kedves marikam a legelso komentomban ez a vers nem ment el az egesz!!
it kuldom ujra ez volt az utolso!!
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
Rózsa Sándor
Rózsa Sándor, Rózsa Sándor,
Hova lettél?
Megvagy-e még, harcolsz-e még,
Vagy elestél?
Megvan-e még az a híres
Karikásod,
Akivel úgy meg-meghajtád
A vad rácot?
Derék magyar Rózsa Sándor,
Ha magyar kell,
Fel is ér a granicsárból
Vagy ötvennel.
Mert a félszet kis korában
Ha ismerte,
Rossz feje volt, a nevét is
Elfeledte.
Félni rossz, de jó tartani
Néha-néha,
Sokszor esik az emberen
Kuruc tréfa:
Sándoron is, ki az oka
Hogy megesett?
Kár volt jobban nem vigyázni
Egy keveset.
Kivezeték istállóból
Paripáját,
Leakaszták a fogasról
Karikását,
Fegyvereit összeszedék
Egy rakásba:
Úgy nyomák meg szegény Sándort
Vetett ágyba!
Illyen-ollyan szedte-vette
Cudar népe,
Így ejtitek ti az embert
Kelepcébe?
No várjatok - de itt osztán
Megcifrázta -
Belékerül ez a játék
Öt-hat rácba.
Ennyit mondott. Nem is szóla
Másnap estig;
Naplementkor kivezették,
Hogy elvesztik.
Körülfogták renyhe rácok,
Szerviánok,
Kopasz szájú hetyke tisztek,
Kapitányok.
Rózsa Sándor, megszorultál
Most az egyszer;
Egy anya szült: innen ugyan
Nem menekszel.
Jobb lesz neked könyörögni
Térden állva,
Mint nyakason bevágtatni
A halálba.
Kérne is ő, szépen kérne,
De ha nem tud.
Körülhordja a szemét, de
Nincs egér-ut.
Rést keres a sokaság közt,
Merre nyilna; -
Azt miveli két szeme, mint
A vasvilla.
Kutya madzsar! lement a nap,
Este van rád:
Add számon a sok jó vitézt,
Sok szép marhát.
Egy halálod száz halálnak
Semmi ára:
Elevenen kínozunk a
Másvilágra.
De ha mégis megtanítasz
Hamarjában,
Hogy kell bánni ostoroddal
A csatában,
Rövidítünk a halálnak
A cifráján:
Hat golyó száll egy fészekbe
Szived táján.
Egyet gondol Rózsa Sándor,
Hogy attól még
Más ember csak gondolva is
Elírtóznék.
Ide hát a karikásom
Jobb kezembe!
Szellőfogó paripámat
Fölnyergelve!
Szellőfogó paripáját
Fölnyergelik,
Hosszú cifra szíj ostorát
Előveszik:
Nyerít a ló örömében,
Az ostor is
Megöleli jó gazdáját
Háromszor is.
Rajta, rajta, hív paripám,
Karikásom!
Nem eleget látott a rác,
No, hadd lásson.
Tiszt uramék megkövetem:
Egyszer-másszor
Így, meg így tett ostorával
Rózsa Sándor.
Avval neki! az urakat
Verni képen,
Jobbra-balra, össze-vissza,
Mindenképen.
Szerencsés rác, akinek csak
Kék a háta,
Hogy a hollónak valóját
Ki nem vágta.
Szerencsés rác aki jókor
Elfuthatott,
Ki Rózsának, ostorának,
Helyet adott.
Mint egy szérü, annyi helyen
Ő a gazda,
Meg sem is áll, míg ki nem ér
A szabadba.
Akkor kezdi rossz fegyverét
Csattogtatni,
Komisz porát nagy hiába
Puffogtatni,
Bolond eszét - de már későn -
Szánja-bánja,
Eb a lelke sok vadráca,
Szerviánja.
Fütyülő kis ónmadarak,
Fütyüljetek!
Lám no, én is vígan futok
Tiveletek.
Mit izentek gazdátoknak?
Éjféltájban
Lakzi lesz a szerviánok
Táborában.
Lett is lakzi; megtartotta
Rózsa Sándor,
Mint azelőtt, meg azóta
Egynehányszor.
Kenyerét, borát a rácnak
Ő fogyasztá:
Barna földet evett a rác
S vért ivott rá.
(1849)
Beállottam...
Beállottam a Bocskai-csapatba,
Ez az igaz magyar hajdúk csapatja,
Ez az ősi vitézségnek virága:
Ide, kinek a szabadság derága!
Rezes kardom szépapámról maradt rám,
Derék készség, két tinóért nem adnám,
Német, labanc bevagdalta, berótta -
Foga van a vén jószágnak azóta.
Gyere kardom, gyere velem csatába;
Minek állasz a fogason hiába?
Oldaladon ez van írva: szabadság,
Elszenvednéd, hogy a magyart tapossák?
Eb szenvedi, ebnek ura a német.
Ide, anyám, azt az öreg mentémet,
Kiporozom, veres zsinórt veszek rá,
Hogy a világ minden lyánya nevet rá
(1849)
Rásüt az esthajnal
Rásüt az esthajnal
Vásárhelyi tóra,
Ott legel a ménes:
Hol a számadója?
Hol a számadó, vagy
Legalább bojtárja,
A szegény honvédet
Hogy meg sem kinálja?
Itt van, itt tanyázgat
Számadó, bojtár is. -
Megkerűl estenden
Bújdosó betyár is:
Gyere bé, barátom,
Van minálunk, gyere,
Szökött katonának
Egy karéj kenyere.
Az vagyok, elszöktem,
Dicsekszem is véle:
Nyolcszázharmincegyben
Fogtak volt kötéllel, -
És azóta mindig
A császárt szolgáltam,
Fogadom, egy sem volt
Jobb kutyája nálam.
Meg is szeretett, mert
Haza sem eresztett,
Adott a mellemre
Krajcáros keresztet:
Mármost azt akarná,
Hogy e réz keresztért
Ontsam neki én az
Ártatlan magyar vért.
Száradjon el inkább
A két kezem vállig.
Hisz még énbelőlem
Derék honvéd válik;
Megyek Debrecenbe,
Jó éjszakát, bátya, -
Leszek míg a világ,
Kossuth katonája,
Ország katonája.
(1849)
Én vagyok az anyám átka
Én vagyok az anyám átka,
Veszett névnek rossz gazdája,
Én hordom a nehéz vasat
A vármegye háza alatt.
Nem loptam én, csak egy tinót,
Az is a vén biróé volt:
Biró uram, itt a pénze,
Ne adjon a vármegyére.
Biró uram; jaj, bocsánat,
Ne ölje meg az anyámat:
Fiatalság, első hiba; -
Eredj, zsivány, a dutyiba.
Öreg biró, a csillagát!
Jól meggondolja kend magát:
Mást is érnek egyszer utól,
Mennyit lopott a falutól?
Édesanyám, isten veled,
Megírták a vádlevelet,
Kígyót-békát raktak belé:
Aló most, a tömlöc felé!
Törvény urak, kérem szépen,
Hallgassák meg a beszédem,
Kivirult az akasztófa,
De nem vagyok a bimbója.
Törvény urak, nem sajnálják
Ifjuságom bokrétáját?
Kár annak itt elhervadni,
Szép orcámnak elsápadni.
Eresszenek, hadd megyek el
Ama vitéz honvédekkel:
Eresszenek a csatára.
Édes hazám ótalmára.
Ha elesem, azt se bánom,
Sohasem kér senki számon;
Árva vagyok: a búbánat
Eltemette jó anyámat.
Ha megjövök elevenen,
Koszorú lesz a mellemen,
Ezüstből lesz a levele:
Rá is tartom magam vele.
Hazamegyek, gazda leszek,
Feleséget szépet veszek:
Megáld engem a jó isten,
Mert a hazát védelmeztem.
(1849)
Van-e olyan...
Van-e olyan hamvába holt fiatal,
Aki mostan fegyvert fogni nem akar?
Fegyvert fogni, fegyverkezni csatára,
Magyar hazánk védelmére, javára?
Kiestünk volt a háború sodrábul,
Irtóztunk a sárgapitykés kabáttul,
Elpuhított, nyomorított a német
Csúfja lettünk ősapáink nevének.
Hunyadiak, Rákócziék, Bethlenek
Idestova már mesévé lettenek,
Szondi vitéz, Zrinyi Miklós, Szigetvár,
Szájrul szájra itt-amott is alig jár.
Hallottuk a tatár futást, a régit,
Török világ, kuruc világ regéit;
Kuruc nevet viselt a jó hazafi,
Labanc volt a honáruló kurafi.
Hej a labanc! hej aki felmarkolta!
Országunkat a németnek eladta,...
Akkor támadt az a híres Karaffa,
Ki a magyart, mint a búzát aratta.
Leopold volt a labancok királya,
Sokat akart, de beletört bicskája,
Mert erősen hadakozott ellene
Rákóczi, meg a magyarok istene.
Azt akará, annak tudott örülni,
Hogy a magyart ő fogja eltörülni,
De Rákóczi a magyarság nevébe\'
Kurucokkal állott neki elébe.
Most, amivel nagy Leopold nem bira.
Abba fogott a hetedik kis fia:
Erőlködik, berzenkedik keményen,
Elvesztené a magyart, hogy ne légyen.
Nagyot akart, szerzett is ám barátot:
Ránk uszíta dühös rácot, oláhot,
Ideküldé granicsárját, vasasát,
Buda várán felütötte a sasát.
Hetvenkedett, parancsolt is kevélyen,
Szép hazánkat felosztotta levélen;
Ilyen osztályt nem mindenkor hallani:
Alig maradt a hazának valami.
Nem tetszett ez Görgeinek, Kossuthnak,
Meg azoknak a kis honvéd fiuknak:
Élet-halál! Szuronyt szegezz! előre!
Rendre dőlt a granatéros előtte.
Fut a német, fenyeget a sarkával,
Fut a magyar, egyengeti tusával:
Isaszegnél, Nagy-Sarlónál, meg arrább,
Üti-veri kegyetlenül, mint marhát.
Buda várban ott ül Henci kevélyen,
Pest városát ágyúztatja keményen;
Ha mondanák sem hinné, hogy megakad,
Hogy a honvéd megmássza a falakat.
De a honvéd nem késik a dologgal,
Megbirkózik ágyúkkal és falakkal;
Henci vitéz, ütött nektek az óra:
Buda várán leng a magyar zászlója.
Kiseperők hazánkból a németet,
Ezt a háromszázesztendős sz........;
Megtanulánk hadakozni emberül,
Magyarország régi napja felderült.
Most hadd jőjön az a muszka, ha ráér,
Lássa, hogyan harcolunk a hazáér;
Lássa víni a szabadság gyermekit,
Kiket a hon szeretete felhevit.
Nyolc karajcár napi bérünk; ez is jó,
Ezer forint nyomorultnak: be szép szó!
De nem azért ontja vérét a magyar,
Hanem mivel szolga lenni nem akar.
Kétszázezer jó katonánk fegyverbe,
Kétszer annyi fiatalság heverve;
Négyszer annyi derék férfi, ha kell, több:
Hát ha ez is valamennyi fegyvert köt!
Talpra fiúk! kiállottuk a nagyját:
Keserülje meg a nemzet haragját
Akár német, akár muszka, akármi,
Ha merészel orrunk alá piszkálni.
(1849)
Nyalka huszár
Nyalka huszár, honnan oly vágtatva?
S hogy\' tettél szert vezeték lovadra?
Engem uccse\', gyönyörű egy állat:
Adok érte jó forintot százat.
"Azt ne tőlem, a kardomtól kérdje:
Markolatig vérbe gázolt érte.
Tegye vissza, kérem, foglalóját;
Hadnagy uram, nem eladó jószág."
Ejnye, fiú!... no de, annyi mint a...
Nem teszem én erszényemet vissza:
Kétszer annyit mondok, s ahogy illik,
Lefizetem utolsó forintig.
"Hadnagy uram, megkövetem szépen:
Egy szó mint száz: nem eladó nékem."
Hogyne volna, mennydörgős huszárja!
Ráadásul még egy száz, megjárja?
"Mi tagadás! helye vón\' a pénznek,
Fel is férne ily szegény legénynek;
Hanem egy új tisztnek lova nincsen:
Jó pajtásom: neki szántam - ingyen."
(1849)
A betyár
Töredék
Dallam: "Bort ittam én, boros vagyok."
I
Kondorosi csárda mellett
Gulya, ménes ott delelget:
Csárdabeli szép asszonynál
Bort iszik az öreg-bojtár.
Öreg-bojtár, kis-számadó,
A főcsikós után való;
Leányokért élő-haló,
Menyecskék kedvire való.
Héj, kocsmáros, hova lett kend?
Furcsa rovás megy odabent:
Hiba van a kréta körül:
Egyet felír, kettőt törül.
Héj, kocsmáros, eb az ingét!
Elszeretik a menyecskét!...
El van az már réges-régen,
Afelől már alhatik ken\'.
Csaplárnénak volna kedve,
Csak vihogna, enyelegne:
De a betyár búsan hallgat
A karimás kalap alatt.
Mi lelt téged, Pista szentem,
Hogy ma szavad se vehetem?
Mi lett volna! duzzog Pista,
S a rossz bort mint tejet issza.
Beteg vagy te, szívem István!
Vagy haragszol? mondd ki nyilván
Nem haragszom, semmi bajom:
Csak magamban gondolkozom.
Így iszogál alkonyatig,
Míg a nap is lehanyatlik;
Néha-néha egyet kurjant,
Azt is a legszomorúbbat.
Este pedig indulóban
Visszafordul az ajtóban:
Már most Juci, Isten hozzád!
Tartsd még azt a piros orcád.
Jaj galambom, jaj szerelmem!
Rosszat sejtek a szemedben:
Hova készülsz? katonának?
Egy-fiú vagy: nem kívánnak.
A kivánás: az mind semmi:
De most ennek így kell lenni.
Jaj ne menj el, gyöngyvirágom,
Jobb, pihensz a vetett ágyon.
Puha ágyon, puha gyepen
Nyugovásom nincs már nekem:
Sem éjjelem, se nappalom:
Mindig az ágyuszót hallom.
Pista köszön, indul tovább,
Fölkeresi ménes-lovát;
Juci csak úgy néz utána
Míg behal az éjtszakába.
Csikós, gulyás gyülekezik,
A menyecskét körülveszik
De Jucinak egész estve
Odavan a játszó-kedve.
Hej, akkor nap, azután is,
Holnap is, holnapután is,
Akkor is ha más öleli:
Pistával van feje teli.
Dallam: Porcsalmai Palkó nótája
II
Csongorádi Pista magában
Válogat a ménes lovában;
Mint a kanász pergő dolgában,
Válogat a csikók javában.
Válogathat benne, van elég.
Kiereszti pányvás kötelét,
Sárga csikó hurkon megakad,
Mond a betyár ilyen szavakat:
Hej keserves, láncos, lobogós!
Tud-e imádkozni a csikós?...
Uram Isten! lásd meg dolgomat:
Most lopom az utolsó lovat.
Ezt az egyet nézd el, Jehova!
Nem cselekszem többé, de soha;
Ezt se teszem, bár is, magamért:
Teszem... a jó Isten tudja mért.
Nagy-nehezet sóhajt utána,
Veti magát sárga lovára,
Vágtat a ló messzi határra,
Csak úgy bámul a hold utána.
Dallam: "Pej paripám patkószege..."
III
Tiszaparton táboroz a huszárság:
Arra veszi Pista betyár futását.
Adjon Isten! Hozott Isten! mi bajod? -
Semmi bajom; huszár lenni akarok.
Összenevet a legénység, összenéz;
Így kötődik a bojtárral egy vitéz:
Még huszár, hé? nagy kivánság, nagy dolog,
Sokat akarsz édes öcsém: hát gyalog?...
Gyalogoljon ám a kutya! nincs lova;
Gyalogoljon aki szokta, én soha!
Lovon nőttem, növekedtem ennyire:
Kardot ide meg sarkantyút izibe!
Van paripám, én szöröztem magamnak,
Ilyet ugyan komisz lóba\' nem adnak;
Szegény magyar! hogy is győzné a huszár:
Nem ád neki őfelsége a király.
Emberem vagy! talpraesett felelet!
Addsza tehát azt a vaskos tenyered;
Itt a kulacs, bor van ebben, nem lőre;
Ihatunk ma - holnap aztán: "előre!"
Dallam: "Majd elmegyünk, rózsám..."
IV
Jó huszár volt Pista,
Amilyen egy huszár lehet;
Meg se is gyalázta
Azt a nevet, a gyöngy nevet.
Apja-házához ment
Ha beszálla, ha beszálla:
Csirkefiú nem sok:
A\' se veszett el utána.
Szófogadó is volt,
Soha semmit nem hibáza;
Azt se tudta, milyen
Az a pálca, káplárpálca.
Bort sem ivott, hej! csak
Szomjuságról, szomjuságról;
Káromkodó sem volt
Különben, csak haragjából.
El merte mondani
Kapitány úr is felőle:
Haj! ha írni tudna,
Káplár lehetne belőle.
Hát még a csatában,
Ütközetben, ütközetben!
Akkor volt ő ember
A tizedben, a tizedben!
A zászló-aljára
Fel lehetett volna tenni -
Ha huszár nem lett vón\'
A többi is, valamennyi.
(1849)
A lantos
Zúg az erdő, lecsapott a felszél,
Szétrezzen az őszi sárga levél,
Mint ölyűtől madárkák csoportja
Megrebbenve széled a bokorba.
Mély vadonban, zizegő levélen
Ki az, aki bujdokolva mégyen?
Ki lehet, hogy még a szél is szánja,
Eltakarván a nyomot utána?
Nincs-e néki egy nyugalmas otthon,
Hol vidító, enyhe láng lobogjon,
Tűzhelyén - a hajlék nyájas keblén -
Meleget és súgárt eregetvén?
Nincs-e hő kar, melynek ölelése
Hazavárná boldog pihenésre?
És kicsínye, aki csüggne térdén,
Ezer apró dőreséget kérdvén?
Vagy ha más nincs, egy magános hárfa,
Ringató dalt búgni fájdalmára?
Egy rideg lant, melynek hangja mellé
Halt reményit el-elénekelné?
Volt. - Meleg fényéhez tűzhelyének
Jó barátok, ismerők gyülének;
S a szelíd nő - háza üdvöz lelke -
Kis családját együvé ölelte!
És a lanton meg nem szűne a dal,
Zenge későn, zenge virradattal:
Hangjain a szellem égbe hágott
S átteremté e viselt világot!
Mint sas, ifjodék meg a természet;
A virányon zöldebb szín tenyészett;
Illatosbbá lőn a völgyi róna,
Gyönggyel ékes a virág bimbója.
A patakvíz kristállyá szürődék,
Lombos erdő barlanggá szövődék,
Aranyozva lettek a vad sziklák
S forrás helyett könnyeiket sírták.
A hegy orma, a folyamnak medre
Szellemekkel lőn megnépesedve,
Fű-fa örült ifjú életének:
Bércen, síkon megzendült az ének.
Szende szellő, olvadozva lágyan,
Fütyörésze alföld nádasában:
Míg a hegység szilajabb szülötte,
A Sió vadujjongatva tört le.
Mindenütt dal. - Néha megkivánja
A vihar, a felhők orgonája,
S reszket a nagy mindenség egyháza.
Mikor e hang oszlopit megrázza.
De, ha pendült az ideg kobozzán,
Néma lőn a felhői oroszlán,
Lábhegyen járt, csendesen és óva,
Bérci útán a hegyek zúgója.
Majd el-eljött a puszták szellője
Egy-egy hangot elorozni tőle,
S diadallal vitte nyert prédáját:
Megbájolni kedves délibábját.
Fülemile, szégyenülve bokrán,
Édes irigységgel hallgatott rá,
S kedve-szegve rejtezék vadonba,
Hogy silányabb énekét elmondja.
Lába előtt a vad szenvedélyek
Megjuházva, békén figyelének:
De csak egy hang kelle, hogy kobozza
Mindeniket őrjöngésbe hozza.
És ha zengé a nyomort, inséget,
Kóros ágyán az emberiséget:
Jött az Inség, könnyezett dalára,
Szánakozva ismert önmagára.
Ha pedig a boldogságot dallá,
A Boldogság maga megsokallá:
Ismeretlen vágyak keltek benne,
Mintha önmagára irigy lenne.
* * *
Most, aminek örüle, kietlen pusztaság!
Megváltozott körűle természet és világ,
Fagy dermed az erekben, a csermely hallgatag;
Fülemilés berekben üvöltnek a vadakl
Keresné hajlokát, de csak romjait leli:
Alattok eltemetve tört házi isteni!
Ő szörnyekedve nézi és elriadva fut,
És útját arra vészi, amerre nincsen ut.
Nyomába üldve csörtet halálos ellene,
Egy iszonyú kisértet, melynek Való neve.
A tündér képzeletnek zengő madarai
Mind elhagyák s nem mernek feléje szállani.
Függ lantja fűzfa gallyán: repedt öblén a szél
Vadul végig nyargalván, őrülteket beszél,
Mitől a rémült farkas megfut s vonít az eb,
Mitől vemhét a szarvas idétlen hozza meg.
S ő bujdosik hazátlan, a dalnak férfia,
Nincs hely a nagy világban fejét lehajtnia. -
Takard, takard el őszi beteg szél nyomait:
Ne leljék üldözői... leroskadt hamvait!
(1849 ősszel)
Karácsonyi éjszakán
Lelkem pusztaságos éjjelén keresztül
Kétes ködvilággal egy sugárka rezdül.
Csillag-é vajon, mely, mint vezérszövétnek,
Üdvözitőt hirdet az emberiségnek?
Vagy csak földi hitvány pára, mely föllángol
S éji táncaikhoz rémeknek világol?
Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng - én megyek utánal!
Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - temetőbe viszen.
(1849 dec. 25)
Névnapi gondolatok
Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, aki erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:
S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.
Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha:
De egy-két barátot mégis befogadhat
S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.
Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van:
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna...?
Oh, - mivel nyugosznak néma süket sirban!
S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?
Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
Jöttek el - nem lévén emberekben részvét -
Temetés helyett a messzeségbe szórni
Szegény boldogoknak rothadékony részét?
De hová juték? hisz örömünnep van ma...
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én - zárkozván magamba -
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok:
Hadd gyujtsak ma benne - kiket úgy szerettem,
Azok emlékéül egy-egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? -
Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!
(1849 dec.)
Ha álom az élet...
Töredék
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?
Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
Kínja vonaglásban adja jelenségét,
S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.
Volna hát legalább a fájdalom élénk,
Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Online
