s igen! már látom:
a Fal mögött, a sötétben
valami apró fény pislákol
talán mécsnek lángja,
vagy az Élet lángol?...
nincs hang, csak suttogás,
nincs mozdulat,
nincs nevetés,
nincs sóhaj,
nincs kacagás,
csak csend, semmi más...
s ahogy közelgek,
a fény nem lesz nagyobb,
a Fal elnyel mindent
tán ezért van,
hogy hangot sem hallhatok
lépek felé...
lépek Feléd...
lassan, óvatosan,
mert, bár nem látom a Falat,
érzem erejét
félelmetes,
nehéz,
lehet, hogy erőm kevés
elmenni a Falig
elmenni Hozzád...
NEM!
mert akarom!
ha kell, áttörök a Falon,
ha kell, megkerülöm,
elmegyek akár a végtelenbe,
hol kaput nyithatok,
s bemegyek rajta
Hozzád
és együtt romboljuk le a Falat
és kimegyünk a Fényre...
végre...
évezredek múltán
a várakozásnak vége...
indulok Feléd...
nincs Fal,
nincs félelem,
nincs semmi,
csak Te! - a Falon túl
s már látom,
hogy Te is látsz,
kezed felém nyúl,
mert Te is akarod
igen!
ledöntjük a Falat,
mert van két akarat,
ami egy
és végtelen...
megyek Feléd...
hol a Fal?
hol a sötét?
rohanok Feléd...
hangok támadnak az éjből,
égigérő Fény lesz a sötétből,
a Nap kacag,
a Hold üzen nekünk,
s mi egymáshoz érünk,
hogy kezdődjön Életünk.
Nem az a koldus, kinek rongyos a ruhája,
és fésületlen tincs tapad borostás arcára,
hanem az a koldus, ki sosem érzi át,
milyen, ha a nyomorúság sárga földig ás.
Sosem az a koldus, ki az utcán kéreget,
ki szemetes kukákból kincset gyűjtöget,
az a rongyos koldus, kinek érzéketlen lelke
félrefordul attól, ki kegyelmét kereste.
Én tudom, az előkelő helynek is van
olyan útiránya, mely zuhanó pózt vesz fel,
ha eljön az ítélet utolsó órája.
Apja, anyja sírba zárva !
Idegenben a kis árva
Hogy ne légyen egymaga,
Pártul fogta, haza vitte
- Valamikor nem ezt hitte ! -
A jó öreg nagymama.
Nagymamának háza csendes
(Özvegy háznál szokott csend ez !)
S a jó nénikék között
Olyan hallgatag szegényke,
Olyan csendes elejénte
Mint egy gyászba öltözött.
Várják hogyha felvidulna
S tőle újra megifjulva
Hangosb lesz e néma lak;
Lesz a háznak kis Rózája,
Bár a nagynak a hazája
Messze földön, föld alatt.
Téli szoknyás, téli mentés,
Vékony, finom kis teremtés,
Hogy is hívják e nevén !
Anyjának nem képe mása,
Alig van rajt egy vonása -
Ah az víg volt s eleven !
Szomszédbeli kis pajtása
Hozzá illő árvatársa,
De az élénk, gyors, merész !
A kis Malvin víg zajában,
Mosolyában, kaczajában
Ritkán vesz csak Róza részt.
Komoly-é, vagy szomoru-e?
Értett s érezett ború-e
Kisded arczán, kék szemén ?
Arczán ül csak ? vagy szivén is ?
Megsokalná még egy vén is, -
Ez nem gyermekérzemény.
Igaz okát nem tudhatják;
Sokszor várják s találgatják,
Felderülni nem fog-é?
Fel talán ! csak meg ne tudja,
Hogy neki már élte útja
Szomorúbb, mint másoké.
Ne féljetek, nem is sejti,
Árvaságát elfelejti,
Ha feledni el lehet
Arczát, hangját, ölelését,
Ölben érzett szívverését
Annak, a kit temetett.
Hogyan tudnálak szavakkal szeretni?
A szó csak lelked érintheti meg.
Én többre vágyom. Több akarok lenni!
Szél, mely simítja érzékeidet.
Csók lennék, amely becézi az ajkad,
csiklandozóan kedves üzenet,
azt kérve tőled, mindig ezt akarjad,
felgyújtva újra, s újra tüzemet.
Álom lennék. Nap, mint nap visszatérő.
Elringató, romantikus, kaland.
Csatáink végén bocsánatot kérő,
válladra szálló, hófehér galamb.
Könyved lennék, hogy a lelkemben olvass,
Soraim között, engem megtalálj!
S lennék a gyűrűd, hogy ujjaidon hordhass,
És támaszod, ha kell, hogy talpra állj.
Lennék Napod, akire büszkén nézhetsz,
S lennék felhőd, ha Napod elvakít.
Varázslód lennék, ki eljuttat a széphez,
S valóra váltja titkos álmaid.
Lennék a szó, mely megérinti lelked.
Elcsábít, bűvöl, magával ragad.
Nem kell mást tenned, csak őszintén szeretned.
Lelkemhez szólj hát, és add Önmagad!
Aranyosi Ervin:
...... ........ A lusta tigris verse
Kitől örököltem én a lustaságot?
Drága jó apámtól, neve legyen áldott!
Sosem siette el nagyon Ő a dolgát,
nem hajtott négy ökröt, nem is tartott szolgát.
Tudta, minden zsákmány oly nagyon kíváncsi,
nem kell mást tenni csak türelemmel várni.
Nyugodtan pihenni, mintha halott lenne,
így aztán nem láttak veszélyeset benne.
Mindig csak megvárta, hogy jöjjön az étel!
Egyik sem menekült, sosem volt kivétel.
Aztán folytatta csak a semmit tevését,
semmi sem gátolta a napi evését.
Mozogni csak sportból, élvezetből mozgott,
úszott, fára mászott, soha nem tolongott.
Hosszú életet élt, lustaságnak hála,
én meg megígérem, lustább leszek nála!
Jöjj felkelő nap éltető sugara!
Vezess engem boldog holnapomba.
Jöjjetek zúgó, tiszta patakok,
tisztítsátok lelkem fodrozódó habok.
Öleljetek át, ti messzi hegyek,
adjatok nekem mély, tiszta lélegzetet.
Huncuton nézz rám zöld tó tündére,
hadd lássam meg nálad boldog tükörképem.
Lágy dallamokat játssz tiszta természet,
zsongás, madárdal járja át fülemet.
Erdők susogása, ágak halk reccsenése,
összepattanó kis kavicsok tompa zizegése.
Életet, energiát adó Földanya
fűszálaival meztelen talpam simogatja.
Átölellek fa-óriás, hozzád simulok.
Áramló energiáiddal én is eggyé válok.
Magasba nyúló törzseden én is a magasba jutok.
Onnan lépek tovább, s egy felhővel szállok.
Lélegzetem lelassul, egyre mélyebb és mélyebb.
Szemhéjam mögött bíborszín a végtelen.
Sárga, piros, bíbor és lila,
ha kinyitom, akkor, kék, zöld, fehér és barna.
Kinyitom hát szemem, s kezdődik napom.
Ezzel az érzéssel indul holnapom.
Gyermekké tettél.Hiába növesztett
harminc csikorgò télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a köjkét
s menekülnék,hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudìtja minden pillanat.
Etess, nézd- éhezem.Takarj be- fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mond,- távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent felejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert- a küszöbön feküdtem-
magamba bújtam volna, nem lehet-
alattam kő és üresség fölöttem.
Òh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. máj.
/festmény: Szinyei Merse Pál - Anya gyermekeivel
VÁRNAI ZSENI:
...... .........NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném.
/festmény: Szinyei Merse Pál - Anya gyermekeivel
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:
Ó, ,,Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba - reményteljesen,
S fohászkodj: Mi atyánk, Ki vagy a mennyekben.
Mikor a magányod ijesztően rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Ó, ,,Lélek", ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram! Szenteltessék meg a Te neved!
Mikor mindenfelől forrong a ,,nagyvilág",
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor szabadul a Pokol a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó ,,Lélek", ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, - hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram! Jöjjön el a Te országod!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve...
Ó, ,,Lélek", ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg a homlokod...
S mond: Uram! Legyen meg a Te akaratod!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a ,,gazdagság" milliót költ, hogy éljen,
Ó, ,,Lélek", nem csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: Uram! Add meg a napi kenyerünket!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, sőt ellen támadsz,
Mikor lázad benned, hogy tagadd meg ,,Őt"...
Ó, ,,Lélek", ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram! Segíts, s bocsásd meg vétkeimet!
Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magadat,
S később rádöbbentél, hogy kihasználtak...
Ó, ,,Lélek", ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el teremtődnek:
Uram! Megbocsátok az ellenem vétkezőknek...
Mikor a ,,nagyhatalmak" a békét megtárgyalják,
Mikor a BÉKE sehol - csak egymást gyilkolják!
Azt kérded: Miért tűröd ezt?! Istenem! MIATYÁNK!
Ó, ,,Lélek", ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj:
Lelkünket kikérte a ,,Rossz", támad, tombol!
Uram! Ments meg a kísértéstől! Ments meg a ,,Gonosztól"
AMEN
UTÓHANG
S akkor szólt a Mester, kemény szelíden:
Távozz, Sátán! Szűnj vihar! Béke, csend legyen!
Miért féltek ti, kicsinyhitűek?
Bízzatok! Hiszen Én megígértem nektek,
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!...
Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok,
S a végső időkig Veletek maradok!
xMagazin
Offline
