|
2020-12-17 21:30:23, csütörtök
|
| |
| |
TAKÁCS DEZSŐ VERSEI
Takács Dezső író, költő bemutatása
Link
,,Az én mesém"
Link
DRÓTSZAMÁR
Arcomba mart
a tolvaj idő, aztán
futott, nevetett.
Míg langyos véremből
lassan felemeltek,
az ősz sírt felettem
gyümölcse-verten,
az arany nyár odalett.
Nem volt tenyeremben.
Tudok járni, hagyjatok! -
mondtam zavartan,
mert pár perc hiányzott.
Próbáltam visszatenni
a kerékpárláncot.
Látom, az Úr
lepillant, legyint.
Na, vén bolond.
Jössz eggyel megint.
EGY ÉG ALATT
Szikes, fehér folt a sárban.
Zöldül a pocsolya, nyár van.
Harangszó csendül,
áhítat ballag utána,
repce virága nézi magát,
fésüli felhő haját,
billeg a szélben.
Maradni kéne, örökre,
így, észrevétlen.
A láthatár befogad.
Fehér folt, a repce,
s te, magad.
ELMÚLÁS HAVA
Írhatnék verset az őszről,
hogy a szél fákkal flörtöl,
hajlong a fenyő,
zörög a rozsdás bádogtető,
toboz hull alá kopogva,
s mint hazug szavak,
apró sárga virágok
ülik meg a rét lágy ölét,
hol patkány hever aléltan,
mire ezt leírtam
legyek szállnak a dögre,
szárnyukkal emelik
el örökre,
ebből a világból.
EZT MÉG ELMONDOM
Mostanában jól
megnézek mindent.
Mint aki készül valahová.
Csodás, de egyszerű dolgokat.
Mintha ott sivár vidék lenne,
és szükségem lehet majd
ilyen emlékekre.
Jó érzés.
Az ember ül, néz, bólogat.
Tükörnek ajánlja magát,
hogy lássa az ég az eget, 
a kő a követ, a fa a fát.
Egy a lényeg,
cifrázni nem szabad.
Ha hullámot vet a lélek,
vagy eltorzítod arcodat.
hamis kép jön vissza.
S még egy:
Ha felvállaltad,
légy tiszta, nyílt, fényes.
Ami fontos, az leleményes.
Utat talál.
ÉJJEL
eső után, ha felszakad a felhő,
mint illat lebeg felettünk a múlt.
Bürök szagát, repcevirág porát
hordja a nomád pusztai szél,
mély sebek szakadnak,
rekeszek fedele pattan,
halkan csitítja halommá szelídült
romjait a város.
HA VOLNA MÉG
Reményem
már csak gyertyaláng,
riadtan repdeső.
Rubin szemével
néz le rám,
az elszökött idő.
Márvánnyá térdelt
téglapadlón billen,
aláhulló könnyem
fekete gyöngy.
Szakadt füzér harangoz
áldozatomhoz,
kinn gőg vakít,
benn kín feszít.
Így takarja szégyenét
a balga,
,,bár meg se tettem volna"-
nyüszíti hangtalan.
Belátom,
nincs bocsánat.
A boltozódó
félhomálynak
egyre megy,
tovább lépsz,
vagy leülsz a porba.
Hát kelj fel,
és járj!
Nem lehetsz szolga!
HETVEN FELÉ
Lassan araszol a víz,
lenn meredek a part,
fenn, szárnyak.
Zölden fénylik a háta
a napban
egy rózsabogárnak.
Szürke az ég lenn,
feljebb kék,
s ahogy szállnak a szélben
a nyárfapihék,
úgy futnak az évek,
nincs menedéked más,
csak az élet,
bár nem hiszed már el
a régi meséket,
gyúlnak és hunynak
benned a fények.
Tiszta, metsző álomkeringő
ami maradt.
Fel, fel megint,
aztán vissza.
Keresed magad.
HONTALAN
Orvul támadtak ránk,
nem volt rajtam nadrág,
bocskor se.
Rögtön késért nyúltam,
langyos permet surrant
ingemre.
Hányan jöttek sorban
én már nem számoltam,
velem volt az Isten,
asszonyom mögöttem,
visz a ló.
Végtelen a puszta.
Göcsörtös öreg fa
száraz ágán madár,
esténként haza jár.
Hozzám másképp szólnak,
máshol harangoznak
minden nap, ezután.
IDEGEN A SZÉL
Lettél volna ördögszekér,
gyökérhagyott, rőt-szikár,
sodorna minden idegen szél
mi éppen arra jár.
Gerinced rejtekén zihál,
mint haló parázs
hatol beléd a nyár,
aztán az ősz zenél,
kóró bogán levélsíp feszül.
Minden fuvallat mi menekül,
számum, hóra, főn,
téged liheg körül,
s végül látod:
Selyemvirágok helyett
fényes döglegyek ülik
az elhagyott lövölde bádogfalát,
látod az utca végén beforduló halált,
s házad opálüveg szemét,
a gyöngyként legördülő párát,
és féled az elhaló reményt,
hogy maradhatsz, megmaradhatsz,
aminek ide születtél.
IDŐZŰR
Veszteglő vonatokra várok,
csóktalan olvad a drága homály.
Vagonunk üvegére ráfagyott a pára,
félve nézek a lányra,
szép szemén a furcsa fény könny is lehet.
Lelkemre száradt régi lehelettel
zsebkendőm, a gyűrött fényezne időt,
szerelvény döccen, rozsdás síp vet hátra
fél századon túlról visszaszédülőt.
JEGENYÉK
Viharban érkeztem,
vaksötét éjszaka,
hajlongó jegenyék,
átázott föld szaga,
és anyám volt ott még meg a bába
mikor belesírtam ebbe a világba,
a Sztálin utca nyolcban,
alig hallhatóan.
A tér, melybe majd belenőttem
később jött létre.
Nem kárhoztatom magam érte,
hogy szűk lett, sekélyes,
hogy örökre leragadtam
a bomló levélszagú parton,
a víz rohan én meg sokat alszom,
összefut a való meg az álom,
de cseppet sem bánom, hogy
keveset ismerek ebből a világból,
mert láttam, amint lábujjhegyen áll a nyár
míg felszáll s visszahull a madár,
meglendül az ág a szélben,
míg elmentem és visszatértem.
LÁTÓMEZŐ . . . . 
Fény és árnyék.
Szemed legel.
Eperfasor,
patakmeder,
fölötte híd,
ház, arc,
ablakkeret,
lenn a téren
gyereksereg,
virágok, fű,
öledben kezed,
és lejjebb a pad.
Emeld fel
arcodat!
Úgy nézz
erre a világra,
mintha most
látnád utoljár
LENNÉK ÉN
Lennék én porszem
Kabátod ujján
Elszáradt kóró
Kertednek alján
Napfény, vagy harmat,
S fürdő vized is
Elárvult gyermek
Kinek semmije sincs
Megsárgult papír,
Ha írni akarsz
Ágyad melegében 
Hófehér damaszt
Távoli, halk nesz
Mit hozzád visz a szél
Kopogtató vándor
Ha egyedül lennél
Pókfonál a réten
Csak hozzád érhetnék
Hallhatnám hangodat
Melléd bújhatnék
SZÜRKÜLETBEN 
Egy lámpavas, egy téli táj,
törött pohár a zongorán.
Homályos kép, fakó keret,
egy kisgyerek épp rám nevet.
Bágyadt a fény, borzas madár.
A kisfiú nyarakra vár.
Virágos ág feje felett.
Én volnék ő? Az nem lehet.
Borzas madár most messze száll.
Hamis akkord a zongorán.
Csalóka hang, ki érti meg?
A hó még hull, a húr remeg.
TAVASZI EKLOGA
Csatornaparton
fehér menyasszony
ölelné hitvesét,
pihen a szél az alkonyatban,
tövises karja mozdulatlan,
lenn az ég véres-kék.
Illatfelhő leng a réten,
dűlőn állok, onnan nézem,
kismadár merre száll.
Párja hívja, éjszakára
kökénybokor fátyla várja.
Indulok, megy a nyáj.
ÚGY SIMULJ 
Úgy simulj hozzám,
mint régi kabát,
sikoltsuk együtt
a fejsze dalát,
gyógyulj a nyélre
tenyerem kérge,
fázós lelkem
készül a télre,
villan a penge,
pontosan látom
hol van az ellen,
ki a barátom,
tüzelőm vágom,
mért menekülsz?
VAKABLAK
Képek.
Magamról, magamnak.
Spalettás vakablak
polcán cserépedények.
Lábujjhegyen jár
a nyárvégi délután,
óvatos madár az elme,
önmagában lépked körbe,
válogat, nem dalol.
Alszol.
Leng a léha hintaszék.
Jó emlék, rossz emlék.
Rossz emlék, jó emlék.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Takács Dezső |
|
|
|
Címkék: kerékpárláncot, csatornaparton, visszaszédülőt, selyemvirágok, rózsabogárnak, megmaradhatsz, cserépedények, gyökérhagyott, felvállaltad, áldozatomhoz, visszatértem, lábujjhegyen, félhomálynak, szürkületben, visszatenni, szárnyukkal, kárhoztatom, nyárfapihék, tenyeremben, gyereksereg, észrevétlen, alkonyatban, harangoznak, gyertyaláng, téglapadlón, álomkeringő, menyasszony, ördögszekér, kökénybokor, mozdulatlan, hallhatnám, patakmeder, ablakkeret, megsárgult, illatfelhő, belesírtam, arany nyár, láthatár befogad, szél fákkal, rozsdás bádogtető, nomád pusztai, régi meséket, elhagyott lövölde, utca végén, gyöngyként legördülő, elhaló reményt, drága homály, furcsa fény, gyűrött fényezne, bomló levélszagú, kisfiú nyarakra, fejsze dalát, Takács Dezső, TAKÁCS DEZSŐ VERSEI, ELMÚLÁS HAVA, VOLNA MÉG, HETVEN FELÉ, IDEGEN SZÉL, LENNÉK ÉN, TAVASZI EKLOGA,
|
|
Offline
