|
2020-08-12 20:30:58, szerda
|
| |
| |
KOOSÁN ILDIKÓ VERSEI 
Koosán Ildikó (1937 -)
Koosán Ildikó (polgári nevén Dr. Bódorné, Dr. Koosán Ilona orvosdoktor többszörös szakorvos, ny, intézményvezető igazgató főorvos) költő, műfordító Borsod megyében Szikszón született. Középiskolai tanulmányokat Nagybányán, orvostudományi egyetemet Debrecenben végzett.
A gyermekkor hobbijának tartott versírást mind a mai napig műveli.
Írásai eddig több antológiában, öt önálló verseskötetben:
Létezés fűszálra fűzve (Accordia kiadó, Budapest 2006)
Indexre tett tévelygéseim (Accordia kiadó 2007)
Tündérkert selyemútjain (Litera Nova kiadó 2008)
Az idő sodrásában ( Balogh és Társa KFT 2012)
Hazafelé ( Rím Könyvkiadó Budapest 2013)
műfordítás-kötetben:
Képmás másképp válogatott műfordítások (magánkiadás 2010)
Koosán Ildikó válogatott nműfordításai: Remy de Gourmont : Simone (magánkiadás 2011)
és irodalmi folyóiratban (többek között a Győri Műhely, Ezredvég, Dunatükör) jelentek meg.
Tagja a Magyar Műfordítók Egyesületének, a Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaságnak, a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének, a Váci Mihály Irodalmi Körnek. Az aquincumi költőversenyek 2007, 2009, 2010 2013 évi különdíjasa.
Versek és fotók 1960-2005
Link
A 2012-es év költője: Koosán Ildikó költő, műfordító, korábban ÁNTSZ főorvos
Link
AMIT RÁNK HAGYOTT...
Buszváró, kényszerű alkalmi kégli,
jobbról a szélen bódés telefon,
ha zordul esőtől, fagytól védi,
elgémberül a viharvert padon.
Közel a sarki oszlop, oda-vissza,
kivert kutya rég, furcsán imbolyog,
laposból maradék életét kiissza...
Semmi és minden amit ránk hagyott.
ANYÁKNAK EZ A DOLGA
Ablakom alatt szálanként hordta össze
a fészket. Láttam, hogy figyelte közbe,
fűben, csalitban, elszáradt gallyrakáson
nem várja-e veszély. A kis tisztáson
kortyolt vizet egy lépésnyomnyi gödörbe'
félrebillent fejjel pislogott körbe,
s kerülő úton, mintha más dolga volna
repült vissza a kiszemelt bokorra.
Szabályos körökben ott vékony ágacska,
hangaszál, tollpihe összeragasztva,
madárkák bölcsőjét falazta, mértanát
mozdulatsorokban örökíti át
a gének ritmusa. Nem látta, hogy lesem
míg pihéivel bélelte ügyesen
a fészket, s aztán egy belső vezényszóra
rákuporgott. Anyáknak ez a dolga...
ÁLMODBAN
Álmodban, ha majd
nálam jársz
tudod, merre kell
menned.
Ajtóm kinyitva vár,
idetalálsz,
a vágy kövezte út
csillámporát
szégyellés nélkül itt
kell levetned.
Hozz jó erőt, biztató,
tüzes mosolyt,
hozz almavirágú
álmodást.
Szőnyegem buja
mintái fölé
heverjünk együtt,
és moccanást
se engedj a gondolat
sík tükrű vizére.
Hagyd velünk úszni
örömbe, fénybe
a fölénk karcsuló
időmúlást...
ÁLMODOZÁS
Májusok illata
hömpölyög parttalan
s nyitott ablakon
át kába örömmel
tódul a szobába,
pezsdíti véremet.
Jó lenne itt veled
csöndes félhomályba'.
Jöttödre várva
társam a megváltó
színes képzelet.
Látom a szemed
milyen gyönyörű!
Pillád árnyéka
selymes takaró
szád puhasága,
csókjaid méze
szívem megigézte,
s ahogy indulsz
felém a nyárba
a vágyak világa
már újra való.
BÁRZONGORISTA
Az utat leste, meg azt, hogy van e tiszta
hely, egy szakadt plakát nézett vissza,
s a ráfestett vigyor, csomagját, mint féltett
porcelánt kézbe vette. Bárzongorista
immáron harminc éve Svájcban, előkelő
lokálban, s amíg a harmincötösre várt,
kissé félre állt, áriát dúdolt magában.
Ki se nézné belőle senki, megkopott rajt'
az esték fénye, ő, ki a hangulatot teremti
fényezett lazactál, extrém koktélok
élvezetéhez, meghajol, ha szól a taps
bravúros futam, divatos zeneszám után,
de persze ritka ez, pincérnek sem dukál,
ha tállal, pohárral egyensúlyoz, s a zsonglőr
bárpultos, ha sékert dobál, robot csupán,
ezért fizetnek az előkelők, pléhboyok,
fogadott szeretők, hűvös tartózkodással
tüntető sztárok, világfi naplopók.
Visszafogottan, mintegy bocsánatkérőn
végzi a munkát, percekre vonulhat félre.
Ma gyásza van, meghalt az apja, ezért
a gyertya a kis csomagba', majd reggel
otthon gyújtja meg, pezsgőt tölt pohárba,
iszik, hogy kábultan zuhanjon ágyba,
feledni fájdalmas valót,- mert életre szülte,
s anyja lett a holt- álmában játszik majd
csöndes altatót a vén ivósnak. Éveket
küzdöttek át, talán nem is az apja volt...
BOLONDOZIK MÉG ÁPRILIS
GÁRDONY
P.J. emlékének
A kert havas, az ág deres,
bolondozik még április,
kristály a perc, és flitteres,
de szivárványa már hamis.
A kerti lak titoksziget,
szobában ágy és asztal áll,
benyitni többé nincs minek,
pókhálós csendet rejt a zár.
SZÍNHÁZ
nincs üres szék, a karzat is
illatpárás és hallgatag,
a színen tél, de a hó hamis,
mint jégcsap csüng a színfalak
fölött a dráma végszava:
Te Rongy! s már nem álmodom;
a történések legjava
itt dúl, a szomszéd balkonon.
SKICC
odébb még néhány gaz virul,
a kert telente, mint a sír;
egy másolásra szánt papír,
mögötte árnyék domborul;
fagyott az útra hullt levél,
a kint felejtett szék alatt
kuckót lel reggelig a szél,
ha kell, majd holnap hord havat;
az élet vélt identitás,
homályban, rés között lapul,
fénykörre ábrát ír az ág,
gubbaszt a varjú, alkonyul.
CSODAFA
mese Koday László ,,Csodafa" c. festményéhez
Falucska az erdőszélen
Színesen egy meseképben
Érzelmeket ébreszt bennem,
Valamikor ott élhettem...
Elmesélem, hallgassátok
Azt a rég volt szép világot.
Bizony, egyszer csodafa nőtt
Ott az öreg házam előtt.
Nem is tudom hamarjába
Álmodtam, vagy valójába
Tündér szállt le kis kertembe,
Mintha szárnya fényből lenne,
Elásott egy gyönge vesszőt,
Egyszerű zöldágnak tetszőt;
Harmatvízzel megöntözte,
Csillagokkal szórta körbe;
Hát reggelre, bárki lássa
Égig nőtt a csodafácska.
Dús levelek takargatták
A sok körtét, csodaalmát.
Szívem dobbant, mikor láttam,
Párja nem volt hét határban;
Aztán a sok tarka virág!
Meseerdő, mesevilág...
Lábujjhegyen járt a csönd is,
Ne hibáddzon még egy csöpp is
Az illatból, szellőfényből,
Harmatkristályból a rétről.
Teltek- múltak így a napok,
Örült, aki arra lakott;
S mikor az ősz elérkezett,
Kosarakkal vén és gyerek
A csodafát körbeállta.
Két ügyesebb ágról- ágra
Kapaszkodott fel a fára,
Pisti volt az, meg a Sára.
Leszedték a körtét, almát,
A kosarat körbeadták,
apjon mindenki belőle;
El is rakták télidőre,
Hogyha a nap messzi térül,
Erejét az alma-fényből
Töltse fel a szegény ember
Tündér- küldte eledellel.
Így éltünk ott, bizony rég volt,
Kerek sajttá nőtt a félhold
Míg elfogyott mind az alma,
Elmúlt a tél, s új tavaszba
Járhattunk be erdőt, berket,
Őriztük a csodakertet.
S jött a hír, már messzi- távol
Is tudnak a csodafáról...
A faluban ahol éltem,
Magját meggyűjtöttem szépen,
Idehoztam, ültessétek
Szívetekbe a meséket!
DECEMBER
Pattog az illatos hasáb,
lázingerén ezernyi
felizzó szentjánosbogár
sziporkatáncát kezdi.
Orkán hátán a zord idő,
most jó öled keresni,
hófergeteg...én itt veled,
és nem jár erre senki.
Hajtsd hát a vállamra fejed,
míg hallgatjuk a csendet,
esténk örömre nyílik épp,
a gondolat melenget.
Zsongító színes félhomály
bíztat...Bőrödhöz érek.
Nincs kor, nincs tér, csak mozdulat,
csak pelyhek... hófehérek.
DIVATHÓBORT
Pipiskedik szupermagassarkú cipőben;
- rémlik, így hívták régen, és ma is -
emelkedik, süllyed, mint aki épp gödörbe
lép, vagy járni tanulna, jobb lábát
nyújtja előre vigyázva, nehogy egy kőre,
aztán a ballal vesződik bajjal, billeg,
egyensúlyoz, ring a kis fenék, a mell,
az ing, bicsaklanak térkövek, bokák...
Lehuppan végül? Bámul a férfi, s hova-
tovább még beleszédül. Ilyen a nő,
kényszer nélküli önkéntes áldozat. Lenne
ez törvény: ,,a nő csak szupersarkakon"!
s nem kedvből járna, átkok áradatába
fúlna a Gaz, aki a divatot kitalálja.
EGYEDÜL
Kihalt utcazaj, kis neszek, álmos
rebbenés. Az est nyugalma átmos,
létem hangtalan, akár az árnyék,
belül vihar, lüktető a szándék,
viselni kell... Megfeszült akarat
ereje takargat őrlődést, panaszt.
Betűk, betűk, beszédes hangjelek,
kettőspont, vessző, megdőlt ékezet
könnyíti a létezés keresztjét,
ha gyűlnek a csöndmagányos esték
mélyére zuhant védtelen szavak,
hogy kiáltsanak, még kiáltsanak.
FÁROSZ
Így kell, csak lezseren, furán,
leszel sorok mögött a festmény
szavaid nyilvános tárlatán
aktfotó,
s ez így van rendjén;
hitedben semmi alázat,
felülmúlhatatlan képzelet
s irónia a Prokrusztész ágyad,
a mester,
ki együtt él veled;
ösztökél, magadra ébreszt,
utána nyúlsz, boldogan hagyja,
feloldoz erkölcsöt, szemérmet,
egy szajha,
magát áldozza fel;
egekbe, mocsokba kísér,
őröd, vigyáz rád, el ne kárhozz,
ellenedre is harcol létedért
a fárosz,
kéretlen istened.
GÁTSZAKADÁS
Megszólítanak Uram, mikor
magányuk ajtaját magukra
zárják, az elhasznált csend
házon kívül reked, s túllépve
a törtetés-világon, alapjáraton
zümmög a motor, mégsem
üdít az álom; előkotor akkor
a félelemszivárgás Téged,
a szív dobol, kipattannak a
pillák, erek neonfénye világít,
lidércnyomás a mellre; feszül
inkább az ideg, nemhogy
nyugalmat lelne, tengernyi
áradat hányódó hajója, lián-
hágcsó szakadék felett; na,
akkor... akkor hangzik el
neved, ha erőn gátat repeszt
a lét időfolyamának sodra.
GONDOLATOK NÉGY SORBAN
Démoszthenész példája örök,
verseim dadognak, szavam igaz.
Vállalom mégis a szépséghibát,
az akarat győz, s a cél, hiszem ,hogy az.
#
Közömbös nyűg a nem nekünk való,
ki sem próbálni, mégis visszaüt,
béna totolygással elvágtat a ló,
csak az elmulasztott marad mindenütt.
#
Kölcsönvett ruhában mindenki feszeng,
hol itt bő, hol ott szűk, de nem nekünk való,
mégis napra nap rákényszerűl az ember,
hogy legyen kenyér és kiútravaló.
#
Kihúzni a harag méregfogát,
vagy csörgőkígyó mérget fejteni
a bátor képes, szakszerű tudással,
az esztékával nem jó kezdeni.
#
Nyilván az unt ízű tegnapod csörög,
hát menj csörögj, vagy dobd el, ha unod,
hogy ki üzen? Na ki? Hát ne reménykedj,
lenyúlt klissékből bárgyú verssorok.
#
Kerülni kell, s én mégis beleestem,
veremtől óvott, aki fogva tart.
Legyen áldott, vagy átkozott a harc,
az ész vihogva átrepül felettem.
#
Unottan sétál a közérdekű közöny,
körötte pezseg a luxus revű,
ölnek, rabolnak, vágnak fültövön,
a hontalan élet párnája kő, s nincs betevő.
#
Leheletvékony metszett pohár,
vöröslik benne áttűnő szivem,
nyújtom, de kéz nem nyúl érte már,
kiini nem...hát eltörni viszem!
#
naivitások legfelső fokán
állnak a jók, s a bolondok,
írigyelem, az egyenlő jogán,
a mélyszinten toporgok.
#
Aki megértett, annak köszönet,
aki reméli, még lehet barát.
Miért hajszolunk új bánatokat?
A régit nyessük vissza legalább...
HA ELVESZÍTELEK
Uram!
Időd meglopom, eltékozlom
csak én,
kurtítom perceim, a kétkedés
enyém.
Tagadlak, követlek, elhagysz és
létezel...
Ha elveszítelek, önmagam
vesztem el.
HAJLÉKTALAN DALA
Rongyos sapkámat kiszívta rég a nap,
kabátzsebembe utat lel a szél,
ma élelem kell, meg holnap is kenyér,
jó szó nem nő, bűn számban a falat.
Teher, ha álmodom, fogcsikorgató,
és köpni kell, roncsolt a fél tüdő,
lábam nagyujja béna, akár a kő,
elfagyott tavaly, rászakadt a hó.
Napjaim vonszolnak akaratlanul,
nem tudom hová, miért érkezem,
egyszer, ha unja, megáll a szívem;
fényáras körútról így tilt ki az Úr!...
Halálnemet még válogathatok,
éhkopp, kötél, vagy inkább megfagyok.
Refrén
Mit ér az ember, ha hajléktalan?
Vándor a létben, senki, céltalan,
sorsán pár részeg suhanc még vidul,
farba rugdossák, néha piszkosul.
HAJNALI PASZTELL
Elképzelem, fényködbe öltözik,
sejtelmes kép az őszi pirkadat,
nyílik az árnyék, fürge gyík szalad,
talán-talán légyottról szökik,
megbámulom smaragdzöld bájait.
Hangya cipeli terhét gondosan,
- erőn felül, mint emberek sokan -
dehogy kerülne!... Ma útja erre vitt.
HAJNALI ROMANTIKA
Szűz hegyi sziklák gömbhéj- üvegén
nyüzsgő tűzlárvákból születik a fény,
áradó folyamban át az ablakon
csontig hatolva puhán körbefon,
s merészen égre csalja a Napot;
Élővé varázsolt kristálycsillagok
oldják valóssá páralétemet:
Létezhetsz bárhol, ott leszek veled.
HA NEM TÖRSZ MEG...
Kifenve vár a guillotine,
hullanak sorra a fejek,
kivermelik a férges almát,
a posztmodernről
vesznek méretet.
Mert kéred, írják a számlát,
a megméretés ördöge vezet,
önként feszülsz be
a Prokrusztész ágyba,
hinned kell mered...
Szabványra nyújtanak,
alakra metélnek,
az aktuál trendet
mégis, hogy elérjed.
Kimetszik nyelved,
körmeid veszik,
füledbe forró
ólmot öntenek,
a szárnyaidra
gúzst csomóznak,
elbirtokolják
egyéniségedet.
Vallanod kell,
hozni a formát,
míg tűzzel, vassal
irtják a hited.
Hiszed az új világ
a csak neked való?
Ha nem törsz meg
hát megfeszítenek.
HAVAS VIRÁGOK
Mesében, fehérben,
sűrű hóesésben
illegő-billegő
hó-fürtös Hófelhő
hókristályruhában
hó-tündér hó-várban.
Hófelhő bodrában,
hó-függöny fodrában
pelyhecskék siklanak,
fogócskát játszanak
Hó-tündér kedvére
sürögnek forognak,
görögnek, gurulnak
bukfencet tanulnak
térülnek terülnek
jókedvre derülnek.
Hipp, egy csöpp orrocska
hopp, mintha bús volna...
Csippentő, cseppentő,
jókedvre serkentő,
HÓPEHELYTÁNC
Mesében, fehérben,
sűrű hóesésben
illegő-billegő
hó-fürtös Hófelhő
hókristályruhában
hó-tündér hó-várban.
Hófelhő bodrában,
hó-függöny fodrában
pelyhecskék siklanak,
fogócskát játszanak
Hó-tündér kedvére
sürögnek forognak,
görögnek, gurulnak
bukfencet tanulnak
térülnek terülnek
jókedvre derülnek.
Hipp, egy csöpp orrocska
hopp, mintha bús volna...
Csippentő, cseppentő,
jókedvre serkentő,
hipp-hopp, és teng-lengő
itt nyomban felzengő
hó-csengő dalocska
mosolyra ingerlő:
Hóember, hósapka,
hó-kabát ül rajta,
hócipő, hó-kesztyű,
hó-várba röppentő
hó-szánon fénygyeplő
hó-párna, hó-paplan,
hó-erdő, lakatlan
hó-fákon, hó-kendő,
kitelt az esztendő.
Hó-fényű hólabda
hó-varázskalapba
Hó-tündér zsebébe
gurul és cserébe
jókedve itt marad.
őrizd, mert elszalad.
IDŐ
Rejtőznék előle,
keresem hova,
elzúg fölöttem
a napok sora.
Túlélni győzelmet,
kudarcot, a tét,
míg int az idő,
s örökömbe lép.
INDIÁNNYÁR 
Elérkezett...
Réz-sárga nyír fölött áttetsző enyhekék,
behízelgően pasztell, bravúros, tiszta
kép. Nyárvégi reggel. Csendek. Fényben
felhőcirádák, kék-fehér arabeszkek.
Szemfényvesztés e látványos rajtjel;
Vörös-bogyós fagyal, s a még harmatos
pázsit. Szent másodvirágzás-buzgalom.
Kései napfény, krematórium emésztő
tüzében haldokló természet liturgiája,
akár hamvasztóban a halott, ha megéled,
felül, s tehetetlenül hanyatlik vissza;
ijedtre tágult fényvesztett pupilla, édes-
keserű avar-íz a szájban mind- mind az
elmúlás örökölt titka. Ilyenkor múlik
kicsit az ember is, kutatja léte apadó
forrásvizét, buzog-e még, mennyit ígér?
Mert hátha...Mennyi maradt még hátra?
Mikor ér ide, mikorra éri be lépte
nyomát a tél?.....
ITT FORDULJ VISSZA...
Te mondod, én? magamnak, másnak?
S a szófüzér mögötti értelem?
S a kép? jövőnek, villanásnak?
Számít, hogy hiszek, kétkedem?
Számít az érték egyáltalán?
Megéléseink lenyomatának
őskövülete, térkép az utókornak
ami írásban ránk marad,
s amit számon kér tőlünk a holnap,
hogy íme, így éltek hajdanán
szorongtak, szerettek, aggódtak,
szóltak egymáshoz tisztes szóval is...
Örökségünk legyen bár hamis,
vitatható, vagy itt-ott igaz,
könyvlapra forr nyomunk, az út,
és arra visz majd holnap is,
ha más indul, más évszakokban...
Marad-e jel a csillagokban?
Iránytű, híd, pulzáló fényadó,
vagy zsákutcajel, ne menj tovább,
itt fordulj vissza jámbor olvasó.
AZ ÍRÁS, HA SZENVEDÉLY... 
A betű szerelme, s zizzenő fehér papírlapé
kéretlen szenvedély. Felemel, megaláz.
Lehetek tudás, kétely, drogfüggő kusza álom,
kényszercselekvő, szóhalmaz, s megfeszített.
Lehetek bűnöző, eretnek a kézre-kerített...
Tudati lényemben szabad akarat, saját hatalom,
nem a képzelt világ. Ami felötlik bennem,
csupán statisztalét körülhatárolt szerepben,
bohóc a színdarabban, kötéltáncos, mágus,
ki varázsdobozát nyitja...Idő számlázza bűneim,
véremmel fizetek, míg alkoholista módra
tartalék könnyem is elissza ez az önpusztito
mocskos szenvedély, hatalmába tart, körülkerít,
bemarja kőkemény sorsvonalát összeszorított
tenyerembe, széthordja nyirokereim rendszerén
bujavirágú vétkem roncsait..Örömforrás,
s mert hiszem, átvág, kigúnyol, megszégyenít.
JANUÁR 
A hónak - volt nincs - lába kél,
tavalyvirág és sárkupac
nyújtózik kócos, álmosan,
pajzánul néz alá a Nap.
A télközép, mint március,
szinuszgörbéje csúcsot ér,
hajnalra fagy lesz, szétterül
zúzmaracsipkés tejfehér.
Meleg lélekbe burkolózz,
magadra utalt lépteid
derűje alatt keskeny út,
a buktatókon átsegít.
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS LEFEJEZÉSE
homályos háttér, rácsos börtönablak,
az udvar, az ajtó sötétbe vész,
megrázó drámát sugall az egész
megfestett látvány; a fényben négy alak,
Salomé tállal a lehulló fejnek,
- földön a tőr már, - végzett a pribék
hajánál fogja, mit átadna épp,
s elhagyni kész a véres vesztőhelyet;
a többiek, a börtönőr s egy asszony
nem tudja még, elmenjen vagy virrasszon,
János áldozat, Istennél az égbe';
tovább lépek, mert sodor a tömeg;
Caravaggio örökítette meg,
önvérével írt szignót a képre.
KÉNYSZERŰ
Elodáznánk a hihetetlent,
a szétfoszló szálakban
vergődő részleges halált,
hogy eztán mi, idegenek,
messziről, a köznapi közöny
semleges mezébe bújva
a semmi-várás küszöbén,
röptében elkapott szavak
kimeredt hangzavarában
ködbe símúló sziluettek
káprázatában idézzük mézízű
ínyeink érintését az áthághatatlan
kísértés mélysége fölött,
hogy testünk bénultságát
imitált ölelésbe takarjuk,
indulat hullámverését
kézfogásba, s a kényszerű
megbocsátást hangtalan
szavak üzenetébe...
KIRE BÍZZAM?
Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Milyen hazába, kinek írjam?
Milyen motetta szent hevére,
Milyen ezüstbe fürdő éjre,
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra,
Milyen vajúdó állati testre,
Milyen villámra, fergetegre,
Milyen ugarba vetett magra,
Milyen vulkáni tűz-salakra,
Milyen kardélen kéklő fényre,
Milyen irdatlan szenvedélyre?
Égő könnyek, ha megerednek
Milyen folyammal versenyezzek,
Milyen áradás, lavina átok
Rejtse magába elmúlásod,
Zsombékjaim zsurlóhegyére
Milyen apadó ártatlan vérre
Hová rejtsem el hallgatásom
Keresztre vert feltámadásom
A fáldalmat mert szóra bírtam?
Ha nem vagy, a titkot kire bÍzzam?
KIVÉSEM MAGAMBÓL...
Kivésem magamból az emléket is,
hajszálgyökerek roppannak,
üvegcsövek, felszántom meghurcolt
tegnapi magányom, fekete varjak
keselyűk köröznek, prédára leső
döglegyek majd végeznek veled.
Pusztító máglyád magam rakom,
díszoltár készül számodra itt,
pellengérezett szavak, letördelt
ágait hordom halomra, tornyosul,
magaslik, tombol a harag,
szemem fókuszán a nap gyújtó-
lángja, te fekszel ott, tiéd a máglya
beszentelt áldozat, felperzselt erdő,
kiszáradt patak, gúnyolt jajszavak.
Döbbenet! Te fekszel ott, kősziklák
omlanak veled. Hideg fehéren
fekete ég alatt én sajdulok, s űrbeli
világom. Csontparazsad magamba
zárom...
MA GYERTYALÁNGBA KÖLTÖZIK
Mennyi idő kell, hogy elfeledjelek?
Hányszor kél addig, nyugszik még a nap?
Egyek voltunk, karomba tudtalak...
Mennyi idő kell, hogy elfeledjelek?
Közömbösek a múló évszakok,
Nyár virul, ősz hervad, élek nélküled,
Egyhangú téllel gyötör a hideg,
Közömbösek a múló évszakok.
Ma gyertyalángba költözik szívem,
Az emlékhelyhez egymagam megyek,
Hantok fogadnak, virágos sziget,
Ma gyertyalángba költözik szívem.
Mennyi idő kell, hogy elfeledjelek?
Közömbösek a múló évszakok.
Ma gyertyalángba költözik szívem,
Egy lobbanással tán kilobbanok.
MÁRCIUSI HÓ
Lehetne nékem is dalom,
remény, ha volna, s oltalom.
Tavasz jöhetne vissza még,
fordulhatna az időkerék,
kiskertben vívnék új csatát,
ültetnék murkot, dáliát,
s mint dicső létem hajnalán
egy kócos srác figyelne rám.
Nevetnék egyre, mert szabad
bolondos jókedv, hangulat.
Meghívna szomszéd, jó barát,
lesnénk az élet fintorát,
ha nyár gyötörne,mert meleg,
söröznénk esténként veled,
bejárnánk berket, víg hazát,
ebédet ennénk, s vacsorát,
ölelhetnél, ha alkonyul,
szénát terítnél ágyamul,
álmodnék csöndesen veled,
de lásd, a mára ébredek...
s a tavaszom is megcsúfol,
havat szitál rám álnokul.
MERT TÖBB VAGY
Mert több vagy ma is
sok más köznapi
életrészletemnél,
amit elosztogatni
amúgy
képtelen az ember,
most mégis
a visszapörgetés
filmkockáiból
készítek válogatást
katalogizált történetek
címen,
másnak értéktelen
titkaim teregetem
vászonkötésbe fűzve,
- perctöredékeink
montázsát -
hadd emlékeztessen
akkori euforikus
lázálmainkra.
MÉG EGYSZER LILLÁRÓL
/Csokonai V.M. talán ezt írná /
Lilláról szólanék tenéked
Vándor Idő, tudom, megérted:
Szívembe gyűlt a fény.
Sírom felett súgó zefírrel*
Együtt jöttünk hozzád a hírrel:
A Kedves még enyém.
Letűnt korok róla mesélnek,
Oly dallamos, zengő az ének,
Szerelmem mondja el...
S én boldogtalan! tőle távol
Porladok, de szívem érte lángol,
Halállal harcra kel.
Óh Lillám! S ti meg nem élt csodák!
Mit mondhat még rólunk a világ?
Vedd lelkem! Mint a múlt...
Nimfám! Gerlicém! Fénylő Dalom!
Nélküled nincs, s nem jő nyugalom,
Létünk bár sírba hullt.
MINDEN FŰSZÁLBAN
Ki arra jár, hol gyermek voltam én,
vigyázva menjen át a réten,
harangvirágok, vadszegfűk tövén
szunnyad még mezítlábas léptem.
Hegyi patakon csendülve csobban
kristályvizek érces harangja,
lábujjhegyen járjanak majd ottan,
hadd zengjen tisztán még a hangja.
Gyümölcsligetek, dús erdők, hegyek,
terített asztal, hívogató,
madárdal őrködik a csönd felett,
tükörképemet őrzi a tó.
Boldog világom mindig visszavár,
nincs párja más a föld kerekén!
Vigyázzon rá, ki egyszer arra jár,
minden fűszálban ott élek én...
MINTHA VERS
Egyetlen szónak kell felszínre törni,
ahogy forrásvíz váj mészkőhegyek
testében üreget, ahogy nagymamák
a ,,régiből újat ,,örök kényszerével
keresik azt a legelső szemet, avult
szvetterek bontását megkezdeni,
útjára kell az első szót bocsátani,
kibomlik aztán vég nélkül, szakadatlan,
szavak láncsorára fűzve, s utat
váj az előbb még elmondhatatlan.
Elnagyolt ecsetvonások, régiből újak,
éveim gönceit, a kinőttet, fakultat
frissítve, átszabva, foltozva- toldva,
akárha utolsó divat szerint volna
szorítom rímtelen versbeszédbe,
mintha új idők új dala szólna...
MI VOLTUNK?
Mikor az éjjel hajnalpírra vált,
megkoronázza a parti ősplatánt
megkérdem tőle, tanúm vallatom:
Tényleg árnyékunk sejlett a vízen?
A hullám - mosta térben ácsorogva
tényleg léptünket látta összefonva,
míg elsimult a fényikrás föveny?
NEM ÉN VAGYOK
Megállok, talán, ha várnék...
fénylombok, elsárgult árnyék
vörös avar.
Hevertünk itt, hagytunk nyomot,
pirult a hajnal, ránk nyitott,
elmúlt hamar.
Megállok, talán, ha várnék...
Madárfütty, ez is ajándék,
őszillatok,
felnyújtóztak a törpe fák.
Nyaranta aki visszajárt
nem én vagyok.
NEM GYÚJT ESTÉRE LÁMPÁT
ajtó, ablak sorra bezárul,
sárga levél kereng a fáról,
kúrtul a nappali világos;
kertvégen magányos,
kókadt virág; ez itt az
őszvilág végtisztessége;
részekben pusztul, aludni
indul, elpihen télre a
teremtő erő, meg - meg
kísértve még bágyadt
vágyait az éjszakának;
holnapra kelve hűvösebb
napok járnak, a ház -
tetőket vastag dér lepi;
akár az ember, az idő is
megszenvedi az elmúlás
társtalan magányát;
nem gyújt estére lámpát, -
mert nincs miért - a hold...
NYÍRFA
Karcsú ágain méteres zöld szakáll
ferdé kileng, és újra visszaszáll
a vonzás örök törvénye szerint,
hogy újra lengjen fel és le megint.
Könnyű szél motoz, akár a csitri lány
kibontott, hosszú, loboncos haján,
és ring a nyír, bókolva hajladoz,
hullámot idéz, játékos zöld habot,
majd mintha ölelnék, megadja magát,
feltárul, mélyen kivillan ott az ág
törtfehér kérge, simulva csüng a fény,
szeliden kutat a titok rejtekén...
Figyelem régen, kiszemelt áldozat,
örzi a csöndet ablakom alatt,
suttyó fácskából közel anyányi.
Terül a lomb, s ha újra itt a nyári
hőség, ez őrtől rettenve visszahőköl,
tömör árnyéka megóv a rút időtől.
ODESSZAI ANZIKSZ
Lementem akkor azon a lépcsőn,
ahol lezúdult a ,,magányos gyerekkocsi".
Tengerparton daruk erdeje fogadott,
a modern igavonás újkori harcosai.
Rakodópart ez, zsúfolt keleti forgatag,
szürkés- zöld vízen medúzák lebegnek,
s regénybe illően furcsa kardhalak.
Jánosbogárka, nyáresti sziporkák,
fény, alkonyég, lazacszín vitorlák
dagadnak, s tengerillatú a hullám.
Óriásgépház! Zúg, zakatol az élet.
Fényesre dörzsölt főcsapok, méretes
lendkerekek dübörögnek, ritmust
diktálnak, feszes ékszíjon óriás-
hajók várnak, bárkák százait ringja
zsákmánnyal a tengeröböl, halszagtól
sűrű a lég ...Lementem akkor azon
a lépcsőn, na, nem a főhős szerepében,
csupán jelenem élményforgatagából
idecsöppent bámész idegen; nem
vettek tudomást rólam még annyira
sem, mint mikor, ha apró kvarchomok-
szem repül versenyt a délszaki szélben,
s a fényes lendkerekek forgásmezejében
múló árnyékfolt-fantomként pörög fel,
lezúdul aztán, s a láthatár előterében
ingó árbocok szálkás rengetegébe vész el.
PALACKPOSTA-HÍR
Sz.I. költőbarátomnak
Nevetsz, ha mesteremnek mondalak,
költőnek, tanítványnak rossz vagyok,
merülök hűs szavad oázisába,
mormollak mint mantrát a főpapok.
Bárd, ha húsunkba vág, megérzed,
borul egünk az Antarktisz felől,
látod tegnap börtönfényén a rácsot,
s a bankapárt, ha ág hegyére ül.
Idegdúcon, gerincen alámerülve
árad, suhog, s velődbe írja át
ez emberlétre nyílt gyakorló sírbolt
valóságízű ritmussá magát.
véráldozat, burjánzó pénzvilág,
kétkezi koldusok, emberpiac,
izlelőbimbódon folyik tovább,
bányavágatban dúl a sihta harc.
Kaptatóveszély, meredélytudat,
nyögvenyelt brosúra íz az álmokon...
Nóé-bárka vagy, palackposta-hír,
épített gázló túl e századon.
REPÜLJ EL KÉK MADÁR
dalszöveg - részlet
repülj el kék madár,
ne vágyj fészekre itt,
az alkonyatsugár
tüze nem melegít;
Koosán Ildikó Repülj el kék madár - Videó
Link
ŐSZ
sárga és vérarany palettán
fényeid kikeverte, átfesti
tegnapi harsányzöld világát
láthatatlan óriás ecsettel,
rendezi színpompás halál-
tusád egy misztikus varázs;
fordít az idő tengelyén;
díszesen, szűzen, szeplőtelen
elvéreztet fagyos tenyerén;
kiszemelt téged egy Nagyúr,
kiszemelt magának a Halál ,
vár az első éjszaka jogán,
míg leterít, s magába ölel a tél.
ŐSZI FÉNYEK
Mint szárnyas hinta
siklik át a fény
rőtaranyba
mártott ágakon,
hullámot vet,
megy és visszatér;
pajkos kedvét
megcsodálhatom;
hintál az ég
legfelső fokáról,
lendületéből
kizuhan a nyár,
harmatágyon
megcsillantja bár
szivárványát
fű és pókfonál.
SEMMI
A semmit nem lehet kisemmizni,
bár nem kerülne semmibe.
Semmiség semmibe venni,
mivelhogy nem jó semmire.
Semmit sem ér a semmi léte,
nélküle még-sincs semmi se,'
semmiről semmit sem szólni
mégsem vezetne semmire.
Dicsérem hát a semmi létét,
nem tarthat vissza semmi se':
A semmiről jót, vagy semmit!
Nem hivatkozom semmire.
SZERELEM
Leveszem feszes asszonyruhám,
vágyaim selymébe öltözök,
legyek most ledér szeretőd,
vagy szent asszonyod a nők között!
Lehajlok hozzád, lásd milyen
fesztelen gőggel engedem
útját érzéseimnek, itt vagyok!
Űzött ma hozzád a vágyam,
légy ringató puha ágyam,
lényeged titkára szomjazok!
Nyírfaág karokkal fonom át
pillanatunk gyönyörét,
s lankadó tűzébe hamvadok...
SZERETNI VÉLEM JÖSSZ-E MÉG 
Margarétás a nyári rét,
hanyatt fürkészem tengerét
az égnek.
Emlékszel, mikor vállamat
beárnyékoló lomb alatt
kis fények
játszottak bújócskát és fű
takart, deréknyi, dús ölű...
S a vége?!
Elhallgatnám, de az a kép...
Szeretni vélem jössz.e még
a rétre?
SZOCIO...
Vetkőzi díszeit, fakul a város,
málló festék a viharvert falon,
összegyűlt szemét, széttördelt padok,
hideg-szürkére bambult tartalom:
elővirít a kopott grafiti,
sztár árút kínálnak szinte semmiér' ,
hirdetés, ami mellbe vág bizony,
kutyáknak fenntartott díszes sétatér.
Hiába ősz, ki ebben érdekelt
visszatér most, s új erőkre lelt:
bőrét árulja napra, nap a kurva,
gyors kegyért kimért örömre gyúlna,
csípőtöl alig...,megtűrt szabadon,
hiába ármány, tiltás, hatalom,
kegyes halál döf, szorgos borzalom.
S dúl az édes élet elcsent perceken,
rozoga vaságyon, luxusszegleten,
ha jól megy a bolt, van pia, kenyér,
(van, hogy a pénz az élettel felér)
asztalhoz gyűlnek stricik, koldusok,
kisimulnak az összegyűrt napok,
mert ünnep az, ha messze még a tél...
A Nagy Kukában mindez össze fér!
SZOCIOMAKÁMA
Rímes próza
Szökve a nagyszavak
forgatagából keresem, melyik utcán, milyen házszám alatt
nyílik a nagykapun lakat,
s melyik kapualj az, ahol kukák körül
a tegnapok bűze töményen terül;
ajtót, ablakot díszít a rács, mert ez a módi,
lelakott börtön, szinte valódi;
szórt fény csorog szét tehetetlenül a lefolyó fele,
s vele -a szétszabdalt, foltos árnyék;
udvarvégen áll még- a kidobott kályha,
egy kopott virágláda,- színét kiszívta rég a nap;
a körfolyosórész alatt- a fal felégett bőre hámlik,
mint tébécés vázcsont, pőrén kilátszika salétromos tégla,
vakolni kéne, ha lenne rá pénz, még ma...
Mindegy, hogy ide mikor érkezem, valakit otthon találok;
esténként az élők is hazajárnak, kopottas szobákba szorult álmok
terveit írva-átírva élnek,- szeretnek, remélnek,
a tél hidege ellen gondhalmazatba merülve álig;
számolgatják, mennyi hiányzik- és mennyi marad,
az utolsó falat kenyérből egy darab-
nékem is kijár, mert azt, hogy milyen a ,,nincs" a szegény tudja csak;
ilyenkor érzem, hazaérkezem,
,,a jég hátán megélni" apám kedvenc mondása van velem,
és néha- néha mintha ő is; -mert ahogy mohos lesz a kő is,
ha sokáig egy helyben marad, - úgy ég belém egyre mélyebben napra nap,
az egyszerűség életben-tartó titka:- az emberség, a tiszta,
filléres vágyaink teljesülése fölötti öröm;
csak az életképes e rejtett bűvkörön
belül, akinek e világ saját befogott rabja,
érdemeit önlétén belül kutatja,- s fellelni képes;
nem a másoké, személyes szemlélet
mutat irányt; ilyenkor megfoghatatlan ajándékokkal megrakottan
indulok vissza, mélyebbre kúsznak a gyökerek,
élednek tudatalatti fényterek:
van hely ami befogad, ahová lábadozni, erőt gyűjteni járok,
csak ez az árok - múlt és jelen közt ne lenne olyan meredek...
TAVASZ
Bionedv lüktet,
surran a ködlázzal
teli erekben,
hajszálcsőalaguton
fényfotonok ,
váltófutók lihegnek
lélegző életfád
ágbogain a csúcsig.
Friss, édes nyál
gyűlik nyelved
alá a csókhoz,
idei mézgacsepped,
s boldogsághormon
- a szorgos lendületé -
vár bebocsátást...
El ne szalaszd!
Lehet, holnap már
nem kószál errefelé.
TARTS MEG MAGADNAK
Kezdeteimtől bennem lakoztál,
génjeim csöndjét, őssejt ösvényeim
rendre bejártad,
rejtett utakat hálóztál csillagjaidnak,
erdeim mélyén termékeny fészkek
sírnak utánad.
Saját képedre faragtál, teltek a fények,
kézenfogtál, hajnalok küszöbén hűs
források fakadtak,
lényemben kihordott testetlen valóság,
kézzelfogható szó, átélt képzelet
tarts meg magadnak.
TERMÉSZETHEZ
Nincs más, akit szolgálni érdemes!
Kíváncsiságom hajszol, és keres
más tisztelendő eszményképet itt,
s nem érnek fel teremtő létedig.
Ősrobbanástól tér-időnkön át
génekbe kódolt ősharmóniád
lesi az ember érthetetlenül:
Az egyszerű oly összetett belül.
Ha voltam, létem érted létezett,
ösvényt nyitottál, tiszta kék eget,
hitet kerestem benned, és hazát,
azilum voltál annyi éven át.
Alkonyomban is kérlek szüntelen
Társam, Barátom, Hitem, Istenem,
légy kísérőm a deres réteken,
míg kőfolyamba dermed életem.
TÉLAPÓÁLOM
Ez most a rég várt éjszaka,
a titkokkal teli,
nyűtt csizmácskám a Jó Öreg
remélem megleli.
Dús lombú jégvirág nyílik
a rozzant ablakon,
rajzoltam mellé fényt, napot,
hadd lássa, itt lakom.
Nem kérhetek modern csodát,
szaloncukorhegyet,
de meleg, tiszta kis szobát,
s maradjak még gyerek...
Hát térj be hozzám, elhiszem,
mesédet Télapó!
Rénszarvas-szánról álmodom,
csizmácskám csillogó...
TÉLI TÁJ TANYÁVAL
Ködben dereng a part menti fasor,
a gémeskút, a porhó lepte táj,
szalmaboglya, tört szekérsaroglya,
a tócsatükröt átszelő madár.
Töppedt tanya, elkopott az élet,
jégvirág nyit, homály az ablakon,
járt utak itt végképp véget érnek,
kavar a szél, s a romos udvaron
szétterül a csöndesség magánya.
Távol mintha mentőladik állna,
az újrakezdés egyetlen reménye;
nehéz döntés, itt veszni, vagy menni,
hitet, erőt hátizsákba tenni,
s elevezni élhetőbb vidékre.
TŐLED SZÁRMAZOM
Őszvirág, csendes ének,
barnuló gesztenyéket,
illatos almát idéző
Örök Visszatérő!
Sárgult lombsuttogás,
szívhangom, harangzúgás,
lázas magamba szívlak
kesernyés, érdes illat.
Gyökér, kövekbe nőve,
áradt vérrel telődve,
hűségben változatlan,
élsz , önkéntlen mozdulatban.
Tudatos büszke énem
tebenned felidézem.
Anyaföld! Hit vagy, oltalom,
s varázsom! Töled származom!
ÚJ FÜVEK DALLAMOSODNAK
Sz. István költőbarátomnak
Panel-proli, művelhető földje balkon -
virágládában, fái a téren, világmegváltó
eszmék verseiben, mit kívánsz tőle még?
puha, festetlen szavakkal ölel, ostoros
villámmal cserdít, ha belobban a nyár
zápor kacarász, szél iramlik virágzó
dombtájakon, új füvek dallamosodnak,
termékeny gondolat Földünk, az élőhely
titkaival; hagyom, visszhangozzanak
bennem, emeljen tiszta-szép magasa
köznapi csodák közé teremtőistenműhelyét
lesni, mint olvadnak eggyé emberérzés -
kohóban látványok, eszmék, létezések.
VÁRATLAN JÖTTÉL, MEGSZERETTELEK

/dalszöveg/
Váratlan jöttél megszerettelek,
talán , mert nyár volt, nem tudom,
gyötör a kérdés, nincs rá felelet,
vádolni magam nem fogom.
Elömlő fénnyel becéz a reggel,
mellettem ébredsz, zenél a csend,
lehet, álmodom kérlek, ne menj el,
ölelj át újra, mondj igent, igent.
ref
Holnapra tél lesz, sál és kabát kell.
ha nem vagy itt, borús a nap,
vágyad takarjon, hideg az éjjel,
holnapra tél lesz, még maradj, maradj.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Koosán Ildikó |
|
|
|
Címkék: félelemszivárgás, kényszercselekvő, mozdulatsorokban, visszhangozzanak, szupermagassarkú, felülmúlhatatlan, életrészletemnél, gyümölcsligetek, forgásmezejében, költőbarátomnak, szemfényvesztés, szentjánosbogár, hajszálgyökerek, boldogsághormon, perctöredékeink, intézményvezető, összeszorított, megszerettelek, körfolyosórész, pellengérezett, költőversenyek, végtisztessége, tartózkodással, megcsodálhatom, összeragasztva, verseskötetben, kaptatóveszély, sziporkatáncát, zúzmaracsipkés, gondhalmazatba, luxusszegleten, elmondhatatlan, visszapörgetés, szekérsaroglya, izlelőbimbódon, szupersarkakon, gyermekkor hobbijának, aquincumi költőversenyek, szélen bódés, viharvert padon, sarki oszlop, lépésnyomnyi gödörbe’, kiszemelt bokorra, gének ritmusa, belső vezényszóra, vágy kövezte, fölénk karcsuló, vágyak világa, utat leste, szakadt plakát, ráfestett vigyor, harmincötösre várt, Koosán Ildikó, KOOSÁN ILDIKÓ VERSEI, Koosán Ilona, Litera Nova, Társa KFT, Könyvkiadó Budapest, Győri Műhely, Magyar Műfordítók Egyesületének, Nagy Lajos Irodalmi, Művészeti Társaságnak, Magyar Orvosírók, Képzőművészek Körének, Váci Mihály Irodalmi Körnek, AMIT RÁNK HAGYOTT, ANYÁKNAK EZ DOLGA, BOLONDOZIK MÉG ÁPRILIS, Koday László, Megszólítanak Uram, GONDOLATOK NÉGY SORBAN, HAJLÉKTALAN DALA, HAJNALI ROMANTIKA, TÖRSZ MEG, HAVAS VIRÁGOK, FORDULJ VISSZA, KERESZTELŐ SZENT JÁNOS LEFEJEZÉSE, KIRE BÍZZAM, KIVÉSEM MAGAMBÓL, GYERTYALÁNGBA KÖLTÖZIK, MÁRCIUSI HÓ, MERT TÖBB VAGY, EGYSZER LILLÁRÓL, Csokonai, Vándor Idő, Fénylő Dalom, MINDEN FŰSZÁLBAN, MINTHA VERS, GYÚJT ESTÉRE LÁMPÁT, ODESSZAI ANZIKSZ, REPÜLJ EL KÉK MADÁR, Koosán Ildikó Repülj, ŐSZI FÉNYEK, SZERETNI VÉLEM JÖSSZ-E MÉG, Nagy Kukában, TARTS MEG MAGADNAK, TÉLI TÁJ TANYÁVAL, Örök Visszatérő, FÜVEK DALLAMOSODNAK, VÁRATLAN JÖTTÉL,
|
|
Offline
