A nemzetség, melybe Isten rendelt, földi életed vára, otthona. Hozzá láncol az Igazság. Ha eltéped e láncot, olybá leszel, mint a hulló falevél, melyet a szelek...
Mikor lelkemnek tengere csitulni nem akar,
S szemem elől az éj sötétje mindent eltakar,
Csak hagyom, had hullámozzon oly vadul az a tenger,
S nem baj, ha nem szólít meg a közelben egyetlen ember,
Ki kezét nyújtaná.
Nem baj!
Csak sodródom én a háborgó árral,
Legyek megkötve ezernyi lánccal.
Nem baj!
Nem baj, ha süllyedek, s a mélység epedve vár,
Két karjába szorosan, ölelve zár.
Nem baj, mert oly erős szívemben a Reménynek Lángja,
Hogy kettéválasztja a vizet, mint sötétet a fáklya.
S ha süllyedek is vakon a mélybe,
Szívemben nem vágyok másra, csakis a Fényre!
Reménynek Szép Sugara az, mi megtart, s megemel,
Mi lelkemnek hullámzó tengeréből örömmel felemel!
Csak hullámozzon az a tenger, s legyen vaksötét,
Nincs, mi elvegye szívemnek Éltető, s Tápláló Örömét!
Nézz szépen a szemembe,
Álmot szövök lelkedbe.
Belerejtem minden szálát,
Selyem rétnek nyíló fáját.
Körbe repülsz a Nap körül,
Gyémánt rét is tündököl.
Aranyszőrű paripák,
Vágtatnak az égen át.
Meseszép a Holdnak fénye,
Beavatott Népünk léte!
Jónak lenni, csöndben, Szívből.
Mondd! Ismered-e vagy csupán csak hírből?
Életednek része-e már Szívedben a Szikra,
S hallgatsz-e rá, mi létezésed, s az Igazságnak Titka?
Szívedben a Jóság hoz-e kinyíló virágot,
S hordod-e tenyereden a megfáradt Világot?
Emeled-e Őt, hogy tartson Téged,
Hogy Szívedben gyúljanak a Megváltó Fények?
Hogy ragyogjanak, s vessenek Gyógyító Szikrákat,
Hogy a Szívjóság Koronázza Égben Áldott Hazánkat!
E kettő él bennünk:
Anyának lenni és a Hazának tenni
SZOLGÁLATOT!
Szolgálunk, míg szívünk csak bírja,
Megfeszülünk, míg testünk csak bírja,
Lelkünk a Lángot folyton csak Szítsa!
Enélkül elvesznénk, belevesznénk a homályba,
S nem lenne, mi tartana Itt, ebbe a Hazába'!
DE MI MARADUNK!
MAGunkból Új Életet Adunk,
S Benne is élesztjük a Lángot,
Hogy Ne hagyja veszni e Világot!
Ősi Titkok újra Élnek,
Ébredjetek Magyar Médek!
Nap ragyogjon, Tűz lobbanjon,
Szívetek hát Tudást hozzon!
Két kezedet emeld Égre,
Onnan indult Néped léte.
Tejút-örvény, Fény-spirál,
Ki Magyar, végül Fölkiált:
Hej' Teremtő, Öreg Isten!
Boldog vagyok! Fiad lettem!
Adjál nékem Igaz Tudást,
Szívedből az Ősi Forrást!
Nyisd meg nékem a Kaput újra,
Boldogságunk Örök Kútja.
Örök Kútból Örök Forrás,
Magyar Népre Isten Áldás!
Áldás, Áldás, Örök Élet,
Ébredjetek Magyar Médek!
Tiszta Forrás, Igaz Lélek,
Ragyogjon Most Áldott Fényed!
Ne várjunk másra, megmondja, mit tegyünk,
Hogyan éljünk, s viseljük el életünk!
Mert magunk vagyunk sorsunknak fordítója,
S megadatott boldogságunk indítója.
Kezünkben a kulcs, mely szívünket nyitja,
Testünk, mi terhünket cipelte, többé nem húzhat vissza!
Ezért aztán keblünk kapuját szélesre tárjuk,
Szívünkön átrepülve a végtelenbe vágyunk.
Hogy szabadok lehessünk és lelkünk a messzeséget járja,
Szemünk szép Hazám, mesés kincseidet lássa.
Mert szép vagy Magyarország, s szabadnak születtél,
Hiába a lánc, mit testeden viseltél!
Szíved börtönét is ugyanaz a kulcs nyitja,
S megálmodott jövőnket adja nékünk vissza!
Béklyóid végül egyenként mind a porba hullnak,
Kik vétkeztek ellened, most leborulnak.
De Te nem teszel mást, csak megbocsájtasz,
Mert szeretet vezérli örökké szép Hazánkat!
Újulj és ébredj, Földi Halandó,
Ne mondják: Népünk haldokló!
Vesd le magadról az összes gondot,
S mi borított, a megkopott rongyot!
Mezítelen testedre öltsél díszes, új ruhát,
S arcodról mosd le az útnak százéves porát!
Légy olyan ember, milyen Apáink voltak,
Kik keblükben még becsületet hordtak!
Nemesüljön két kezedtől a munka,
S tudd, most nem te vagy a szolga!
Teremtsd újra, ezredszer a léted,
S áldás kövesse, minden büszke lépted!
Offline
