Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon.
Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt.
Egy nő ült le a mellette lévő ülésre
.
Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről,
a fiú váratlanul így szólt:
Két évig börtönben voltam.
Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel,
és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek,
akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott.
Tudta,
hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben,
és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki
.
Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük
. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei.
Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.
Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból:
ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára
.
Ha ezt a jelet nem látja,
nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el.
Nem mert az ablakon kinézni.
Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a szalagot.
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
Cseréljünk helyet.
Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát.
Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze!...... ........... ..... Az egész fát szalagok borítják.
Offline
