Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
Hajdú Levente versei
  2019-12-13 15:15:27, péntek
 
   
 










HAJDÚ LEVENTE VERSEI


Hajdú Levente (1966. január 8. - )

Legnépszerűbb verse: Emléked futára


"Én csak kis fatornyú templom vagyok.
Nem csúcsives dóm, égbeszökkenő,
A szellemóriások fénye rámragyog.
De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irigykedve holtig bámulom
A dómok súlyos, drága titkait,
Az én szívem is álmok temploma
És Isten minden templomban lakik."
(Reményik Sándor)







ANGYALI ÜZENET


Ma ünnepi fényben
díszlik a világ,
s a Földre küldte Isten minden angyalát.
Hogy fülébe súgja
mindegyikünknek: ma eljött egy várva
várt
égi szent ünnep.

Ahol minden szív egy ritmusra dobban,
ahol senki sem marad hitehagyottan.
Egy új világnak kapui kitárva,
s szabadulásunknak
nem vet gátat zárka.
És egyszer e csendes
suttogás helyett,
egy angyal szólalt meg,


bús-dörgedelmesen;
hogy minden ember
meghallja kint s belül,
s hogy ne legyen egy
se,
aki ellenszegül.

Jól figyelj! - hangzott a
szó, az angyali - :
nektek csak két
parancsot kell
megtartani:
hogy ember embernek többé ne ártson,
s hogy a szeretetről
szóljon a karácsony!







ÁBRÁND


Régmúlt idők reményvesztett
perceit számolgatom,
s a boldogság keser-édes
dallamát dúdolgatom.

Bámulom a szivárványnak
tündöklő ív-sugarát,
és keresem azt az utat,
mely elvezet tehozzád.

E világnak vadregényes
birodalmát bejártam,
de a szívet, mely engem szeret,
eddig meg nem találtam.

S hogyha eljut füleidbe
epekedő bús dalom,
ne rejtőzz el, kérve kérlek:
válaszolj, s én hallgatom!

Nélküled is tudnék élni,
de mi hasznom belőle?!
Hangszer nélkül is zenélni,
s ábrándozni felőled.

Lépj be sivár életembe,
gyönyörűség virága,
hogy ne legyen létem tovább
kies puszták tanyája!







ÁLLATBÍRÓSÁG


Egy nap az jutott eszembe,
menjek el az állatkertbe.
El is mentem, és mit látok:
két majom ráz ott egy rácsot.
A rácson túl két banán volt,
és az egyik majom így szólt:
ha mindkettőt nekem adod,
a levét te megihatod.

A majmokat ott is hagytam,
inam feszült, úgy szaladtam,
mert hátulról egy struccmadár
megkergetett, meg bizony ám!
Mikor szusszal már nem bírtam,
egy zsiráf mögé elbújtam.
Odaért a strucc is gyorsan,
s a zsiráf előtt megtorpant.
Nézett, bámult, csodálkozott -
mi ez a nagy elátkozott?!
Hosszabb nyaka van, mint nekem?
Ó, te jó ég! - ezt nem hiszem!
Vizsgálgatta, méregette,
s dühében a méreg ette.
Tollat borzol, szeme vérmes -
nem ő lett az aranyérmes.
Mert a zsiráf hosszabb nyakú,
s az ő nyaka csak egy kamu.
A szegény strucc szégyenében,
ahogy jött, úgy elment szépen,
de előbb még mond egy cifrát,
s megcéloz egy akáciát.
A zsiráffal jót nevettünk,
és egymástól elköszöntünk.

S aztán látom, hogy egy róka
viccet mesél, ravasz módra,
de a poént nem találja,
s belesül az adomába.
Mivel nem tanult angolt ma,
meg is bukott az angolna.
Ígéri, hogy nem lesz rossz már,
a százötven kilós rozmár.
Idomárja egy orosz lány -
szelíd lett a vad oroszlán.
Ő az állatok királya:
minden állat hallgat rája.
Osztogatja parancsait,
suliba küldi a csacsit.
Mert az "IÁ" most nem elég:
tanulja meg az ábécét!
Előcsörtet az elefánt:
miért nem én vagyok a király?!


Termetem is megvan hozzá! -
De buta vagy! - szól a rozmár.
És erre a nagy elefánt
a rozmáron egy nagyot ránt.
S hogy lássák, a helyzet ura:
átdobja a rácson túlra.
Nagyot puffan szegény rozmár,
többé nem szólal meg ő már.

Látta ezt az állatsereg,
hogy a rozmár összeesett;
a fejüket összedugták,
s az ormányost perbe fogták.
S mert a szitán mindig átlát,
bírónak az oroszlán állt.
Az ilyen per nagyon ritka:
a tárgyalás meg van nyitva!
Az esküdtek mind felálltak:
mondják el, hogy mit is láttak! -
szólt a tanúkhoz a bíró -
gyöngytyúk lett a gyorsgépíró.
Hát az úgy volt, kérem szépen,
kölykömet etettem éppen,
amikor repült a rozmár -
ránéztem, de nem mozgott már -
elsőként vallott a farkas.
Rámordult a medve: hallgass!
Bár a rozmár az áldozat,
helytelen ez a változat.
Úgy történt, hogy az elefánt
semmilyen okot nem talált,
hogy a rozmárt odavágja,
s törjön annak karja, lába.
Csakhogy ez a semmihaszna
gúnyolódott, s kikacagta.
Ezért gurult dühbe amaz,
de a rozmár volt a ravasz.
Úgy van! - helyeselt a fóka:
vérre ment most ez a móka.
Azt kapta, mit megérdemelt -
s hogy elpusztult, kit érdekel?!

Csendet kérek! - szólt a láma,
borzasztó nagy itt a lárma!
Amióta ügyvéd vagyok,
ilyen zajt senki nem csapott!
Egyszerre csak egy beszéljen,
s kezdje a nyúl ott a szélen!
Jaj, kérem, én nem is láttam,
éppen egy répát rágcsáltam,
amikor a botrány kitört,
s nem tudhatom, hogy ki kit ölt.
De bizony, hogy láttad: hazudsz! -
vágott szavába a párduc.
Mondd el bátran, hogy mi történt,
s ne akadályozd a törvényt!
Mondd el! Mondd el! - azt akarjuk,
s a titoktartást megtartjuk!
Mindegyik csak egyre hadar -
nagy lett tőlük a hangzavar.
S egyikük se vette észre,
hogy itt van a mese vége.







ÁRNYÉK VOLTÁL


Homálya oszlik már az éjnek,
lehajló ágak összeérnek.
Felém az ősz oson
titokban,
szívem lágy ritmusára dobban.

Merengek régi szép
nyarakról,
s még álmaim közt ott barangol
néhány kopottas szürke emlék;
susogják: egykor hogy
szerettél.

Többé nem álmodom
merészet -
magába ránt e bús
enyészet,
mely szétterül a
dombok ormán;
ma már tudom:
csak árnyék voltál.







A BETLEHEMI GYERMEK


Betlehemi csillag
tündököl fölötted,
ki neked ma fontos,
legyen mind körötted!
Szíved és a lelked
teljen meg reménnyel,
szent karácsony este
jöjj közénk, ne késs el!

Tekints a jászolra,
ott fekszik egy
Gyermek,
Aki üdvösséget
hoz majd az embernek.


Nincsen fűtött szoba,
ahol melegedjen,
barmok istállója
kell szállása legyen.

Fogadd a szívedbe,
ott jobb helye lészen,
Belé vetett hittel
takargasd be szépen!
Áldásod nevelje,
és hogyha majd felnő,
lesz ez újszülöttből
égi Üdvözítő.







A BOHÓC KÖNNYEI


Csak játszom úgy, mint te,
vagy bárki más,
az élet barkácsolta ócska színpadon.
A nevem: bohóc, mi is lehetne más,
hisz két jajszó között is mosolyom adom.

Mert a bohócnak is vannak kínjai,
csak nem látod, mert arcán álca van.
És könnyeit is oly szépen leplezi,
hogy azt hiszed, csupán ráfestve van.

De ha lehull az álarc s a krumpliorr,
az ő szemében megláthatod magad.
Az ő lelkében is gyötrelmek kínja forr,
de tudja, hogy most sírni nem szabad.

Te csak nevess, légy gyermek, hogyha kell.
És ha a műsor véget ér ma itt,
tapsolj, visongj, örülj
a többivel!
Majd menj a bohóchoz...
s itasd fel könnyeit!







BOLDOG ÉBREDÉS


Álmaimból minden reggelen,
csókkal ébressz, édes kedvesem!
Lágyan érintsd számhoz ajkadat,
legyen ez egy meghitt pillanat!

Gyöngéd legyél hozzám és szerény,
hogy biztasson engem szép remény!
Arcodat soha ne mossa könny,
erőt se vegyen rajtad közöny!

Szelíd szóval hajlítsd életem,
lelked legyen menedék nekem!
Utat mutass sötét éjszakán,
csónak legyél szerelem taván!







A BOLDOGSÁGHOZ


Te tarka szárnyú pillangó,
kit nem ér el más, csak képzelet,
s a lelket, mely oly szomjazó -
álomvilágba elvezet.

Színes, csalóka délibáb! -
csábítasz engem tefeléd,
aztán leveted ködruhád,
ha hozzád közelítek én.

Miért repülsz most is énfelém,
ha úgysem foghat meg kezem?!
Miért táplálsz bennem új reményt,
ha nem hisz már neked szívem?!

Repülj te tőlem messzire,
csalfaságra már ne taníts!
Kaján mosollyal senkire -
boldogság - többé ne kacsints!







CSAK ÁLMODUNK


Csak álmodunk a bágyadt fényben,
hervadó lombú fák alatt,
ősz szór szívünkre hűs kegyelmet -
nekünk immár csak ez maradt.

Kortyoljuk múltunk édes mézét,
kehelybe gyűjtjük óborát,
élénk színekkel festjük újra
jelenünk megkopott falát.

Ki engem itt lát, s téged ottan,
nem sejti, mit regél a múlt;
ábrándos régi májusokra
holtaknak szemfedője hullt.

De még megmentett ágainkon
rügyet fakaszt a képzelet,
átírja sorsunk titkos kódját,
s javítja azt, hogy: "ég veled!".







CSAK EGY IMÁDSÁG


Ma mindent elborít a fájdalom,
ma néma az ének, mert ma fáj dalom.
Ma minden zajongás csenddé özvegyül,
csak egy imádság szakad fel legbelül.

Tudom, Uram, hogy egyszer meghalunk,
de addig engedd, hogy zengjen víg dalunk!
Engedd, úgy éljen minden gyermeked,
ahogy szeretne, s ahogy jó Neked!

Tudom azt is, hogy bűnösök vagyunk,
és hogy egymásnak csak rosszat adhatunk.
Nélküled mi mély posványban járunk,
és csak szánalom marad fenn utánunk.

De mégis van, mi e mocsárból kivezet:
az általad tanított mennyei szeretet.
Hintsd el most szívünkbe
szereteted magvát,
hogy ízleljük áldásod bőséges zamatját!

Békesség szellemét küldd le most a Földre,
hogy bűneink igáját még ma összetörje!
Küldj vigaszt a gyászban, űzz el minden sóhajt,
add meg szívünknek mindazt, amit óhajt!

Ne fordítsd, kérlek, haragod ellenünk,
Légy jó, Uram, hozzánk, és mi is jók leszünk!
De ha ez ígéret beváltatlan marad,
bűnös fiaidat azért meg ne tagadd!







CSAK NÉZETT RÁM...


Csak nézett rám a búcsúszónál,
vigaszt keresve arcomon,
s bár nem néztem rá, mégis látta:
a búcsút komolyan gondolom.

Könny buggyant ki szép szeméből,
és elfolyt az arcán szerteszét;
elment, és elvitte magával
szerelmünk összes rejtjelét.







CSILLAG GYÚLT A MESSZESÉGBEN


Csillag gyúlt a
messzeségben,
valamikor réges-régen;
hírvivőnek szánta Isten,
hogy Fiához elvezessen
királyokat, akik várták
születését, szent
hatalmát.
Jöttek messzi
napkeletről,
csillag irányt jelzett
fentről.
S ők csak mentek,
szívük telve,
bölcsességet szórt az elme.
Vittek minden földi
jókat: tömjént, mirhát, nagy diókat,
szívük háláját kiöntsék,
egy jászolhoz
közeledvén.
Karácsony van, emlékezzünk,
s bár nem ragyog
csillag felettünk,
menjünk hozzá mi is
végül,
mert a lelkünk nála épül,
s találjunk rá csillag
nélkül.







A CSILLAGIG


Az esti fénylő csillagig
oly messzi út vezet fel,
több ezredév is kell,
amíg
leér a fénye egyszer.

Lehet, hogy már régen kimúlt
a kéklő végtelenbe`,
de itt van egy sugárnyi múlt
szemünkben eltemetve.

A kihunyt csillag képe már
kúszik lassan az égre,
csak most pillantjuk
meg, habár
régen volt annak éke.

Úgy, mint a vágy, ha
szívbe ég,
s éj borul rá, nem
látszik -
letűnt szerelmünk
fénye még
kísérni fog sokáig.







EGY PILLANATÉRT


Elsuhanó éveink közt
egy pillanat tán
megmarad,
mit ébren tart az
emlékezet,
s a feledés el nem ragad.

Járjuk éltünk
ördögtáncát,
futjuk fogyó köreinket,
nem tudjuk, hogy
meddig élünk,
s ki az, aki megment minket.

És ha egyszer célba
érünk,
s a végtelenbe
simulunk,
tudjuk, hogy egy
pillanatért
futottuk végig utunk.







EGY SIMÍTÓ SZÓRA VÁRVA


Egy simító szóra várok csak,
amíg lágy neszt suttog kinn a szél;
kacajfoszlányok össztűzében
a néma ajkad már nem beszél.

Esendő múltam útját járom,
illúzióim már nincsenek;
jövőmet percekből fonják
emberarcot öltő istenek.

Szeretnék újra álmodozva
bejárni véled minden tájat,
s a szemed fátyolos ködén túl
meglelni benned szép hazámat.







EGY SZÓT KÉREK...


Egy szót kérek most,
mely a mindenségről szól,
amit vágyak szülnek,
de nem leled sehol.

Egy szót, mi lüktet,
fénylő, üdvözít, remél,
mely titkaidba rejtve
mégis benned él.







ELMENTÉL


A hajnal kürtszavára ébredek;
felkelek ágyamból, mely még meleg.
Lázas tekintetem téged keres,
de nem talál sehol, mert nem vagy velem.

Amíg én színes álmokat szőttem,
te itt hagytál, elrohantál tőlem.
S most magam vagyok, képed előttem,
melyen arcod tiszta és felhőtlen.

Emléked finom húrokat penget,
megvakít, s mégis látni enged
szívedbe, mely talán éppúgy szenved,
mint enyém: az árva, a hitetlen.

Hiába hívlak, úgysem jönnél vissza,
pedig az volna szívemnek vigasza,
hogy újra rám nevessen e tiszta
arc, s az elszállt tavaszt hozza vissza.

Reménysugár sem pislákol bennem.
Ami szép volt, mindent eltemettem,
mert sorsom olyan bősz és kegyetlen,
és égő fájdalmam enyhítetlen.







ELODÁZOTT LOCSOLKODÁS


Én kis kertészlegény
voltam,
elakadtam a nagy
hóban,
miközben tehozzád
mentem,
s nem jön senki, hogy kimentsen.

Üvegemben fagyott
kölni,
hogy fogok vele
löcsölni.
Mellényzsebben
melengetem,
s olvadásért esedezem.

Meghallják tán az égiek,
hogy valaki hozzád siet,
elűzik e hosszú telet,
s együtt lehetek majd veled.

De ha nem, úgy van egy B terv,
ne ijesszen semmi
keserv,
a kölnivíz nem
romlandó,
s ha jön néhány jó
hókotró,

utat tisztít, s nemsokára
nem leszek már hóba zárva.
Utam folytathatom
végre,
addig te se menj a jégre,

mert ígérem,
nemsokára,
hetet hogyha alszol rája,
meglocsollak, meg én téged,
de csak majd a jövő héten.







AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS


Egy szép park, egy pad, egy ismeretlen város,
egy hűvös nap, mely a szívedtől volt langyos.
Néhány együtt töltött meghitt pásztoróra -
e csodás álomkép hogyan vált valóra?

Egy séta kettesben, néhány dadogó szó,
majd csend következett - megtörte harangszó.
Betakarták nyomunk hulló falevelek,
égen gyülekeztek fekete fellegek.

Átnyújtottad csendben jelképes szívedet,
és ez az ajándék a legszebb volt nekem.
Felidéztük fájó emlékét a múltnak,
s ez emléket befedni rózsaszirmok hulltak.

Egyikünk se mondta, de mindketten tudtuk,
hogy a szívek harcát mind a ketten vívjuk.
Ilyen volt veled az első találkozás,
de vajon az elsőt követi-e még más?...







EMBERKÉNT ÉLNI


Lehetsz te hős, és a világon bárki,
ha senki nem lesz, aki rád kíváncsi.
Lehetsz te nagy, és a világ csodája,
ha nem lesz, aki nagyságod csodálja.

Bármilyen jó is a mennyekbe szállni,
de előbb tanulj meg kicsivé válni!
Nem megváltást kell nekünk itt ígérni,
hanem a Földön kell emberként élni!







EMLÉKED FUTÁRA


Az alkonyégre ránőtt már az este,
imbolygó léptű nyári éj ölel,
feszeng egy szó az ajkam szegletében,
kimondanám, de nem vagy már közel.

Hervadt vágyakat kaszál kinn a bánat,
fájdalmam terhét magam hordozom,
örömöm rózsája immár elvirágzott,


gyógyulni vágynék, s nincsen orvosom.

Átfestett magányban táncol most a jelen,
csöndjének súlya vállamra tapad,
reám talál mindig emléked futára,
időz egy percig... s aztán elszalad.







ERŐS KÉZZEL


Ha adni hajt a lélek
legbelül,
ne fényes szavaknak
törmelékit add;
hűvös pincék mélyén a
magányban,
az erkölcsnek kiforrott
borát igyad!

Ne vesszen kárba
semmi emberi,
de málljon szét minden,
ami csak salak,
nem kellenek már soha senkinek
az újságpapírba
csomagolt szavak!

S a tetteidnek néma
atyja légy,
a hivalkodásban
kedved nem leled,
erős kézzel fogjad az evezőt,
amellyel háborgó
vizedet szeled.







FAGYOS REMÉNYEK


Örvénylő vizek himbálják kicsiny csónakom,
parttalan folyón ring a kis ladik,
tőlem messzire kószál a kegyes oltalom,
s bennem a riadt félelem lakik.

Éltető örömök híján múlnak napjaim,
nyaram hűvös, a tél meg oly közel.
Dermedt zimankóba fagyott kínzó gondjaim
nem oszthatom meg, tudom, senkivel.

Ó, vajha volna, ki szívemmel látni enged,
és nem szememből lopna csalfa fényt,
üdvöm bő forrásához vezetne el engem,
melyből merítnék szikrázó reményt.

Nem vakítón tündöklő fényözönre vágyom,
ily csábos kegyben nem lesz részem már.
Nekem elég az is, ha rózsa nyit az ágon,
s felém száll még egy gyenge kis sugár.

De ne kísértsetek, ti szép tavaszi álmok,
ha reátok új nap búja virrad,
s ha amit a szemem előtt látok,
enyésző bús hervadásból sarjad.







FEHÉR AKÁCOK


Fehér akácok, mivé lettetek? -
leráztátok már zöld lombterhetek.
Csak kérges tövisruhátok maradt,
s holtszáraz avar ágatok alatt.

Hányszor bolyongtam mélán köztetek,
s csak sírni vágytam, mint az özvegyek.
Hányszor ért itt a fázós alkonyat,
s figyeltem szitakötő-táncokat.

Ti vagytok mindig édes börtönöm,
hozzátok űz sóvárgó ösztönöm.
Az elmém bennetek szül verset is,
s ártó eszmét bennetek csendesít.

Ígérem, hogy hozzátok hű leszek,
s ha nem jövök, akkor csak üzenek!
Tudom, hogy ti már értitek szavam,
mert egy a nyelvünk: örök, kortalan.

Már szél poroszkál törzsetek körül,
s ti álltok mégis rezzenetlenül.
Hűvös varázsotok immár hamis,
De nekem szépek vagytok... akkor is!







FELISMERÉS


Még nemrégen azt hittem,
hogy fényed éltet,
és nem kerestem
nálad szebb világot;
de többé nem hajszolok
már olyan létet,
amelyben elhervad
szép virágod.

Még nemrégen hajadból
koszorút fontam,
szemed könnyeiből
nyakláncot fűztem;
de te e koszorút most
síromra dobtad,
nyakláncodat meg
fejfámra tűzted.







FESZÜLTEN


Úgy hívnálak magamhoz, töprengő reménnyel,
de félek, hogy tétova hívó szóm nem ér el.
Felírnám nevedet azúr színű égre,
s egy csillagot tűznék pontnak a végére.

Megfagyott nélküled a sótlan ízű élet,
a vágyak erdejében szívem el-eltéved.
Csak egy gondolat száll át hozzád az űrben -
visszhangjára várok régóta feszülten...







FOHÁSZ


Tél van, nincs ruhám, nagyon fázom,
de a ruhátlant felruházom,
a ruhátlant felruházom.

És kegyes szív sincs, aki megért,
fohászkodom hát kegyelemért,
fohászkodom kegyelemért.

Adj, Uram, ruhát, jó szót, békét,
szegénységemnek, ó, vesd végét,
szegénységemnek vesd végét!

Ne adj hideget, hogy ne fázzam,
és ruhátlant se, hogy ne szánjam,
ruhátlant se, hogy ne szánjam!







FUTÓTŰZ


Mint futótűz, mely egy gyufaszál fejében születik,
és nagyra nővén életedre tör,
úgy oson halkan egy érzés most szívemig,
mikor nyitva az ajtó, és nem vigyázza őr.







HA ABLAKOMON ÁG KOPOG


Ha ablakomon ág
kopog,
s a nyárfa meg-
megrezzen,
gondold, hogy most is álmodom,
s csak te jársz az
eszemben.

Ha csillag szikrafényei
az esti tóba hullnak,
lelkem a kín nem égeti,
s ráncaim kisimulnak.

S hogyha a felhő
átvonul,
s a holdat kitakarja,
emlékem szíved zálogul
szívemnek visszatartja.







HA ELFOGYNAK A SZAVAK


Ha elfogynak a szavak,
mivel kínáljalak,
mivel gyújtsak benned
szótlan vágyakat?

Hogyan mondjam el
mindazt, ami fáj,
hogy reám tört a bánat,
s zokogni muszáj?

Ha elfogynak a könnyek,
mivel sirassalak,
kiapadt kutamból
hogyan itassalak?

Hogyan szóljak hozzád,
ha kiszáradt a torkom,
s ha tilalomfák közt
visz az utam folyton?







HA A MAGÁNY...


Ha a magány börtönbe zár,
s nincs egy boldog órád;
ha a gondok özöne vár,
jöjj, én számítok rád.

Ha a sorsod kegyetlen volt,
s ellened fellázadt,
ha fű, fa, virág vádat koholt -
hűség légy, s alázat!

Ne kérdezd az őszi szelet,
miért fújt föléd felhőt,
s miért nem láthatod az eget,
csak a záporesőt.

Egyszer talán szép dal csendül
a te ajkadon is,
és akkor majd néma csend ül
a bánatodon is







HA NEM OSZTHATOM MEG...


Ha nem oszthatom meg titkaim veled,
a boldogság nem lesz enyém, lehet.
Ha nem foghatom meg bársonyos kezed,
senki nem lesz, ki hozzá elvezet.

Ha nem borulsz a vállamra, angyalom,
csókot ajkam ajkadra hogyan nyom?
S az arc, a kéz, a test ha nincs itt velem,
neved vajon hogyan becézhetem?

De félek, hogy titkom magam kell vigyem,
s a kezed sem foghatja meg kezem,
mert nem vagy te más, mint csalfa tünemény,
s a boldogság így csak tűnő remény.







HA RÓZSA NYÍLIK...


Ha rózsa nyílik, s illatát
a szellő feléd fújja,
én érted mormolok imát
minden este, újra.

Ha harmat csillog zöld füvön,
és őz fut át a réten,
bánatod messzire űzöm,
s hamvas arcod nézem.

S ha szomjas ajkad csókra gyújt
a szívemben nagy vágyat,
a csókom vet a megfakult
emlékeknek ágyat...







HA VALAKI NEKEM ADNA


Ha valaki nekem adna
ajándékba tégedet,
szívemből a bú távozna,
s nyernék boldog életet.

Nem áztatnák soha többé
könnyek már a párnámat,
nem foszlana álmom köddé,
s elkerülne a bánat.

Magányomtól búcsút vennék,
nézvén szelíd orcádat;


tündöklő szép csillag lennél,
s beragyognád szobámat.

Fürödnék én a fényárban,
mit boldogság tüze gyújt;
téli fagyban, forró nyárban
élvezném, mit sorsom nyújt.

Add meg nekem ezt a kegyet,
és hozz fényt a homályba,
hogy akinek szíve szeret,
ne élhessen hiába!







HÁROMEZER


Két toronyház épült egykor,
s meredt rá a magas égre.
Gigantikus építmény volt,
s egy új város büszke éke.

Nem lehetett tudni róla,
modern korunk mely csodája;
híre messze túlnőtt rajta,
s szétfutott a nagyvilágba.

Kalmároknak lett a háza:
adni-venni ide jöttek;
nemzetközi paktumokat
sikeresen itt kötöttek.

Aztán jött egy gyilkos elme,
s úgy döntött, hogy lerombolja.
Szúrta szemét, s úgy kívánta:
elefántból legyen bolha.

A magasból jött a végzet,
s lecsapott, mint éhes kánya.
Repülőgép hegyes orra
fúródott az oldalába.

Kisvártatva jött egy másik,
testvérét is célba vette;
acélvázát, üvegtestét
mindkettőnek megrengette.

Iszonyú nagy tűzvész támadt:
megolvadt az acélcsontváz;
s órán belül, súlya alatt
összedőlt a nagy ikerház.

Por és füst szállt, pánik tört ki,
az emberek menekültek;
halál zsoldos katonái
életeket követeltek.

Két toronyház állt itt egykor,
s a csillagos eget nézte -
háromezer lélek száll most
belőle a magas égbe...

2010. szeptember 11. - In memoriam World Trade Center







HERVADT VIRÁG A SZERELEM


Hervadt virág a szerelem,
hervadt virág nem kell nekem.
Kiviszem a temetőbe
s leteszem egy márványkőre.

Halott rózsám sírkövére,
s szólok hozzá, mintha élne.
Amióta nincs ő velem,
hervadt virág a szerelem.

Azóta minden múlandó,
csak a gyászom maradandó.
Éjjel-nappal itt van velem,
nagy a búm - nem viselhetem.

Édes rózsám, hogyha hallasz,
s ha még szerelmednek vallasz,
gyere fel a sötét sírból,
s szabadíts meg a nagy kíntól!










HIÁBA JŐ


Hiába jő egy új
karácsony,
ha telembe zárt
magányban fázom;
hiába szórja étkem
sóval,
ha elröptét szánja
minden sóhaj.

Párnapnyi csend
és égi béke,
s majd újra fegyver
ropog az égre.
Ne díszítse álság
a lelkem,
mert hazug szavára
rég ráleltem.

De jöjjön mind,
mi tiszta szándék,
a fény ragyogjon,
tűnjön az árnyék.
Lelkem mossa
hótiszta szépre,
és szennyét hordja
messzi cserébe.

Öleljen át egy halk
vigasszal,
mi nemcsak ámít -
meg is vigasztal.
Utam jelezze fénylő
csillag,
szelíden intsen,
hogy jöjj, mert hívlak.

És álljak ott egy jászol
mellett,
ködpárán át,
mit barmok leheltek,
nézzem a fényt egy
gyermek arcán,
keresve őt
hűs istálló jászlán.

Szóljak hozzá,
jöttét megértve,
bízzam benne,
úgy lesz, mint ígérte,
hitem valljam,
érte kiállva -
csak ily karácsony
nem jő hiába.







A HÍRNÖK ÉS A HÍR


Az ablakot nyitva hagytam tegnap,
s egy madárka berepült házamba.
Halkan és suhanva libbent be,
s megpihenni leszállt a vállamra.

Egy törékeny fáradt kismadár
hozzám oly messziről érkezett.
Lerázva tolláról az út porát,
egy levelet nyújtott át nekem.

Egy üzenet volt, amit átadott,
s aztán az ablakon át kiszállt.


Olvasni kezdtem szép üzenetét:
Szeretlek! - a levélben ennyi állt.

Csak néztem réveteg tekintettel,
s a szememben örömkönny csillogott,
mert a szeretet igéző híre
alélt szívembe égi fényt lopott.

Ne szállj el még, ó gyenge kismadár,
mondd meg nevét, ki téged megbízott!
Mondd el neki, e drága üzenet
koldusszegényből csinált gazdagot!

Legyél nekem is örömhírnököm,
s vidd el szívemnek mézédes hírét!
És kinek majd csendben átadod,
figyeld sugárzó két boldog szemét!







HOZZÁM IS JÖJJ EL


Ne gondold azt, hogy
már nem hiszek
benned,
mert úgy megfásult e
felnőtti lelkem,
s bár beikszelte éveim az idő,
de minden évben egy
új hajtás kinő

a gyökérből, és csak te
tudhatod jól,
minden hajtás a gyökér fölé hajol.
Most is egy újat
növesztett e gyökér,
s mert hit táplálja, a
többihez fölér.

Még most is úgy várlak szorongó vággyal,
minden, mi gyermeki,
megérint, rám vall,
arcom és a cipőm
csillogó, fényes,
jöjj el hozzám is, magadat ne kéresd.

Nem csak ilyenkor, rád
mindig is várnék,
kopár lelkemnek úgy
kell az ajándék.
Ne almát hozz, és ne mézes cukorkát,
puttonyodban legyen
egy békés ország,

hol nem ismernek az
emberek fegyvert -
helyette ne hozz mást, kevesebb nem kell.
És ha soknak tűnik
mindaz, mit kérek,
többé sose jöjj el
énhozzám, kérlek!







HÓPEHELY


Hahó! Hahó! Hull a hó!
Fehér, pelyhes, szállongó.
Olyan, mint egy pillangó.

Odacsapok - ideszáll,
idecsapok - odaszáll.
Ne repülj el, te szamár!

Nini, nicsak! Mi ez ott?
Kabátomon fehér folt?
S mire kimondom, csak volt.

Mert ez a kis hópehely,
mi még előbb itt hevert,
elolvadva elszelelt.







HÚSVÉTI GYŐZELEM


Ma gyász van a Földön és fájdalom,
meghalt az Úr és nincs kit áldanom.
A Golgotára roskadva haladt,
bűnömből ácsolt nagy kereszt alatt.

A lelkemben a csend harangja szól,
s a bűntudat oly vadul zakatol:
miattam nyomta vállát e teher,
mi félrelökve most ott lenn hever!

A könnyeimtől nem látok, Uram,
a húsvéti gyász kövezi utam.
Hangom alélt, ha szóra nyílik szám,
s hozzád röppen hálát zengő imám.

De holnap, tudom, új nap virrad rád,
s legyőzetik e szörnyű kínhalál.
Gördül a kő, nem állhat ellened,
élni fogsz és én is élek veled.







AZ IBOLYA BOSSZÚJA


Itt állok előtted: szerényen, védtelen;
rúgj belém, taposs rám, vedd el életem;
de ne feledd, otthagyok elmédben egy nyomot,
s kitörölni onnan soha már nem tudod.

Talpad alatt, tudom, másoknak meghalok,
de életed végéig neked élni fogok!
Illatom lábadra rátapad, elkísér,
s mint rossz emlék, vádlóan örökké visszatér.

Nem lesz egy perc nyugtod: éjjel-nappal kerget
ez az illatfelhő, mely belőlem terjed.
Minden virág engem juttat majd eszedbe,
s látványától menten könny szökik szemedbe.

Hogyha erdőben jársz, vigyázz hát, hova lépsz,
mert ha rám taposol, elszabadul a vész.
Tekints lábad elé, mindannyiszor újra,
hogy ne sújtson le reád az ibolya bosszúja!







INTELEM


Ember, ne sírj, ha bánat ér,
S ha étked nem mindig kenyér!
Ha utadon vár is száz veszély,
Higgy, szeress és mindig remélj!

A boldog percet megragadd,
A hitedet meg ne tagadd,
A szépre hangold csak magad,
Legyen igazságos szavad!

E földi lét egy perc csupán -
Mit fogsz te tenni azután?
Majdan e rögös út után
Kinek fogsz járni nyomdokán?

Míg tart e perc s az óra áll,
S míg nem jön el a zord halál,
S könyörtelen le nem kaszál -
Ó, ember, jöjj s magadba szállj!

Most kell hát tenned, ami jó,
És ami emberhez való!
A vágyat, mely oly múlandó,
Ne kergesd hát, te halandó!

Vigyázz, mert szíved elvakít,
Szelídséget is megvadít!
S ha feddő szó beléd hasít,
Figyeld, mert élni megtanít!

Ember, tudod-e, mi a bér,
Tettért, mely sírig elkísér?
S ha megfagy eredben már a vér,
Semmit nem tehetsz magadér`!







A JÓ ÖREG MIKULÁS


Hat rénszarvas húzza szánját,
egy nagy puttony meg a vállát,
melyben minden földi jó van -
így siklik a fehér hóban.

Tudom, te is nagyon
vártad,
fényesítsd a
kiscsizmádat,
s ha jó voltál egész évben,
nagy örömben lesz ma részed,

mert aki a szánon


suhan,
téged is megtalál vígan.
Ajándékát neked adja,
s megkönnyebbül a
puttonya.

Tudod-e, hogy kicsoda ő,
aki minden évben eljő?
Nem Ferkó ő, s nem is Tamás,
csak a jó öreg Mikulás.







KARÁCSONY


Valami nagy ünnepre készül most a föld,
buzgó üdvfohász árad szerteszét,
s a magára maradt bűnös lélek
tisztára mossa minden szennyesét.

Hallod-e, téged is szólít most a lelked? -
tárd ki a szívedet, s engedd be a fényt!
Tudod-e, hogy itt most milyen csoda történt? -
az emberré lett Isten leszállott közénk.

A szíved ajtaján most pattintsd fel a zárat,
mit egy rozsdás lakat régen zárva tart!
Hallod-e, az Isten kopogtat most rajta? -
ne tétovázz, ember: nyiss ajtót hamar!

Valami nagy ünnepre készül most a föld,
buzgó üdvfohász árad szerteszét.
S a magára talált bűnös lélek
most szüli meg megváltó Istenét.







KARÁCSONYI ÁLOM


Most fehéren merengő
tájról álmodom,
mikor fény sziporkáz
a frissen hullt havon.
És a kéményekből
füst száll fel az égre,
s a mennyből alászáll
csendesen a béke.

Mikor ember az embert
testvérként ölel,
mikor a messzeség is
itt van oly közel.
Mikor a harangszó
a szívbe költözik,
és mikor a lelkünk is
díszbe öltözik.

Megbékél a tudat,
s belül semmi se fáj,
és a sivatag is
nekünk édeni táj.
S homlokunk redői
szépen kisimulnak,
mikor a szívünkben
boldog tüzek gyúlnak.

Mikor eljön hozzánk
a mennyből az angyal,
s énekli énekét
szépen csengő hanggal.
S hogy ez való legyen,
ne csak egy kábulat,
te most váltsd valóra
e furcsa álmomat...







KARÁCSONYRA VÁRVA


Angyal, te tudod,
mi a vágyunk,
hogy epedő szívvel
mire vágyunk;
ne csodát hozz,
az már a részünk,
felfújt szavakkal
már mit sem érünk.

Hozz igazat, tisztát
vagy bármit,
amitől lelkünk
újra világít.
Mosolyt hints, lásd,
csüggeteg arcunk,
pedig mi csupán
élni akartunk.

Repülj közénk,


suhogtasd szárnyad,
emeld fel s áldd meg
népünk, hazánkat!
Angyal, te tudod,
mi a vétkünk,
rebegj el most
egy imát miértünk!

Karácsony jön,
ünnepre várunk,
ilyenkor fájóbb
hűvös magányunk.
Töltsd tele most
kolduló kezünk,
örömöt hozz,
s mi boldogok leszünk!







A KÉPZELET SZÁRNYÁN


Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este,
Gyűrött felhők között lopakodva jár.
Ezüstös szürke ködruha a teste,
Sóvárgó reménnyel valakire vár.

Bolyongok mélán egymagam az úton,
Törékeny álmokat vonszolok csupán.
Ma este elhalkult minden hang a húron,
S én szaladok egyre az álmaim után.

Feléd taszít most minden gondolat,
Sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt.
Csak a csend suttogja egyre hangodat,
S tenyerem üres, mely arcodhoz simult.

Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába,
Minden derűs óra bennem megfagyott.
Kereslek a hajnal vörös bársonyában,
S minden alkonyatban, de te nem vagy ott.

Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom,
Melyet a szellő ma nekem suttogott.
Most szélfútta jeges hómezőkön járok,
S dérlepte emléked régen megkopott.

Néha visszajár még ez a régi ábránd,
S rügybontó zsongássá festi át a tájat.
S én a képzeletnek lepke-könnyű szárnyán -
Mint szabad sólyommadár - repülök utánad.







KIÁLTÁS A MÉLYBŐL


Emeljetek fel, kérlek, emberek,
mert idelenn a mélyben elveszek!
Világítsatok, mert az éjszakám
ködös, sötét, s a nap se süt le rám!

Úgy élek itt, mint féreg - védtelen,
vakság kínoz és gyenge a kezem.
S az ész legyen bár bennem fiatal,
erő nélkül nincs fényes diadal.

Emeljetek fel, adjatok erőt,
mentsetek meg egy mélyben szenvedőt!
Itt lenn üresen tátong a verem,
Itt lenn nekem babér már nem terem.

Segítsetek fel, én is hadd legyek
nevemhez méltó ember köztetek!
Vagy hagyjatok, ha nem jut fel szavam,
e mély veremből feljövök magam!

És csöndesen, míg nem tör rám az éj,
fülekbe súgom, elmúlt a veszély:
Nincs már sötét, hisz látom a napot,
a múlt ködét, jelent, a holnapot.

S a kín, amely még mindig úgy ölel,
emlék legyen, gyorsan feledni kell!
Temetnem kéne most a múltamat,
de eltemetni, ó jaj, nem szabad!

Apám ő nékem, az, ki felnevelt:
büntetett, dorgált, magához ölelt.
S dicső napokat nem látott fia
nem érti most, miért volt mostoha...







KIDOBOTT EMLÉKEIM


Felszárítják könnyeimet
langyos őszi alkonyatok,
keseregni teutánad
én ezután már nem tudok.

Kacatok közé dobom ki
emlékeim, mind egy szálig,
s nézem, ahogy mindegyikből
átlátszó nagy semmi válik.










KIFUTOTT A VONAT


Kifutott a vonat,
s elvitte hangodat.
Talán most épp fütyöl,
s engem a vágy megöl,
hogy újra lássalak,
te kedves szép alak.

Lement a Nap is már,
de még egy fénysugár
itt maradt nekem,
s én rád emlékezem:
álomba ringató,
esengő női szó.

De újra jön a reg,
s míg éltem lepereg,
ó, gyere vissza még,
és ne legyen elég
azt mondanom neked,
hogy a szívem szeret!







KIÁLTVÁNY


Ébredj fel végre, nemzetem, ha sors bősz átka sújt,
Rabláncodat szakítsd ma el, ha meggyötört a múlt!
Hazádat védd és megbecsüld, mert oly nagy volt az ár,
Mit hoztak érted őseid - vérük égbe kiált!

Ha élted is kell áldoznod, áldozd büszkén, magyar,
S nevedet a földbe s égre véreddel írd be majd!
S a cél, mely eddig éltetett, éljen hát most tovább,
Jövendő büszke századok zengjék diadalát!

Itt szült a gyilkos indulat sok értelmetlen csatát,
S a harcban elesettekért itt mondtak száz imát.
E nemzet védte lelkesen s vakmerőn e hazát,
s ostromló ütközet után kitűzte zászlaját.

Itt haltak népünk nagyjai hős vértanúhalált,
S a bitón - várva sorsukat - éltették a hazát.
Megvívta forradalmait ez elszánt kis sereg,
S mert nagy volt ellen s túlerő, nem mindig győzhetett.

De bátor az, ki halni mer, s hazájáért teszi,
Panasz nélkül fogadja el, mit sorsa nyújt neki.
S a csatazaj ha elcsitult s a béke feldereng,
E népnek harci tetteit regélik ezredek.

Kit annyi vész és kínteher megtörni nem tudott,
Kinek vígság és jó kedély csak oly ritkán jutott.
S aki békében élni vágy annyi viszály között -
Terjeszd ki hát védőkezed, Uram, feje fölött!

Ébredj fel, kérlek, nemzetem, ha sors bősz átka sújt,
S e szót: Szent Világszabadság - örökre megtanuld!
Hazádat védd és megbecsüld, hisz oly nagy volt az ár,
Mit hoztak érted őseid - vérük égbe kiált!...







A KÖNNYÍTŐ KÖNNY


Voltál-e valaha magányos és árva,
vágyott-e a szíved ismeretlen tájba?
Bíztál-e örömben,
s jött-e bú helyébe,
néztél-e az ádáz valóság szemébe?

Vettél-e már kézbe
kettétört virágot,
s gondoltál-e arra,
aki rád vigyázott?
Érezted-e azt, hogy
nem bírod, sírnod kell,
s mostad-e tisztára
bánatod könnyeddel?



Hogyha még nem sírtál,
sírj, ha van bánatod,
könnyezz csak,
mert a könny segít
a bánaton:
megkönnyíti lelked, béklyódból feloldoz,
életed egére szelíd
napsütést hoz.

De ha nem tart soká,
el azért ne csüggedj, helyette magadhoz
több örömöt engedj.
De nem okítlak tovább,
unod már, úgy látom,
inkább boldogságot kívánok, barátom!







A LEGFŐBB ÉRVEM


Mit mondtam, vagy tettem, és rossz volt -
bocsáss meg nekem érte!
Mi bűn volt, és nem én akartam -
legyen a mások vétke!

Mit rég elfeledtem, és szép volt -
idézd fel újra bennem;
és mindazt, mit feledni illik -
te engedd elfelednem!

S a dalt, amit neked daloltam -
hallgasd meg újra, kérlek;
és az, hogy még mindig szeretlek -
legyen a legfőbb érvem!







LELKEM KORMÁNYOSÁHOZ


A réten át veled mentem én is,
ahol ezernyi tücsök hegedült,
léptünket kísérte fenn a vén Hold,
s lelkem lelkedtől felüdült.

Mint égből lezuhant csillagfényre,
úgy néztem rád a réten át,
aki e mélységes földi gyászban
naponta megszüli önmagát.

A réten már nem nyílnak virágok,
csak a szél süvít fölötte át,
s én zenémnek minden dallamához
keresem lelked ritmusát!







A LÉLEK TAVASZA

Rügy fakad már a száraz gallyakon,
Lágy szavak gyúlnak a néma ajkakon.
Virágba borul a rét s a szép liget,
Lelkünkben újra lángol a kikelet.

Zöld palástot ölt magára az erdő,
Újra élni akar tölgy, gyertyán s a fenyő.
Téli ködbe vesző emlékek sorjáznak,
S felszalad az égig szava a fokásznak.

Betakar a határ pázsit-szőnyegével,
Álomba ringat a madár énekével.
A tavasz új reményt csepegtet szívünkbe,
Mézédes illatát juttatva eszünkbe.

Tovatűnő évek fátyolos ködéből
Előbukkan az üdv sóhaj özönéből.
Enyhül már a szív is végre-valahára,
S a szeretet magvát szórja a világba.







A LÉLEK VONATÁN


Füttyentett, s mögötte riadtan menekül a táj.
Jegyem messzire szól, s én utazom a lélek vonatán.
Közelben a tűnő látvány bájolón marasztal,
S mégis ölelkezem a végtelen néma horizonttal.

Alattam talpfák suhogva, játszva kergetőznek,
S elhaló hangom fájdalmat üzen a kerge jövőnek.
Bús őszi dalt zokog, ős gyászt, szorongó keservet
Ont a hajnal fényes kerekek csattogó zaja mellett.

Lehúzom az ablakot, és a köddel elegy füst
Beszökik a fülkémbe és a szemembe száll az ezüst
Tömjénfelhő, s szent áhítatot sugároz felém.
Nem, nem sírok, de mégis könnyezem egy kicsit tőle én.

Kint vadul hömpölyög a táj, sodornak a képek,
S fejemben megannyi fényüket vesztett haló emlékek.
Szakítok belőlük s a zajból, mely fülemhez ér,
S álmos csatába indulok ellenük, mint egy hős vezér.

Ösvényt gázolok a múltba, melyen egymagamban
Bolyongok mélán, s dús emlékeket gyűjtök nagy halomba.
Jajszót visongok, s szemem a messzi távolba néz -
Várom, hogy megérintsen egy bágyadt sugár s egy puha kéz.

Konok sötétség csap arcul, hogy már alig látok,
S a közöny alagútjából enyhe vigaszért kiáltok.
Roskatag vállamra borul évek tömény súlya,
És megfeszül bennem a húr, az életem dicső húrja.

Fék csikorog lenn. Lassul a vonatom s vele én -
Rám zuhan egy bőrönd, telve kétséggel, s talán épp enyém.
Leszállni készülök, de még nem tudja senki más,
Hogy vonatom célba ért: ez itt a boldog végállomás!







LOCSOLÓVERS


Én kis kertészlegény vagyok,
bár húsvét van, majd' megfagyok.
Főtt tojásra lettem éhes,
eljöttem hát hozzád, Édes;
azt remélve, hogy itt kapok,
ha meg nem, már itt sem vagyok.

El akarsz hervadni?
Szabad-e locsolni?







LOCSOLÓVERS 2.

Idén is eljött a húsvét,
függönyödet gyorsan húzd szét,
s meglátod az ablakon át,
megyek hozzád enni sonkát.

Kölnivizem otthon
hagytam,
mulasztásom hogy
pótoljam,
egy vödör tán akad
kéznél,
s lehet, nem vagyok ma észnél,

de én azt most
telemerem,
hideg kútvíz jót tesz
neked.
Kimegy szemedből az álom;
légy ma boldog! - azt kívánom.







LOPOTT EMLÉK


Még langyosak a nyári esték,
de már halkan az ősz kopog,
még feltűnik a régi emlék
s reá borulnak sóhajok.

Még visszanéz a láthatárról
nyári éjeknek alkonya,
de várja már a messzi távol
s kísérik álmaink tova.

Az őszi szél már ágat rezget,
a nyári emlék mind halott,
de én keresem azt az egyet,
amit szívemből ellopott.







MEGJÖTT A MIKULÁS!


Fagyban, hóban egy
szán siklik,
ő pedig a szánon díszlik.
Piros csizma, piros ruha,
ránézésre igen fura,
s hátán van a nagy puttonya.

Lehetetlen nem ismerni,
tudja Józsi, tudja Berci,
ki az, akit cipel a szán,


kinek reng puttony a vállán,
s dér csillog hosszú szakállán.

Hogyha te is meglátod
őt,
ne húzd sokáig az időt,
fuss elébe gyors
iramban,
ajándéka fogyhatatlan, s osztja, szórja
lankadatlan.







A MEGSEBZETT BOLYGÓ




Annyi keserv fájdítja szívemet, éretted,
Föld, s te nem méltányolod.
Ezrek kérnek belőled tizedet,
s kérésüket meg nem tagadhatod.

Körözöl az égi országúton,
s míg vadul tombolnak az elemek,
hűvös arcod Nap felé fordítod,
hogy melegedjenek az emberek.

S ha barna bőröd tikkasztja napsugár,
fellegekkel takarod el magad.


Szerény vagy mindig, ám ha úgy muszáj,
büszkeséged örökre megmarad.

Mint jó anya, úgy dajkálsz életet,
s a jóságért cserébe mit remélsz?
Ha kísért is ember végzetet,
sorsa sorsoddal egybevész.

Mennyi harc dúlt megsebzett testeden,
s mert védekezni magadtól nem tudál,
eltakarom e tátongó sebet,
testemmel én, míg nem jön... a halál.







MESE A LE NEM FOTÓZOTT RÓKÁRÓL


Egyszer, amint erdei utam
róttam,
elébem került egy róka, s
gyorsan
előkaptam a gépem, hogy
lefotózzam.
De a ravaszdi eltűnt, mert
gyorsabb volt nálam,
s én vártam, hogy hátha
megfordul,
hogy én majd orvul
rákattintsam lencsém,
de úgy tűnik, nem volt szerencsém.
Így aztán dolgom végezetlen
magamat átverve
érezhettem,
s közben azon tűnődtem,
hogy a terv, melyet
kifőztem,
és amely olyan banális,
hogy kinevetne miatta még egy szamár is
- miért nem nekem kedvezett
és miért a róka sikeréhez
vezetett.

Pedig lett volna mit csináljak
más is, talán mondanom kár is,
hisz még tető nélkül ott áll a ház is,
amelyben lakom,
s ez lett volna a legjobb alkalom,
hogy betetőzzem,
s ne az erdőben
időzzem.
Én mégis ott lófráltam, amikor megláttam
ezt a rőt színű állatot,
akinek sürgős dolga lévén - nem várhatott.

Sebaj! - gondoltam magamban,
s nyomban utána szaladtam,
hogy utolérjem
és megkérjem,
hogy megvárjon,
s egy fotó erejéig a képkészítő gépem elé álljon.
De hiába loholtam utána, mert a róka futása
- mint mondtam - gyorsabb az enyémnél, s eltűnt
a jegenyésnél.

Ezt a történetet senkinek se meséltem,
mert roppant mód
szégyelltem,
hogy amíg a rőtvaddal az erdőben cicáztam,
és úgy jártam,
hogy a ravaszdi átrázott, addig tető híján a házam beázott,
mert a szobából fellátni az égre,
s a róka se került lencsevégre.







MI A SZERELEM?


Mi a szerelem? - egy hosszú
Bús alkalom a kínra;
Könnyed patakzó árja mos,
De már nem léphetsz vissza.

Egy jel, mi tőle érkezik,
Lelked fogságba zárja;
Feledni nem tudsz, mert ítél
Életre vagy halálra.

Küszöbön térdepel eléd,
És rád hinti árnyait;
Csillanó szemedre rászáll,
Hogy egészen elvakít.

Tűnik az ég s a föld vele,
Úgy ver szíved, mint óra;
Csak félig súgja, mit kíván,
S ugrasz te minden szóra.

Heteken át is elkísér
Egy halk suhanó lépte,
Boldogító kézfogása
S szemének rebbenése.

Rád szórja fényét Nap s a Hold,
Kísérget, mint az árnyék;
Átfűti minden nappalod,
S tündököl éjszakánként.

Mert sorsod lett e szenvedés,
Mi vágyad eluralta,
És úgy terül szét lelkeden,
Miként vízen az alga.







MIÉRT...?


Miért hajtasz ki, szép természet,
Ha ősszel hervaszt az enyészet?
Miért öltöd fel díszes ruhád,
Ha le kell vetned a nyár után?

Miért bújtatod a fát zöldbe,
Ha majd lombja hull a földre?
Miért virágzik ki a réted,
Ha csak múló percnek élhet?

Miért születik ember, ha már
Élte végén ott a halál?
Miért nevetünk, hogyha olykor
A fájdalom bennünk tombol?

Miért ölelünk, hogyha bizton
Ölni volna kedvünk titkon?
S miért kérdezzük azt, hogy: "miért?" -
Ha felelet nincs semmiért?







MIÉRT NEM JÖSSZ? (1)


Látod, elszállnak a fecskék,
remegnek a levelek még;
a szőlőre dér szitálgat -
miért nem jössz? - én egyre várlak!

Gyere, bújj a karjaimba,
hogy nézzelek: mily boldog óra!
És fáradt fejem édesen
pihentessem kebleden.

Emlékszel még? - egyszer régen,
sétáltunk az erdőszélen -
felkaptalak s forogtunk,
örömkönnyet zokogtunk.

E világon annyi nő él,
s szemükben sok szikrafény kél,
de én csak a tiedben
gyönyörködöm legszebben!

Lelked itt van most is velem,
te ragyogod be az egem;
legfényesebb csillag te vagy -
szerelmem, ó, el ne hagyj!

Késő ősz van, csendes minden,
egy-egy faág meg-megrezzen;
színtelen lett a határ -
kedvesem, ó, jössz-e már?

Mihai Eminescu: De ce nu-mi vii? (Miért nem jössz?) című versének fordítása







MIÉRT NEM JÖSSZ? (2)


Nézd, minden fecske elvonult,
diólevél a földre hullt;
szőlőt takar már ősz dere -
ó, jaj, gyere; ó, jaj, gyere!

Repülj! - karom kitárva vár,
szemed fényét villantsd ma rám! -
Fáradt fejem most megpihen
szép kebleden, szép kebleden.

Tán emlékszel, hogy te meg én
sétáltunk kopár völgy ölén,
majd átfogtalak hangtalan,
s oly boldogan, oly boldogan.

Annyi nőt látott már szemem,
de te vagy nekem mindenem;
nem érhet senki fel veled,
mert mind rideg, mert mind rideg.

Te vagy, ki fényt gyújt egemen,
s e fényt én folyton követem;
A csillag is oly büszke rád,
mint jó anyád, mint jó anyád.

Későre jár most odakint,
a természet pihen megint;
Az utcán söpröget az ősz -
ó, miért nem jössz?; ó, miért nem jössz?

Mihai Eminescu: De ce nu-mi vii? (Miért nem jössz?) című versének fordítása







MIKOR REPÜLSZ ÉNFELÉM?


Mikor repülsz énfelém,
meddig kell még reád várjak?
Fogytán van már a remény,
s lassan elhagynak a vágyak.

A szívem már úgy dobog;
Jöttödnek, mondd, mi az ára?!
Magányomat mikor váltod
örökéltű boldogságra?

Fényben fürdő tegnapok
küldenek reményt a mának:
Hogy talán még szép napok
s örömök reám is várnak.







A MIKULÁS ÜZENETE


A reggeli bevásárló körutam során találkoztam a Mikulással, amint az a térdig érő hóban almával etette a szánhúzó rénszarvasát. Gyorsan le is fényképeztem ezt a szokatlan látványt. Te most ne foglalkozz azzal, hogy itt, ahol élek, egyetlen hópihe sincs, nemhogy térdig érő hó - csak hidd el, amit mondok, mert ha hiszel a mesékben, úgy valósággá válik számodra a most még meseszerű világ. És úgy fogod tudni értékelni, mint az a sugárzó arcú kisgyerek, aki csillogó szemekkel várja a jó öreg Nagyszakállú megérkeztét. Nincsenek fenntartásai, csak erős hite. És nagyon boldog. Beszédbe elegyedtem a Mikulással, aki ezt mondta nekem:
- Az emberek azért találják ki a meséiket, köztük engem is, mert azt szeretnék, hogy a gyermekeik a kezdeti lépéseiket egy ideális világ felé tegyék meg, jóllehet "tudják", ideális világ nem létezik. Tudják? Nem, nem tudják. Mert ha tudnák, éppen egy ilyen általuk kitalált ideális világban élnének ők is, nem pedig a saját piszkukban fetrengve csodálkoznának, gyermekeiket figyelve, hogy ők még hinni tudnak a mesékben. Ők csak azt hiszik, mert a gyermeki hit arról győzi meg őket, hogy sikerült széppé hazudniuk ezt a rút világot. Nincs abszolút jó, és nincs abszolút ronda világ. Az ő hitüktől válik és vált olyanná, mint amilyen. De ők sajnos csúnyának hiszik, tehát az is. A gyerekek ugyan egy ideig a hitükkel fenntartják ennek ellenkezőjét, de aztán hamar rájönnek, hogy csupán az ő hitük kevés ahhoz, hogy az általuk megálmodott és hitük által fenntartott Mesevilág meg is maradjon, mert a felnőttek nem segítenek nekik tovább ebben.
Még sokáig beszélt volna, de udvariasan elköszöntem, mert már nagyon kezdtem fázni. Nem csak kívül - odabent is. Szerettem volna úgy tenni, mint hogyha hinnék benne, ezért nyújtottam is felé a kezemet búcsúzóul.


- Bocsáss meg, de én nem nyújthatok neked kezet. - Egy álomképnek ugyanis nincs keze - mondta -, és én látom, hogy te is csak annak nézel engem. Ha gyerek lennél, még az ölembe is ültetnélek, sőt még azt is megengedném neked, hogy megsimogasd a rénszarvasomat. De így kénytelen leszek megvonni tőled ezt az élményt.
Elváltunk, én pedig vegyes érzésekkel lépkedtem hazafelé. Végig a Mikulás szavai visszhangzottak bennem:
"...ha tudnák, éppen egy ilyen általuk kitalált világban élnének ők is..."; "Az ő hitüktől válik és vált olyanná, mint amilyen. De ők sajnos csúnyának hiszik, tehát az is..."
Istenem, de jó lenne újra tágra nyílt szemű kisgyereknek lenni, igaz hittel, bizalommal mindent értékelni!...







MIKULÁS


Nem mese ez, gyermek,
s nem üres látomás:
ma este hozzád is
eljön a Mikulás.
Szánkóján csengettyű,
puttonyában alma,
fogadjuk vidáman,
fakadj te is dalra!

Kis cipőd fényesítsd
s rakd ki az ablakba,
hogy a Nagy-szakállú
üresen ne hagyja.
De nézzük, hogy mivel van
tele még puttonya:
van benne ananász,
dió és mandula.

Mindez a finomság
tied lesz, ígéri,
csak örülj a jöttének,
láthatod, megéri.
És hogyha kis szíved
tele lett örömmel,
várd őt jövőre is,
most pedig köszönj el!







A MULANDÓ HŰSÉG


Emlékszel egy szép románcra? -
elfeledni nem lehet:
álltunk kint a rónaságban,
s bámultuk a kék eget.

Repültél a szélnek szárnyán
felém te oly sebesen, -
csak álltam, mint méla ábránd,
s vert a szívem hevesen.

Szemeidben tükröződött
csillogón a napsugár, -
fodrot vetve fejünk fölött
úszkált selymes ökörnyál.

Ott vallottak hű szerelmet
bársonyhangú ajkaid, -
mint nyáridőn hűvös permet,
úgy hatottak szavaid.

Azt mondtad, hogy szíved csakis
mindörökre az enyém,
de rájöttem, hogy ez hamis
önámító vélemény.

Elhagytál a legszebb nyárban
engem, hűtlen kedvesem, -
tapogatva a homályban,
letűnt múltam keresem.

Az idő szőtt selyemfátylat
hűségedre csendesen, -
ősz borult a forró nyárra,
s a bú maradt énnekem.

Néha mégis álmaimban
nálad vagyok újra én,
simogató karjaidban
felcsillan még a remény.

De az álom hamar elszállt,
s jött helyette ébredés.
Sajnos, hogy ez éji látvány
nem volt más, csak tévedés.

Itt maradtam újra árván,
álmaimtól megfosztva.
Pedig szívemet - kitárván -
adtam volna zálogba.

Csalódásfájdalom







NE ADD FEL


Itt az élet csak harc és küzdelem,
a mi célunk pedig a
győzelem.
Sorsod legyen
bármilyen mostoha,
e nemes harcot ne add fel soha!







NEKED KÖSZÖNÖM


Neked köszönöm a fényt,
a sok szép álmot;
azt, hogy velem vagy
és én veled szállok
távoli egekbe,
suhogó angyalszárnyon!

Magasba emellek én,
felhők magasába,
ahol nem leszel már
magányos és árva,
hanem végtelenség
fénylő ragyogása







A NEVÜNK ÖRÖK


Életünk a végtelenben egy kósza gondolat:
Mire kimondanánk,
máris vége szakad.
Nincs utánunk gyász se, nincs utánunk emlék -
tán a feledésnek
születtünk meg nemrég?

Életünk a végtelenben egy röpke utazás:
Mindennap vár reánk egy újabb állomás.
Néha a könnyünk hull, néha a szívünk fáj -
nem tér vissza többé
a mögöttünk hagyott táj.

Életünk a végtelenben csak múló pillanat:
Megszülettünk, élünk,
s a halál majd elragad.
De ha szeretni tud szívünk,
nem éltünk hiába,
mert nevünk örökké él
mások szívébe zárva.







NŐNAPRA


Gondolatban egy szál virágot
minden hölgynek ma átadok,
szerény ajándék,
amellyel én vendég leszek most nálatok.

Szeretet áradjon felétek,
tőlünk, kik értetek
vagyunk,
és nézzétek el nekünk, ha most
valamiért elcsuklik szavunk.

Egy küldött mosoly, egy szál virág
nem dariusi nagy
vagyon,
de szívünkből jő és
szívhez szól,
s köszönt e boldog
Nőnapon!










NYÁRI ZÁPOR


Hull a zápor.
Keseregve
megeredtek
könnyei a
tova úszó
fellegeknek.

Néma felleg
fájó könnyét
nem takarja,
nagy bánatát
tudtul adni
így akarja.

Kristály könnycsepp,
mely aláhull
s földre érve
szertefoszlik,
mint az ember
szép reménye,

melyet mégis
egyre táplál
buzgalommal,


és újjászül
minden egyes
alkalommal,

abban bízva,
hogy e hiú
csalfa sugár
újjáteremt
testet-lelket
a könny után.

Nem kétkedve,
nem kérdezve,
csak azt várva:
mikor vonul
el a felleg
más határba.

S mikor veszi
a helyét át
újra a fény,
mikor süt ki
újból a nap
a lét egén?







NYÁRUTÓ


Búcsúzik a nyár,
de még csüggedt szemében csillog a fény,
a mindig kövér, s most mégis ösztövér,
hervadt napsugár.

Remegve nézem,
ahogy lopódzva táncol ki szívemből.
Marasztnom kéne minden szál erőmből -
hasztalan, érzem.

Kérhetetlenül
repül. Emlékeit örökbe adja,
s kérésemnek - mint kinek nagy a haragja -
ellene szegül.

Viszi a derűt,
a tücsökzenét s a lombot a fákról;
madárhangot, ami még fülemben szól:
ezüstcsengésűt.

Egykedvűn vonul,
s én követem őt az ősz sovány lován.
Verejtéket látok gyötört homlokán,
s szívem elszorul.

Ó, virágos nyár!
Állj meg, csak egy szóra, hadd nézzelek még!
A szép tüzet ne oltsd el, mely bennem ég!
Érjen még a láng!

De ha menned kell,
eredj, ne tétovázz!Úgyis tudom jól,
hogy találkozom még egyszer valahol
dicső neveddel!







OÁZIS


A gondolatok mindig nálad találnak,
újjászül minden pillanat a mának.
Te vagy a fény a sötét éjszakában,


oázis az élet nagy sivatagában.







OLY TÁVOL


Oly távol vagy ma még,
mint fenn a kéklő ég,
de holnapra majd talán,
szíved lesz a hazám.

Ne hidd, hogy a tavasz
csak másnak hoz vigaszt;
lépj közelebb felém,
s légy nap éltem egén!








ŐSZI ÁLOM


Ősznek ecsetje
festi a fákat
rozsda-vörösre,
elmúlt a szép nyár,
semmi nem hangol
engem örömre.
Pusztul az erdő,
csontszínű árnyak
hangtalan jönnek,
árva szívemből
felszakadt sóhaj
int a közönynek.
Ámde új élet
pattan a magból
újra tavasszal,
enyészet úrrá
nem lesz már rajta -
csak ez vigasztal.
Bontja majd szirmát
minden virág, és
éled a róna,
s ezzel ez őszi
álmodott álmom
válik valóra.







ŐSZI KÉP


Arcomba vág az őszi szél,
néma sötétség, semmi fény.
De szememben még egy kis sugár
biztat: ne csüggedj, jóbarát!

Ki vagy, ki szól, ki énekel,
s szívembe reményt ültet el?
Ki megfogod botor kezem,
és ennem adsz, ha éhezem.

A gondolat szálló madár,
minden távolságot bejár;
mégis fészkére visszaszáll,
mert nyugtot máshol nem talál.

Olyan szívem, mint őszi kert,
mely lombját vesztve mit se sejt,
hogy jön még tavasz s kikelet,
s a hervadás csak átmenet.

De félni testem nem hagyom,
reménnyel folyton biztatom.
A lelkemet felvértezem,
s ha sebeznek - elszenvedem.







ŐSZI SZONETT


Ősz keze lomha mélabút szór a tájra,
előtte ásító barázdák nyílnak meg,
és az ezüst tó fodra lágyan megremeg,
ha a szellő lenge szárnyait kitárja.

Sivár ősz! Hervatag lombokba öltözél;
bércek sima ormain látom arcodat.
Úgy borultál rám, mint ijesztő alkonyat,
s titkos rejtelmeiddel hozzám költözél.

Mit buzgó tavasz kéjjel szívembe ültetett,
sovány csontos kezed mindent kitépkedett,
nem hagyva mást nekem, mint széttört álmokat.

A lelkemben hófödte csúcsok sejlenek.
ősz, engedd, hogy napjaim már csak így teljenek,
s kikelet se hozzon nyíló virágokat!...







PANASZ NÉLKÜL


Miért sírnék? Hisz fáradt könnyemet
Nem törli arcomról senki le,
És vigasztaló szót sem rebeg
Ajkával senki se.

Sajgó számmal akkor sem jajgatok,
Ha szívemen dárda üt sebet,
És panaszszó nélkül tűröm el
Nagy szenvedésemet.

Csak légy velem! Vigaszom ez legyen!
S ha sóhajban ég is éltem el,
Ne adjál lelkemnek többet, mint
Amennyit érdemel!

Legyél kehely, amelyben hűs vizet
Mindig találhat a szomjas szám;
Forrás legyél, mely ha kiapad,
Feltölti önmagát.

Nagy zajban legyél néma hallgatás,
Mennyei üdvöt hozó remény,
S bár vigyen vadságon át utad,
Légy szelíd és szerény!

Ne vádolj, ne kérj, hanem mindig adj:
Kegyelmet, békét meg tiszta szót,
Szeretet lángoló tüzének
Szikráját szerte szórd!

Ragyogjál úgy, mint pazar drágakő,
Hintsd el fényed titkos éjszakán,
S hűsítő árnyékot tarts nekem
Nyaramnak évszakán!

Ne hullasd szemed harmatkönnyeit,
Fájdalmadat úgysem érzi más,
Csak az, aki téged úgy szeret,
Mint jó anya fiát.

Legyél dallam, búgó lágy estharang,
Vagy éteri mély pompás zene,
Melyet - ha csendülnek hangjai -
Szívem is zengene.

S minden te légy, mit bensőm kapni vágy:
Szép álmot s derűs valót te adj,
És amíg az élet húrja szól,
Mellettem megmaradj!







PIRKADAT


Bíbor ruhát ölt a hajnal,
s ébreszti az alvó Napot.
Zeng a madár harsány dallal,
ezzel kíván ő jó napot.

Kél a Nap, s arany palástját
elteríti most a Földre.
Még kicsit álmos, s hogy ne lássák,
elbújik a fellegekbe.

Árva szívem én is költöm,
búcsút intve éjszakának.
Ha szomorú vagy e Földön,
álmodozni miért hagynálak?







REGGELI VALLOMÁS


Ködöt ásított még kint a reggel,
s halk lehelete a földet átjárta,
de elmémben már ujjongó sereggel
gondolatomat nálad találta.

Csak álltam tűnődve, mozdulatlan,
s a tested illatát orrom beitta.
Úgy égett a vágyam, mint izzó katlan,
s tüzéhez a szikrát lelked adta.

Vágyak hangszere zenélt szívemben,
és jó volt fülemnek e néma dallam,
melytől megindult a vér az erekben
hozzád, ki benne volt minden dalban.

Minden dalban és minden zenében:
hangod dalára táncoltak a lombok,
remegtek a csillagok fenn az égen -
és zenédtől oszlottak a gondok.

Megremegtem én is e zenétől,
s halódó testem újra élni kezdett.
És éreztem, hogy lelkednek hevétől
bennem a vér minden cseppje pezsgett.

És ekkor a szívem is áthevült,
s amíg a percek az órán peregtek,
belém szökkent az, mi eddig elkerült:
egy mély érzés: oly nagyon szeretlek!

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú - evokáció







REMETE A PUSZTÁN


Egyedül az éjszakában
bandukol egy ősz apó.
Hetven év nyomja a vállát,
s ruhája is már fakó.

Amerre lép, lába nyomát
befedi a hideg szél;
kiolvasni zord arcából:
vigaszt ő már nem remél.

Elméjében, ahogy ballag,
hosszú élte lepereg,
nincsen senki, aki érte
bánatosan kesereg.

A sötétben, talpa alatt
megzizzen a rőt avar,
életére pontot tenne,
mert élni tovább nem akar.

Ily gondolat szántja mélyen
elméjét az ősz aggnak -
a távolban, átellenben
szorgos ácsok faragnak.

Úgy érzi most, hogy a balta
szívébe üt mély sebet,
mely óhaját teljesítve,
kioltja az életet.

Mit sajnálna, olyan nincsen,
de annál több a bánata.
Semmivé lett minden, miért
életében fárada.

A gyermeke meghalt régen,
barátja sincs már neki,
csak álomkép s hiú ábránd,
mely testét eddig élteti.

Nincsen, aki meghallgassa
bús szíve panaszait,
csupán kínzó vágya sarkall -
annak hallja szavait.

Most a remény halvány mécse
utoljára feldereng,
nem tudja, hogy mit válasszon:
halált vagy az életet?

Míg így töpreng, maga mögött
egyre nő a gyalogút,
mire eszmél, fáradt teste
elhagyja már a falut.

Nem jön véle senki szembe,
nem szól hozzá senki sem,
csak az ébredező lelke
beszél hozzá szüntelen:

Hová tartasz, fáradt vándor?
Pokoli út, melyre lépsz!
Ha elveted sötét terved,
meglásd, sokkal többet érsz!

Túlvilági vágyaidban
vigaszod meg nem leled,
ez nem gyógyír bánatodra,
melytől gyógyul a sebed.

Megválni a kincstől, amely
másnak nagy érték lehet? -
nem értheti senki ezt meg,
csak a balga képzelet.

Enyészetnek felkínálni azt,
mi többre érdemes? -
Ösztönödnek ellenállni! -
egyedül csak ez nemes!

Hallgatta az agg remete
lelke feddő szavait;
nincsen, aki felépítse
élte ledőlt falait.

Mindazt, ami összeomlott,
felépítni nem lehet,
sem találni olyan szívet,
aki igazán szeret.

S most észrevett közeledni
a távolból valakit.
Néhány lépést tett feléje,
s ekképp kezdte szavait:

Ki vagy te, kit énkívülem
erre küldött végzete?
Téged is a keserűség
vezérelt-e, mondd, ide?!

Igen, apám, sorsom küldött,
s szomorúság terhe nyom -
szólalt meg egy elgyötört hang -,
s homlokára csókot nyom.

Fiad az, ki áll előtted,
akit halottnak hivél, -
halálhírem én költöttem,
bevallom most neked én.

Nem akartam, hogy keressél
soha többé engemet,
ezért terjesztettem e hírt,
s most bocsánatért esdeklek!

Egykor régen búcsú nélkül
hagytalak el tégedet,
kalandvágyam volt az,
ami hajtotta a véremet.

Messzi földre, idegenbe
vittek el a vágyaim,
de reményim elúszának
s cserben hagytak álmaim.

Kérlek, apám, hogyha meg tudsz,
bocsássál meg énnekem,
s fogadj vissza a házadba -
ettől függ az életem!

Fiam édes ...fiam drága -
ennyit mond az agg csupán,
mert szavai elnémultak
s könny gördült le orcáján.

Ki tudná azt elmondani,
mit e két szív érezett,
amint egymásra talála,
szinte el nem vérezett.

Hosszú percek némasága
most egyszerre megtörik,
mindkettőjük árva szíve
boldogsággal megtelik.

Elmeséli ki-ki saját
történetét, életét,
elénekli mind a két szív
sorsa fájó énekét.

Senki nem volt tán boldogabb
széles e nagy határban,
mint az apa és a fiú,
e két vándor magában.

Nem akart az agg meghalni:
életének célja lett.
Visszatért fiáért élni -
úgy érezte - nemes tett.

A nap is lassan nyitogatja
szendergő szempilláit,
felcsavarva az éj leplét,
egyre jobban világít.

S a két vándor, úgy, mint régen,
most mindenben egyetért,
és mire a hajnal feljött -
otthonába visszatért.







REMÉNYSÉG ÉS ÁRMÁNY


Voltam én is egyszer büszke, dacos elme,
s lett az én lelkem is fájdalommal telve.
Fürdött a szívem is csillogó fényárba`,
és lett e dobogó szív boldogtalan árva.

Azt hittem, hogy nincs könny s nincs epesztő bánat,
és e naivságért fizettem nagy árat.
Azt hittem, hogy ott fenn mindig napsugár van,
és a rút csalódás nem lesz vendég nálam.

Mégis jött s kopogott; nem kérdezett semmit:
Itt maradok nálad! - ennyit mondott, ennyit.
Ostort csinált hajam üszkös fonatából,
kiűzte a reményt saját otthonából.

Reménység! Szívemnek hűtlen szeretője,
s virágos tavaszom néma temetője!
Boldogság gyümölcsét megkóstolni jöttem,
de nem láttam, hogy az ármány jön mögöttem.

Becserkészett édes hízelgő szavával,
utolért s megfogott fájó szorítással.
Erős volt a karja, mozdulni sem tudtam,
s aztán karjai közt lassan elaludtam.

Csendben, mélyen alszom, a világról sem tudva,
pedig oly jó volna felébredni újra.
Lesz-e még ébredés? - ezt szeretném tudni!
Vagy e gyötrő kínba bele lehet halni?







REMÉNYTELEN TÜRELEM


A múlt már megfakult,
de még a jelen eleven
tüze emészti
égi szellemem.

Elnyelni kíván,
s már esdeklő imám
sem segít rajtam,
csak a láng nyaldossa talpam.

Fáj a fránya
magány, s az aggály
mindig megtalál,
s kevélyen lekaszál.

De én újra
virulva kisarjadok,
s mint jó föld, szép zöld
termést hozok.

S kéretlen adom
éretlen gyümölcsöm kölcsön,
melytől ágam
vadul szabadul.

Koppanva lehullok én,
és az éj bágyadt ágyat
vet nekem
melyre leheverek.

De álom nem jön szememre,
s mégis szenderegve várom,
hogy szép vigasztalásom
mikor jön végre.

Az esély rá csekély,
mert én álomszegény
vagyok, s az is maradok,
amíg meg nem halok.







SÉTÁLTAM A TEMETŐBEN


Sétáltam a temetőben
s megálltam egy hant fölött:
Élt tizenhárom évet,
elment, s még el sem köszönt.

Sétáltam a temetőben,
a harang szava elkísért.
Láttam sok gyászt és keservet,
hol az élet útja véget ért.










SUSOGÓ FÁK KÖZÖTT


Susogjatok csak,
napbarnított fák,
ha a szellő dús
lombotokhoz ér.
Ne higgyétek,
hogy a boldogság
a tűnő nyárral nektek véget ér.

Mint ég felé meredő
őrszemek,
míg elsuhantak mind a századok,
sorbanálló büszke
némaságban,
mindig egy szebb
holnapra vártatok.

Titeket helyhez kötött sorsotok,
tűrnötök kell,
ha támad fergeteg.
De én eljövök hozzátok megint,
és elmerengek újra
köztetek.








SZÁLL A SÓHAJ


Ében éjben száll a sóhaj
bús szívemből fel az
égig,
mert panaszát itt a
földön
az emberek meg nem értik.

Száll, mint sárkány -
rút magányán
nem enyhít már
föld sem, ég sem.
Bíborfelhők között
szálldos,
nem lesz tőlük boldog mégsem.

S száll a széllel
minden éjjel,
magasságba, égi honba,
de lezuhan, mert a
honvágy
hajnalonként visszahozza.







A SZEGÉNY AJÁNDÉKA


Szeretnék letépni minden szál virágot,
s úgy, ahogy van, neked adni a világot!
Tündérkertet, s benne ezer nyíló rózsát,
égbe nyúló hegyet s széles büszke rónát.

Sárga búzatáblát aranyló kalásszal,
első hóvirágot minden új tavasszal.
Száz színben pompázó tarkabarka rétet,
földi boldogságot s minden égi szépet.

Apró kis fűszálat, magas fát, felhőket,
színaranyat érő májusi esőket.
Tenger morajlását, hullámzó habokat,
vidámságtól pezsgő gondtalan napokat.

Eget koszorúzó szép ívű szivárványt,
gránitot, bazaltot, kristályokat s márványt.
Neked adnám leplét a ködös homálynak,
és a délibábját kies puszta tájnak.

Bíborvörös hajnalt meg az alkonyatot,
és az ezerszámra ragyogó csillagot.
Patakok hűs vizét, fürkésző szeleket,
s könnyeket letörlő bársonyos kezeket.

A vadul hömpölygő vizeknek folyását,
s mennyei békének méltó földi mását.
Neked adnék bércet, oázist, ligetet,
s az összes távoli lakatlan szigetet.

Tikkasztó hőségben enyhet adó árnyat,
és a magasságba emelő két szárnyat.
S hogyha mindezt adnám, s nem maradna semmi,
legyen minden tiéd, nem kell visszaadni!

De most a szívembe hasított egy villám,
mert oly szegény vagyok, édes Gabriellám!
Nem adhatok én mást, hisz egyebem nincsen -
fogadd el a szívem! - ez egyetlen kincsem.










SZEPTEMBER




Vége a nyárnak,
bús dalok szállnak,
ősz a ruháját
felölti már.
Száraz ág reccsen,
kéz a kilincsen,
szeptember újra
küszöbön vár.

Ajtódat nézi,
engedd be, kéri,
hosszú az út, mely
mögötte áll.
Fáradt a lába,
s rezgő szakálla
söpri az útját,
amerre jár.

Tölti a pincét,
mérik az iccét -
jó borok karcos
illata száll.
Pohár a kézben:
sokáig éljen,
koccintson együtt
minden barát.

Jókedved húrja
rezdüljön újra,
s zengje a vígság
örömdalát.
Árasszon ajkad
neked is halkan,
kibomló őszi
harmóniát.







SZERELMET SZERELEMÉRT


Mint hogyha tűz karolna át,
amelynek lángja éget,
vagy mintha hangját hallanám
egy égi szép zenének.

Úgy csendül lelkem húrja most
szíved vezényletére,
s a karmesternek hangzatos
dallama hat a vérre,

amely eremben útra kél,
s visz éltető oxigént,
s tán szerelmet is visz, ha kell,
szívembe - szerelmedért.







TAGADOM


Ne ígérj már boldogságot,
negédes szavadnak nem hiszek,
ha szeretni vágyom, s csókomat
átadnom többé nincs kinek.

Ne ígérj üdvöt, égi fényt,
ne ígérj csodát, sem új tavaszt,
ha a szívem kiszáradt ága
sarjadzó rügyet nem fakaszt.

Ne szólj egy szót se, bánt a szó,
s bár tudom, be kéne vallanom,
hogy boldog voltam véled egykor -
igaz volt, mégis tagadom!










TAVASZI NAPLEMENTE


A hegyek mögé zuhant már a Nap,
Lehunyta szemét, arca sem nevet,
De még kacsint, s egy utolsó sugár
Bíborral szegélyez minden felleget.

Kémlelem a messzi horizontot,
S e fénysugárban fürdetem szemem.
Tétován állok, félig álmosan,
S ábrándozom a tűnő életen.

Oly langymeleg a tavaszesti lég,
Mint kandalló, melyben van még parázs;
S a felhők alatt állva engedem,
Hogy átjárjon ez égi szép varázs.

Behunyom szemem s én is álmodom.
Most alkony van, csend s egy kicsit halál,
De fordul a Föld és a hegy mögül
A bíborfény holnap is megtalál.







TAVASZODIK


Mily csend honol a tájon,
álmatag béke ez,
de már a hó alatt
a természet ébredez.

Mit tél körme vájt belé,
gyógyítja sebeit,
mert érzi, a tavasz
már feléje közelít.







A TEGNAPOD MILY TŰNŐ SZÉPSÉG


A tegnapod mily tűnő
szépség,
A holnapod oly ritka
kincs,
És mégis, hogyha
kétség üldöz,
A mának fájáról szakíts.

Ha valaki elmegy e
földről,
Helyébe gyorsan más
lohol,
Akár a nap, mely itt
lenyugszik,
Azonnal kél is valahol.

Úgy tűnik, mindig más
hullámok
Taraján ring a csónakod,
Úgy tűnik, mindig
másik őszi
Lombok zúgását hallgatod.

A múló éj előtt a reggel,
Mint szép királynő,
elsuhan,
S halálunk is csak
képzelgés lesz
Életünk végén csakugyan.

Minden elszálló
pillanatban
Csak egy igazság
létezik:
A világ forog a
tengelyén,
S célba sohasem
érkezik.

Ezért az évet engedd
szállni,
S az majd a múltba
elmerül,
Mert amely kincset
lelked őriz,
Felszínre úgyis az kerül.

A tegnapod mily tűnő
szépség,
A holnapod oly ritka
kincs,
És mégis, hogyha űz a
kétség,
A mának fájáról szakíts.

A táj tündöklő csillogása
Felfénylik, aztán elapad,
S az örök gondolat-
sugárban
Már változatlan
megmarad.

Mihai Eminescu Cu mâine zilele-ţi adaogi című versének fordítása; a vers tisztelgés a költő emléke előtt, születésének 163. évfordulóján







TITKON RÓLAD ÁLMODOZOM


Kíváncsi szemek figyelik életem,
vad tekintetek fürkészik titkaim.
Elcsenni próbálják forró vágyaim,
s nevetnek kopár szegénységemen.

Sűrű ködfátyol takar téged el,
áttörni rajta, ó jaj, nem tudok!
Tüzes ajakkal zokszót suttogok,
s neved kiáltom, de hangod nem felel.

Miért nem hallod, mit oly búsongva mondok,
s miért nem enyhül szíved ily szó hallatán?
Talán mit ígértem, csekély adomány,
hogy önmagamról teérted lemondok?

Kifosztva állok, mindent elvesztettem,
s mégsem élek úgy, mint szegény koldusok.
Mert míg titkon rólad álmodozhatok,
nem érzem magam addig elveszettnek.







A TÓ


Erdei tó kék vizében
Ringatózó tavirózsák -
Fodrot vető hullámai
Üres csónakom sodorják.

S én a parton elmerengve,
Mintha talán azt kívánnám,
Bukkanj fel a nádas közül,
s vedd észre a ringó bárkám.

Együtt ugorjunk beléje,
Vízcsobbanás lágy hangjára;
Ejtsük ki az evezőnket,
S fonjuk karunkat egymásra.

Így ússzunk e szép varázsban,
Holdfényt izzó bűvöletben;
Szél sóhajtsa vágyainkat,
S mi hallgassuk mind a ketten.

De ő nem jön... egyedül csak
Bánatom száll fel az égig.
Sóhajt rejtő erdő mélyén
Tavirózsák vize kéklik.







VALAHONNAN


Foszló felhőn át homálylik
a Holdnak gyér világa -
szerelmed is kihűlni látszik:
nem csábít már varázsa.

Egykor még felhőként suhant,
puszták fölött a lelked,
hogy utat törjön énfelém
az ábrándos szerelmed.

Csonkig elégett vágyaim
tüze ha újra lobban,
úgy érzem, visszatér szíved,
egyszer még valahonnan...










AZ ÚR JELENLÉTE


Mikor fáradt voltam,
mikor megszédülten
arccal a földre estem,
hirtelen és méltósággal
felemelt az Isten.

Mikor bánat ért,
mikor elcsüggedve
vigasztalan álltam,
Ő megszólított, s benne
vigaszra találtam.

S mikor úgy éreztem,
gondok tornyosulnak bennem,
erős úrkeze védően
megsegített engem.

Ady Endre ihletése nyomán







VADVIRÁG


Szerénységed vadvirága
Illatozik a határba`.
Leszakítnám, de nem teszem,
Ott szeretem, ahol terem.

Bejártam már messzi földet:
Magas dombot, kopár völgyet,
De ilyet még nem találtam,
Ártatlanság gyöngyvirága.

Kis méhecske, ha arra jársz,
Szirmára ha pihenni szállsz,
Súgd meg néki halkan, csendben,
Ez a virág a kedvencem.

Nem ápolta, nem nevelte
Embereknek gondos keze,
Hanem csak a nagy természet,
Nem is fog rajt` az enyészet.

Azt kívánom, te kis virág,
Illatozzál tovább, tovább!
Egész világ hadd láthasson -
Láthasson és csodálhasson!







VÁDOLATLANUL


Egy nagy kérdés érett meg fejemben,
lassan, mint a gyümölcs egy nyáron át:
miért hagyta el buzgó szerelmed
szívedet, e lakályos otthonát?

E kérdés ezerszer feltör bennem,
s kínos lázban emészti napjaim.
Elereszt és megfog újra engem,
s vaskezével megfojtja szavaim.

De megmentek néhányat belőlük,
és elküldöm hozzád, te csalfa szív!
Ne rémülj meg, nem kell félni tőlük,
mert bár mindenik fájó, ám szelíd!

Ha tudtad, hogy nem vihetsz magaddal,
s mesés tájon egyedül kell menned,
miért biztattál enyelgő szavaddal,
hogy minden jó egyesül majd benned?

Elhittem tündéri szép mesédet,
s engedtem, hogy perzseljen a parázs,
mely kihűlve is rajtam sebet éget,
s messze illant a gyönyörű varázs.

Mégsem adok rosszat fizetségül,
s nem vádol a neved kiáltó szám.
De ha lelked hangja szólít végül -
te gondolj akkor néha vissza rám!







VÁGYAKOZÁS


Jöjj az erdő sűrűjébe,
hol egy forrás
csordogál,
s hol gyepszőnyeget
terít elénk,
ágak alatt a szép nyár.

Kitárt karjaim ott
várnak,
felém suhanva repülj,
hagyd lefejtenem a
fátylad,
s aztán ölembe úgy ülj!

Csak mi leszünk együtt
ketten,
térdeimen ringatlak,
s hajad lombjába a
hársak
virágokat hullatnak.

Hajtsd keblemre fehér arcod,
karom ringatón ölel,
prédának kínáld az
ajkad,
szendergésed már közel.

Boldog álmok szárnyán
szállunk,
és míg éljük e valót,
csörgő forrás és a szellő
dalol nekünk altatót.
Amíg tart az édes álom,
velünk úsznak boldog órák,
és a hársfák a magasból
virágukat szórják,
szórják...







VENDÉGEM A BÁNAT


Szorongások hada üldöz,
mögöttem a bú üvöltöz.
Ajtómon a bánat zörget,
reméli, hogy reám törhet.

Beengedjem? - Elzavarjam?
Búcsút intsek? - Marasztaljam?
Kell-e nekem olyan vendég,
aki örökös ellenség?

Szeretnék tőle búcsúzni,
de nem merek ujjat húzni.
Így hát ajtómat kitárom,
s színlelem, hogy nagyon várom.

Asztalfőre leültetem,
megitatom, megetetem,
azt remélve, ha jóllakik,
magától is majd eltűnik.

De ez egyszer melléfogtam,
mert vendégem egyre jobban
megszerette vendégségem,
szíveslátást meg az étkem.

És még ez is kevés neki,
mert a fogát énrám feni:
emészteni engem akar,
s betemetne, mint az avar.

Ó, de hát ez szörnyű vétek! -
én legyek neki az étek?!
Az, aki őt befogadta,
s minden jóval elhalmozta?!

Ilyet tőlem nem kívánhat! -
táplálékául én váljak?!
E bűnére nincs bocsánat,
de ha van is, nem énnálam!

Megbocsátani nem tudok,
de előle el sem futok,
hanem üstökön ragadom,
s az ajtón át kihajítom.

Másnak legyen a vendége,
s nem irigylem, hogyha érte
mindenkinél így pórul jár -
s tán még nevetek is baján.







A VÉRZŐ SZÍVEM


Miért vagy, szívem, oly bánatos?
A remény miért nincs ott veled?
Miért arra szórod üdvödet,
ki érted már semmit nem tehet?

Miért fáj a kín, mit hordozol,
mint ruhát, mit rád szabott a sors,
ki hozzád konok és mostoha,
s te előtte mégis meghajolsz?

Ne vedd magadra, ó, balga szív,
amit más megunva eldobott;
most nyerd vissza régi fényedet,
s játssz el sokkal szebb dallamot!

Tanulj úgy élni, mint oly sokan:
lüktess, verj, dobogj, ha van kiért!
Örök tüzeknek lángnyelveit
engedd, hogy nyalják fel mind a vért,

mely belőled ontva földre hullt -
erekbe gyűjtsd vissza cseppjeit!
Hidd, hogy napod újra sütni fog,
s melege téged is felhevít!..







VISZONTLÁTÁS


Kedves erdő, rengeteg,
Mit műveltél énvelem?
Mióta nem láttalak,
Mennyi idő elszaladt.
S azóta, hogy búcsút vettünk,
Magányosak s árvák lettünk.

Én az vagyok, aki voltam,
Mennyi szép dalt eldaloltam.
Hóviharban ágam reccsen,
Nélküled, jaj, mivé lettem.
Befújja a szél az utat,
Forrás vizén zord fagy kutat.
Csak azt teszem, amit tettem,
Nyári ének száll felettem.
Egy útszéli forrás voltam,
Utas szomját eloltottam.
Korsóval, ha arra jártak,
Asszonyok nekem dojnáztak.

Patakoktól szabdalt erdő,
Az idő megy, s az idő jő;
Vénség keze magához int,
S mégis fiatal vagy megint.

Hosszú évszázadok óta,
Csillag vet szikrát a tóra.
Legyen rossz vagy jó az idő,
Fúj a szél, de marad a kő.
És bár minden megváltozik,
Duna vize nekem folyik.
Csak az ember oly tétova,
Alig jön, s már fut is tova.
De mi soha nem szaladunk,
Mindig e földön maradunk.
Mint folyók a tengerekkel,
S pusztaság a kék hegyekkel.
Ránk ragyog a nap, a holdfény,
csillan erdőn s vizek tükrén.







ZAJBAN HALLGATÁS


Én már nem vagyok
más,
mint zajban hallgatás,
aki érti a szót,
de hagyja, szóljon más.

Te is légy néma csend,
mi rám nő, eltemet,
s ha van mit
mondanod,
törd meg a
csendemet.

Verset írok neked,
azt csendben is lehet,
te vagy benne a betű,
én az ékezet.

Lásd, a szavakat most
egymás alá írom,
s tán majd nyomot
hagyok,
mint toll a papíron.







ZSAROLÓ LOCSOLÓVERS


Ne féljetek, kedves lányok,
vizet ma nem öntök rátok,
az az egy nagy szerencsétek,
locsolóm már nincsen nékem.

De a tojást szeretem még,
remélem, van néktek elég.
Énnekem már abból sincsen,
adjatok egy tállal ingyen!

Ám ha nem adtok ma tojást,
követem a régi szokást:
előkapok egy nagy vödröt,
s fejetekre vizet öntök!







 
 
0 komment , kategória:  Hajdú Levente  
Címkék: szabadulásunknak, csalódásfájdalom, koldusszegényből, szegénységemnek, mindegyikünknek, kacajfoszlányok, visszhangzottak, világszabadság, csodálkoznának, szellemóriások, angyalszárnyon, szegénységemen, harmatkönnyeit, ezüstcsengésűt, mellényzsebben, rénszarvasomat, reményvesztett, kertészlegény, kormányosához, dörgedelmesen, terjesztettem, vértanúhalált, hitehagyottan, szenvedésemet, kérhetetlenül, hivalkodásban, rezzenetlenül, becserkészett, szertefoszlik, legnépszerűbb, gyepszőnyeget, megszülettünk, vigasztalásom, szivárványnak, mindannyiszor, megkönnyebbül, szellemóriások fénye, dómok súlyos, ritmusra dobban, angyal szólalt, boldogság keser-édes, jutott eszembe, egyik majom, zsiráf mögé, zsiráf előtt, nagy elátkozott, méreg ette, zsiráf hosszabb, szegény strucc, százötven kilós, orosz lány, állatok királya, Hajdú Levente, HAJDÚ LEVENTE VERSEI, Reményik Sándor, ANGYALI ÜZENET, ÁRNYÉK VOLTÁL, BETLEHEMI GYERMEK, BOHÓC KÖNNYEI, BOLDOG ÉBREDÉS, CSAK ÁLMODUNK, CSAK EGY IMÁDSÁG, CSAK NÉZETT RÁM, CSILLAG GYÚLT MESSZESÉGBEN, SIMÍTÓ SZÓRA VÁRVA, SZÓT KÉREK, ELODÁZOTT LOCSOLKODÁS, ELSŐ TALÁLKOZÁS, EMBERKÉNT ÉLNI, EMLÉKED FUTÁRA, ERŐS KÉZZEL, FAGYOS REMÉNYEK, FEHÉR AKÁCOK, ABLAKOMON ÁG KOPOG, ELFOGYNAK SZAVAK, OSZTHATOM MEG, RÓZSA NYÍLIK, VALAKI NEKEM ADNA, World Trade Center, HERVADT VIRÁG SZERELEM, HIÁBA JŐ, HÍRNÖK ÉS HÍR, HOZZÁM IS JÖJJ EL, HÚSVÉTI GYŐZELEM, IBOLYA BOSSZÚJA, ÖREG MIKULÁS, KARÁCSONYI ÁLOM, KARÁCSONYRA VÁRVA, KÉPZELET SZÁRNYÁN, KIÁLTÁS MÉLYBŐL, KIDOBOTT EMLÉKEIM, KIFUTOTT VONAT, Szent Világszabadság, KÖNNYÍTŐ KÖNNY, LEGFŐBB ÉRVEM, LELKEM KORMÁNYOSÁHOZ, LÉLEK TAVASZA, LÉLEK VONATÁN, LOPOTT EMLÉK, MEGJÖTT MIKULÁS, MEGSEBZETT BOLYGÓ, MESE LE NEM FOTÓZOTT RÓKÁRÓL, MIÉRT NEM JÖSSZ, Mihai Eminescu, REPÜLSZ ÉNFELÉM, MIKULÁS ÜZENETE, MULANDÓ HŰSÉG, NEKED KÖSZÖNÖM, NEVÜNK ÖRÖK, NYÁRI ZÁPOR, ŐSZI ÁLOM, ŐSZI KÉP, ŐSZI SZONETT, PANASZ NÉLKÜL, REGGELI VALLOMÁS, Tóth Árpád, REMETE PUSZTÁN, REMÉNYSÉG ÉS ÁRMÁNY, REMÉNYTELEN TÜRELEM, SÉTÁLTAM TEMETŐBEN, SUSOGÓ FÁK KÖZÖTT, SZÁLL SÓHAJ, SZEGÉNY AJÁNDÉKA, SZERELMET SZERELEMÉRT, TAVASZI NAPLEMENTE, TEGNAPOD MILY TŰNŐ SZÉPSÉG, Mihai Eminescu Cu, TITKON RÓLAD ÁLMODOZOM, VENDÉGEM BÁNAT, VÉRZŐ SZÍVEM, ZAJBAN HALLGATÁS, ZSAROLÓ LOCSOLÓVERS,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
01.22. 23:22 Korrupciós vádak súlyemelésben - Aján Tamást 90 napra felfüggesztették
01.22. 23:02 Műkorcsolya Eb - Tizedik a rövidprogramban a Scsetyinyina, Magyar páros
01.22. 22:42 Németh Krisztián nem marad az Egyesült Államokban
01.22. 22:23 Női kosárlabda EK - Tizennyolc pontos szekszárdi hátrány a nyolcaddöntőben
01.22. 22:23 Férfi kézilabda Eb - Győztek a svédek, elúszott az olimpiai kvalifikáció
01.22. 22:23 Német kormánymegbízott: példamutató Magyarország kisebbségpolitikája
01.22. 22:22 Férfi Magyar Kupa - Elsőként a Pénzügyőr jutott döntőbe
01.22. 22:05 Vízilabda Eb - Négy között a horvátok
01.22. 21:41 Illegális bevándorlás - Bakondi: alagúton, létrán, vízen, leplombált kamion...
01.22. 21:32 Brexit - Lezárult a Brexit-megállapodás tárgyalása a brit parlamentben
Tudjátok ?
Mi a teendő a novemberi Rododendron bimbóval?
Az álmoknak valóban van jelentése?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
még több kérdés
Blog Címkék
Gyerek gügyögés  Mai szentek 01.22  Facebookon kaptam  Cica pillangóval  Szeretet és hit  Ünnep - Kétszázhatvanegyedik n...  Posertube  Facebookon kaptam  Téli este  Facebookon kaptam  Cica pillangóval  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Rózsás csokor  Facebookon kaptam  Olvasd  Naplemente  Az ember a tűz mellé huzódik.  Png nő  "10 vitamin " A legfontosabb ...  Nők rózsával  Rózsás csokor  Halló Január!  Téli kép  Kellemes délutáni kikapcsolódá...  Facebookon kaptam  Jó éjszakát  Erősítsd a lelkedet!  Facebookon kaptam  Tett és kérés  Ajándék lónak...  Ismételgesd...  Mai vicc - aranyos - Skót kar...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Szükséges  Facebookon kaptam  Minden nap annyit jelent  Szívküldi  Cica pillangóval  Amikor még piciny voltál, olya...  Kellemes kávézást  Étel és ital  Tévedés  Cica pillangóval  Remény és hit  Sárga rózsa  Esik a hó  Megbocsátás  Facebookon kaptam  Isten a mi erősségünk  Csokoládé, mint vérnyomás csök...  Mókus magához ölel egy virágot  Ma, Cser Zoltán (1950-2002) po...  Orchidea  Tett és kérés  Posertube  Remete Szent Antalt a háziáll...  Szent Fábián pápa és Szent Seb...  Tett és kérés  Szent Margit búcsú Veszprémben...  Olvasd  Ünnep - Kétszázhatvanegyedik n...  Balga  Facebookon kaptam  Betty Boop  Levendula csokor  Téli kép  Gyalázkodás  Lelkiismeret  Ki volt?  Facebookon kaptam Cs Ildikót...  Engedd , hogy önmagam legyek ....  2. évközi hét szerda 01.22  Esik a hó  Gyerek gügyögés  Sárga rózsák  Szent Margit búcsú Veszprémben...  Orchidea  A döntéseid, a reményeidet tük...  Önvádolás  A bölcsesség kezdete  Rubens: Vénusz a tükör előtt 1...  Placido Domingo  Gyerek gügyögés  Facebookon kaptam  Szeretet és hit  Facebookon kaptam  Grazban a műkorcsolya férfi r...  Reményik Sándor: Ha számbavett...  Ha azt csinálod, amit szeretsz  Orchidea  Mai vicc - aranyos - Skót kar...  Kellemes kávézást  Facebookon kaptam  Szent Fábián pápa és Szent Seb...  Rudnyánszky Gyula versei  Követés  Kutyus a hóban  Szeretet 
Bejegyzés Címkék
szellemóriások fénye, dómok súlyos, ritmusra dobban, angyal szólalt, boldogság keser-édes, jutott eszembe, egyik majom, zsiráf mögé, zsiráf előtt, nagy elátkozott, méreg ette, zsiráf hosszabb, szegény strucc, százötven kilós, orosz lány, állatok királya, nagy elefánt, nagyot ránt, rácson túlra, rozmár összeesett, fejüket összedugták, ormányost perbe, szitán mindig, oroszlán állt, esküdtek mind, rozmárt odavágja, rozmár volt, répát rágcsáltam, botrány kitört, titoktartást megtartjuk, mese vége, élet barkácsolta, műsor véget, meghitt pillanat, bágyadt fényben, imádság szakad, általad tanított, búcsút komolyan, arcán szerteszét, lelkünk nála, esti fénylő, fénye egyszer, kéklő végtelenbe`, sugárnyi múlt, kihunyt csillag, simító szóra, néma ajkad, szemed fátyolos, szót kérek, mindenségről szól, hajnal kürtszavára, volna szívemnek, elszállt tavaszt, jövő héten, szép park, ismeretlen város, szívedtől volt, séta kettesben, legszebb volt, szívek harcát, ketten vívjuk, első találkozás, elsőt követi-e, világon bárki, világ csodája, mennyekbe szállni, alkonyégre ránőtt, ajkam szegletében, erkölcsnek kiforrott, tetteidnek néma, kegyes oltalom, riadt félelem, szemem előtt, fázós alkonyat, elmém bennetek, csillagot tűznék, vágyak erdejében, gondolat száll, ruhátlant felruházom, gyufaszál fejében, érzés most, nyárfa meg-, esti tóba, holdat kitakarja, utam folyton, magány börtönbe, boldog órád, gondok özöne, sorsod kegyetlen, őszi szelet, szellő feléd, szívemben nagy, magas égre, gyilkos elme, magasból jött, nagy ikerház, emberek menekültek, csillagos eget, magas égbe, gyászom maradandó, sötét sírból, , ,
2019.12 2020. Január 2020.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 17 db bejegyzés
e év: 17 db bejegyzés
Összes: 3864 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 703
  • e Hét: 11364
  • e Hónap: 58604
  • e Év: 58604
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.