Sápadt arcod hamvas bársonyában
Két fényestüzű gyémántszem ragyog.
Két gyémántszem: érzések tükrözői:
Beszédes lélekablakok.
Ha szívedet mély, nagy bánat gyötri,
Ha nehéz gond sújtja szüntelen:
Két szemed olyankor csendes, bágyadt,
Mint tó bús, őszi reggelen.
Ha öröm csókja érinti meg ajkad,
S dalos nevetéssel telnek a napok,
Szemeid olyankor vig-mosolygók,
Mint aranyfényű hajnalok.
. . . Lásd ma tavasz van. Első szép tavasz,
Ma álmodjuk a legszebb álmokat,
S büsz-heiykén, víg dalolással
Karóba húzzuk a bánatokat.
Utána nyár lesz. Forró melegség;
Megváltoznak az emberek vele:
Más lesz a csók a csókos ajkakon,
S megváltozik a szem tekintete.
Más lesz . . . más s azután bús időszak
Repül feleltünk lustán majd tova:
Ez lesz az ősz. Csendes és könnyező,
Álmok és csókok alkonya.
. . . S ha a szemek nem tudnak már ragyogni,
S a régiekről csak bús könny regél . . .
Egymásnak mondjuk majd - lemondással:
Közel a tél . . . a tél . . .
Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat,
A szenvedőket telehintjük könnyel:
Az Isten, aki mindnyájunknak atyja,
Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel?
- Nem tudom!
Talán azért, mert tudja jól az Isten,
Hogy nincs halál, s örökké tart az élet?
Hogy más alakban támadunk föl ujra,
Ha régi formánk széttört, semmivé lett?
- Nem tudom!
Ismertem embert. Nem tett soha rosszat.
Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt.
S csapások érték, hogy csaknem megőrült!
Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt?
- Nem tudom!
Ismertem embert. Maga volt a gazság.
De életét bőségben, vígan élte,
S fénylett rá folyvást a szerencse napja!
Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte?
- Nem tudom!
Vagy van talán igazság, túl a földön?
Van angyal, végzést lángbetükkel író?
Van, aki lát, hall és itéletet mond,
Különbet, jobbat, mint a földi bíró?
- Nem tudom!
A vénség elhal, sírba dől. Helyén van.
Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg
E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos,
Friss, édes jószág - mért hal meg a gyermek?
- Nem tudom!
Egy eb döge s halott Napóleon közt
Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen
A fényes lángész, mint a ronda állat,
Mely túrt, sarat túrt teljes életében?
- Nem tudom!
Hát életünknek nincs más célja, mint az,
Hogy porrá váljunk, temetői röggé?
Legyek módjára röpködjünk a fényben
Pár évig - aztán rothadjunk örökké?
- Nem tudom!
Biztos, hogy végül megfagy az egész föld!
Ha mindezt tudja és előre látja:
Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember?
Felelj meg erre, bölcsesség barátja?
- Nem tudom!
Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz
S hulládon férgek milliói rágnak -
Mondd: érdemes volt a világra jönnöd?
Mondd: van-e célja az egész világnak?
- Nem tudom!
Ma este pillangó leszek kedvesem
és összegyűjtöm az ég bíborfény-porát,
hogyha nem gyúlnának tűzszikrák az éjben,
szárnyaimon lásd a csillagragyogást.
Ma este hozzád szállok észrevétlenül
s körbetáncollak egy villanásnyi percre,
hogy a pillekönnyű mozdulatok élet-szépsége
minden fájdalmadat párnád alá rejtse.
Ma este én leszek a szó, a mese és a vers,
a felkacagó szép-ábránd ajkad szegletén,
s az a szívalakba fűzött szivárványos könnycsepp,
mely ott álmodik csodát szemed kék színén.
Mikor pille könnyű szárnyán az álom jön feléd,
mikor a mindennapok gondját úgy elfelejtenéd,
mikor közel jár az éjfél, de te mégsem alszol el,
gondolj rám, gondolj rám.
Mikor meleg a nyári napfény és lágyan átölel,
mikor a csillagok ezüst színét felhő nem takarja el,
mikor képzeletben újra egy régi úton jársz,
gondolj rám, gondolj rám.
Mikor a kedved elrontotta egy félreértett szó,
mikor némán ülsz a csendben, pedig beszélni volna jó,
mikor nem vigasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.
Mikor összevesztél azzal, kit sohasem bántottál,
mikor tréfát űztek abból, amit komolyan akartál,
amikor elfáradt a szíved és minden oly sötét,
gondolj rám, gondolj rám.
Mikor a kedved elrontotta egy félreértett szó,
mikor némán ülsz a csendben, pedig beszélni volna jó,
mikor nem vigasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.
Mikor nem vigasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.
mikor nem vigasztal senki, mert egyedül maradtál,
gondolj rám, gondolj rám.
De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj
A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!
Kiröpül az egész határ
- de gyönyörű az őszi ég -
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!
De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj
A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!
Kiröpül az egész határ
- de gyönyörű az őszi ég -
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!
xMagazin
Offline
