2021-09-17 13:01:18, péntek
|
|
|
VÖRÖS JUDIT VERSEI 2.
Vörös Judit ( 1950. április 11. - )
Versei:
Holnap Magazin
Link
Poet.hu
Link
KARANTÉN
Hol van már, hová lett
szabadság világa?
Elsorvad, nem nyílik
rab lélek virága...
Napoknak órái
szomorún ballagnak,
perceknek szirmai
feketén hullanak.
Emberek zárkóznak
kényszerű magányba,
amíg csak nem kerül
más szabály hatályba.
Vágyak szava csendes,
mélán lehangoló,
szív sem válaszolhat,
csend az uralkodó.
Pedig kinn süt a Nap,
dalol a kismadár,
szellő hinti széjjel
orgona illatát.
Ragyog a szép tavasz,
hirdeti varázsát,
csak az ember előtt
zárta le határát.
KARÁCSONY
Felvirrad a hajnal
örömteli pírja,
megérkezik immár
szép karácsony napja.
Eljön a megváltó,
csillag jelzi jöttét,
betlehemi jászol
rejti kicsiny testét.
Legyen áldott ünnep,
amely köszönt reánk,
szeretet fényétől
ragyogjon fenyőfánk!
Tisztítsuk a lelkünk,
fogadjuk az Urat,
mutatja nekünk a
békés, helyes utat.
KARÁCSONYKOR
Néma éjben, csillagfényben,
szikrázóan fehér télben,
szarvasszánon csengő csendül,
havas ágon, bokron rezdül.
Zöld fenyőfán gyertyák gyúlnak,
sápadt lángok meg-megnyúlnak,
melegséget sugároznak,
szíveinken áthatolnak.
Fényes mennyből angyal lebben,
szeretetet kelt lelkekben,
házainkra szent áldást hoz,
ettől lesz szép a karácsony.
KEDVESEMNEK
Te vagy az én életemnek
hőn óhajtott álma,
ha nem lennél, lelkem mindig
csakis reád várna.
Nézzél a két vágytól égő,
csillogó szemembe,
hűségemnek örök titkát
találod meg benne.
Érted élő szerelmemben
Te adsz nékem hitet...
Tiéd vagyok, tiéd leszek,
hidd el, csak ez éltet.
Így jár majd le ez az élet,
itt leszünk egymásnak.
Végére is érjünk együtt
a nagy utazásnak!
KERESEK
Keresek valamit,
talán csak egy álmot...
Megalkuvásmentes,
igaz, szép világot.
Ott, ahol senkinek
nem fájhat az élet,
el nem ejtett könnye
szemében nem éghet.
Nem kell attól félni,
mit hoz majd a holnap,
s gondoknak tengere
feje felett átcsap.
Szívekben szeretet,
tettekben a jóság,
nem ismerni soha,
mi az a gonoszság.
Tudom, hogy csak álom,
az is marad mindig,
de jól esne hinni
s bízni benne kicsit.
KERESLEK
Kereslek, merre vagy...
Kérlek, ülj le mellém,
édes közelséged
oly szívesen venném!
Fáradt nap borúja
ágálva küzd bennem,
jöjj ide, kedvesem,
fogd meg a két kezem.
Erőt kérek én most,
kedvet a holnaphoz,
sok, előttem álló,
szürke hétköznaphoz.
Szemedben pici fény
apró lángra lobban,
s érzem, majd szeretlek
jobban, egyre jobban.
Lelkemből a hideg
így tán messzire száll,
s rohanhat az idő...
Ha soha meg nem áll,
sem számíthat többé,
csak ez a pillanat,
szemedben kigyúló
hajnalfény-virradat,
mely tudom, számomra
mennyi szépet ígér,
s egyszer majd csillagos
végtelenbe kísér.
KERTEK ALATT
Ballagok a mezőn,
köröttem sok virág,
viruló természet,
léttől zsongó világ.
Elmerülök benne,
csodálom a tájat.
Bővizű pataknál
árnyat adó fákat.
Rétnek ezer színét,
daloló madarát,
széltől ringó fűnek
kecses hajlongását...
Aztán gondolatom
tekint a jövőbe,
szomorú képzetek
jutnak az eszembe.
Nem vigyáz az ember,
nem óvja meg kincsét,
áldott természetnek
nem méri értékét.
Lesz-e tiszta forrás
jövő vándorának,
örülhet-e majdan
hűs fa árnyékának,
vagy kopár ösvényen
vezet majd az útja,
milyen is volt régen,
tudni sosem fogja.
Csendben megyek tovább,
immár nehéz szívvel,
gondokkal telítve,
aggódó rosszkedvvel,
mert nem elég erről
mindig csak beszélni,
természet szépségét
most kéne becsülni!
KÉPZELET SZÁRNYÁN
Jó most rád gondolni,
mosolyod idézni,
képzelet lágy ölén
hozzád útra kelni.
Kedvem vad, csapongó,
szívem hozzád bújó,
veled együtt lenni
olyan jó, nagyon jó!
Kezem a kezedben,
fogj át a karoddal,
szárnyalni akarok,
kérlek, vígy` magaddal!
Nincsenek határok
boldogság mezején,
nem lesz ott senki más,
csak ketten, te meg én.
KÉRDÉSEK 2
Ölelsz-e akkor, ha elhagy a szeretet,
magánynak szomorú érzése fenyeget,
mogorva emlékek szaggatják a szépet,
s szívemen zakatol egy régi ígéret...
Ölelsz-e akkor?
Látlak-e majd akkor, ha nem lesz már álmom,
keresem az utam, sehol sem találom,
nem kutathatom azt sem, hogy miért, minek,
s tán ura sem leszek az emlékeimnek...
Látlak-e akkor?
Itt leszel-e akkor, ha nem lesz már remény,
elhagyva kucorgok sorsomnak tenyerén,
egy kis melegségért izzón kigyulladnék,
de számomra többé nem lesz már csillagfény...
Itt leszel akkor?
KI MONDJA MEG...
Ki mondja meg nekem,
ha én már nem leszek,
zöldellnek-e vajon
dombok, erdők, kertek?
Szól-e majd madárdal
harmatos hajnalon,
nyílik-e hóvirág
érkező tavaszon?
Marad-e ereje
a kimondott szónak,
hisznek-e emberek
az igaz valónak?
Lesz-e még szerelem,
érzelem, gyötrelem...
Vagy eltűnik minden?
Ki mondja meg nekem?
KONDULÁS
Hosszan, búsan kondul
lelkemnek harangja,
mélyen szánt szívemben
síró, gyászos hangja.
Akár a tó vize,
partját hogy nyaldossa,
kusza gondolatom
simára mardossa.
Szóljál csak, zúgj nékem,
kicsi lélekharang,
tompa fájdalmamat
nem érinti harag.
Csak a szomorúság,
az ver bennem tanyát...
Szorosan átölel,
nem ereszti foglyát.
KOSZORÚ
Érzésekből fontam
gyönyörű koszorút...
Vidám is van benne,
s lesz ami szomorú.
Homlokodra teszem
én kedves, jó anyám...
Érteni, nem érted,
de rám ismersz talán.
Ott lesz benne minden,
szeretet és hála...
Hunyó csillagodnak
én leszek világa.
KÓRHÁZBAN
Csendes szoba,
fehér falak,
szenvedéstől
torzult ajkak,
a pillantás
sebzett madár,
szárnyaszegett,
nem csapong már.
Felvijjog a
mentő hangja,
lélek lesz a
testnek rabja...
Szürke napok,
szürke órák
idejüket
lassan róják.
Nyögésektől
terhes éjben
veszett remény
csorba létben,
a képzelet
messzire száll,
szebb utakon,
múltban kószál.
Nővér gondos
kedvessége
erőt ad a
betegségben,
élni segít
a munkájuk,
Istenáldás
szálljon rájuk!
A KŐ ÉS A VIRÁG
Távol innen, messze földön,
hegy ormán, hol zord a világ,
kemény kövön, sziklarésből
kinyílott egy kicsiny virág.
Ott a csúcson közel az ég,
Nap tűz le rá, s nyargal a szél,
de nem hull rá az omladék,
s apró teste élni remél.
Kék a virág, s igen szerény,
kőlelkébe érzés oson,
szép a színe, mint az erény...
Szerelem kél a hegyfokon.
Vigyáz nagyon rá az orom,
színt kapott a sivár léte,
bár szívébe féltés honol,
s nem költözik bele béke.
Sorra múlnak el a napok,
éjszakára hajnal ébred,
fent a magas, kopár lapon,
búcsút int a sötét éjnek.
Ám, mint máskor, nincs nyugalom,
megmozdult a Földnek kérge,
és a hegycsúcs, mily` borzalom,
sziklarésben hasadt félbe.
A kis virág aláhullott,
elnyelte a földnek mélye,
csodás idill így elmúlott,
nem maradt már, ki megvédje.
LÁTOGATÁS ANYÁMNÁL
Szomorú a temető,
csendesek a hantok...
Kaviccsal szórt útján át,
anyám, hozzád tartok.
Percbe kövült értelem...
Hisz' anyám hangja hív!
Időtlenség síkja reng,
és vadul ver a szív.
Gondolatom átölel,
oly közel már a sír,
ajkamra mosolyt zárnék,
de az csak sírni bír.
LÉLEKVIRÁGOK
Mosolyod fény nekem,
lágy tavaszi szellő:
szelíden ébreszti
szunnyadó világom...
Elvonul lelkemről
minden fagyos felhő,
s kihajtanak benne
a meghalt virágok.
LÉPTEINK
Lépteink koppannak,
utakat koptatnak,
éltünk szűk irtásán
szorgosan baktatnak.
Van, hogy szinte szállnak,
alig érnek talajt,
máskor elbotolnak
mindenben mi kihajt.
Mocsokban és sárban,
piszokban gázolnak,
nem jelent akadályt,
amit ott láthatnak.
A szennyből kimászva
tisztára mosódnak,
folytatják az utat
melyről elindultak.
Idő, az egyre jár,
fáradnak a léptek,
lassacskán, csosszanva,
tovább alig érnek.
Pihenni vágynak már,
várják az út végét.
stafétát átadni,
s meglelni a békét.
LOCSOLÓVERS
Aranyeső, virágillat,
rigó dalol mindahány,
Húsvét napján jöttem téged
meglocsolni kisleány.
Piros tojás, hímes tojás,
szemem csak úgy káprázik,
Kosárkádban tündökölnek,
egyik szebb, mint a másik.
Ha én abból egyet kapnék,
szaladnék is most rögvest,
egész vödör vizet hoznék,
rád önteném örömest.
MAGÁNYARCÚ REGGEL
Esőcsepp, harmatcsepp
csillog a fűszálon,
álmos reggel kószál
bokrokon és fákon.
Magányarcú reggel
kísér, mint az árnyék,
nem tudom, hogy mi az,
amire most vágynék...
Hűtlen lett a sorsom,
elvitte az álmot.
Ifjúkori vágyak,
vajon merre jártok?
Elindulnék arra,
nyomukba szegődnék,
szegény szívem újra
reménnyel töltődnék.
Félek a zord télnek
dermedt érzésétől,
kihalt érzelmeknek
jeges hidegétől.
Nyárban élnék mindig...
Hideg lesz halálom,
bár a végső nyugtom
biztos ott találom.
Felragyog a napfény,
ébredez a lelkem,
szomorúságomat
fénye alá rejtem.
Felvidulok nyárnak
meleg sugarára,
ez az én szívemnek
örök imádsága.
MÁRTON NAP
Múlik az ősz, szép csendesen,
Márton napja közeleg,
elfogynak a kerti munkák,
napsugár is didereg.
Szőlő leve borrá érett,
csordulhat a pohárba,
itt az idő kóstolásra,
csak ne vigyük túlzásba!
Kislibák is nagyra nőttek,
megértek a vágásra,
pecsenyeként kerülnek fel
háziasszony táljára.
Ha nem akarsz egész évben
korgó hassal koplalni,
tömött lúdnak finom húsát
bizony meg kell kóstolni.
Ünnepeljük meg a termést
evéssel és ivással,
búcsúztassunk gazdaévet
Márton-napi vígsággal!
MERENGÉS
Révedő szemeim
a semmibe néznek
elveszett perceket,
szerelmet idéznek...
Amikor ragyogott
a csodaszép égbolt,
s hittel telt lelkemben
tengernyi csillag volt.
Elmúltak az évek,
fakulnak a napok,
nem fénylik már egem,
s nincsenek csillagok...
Gondolat sodródik.
meg-megakad sután,
s hullanak könnyeim
az emlékek után.
MERENGÉSBEN
Halvány tűzzel ég bennem a lélek,
tavaszom is régen messze jár,
kezeimből kifogyott az erő,
hajam színe szürkülőben már...
De szívemben lángolnak az évek,
mikor madár dalát hallgatom,
kigyúlnak a csodálatos fények,
s újra élem egy-egy hajnalom.
Gondolatok néha visszajárnak,
keresgélnek múltamnak egén,
jó dolgot és árnyakat is látnak,
nem hordott a sorsom tenyerén.
Szeretet volt, ami mindig hajtott,
átsegített gondon, bajokon,
bár lehet, hogy nyomokat tán hagyott
olykor bizony nehéz napokon.
Így, most néha merengésbe hullva,
lebegve a semmi peremén,
emlékeknek dzsungelébe bújva
mosoly rezdül ajkam szegletén.
MENETELÜNK
Telik az élet,
mi menetelünk,
várjuk a szépet,
és reménykedünk.
Múlnak a napok,
múlnak az órák,
nyögjük a sorsnak
igaz valóját.
Hol vár nyugalom,
hol van a béke?
Újuló gondnak
nincs soha vége.
Rohanó létünk
keserves kínja...
Nyugtalan szívünk
még meddig bírja?
Lassul a lépés,
erőtlen a kéz,
szemünk jövőbe
már fáradtan néz.
Kutatnánk egyre,
várnánk még a jót...
Aztán rájövünk:
Vége, ennyi volt.
MERRE ÉS MEDDIG...
Eddig és ne tovább,
súgja a sorsod,
meg kéne értened,
mi is a dolgod.
Körötted pocsolya,
indulj az útra,
kelj már fel a sárból,
próbáld meg újra!
Tudhattad, az élet
nem csupa jóság,
légy nagyon erős, hisz'
fáj a valóság.
Szíved ha megszakad,
ilyen is volt már,
kínszőtte utadon
könnyebbség nem vár.
Ha úgy érzed egyszer,
végére értél,
bár a sok csapásból
sohasem kértél,
nyugodj meg akkor, mert
ez jutott néked,
bánatok özöne
nem kímélt téged.
Utolsó sóhajig
küzdött a lelked,
nem maradhat más, csak
békesség benned.
MERÜLÉS
Behunyom szememet,
mert bánt, amit látok,
túl sok a zaj bennem,
s eltűntek az álmok.
Nem szeretnék sírni,
de kicsordul könnyem,
szorítja a torkom,
nem enged egykönnyen.
Hideg, fájó érzés,
mi mocorog bennem,
összetört valami,
tán éppen a lelkem.
Rab itt a gondolat,
megoldásért kiált,
de csak kínok jönnek,
fájdalmaktól zilált.
Menekülnék messze,
vágynék új reményre,
s csak feszülök némán
saját keresztemre.
Magamra terítem
szomorú magányom,
merülök csendesen,
elnyel a világom...
Halkan zsong a létem,
fény kúszik énfelém,
szelíden átölel,
nyugalmat önt belém.
Elillan a magány,
nem vagyok védtelen,
tiszta ragyogással
fogad a végtelen.
MÉHECSKÉK
Repül a méhecske,
zümmögően száll,
virágról virágra
nektár után jár.
Ragyog a napsugár,
minden oly vidám,
sok kis tarka kehely
mind mézet kínál.
Egyik virág piros,
a másik meg kék,
sárga is van köztük
pompázatos szép.
Boldog a méhecske,
telik már a zsák,
ez a sok finomság
mind őreá vár.
Tele a tarisznya
mire jő az est.
Tudja minden társa,
ő bizony nem rest.
Megjár a dicséret
a kicsi méhnek,
de jön már az éjjel
s pihenni térnek
MÉLYRŐL JÖTT ÜZENET
Megkondult a harang,
vagy tán a szívem szólt?
Emlékeztet arra,
ami csak nemrég volt.
Üresen kong szava,
akár a döbbenet,
soha el nem múló
mélyről jött szeretet.
Minden újabb ütés
felbolydult csendemre,
égő sebet karcol
megviselt lelkemre.
Várnom kell, hogy végre
csitul a fájdalom,
s elfoglalja helyét
törődött nyugalom.
MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA...
Aranyszínű búzatábla,
kincset érlel minden szála,
míg határ öle kalászt ringat,
éhséget év ritkán hozhat.
Szemre szem hull aratásban
lisztté őrlik a malomban,
abból sütnek lágy kenyeret,
asztalunkra így kerülhet.
Őseinknek akarata,
új kenyérnek friss illata,
s minden, amit ember alkot,
híven áldjon minden napot.
MONDD KEDVES...
Ha egyszer meghal bennem a csend is,
mondd kedves, akkor mi marad nekem?
Dermedt pillanat, akadozó szó,
békés szép jelent soha nem terem.
Marad a sötét homály-világa,
melyben zavartan merül a tudat
és ami szép volt, azonnal elszáll,
szívemen már csak rossz érzés matat.
Gyere hát, szólalj, várom szavadat,
tiporj el minden, oly bántó csendet!
Duruzsló szó, pusztuló némaság,
ad nekem majd mindörökre hitet.
MÚLÓ IDŐ
Motoz a fejemben
tegnapok zsongása,
monoton óráknak
egykedvű múlása.
Rég elmúlt, megfakult
álmok közt matatón,
csosszan a gondolat
múltamban kutatón,
Emlékek hullanak
feledés bugyrába,
eltünnek, foszlanak,
vesznek a homályba.
Morózus, vén idő
átcammog felettem,
tiki-tak, tiki-tak,
ketyeg az életem...
NAPKELETI BÖLCSEK
Szent estében, tiszta fénnyel,
csillag ragyog fel az égen;
örvendez a három király,
erre vártak nagyon régen.
Mondva volt a jövendölés,
ideje most elérkezett.
Dávid király városában
a Megváltó megszületett.
Napkeleti bölcsek immár,
Gáspár, Menyhért és Boldizsár:
elindultak a kisdedhez,
vezette őket fénysugár.
Ajándékot vittek néki,
tömjént, aranyat és mirhát;
lelkükben mély alázattal,
nem feledve útjuk célját.
Betlehemben térdre hulltak
az isteni gyermek előtt,
átadva az ajándékot,
leborulva imádták őt.
NAPOK
Hogy is mondjam el azt,
halványul a napfény,
derengő világa
lelkemhez alig ér...
Álmok, szép remények
nem társaim többé,
cserben hagytak némán,
eloszlottak köddé.
Nehezen hiszek már
a kimondott szónak,
keresem értelmét
az igaz valónak.
Elfáradt a lábam
sorsom rögös útján,
gondolatom tallóz,
taposva a múltján.
Hogyha Reád nézek,
megremeg a lelkem...
Mennyi még az élet,
meddig maradsz nekem?
Hány év adatik még
boldogságban veled,
meddig foghatom még
szeretetben kezed?
Csend magánya ölel,
válaszok nincsenek,
szürke napjaimon
sóhajok csüngenek.
NE MENJ MÉG
Fényét villantja az este,
nap nyűgét már eltemette.
Nem ragyog a fénylő kékség,
Helyébe lép a sötétség...
Kérlek kedves, ne menj még!
Válladra hajtanám fejem.
Hallod? Érted dobban szívem.
Csábít a meghitt közelség,
forrón elönt a melegség...
Kérlek kedves, ne menj még!
Csendesen ölel át karom,
hogy enyém légy, azt akarom!
Vár reánk a végtelenség,
vadul szép, örvénylő mélység...
Kérlek kedves, ne menj még!
Hevül szívünk izzó lázban,
ringat az est, dajkál lágyan,
esti szellő halkan suttog,
csillag szemén mosoly ragyog...
Maradj még, most boldog vagyok.
A NŐ...
Csodálatos virága a sorsnak,
ajándéka a létnek minden nő,
szerelmet és kedvességet adó,
fáradtságra üdítő, friss szellő.
Gyengédsége hű társad az úton,
ám anyaszívben őserőt hordoz,
problémához, fájdalomhoz érve
megértően, szeretettel gondoz.
Benne találsz mindent, ami fontos,
vele ébred mindig a kikelet,
megújulás, érzelem és vágyak,
ő lehet, ki éltet vagy eltemet.
NYÁRI ÉJ
Forró az éjjel,
tüzes a vágy,
édes a csókod,
finoman lágy.
Sóhajod fakad,
izzó parázs,
kigyúl az éjben,
égő varázs.
Maradj most csendben,
nem kell a szó,
nyújtsd ide ajkad,
gyönyört hozó...
Kacsint a csillag,
nevet a hold,
cinkosan minden
gátlást felold.
Hajlik a fűszál,
simul alánk.
hajnal pirulva
talál majd ránk.
NYÁRI ZÁPOR
Sűrű cseppek, fényes cseppek
az arcomra hulljatok,
elemésztő forróságban
rám enyhülést hozzatok!
Égő testem, izzó lelkem
áhítja a hűvöset,
tikkasztóan nyári napban
ez okozna örömet...
Csordulj rajtam simogatva,
permetedben elveszek,
lélekben is felfrissülve
érzem, újjáéledek.
NYÁR A HATÁRBAN
Ragyog a nap, kék az ég,
mélán rezgő fülledtség,
távolban egy harang szavát
őrzi még a messzeség.
Fénytől izzó láthatár,
szellő úrfi táncot jár,
fák ágain vígan ugrál
egy kíváncsi kismadár.
Illatos a levegő,
nyár hevétől bizsergő,
virágok közt méhek szállnak,
döngő hangjuk zümmögő.
Pipacs piros mosolya,
szívemet meghódítja,
kivirít a környezetből,
mint a határ csodája.
Szép pillangó, csapongó,
patak, csendben csobogó,
fűszálak közt, bokor alján
néha rikkant a rigó.
Árok partján kupacok,
kaput nyit egy kis pocok...
Nem szeretném megzavarni,
inkább meg sem mozdulok.
Búza sárga aranyát,
kalászok lágy ringását,
csodálom a természetet,
ameddig a szem ellát.
OLYAN JÓ...
Olyan jó a két szemedbe nézni,
elmerülni derűs nyugalmában,
valóságból egy kicsit kilépni,
csatangolni vágyak világában.
Olyan jó a kezeidet fogni,
erőt nyerni egy-egy szorításból,
s úgy érzed, hogy csillagot tudsz lopni,
kéklő égnek fényes hatalmából.
Olyan jó, ha karjaidban tartasz,
lelkünkben él ez az ölelés,
nem kell, hogy az érzelmedet hallasd,
együtt dobban minden szívverés.
OLTALOM
Figyelem a sorsot,
ahogy rohan velem...
Útja oly sietős,
gondolni sem merem,
vajon mit tartogat
számomra a jövő,
melyről azt gondolom,
hogy még távol levő.
Titok és rejtelem
előttem az időm,
végigjárni rajta
vajon lesz-e erőm?
Érzem közeledtem
éltem alkonyához,
Istenem szerető,
békés oltalmához...
ŐSZBEN II
Őszi szél útra kél,
hullik a falevél
köddel szőtt napokon...
Szomorú falevél.
Borús a láthatár,
fázik a kismadár,
fázik a szívem is,
szép nyárba visszajár.
Emlékben csatangol,
de az nem válaszol...
Így hát a lelkem is
hűs őszbe araszol.
ŐSZI GONDOLATOK
Ablakomon zörget,
bekopogtat a szél,
őszi elmúlásról
suttogva szól, mesél...
Nem tudja, hogy lelkem
őrzi még a nyarat,
átélt örömeit
és sok napsugarat.
Haldokló természet
szürkülő bársonya,
nem boríthat fátylat
csodaszép napokra.
Felhőtlen, kék égbolt
tiszta ragyogása,
maradjon szívemnek
örök imádsága.
PARKBAN
Szomorú most a park,
őszi bánat járja,
sárguló, zöld fákon
ködtakaró fátyla.
Lépéseim alatt
nem zördül az avar,
nyirkos, hideg úton
a talpamhoz tapad.
Ismerős, öreg fák,
fáj a szívem nagyon
csak nektek mondom el,
mily szomorú vagyok.
Levelek susognak,
csendesen rezegnek,
lépteim nyomában
könnyeik peregnek.
Ködkönnyeket hullat
minden fa érettem,
azt, hogy velem vannak,
akarják, érezzem.
RÓZSÁT KÉRTEM
Rózsát kértem,
illatosat,
hajnal küldte
harmatosat.
Amelyre várt
az én lelkem,
hittem, olyan
terem nekem.
Nap fényében
megmártózó,
boldog hittel
nyiladozó,
ez volt amit
mindig vártam,
ilyen virág
lett a vágyam.
Ma már tudom,
nem lesz enyém,
akármerre
kereshetném,
más helyeken,
másnak nyílik,
nekem soha
nem tündöklik.
Nem kérem én
már a rózsát,
nem keresem
annak titkát,
elbúcsúztam
illatától,
rózsák tiszta
világától.
SZABAD MADÁR
Szabad lélek,
szabad madár,
előtted már
nincsen határ.
Magasan szállj,
repülj, repülj,
rabságodtól
messze kerülj!
Szárnyalj büszkén
reménységben,
boldogságban,
békességben...
Napfény felé
fordítsd orcád,
tiszta kék ég
legyen hazád!
SZALADNAK A SZÉP NAPOK...
Szaladnak a szép napok...
Arra kérlek, várjatok!
Ne vigyétek oly sietve,
mit úgyis szűken adtatok!
Hagyjatok kis napsütést,
mosolyt, derűs nevetést,
hadd élvezzem még egy kicsit
az emlékekbe merülést.
Újraélni perceket,
a számomra kedveset,
minden rosszat elfeledve,
most nem hullatni könnyeket.
Vagy mégsem... Menjetek!
Álmokat mért kergetek?
Vár talán még sok szép élmény,
melyek nélkül nem élhetek.
SZÁMVETÉS
Indultam, és akkor
üres lett az élet...
Nem tudom, miért fáj,
miért így ért véget.
Láttam magam előtt
múltamnak romjait,
s útjára engedtem
szívemnek vágyait.
Hittem az emberben,
hittem minden jóban,
ez lett hát a sorsom,
ez lettem, valóban?
Az, hogy mennyire fáj,
csupán én tudhatom,
azt is, hogy mennem kell,
nincs miért maradnom...
Ne keseregj immár,
lépj túl az álmokon,
indulj hát, te bolond,
menjél új utakon!
SZEMEK
Ha szemedbe nézek,
elveszek én, érzem.
Tündöklő mélyében
magamat keresem.
Kitágul a világ,
mélységbe zuhanok,
szerelmed kútjában
lehullik magányom.
Gyönyörű homályban,
villanó, halk hangok...
Ne hunyd le a szemed!
Zuhanni akarok!
SZERELMED
Szerelmed, mely tiszta,
őszinte ígéret,
álmokat ringató,
bódító igézet,
múló életemnek
röppenő csodája,
el nem fakíthatja
éjszaka homálya.
Mikor a mosolyod
rám simul melegen,
felgyorsul a szívem,
s érted ver hevesen...
Akár harmatcsepptől
nappalok hajnalán,
úgy frissül a lelkem,
bánatát lerázván.
SZÓLJ HOZZÁM
Úgy lennék valaki,
de ki vagyok én?
Elveszve lebegek
a lét tengerén.
Úszom én az árral,
s kínoz a kérdés,
hogy mi végre bennem
sok meg nem értés.
Jó lenne már bízni,
hinni a jóban,
és megvetni lábam
szilárd valóban.
Tudnom kell és érzem,
nincs minden rendben,
gubbasztok itt mélyen,
homályos csendben.
Szólj hozzám, érj már el,
hisz itt vagyok én!
Magányos világom
elszürkült mélyén.
TALÁLKOZÁS
Sóhajom vágyódó,
egyre csak kereslek...
Nem értem, nem érzed,
mennyire szeretlek?
Finoman felsejtet
tudatom világa,
érzem már, velem vagy,
nem vártam hiába.
Rám hajolsz, érintesz,
s meghajlik a mélység...
Mindenség tárul fel,
végtelen a kékség.
Szemed tiszta tükrén
átragyog a lelked,
tekintetem mélyen,
bénán beledermed.
Hűs ajkad sarkában
kemény lesz mosolyod,
érzések hulláma
vad hévvel gomolyog.
Ujjaink tapadnak,
egymásba fonódnak...
Külvilág neszei
sorra elmosódnak.
TAVASZVÁRÓ
Nem tavasz jött,
újra tél,
havat hord a
büszke szél,
kék ibolya
földágyából
előbújni
nagyon fél.
Kicsi rigó
tekinget,
nem várt újra
hideget,
úgy gondolta
ő már eddig
fagyoskodott
eleget.
Felröppenve
az ágra,
rákiált a
világra:
Napfényt kérek,
kikeletet,
minden fára,
virágra!
TÁNC
Szól a zene,
hív a táncom,
teljes szívvel
neked járom...
Szívemben a
ritmus lobban,
lábaimban
izzón dobban.
Gyere, kedves,
téged várlak,
őrült vágyra,
nászra hívlak!
Együtt térjünk
álomútra,
váljon minden
szép valóra!
TELIHOLDAS ÉJSZAKÁN
Ezüst holdnak fényes arca
pásztázza az éjszakát,
beragyogja halvány fénnyel
sötét házak ablakát.
Édes álom messze tűnik,
gondolatok árja kél,
barangolni támad kedvük,
mesét sző a csodás éj.
Fehér selyme lágyan hullik,
megtelepszik mindenen...
Megcsodálom, látványában
elmerülök csendesen.
Éjszakai, furcsa árnyak
bolyonghatnak céltalan,
nem tudnak a fényre törni,
kísértésük hasztalan.
TEKINTETED
Olyan a szemed, mint
tenger végtelenje...
Csodás kékségében
halk rejtelmek bújnak,
ígéret, kalandok,
szívemen remegve,
vágyódó sóhajjal
a fülembe súgnak.
Szeretnék merülni
hűvös csobbanással,
érezni, mint ölel,
simogatva ringat,
tapasztalni mindezt
édes biztonsággal,
mert szemedben minden
boldogságra biztat.
TEMETÉSEN
Csendes a holtak birodalma,
várja ma legújabb lakóját...
Éhes száját a sír kitátja,
hogy elnyelje élők fájdalmát.
Halál villantja csúf orcáját,
porrá törik szét a büszkeség,
térdre omló, megtört akarat
látni véli, mi a veszteség.
Kósza szél egy utolsót csókol,
törölné a hulló könnyeket,
majd érezve hasztalan tettét,
magára hagyja a lelkeket.
TEMETŐI GONDOLATOK
Libbenő gyertyafény,
elcsendesült álmok.
Gondolat árja közt
szomorúan állok,
orvul megrohannak,
belém kapaszkodnak,
fekete gyászomra
fájdalmakat szórnak.
Emlékek bilincse
fojtogatón szorít,
kedves halottamra
virágözönt borít.
Sóhajom bukdácsol
a lobbanó fényre,
kigördült könnyem hull
csokrom levelére.
TÉLAPÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Csilingelve fut a szán
havas tájban, szaporán,
jégkristályból csillag ragyog
valamennyi fenyőfán.
Rénszarvasok sietnek,
szinte már úgy repülnek,
Télapóval, puttonyával,
idejében érjenek.
Ajándékot rejt a zsák,
gyermekek ma ezt várják,
megtisztított kis csizmákat
jó előre kirakták.
Ha jók voltak, tudják már,
rájuk abban játék vár,
de bizony az engedetlen,
rossz gyereknek virgács jár.
Mire a nap megvirrad,
apó zsákja kiapad,
ablakban a sok kis cipő
ajándékoktól dagad.
TÉLI ÉJ
Téli éj, mely hófehér,
csillag fénye földig ér,
szikrázóan fagyos tájban
gyöngyként csillan meg a dér.
Szívünk legszebb ünnepén,
angyalszárnyon könnyedén,
a szeretet csendben lebben
szép karácsony éjjelén.
Áldást hozva Földünkre,
minden ember üdvére,
a békének mély hitével
szálljon reá lelkünkre.
TÉLI IBOLYA
Kis ibolya, kék ibolya
kinyílott a télben,
nem gondolt rá, hogy nincs tavasz
már ebben az évben.
Megjött a fagy, szép virágát
jeges dérrel marta,
fekszik szegény gémberedve,
Nap sem segít rajta...
TÉLI KÉP
Alszik már az erdő,
alszik a rét is,
szél szava dúdol a
kopár magányban,
hiába keresgél,
csend honol végig,
fehér hó alatt a
téli határban.
TÉPELŐDÉS
Mit tegyek, hogy hinni tudjak
holnapomnak igazában,
s megvetni a lábaimat
sodró létem viharában?
Hogy tudnék én megint bízni,
újra várni kis csodákra,
számítani még a jóra,
nemcsak örökös csatákra.
Lezárni a sok csalódást,
szép terveket szövögetni,
agyonfáradt, bús lelkembe
reményeket csöpögtetni.
Hogy e rongyos, kurta élet
ne lenne már ilyen zordon,
felül kéne emelkedni
minden fájó, gyötrő gondon!
Lesz-e erőm elindulni
új utakon, szebb jövőbe?
Ahol az én megálmodott
vágyam nem megy veszendőbe.
Kell, hogy legyen még boldogság!
Nem élhetek félelemben...
Elhagynak majd a bánatok,
s lesz tán öröm életemben.
TOVÁBB AZ ÚTON , ,
Hidd el nekem, mit sem számít
megélt évek hosszú sora,
elül annak keserve, bár
nyomokat hagy sara, pora.
Múltad telve emlékekkel,
fájóval, mely szívedbe tép...
Ne hagyd magad, szórd ki mindet,
az maradjon csak, ami szép!
Hisz` sors útja így is nehéz,
lábad gyengül, erőd fogytán,
hiába már a vágyódás
egy boldogabb élet után.
Legyen lelked pihekönnyű
elérve az út végére,
akkor lelsz, ha el kell menned,
erős hittel, szép békére.
A TŰZ
Gyere, nézd csak!
Tiszta varázs,
ahogy izzik,
ég a parázs.
Láttál-e már
ilyen szépet?
Hozzá ne érj,
mert megéget!
Színe amint
sárgán sápad,
táplálni kell,
meleget ad.
Lángra gyúl majd,
ropog a tűz,
hidd el nékem,
hideget űz.
UTAK
Nehéz sorsnak rögös útján,
hol vihar dúl vihar hátán,
meggyötörve testem, lelkem,
vállamon van összes terhem.
Körülöttem szürke mélység,
csábító a messzi kékség,
lábam fáradt, alig mozdul,
gondolatom fel-feljajdul.
Nekifeszülök a szélnek,
kínzó gondok egyre űznek,
szemeimben könnyek égnek...
Szívem mélyén reményképek.
ÚJÉVRE
Elment a karácsony
szikrázó fényével,
odébb állt gazdagon
szívek melegével.
Elsuhant csendesen
némult házak között,
helyére megfakult,
halk közöny költözött.
Talán csak az új év,
az hoz majd jobb kedvet,
csüggeteg sorsokban
teremt újra rendet...
Várjuk reménnyel az
örök visszatérőt,
kívánjunk egymásnak:
BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!
ÚT AZ ISMERETLENBE
Álmok útja ködbe vész,
az időm lassan lejár...
Mögöttem marad a sors,
a végtelen csendje vár.
Nem lázadoz a lelkem,
tudja már, hogy menni kell.
Kies földi világból
ismeretlen útra kel.
Nem lesz többé szép tavasz,
nem lesz többé kikelet.
Nem dalol a kismadár,
minden olyan idegen.
Elhagy ott a szeretet,
nem kínozhat a kétség,
napfényes álmok helyén
nem marad, csak sötétség.
ÚTON
Szemben a nappal,
utam így járom,
nem kell az árnyék,
napfényre vágyom.
Akár a levél,
szállok a széllel,
sorsom nem üldöz,
mellettem lépdel.
Elbotlom néha,
újra felállok,
kis gondból nagyot
már nem csinálok.
Szívemben piciny
lángocskák égnek,
izzásuk örök,
mennyekig érnek.
Melegük áldás,
segítnek', érzem,
hideg, ha érint,
hevítik létem.
Tudom, hogy eljön
utamnak vége,
és bennem nem lesz
harag, csak béke.
Szeretet hajtott,
amíg csak éltem,
szabadon, csendben
kell hazatérnem.
VAN ÚGY...
Van úgy, hogy nem engedsz
már senkit sem közel,
lelkedet bezárod,
s a magány átölel...
Csendesen ringatod
magadban a múltat,
ahol tűnt világod
holt álmokat bújtat.
Két szemed tiszta tó,
tükre a tegnapnak,
melyen sötét csap át,
majd fények játszanak.
Könnyeid peregnek
elvesztett mosolyért,
fohászt suttogsz halkan
jövendő napokért.
VARÁZSLATOS ÉJ
Varázslatos éj
csodákat ígér,
apró árnyak kicsi hada
álmokba kísér.
Fényes telihold
nyugalmamra ront,
aláhulló ezüst fénye
vágyakat sodor.
VARJÚMADÁR
Kár, kár, kár,
varjúmadár száll,
sárgult réten,
legelőkön
enni nem talál.
Kár, kár, kár,
nincsen erő már,
nap-égette
kopár tájban
tikkad a határ.
Kár, kár, kár,
még szellő sem jár...
Mi lesz veled,
éhen pusztulsz
itt, varjúmadár.
VÁGY AZ ÉJSZAKÁBAN
Fellobban a szikra,
szerelem szikrája,
sóhajoktól terhes
a vágy éjszakája.
Érzelmet mardosva
sistereg a lángja,
Forró tűzkarmait
a lelkekbe mártja...
Mire a hajnalnak
bíbor fénye villan,
elcsitul a vágy is,
szédülten elillan.
VÁGYAK 2
Vitorlát bontanék
távoli vizeken,
szállnék sasálmokkal
végtelen egeken,
kilépnék az árnyból
lángoló vágyakkal...
Töltődni szeretnék
új, s újabb csodákkal!
Buján illatozzon
álmom szép virága,
nem kell a közönynek
szomorú világa.
VIHARBAN
Tombolt ma a vihar,
belém mélyen merült,
minden egyes cseppje
lelkemmel egyesült.
Szórta villámait,
s én velük csapódtam,
érzések, remények,
melyekben csalódtam...
Dühöngjél csak, vihar,
tombold ki magadat,
hadd lássam, érezzem
pusztító arcodat!
Nekem könnyet hoztál,
de talán enyhülést,
veled acsarkodva
egy kis könnyebbülést.
Ha már elvonultál,
leragyog rám a nap,
s fájó, rossz gondolat
már új értelmet kap.
VIHAR ELŐTT
Hallgat az este,
néma a táj,
csendje úgy dermed,
szinte már fáj.
Zörren a bokor,
roppan az ág,
mozdul az avar,
valami rág.
Gyűlnek a felhők,
borul az ég,
eső lesz ebből,
s talán még jég!
Dörren az égbolt,
lobban a fény,
reszket a mezőn
sok kicsi lény.
Távol a légben
szél dala kél,
lapul a nyuszi,
ugrani fél.
Feszül a lába,
pattanna már,
alkalmat lesve,
futásra vár.
Varjú az ágról
tekintget szét,
veszélyben van itt
a biztos lét.
"Ha jön a vihar,
gallyat cibál,
repülök odébb,
meg nem talál".
Mire a vad szél
ádázan fújt,
varjú és nyuszi
régen elbújt.
|
|
|
0 komment
, kategória: Vörös judit |
|
Címkék: megalkuvásmentes, csillagfényben, szomorúságomat, angyalszárnyon, jégkristályból, harmatcsepptől, szárnyaszegett, bolyonghatnak, megtisztított, szarvasszánon, búcsúztassunk, könnyebbülést, boldogságban, fájdalmaktól, reménységben, kigyulladnék, ismeretlenbe, szerelmemben, környezetből, reménykedünk, nekifeszülök, felfrissülve, szenvedéstől, csillagodnak, visszajárnak, sziklarésből, csobbanással, ködkönnyeket, ajándékoktól, rosszkedvvel, biztonsággal, természetnek, karácsonykor, pecsenyeként, megtelepszik, fagyoskodott, szép tavasz, ember előtt, nagy utazásnak, régi ígéret, kimondott szónak, igaz valónak, kicsiny virág, csúcson közel, sivár léte, sötét éjnek, földnek mélye, csak sírni, meghalt virágok, szennyből kimászva, zord télnek, végső nyugtom, Vörös Judit, VÖRÖS JUDIT VERSEI, Holnap Magazin, KERTEK ALATT, KÉPZELET SZÁRNYÁN, MONDJA MEG, LÁTOGATÁS ANYÁMNÁL, MAGÁNYARCÚ REGGEL, MÁRTON NAP, MERRE ÉS MEDDIG, MÉLYRŐL JÖTT ÜZENET, MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA, MONDD KEDVES, MÚLÓ IDŐ, NAPKELETI BÖLCSEK, Hogyha Reád, MENJ MÉG, NYÁRI ÉJ, NYÁRI ZÁPOR, NYÁR HATÁRBAN, OLYAN JÓ, ŐSZBEN II, ŐSZI GONDOLATOK, RÓZSÁT KÉRTEM, SZABAD MADÁR, SZALADNAK SZÉP NAPOK, SZÓLJ HOZZÁM, TELIHOLDAS ÉJSZAKÁN, TEMETŐI GONDOLATOK, TÉLI ÉJ, TÉLI IBOLYA, TÉLI KÉP, TOVÁBB AZ ÚTON, BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT, VARÁZSLATOS ÉJ, VÁGY AZ ÉJSZAKÁBAN, VIHAR ELŐTT,
|
|