Madách Imre
Csillagok
Csillagokra néz a gyermek:
"Adj közűlök jó anyám! -
Mond - hadd játszom vélek én is
Oly szépen néznek le rám."
"Gyermek! messze ég a csillag,
Emberkéz nem éri fel
Ott a szellemek hazája
Mély titokban ünnepel."
És a gyermek fájdalommal
Anyjának karára dűl:
"Mért is oly szép a csillag, ha
Ég elérhetetlenűl."
Föltekint könnyes szemekkel,
És a csillag ím leszáll,
Bájsugáru halvány arca
A gyermek könnyében áll.
Néz az ifjú lángszemekkel,
Vágyva szívet, vágyva hont,
És e két vezércsillaggal
Hévvel a csatába ront.
Ah, de látja, lány szerelme
Mint a csillag oly hideg,
S szolgabűnnel lelkeikben
Születnek az emberek.
Gyermekálma jő eszébe
Hű anyáért néz körűl.
Édes anyja már csak a föld,
Felzokog s ölébe dűl.
És leszáll a csillag újra,
Sírja ormán ott viraszt.
Óh való-e most, vagy újra
Egy könyű rajzolja azt?
Lelkes Miklós
Az idő gyorsan
Az idő gyorsan zsugorodik össze -
s már itt a múlt! Meg sem várja: köszöntse
kerítéssora gyermekkori útnak,
macska elnyúlik, belenyugvó bú ad
anyókaarc, úgy simul túlvilághoz,
fazék fecseg, a Nap lassan leáldoz,
tyúk kárál, szoknya leng, elfáradt asszony
még erős hozzá: türelmet fakasszon
a kőből is, míg százezer alakban
mozgást színlel megannyi mozdulatlan,
tavasz lesz, zászlók ég arcába csapnak,
harang dicsőít homályos halottat,
s a templom hűvös hókuszpókuszában
gondolkodó gyermeknek csak magány van,
gyertyák szemérmes, búcsút intő lángja,
kint tavasz, zászlók piros lobogása,
majd rajtuk vérfolt, mégis fényes ének
hoz el ígérő szépség-messzeséget,
s könyvet kinyit a tudásvágy-kezekben
(bevallásától gyáva visszaretten),
e volt tájhoz eljuthatsz, nincs is messze
(ha nem gáncsol el a jelen keresztje),
s miért tagadnád, milyen volt az égbolt,
az a másik - benne csak könny és vér volt?
öröm szintén, sikerei Hazádnak,
aki igaz, jót, s rosszat együtt láttat,
mindenki más csak érdek földi rabja,
koncért kapkod, sérelmét óbégatja
mi volt, vagy nem, vagy nem úgy volt, de mégis
összekacsintó cinkosok dicsérik,
s birkanépség bólogat rá és béget,
s szentnek fogad el sunyi álszentséget...
Ó, az a múlt! Tanító és tanítvány
voltam benne, s nem hittem: ennyi hitvány
jön elő mára, s e kor felszínére
kapaszkodik, erkölcsöt, ízlést sértve,
s értelmet is - s hazáról mer szavalni
(bolond bohócuk szava ócska, talmi!),
hazáról szaval, míg az arca lárva,
a keze görbe, zsebe a hazája...
Az idő gyorsan zsugorodik össze,
de jövő, amely jó utat követne,
tétovázik jönni, csak áll, egészen
ott már az ország, szélsőséges szélen,
szakadék szélén, bár az elmúlt század
első fele, ha figyelsz, rád kiálthat,
rád kiálthat, igazmondón, s nem ámít,
megérthetnéd szégyen-tragédiáit...
...vagy beburkolod magad a közönybe,
s nem érdekel a volt sok vére, könnye,
s az, hogy itt testet, lelket miért kór rág?
Te szánalmas föld, szegény Magyarország!
2012.
Radnai István
Mítosz olimpia idején
harcoltunk s küzdünk
és van aki csal
balszerencse üldöz
vagy merevít téli fagy
feszítjük az íjat
és sarkantyúz az élet
régi társak hívnak
várjuk a véget
keleti volt szomszéd
olvad a tundra
megőrizte merszét
s lelkét a puszta
játszanak velünk izmai
s amit megőrzött
bár kínja mai
tundrán tocsog a tavasz
a sztyeppén nyargal a szél
köd üli meg a havat
s a folyók közét
ha visszanézünk urálra
megremeg a tajga
felhők szilaj gulyára
legelni jár a napra
szarvasaink bőgnek
de károg a holló
sólymaink búcsút az égnek
sámán sem hódol
megnyugodtunk karszék
szilaj táltos lovunk
a képernyő alszik
álmot sem álmodunk
de az éji csendben
riad szél ajkán a kürt
leválik egy csempe
de hódítjuk az űrt
erősebbek a nagyvilágnál
feléled utolsó roham
sírunkon gaz és egy virágszál
megemelkedik a hant
Baranyi Vera
Jeges szívem
Szeretnék végre szépeket írni,
Minden rosszat, bajt kibírni,
Csak a szépre s jóra gondolni,
Hogy ne kelljen aztán "nyomozni".
Rózsaszínben és kékben látni mindent,
Hogy a tavasz ne csak álomkép... zizzen,
Nyári melegben hajladozzon a pipacs,
őszi szelet szívni magamba, mint a szivacs
Téli fagyban meleget érezni végre,
hogy lelkemet olvassza ki örökre,
nehéz az én szívemet újra boldognak látni,
Pedig én dolgozok rajta, te pedig győzd kivárni!
Balogh Antal
Én megállítom az időt!
Hasad az alkony,
szememre álom ül,
itt hagyott csókod ajkamon
végleg elszenderül,
már nem érzem az izét,
de már élvezem a következőt!
Holnap, ha itt leszel ismét,
én megállítom az időt!
Szűcs Noémi
Szakad
Pályáját vesztett vonat vagy,
Nincs sínen már semmi sem,
Halkan zúgva kattog az agy -
Nincs hitem, már nincs hitem.
Süllyedő hajó a szíved,
Törött árboc, messzi part,
És nincs - neked sem - nincs hited,
Csak a félsz, mi egyben tart.
Megzizzenő falevél vagy,
Múltam szele kapott fel,
S bár e szellőnek hangja nagy,
Gyorsan, szótlan csitul el.
Pályáját vesztett vonat vagy,
Egy vagonnyi félelem,
Az állomáson leszakad -
Másod nem volt. Semmi sem.
|
Offline
