|
2020-05-31 17:01:02, vasárnap
|
| |
| |
TRIANONI MAGÁNY 
Stoffán György: TRIANON 100. - AHOGYAN ÉN ÉRZEM...
Stoffán György - 2020.05.18.
Életem legszebb pillanatai, legnagyobb fájdalmai és leginkább gondolkodásra késztető időszakai Erdélyhez és a Felvidékhez kötnek. Édesapám miszlókai származása a Felvidékhez, Kassa környékéhez, édesanyám családjának immár semmivé vált birtokrészei Pozsonyhoz, Horvátjárfaluhoz kötnek. Budai svábként nevelkedtem, de fiatalkoromban néhány erdélyi diákkal volt szerencsém megismerkedni, és jött az első nagy szerelem, a barátságok, a kézfogók, amelyekre meghívtak... az esküvők és a temetések... és soha nem éreztem, hogy külföldön vagyok.
Kassán éppúgy otthon voltam és vagyok, mint Csíkban, Pozsonyligetfalun, Torján vagy Kézdivásárhelyen. És ez ugyanolyan fájdalom, mint amekkora öröm. Mert ez a hazám. Csakhogy... az ember, ha ebben a szemléletben látja a hazáját, akkor bizony sokkal nagyobb fájdalom magyarnak lenni, mint amekkora öröm. Sokkal nagyobb felelősség is és sokkal nagyobb teher is - emiatt.
Mert látja-e valaki azok közül az amúgy lelkes magyarok közül - akik Csíksomlyón a nyeregben a pünkösdi mise alatt rántott húsos zsemléjüket eszegetik, s büszkék arra, hogy évente egyszer megjárják magukat a ,,határon túl" -, amit én látok, hallok, tapasztalok, a havonta megjárt erdélyi, felvidéki útjaimon?
Betérnek-e honfitársaim a romtemplomba, ahol egykor Botticelli ecsetje simogatta a frissen vakolt szentély falát? Van-e borzasztóbb látvány annál, mint amikor a magyar lelkű ember romhalmazok között bolyong, s tudja, hogy ott barokk kastély volt?
Van-e keserűbb dolog, mint végignézni a mezőn, ahol tudva tudom, hogy magyar emberek százai nyugszanak név és mindenféle jelzés nélkül, mert a megszálló hatalom válogatás nélkül ölte halomra őket... (és ilyen névtelen temető bizony akad minden égtájon ebben a Kárpát-hazában...)
Fáj-e minden magyar szíve, amikor az apró gyermek épp csak megszólal, és magyarul köszön, magyarul gondolkodik, s azt hiszi, jó helyre született... s csak négy-öt évesen rémlik fel neki, hogy a haza mindössze a ház, amelyben él, szüleivel, rokonaival?
Látták-e a csonka hon polgárai azt a félelmet, amely az elmúlt száz évben oly sokszor fehérre festette a magyar arcokat, mert ilyen-olyan hivatal, szerv vagy csak egy nacionalista járókelő belekötött... Szembe nézett-e a jó magyar polgár, aki torkaszakadtából üvölti a Székely himnuszt - persze nem rossz szándéktól vezérelve - olyan lelkésszel, pappal, aki magyarsága miatt Ilaván vagy Zsilaván megjárta a poklok poklát? ...
Trianon? Lezárt száz év? Nemzeti összetartozás? Ünnep? NEM! Minden magyarnak száz éve tartó nemzeti gyász, nemzeti megalázottság, pusztító ámokfutás, szörnyű kín ez!
Negyvenöt éve járom a Kárpát-hazát, s amikor beszívom a levegőt, amely éltette rokonaimat a Felvidéken, amely birtokainkon egykor átsuhanó szellőként, esőt hozó viharként nevelte, edzette a termést, amely vitte a körmenetek magyar népénekeinek hangját... belesajdul a szívem. Mert ez a vihar, ez a levegő belemosta a történelem folyamába a mi magyar hazánkat. A magyar szót, a magyar kultúrát, a magyar imát, a magyar dalt... s ami régen büszkeségünk volt, azért száz éve már csak pofonokat, kínokat vagy halált kapunk. Pedig nem követtünk el semmilyen bűnt, amelyért ezt érdemelnénk.
S amikor Erdélyt járom, s látom a múlt romlásnak indult, vagy már lerombolt épületeit, megtapasztalom, hogy a magyar szóért legjobb esetben is köpés, primitív megjegyzés jár, lelkem mélyén kardot rántok. Amikor ezernyi panaszt hallok, amikor látom a rablás nyomait - a lekopaszított hegyoldalakat, a sárba taposott magyar zászlót, a levert ,,Községháza" feliratot, a lefestett helységnévtáblákat, a magyar intézmények és birtokok visszaállamosítását... a tehetetlen düh fog el.
Ám mégsem ezek a legártóbbak, nem ezek a legrosszabb tapasztalataim. Hanem az, amikor a magyar a magyar ellen dolgozik anyagi érdekből, fenyegetettségből, vagy csak egyszerűen bárgyú ostobaságból. Amikor gyermekét idegen nyelvű iskolába íratja, mert akkor jobban érvényesül, amikor legyint, ha valamilyen pusztításról, épületbontásról vagy iskolabezárásról hall... vagy amikor a személyes szabadság megcsonkításába is belenyugszik, mert abból nem lehet baja... Amikor nem mondjuk ki, mi fáj, amikor titkoljuk azoknak a neveit, akik tehettek erről a szenvedésről, s akik ma is tehetnek róla.
Amikor hiszünk a liberális hazudozásnak és feladjuk saját jövőnket, mert - abból nem lehet baj... s amikor a gyásznapot nemzeti összetartozás napjaként emlegetjük, nehogy megsértsük azokat, akik minket száz éve tűzzel és vassal ,,sértegetnek".
Valami tehát nem őszinte. Valami csikorog a gépezetben, az oktatásban, a társadalom nemzeti elkötelezettségében, hitében és identitástudatában. Miközben Bukarest nemzeti ünneppé tette minden román állampolgár számára Trianon gyásznapját, addig Budapest nemzeti összetartozásról beszél, és azt ünnepli június negyedikén. Egy magyarországi politikai párt és az MVSZ pedig apolitikus és meggondolatlan, de eredményt aligha hozó módon, ártva a nemzet idegen főhatalom alatt élő részének, nagy hangon hirdeti, hogy felülvizsgáltatja a trianoni diktátumot. Az efféle olcsó politikai fogások sok esetben többet rontanak a magyarság helyzetén, mint amennyi haszonnal járnának sikerük esetében... hiszen nincs kivel felülvizsgáltatni, és nem is Trianont kellene felülvizsgáltatni, hanem 1947. február 10-ét, azaz, a párizsi békét.
Ám, végre egyet elértünk - ha igaz. A Kárpát-haza minden harangja megszólal június negyedikén.
Harminc éve, amikor a Magyar Keresztény Nemzeti Unió nevében magam kértem Paskai érsektől, hogy e napon legyen megemlékező szentmise a bazilika előtt, és szólhassanak a harangok, Paskai bíboros politikai hangulatkeltésre, nacionalizmusra és irredentizmusra hivatkozva utasította el kérésemet. Ma már szólhatnak a harangok... Igaz, sem Bukarestig, sem Nándorfehérvárig nem hallatszanak el... - talán, ha Pozsonyban, a koronázótemplom harangját meghallják...
Mi magyarok pedig, nem lévén komoly, határozott és erős hangunk, a nemzeti összetartozás napjával egyetemben, szép csendesen kiveszünk Európa népeinek térképéről.
Hiszen amíg örvendezünk, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra jön Bergoglio is, addig a Felvidék maradék magyarjainak nincs magyar püspöke, a csángóknak tilos a magyar pasztoráció, a Szent László alapította váradi egyházmegyét kettévágta a Szentszék, Márton Áront elfelejtette boldoggá avatni Csíksomlyón Róma püspöke, s talán Mindszenty is addig vár a sorára e kérdést illetően, amíg az összes felterjesztett szlovák, román és szerb főpap el nem nyeri a mennyei mércével mérve aligha értékes oltárra emelést.
Száz év ezernyi magyar halottjáról, megaláztatásáról, máig tartó ütlegeléséről való megemlékezés ideje van... ám, a zászlókat ma már nem eresztik félárbocra, s a vitézi rend is jót bálozott e gyászév farsangján...
Ám az égiek valahogy csak elintézték, hogy ne lehessenek tömegrendezvények kettőezer-húsz, június negyedikén, a Kárpát-hazában... Mária országában - se pro se kontra.
Ha szerencsénk lesz, talán módot találunk arra, hogy egy gyászistentiszteleten, gyászmisén részt vehetünk ezen a napon... a magyar nemzet közös gyásznapján, itt a Kárpátok gyűrűjében.
Én pedig továbbra is járom azt a csodálatos Kárpát-hazát, amelyet sváb őseim választottak 1713-ban, de nem a sváb ősök immár muszlimmá vált bajor anyaországa miatt fáj a szívem, hanem azért a kicsi magyar gyermekért, aki - Miszlókán és Zágonban egyaránt -, mosolygó szemecskéivel rám tekint, és magyarul köszönt... Mert száz év alatt a régi gyávaságból, megfelelni akarásból semmit sem tettünk értük! Pedig sokat tehettünk volna...
Nekem ez fáj a legjobban ezen az évfordulón...
Stoffán György: Trianon 100. - ahogyan én érzem...
Link
TRIANONI MAGÁNY 
Írta: Papp Sándor - 2020.05.22.
Kalondai elsőáldozók a II. világháború idején (Fotó: Papp Sándor archívuma)
Egyedül maradtunk. Teljesen. Pedig olyan sokan voltunk valamikor. A város főterén, aztán a falu kultúrházában. Lelkesen, nagy terveket szőve: földreform, úrbéres erdők, saját önkormányzat és határnyitás. Olyan szépen indult minden, mert sokan voltunk, magyarok.
Micsoda fintora a sorsnak, hogy megint zsákfalu lettünk a koronavírus-járvány miatt. Most alig van forgalom, kicsit jól is esne ez a csend, ha nem lenne ennyire síri...
Csak itt-ott hallani a gyerekzsivajt a focipályán, vagy az ófaluban, de már nem magyarul. Szlovákul. Csak szlovákul.
Az újranyitott kocsmateraszon az aktuális öregek még meg-megszólalnak palócul, de már csak egymás között. Ha letelepszik (vagy inkább betelepszik?) közéjük egy a másik fajtából, akkor váltanak, szlovákra, automatikusan.
Igazából nem izgat senkit a határzár, csak a kocsmárost, mert elesett a mély torkú ,,magyarok" pénzétől. Igen-igen, mert ők ,,a magyarok". Mi meg... hát szlovákok, nem?! Hiszen Szlovákiában élünk. Alkalmazkodunk.
Persze anno jó volt, amikor együtt énekelték a szomszéd ,,magyarokkal" meg Attilával a koncerten, hogy ,,ment a hűtlen nehéz fejjel... érzi, hálátlan lett sorsa, keserű könnye arcát mossa... hogy a magyar múltat soha ki nem tépheti szívéből". Csak hát Attila üzenete igazából nem ért célba a hűtleneknél.
Hűtlenek? Nem is tudják, hogy azok. Élet sodorta embermassza mozaikdarabjai. Nem is értik, nem is érzik, hogy elvesztettek valamit. Ők csak alkalmazkodtak, ez a ,,dolguk", az alkalmazkodás. Váltottak, na és?! Nem is fáj annyira, ,,cso?".
Tetszettünk volna megmenteni őket! De mi ezt nem tettük.
Az élőlánc egyik pillanata 2019-ben (Fotó: Papp Sándor)
Nem értük éltünk, hanem belőlük. Nem, nem a szlovák falta fel őket, hanem mi.
Magyarevő szörnyetegek vagyunk! Mindezért nincs isteni megbocsátás.
Végignézek a völgy fölé magasodó dombról, látom a falvainkat, amelyekben 2020-ban a gyermekkorú lakosság esetében a magyar gyermekek aránya 5% körül mozog.
A Losonc vonzáskörzetébe tartozó 15 kis palóc faluról írom mindezt. Még egyszer: a 0-18 éves korosztályban 5% a magyarok aránya!
Ülök a dombtetőn, az idegeneknek eladott akácfaerdőnk ontja illatos virágait a völgy felé, minden olyan szép. Csend van. Síri csend.
Egyedül ülök a csendben, csak Trianon ül a vállamon. Száz tonna elviselhetetlen Trianon.
A faluban egy kutya csahol. A kutyát még érdekli valami, de felénk már a kutya se néz.
Utóirat: Azt mondod, ez egy túl sötét gondolatfüzér? Akkor leírom harmadszor is: A Losonc vonzáskörzetébe tartozó 15 kis palóc falu 0-18 évesek korosztályában a magyarok aránya 5%.
Értitek?! Meghaltunk! Majd írjatok szép gyászbeszédeket rólunk!
Link
Trianon - több szemszögből /Felvidék.ma/
Link
Mi lenne ha Nagy-Magyarország újra megalakulna? | Trianoni békeszerződés 100. évfordulója
Link
A trianoni döntés száz éves apropóján nyílik fotókiállítás
Link
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Tragédiák - katasztrófák |
|
|
|
Címkék: horvátjárfaluhoz, hangulatkeltésre, nándorfehérvárig, kézdivásárhelyen, megaláztatásáról, torkaszakadtából, összetartozásról, iskolabezárásról, irredentizmusra, nacionalizmusra, vonzáskörzetébe, koronázótemplom, gyászbeszédeket, épületbontásról, megcsonkításába, elviselhetetlen, meggondolatlan, fiatalkoromban, eucharisztikus, alkalmazkodunk, megtapasztalom, korosztályában, alkalmazkodtak, felterjesztett, mozaikdarabjai, kocsmateraszon, tapasztalataim, békeszerződés, összetartozás, alkalmazkodás, magyarországi, megismerkedni, megalázottság, hegyoldalakat, gyerekzsivajt, gondolatfüzér, első nagy, szemléletben látja, amúgy lelkes, pünkösdi mise, havonta megjárt, frissen vakolt, magyar lelkű, megszálló hatalom, apró gyermek, haza mindössze, elmúlt száz, magyar arcokat, nacionalista járókelő, poklok poklát, körmenetek magyar, levegő belemosta, TRIANONI MAGÁNY, Stoffán György, AHOGYAN ÉN ÉRZEM…, Miközben Bukarest, Magyar Keresztény Nemzeti Unió, Eucharisztikus Kongresszusra, Szent László, Márton Áront, Csíksomlyón Róma, Papp Sándor, Hiszen Szlovákiában,
|
|
Offline
