Maczkó Edit versei - Maczkó Edit,MACZKÓ EDIT VERSEI,ANYU SÍRJÁNÁL,AZÓTA SEM,BUROKBÓL GOLGOTÁRA,EGYSZERŰ SANZON,ELMÚLÁS SZELE,ELPATTANT EGY HÚR,FUTOK HOZZÁD,GYERMEKKOROM KARÁCSONYA,Szent Karácsony,HANGTALAN KIÁLTÁS,HEGYALJAI ŐSZ,HOZZÁD HAZÁM,ISTEN-HEGY FELETT,IZZÓ LÁVA,KÉSEI SZERELEM,KÍSÉRT MÚLT,KŐBEVÉSETT SZERETET,LÉGY VELEM,Szita Bence,MOSTOHA MÁJUS,MOST OLYAN JÓ,RÉGI HÁZ,Miskolci Deszka-Templom,VELÜNK AZ ISTEN,VÖRÖS HAJNAL, - menusgabor Blogja

Továbbiak »

Belépés

			menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac /			Menus Gábor 1940.08.11 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Maczkó Edit versei

2020-10-12 21:00:55, hétfő

	MACZKÓ EDIT VERSEI Link ANYU SÍRJÁNÁL földi fényeket rég nem látott sírján a halál kivirágzott isten féltő nagy kegyelme áldón vigyáz az égi rendre... APÁMHOZ Hatvanhárom év barázdája arcod minden rezzenése testi fájdalmad elfojtott lángja az idő mintha évek óta állna szomorú kegyetlen nyomor leplezted sajgó szívvel selyemként omlik emlékezetembe - azt hazudtad nem vagy éhes - hátat fordítottál a tésztalevesnek szénporos kenyered majszoltad naponta táskádban hordtad az esti tüzelőt nem voltál szomorú gyomrod csak nevette boldogan nyelted a szegényes betevőt sok-sok év szerelme féltése megromlott egészséged szólt meg kell állnod nem hallgattál megszűkült ereid hiába daloltak szomorú románcot nem fogadtad el a valóságot nem hitted hogy vége a nyárnak vonszoltad magad még menned kell gondoznod kell a sarjadó ágat szomorú kormos ég borult a fára lepergett minden bimbózó virága minden levele elhagyta az ágat cserbenhagyta tested tönkrement lábad imádtál minket de nem férfidolog a babusgatás köszönöm hogy voltál te felejthetetlen varázs nótád ma is fülembe cseng borillatú mosolyod lágyan átkarol sietek hozzád ne virrassz hiába tudom már régóta vársz VALAHOL ASZÁLY Kardélű, száraz pikkelyek, éles a rög, gyűlik a seb. Térdig sem ér a búzavetés, sikérje is nagyon kevés. Perzselt kalász szára pattan, Hegyalja egy forró katlan. Szemölcsös föld repedt, vérzik, száraz vetés elenyészik. Sovány termés, nem lesz kenyér, hasztalan fényes a kapanyél. Ilyen aszály rég nem végzett, a forróság mindent éget. Perzsel, szinte lángra kapna, ha verejtékünk elapadna. Ég haragja szürkén gyűlik, háborúra készülődik. Villám csattan, vihar tombol, falu népe fohászt mormol. Száll a perje, parázs kéve... Sír a harang újkenyérre. AZÓTA SEM... Azóta sem tudom elengedni szorítom, fuldokol köztünk a lég... Minden erőmmel ölelem, forrónak érzem jég-leheletét. Maga mögött hagyott tizennyolc év... Átlépett a huszadik század. Azóta is érzem elégett bőrét. Nem tudom elengedni közös életünk. ÁRNYÉK A jólét árnyéka Ő megroggyant lábaival az utcát járja rácsap a maradékra mindenki eldobott feleslegére a kenyér már száraz mégis kelendő gondolatban-most veszi ki a pék a kemencéből mint ahogyan a varjak teszik ő is úgy köröz hatalmas háztömbök parkjaiban rongyos ruháján a gomb ritka vendég cipőjében vékony kötözőmadzag arca redői közé telepedett és örökre befészkelte magát a nyomor ékszere a piszok a levakarhatatlan fekete ráutaltság a hátralévő gúnyos jövő már nem szépít rajta lehet úgy nyolcvan éves meggörnyedt dereka a park virágaival ölelkezik homlokán hatalmas barna var mi megcsúfolja mindennapjait megmosolyogja a világ nevetnek rajta ostoba némberek sokat dolgozott árulkodik kérges keze mi beárnyékolja a nemzetet válaszra készteti a XXI. századot a szociális hálót a demokráciát a válasz elmarad csak lökdösi maga előtt meghazudtolva önmagát a talmi csillogás árnyéka Ő de nem törődik a csúfolódó szóval csak megy keresgél tovább békésen kukázik könyökig mocsokban helyette... szégyellje magát a világ nem érünk rá rohanunk az úton csak bűzét érezzük a közönynek mely körülveszi a virágos várost már az UNIÓ illatát áhítjuk a néni csak keresgél... mit sem gondol az uj világra hangtalanul imádkozik hogy a mindennapi kenyér megtalálja ÁTVÁLTOZÁS Nap tüze perzsel, dőzsöl a tájon, tűz-zivatar van az ég peremén, vérpirosan süt, pusztít e nyáron, - gazdátlan fészek a fák hegyén. Félszárnyú gólya hervad a földön, - eleség után indult talán -, ez lett a veszte, szikkadt göröngyön. Síri csend feszül a ház falán. Füstszínű fellegek kúsznak az égen, eltévedt szellő tolja magán, kalászban tengődő kenyérmag éled, reccsen a száraz gally a fán. Haragos daccal dördül az égbolt, villámok cikáznak szerteszét, zúdul az áldás, sunnyog a félhold jég veri zordan a hegy levét. Kicsorbult kapa fénylik az éjben. Sós ízű könnycsepp az arcokon. Isten haragja szunnyad a fényben, megkönyörül a holnapon. BIZTATÁS Hol emberek lépte koppan, ajkukon mosoly dalol, a szívem a léptükkel dobban keress, mert ott leszek valahol. Ahol az ifjak feketében járnak, mert lelkükben a gyász rakott fészket, ha észt veszejtve menekülnek fuss, engem is utol érheszt! Ahol az ajkak egybeforrnak és szerelmek lángja lobban ölelj, mert hidd el, ott leszek abban a rég elkésett csókban! Ott lenn a mélyben, örök porban ha sötét lesz is, megtalál a lélek, én várni foglak az éj kapuján, hogy veled végleg hazatérjek. A BOHÓC Torzkép ferde tükör csak a tisztelet. Görnyeszt a súlya lehajtom bús fejemet. Rőt levél vagyok, felkap a szél fénycsóva, villanás csupán folton-folt seb holdudvarán. Tovafutok, ahogy folyón a habok madzagon rángó bohóc vagyok. Úri játékszer, hajam kóc elfáradt nagyon a bohóc. BUROKBÓL A GOLGOTÁRA Sorsa, évei meggyötörték lelke tán ettől gazdagabb, újra építi miden percét, de hitéért semmit se kap. Ajkán a mosoly ritka vendég, az is szétroppan félúton, mint barázdált zománc a Nap tüzétől Szúette, szurtos ablakon. Szemének ékköves kékjét ellopta rég a könnyeső, mint gyanútlan koldus túlélését a haszonra éhes leskedő. Arcán a redők mélyre ültek, mint barlang falán a lenyomat. Megbúvik benne összes búja, követelve sarcukat. Mállott lábain kopott cipő; kukában lenne rég helye, álom csak, hogy szekrényt is látott, fűző is fonódott bele. Talpát már a földig eljárta, Munkáért, kenyérért kuncsorog. Csordult lélekkel, kopott ruhában, Elnyűtt cipőben csoszog. Megy az úton, míg viszi lába. Érjen célba? adja az ég! A kénköves poklot a földön bejárja, Burokból indult a Golgotára. CSALÁDOMHOZ Éltető erő fény s a nász, aranyba öltözött búzakalász. Friss hó alatt az út haza, csillagablakja éjszaka. Harmat a hajnali avaron, örömöm és bús napom, az élet és az értelem, ez mind ti vagytok nekem. Nélkületek az ég alatt nem virágzik és nem hervad a Nap. EGYSZERŰ SANZON egy szót sem szóltál úgy néztél énrám a föld is beleremegett a szemed azt súgta még kezdhetem újra én vakon hittem neked nem kellett volna elcsépelt nóta a szívem majd meghasadt elhitetted velem a daróc is selyem már több nem is kellett nekem most itt állok némán egy összetört téglán ` ismételem` nevedet leírtam százszor vagy ki tudja hányszor hogy gyűlöllek de nem lehet ha a szív szeret... AZ ELMÚLÁS SZELE A könnyeim már kiapadtak befelé sírok Anyám az elmúlás szele lengedez őszbe fordul lassan a táj lelkemben még most is őrzöm a gyermekkort a nádfedeles házat Apám úgy várt, mint magát az Istent szeretet lengte át a házat felnézek a néma temetőre ott pihentek kik voltatok nekem a lenge szellő mikor arcomhoz ér csókjaim küldöm vele csendesen lassú lépetekkel jön a november s könnyezik kiszáradt szemem Anyu, Apu, ti ott vártok rám e biztonságba belefeledkezem. ELPATTANT EGY HÚR Hallom..., felfoghatatlan, de hallom azt a fájdalmas utolsó szívdobbanást. Lelkemet szaggatja a kifeszített csend, mely már szinte üvölt a tömjénszagú éjszakába, a lángokádó csillagokra rátelepszik a döbbenet homálya. Gazdátlan már a bendzsó, némán, könny nélkül sírnak épen maradt húrjai. Dermesztő a hír, a valóság, és visszavonhatatlan. Most olyan üres a lélek. Pillanatra megbénul a tudat, az élet filmje pereg... s hófehér a vászon, elpattant egy húr lázad, az értelmetlen gyászon. A hangjegyek megfagytak a még nyomdaszagú könyved meleg lapjain. Tik-tak... tombol tovább ostobán az óra. Fordul a mutató, jár tovább, mit neki egy élet sorsfordulója. S Te... Te már Isten karjában álmodsz, háttal állsz a mának, fityiszt mutatsz a holnapok fájdalmának, az irigységnek, a közönynek, minden egyéb másnak, ennek a fura, ki tudja hovatartozásnak. Míg susog egy bús akkord az árva hangszeren, s dallama szétfolyik kottás füzeted gyászos oldalán. Megdermedt ujjad nyoma még sistereg az elpattant húron, utolsó szívdobbanásod gyanútlan hajnalán. AZ ÉN IMÁM Lelkem idő rágta fájdalmával szembeszállok ezzel a könyörtelen világgal. Uram, általad élek, tehozzád fordulok imámmal. Szívem szaggatott dobbanással ad hálát néked Istenem. Hiszek hatalmadban, s ha te is úgy érzed, vigyázd életem! Míg stigmád forrósága égeti testemet, szürke létünk csak lassan kígyózó gyászmenet. Amíg a Hold világtalan szeme koldus életünkre hunyororg, nem töviskoronát raknak a fejünkre, kést szurkálnak szívünkbe fogadatlan prókátorok. Lelkemben vérzik a világ. Ha csordultig telik majd egy szunnyadó napon, légy velem Uram! Mária képe is könnyezzen a falon! Szavakkal öl ma az ember, mégsem látja a hályogszemű világ. Ezért áldozta bűneinkért áldott véred a Golgotát? FÁTYOLMÚLT rímre, rímet-verset írok születnek lángoló dalok már csak mese, már csak álom merengek volt ifjúságon gondolok néha még szerelmet a rím újra rímet kerget szerelmet, igen...Istenem! évek óta már nem ismerem úgy múlt el az ifjúságom mint éjszaki lázas álmom maradnak a versek a dalok hosszan elnyúló sóhajok verset írok, rímre rímet sorok közt képzelt szerelmet elbújt a napfény nincsenek rózsák a múlté a boldog valóság. FUTOK HOZZÁD A régi házat nézem önfeledten benne látlak most is jó Anyám a korláton a virágokat öntöd anyák napja csendes hajnalán gyönyörködsz a piros tulipánban az elviruló muskátlit szeded és kezedben a rozzant locsolóval minden nap ezt újra megteszed és látom, hogy a kötényed felhajtva mert mindig rajtad volt mint hű cseléd nagyon finom házi tésztát gyúrtál az volt csak a fenséges ebéd és érzem mikor verejtéked hullott mert nem ültél le soha percre sem míg el nem végezted a házi munkát s ahogy magadról megfeledkezel és látom, hogy a kezed felém nyújtod hogy ölelésre boruljon karod és futok hozzád ...de nem érhetlek már el az én Édesanyám már rég halott A szereteted itt maradt utánad én vittem neked tegnap orgonát leültem a sírodnál pár percre már lekókadt a sok színes virág és most is egész nap csak téged látlak hallom hangod gondolok terád megígérem este is megnézlek viszem az illatos orgonát hosszú évek teltek el azóta hogy elmentél és nem vársz már haza nem tudlak még elengedni most sem egyszer csak megérkezel Anya! GYERMEKKOROM KARÁCSONYA Formás kis fácska, nem volt eget-verő, szekrényünk tetején egy apró erdei fenyő. Rajta sok-sok kézzel formált csoda, aranypapírral bevont szegények karácsonya. Piros alma mosolygott tüskés ág-bogán, papírlánc-füzér gyermekkorom karácsonyán. És ezernyi láthatatlan csillag, Apám és Anyám minden szeretete. Ez volt az év legszebb ünnepe. Petróleumlámpa bódító illata átölelte az est hangulatát, körülültük a rozzant lábú asztalt, boldogan ettük az ünnepi vacsorát. Béke szállt a szegényes házra, mosolygott tetején az ócska nádfedél, a mi egyszerű karácsonyunk senki cifraságával nem cserélt. Elfújtuk a fán az apró gyertyákat, víg táncot járt a hópihe a házon, dalolva füstölt a szabadkémény, elringatott a Szent Karácsony. HA Ha langyos szellő lengedez és átoson a fák ölén, emlékeim dajkálom mik` leülnek körém. Az őszi fény, ha simogat mint bágyadt irgalom, szél pólyában szunnyadva simul arcomon. Zúzmarában dideregve fűszál csillan olykoron. eszembe jut, ha megvillant Napnak fénye hajadon. Ha szikes földben élet sarjad imáimmal öntözöm. Ha szikra kell a kemencébe... én pokolra költözöm. HANGTALAN KIÁLTÁS valaki gondol rám ma éjjel valaki rólam álmodik befelé fojtott könnyel csak értem imádkozik valaki mért szenvedi épp úgy az elátkozott vágyat mint, ahogy felsértette szívem a végtelen fohász utánad valaki holnap is elsírja hiába titkolt álmát a könnyek somfordán elrejtik egy élet elhazudott kínját én is elmondom imámat de hiába jön az áldás keserű méz már mit sem ér csak hangtalan kiáltás HAZAVÁGYOK Megpihenni, feledni jöttem ide, hol zajos a város, itt is csak halandók élnek, a szív itt is magányos. Betonházak falai mögött pókerarcú a bánat, a közöny nagyobb, mi perzseli a magánynak vetett ágyat. Madár nem száll villanydrótra, s bár ékesebb az este, az én falum mégis fényesebb, mint mások Budapestje. Mesébe illő ott az ég, megérintek minden csillagot, csodálom a sárból rakott viskót, mit ereszünk aljára fecskepár rakott. Vadgalamb hívja dalolva párját a vén diófa tetején, kövér verebek csivitelnek ezüstlombú nyárfák hegyén. A talmi fényből hazavágyok sorsok ölelnek minden ház falán, jó az a nyugalom és a csönd, mely őrzi álmomat minden éjszakán. HÁLA Hála, mert aranyba öntötted hamuvá szürkült vágyam. Jó ez, bár zaklat és fölkavar mégis jó, hogy nálad jártam. Kérlek! ne engedj közelebb, megfakult már puha párnám! Csillag! csak nekem ragyogj ha jöttöd mint üstököst várnám. Tudom. érzésem nem más csak megkopott, foltozott álom Csak hagyd nálam emléked szépítse koldus magányom. HEGYALJAI ŐSZ Dérfátylat borzol a szél Csörren a fán alélt levél Fáradt tőke termést hordoz Fakó napfény felhőt oldoz Füstös légben varjú rikolt Ezüst nyárfa folton-folt Lomb ritkul nyúlt ágakon A rozsdásszőnyeg avaron Ködpaplan zsíros föld fölött Hegyaljára az ősz beszökött. HIDAK Megkel a kenyér felfrissül a vér készen már a híd megdobban a szív. Puha a kenyér hív a szenvedély selymes puha ágy nyílik a virág. Szikkad a kenyér kérges a tenyér csalfa a szerető nincs pihenő. Hosszú még a híd fárad már a szív mély a szakadék integet feléd. Száraz a kenyér korhad a pillér törékeny a híd elhalkul a szív. Népes temető ékes szemfedő leszakad a híd elnémul a szív. HOZZÁD HAZÁM Elnyűtt hónapok parttalan évek megértés helyett vesződések a árny között cikkázó fények a hitem és a hitetlenséged a szeretet nélküli létezésed a szemrehányó következtetések állásnélküli dolgos évek elszenvedett betegségek megfakult örömtöredékek jutatják eszembe ember vagyok... ,még élek. AZ IDŐ MÚLÁSA Rám telepedett: polipkarjával vonszol a múló idő. Történelmet rajzoltak kezemre az évek. Hajam: kóbor lepke fehér szárnya, fél évszázad sápadt virága. Testem: korhadó fa, tarajos mező. Évgyűrűit lelkembe véste a könyörtelen idő AZ ISTEN-HEGY FELETT... Tüzet okád a nyári Nap, felperzselt mezőkön száradt bogarak, döglött madarak lába az ég felé mered, táncol a tűz az Isten-hegy felett. Nem sír az ég hetek óta, porfelhőben fuldoklik az élet, a mezőn kicsorbult kapa koppan, aranyára lesz a magyar kenyérnek. IZZÓ LÁVA Ha el is szálltak fölöttem az évek az örökvándor, szürke fellegek, hajkoronám dérlepte avar csak, redők borítják a bőrömet. Öblös keblem, Szemfényvesztés csupán, Erőm is rég elhagyott, megbecsülök minden napot, mi Istentől Ajándék - kapok. Emlékszem a tomboló nyárra, ha el is hervadt tündöklő virága, az alázatos, tiszta szerelemre, félévszázadommal is ölelem epedve. A csókjaidat nem lehet feledni Itt lapul még, szürke bőrömön, Benn, zörömbölsz megkövült szívemben Harcol veled életösztönöm. Hozzám ér még Napnak ragyogása Lelkem szégyenkezik csupán, Elragad még vadvíz tombolás Magával cipel-e Örök talány. A vágy konokul tombol, mostoha az élő szerelem, évekig burjánzó vadóc vadhajtásból, Talán még nemes gyümölcs terem. Vágyom azt, hogy rám találjon adja az ég, hogy így legyen! Perzseljen, mint izzó láva! vagy porladjon, hamuvá legyen! KÉSEI SZERELEM Csöndesen kopog az ősz az ablakon, pók szövi hálóját az ócska falon. Álmosan integet a nyár illata, kulcsra zárja melegét a Nap sugara. Nyálkás, ködös napok elnyújtózva várnak, hűvös reggelek a lelkembe vájnak. De eltévedt sugara még kibukkan a Napnak, késteti fénykorát a hideg téli fagynak. Lényemet is átjárja a nyár, új szerelmet kínál az őszi napsugár. Akkor is szép, ha lelki kegyelem: - Imádlak, te drága őszi szerelem! KÍSÉRT A MÚLT A tegnapok terhe rám telepedett, s ólomsúlyával dőrén cipelem. Miért akarja, hogy ne szeressek élni nélküled? Míg lélegzem, vonszoljam édeni szerelmünk rejtett titkait. Lomhán dobott hátára sorsom. S mint kormos mozdony a gomolygó füstöt, húz maga után és én görcsösen szorítom közös életünk ritka perceit. Üres a testem... bőröm tartja csak össze huzatos lélekcsatornáimat. A rám tapadt emlék leheli be, mely átjárja árnyéklényem. Meleget ad, mint kábult kristálypohárnak a csillogást adó vízsugarak. S akkor...vérereimben, - mint éjjeli tolvaj, lépdel a pókhálós szerelem. Megbotlik. Tehetetlenül feszülök emlékképeden. Te..., te nem hagyod, hogy fölegyenesedjek. Buján kavarog bennem a múlt és a jelen. Sápadt vagyok, elhervadok. Az élő szerelem megtagadott. Fátyol ölelésed puha paplan, nálam hagytad, hogy szemfényvesztőn magányomat eltakarjad. KISZÁRADÁS Kiapadt a felhő könnycsatornája, száraz mezőt borzol a szél, sír a vetés, szomjas a föld, s a kalászban elvetélt kenyér. KŐBEVÉSETT SZERETET Nem is rég volt talán éppen harminc éve, hogy a réten futott, játszott cseperedett, cserfeskedett és nevetett. Csillag szempár rám ragyogott. Kócos hajába szél kapott. Futott ,játszott és nevetett áradt belőle a szeretet. Rám-rám nézett, s szeme lángja, ajka édes mosolygása, éltetett és reményt keltett, Isteni ajándék: gyermek De jó, hogy ő megszületett, karocskája ölelgetett, fonta kezét a nyakamba arcomat Nap simogatta. Bár már felnőtt, most is látom, éjszakánként úgy dajkálom. Gyermek marad, mindig gyermek, míg szívem kővé nem dermed. Istennek köszönöm, hála! Ő nekem világok világa. Vénülő kezemmel dédelgetem, soha sorsára nem engedem. Óvom széltől, zúgó ártól, szenvedésnek viharától, betakarom szeretettel, Istenke... Te se engedd el! KŐVEL, KEGYELEMMEL Ha megdobtak kővel, én kegyelmet adtam, Záporoztak tovább sebet hagyva rajtam. Ha sziklát dobtak, én foszlós kalácsot. Szórtam a kegyelmet, hogy ne fogjon az átok. LÉGY VELEM... Légy velem, ha sírok, akkor is ha félek, légy velem, mert vulkán tűzben égek, légy velem ha szánnak, és ha kínoz a bánat légy velem, mert szeretlek, imádlak, légy velem ha vége, ha megpihenek végre, légy velem, mikor felnézel az égre. MAMA Egy megfakult képet nézek magam mellett érezlek Mama. A képről egy kicsi lány néz vissza de szép is voltam valaha! Maréknyi hajam szikrázó Nap vakító, selymes tünemény. Rémült arcocskám olyan bársonyos Mama... ilyen voltam én? Hatalmas masni göndör hajamban érzem még rajta kezed illatát. Szegények voltunk, jól tudom mondd, miből vetted ezt a szép ruhát? Majd' ötvenéves a kép nem fogott rajta az idő, Mama. De te elmentél tőlem több mint húsz éve nem jösz haza. Szikrázó hajam őszbe vegyül gyűlnek fölöttem kormos fellegek. Mióta itt hagytál, semmim nincsen csak a toldozott emlék, mit kergetek. Nekem nincs kihez mennem nem vár senki gyermekként haza. Nem búcsúztál, úgy hagytál el. Miért nem vigyázol rám, Mama? MA NEM TUDOM Ma nem tudom miért, de rossz a kedvem Ma két karral ölel a fagy Nem tudom miért, miért csak fázom mikor tüzével simogat a Nap. Ma nem tudom miért, de csöndre vágyok Ma belém hasít a fájdalom Nem tudom miért, csak szürkét látok Ma a lelkem fáj nagyon. Ma nem tudom miért, de kabátot öltök, Pedig verejtékezik homlokom. Nem tudom mi, de elszakadt ma cserben hagyott a bizalom. S ma fél évszázad igazsága éget itt kéne hagyni az egészet a világot mi rám telepszik csöndben t?rök ? veszekszik. Pókhálós évek fehérre festik Hajkoronám dérrel vetekszik. Ólomsúlyával ráncoltak az évek Itt kéne hagyni az egészet. Ma nem tudom mi történt velem Ma átgondoltam az életem, De gondolok inkább egy merészet, hogy csak álmodom az egészet. MEGSZOKÁS Nem lesz könnyű, de elkerüllek fájni fog, majd megszokom. Nem fogja senki észrevenni, hogy hamis mosoly ül arcomon. Lassan belátom, azt, hogy nem vagy, sohasem hívsz telefonon... Túlélem, mint annyi más bajt, de hiányod elsorvaszt, tudom MIÉRT . . . . . Olyan csend van és átkozottul hideg, vakon fekszem, a fényt ki menti meg? Kinek van útjában egy ártatlan gyerek, ki tehet róla, hogy ez megesett? Ki az, ki eldönti, hogy élhetek, hogy felnőjek, szeressek embereket, hogy tovább is éljem a kis életem, hogy párnára hajtsam este fejem? Mért van, hogy kegyetlen ez a világ, mért jó, ha mindennap ejtünk hibát, volt-e valaha álomhajó, volt-e valaha igazi szó? Nem tudom, most sem, ki hiszi el...?! Egy eltorzult erkölcs, miért felelni kell. Összetört testem már nem válaszol, titeket hívlak támaszomul! Vigyázzatok, mert jön a halál! egyszer mindenkit szíven talál. Az nem mindegy, hogyan kap el, és az sem, ki milyet érdemel. Köszönöm a sok könnycseppet én, Istenem, most fordulj felém, tudd meg, hogy innen is hálás vagyok, azt is köszönöm, ha ennyi jutott! Jó lett volna még élni talán, játszani jókat a folyó partján, jó lett volna még élni kicsit, rugdosni tovább még a focit. Nem, én már soha nem tehetem. Sorskerék, mért voltál fukar velem?! Szita Bence emlékére. MONDÓKA Januárban dermedt a táj Udvarunkon hóember áll. Februárban hív a farsang. Maskarában vigadoznak. Márciusban hosszabb a nap. Pihent földből élet fakad. Áprilisban zöld már a rét. Traktor hátán fényes ekék. A május virágba borul. Madársereg víg dalt dalol. Júniusban csibék kelnek. Tyúkudvarban jól megférnek. Júliusban gyümölcs érik. Hűs patakban béka fürdik. Augusztusban learatnak Örülünk a kenyérmagnak. Szeptemberben becsengetnek. Játszóterek csendesednek. Októberben szüretelnek. Bújára seregélyseregnek. November a ködnek hava. Sarki csillag vezet haza. Decemberben télapó jár. Gyertya ég a karácsonyfán. MOSTOHA MÁJUS Ázik a rózsa könnyes a szirma füstös a felhő sír ma az ég, Fázik a madár borzas a tolla mostoha május, hol a kék? Hervad a rózsa könnyezek én is várom, hogy eljöjj, várom újra. Fagyos az ajkad hideg a csókja mintha a szíved jégből volna. MOST OLYAN JÓ Most olyan jó , hogy itt vagy velem, megbékéltek feszült sóhajok, olyan lassú a szívem szava, hogy késleltesse a holnapot. Most olyan jó ez a némaság, átértékelődnek a tegnapok. A csönd érti csak a szívemet, ha mellettem vagy, a Világot hozod nekem. Ha szemembe nézel, nem látok mást, megszűnik a félelem. Nem kellenek az érvelések, elárul mindent egy ölelés, csak az kell nekem, hogy velem maradj, ha eljön a sötét, s a nagy számvetés Csak az kell majd, hogy érezzelek, tudjam, hogy megmaradtál nekem, csak annyi kell, hogy vigyázz majd rám, ha a holnap fukar lesz velem. Mint egykor én , Te is mesélj, hogy álmom szép legyen. Most olyan jó, hogy játszani engedsz, hogy látom mozdulataid. és Te se engedd hogy eltorzítsa az idő a szív hangjait. Ahogy csörgedező patak alján a csillogó kagylón a homokszemek, úgy rád telepszem én. Mi ketten egyé olvadunk, belőlem létezel, s belőled én. NAPSZÁMOSOK Bús dalt sír az esti szél Rátelepszik a lomha fákra Borzong a holnap kezétől Mintha a tegnap is fájna Vörös dunnában pihen az ég Esőillattól részeg a hajnal Elázott virágok bólogatnak Kezet fognak a felkelő nappal Ráleheli csókját a harmat A föld elfásult szolgáira Sós ízű nedvet rak a tűzmadár Homlokuk mély barázdáiba Dacol e korral az akarat Új idő, új gátakat rakat Míg szolgája lesz a Földnek Nászukból csak szolga marad RÉGI HÁZ... Régi ház falán szél vacog, rángat egy törött ablakot. Ajtón a rozsdás zár mögött, ezüst pókháló nyöszörög. Szúette rajta a keret: fakó emlék egy ágy felett. Legszebb napunk mosolya arcunkra dermedt fintora. SZERETNÉK Szeretnék boldogságot adni szebbé tenni a világot, arcáról könnyét lecsókolni annak is, ki ártott. Szeretném lágyan fölemelni, útcák elhagyott vándorát, vállamon egyedül cipelni..., a világ összes fájdalmát. SZÜLETÉSNAPOMRA Sötéten, mint érett bodzabogyó lógok saját csontvázamon. Fakón vetődik rám a téli napsugár, átlépek árnyékomon. Agyam: szitakötő védtelen szárnya, átlátszó, tiszta kirakat, bús szívemnek dobbanása gyermekökölnyi akarat. Került a szerencse. Barbárok vasbakancsban léptek rajtam át. Lehelet gyönge lelkemen vértócsát izzad az örkségül kapott gyávaság. Negyvenkilenc éves lettem. Szeretnék átvedleni, mint kivert kutya, ki új bundában tündököl. Bábu testem gyökeret ver, a valóság tovább gyötör. Arcomon ezernyi barázda, balgaságról árulkodik. Ezüstös hajam homlokomba hull, mint fűzfavessző lombja törzséhez, redőimbe kapaszkodik. Ritmustalan szívverésem, mint jámbor jószág nyakán a bús hangú kolomp. Életem gondjait egy kupacba gyűjtöm, s beterítenek, ahogy kifosztot földet a lomb. Felidézek sok gyermekkori álmot az illúzióvá lett gazdagságot. Üvegvár lelkem kandalló-melege még bíztatja szívemet. Bár szerelmem vihara régen elcsitult, kacérkodnak még velem a szelek. Igaz barátaim sosem voltak csak talmi ragaszkodások. Az idő rég kikezdte őket; álarcot váltott Júdások. Ma, Vízkereszt napján mégis mindent köszönök. A rabul ejtett emberiségnek nyíljanak ki a börtönök! Nekem elég egy tekintet, egy puha, meleg símogatás, ha fogadják köszönésem, vagy levéllel jutalmaz a postás. Ha friss kenyeret kapok a boltban vagy nem avas a szalonna. Megköszönöm a Napnak, hogy a Földet beragyogja. Köszönöm az állatok hangját, a virágok illatát a réten, a jó meleg szobát, hogy nem híd alatt alszom télen. A gyertyának fényét, ha villanyra majd nem telik, hogy tudok miről írni s gondolataim egymást kergetik. Köszönöm, hogy Anya lehetek, várnak unokák, megköszönök minden napot, mit velem akar eltölteni a világ. SZÜNIDŐ Madarak trilláznak bozontos ágon kertekben illatos rózsafák fa árnyékában cirmos dorombol elnémultak az iskolák. Gyerekek szájából örömszó hallik végre-végre itt a nyár, - csomagolok, mert vidékre megyek oda, hol engem nagyika vár-. És vár az a sok finom étel mit szemem-szám megkíván fogunk majd lepkét úgy mint régen, tudod , a görnyedt körtefán-. - Álmodat őrzöm minden éjjel csak siess hozzám kis Feca alig várom, hogy hangod halljam és velem együtt Nagypapa. Így várunk mi minden nyáron csak veled kerek az életünk, És ha egyszer megöregszünk te leszel majd az nekünk: Ki gyámolít és megvigasztal fáradt óráink után, hát siess hozzánk ne késlekedj gyöngyszemem, kicsi unokám. TORZÓ Szívem telve szószögekkel, sorvadok csontvázamon. Sorsom - bár acélfeszület -, keselyűk dőzsölnek árnyékomon. Fájdalmaim az éjben ragyognak, míg fordul a Nap Én mindig kegyes voltam, nekem még sincs, ki irgalmat ad. Néma könyörgésben kérdések zihálnak. Rám lépnek hatalmak, nyomot sem hagyok. Keresztre feszített halandó, képmásom is fényt kapott TŰZVÉSZ /A Miskolci Deszka-Templom pusztulása/ Magasba csapott az indulat, dalolni támadt kedve. Lángnyelve a toronyig ért csillagok útját lesve. Szentelt harang kormot kongott, hajnalra perjét fújt a szél. Jézus testén a stigmából kicsordult a vér. AZ UTCAZENÉSZ Rendhagyó nap, tavasz a télben, galambok hada morzsát csipeget. Arrébb egy kukát túr elnyűtt ruhában bozontos hajú embergyerek. Tűsarok kopog a zsúfolt téren, elegáns kabát a földig ér. Amott a tér egyik szegletében valaki szerényen utca-zenél. Megáll mellette sok kíváncsi ember, a befőttes üveg dalra fakad, két rövid pálca a zenész kezében, vízkottájával , békességet ad. A Monti csárdás, s más ismerős dallam... Ezüst bőröndbe koppan a pénz. Köszönöm mondja, s játszik tovább, szívből teszi az utcazenész. Nincs sok ideje, előre lép, hallgatná tovább a furcsa zenét... Finom kezével a lelkét is adja, Ötszázas lapul az ezüstdobozba'. Egyszerű színpad, de meseszép, dajkálja napjaink jaját. Egyetlen ember feledteti ezernyi másik bánatát. Tiszteld koncertjét, állj meg mellette! Tehetné másként, de hálánkból él. Boldog, ha csattan sok tenyér felette, az élte, ha nekünk utcazenél. VADVIRÁGOK szavak szavak kérő szavak kopott kabát hónom alatt vállamon is kopott a sál szürke napok emléke vár szavak szavak óvó szavak feslett világ talpam alatt fejem fölött rongyos égbolt lelkemen rőt száraz vérfolt milyen élet milyen világ nem értjük meg egymás szavát az emberek vadvirágok meleg van de varjú károg. VALLOMÁS Várlak, mint nyugalmat az este felhők alatt, csillagokat lesve éhezlek, mint koldus a kenyeret, kérdést a hangtalan felelet. Porszem vagyok, ha te vagy a szél, csak öledbe', magaddal vigyél. Ha te vagy a ma, a holnapnak háttal állok, - csak egy meleg ölelésre várok. VÁGYAKOZÁS - Dalvers Szellő lennék tűző napban megmártóznék patakhabban tarka mező lepke szárnya égbolt ékes szivárványa virág lennék illatfelhő szurokégen csillagernyő pillekönnyű hópelypárna haldoklónak puha ágya hajléktalan menedéke háborúra világbéke. VELÜNK AZ ISTEN Arcom már rég barázdák ágya nem sebzi szívem szerelem vágya hajamba régen nyomát beásta ezüstös dérrel évek múlása fölöttem mégis szivárvány égbolt nem bánok semmit bár nagyon nehéz volt ha titeket látlak széppé lesz minden szeressük egymást velünk az Isten. VÖRÖS HAJNAL Ősz járt, jött a hajnal gyötrő fájdalommal, vérvörös kín csurgott minden ház falán. Sírtak ifjak, vének, házuk dőlt, semmivé lett. Fohászuk elszállt, elvitte bőszen az ár. Dermedt ajkak kértek; Isten, segíts meg, kérlek! Óvd meg a gyermek lelkét, ki bűnbe veszett! Hol van, ki ellenük vétett, miért kell szenvedni vétket, mért csak a pénz kell? A zsarnok sosem tanul. Csönd lett, égbolt vérzett. Sorsuk semmivé lett. A vörös iszap a párnájuk, s a végzetük. Így veszett semmibe egy nap az életük... A Devecseri és Kolontári tragédia emlékére

0 komment , kategória: Maczkó Edit

Címkék: félévszázadommal, seregélyseregnek, kristálypohárnak, szemfényvesztőn, hovatartozásnak, következtetések, levakarhatatlan, fölegyenesedjek, születésnapomra, szemfényvesztés, könnycsatornája, átértékelődnek, csillagablakja, belefeledkezem, felejthetetlen, szívdobbanásod, tésztalevesnek, rozsdásszőnyeg, petróleumlámpa, felfoghatatlan, gyermekökölnyi, aranypapírral, villanydrótra, cserfeskedett, hitetlenséged, meghazudtolva, megmosolyogja, vízkottájával, mindennapjait, szembeszállok, emlékezetembe, szívdobbanást, szeptemberben, ragaszkodások, vasbakancsban, cserbenhagyta, halál kivirágzott, esti tüzelőt, sarjadó ágat, huszadik század, jólét árnyéka, utcát járja, varjak teszik, nyomor ékszere, levakarhatatlan fekete, hátralévő gúnyos, park virágaival, szociális hálót, válasz elmarad, talmi csillogás, csúfolódó szóval, virágos várost, Maczkó Edit, MACZKÓ EDIT VERSEI, ANYU SÍRJÁNÁL, AZÓTA SEM, BUROKBÓL GOLGOTÁRA, EGYSZERŰ SANZON, ELMÚLÁS SZELE, ELPATTANT EGY HÚR, FUTOK HOZZÁD, GYERMEKKOROM KARÁCSONYA, Szent Karácsony, HANGTALAN KIÁLTÁS, HEGYALJAI ŐSZ, HOZZÁD HAZÁM, ISTEN-HEGY FELETT, IZZÓ LÁVA, KÉSEI SZERELEM, KÍSÉRT MÚLT, KŐBEVÉSETT SZERETET, LÉGY VELEM, Szita Bence, MOSTOHA MÁJUS, MOST OLYAN JÓ, RÉGI HÁZ, Miskolci Deszka-Templom, VELÜNK AZ ISTEN, VÖRÖS HAJNAL,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]