Belépés
sandrapolke.blog.xfree.hu
a valóság szebb az elképzeltnél Böröndi Lajos
1954.06.19
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
első közlés - Dr. Deák Ernő emlékezése
  2013-01-13 20:26:05, vasárnap
 
   
  Az alábbiakban egy kuriózum, először itt jelenik meg, Dr. Deák Ernő (Bécs) önéletírása. Közölni fogom a szél-járásban, s könyv alakban is. Belőle a nyugati emigráció sorsa rajzolódik ki. Hiteles forrásból.

ÉLETEM ÁLLOMÁSAI
(A 2012. január 6-ra szóló peresztegi meghívásra kezdtem az alábbi szöveg megírásába.)

Gyermek- és kamaszkor Magyarországon
Középiskola - egyetemi évek
Történészként
Magyarként Ausztriában

Fordulópontoknak is nevezhetném azokat a helyzeteket, amikor megváltozik körülöttünk a világ, ill. mi kerülünk új körülmények közé. Az én esetemben - nem lévén a legfiatalabb - életem útját tekintve ennek különböző fordulatairól, változásairól számolhatnék be, amik jelzik egy-egy szakasz befejeztét, új szakasz kezdetét.
Mivel kiváltam az eredeti környezetből, azzal kezdhetném, mikor tettem meg az első lépéseket önállóan kifelé a szülői házból, míg aztán a faluból, sőt az országból is kigyalogolva vettem utam a világba.
Idevágóan első, legkoraibb emlékem 1943 októberéhez kötődik. Azért tudom ennyire pontosan behatárolni, mert anyám éppen Ottó öcsémmel feküdt gyermekágyban. Apám trágyát hordott a Berekbe és minket is, azaz Kunhegyi Józsikát és engem magával vitt. Boldogan feszítettünk az ülésdeszkán, hiszen nem kicsi dolog volt ez számunkra. Mind a szekerezés, mind pedig az Új utcán végigvezető út rendkívüli módon felkeltette kiváncsiságomat, nem is beszélve arról, mit jelentett számomra apámmal együtt lenni.
Mi lehetett az oka, ma már kifürkészhetetlen, apám mindenesetre az első fuvarral beérte társaságunkat és egyszerűen nem volt hajlandó újra felfogadni a szekérre. Ekkor született meg bennünk az ötlet, hogy apám nyomába szegődve utána megyünk a határba. Elindultunk Józsikával, mentünk a Láncos kép irányába, mert annyit megjegyeztünk, merrefelé fordult ki apám a szekérrel az udvarból. Az életben bizony mindig nagy fejtörést okoznak a válaszutak még felnőtteknek is, hát még két három-négyéves gyermeknek! Valóban, a Láncosképnél elbizonytalanodtunk, bár még úgy rémlett, egyenesen kellett volna haladni tovább. Mégis csak Bizzer Liszka néni boltjáig jutottunk el, ott aztán végtelenbe veszett a világ. Gondoltuk, letelepszünk a kertészkert falának tövébe, és bevárjuk apámat, míg majd visszafelé tart. Ültünk, üldögéltünk, egyszer csak anyám fenyegető kiabálására riadtunk fel: eltűntünk a háztól, s idegenek mondták neki, hova csavarogtunk. Talán felesleges is említenem, de nagy elnáspángolással ért véget első kiruccanási kísérletem.
Teljesen kiforgatta életünket az apámnak szóló behívó; anyám szerint öcsém háromhónapos volt akkor. Az utolsó, szörnyű hír után anyám a remény és kétségbeesés között vergődve legfőbb gondjának tekintette épségben megtartani a gazdaságot; semmi se hiányozzék, ha netán minden jel ellenére mégis csak hazatért volna apánk. Hiába tört fel belőle teljes haraggal a panasz, miért maradt távol, hiszen megmondta neki, mielőtt kiment volna a frontra, ha kéz és láb nélkül is, de otthon a helye. Apám viszont kilátásba helyezte, nyomorékként nem fog élni a családja nyakán. Hiába volt a vörösberényi pap levele, miszerint az után a végzetes légitámadás után sokakat dögcédulástól temettek el, csakhogy a beazonosítottak között nem volt apám. A súlyos sebesülteket Türjére szállították, s így nem volt végső bizonyság. A hivatalos értesítés csak súlyos sebesülésről szólt, ami nem volt azonos az elhalálozással. Anyám amiatt is szermehányással illette apámat, miért volt olyan bolond és nem hagyta ott a katonaságot, hiszen a háború legvégén már úgyis szétesőben volt minden. Anyámra bénítóan hatott a hír, annál is inkább, mivel mindjárt reggel azzal kezdte: Jézus Mária, valami borzasztó történt apátokkal. Elmondta, hogy álmában apám megjelent ágyánál, lehajolt hozzá, megcsókolta és szótlan távozott. Egészen fehér volt az arca és nagyon szomorú volt. Erre riadt fel, mígnem a délelőtt folyamán megjött az értesítés.
Az egyedüllét, élethossziglani magány apám távozásakor fészkelhette magát belém. Hiánya félárvaságunkban csonkítással ért fel lelkiekben is. Annyira középpontban volt, hogy nélküle minden kötelék szétesett. Szinte állati ösztönösséggel ragaszkodtam hozzá; rajta csüngtem, még mozdulatait is megjegyeztem, utánoztam. Nem létezett számomra nagyobb boldogság, mint amikor karjára vett, hát még amikor a nyakába ültetett és úgy hordozott körül. Anyám valahányszor felidézte, mennyire bolondult értem apám. És akkor ott álltunk a vonatnál a pinnyei állomáson, sírásba, zokogásba temetkezve. Mindenkitől csókkal búcsúzott; utoljára maradtam én. Kisfiam, adjál csókot idespapának - hajolt felém. Én meg makacsul elfordítottam arcomat, nem voltam hajlandó megcsókolni, hirtelenében annyira megharagudtam rá. Ha annyira szeret minket, akkor hogyan teheti ezt meg és itthagyja a családját? Irtózatosan fájt távozása tele szomorúsággal arcán. És én soha nem tudtam megvallani neki, mennyire szerettem, és a fájdalom ingerelt fel ellene.
Talán kétszer is meglátogattuk anyámmal Szombathelyen; arra a látogatásra emlékszem, mielőtt kiment volna a frontra. Útban odafelé vadászgépek meggéppuskázták vonatunkat az acsádi erdőben Az utasok a vasúti töltés melletti árokba menekültek, de - mint kitudódott - sokan holtan maradtak ott. Szombathely előterében gyakorlóteret láttunk a vonatablakból. Elevátorhoz hasonló építményen katonák mozogtak föl-le. Apám istállóban helyezett el minket, mert kapott kimenőt. Abban is az ő szeretetét éreztem, hogy meghagyta nekem vacsoráját. Sűrűbab volt, benne házikolbásszal, nagyon ízlett. Akkor küldte haza zsebóráját és tábori imakönyvét. - A háború után évekig vártuk haza. Annyira képzelődtünk, hogy nagyobb távolságból, ha láttam valakit közeledni, őt véltem felfedezni benne. Keserű csalódással érintett a tévedés.
Nem tudtam, nem is akartam megszabadulni tőle; emlékébe kapaszkodtam. Feneketlen elhagyatottságomban ő adott erőt. Könnyekig meghatódtam a büszkeségtől, amikor egyik alkalommal az Öreghegyben anyám szóba elegyedett apám valamelyik ismerősével. Jellemzését úgy összegezte: szegény Jancsi, de kár érte, olyan jó ember volt.
Kétszer is neki köszönhettem életemet. Először a halál torkából hozott vissza. Tüdőgyulladásban feküdtem, a kihívott cenki orvos megállapította, nem lehet segíteni rajtam. Anyám azonnal üzent apámnak: ha még életben akarja látni a fiát, rögtön jöjjön haza. A közeli Nagykertben munkálkodott. Mikor belépett a házba, lepedőt ragadott, és a kútnál megmártogatta a hideg vízben. Ebbe csavarta egész testemet: a láz lement, megmenekültem, igaz, újból meg kellett tanulnom járni; anyám szerint annyira legyengültem, hogy még a nadrágtartón lógó rövid nadrág is meggörnyesztett. Lehet, az már az utolsó évszaka volt otthon, amikor kisgazdának léptetett elő és megengedte, hogy vetésnél én vezethessem az ökröket. Anyám hátul a masinát igazgatta, apám meg vezette. A gyereket és asszonyt nem szívlelő Vörös, bár jobb oldalt volt, amint kissé előre léptem, rögvest fellökött. A két ökör közé estem; apámnak az utolsó pillanatban sikerült megállítania az ökröket, különben átment volna rajtam a vetőgép.
Egyszer mégis nagyon ellátta a bajomat. A vasárnapi mise után átvitt magával a negyedik szomszédba Derdák suszter komájához. Míg a felnőttek nagyban tereferéltek bent, a nyitott konyhaajtón át kisomfordáltam az udvarra, úgysem értettem semmit a felnőttek dolgából. Meglepetésemre gyufaszálat fedeztem fel; mivel apám dohányzott, ezzel mindjárt neki akartam kedveskedni. Dicséret helyett méltatlankodást, sőt megrőkönyödést váltott ki a gyufaszál átnyújtása. A kupaktanács úgy vélte, veszélyes dolog az, ha gyufa kerül gyermek kezébe. Apám leoldotta nadrágszíját és kegyetlenül elpáholt vele. Azt hitte talán, ezzel nevelő hatással lesz rám. Jajveszékelésemnek mégsem annyira az elnadrágolás volt az oka, sokkal inkább a lelki fájdalom: hogyan tudott ennyire igazságtalan lenni hozzám? Eszem ágában sem volt játszani a gyufával, de különben sem értettem a tűzcsiholáshoz.
Mindez nem hűtötte le vele szembeni rajongásomat. Szokatlan kedvességnek tartottam, hogy tavasszal csalithordáskor egész bokor kökörcsint hozott anyámnak az erdőből. Aztán elment, majd jöttek a szovjet tankok, véget nem érő sorban csörömpöltek végig az utcán a Kisutca felé. A katonák cukorkát és cigarettát szórtak a bámészkodók közé. Nekem erről is apám jutott eszembe: keresztanyám alig győzött hátra rángatni, mert én nem tartottam a veszélytől, netán túlságosan közel kerülök a lánctalpakhoz. Szedtem, kapkodtam a cigarettát apámnak, hogy legyen neki, ha majd megtérül a háborúból.
A világégés helyi töredékei élesen megmaradtak emlékezetemben, de alig illeszthetők időbeli sorrendbe. A háború első jeleként - még apám idejében - tigris tank került a karácsonyfa alá. Nem bírtam abbahagyni ide-oda tologatását, mert még szikrákat is szórt.
1944-ben elvitték a toronyból az egyik harangot, pontosabban cigányoknak parancsolták meg a leszerelését. Mikor elkészültek vele, cipekedés helyett szabaddá tették az egyik ablakot s azon keresztül pottyantották le az utcára, ahol tompa huppanással ért földet; az ütődéstől két darabra tört.
Az idő tájt ismételten elhallatszott Sopronból a visongó szirénázás, utána meg a gépek morajlása, zubogása, a bombák robbanása. A liberátorok alakzatban tömegesen repültek el felettünk. Eget betöltő dübörgő morajlásuk belém telepedett és befészkelte magát hallásomba. Gyakran ezüst színű csíkokat szórtak alá. Minden érdekességük ellenére sokkal inkább a legkülönbözőbb típusú repülőgépek modelljei nyűgöztek le. Hiába mondták, nem szabad hozzájuk nyúlni, mert mérgezettek, meg fel is szoktak robbanni. Az egymotoros vadászgéptől a hatmotoros bombázóig nagyon változatos gyűjteményre tettem szert; a propellerek kerekre vágott kaucsukból voltak, a gépek meg valami könnyű kékesszűrke műanyagból. Óvatos voltam ugyan kirakásukkal, egyik alkalommal - már a front átvonulása után - mégis rosszul időzítettem a bennük való gyönyörködést, mert éppen keresztanyám nyitott be a szobába. Még anyámmal is szóváltásra került sor, miért engedi ezt meg nekem, hiszen felrobbanhatnak. Ez a veszély mitsem zavarta; összekapkodta egész légi haderőmet és a tűzhelybe vágta. Alig hagyta el a szobát, gépeim mentésébe kezdtem, de épen egyiket sem sikerült kiszednem a tűzből nagy bánatomra.
Egy szép napon magyar katonákat szállásoltak be hozzánk. Napközben a kastélyban tartózkodtak, csak éjszaka háltak nálunk. Közöttük volt a motorkerékpáros, mindig bolondozó Elek, aztán Sipos, akivel keresztanyám kezdett jóban lenni.
Siposék egyik este nagyon idegesen érkeztek meg, letolva minket, kényelmesen üldögélünk, miközben az oroszok sztalingyertyázzák Cenken a Széchenyi kastélyt. Rögvest menekülésre késztettek minket. Sipos öcsémet vette nyakába és futottunk ki az Ér partján a Bikaréten ásott fedetlen bunkerba. Kísérteties volt a gépek visongó zúgása. Csendes este volt, így hallható volt a tűz ropogása, sistergése. Nagy félelmemben a bunker aljában kuporodtam le. Sipos azonban úgy vélte, nekem is látnom kell ezt a pokoli jelenetet. Felemelt; én csak hunyorogva mertem felnézni. A sztálingyetyák fényes csíkokban hulltak alá a repülőkről, lent meg rózsaszínű, narancssárga színben verődött fel a lángtenger fénye.
Anyám elpanaszolta nekik a patkányözönt. Nagyon egyszerű módon oldották meg: a ház végét képező fészerben lévő ól bejárati cölöpénél tátongó lyukba talán egész benzineskanna üzemanyagot öntöttek, majd pedig meggyújtották. Huhogó lángnyelv csapott fel majdnem a tetőzetig; szerencsére nem gyulladt meg, ellenben véget ért a patkányvész.
Magyar katonaorvosnak köszönhetem életem megmentését. Hasmenéssel kezdődött, a végén már tiszta vér jött belőlem. Először eltitkoltam anyám előtt, míg feltűnt neki gyakori guggolásom a trágyadombon. Amint meglátta, elszörnyülködött. Az értesített magyar katonák este magukkal hozták a katonaorvost. Ketten fogtak le, mert az orvos sehogyan sem tudta volna belém önteni a kegyetlenül keserű, szintelen folyadékot. Utána kerek, cikóriára emlékeztető barna tablettát vetetett be velem. Ez már elfogadható volt, mert édesen ízlett. Ebből hagyott is néhányat. Szinte az utolsó órákban sikerült a beavatkozás, ugyanis másnap reggel tovább vonultak a katonák.
Egyik este hatalmas német katona rontott ránk. Parancsolóan enni kért, nagy izgalommal jó adag sonkás tojásrántottát kíszített neki anyám. Amint mindet befalta, végigfeküdt az ágyon és nyomban elaludt, elvéve előlünk a fekvőhelyet.
Idegenek dolgában a német katona után amerikai vagy angol pilóta tévedt be hozzánk. Sehogyan sem értettük egymást. Valaki azt tanácsolta neki, menjen a községházára és ott jelentkezzen. Nem tudom, mi lett a sorsa. Lehet, abból a gépből ugrott ki, amelyik a Csörgető patak és az Ikva összefolyásánál a fürdőnél zuhant le, tele géppuska tölténnyel.
A németek alaposan megszállták házunkat. Keskeny udvarunkban még gyalogsági ágyút is helyeztek el gépkocsik mellett. Alig tudtunk tőlük mozogni. A későbbiek folyamán is ellenállhatatlanul csábított és bódítóan hatott az orromba nyomuló benzinfüst. Több napon át maradtak, így volt idejük szemrevételezni az egyik ölőt. Én mindig a nyomukban jártam. Tüstént jelentettem is anyámnak, nagyon nézegetik a disznót ezek a németek. Anyám rögtön tudta, mi lóg a levegőben és keresztanyámra bízva a két gyereket Lózsba ment, segítségül hívni nagyapámat. Mire visszaért, vége volt a műveletnek. Mihelyt elkapták a németek a disznót, nagy kiabálásba kezdtem, keresztanyám rohant oda. Sikerült is kiütnie az egyik német katonának a kezéből a bajonettet, de ez nem mentette meg az állat életét. Nagyon sietős lehetett dolguk, mert még ki sem nyúlt a disznó, feldobták az egyik nyitott kocsira, aztán elhajtottak valamennyien a Csordahajtón.
Az oroszok bevonulása előtt szinte naponként dobolták ki a rekvirálást. Eleinte házanként szalmát, majd száraz takarmányt kellett kirakni a házak elé, amit onnan el is vittek. Végezetül már élő állatott kellett leadni. Anyám kerresztanyámat kérte meg, vezesse az üszőt a kijelölt cenki leventetérre. Mire odaért, már senki sem törődött az összeterelt állatokkal; keresztanyám várt egy ideig, aztán hazafelé indult, üszőnk meg nyomába szegődött, mégsem merte magával hozni, ami miatt anyám méltatlankodott is.
Keresztanyám felajzottan számolt be a zsidó kényszermunkások elpusztításáról: a cukorgyár répamosó csatornája előtt sorakoztatta fel őket az SS-különítmény, legéppuskázta őket, a csatornába hullott testeket pedig mésszel öntötték le.
A legvégén még tankcsapda is épült a Papköz lezárására a plébánia kerítése és a mázsaház között. A németeknek sikerült saját csapdájukba esni, ugyanis Szécseny felől éppen erre vette útját egyik páncélos osztag. A tankkal sehogyan sem tudtak átvergődni a csapdán, ezért septiben a helybéliekkel bontatták szét, már amennyire lehetett.
Az oroszok bevonulását több napi ágyúdörgés után valamikor délutántól puskaropogás előzte meg Ebergőc felől. Éstére Tamás Margit néninek a plébánia melletti Hézli-háza
kertjébe vonultunk jó néhányan. Pontosabban a kertben ásott fedett bunkerban húzódtunk meg éjszakára. Aránylag sok gyerek volt, de csak két férfi, Margit néni testvére Gyula bácsi, meg Toma Józsika apja, Józsi bácsi. Meghordták a bunkert szalmával, rátelepedve nagyon otthonosan hatott. Dunnát is vittünk magunkkal, s viharlámpa fénye mellett mi gyerekek kimondottan élveztük a helyzetet. Reggel idegen hangokra lettünk figyelmesek, amik kimondottan nekünk szóltak. Gyula bácsi kimászott, azaz előbb csak a fejét dugta ki, de az orosz ráparancsolt, menjen ki. Mikor látta, tele van emberrel a bunker, ordibálni kezdett vele és ráfogta géppisztolyát, ami elvette a bátorságunkat. Végül azzal fenyegetőzött, ha nem megyünk fel, tankkal beletaposnak mindnyájunkat a földbe.
Kimásztunk sorjában, aztán elől az udvarban a tornácon ácsorogtunk. A visszavonuló németek még el akartak búcsúzni a falutól, s dél felől két ágyúlövést adtak le a közelben lévő templomtoronyra. Ezt még szórakoztatónak is véltük, ellenben a harmadik lövedék a szomszéd Bongyorok háza tetőzetében robbant. Nagy riadalom támadt, a lányok, asszonyok sikoltoztak. Mire eloszlott a fűst, óriási lyukat láthattunk a szomszéd padláson. Anyám csodaként emlegette, ugyanis mindenki szenvedett valami sérülést, vagy legalább szilánkot kapott, mi hárman viszont teljesen épen maradtunk.
Ha jól emlékszem, ezután felsorakoztunk az utcán és következett a már említett “díszmenet" a falun és a Kisutcán át a Kerekes rét felé Cenk irányába.
A front az orosz tankok átvonulásával ért véget. Estére azonban megérkezett a gyaloghad. Anyám színlelt nyugalommal fogadta a kvártélymestert, mondván neki, nálunk nincsen hely, menjenek jobb szomszédunkba. Kiderült, mikor már harmadszor jött az orosz, éppen onnan küldték át; Treszka néni értett a nyelvükön, mivel tudott horvátul. Ekkorra már nem maradt más hátra, mint összeszedni a legszükségesebbeket és anyám, karján öcsémmel engem meg kézen fogva sietett át Szécsenybe Mári nénémhez. Nagyon összezsúfolódtunk, de ez nem akadályozta az egyik orosz katonát és ráadásul ő is közénk feküdt. Másnap a dolgok után kellett nézni, mindenekelőtt el kellett látni az állatokat. Anyám most gyermekeivel tüntetően vonult végig a falun, mert az a hír járta, az oroszok nem nyúlnak a gyermekes anyákhoz. Hasonló határozottsággal akart betérni házunkba, ami egyrészt könnyűnek látszott, mivel a megszállók kiemelték a kaput, másrészt lehetetlen volt, mivel géppisztolyos őr útját állotta. A többiek ott nyüzsögtek az udvaron. Anyám nem akart tágítani, az őr azonban ráfogta géppisztolyát, így kénytelen volt meghátrálni. Szürke pufajkás alacsony emberek voltak, ellenben a tülekedésre odajött valami rendes katonaruhát viselő tisztféleség, és el kezdte magyarázni, mama, ne féljen, de most ne jöjjön be a házba, csak másnap, amikorra már tovább vonulnak a vad kinézetű (kirgiz?) pufajkások. Ők hatan még itt maradnak, de ez ne zavarjon minket. Ukránok voltak. Közben én veszélytől mitsem tartva kezdtem nézelődni a házban: egyetlen keskeny udvari ablak kivételével bedeszkázták az ablakokat, a konyhaajtót; a berendezést kihordták az udvarra, az első szobát félig meghordták szalmával. Ott heverésztek a katonák. Volt több mint félméteres színes Mária szobrunk. Az is ott feküdt a szalmán; az egyik katona ölelgette, csókolgatta mint valami valóságos élőlényt. Anyám is nekibátorodott, és arra kért, hozzam el a szomszéd udvaron áthaladva, hátul, a kutnál kiakasztott zöld szvetterét. Utána ismét Szécsenybe mentünk.
Hazaérkezésünk után - a kirgiziek valóban tovább vonultak - nagyon barátságosan fogadtak az ukránok: öcsémet a nyakába kapta egyikük és táncolva körbe hordozta az udvaron, nekem meg krumplicukrot adtak, amit nagy élvezettel majszoltam. Segítettek az állatok ellátásában is: olyan gyorsan hajtották a szecskavágót, mintha motort szereltek volna rá. Anyám mégsem akart teljesen egyedül maradni velünk, ismét nagyapámáért ment Lózsra. Már öreg embernek számított, de azért biztonságot nyújtott jelenléte. Amíg nálunk maradt, vele háltam egy ágyban.
Az oroszok bevonulásakor légitámadás is érte a falut. Két bombát dobtak le; az egyik az utcán robbant és Rokob Flóri bácsit ölte meg. A másik a Marcin házra hullott, de az ütőszeg állítólag elgörbült a mestergerenda bügykén, így csak a földbe fúródott, de nem robbant fel. Onnan kiásták és a kertjük végében az Ikva (tulajdonképpen Malomárok) partján ásták el. 1953-ban a meder szabályozásakor ráakadtak a kubikusok. Félig felfedve pöffeszkedett heteken át, míg végre elszállították. A Malomárkot végig szabályozták; a Kétikva között rengeteg lőszerre akadtak, amit tüzet rakva előszeretettel robbantottak fel.
A háború nyomaként sokáig szanaszét hevertek a különböző autóroncsok, megmaradtak a lövészárkok, bunkerek. Az erdő szélén a Csordahajtó felől vezető út végén két magyar katonát temettek el; sírjukat kihantolásukig két léckereszt jelölte. A Bilovics-köz végiben a Cseszkó ház előtt hosszú időn át nagyobbacska fiúk játékszerként használták az ott hagyott két német légvédelmi ágyút. Az egyik használhatatlan volt, a másiknak félkörben mozgatható volt a csöve. A lejtő miatt ezt fel kellett tolni, akkor ráült két-három gyerek, majd a cső eleresztve nagy lendülettel vitte a másik oldalig a rajta ülőkét és hintázott vissza középre.
Az oroszok is találtak maguknak játékot: az urasági földekről kisvasút szállította a földekről a petőházi cukorgyárba a répát. Gazdátlanul, kihasználatlanul álldogáltak a ,,pomváglik“. Sikerült beindítani a kismozdonyt, a katonák meg nagy vidáman kocsikáztak az épen maradt szakaszon fel-alá.
Moszkvában a nagy díszszemlét követően óriási tűzijátékkal ünnepelték a háború végét. Ha nem is hasonló méretekben és teljesen ilyen szándékkal, erre nálunk is sor került. Udvarunkon nézelődtem, amint éppen a Láncoskép felé kétfedelű repülőgép szállt el felettünk. Hirtelen nagy fekete füstgomolyagot pillantottam meg; be is kiáltottam anyámnak a házba, nézze meg gyorsan, mekkora füstöt eresztett a repülő. A füst valójában Homorék felől jött, az ő pajtájuk gyulladt ki. Úgy beszélték, az egyik orosz katona égő gyufával akart meggyőződni arról, vajon üres-e az ott tárolt benzines hordók egyike. A művelet meg is tette hatását: a tűz mindkét irányba terjedt, s azon a soron a Láncosképtől az iskoláig legégett valamennyi pajta. Egyik oldalt az utca vége, a másikon a templomkert akadályozta meg a tűz további terjedését. Heteken, hónapokon át szekereken hordták a gazdák a Linkóba a cserép- meg egyéb törmeléket.
A szovjet egységek nálunk maradt része a kastélyt vette birtokába hadiszállásul. Valójában gyűjtőtábornak szemelték ki. A Temető felé vivő Csordahajtó mellett a papkerttel szemben húzódott a Mentesék földje. Anyám elbeszélése szerint elhelyezésükig ott őrizték a magyar hadifoglyokat, míg a kastélyban a marhaistállókban és azok padlásán zsúfolták össze őket. A falu népének megengedték, hogy hetente kétszer, kedden és pénteken élelmiszert vihetett nekik néhány asszony, de őket is csak a kapuig engedték. Mire jött a nyár, kitört a tifusz és a faluba is átterjedt. Nem tudni, hányan estek áldozatul.
Volt, aki szökéssel akart megmenekülni a kastélyból kivezető földalatti csatornán. Lehetséges, hogy sikerült is egyiknek-másiknak. Annál nagyobb rémületet keltett az az eset, amikor kitudódott, az oroszok megvárták, míg a csatorna végéig kúszott két fogoly, s ott lőtték le őket. Ezt követően berácsozták a csatorna kifolyóját. A kertészkert helyén kiutalt házhelyünkön jókora kút volt; irdatlan nagy ajtóféleséggel fedték le. Nem mertük használni, mert azt hiresztelték, a fogolytáborból származó ember hulláját húzták ki belőle.
Többször elmentünk a Nagykertbe, s onnan hallgattuk a kastély magas kőkerítésén áthallatszó világvégi takaródót, amit gyászos együttérzésből inkább búcsúztatónak véltünk. Annyira mindennapjainkhoz tartozott a ránk szakadt helyzet, hogy buzgón ment a nép a templomba és könyörgően énekelte az imertté vált fohászt:
Ha égből földre néz szemed,
Anyánk ha bút és bajt keressz,
S ha látod lenn a föld porát,
Ki jár ott véres Golgotát.
Foglyainkra nézz,
Sorsuk mily nehéz,
Óh szándd meg őket
És védd meg őket,
Viharban annyit szenvedőket.
Egyházi ének volt, mégis hamarosan betiltották, és a templom falai között sem volt szabad énekelni.
A könyörgés, nem tudni, mennyire hatott. Nagyon kevesen tértek meg a hadifogságból, talán 1953-ban Kertész Imre. Változatlanul életvidám maradt, fügyörészve, danolászva végezte napi munkáját. Utolsóként Bongár Pistát engedték haza 1954-ben. Őt civilként vitték magukkal a megszállók.
Faluszerte ismertté vált a táborparancsnok, akit csak Jungi papaként emlegettek. Ő viszont a szesz foglya lett, s amikor már a helyi noha is elégtelennek bizonyult, megitta a spirituszt. A szesz meggyulladt benne, az ő élete meg kialudt. A kastély udvarán a gesztenyefák alatt obeliszkszerű fejfát készítettek neki deszkából, benne egy üveg borral, tetején vörös csillaggal.
Nem tudni, honnan, egyik nap valami szökevényféle alacsony ember kéreszkedett be hozzánk. Anyám, már apámra való tekintettel is, befogadta, de csak az istállóban adott neki helyet. Segített is valamelyest a napi munkában, de egyik éjszaka nyomtalanul eltűnt apám csizmájában. Csupán pesti mivoltát sikerült megtudni róla.
A háború utáni ínséges idők úgy is éreztették közvetlen hatásukat, hogy Debrecenből hozzánk költözött Márcella nagynéném családjával. Velük osztottuk meg a házat: ők vették igénybe az első szobát, mi a hátulsót. A füstös konyhát kemencével közösen használtuk. A velük hozott dajkát, Böske, Sarkadi Erzsébetet ránk hagyták. Én Böskével osztottam meg az ágyat, mégsem szívlelt meg különösebben. Mindig Ottó öcsémnek fogta pártját, helyette és miatta többször kikaptam tőle. Nem szeretett makacs, duzzogó viselkedésem miatt, igaz, én meg szerettem felbosszantani.
A növekvő nyomorban anyám feltárta neki, Böske 18 éves leszel, keress magadnak másútt boldogulást. Lózson sógorom anyja fogadta be 1948-ban, onnan Budapestre távozott. Eléggé szomorúra sikerült a búcsúzkodás. Előtte udvarlója is akadt a vasutas Visi Pisti személyében. Valaki felbíztatta öcsémet, ha jön hozzánk, kérdezze meg tőle: Visi, tudsz visítani? Ottót ő is bizalmába fogadta, ami szerencsétlen fordulattal ért véget. Pisti lakodalomból jövet kóstolóval állított be; nem hiányzott a boros üveg sem. Ebből öntögetett nem csak Böskének és magának, hanem öcsémnek is. A négy-öt éves gyerek szinte az eszméletlenségig berúgott, arca egészen elkékült. Márcella néném kezdte ápolgatni, közben üzent anyámnak a mezőre, halálán van Ottó. Anyám lélekszakadva állított be, de csak annyi tellett ki tőle, hogy Pistit bódultnak nevezte és megmondta neki, többet ne tegye be lábát házunkba. Márcella néném meg azt hajtogatta: ides Ottónk, ne halj meg!
A főváros koplalása hozzánk is beköszöntött. Jobb oldali szomszédunkban több hónapon át pesti kislány üdült, de inkább szomorkodott. Hasonló korú lehetett. A kerítésen át figyelgettem, valahányszor karját kitárva szárnymozdulatokat utánozva sétált fel-alá az udvaron és önfeledten énekelte:
Szárnyat repül egy madárka,
Szárnyaival integet,
Levelet hoz a nyakába´,
Jó anyámtól üzenet.

Kismadárka hozza nékem
Jó anyámnak levelét,
És azt mondja, hogy szeretné
Látni kedves gyermekét.

Repülj vissza kismadárka,
Mondd anyámnak, csókolom,
Én már többé nem mehetek,
Nem sokára meghalok.

Nagyon sajnáltam a kislányt. Megtanultam s megőriztem a tőle hallott dalt; talán a legelső volt életemben. Még nem jártam iskolába.
A koplalás enyhítésének egyik módja volt sportolók vendégszereplése. Lejött hozzánk jóllakni egyik pesti focicsapat. Habár 10:0-ra megverték a falubelieket, mégis büszke volt látogatásukra a falu, meg hogy milyen jó csapat is a pesti válogatott.
A háborús hangulat évekig eltartott, hiszen a fogolytábor felszámolása után is tapasztaltuk a Vörös Hadsereg jelenlétét. Éppen trágyát hordott anyám, én is vele tartottam. Valahonnan Sopron felől kétfedelű repülő célzott meg minket. Egészen a szekerünk fölé ereszkedett, az ökrök felemelték fejüket és szokatlan hangon bődültek fel. A gépből hallottuk az oroszok röhögését. Máskor meg teherautón elhajtottak mellettünk rajta egész cseresznyefával. Az ágakon majmokként csüngtek a katonák. Sopronban egyik alkalommal dermesztő látványként hatott a várkerületen végighaladó nyitott teherautó, rajta rabruhába öltöztetett foglyokkal; őrzőik rájuk szegezték géppisztolyukat.
Egyébként is megmaradt az ágyúzás a Fertő tó felől osztrák oldalon. A légi tűzérség gyakorlatozni szokott égtelen lövöldözéssel. Ilyenkor felszállt egy vagy két repülőgép bőrzsákot vontatva maga után. Erre céloztak az orosz katonák. Utolsó megnyilvánulásként minden előzetes dörej nélkül bocsátottak útjára egy löveget. Vasárnap délelőtt volt, mise előtt. Szintén az udvaron tartózkodtam, amint félelmetes süvöltést, sípolást hallottam. Egész alacsonyan süvített el fejünk fölött valami, másodperceken belül belerengett a föld. Misekor tudtok meg: a lövedék a mi utcánk déli oldalán csapódott a földbe Ferkó Vaszarics Bözsiék udvarán. Azt állították, hét méter mélyre hatolt, s ezért nem vitték el a kihívott tűzszerészek.
A háború utáni vergődésben nem sok ideje és ereje maradt anyámnak két gyermekére. Egész nap kint volt a határban, sokszor csak sötétedéskor tért haza, de akkor még etetni is kellett. Ilyenkor Som Teri nénénkre, majd annak hugára, Dudám keresztanyámra bízott mindkettőnket. Nagyon hosszúak voltak a napok; estefelé mégsem mertünk bemenni a házunkba a sötétedés miatt, inkább kint üldögéltünk az utcán. Egyik ilyen alkalommal a hazatérésre szólítást nem tudtam követni; délutántól egyre nagyobb fájdalom ült ágyékomba, végül felkelni sem tudtam a földről. Úgy kellett hazavinni. Télen - ha éppen nem gyötörték a gondok - sokat mesélt és énekelt, néha-néha még tréfálkozásra is tellett tőle. Nagyon restelltem, amikor öcsém elsőáldozásakor az örvendező szülők között anyám feltűnően könnyezett. Mise után meg is kérdeztem tőle: miért sírt? Ej fiam, a második gyereket nevelem apa nélkül - fakadt ki, belém szorítva a szót.
Nem találom okát, minek volt betudható, de a későbbiek folyamán annyira elbátortalanodtam, hogy egyedül féltem átmenni akár a szomszédba is, amikor meg anyám a legkülönbözőbb ügyekkel bízott meg (kölcsönkérés, bejelentés az irodában), mindig alapos szidásába került, míg sikerült rászednie. Kivételt csupán a Dorner, meg a ,,Hangya“ képezett, mert az odajárás idővel szokássá vált élesztőért, sóért, ecetért.
Mellément azon korai kísérlet, amikor - talán keresztanyám - elvitt az óvodába. Rettenetes szorongás vett rajtam erőt. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam, a számat meg ki sem mertem nyitni. Így történhetett meg, hogy az óvónéni szoktatási nekirugaszkodásai végén kijelentette, hogy vigyenek haza, és ne hozzanak többet az óvodába. Igen, mert már nagyon kellett pisilnem, de nem mertem szólni, míg a lábam körüli pocsolya tanúskodott a dicstelen műveletről.
Mégis mindig társakra vágytam. Apám életében, de kezdetben utána is, mindennapos volt nálunk Toma, Kunhegyi Józsika. Egy évvel volt idősebb, mindenben rá hallgattam, még abban is, hogy mártsam a sapkámat a kapu mellett álló vödörbe, amibe csak úgy csínytevésből bele szoktunk pisilni. Csorgott a piszkos lé belőle, de Józsika arra bíztatott, tegyem csak a fejemre. Anyám ugyan hamarosan észrevette és éktelen szidalmakkal hordta le Józsikát, de már késő volt. Hideg idők jártak, fertőzéses megfázás kapott el. Az egyik halántékomon nagy sömör keletkezett, szinte mind kihullott a hajam; a gennyes sebfoltot hónapokig gyógyítgatta anyám pipityérrel, de így is megmaradt a nyoma. Józsika elmaradt, meg aztán el is költöztek Farádra, ahol apja állomásfőnök lett a GYSEV-nél. Magányosan teltek napjaim. Ebben az állapotban ácsorogtam az utcán. A házunk előtt haladt el a három-négy évvel idősebb Faranc Gottlieb Lajcsi. Kis Ernőnek szólított, erre nekibátorodva behívtam hozzánk játszani. A sporherd mellé telepedtünk le a konyhán. Lajcsi ügyesnek és leleményesnek bizonyult: kukoricatorzsából hidast épített nekem. Amint keresztbe-kasba rakta egymásra az egyes darabokat, magyarázgatta, hogyan kell ezt csinálni. Amikor elkészült, nagy boldogság költözött belém: ha csak egy alkalomra is, ismét lett jópajtásom, aki törődött velem és még tanultam is tőle valamit.
Az óvodai kudarc után az iskola első osztályának első napja sem kezdődött jól: a Mesterné az első padba ültetett. Nyugtalan természet lévén, nem tudtam ülni sokáig mozdulatlanul, s így belerúgtam a padzáró deszkába, aminek furcsa hupogása idegesítette a tanító nénit. Nyilvánvalóan nem kellett kutatnia a tettes után, hiszen ott ültem közvetlen közelében, ezért mindjárt meg is intett. Hiába akartam másként, valamelyik lábam újra és újra beleütközött a záródeszkába, mígnem a Mesterné megelégelte az egészet: kihívott az osztály elé, aztán vesszővel elverte a lábamat. Sírva mentem haza, és kijelentettem anyámnak, hogy én soha többé nem akarok menni iskolába...
Mesterné, azaz Nagylósy Gyulánéhoz nem fűződik sok, egyáltalán kellemes emlékem. A lábvesszőzés után következtek a körmösök. A palatáblán párhuzamosan tanultuk, gyakoroltuk a betűket és a számokat. A betűkkel nem volt sok bajom, de annál több a számok közül a kettessel. Bárhogyan igyekeztem, sehogyan sem sikerült a kunkor s ezzel a számot megállítani a lábán. Félénkségem begörcsölést idézett elő. Tanító néni nem nagyon biztatott, inkább parancsolt, és ez éppen az ellenkező hatást váltotta ki; még azzal sem tudott elérni eredményt, hogy a kezemre verve akarta vezényelni ujjaimat. Megint bőgve mentem haza. Otthon folytatódott a szigorított tanítás. Anyám ugyan megmutatta, hogyan kell írni azt a bűvös számot, de amikor rajtam volt a sor, sehogyan sem állt rá a kezem, pedig végül tele kellett írnom a palatáblát és másnap bemutatni az eredményt. Bármiként is, egész életemben gyakran megbotlottam a 2-es számnál, ami átvitt értelemben a kettősségre is vonatkozott.
Lehet, hogy Tanító néni eleve nem szívlelhetett, mert többször térdepeltetéssel is fenyített. Egyik alkalommal feltűnt, hogy térdepelő társaim egymás után mehettek a helyükre a varázszsóra: Tanító néni, bocsásson meg, többet nem leszek rossz. Ebből én is okulni véltem a vasárnapi misén tanúsított viselkedésemért kirótt büntetéskor. Mindjárt hétfő reggel megleckéztetéssel kezdődött az óra. Tanító néni nem érte be szavakkal, hanem ki is térdepeltetett. Alig hogy belekezdtem a vezeklésbe, máris felálltam és kezdtem hadarni a varázsszavakat. Tanító nénit nem sikerült megtévesztenem, ezért - miközben a többiek mind felkeltek már mellőlem - én még ráadást is kaptam. Érthetetlenül feleslegesnek bizonyultak a tornaórák, hiszen úgyis hancuroztunk eleget. Ezek egyikére még emlékszem is: Felálltunk a padsorok közé, majd sorjában nekirugaszkodtunk az első padok magasságában felfordított lavórnak. Ez volt a magasugrás. Volt, aki megtorpant, majd újból nekilendült. Czákler Teri a másodikosok közül nagy nevetést váltott ki mutatványával, ugyanis teljes lendületből a lavór tetejére ugrott. Cickének nevezett sorstársunk nem úszta meg egyszerű dorgálással, hanem copfjánál fogva ráncigálta meg a Tanító néni. A szokásos fegyelmezési-nevelési módszerek alkalmazásánál általában különbséget tettek a fiúk és a lányok között. A fiúknál legenyhébbnek számított a barókázás; ennek súlyosbított változata pofonnal járt együtt. Utóbbi nem csupán fájdalmas volt, de megalázó is. Szigorúbb esetekben - de inkább az alsó osztályokban - szokásban volt az elnadrágolás nád- vagy mogyorófa pálcával. A körmöst a lányokra is alkalmazták - ha kéznél volt - lapos vagy élére állított vonalzóval, de jóval ritkábban mint a fiúknál, és a térdepelést is inkább a fiúkra rótták ki. Ennek szigorított változataként szabták meg a guggolást csipőre tett kézzel. Előfordult, - de ez inkább kollektív fegyelmezésnek számított - a vigyázzban állás is, feltett kezekkel a szűk padokban. Egyéni büntetésnél sokat számítottak a családi körülmények.
Tanítónő létére egyáltalán nem volt szeretetre méltó jelenség, inkább félelmet keltett szigorú, megvetésre valló tekintetével, amire alig ült ki mosoly. Ebben a kivitelezésben csak növelte elriasztó mivoltát, amikor egyszer óra alatt egyszerűen lefordult a székről és dülledt szemmel nézett a semmibe a katedra széléről. Riadalom támadt a két összevont osztályban, a lányok sikoltoztak. A bátrabbak még csak kisurrantak a katedra mellett lévő ajtón, azonban a többiek kinyitották az ablakokat és úgy ugráltak ki az iskolaudvarra. Ez nem járt sérüléssel, mivel földszíntes volt az épület, az udvart meg kaviccsal szórták meg. A zajra előkerült férje, a Főtanító úr és átvitte az iskolaépület másik szárnyát képező lakásukba.
Az 1947. évi tavaszi árvíz idején azzal keltett félelmet, hogy fel hívta a figyelmünket a két legnagyobb elemi veszélyre: a tűzre és a vízre. A tűz elől el lehet, a víz elől menekülni nem lehet - hangzott szentenciája. Csupán az első osztályt töltöttem kezei között. A későbbiek folyamán kerültem őt, és csak akkor köszöntem neki az utcán, ha sehogyan sem tudtam kitérni előle, de ott egyébiránt sem nagyon mutatkozott. Ennek ellenére az ő személyéhez fűződik első, felszabadultsággal járó alapélményem. A jóidő beálltakor, valamikor tavasszal kirándulni vitte mindkét osztályt a Csordahajtón végig, egészen a négy gesztenyefával szegélyezett Vörös Keresztig. Ott hosszabb ideig tartózkodtunk. Hazainduláskor biztatására buzgó lelkesedéssel meneteltünk és énekeltük:
Piros rózsa, fehér rózsa
Kihajlott az útra.
Gyerre velem kispajtásom
Szakajts egyet róla.
Nem szakítok róla,
Nem kell nékem rózsa,
Az én rácsos kiskertemben
Száz a nyíló rózsa.

A szomorkás dallam és szöveg átjárt, életre szólóan belém ivódott ez az első, közösségileg tanult és énekelt dal.

Nyolcadikas koromban már elterjedt volt nálunk is a ballagás vándorbottal, lámpionnal, batyúval, benne pogácsával, füzetkével. Irkalapokból aprították kicsire, valaki fekete cérnával fűzte össze közepén. Minden tanítónktól volt benne útravaló. Mindjárt elsőnek Tanító néni jegyezte be: “Ha betűt látsz, gondolj arra, akitől az elsőt megtanultad." Mi volt ez, ha nem hálát elváró szándék, megmaradni volt diákjai jó emlékezetében? Talán fel sem merült benne, mennyire szívtelen módon igyekezett megtanítani velünk a betűvetést.

A második osztályban a Mátyásnak nevezett Gottlieb István vett kezelésbe. Neki, mint férfinak természetes tekintélye volt, amit testi fenyítéssel is nyomatékosított. Ő idomította belénk az egyszeregyet: reggelenként, mielőtt elkezdődött a tanítás, kórusban mondtuk végig, míg - már aki - elsajátítottuk ezt a nélkülözhetetlen műveletet. Amikor már jobban ment, az ötösnél tréfára is vettük a dolgot: ötször öt, az huszonöt, János bácsi megdöglött, holnap lesz a temetése, te meg lész a felesége. Feleltetéskor nyilvánvalóan egyenként tudni kellett, mert ha nem, akkor következett az idomítás egyik vagy másik változata. Mint amolyan falusi iskolában mindent igyekeztek belénk verni. Mátyás tanító szigorúsága mellett jól is magyarázott, azaz szemléltetően adta elő a tananyagot. Nem egyszer addig ismételte és ismételtette el, amíg megnyugodva észlelte, hogy a gyengébbek is felfogták, amit elmondott és természetesen közben fel is írt a táblára. A harmadikosoknak már dolgozatot is kellett írniuk pl. az olvasókönyvből vett történetről: Lakodalom van a faluban. Mátyás gúnyolódni is szeretett. Kisbíró Rokob Imrét kifigurázta azért, mert az eredeti szöveg első mondatát is onnan vette és durrogás helyett dorognak a pisztolyok, írta, még hozzá egy r-rel, amiért a két osztály előtt nevetség tárgyává tette Mátyás.

Tartottam tőle, valamiképp mégis kedveltem. Tetszett, amikor bricsesz nadrágban, birgeri csizmában magabiztosan járt-kelt az osztály előtt. Magas homlokán fordított w alakban végződött hátra fésült haja, amit én ösztönösen eszességének fogtam fel. Szerettem volna, ha valamikor nekem is olyan lesz a homlokom. Akkor azonban nagyon erősen megmutatkozott, mennyire házi használatú volt szókincsünk. Az alsó osztályokban tavasszal általában ágynak döntött valami betegség. A hiányzás miatt nem volt meg a házifeladatom. Mátyás felszólította az osztályt: Deák kivételével mindenki vigye ki a füzetét. A nevemet hallva rögvest felálltam s a katedra felé igyekeztem. Mátyás türelmetlenül megismételte: Deák kivételével. Nos, én még nem ismertem ezt a kifejezést, de mint megmutatkozott, az osztály legtöbbje sem.

Mátyás tanító végig tanított az általános iskolában, a felső tagozaton számtant és fizikát, tornát. Mikor Kóbor tanító elköltözött Szécsenyből, ő költözött az ottani, kertes iskola emeletén lévő lakásba. Kivételezésként érintett, amikor - tanítás közben - kirendelt kertásásra, mert ezáltal engem is az erősebbek közé számított az 5. osztályban. Persze nem volt elégedett velem egészen, mert Szécsenyben többször is elkéstem, a hosszú ülés meg ellankasztott. Deák, ne aludj - szólt rám ilyenkor, néha a méterrúddal is megkocogtatva fejemet. Mivel az alsó tagozaton minden tantárgyban illetékes volt, így éneket is tanított, többek között a Volt nekem egy kecském c. dalt még a 2. osztályban, de talán erre az időre esett az Egy kis malac röfröfröf megtanulása is.

A második osztályban betörtem az igába, nem is csoda, Mátyás valahányszor elmondta: vagy megszoktok, vagy megszöktök. A 3-4. osztályban meg - anyám elbeszélése után - már feketék lettek a körmeim, annyi körmöst kaptam Kisasszonytól. Akkor már kezdtem csintalankodni, mert bár jegyeim másról tanúskodtak, a fegyelem nem volt éppen erős oldalam. Mégis az ő előadásából jegyeztem meg a kalászok példáját, amivel a büszkeséget és az alázatot magyarázta meg: az üres kalászok egyenesen állnak, de a telt kalászok lehajolnak, jelképezve, hogy a teltség nem párosulhat önteltséggel, míg inkább az ürességre jellemző a fennhéjazás. Kisasszony kellő vidámsággal adta elő és plántálta belénk két komaasszony, a kövér és sovány párbeszédes dalát. Sopronból apácák jöttek le hozzánk és nagy sikert aratva adták elő énekelve: Egyszer egy királyfi mit gondolt magába...
5. osztályban megalázóan lebőgtem a szécsenyi iskolában: alig vártam már a tízórai szünetet, csak hogy kieregethessem a felgyűlt levegőt. Kokas KálmánTanár bácsinak azonban éppen a szünet előtt jutott eszébe a fegyelmezés, többek között az előző nap elszalasztott énekpróba miatt. Már kezdtem bízni abban, hogy megúszom, amikor utolsóként engem nevezett meg. A büntetés: guggolás csipőre tett kézzel a padsorok előtt egész tízpercben. Fülöp Mariska, szintén büntetett, lett a felvigyázó, és ő csak úgy belátása szerint írta fel, majd mulatságot kiváltva törölte le a tábláról a fegyelmezetlenkedők nevét. Már a kínok kínja gyötört, amikor egy ügyetlen pillanatban pukkanás szökkent ki belőlem. Néhányan meghallották ezt a mellettem guggolók és kuncogásba kezdtek. Ennek én sem tudtam ellenállni, aminek több és hangosabb pukkanás lett a folytatása. Ezt már mindenki meghallotta; nevetésben, majd hahotázásban tört ki a büntetettek sora. Ekkorra képtelen voltam tűrtőztetni magam, így aztán - nehéz meghatározni - éktelenül dorogni kezdtek a pisztolyok, puska, sőt, gépfegyverropogás hallatszott, de inkább tuba szólt belőlem, míg ki nem jött belőlem a böndőgőz. A hatás elképesztő volt, ugyanis a guggolásból valamennyien hasra estünk s szinte fetrengve röhögtünk a padlón. Tanár bácsi, mintha csak távolból eszmélt volna fel, a dolgozatok javítását megszakítva felemelte fejét, feltolta szemüvegét és megkérdezte: Ki volt az? A vigyázó Fülöp Mariska készségesen válaszolt: a Deák. Tanár bácsi mintha elgondolkodott volna azon, mit szóljon, nekem szegezte a kérdést: Fiam, van édesanyádnak disznóólja? Igen - feleltem. Akkor mondd meg neki, zárjon oda, s ezzel befejezettnek tekintette a különműsort.
Kokas Kálmán Szanyból járt hozzánk hetente kerékpárral. Nem csak zenét, hanem irodalmat is tanított. Néha elidőzött és tette számunkra meglepő megjegyzéseit. A Kirkovics korcsmárosnál lakott, s annak kertjére célozva jegyezte meg egyik alkalommal: peresztegi határ, áldott határ, mert még a füge is megterem. Máskor meg éppenséggel a családnevek alapján a falu lakosságának vegyes összetételéről tett említést: Kirkovics, Pinezics horvát, Gottlieb, Priszinger német stb. Addig sejtelmünk sem volt, hogy a családnevek származásbeli különbözőséget juttatnak kifejezésre.
Tanár bácsi behatóan foglalkozott a János vitézzel. Még házifeladatot is adott, kiki rajzban fejezzen ki egy-egy számára érdekes jelenetet. Elismerésben részesített rajzomért: az óriás meggyilkolását örökítettem meg. Elképzelésem szerint János vitéz csakis csellel teríthette le ellenfelét. Amint az óriás eltaposni készült, János vitéz ezt a pillanatot felhasználva a talpán keresztül beleszúrta kardját, ami a lábfején jött ki. Ebből már következtetni lehetett a hanyattesésre, így aztán könnyen el lehetett bánni az óriással.
A 6. osztálytól érdesebbre fordult világunk, akkortól kötelező nyelvként bevezették az oroszt. Már előtte vasárnap délután összeterelték az egész iskolát. Valami járási ifjúsági főpajtás nagyban élesztette a kedvet az orosz tanulás iránt, miközben furcsa jeleket írt fel a táblára, amiket aztán szóban is megismételt. Az egész bohóckodás arra volt jó, hogy kinyiljon a szemünk, milyen nagyszerű élményben lesz részünk, ha majd meg tudjuk értetni magunkat a szovjet pajtásokkal. A hétfői tanévnyitón osztályonként felálltunk az udvaron; az egész ceremónia csúcspontja volt, amikor bekapcsolták a rádiót és meghallgattuk Darvas József buzdítását az ország valamennyi tanulójához. Máskor Erdei GrúzTibornak már neve hallatán elborzdtunk. Bevonultunk az osztályba. Alig hogy helyet foglaltunk, bejött Mátyás, azaz Gottlieb István. Nem sokáig teketóriázott, hanem mindjárt a tárgyra térve feltette a kérdést, ki lép be az éppen alakulásba vett úttörő csapatba. A 33 tanuló közül egyik sem állt fel. Még néhányszor nekirugaszkodott, győzködött velünk, mígnem sikertelensége láttán kiadta a parancsot: egész osztály vigyázz, kezeket fel! Ebben a pozitúrában töltöttük az időt egészen a tízperces szünetig; fel-alá járva időnként a méterrúddal késztette kiegyenesíttetni a le-lehanyatló karokat, miközben az ülés éle egyre fájdalmasabban vágott térdhajlatunkba. A szünetben megtudhattuk az iskolaudvaron, hogy a felettünk járó osztályok mind beadták a derekukat. Akkor meg minek makacskodni? Mátyás a szünet után módszert változtatott: Ki nem akar belépni az úttörő csapatba? - tette fel a kérdést. Ehhez nagyobb bátorság kellett, hiszen fel kellett állni. Három lány állt fel, a fiúk közül egyedül én. Az elenyésző kisebbség nem érdemelt nagyobb figyelmet, így aztán kimaradtam a csapatból, ami nem jelentette azt, hogy ne kellett volna szinte véletlenül bent maradnom az osztályban, amikor éppen úttörö foglalkozásra került sor. Meg aztán öcsém jóvoltából közvetlenül is meg kellett ismerkednem az igazi úttörőt kitevő pontokkal, mert nála már nem lehetett szó elleszegülésről. Így rám is rám ragadt: Ha felkötöd a nyakkendőt, vigyázz rá nagyon. Azt nem is említve, hogy a tanítás utáni tüntető felvonulások a falun végig az iskola összes tanulójára vonatkoztak. Mert éltetni kellett a béketábort, szidni a tőkés nyugatot. A ,,keretműsort“ a szinte naponként belénk súlykolt mozgalmi dalok szolgáltatták. A békeharcra fel kellett készülni, a harcos békéért síkra kellett szállni. Ezt a célt szolgálta az MHK (Munkára Harcra Kész), ill. annak fejlettebb változata az LMHK (Légy Munkára Harcra Kész), még botokat is kellett faragnunk, kinevezve őket puskának, így gyakoroltuk a díszlépést; jelvény ellenében természetesen eredményesen le kellett tenni az egyes próbákat, köztük a gránátdobást. Nem játszott semmi szerepet, hogy valaki úttörő volt-e vagy sem, mert ez az iskola felső tagozatának minden tanulójára nézve kötelező volt. A továbbtanulásnál is rákérdeztek.
Az énektanulásnak volt szép oldala is: még az 5. osztályban járási versenyre készülve egyetlen kórussá szervezték az iskola jóhangú tanulóit. Gyakoroltunk is, míg lovas szekereken eljutottunk Kópházára. Tanár bácsi arcára kiült a siker mosolya: iskolánk első lett, igaz, ez Koloszár Bori és Práznek Feri érdeme volt, olyan szépen adták elő Kádár Katát.
Átütő élmény mégis Dénes majorban ért: a hetedik osztály elvégzése után, vagyis tizenhárom évesen anyám elengedett napszámba az állami gazdaságba. Gyomláltunk, spenótot arattunk sarlóval. A hirtelen jött nyári zivatar még az aratókat is az egyébként üres istállóba kényszerítette. Miközben kint villámlott, dörgött, szakadt az eső, bent a növekvő tréfálkozás, vidámság nótázásba csapott át. A fiatal aratók, legények, lányok dalolásba kezdtek. A legtöbb éneket nem ismertem, de annál inkább varázsába ejtett, amihez nagyban hozzájárultak a körülmények: dalban felszabadultan, megfeledkezve a külvilágról közösséggé forrottan a marhaistállóban jelenült meg és lényegült át a mindent legyőző életöröm.
Félénkségemet idővel makacsság váltotta fel. Ennek már negyedikes koromban adtam előjelét. Kisasszony, Csizmadia Mária a március 15-i ünnepség egyik szavalójává szemelt ki. Bármennyire akarta, nem álltam rá, pedig már a Főtanító úrral fenyegetett. Mikor kiejtette a nevét, bizony inamba szállt a bátorság, tudva, hogy ő mi mindenre képes. Talán engem lepett meg leginkább, amikor Kisasszony panaszolva adta elő neki, a Deák nem akar szavalni. - Ha nem akar, akkor nem akar - jegyezte meg és máris távozott az osztályból. Ezt jól megúsztam, ami még inkább erősített makacsságomban. Később - s ennek egyre inkább politikai színezete is volt - semmiféle közszereplésre nem tudtak rávenni, így két alkalommal is kibújtam az osztály legtöbbjét érintett színdarab betanulása, ill. előadása alól.
Makacs ellenszegülésem talán eleve véremben volt. Legkirívóbb megnyilvánulási formái éppenséggel a falu plébánosához, Németh Rudolf espereshez kötődtek. Lehetséges, velem szemben megmaradt benne valamiféle ellenszenv, ugyanis emlékezetem szerint apám a karján tartva elegyedett szóba vele a házunk előtt, ő meg még oda is jött hozzánk. Apám mindjárt unszolt is, dicsérjek a plébános úrnak, de a szentnek sem voltam hajlandó, sőt, hogy ne kelljen szembenézni vele, apám vállára fordítottam a fejem. Már ministráns korban voltam, amikor versengés tört ki azért, hogy vasárnap ki legyen az első, ill. második. T. Jenő kijátszott Homor Pistivel, így csak harmadik vagy negyedik lehettem a nagymisén. Ebből huzamosabb ellentét támadt. Oly annyira, hogy a karácsonyi litánia előtt Weisz Ferivel betlehemnézésre betérve a templomba, térdhajtáskor Feri tréfából meglökött; én elveszítve az egyensúlyt elvágódtam, W. Feri meg rám esett. Nem kellett több T. Jenőnek, mert ministránsként nyomban jelentette: Deák és Weisz a Szűzmária oltár előtt hömbölögtek. Litánia után még a templomban elcsipett az egyik sekrestyés, Bönöck Jóska bácsi és bevitt mindkettőnket a sekrestyébe, ahol felindultan várt ránk az öspörös úr. T. megismételte, amit már jelentett. Hiába igyekeztünk megmagyarázni a történteket, a plébános egyedül az illetlen viselkedésért akart megbüntetni mindkettőnket. Mondta is B. Jóska bácsinak, vegye le a szekrény tetejéről a rettegett kutyakorbácsot. Kiosztva az első adagot, követelte, kérjünk bocsánatot. Weisz Feri ezt bőgve meg is tette, én azonban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megértessem vele a ,,hempergés“ okát. Újabb ütlegelés következett, követelve a bocsánatkérést. Ez a számomra lehetetlen helyzet nem csak felforgatott bensőmben, de nem látva semmi okot a bocsánatkérésre, úgy megcsökönyösödtem, hogy minél inkább ütött, annál inkább hallgattam. Végül egészen kifulladt a korbácsolásban, kijelentve, ilyen makacs gyerekkel még nem találkozott. Nem maradt más hátra, mint meghagyta B. Jóska bácsinak, dobjon ki a sekrestyéből. Ez az igazságtalan bánásmód felette feldúlt, és hasonló helyzetekben később sem voltam hajlandó engedni, inkább tűrtem.
Mindez fejlődési folyamatnak volt betudható olyan értelemben is, hogy eleve nem viseltem el, ha bármit erőszakoltak. Mert bár tízéves sem voltam, lelkesen követtük Hegyi Hernicz Gyurit: kisutcai házuktól vonultatott minket, harsányan énekelve Dózsa népe bontsd ki zászlód, itt a helyed, Őseidnek akarata jár teveled... Pedig hat évvel idősebb unokanővérem félelemkeltően világosította fel anyámat: Lenin-fiúkat nevelnek belőlünk és visznek minket a Szovjetunióba. Ez még az EPOSZ (Egységes Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége) időszakában volt, biztosan a DISZ-t (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) megelőző években, az iskolák államosítását követően, meg hamarosan abba is maradt. Az úttörő csapatba való belépésem megtagadása viszont első tudatos ellenszegülésemnek számítható. Akkorra már nap mint nap tapasztalnunk kellett a látszat és a valóság közti szöges ellentétet; a látszat a hazúgság erőszakolt tákolmánya volt. Az iskolában ezzel etettek minket, az épület falain kívül pedig félelem és meghunyászkodás uralkodott, mindehhez minden parancsra történt, nem is számítva a koplalásig felgyülemlett nyomort.
Már kimaradtam az iskolából, amikor volt osztályfőnöknőm - biztosan törődésből - színjátszó csoporttá akarta szervezni az otthon maradt végzősöket. Nekem is üzent, és amikor nem jelentem meg, Homor Pistit küldte értem. Nagy kedvetlenül be is somfordáltam volt osztálytermünkbe; éppen osztotta a Légy jó mindhalálig szerepeit. Már mindenkinek jutott valami, amikor én még mindig hallgatásba temetkezve ültem a padban. Deák, te milyen szerepet akarsz? - szegezte nekem a kérdést Németh Mária. Én semmilyet - feleltem kurtán. Na, akkor menj haza - mondta, de arcán mintha fájdalmas csalódást észleltem volna. Pedig nem akartam megbántani, de arra nem volt lehetőség, meg úgysem mondtam volna meg neki, mennyire benne voltam a nyomorúságban, és semmiféle szerepléshez, nyilvános fellépéshez nem volt kedvem. Meg aztán sem ösztönösen, sem tudatosan nem kívántam bújni semmiféle szerepbe.
Igen, Németh Mária fiatal végzősként került hozzánk, osztályunkat három évig tanította. Nagyon megszerettem, ő meg megszerettette velem a magyart és a történelmet. Nála könnyen ment nekem a tanulás: az új anyagot előbb előadta, majd pedig vázlatot írt fel a táblára; ez annyira szemléltető volt, hogy elégségesnek bizonyult, ha óra előtt gyorsan átfutottam a jegyzetet. Az osztályfőnöki órán ugyan az osztály által előadott színdarab bevételéből vásárolt Fagyejev, A távolban egy fehér vitorla c. regényéből olvasott fel meg Gorkíj Maximkájából, de egyik sem érintett meg. Németh Mária furcsa összetételű teremtés volt, hiszen, miközben úttöröparancsnok lett és okította, hogy május 1-e a munkások húsvétja, azért vasárnaponként el-eljárt templomba, de kerülve a feltűnést inkább a sekrestyéből követte a szertartást. Mégis épkézláb hazafiságra nevelt; talán nem is gondolta meg, milyen gondolatokat ébreszt Zrínyi Miklós példáján: magunk erejéből szabadítsuk fel magunkat, ne idegen segítséggel, mert akkor oda a függetlenség. Ezen ismételt magyarázatát nagyon megjegyeztem. Azt a tanácsát meg megfogadtam, mennyire hasznos, ha az ember naplót vezet. Készítettem is magamnak ilyet felére hajtott füzetlapokból, összefűzve cérnával. Ide jegyeztem fel a napi eseményeket. A 16 pont mellett ezt a füzetet hoztam magammal Ausztriába, de aztán egyik kiábrándult szakaszomban eldobtam, pedig jó fogódzót jelentett volna az eligazodáshoz térben és időben.
Tíz-tizenegyéves koromban akadt kezem ügyébe kibombázott és velünk egyfedél alatt lakó szabó sógorom Költészettan c. könyve a tanonciskolából, amit kikölcsönzés címén magamnál tartottam. Ebben találtam meg az én világnyitogató verseimet: Berzsenyitől, Vörösmartytól, Petőfitől. Hazafias szellemük belém vésődött. A magyarórákkal feltöltve akkora hatással voltak rám, hogy titokban irogatni kezdtem. Nagyon rejtegettem a füzetet, azonban nem kerülhette el anyám figyelmét. Egyik alkalommal ,,költés“ közben rámnyitott, és biztatás helyett hiábavalóságnak mondta az egészet: Te is koplani akarsz, mint Petőfi? - vélte.
A könyvek már akkor érdekeltek, amikor jószerivel még nem is tudtam olvasni. Feltehetőleg első találkozásom velük a háború végéhez kötődik. Szécsenyi nagynénémtől voltunk visszatérőben szovjetek által megszállt házunkba: a töltés egyik árkában mindenféle elszórt tárgyat pillantottunk meg. Kettőt fel is vettem és vittem magammal; az egyik viharlámpa volt, a másik keményfedelű vaskosabb könyv. Mint évekkel később az ismételt forgatások során megtudtam: az 1938-as felvidéki bevonulást dokumentálta gazdag képanyaggal. Egyik este anyámmal és öcsémmel átmentünk a szomszédba; míg a többiek nagy beszélgetésbe kezdtek, én az éppen náluk felfedezett könyvet kezdtem lapozgatni.Tamás Ágnes néni meg is jegyezte: ebből a gyerekből még valami tudós lesz, annyira bújja a könyveket; pedig a szöveget alig értettem, de annál inkább lekötötték figyelmemet a rajzok. Nagyon sokáig eltartott, amíg eljutottam a kép nélküli könyvek értékeléséhez. Amikor a kultúrházban megnyílt a kölcsönkönyvtár, én is beiratkoztam, habár olvasásra csak a téli hónapokban futotta az időből, akkor sem ment egészen zökkenésmentesen a dolog, mert - 25 wattos égő mellett is - ügyelni kellett a villanyfogyasztásra. Szabó sógoromnak megvolt Herczeg Ferenc összes műveinek díszkiadása. Inkább mutogatta, mintsem kölcsön adta volna őket. Egyetlenegyszer sikerült elkérnem egyik kötetet, ebben olvastam nagy izgalommal a büntetésből befalazott kurucokról írt történetet: A régi ház pincéje címmel. Utána be is számoltam róla neki. Persze az iskolában is voltak, igaz, kötelező olvasmányok. Ezen a téren magamra vontam osztályfőnöknőm figyelmét: egyik magyar órán nagy elismerést váltottam ki A kőszivű ember fiai történetének szabad elmondásával. Az is előfordult, hogy felolvasta iskolai dolgozatomat az osztály előtt. Hetedikes-nyolcadikas koromban vasárnap délutánonként a pajtásoknak meséltem el valamelyik Verne Gyula regényt a kertek alján. Különösen lekötötték figyelmemet a háborús regények. Tárgyánál fogva nagyon beleéltem magam K. M. Szimonov Nappalok és éjszakák c. munkájába.
Amikor meg selyemhernyó tenyésztésre kényszerítették az iskolát, mint soros etető arra használtam fel az iskolapadlást, hogy egyszerűen eltulajdonítottam egyet-egyet a kimustrált könyvekből kicsúsztatva őket a tető cserepein át a templomkertbe. Ebben nálunk lakó unokahugom is közrejátszott. Köztük volt az Öt világrész földrjaza c. kötet. Máskor meg a Pinezics fiúkkal játszadoztunk udvarukban. Ebből is könyvszerzés támadt: megpillantva a Domókok háza egyik vakablakában, cigánylétrára állva kiszedtem onnan az ódonnak tűnő vaskos köteteket, amiket a szomszéd Robival osztottunk el egymás +között, ne hogy esetleg beáruljon. A Biblia volt, amit nagy érdeklődéssel kezdtem forgatni, különösen az ótestamentumi paráznaságok miatt. Utóbbi dolgok egyre inkább hatalmukba kerítettek. Keresztanyámnak valami lekszikonféleség volt birtokában. Mivel nála sem hagytam ki a könyvforgatást, egészen belefeledkeztem az egyik szemléltető képbe: nagymellű horvát menyecskét ábrázolt. Nagyon zavarba jöttem, amint keresztanyám kellő szemrehányás közepette kiragadta kezemből az élet új oldalát felvillantó könyvet.
A peresztegi iskola - az átlagosnál magasabb tanulmányi eredmények elimeréséül - három évig tartotta meg a Ságvári Endre Vándorzászlót. Ennek egyszerű magyarázata az volt, hogy - mint Kokas Kálmán személyében - büntetésből akár reakciós, deklasszált pedagógusokat is helyeztek el nálunk, de megtűrték a nyilas múltú főtanítót is, akit az iskolák államosítása után igazgató bácsinak szólítottunk. A többiek, mint Németh Mária, Gottlieb István, Iványi Magdolna kezdő tanítók jó felkészültségről tanúskodtak. Ügyesen alkalmazkodtak a követelményekhez, számukra mégis - akár katonai fegyelemmel is - a tanítás színvonala volt mérvadó. Mátyás-Gottlieb példaként nem csupán emlegette, de ízelitőt is adott Makarenkó, Az új ember kovácsa módszereiből. Németh Mária annyira ügyesen ötvözte az újat a régivel, hogy a betanított Jég ország királya c. darab trónjától megfosztott főhősét Békaapóvá avatta. A ballagási füzetecskébe azt jegyezte: Tégy mindent szívvel, szeretettel, mosolygó arccal.
Itt térek ki Zsugonics Gyula főtanítóra, aki valamikor Nagylósyra magyarosított. Kiszámíthatatlanul szigorú volt, kegyetlen tudott lenni, de azért megfelelt hivatalának. Feleségével már anyámat is oktatta; kántortanító lévén szorosan összefonódott az egyházzal. Tartalékos főhadnagy volt, mégis megúszta a háborút. Az iskolák államosítása után csúnya alkút kötött a rendszerrel. Amikor a szülők egyik alkalommal kérdőre vonták, miért uszít a vallás meg az egyház ellen, csak legyintett: értsék meg, a kenyerem! Bár sokáig kihúzta, végül mégis korhatár előtt nyugdíjazták, de előtte megfosztották igazgatói állásától. Addig akár pofonokkal, ütlegekkel is azon volt, hogy megossza velünk tudását földrajzból, fizikából, növénytanból, tornából. Egyik jellegzetes tulajdonsága volt, hogy akkor viccelődött leginkább, amikor feltehetően rossz kedvében volt és ingerült. Minél nagyobb sikert aratott a diákok körében, annál inkább csattogtak a pofonok, éppen azok arcán, akik leghangosabban nevettek, mert nem tudtak válaszolni valamelyik hirtelen feltett kérdésére. Szemléltető tanítási módjára jellemzően mutatta be a Föld és a Hold keringésének változásait: a mennyezetről lelógó égő volt a Nap, a feje a Föld, kezében tartott kalapja meg a Hold. Nagyon bohókásan hatott, amint keringett, forgott a lámpa körül, megmagyarázva, miért dagad, majd csökken a Hold, a D, ill. C betűt vésve emlékezetünkbe.
Gyakran ismételte: Aki nem tanul, tudatlan marad. Velem nem volt neki baja, sőt, egyszer meg is dicsért, igaz, azzal a kitétellel, foglalkozzam öcsémmel, mert rá nagyon ráférne a több tanulás. Engem - emlékezetem szerint - egyszer ért el keze. Ismét büntetésből, tanítás után fegyelmezetlenkedtem az osztályban. Nagy nyögések közepette kitépett füzetlapot gyömöszöltem a markomban, mielőtt a papírkosárba dobtam volna. Éppen az ajtó előtt volt, így meghallotta félreértett viselkedésemet. Feltépve az ajtót bőszen kiáltotta: Kivolt az? Valaki készségesen bemondta a nevemet; mindamellett nem a padban ültem, hanem a padok előtt végeztem a műveletet, ami eleve kihágásnak számított. Így könnyűszerrel akkora pofonban részesített, hogy még a könnyem is kicsordult. Utána szótlanul távozott. Ő a -Csillagod legyen a becsület - bejegyzést hagyta útravalóul.
Utóda, a 6. osztálytól a fiatal Varga László lett. Ő csak részben élt elődje szigorúságával, sőt, a nevetés sem volt tőle idegen. Ilyenkor előfordult, kissé folyékonyan beszélt. Miután Kokas Kálmán egy év után távozott, Németh Máriát felváltva az új igazgatóra hárult az ének és zene is. Hozzá kötődik a Látod babám azt a tearózsát c. dal, de ő már Bak János Sebestyént is tanította, Kodály Zoltánt meg tréfásan Kotkodálynak nevezte. Tanultuk nála a kottaolvasást. Minket 12-13 éveseket szinte felnőtt számba vett, nem utolsósorban azzal a kényes megjegyzésével, hogy 1945 előtt minden híres ember, tudós német volt, azóta meg valamennyien oroszok lettek. Nagyon is értettük, hogyan gondolta példálózását. Egyik alkalommal azt sem titkolta el, mennyire értékelte a németeket: valahol Ebergőcnél, az Ikva vonalán 150 SS katona két héten át egész szovjet “hadoszlopot" tartóztatott fel, az utolsó emberig küzdve a túlerő ellen.
Egyszer vele is meggyűlt a bajom: vele kezdődött az első óra. Szomszédomnak olyan megjegyzést tettem, hogy szerelmes egyik osztályunkban tanuló lányba. Mi sem kellett neki, hirtelen lenyomott az ülésre és rám telepedett, amiből olyan viaskodás támadt, hogy túlságosan későn vettük észre az osztályba lépő igazgatót. Nyilvánvalóan rögvest firtatni kezdte rakoncátlanságunk okát, amit nagy zavartan elő is adtam neki. Fegyelmezés helyett csak annyit mondott: tanítás után mindkettőnknek bent kell maradnunk az osztályban. Valami nagy leszámolásra készülhetett, mivel ebédkor elmondta kollégáinak is, hogy a két szemtelen taknyos már a lányok miatt veszekszik egymással, de ő majd alaposan elveszi ettől a kedvüket. Ebéd után meg is jelent az osztályban és kezdte a faggatást. Éppen a drámai fordulat következett volna, amikor belépett a terembe szeretett osztályfőnöknőm. Ő is érdeklődni kezdett a történtek iránt, majd mit sem törődve az igazgatói tekintéllyel, néhány dorgáló megjegyzés után kijelentette: Na, menjetek haza. Nem tudom, volt-e következménye ennek a tekintélyrombolásnak, de az előzetes nekikészülődésnek keresztanyám is tanúja volt, ugyanis nála étkeztek a nőtlen, hajadon tanítók. Mint megtudtam, osztályfőnöknőm tudatosan avatkozott bele a dolgok készülő menetébe, hogy megakadályozza püfölésünket.
Mégis, mit hoztam magammal? Egyetlen példával jellemezném: Innsbruckban, a gimnázium utolsó osztályában Magyarország földrajzából vizsgáztatott a tanárnő. Feleletem meglepte, meg is kérdezte, ezt honnan tudom? Mindezt még odahaza az általános iskolában tanultam, válaszoltam neki öntudatosan.
Közben közeledett az a kor, amikor gondolni kellett arra, vajon milyen utat választok az általános iskola elvégzése után. A továbbtanuláshoz a legjobb feltétel volt a 7. osztály évvégi bizonyítványa; nekem sikerült jeles eredménnyel végeznem. Igaz, az állattant tanító fiatal Iványi Magdolna feltételhez kötötte az ötös osztályzatot. Előbb csak úgy puszta feltűnésből a sündisznó bemutatására felajánlottam neki, hogy hozok egyet. Egyik osztálytársammal kimentünk a Linkóba, aztán valami pléhdarabra helyezve behoztuk az osztályba a rettentő bűzt árasztó dögöt. Az eredmény botrányos lett: orrát fintorgatva megparancsolta, azonnal tüntessük el az állatot. Erőssége neki is a gyakorlat volt, így minden tanulónak gyűjteménnyel kellett bizonyítania, mennyire kiismeri magát a rovarok világában. Kívánságának teljesítését nevetségesnek tartottam, amikor nap mint nap együtt éltünk az állatokkal. Végül figyelmeztetésére a hétvégén összefogdostam tücsköt-bogarat; meg is telt velük a kiszemelt kartonlap. Tekintélyes nagyságú szarvasbogorat is sikerült felszögeznem az ablakkeretre, de erősebb volt a gombostűnél és titépve magát nagy bánatomra meglépett. A sietős bevetés anyám nagyfokú együttérzését is kiváltotta. Hazajőve a vasárnap délutáni futbalmérkőzésről mindjárt azzal lepett meg, a macska elköltötte gyűjteményemet. Hétfőn az egész osztály derűjét kiváltva kénytelen voltam beismerni, hogy a macskánk megakadályozta a rovarbemutatót. Iványi Magdolna - látva őszinteségemet - kilátásba helyezte az ötöst, ha az iskola-gyűjteményből meg tudok nevezni 32 rovart. Az egész osztály számlált, és nagyban biztatott, majd örömmel vette tudomásul sikeremet.
Több tanítóm mondta is anyámnak a szülői értekezleten, kár lenne, ha otthon maradnék, érdemes lenne tovább tanulnom. Én 12-13 éves koromban - noha egyre inkább megérintett és érdekelt a körülvevő világ, a politikai állapotok növekvő elutasításán túlmenően nem foglalkoztam azzal, mi lesz az általános iskola befejezése után. Igaz, Priszinger, Családi Gyuri cséplőgépe, különösen traktorja nagyon érdekelt, majd pedig a Hoffer traktorok keltették fel érdeklődésemet. Szinte megrészegülten szippantottam magamba a kipufogó füstöt; egyszeriben traktoros akartam lenni. Később, amikor az irdatlan gőzmozdonyok bűvöltek el, amint földrengetően bejárt egy-egy szerelvény a vasútállomásra, vonatot szerettem volna vezetni egyszer majd én is. Egyik nagynéném az éppen leeresztett sorompó előtt a Csitkés úton - mintha csak belém látott volna - előadta, milyen előkelő foglalkozás a mozdonyvezetőé, s nekem ez felelne meg leginkább. Kicsit kellemetlenül érintett, mivel ennyire belém látott, ugyanakkor - különösen anyám felé - jól jött, hogy szóba hozta ezt a kilépési lehetőséget.
Bár nem voltam úttörő, anyám mégis elérte Sopronban a Halász utcában, hogy az általános iskola elvégzése után felvettek volna ipari tanulónak. Ennek egy bibije volt csupán: az igazgató kijelentette, a lakatos szakmában minden hely betelt, ellenben lehet még jelentkezni asztalosnak. Ez sehogyan sem volt ínyemre, mire az igazgató két óra gondolkodási időt adott. Mikor anyámmal ismét visszementünk, az anyjával velünk jött Ábrahám Jani már örömmel újságolta, felvették asztalos tanulónak. Az igazgató érdeklődésére nekibátorodtam s azt mondtam neki: Igazgató úr, én mozdonyvezető akarok lenni, ehhez pedig szükséges a lakatos szakma kitanulása. Válasza nagyban emelte önbizalmamat: Ezt szeretem, ezt a határozottságot, s mindent elkövetek, hogy helyet kapjál a vasöntődében - összegezett. Nem is lett volna baj, hiszen megérkezett a gyár értesítése: a felvételi szerződés aláírása végett menjünk be Sopronba.
Anyámból ekkor tört fel a kétségbeesés: Nem elég, hogy apa nélkül nevelt, most, hogy végre lenne segítője, én is itt hagyom. Valóban, úgy 13 éves koromtól minden gondját megosztotta velem, munka közben együtt tanakodtunk, mit, hogyan tegyünk. Most addig panaszkodott, míg lekéstük a vonatot. Rábészélős nagynéném most ismét akcióba lépett, nem győzve előadni, hogy a gyerek jövője a fontos, és az Isten majd csak megsegíti, meg különben sem megyek el hazulról, csak hát be kell járnom Sopronba. Anyám megcsendesedett, majd elfogadta nagynéném érvelését. Egyszeriben csak azt kezdte hajtogatni, jól van, akkor menjünk Sopronba. Igen ám, de nyolc órára kellett volna jelentkeznünk. Anyám ebben sem látott akadályt: majd megmagyarázzuk a késés okát, de gyerünk az állomásra. A 11 órás vonatot még elérjük. A néhány óra bennem teljesen megfordította a világot: semmilyen áron nem voltam hajlandó Sopronba menni. Otthon maradok és gazdálkodni fogok - fogamzott meg bennem a makacs elhatározás.
Ha valakit örömmel töltött el a paraszti munka, akkor én voltam az: az aratást követte a tarlóhántás, a második, majd harmadik szántás, boronálás, gurgatás, vetés, boronálás. Miközben szedtük a krumplit, törtük a kukoricát, leírhatatlan boldogság töltött el a kelő vetés láttán. Végre horgonyt vethettem kedvenc helyemen, az Öreghegyen; ott akartam telepíteni gyümölcsöst, meg szőlőt, a kettő közé építve fel házamat, ahol télen majd olvasással töltöm az időt. Az ábrándok helye maradt, az ábrándozó meg egyre távolodva más irányba haladt, emlékei közé ágyazva gyermekkorát.
*
Bibliai hasonlattal mintegy Jónás próféta sorsára jutottam. Mert végül is bármennyire nem akartam elmenni hazulról, a betegség addig vett üldözőbe, amíg nem csupán a falut kellett átmenetileg felcserélnem a várossal, hanem a sikertelen gyógykezelés egyenesen az ország elhagyására kényszerített. 1956 nyár végén Marcin Horváth Feri és Bongyor Vaszarits Lajcsi azzal a képtelen tervvel leptek meg egyik vasárnap este, hogy ők pedig elhatározták, Ausztriába távoznak, és én is tartsak velük. Sehogyan sem sikerült rábeszélniük, ezért csupán azt kellett megígérnem, egy napon át tartom a számat. Ez nem esett nehezemre, mert mindjárt másnap reggel mentem szántani a határba és csak naplementekor tértem haza, amikor már mindenki a két fiú eltűnését híresztelte, hozzátéve, én voltam az utolsó, akivel beszéltek, tehát nekem tudnom kell, mi volt a szándékuk. Csak amikor jelezte a határőrség, hogy átjutottak a határon, árultam el Bongyor Dezső bácsinak, hova lett a két kamasz.
Péter féle tagadásnak is lehetne nevezni, mert a továbbiakban ellenkezőleg cselekedtem. Október 23-a előtti szombaton - szüleik kérésére kiadták az osztrák hatóságok a két fiatalkorút - a kultúrházban az egész falu előtt pellengérre állították őket. Valami nagyszájú hivatalosság vezette a ceremóniát. Megbélyegző szavainak úgy akart még nagyobb nyomatékot adni, hogy meglepetésszerűen nevemet említette. Ez a két ... elment, de Deák Ernő itthon maradt. Miért? - szegezte nekem a kérdést. - Mert nem akartam elhagyni anyámat és a hazámat - állítottam fellengzősen. Dicséretben részesültem, milyen derék fiú vagyok.
A forradalom leverése utáni napokban-hetekben ezrével érkeztek hozzánk a faluba a menekülők. Egyik este én is vállaltam egy fiatal, kétgyermekes házaspár elkísérését, igaz, csupán a Csitkés úton a vasútig. Az új lehetőség láttán Bongyor Lajcsi - immár szülői engedéllyel - ismét disszidálásra adta a fejét. Marcin Ferinek is lett volna hozzá kedve, de azt mondta, csak akkor, ha együtt indulunk útnak. Én akkor sem akartam eljönni, míg aztán teljesen kizökkentett az a bizonyos december 9-i vasárnap. Nem látván más megoldást, megkérdeztem Postás Horváth Ferit, akinek szintén nagy mehetnékje volt, akar-e velem tartani, mert most én is elmennék.
Elhatározásom egyik óráról a másikra született, mivel kizárólag a temetőt láttam maradásomban. Mikor elindultunk, ill. átjutottunk a határon, egyedüli tervem volt a gyógyulás; ha akkor megkérdezték volna, valószínű, úgy hangzott volna válaszom, felépülésem után visszatérek. Egyben mégis határozott voltam mindjárt ott, a határon: addig, amíg Kádár lesz a hatalmon és szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon, nem megyek Magyarországra. Ez a makacsságom 1989. június 16-ig tartott, amikor először léptem át küldöttség tagjaként a határt, hogy részt vegyünk Nagy Imre és társai újra temetésén.
A magyar-osztrák határ átlépése kihatásaiban olyan megrázkódtatással járó törésvonalat jelentett életemben, aminek közvetlen megnyilvánulása abban mutatkozott meg, hogy egyszeriben képtelen voltam felidézni anyám arcát. Hosszú távon tudat alatt hatott menekülésem élménye. Ismétlődő álmaimban könnyűszerrel sikerült átjutnom a határon, viszont nagy nehézséggel, veszéllyel járt a visszajutás, azaz hogyan kerülhetek ismét Ausztriába. Minden alkalommal üldözőbe vettek. A legmegrázóbb az volt, amikor utolsó erőmet összeszedve teljesen kifulladva értem el a kerítésig (ami menekülésemkor nem is volt), és belekapaszkodtam a tüskésdrótba: ebben a pillanatban lövés terített le hátulról. A földre rogytam, meghaltam. Mikor felébredtem, azon csodálkoztam, hogy mégis élek. Ezekről a lidérces álmokról nem tettem említést senkinek, nehogy azt higyje rólam bárki, elmezavart vagyok. Először Hanák Tibor tett saját menekülésével kapcsolatosan hasonló megjegyzést álmairól, majd később mások is. Csak amikor valóságosan először jártam Magyarországon szűnt meg ez a fajta lelki nyomás.
Egyelőre azonban meg kellett lelnem a gyógyulás útját, ami három napig tartott, míg a bécsújhelyi közkórház E-pavilonjában nekem is jutott hely. Talán kétméter magas is lehetett Dr. Bumm, az ügyeletes orvos, aki megvizsgált. Befejezésül kezet nyújtott; nem értettem, amit mondott, de tekintetéből azt vettem ki, most már minden rendben van. Már az ajtóból fordult vissza; benyúlt köpenye zsebébe és onnan narancsot helyezett el az éjjeliszekrényen. Miután biztonságban éreztem magam, írtam ugyan haza, de eltökélt szándékom volt nyomorúságos múltam kíméletlen felszámolása, azaz megszakítani a kapcsolatot az otthonnal. Három hónapjára anyám ajánlott levele térített magamhoz: fiam, mi van veled, megvakulok a sírásban. A kutya is egész éjjel vonyít. Ekkora fájdalmat nem tudtam elviselni, ezért megfogadtam, hogy havonta írok levelet haza, amit általában a későbbiekben be is tartottam.
Tíz hónapon át kezeltek a tüdőosztályon. Közben már mehetnékem volt, de az orvosok nem akartak elbocsátani a lágerélet nyomorúságába. Korábbi, Virágh Imre katolikus pap által felkarolt tervemet nem támogatta az osztály főorvosa, mivel nem tartotta ajánlatosnak, hogy fiatalok közé kerüljek a fertőzési veszély miatt. Bizakodásom akkor csúnyán kicsorbult, úgy hogy nem is tudtam, hogyan tovább. Pap ismerősöm annyit intézett el, hogy beutalót kaptam egyik Caritas-otthonba a hegyekben. 1957. október 1-je volt. Bármennyire élveztem is az új, mesés környezetet, egyre inkább nyugtalanított helyzetem. A karitász egyik papja ugyan biztatott, ne legyen gondom semmire, míg elérkezett Mindenszentek, s újabb biztatását már nem vettem készpénznek, hanem úgy véltem, most nekem kell lépnem. Birtokomban volt a Bécsi Magyar Híradó. Írtam a szerkesztőségnek, feltárva helyzetemet és kérve tanácsukat. Válaszuk úgy hangzott, amennyiben a költői pályára gondolok, még a jövőre vonatkozóan sem biztatnak. Ebben az esetben ismét a szakmatanulás mellett akartam dönteni. Végül mégis úgy határoztam, ha netán nem bírom a középiskolát, még mindig elmehetek szakmát tanulni, fordítva azonban nem fog menni a dolog. A kapott címek közül a felső-ausztriai Kammeri Magyar Reálgimnáziumot választottam. Sümegh Lothár igazgató válasza nem várakoztatott meg. A gondnoknőnek bejelentettem szándékomat, ő kifizette az útiköltséget, igaz, erősen firtatta, vajon megvan-e az engedélyem ehhez a karitászbéli paptól. Természetesen, pedig erről nem is beszéltem vele.
November 30-án délután érkeztem meg Kammerbe, ahol kijártam az osztrák rendszer szerinti 5. osztályt. Érkezesemkor a portán egyik idősebb diák pajtikámként üdvözölt és megkérdezte, hányadik osztályba jövök. Mondtam neki, az ötödikbe. Mindenáron rá akart beszélni, hogy koromnál fogva a hetedik vagy legalábbis a hatodik osztályt adjam meg, mert ő őszinte volt, így most a negyedik osztályt járja. A 106-os szobában a legnagyobb hálóba kerültem; voltunk legalább tízen. Villanyoltás után a pestiek rólam fecsegve megjegyezte az egyik: ennek a csórénak is éppen most robbantották le a tehénszart a sarkáról. A VIIIA osztály januári érettségije után a diákok távozásával az épület másik szárnyában négyszemélyes szobába kerültem; jól megértettük egymást. Az ünnepek után ismét lekötötte figyelmemet a tanulás; egyébiránt is három hónap lemaradást kellett behoznom. Másoltam is a kölcsönkért füzetekből, miközben együtt kellett haladnom a többiekkel. A latinnal elakadtam. A tanár, aki nem értette meg nevemet bemutatkozáskor, megismételtette velem. Hogy megértsen, előrehajoltam, de így óvatlanul a tanári asztalra tettem egyik kezem, különben megbotlottam volna a dobogóban, rögvest meg is intett érte. A szemeszeter vége felé érdeklődtem nála, milyen jegyre számíthatok. A dolgozatomtól függően hármast vagy négyest helyezett kilátásba. Közepest adott, de tovább nem oktatott, mert másik iskolába kérte áthelyezését.

Kammerben kezdetben a sokaság ellenére teljesen egyedül voltam, panaszkodtam is pap ismerősömnek, ennyire elhagyatottnak még a kórházban sem éreztem magam. A legrosszabbak voltak az “üresjáratok". Hétközben a tanulás még csak lekötötte lelkivilágomat, a szabadidő azonban kínzó volt megfelelő társak nélkül. A karácsonyi szünetben ugyan beszélgető viszonyba kerültem egyik, hasonlóan magányos osztályrársammal, de vele sem alakult ki közelebbi kapcsolat. Ebből csak a karácsonyi éjféli mise zökkentett ki: kihirdették, nem lesz külön magyar mise, hanem együtt ünnepelünk az osztrákokkal a Schörfling-i templomban. A mise végén kezdték hangoztatni, nem menjünk el mindjárt. A templom udvarában ácsorogtunk, nézelődtünk, egyszerre csak a toronyból megszólalt az “angyalok zenéje" a helybéli fuvósok jóvoltából. A Stille Nacht most eredeti alpesi hangszerelésben szűrődött belénk. Hegyek, fenyőillat, éjféli mise, majd toronyzene: ez lett számomra az eredeti karácsony. Mikorra kitavaszodott, összeállt négytagú társaságunk: Aba Gyuszi Kecskemétről, Czank Miska Budapestről, Tudosze György, Pajti, Debrecenből és jómagam. Vasárnap délutáni szabadidőnket általában együtt töltöttük, jártuk a környéket, nagyokat sétáltunk a tó partján.
Valamikor1958 tavaszán küldöttség érkezett és a diákság tervei iránt érdeklődtek. Én határozottan feleltem, hogy le akarok érettségizni. Na, és utána? Irodalmat és történelmet szeretnénk tanulni. A világos válasz elismerést váltott ki a küldöttség tagjaiból, a legtöbben ugyanis legfeljebb az érettségiig gondolkodtak. Hasonló buzdításban volt részem a Payerbach-Reichenau-i állomáson, miközben a gimnáziumba menet a vonatra várakoztam. Magyar házaspárral elegyedtem szóba, akik könnyezve mondták el, hogy húszéves fiúkat halálra ítélték a forradalomban való részvétele miatt. Engem hirtelenében szinte fiúknak fogadva erősen bátorítottak, fiatal korom ellenére mennyire komolyan gondolkodom, megtoldva azzal, ezzel a felfogással még sokra vihetem az életben.
Ezekre csupán azért térek ki, mert alig akadt különben tanácsadóm, lelki támaszom. A bécsújhelyi pap ugyan egyik alkalommal megjegyezte, hogy engem az Isten kiválasztott, de - mint kiderült - ő ezt a papi pályára vonatkoztatta. Mikor megmondtam neki, soha nem merült fel bennem ilyen szándék, már sekrestyésnek, meg kertésznek szánt, mert - különösen az utóbbi - nagyon egészséges szakma. Hálás vagyok neki ma is, határoznom, cselekednem azonban nekem kellett.
Tizenöt évesen a soproni kórház tüdőosztályán én voltam a legfiatalabb beteg. Ennek megfelelően bántak velem. Egyik nővér, volt apáca szeretetének jeléűl le szokott ülni az ágyam szélére, és amikor nem volt senki a szobában, magához ölelt és dús kebléhez szorította fejemet. Ez egészen addig tartott, amíg megbarátkoztam Terikével, aki hozzám hasonlóan beteg volt. Mikor meglátta, hogy a betegszoba ablakán keresztül társalogtunk, belépésemkor az ajtóban fájdalmas arccal megjegyezte: Ernő, csalódtam benned, már te is a lányok után kezdesz érdeklődni. A főnővér meg egy szép napon kinevezett levélhordónak. Nagyon élveztem ezt a megbízatást, míg egyik nap hiába mentem le a postáért, azt mondták, már elvitte valaki. Érdeklődésemre közölte a főnővér, a női osztály kérésére intézkedett, azt állították ugyanis egyesek, eltüntetem a leveleiket. Csak hőköltem, hüledeztem, ő azonban beérte azzal, kérjem ki magamnak. Ezt meg is tettem, de a közelebbről érintett két személy nagy hévvel hajtogatta: bizony így van ez, mert levelet kellett volna kapniuk, de nem érkezett meg. Szinte önmagáért beszélt, hogy az újonnan megbízott levélhordó összeszűrte a levet az egyik “hölggyel", érthető volt tehát az ármánykodás ellenem. Annál inkább fájt a főnővér érdektelensége, azaz nem állt ki mellettem. A seb látszólag behegedt; erről gondoskodtak betegtársaim.
A soproni kórházban nyolc hónapi rodthadásom közepette hosszabb időre egy szobába kerültem a budapesti Garay Károllyal, aki csendes szóval nevelt, oktatott. Ő avatott be a fényképelőhívás rejtelmeibe. Ott tartózkodásakor vaskos könyvet szokott olvasni, és ismertette is egyes részeit. Victor Hugo Nyomorultak c. regénye volt. Hiába kértem, hadd olvashassam el én is. Indekszen van - ismételgette -, így aztán csupán a kíváncsiságomat keltette fel. Még a kórház után is kapcsolatban voltunk egymással egészen kijövetelemig. Leveleiben is ösztönzött, kár lenne értem, ezért jó lenne, ha nem maradnék otthon. A kórházi kezelés vége felé egyik szobatársam, Frühwirth Károly, hallottam, hogy többször németül beszélt. Egyszeriben kedvet kaptam és kértem, tanítson meg németül. Az nem olyan egyszerű, előbb meg kell tanulnod a gót írást - fékezett. Kissé kacifántosnak tűnt, végül mégis sikerült, olyannyira, hogy Ausztriában tudtam boldogulni a gót betűkkel, ha nem is értettem a szöveget.
Bécsújhelyen tíz hónap állt rendelkezésemre, kezdetben csupa német között. Újév után magyarok is kerültek az osztályra; egészen jól megvoltunk egymással. Itt is támadt egy “esetem", Innozenz apáca nővérrel, aki nem csak ölelgetett, de néha össze-vissza is csókolt, sőt, még a párnára is lenyomott, azt hajtogatva mennyire szeret. Hozzám való fordulása meg addig tartott, amíg egyik reggel az után érdeklődött, mi lesz velem, ha elkerülök a kórházból, főként, ha ismét megbetegszem. Annyira nyilvánvalónak vettem, hogy én soha többet nem bajlódom a tüdőmmel, hogy kihívásnak vettem a kérdést. Sértődötten vágtam rá: akkor felkötöm magam. Felcsattanásom nagyon kizökkentette, csak nézett, majd rikácsolásba kezdett, aztán meg köpködött a mosdókatylóba. Hát ilyenek a magyar katolikusok, az ördögbe is! Este meg én rőkönyödtem meg, mert - úgy látszik - szólt az éppen éjjeles főnővérnek, aki lámpaoltáskor rejtélyesen belépett a szobámba és hozzám jőve szentelt vízzel keresztet vetett a homlokomra, még az ágyamat is meghintette szentelt vízzel. Mit is lehetett feltételezni a napi templombajáróról, áldozóról, mint hogy megháborodott. Ettől kezdve alig szólt hozzám, de akkor is inkább foghegyről.
A német tanulást illetően segítségemre jött, hogy hozzájutottam egy 1200 szó németül című füzethez, amit két hét alatt meg is tanultam. Nagy hátránya volt: nem tartalmazta a főneveknél a nélkülözhetetlen névelőket. Így elbocsátásomkor igekötők és ragozás nélkül már egészen jól össze tudtam rakni a szavakat. A Caritas-otthonban elismerést arattam, milyen jól tudok németül. Természetesen ez inkább hízelgésnek számított, mintsem német tudásom osztályozásának. Mégis elértem, hogy Kammerban a heti három német órán kegyeibe fogadott a nagyon szigorú tanárnő, Anci néni. Így “alapszókincsemet" sikerült valemelyest nyelvtani rendszerbe illesztenem.
Tizennyolc évesen, tele lelkesedéssel jeles eredménnyel fejeztem be Kammerban az 5. osztályt. Hiába szerettük meg a tóparti iskolát, a tanév végével felszámolták. Újabb állomás következett, ezúttal az 1200 m magasan fekvő, a hollandok által fenntartott Júliana királynő iskola a Kelet-Tirol - Karintia határán fekvő Bad Iselsbergben. Ott egészen más volt a légkör, nagy az elzártság, már csak a hegyek miatt is, ami meglátszott a tanulmányi eredményeken is. Hihetetlen, de a jeles osztályzat után az első évben németből lecsúsztam közepesre. Az ottani körülmények egészen rendkívüli lépésre ingereltek. A nyári szünetet misszionáriusnak készülő Aba Gyuszi barátommal Mödlingben a St. Gabriel kolostorban töltöttük. Hétvégenként onnan jártunk be Bécsbe. Egyik alkalommal összejöttünk volt kammeri magyar tanárunkkal, Dr. Bucsis Gyulával. Elpanaszoltuk neki a tűrhetetlen állapotokat. Ő megígérte, hogy összehoz minket a Phillips cég magyar vezérigazgatójával, aki elnökségi tagja volt az iselsbergi iskolafenntartó egyesületnek. Írásba foglaltuk panaszunkat és átadtuk neki. Eléggé kellemetlen helyzetbe hoztuk, mert emberek felöl kellett volna döntenie, de nem vállalta, hogy eltávolíttatja őket az iskolából. Bár elismerően nyilatkozott fogalmazványomról, de végül is rábírt minket, vonjuk vissza panaszunkat. Még nálam is makacsabb barátom nem volt hajlandó visszamenni Iselsbergbe, hanem keresztülvitte és Innsbruckban tanulhatott tovább. Én teljesen elbizonytalanodva térültem meg szeptemberben. Bár a jó tanulók közé számítottam, nehezen birkóztam meg a matematikával. Ennek lehetetlen oktatására már csak azért sem térek ki, mivel magyarázkodásnak tűnne, lényeg az, hogy a 7. osztály végén bukásra álltam. Bár a fiatal és csínos tanárnő feleltetett, de aztán mégsem adott a többiekhez hasonlóan még egy esélyt, s így a tanári konferencián a többi jó jegyemre való tekintettel engedtek át, pedig akkor nagyon belém ült a félsz, hogy megtörik pályám.
Aba Gyuszival egyik tóparti sétánk alkalmával úgy láttuk, Kammer mégsem nyújtja azt amit az igaz középiskola nyújthat, habár azt előtte nem tapasztaltuk ki. Mégis Kammer után sóvárogtunk az iselsbergi rengetegből, amit nem kizárólag a természeti viszonyokra kell vonatkoztatni. 1959-ben pünkösdre nagy csődületre készültek mindenféle holland és osztrák tekintély meghívásával. Mi meg készülődtünk. A holland Himnusz betanulása mellett Haydn Teremtés oratóriumából gyakaroltuk a hallelujás részt. Mivel az én hangomból kevesen voltak, nagy szükség lett volna rám. Gyuszival mi ehelyett Kammerról ábrándoztunk, lévén három napos szünet. Szombaton mindjárt az ebéd után felkerekedtünk Winklern irányába. A Mölltalba nyalog lejutva autóstoppal próbálkoztunk nem sok szerencsével, de azért eljutottunk Obermallnitzig. Ott viszont csak vonattal lehetett továbbjutni az alagut miatt. Jegy nélkül felszálltunk az éppen beérkezett vonatra. A kalauz azonnal kitessékelt minket a peronra, azzal fenyegetőzve, netán a sínekre lökjön-e minket. Szentül ígértük, az alagút után úgyis leszállunk. Mikor meggyőződött róla, még integetett is. Mindez nem sokat használt tovább menetelünkben. Hofgasteint, ill. Bad Gasteint érintve csodásan szép eső utáni tavaszi hangulat bontakozott ki, és szerencsénkre még fel is vett valaki kocsijába, de csak Zell am See-ig vitt magával, ott kirakott minket a vasútállomáson. Már koromsötét este volt, én mégis azt javasoltam, gyalogoljunk csak tovább. Jobb oldalt magas fal képezte a vasúti töltést, bal oldalt a Salzach zúgott félelmetesen. Már csak arra vártunk, letérhessünk valahol az országútról. Szerencsénk volt: a töltés alatt áthaladva emelkedő kavicsos úton haladtunk tovább, míg fényt látva betértünk az ott álló ház udvarára. A házigazda éppen motorkerékpárján matatott, amint ráköszöntünk. Ugyancsak meglepődhetett, mert nyomban kioltotta a villanyt, a vaksötétben a házőrző kutya meg veszett ugatásba kezdett, azt hittük, nyomban széttépi mindkettőnket. A gazda nyugalmat erőltetve magára - pillanat! - megjegyzéssel ismét felgyújtotta a villanyt. Elmondtuk neki szándékunkat, de nem fogadott be, hanem azt tanácsolta, az úton felfelé haladjunk tovább, és mintegy másfél kilóméterre olyan házra akadunk, ahol meghálhatunk. Ez a lehetőség út és idő viszonylatában túlságosan hosszúnak tűnt, ezért ismét visszatértünk az országútra. Nagysokára fel lehetett menni a vasúthoz: elhagyott őrház volt. Mindjárt bevetettük magunkat az egyetlen nyitott ajtón; az istálló volt. Mivel nem akartunk közvetlen a megszáradt trágyás alomra feküdni. az istállóajtót szemeltük ki. Alvásról több okból sem lehetett szó. Egyrészt nagyon kemény volt fekhelyünk, másrészt takaró hiányában eléggé hűvösnek bizonyult az éjszaka, harmadszor meg gyakran közénk hasított egy-egy átrobogó vonat nagy csattogással, a sínek szikrázásával. Valamikor sokára sikerült elaludnom, majd arra ébredtem, barátomnak nyoma veszett. A sötétben tapogatózva létrát pillantottam meg a ház egyik oldalán, de nem jutott eszembe igénybe is venni. Öt, legfeljebb hat óra lehetett, amikor ismét megleltük egymást: Gyuszi okos volt, mert felment a padlásra és jót aludt a szénában. Nekem első felfedezésem a bódé nélküli pöcegödör volt, amit legfeljebb tíz centiméteres szegély vett körül. Csak amikor kivilágosodott, döbbentem rá, belefulladhattam volna a nyűvektől hemzsegő ürülékbe; szerencsére kihagytam az épületnek azt az oldalát.
Javaslatomra, ne veszítsünk időt, nyomban felkerekedtünk, természetesen gyalogszerrel. Akkor tapasztaltam meg, mennyire maguknak való emberek a salzburgiak, ugyanis előkelőnek látszó kocsijukkal dölyfösen hajtottak el mellettünk, de egyik sem állt meg. Mi meg csak bandukoltunk, bandukoltunk. Fél tíz táján kezdett gyanúsra fordulni az idő; éppen St. Johann im Pongau nevű városka mellett haladtunk. Mivel kezdtük feladni a reményt Kammer látásába, betértünk a városkába. Előző nap délben ettünk utoljára. Pénzünk is kevés volt, az egyik tejesüzletben vettünk egy-egy liter tejet, ill. egy-egy zsemlyét hozzá. Mohón ittuk az utcán. Gyuszi jobban bírta, az én gyomrom azonban fellázadt: sok volt neki egy egész liter, majdnem jéghideg tej, mindet kiadtam. Közben nyugtalankodni kezdett az égbolt is. Úgy véltük, a legjobb, ha betérünk a vasútállomásra. Éppen eljutottunk odáig, mikorra kitört az zivatar. Kiránduló iskolások is ott kerestek menedéket. A kilátástalan helyzetben úgy határoztunk, mégiscsak le kell mondanunk célunkról, ezért vasúti jegyet váltottunk visszafelé. Ismét Obermallnitznál közöttünk ki, onnan viszont rövidítési szándékkal a meredek, csuromvíz réteken csúszkálva jutottunk le a Mölltalba. Mivel eléggé megugrott a nap, nem akartunk tovább kísérletezni, ezért megkerestük a legközelebbi buszmegállót. Míg várakoztunk, motokerékpáros rendőr igazoltatott. Sikerült meggyőznünk kalandozó, egyébiránt teljesen ártalmatlan mivoltunkról; megadva az iselsbergi iskolát, békén hagyott. Alkonyatra érkeztünk meg Winklernbe, onnan gyalog kapaszkodtunk fel Iselsbergig. Másnap csupán Guszti bácsi, a zene- és magyartanár közölte velem: fiam, cserben hagytál, s ezzel nagyobb fájdalmat okozott, mintha nagy csetepatét vágott volna. Tartotta a száját, az igazgatónak meg - úgy látszik - távollétünk elkerülte figyelmét a sok vendég közepette.
1960 pünkösdjén újabb kalandra vállalkoztam - ezúttal hivatalos engedéllyel. Előző évben misszionáriusnak készülő Aba Gyuszi barátom jóvoltából a Bécshez közeli mödlingi St. Gabriel kolostorban töltöttem a nyári szünetet, ahol festő- és mázolóként tettem szert keresetre. Onnan volt az ismeretség Zsoldos Imre és Mészáros Feri teológussal. Négy magyar misszionárius - Zsoldos Imre és Mészáros Feri mellett Csáky Móric és Horváth István (?) - pappá szentelésére kaptam meghívót. Az igazgató ennek felmutatására elengedett néhány napra. Ez úttal is gyalogosan indultam el, ellenben több szerencsével jártam a gépkocsikkal. Egyik citroen márkájú volt nagy kényelemmel, roppant élveztem. Sikerült is eljutnom egészen Klagenfurtig; ott a főút mellett elhelyezkedő szállodában töltöttem az éjszakát. Ez már előrehaladásnak bizonyult, legfeljebb hajnaltól a beinduló teherforgalom zökkentett ki nyugalmamból.
Reggel addig puhatoltam az irányt, míg eljutottam a város északi határában álló Herzogstuhl-ig. Ott ácsorogtam kocsira várva. Aránylag hamar középkorúnak tűnő, őszes hajú férfi állt meg mellettem. Közöltem vele az útirányt. Azt mondta, csak rövid szakaszon vihet magával, mert másfelé tart. Közben el kezdett kérdezgetni. Természetesen mindent elmondtam neki, ne hogy azt higyje, közönséges csavargóval van dolga. Elégedetten vette tudomásul, hogy középiskolába járok. Egyszeriben azt kérdezte, mik a terveim érettségi után. Történelmet akarok tanulni. Ez nagyon tetszett neki. Bevallotta, ő meg történelem tanár. Már nem is annyira az út volt fontos, hanem az, hogyan tudna kedvemben járni. Meglepetésemre bejelentette, bár más irányba tart, de mégis kitérőt tesz, azzal a magyarázattal, leendő történészként ismernem kell azt a helyet. Elvitt Magdalenenbergbe és megmutatta a valamikori római város romjait. Utána a Bécsbe vezető főútig hajtott, állítva, onnan már könnyen kapok autós összeköttetést. Búcsúzásul nem csak kezet nyújtott és sok szerencsét kívánt, hanem még 100 schillinget is nyomott a kezembe. Boldog érzéssel jutottam el a kolostorba, ahol másnap került sor a papszentelésre. Két év Iselsbergnek ez lett legszebb változatossága.
Az iselsbergi iskola felszámolásakor nem töltött el a kammerivel összehasonlítva semmiféle szomorúság, inkább csak jobbra számítottam. 1960 szeptemberében Innsbruckban folytatódott a gimnáziumi tanulás, ahol egyben már az érettségire készültem. Az akkor közel százezer lakosú tartományi székhely a csodálatos hegyek ellenére igazi városi környezetet jelentett. Az ábeli rengeteg után nagyban hozzájárult ehhez Dr. Friedrich Marius Hofmann német tanár; ő nem érte be az óraadással, hanem többször meghívta az osztályt színházba. Ezt megelőzően még Iselsbergből elvitték az egész iskolát Salzburgba: az egyik este a La Boheme-t néztük meg Puccinitől, a másikon az Einen Jux will er sich machen c. vígjátékot untuk végig Nestroytól. Jó példával járt elől az egyik magyar tanár, aki éppenséggel horkolással juttatta kifejezésre, mennyire tudja követni az előadást.
Szilveszterkor kockára tettem a középiskola befejezésének esélyeit: Dél-Tirolban terveztük köszönteni az 1961. évet, pénztárcánk azonban eltérített ettől a szándéktól. Négyen összeadtuk csekély pénzünket és abból vásároltuk meg az ünnepre valót. Aba Gyuszi barátom mindent biztosított a papi szemináriumban, még a sütés-főzést is vállalta. Vacsorakor kihirdette a kollégium igazgatója, vendégeket vár, ezért senki nem hagyhatja el a házat. Mikor két másik társam kérelmét elutasította, én még harmadikként kísérletet tettem. Kérésem még határozottabb elutasításra talált, egyszerűen megtiltotta a kimenőt. Ketten ennek ellenére kiszöktünk és ünnepeltünk. Újév napján a szemináriumból egyenesen a magyar misére mentem, ahol már többen közölték velem: Deák jelentkezz raportra “Tante Gróh"-nál, azaz Dr. Gróh atyánál. Mindenre felkészültem, még az azonnali csomagolásra is. Kopogtattam ajtaján, ő meg azonnal azzal fogadott: Fiacskám, én megtiltottam neked, hogy elhagyd a házat. Alig vártam meg, hogy elmondja mondanivalóját, mindjárt felsoroltam neki érveimet, többek között azt, mi kiadtuk minden pénzünket az ünneplésre, és csak a vacsorakor derült ki , nem hagyhatjuk el a házat. Meglepődtem, de végighallgatott. Még volt néhány szava hozzám, miután beláttam, fegyelmi áthágást követtem el, amiért bocsánatot kértem. Kis szünet után megkérdezte: Milyen büntetést szabsz ki magadnak? A kérdést nagy megkönnyebbüléssel fogadtam, ezért nagyvonalúan mindent ígértem, kivéve a kirúgást. A karácsonyi szünet végéig nem hagyhatod el a házat - hangzott az ítélet. Én még rá is tettem: egész január végéig nem élek a kimenő lehetőségével.
Éppen betöltöttem a 21. évemet, amikor három éves késéssel sikerült leérettségiznem, igaz, a matematikával sehogyan sem tudtam közelebbi barátságba keveredni.
Három középiskolát jártam meg az érettségiig. Mire leérettségiztünk, teljesen meglazultak az eredeti (kammeri) kötelékek. Innsbruckban már újabb társakra leltem, egyedül Aba Gyuszi maradt meg legjobb barátomnak. Vele még bécsi éveinkben is együtt voltunk, sőt, Ausztriáliába történt kivándorlása után is leveleztünk egymással.
A gimnázium négy osztálya tanulságos szocializálódási folyamatnak is számított. Kammerben 39-re emelkedett az V. osztály létszáma. Csupán egyetlen cél, a továbbtanulás lehetősége terelt össze mindnyájunkat. Magyarország különböző helyeiről verődtünk össze, emellett éppen a mi osztályunk volt a legcifrább összetételű, mind korban, mind a (földrajzi, társadalmi) származás szempontjából. Csak a kisebbik részt képezték, akik éppen megfelelő korban végezték az osztályt, de voltak jópáran, akik húsz éven felül voltak; a legidősebb 27 éves lett, mikorra leérettségizett. Az átlagos életkort én személyesítettem meg akkori 18 évemmel. Az állandó mozgással járó helyváltoztatás következtében nem formálódtunk összetartó közösséggé. Már évközben többen távoztak közülünk, a nyári szünet után az eredeti létszámnak valamivel több mint egyharmada került át Iselsbergbe, ahol a Wiesenhof-i diákokkal és más, hozzánk beosztott fiatalokkal töltődtünk fel. Két év után újabb lemorzsolódások következtében még kevesebben lettek az eredeti kammeriak. Innsbruckban újabb fiatalok csapódtak hozzánk Németországból, Svájcból, sőt, még Svédországból is.
Végül is a mi VIIIC osztályunk annyira különböző összetételű volt, hogy az összetartozásnak legfeljebb csírái voltak megfigyelhetők, de ezek is inkább az iskolához, mint az osztályhoz kötődtek. Keserűen jegyezte meg egyik alkalommal az egyébként is szigetembernek számító Szalay Andris, aki Tibor nevű bátyjával sem fért össze: a mi osztályunk tagjai alig várják, hogy megszabaduljanak egymástól, s örülnek, ha soha többé nem látják egymást. Szomorú összegezés; szerencsére a miénk kivételes esetnek számított.
Különböző hatásfokon ivódtak belém és rakódtak le emlékezetemben a középiskolás évek. Mikorra megvilágosodott bennem az igény - részben hálából - nem akartam veszni hagyni az iskolákat, a diákokat. Innsbruckba 21 évvel az érettségi után jutottam el újra. Iselsbergbe egyetlen egyszer több mint harminc év után. Kammerba nagyon elszomorító volt az első kitérés az autópályáról visszafelé tartva Németországból 1962-ben. Ködös őszi vasárnap volt és nyomasztó csend. Az iskola helyén park létesült - nyoma veszett, a diákok szétszéledtek, a tanárok... Mégis zarándokhellyé vált számomra Kammer; amikor csak arra felé visz utam, lehetőség szerint betérünk, gyakran megkerüljük az egész tavat. Ezzel a nagy kísértéssel fogtam bele az anyaggyűjtésbe, Innsbruckban, Welsben, ahova Mácsady István lelkész jóvoltából kerültek a kammeri gimnázium iratai. Dr. Hanns Inama-Sternegg nagyban segítségemre volt, rendelkezésemre bocsátotta a birtokában maradt iratokat. A holland külügyminisztériumtól megkaptam az iselsbergi gimnáziumra vonatkozó anyagot. Szellemjárásként tódultak fel az emlékek, amikor Innsbruckban éjszakába nyúlóan írtam, jegyzeteltem. Az egyes számomra ismert neveknél megjelent a diákok arca.
Nagy sietséggel sikerült összeállítani a kiállításra való anyagot, s hozzá - ha csak összevontan is - megírni a középiskolák történetét, amelyhez Elisabeth Gehrer oktatásügyi miniszter írt előszót. Az 1997-ben bemutatott kiállítás anyaga átkerült Magyarországra is: Budapesten Csoóri Sándor nyitotta meg a kiállítást, onnan Ópusztaszerre vándorolt tovább, visszatérőben pedig Győrben az Apáczai Csere János Főiskola fogadta vendégül a közben magyarra is lefordított katalógussal. 1956 ötvenéves évfordulójára sikerült megjelentetni a 2. javított kiadást.
*
Bármennyire tetszett is Innsbruck,ez az alpesi város, fekvése az Inn völgyével, az irdatlan hegyekkel, ha nem is volt nyomasztó, mégis úgy éreztem, nem tudnám ott leélni egész életemet. Bár jóakarónk, és később támogatóm, Dr. Hanns Inama-Sternegg, tiroli lévén engem is az Innsbruckban továbbtanulók között szeretett volna tudni, csakhogy én már az első alkalommal Bécset adtam meg az ottani tudományegyetemmel. A város 1956-os egésznapos kóválygásom ellenére nagyon vonzó lett számomra, amihez egyebek mellett a két nyári szünet hétvégi utazásai is hozzájárultak. Így az érettségi római út után egyenesen Bécsnek vettem az irányt, igaz, a nyarat a Bécs melletti Gießhübl Hochleiten nevű ifjúmunkásfaluban töltöttem. Onnan jártam dolgozni a szomszéd faluban a BBB (Brunner Verzinkerei Brüder Bablik) rövidítésű cinkelő üzembe egy hónapon át, a szeptembert pedig lazítással töltöttem, készülve az egyetemi beiratkozásra. Miközben a többiek dolgozni jártak, elolvastam Wladislaw Reymont Parasztok c. nagyhatású regényét. Tamási Ábelét 1958 nyarán tettem magamévá másodszori ott tartózkodásomkor a Caritas-otthonban.
1961 nyarán új állomáshoz érkeztem életemben. Valamikor szeptemberben a belügyminisztériumba látogattam, megérdeklődni, milyen esélyem van az ENSZ által folyósított, de az osztrák belügyminisztérium által kezelt ösztöndíj elnyerésére. Kérésemre eljött velem volt osztálytársam az általános iskolából, ő ugyanis időben leérettségizett, s így már hat szemesztert letudhatott tanulmányaiból az említett össztöndíj jóvoltából. Az épületig ugyan elkísért, azonban nem volt hajlandó bejönni velem. Így egyedül birkóztam Rosenberger asszonnyal, aki mindenekelőtt az után érdeklődött az érettségi bizonyítványom láttán, mit akarok tanulni. Időközben nagyon megkedveltem a filozófiát, ezért egészen természetesnek tartottam, hogy ezt a szakot említsem meg neki. Nem volt ugyan szigorú, de eléggé határozott, ezért ellentmondást nem tűrően kijelentette: az öszöndíj segítségével azt akarják elérni, hogy a magyar menekült diákok minél előbb végezzenek, olyan szakon, ahol minden esélyük megvan az elhelyezkedésre. Vélekedése annyira váratlanul ért, hogy hirtelenében nem tudtam mit válaszolni. Azt javasolta, gondoljam meg a dolgot, s általuk elfogadható szakot adjak meg, aztán jelentkezzem még egyszer.
Sorstársam izgatottan várt rám az utcán, s rögtön nekem szegezte a kérdést: kapok-e ösztöndíjat? Mondtam neki, egyelőre nem tudom, mert a megadott szakra nem adnak. Mit csinálsz akkor? - firtatta tovább. Mit csinálhatnék, el kell mennem dolgozni, mert ösztöndíj híján nem tehetek mást. Persze így nem lesz semmi az egyetemből. Miért? - akarta tudni. Azért, mert én képtelen vagyok arra, hogy egésznapi munka mellett egyetemre járjak. Erre kisvártatva szinte sértődötten megjegyezte: Akkor nem lehetünk tovább barátok. Miért, mi akadályoz meg ebben? - eszméltem fel. Hát hogy gondolod, én egyetemista vagyok, te meg munkás, ez így nem fér össze. Ezzel két csúnya találat ért ugyanazon a napon.
A továbbiakban már beléptem ugyan az egyetem kapuján, de csak a kérdőívek beszerzéséig jutottam. Mindamellett németből felvételi vizsgát kellett letennem írásban és szóban. Felettem járó rendkívül okosnak mutatkozó magyar egyetemisták alig tudtak vagy akartak adni felvilágosítást. Csak lépésről-lépésre sikerült eljutnom odáig, hogy végsőfokon visszakanyarodtam korábbi elképzelésemhez: irodalom és történelem. Az utóbbiban előbb-utóbb eligazodtam, az előbbi kapcsán viszont rá kellett döbbennem, hogy ilyen szak nincs is. Jó, hát akkor legyen magyar irodalom. De ilyen sem volt; így a német irodalom, gemnanisztika mellett döntöttem. Mikor aztán sikerült benyújtanom a kérdőíveket, a beiratkozási igazolással ismét jelentkeztem Rosenberger asszonyságnál, aki rábólintott döntésemre, s így ösztöndíjhoz jutottam. Az első szemeszter arra volt jó, hogy sikerült kisilabizálnom a továbbjutás lehetőségeit. Anyagi téren ez szemeszterenként összesen hat órából legalább pozitív eredménnyel letett vizsgát jelentett; az előadásokat böngészve viszont elég nagy volt a választék, bár a tetszés szerinti választással nem nagyon lehetett lépni előbbre. Mind a germanisztikában, mind pedig a történelemben fel kellett venni a bevezető előadásokat, majd pedig proszemináriumra kellett beiratkozni. Onnan a szemináriumba vezetett az út, a továbbjutáshoz legalább közepes eredménnyel.
A germanisztika egyenesen kiábrándító volt számomra; pl. Moritz Enzinger professzor kásás kiejtéssel fontosnak tartotta azon felvilágosítást, hogy az egyetemen szakképzés folyik, akiknek viszont olyan ábrándjaik vannak, hogy itt majd írót, költőt faragnak belőlük, azoknak ajánlja, adják fel ezt a szakot. Előadásai egy másik újkori német irodalommal foglalkozó kollégájához hasonlóan száraz adatok tömkelegéből álltak, hozzá monoton hangon. Igyekeztem azért boldogulni, mégsem jártam okvetlen sikerrel. A bevezetőt háromszor meg kellett ismételnem, mert egyszer elveszett a dolgozatom, aztán meg a bizonyítványomat nem találták, végül Enzinger asszisztensénél szóbeli vizsgát kellett letennem, közepes eredménnyel. Ez a “germanista" a későbbiekben is, aktív pályámnak szinte végéig igyekezett kifejezésre juttatni ellenszenvét. Ennyi volt az egész, tovább nem jutottam, mert a másik újkorásznál, Professzor Hans Rupprichnál nem volt már hely, Enzinger asszisztense meg, a “germanista" azért tessékelt ki, mert - Burgenlandban lévén szüreten - a határidő után egy nappal jelentkeztem. A középkori német irodalommal részben több szerencsém volt, ami nem is csoda, hiszen Otto Höfler professzor személyében olyan kiváló előadót sikerült megismernem, hogy kitűnőre vizsgáztam nála. Ellenben nem volt szerencsém Blanka Horatschek docensnőnél, mivel nem boldogultam a középfelnémet lírából vett szöveg felolvasásakor a hangsúlyozással.
Időközben annyira igazítottam tanulmányaimat a kívánt előfeltételekhez, hogy egyre határozottabban a tanári pálya kezdett előttem körvonalazódni. Szorgalmasan látogattam Schwarz pedagógia professzor előadásait és vizsgáztam is nála.
Ez irányban sikerült megfelelnem germanisztikán a feltételeknek, a történelemmel meg nem akadt különösebb nehézségem. Egyedül Leo Mikoletzky professzor figyelmeztetett a proszemináriumi első vizsgán, hogy ne csupán a magyar történetre fektessek hangsúlyt, de azért megadta a jó, majd közepes osztályzatot, s így sikerült bejutnom a szemináriumba.
Már ott tartottam, hogy megkaptam a hospitálási papírt egyik Bécs 20. kerületi gimnáziumba, ahol éppen laktam. Akkor hangzott el az egyik, tanárjelölteknek kötelező előadáson: a cél öntudatos osztrák állampolgárok nevelése. Ez egészen kijózanított. Magyar mivoltomat nem tudtam összeegyeztetni öntudatos osztrák polgárokká neveléssel. A dilemmám szinte meglepetésszerűen oldódott meg: a történelem szakon egymás után sikerült letennem az előmenetelhez megkövetelt vizsgákat. Valamelyik tanulmányi év elején a folyóson összefutottam egyik szintén zenész ismerősömmel. Kölcsönösen az után érdeklődtünk, hol tartunk, melyik professzor óráit látogatjuk? Én éppen akkor jöttem ki a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetből, s örömmel újságoltam, felvettek szemináriumba. Hogy hogy? - érdeklődött ismerősöm, hiszen Alfred Hoffman professzor vadállat, úgy rúgja ki a diákokat, hogy mindenki reszket tőle. Erre nem tudtam mit válaszolni, csupán megismételtem felvételemet érintő kijelentésemet. Majdnem egyidejűleg jelentkeztem a Kelet-európai Történeti Intézetben is, ahol Richard Plaschka professzor kutatószemináriumot hirdetett meg nyolc hallgató számára. Tárgya az I. világháború volt. Ehhez hozzá kell tennem, hogy Wolfdieter Biehl dr. tanársegéd, előzőleg elmarasztalt, mert nem sikerült elfogadhatóan lefordítanom az elém tett angol nyelvű szöveget Ludwig Jedlitschka, a jelenkori osztrák történet professzoránál. Ugyan kellemetlenül érintett, de nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen összesen két évig volt angol a gimnáziumban, ami jóformán semmire sem jogosított fel. Korábban, azaz 1962 és 63 nyarán Németországban dolgoztam Witterschlickben, egy Bonn melletti csempegyárban, - első keresetemből Olympia márkájú írógépet vásároltam. 1964 nyarát viszont angol tanulással töltöttem, s ennek eredményeként sikerrel fordítottam le a felvételihez szükséges angol szöveget.
Németországi tartózkodásom alatt erős vonzalmat éreztem az iránt, hogy ott folytassam egyetemi tanulmányaimat. Különösen Bonn tetszett meg, nem is annyira fővárosi mivolta, hanem egész kiegyensúlyozott polgári légköre miatt. Nagyon megnyerte tetszésemet az egyetmisták gondozott öltözködése: sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő. Meg aztán ott tanított a híres germanista Benno von Wiese. Mivel visszajövetelem után sem nyugodtam meg, levelet írtam a németországi magyar diákszövetségnek. Válaszuk a támogatást illetően negatív volt, így aztán a folyósított ösztöndíj itt tartott Bécsben.
Nem hallgathatom el, hogy magyar mivoltom előnnyel is járt, hiszen egyrészt nagyon kevesen választották menekült magyar diákok a történelem szakot, másrészt osztrákok - néhány kivételtől eltekintve - nem tudtak magyarul. Erich Zöllner professzor, akinél Görgey Artúr német nyelvű emlékiratairól írtam szemináriumi dolgozatot, már első alkalommal megkérdezte, rokona vagyok-e a híres Deák Ferencnek. Nem került volna semmibe, ha rábólintottam volna, de mint akkor, a későbbiekben sem éltem vissza ezzel a lehetőséggel, s ha valaki mindenáron Deák Ferenc utódát akarta bennem felfedezni, egyrészt felhívtam a figyelmet Sopron megyei mivoltomra, másrészt minden eshetőség lehetőségét elvágva mondtam: képtelenség, hiszen Deák Ferenc agglegény volt. Mind Plaschka, mind pedig Hoffmann professzornál sikerült jeleskednem, s ennek eredményeként végleg feladtam a tanári pályához kötődő utat. Mikor a második szemináriumot végeztem Hoffmann professzornál, egyik alkalommal megszólított egyik asszisztense, Alois Mosser dr. és az után érdeklődött, akarok-e maradni az intézetben, ezzel a doktorátusi cím megszerzését helyezve kilátásba. Az előzmények után csakis két kézzel kaptam a lehetőségen, aminek volt kissé kényes oldala is. Plaschka professzor intézetében Biehl dr. ugyanis egészen természetesnek vette, hogy kelet-európai törtelemből fogok disszertálni, azaz, úgyis ott maradok náluk. Bármennyire hizelgő volt is besorolásom, kényszeredetten bevallottam, hogy már igent mondtam Hoffmann professzor intézetében.
Pedig kimondottan szívélyes kapcsolat alakult ki Plaschka professzor felé. Éppen a kutatószemináriumon esett meg velem: gyomrom korgása túlságosan hangosan jelentkezett (pedig nem koplaltam), amire a többiek is felfigyeltek. Nem tudom, vajon ennek volt-e betudható, de Plaschka professzor óra után megszólított és az után érdeklődött, ki fia-borja vagyok, hogyan kerültem Ausztriába, mik a terveim stb. A Hotel Regina előkelő szállodába meghívott ebédre, ahol sok professzor étkezett az egyetemről. Kezdtem kissé fennhordani az orromat, ha egyáltalán helyénvaló volt ez az én esetemben, mindenesetre megjelentem a megbeszélt időben, bejelentkeztem a pincérnél, aztán várakoztam, talán egy órát is. A professzornak semmi nyoma nem volt, így kénytelen voltam arrébb állni. Ez így mellé ment, ellenben bepótolta a mulasztást, és sikerült jól elbeszélgetnünk. Szudétanémet volt, 45-ben elüldözték a csehek, itt Ausztriában özvegy édesanyját ápolta haláláig. Úgy látszik, a közös vagy hasonló sors összehozza az embereket. Egyik alkalommal az után érdeklődött, megvan-e már az osztrák állampolgárságom. Mondtam neki, nincs. Akkor sürgűsen kérelmezzem, mert tanársegédet keres, és engem szemelt ki erre a posztra. Addig nyakas magyar voltam, soha nem akartam felvenni az osztrák állampolgárságot, most meg így nyomomba szegődött a szerencse. Nem volt mit tennem, mint revideáltam korábbi beállítottságomat, s Bécs városházán benyújtottam a kérelmet. Nem siettettem a dolgot, bár Plaschka professzor a nyári szemeszter végén, 1964-ben, közvetlen vizsga után megkérdezte, hogyan állnak dolgaim. Mondtam, még nem kaptam meg az állampolgárságot. Pedig ez neki sietős, tette hozzá nyomatékkal. Nem sokat törődtem vele, de annál inkább nyakon vágott, amikor szeptemberben összefutottam egyik baráti kapcsolatban lévő kollégával, aki szinte repesve újságolta, asszisztensi állást kapott. Kérdeztem tőle, kinél? Plaschka professzornál - hangzott a válasz. Ez bizony lehűtött, mert tudhattam, most már fújhattam az állampolgárságot, főként az asszisztensi állást. Csak 1965 tavaszán tettem le az osztrák állampolgárságra az eskűt, igaz, közben úgy alakultak dolgaim, hogy addigra minden vizsgám megvolt, elvégeztem a szemináriumokat, persze továbbra is beiratkoztam, miután változatlanül ösztöndíjban részesültem. Mint politikai menekültnek a Genfi Konvenció értelmében nem kellett lemondanom a magyar állampolgárságról.
1966-ban az első és egyben utolsó érettségi találkozón már nem kis elégedettséggel mondhattam volt évfolyamtársaimnak a gimnáziumból: eljutottam az abszolutóriumig, és megvan a disszertációm témája is. Igen, Alois Mosser javaslatára a lékai váruradalom történetét választottam. Egyeztetés céljából leutaztam Kismartonba, ahol Harald Prickler dr. fiatal levéltárossal tárgyaltam. Ő örömét fejezte ki afölött, hogy a Bécsi Tudományegyetem küld hozzájuk disszertánst, aki emellett még tud magyarul is, csupán egy bibije van a dolognak: Lékáról már készült feldolgozás, így nem jöhet számításba. Mielőtt feladtam volna ez irányú reményemet, Prickler dr. új javaslattal állt elő: Mi lenne, ha vállalnám Lánzsért? Már előzőleg beszámoltam neki a súlypontokról: vár- és uradolomtörténet, hozzá határvédelem. Tudatlanságomra jellemzően megkérdeztem tőle kissé elbizonytalanodva: És ott meglennének mindezen feltétetelek? Nyilvánvalóan - válaszolta biztatóan. Megalkudtunk, így hozhattam magammal Bécsbe az örömhírt: a lánzséri vár és uradalom történetének feldolgozása rám hárul.
Abban az időben kezdtem kissé elengedni magam: Eléggé komolyan vettem egyetemi tanulmányaimat, de 1.200 Schilling ösztöndíjból különben sem engedhettem szabadjára szórakozási szándékaimat. Alkalmanként egy-egy mozilátogatás, néhanapján ivászat az Esterházy pincében és természetesen haveri kapcsolatok ápolása túlnyomórészt magyar fiatalokkal. Az irodalmat a kijózanító jelenségek ellenére sem hanyagoltam el, sőt, rendszeresen látogattam az Osztrák Irodalmi Társaság rendezvényeit, ahol - egyfajta nyitási szándék eredményeképpen többször hívtak meg a népidemokráciákból is előadókat. Így ismerhettem meg személyesen Pilinszky Jánost, Déry Tibort, Weöres Sándort, Nemes Nagy Ágnest stb. Az osztrákok közül Theodor Csokor, Felix Braun, Rudolf Henz, Heimito von Doderer maradt meg emlékezetemben. Már középiskolás barangolásaim elvezettek Ady összes verseihez vagy éppenséggel a francia költők kétkötetes antológiájához, amiket osztálytársaimtól kölcsönöztem ki. Nagy becsben tartottam Cs. Szabó László Magyar versek Aranytól napjainkig c. kötetét, amit Magyar versek 1953-1956 c. válogatással egyetemben a bécsi Nowak féle könyvkereskedésben vásároltam meg 1959, ill. 1960 nyarán.
Mivel ezen a téren különösen sok pótolnivalót fedeztem fel, egyre inkább belevetettem magam az irodalomba. A kapcsolódások és kapcsolatok ezáltal egyre határozottabb irányt vettek, míg 1967-re megérett a terv: kétnyelvű (magyar-német) folyóiratot adunk ki, aminek első száma integratio címmel 1967 májusában jelent meg sokszorosított formában. Addigra már - főként egyetemi tanulmányaim révén - eléggé belekóstoltam a német irodalomba is. A folyóirat szerkesztői többségben magyarok voltak, de akadtak osztrákok is. Az első számban - lévén immár félig kész történész - éppen az osztrák-magyar kiegyezés 100. évfordulójára hangsúlyosan ezt a tárgyat karoltuk fel magyarul és németül. A német nyelvű részt Horst Haselsteiner, anyja révén magyar származású történészkolléga vállalta (azonos az említett asszisztensi álláshoz jutott Plaschka-tanítvánnyal).
Ezzel összefüggésben említem az 1957 óta évenként megrendezett Europagespräch sorozatot a bécsi városházán. Eleve érdekelt kontinensünk múltja és jövője, de csak a hatvanas évek közepén vettem tudomást erről a számomra szemnyitogató, fejtágító vállalkozásról. Az integratio éveiben többen is kerítettünk időt az előadások látogatására, amiknek különösen nagy súlyt adott európaszerte ismert személyiségek fellépése. Az ,,Európa-beszélgetések“ elmélyítették érdeklődésemet az európai integráció iránt.
Mivel úgy szólt a közhely, a jó disszertáció a legjobb ajánlólevél, a folyóiratkészítés mellett igyekeztem alaposan bedolgozni magam a választott tárgyba. 1966 és 67 nyarát a kismartoni Tartományi, ill. Esterházy levéltárban töltöttem, gyűjtve, gyűjtögetve a kéziratos anyagot. Mivel oklevélolvasásban egyáltalán nem részesültem, lépésről lépésre magamnak kellett beleásnom magamat ebbe a boszorkányos dologba. Bizony, eltartott egy ideig, amíg sikerült elolvasnom, sőt, meg is értenem a XVI.-XVII. századból való iratokat. Ebben nagy segítségemre volt Frühwirth Károly oktatása a gót betűk elsajátítása terén, sajátságos módon meg éppenséggel falusi származásom, ugyanis a régies magyar szövegek tájszólásbeli kifejezéseket is tartalmaztak. A latin szövegek megértéséhez szótároznom kellett. Szerencsére ezek nem Ciceró nyelvezetén, hanem nagyon egyszerű latin nyelven íródtak, mindehhez bizonyos kifejezések, megjelölések állandóan ismétlődtek, ezért aránylag gyorsan megtanultam a gabonafélék latin változatait, a dézsma különböző válfajait meg hát a vár fegyvertárában lelhető fegyvereket. Az 1675-ben készült magyar nyelvű urbáriumban a szarvasmarhák felsorolása között ismételten a pater familias megjelölésre bukkantam. Bár következtethettem volna jelentésére, az ,,apa“ és a ,,család“ furcsa ötvözetét csak Prickler dr. felvilágosítása révén sikerült feloldanom: apaállat, azaz bika. Eléggé szemrontó volt, hogy a tartományi levéltárban az egyik szoba függönnyel eltakart sarkában elhelyezett olvasókészülék segítségével mikrofilmekről másoltam ki az anyagot. Azért is volt, hogy beértem mikrofilmekkel, mert még kutatási célokkal sem akartam menni Magyarországra.
Bécsből kerékpárral jártam le hetenként Kismartonba. Így a környék bebarangolására fordítottam azokat a hétvégeket, amikor nem jöttem vissza Bécsbe. Első ilyen túrám 1962 nagyhetére esett; Ruszt után Fertőmeggyesen kötöttem ki, onnan jártam be a környéket, ezennel osztrák oldalról kémlelve a magyar határvidéket. 1966 nyarán éppen Pulyára indultam, de útközben megakadt a szemem a Lánzsért mutató táblán. Utóbbi mellett döntöttem, bár - mint kiderült - eléggé kaptatós volt az út, különösen utolsó szakasza, de mégis eljutottam a ,,váramig“.
1967-ben nagyjából befejeztem az anyaggyűjtést, csakhogy anyagi téren véget értek az ösztöndíjas évek. Az utolsók egyike voltam, akik között kiosztotta a belügyminisztérium az ENSZ ösztöndíj maradékát, de ez is lejárt szeptemberben.
Egyelőre nem volt elképzelésem a továbblépésről, azonban - ha kedvez a szerencse - ilyenkor következhet be örvendetes fordulat: egyik volt osztálytársam a középiskolából, aki orvosira járt, szintén a Bécsi Tudományegyetemen, arról számolt be, hogy neki sikerült munkát találnia: teljesen kötetlen, mindenki saját maga szabja meg a munkaidejét és óradíjat fizetnek. Kérésemre megérdeklődte, tudnának-e nekem is helyet biztosítani. Pozitív választ kaptam, így aztán szeptembertől munkába álltam az Önállók Kereskedelmi Betegbiztosítójánál (Selbständigenkrankenkasse des Handels). Aranyélet ígérkezett. Kezdetben úgy terveztem, napi négy óra munka mellett a nap második felét disszertációmnak szentelem. Elképzelésem hamarosan úgy módosult, látva, nem sikerül betartanom a tervezett időbeosztást, hogy a napi négy óra helyett hatot vállaltam, remélve legalább 10.000 Schilling megtakarítását, s ennek birtokában minden időmet disszetrációm megírásába, ill. a szigorlatok letételébe fektetem. A dolog nem bizonyult egészen egyszerűnek, már csak a megváltozott körülmények miatt sem: egyrészt szokatlan volt a napi rendszeres munka, másrészt elkapott egyfajta költekezési könnyelműség. Valójában az említett németországi munkavállaláson túlmenően az ösztöndíjon kívül nem volt semmi anyagi bevételem, így éveken át még csak inget sem tudtam vásárolni. Örvendetes kivételt képezett a már említett Biehl dr., aki Jedlitschka professzor ajánlatát közvetítette a Molden Kiadótól: magyar lektort kerestek magyar tárgyú kézirat ellenőrzéséhez, emlékezetem szerint 1964 első felében. Fritz Molden röviden elbeszélgetett velem, felfektette, mi a feladatom, aminek elvégzése fejében 3.000 Schilling díjat helyezett kilátásba. A pénzből öltönyt és ballonkabátot vásároltam. Nem kis megelégedésemre ez volt az első alkalom, hogy történészként keresethez jutottam.
Az idő haladt, a pénz nem nagyon szaporodott, bár 2.800-3.000 Schillinget is megkerestem havonta - sajnos, a disszertációm írása nem haladt különösebben előre. Egyelőre a 10.000 Schillinges határidőt tűztem ki, azaz ha sikerül annyit megtakarítanom, akkor - 1.000 Schillinges havi beosztással - tíz hónap alatt csak-csak végzek a disszertációmmal. 1969 elejére sikerült is összegyűjtenem ezt az összeget. Nos, akkor lássunk munkához! Korábban ketten laktuk a szoba-konyhás lakást (wc és víz kint volt a folyosón). Mikor egyedül maradtam és még nem tettem szert keresetre, alkut kötöttem a háziakkal: a heti takarítás, télen hóhányás ellenében elengedték a lakbér felét, 350 schillinget. Nagy fegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy a betervezett napi ,,munkaegységet“ teljesítsem, ami 5-7 gépelt oldalnak felelt volna meg. A lassú indulás annál nagyobb bevetést váltott ki, csupán közben kényszerszünet állt elő: márciusban kisebb megfázással küszködtem, és ebben az állapotban nem átallottam kerékpárra ülni erős ellenszélben, havasesőben. Alig hogy megérkeztem albérleti lakásomba, nyomban elfogott a még minden ízemben meghúzódó hátborzongató köhögési roham. A következménye nem is maradhatott el, mert csúnyán bevéreztem. A háziasszony megadta valamelyik ismerős orvosának a címét, ő viszont vagy nem fogta fel a helyzet komolyságát, vagy egyszerűen hülye volt. Injekciót adott, meg valami cédulát nyomott a kezembe, de látva hogy vért köpök, a mentőhívás helyett szabályosan kituszkolt a rendelőjéből. Az utcán nem maradt más hátra, mint taxiba ülni s a közkórházba hajtani. Ott is elutasítottak, mivel nem volt beutalóm. A Bécsi erdő szélén lévő Wilhelminen kórházba kellett folytatni az utat, míg ott felvettek, de előbb még le-fel küldözgettek az eléggé kaptatós úton, míg végre ágyba kerültem. A vérzés éjszaka sem állt el, pedig még jeges borogatást is raktak a mellemre. Annyi vért veszítettem, hogy vérátömlesztésre volt szükségem. De ezt is átvészeltem: tíz nap után megállapították, hogy új folyamat nem állapítható meg, hanem a régi sebhely szakadhatott fel csupán.
Ennek a közjátéknak pozitív kicsengése is lett. Mikor elértem a katonakötelezettség korhatárát (28. életév), behívtak sorozásra. Nem vettem komolyan az egészet, mert felmentéssel számoltam. Ehelyett azt a kérdést szegezte nekem az egyik sorozó tiszt, melyik fegyvernemnél akarok szolgálni? Annyira meglepett, hogy felháborodásomban úgy vágtam vissza: egyiknél sem! Hogy-hogy, nem érdekli az osztrák hadsereg? - kérdezett vissza. Egyáltalán nem - feleltem sértődött hangnemben. Nekem tbc-m van, így biztosan alkalmatlan vagyok a fegyveres szolgálatra. Ismét visszaküldtek a tiszti orvoshoz, aki viszont csak a sorozó bizottságnak súgott valamit. Ismét maguk elé idéztek és közölték, ez valami régi dolog, tehát igenis alkalmas vagyok. Várhatom a behívómat, ami meg is érkezett. Mi tévő legyek? Ösztöndíjam nincs, ha bevonulok, elesem a keresettől és még a lakbért sem tudom fizetni. Összeköttetés révén eljutottam Dr. Georg Prader honvédelmi miniszterhez, de előtte alaposan kikérdezett a szárnysegédje. Nagyon elutasítóan viselkedett, és mikor kifogyott minden elhárítási érvéből, kezdett erősködni: Mit gondol, csak úgy egyszerűen a miniszterhez akar fordulni, elképzelhető lenne ez a népidemokráciában? Nagyon ösztönösen vágtam rá: Ezért választottam a szabadságot. Válaszom megfordította a szelet: hirtelen nagyon barátságos lett, sőt, megígérte, hogy támogatja kérésemet a miniszternél. A miniszter úr teremnek is beillő dolgozószobájában csak fejjel látszott ki az íróasztal mögül, de azért már a szoba közepén köszöntem neki. Barátságosan kezet nyújtott, majd atyai hangon tette fel a kérdést: Mit tehetek magáért, fiam? Elmondtam neki minden lehető kifogást, nyomatékosítva immár: nem akarok kitérni a szolgálat elől, csupán haladékot kérek. Mennyit? - kérdezte. Két évet - szerénytelenkedtem. És ha letelt ez az idő, akkor milyen kifogással fog jönni megint? - érdeklődött hunyorogva. Akkor már semmilyennel sem, mert addigra befejezem az egyetemet - igyekeztem meggyőzni. A halasztást megkaptam, de nem vettem végig igénybe, hanem a kórház után újra jelentkeztem sorozásra, természetesen orvosi igazolással. Beutaltak a katonakórházba. Mikor elolvasott mindent a katonaorvos, katonásan leszögezte: az eset számomra világos. Kiállította a felmentésemről szóló papirost, ezt bemutattam a sorozó bizottságnál - ezzel véget ért katonaidőm. Már csak azért is megkönnyebbülésemre szolgált felmentésem, mivel sehogyan sem fült a fogam “labanc" mundérba bújni.
Emberi nagyságáról tanúskodik, hogy Dr. Josef Kohout főorvos vállalta esetleges kezelésemet; éveken át, hirtelen haláláig jártam hozzá ellenőrzésre, de soha egyetlen fillért sem fogadott el.
Ismét visszatérve a napi kerékvégásba mindenekelőtt anyagi biztosíték után néztem, többek között Bécs városánál, ahol szabályosan kipöndörítettek. Hol van az megírva, hogy nekem be kell fejeznem az egyetemet? A betegállományi idő lejárt, tessék munkát keresni. Ez a tényállás erősen lefékezett. Kerestem, kopogtattam: a holland iskolaegyesület már kifogyott mindenéből, igaz, vigaszul kaptam a volt igazgatótól 500 Schillinget és 600 Schilling egyszeri támogatást kijártak számomra a Szt. István egyletnél is. Mivel nem bíztam a tízhónapos határidőben, Inama-Strenegg doktorhoz fordultam. Ekkor mutatkozott meg igazi gondoskodása: kieszközölt számomra újabb ösztöndíjat, igaz más forrásból, s így anyagi tehertől mentesen sikerült pontot tennem disszertációm végére 1969 decemberében. Helyesbítenem kell: a pontot feleségem tette ki, ugyanis ő gépelte le a szöveget, ő készítette a térképeket. Éppen december 1. volt: az írógép mellől vitte be a mentő a kórházba, ahol megszülte Előd Marcus fiúnkat.
1970 februárjában - a megállapodás szerint - disszertációm egyik példányát leadtam a Burgenlandi Tartományi Levéltárban, amiért 2.000 Schilling elismerésben részesültem. Hoffmann professzor Prickler doktort kérte meg a szakmai ellenőrzésre. Csodálkozásomra talán két hét sem telt el, amikor Hoffmann professzor az intézeti könyvtárban közölte velem: Elfogadtam a disszertációját, kitüntetés osztályzattal. Boldog lehettem volna, mégsem voltam elégedett. Éppen a disszertációm befejezésekor kezdett gyötörni a kétely: ugyan mire jó a múltban való keresgélés, a szakma meg tele van hiúsággal, irígységgel, s a történelmi valóság helyett végsőfokon találgatásokkal, feltételezésekkel kell beérnünk.
Ettől függetlenül teljes gőzzel nekilendültem a szigorlatoknak. Először úgy gondoltam, a főszakokból, vagyis gazdaság- és társadalomtörténetből, ill. kelet-európai történetből teszem le a vizsgákat, a mellékszakból, ill. filozófikumból viszont majd csak ősszel vizsgázom. Az idő és igyekezet azonban annyira kedvezett, hogy végül még kedvenc szakomból, filozófiából is leszigorlatoztam kedvelt professzoromnál, Leo Gabrielnél. Egyébiránt filozófiára nem sajnáltam az időt, így az általános filozófiatörténet mellett vizsgáztam ontológiából és metafizikából de történetfilozófiából is; majdnem mindegyikből kitűnő eredménnyel. Gabriel professzor szintén kitűnő jegyre méltatott a szigorlaton.
Már-már úgy nézett ki, sikerül minden vizsgát kitüntetéssel letennem, de ebbe csúnyán beleköpött az a fiatal germanista, aki - bár számomra rokonszenvesnek tűnt - sem korábban, sem későbben nem bizonyult támogatómnak. A szigorlatra legfeljebb öt percet szánt, aztán kegyeskedett “elégséges"-sel elbocsátani; kizárólag könyvcímek érdekelték, s Herder egyik fontos művének nem egészen szó szerint adtam meg a címét.
Habár a nyári szemeszternek vége volt, jelentkeztem promócióra; még kifutotta az időből, s így 1970. július 9-én a filozófia doktorává avattak a Bécsi Tudományegyetem dísztermében. Az még érthető volt, hogy anyám és öcsém fizikailag nem tudtak osztozni sikeremben. Legjobb barátomat, Aba Gyuszit sem várhattam el Ausztráliából. Nem is ezért küldtem neki meghívót; csupán azt akartam, hogy örömömnek részese legyen. Teljesen értetlenül ért, amikor válaszként közölte velem: nem kívánja a jővőben a kapcsolatunkat. Nem találtam rá magyarázatot, miért váltott ki benne ilyen hatást értesítésem.
*
Az év nyarán lebegő állapotba kerültem: a diplomám elhitette velem, hogy feljutva a csúcsra, csupa magaslatból áll további életem. Szellemi érdeklődésemet az integratio kötötte le, más munkához nem nagyon fűlt kedvem. Nem lévén állásom, ismét jelentkeztem a Betegsegélyzőnél munkára, s így anyagi gondok nélkül éltem napjaimat. Valami mégis izgatta a fantáziámat éspedig Olaszország. Az érettségi út után egyre másra foglalkoztatott a gondolat. Sok pénzem nem volt ugyan, mégis sikerült elindulni takaréklángon. Rászedtem két végzős ismerősömet - az egyik orvos volt, a másik patikus -, aztán az év szeptember második felében nekivágtunk az útnak. Az orvos akkor tavasszal szerezte meg a jogosítványt, így megvolt a sofőr és a kocsi. Jómagam vállaltam az útiterv összeállítását az üzemeanyaggal egyetemben, a patikust meg sikerült rászednem, fizesse az én szállásomat is. Velencén és Ravennán át érintettük San Marinot, megálltunk Peruggiaban és Assisiben, végül betértünk az Örök Városba; a Szt. István magyar zarándokházban szálltunk meg. Kezdő voltam, ezért is sok minden mellé ment, a legnagyobb kérdést mégis különböző alkatunk és érdeklődésünk jelentette. Sikerült eljutnunk ugyan Pompeibe is, de addigra már nagyon lehültünk egymás iránt. Az orvos nem győzte ócsárolni idegenvezetésemet, a patikus meg úgy összegezett: velem nem hajlandó soha többet utazni. Pedig megígértem neki, legközelebb én vállalom a költségek rá eső részét. A kölcsönös kiábrándulás nem szüntette utazási szomjamat; Olaszország lett számomra a világ közepe, Rómát meg szellemi szülővárosomnak tekintettem.
Október volt már, de állás ügyében nem történt semmi, igaz, állással biztatott a Krankenkasse igazgatója. Hiába pislogtam végzettségemnek megfelelő foglalkozás után, nem nagyon reménykedtem, ami eléggé lehangoló volt a biztató előjelek után. Éppen hogy leadtam disszertációmat, jelentkezett a Burgenlandi Tartományi Levéltár igazgatója és két hellyel is kecsegtetett, ugyan nem a tartományi levéltárban, de - mint felvilágosított - Esterházy herceg új levéltárost keresett, miután kipöndörítette a korábbit, Stefan László püspök meg éppen püspöki múzeum és levéltár felállítását vette tervbe. August Ernst igazgató nagy lelkesedéssel adta elő az esélyeket, egyébiránt ő mindeképpen kilátásba helyezte támogatását. Már-már Buridán szamara helyében éreztem magam, ezért megkérdeztem tőle, a kettő közül ő melyik lehetőséget ajánlaná? Pályázza meg mind a kettőt - javasolta határozottan. Az eredmény a két szék között a földre huppanás lett. Hercegék nem méltattak válaszra, a püspöki hivatalból meg két héten belül megérkezett az elutasító válasz: túl későn jelentkeztem, ezért már betöltötték a helyet. Természetesen két dolog valamilyen esélyt megszerezni, vagy éppenséggel az esély lehetőségével beérni; számomra akkor még az utóbbi is kielégítő volt, hiszen kinek közvetítenek két állást egyszerre? Egy dolog azonban gondolkodóba ejtett: jóval a levelemre kapott válasz után örömmel újságolta egyik kolléga, van már állása: Kismartonban az új püspöki levéltár vezetésével bízták meg. Mint később megtudtam, megfúrtak papi oldalról életvitelem miatt.
Az olaszországi út után folytattam a bejárást munkahelynek alig tekinthető napi elfoglaltságomhoz. Nem ábrándoztam, nem reménykedtem semmiféle szakmabeli elhelyezkedésben. Igaz, még a Die Presse nevű polgári napilapnál is kísérletet tettem, mivel éppen fiatal újságírókat kecsegtettek állással. Jelentkeztem is, meg is hallgattak, olyan feltételt szabva, hogy - péntek lévén - a következő hét elejéig szállítsak le egy 24 oldalas kéziratot. A tárgyválasztást rám bízták. Számomra az egész félrevezetőnek tűnt, hiszen beszédemből leszűrhették a tanulságot. Nem hagytam magamból hülyét csinálni, ezért eszembe se jutott megbirkózni a feladattal, igaz, bele-belekezdtem az írásba, de beláttam, ebből nem lesz, nem lehet semmi. Vannak ugyebár olyan helyzetek, amikor az ígéretet olyan feltételekhez szabják, amiknek teljesítése lehetetlen, de azért azt a látszatot keltik, mintha...
Pénzkereset közepette állásnélküli egyhangúságban teltek a napok, hetek, míg ajánlott levelet vehettem kézhez. A Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetéből érkezett. Hoffmann professzor megbízásából Herbert Knittler dr. írta, s arra kért, minél előbb jelentkezzem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mindehhez professzoromra jellemzően a rébuszokból alig tudtam kihámozni, tulajdonképpen mit is akar tőlem, mert lényegében csak azt akarta tudni, igen-e vagy nem. Igaz, kétéves dologról lenne szó, de anélkül nem pályázzák meg, amíg nincs jelölt. Hogy miért éppen rám esett a választás, nem tudthattam meg hirtelenében, annyira meg nem voltam öntelt, hogy nekem bizony kijárna valami szakmabeli állás. Már csak azért sem tápláltam semmiféle reményt, különösen Hoffmann professzor irányába, mivel nem volt elégedett német tudásommal a szigorlaton.
Egyhetes válaszadási időt helyeztek kilátásba. Megadtam a Betegsegélyező telefonszámát és vártam. Már egy nap eltelt a határidő után, de még nem érkezett válasz. Eléggé izgatottan szólítottam meg az igazgatót, jelentkezett-e már az egyetemi intézet? Kissé meglepetten reagált: De gyermekem, mit akarsz elkezdeni azzal az állással, hiszen csupán két évre szól? Ekkor vallotta be, hogy hárman lévén akadémikusok, külön részleget akart berendezni nekünk. Kecsegtetésére inkább rám jellemző választ adtam: nem azért tanultam történelmet, s ha csak akár három hónapig dolgozhatom is a szakomban, már elégedett vagyok. Hát ahogy gondolod, s ezzel bevallotta, hogy persze, már előtte nap kerestek telefonon.
*
Felgyorsultak az események, már csak azért is, mert minél előbb munkába kellett állnom, s ehhez meg kellett tenni előbb a hivatalos lépéseket, nem utolsósorban bankszámlát kellett nyitnom, hogy felvehessem jövendő fizetésemet. 1970. december 1-én kezdtem történészként pályámat kutatóasszisztensi beosztásban. Főnököm, Hoffmann professzor annyira komolyan vette az eseményt, hogy szobájába hivatott és letetette velem a hivatali eskűt a hasonló beosztású kollégák nem kis csodálkozására, hiszen - mint mondták - tőlük nem követelte meg ezt a ceremóniát. Én annál inkább örültem hogy szerencsésen túljutottam rajta; Hoffmanm professzor motyogó hadarását alig tudtam követni s attól tartottam, mindjárt belesülök az eskűtétel szövegébe.
Új életvitel kezdődött számomra, mintegy két évig a Tudományegyetem főépületében lévő Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetben; főnököm azzal bíztatott, a szerződés ugyan csak két évre szól, de meg lehet hosszabbítatni. Valóban ez is történt s végül hat évig kutató asszistenként dolgoztam a Tudományegyetemen. Mielőtt véglegesen lejárt a szerződésem, hideg-meleg zuhany ért. Az Osztrák Tudományos Akadémiáról jelentkezett egyik munkatárs, és jelezte, Bizottságába új munkaerőt keresnek. Péntek lévén megállapodtunk, hogy hétfőn délelőtt felkeres a munkahelyemen. Időközben elkészültem munkaügyi jelentésemmel, amit inkább kollégiális alapon átadtam a két docens egyikének. Úgy délután hat óra körül felhívott, hogy menjek át a főépületbe (időközben az Intézet új helyiséget kapott a Bécs IX. kerületében a Währinger Straße 17. sz. alatti épület V. emeletén, ahol az egyik szobát én foglaltam el). Bár mindig kissé kapkodva beszélt, de most kimondottan idegesnek tűnt hangja. Rosszat sejtve nem ért meglepetés, mégis erősen lehangolt: elolvasta a jelentésemet, de egyáltalán nem elégedett vele. Főként azt domborította ki, hogy önálló kutatásnak nyoma sincs benne. Azt javasolta, hogy még fél évre hosszabbíttassam meg szerződésemet, aztán be kell fejezni a munkát. Számoltam ugyan a következményekkel, mégsem gondoltam, ami következett: az Akadémia munkatársa természetesen nem jelent meg hétfőn, de még csak fel sem hívott legalább valami ürüggyel. Akadémiai pályafutásom utolsó szakaszában egy emeletre kerültem vele, de soha nem nyiltakozott elmaradt látogatásáról. A docensi véleményezést elmondtam főnökömnek, aki rosszallását fejezte ki a kotnyeleskedés miatt. Végül is abban állapodtunk meg vele, hogy egy évre kérvényezzük a meghosszabbítást, amit minden bonyodalom nélkül sikerült elérnünk. Mikor megtudta a docens az újabb fordulatot, szemrehányásokkal illetett, miért jártunk el így, mikor ő fél évet mondott.
A melegzuhany úgy ért, hogy Knittler kolléga várostörténeti szemináriumot tartott Hoffmann professzor irányításával. Mivel egyik szemináriumon éppen Alsó-Ausztria városait-mezővárosait boncolgattuk, kellő ismereteket feltételezve rólam, engem is bevontak a szemináriumba. A kutatómunka az eredetileg agrártörténetről a várostörténetre való áttérést eredményezte, így régiókra osztva az Osztrák-Magyar Monarchiát rám bízták Magyarországot, ill. a cseh-morva tartományokat. Feltételezem, hogy megálltam a helyem, amikor ugyanis megbízatásom utolsó félévéhez értem, Knittler kolléga ajánlására Hoffmann professzor új munkahelyet helyezett kilátásba. Egyetemi katedrája mellett ő az Osztrák Tudományos Akadémia Gazdaság-, Társadalom- és Várostörténeti Bizottságát is vezette. Ennek következtében zökkenőmentesen ment a váltás a Tudományegyetemről az Akadémiára 1976. december 1-i kezdéssel. Munkahely szempontjából egyelőre nem történt változás, maradtam a korábbi szobámban, de 1977 közepe táján átköltöztünk az Akadémia által rendelkezésre bocsátott a Postgasse 7/2. lépcsőjén két szobából álló első emeleti helyiségbe Bécs belvárosának a Tudományegyetemmel szembeni másik pólusán. Kezdetben kissé periférikus aggályok kezdtek ki, míg aztán túlságosan is megszoktam a Postgasséban a Dominikánusok kolostorával szembeni egyemeletes háznak a teakonyha melletti utolsó szobáját. Az osztozkodáskor tettetésből belementem volna, hogy egyik kolléganővel kerüljek a nagyobbik szobába, de nem jutottunk idáig, mivel a két kolléganő kijelentette, hogy ők már megegyeztek egymással: ők ketten akarnak együtt lenni a nagyobbik szobában. Alig sejthették, hogy ezzel nagyban hozzájárultak függetlenségem túlburjánzásához, hiszen lett egy kis birodalmam, ahol - valójában örökös izgalmak közepette - kedvemre kiélhettem “hajlamaimat". A két szoba közti ajtót tetszés szerint tartottuk nyitva vagy éppenséggel zártuk be, különös tekintettel a telefonálásokra és látogatóimra, hogy ne zavarjuk egymást.
Hoffmann professzor halála (1983) után úgy gondolta az Akadémia elnöke (a germanista), fel kell oszlatni a számára terméketlen Bizottságot. Bár a formaságok betartásával egybehívatta a szokásos ülést, szándéka azonban nem sikerült. Kijelentése ellenére nem értesítette az egyedül számításba jöhető utódot, Othmar Pickl professzort Grazból. Rossz érzésem támadt és azt javasoltam kolléganőimnek, hívjuk fel és érdeklődjünk nála. Mint kiderült, Pickl professzor éppen Krakkóba készült, és nem volt szándékában részt venni a bizottsági ülésen, mivel nem tulajdonított neki semmi jelentőséget. Nekünk kellett felhívnunk a figyelmét részvétele fontosságára. Így aztán eljött az ülésre, megválasztották a Bizottság elnökének, és ezáltal sikerült megmentenünk a Bizottságot. Elnök őpöffeszkedése majd megpukkadt; nem sejtve mi történt a háttérben; a tudományegyem gazdaságtörténeti tanszékén Alois Mosser professzort, korábban mint asszisztens jóakarómat vádolta meg indiszkrécióval intrikusnak titulálva roppant ,,udvariasságában".
A tartós bizonytalanság ellenére aranyéletem volt itt, hozzá különböző zökkenőkkel; 15 évig tartott, amíg az Akadémia az évente meghosszabbított szerződések után átvett végleges alkalmazásba, sőt, felmondási védelemben is részesültem. Hiába kaptam csupa elismerő kritikát a magyar várostörténettel foglalkozó munkáimért. Egyik magyarországi várostörténész azzal vádolt meg a Századokban, hogy vétettem az illemkódeksz ellen, mivel úgy vélekedtem munkámban, mintha senki sem foglalkozott volna várostörténettel Magyarországon kutatásaim idején, meg aztán a periódizálásomat sem fogadta el. Erről írásbeli jelentést tettem főnökömnek, Hoffmann professzornak, ő viszont azzal intézte el a dolgot, ugyan, minek veszi komolyan ezt a fricskát. Mégsem úsztam meg utójáték nélkül. Éppen szabadságon voltam, amikor az illető jelentkezett az Akadémia külügyi osztályán kapcsolatfelvétel ügyében. Egyik kolléganőm viszont nem volt hajlandó fogadni, mivel olyan gyalázatosan viselkedett velem szemben. Ennyivel nem érte be az asszonyság, hanem bepanaszolt az elnökségnél. A germanista ezért megleckéztetett, és meg sem hallgatta magyarázatomat, hanem megprancsolta, tekintsem kötelességemnek a magyarországi együttműködést. Később mint az Akadémia elnöke azt is kifogásolta, hogy túlságosan sokat politizálok, ami csakis a munkám rovására történik. Egyik kritikus fordulatban közölte velem Pickl professzor, hogy becsületszó mellett kellett jótállnia értem, mert a germanista minden áron meg akart szabadulni tőlem.
A kilátásba helyezett két év helyett így hat évet kutató asszisztensként töltöttem a Tudományegyetem keretében, 29 évet és egy hónapot tudományos munkatársként dolgoztam az Osztrák Tudományos Akadémián. Tisztelt professzorom és főnököm, mikor munkába álltam, azzal biztatott, a legfontosabb, hogy íróasztalhoz jussak, onnan már nem üldöz el senki. Mennyire igaza lett! Hálás vagyok neki mindazért, amit neki köszönhetek, nem utolsósorban azért is, mert megbízott bennem és kiállt mellettem. Emlékezetes maradt számomra két egészen személyes megjegyzése: ne rejtsem véka alá tehetségemet, hanem mutassam meg, mire vagyok képes, azaz ne legyek annyira szerény. Később, megtudva, egyesek nem okvetlen rajonganak azért, hogy köztük vagyok, megnyugtatott: Deák dr., amíg a vén hülye itt van, ne aggódjon. Ezzel azt is elárulta, tisztában van azzal, hogy azok, akikből ő nevelt tudósokat, juttatott asszisztensi álláshoz, mennyire megkeserítették utolsó éveit az egyetemen.
Pickl professzor is határozottan jóakarómnak bizonyult, ami a magyarokkal szembeni rokonszenvéből is fakadt. Jóval a Bizottság feloszlatása, még nyugdíjazásom után is tartottuk a kapcsolatot, sőt, a végén még tegező viszonyba is kerültünk egymással. Mind Hoffmann, mind pedig Pickl jónéven vették, ha a munkatársak a napi szerkesztői teendők mellett más irányba is tájékozódtak. Nekem ez kimondottan kedvezett, mert már pályám elején mintegy 16 pontból álló munkatervet állítottam össze, milyen témákban szeretnék elmélyedni. Ennek folytán sikerült bekapcsolódnom újabb és újabb kutatási tervekbe, előadásokat tartottam, tanulmányokat írtam, s a legfontosabb volt, hogy mindkét főnököm szorgalmazta a magyar várostörténettel foglalkozó kéziratom két részben feldolgozott kiadását. Mindez az Osztrák Városok Könyvének szerkesztői feladatok ellátása mellett történt.
1997-2007 között kitérőt is tettem, két évvel meghaladva akadémiai pályafutásomat. Rédei Károly, a Tudományegyetemen a Finn-ugor Tanszék vezetője felkért, vállalnám-e heti kétórás előadás megtartását magyar történetből. A kezdetektől az 1990. évi választásokkal megvalósult rendszerváltozásig nyúló anyagot három szemeszterre osztottam fel. A két utolsó évben már csak két részben adhattam elő, mert úgy gondolták, elég ebből két szemeszter is, ámbár kötelező volt a magyar történet hallgatása és vizsgát is kellett letenni a hallgatóknak a továbbjutáshoz. Nem választottam a tanári pályát, de annyira szívesen vállaltam az előadásokat, hogy növekvő számú hallgatóm meggyőzött arról, értelmes és érdemes feladatot látok el. Mindamellett szélesítettem ismereteimet a magyar múltból.
Persze minden elmúlik egyszer, így a bizottságbeli víg napjaim is megszűntek, miután 1997 végével feloszlatták a Bizottságot, bár külön engedéllyel még megtarthattam szobámat a következő év szeptember közepéig, amikor aztán át kellett költöznöm a Fleischmarkt 20. sz. alatti ház III. emeletére, ahol Plaschka professzor jóvoltából a korábbi Bizottság feloszlatásától aTörténeti Bizottságnál helyeztek el. Majdnem szellemjárásnak tűnt, amikor egyik szombati (munkaszüneti) napon egyedül tartózkodtam az emeleten szobámban, és megszólalt a telefon. Plaschka professzor hívott a kórházból, nagyon meglepett. Tulajdonképpeni közölnivalója abban rejlett, hogy érzékeltette, végül is sikerült megoldani elhelyezésemet; minden rendben van, a továbbiakban nem kell aggódnom az állásom miatt. Beleborzongtam gondoskodó bejelentésébe. Tervem volt, hogy meglátogatom, de most közvetlen őt kérdeztem meg, hol, melyik osztályon fekszik. Mire eljuthattam volna hozzá, halálhíre érkezett; csak a koporsója előtt hajolhattam meg. A változatosság kedvéért a Fleischmarkt sem bizonyult végleges helynek: 2002. májusában a IV. kerületi Prinz Eugen Straße 8. sz. alatt bérelt helyiségekbe költöztettek több Bizottságot; 2005. december 31-én bekövetkezett nyugdíjazásomig változatlanul egyszemélyes szobában dolgozhattam.
Túléltem a germanista országlását, mégsem volt egészen nyugovásom. Az első átköltözést követően a bizottsági elnöknő minden udvariassága, körültekintése ellenére egy szép napon azzal lepett meg, bizony múlik az idő, s nekem is gondolnom kell a nyugdíjkor elérésére. Hiába hoztam fel ellenérveket, azzal távozott szobámból, gondolkodjak rajta. Nem volt min gondolkodnom, ezért legközelebbi nyaggatásakor nagyon határozottan mondtam neki: szeretem a szakmámat és még nagyon sok munkát be kell fejeznem, mindamellett nincs meg a szükséges 35 évem. Erre fel ingerülten tanácstalanul kérdezte: akkor most mit csináljon; a helyemet már megígérte egyik fiatal, helyettesítő kollégának, akinek távoznia kell, mivel a szabadságolt kolléga ismét elfoglalja állását. Alagútban éreztem magam: egyrészt ténylegesen nem értem még meg a nyugdíjazásra, másrészt kellemetlenül érintett a fiatal kolléga rendezetlen helyzete. Kölcsönösen kértük egymás elnézését, így vele semmiféle feszültségre nem került sor. Annál inkább meglepett az elnökhelyettes rákérdező bejelentése: Hallom, nyugdíjba készülsz. Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem vissza. Az Akadémia elnökségén ezt beszélik - válaszolta. Ez lehetetlen, - fakadtam ki - hiszen én megmondtam az elnöknőnek, eszem ágában sincs nyugdíjba menni. Akkor sürgősen kérj kihallgatást a főtitkárnál - javasolta. Ezt meg is tettem. Herwig Friesinger professzor nagyon barátságosan fogadott, bár kissé furcsállottam, hogy a kusztosz jelenlétében tárgyalt velem. Előadtam neki, félreértésről van szó, igaz, kétségtelen egy év múlva elérem a nyugdíjas korhatárt. Korábbi érveimhez hozzátettem, természetesen megértem, amennyiben az Akadémia velem szemben is érvényesíti az előírást, vagy nem elégedett a munkámmal. Friesinger professzor dékáni minőségében már korábban engedélyezte, akadémiai munkakörömön túlmenően vállalhatom a magyar történet oktatását, sőt, még a habilitáció lehetőségét is feltárta. Most is nyomatékosan válaszolt: tudományos teljesítményéhez nem fér kétség - a 65. életévének betöltéséig marad az Akadémia szolgálatában.
Az említett napon 22.45 órakor hagytam el szobámat, magammal hozva dolgaim maradékát.
*
Két alapélmény gyermekkoromban ért: a negyedikes olvasókönyvünkben az egyes szövegek végén közmondások, szólások voltak olvashatók. Engem különösen megragadott az a mondás: Kis házban születik a nagy ember. Nyomorúságos viskónkat így előjelnek képzeltem. Nevemre mindig sokat adtam, már csak azért is, mivel egyedül a mi családunkat hívták Deáknak a faluban. Még nem tartottunk ott a történelemben, amikor nálam több évvel idősebbek hazafelé tartva az iskolából tréfásan szólítgattak: Deák, a haza bölcse. Nagyon megtetszett ez az utalás, már csak azért is, mert úgy véltem, a nevem valami többlettel is jár.
A közügyek iránti, pontosabban az egyéni léten túlmutató érdeklődés akkor kezdődött nálam, amikor belekezdtem a versek olvasásába, Jókai regényhősei világába képzeltem magam. A kuruckor és az 1848/49-es szabadságharc különösen megérintett. Egészen természetes volt számomra, hogy mindez házunkon és falunkon túlmutatóan magyar volt és mindamellett romantikus. Példaképeket fedezve fel közöttük élmélyülten olvastam Benedek Elek Nagy magyarok élete c. sorozatát. Eötvös József Magyarország 1514-ben c. regénye már korántsem lelkesített ennyire, de azért azt is elolvastam, első mondatát Szt. István Intelmeivel kapcsolatosan meg emlékezetembe véstem. Mégis Eötvös lett egyben a búcsúztatóm is: A falu jegyzője mímelt olvasása közben döntöttem a távozás mellett. Nem tudom, visszakerült-e a könyv a soproni Berzsenyi gimnázium könyvtárába, ahonnan volt osztálytársam, Postás Feri kölcsönzött ki nekem könyveket. Egyéb olvasmányaim mindegyikéből a jó és a rossz harca érintett meg, és nyilvánvalóan azt a következtetést vontam le, hogy a jó mellett kell kiállni, még akkor is, ha az ember élete megy rá. Legkésőbb 13 évesen, koravén állapotban fogtam fel a ránk nehezedő mindennapok kihívásait. Teljes kiszolgáltatottságunkban nagyon is kellett az a szellemi kapaszkodó, ami kiutat jelentett. Talán ezért is volt adott számomra a történelem kiegészítve az irodalommal. A Himnusz olyan mély gyökeret vert bennem, hogy megtanultam összes versszakát és még itatás közben is végigdúdoltam a kútnál. - A forradalom leverése után évtizedekig nem voltam képes éneklésére, mert valahányszor begörcsölt a torkom.
Az inkább vasárnapokra, kisebb korban a nyári szünetre szorítkozó időtöltés kezdetben kizárólag a szokásos játszást jelentette. Az esetleges találkozásokból, verebészésből idővel megtalálták egymást a játszótársak. A mi társaságunk öt gyermekké, ill. kamasszá nőtte ki magát: Bongyor, Vaszarits Lajcsi, három Horváth Feri, Marcin, Postás, Weisz és én. Alig hogy összeverődtünk, szükségét éreztem az összetartozás kifejezésének. A gyermekkor pajzánkodásai, a nyári fürdések az Ikvában vagy éppenséggel a téli szánkózás a templomkertben számomra véletlenszerű volt és esetlegesnek bizonyult. Nem hagyható ki a szinte mindennapi focizás - ha másként nem, rongylabdával. Az 1954-es futbal világbajnokság ösztönzően hatott, úgy hogy még igazi bőrlabdára is szert tettünk, s a házkapu helyett a Csordahajtón még külön kispályát is létesítettünk. Összeadtuk a pénzt és anyám megvette a belsőt Sopronban, Bongyor Lajcsi meg nagy szakértelemmel varrta meg az eléggé szakadozott külsőt. A kapuknak kijelölt helyet homokkal szórtuk fel a Linkóból; két szederfa képezte a kapufélfát az egyik, két kifűrészelt szálfa a másik oldalon léccel összekötve őket, hogy mindenben megfeleljenek a szabályoknak. Ha nem is lettünk tizenegyen, jó néhányan összeálltunk csapattá.
Még a 7. osztályban történt: osztálykirándulásra mentünk ismét a határba az Ötös út irányába; Csörgetőben meg akartuk tekinteni a téglagyárat. Útközben szóba került ez is, az is, lehet, talán éppen a Pál utcai fiúk, de valószínűbb, hogy osztályfőnöknőnk a szovjet ifjú gárdával példálózott. Hazafelé, amint néhányan összeverődtünk, egyik osztálytársunk a Zöld ág csapat gyűjtőnevet találta ki ránk: Mint a mókus fenn a fán, Zöld ág csapat oly vidám - harsogtuk a megváltoztatott úttörö indulót hazafelé. Élve a lehetőséggel javasoltam, hogy szorosabban álljunk össze, s ezért találkozzunk vasárnap a futbalmeccsen. Csúnyán felsültem, ugyanis a kezdeményezőnek addigra elpárolgott a kedve s kijelentette, ő nem akar semmiféle csapatot, különben sem érdekli az egész. Egy másik a kezdeményező függőségében mit sem tudott elkezdeni a gondolattal. Csalódásomban ,,feloszlattam" a hangulatból született Zöld ág csapatot.
Minél inkább nyiladozni kezdett szemem és nap mint nap észleltem helyzetünk tarthatatlanságát, annál tudatosabban törekedtem a véletlenszerű találkozások pajtásaiból olyan ,,bandát" csinálni, aminek politikai színezetet szerettem volna adni. Szervezkedjünk, adtam ki a jelszót, így jöttünk össze vasárnap délutánonként egyik vagy másik pajtásunknál a pajtában. Egyelőre csúzlival meg nyíllal szereljük fel magunkat, de idővel fegyverre is szert kell tennünk. A világháborúból ugyan nem volt nehéz találni lőszert, használható puska azonban alig akadt. A különben jó kézügyességű Bongyor Lajcsival eljutottunk odáig, hogy a szétszedett töltények puskaporából kézigránátszerű tákolmányt készítettünk, amit aztán sikeresen ki is próbáltunk az Ikva partján. Közben valahol tojásgránátra is akadtunk, amit hiába csapkodtunk fatörzsnek, kőnek, sehogyan sem akart felrobbanni. Nálunk lakó unokahugom látva buzgólkodásunkat, azzal akart sikert aratni nálam, hogy megsúgta, a papkert sövényében lőszerre bukkant. Meg is mutatta. Óriási siker lett: egész vödör megtelt a partizánláncon függő hegyes töltényekkel, középen dumdum golyóval. Anyám nem lévén otthon, mindjárt munkába is fogtunk az udvaron. Sínre téve az egyik töltényt kalapáccsal kezdtem ütögetni hegyes oldalán; először cinkszínű ,,babszem" buggyant elő, rövidre rá egyetlen pisszenéssel meggyulladt a puskapor. A közben összegyűlt gyermekek tisztes távolságból figyelték a műveletet. Amikor a füst felszállt és az utca felé tartott, bekiáltott az egyik, kapuban vigyázó fiú: Jön a rendőr! Nyár volt, glottnadrágban, trikóban mezítláb jártunk. Ebben a felszerelésben hirtelenében köpésekkel igyekeztem eloltani a tüzet, mert még a tyúkszar is égni kezdett. Szerencsére a rendőr tova haladt, anélkül, hogy észrevette volna hőstettemet. Anyám természetesen megtudta a dolgot, de nem érte be a szokásos veréssel, hanem másnap egyszerűen eltüntette a kincset. Végül is Bongyor Lajcsinak volt egy kifogástalan bajonettje, ami sokáig nálam maradt. Vele lett volna kedvem leszúrni az anyámat gyötrő végrehajtót, de gyávaságomat úgy támasztottam alá, ha ezt megteszem, csak anyámnak gyűlik meg a baja.
Az általános iskola elvégzése után, 1954 karácsonyán jéghideg szélben, télikabát nélkül baktattunk a mezőn át a Győr-Soproni országút melletti kavicsbánya felé, hogyan lehetne valami állást kiépíteni. A háború emlékezeteként megmaradt a bunkerásás. Az egyik kertben ilyen földalatti fedezékben töltöttük a szovjet bevonulás előtti éjszakát. Így még karácsonykor is azzal foglalatoskodtunk. Utolsó vállalkozásként Marcin Feriék kertje végén, közvetlen az Ikva (Malomárok) partján ástunk lyukat. Arról is komolyan tanakodtunk, hogy a legjobb lenne, ha valaki közülünk nyugatra szökne és ott szerezne fegyvert számunkra. II. Rákóczi Ferenc lett példaképünk, jelszónk Pro patria et libertate. Bongyor Lajcsi készített keménypapírból Rákóczi-fejes jelvényt, rajta a felirattal. Így is szoktuk köszönteni egymást.
Egyik alkalommal alakulási javaslatot tettem, amihez persze bandavezért kellett volna választanunk. A titkos szavazáson hárman rám szavaztak, egyik ellenem. Ez kicsit elbizonytalanított, hiszen nagy tervek kezdtek megfogamzani agyamban. Aztán meglazultak a kötelékek, Weisz Feri elmaradt, Bongyor Lajcsival meg sikerült összekülönböznünk. Hármasban maradtunk, de minden szervezkedési szándék nélkül. Aki nem szavazott rám, hosszú évek után Ausztriában elmondta, ő volt az, mert őrültségnek tekintette az egész szervezkedősdit.
Különben is tragikusan alakult az 1955. év. A karácsonyi ,,széljárás" alapos megfázással járt, két hétig alig tudtam beszélni, utána meg egész tavaszon át szúrt a mellem. A vasárnapi mise előtt, ha megnevettettek, kértem, hagyják abba, mert nagy fájdalmat okozott. Akkorra már minden összeomlóban volt, az egészségem, de az egész gazdasági élet. Egyszeriben minden mellé ment; egyik nagynénémnél kellett könyörögni valamelyes pénzért kenyérre, meg napraforgó olajért. Életúnt lettem; anyám szokta mondani: Téged még az Isten is bújában teremtett. Ekkor szakadt rám a tüdővérzés nyolc hónapi kórházzal. A soproni kórházban több hét után Papp Tibor fiatal káplán látogatott meg; meghívott a vasárnap esti misére. A gyónás nem csak megtisztított, hanem nagy megkönnyebbüléssel is járt. Ettől kezdve nagyon vallásos lettem. Később mégis rájöttem, hiába lettem gyónó-áldozó, mindez félelemből fakadt. Csak Ausztriában, a bécsújhelyi kórházban töltött hónapok érlelték meg bennem a félelem nélküli vallásosságot. Valami nagy belső bizonyság költözött belém.
Mozdonyvezetői készülődésemhez önéletrajzot is kellett írnom. A soproni Ipari Tanuló Intézet Jelentkezési lapjának hátoldalán így összegeztem: ,,Az általános iskolai tanulmányaim befejezésekor elhatároztam, hogy mozdonyvezető leszek. Szeretném, ha tervem sikerülne, s hazám hasznos fia lehetnék." Sopronban a legnagyobb felismerés volt számomra, hogy az ember életének önmagában nincs értéke, értelme, kivéve, ha másokért cselekszik. Külön megerősített ebben a felismerésben az apám tábori imakönyvében talált sötét kép a Megfeszítettel, alatta a bibliai idézettel: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja a barátaiért. Ezt a tételt számomra apám halála hitelesítette. Mikor a háború legvégén egyik szökésben lévő falubelije arra biztatta, tartson vele, ő a katonai eskűjére hivatkozva maradt -
Nem titkolom el kora gyermekkoromtól a vallás szerepét. A templombajárás vasárnaponként egészen természetes volt. Szentséges mise lehetett, amiből csak a felszálló ,,gőzt" tudtam kivenni, pedig karjára emelt apám. Úgy tűnt, mintha mosott volna a pap, majd pedig a sekrestyés a vállára terítette a vasalatlan, vízesnek vélt vállkendőt. Csodálkoztam is rajta.Többet nem jegyeztem meg a szertartásból. A főünnepeknek megvolt a templomon kívül is bűvkörük, különösen a karácsony hagyott bennem nyomot fenyőillattal, egyszer talán - még apám életében - mintha narancs is került volna a fára, legalábbis megmaradt orromban illata. Nagyobbacska lévén következett a betlehemezés, nagyhéten a csörgetülés. A templomban meg minden figyelmemet lekötötte a virágvasárnapi, ill. nagypénteki passió. Általában szeles,hideg napok voltak ezek, hogy annál inkább kidomborodjék húsvét a nagyszombati feltámadással, vasárnap, hétfő örömét még növelte a lecsendesült szél, sokszor napsütéssel. A vasárnapi miséken felolvasott lecke- és evangéliumrészek megmaradtak emlékezetemben. Minden porcikámat átjáró félelemmel, borzadállyal töltött el a halottaknapi szertartás Mindenszentekkor. A templom közepén a Szent Mihály lovára helyezett koporsó utánzatot gyászszínű, ezüst szegélyű fekete posztóval borították le, miközben a Mindenszentek litániáját megelőző és követő énekek féreggé nyomorították emberi mivoltunkat. Ima harangozáskor, étkezés előtt és után, hozzátartozott a mindennapokhoz. Meghökkentő elmélyülésben volt részem elsőáldozáskor. Édes Jézus neked élek, édes Jézus neked halok, suttogtam magamban az oltárnál térdepelve. Annyira belemélyedtem valami földöntúli boldogságba, hogy Mátyás tanítónak kellett szólítania: kelj fel Kisdeák, és elvezetnie az oltártól. Kamaszkorban sem szűnt meg a vallásosság megszokásból, de sok mindent nem vettem komolyan, sőt, gúnyolódtam szenteken, szertartásokon. Vasárnap délutánonként Postások pajtájában miséztünk: Feri volt a pap, én meg a kántor, a többiek a hívők. Nyílvánvalóan nem ájtatosságból, hanem inkább tréfálkozásból, gúnyolódásból mímeltem a kántor szerepét fenn valamelyik összekötő gerendán.
Az általános iskola utolsó osztályában került hozzánk Németh Rudolf utódaként Szigeti István bencés. Sikerült neki hamarosan megtöltenie a templomot. Az iskolában is újítást vezetett be: hittanóra előtt egyik lány kitette az asztalra az általa készített dobozkát, rajta réssel, amibe bármilyen kérdést bele lehetett dobni, és a fiatal lelkész elsőként mindig ezekre a kérdésekre válaszolt. A magam kamasz ellentmondásosságával egyik alkalommal a dobozkába rejtettem a kérdést: hogyan kell érteni Jézus kiáltását, Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? A pap nem vágta ki azonnal a választ, de annál hitbevágóbban fogalmazott: Jézusnak kínhalálával még az Istentől való elhagyatottságot is el kellett szenvednie. Később annyira belejöttem a kérdésfeltevésekbe, hogy egyik alkalommal három cédulát is beledobtam a dobozkába. Az első, a Szentháromság titkával kapcsolatosan még komolyan hatott, a pap kitért Szent Ágostonra, aki a tengerparton sétálva éppen a Szentháromság titkán elmélkedett, miközben megpillantott egy kisfiút, aki a tengerből meregette a vizet. Szent Ágoston megkérdezte tőle, mit művel? Ki akarom merni a tengert - hangzott a válasz. De az lehetetlen - tette hozzá a szent. Előbb kimerem a tengert, mint te megfejted a Szentháromság titkát - szólt a példázat. A második kérdésre nem emlékszem, de már egészen más irányba mutatott. A harmadik kérdés, egyik egyházi énekre utalva - Áron vesszeje virágzik - ötlött fel bennem: milyen hosszú volt Áron vesszeje? teljesen kizökkentette nyugalmából a papot. Elvörösödött képpel jegyezte meg: hogyan lehet kérdezni ilyen marhaságokat? Ezzel véget is ért a kérdés-felelet oktatás, a dobozka nem került ki többé az asztalra. Kétségtelen, tréfából tettem fel a kérdést, de minden nemiségre utaló hátsógondolat nélkül, hiszen nálunk egészen más, erre vonatkozó kifejezések járták. 1955-ben - úgy látszik, már munkálkodott bennem a kór - teljesen mélypontra jutottam, vádolva az Istent, hogy magunkra hagyott minket. Közvetlen tüdővérzésem előtt mégis viccelődtem a szentcsaládon és a szent Antal szobron, amint búcsúra tisztítottam őket.
A középiskola 5. osztályában a görög-római istenekkel kapcsolatban ötlött fel bennem, vajon a mi Istenünk is nem valami emberi találmány? Szóltam is hitoktatónknak, de ő dorgálás helyett elismerő szavakkal illetett, milyen komoly dolgok foglalkoztatnak, hozzátéve, bizonyos korban egészen természetes a kétely. Érettségi után Bécsben Morel Gyula fiatal jezsuita vett kezelésbe. Felajánlotta, hogy minden hónapban egyszer szombaton 10-12 óra között elbeszélgetünk. Ő már odáig merészkedett, hogy egyenesen azt állította, az istenkeresésben a végső bizonyság érdekében el kell jutni akár az istentagadásig is. Kezdtem merészebb lenni. Korábban meggyőződésem volt a bűnhődés, Isten büntetése a hittől való eltávolodásért, amire kezdetben mintegy szúrópróbaként merészkedtem, aztán, hogy nem történt semmi szörnyű dolog velem, egyre messzebb távolodtam. Ebből nem lett ugyan tagadás, hanem keringő kétely, mígnem feladtam az istenkeresést, belátva, nincs számomra bizonyság sem a hitre, sem a tagadásra. Egyszer, még egyetemista koromban éppen elhagytam az egyetem épületét, amikor meghatározhatatlan érzés ejtett hatalmába: mintha megérintett volna az Isten, amint körülvett gondoskodásával.
Mégis kísérőm maradt mindaz, amit a hittanórán belénk súlykoltak, a templomban a szentlecke, különösen az evengéliumi felolvasások. Az egyházi énekekhez hasonlóan a templomon kívülre is elkísért a virágvasárnap és nagypénteken kórusban énekelt passió. A prédikációk velősebb példázatai is megmaradtak bennem. Zala József a börtönből került hozzánk. Elődjéhez, Szigeti István bencéshez képest nem volt felemelően nagy szónok, de mindig belevegyítette beszédeibe a hazafiságot. 1956 tragikus napjaiból mintegy örökségként hoztam magammal a bibliai idézetet az ő szájából: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.
Világképem behatárolása magyarázatul kínálkozik ,,közéléleti" kibontakozásomra. Első ilyen irányú cselekedetem olvasólevél volt a Szabadnépnek, történetesen 1955. április 4-e alkalmából. Zrínyi érvelésével hozakodtam elő: hogyan lehet felszabadulásról beszélni, hiszen nem saját erőnkből szabadultunk fel. Nagy izgalmak közepette settenkedtem el a postaládáig s dobtam be a levelet. De ahelyett, hogy bármi bajom származott volna belőle, a disznók még csak tudomást sem vettek felvilágosításomról. A forradalmat lelkes ,,megfigyelőként" éltem végig. November 4-én tehetetlen düh fogott el két szovjet páncélos láttán, amint a győri országúton Sopronba tartottak. Szinte puszta kézzel, fejszével lett volna kedvem nekik rohanni; de - gondoltam - milyen jó lett volna, ha akkor elkészültünk volna azzal az állással. Végül is végrehajtottam egyetlen akciót úgy november közepe táján, amikor a pléhszájún át kezdték hirdetni az adóbehajtást. Bezárkóztam az első szobába, majd két példányban kék és zöld tintával irkalapra felhívást írtam a parasztokhoz: adómegtagadással lépjenek fel Kádár ellen. Ebben is a történelmi lecke segített Deák Ferenc passzív ellenállására gondolva. Megkértem Postás Ferit, a sötétedés beállta után vigyázzon, ne vegye észre senki, miközben két helyen villanypóznára akasztottam ki a szöveget. Ennek sem lett semmi következménye, mégis büszkeséggel töltött el, amikor egyik unokanővérem nagyban újságolta másnap reggel anyámnak: röpcédulát olvasnak az egyik villanypóznánál az emberek.
Közvetlen kijövetelem előtti töprengésemben azzal adtam magamnak mintegy felmentést, Nyugaton talán többet tudok tenni hazámért, mint az adott kilátástalanság közepette.
Odahaza - a rendszer elutasítása okán - kerültem minden nyilvános szereplést. Ausztriában is így volt ez éveken át, igaz, nem is lett volna erre semmiféle lehetőség. A bécsújhelyi kórházban Virágh Imre káplán hetenként meglátogatott. Tőle rendszeresen megkaptam a Rezek Román által szerkesztett Ahogy lehet c. folyóiratot és egyéb könyvek mellett Horthy Miklós emlékiratait. Nagy élmény volt számomra Kammerban 1958 nagyhetében a híres jezsuita Varga László által tartott lelkigyakorlat. Annyira nekibátorodtam, hogy gyónáskor felfedtem neki, mit mondott nekem egyik katolikus pap. Nagyon bölcsen reagált: azt ő nem tudja megválaszolni, hogy engem kiválasztott-e az Isten, de egyet biztosan állíthat: nagyon megbünteti azt, aki hallja a hívó szót, de nem követi. Kérdeztem tőle, mit cselekedjem? Türelemre intett, eljön majd mindennek az ideje. Többek között Georges Bernanos Egy falusi plébános naplója és Paul Claudel A selyemcipő francia művek olvasását ajánlotta. Varga páter intelme ellenére úgy éreztem, lépnem kell. Alig költöztünk át a nyári szünet elején Iselsbergbe, ahol kijövetelünk után először találkoztam az éppen leérettségizett Postás Ferivel. Az ott töltött néhány napot a cserkésztáborig arra használtuk fel a Kammerben legjobb barátommá vált Aba Gyuszival, hogy Postás Ferit is bevonva titkos szövetséget kötöttünk. Gyuszi rajzlapra, két piros-fehér-zöld sáv közé írta a fogadalmi szöveget. Amint elkészült, egyik erdei feszület előtt eskűt tettünk az összefogásra, és egész életünket hazánknak szenteljük.
A gimnáziumban eljutottak hozzánk különböző emigráns újságok, kiadványok; rajtuk keresztül kezdtem tájékozódni kifelé, ami nagyon sokat segített lelki nyomorúságomban, különösen Iselsbergben. Onnan vettem fel a kapcsolatot a Nemzetőr főszerkesztőjével, Tollas Tiborral. Nagyon emelte öntudatomat válasza, amiben szorgalmazta a kapcsolattartást. 1959 nyarán került sor a személyes találkozásra a Bécs IV., Graf Starhemberggasse 4. sz. alatti szerkesztőségben. Tettrekész férfiak társaságába kerültem. Feszélyezettségemen Tollas Tibor segített: Ernő, mi itt valamennyien barátok vagyunk, ezért tegeződünk. Az akkor Bécsben megrendezett VIT-tel párhuzamos ellenakciókból nekem is kijutott néhány: az Osztrák Diákszövetség szervezésében autóbuszokkal vitték le a magyar határra a fiatalokat, hadd győződhessenek meg a kommunista paradicsomról. Bennem az őrület érzetét keltette, hogy az egyik temetőt két részre vágta a tüskédrót kerítés. Bécsben megtekintettem a Menekült Magyar Diákok Szövetsége által rendezett fényképkiállítást a forradalomról, kétszer is megnéztem a Magyarország lángokban c. dokumentációs filmet, tetőzésként meg elmentem a menekült Philharmonia Hungarica zenekar Elindultam szép hazámból mottóval rendezett koncertjére a Schönbrunn-i kastély előterében. Beethoven Eroicája azóta ereimben lüktet. Ilyen élményekkel, Tollas Tibor barátságával és egy osztrák kislány szerelmével felvértezve tértem vissza szeptemberben a gimnáziumba.
Bár Iselsbergben Fáklyláng címmel diákújság is létesült meg pályázatot is hirdettek versre, próbálkozásaimat magamba zártam és nem neveztem be egyikbe sem. Először Innsbruckban jött meg a bátorságom. Tollas Tibor közvetítésével közeli kapcsolatba kerültem az egyetemista fiatal íróval, Varga Gyulával. Rajta keresztül sikerült túltekintenem a gimnázium falain. Kávéházakban találkoztunk, igaz, csak nagy ritkán, inkább Neurum-i lakásában látogattam meg, de ez a kapcsolat kilépést jelentett életem következő szakaszába. Korábban nem fordult elő velem, de hittantanárom, Tóth Béla szintén bizalmába fogadott; néhanapján együtt kirándultunk vele és Varga Gyulával; a Béla napot a dél-tiroli Vipiteno-Sterzingben ünnepeltük meg. Néhány diákkal megalakítottuk a Családi Kört, egészen odáig merészkedve, hogy egyik diáktársunknak szerzői estet is szerveztünk. A többi diákotthonból is átjöttek, még a lányok közül is sokan, a legnagyobb meglepetést azonban Romhányi Árpád igazgató jelenléte okozta.
Bár mindenki tudta róla hungarista beállítottságát, ilyen értelemben politikáról óráin sohasem esett szó. Egyébiránt kémiát taníttott, azt is németül. Tiszteletre méltó fegyelmezett ember volt, igaz, nem vetette meg az italt. Még tél volt, amikor szólt Majoros Pista bácsi gondnok, vegyek magam mellé néhány fiút az igazgató költöztetéséhez. Valójában ő volt a barak utolsó lakója, mert addig nem volt hajlandó kiköltözni, amíg valamennyi tanár nem jutott lakáshoz. 67 éves fejjel vállalta a mintegy 25 km-es gyaloglást a diákokkal október 23. tiszteletére. Egyik alkalommal mégis eltért a tantárgytól: Fiúk, lesz még szabad Magyarország. Én már nem élem meg, de ti igen - nyilatkozta szinte átszellemülten. Mégsem osztottam nézetét, amikor arra oktatott, az életben sohasem szabad nagy terveket kigondolni, hanem kicsi lépésekben kell haladni előre. Ellenvetésemet úgy osztottam meg egyik osztálytársammal: nagy tervek, távoli célok nélkül az ember belefeledkezik a kicsiségekbe és eleve beéri apró sikerekkel.
Márciusban addig mozgott bennem a nyugtalanság, míg megszólítottam Jancsót, aki egyrészt jóval idősebb volt meg kimondott színészi hajlamok is rejteztek benne, lenne-e kedve fellépni a március 15-i ünnepélyen, amit néhány diáktársammal közösen szerveztünk meg. A verseket én állítottam össze, az ünnepi beszédet is én írtam, csupán nem volt kellő önbizalmam a felolvasására. Ezt Jancsó, Szállási János vállalta. Tuczay József tanár úr hirtelenében betanított néhány 48-as dalt. A szereplőkön kívül senki sem tudott kezdeményezésemről és közreműködésemről, ezért annál nagyobb örömmel hallhattam még a tanárok szájából is - a kétségtelen túlzott elismerést - ilyen márciusi ünnep még nem volt Innsbruckban. Hétfőn a magyar tanár, aki nem tartott rólam sokat, meglepetésemre megjegyezte: a hang ugyan Szállásié volt, a szöveg azonban Deáké. Úgy látszik, mégis csak rám ismert a stílusomról. Ez a sajátságos szerelésű ünnepély volt első nyilvános szereplésem fellépésem nélkül.
Tollas Tibor biztatására - de egyébként sem lett volna sok kedvem Innsbruckban maradni - Bécset adtam meg továbbtanulásom helyéül. A rá jellemző módon írta, Bécsben, 65 km-re a magyar határtól nagy feladatok várnak. Így az érettségit követő római út után közvetlen Bécsnek vettem az irányt. Ebben nagyban közrejátszott a kollégium igazgatója is, aki egész éjszakai utazás után, alig érkeztünk meg, mindjárt ebédkor kihirdette, akik nem maradnak Innsbruckban, hagyják el az otthont. Szerettem volna még néhány napot tölteni ott, de ingerülten összecsomagoltam; csak futólag sikerült elbúcsúznom néhány személytől, így Tóth Béla hitoktatótól is, aki elérzékenyülten vett tőlem búcsút és nagyon meghagyta, Bécsben okvetlen vegyem fel a kapcsolatot Lakos atyával. Vele egyszer már találkoztam Innsbruckban Varga Gyula és néhány - mint kiderült - volt Grän-i diákja társaságában minigolfozás közben Iglsben.
Bécs nagy csábítást és kihívást jelentett; nem is annyira a nagyváros légköre miatt, hanem meg kellett tanulnom önállóan bánni és boldogulni az idővel. Az első hónapokban minden nap új élményekkel járt, újabb és újabb felfedezésekre tettem szert, nem is említve, mennyire fontos volt megismerkedni az új környezettel, beilleszkedni az egyetem légkörébe. Bizonyos veszélyekkel járt Lakos Endre egyetemi lelkész társasága a VIII. kerületben Piaristengasse-i két helyiségből álló lakásán. Ott minden nap volt valami, meg aztán - egyéb ismeretség híján - nála kellemesen el lehetett tölteni az egyes előadások közötti üres órákat. A XVI. kerületi Maderspergerstraße 2 sz. alatti diákotthonba nem volt érdemes kijárni napközben, mert túlságosan messze volt. Igen, könyvtár helyett Lakos atyánál vitatkoztunk, tréfálkoztunk, ő meg folyton valami magyarságmegváltó ötletekkel állt elő. Alig hogy megismerkedtem vele 1961 szeptemberében, máris Hornba invitált, ahol a szemeszter elején nagy-, ill. kisakadémiát szervezett. Karácsonykor már egészen természetes volt, hogy szintén az ő társaságában töltöm az ünnepeket, szintén Hornban, de aztán felborult az utazási rend; egyik volt osztálytársam is velünk akart tartani, de csalódásában ócsároló megjegyzések közepette kivált a társaságból és Grazba utazott rokonaihoz. Jómagam egyrészt dühömben, márészt diáktársam kedvéért szintén lemondtam a horni karácsonyozásról. Jutalmul - miután minden üzlet bezárt, karácsony napján meg egyetlen vendéglő sem tartott nyitva - másfél-, kétnapos böjtölésben volt részünk legjobb barátommal. Lakos atya megorrolt rám, de aztán megenyhült, mivel jelentkeztem a közös szilveszterezésre.
Vulkanikus személy volt, tele nyugtalansággal, kereséssel. Minden igyekezetével azon volt, hogy megtartsa az 56-os diákok forradalmi lelkületét. Elképzelhetetlen volt számára, hogy útunk nem Magyarország felé vezet. Ezért is szakcsoportokat hozott létre a felkészülésre. A három csoport közül engem bízott meg a faluszeminárium megszervezésével. Végül is azzal bosszantott fel, hogy én még nyáron is Veres Péter Mit ér az ember, ha magyar? Levelek egy paraszt fiúhoz c. munkáját bújtam, nem is beszélve, milyen nagy érdeklődéssel olvastam Prohászka Ottokár írásait, míg a többiek fütyültek az egészre. Durva szakítás lett a vége: 1963 őszén - miután két hónapot dolgoztam Németországban, és neki kellett vágni a tanulásnak - az első nagy összejövetelen mindjárt leckéztetéssel kezdte, azaz ki, hogyan halad a szakszervezeti meg egyéb mozgalommal. Az volt az érzésem, mindenkivel szemben elnéző volt. Mikor rám került a sor, bevallottam neki, művelődésem irányába tettem ugyan lépéseket, ellenben senkit sem sikerült megnyernem a mozgalomnak. Kíméletlenül lehordott a többiek előtt, és felelőssé tett azért, hogy hanyagságommal felelni fogok majd azért, mi lett a magyar faluval. Annyira megharagudtam, hogy szó nélkül visszaadtam az időközben a VII. kerületi Döblergasse-ban megnyílt Szent István otthon kulcsait és otthagytam az egész társaságot. Később, különösen az integratio megjelenése után egyik alkalommal odajött hozzám és gratulált XY c. versemhez, de akkor már akkora lett közöttünk a távolság, hogy visszatérés nem jöhetett számításba. Időközben az ő élete is egyre inkább a meghasonlás jeleit mutatta, kitörő betegséggel. A már a hatvanas évek elején Bécsbe költözött Varga Gyula tett róla ismételten említést. Végül is teljesen egyedül maradt, ,,Liebling"-jei sorjában cserben hagyták. Akkor már hiába volt minden kibékülés. 1969-ben csak a temetésén hajolhattam meg emléke előtt. Az ismert mondás igazolódott be az ő esetében is: László püspök éppen mondta a szertartást a ravatolozóban, s egyszeriben akkorát dörrent az ég, hogy mindenki összerezzent a kitörő zivatarban. Hiába különböztem össze vele, tragikus, nyugtalan kereséséből jócskán akasztott a nyakamba is. Valójában ő is hozzájárult ahhoz, hogy ne feledkezzem meg utamról, ha ez nem is vezetett a magyar falu felé. Az ő révén kapcsolódtam be a menekült Diákszövetség munkájába, írásaimmal, verseimmel közreműködtem az újra feltámasztott Egyetemi Ifjúság c. sokszorsított lapban. (Néhány versem a Scherman Rudolf katolikus pap által szerkesztett Összefogásban is megjelent.) Megjártuk vele Münchent (Szabad Európa Rádió), Brüsszelt (Töttössy Ernőnél szakszervezeti ügyekben), együtt hajtottunk végig Olaszországon 1963 húsvétján.
A hatvanas évek elején furcsa háromszög alakult ki körülöttem. Első helyen volt Lakos atya, a másodikon a Bécs XVI. kerületében már említett magyar diákotthon, ahol Siegfried Wagner nevű, anyja révén horvát diákkal kerültem egy szobába, és természetesen nem szakadt meg a kapcsolat a Nemzetőrrel sem. Annyira közeli kapcsolatba kerültem a szerkesztőséggel, hogy 1962 karácsonyára verset rendeltek tőlem, amit az Osztrák Nemzeti Könyvtár előterében Hanák Tibornak, a volt innsbrucki legendás tanárnak adtam át. Ebben a kapcsolódásban egészen sajátságos helyzetbe kerültem, ugyanis a diákotthon miatt csúnya ellentét robbant ki Lakos Endre és Dr. Gálffy Dezső között, aki ravasz székelyként ügyesebben lépett fel a háziúrnál, s neki sikerült Pro Libertate egyesülete névvel kibérelni a háromemeletes épületet. A helyzet annál inkább is kacifántosan alakult, mivel eredetileg egység honolt; ennek megfelelően a VI. kerületi Gumpendorferstraße-ból oda költöztették a menekült Szabad Magyar Diákok Bécsi Szövetsége berendezési tárgyait. Mielőtt Bécsbe költöztem, Lakos atyánál érdeklődtem, tudna-e valahol szállási lehetőséget Bécsben? Ő rögvest a nyíló diákotthonra utalt, említve Gálffy dr. nevét és címét. Nála jelentkeztem, s mint volt rendőrtiszt mintegy másfél órán át elbeszélgetett velem, végül jelezve, hogy beköltözhetek az otthonba. Az összekülönbözés következtében szinte tiltották az otthon lakóinak a Lakos csoporttal való érintkezést; aki mégis megtette, Lakos-huszárnak titulálták. Nekem eltűrték, sőt, minden szembefordulásom ellenére elfogadott engem a volt főispán. Gyakran bekopogtatott a szobámba, ha inspekcióra jött és hosszasan elbeszélgettünk, mégsem rejtettem véka alá véleményemet. Nem emlékszem, hogy Lakos Endre bármikor is ócsárolta volna Gálffy Dezsőt, ő viszont emberein keresztül mindent elkövetett Lakos lejáratására. Még börtönbeli éveit is felhánytorgatták neki, mire volt képes kenyéradagjáért. A válság Lakos azon érvelésével tetőzött, hogy egyik, az Egyetemi Ifjúságban közölt írásával úgy érvelt: Nem vagyunk antikommunisták, mi keresztények vagyunk. Ezzel vélhetően leleplezte magát. Mivel akkorra már ismertem nézeteit, érvelését, igazat adtam neki: nem elég valami ellen lenni, hanem saját világnézetünkkel kell fellépnünk az igazságtalanság, embertelenség ellen. Különben ezzel csak aláhúzta, hogy ne a kommunizmus függvényében alakítsuk világképünket.
1960 nyarán ismerkedtem meg Dr.Varga Józseffel, a Recsket megjárt kisgazdapárti politikussal Hochleitenben, ahol sikerült helyet szereznem a nyári szünetben. Ő állásban volt ott és a magyar munkásfiatalok istápolását vállalta. Valamiképpen kiszemelt magának, de nem volt velem szerencséje. Mikor Bécsbe került és átvette az Európaház vezetését, magához kéretett és feltárta, mennyire fontos lenne számomra, ha beköltöznék az ottani diákotthonba, mert ott nemzetközi diákkapcsolatokra tehetek szert, mindamellett felkészülhetnék az európai integrációra. Sehogyan sem tudtam megbarátkozni a talán túlságosan szigorúan előadott keretekkel, súlyos kötelezettségnek tűnt a bentlakás, úgy hogy lemondtam róla. Összesen 18 hónap kórház, négy év kollégium, majd két év diákotthon után szabadságra és függetlenségre vágytam, amikor nem tartozom senkinek sem elszámolni napjaimról.
Érettségi után két évet húztam ki a Maderspergerstrasse-i diákotthonban, míg aztán sikerült összekülönböznöm az otthon vezetőjével. Fellázadtunk az önkényeskedésnek tekintett házirend ellen, mert úgy tűnt, csak úgy minden különösebb ok nélkül rúgja ki Gálffy doktor a neki nem tetszőket. Akkor is egyik kirúgott diáktársunk védelmében léptünk fel. Azon a szombaton mindnyájan a lépcsőházban tartózkodtunk; még a rendőrség is kijött. Következett a ,,megtorlás". Gálffy doktor szokatlanul nekibuzdultan szinte berontott a szobámba, és mindjárt a tárgyra térve kérdezte, mit kerestem előtte szombaton a lépcsőházban. Elmondtam neki érveimet, azzal toldva meg, hogy legközelebb én is hasonló sorsra juthatok, mint kirugott diáktársunk. Idegesen fontolgatta, mitévő legyen, mert egyrészt korábban ismételten kijelentette, becsül engem, másrészt mégsem úszhattam meg büntetés nélkül. Végül úgy távozott, hogy egyelőre megtiltotta öcsém elhelyezését a szobámban, akit éppen azon hétvégére vártam első látogatására Magyarországról. Az egyelőre talán azt jelenthette, hogy lehetett volna vele alkuba bocsátkozni, netán bocsánatot kérni tőle, de ez nekem eszembe sem jutott, hanem még inkább felingereltem magam. Dr. Kiss Tibor barátja lakásán találkoztunk Gálffy doktor fiával, Pistával és még néhányukkal. Az egyezkedés nem sikerült, nem is akartam alkudni, bár sejtelmem sem volt, hol fogadjam öcsémet. Váratlan fordulat állt elő, ugyanis felkeresett egy éppen kiköltözött otthonlakó és azt kérdezte, tudom-e már, hol fog lakni öcsém? Nem - feleltem. Jelezte, lenne a XX. kerületben egy szoba-konyhás lakás, ahova sikerül talán bejutnom. Sikerült is; így 1963 karácsonyára különbérlethez jutottam a Brigittaplatz 23. sz. második emeletén, igaz, többed magammal, sőt, az ünnepeket öcsémmel úgy ültük meg, hogy az ágyak mellett még az asztalon is aludni kényszerült valamelyik cimboránk, abból az alkalomból, hogy meghívtuk Mihály Jánost, Mihók bácsit, kedvenc latin és történelem tanárunkat a volt kammeri gimnáziumból. Engem nem kis elégedettséggel töltött el, hogy sikerült dacolnom Gálffy doktorral, ugyanakkor bizonyos keserűség is vegyült ehhez, mert hiszen az otthont a magyar fiatalokért bérelték, a mi javunkat keresték, azonban annyira megromlottak az állapotok kiköltözésem után, hogy a következő évben fel kellett számolni a vállalkozást.
Az otthont fenntartó egyesület ,,vezérkarának" természetesen voltak elképzelései. Egyik ilyen volt házibálok rendezése, ahova elhozták lányaikat, abban bízva, majd akad nekik vőlegényjelölt. Tudtommal ebből egyetlen házasság sem keletkezett. A másik - nagyon óvatosan, de azért nyilvánvalóan - a fiatalok bevonása a Szent László bajtársi közösségbe. Egyik alkalommal ki is rendelték a társaságunkat nem kis csalódásomra. A vendéglátók II. világháborúbeli tisztek és hasonlók voltak. Hozzájuk már volt némi ,,szerencsém", csakhogy apám emléke miatt valahogy felnéztem rájuk. Még Iselsbergben hallhattuk egyik ilyen veterán előadását; nem kis csodálkozásunkra csupa nyertes csatáról regélt. Csak azt nem értettük, akkor minek kell menekültként élni Ausztriában. A bécsi találkozó egyik belvárosi kávéház különtermében nem járt meglepetéssel, sőt megfosztott maradék illúziómtól is. Itt is hallhattunk valami stratégiai előadást Stipsitz Károlytól, ami hálálkodásba ment át, mennyire jó, hogy vagyunk mi, fiatalok, mert ők számítanak arra, hogy átvesszük majd tőlük a nem létező stafétabotot. Végül következett a ,,kosarazás". Mielőtt zavarba jöttünk volna, valamelyikük megjegyezte, ez csak rájuk vonatkozik, ránk, fiatalokra nem. A csattanó pontot tett minden esetleges további érdeklődésem végére: csupán azért gyűjtenek, hogy legyen pénz koszorúra, ha meghal valamelyikük. Néhányuknak mégis megmaradtam ,,közelében", köztük Hajmásy Jánosnak. Szép szál, jóvágású, amolyan stramm megjelenésű férfiú volt (szlávos arccal), a többieknél harsányabb hanggal és nagyobb határozottságot keltve. Ismeretségünk haláláig tartott. A későbbiekben eljárt hozzánk, a fiatalok társaságába; néhanapján felhívott, az után érdeklődve, ,,mi újság a magyar berkekben?" Utoljára a Bécsi magyarok múltja és jelene címmel német nyelven rendezett kiállításon találkoztunk; annyira felizgatta magát a valakivel támadt vitában, hogy útközben hazafelé szívinfarktust kapott. Akkorra már úgy tekintettem mint üres tarsolyú ígérgetőt; szükségünkben többször fordultam hozzá mint sikeresnek vélt vállalkozóhoz, de valamennyiszer az volt utolsó érve: ,,fiúk, ezt nagyon meg kell fontolni". Csak mosolyogtam rajta, amikor egyik alkalommal azzal lepett meg, tudod, igazi magyar csak nagyon kevés van, én és még néhányan. Te sem vagy magyar, zárta embertani jellemzését.
Nekem elsősorban politikai nézetei miatt nem volt ínyemre Gálffy, akit általában Dezső bátyámnak szólítottak a diákok, én azonban mindig megmaradtam a Doktor Úrnál. Családjával 1945-ben menekült; határozottan szélsőjobboldali beállítottságú volt. 1956-ban a forradalom napjaiban - úgy regélték - ismét beöltözött és díszkardot kötve leutazott Sopronba, de aztán nem kívánatos személyként fogadták az ottani főiskolások. Kétségtelen, nagy hazafi volt, mindamellett székely, de sehogyan sem tudtam megbarátkozni múltjával (rendőr tiszt volt, majd főispán), mégis volt benne emberség, amit érvényesített velem szemben is. Nem volt a meddő viták embere. Ha valaki szóba került, akinek elítélte bármely cselekedetét, utolsó érve volt: Le kell lőni. Persze nem kellett ezt szó szerint venni, mint ahogy senki sem vette ezt tőle komolyan. A diákotthonban azt suttogták, a Hruscsov-Kennedy találkozókor Bécsben azon törte a fejét, el kellene rabolni a szovjet nagyfőnököt és csak azzal a feltétellel engedni szabadon, ha kivonulnak az oroszok Magyarországról. Ebben a merészségében még közeli barátai sem osztoztak, így aztán rendkívülinek ígérkező emberrablással lett szegényebb a világtörténelem. Évtizedek múlva is sajnáltam, hogy faképnél hagytam; éppen ezért kellemes meglepetésként ért, amikor egymásba ütköztünk Bécs belvárosában. Belső késztetésre megszólítottam, megkérdezve tőle, megismer-e. Úgy látszik, jó érzéssel töltötte el köszönésem, mert a rá jellemző fanyar mosollyal fogadta érdeklődésemet. Tőmondatokban elhadartam neki, hogy befejeztem az egyetemet és az Akadémán dolgozom. Érzékeltette, hogy valamiként figyelemmel kísérte utamat. Kiengesztelődéssel adtunk kezet egymásnak és váltunk el. Rendkívüli fegyelmezettségére jellemzően - úgy rémlik - akkor is esernyőnek álcázott bottal járt. A maderspergeri időkben - hatvanon felül - gyalog tette meg az utat XVIII. kerületi lakásából a diákotthonig és vissza. Kiengesztelő megnyugvással fogadtam, hogy családja meghívott temetésére, amikor 96 évesen elhunyt. Akkor már unokáin véltem felfedezni arcvonásait.
A háromszögből idővel a diákszövetség bontakozott ki leginkább. Részt vettem különböző üléseken, eljártam a közös március 15-i és az október 23-i megemlékezésekre. Lakos atya haraggal viszonozta kiválásomat az ,,exul familiából", ezért minden áron meg akarta akadályozni, hogy Kollár Gyula leköszönő elnök javaslatára én legyek az utóda. Így csupán elnökhelyettes lettem. De neki még ez is soknak tűnt. Új minőségemben mégis rám esett a választás, hogy ünnepi beszédet tartsak a 1964. március 15-i megemlékezésen. Akkoriban még megtelt az Ehrbarsaal talán 4-500 magyarral is. Nekem már előtte nagy gondom támadt a beszéd elkészítésével, mert napokon át egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Végül is sikerült megírnom a szöveget, de ez sem segített rajtam. Alig hogy felléptem a színpadra, rögvest szemembe világított egyik buzgó filmező, aminek következtében képtelen voltam a szöveg olvasására, enélkül meg nem voltam képes megmukkanni. Kétszer kellett megszólítanom a közönséget, aztán gyűrkőztem és gyűrkőztem, de csupán dadogásra futotta izgalmamban. Az ünnepély után ugyan kíméletesen, de határozottan szembesített felsülésemmel a diákszövetség elnöke. Napokon át égetett a szégyen és nem tudtam elképzelni, hogy valaha is képes leszek közönség elé lépni. Pedig volt már előtte fellépésem valahol a XI. kerületben egyik vendéglő különtermében. Tollas Tibor elfogadta ötletemet, törődjünk kissé a közönséges magyarokkal. Császárvadkanfalván (Kaiserebersdorf) létesült a legnagyobb menekült magyar lakótelep, többször oda hordtam ki a Nemzetőrt a lakásokba; az ottani magyarokra gondolva javasoltam, rendezzünk műsoros estet. Főszereplő volt Tollas Tibor, fellépett a szépséges Zambelli Bianca oparaénekesnő, de mások is. Tollas úgy vélte, szerepeljek én is, ami ugyan meg is történt, de szabályosan reszketett a lábam az izgalomtól.
Kollár Gyula nagy ügybuzgalommal arra törekedett, hogy ismét fedelet biztosítson a diákszövetségnek. A VII. kerületi Myrthengasse 7 sz. alatt lakást bérelt a földszinten. Többé kevésbé sajátkezűleg kifestette, sőt, még azt is elérte, hogy a Maderspergerstraße-i diákotthonból kiadták a diákszövetség bútorait (amit addig mintegy lakbér fejében fogtak vissza). Az odaköltözés még az együtthaladás szakaszában történt. A mi vezetőségünk már készbe költözött, mégsem volt egészen ínyünkre az eléggé barátságtalan helyiség. Így, amikor vezetőségi ülés címén találkoztunk, általában valamelyik közeli vendéglőben vagy kávéházban telepedtünk le. Kezdetben nagyon kellemes időtöltésnek tűntek ezek a találkozók, hiszen inkább lazítással (viccmeséléssel) töltöttük az időt, mintsem a diákügyek intézésével törődtünk volna. Mégis egyre türelmetlenebb lettem és kezdtem sürgetni az elnököt, most már azért kellene tennünk valamit. Ő folyton a pénztelenségre hívatkozott, végül azért mégiscsak kitalálta, hogy írni kellene Párizsba a WUS-nak (World University Students), ahol létezett bizonyos Mr. Alexander. De előbb a genfi központhoz fordultunk. Nagy röhögések közepette született meg a levél, amiben beszámoltunk nyomorgásunkról, pedig mi mindent csinálunk, még furulya szakkört is működtetünk. Persze az egészből egy szó sem volt igaz, de azért meg akartuk adni neki a módját. Kénytelen voltam belátni, hogy az egész diákszövetségesdi komolytalan vállalkozás, éppen ezért már csak ürügyet kerestem kiválásomra, amihez természetesen említett felsülésem is hozzájárult. A nyomós ok nem váratott magára sokáig: némi illúzióval arra gondoltunk, hogy a diákszövetség bevonásával sikerül megváltoztatni a légkört a diákotthonban. Akkor már a Brigittaplatzon kerestek fel otthonlakók. Azt ajánlottam, üljünk le tárgyalni a diákszövetség elnökével. Kialkudtam vele az időpontot és a helyet. Utóbbi miatt nagyon lehordott, hogyan lehet az, hogy én még azt sem tudom, hol van a Votivpark mélygarázs kávézója. Nem szoktam kávéházakban üldögélni - vágtam neki vissza, de azért beültünk néhányan, aztán vártunk és vártunk. Két és fél órával a megbeszélt időpont után megjelent az elnök, és mi összeszedve maradék türelmünket előadtuk neki, hogy közvetítő segítségét kérjük. Ő, mintha mi sem történt volna, adta elő a nagy semmit, azaz nem lát semmiféle lehetőséget a diákszövetség részéről. Egyrészt sajnáltam, hogy csalódást kellett okozni volt lakótársaimnak, mésrészt felgyűlt bennem a kellő adag méreg, amit aztán ki is adtam magamból. A legközelebbi alkalommal éppen Brigittaplatz-i lakásomon keresett fel, és tetette a fontoskodót, pedig addigra már nem tudott jönni semmiféle új szereppel. Egyszeriben kijelentettem neki, hogy nekem elegem van az egész habverésből, sem időm, sem kedvem tovább hülyéskedni diákszövetségi alapon. Leginkább rá orroltam meg, de nem sértettem meg személyében. Mindenáron maradásra késztetett, de belátva, hajthatatlan vagyok, arra kért, akkor is maradjunk meg legalább jóbarátok. Jó, azok maradhatunk, bár tudtam, ilyen felületes, hanyag és megbízhatatlan emberrel ugyancsak kerülni fogom a kapcsolatot.
Kiválásom előtti hónapokra esett egy újabb vállalkozás talpraállítása 1964 áprilisában. Az 1963 nyarán Münchenbe költözött Nemzetőr bécsi megbízottjától, Muki, Fehérváry Istvántól kaptam értesítést: alakulóban van valami ifjúsági egyesület, s a diákszövetség képviseletében vegyek részt az alakuló ülésen a Myrthengasseban. El is mentem, de nagy érdektelenségemben nem hogy be nem léptem, de még a jelenléti ívet sem voltam hajlandó aláírni. Pedig Muki és Szollár Lajos menekültlelkész istáplolása mellett megalakult az ,,Europa" Jugend-, Kultur- und Sportverein, amihez a későbbiekben éveken át kötődött sorsom.
Nemzetőrbeli ténykedésem kihatásaiban legkényesebb pontja a Rajna melletti Oberwesel-i konferenciához kapcsolódik 1963 tavaszán. Egyes szabadeurópások úgy gondolták, hogy foglalkozni kellene az éppen kibocsátott ,,amnesztia törvénnyel". Néhányan annyira felbuzdultak, hogy új kiegyezésről kezdtek ábrándozni. A Nemzetőr megfigyelőként csatlakozott a kezdeményezőkhöz. Bár túl fiatal voltam és tapasztalatlan, rám esett a választás, ugyanis az eredetileg kiszemelt személy, Varga Gyula nem vállalta az utat. Tollas Tibor megmagyarázta, mi a teendőm, de azért müncheni megbízottjára, Mikófalvy Lajosra bízott. Ő várt már Münchenben, ahol viszont Kovács K. Zoltán szabadeurópás lakásán töltöttem az éjszakát. Együtt voltunk Dr. Varga Józseffel és nemrég Magyarországról kiengedett feleségével. Reggel a fürdőszobában összetalálkozva kezdtem, hogy így meg úgy Doktor Úr, amire ő fenékberúgással fenyegetőzött - természetesen tréfából. Megkérdeztem tőle - hát akkor minek szólítsam? Mond Jóska, vagy Jóska bátyám, meg aztán ne magázzál engem. Sikerként könyveltem el közvetlenségét. Reggeli után ötösben vágtunk neki a többszáz kilóméteres útnak; közben kilyukadt a bal első kerekünk, de Boór János lélekjelenlétének köszönhetően megúsztuk a dolgot egyszerű gumicserével. Oberweselben kissé feszélyezetten vártam a fejleményeket, mert bár Mikófalvy állítólag mindent elrendezett, Tollas meg azt állította előzőleg, hogy szintén egyezetetett Kovács K. Zoltánnal, nekem mégis mindent meg kellett magyaráznom, ugyanis Mikófalvy átadva a magnó készüléket nem foglalkozott velem tovább. Kovács K. Zoltán eléggé kényszeredetten beleegyezett, hogy a konferencia teljes anyagát felvegyem, de kérte, minden feltűnés nélkül, meg aztán ne adjam ki kezemből a szalagokat.
Sok érdekes embert ismertem meg ott. A kádári Magyarországgal szemben nagyon különböző vélemények hangzottak el, a változatlan elutasítástól az együttműködés kereséséig. Végül is nekem csupán ,,technikai" megbízatásom volt, így nem sok vizet zavartam. A nagy komolyan előadott és megvitatott kérdések mégsem hatottak rám elemi erővel, legfeljebb az volt számomra zavaró, hogy egyesek az enyhülés és a közeledés tényleges jelei nélkül kezdték elvetni a súlykot. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ez az akkor lábra kapott kádári kifejezés kezdett mákonyként hatni. Végül is az egész nekirugaszkodás meddő vállalkozásnak bizonyult, kellemetlen kicsengéssel, amihez akaratlanul én járultam hozzá. A vár pincéjében nagyon jó hangulatban telt az esti lazítás; az oldódás tetőfokára hágott, amikor hahotázások közepette nagy pátosszal mozgalmi dalokat énekelt az egész társaság. Visszafelé menet Münchenben elválásunkkor Kovács K. Zoltán meghagyta, a legnagyobb titoktartással kezeljem az anyagot, és Tollas Tiboron kívül senkinek ne szolgáltassam ki. Ezt meg is ígértem.
Bécsbe visszaérve mindjárt felhívtam Tollas Tibort, aki nagyon sürgetett, készítsek íirásbeli jelentést. Ez - már csak technikai járatlanságom miatt is - nagyon lassan haladt, úgyhogy eléggé haragosan türelmetlenkedett. Az anyag - akaratomon kívül - robbant. Nem tudtam ugyanis, hogy a nagy barátságból bősz ellenségeskedés támadt Dr. Varga József és Tollas Tibor között. Mindenki úgy ítélte meg, hogy Varga dr. áruló. Ennek két előjelét vették már korábban. Egyrészt csúnyán összekülönböztek azon, mi szükség van arra, hogy Tollas Tibor Kürthy Tamás, börtönben megvakult volt rabtársával Afrikába készült ,,hőbörögni" a kommunizmus ellen, másrészt, ennek tetejébe kitudódott, hogy Varga dr. lakásán fogadta a magyar nagykövetség emberét. Közben védenceinek szerzett táncpróbáknak helyet, ellenben Borsos Péter, aki bekapcsolódott a munkásfiatalok összefogásába, a Nemzetőr segítségét kérte új helyiség felkutatására, mert - szerinte - Varga dr. kommunista agitátorként lépett fel körükben. Ennek köszönhetően utazhatott ki családja Ausztriába. Varga dr. leleplezése fokozódott. Faber György, volt politikai fogoly és a Magyar Gazdaszövetség mindenkori főtitkára, szintén az Oberwesel-i konferencia résztvevője, belelátva ,,titkomba"" mindenáron azon volt, néhány barátjával hadd hallgathassák meg az anyagot. Hiába tiltakoztam, hogy ezt nem tehetem meg, Faber György azzal győzött meg, egyrészt Tollassal amúgy is jóban van, másrészt teljes diszkréciót ígért. Ennek ellenére nem adhatattam volna ki kezemből az anyagot. Mielőtt átadtam volna Tollasnak a tekercseket, lejátszottuk Fáber György lakásán, ahol összesen talán heten-nyolcan voltunk jelen. Egy vagy két személy kivételével ismertem őket. Nagyban folyt a szövegelés, szidva Varga doktort, aki így meg úgy. Tollas ugyan utána jól összeteremtett, de azt gondoltam, ezzel a dolognak vége. Csak évek múlva tudtam meg, hogy a szűk ,,baráti" körből jelentett valaki, mert másnap már tudták Budapesten, mi játszódott le Oberweselben. Kovács K. Zoltán nagyon megneheztelt rám, és csak hosszú évek után enyhült meg irányomban. Varga doktornak meg egyenesen hátat fordítottam, annyira tűrhetetlennek ítéltem magatartását. Tollas Tibor bosszúját vélte kitölteni rajta, s amint hosszú évek után megtudtam, feljelentette a nyugat-német hatóságoknál.
1963 nyarán Németországban dolgoztam, amikor levélben közölte velem Tollas Tibor a Münchenbe költözés tényét. Kapcsolatunk ezzel nem szakadt meg, mi több, kiszemelt a Nemzetőr ausztriai terjesztőjének, amit egészen az egyetemen történt elhelyezkedésemig vállaltam. Igaz, a terjesztés csupán az előfizetések kezeléséből állt; évente egyszer elszámoltam, közölve a szerkesztőséggel az előfizetők nevét és a befizetett összegeket. Tollas Tiborhoz felhőtlen kapcsolat fűzött, teljes bizalommal egymás iránt. Legtöbbször még tengerentúli útjai során is jelentkezett, ha másként nem, levelezőlapon vagy képeslapon. Felnéztem rá, a hozzá kötődő barátság életem fontos részévé vált, sokat tanultam tőle, többek között, amikor arra hívta fel a figyelmemet: Ernő, nekünk, a magyar ügynek mindenütt barátokat kell szereznünk. Egyik levelében arra emlékeztetett, nekünk nincs másunk, mint az idealizmusunk, s ha ezt elveszítjük, nem marad semmink. Mégis elkerülhetetlenné vált bizonyos eltávolodás, különösen, amikor fejlődésemben egyre másra úgy véltem, vele lassan megállt az idő; lenyűgöző lelkesedése kezdett bennem alábbhagyni. A Nemzetőrnek is ellentmondtam egy-egy cikk miatt. Az újság egyik ,,gyenge" oldala volt kirobbant ellentétekből származóan akár volt barátok könyörtelen leárulózása. Ha mi is így viselkedünk egymással szemben, mennyivel vagyunk különbek a kommunistáknál? - írtam Tollasnak. Az egyetem befejezése után a terjesztés feladásával hallgatásba merültem. Hosszú idő után - rendszeresen kaptam az egyes számokat - mígnem olvastam Tollas Tibor cikkét arról, hol vannak a fiatalok? Mintha személyesen nekem szólt volna, amolyan Ádám, hol vagy? féle kereső rákérdezésként hatott rám. Szinte egyidejűleg Lőrincze Lajostól kaptam levelet, amelyben közölte, beválasztottak az Anyanyelvi Konferencia előkészítő bizottságába. Nagy nyugtalánságot kiváltó kísértés vett rajtam erőt. Hizelgő volt számomra, hogy Magyarországról kerestek meg, ugyanakkor megmozdult bennem a lélek, amiért hátat fordítottam Tollas Tibornak. Többnapi vajudás után megkönnyebbítő volt számomra mindkét válasz: Lőrincze Lajossal, megköszönve megtisztelő felkérését, közöltem, hogy jelenlegi helyzetemben nem élhetek a felkínált lehetőséggel. Tollas Tibornak meg szinte mellveregetően írtam: itt vagyok, és a jövőben nem zárkozom el a Nemzetőr irányába.
Mindezt megelőzően Tollas Tibor számára egyfajta ausztriai megbízott vagy összekötő lettem. Nagy nehezen sikerült összehoznia Németh Pállal, aki a magyar szabadságharcosok ausztriai képviselője volt. Mintha csak erre várt volna, mindjárt az első találkozáskor átadta nekem ugyancsak sovány iratait, levelezését, mivel ő már öreg és belefáradt az ügyek intézésébe. Nem tartottam, nem is tarthattam magam szabadságharcosnak, Tollas Tibor kedvéért azonban még ebbe a jelmezbe is belebújtam. ,,Szabadságharcos" éveimnek majdnem véget vetett a müncheni konferencia. 1965 decemberében négyen vágtunk neki az útnak Borsos Péter kocsijában. A találkozón részt vett Dálnoki Veres Lajos is Londonból. Nagyon feszült légkör uralkodott, amire kezdetben a szent öreg jelenléte enyhítően hatott, míg Tollas Tibor és a Politikai Foglyok németországi vezetője, Benkő Zoltán egymásnak nem estek. A vita oka ugyan politikai természetű volt, csakhogy Benkő szemében Tollas volt a célpont. Mint később kitudódott, a volt recski rab, majd Münchenben autókereskedést folytató ,,hazánkfia" a magyarországi üzlet kedvéért piszkos munkát vállalt: Tollas Tibor leleplezését a népbírósági periratok alapján. A két menetben először csak szópárbajra került sor teljes hangerővel, a másodikban viszont már öklözni kezdte egymást a két ellenfél. Veres Lajosnak kellett közbevetnie magát a szétválasztásukhoz. Szegény öregúr még sírt is a jelenet láttán. A konferencia végén mindent megtett, hogy fogjuk meg egymás kezét; könnyes szemmel énekelte a Himnuszt. Engem nagyon kijózanított ez a fajta szabadságharc. Korábban nem tartottam magam méltónak a szövetségbeli tagságra, hiszen soha nem volt fegyver a kezemben, 56-ban meg a határszélről nézelődtem, de ilyen benyomások után mindenfajta szabadságharc feladását tartottam célszerűnek.
Mégsem ez történt, mert legközelebb rászedett Tollas Tibor, a Kölnbe kitűzött konferencia ausztriai delegációja megszervezésébe. Mikrobuszt béreltünk, azzal tettük meg az utat. A pénzt a németországi Légrády László bocsátotta rendelkezésünkre. Csapatunk figyelmet keltett óvatosságával, ,,kurva ausztriai semlegesek" - jegyezte is meg rólunk egyik svájci küldött. Hiába győzködtünk: Ausztria semlegessége nem teszi lehetővé szabadságharcos csoportosulás működését. Mégis egyfajta tekintélyt vívtunk ki fellépésünkkel, ami végsőfokon Tollas Tibor kiállásának volt köszönhető mellettünk. Ő gondoskodott róla később is, hogy az örök emigráns Piffkó András még a rendszerváltozás után is boldogított körleveleivel. Így értesülhettem az üres hordók emelgetéséről. Köln mindamellett keserű szájízt hagyott bennem: igyekeztünk minél takarékosabban bánni a pénzzel, ennek köszönhetően megmaradt 500 schilling. Erről említést tettem küldöttségünk tagjainak, akik közül Bimbó, Fazekas Laci szemrehányással illetett, hogyan tarthattam meg a pénzt. Ha másként nem, el kellett volna osztani egymás között - hajtogatta. Én meg arról igyekeztem meggyőzni, igen ám, de rám hárult az egész szervező munka. Végül is levélben fordultam Légrády Lászlóhoz, vékonypénzű diák lévén megtarthatnám-e a maradék pénzt. Még ma is kellemetlenül érint: Légrády László ugyan nem kérte vissza a pénzt, igaz, nem is válaszolt, így soha sem tudhattam meg, felmentett vagy elmarasztalt ezért a magatartásomért.

A müncheni drámai összecsapás szinte elképzelhetetlen volt nagyobb összefüggések és folytatás nélkül. Tollas Tibor viselt dolgairól a Fekete Füzetben tudósított az ismeretlen szerző és névtelen feladó. Számomra annyira hihetetlen volt a hatvanas években hozzájutni népbírósági iratokhoz Nyugatról, hogy eleve Tollas lejáratásának és ellehetetlenítésének szándékát tételeztem fel, a Nemzetőr szerkesztője politikai magatartása és szerteágazó működése miatt, nem utolsósorban a Tízmilló Aláírás akció megszervezéséért, amit aztán az ENSZ-nél nyújtottak be a magyar kérdés napirendre tűzése érdekében. Köln után, a 68-as diákmozgalmak idején meglepetésszerűen felkeresett bizonyos Duchon Lóránt Németországból, aki Linzben tanuló egyetemistaként adta ki magát. Úgy látszik, megneszelte kilétemet, s ezért valami mozgolódásba akart beszervezni, aminek hátterében Tollas Tibor, ill. a Fekete Füzet állt. Nem vallott színt, de valahogyan érzékeltette, ő is a ,,bűvkörhöz" tartozott. Látszólag belementem tervébe, csak nem győztem hangsúlyozni: pénz nélkül lehetetlen elkezdeni bármit. Ez nem probléma - állította - a német FDP-re (Német Liberális Párt) hivatkozva. Nemsokára botrány tört ki az NSZK-ban, mivel kitudódott: az NDK-ból pénzelték az FDP-t. A rejtélyes ,,egyetemista" eltűnt; soha nem hallottam felőle.
A müncheni konferenciának mégis egészen sajátságos hozama lett. Borsos Péter, az ,,Europa" Jugend-, Kultur- und Sportverein elnöke kitárta lelkét Tollas Tibornak, hogy a nagy lelkesen megalakult egyesület másfél év után szétesőben van, s neki nincs ideje és türelme tovább ellátni tisztségét.
Tollas tanácsát kérve, mitévő legyen, Tibor ajánlotta neki, engem vonjon be a vezetésbe.
1966 elején megtartottuk a közgyűlést egyik II. kerületi vendéglő pincéjében.
- Az idő tájt bonyolódtam bele saját múltamba. Az idegenség, gyökértelenség annyira sajátommá vált már odahaza, hogy soha nem vágytam vissza. Egyik este osztrák fiatalasszonnyal társalogva feltette a kérdést: no és nincs honvágya? Bár az igazat mondtam neki, de túlságosan hetykén: nekem soha nem volt honvágyam. Azon éjszaka arra ébredtem, hogy valóságosan folytak a könnyeim. Álomból eszméltem: ismét megérkeztem a faluba, de engem csak az Öreghegy érdekelt. Anélkül, hogy benéztem volna házunkba, mindjárt felkerekedtem. Az út arrafelé fokozatosan emelkedett, így egyre nehezebben jutottam előre. Köblös után a mélyút végén már minden erőm elhagyott, de azért vonszoltam magam előre. Úgy éreztem, nem juthatok célba. Kimerülten terültem el a földön, majd kissé magamhoz térve felemeltem a fejem, s megláttam kamaszkorom színhelyét. Itt vagyok, Öreghegy, megérkeztem! - szakadt fel belőlem. Mint valami irtózatos áramütés hasított belém előző esti, hűtlenségre valló hetykeségem. Zokogva esdekeltem bocsánatért megfogadva: soha többé nem tagadlak meg, Öreghegy! -
Addigra úgy rendelkezett Borsos Péter, mégis csak jobb lenne - a Münchenben szintén velünk járt - Nagy Pista elnöknek. Csendes, rendes fiú, meg aztán asztalos lévén a munkásfiatalokra való tekintettel jobbnak ígérkezett a döntés, míg én egyetemistaként csak elriasztottam volna a törzstagokat. Nagy Pista mellett én láttam el a titkári teendőket, ami idővel érezhető erőfölényt jelentett, bár Pista soha nem tett féltékenységre utaló megjegyzést. Sőt, nagyon jó barátok lettünk, és az egyesületen kívül is együtt jártunk szórakozni. Néhány lelkes törzstag új helyiség után nézett, és sikerült a Nyugati pályaudvar mögött a Mariahilferstraße 138. sz. alatti Hotel Fuchsban befészkelnünk magunkat. Rendszeressé tettük a heti, általában hétvégi klubnapokat, estéket, miközben sikerült egyre több egyetemistát bevonnom az egyesületbe. Filmvetítés, operahallgatás is műsorra került. Borsos Péter tv-készüléket is bocsátott rendelkezésünkre, de ennek már nem volt annyira keletje. Igyekeztünk egyensúlyozni a szórakozás és a kulturális igényű rendezvények között. Annyira önállósodtunk mint ifjúsági szervezet, hogy külön megszerveztük az október 23-i megemlékezést. Akkor győződhettem meg arról, hogy minden lépésünket figyelik. A rendezényt be kellett jelenteni, és ki is jött az osztrák államrendőrség egyik tagja és szabályosan be kellett neki számolni, miféle társaság vagyunk és miféle ünnepélyt szerveztünk. Még az után is érdeklődött, ki az ünnepi szónok, és mit fog mondani. Ezen a ponton sikerült távozásra késztetnem, ugyanis megmondtam neki, fogalmam sincs, miről szól majd a szöveg, és ha nagyon érdekli, maradjon körünkben, hallgassa meg a beszédet (magyarul természetesen nem tudott, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem tudott volna).
1967 tavaszán feloszlott a Szabad Magyar Diákok Bécsi Szövetsége. Ennek folytán a mi társaságunk jelentette az ifjúságot. Ennek előzménye a 10. évforduló megtorpedózási kísérlete volt. Az amúgy is inkább névlegesen létező szervezetben már alig lehetett rászedni valakit a tisztségviseléshez. Ilyen körülmények között esett a választás Radnóti Ágostonra. A maderspergeri diákotthonban lakott, ott ismertem meg. Eltekintve örök diák mivoltától, bennem szellemi fogyatékos benyomását keltette. ,,Barátai" megtették elnöknek; feltehetőleg ugyanezek szedték rá minősíthetetlenül aljas tettére: az évfordulót előkészítő megbeszélésen mindenkit túllicitálva a józan észt nélkülöző ötletekkel állt elő, többek között az Ember tragédiáját adják elő az Osztrák Nemzeti Színházban (Burgtheater). Mikor fékezni akarták egyesek, minden érvüket lesöpört az asztalról. Lesz pénz mindenre és kész. Ezt követően magához vette a diákszövetség iratait, köztük a személyi adatokat tartalmazó kartotékot és Jugoszlávián keresztül visszaszökött Magyarországra. Vízhányó József MEFESZ elnök genfi szökése után alapjaiban rendült meg 1956 egyik oszlopos szervezete. Radnóti nem restellette és sajtótájékoztatón nyilatkozott, majd pedig a Magyar Ifjúság hasábjain Bécsi dosszié címmel cikksorozatban fedte fel név szerint is CIA-ügynökként megnevezett egyes diáktársait. Ezeket az emberi aljasságokat már nem tudta kiheverni a MEFESZ és természetesen a bécsi diákszövetség sem. Az októberi megemlékezés ennek megfelelően sikerült, a diákszövetség következő évi áprilisi közgyűlése végül is a feloszlatás mellett határozott. Az elnöklő Szabó Lajos rendőrségi felszólításra hivatkozva a ,,Szabad" jelző törlését terjesztette elő a Szövetség nevéből. Ebbe nem ment bele a többség, s így jelenthette Szabó Lajos a rendőrségen a szövetség önkéntes felszámolását.
Az addigi tapogatózás, keresés után fordulópontot jelentett számomra az ifjak rendezetlen társaságába való bekapcsolódás. Nagy Pista túlságosan buzgó nekirugaszkodásaimat nagy türelemmel vette tudomásul, készségesen igyekezett megfelelni elnöki feladatának. Az igazi szellemi feltöltődést az integratio beindítása jelentette. Varga Gyulát Innsbruck óta ismertem; Bécsbe költözésük után elmélyült közöttünk a kapcsolat. Mint fiatal író az Egyetemi Ifjúságban is publikált, igazi kitörést azonban a Nemzetőr jelentett számára, ahol Magyar Attila névvel jelentek meg elbeszélései. Csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy hiába volt a szerkesztőségbe való felvétele, mert a csekély díjazásból alig tarthatta el családját, így munkát kellett keresnie. Meg aztán nem volt elégedett az újság szellemével. Ismételten előhozakodott vele, várjál csak, ha majd külön lapot indítunk, az lesz az igazi újság. Lelkesedése bízakodással töltött el, de őt tartva vérbelinek, vártam, mikor érik be a helyzet. Brigittaplatz-i lakásomon többszöri elmélkedés után kisütöttük, hogy folyóirattal jelentkezünk éspedig magyar és német nyelven. Körülnézve ismeretségi körünkben sikerült is szerkesztőségnek tekinthető csapatot szerveznünk. Időközben a szellemiségre és a kétnyelvűségre gondolva úgy láttuk, a legjobb lenne valami idegen kifejezés, hozzá jelképesen is latinul. A találgatás közben jutott eszembe az integratio, amit Varga Gyula is helyeselt, mindjárt meg is kért, írjam meg mindkét nyelven a szó jelentését, hozzáfűzve az európai integráció eszméjét és természetesen azt is, hogyan értjük és értelmezzük mi, mint induló folyóirat a magunkévá tett fogalmat, szándékainkat, elképzeléseinket. Hitvallásnak is felfogható: különböző részek ötvöződéséből új egység létrejötte, anélkül, hogy az egyes részek elveszítenék önállóságukat.
Varga Gyula szinte kizárólag az újság szerkesztésére összpontosított, én viszont emlékeztettem arra, hogy olvasótábor nélkül nehéz elképzelni bármely kiadványt. Ismételten felhívtam a figyelmét az ,,Europa" Jugend-, Kultur- und Sportverein-re, ő viszont nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Végül mégiscsak megtört a jég; különösen az a lehetőség győzte meg, hogy az egyesület tagjai igenis jelentenek valamelyes alapot, nem is beszélve az esetleges technikai segítségről az előállításnál. A szerveződő szerkesztőség tagjai közül igazi nyereségnek számított a Wotruba tanítvány Surányi Lóránd, nagyon tehetséges képzőművész. Ő is jónak látta a szerkesztőség beépülését az egyesületbe, egyúttal felvetette, ugyan ki sportol közülünk, meg aztán adjunk az egésznek elegáns klub jelleget angol módra. Az ő javaslatára változtattuk meg az egyesület nevét ,,Europa"-Clubra (1967 vége). A költségek mérséklése céljából lehetőség szerint mindent saját erőnkből igyekeztünk előállítani. 3.395 schillingért használt sokszorosító gépet vásároltunk, amihez csupán matricákat kellett vennünk, meg nyomdafestéket. A hengerre feszítve kézihajtással tekertük le 400 példányban, majd hordtuk össze a lapokat, végül pedig három helyen összekapcsoltuk őket. Az első időben mindez Brigittaplatz-i lakásomon történt, később - már villany meghajtású sokszorosítón - az előállítás áthelyeződött Kovács Kálmán IX. kerület Grünentorgasse-i műtermébe. Az egész művelet egyrészt ugyan idegölő volt, különösen, amikor maszatolt vagy beszakadt egy-egy matrica, ugyanakkor nagyon szórakoztató és mulatságos, erről gondoskodott a Kopasznak nevezett Paál Károly, Béci Gulyás Béla barátjával, Csongrády Attillával meg egyéb alkalmi besegítőkkel. Az első szám címlapját Puskás Lajos, Ubul építészmérnök hallgató tervezte meg, a későbbiekben Surányi Lóránt, majd Kovács Kálmán készítették a címlapot. Varga Gyula választotta ki a mottót egyik Wolfgang Borcherttől vett német idézettel és József Attila A Dunánál c. verse utolsó versszakával magyarul. Nagy segítségre volt Varga Gyula felesége, Anikó, ő vállalta a matricák gépelését. Egyetemista lévén alkalmanként én is beszálltam, de nem ékeskedtem. Különösen kellemetlenül érintett, hogy hibás gépelésem eredményeként kiszállt a vállalkozásból Dr. Friedrich Marius Hofmann, akit még Innsbruckból ismertünk: az egyetemen zsurnalisztikát adott elő, a magyar gimnáziumban meg németet tanított. Köztünk volt a későbbi egyetemi tanár, a filozófus Arno Anzenbacher, a történész és szintén leendő egyetemi tanár Horst Haselsteiner, a horvát származású Bencsics Miklós, Csongrády Attila. Mint képzőművész csatlakozott a már említett Kovács Kálmán, a szobrász Kamenyeczky István, Metykó Géza és mások. Munkatársként időközönként egyre-másra sikerült megnyernünk kívülállókat is. Kiss Gyurka nyomdatechnikailag volt segítségünkre. A nagy tekintélynek örvendő Hanák Tibor nem vállalt közösséget, de nagy érdeklődéssel kísérte a folyóirat alakulását. Egy-egy alkalommal - névtelenül, ill. álnéven - azért ,,leereszkedett" hozzánk. Anyagilag támogatóan lépett fel Ausztráliába kivándorolt barátom Aba Gyula; Varga Gyula feleségének nagynénje egy-egy színes melléklet ellenében járult hozzá a költségekhez. Mikor befejezte az egyetemet, Csongrády Attila, mint kezdő orvos több alkalommal ő is kinyitotta a pénztárcáját.
Az első szám elkészülte után 1967. május 13-ra ünnepélyes bemutatót szerveztünk zenei bevezetővel. Javaslatomra egyetértettünk abban, hogy Beethoven IX. szinfoniójának Schiller Örömodája részével kezdjük az ünnepélyt. Ha lesz valaha egyesült Európa, csakis ez képzelhető el himnuszának - hangoztattam. Az előkészületek közben tudatosítottuk, hogy éppen 100 éve lesz az osztrák-magyar kiegyezésnek, amit egyben üzenetként is fogtunk fel.
Telistele európaisággal, tettrekészséggel szinte fontosabbnak véltem a folyóiratot mint tanulmányaim befejezését. Levéltári kutatásaimat felhasználva Kismartonban arra is kerítettem lehetőséget, hogy - a Kolpingházban laktam - szobatársamat megkértem, adja át az éppen megjelent számot főnökének, Dr. Fritz Zimmermannak, a Burgenländisches Leben c. havilap kiadójának. Mivel addigra már megismertem ,,frankomán" beállítottságát, meglepődtem, amikor szobatársam közölte velem, főnöke hajlandó fogadni. Nem voltak illuzióim, mégis feszült várakozással tekintettem a találkozás elé. A főnök ugyan hangsúlyos udvariassággal fogadott, de alig ültetett le, mindjárt azzal kezdte: vegyem tudomásul, ő nem szereti a magyarokat. Rossz tapasztalatokat szerzett 1944-45-ben Budapest ostromakor, nem kevésbé 1956-ban a menekültekkel. Ezt én megértem, hiszen mindenkinek jogában áll a saját tapasztalatai szerint megítélni embertársait - válaszoltam neki. Sajnálatomat fejeztem ki, hogy csak rossz oldalukról ismerte meg a magyarokat. Ezzel máris sikerült megenyhítenem, így egyre inkább belemélyedtünk a beszélgetésbe. Az integratio - a jelek szerint - pozitív visszhangot váltott ki belőle. Szinte alig tudtunk elválni egymástól, annak ellenére, hogy mindegyikünk fenntartotta magának véleményét.
Habár személyesen nem találkoztam többé Zimmermann doktorral, mégis neki köszönhettem azon ösztönzést, ami a burgenlandi magyarokra irányította érdeklődésemet. Jóindulata kifejezéseként folyóiratában - Ungarische Emigration mit neuem Gesicht (1968. márciusi sz.) - egész oldalas cikkben méltatta azt az 56-os fiatal nemzedéket, amelyik levetve a magyar nacionalizmust európai szellemben tájékozódik. Ezekre a fiatalokra szükség van Ausztriában, őket kell felkarolni. Ha nem is mindnyájan, jómagam komolyan vettem és becsületbeli dolognak véltem a kapcsolatok keresését. Véletlenül a vasárnap déli hírekben hallottam 1968-ban a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület megalakulását; Zimmermann doktortól megkaptam az elnök címét. A szerkesztőség nevében írtam is neki, de soha sem kaptunk tőle választ.
Az ,,Europa"-Clubban zajló élet idővel egyre kevésbé kötötte le érdeklődésemet, végül alig jártam el az 1967 tavaszán a III. kerületi Salesianergasse 2. sz. alatti Nansen-házba áthelyezett szombat esti rendezvényekre. Itt a lengyelek vendéglátásában volt részünk, ugyanis nekik sikerült megszerezniük ezt az eredetileg menekülteknek szánt földszinti helyiséget. Főnökükkel, Kasimir Knappal már csak azért is szót értettünk, mivel 1939-ben hadifogolyként Magyarországra került, ahol jól megtanult magyarul. A bécsi magyarok körében ismert és elismert személyiség volt; többször előfordult, hogy együtt ünnepelte a két menekült csoport március 15-ét. Tőle hallottam azt a tanulságos megállapítást: tudja, minden egyesületben szükség van egy-két hülyére, aki dolgozik, mert a többiek úgysem csinálnak semmit. A klub tagjaival természetesen változatlanul fenntartottam a kapcsolatokat, rendszeresen találkoztunk, nevezetesen hétvégeken. Nem csak én, hanem Nagy Pista is kezdte únni a hülye szerepét, ezért az 1967. decemberi közgyűlésen hozzám hasonlóan lemondott elnöki tisztségéről. Helyébe Fazekas Lászlót, Bimbót választották. Szerencsére akadt néhány önkéntes, akik aktívan is vállalták a klub további vezetését. Különösen az integratioval való összefonódás miatt szükséges volt Varga Gyula további sajtórenfensi szerepe. A szórakozni vágyók érdeklődése is alább hagyván Fazekas László, Bimbó után 1968 decemberében Kovács Kálmán festőművész adta meg a nevét, az ő elnöksége alatt viszont az integratio szerkesztésén és kiadásán kívül jóformán nem volt már klubélet. Tanulmányaim befejezése után másfél évvel, 1971 decemberében levelezőlapon közölte velem Kovács Kálmán, ha egyáltalán érdekel, vegyem át az ,,Europa"-Club vezetését, mert ő névlegesen sem vállalja tovább az elnökséget.
Bár meglepetésként ért az értesítés, nem ért készületlenül. Mint ahogyan a pára felhővé áll össze, aztán szertefoszlik, majd más összetételben ismét összeáll, úgy alakultak a kapcsolatok. 1971 márciusában külön márciusi megemlékezést szervezett egy számomra összetételében csak részben ismert társaság, amin engem kértek fel valamiféle beszéd megtartására. A túlnyomórészt fiatalok közül kitűnt Kautny Endre, a Bécsi Magyar Egyesület rendezvényein fellépő tánccsoportból. Ő hozott össze volt diáktársaival Burg Kastlból. Ő ismertetett meg Stipsitz Péterrel, akiről kiderült, hogy apám szülőfalujában töltötte gyermekkorát. Nagy volt a csodálkozás, amikor ismételten említette Deák nénit, a bábaasszonyt, aki viszont sajnálkozással szokott beszélni még otthon szegény báróékról, akiket kiköltöztettek a kastélyból. Mindez elég volt ahhoz, hogy Péterrel trehánysága ellenére a későbbiekben sem különböztünk össze, bár ismételt kifakadásaimat többször úgy illette: olyan vagy mint egy házsártos vénasszony. Szeptemberben szűk körben a kialakult válsághelyzetet vitattuk meg minden elhatározás nélkül.
Azon a márciusi összejövetelen ismerkedtem meg Kovács István fiatal költővel, aki éppen Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként tartózkodott Bécsben. Ittléte alatt többször találkoztunk és úgy váltunk el, ha bárki keresne fel Magyarországról és őrá hivatkozik, úgy tekintem, mintha ő lenne. Kovács István volt az ,,első fecske", akivel személyes kapcsolat jött létre. Őt követte Kiss Gy. Csaba, majd pedig Kósa László. Egyik alkalommal Kovács István Kis Pintér Imrével ismertetett meg Bécsben a Nyugati pályaudvaron. Tollas Tibor javasolta a Münchent megjárt Lezsák Sándornak, mielőtt visszatér Magyarországra, Bécset útba ejtve keressen fel engem is. Sándor úgy búcsúzott, én vagyok az utolsó nyugati magyar, akivel, találkozott, mielőtt vonatra száll.
Gyorsan határoztam: értesítettem legközelebbi ismerőseimet, meg aztán Kovács Kálmán is elhozta a klub kínos maradékát, így az alakulás utáni több mint 150-es létszám helyett 12-en voltunk az új közgyűlésen, amin megválasztottak elnöknek. Korábban nem utolsósorban tanulmányaim befejezése volt visszavonulásom egyik nyomós oka, most viszont nem csupán diplomával a kezemben, de munkahelyre is szert téve úgy láttam, vállalnom kell ezt a kötelezettséget, mivel nem akartam lemondani a közösségi magyar életről. A vállalás mögött sajátságos emlékeztető is húzódott: 1965-ben ünnepeltük a Tudományegyetem alapításának 600. évfordulóját. A megemlékezések egyik aktusát képezte a diákság fáklyásmenete a régi egyetemtől a belvároson át egészen a főépületig, amivel szemben a körúton felállt a sokaság. A világhírű Karl Fellinger orvosprofesszor az egyetem rektoraként az erkélyről szólt hozzánk röviden, de annál hatásosabban: Ti, fiatalok vagytok a jövő hordozói, ezért szerepet és felelősséget kell vállalnotok világotok alakításában, nem utolsósorban azokért is, akik közül jöttetek; ezt ne feledjétek, tartsátok szem előtt. Mit mondott szószerint, nem tudhatom, de ez maradt meg bennem, nagyon meghatott, amit a magam módján Magyarországra, a magyarságra nézve fogtam fel.
Kántás János és Stipsitz Péter aktív szerepet töltöttek be az Osztrák Diákszövetségben. Nekik köszönhetően heteken belül sikerült szert tennünk új helyiségre az I. kerület Schottengasse 2/2. lépcső alatti ház 1. emeletén. A Freie Österreichische Studentenschaft volt a főbérlő, és nekik is jól jött a két magyar kopogtatása, ugyanis addigra a teljes szétesés jeleit mutatta a társulás. Nagyon jutányos áron sikerült használatba vennünk a helyiségeket, ahol nem csak előadóterem volt irodával, de külön raktár is többek között bor tárolására, és természetesen rendelkezésünkre állt az egész berendezés. Hetenként egyszer, csütörtök estére szólt az alku, igaz, máskor is használhattuk, történetesen táncos rendezvényekre. Ezt megelőzően nyitányként nagy gulyáspartit rendeztünk egyik, Stipsitz Péter révén ingyen rendelkezésünkre bocsátott osztrák diáktársasági pincében. A gulyást én főztem otthon, a többiek meg felszolgáltak, aztán kitakarítottak. Ez volt első bemutatkozásunk, ekkor tettünk szert a bevételből valamelyes pénzre. 1972. január 13-án tartottuk az újjászervező nagygyűlést, amin egyben Magyarságunk európai szembesítése címmel kíséreltem meg - teljesen elméleti síkon - elképzeléseim kivetítését. Mottóul 1956-ból az utolsó rádióüzenetet választottam: Európáért halunk meg! Azért használom az ,,elképzeléseim" kifejezést, mivel a különböző helyekről érkezett, különböző indíttastású fiatalok és felnőttek nem rendelkeztek programmal. Ekkortól - nevezetesen az idősebbek - kezdtek számon tartani, a fiatalok ragaszkodása meg szinte magától jött.
Mindenekelőtt közös társaság kialakítása volt a közvetlen célkitűzés. Az első időszakban nagy volt az érdeklődés; különösen biztatónak tűnt, hogy nem csupán a fiatalokat, hanem az idősebbeket is sikerült megnyerni körünknek. Alapjában véve nagyon heterogén társaság állt össze, amit a csütörtöki lazító, társalgó összejöveteleken túlmenően előadásokkal akartunk megtölteni - részemről - európai szellemmel. Jó magnak ígérkeztek a Burg Kastl-i magyar gimnáziumból Bécsbe került diákok, köztük a nagyon buzgó Kautny Endre. Ebből viszont sejteni lehetett volna, hogy a lelkesedés és szerepvállalás idővel alább fog hagyni. Ennek érzékelése egyre inkább fékezően hatott lendületemre, ami miatt kezdtem türelmetlenkedni, és ennek nem egyszer - bár nem trágár módon - jelét is adtam.
Pedig valóban nagy volt a nekibuzdulás: 1973-ban - a korábbi egyeztető szokástól eltérően - magunkra vállaltuk március 15-e megszervezését, különös tekintettel Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára. Ünnepi szónokként a 68-as események folytán Jugoszláviába, majd onnan Bécsbe került Monoszlóy Dezső lépett fel. Az előkelő Pálffy palota legnagyobb terme megtelt magyarokkal. Erre már valamennyien felfigyeltek; a feloszlását bejelentő Bécsi Magyar Egyesület - korábban a nemzeti ünnepek szervezője - levelezőlapon közölte, hogy vegyük át tőlük ezt a feladatot, s a jövőben az ,,Europa"-Club rendezze meg március 15-ét, október 23-át. Ezt mi komolyan is vettük, de azért azon voltunk, hogy a korábbi szokáshoz hasonlóan egyeztető megbeszélésre hívtuk az érdekelt feleket. A forradalom 20. évfordulójára Tollas Tibor meghívását vettük tervbe. Bár meghívtuk a Magyar Híradó főszerkesztőjét, Klamár Gyulát is, de szokás szerint nem jött el. Tudomást véve az elhatározásról felháborodásában feljelentéssel fenyegetett; amennyiben nem állunk el Tollas meghívásától, gondoskodik róla, hogy a hatóságok ne engedjék be Ausztriába. Gyanútlanul felkerestem Klamárt az I. kerület Köllnerhofgasse-i szerkesztőségben, és mivel nem tudhatta rólam, milyen kapcsolatban vagyok Tollas Tiborral, kiadta magából minden epéjét. Szinte lihegve ontotta szidalmait. Egyik fő kifogása volt Tollas ellen, hogy gátlástalanul terjeszti a Nemzetőrt és mindenütt tarhál, nem véve figyelembe a Magyar Híradót. Aztán nagy sejtetésekbe bocsátkozott Tollas múltját illetően, megerősítve azzal, ha nem hiszek neki, menjek át a szemben lévő volt Nowák féle könyvkereskedésbe és kérdezzem meg az üzletvezető XY doktort, majd ő elmondja, milyen sötét alak Tollas. Klamárra aztán ráhúztam a vizes lepedőt, kijelentve a klubban, aki erre képes, az kiközösíti magát. Ezzel sötét harag támadt Klamár és köztem. Tollas Tibor viszont elállt bécsi útjától, hiába biztattuk, a hajaszála sem görbül meg.
Zimmermann dr. annak idején megadta azoknak a személyeknek a címét, akikkel, ajánlotta, hogy vegyük fel a kapcsolatot Burgenlandban. Erre csak tanulmányaim befejezése, ill. az egyetemen történt elhelyezkedésem után került sor. Többször mentünk felfedező útra Burgenlandba, megtekintve többek között ,,váramat", a lánzséri romot, de végre sikerült személyes kapcsolatokra is szert tennünk. Ezek közül ki kell emelnem az alsóőri születésű Dr. Seper Károlyt, aki Bécsben lakott és dolgozott, és azon kevés burgenlandi közé tartozott, akik nem fordítottak hátat a gyüttment menekülteknek. Sőt, feltárva elképzeléseit, kérte bécsi ismerőseit, hozzák össze számára alkalmas magyarral. Engem ajánlottak neki, amiből haláláig tartó barátság lett. Panaszait előadva segítségemet kérte. Tapasztalat híján visszakérdeztem, miben segíthetek? Mindenben - felelte -, de ennek nem volt fogódzója, úgy hogy végül rákérdeztem, van-e az Őrségben kalendárium? Nincs - hangzott a válasz. Hát esetleg falinaptár? Még az sincs - vallotta be. Így határoztuk el az Őrség naptár kiadását az ünnepek és névnapok háromnyelvű feltüntetésével, mintegy ezzel is kifejezésre juttatva nyitottságunkat. Először 1972-re jelent meg kissé megkésve, de aztán minden évben javult a helyzet. Vállalkozásunk betetőzéseként az általa szorgalmazott falumúzeum kertjében ünnepeltük meg szinte az egész falu színe előtt Seper Károly 60. születésnapját. A szakács szerepét akkor is magamra vállaltam.
Természetesen nem nyughattam a többi potenciális ismeretség ügyében sem, ezért levélben fordultam többek között Moór Jánoshoz, a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület elnökéhez valamint Tölly Ernő járási tanfelügyelőhöz. Előbbit nem találtam otthon, de későbbi kopogtatásomkor elutasítóan, otrombán fogadott, utóbbi pallérozottabb volt hozzám, köntörfalazva tudomásomra hozva, nem kíván velem tárgyalni, mert a Nemzetőr kipellengérezte azokat, akik részt vettek az éppen lezajlott Anyanyelvi Konferencián. Hiába magyaráztam neki, magánemberként járok nála, ő nem engedett: igen, de mégis csak a Nemzetőr ausztriai terjesztője vagyok. Ettől függetlenül kilátásba helyeztem, máskor is igyekszem útba ejteni.
Mégis az Őrség szerelmese lettem: 1971 pünkösdjére öt gyermek keresztelőjét tűzték ki Őriszigeten, egyik apa, Kovács Kálmán révén én is hivatalos voltam. Mint utólag kiderült, elég bonyodalom támadt a ,,magyarkodó" elképzelésből, ezért a helyi evangélikus lelkész nem is vett részt a szertartáson. Az egész társaság minderről tudomást sem véve nagyon vígan volt a Thalasz vendéglőben. Miközben ők vígadtak, szemre vettem a környezetet. Megnéztem a temetőt, végijártam a szomszédos lakatlan házat és udvarát, teljes felszerelést fedezve fel benne. A szobai asztalon imádságos könyv hevert, benne kézírásos bejegyzésekkel; eltulajdonítottam. Az egész falu virágba borult: a magasra nyúlt gyümölcsfák fehér viráglombja versenyre kelt a pirosas háztetőkkel. Ez a falu, az igazi, az enyém, és tiszta magyar! El is határoztam, hogy közelebbről megismerkedem a tájjal és az emberekkel. Egyik autós ismerősömmel lementünk Őriszigetre, s az evangélikus lelkészségen az után érdeklődtem, van-e a faluban kiadó szoba. Itt a faluban éppenséggel nincs - hárította el közeledésemet a tiszteletes asszony. Már elköszöntünk, amikor utánam szólt: kérdezzék meg Pathyéknál, ők szoktak kiadni szobát. Ott laknak a Tabak-Trafik táblás házban. Pathyék kimérten fogadtak; elismerték, hogy valóban van vendégszobájuk, de évek óta bécsiek szoktak náluk nyaralni. Ha netán nem jönnek az idén, akkor szívesen látnak. Telefonon értesítettek a bécsiek elmaradásáról. Ennek köszönhetően családostól levonatoztunk Felsőőrig, onnan pedig elhozott Pathy Lajos, akit a tiszteletes asszony révén 2011 végén bekövetkezett haláláig csak Pathy úrnak szólítottam. Idillikusan hatott a falu ódon kinézetével, a természet túlburjánzásával, az egész környék, amit egyáltalán megéltem az ott töltött két hét alatt. Közben még jobban összejöttem Seper Károllyal, akinek segítségével eljutottunk jobbágyi ismerőseivel a Vashegyre. Három éven át két-két hetet töltöttünk Pathyéknál, majd Seper Károly házában Alsóőrött, miközben szívtam magamba mindazt, amit láttam, tapasztaltam. Pathy Lajos egyben a Kronen Zeitung kihordója volt. Felajánlkoztam, segítek neki vasárnaponként hajnalok hajnalán, ami arra volt jó, hogy megismertem a környék minden faluját. Három év után Az idő sodrában - Őrségi jegyzetek címmel foglaltam írásba megfigyeléseimet, nyilvánvalóan kisebbségi vonatkozásban. (integratio `74, Bécs 1975, 140-170. old.)
Ennek a lelkes tájékozódásnak lett kiterebélyesedése az ,,Europa"-Club kirándulása az Őrségbe. Felsőőrött hált meg a társaság, de vendégül látott minket Seper Károly, Őriszigeten még fubalmérkőzésre is sor került a helybéliekkel, este pedig nagy nótázás támadt, akiknek meg kedve volt hozzá, rophatták a táncot Fekete Andris bőgővel társult hegedűjére. A nyári szabadságot nem is annyira kikapcsolódásra szántam, mint inkább tájékozódásnak, felfedező kapcsolatoknak tekintettem. Erős indíttatást éreztem, hogy sikerüljön bekapcsolódnom az ottani magyar életbe. Tölly Ernővel sem hagytam annyiban a dolgot és újfent felkerestem, ő azonban nem tudott megszabadulni hivatalnoki óvatosságától, s ezért még jól be is olvastam neki levélben, amiből kisebbfajta összeütközésem támadt Telekiékkel Őriszigeten. Tiszteletesékre ugyanis az a gyanú hárult, mintha ők biztattak volna fel a tanfelügyelő ellen. Végül is sikerült kiköszörülnöm a csorbát, és nagyon megdöbbentett, amikor Tölly nyugdíjazása után feleségével első alkalommal lakókocsival indult Olaszországba, ahol mindketten halálos autóbalesetet szenvedtek.
Mi is volt az ,,őrjárások" hozama? Első szabadságom végén sikerült megbeszélésre egybegyűjteni az ottani korifeusokat, akik egyébiránt nem tartottak közelebbi kapcsolatot egymással. Dr. Triber László felsőőri plébános paplakában találkoztunk. Amikor először kerestem fel, eléggé gyanakvóan firtatta mibenlétemet, feltételezve, én mégis más vagyok, mert ő két lábbal rúgja ki az emigráns fontoskodókat. Mindenki bizonyos várakozással jött el. Az én elképzelésem az volt, hogy legfeljebb ösztönzően segítek, de semmi esetre sem szabad túlságosan magabiztosan fellépni, főként nem túlhangsúlyozva szorgalmazni a teendőket. Teleki Béla is többször felemlegette: Isten óvjon a(z emigráns) magyar megmentőktől, pedig ő is 56-os menekült volt. Abban állapodtunk meg, hogy időközönként találkozunk egy-egy lelkésznél. Triber Laci után Dr. Gyenge Imre református püspök vállalta a következő összejövetelt, de ez már elmaradt. Annál fontosabb volt egyes személyek bekapcsolása az ,,Europa"-Club tevékenységébe, így sikerült előadóként meghívni Triber doktort, aki a burgenlandi magyar kisebbséget mutatta be, Tölly Ernő meg - hivatali engedéllyel - az iskolai magyar oktatásról tartott előadást. Mint kiderült, volt a burgenlandi magyar tanítóknak munkaközössége; oda hívott meg Tölly Ernő mint tanfelügyelő, tartsak előadást magyar történelemből. Akkortájt nagy megrázkódtatás ért, meg aztán egyetlen előadásba gyömöszölni ezer évet lehetetlennek bizonyult. Ennek folytán nem lett folytatása a ,,továbbképzésnek". Bécsben a hetvenes években több magyarországi ösztöndíjas tanult, akik eléggé rendszeresen eljártak az ,,Europa"-Clubba is. Sikerült őket bevonni a klubesték alakításába, így vált ismertté körünkben Kecskés András, Stadler Vilmos, Kuncz László, Hegyi Anikó stb. Velük egyik alkalommal lerándultunk Őriszigetre, csakhogy az őszi köd miatt négy óra alatt jutottunk le. Teleki Béla tiszteletes méltatlankodva fogadta társaságunkat, így nem is kívánt közösséget vállalni velünk. Csak mint vendég jött el a Thalasz vendéglőbe, ahol ugyan türelmetlenül vártak ránk, de annál nagyobb csalódással vették tudomásul a lant zenét és a furulyát, meg Hegyi Anikó sem bűvölte el őket a virágénekekkel. A szünetben fejünkre is olvasta Pathy Miska bácsi: mit bolondozunk, hegedű kell ide meg cigányzene.
Mi lett a nagy nekibuzdulás hozadéka? A személyes ismeretségen túl az Őrség naptár folyamatos vállalkozásnak bizonyult. Évekkel később fordult hozzám Triber plébános és bevont a készülő felsőőrségi monográfia munkaközösségébe. Az 1977-ben németül megjelent könyv talán a legtartalmasabb vállalkozásnak bizonyult ezen a téren, habár a helybéliek között nem volt átütő ereje. Triber Lászlóval szintén tartós kapcsolatba kerültem. Így sikerült elérnem, hogy kiállítást rendezett az ottani Kontaktzentrumban Kamenyeczky István szobrász ,,komám"-nak. A Pathy családdal töretlenül tartott a kapcsolat; valahányszor arrafelé jártam mindig betértem hozzájuk. Pathy úr kinevezett néprajzi szakértőnek és ha felfedezett valahol tárgyakat, többször magával vitt, hogy (le)becsülésemmel minél olcsóbban jusson ,,lim-lomhoz" gyűjteményében. Nagyon mulatságosnak bizonyult, amikor egyik alkalommal septiben arra kért, menjek el vele Felsőőrbe. A háznál lány vagy fiatalasszony fogadott eléggé értetlenül, nem tudva mit elkezdeni néprajzi érdeklődésünkkel. Kissé tanácstalanul az egyik polcon őrzött Hitler mellszobrot mutatta meg, netán az érdekelne minket, más rusztikális tárgyról nem tudott lakásukban.
Azon buzgólkodtam, hogy szert tehessek valamelyik üresen álló tornácos házra. Ez sehogyan sem sikerült, s a végén még telekkel is beértem volna, de ebből sem lett semmi. A mozgékony Pathy úr egyik alkalommal azzal lepett meg, lenne eladó telek a szomszédos Németciklényben. El is mentem a gazdához, az alku kapcsán tett megjegyzésétől azonban meghőköltem. Húsz schillingért ajánlotta a telek m²-ét, amire ellenvetésül mondtam neki, Őriszigeten 10-ért lehet kapni telket. Válasza: Igen, de ott magyarok laknak. A szigeti házvétel nem csak dugába dölt, de utólag nagy bántódást is okozott. A paplak mellett az egyedül élő Ritzingerné házával szemben állt a falu legszebb tornácosháza pincével; 1849-ben épült. Szintén az övé volt. Először csak bérelni szerettem volna, de Rézi néni elállt ígéretétől, állítva, hogy minden jószágát Pathy ügyvédre bízta Felsőőrött, tárgyaljak vele. Erre csak Rézi néni halála után került sor. Az ügyvéd nem hárította el szándékomat, mindazonáltal három hónapot emlegetett, amíg majd lezárulnak az örökösödési tárgyalások. Hiába kértem, nem jelentkezett, később azonban megtudtam, más irányt vettek a dolgok. Utólag be is vallotta Telekiné tiszteletes asszony, ők szogalmazták vevőnek az egyik Bécsben élő magyar orvost, mivel érettségiző fiúk szintén orvosnak készült. A tiszteletes úr viszont értésemre adta, nem éppen óhajtott az én személyem. A keresztelőkor általam felfedezett házat szintén magyar vette meg Bécsből, ő azonban nagyon elzárkózott a helybéliek elől. Vele példálózva fejtette ki a tiszteletes: Tudja doktor úr, mi eddig nem nagyon ügyeltünk arra, ki költözik a faluba, de most már azon leszünk, ne jöjjön ide mindenféle gyüttment. Keserű pirula volt, és egyik oka egyre ritkuló látogatásaimnak, pedig még disznótort is csaptunk Pathyéknál.
Az ,,Europa"-Clubban is változékonyan alakult az élet. Valahogyan nem sikerült kivergődnünk a kezdeti nehézségekből, amik három dologból magyarázhatók: egyre-másra kellett tapasztalnom, hogy nincs okvetlen kelete az én túlságosan elvont, kézzel alig fogható elképzeléseimnek. A klubélet fenntartása folyamatos munkát igényelt, de egyre gyakrabban már a meghívókkal is baj támadt. A pénztelenség meg állandó kísérőnk volt. A klubestékre vörös és fehér bort tálaltunk, harapnivalóul meg (pecsenye)zsíros kenyeret kínáltunk hagymával vagy anélkül csekély nyereséggel, ezek a bevételek idővel a lakbért is alig fedezték. Ismételten előfordult, hogy egy-egy előadás után kalapoznunk kellett az idősebbeknél. Anyagilag nem jutottunk ugyan koldusbotra, a szellemi igénytelenség és restség azonban egyre inkább kikezdte teherbíró képességemet. Délben, amikor a kollégák az egyetemről ebédelni mentek, Kautny Endrével éppenséggel a borosüvegeket cipeltük fel az utcáról. A végén, amikor rendszeresen én nyitottam és zártam, megtörtént, hogy keresetlen szavakkal hordtam le azokat, akik tisztséget vállaltak, de a munka nem nagyon volt ínyükre. Mivel már korábban kiváltam az integratio szerkesztőségéből (itt is túlbuzgóságomnak volt köszönhető eltávolodásom Varga Gyulától, igaz, ő meg Kovács Kálmánnal különbözött össze anyagiak miatt), úgy gondoltam, én adtam neki nevet, tehát jogom van hozzá. Mivel azonban folyóiratként nem volt továbbvihető, javasoltam, alakítsuk át évkönyvvé, ebben jelentetve meg az évben elhangzott előadásokat. Az elgondolást sikerült keresztülvinnem a vezetőségben, ámbár egyre nagyobb lett a morgolódás, mivel a bevételek nagy része ráment. Azon voltam, mindenki lássa el szerepét, valójában még az évkönyv összeállítása is nagyban rám hárult.
Kezdtek elfogyni mellőlem az emberek. Egyik alkalommal nem állhatta meg a törzsvendégként számon tartott Asboth Jenő képkereskedő és szóvá tette: valahányszor jön, az elnök takarít vagy mosogat, hát milyen társaság ez?! Kovács Kálmán már akkor megfogalmazta később is felemlegetett jellemzését rólam: velem nem lehet együttműködni, mert mindent én akarok csinálni, és nem hagyom dolgozni az embereket. Már elég billenőben álltak a dolgok, amikor a fiatalok leapadt csoportjával kiültünk az utcára sörözni a közeli Leupold étterem előtt. Aránylag oldott volt a hangulat, ezért, gondoltam, megosztom velük gondjaimat. Bár elismerték gürcölésemet, de kendőzetlenül kimondták: ők szívesen eljárnak a klubba, de csak addig, amíg jól érzik magukat. Nekik nem fűződik semmi érdekük ahhoz, hogy legyen ,,Europa"-Club vagy ne, mert ők különben is csak átmenetinek tekintik az egész társaságot. Közülük később jogász, nemzetközi diplomata, egyetemi tanár került ki. De akkor inkább a Velencei melence címmel szerkesztett malacságaikban élték ki magukat az idősebbek nem kis megbotránkozására.
Megfogamzott, majd érni kezdett bennem a kétely: ugyan, mi értelme van ennek, s tetejébe nem csak hogy nem osztják elképzeléseimet, de egyre többen elfordulnak tőlem. Szaporodtak a nézeteltérések, amiket kétségtelen én provokáltam: unatkozó magyarok társasága, jegyeztem meg többször. Ez is visszájára fordult, mert összeférhetetlen, hörcsögös ember hírébe keveredtem. A szétválás egyik ijesztő előjele volt számomra, amikor a nyitást szorgalmazva az osztrákok felé közös estét szerveztünk az Osztrák Akadémikusok Szövetségével; alelnökük tartott előadást. Az érdeklődés bizony nem volt elkápráztató, de sokkal inkább érintett az egyik vezetőségi tagnak előzetes bejelentése: ő távollétével tüntet a rendezvény ellen. Miért? - kérdeztem tőle. Azért, mert mi magyar klub vagyunk és itt ne hangozzon el német szó - jelentette ki indulatosan. Ilyen és hasonló megnyilvánulások csak mélyítették azt a szakadékot, amit már képtelen voltam áthidalni. Az egyetemen egészen mást vártak el tőlem. Egyik alkalommal magához hivatott főnököm. Mint kiderült, a gúnyolódó kollégák a főnöknél sem tartották a szájukat: Deák magyarul társalog és telefonál! - Deák doktor, tudja, nagyon szép az óhaza, de szüntesse meg a kapcsolatait. A karrierjére legyen gondja; higyje el, ezek az emberek csak hátráltatják előmenetelében. Na, nem egészen, állítottam határozatlanul, majd megköszöntem neki figyelmeztetését és szótlanul távoztam.
Nem lehet tudni, mennyire ártottam előmenetelemnek a Lőrincze Lajosnak küldött válasszal. Nem kerestem az összefüggéseket, mégis meglepett, amikor megtudtam, hogy az Egyetem mellett működő Osztrák Kelet- és Délkelet-európai Intézet Study group névvel közös kutatócsoportot szervezett magyarországi szakemberekkel. Már minden összeállt, amikor tudomásomra jutott a terv várostörténeti konferencia meghirdetésével. Mivel akkor tájt én voltam az egyedüli Bécsben, aki magyar várostörténettel foglalkozott, megütközéssel vontam kérdőre egyik szervezőt: miért nem kaptam meghívást? Ő úgy magyarázkodott, hogy végül is a magyar fél szabta meg, kivel hajlandó együttműködni. Természetesen akkor már az ,,Európa"-klubbeli működésem is akadályt jelenthetett kimaradásomban. Nem kis kárörömmel értesültem róla, hogy a konferenciát közvetlen moszkvai nyomásra lefújták, a képzelt csoport pedig elképzelhetetlenné vált.
Mégsem akartam beadni könnyen és olcsón a derekamat; nem akartam, hogy elhatalmasodjanak rajtam a szétesés jelei. Előfordult, hogy borozgatás közben az apostolokra hivatkoztam: ők is csak tizenketten voltak, mégis megalapozták a kereszténységet. Volt ebben valamelyes megszállottság. Fiatal szülőkként beindítottuk a hétvégi iskolát. Oktatók saját körünkből kerültek ki. Szeptemberben 17 gyerekkel kezdtünk, 36-nak rendeztük meg a karácsonyi ünnepélyt. 1975-76-ban Őszi tárlat címmel két ízben rendeztünk ausztriai magyar képzőművészeknek kiállítást. Ismerjük meg értékeinket, akikről egyébiránt alig vettünk tudomást - hangoztattam -, igaz, ők sem mutattak hajlandóságot az egyesületesdire.
Az első főtitkár után nagyon harmónikus kapcsolat jött létre az új főtitkárral, Döbrentey Gáborral és feleségével, Évával. Mivel volt nekik kocsijuk és eléggé mozgékonynak bizonyultak, velük gyakrabban kirándultunk. Évának volt köszönhető a kapcsolat Valentiny Gézával az Európai Segélyalap bécsi főnökével. Egyik alkalommal fogadott is irodájában, de nem akadt különösebben sok dolgom, mivel Éva már jól előkészített mindent. Valentiny hitoktatóként bekapcsolódott a hétvégi iskolába, ami az egyik oktató ellenszenvét váltotta ki: ne legyen befolyása a papoknak közöttünk. Húsvétra szétesett, ősszel meg be sem indult az ,,iskola", ami már karácsonykor vette kezdetét, ugyanis a siker felkeltette a cserkészcsapat féltékenységét, és egyre másra vonták el tőlünk azokat, akik egyúttal cserkészek is voltak. A fejlemények már csak azért is voltak kizökkentőek, mivel előzetesen a csapat parancsnoknőjével a lelkész Radnai Tibor irodájában tárgyaltuk meg tervünket, amit Padányi Erzsébet a legnagyobb megértéssel fogadott, aztán mégis más fordulatot vettek a dolgok. Egyik alkalommal felhívott munkahelyemen a Puma névre hallgató Szemerédi Tibor és keresetlen szavakkal közölte velem: a megbeszéltek ellenére igenis konkurencia vagyunk, és addig nem nyugszanak, amíg tönkre nem teszik iskolánkat.
Az utolsó időszak egyre nagyobb kihívást jelentett. Döbrentei Gábor Magyarországról nősült, ezért nekik fontosak voltak a hazajárások, amiknek - véleményük szerint - nem kedvezett az ,,Europa"-Club politikai arculata. Egyik alkalommal feltörve találtam szekrényünket. Már nyugtalankodtunk, három hónap elteltével miért nem jelentkezett a belügyminisztérium a megváltoztatott alapszabállyal. Felhívtam az illetékes osztályt, és azt a felvilágosítást kaptam, ajánlott levélben rég elküldték. Ekkor döbbentünk rá, hogy eltűntek iratok a szekrényünkből. Csak jóval később jutott tudomásunkra, hogy Magyarországon behivatták a KEOK-ba a volt főtitkárt és kitették elé az asztalra az eltűnt irományokat, köztük az alapszabályt meg a még Stipsitz Péter által egybeszerkesztett rendezvény-meghívókat. Három kérdésre vártak választ: mi az ,,Europa"-Club rendeltetése, ki pénzeli, és miért nem jár Deák Magyarországra? Ezek a jelek már olyan állapotokra vallottak, amik mögött szándékos szétzüllesztést is lehetett feltételezni. Elgondolkoztató volt a kultúrfelelős idevágó megjegyzése: a magyar hatóságoknak nincs kifogásuk az ,,Europa"-Club ellen. Meghökkenésemben nem tettem fel neki a kérdést: ő ezt honnan tudja? Ő rendszeresen járt-kelt a Kárpát-medencében és fényképezett, ennek terméséből tartott vetítettképes előadásokat. Ezen túlmenően máshoz nem nagyon fűlt a foga. Emiatt nyersen emlékeztettem teendői ellátására, ezért aztán elfordult tőlem, sőt, hangulatot keltett ellenem a hátam mögött. Úgy láttam, ebben a körben nagyon kifelé áll a kocsim rúdja. A közgyűlés előtti vezetőségi ülésen bejelentettem, nem vállalom tovább az elnöki tisztséget. Elég nagy tanácstalanság tört ki, a kultúrfelelős viszont vállalta a társaság összeterelését. Közben tudtom nélkül összeült a kupaktanács és határozni készült. Az összejövetelre meghívták a volt főtitkárt is, akiről kijelentettem, hogy neki nincs semmi keresnivalója körünkben. Amikor ez megtörtént, világossá vált előttem, mi mozog a háttérben.
Sajátságos arculatot mutatott Valentiny Géza: az utolsó vezetőségi ülésre megkésve érkezett, majd az általános tanácstalanságban kihívott az előszobába. Kabátja belső zsebébe nyúlt és elővett egy tízezer schillinges köteget. Ide figyelj, ezt a pénzt neked és miattad hoztam, de hallom, vissza akarsz lépni. Ha ez így van, akkor tárgytalan a dolog, mert én azoknak egy garast sem adok - mutatott az ajtó mögött ülőkre. Nem egészen így van - állítottam - mert mint elnök akarok visszalépni, vezetőségi tagságot továbbra is vállalok. Az más - mondta, s átadta a pénzt. Ennek ellenére részt vett azon az ellenem hangolt összejövetelen, amiről Smuk András, Döbrenteyék sógora értesített. Ő is a kastlisok közül került hozzánk, bár elütött tőlük. A közgyűlés előtt felhívtam a kultúrost és Döbrentei Évát. Felháborodással közöltem velük, botrányt rendezek a közgyűlésen, ha megjelenik a volt főtitkár. Ennek köszönhetően a feszült légkör ellenére minden simán ment: Dr. Darányi Ferencet javasoltam elnöknek, akit meg is választottak. Hatvanas éveit járó úriember benyomását keltette; a hatvanas évek második felében került Ausztriába. Jómagam a kultúrfelelős szerepét vállaltam. Meglepett, mert még túlságosan tapasztalatlannak tartottam, Smuk András főtitkárkénti beválasztása a vezetőségbe. Török Sándor lett a pénztáros. Ő ludovikás katonatiszt volt, egyben Házy Jenő volt soproni levéltáros veje; fia és egyik lánya révén csatlakozott hozzánk.
Eléggé lehetetlen helyzetbe kerültem, mert a vén trotlinak titulált új elnök ugyancsak tehetetlenkedett, ami viszont engem arra serkentett, hogy törődjek az ügyek gördülékeny továbbvitelével. Egyszer aztán meg is elégelte és kérte, ne kezeljem őt bábúként, mikor ő az elnök. Igyekeztem megnyugtatni, óvatosabb is lettem, de azért rajta tartottam szemem az ügyvitelen. Időközben 1977-ben tartottunk. Felvillanyozott, amikor - igaz, jóval megalkotása után - tudomást szereztem a népcsoporttörvényről. Ez újdonságként azért is jött kapóra, mivel Stipsicz Péter kezdte hangoztatni, emigránsok helyett tekintsük magunkat ausztriai magyaroknak. Mire eljutottunk volna idáig, Péter rég kivált a klubból. Mint vélt szövetségest értesítettem erről Valentiny Gézát, ámbár - ellenzem - válaszával teljesen lehűtött. Miért kérdésemre azt válaszolta, azért, mert akkor nem lesz több támogatás. Mégis azon voltam, hogy a vezetőség legalább ismerkedjen meg a törvénnyel. Csak hosszú huzavona után egyezett bele az elnök, hát akkor szerezzem meg a szöveget, és ismertessem meg vele a vezetőséget. A nyári szünet előtti utolsó összejövetelen soron kívül kellett volna találkoznunk. A kilenc vezetőségi tagból összesen hárman voltunk jelen. Előadtam az anyagot, ellenben ez a fokú érdektelenség kiábrándító volt számomra. Minden kedvemet elveszítettem a további közreműködéstől.
Bennem maradt a tüske, amikor a korábban ellenem felhozott vádak tisztázására kértem a vezetőséget, de ez másodszorra is inkább elkenéssel végződött. Mély kútnak tűnt, amikor másnap felhívott egyik ismerősöm és gúnyosan közölte velem: Na, kishülye, jól lebőgtél. Mivel nem tudhattam, miről van szó, érdeklődésemre beszámolt a megbeszélés utáni vacsoráról, amire titokban Valentiny hívta meg őket. Nekem csak az tűnt fel, hogy egymás után távoztak, engem meg köszönés nélkül otthagytak. Mint kultúrfelelős teljesen feleslegesnek és kijátszottnak éreztem magam, amikor tudtom és megkérdezésem nélkül tűztek ki rendezvényeket. Mélypontnak számított Smuk András bejelentése: az elnök utasította, hogy hirdesse meg a budapesti osztrák követ előadását. Ebben nem lett volna semmi különös, ha nem határoztunk volna ellenkezőleg előző este. Haas György képkereskedő felhívta a figyelmünket a Münchenben élő X Y-ra, akinek egész tára volt régi magyar filmekből. Felajánlotta egyik film kikölcsönzését. Az elnök ellenében valamennyien a filmvetítés mellett döntöttünk. Darányi ezt ugyan morogva látszólag tudomásul vette, de másnap ennek ellenére másként rendelkezett. 1976 végén vállalhatatlanul magasra emelték a lakbért. Ezért ki kellett üríteni szállásunkat; én vállaltam, hogy legénylakásomban elhelyezem a klub Valentinytől ajándékozott szekrényét, benne könyvekkel, iratokkal. Közben koncertermet keresve felhívtam az Internationales Kulturzentrum (Bécs I., Annagasse 20) igazgatóját, Dr. Werner Reiss jezsuitát. A kellemes beszélgetés hatására megkérdeztem tőle, szóba jöhet-e a nagyterem használata. Ebbe szívesen beleegyezett, sőt, külön felkeresett munkahelyemen és az után érdekődött, elfogadnánk-e a kidobásra szánt könyveket, amiknek nagy része - megítélése szerint - magyar. Ez volt a valamikori diákközpont könyvtárának maradéka, amit a vezetőség kérésére szintén legénylakásomban helyeztem el mint a klub tulajdonát. 1977-től új helyünkön folytatódott a klubélet.
Amilyen gyorsan sikerült új helyet szerezni, olyan gyorsan határoztam a távozás mellett. Darányi elnökkel írásban közöltem, hogy lemondok kultúrfelelősi tisztségemről, és a jövőben semmiféle módon nem veszek részt az ,,Europa" Club tevékenységében. Egyben kértem tőle, hogy az egyesület mondjon le az integratio kiadásáról, mert azt a jövőben magamhoz kívánom venni. Az 1978. év elején tartott közgyűlésre el se mentem, de kértem Smuk Andrást, határozzon a közgyűlés az integratio ügyében. Másnap felhívott és közölte: az ,,Europa"-Club nem hajlandó lemondani a kiadói jogokról. Ennyiben azonban nem hagytam a dolgot, hanem ügyvéddel felszólító levelet irattam, ami aztán megtette a hatását. Ennek ellenében kiadtam az ,,Europa"-Clubnak - a vezetőség véleménye szerint - jogtalanul magamnál tartott dolgait, amiket zálogként tartottam magamnál az integratio kiadása ellenében.
A sok veszekedés, feszültség után meghasonulva hátat fordítottam a magyar ügyeknek. Arra az álláspontra helyezkedtem, én többet nem társulok magyarokkal. Müncheni központtal megalakult valami Európai Szabad Magyar Kongresszus nevű gyülekezet. Ausztriából többek között Darányi doktor is tagja volt, akiből sikerült maradéktalanul kiábrándulnom. Tollas Tibor szorgalmazására beválasztottak a vezetőségbe is mint ifjúsági referenst, habár soha egyetlen ülésen sem vettem részt. Tevékenységűkről a nekem is megküldött jelentésekből értesültem. Gúnyorosan, fölényeskedve meddő vállalkozásnak tartottam az egész gyülekezetet. Csendesen alakult meg, és még csendesebben szűnt meg.
Mintegy epilógusként jegyzem ide az integratio `73 előszavából (Bécs, 1973):
,,A vesztett felkelések után beálló levertség egész nemzedéket ejt hatalmába, és
ez megfojthat minden egészséges kibontakozást szorgalmazó kísérletet. Ennek
pedig előfeltétele helyzetünk felismerése; a mi helyzetünk egyrészt ugyan
földrajzilag és nyelvileg eleve korlátokat szab az önkényesen megszakított
gondolatmenet folytatásának, másrészt azonban elősegíti a kiegyensúlyozott
szemléletet. Minél inkább távolodunk az eseményektől időben, annál inkább kell
látnunk: a körülmények szabta lehetőségek szükségszerűen módosulnak, s ha
egyáltalán leszűrhetünk valami tanulságot, akkor az csak az lehet, hogy az időtálló
célokért folytatott küzdelem térben és időben más és más követelmények elé állítja a
cselekvő embert."

,,Le kell tehát szögeznünk: az adottságokban gyökerező szerepünk a mérlegelés,
azaz önmagunk és környezetünk állandó kritikus vizsgálata. Függetleníteni kell
végre törekvéseinket mindenfajta hangulattól és az egymást váltó divatáramlatoktól. Nekünk jutott az a hálátlan, de talán mégis érdemleges feladat osztályrészül, hogy
múlt és jövő szakadéka fölött hídat építsünk a jelenben és ebben az elhatározásban sorsunk hasonló a pillérhez, amely helyéről soha nem mozdulhat, ellenben ereje
statikus megfeszítésével olyan ívet alkot, amin veszély nélkül a holnapba gyalogolhat
a jövendő nemzedék."

Az ,,Europa"-Club nem szűnt meg, hanem jelentős szerepet tölt be a bécsi magyarok életében. Ez attól teljesen függetlenlül állapítható meg, milyen vajudásokon, ellentmondásokon keresztül sikerült kialakítani jelenlegi arculatát.
2012. augusztus 4.
Az ,,Europa"-Clubból történt kiválásom azzal a tanulsággal járt, hogy alkalmas barátok, munkatársak nélkül semmiféle ügyet nem lehet előre mozdítani, személyem viszont a jelek szerint nem illett bele a szokványos keretekbe. Ugyanakkor nem csupán velem szemben fogalmazódtak meg kritikák, hanem valamennyien egymás vetélytársai voltunk olyan értelemben, hogy ún. tekintélyelvi alapokon senki sem akarta elfogadni a másikat. Te is dádé, én is dádé, ugyan, mit okoskodsz nekem - hangozhatott volna közhelyként. Hátat fordítottam az igénytelen kisszerűségnek, de nem a ,,magyar ügynek". Azt kerestem, hogyan tudok más szinten, kedvezőbb körülmények között újra kezdeni. Az egyetlen kiutat a kivonulásban láttam, azaz nem szabad megrekedni a magyar ,,gettóban", mert feléljük egymást. Felfogásunkból, lelkületünkből adódóan egyfajta archimédeszi pontra gondoltam, ahonnan el lehet mozdítani a tehetetlenség tutaját.
A kibontakozást a kisebbségi ügyek felkarolásában láttam. Ezen a téren sokat tanultam Révay Istvántól, aki amerikai évei után visszatérve Európába Bécsben, ill. a Bécs melletti Korneuburgban telepedett meg. Többek között a Katolikus Szemlében olvastam a magyar kisebbségekről szóló tanulmányait. Miután sikerült kimentenem az integratiot, mint önálló vállalkozást az ausztriai népcsoportoknak szánt kötettel kívántam indítani. Egyetemi kapcsolataim révén indultam el, így aztán valamennyi elismert népcsoportból sikerült szereznem munkatársakat. Ezen túlmenően nem voltak kapcsolataim, de anyagi háttérrel sem rendelkeztem az induláshoz. Az ilyen dolgok azonban nem akasztottak meg; sokkal fontosabb volt a felkészült elszántság. Miután mind a szlovén, horvát, cseh és (burgenlandi) magyar népcsoportot sikerült közös kötetbe összegyűjtenem, már csak a kéziratok kiszedése jelentett nagyobb kihívást. Igaz, még hiányzott néhány tanulmány, de időközben feltártam elképzelésemet Hanák Tibornak, aki nagyon jóindulattal fogadta a tervet. Az ő ajánlatára, ill. közvetítése révén sikerült megtörni a jeget, s így Klamár Gyulával elszívtuk a ,,békepipát". Ő megengedte, hogy composernek titulált, nyomtatott szövegeket előállítható szedőgépét igénybe vehettem fiatal munkatársa közreműködésével, azaz Pisti vállalta kedvező áron a szövegek kiszedését. A baj csupán az volt, hogy jóformán nem tudott németül, jómagam meg eleve elégtelennek bizonyultam a lektori feladatok ellátására. Minden szerző megkapta ugyan kiszedett kéziratát, csakhogy az akkori módszerek mellett a kijavított hibák helyébe újak csúsztak be. Mindez inkább a gyűjteményes kötet megjelenése után vált nyilvánvalóvá. Mégis inkább az volt fontos, hogy elsőként sikerült közös kötetben bemutatni Ausztria népcsoportjait ismert szerzők közreműködésével Die Volksgruppen in Österreich címmel. A több mint háromszáz oldalas könyv 300 példányban jelent meg 1979-ben. A szerzői példányokon túlmenően - valamennyien tiszteletdíj nélkül dolgoztak - fontosnak tartottam illetékes közéleti személyeknek átadni egy-egy példányt. Így kerültem közelebbi kapcsolatba a néppárti Dr. Erhard Busekkel. Maradtak eladásra is példányok, nagyjából megtérült a kiadásba fektetett összeg. Próbálkoztam a Kancellárián, de támogatás helyett beérték öt példány megvásárlásával. Végül is elfogyott valamennyi.
Magyar oldalról a Pax Romana fedezett fel; meg is hívtak 1979-ben Seggauban rendezett konferenciájukra. A burgenlandi magyarokról tartott előadásom szövegét leközölte a Rómában megjelenő Katolikus Szemle. A konferencián most már közeli kapcsolatba kerültem Klamár Gyulával, aki felkért cikkek írására a Magyar Híradóban. Igazi feloldódás volt mindkettőnk számára a jégkorszak után. Ugyanezen év decemberében bekövetkezett hirtelen halála véget vetett kapcsolatunknak, de egyúttal a Magyar Híradó megszűntét is eredményezte. Vállalkozásom oly mértékben is felkeltette az érdeklődést, hogy egyik alkalommal éppenséggel az Egyetemi Könyvtár folyóirat termének előterében szólított meg az ügyeletes könyvtáros. Igazolványom után nem volt nehéz megállapítani, ki vagyok. Kimondottan behizelgően kezdte, milyen sokat hallott már rólam, s mennyire örül, hogy személyesen is megismerhet. Volt benne valami agyafúrtság, mert nagyon érzékeny pontomon kapott el. Miután elhadartam neki, hogy osztrák kapcsolatok nélkül nem látom értelmét a magyarkodásnak, szinte azonnal levett lábamról, mert azzal folytatta, ő éppen erről az oldalról tudna közreműködni. Valahogyan mindig idegenkedtem a szocialista párttól, ellenben Kreisky országlása idején nem lehetett megkerülni ezt az oldalt. A könyvtáros mindehhez személyes ismerőseként említette Heinrich Nittel városi tanácsost, sőt, a számomra elviselhetetlen Fritz Marsch pártfőtitkárt. Hamarosan megváltozott róluk a véleményem, miután megtudtam, hogy 1956-ban erősen rokonszenveztek a magyar forradalommal, s a párt egyik első kerületi helyiségében engedélyezték az Október 23. nevű egyesület működését.
Ismét minden mozgásba jött bennem és körülöttem. Miután meggyőződhettem a Nittellel való találkozás szívélyességéről, sőt, Marsch egyébként luciferinek tartott vigyora is emberi vonásokat takart, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy gyümölcsözzenek is ezek a kapcsolatok. A könyvtárossal gyorsan összemelegedtünk, amit én arra használtam fel, hogy barátai, ismerősei körében azt kezdtem hangoztatni, jó lenne, ha társaságuk valamilyen módon kötött alakzatot venne fel. Egyszer már nekibátorodtam és korábbi, előttem tisztelt személyeket kávéházi beszélgetésre hívtam meg, hogy megvitassuk magyar mivoltunk továbbvitelét. Ennek az is volt kiváltó oka, mert egyre-másra tapasztaltuk, mennyire átpártoltak a volt menekültek az 1963-ban új épületbe költözött Collegium Hungaricumba, bár tudták, a kommunista magyar állam kultúrintézete. A hatvanas évek végére már kiment divatjából 1956, az emberek egyre többen és egyre gyakrabban kezdtek Magyarországra látogatni, amihez elengedhetetlen volt a vízum és a napi pénzbeváltás. A követségen kihallgatták a folyamodókat; erősen érdekelte őket, milyen kapcsolatot tartanak fenn az utazni szándékozók a magyar egyesületekkel. A nekik nem tetszőktől eltanácsolták őket és ajánlották nekik, iratkozzanak be valamelyik CH-beli egyesületbe, és onnan hozzanak tagsági igazolást. Ennek kihatásaként sorjában kezdtek hátat fordítani az emigráns egyesületeknek. Igaz is, nekik már nem járt semmiféle támogatás, ugyanakkor a Collegium Hungaricumban működő egyesületek minden kedvezményt megkaptak, csupán semleges, ,,apolitikus" magatartást kellett tanúsítaniuk. A meghívottak között volt Kántás Károly Kossuth-díjas geológus (díját menekülése után visszaküldte Magyarországra), Fáber György, a Gazdaszövetség főtitkára, Szőke-Dénes Róbert, a diákszövetség valamikori elnöke és még néhányan, de alig voltunk tízen. Hiába fontoskodtam, a fásultságból alig sikerült felrázni a társaságot. Kántás professzor biztató szavakat hallatott, de valamennyien nagy elszigeteltségről tettünk tanúbizonyságot. Így minden eredmény nélkül váltunk el egymástól, s ez csak újabb csalódást váltott ki belőlem. 1979 májusára azonban megérett bennem a gondolat: tehetetlenségi állapotunkból csak akkor tudunk kitörni, ha egyrészt ugyan az egyesületek bevonásával, de országos szinten kíséreljük meg a magyarok összefogását, másrészt csakis hivatalos osztrák kapcsolatok révén keresünk felhajtóerőt. Utóbbi gondolat annál inkább is hatott, mert ennek volt komoly vetülete, mindamellett ezekbe nem lehetett belekötni, a hiányzó tekintélyt ezek segítségével lehetett visszacsempészni. Tervezetet készítettem, amelyet megküldtem Révay Istvánnak és Dr. András Imre jezsuitának, a Magyar Egyházszociológiai Intézet igazgatójának és még néhány érdekeltnek vélt személynek. Váratlanul nagy érdeklődést váltott ki a tervezet. András Imre nem csak magáévá tette a gondolatot, hanem bekapcsolódott az előkészületekbe is. Révay István közvetítésével sikerült megnyernünk a papokat is, köztük Dr. Demel Ivánt (Szent István egylet - ő volt az, aki 1957 őszén a Caritas-otthonban azzal biztatott, gondoskodni fognak majd rólam) és Dr. Radnai Tibor kapucínus bécsi magyar lelkészt.
A Könyvtáros-körrel sikerült annyira jutnom, hogy nem kis unszolás után Bécsi Magyarok Kultúregyesülete névvel jogi formát öltött a társaság. A Praterstern-i Népfőiskolán rendeztünk különböző előadásokat, ide hívtuk meg Sütő András Herder-ösztöndíjasát, Szőcs Gézát, a magyar származású osztrák költőt, Wilhelm Szabót, emlékestet rendeztünk Lénard Sándornak stb. Az I. kerület, Sonnenfelsgasse-i Nyugdíjas Klubban nyertünk idővel elhelyezést. Itt már rendszeressé tettük a klubestéket, de továbbra is szerveztünk előadásokat. Többek között a Szekfű tanítvány Gogolák Lajos professzoráról emlékezett meg. Ennek az otthonnak a nagytermében A magyarok múltja és jelene Bécsben címmel nyílt kiállítás 1982-ben. Már korábban ebből az egyesületből indult ki a tárgyalásokat lefolytató egyeztető ,,bizottság".
Miután megegyeztünk abban, hogy csakis jogi keretek között érdemes tovább lépni, más egyesületi képviselőkkel proponens bizottsággá alakultunk. Nagyban bújtam az osztrák népcsoportokról alkotott törvényt. Különösen Révay Istvánnak tetszett a népcsoporttá válás gondolata, mert felvidéki származásánál fogva látta, csakis a kötött jogi keretek alkalmasak az ausztriai magyarok összefogására. Úgy fogalmazott, tudod, az erdélyi magyaroknak megvoltak évszázados különállásuknak köszönhetően hagyományaik, ők tudtak mire építeni 1920 után, nekünk, szlovenszkói magyaroknak semmink sem volt, mert kizárólag Budapest felé orientálódtunk, ezért Trianon után teljesen elölről kellett kezdenünk magyar életünket, meg kellett teremtenünk egyesületi kereteinket. Az ausztriai magyarok most hasonló helyzetben vannak, tehát nekik is meg kell tanulniuk kisebbségnek lenni.
Amikor egész Ausztriát átfogó szervezet létrehozásán törtem a fejemet, hiányoztak a jogi, működési előfeltételek, példák. A Nemzetőrön keresztül volt tudomásom a Svédországi Magyarok Országos Szövetségéről és a Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetségéről. Utóbbi nevével ösztönzően hatott; akkori elnőke, Dr. Katona Sándor előadásra is meghívott Münchenbe, ahol 1979 novemberében Pragmatisches und Programmatisches über die Volksgruppen - eine europäische Lektion címmel tartottam előadást a Haus der Begegnung-ban. Miután a svédországi magyarokról sok jót hallottam, személyes kapcsolatba is léptem elnökükkel, Jakabffy Ernővel (tőlük megkaptam alapszabályukat is.) A svájci magyarokhoz a Svájci Magyar Irodalmi Körön keresztül vezetett az út. Egyik konferenciájukon Luganoban Széchenyi és Kossuth hatása a nemzeti identitás fejlődésére címmel tartottam előadást (1984).
A javaslattevő bizottság nem tétlenkedett. Nekiláttam az alapszabály kidolgozásának, amibe a többiek is besegítettek, míg elkészült a szöveg. Mivel országos szinten terveztük a szerveződést, a belügyminisztériumnál nyújtottuk be a papírokat. Beadványunkra meglepő válasz érkezett: mivel a népcsoport törvény alapján akarjuk felépíteni szervezetünket, mint illetékes hivatalhoz, a Kancelláriához továbbították elbírálás végett beadványunkat. Időközben hosszabb beszélgetést folytattam az egyik hivatalnokkal, aki ugyan nem zárkózott el kopogtatásunk elől, de mégis óvatosan nyilatkozott. Egyrészt nagyon jónak találta az egységesülést, mert ez megkönnyítené dolgukat és a Kancelláriának nem kellene számtalan egyesülettel külön-külön tárgyalni, másrészt az adott körülmények között nem biztatott különösebben. Egyet azonban határozottan állított: ha egyáltalán sor kerülne a Burgenlandon kívül élő magyarok népcsoportkénti elismerésére, akkor is egyetlen magyar népcsoportként ismernék el őket, vagyis nem lehet a és b csoport.
A belügyminisztérium ajánlatára felhívtam Dr. Heinz Tichy népcsoport ügyekben illetékes megbízottat, aki kendőzetlenül meglepetésének adott kifejezést: Bécsben, magyarok? Bécsi csehek, igen, de magyarok? Néhány arisztokarata család, semmi egyéb. Említettem neki néhány adatot. Ugyan nem zárkózott el, de változatlanul kételkedését juttatta kifejezésre. A benyújtott alapszabályra meg azt mondta, átdolgozásra szorul. Végül is annyira beszédbe elegyedtünk egymással, hogy egyenesen neki szegeztem a kérdést: hajlandó-e segítségünkre lenni az alapszabály csíszolásában? Igennel válaszolt, s így közreműködésével készült el a belügyminisztérium által 1979 novemberében engedélyezett alapszabály. Ennek birtokában nagy lendületet vettek az előkészületek. A kommunista rendszerrel együttműködő Collegium hungaricumbeli egyesületek kivételével érintkezésbe léptünk valamennyi közösséggel. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a burgenlandi magyarok nélkül nem kívánunk lépni. Szándékunk nyers elutasításra talált. Előzőleg Bécsben győzködtünk Szépfalusi Istvánnal. Küldöttségünket nem csak ridegen, de gúnyorosan is fogadta és kezelte. Hajthatatlan maradt. Mégis meglepett, mennyire nyugtalanította kezdeményezésünk. A tárgyalás utáni napon felkerestem Klamár Gyulát szerkesztőségében. Vele annyira jó irányt vettek a kapcsolatok, hogy a Bécsi Magyar Hírlapírók részéről megígérte csatlakozását. Az után érdeklődött, na és mit mondott Szépfalusi? Megjegyzésemre a fejét csóválta: nem érti, aznap már negyedszer hívta fel, figyelmeztetve: vigyázzon, mert szervezkedik a reakció.
A burgenlandi magyarokkal, köztük a Kultúregyesülettel 1980. január 18-án készültünk tárgyalni. Küldöttségünkhöz a graci magyarok közül is csatlakoztak. Az időközben elsőként megalakult Magyar Népcsoporttanácsban Dr. Radnai Tibor bécsi lelkész képviselte a katolikus egyházat. Értetlenül mutatta azt a fecninek nevezhető levelet, amit Moór János adott át neki az előző napi ülésen: ebben tiltakozott a kezdeményezés ellen, kilátásba helyezve, hogy a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület nem vesz részt a megbeszélésen. Erre mégis sor került az alsóőri könyvtárban, ahol megjelent Szeberényi Lajos alelnök, igaz, jelezte, magánszemélyként jött el. A hosszas tanácskozásnak nem volt pozitív kicsengése, annak ellenére, hogy Gyenge Imre dr. református lelkész tett ugyan óvatosan bizonyos megértésére valló megjegyzéseket, ellenben Szeberényi Lajos teljesen elvágta a közeledés fonalát: értsük meg, ők nagyon jó kapcsolatot tartanak fenn a Magyarok Világszövetségével és a Hazafias Népfronttal, s ezeket nem kockáztathatják emigráns csoportosulásokkali együttműködéssel. Akkor bizonyosodtunk meg az egész hátteréről, amikor a megbeszélés után kezünkbe került a Népszabadság 1979. december 24-i száma, amiben Őrségben odaát címmel a kékfényes Szabó László ávós egész oldalas cikkben foglalkozott az ausztriai magyarokkal. Megelégedéssel nyilatkozott a Magyar Népköztársasággal szemben lojális burgenlandi magyarokról, de azért figyelmeztetett, ügyelni kell arra, ne hogy kikezdjék őket a hidegháborús emlőkön nevelkedett gyűlölködők. Ez a kitétel személyesen nekem szólt, aki nem átallottam szembeszállni Kreisky kancellárnak a Burgenlandon kívül élő magyaroknak népcsoportkénti elismerésével kapcsolatos kitételével a Magyar Híradó hasábjain.
A tanulságos közjáték pillanatnyi megtorpanást jelentett, de semmiképpen sem vetett vissza elhatározásunkban. Különösen biztató volt a katolikus lelkészek egységes felzárkózása. Meghívtak január 2-án Kismartonban tartott szokásos konferenciájukra, aminek egyik fő pontja volt a Központi Szövetség magalakításának előkészítése, miután fel lehetett mutatni a belügyminisztérium engedélyezését. A pozitív fogadtatásban bízva vittem magammal az 1980. február 9-re kitűzött alakuló közgyűlés meghívóját, ill. a belépési nyilatkozat kérdőíveit. Mivel az előkészítő bizottság nem rendelkezett közvetlen kapcsolatokkal az egyes tartományokban működő egyesületek felé, a közvetítést Nyers János (Grác), Dr. Kerny Géza (Linz), Dr. Benkő Antal (Klagenfurt/Villach) és Tóth Béla, ill. Dr. Gróh Béla (Innsbruck) vállalta. Bécsből Dr. András Imre, Dr. Demel Iván és Dr. Radnai Tibor volt a konferencia érintett tagja. Dr. Demel Iván a Szent István egylet részéről 5.000 schillinggel járult hozzá a beinduláshoz. Mi bécsiek az Annagasse 20. sz. alatti Internationales Kulturzentrumban terveztük az ülést és gondoskodtunk arról, hogy az osztrák oldal is jelen legyen a közgyűlésen.
Persze más is történt közben, ami minősíthetetlennek bizonyult. Klamár Gyula karácsony előtti hirtelen halálával gazdátlanul maradt a Magyar Híradó. Hanák Tiborral mindent elkövettünk a lap megmentése érdekében. A főszerkesztő családja rögvest felszámolásra gondolt, de Hanák Tibor nevének említését megnyugvással vették tudomásul: ha ő vállalja a lap továbbvitelét, az más, mert benne megbíznak.Teljesen függőben maradt az anyagi oldal. Miután Klamár Gyula jelezte belépési szándékát a Központi Szövetségbe, a család elfogadta közvetítő szerepünket. Felkerestük Albert Cselko összekötőnket a Szocialista Párt központjában, s előadtuk neki mentési szándékunkat. Azonnal összehozott minket Fritz Marsch főtitkárral, akivel szinte percek alatt sikerült megegyeznünk. Ott helyben diktálta a levelet Kreisky kancellárnak, kérve a Magyar Híradó támogatását. December 28-a volt, ennek ellenére azonnal jött a válasz: 150.000 schillinget kap az újság a további megjelenés céljára. Felhívott Cselko és a hírt közölve kérte, másnap reggel 8 órára menjünk be a pártközpontba és pecsétet is vigyünk magunkkal. A hírt azonnal közöltem Klamár Gyula fiával, Istvánnal, s hogy találkozzunk a megadott helyen és időben. Reggel felhívott és azzal lepett meg, elállnak a támogatás igénybe vételétől, mert ők legalább félmillió schillinggel számoltak, a kilátásba helyezett összeggel viszont nem tudnak mit elkezdeni. Hiába mondtam neki, értse meg, az év végén vagyunk, s óriási dolog, hogy Kreisky személyesen intézkedett, ami azt jelenti, számolhatunk majd további segítséggel. Hajthatatlan maradt. Magatartása szabályosan lebénított. Nem tudtam mondani neki mást, mint hogy teljesen lehetetlen helyzetbe hozott, s ezért ő személyesen jelentse be a pártközpontban elállásukat. Mint kitudódott, nem reagáltam helyesen, mert nekem kellett volna, ha bármilyen ügyetlenül is előadni a pálfordulást. Klamár István ugyanis azzal indokolta a nem várt fordulatot, megtudták, hogy szélsőjobboldali kezekbe került volna az újság. Ennek a még meg sem alakult Szövetség ihatta meg a levét. Marsch teljesen lehült irányunkban és a későbbiekben nem is volt vele személyes kapcsolat. Hevesen közölte velem, hogy csattanó pofon volt számára, amit kapott tőlünk, hiszen kompromittálta magát miattunk Kreiskynél.
Az előkészületek után - leszámítva az említett zavaró eseményeket - mindnyájan nagy elszántsággal nyitottuk meg az alakuló közgyűlést, amelyen Burgenlandon kívül szerte Ausztriából a katolikus lelkészségeket is ide számítva 21 egyesület, ill. szervezet küldöttei jelentek meg és léptek be a Központi Szövetségbe. Nem csekély önmérsékletre volt szükségem ahhoz, hogy a történtek után az ügy érdekében békejobbot nyújtsak az ,,Europa"-Club vezetőségének. Darányi dr. elnök így már közreműködött az előkészületekben is, sőt, küldöttségünk tagja volt, amikor a burgenladiakkal tárgyaltunk. A kétkedőket hiánytalanul meggyőzte az a tény, hogy megjelent a Kancellária népcsoportügyekben illetékes referense Dr. Heinz Tichy, a Szocialista Párt részéről Albert Cselko ügyvivő, a Néppárt részéről Dr. Wendelin Ettmayer parlamenti képviselő vett részt és szólalt fel. Az ülést P. Dr. Radnai Tibor nyitotta meg, majd a napirend szerint haladva az alapszabály megszavazására került sor. Már előzetesen memorandumot fogalmaztunk meg, amit szintén egyhangúlag elfogadott a közgyűlés. Ebben érveink felsorakoztatásával kértük a Burgenlandon kívül élő osztrák honosságú magyarok népcsoportkénti elismertetését. A fogalmazványt átadtuk a hivatalos személyiségeknek; Dr. Tichyt arra kértük meg, személyesen juttassa el Kreisky kancellárnak.
Az említett zavaró mozzanatok ellenére rendkívül kedvező körülmények között alakultunk meg: ilyen általános magyar összefogásra még nem volt példa. Ezt alátámassza az a tény is, hogy a különben egyesületi ügyekben járatlan P. Dr. Radnai Tibor kapucínus 70 évesen vállalta az elnöki tisztséget, mellé engem választottak meg főtitkárnak. A vezetőségben 40. életévemmel én voltam a legfiatalabb, a többiek ötvenen, hatvanon, sőt, hetvenen is túl voltak. A P. Radnaival való korábbi bonyodalmak egészen rejtélyesen bogozódtak ki. Egyetemista koromban csak nagyon futólag akadt vele dolgom, de már akkor is hallottam felőle, hogy ,,tökfej". Egyik márciusi ünnepélyen ő tartotta a beszédet németül. Botrányosan rosszul sikerült. Később megtudtam, hogy ő fürészelt el László István kismartoni püspöknél állásügyemben. Ennek két, számomra elfogadhatatlan kicsengése is volt. Mivel feltételeztem, honnan fúj a szél, Varga Gyulát kértem meg, érdeklődjön az után, mi történt a háttérben. Ő, mint akkor a lelkészség kultúrfelelőse öblösen közölte velem, Radnai páter nem lépett fel ellenem. Csak jóval később, egyik közös nemzeti ünnepet előkészítő megbeszélés után hívott fel Wenczel Frigyes, a Bécsi Magyar Egyesület elnöke, és elmondta, távozásom után nem állhatta meg a páter szó nélkül és megjegyezte, tudom, hogy haragszik rám Deák Ernő, de én nem adhattam róla jó ajánlást a püspöknek. Ezzel a kör bezárult: Varga Gyula leszerepelt előttem, haragom meg csak nőtt Radnai páter ellen, hiszen azt tartottam volna helyesnek, ha személyesen nálam kérdezett volna rá magánéletemre, de beérte a mendemondákkal. Egyébiránt mint papnak igazat is kellett volna adnom, hiszen csak élettársi viszonyban éltünk későbbi feleségemmel. A Központi Szövetség szervezése ismételten összehozott P. Radnaival, mivel a lelkészségen tartottuk megbeszéléseinket. Lehetséges, ezáltal más kép alakulhatott ki benne rólam. A kismartoni papi konfernciára az ő kocsijában mentem le. Aztán egy szép napon, amikor éppen irodájában folytattunk eszmecserét, kezet nyújtott: ha már így vagyunk, szervusz, kedves Ernő. Egyik alkamommal meghívtuk, hadd ismerje meg közvetlen, milyen körülmények között élünk. Nem sokat magyarázkodtam, de feleségem a jelek szerint jó benyomást keltett benne. Végül is távozása előtt megáldotta mindkettőnket.
Tudtam róla, hirtelen fellobbanó, haragos természet, de kettőnk között páratlanul szent egyetértés honolt. Igaz, néha titkárnőjének, Emikének kellett csitítania, aki rokonszenvezett velem. Az idővel felszínre tört ellentétek miatt mindent a sarokba akart vágni. Szinte magától értetődött, miattam és ellenem támadtak kifogások. A könyvtáros mint a Bécsi Magyarok Kultúregyesülete és köztem teljessé vált a meghasonlás, ami nem utolsósorban különböző alkatunkból is fakadt. Annyira eltorzultak a dolgok, hogy kizártak egyesületemből, aminek nem csupán kezdeményezője, de főtitkára is voltam. Ráadásul követelték kiválásomat a Központi Szövetség vezetőségéből. Radnai atyával és Dr. Iklódi Szabó Ervinnel felkerekedtünk és felkerestük a St. Pöltenben nyaraló Révay Istvánt. Meghánytuk-vetettük a dolgokat, míg Révay István megállapította, hogy egyesületi tagságom megszűnte ellenére sem veszíthetem el tisztségemet, mert bár a Kultúregyesület küldötte voltam, ellenben a Központi Szövetség közgyűlése választott meg. Ez volt Tibor atya utolsó elbizonytalanodása. Mikor felismerte az ellentétek okát, s jómagam is kivizsgálást kértem önmagam ellen, amiben a bizottság tagjai kivétel és fenntartások nélkül mellém álltak, még közelebb kerültünk egymáshoz. Ismétetelten, még paptársával, Valentiny Gézával szemben is megvédett a támadások ellen. Bécsi magyar lelkészi visszavonulásakor tizenkét év után után lemondott elnöki tisztségéről is. Megtisztelő volt számomra, amikor a kupucínusok kolostorában rendezett ünnepi ebéden a magyarok részéről én köszönthettem fel, s utolsó miséje végén szintén én búcsúztathattam magyar hívei nevében. Halála előtt feleségemmel meglátogattuk még az elfekvő betegek kórházában. Nagyon fájdalmas volt, hogy nem tudott beszélni, csupán az ajkát mozgatta. Golyóstollat adtam a kezébe, talán írja fel, mit akar mondani, de ez sem sikerült. Temetésén szintén én búcsúztattam; a szöveg bekerült a kapucínusok emlékkönyvébe. Tudtam, hibáim ellenére megbízott bennem, talán még szeretett is. A kolostorban folytatott bizalmas beszélgetéseink során nagyon jól megértettük egymást. Ebből a nagy ívből ismerhettem meg, milyen nagy lélek lakott benne, bár mindig megmaradt egyszerű szerzetes, aminek jeléül általában csuhát viselt.
Egészen természetes volt bigott katolikus mivolta. Ennek ellenére elfogadta az ateista hírében álló Hanák Tibort. Mikor kizárttá vált a Magyar Híradó folytatása, őt szemeltük ki új újság szerkesztésére, amit el is vállalt, azzal a feltétellel, hogy szabad kezet kapjon. Részt vett az alakuló ülésen, és már úgy mutattuk be, mint a tervezett újság főszerkesztőjét. A szerzetes elnök kiadói tevékenységet is folytatott Magyarország felé. Így feltételeztük, rendelkezett bizonyos összegekkel. A szándékon és a főszerkesztő személyén kívül egyebek nem álltak rendelkezésünkre. Amerikából Varga Bélától, Varga Lászlótól és Kovács Imrétől biztató szavakon kívül nem kaptunk pénzbeli támogatást, pedig Varga Béla külön felhívta a figyelmünket, a vasfüggöny tövében mennyire szükség van magyar ujságra. Hanák Tibor Bécsi Naplóként ismertette elképzeléseit a közgyűlésen, és úgy gondolta, a Magyar Híradóhoz hasonlóan havilapként jelenjen meg. Ebben a reményben kettős számként hagyta el a nyomdát 1980 márciusában a lap. Radnai atya azzal lepett meg, hogy átadott 10.000 schillinget a kiadási költségek fedezésére. Érdeklődésemre csak annyit válaszolt, magát megnevezni nem akaró nyugdíjastól van a pénz. Az újság könyvelését elválasztottuk a Központi Szövetségétől. Bár volt rá ígéret, végül is az illető elállt a munka végzésétől, így ez a feladat kezdettől fogva feleségemre hárul. A fejlécet Kovács Kálmán tervezte, de a továbbiakban nem vállalt semmiféle feladatot. A szedést betűfejes gépen barit papírorn éveken át F. M. végezte.
A ,,kutyanyelvekre" szedett hasábnyi szövegeket Hanák Tibor, majd pedig Kántás János tördelte be, azaz ragasztotta fel A3 nagyságú lapokra. Mivel a gépen nem lehetett címeknek megfelelő nagyságú szövegeket kiszedni, Hanák Tibor mellett Kántás János éveken át szakértelemmel letraset lekaparható betűkből készészítette a címeket. A postázáshoz befogtam gyermekeimet is: nekik 10 garast fizettem egy-egy szalag ragasztásáért.
Felemelően szép munkába kezdtünk, és ez kihatott egész magatartásunkra. Ahogyan Radnai atyának sikerült felülkerekednie vallási okokból származó fenntartásain, olyannyira elkövettünk mindent az összetartás érdekében. A szintén bigott Demel Iván is félretéve minden óvatosságát, vezetőségi tagként őszintén szolgálta közös ügyünket haláláig. Révay István mentorként melengette lelkünket.
Mégsem voltam egészen elégedett: úgy véltem, más irányba is ki kell törnünk elszigeteltésgünkből, ezért kapcsolatot kell keresnünk a többi kisebbséggel. Nyitott ajtókon kopogtattunk; ennek eredményeként 1981-ben közös szimpóziumot rendezett a Központi Szövetség az óvárosháza üléstermében a horvátokkal, szlovénekkel, csehekkel. A siker annyira felbuzdította sorstársainkat, hogy 1983-ban Népcsoportügyek Bécsi Munkaközössége névvel külön egyesületté tömörültünk. Elnökké Dr. Heinz Tichyt választottuk meg.
Nem hagytuk annyiban a burgenlandiak elzárkózását sem. Ismételten alkalmat kerestünk a közeledésre. Így került sor hétvégi konferenciára Walpersdorfban (1984), ahol Dr. Gyenge Imre ismertette a burgenlandi magyarok helyzetét. A továbbiakban két alkalommal is kísérletet tettünk Felsőőrött. Ott is megtett mindent Gyenge Imre az egyetértés érdekében; bár személyesen nem vett részt a tanácskozáson, bevezetőként a régi katolikus templom szószékéről szólt hozzánk: ti vagytok az élet sója. Biztatása mit sem használt, Csoknyai Péter ugyanis annyira összekülönbözött a kötekedő Szeberényi Lajossal, hogy csalódottan váltunk szét (1986).
Arra is figyelemmel voltunk, hogyan alakul az egyesületi élet. A cserkészek körül ifjúsági csoportot kezdtünk szervezni; már megvolt a rendőrségi engedély is az egyesületté alakuláshoz, de addigra elapadt az érdeklődés. A Bécsi Magyarok Kultúregyesülete mellett azoknak a magyaroknak az egybefogására törekedtünk, akik egyik egyesületnek sem voltak tagjai. Régi ismereteket újítottam fel. Kaláka-club névvel egyesületté szerveztük az Ausztriai Magyarok Gazdasági Érdekközösségét (1983). Ezzel nem csak bizonyos telítettség állt elő, de a féltékenység, irígység is szárnyra kapott a Központi Szövetségen belül, amiben az ,,Europa"-Club járt élen. (Szépfalusi István semlegességére hivatkozva változatlanul elzárkózott). Darányi Ferenc mint pénztáros mindjárt az első rendes közgyűlésen bejelentette, ő tulajdonképpen nem ért a pénzügyekhez, ezért az ,,Europa"-Club pénztárosát bízta meg az évi elszámolás összeállításával.Török Sándor ezt készségesen vállalta is, ellenben ez Darányi visszalépését eredményezte. Előbbi lelkesedett értem, egészen addig, amíg sikerült neki csalódást okoznom. Számára a mi körünkben én jelentettem a történészt. Ennek jeléül, amikor idős apósa Bécsbe látogatott, meghívtak lakásukra. Településtörténeti tanulmányok c. könyvének megjelenése után megkért ismertetésére. Mielőtt elküldtem volna a Nemzetőrnek, odaadtam neki a szöveget véleményezésre. A recenziót nem továbbította, mivel úgy ítélte meg, nem méltattam kellőképpen munkásságát. Ettől kezdve mérgezett volt közöttünk a levegő. A (belső) robbanás akkor következett be, amikor megjelent Gogolák Lajos recenziója a magyar városhálózatról írt könyvemről (1980). Számomra nagyon kellemetlenül annyira eltúlozta a dicséretet, hogy mindjárt tudtam, ez nem marad visszaütés nélkül. Hanák Tibort feldúlta, ami történt. Felhívott és elmondta: Török Sándor telefonon közölte vele, mikor elolvasta Gogolák könyvismertetését, felháborodásában összetépte a Bécsi Naplót és földhöz vágva megtaposta.
Alighogy pénztáros lett Török Sándor, minden lehetőséget kihasznált arra, hogy belém köthessen, miután egyéb híján én gyűjtöttem a számlákat. Ezzel sem érte be, hanem a vélt hiányosságok láttán azt kezdte terjeszteni, nincsenek rendben a dolgok, sőt, amikor felfedezett egy húszezer schillinges számlát, megtalálta a corpus delicti-t. Deák ellopta a Központi Szövetség pénzét. Ez azért is szolgált neki alapul, mert az ,,Európa"-Club nálam tartott holmija miatt már korábban tolvajnak neveztek. Most újabb, súlyosabb bizonyíték szólt emellett. Mitsem tudtam erről, igaz, már a verebek is ezt csiripelték. Utoljára a könyvtáros hívta fel rá a figyelmemet, javasolva, helyemben ő becsületsértésért feljelentené Törököt. Megkérdeztem tőle: na és, te vállalnád a tanú szerepét? Azt nem - válaszolta. Akkor meg mit akarsz elérni bejelentéseddel? - kérdeztem vissza. A vádaskodások - igaz, a 20.000 schilling említése nélkül - tarthatatlanná váltak. Ekkor kértem kivizsgálást ellenem. A bizottság tagjai, akiknek a személyével Török Sándor is egyetértett, egybehangzóan megállapították, nem találtak semmi rendellenességet, felfedveTörök Sándor ártó szándékát. A pénztáros visszalépett, helyébe Dr. Iklódy Szabó Ervint válaszotta a közgyűlés.
Mik voltak az összetevők? Az idő tájt kezdtünk építkezésbe Szentmártonban. Ehhez kölcsönt kellett felvennünk, de ennek semmi köze nem volt a 20.000 schillinghez. Akkor kaptunk első ízben támogatást a Kancelláriától composer vásárlására. Mivel nem volt elég az összeg az ár teljes kifizetésére, részletekben kellett volna visszafizetnünk. Ekkor álltam elő az ötlettel, milyen jó lenne, ha egyben ki tudnánk fizetni a teljes árat, mert akkor megtakarítanánk a kamatokat. Elnökünk, Tibor atya rá is állt erre és húszezer schillinget bocsátott a Bécsi Napló rendelkezésére, amit ötezres tételekben törlesztettünk, és vissza is fizettünk. Török Sándor kiválása után módosított korábbi verzióján: Deák valóban ellopta a pénzt, de ez annyira kellemetlen volt a Központi Szövetség vezetőségének, hogy amikor rájöttek, megengedték neki a törlesztést az említett tételekben. Mellesleg a vásárolt gépen szedte F. M. a Kende Péter gondozásában megjelenő Magyar Füzeteket és Király Béla egyes kéziratait.
Az ,,Europa"-Club a Török-féle ,,bizonyítékok" birtokában szabadjára engedte haragját. Mivel tudták, én kezdeményeztem a ,,Kaláka"-club létrejöttét, amit csakis és kizárólag az ,,Europa"-Club ellen követhettem el, az új egyesület került a fröcskölődés homlokterébe. Ugyan én szereztem be az ,,Europa"-Clubot az Annagasse-i Internationales Kulturzentrumba, de ez mit sem számított akkor, amikor ismét Dr. Reiss igazgatóhoz fordultam azzal a kéréssel, tarthatnánk-e mi is náluk összejövetelt. Minden fenntartás nélkül megengedte, de nemsokára felhívott és magához kéretett. Kérdezte, miféle emberek ezek? Egy kövér, magas fiatal és egy alacsony öreg felkeresték az ,,Europa"-Clubból és követelték, tiltsa ki a kalákásokat. Indoklás: erkölcstelen, ateista társaság. Kérdésemre azt válaszolta Dr. Reiss: megmondtam nekik, hogy azt én szabom meg, kit engedek be ide. Smuk András és Darányi Ferenc voltak a cselszövők. Darányi doktornak személyes sérelme is akadt: minden áron szerette volna viszontlátni írásait a Bécsi Napló hasábjain. Hanák Tibor már korábban sem repesett értük, ezért igyekezett elhárítani az újabb és újabb közeledést. Mikor megelégelte Darányi a kikosarazást, bepanaszolta Hanák Tibort a vezetőségben: ez így nem mehet tovább. Olyan cikkek jelennek meg a Bécsi Naplóban, amik miatt a jövőben megjelenés előtt ellenőrizni kell az anyagot. Ebben szövetségesre talált a könyvtáros személyében, aki ugyan nem bátorkodott cikkezni, ellenben szívesen esett volna a tanácsadó szerepébe, ha hallgatott volna rá Hanák Tibor. Mindketten el is érték, hogy Hanák Tibor elállt a Bécsi Napló további szerkesztésétől (1984 végével).
Adódtak egyéb bonyodalmak is: éjszakánként telefonhívásokkal zaklatták, ezért ismételten ki kellett cseréltetnie a telefonszámát. Egyik alkalommal meg éppenséggel a Hősök terén tartóztatták fel; Magyarországról unokaöccsét küldték a nyomába (még azt is tudták róla, mikor szokott menni könyvtárba). A társaságában lévő idegen férfi leszólította és addig nyűgösködött, amíg Hanák Tibor kénytelen-kelletlen beült vele az egyik kávéházba, ahol már várakozott rá a magyar állambiztonsági rendőrség embere. Mindenáron Sopronba akarták invitálni további beszélgetésre. Ha addig kételkedtem volna, egyik alkalommal meggyőződhettem személyesen is, mennyire foglalkoznak velünk odaátról: a munkahelyemről folytattam telefonbeszélgetést a szerkesztővel, érdeklődve nála bizonyos 500 schilling átutalás rendeltetése felől. Mikor megkérdeztem, vajon hirdetés-e vagy előfizetés az összeg, valaki beleszólt a vonalba magyarul: bizony hirdetés. Annyira meglepődtünk, hogy nyomban lecsaptuk a kagylót. Hihetetlennek tűnt: Bécs kellős közepén az Osztrák Tudományos Akadémia hálózati vonalán is figyeltek minket.
Az év májusában nagy sikernek számított, hogy a Központi Szövetséget meghívták az Európai Parlamentbe Strasbourgba az európai kisebbségek jelentéstétele céljából. Mi arra használtuk fel az adódó lehetőséget, hogy szinte csodával határos módon sikerült eljuttatnunk a magyar kisebbségeknek a kérdőíveket, amikre időben megérkeztek a válaszok. Az eredeti jelentéseket és német fordításukat vittük magunkkal Kántás Jánossal, és mintegy letettük az Európai Parlament asztalára. Öt perces felszólalásomban idéztem Szt. Istvánnak a vendégekkel, jövevényekkel kapcsolatos intelmét: Lám gyenge és esendő az egynyelvű és egyerkölcsű ország. Utána úgy vélekedtem, jelmondatként ezt kellene kitűzni az Európai Parlament homlokzatára. Egyben javaslatot tettem kisebbségkutató intézet létrehozására Ausztriában, Bécsben. A szintén jelen lévő Tichy doktornak tetszett az elképzelés, és mindjárt visszaérkezésünk után kérte, nyújtsam be írásban is elképzelésemet. Miután elfogadta, határtalan lelkesedésemben azt válaszoltam kérdésére: a legalkalmasabbnak tartanám erre a célra az Akadémia Gazdaság-, Társadalom- és Várostörténeti Bizottságát. Értesítettem Pickl professzort is, aki kissé értetlenül fogadta bejelentésemet, de nem zárkózott volna el a bizottsági tevékenység ez irányú kibővítésétől. Tichy doktor megelégedéssel közölte a pozitív fogadtatást az Akadémia elnöksége részéről. Már az anyagi oldal tárgyalásába kezdtek, ekkor azonban szint kellett vallani: a Kancellária rám gondolt a munka ellátásában. Aztán hirtelen hallgatás állt be. Bármennyire kényszeredetten is Tichy doktor bevallotta, hogy a germanista nevem hallatára reflekszszerűen kijelentette: Dr. Deák nem jöhet számításba. Akaratlanul is a Study group-ra kellett gondolnom. Létrehoztak ugyan valami albizottságot, ez pedig egy éven belül nem kezdte meg tevékenységét, ami az Akadémia alapszabálya értelmében automatikus megszűnéssel járt. Ebben Tichy doktor is közrejátszott, mivel az én személyemhez kötötte az esetleges támogatást.
Strasbourgba indulásomkor elragadtatásban volt részem. A taxiban ülve a Dunahídról megpillantottam a fenségesen tündöklő Hóhegyet. Áramütéskekként cikázott bennem végig egész életem: az Értől az óceánig - honnan jöttem és most merrefelé tartok, Istenem!
Igen, a vezetőségen belül egyre inkább megmutatkoztak az alkatbeli különbségek, és ezeket azért sikerült háttérben tartanunk a közös cél érdekében, amibe bevontuk az osztrákokat. Minden változás, fordulat újabb és újabb feszültséget keltett, amivel meg kellett birkóznunk. A Szocialista Pártban Franz Rosenberger, a személyi ügyvivő lett összekötőnk. Mikor már nagyon ágaskodtunk, meghívta küldöttségünket a pártközpontba, ahol a párt színeiben a burgenlandi Kulmann Sándor és a párt külügyi szóvivője, Peter Schieder nyilatkozott. Kulmann Sándorral akkor találkoztunk először életünkben, mégis jónak és hasznosnak ítélte a bécsi magyarok bevonását a népcsoport fogalomkörébe. Péter Schieder nagyon ellenszenvesen viselkedett; egész fellépése elutasító volt.
A Szocialista Párton belül Peter Schieder képviselte a Kádár-barát irányzatot. Ez annál inkább is érthető volt, mivel a tizenkilences kommunistákból alakult Szabadság, majd Kultúr- és Sportegyesület egyik nőtagja volt a barátnője - mint ezt jóval később megtudtuk. A kommunista magyar oldal nem is tétlenkedett, hanem 1983 májusában magukat politikamentesnek nevezve Magyar Kultúregyesületek Csúcsszervezeteként álltak össze. Ugyan csak összesen hét egyesületet tudhattak magukénak, de a Collegium Hungaricum épületén kívül, Grácban, Linzben és Salzburgban működő egyesületek inkább haszonlesésből csatlakoztak. A rendszerváltozás után a legtöbb megszűnt. Annyira vakmerő voltam irányukban, hogy egyik alkalommal felhívtam a Vörös Zászló renddel kitüntetett Ritter Frigyest. Jeleztem neki, szeretnék vele tárgyalni. Tudja. kivel áll szóba? - kérdezte. Igen - nyugtattam meg. Mintegy kétésfél órát beszélgettünk lakásán felesége társaságában. Utána jegyzetet készítettem mindarról, amit elmondott. Lényegében igazolta feltevéseinket: teljesen a kommunista Magyarország függvényében fejtették ki tevékenységüket. Ez érthető is volt, hiszen a Collegium Hungaricum 1963-ban megnyílt épülete otthonul szolgált azon lojális egyesületeknek is, akik hozzájárultak a Magyar Népköztársaság ,,kulturális politikájának" terjesztéséhez.
A polarizált kettősség egyre kínosábbá vált, különösen a Szocialista Párt nem egészen egyöntetű viszonyítása révén. A nyolcvanas évek második felében annyira vakmerővé vált a beavatkozás politikája, hogy egyenesen baráti osztrák politikusoknál panaszoltak be minket, mivel ellenezzük az osztrák-magyar együtműködést. Már-már zavaró tényezőkké kezdtünk válni. Egyik ilyen feljelentő levél birtokában sikerült kiderítenünk íróját. Ez nem is bizonyult bonyolultnak, mivel a szerző maga jelentkezett. Menekültként érkezett Ausztriába, korábban eljárt a Bécsi Magyarok Kultúregyesületébe, majd annak megszűnte után a Collegium Hungaricumban kötött ki. Úgy látszik, bántotta a lelkiismeret, mert addig addig hívogatott, míg elmondta a munkahelyemen: a levelet a követségen diktálták neki, ő csak a nevét adta hozzá. Hiába kértem, tegyen erről nyilvánosan vallomást, erre már nem volt bátorsága.
Hanák Tibor kiválása nagy próbatételt jelentett. Az időközben megtért Darányi Ferenc színlelt pálfordulással ugyancsak mellém szegődött, arra célozva, majd mi ketten szerkesztjük a Bécsi Naplót. Révay István kétkedve nyilatkozott: inkább állítsuk le a lap megjelenését, mintsem nívótlan újságot adjunk ki. Átmenetileg párhuzamosan mendegéltek a dolgok, bár nekem egyáltalán nem tetszett Darányi dörgölözése: én majd dolgozhatom, ő meg alakítja a főszerkesztő szerepét. Végül is, már bent jártunk 1985 januárjában és készíteni kellett volna a következő számot, de még mindig nem sikerült dűlőzni, hogyan, miként haladjanak a dolgok tovább. A lap továbbivetele mellett döntött ugyan a vezetőség, ami annál is könnyebb volt, mivel időközben körlevélben munkatársakat toboroztam. Azonban megkerülhetetlenné vált a Darányi-Deák kettős fogat tisztázása, amikor a vezetőségből valaki nagyon határozottan állította, egy lapnak nem lehet két főszerkesztője. Fáber György azon a véleményen volt, Deák Ernő eddig is szorgoskodott Hanák Tibor mellett, ezért ő alkalmasnak tartaná az én személyemet. Kínos percek következtek: szavazásra került sor és mindenki mellettem szavazott. Bármennyire jól eső érzés töltött is el, fájlaltam magamban Darányit, hiszen megalázó volt számára a döntés. Nem is maradt sokáig, kijelentve, neki nincs már mit keresnie ebben a körben és távozott. Nagyon aljasan vágott vissza: két levelet is írt az elnöknek, amiben felfedte, Deák a legveszélyesebb ember, mert egyeduralomra tör és mindenkit elmar maga mellől. A burgenlandi magyarokat is ő üldözte el. Mindehhez arcátlanul fizetést is szavaztatott meg magának, ill. családjának. Ezt csak azért írja - jegyezte meg - mert ha mindez bekövetkezik, lássék, erre ő időben figyelmeztetett. Érvelésének azzal adott nyomatékot, hogy közölte: az ,,Europa"-Club felfüggeszti a Központi Szövetségben tagságát.
Faber György - mindamallett a Magyar Gazda Híradó szerkesztője - erősködött, igenis jár honorárium az újság szerkesztéséért (Hanák Tibor minden ellenszolgáltatás nélkül látta el feladatát). Végtére egy-egy számért 2.000 Schillinget szavazott meg a vezetőség. Mivel sehogyan sem tudtam elhárítani, megköszöntem, azzal a kijelentéssel, ezt az összeget egy egy írásukért megszorult, nélkülöző munkatársaknak juttatom, nem tartva igényt honoráriumra. A Bécsi Napló megjelenése - eltekintve az örökös anyagi bajoktól - ment tovább, a kétezer schilliges tiszteletdíj keret meg szép óhaj maradt. Haj, azok a szép idők, amikor Hanák Tibornak úgy voltunk segítségére, hogy az éppen megjelent számot a munkahelyemre szállíttattam és a szomszédos nagyobbik szobában végeztük a postáztást, persze akkor, amikorra kolléganőim már távoztak. Izgalmas vállalkozás volt, hiszen azonnali felmondással járhatott volna, de az ügy érdekében sikerült legyűrnöm gátlásaimat. Idővel - amíg nem sikerült állandó jelleggel segítséget szerezni - feleségem mellett szülei és egyik volt munkatársa a lakásban hosszadalmasan hajtogatták kétrét az egyes példányokat, majd pedig húzták rá a szalagot, mielőtt megtörtént a postára szállítás és feladás.
Meggyőződésből tisztség nélkül végeztem az újság szerkesztését egészen 1991-ig, amikortól arcot öltött a szerkesztőség nevekkel, Hanák Tibort főmunkatársként jegyeztük, ő pedig nevével is ellátta cikkeit. 1994-től megjelenik a szerkesztő bizottság; ekkortól a szerkesztőségi tagok között abc-sorrendben a nevem után zárójelben szerepel a főszerkesztő megjelölés. Nagy rábeszélés eredményeként született meg az alkú: csak akkor adom meg a nevemet, ha a szerkesztők neve is szerepel. Segítség mindig akadt, Hanák Tibor meg vállalta a korábbi munkatársak megnyerését.
Vele emelkedő irányzatot vettek a kapcsolatok. Mikor első alkalommal személyesen találkoztam vele, bizonyos feszültség volt bennem, ugyanis neki értelmiségi körökben akkorra már elismert neve volt. Ritkán találkoztunk, akkor is inkább Juhász László szabad-európás kollégája szobájában az I. kerület Wallner Straße-i ,,rezidencián". Juhász Lászlóval még a Starhemberger Straße-i Nemzetőr szerkesztőségben ismerkedtem meg, vele mindig közvetlen és kedélyes hangnemben tárgyaltam, de aztán sikerült elhidegülnünk egymástól, mivel bátorkodtam arra kérni, stilárisan kissé dolgozza át az ,,Europa"-Clubban tartott előadásának az integratioba szánt kéziratát, s ezért nagyon megneheztelt rám. Később pedig ismételten hangoztatta ellenvéleményét a népcsoportkénti elismeréssel kapcsolatosan. Hanák Tibor tanárosan rá-rákérdezett egyetemi dolgaimra, majd amikor említettem, hogy disszertációmon dolgozom, áthívott szobájába. Sikerült meghívni előadásra az ,,Europa"-Clubba, aminek kézirata bekerült az integratio `76 kötetébe. A Magyar Híradó utolsó szakaszában kezdtük egymást jobban puhatolni. Rendkívül tartózkodó mivolta ellenére eljutottunk odáig, hogy kérésére én közvetítettem egyik filozófia professzor felé habilitációs szándékát. Számára mérvadó volt egyetemi előmenetelem, az integratiot kiadásomban meg elfogadható vállalkozásnak tekintette. Felhívta figyelmemet a kommunista hatalomátvétel 30 éves évfordulójára. Segítségemre volt a kötet tematikus összeállításában, ő maga is adott le kéziratot, sőt, rajta keresztül jutottam szamizdat kiadványhoz, amit aztán Függelékként hoztam le a Magyar változások 1948 - 1978 címmel megjelent integratio XIII. kötetében. Az elismerés jeleként fogtam fel, amikor saját tanulmányainak kiadásával fordult hozzám. A kiadási költségeket ő vállalta. A filozófia: kritika az integratio XIV kötetét alkotta (1980).
Mindez nem akadályozta meg szokatlan felcsattanásában, amikor még főszerkesztőként szabadsága előtt rám bízta ugyan az egyik szám elkészítését, de meghagyta - kivéve, ha Lengyelországban bekövetkezik valami fordulat - ne nyúljak hozzá. A fordulat bekövetkezett, én meg bátorkodtam beszámolni róla. Letolását azzal tette nyomatékosábbá, hogy tele van germanizmussal a cikkem.
A Központi Szövetségben természetesen változatlanul el kellett látnom a főtitkári teendőket is. A levelezésben egy időben segítségemre volt Esterházy Mónika; mikor összegyűlt bizonyos számú megválaszolni való, bejött munkahelyemre, diktáltam neki a leveleket, ő meg legépelte és hozta őket aláírásra. Igen, a munkahelyemen egyre többen kerestek fel, növekvő számban Magyarországról is, de köztük több volt a ,,független" értelmiségi, mint a történész kolléga. Hanák Tiboron keresztűl - miután a Szabad Európa Rádiónál dolgozott - rendszeresen kaptunk híreket az újságba. Amikor ketten-hárman is felkerestek és bezárkóztunk a szobámba, távozásukkor ismét kinyitottam az ajtót, mire humorosan-gúnyorosan jegyezte meg egyik vagy másik kolléganőm: Na, ismét összeült az emigráns magyar kormány?
Az 1985. esztendő eléggé zűrzavarosan alakult. Darányi után a Bécsi Magyarok Kultúregyesülete frontális támadást indított a vezetőség, nevezetesen személyem ellen. Ez csak az előző évi kizárásomnak betetőzése volt, amit Révay István bevonásával az említett módon oldottunk meg. A közgyűlésen az ellenem fordult könyvtáros akart kikezdeni, majd az egyesület egyik delegáltja hosszas vádirat felolvasásába kezdett. Mivel nagyon előrehaladt az idő, meg egyébként sem szerepelt a beadvány a napirenden, az elnök leintette a felolvasót. Májusban újabb kisebbségi meghívást kaptunk, ezúttal Genfbe. Mivel nem tudtam részt venni, Kántás János egyedül képviselte szövetségünket. Míg Strasbourgba egyedül a Központi Szövetséget hívták meg, Genfbe a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület is hivatalos volt. Nagy megütközést keltett Moór János és Szeberényi Lajos kiabáló hangon előadott tiltakozása meghívásunk ellen. Kántás János beszámolt erről a következő vezetőségi ülésen; mindnyájan tűrhetetlennek vettük ezt a fajta ellenséges fellépést. Mivel tudtuk, hogy Dr. Tichy is részt vett a konferencián, rákérdeztünk, hogyan reagált ő a két személy kirohanására. Ő is lehetetlennek minősítette viselkedésüket - hangzott el s került be ez a kitétel a jegyzőkönyvbe. Valaki eljuttatta Szeberényinek, aki a rá jellemző módon felháborodott és fegyelmi eljárást követelt a Kancellárián Dr. Tichy ellen. Nagyon kellemetlen helyzetbe került jóakarónk, de a Központi Szövetség is, hiszen csakis a mi körünkből jutott ki a hír Szeberényihez.
Ettől az esettől kezdve megfagyott a levegő a könyvtáros körül, igaz, felesége és két más nő bosszút forralt ellenem. Alig tudtam magam türtőztetni, ami fel is tűnt egyik új vezetőségi tagunknak. Egyik alkalommal arra kért, ne viselkedjem annyira megvetően a könyvtárossal szemben. Mondtam neki, mindent megteszek a kellő udvariasság érdekében. Igen, igen, de csak az arckifejezésemet kellene nézni, amikor hozzá beszélek - állította. Megköszöntem neki megfigyelését, igaz, már nem sokáig tartott ez a ,,válsághelyzet", miután kettőnk közül a könyvtáros távozott. A három ,,gráciát" lefülelte egyik ismerősöm, amint nagy hevesen éppen arról tanakodtak: Deákot ki kell nyírni. Fel is hívott és közölte velem szándékukat, ami nem lepett meg, azonban hozzá tette: nem érik be a Kultúregyesületből való kizárással és a Központi Szövetségből való eltávolításommal, hanem azt akarják, teljesen kiközösíttessenek az emigrációból.
Tehát szinte hozzám nőtt már a konfliktusos helyzet. Az újabb fordulat nem is húzódott sokáig, ugyanis magamra zúdítottam a ,,közhangulatot" az integratio sorozatban kiadott jobbára Deréky Pálnak volt kastlis diáktársaival folytatott beszélgetésekből összeállt Magyarok Ausztriában és Nyugat-Németországban c. kötettel (1984). Szokatlanul nagy visszhangot váltott ki, ennek megfelelően aránylag sokan érdeklődtek iránta. Szerencsére időben felvilágosítottam elnökünket, felhívva a figyelmét a trágár kifejezések kezelésére, amivel a veszélyeztetett nyugati magyar ifjúságra kívántam felhívni a figyelmet. A Deréky által megkérdezettek nagyon elmarasztalták a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot, botrányos állapotokról számoltak be. Ebben a hangulatban vitaestet rendezett az ,,Europa"-Club a könyvvel kapcsolatosan, amin nem is annyira Deréky Pál, mint saját személyem került pellengérre. Mivel én nem voltam jelen, Hanák Tibor kísérelte meg a lehetetlent: megvédeni a támadások ellen. Ekkorra eléggé begyűrűztek a hullámok körülöttem. Nagyhéten a Felsőőrött megszervezett regős táboron akartam bemutatni és megvitatni a könyvet. Előzőleg kaptam is rá engedélyt, csakhogy Kovács Erzsébet, a Nemzetőr terjesztésében utódom oda telefonált és riasztotta a népet. Kínos keservesen össze is jöttünk néhányan - egyébként is nem kiscserkészeknek, hanem felnőtt vezetőknek szántam -, de addigra már elszabadult a pokol. A táborparancsnok pap létére hazúgságra vetemedett, pl. kiscserkészeknek pénzért árultam a könyvet.
Nem is annyira kínosan, mintsem gyalázatosan végződött a botrány ellenem. Kovácsék eleve felhívták Tollas Tibor figyelmét, mennyire veszélyes a könyv, Tollas meg önmagát meghazudtolva tiltakozott, azt állítva, én csempésztem be a Nemzetőrbe a könyvet, azaz visszaéltem bizalmával: az újságban először meghirdette, majd a következő számban Frontális támadás a nemzeti emigráció ellen címmel teljesen megkímélve Deréky személyét ellenem hangoltatta a recenzenst, aki később bevallotta, ő ugyan kritikus hangot akart megütni, de Tollas követelte, minél keményebben lépjen fel ellenem. Elsőben lezuhant, majd ripittyára tört 25 éves barátság. Nem csupán a teljesen eltúlzott és minden fantáziát felülmúló rágalmazás miatt, hanem azért, mert háromszor kértem Tollast, majd a szerkesztőséget állásfoglalásom leközlésére. Tollas, azzal az indokkal, nem szokás recenzióra ,,ellenrecenzióval" válaszolni, nem adta meg a védekezés lehetőségét. Ez annál inkább is fájt, mivel annak idején Morel Gyula jezsuita meghívta előadásra Hegedűs András volt kommunista miniszterelnököt, amit a maga módján elítélt a Nemzetőr, csakhogy leközölte Morel állásfogallását. Nekem nem adtak erre lehetőséget. Felháborító volt a gyanúsítás: engem a kommunisták lepénzeltek Burg Kastl lejáratására, ugyanis az idő tájt létre akartak hozni Kőszegen valami kétnyelvű osztályt nyugati magyar gyermekek, fiatalok számára. Józanabb szülök közölték velem, bizony tarthatatlan állapotok alakultak ki Burg Kastlban. Hiába volt bennem a jobbítási szándék: hallják meg a sikolyt és cselekedjenek. Léptek is, de ellenem, míg a gimnázium végül is felélte önmagát.
Révay István mondta egyik alkalommal, habár igazat adott, mégis nekem szegezte: egyben hibát követtél el. Miért? - kérdeztem tőle. Abban, hogy túlbecsülted az emigráció befogadó képességét. Ebben teljesen igaza volt: valóban nem gondoltam volna, hogy ennyire egyoldalú és elvakult egyesek itélőképessége. A korábban barátságos érzületű Valentiny Géza kommunista ügynöknek minősített, és nem volt hajlandó tárgyalni olyan gyüttmenttel, mint én, hiába kérte erre Radnai Tibor lelkész és elnök. Idővel alkalmasint szót váltottunk egymással, sőt, egyik későbbi alkalommal pax-ot említve nyújtott kezet és felajánlotta a tegeződést, mégsem tudtam, de nem is akartam feloldódni vele szemben. Továbbra is magáztam. Az ,,Europa"-Club elnökeként sem jelent meg soha a Központi Szövetség közgyűlésén. Mintegy kiengesztelődése jeleként a Bécsi Napló, ill. a Bécsi Magyar Otthon nagyvonalú támogatóinak egyike lett.
Az 1986. évi közgyűlésen meglepetésszerűen megjelent a ,,felolvasó". Belé ütközve megkérdeztem tőle, mit keres itt? Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - közölte eléggé felindultan. Ezt te komolyan gondolod? - kérdeztem tőle. Természetesen - erősítette meg. Akkor kérlek, tedd meg ezt a közgyűlés nyilvánossága előtt - javasoltam neki. Csak rövid időre kért szót, és bocsánatot kért egy évvel korábbi fellépéséért. Őt annak idején egyoldalúan tájékoztatták és felhergelték, de közben belátta hibáját, és meggyőződhetett a könyvtáros egyéniségéről.
Nagy Alajos, Tollas nagy barátja 1988-ban meghívott Kölnbe a márciusi ünnepség szónokának. Nála laktam, nagyokat beszélgettünk. Addig-addig célozgatott Tollassal, míg fel is hívta és kezembe nyomta a kagylót. Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak Tollas hangjára: drága barátom, bocsáss meg - mondta zavartan. Nekem nem futotta többre, csupán megjegyeztem, nem haragszom, de valami eltört, megszakadt, éspedig a védekezésem közlésének megtagadása miatt. Utána egyszer találkoztam vele véletlen Kovács Kálmán üzletében. Igyekezett nagyon udvarias lenni, én azonban nem tudtam feloldódni irányába és néhány szó után távoztam.
A Deréky-könyv megjelenése körül támadt bonyodalmakkal párhuzamosan és utána más oldalról is felerősödtek a kijózanítási kísérletek körülöttem. Négy közvetlen emlékeztető is ért. Az elsőt Böcs Attila nevű zongoratanártól kaptam, aki többek között az alsóőri bencés plébánossal volt egy időben baráti viszonyban. Mintegy lefülelve az ellenem folyó hajszát, egyik alkalommal nagyon komolyan felfedte előttem: úgyis én húzom a rövidebbet, ezért jobb, ha visszavonulok és nem foglalkozom magyar ügyekkel. A második intés Gaál Károly egyetemi tanártól jött. Korábban eléggé elosont mellettem, akkor azonban meghívott intézetébe és behatóan elbeszélgetett velem. Ő inkább a munkahelyem miatt aggódott: miért bonyolódom bele olyan dolgokba, amik nem csak hátráltatják munkámat, hanem előbb-utóbb teljes elszigetelésemhez vezetnek. Gondoljam meg, ő csak a javamat akarja.
Kimondottan szíven talált, amikor komám és jó cimborám, a szobrász Kamenyeczky István indítványozta, menjünk le kettesben tanyánkra, mert beszélni akar velem. Éppen budapesti kiállítást ígértek neki. Már előtte megkért, írjak méltatást készülő katalógusába, ami még nem volt számomra egyöntetű. Az úton aztán arról akart meggyőzni, térjek már észhez és adjam fel ellenséges magatartásomat a Magyar Népköztársasággal szemben. Hiába magyaráztam neki, én nem folytatok semmiféle politikai tevékenységet, legfeljebb magatartásom politikai természetű, mivel én nem vagyok hajlandó szóba állni az ,,elvtársakkal". Végül ő is úgy összegezett, adjam fel tevékenységemet, mert teljesen lehetetlen helyzetbe kerülök. Csak az erdei sétán árulta el, hogy a katalógus a magyarországi kiállításra készül, vagyis abba kért méltatást. Felháborodásomban visszavontam ígéretemet és nem tárgyaltam vele tovább. Több mint egy év eltelte után éppen karácsony előtt felhívott és bejelentette: komám, jön a karácsony, a szeretet ünnepe, szeressük egymást. Erre nem volt mást tennem, mint ismét helyre billentettük kapcsolatunkat.
Gecsényi Lajossal egészen különös módon ismerkedtem meg. A Seggauban tartott Pax Romana előadásomat követően levélben keresett fel, feltárva: hallotta a rádióban előadásomat s arra akart megkérni, rendelkezésre bocsátanám-e a Győrben megjelenő Műhely számára. Először könnyelmű módon a Kossuth rádióra gondoltam, fel is kaptam a fejem: már ennyire megenyhült a légkör? Addig-addig gondolkodtam, míg kikövetkeztettem, a Szabad Európa Rádióból értesült rólam. Ez már kezdett gondolkodóba ejteni. Hogyan lehet az, hogy ő csak úgy simán hallgatja a Szabad Európa Rádiót, mi több, annak alapján akar kézirathoz jutni az általa szerkesztett folyóiratba? Végül is azt válaszoltam neki, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ezért elállok a kézirat küldésétől. Talán két év is eltelt, amikor meglepetésemre telefonon keresett. Közölte, itt tartózkodik a Collegium Hungaricumban és szeretne megismerni személyesen is. Mivel változatlanul nem akartam neki kellemetlenséget, javasoltam, másnap Klosterneuburgban nyílik magyarországi művészek kiállítása; ez alkalmas lenne a találkozásra. Még a dolgozószobámba sem akartam ,,felcsalni", ezért javasoltam neki, találkozzunk a kapu előtt délután négy órakor. Vártam rá több mint egy órát, de aztán időben meg akartam érkezni a megnyitóra, ezért eléggé dühösen elindultam. Levéltári delegátusként 1987-től 1994-ig tartózkodott Bécsben családjával. Összebarátkoztunk, így minden korábbi csalódásom és ódzkodásom ellenére kezdtem barátomnak tekinteni. Szombaton délelőttönként 10-12 óra között privatissimumot tartottunk munkahelyemen. Nem volt előtte titkom. Különösen megnyerte bizalmamat, amikor a gyömrői tömeggyilkosság feldolgozását kezdte emlegetni. Történelmünk fehér foltjai címmel rovatot indított a Magyar Nemzet, ebben az ő feltárása jelent meg elsőként. Álnéven cikkezett is a Bécsi Naplóban, a rendszerváltozás után meg szolgálati ideje meghosszabbítását kértük Mádl Antal miniszternél, hogy segítségünkre lehessen az újság szerkesztésében. A túloldalnak a rendszerváltozás előtt talán utolsó fellobbanása lehetett. Az utolsó privátisszimum előtt bejelentette: lenne valami fontos közölnivalója. Mikor megérkezett, sejtelmesen körülnézett a szobámban és javasolta, menjünk le inkább az utcára. Ott drámai hangon beszámolt a Collegium Hungaricumban ellenem zajló áskálódásról. Ki fognak nyírni, vagy legalábbis teljesen elszigetelnek. A lelkemre kötötte, ne foglalkozzam az ilyen ügyekkel, szálljak ki a ringből, mert úgyis én fogom húzni a rövidebbet. Bármennyire felindultam is, nyugodt hangon válaszoltam neki: nem hagyom magam megfélemlíteni és nem vagyok hajlandó feladni eddigi tevékenységemet. Ha netán mégis a másik oldal lenne erősebb, úgy kell nekem.
Gecsényi Lajos felesége még visszaköltözésük után is kijárt, mintegy folytatva Esterházy Mónika levelezési teendőit. A férje viszont fokozatosan visszavonult. Ígért ugyan továbbra is cikkeket az újságba, de ebből nem lett semmi. Utoljára még fel is bosszantott. Előzőleg becsületszavát adta a cikkírásra, majd - mintha mi sem történt volna - egyszerűen kijelentette egyik látogatása során: komolyan gondolkodik a cikkíráson. Ennél többre nem jutott, ellenben a kapcsolatok megszakadásáig vezetett az eltávolodás. Addigra már sok minden kiderült róla, de én mindezt elengedtem a fülem mellett. Évek múlva tudtam meg egyik kollégájától: azon a bizonyos napon délután két óra tájt magához hivatta a Collegium Hungaricum igazgatója és feltárta előtte: ugye Deákkal akar találkozni? Igen - adta neki válaszol. Deákkal nem fog találkozni - hangzott az utasítás. Ezért nem sikerült akkor a tervezett személyes megismerkedés. Ő tudhatja az okát, de nekem soha nem tett említést a számára - úgy látszik - kínos esetről.
Mindazonáltal Magyarországon is foglalkoztak velem az ,,elvtársak". Öcsémék egyik látogatása után behívatták Sopronba a rendőrfőkapitányságra. Senkinek sem szólt róla, annyira megszeppent. Csak mindenek túlján fedte fel, talán tizenketten is voltak kihallgatói. Leginkább az érdekelte őket, mit művelek én Nyugaton és miért nem járok Magyarországra. Ezen a ponton beigazolódott óvatosságom, mert én még a családon belül sem beszéltem viselt dolgaimról, kiváltképpen öcsém felé meg semmi okom nem volt bármit is elmondani. Tulajdonképpen őket védtem, mert még főbelövéssel is hiába fenyegették volna, hiszen ténylegesen semmivel nem állhatott a kihallgatók rendelkezésére. Mikor belátták, nem szimulál öcsém, elengedték, azzal a kitétellel, majd három hónap múlva nagyobb bizottság előtt kell megjelennie, ez azonban elmaradt. Azt a megjegyzést sem tudta mire vélni, ha ők akarják, gondoskodnak Magyarországra utazásomról.
A kilencvenes évek elejéig aránylag egyenletesen haladtak az események; kisebb-nagyobb zökkenők azért ismételten akadtak. Nem láttuk az alagút végét, éppen ezért fel-felcsuklott, vajon lesz-e kibontakozás?
A már említett, viselkedésemre célzó vezetőségi tag egyrészt elismeréssel illette buzgólkodásomat, másrészt szeget ütött a fejébe, vajon miért. Egyik alkalommal felkeresett munkahelyemen és erősen faggatóra fogott, nevezetesen alább leírt párttagságom miatt. Mikor kifogytam érveimből, hogy többek között minden ellenszolgáltatás nélkül látom el feladatomat, azzal a megjegyzéssel tetőzte a kikérdezést: igen, de van még egy: vannak emberek, akik személyes hiúságból cselekszenek. Erre nem tudtam mit válaszolni, mert addig erre nem gondoltam. Marci bátyánk, Dr. Bohus Márton különböző tisztségeket (kultúrreferens, pénztáros) töltött be a vezetőségben és nyolcvan éves koráig lelkiismeretesen ellátta feladatkörét. Az évek folyamán emberközelből megismerhetett; visszavonulása után hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot, a Központi Szövetségnek változatlanul pártolója maradt. Még utolsó éveiben is rá-rákérdezett, hogyan bírom ezt az egész hercehurcát?
Ilyen ,,hiúsági" húzásnak fogható fel az is, amikor beléptem az Osztrák Szocialista Pártba. Egészen sajátságos helyzetben történt. Még Cselko idejében elbeszélgettem erről-arról ezzel a káderemberrel, mert sohasem lehetett tudni, mi mindent várnak el az odafigyelésért. Cselko érdeklődésemre azzal válaszolt, ne lépjek be, mert én annyira individualista vagyok, nem illenék rám a pártcimke. Amikor a Bécsi Magyarok Kultúregyesületét sikerült beszereznünk az egyik belvárosi nyugdíjas klubhelyiségbe, már egészen más színezetet kapott arculatunk. Az illető kerületi szekcióvezető egyik alkalommal félreérthetetlenül felvillantotta előttem, ugye tudom, végsőfokon párthelyiség, ahol mi csak úgy elklubozunk. Igen, válaszoltam neki, de igyekeztem kerülni vele minden közelebbi cselfogást, aminek az lett a vége, hogy mégiscsak mi húztuk a rövidebbet, mert közölték velünk: szükség van a helyiségre. Akkor nekem már eléggé mindegy volt,, annyira megromlott a kapcsolat a könyvtárossal. Egészen meglepett a következő fordulat: az illető elvtárs felhívott és eléggé ócsárolta a társaságot, ellenben kiemelte, már felfigyelt rám, jó szervezőképességem van. Következett a fogas kérdés: mi lenne, ha belépnék a pártba? Bármennyire hízelgő volt is számomra ez a fajta udvarlás, kellemetlenül érintett. Nem akartam soha, semmiféle pártnak tagja lenni. Kért viszont, gondolkodjam rajta. Végül is ráálltam és elfogadtam az alkút. A végső lökést az adta meg, hogy a párt fedezett fel engem és nem fordítva, mindazonáltal pártkapcsolatok nélkül ugyancsak nehéz előbbre vinni ügyünket - következtettem ki. Beléptem és maradtam. A tagságdíj fizetésén kívül csupán választási ülnökséget vállaltam több alkalommal. A napidíjat akkor is beszedték a párt kasszájába. Toni Steyer, úgy hívták az egyébiránt rokonszenves elvtársat, akinek sógora mindamellett osztálytársam volt a gimnáziumban. Nekem kulturális munkát szántak, ugyanis a szekció kultúregyesülettel párosult. Egészen kellemes volt számomra a légkör, az elnöknővel minden rendjén ment. Annyira nekibátorodtam, hogy - ha már a kiállításoknál tartunk - ajánlottam Kamenyeczky István szobrászművészt. Felkerestük műhelyében, hoztunk tőle prospektust is. A rá következő megbeszélésen rám hárult a feladat, mutassam be a művészt. Röviden beszéltem, inkább körbe adtam a prospektust. Láttam, eléggé értetlenül nézegették alkotásait. Addig-addig hümmögtek, mígnem az egyik megjegyezte: de ez az illető magyar! Ezzel lekerült a napirendről a kérdés, én meg soha többet nem vettem részt a kultúregyesület ülésein. Talán nem ártott volna határozottabban fellépnem, viszont annyira még nem melegedtem meg, hogy helyesnek és hatásosnak véltem volna érvelésemet.
A Központi Szövetségben időben megbeszéltem a kérdést mind az elnökkel, mind pedig Révay Istvánnal, mindketten egyetértettek lépésemmel. Volt egy esetem, ami nem csupán a jelenet miatt volt tanulságos, hanem már csak azért is, mivel én hoztam be az illetőt a vezetőségbe. Pontosabban én jelentettem számára konkurrenciát, s amikor nem bírta szusszal, azzal hozakodott elő, tudja-e a vezetőség, hogy Deák belépett a Szocialista Pártba? Éppen a helyiségünkön kívül tartózkodtam, amint elhangzott a bejelentés. Amint ismét beléptem, a már korábban is rám figyelő vezetőségi tag egészen kizökkent. Hát ez lehetetlen, elfogadhatatlan - ismételte felindultan. Megérte óvatosságom, mert elnökünk mindjárt leszerelte a ,,merénylőt": ezt ő tudja rólam, és meg is beszéltük az esetet. A kommunistalellenesség olyan erősen megmutatkozott, hogy sok magyar még az Osztrák Szocialista Pártot is ide sorolta, vagyis mintha én valami bűnszervezetbe keveredtem volna. Ebben az esetben is az illető húzta a rövidebbet, ugyanis be kellett látnia, ilyen módszerrel nem érvényesülhet körünkben.
Emlékezetes maradt számomra Kiss Gy. Csaba és Jeszenszky Géza látogatása 1987 nyarán erdőszéli tanyánkon. Miközben a feleségek Bécsbe mentek bevásárolni, mi, hármasban fél napon át jártuk az erdőt. Mindketten feltárták titkukat, sőt, még meghívót is hoztak magukkal. Mivel nem tudtam igazán rájuk hangolódni, Kiss Gy. Csaba megneheztelt. Jeszenszky Géza igyekezett enyhíteni a beállt hangulaton véleményével: ha Ernő így látja, el kell fogadni álláspontját. Valójában udvariatlan voltam komolytalan megjegyzéseimmel, amire Kiss Gy. Csaba nagyon határozottan közölte: vegyem tudomásul, hivatalos küldöttségként kerestek meg. Csak ezután kezdtem komolyra fordítani a szót: menekülésemkor megfogadtam, addig nem megyek Magyarországra, amíg Kádár bitorolja az országot és a Vörös Hadsereg hadosztályai tartózkodnak ott. Lehetséges, megindult valami folyamat, de én ezt nem tudom megítélni, éppen ezért még korainak tartom az időt elhatározásom megváltoztatására. Végül is megköszöntem a kétségtelen nagyon megtisztelő meghívást, azonban szívélyes üdvözleten és jókívánságon kívül nem nyújtottam egyebet látogatóimnak.
A lakiteleki sátorbontás évét éltük, oda szólt a meghívó. Nem voltam ott, de annál nagyobb buzgalommal közöltük a Bécsi Napló első oldalán Für Lajos felszólalását: Mit üzen a múlt? Ezek az életjelek kellő hatással voltak rám, s valóban odatartozónak éreztem magam, ha nem is fizikai értelemben. Kovács Istvánon keresztül egyéb könyvjuttatások mellett éveken át kaptam a Kortársat és az Új írást, a Tiszatáj és Alföld c. folyóiratot. Kiadványok tekintetében a magyarországi látogatók jóvoltából kézikönyvtárnak beillő kötetszámra tettem szert. Lehetséges, Kovács István és barátai nélkül észrevétlen átcsúsztam volna az elszakadás oldalára. Amiért nem is kellett volna tennem semmit, legfeljebb nem kellett volna foglalkoznom magyar ügyekkel. A későbbiek folyamán is, amikor nagyon keserű, kiábrándító megtapasztalásokban volt részem az itteni irígykedők, féltékenykedők részéről, amikor üres hordókat emelgetve igyekeztem legalább valamit tenni az itteni magyar élet érdekében, magyarországi személyes kapcsolataim tartották bennem a lelket. Egyik alkalommal meg is vallottam heves borozás közben Kis Pintér Imrének és Kovács Istvánnak: Ti vagytok, akikért érdemes élni. Ők szolgáltak bizonyságul: van másik, élő Magyarország, ahova tartozom, aminek lelkemben hordozom sorsát. Hanák Tibor megfogalmazásában egyébiránt is ennek a magyarságnak kellett hangot adnunk a kialakuló ellenzéki mozgalmak idején.
1956-ban anyámmal a mezőgazdasági kiállítás címén készülődtünk Budapestre, mégsem jutottam el, mert nem futotta a pénz vasúti költségre. Nagy Imre és társai temetése alkalmul kínálkozott a magyar főváros felkeresésére. Meghívót ist kaptunk Mécs Imrén keresztül; ő egyszer járt nálunk. Egyik volt évfolyamtársa vagy hasonló Németországból sokszorosító gépet hagyott nálunk, pontosabban a munkahelyemen, míg nagysokára Olajos Csaba vállalta az elszállítását.
A 30. évfordulóra készülve emlékbizottságot alakítottunk; többek között a magyaroszági hatalmasságokhoz fordultunk tértivevényes levélben, amiben kértük, adják meg 56 áldozatainak a végtisztességet. Válasz nem érkezett sem Kádártól, sem Losonczi Páltól, sem pedig Lázár Györgytől.
Az évforduló összefonódott az erdélyi falurombolás hírével. Amerikából megjelent Hámos László és Gereben István. A Károly templomban ünnepélyes istentiszteletre került sor, utána Felix Ermacora professzor tartott nagyhatású beszédet a templom előtti lépcsőről. Onnan a román nagykövetség elé vonult a fáklyás menet. A Központi Szövetség más alkalommal küldöttségileg kért bebocsátást a követség épületébe. A konzul fogadott minket. Eléggé feszélyezetten viselkedett. Szőcs Géza esetét hoztuk fel és a romániai magyarok aggasztó helyzetét. A konzul azzal érvelt, iskoláik és színházaik vannak a romániai magyaroknak - vajon rendelkeznek-e ezekkel az ausztriai magyarok? Sajnos nem, de nem lehet összehasonlítani a két kisebbséget egymással - válaszoltuk. Miközben tárgyaltunk, be-benyitott egy-egy követségi alkalmazott. Talán attól tartottak, hogy kihajítjuk a konzult az ablakon át az utcára?
1988-ban első alkalommal kaptunk, ill. fogadtunk el meghívást a követségtől Grósz Károly látogatása alkalmából. Eléggé igyekeztek úgy forgatni a forgatókönyvet, hogy ne jussanak szóhoz a kellemetlenkedők. Küldöttségünk mégis annyira nyomult, bár a terem hátulsó felében foglaltunk helyet, és így megadták a szót. Mivel nem statisztaként mentünk el, felolvastam az előkészített szöveget, amiben a múltat be kell vallani jeligével emlékeztettünk: 1956 áldozatainak megadni a végtisztességet. Enélkül nincs kiengesztelődés. Eléggé nagy feszültséget váltott ki felolvasásom, a sor végén az ablaknál ülö Lendvai Pál megütközve fogadta szavainkat: kik ezek, miféle társaság, mit akarnak? és hasonló megjegyzésekkel kommentálta fellépésünket duzzogó hangon.
A nagy temetésre való készülődés mindnyájunkat megmozgatta. Esetleges részvételünket alaposan átbeszéltük a belső körben. Mi tévők legyünk? Elvégre Nagy Imre is kommunista volt, minek foglalkozzunk vele - vélekett egyikünk-másikunk. Mégis úgy láttuk, Nagy Imre a forradalom idején hazafiként viselkedett, halálával pedig tanúbizonyságot tett elvei mellett. Készülődtünk. Király Béla levélben érdeklődött, elmegyünk-e a temetésre, mert szívesen eljönne Bécsbe, és innen együtt indulhatnánk Budapestre. Mire idáig jutottunk, Király Béla nagy ívben leelőzött minket. Kiss Gy. Csaba kíséretében érkezett küldöttségünk Budapestre, ahol mi is elhelyeztük koszorúnkat, Király Béla viszont már nem csupán díszőrség tagjaként állt valamelyik koporsó mellett, hanem beszédet is tartott. Attól kezdve mellőzött minket, pedig korábban ismételten megfordult Bécsben, és minden alkalommal találkoztunk, gyakran írt a Bécsi Naplóba.
Nagyon hideg-melegre sikerült az a nap, 1989. június 16-a: az óriás tömegben minden arcon rokonokat, ismerősöket véltem felfedezni. Valamennyiüket izgatott ünnepélyesség hatotta át. Alig hogy megtaláltam az ausztriai csapatot, mintha valami gonosz játékba keveredtem volna; ott láttam a patikust, aki most sajtóigazolványt mutogatva fényképészként akart csatlakozni hozzánk. Felindultságomban nem tudtam, hogyan fogadjam gátlástalanságát, ugyanis sorjában mindenkinek kezet nyújtottam. Megkönnyebbülésemre meglépett, mire hozzá értem volna. A magyar nagykövetség gyógyszerellátójaként elsőként jelentette a Kaláka-club megalakulását, később jó félnapos fotótúrára invitált. A St. Marx-i biedermeier temetőben magyar sírokat akart fényképezni. Tulajdonképpeni szándéka behálózásom volt: Erdély érdekében működjem együtt a nagykövetséggel. Teljesen zavarosnak tartottam a gondolatot, mondtam is neki, tőlem tárgyaljon csak, de megeszem a kalapomat, ha velem szóba állnak az ,,elvtársak". Nem is lett belőle semmi, mert Budapest nem jelzett vissza.
A Kaláka-clubban többször szóba került politikai viszonyulásunk kérdése. Mivel többeket ismertem még a középiskolából, emlékeztettem a társaságot, már puszta létünk politika, hiszen nem diplomata útlevéllel hagytuk el Magyarországot. Nyomaték kedvéért ismételten utaltam arra: ne felejtsük, diplománkat, érvényesülésünket az 56-ban elesetteknek köszönhetjük. Mintegy az ő vérdijuknak tudható be felkarolásunk, az ösztöndíjak, továbbtanulási lehetőségünk. Az ő áldozatuk nélkül nem mozdultak volna meg megsegítésünkre a nyugati államok. Egyesek idegenkedve fogadták kijelentésemet, igyekzetek bedugni fülüket. A hatvanas évek végén kitántorgott patikus körlevelet bocsátott ki, egyebek között olyan kitétellel, a Kaláka-clubban levitézlett ötvenhatos szólamokkal ártunk magyar hazánknak.
A Hősök terén az áldozatok neveinek beolvasása borzongással hullámzott végig a tömegen. Rácz Sándor és Mécs Imre beszéde magával ragadott, kiváltképpen mikor arra szólítottak: fogjuk meg egymás kezét. Bizonyos Orbán Viktor meg a fenegyerek benyomását keltette pimasz bátorságával. Ugyanakkor keserűen érintett, hogy végül is nem adódott lehetőség kimenni a temetőbe, pedig - mint megtudtam - boldog-boldogtalan ott tülekedett a síroknál. Annál melengetőbb volt a találkozás Kovács Istvánnal és nejével, Rosonczy Ildikóval. Meghívtak budai lakásukba, náluk kerestünk és találtunk feloldódást.
Visszafelé jövet meg akartam lepni anyámat és öcséméket. Nagy volt a csodálkozás, amikor beléptünk a házba. Mindjárt üzentek is anyámnak, jöjjön gyorsan, mert megjött az Ernő. Ne bolondozzatok, nem jön ő haza! - hajtogatta, de azért összeszedte magát és átjött. Éppen az új ház emeleti részét szemléltem anyám érkezésekor. Megindultam a lépcsőn lefelé - most leszállok a mennyekből - bohóckodó megjegyzéssel. Amint meglátott anyám, csak annyit mondott, fiam, te legalább megjöttél, de apád sohasem került haza. Ez megtette a hatását, mert olyan görcs jött a torkomba, hogy perceken át még csak dadogni sem tudtam. Oldódva sikerült felszabadultan örülnünk egymásnak. A falut a Csordahajtón át hagytuk el. A napot bearanyozta a nyugvó Nap óriási korongja.
A rendszerváltozás küszöbén nekem is feltették a kérdést: szándékomban van-e visszatelepülni Magyarországra? Meglepő volt számomra, hiszen anélkül, hogy előtte vagy utóbb is elgondolkoztam volna rajta, eszembe sem ötlött a visszaút, mert azt visszaesésnek, beszűkülésnek tartottam. Belenőttem a nyugati, osztrák valóságba, ezáltal semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a visszatérés lehetőségének. Egyébiránt is néhány személyes kapcsolaton túlmenően számomra ismeretlen volt Magyarország: Sopronon kívül betegként egyszer fordultam meg orvosi kivizsgálás miatt Szombathelyen és Győrben. Apám szülőfaluján, Nagylózson és Nagycenken kívül Kópházán jártam - utóbbi helyen is inkább a búcsújáró templomban. Pinnyéből a vasútállomást ismertem, kevésbé a falut; Sopronkövesd, és Lövő, iskolai kirándulás a petőházi cukorgyárba, egyszer malomban Eszterházán, ugyanannyiszor Hidegségen, ill. Fertőbozon, aztán vége. Lakodalmi kiruccanáson voltam Kisfaludon Kapuváron át, de a sötétség miatt mint szokatlan látvány csupán a harangláb ragadott meg. Ez a csücsök volt számomra Magyarország. El sem tudtam volna képzelni bármilyen közszereplést Magyarországon, mi több, visszatérést oda.
A vízválasztón közös lelkiismeretvizsgálat következett. 1990 szeptemberében tanácskozásra hívtuk meg a nyugat-európai országos magyar szervezetek képviselőit, akiknek köre első ízben bővült szlovákiai, vajdasági, sőt, romániai magyarokkal. Hivatalos minőségében eljött közénk Entz Géza államtitkár Budapestről. A szándék egyrészt az egységes magyarságkép kivetítése volt, másrészt a maradás vagy visszaköltözés alternatíváját akartuk megvitatni. A helyszín, Kufstein vára ugyan nagyon vonzó volt, elsődlegesen mégis inkább anyagi és szervezési szempontok voltak mérvadóak. Ott, a helyszínen az ágyútoronyban, a hűvös, esős idő miatt ballonkabátban ültünk és elmélkedtünk. Nyitányként koszorút helyeztünk el a magyar rabok neveit megörökítő márványtábla előtt. Ott helyben fogalmazódott meg: útunk a rabságból a szabadságba vezet. Útkeresés a jövőbe volt a tanácskozás címe. Az akkori hétvégén meggyőződéssel állapítottuk meg: a rendszerváltozás ellenére Nyugaton marad az emigráns magyarok túlnyomó része, szervezeteiknek tehát főfeladata az itteni magyarok szervezeti és közösségi fennmaradásának biztosítása. Így lett a kezdeményezés folytatásának jellegzetes címe: ,,Kufstein" Tanácskozás, aminek folyamatos megrendezésével a Központi Szövetséget bízták meg a résztvevők. Gecsényi Lajos nagy segítségre volt a Zárónyiltakozat megszerkesztésében, majd pedig a tanácskozás anyagának kiadásában. Két évre rá, 1992 szeptemberében találó elnevezéssel hirdettük meg a ,,Kufstein" II. Tanácskozást Eisenstadt/Kismartonba: Kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat.
Kufsteinben másik kezdeményezés is megfogalmazódott: a kisebbségi magyarok a nyugati magyarokkal összefogva hozzanak létre egyfajta védő övezetet Magyarország körül, oldódjon az ország elszigeteltsége, ehhez az ország határain kívül élők kellő felkészültséggel és szervezettséggel nagyban hozzá tudnának járulni. Mindamellett élményszerűen döbbentünk rá, a kisebbségi magyarok közelebb állnak hozzánk, egymáshoz és jobban is értjük egymást. Duray Miklós, Hódi Sándor és én vállaltuk megfelelő tervezet kidolgozását. Romániából Szőcs Géza helyett barátja, Ara Kovács Attila jött el. A vele történt bonyodalmak után ez érthető is volt. A kórházból üzent: trombózis elleni gyógyszerre van szüksége, amit - még a vele történt összekülönbözés előtt - ingyen sikerült beszereznünk a patikusnál. Bécsi éve után Géza nem nyugodott, hanem hamarosan jelentkezett Ellenpontok c. sorozatával. Ezzel sem érte be, hanem tanulmányt dolgozott ki a kisebbségi kérdés megoldásáról. Éppen időben kaptuk meg. Napokon belül sikerült megoldanunk a német és angol nyelvű fordítást Gyenge Judit jóvoltából. Az 1983-as ,,Helsinki" utókonferencia előtt voltunk. Oda kellett eljuttatnunk az iratot. Felhívtam a Kurier kelet-európai tudósítóját, Wolfgang Broert. Ő nagy érdeklődést tanúsított, de az érdekelte leginkább, van-e ausztriai vetülete a dolognak, mert csak akkor tudja közöltetni lapjában. Természetesen - mondtam neki - most juttattuk el a Kancelláriához az anyagot, arra kérve Kreisky kancellárt, vigye magával Madridba. Másnap több mint féloldalas cikk jelent meg, benne Románia térképével, feltüntetve rajta a magyar kisebbség területi elhelyezkedését. Gézát évekkel később késő este kellett felhoznunk Bécsbe. Pozsonyból sikerült átjutnia a határon, az osztrákok azonban nem engedték be, ezért a senki földjén járt fel-alá, amikor rá találtunk.
A kisebbségi összefogáshoz megtörténtek az első lépések, azonban kimaradtam a további szervezkedésből. Egyik svájci ismerősőm betért hozzám, s az után érdeklődve, mi járatban van a mi tájékunkon, említette, megy a pozsonyi ülésre. Közben Hódi Sándor Bécsben is megfordult, de kikerült, és később is igyekezett kitérni előlem. Mikor megkérdeztem, mivel szolgáltam rá erre, mentségül a riválisként fellépő volt vezetőségi tagunkra hivatkozott: ő akarta, hogy engem hagyjanak ki a szerveződésből. Odáig vetemedett, hogy inkább Szeberényit vette be a körbe. Az ötlet elvetélt.
A rendszerváltozás nem hozott különösebb meglepetéseket életünkben, legfeljebb oly mértékben, hogy mind a nagykövetség, mind pedig a Collegium Hungaricum megszűnt számunkra ellenséges terület lenni. Stier Miklós lett a Collegium Hungaricum tudományos igazgatója. A Mogersdorf Szimpoziumról már ismertem őt, így nem okozott gondot ajánlata: most már rajtunk a sor, minket is be kell vonni a vonzáskörbe. Balázs Béla igazgatóval és vele megtárgyaltuk az együttműködés lehetőségeit, majd írásbeli megállapodást kötöttünk. Az Antall kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza első hivatalos külföldi látogatása alkalmával felkereste szövetségünket (1990) és több órán át kedélyes baráti beszélgetést folytattunk egymással. Őt követte Kufstein után is Entz Géza államtitkár (1991), akinek Perényi János, volt emigráns, akkor azonban követségi titkár készítette elő tárgyalását, amire mindkét oldal - a Központi Szövetség és a ,,független" Csúcsszervezet - hivatalos volt. Két idegen világ ült egymással szemben.
A Központi Szövetség folyamatos beadványait az osztrák oldal is kezdte komolyan venni. Amikor a nyolcvanas évek elején a Kancellárián tárgyaltunk Dr. Ludwig Adamovich osztályvezetővel, előzékenyen tartózkodó modorával nem volt ugyan elutasító, de nem is biztatott minket. Utóda, Dr. Gerhart Holzinger sokkal érdesebb volt. Éreztette, mennyire nem vagyunk ínyére, mégis inkább azt hangoztatta, addig nincs mit tárgyalnunk, amíg nincs egyezség a Burgenlandi Magyar Kultúregyesülettel, ugyanis egyedül ő kapott képviseletet az 1979-ben elsőként megalakult Magyar Népcsoporttanácsban. Szeberényiék változatlanul ellenségesen viselkedtek velünk szemben. Szégyenletesre sikerült az a megbeszélés, amire Dr. Franz Löschnak belügyminiszter, majd ő és Dr. Erhard Busek alkancellár hívta meg a burgenlandiak és a Központi Szövetség küldöttségét. A kultúregyesület mindent és mindenkit megmozgatott ellenünk. Magukkal hozták az alsóőri bencés plébánost és jegyzőt is. Előbbi túltett Szeberényin túlhevített érveivel. Mint valami betanult leckét szajkózták: a Központi Szövetséggel nagyon rossz tapasztalatokra tettek szert, ezért vele nem lehet, de nem is akarnak együttműködni. Busek kénytelen volt rászólni Szeberényire: tanár úr, ön nem demokrata! A tárgyalás után úgy tett a bencés plébános, mintha javunkra beszélt volna. Ez még inkább felhergelt. Paptársa, Dr. Rácz Imre előtt kijelentettem: én szégyenlem magam helyében, hogy pap létére ilyen szerepre vállalkozik, aztán faképnél hagytam.
Elismerésünkért nyilvánvalóan nem értük be sorozatos beadványainkkal, hanem sikerült felszínre juttattnunk az ausztriai, jelesen bécsi magyarok múltját. Mindamellett kerestük a közös összetevőket, ezekre irányítani felelős közéleti személyiségek figyelmét. Kedvező alkalmul kívánkozott pl. Széchenyi István születésének 200. évfordulója. Emlékbizottságot alakítottunk; ennek tettük feladatává a megemlékezések előkészítését. 1991. szeptember 21-én a bécsi városháza dísztermében magyar nyelven méltattuk a legnagyobb magyart - Hanák Tibor volt az ünnepi szónok. Szeptember 22-én Széchenyi szülőházában (I. kerület, Herrengasse 5) német nyelvű szimpoziumot rendeztünk. Osztrák részről Erhard Busek, magyar részről Katona Tamás nyitotta meg az értekezést.
Az osztrák kormány szándékát 1988 végétől, bár lehetett fékezni, de feltartóztatni nem. Igazi hajtóerő Erhard Busek volt, akit viszont még párttársa, Heinrich Neisser miniszter is igyekezett kijátszani ellenünk. Ebből nézeteltérés támadt kettőjük között, Neisser ugyanis éppen ellenkező kitételű levelet intézett hozzánk. Azonnal értesítettük Buseket, ő pedig intézkedett. Szeberényi Lajos változatlanul mindent elkövetett elismerésünk megakadályozása érdekében. Legfőbb érve volt, miért nem társul a Központi Szövetség a kommunista töltetű, kollaboráns egyesületekkel, nevezetesen a Központi Szövetség ellen 1983-ban alakított Dachverband nevű ,,független" csúcsszervezettel. Úgyszintén felrótta nekünk, amiért nem éltünk a Magyar népköztársasággali együttműködés lehetőségével. Kirohanásait azzal tetőzte, hogy a Központi Szövetség elismerése állandó veszekedések színhelyévé változtatná a Magyar Népcsoporttanácsot. Annyit sikerült is elérnie, hogy 1988-tól, ill. 1989-től szövetségünk képviseletében csupán megfigyelőként vontak be a Népcsoporttanácsba, igaz, hasonló elhelyezést kapott a Dachverband elnöke is.
Éppen a magyar nagykövetségen fogadás volt, amin Heinz Tichy is részt vett. Ő jelentette be félhivatalosan a köszöbön álló elismerést. A jelen lévő Gaál Károly egyetemi tanár egészen kikelt magából, tiltakozva az esetleges elismerés ellen. Egész tekintélyét latba fogja vetni, hogy visszavonja a kormány ezt az intézkedést. Nem voltam jelen, ezért utólag tudakozódtam nála, vajon igaz-e, amit hallottam róla. Szenvedélyesen tiltakozott az elismerés ellen, mert így meg úgy. Nem maradt más hátra, mint megkérdeztem tőle: ki kérte fel erre, ill. kinek a nevében lépett fel? Tovább feszítette a húrokat, s így nem maradt más hátra, mint azt mondtam neki, ha már nem tud használni, akkor legalább ne ártson nekünk. Deák doktor, nem vitatkozom tovább, ezzel befejeztem - mondta és letette a kagylót. Utána levélben arra kértem, válaszában fejtse ki, miért lépett fel ellenünk. Felbontatlanul visszaküldte a levelet. Többé nem tárgyaltunk egymással.
A kormány 1992. június 30-án határozatot hozott a bécsi magyarok népcsoportkénti elismeréséről; július 9-én a Parlament népcsoportügyekben illetékes bizottsága is jóváhagyta a kormánydöntést. Itt is kellemetlen jelenetre került sor. Paul Kiss, Felsőpulya polgármestere és néppárti képviselő pártjában a népcsoportügyek intézője volt. Tiltakozásul Busekkel szemben lemondott megbízatásáról, mert ma az emigráns magyarok, holnap meg jönnek a török vendégmunkások, hozta fel ellenünk. Mindez nem akadályozta meg elismerésünk véglegesítését. Egyedül a Központi Szövetség kapott képviseleti jogot a javaslatunkra nyolcról 16 főre emelt Népcsoporttanácsban. Az 1993. február 16-án megalakult új népcsoporttanácsban már teljes jogú tagként foglaltunk helyet. Az alakuló ülést Dr. Franz Vrantizky kancellár megnyitó beszéde tette még ünnepélyesebbé. A Központi Szövetség jelöltjeiként Dr. Bohus Márton, Deák Ernő, Dr. Gálffy István és Dr. Smuk András képviselték a bécsi magyarokat. Mindez nem győzte meg Szeberényit és András fiát, és tiltakozásuk jeléül lemondtak tisztségükről.
Szeberényinek annyira szálka voltam a szemében, hogy egyik, más népcsoportokkal tartott rendezvényen rikácsolva nekem esett és lefasisztázott.
A kibővített népcsoporttanács megalakulása utáni első vezetőségi ülésen úgy értékeltem: történelmi léptékű eredményt értünk el. Megtörtént a honfoglalás, és most már az ausztriai magyarokon múlik, hogyan tudják kitölteni a jogi kereteteket.
Nincsen öröm üröm nélkül, illett volna ránk a mellékzörejek közepette. Egy másik fontoskodó is akadt a könyvtáros környezetéből, ő meg aláírási akciót akart kezdeményezni a visszavonás érdekében. A hőbörgésen túl ugyan nem jutott többre, mégsem vetettek jó fényt magyar mivoltunkra az ilyen jellegű megmozdulások.
Osztrák támogatóink révén sikerült legalább megteremtenünk a szükséges felhajtóerőt, önmagunktól nem lett volna sem kellő önbizalmunk, sem pedig határozottságunk az akadályok, nem utolsósorban az egymás elleni acsarkodás kiküszöbölésére. Jelentős megnyilvánulásként őrzöm emlékezetemben Dr. Peter Mahringer elismerő szavait. Busek titkára volt, majd miniszter korában kabinettfőnöke lett. Jóval népcsoportkénti elismerésünk előtt Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát előadása után Busek lakásán fogadáson vettünk részt. Az este folyamán odajött hozzám Mahringer, megfogta mindkét karomat és azt mondta: Deák doktor úr, köszönjük a jó együttműködést. Önök megbízható partnerek. Ez az őszinte és emberi elismerés adta meg a Központi Szövetség fajsúlyát.
1993-ban a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület mellett a Központi Szövetséget ismerte el a Kancellária reprezentatív jogi személynek. A négy éves megbízatási idő lejárta után korábbi elzárkózását feladva a Dachverband bejelentette részesedési igényét. Hosszas egyeztetés, vita következett, ezáltal 1999-ig elhúzódott az új népcsoporttanács kinevezése. Ebben még a Szociáldemokrata párt sem volt egységes. Anton Gaál, magyar származású parlamenti képviselő határozottan mellénk állt. Viktor Klima kancellárnak ilyen értelmű levelet írt. Már-már úgy nézett ki - s ebben egyeztettünk mind a Néppárttal, mind pedig Szociáldemokrata Párttal - marad a korábbi összetétel. Jómagam ígéretet tettem a szociáldemokrata parlamenti klubban a további surlódásmentes működésre a népcsoporttanácsban. Végül is képviseletet kapott a Dachverband, ezáltal megvontak egy mandátumot a Központi Szövetségtől. Peter Schieder bizonyult erősebb kutyának. Hiába emeltünk panaszt a Közigazgatásí Bíróságnál; négy éven át fektették az ügyet, majd a Népcsoporttanács hivatali idejének lejártakor úgy hangzott a véleményezés: a panasz tárgya elévült, ezért nincs miben döntést hozni. Az osztozásban tovább lépett a Kancellária, és ez újabb időeltolódással járt: az újabb kiíráskor 12-re emelték fel a ,,reperezentatív" egyesületek számát, ami 1-3 jelölés esetén akár 36 személyt is jelenthetett volna. A Kancellária ezek közül választhatta volna ki a számára legalakalmasabbakat. A Központi Szövetség kezdményezésére mind 2004-ben, mind 2009-ben összeült a 12 érintett egyesület, akár közös jelöltek állításával is megállapodott a négy burgenlandi és négy bécsi tanácstag személyében. Mindkét esetben írásbeli megállapodás született, amit minden fenntartás nélkül elfogadott a Kancellária.
Az 1996. év nem csupán a magyar honfoglalás 1100. és Ausztria első említésének jegyében telt el, hanem a burgenland-bécsi kiengesztelődés fénypontjaként tartható számon: Felsőőrött, május 18-án neves osztrák jelenléttel együtt ünnepelt a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület a Központi Szövetséggel. Javaslatunkra Dr. Csáky Móritz egyetemi tanár volt egyik előadó Dr. Erhard Busekkel egyetemben. Tartományi szinten jelen volt és felszólalt Karl Stix tartományfőnök; Thomas Klestil osztrák és Göncz Árpád magyar államfő írásban köszöntötte az emlékezetes rendezvényt.
2000-ben a Központi Szövetség is kivette részét a magyar állam létrejötte 1000. évfordulójának megünnepléséből. Helyünkből és helyzetünkből adódóan a Collegium Hungaricummal, a Tudományegyetem Kelet-európai és Finn-ugor Intézetével közös szimpózium keretében közép-európai színtre emeltük az évfordulót: Tausend Jahre Lebensgemeinschaft in Mitteleuropa [Ezer év életközösség Közép-Európában] címmel. 17 előadó, osztrákok, magyarországi magyarok, cseh, szlovák, lengyel, román, horvát szakember boncolgatta a közös múltat
Akadtak magyar részről is igaz támogatók, közöttük kiemelten Dr. Pálfy András. 1984-ben Zsámboki-Sambucus János halálának 400. évfordulójára készültünk. Ennek egyik fontos állomása volt lakóhelyének beazonosítása: Bécs I., Kirchengasserl (Singerstraße 3., ma a Royal szálló található a helyén). Mikor Pálfy András olvasta a Bécsi Naplóban felhívásunkat, emléktáblát akarunk állíttatni Zsámbokinak, ismeretlenül felhívott és az után érdeklődött, miben lehet segítségünkre. A beígért pénzt nekem akarta átadni, de kitértem előle s arra kértem, hozzájárulását elnökünknek személyesen adja át. P. Radnai lelkészhivatalában találkoztunk. Minden fennhéjazás nélkül benyúlt a zsebébe és borítékban 10.000 schillinget adott át a terv kivitelezése érdekében. Szűkszavú ember volt, de annál inkább rajta tartotta szemét dolgainkon. Ismételten rákérdezett, mire van szükségünk? Mivel addig nem volt irodánk, fizette a IV. kerületi Danhausergasse 6/1. sz. alatti 1985-ben bérelt szoba-konyhás lakás költségeit. Amikor 1987 szeptemberében beindult a magyaroktatás ugyanott, vállalta az iskolaindító Hegedűs házaspár szerény órabérének fizetését.
Pálfy András tudta és megértette, meg kell vetnünk lábunkat az osztrák valóságban. Erre ösztönzött az osztrák nemzetiségi törvény is: igazolni az ausztriai, történetesen bécsi magyarok évszázados történetét. A múltból építkeztünk a jövőnek. Ehhez kerestük a köveket, téglákat. Zsámboki-Sambucus Jánosban jelöltük meg a bécsi magyar prototípusát: tizenöt éves korától Bécsben élt, majd pedig egyetemi tanulmányai befejezése után ide tért vissza, itt telepedett le és halt meg. Semmi kézzelfoghatót nem akartam kihagyni; ezért nyúltam vissza az avarokig, majd a magyarok és Bécs első említéséig a 881. évből. Fontos támpontnak bizonyult a Bécsi Egyetem alapítása (1365), ugyanis 1377-től folyamatosan kimutathatók a magyarországi tanulók az egyetem anyakönyveiben. Széchenyi István mintegy kuriózumként szintén ide sorolható, hiszen Bécsben született és nőtt fel, itt töltötte 1848 őszétől egészen haláláig napjait. Történeti példaként igyekeztem köztudatba hozni a magyar testőrgárdát, a reformkorban Bécsben élő, ill. ható hungarusokat, akik nem csupán igazolásul szolgáltak a magyarok jelenlétére, de munkásságukkal felkeltették és elmélyítették a magyarság iránti érdeklődést. Az ausztriai, elsősorban bécsi magyar múlt feltárása és feldolgozása munkatervem egyik fontos pontját képezte. Mikor beláttam, milyen hatalmas kutatásokat igényelne, több mint húsz fejezetre bontottam a tárgykört és a népcsoportok feldolgozásához hasonlóan munkatársakat kerestem. Kísérletem reményekkel tele indult, azonban nem sikerült kivergődni a kezdeti nekirugaszkodásokból. Egy-egy átfogó esszén kívül jómagam sem jutottam el a rendszeres feltárásig, a feldolgozás meg maradt a jövő zenéje.
Többek között erre lenne hivatott az Ausztriai Magyar Kutatóitézet - Österreichisches Institut für Ungarische Studien. A folytonosság értelmében mint egyesületet 2010-ben a Dr. András Imre által vezetett Magyar Egyházszociológiai Intézet jogutódjaként sikerült bejegyeztetnünk.
Kardoskodtam az integratio megszerzéséért. Amíg bírtam idővel és pénzzel, igyekeztem rendszeresen - lehetőség szerint németül vagy magyarul megjelentetni egyes köteteit. A szedést (a XI-XII. kivételével) feleségem végezte. A népcsoportokról kiadott XI-XII. kötet után XV. kötetként Ethnische Gruppen in der Bundeshauptstadt Wien címmel az 1982-ben az óvárosházán rendezett szimpozium előadásainak anyagát jelentettem meg. Mintegy programként ebben jelent meg először nyomtatásban a bécsi magyarok múltjának vázlatos feltárása. A kötethez Erhard Busek írt előszót. A vitavezetésre Bécs város kultúrhúvatalának vezetőjeként Dr. Varga Józsefet kértem fel.
Szerepvállalása az igazi kiengesztelődés és megbékélés kifejezéseként történt. Ennek jegyében vállaltam valamelyik bécsi népfőiskolán tartott, Közép-Európa 20. századi történetét felölelő, lényegében Magyarországra összpontosuló előadásainak feldolgozott kiadását: Schuldige Nation oder Vasall wider Willen? [Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós?] két kötetben (integratio XVII-XVIII, 1987-1989). A kiadási költségeket ő állta. Varga Józseffel közel két évtizedes hallgatás után kölcsönös igény volt az összebékülés. Amikor meghívott és fogadott irodájában, kínos volt megnyilazkozni abban az irányban amit hallottam, tudtam róla és felőle. Ő is inkább Tollas Tibort marasztalta el, mivel feljelentette a német hatóságoknál, s ennek következtében másfél évre kitiltották az NSZK-ból. Ő egyre másra kifejezésre juttatta, mennyire becsüli munkámat; időközönként cikkeket is írt a Bécsi Naplóba. Leginkább ösztöndíjjal járt kedvemben. Bécs városától 20.000 schillinget kaptam, ennek fejében kutattam fel az 1956 után Ausztria, főként Bécs főiskoláin és egyetemein tanuló magyar diákok adatait.
Az integratio-val a XXIV. kötetig jutottam. Csak nagysokára, 2002-ben sikerült összeállítani és kiadni két nagy rendezvény Die Vision von Mitteleuropa Stephan Széchenyi (1791-1860) und seine Reformideen és az említett Közép-Európa konferencia anyagát közös kötetben (integratio XIX-XX). Szerkesztését Jahn Mária vállalta. Utolsóként Mitteleuropa-Sudien 24. kötetként 2007-ben jelent meg Bitskey István Lebensgemeinschaft und nationale Identität. Beiträge zur frühneuzeitlichen Kulturgeschichte Ungarns im mitteileuropäischen Kontext. Szerkesztette Margarete Wagner.
Böröndi Lajos gondozásában adtam ki Dokumentumok Mosonmagyaróvár 1956 címmel az 1956-ot követő megtorlásokra vonatkozó anyagot. A kötet megjelentetése a Böröndi Lajoshoz fűződő kapcsolatoknak köszönhető: vele két évtized óta elmélyült együttműködés folyik szinte napi szinten. Ő a Bécsi Napló szerkesztőségi tagja, engem meg az általa indított szél-járásban tett meg bécsi szerkesztőnek. Vállalta a Chronica Ungarorum Austriacorum kétnyelvű kötet gondozását, amit a Központi Szövetség fennállásának 30. évfordulójára adtunk ki (2010).
2006-ban érdekes kéziratotot adott át valaki Bernstein/Borostyánkőről. Ott töltötte utolsó éveit Jobbágy Domokos Amerikából, szovjet hadifogságot megjárt, majd Magyarországon halálra ítélt elhárító tiszt. Az ő foglyuk voltam címmel magyarul írta meg amerikai házigazdáinak pokolba járásának történetét. A kézirat kiadása anyagi okokból várat magára.
Ésszerűnek tartanám, ha az integratio a jövőben az Ausztriai Magyar Kutatóintézet kiadványaként jelenne meg.
Mint már említettem, az 1992. évi népcsoportkénti elismerés egyfajta honfoglalásnak is mondható. Ennek egyik fontos állomása, támaszpontja az 1999. második felében vásárolt Bécsi Magyar Otthon (Bécs I., Schwedenplatz 2/I/9). Az átalakítási munkálatok befejezését követően 2000 tavasza óta itt rendeztük be magyar életünket. Nyugdíjasként itt igyekszem helytállni, nem tévesztve szem elől: kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat...
Változatlanul hittel és meggyőződéssel vallom, amit a nagy sokadalom előtt 1996. május 18-án nyilatkoztam Felsőőrött:
Csakis nagy pozitívum és jövőbe mutató magatartás az, amikor a másság, sokszínűség életünk természetes velejárója. Assisi Szent Ferencre utalva, a természetet is mindenekelőtt a sokszínűség jellemzi, olyannyira, hogy a nap, hold és a csillagok mellett még a halált is testvérként lehet, kell elfogadni. Az ausztriai magyarok jövőjét tekintve a magam részéről éppen a kettősségben jelölném meg mindazokat az ismérveket, amik képessé tesznek a megmaradásra, hiszen a mi helyzetünkben magyarnak lenni nem csupán folklorisztikus öncélúság, hanem közvetítés nyelvek és kulturák között.
Ahhoz viszont, hogy az ausztriai magyarok vállalni tudják ezt a rendkívül fontos közvetítő szerepüket, szükséges magyarságuk megőrzése és ápolása. Más szóval nem csupán nekünk magyaroknak, hanem német ajkú polgártársainknak is szükségük van ránk. Igazi, őszinte testvéri együttélés az elválasztó vonalak túlhangsúlyozása nélkül is csak úgy és annyiban lehetséges, ha vannak személyek és közösségek, akik, amelyek mintegy kétéltűekként mindkét - osztrák és magyar - közegben egyaránt otthonosak.
2012. december 24.
Végszó
Az elért eredmények elismeréseként 60. születésnapomra a Központi Szövetség két vezetőségi tagja is versengett egymással: melyikük köszöntsön fel. Nyugdíjazásomkor korábbi tevékenységem legalizálasaként átvettem napi színten az ügyek intézését, csupán egyet kérve: közben folytathassam tudományos munkásságomat. Nem telt el fél év, már egyre másra kellett hallanom, állandóan konferenciákra járok, vajon ez nem jár-e vállalt feladatköröm elhanyagolásával?! A helyzet visszájára fordult. A magyar várostörténet 3. részét azóta sem sikerült befejeznem. Egyre erősödő ellenszélben igyekszem helytállni. Mi sem fejezi ki inkább fokozatos háttérbe szorulásomat, mint a tény: 2010-ben jóformán senkinek sem jutott eszébe, hogy felköszöntsön. Egyesek most már mindegyre azon vannak, hogyan tudnának megszabadulni tőlem.
Lehet, kótyagosan írtam 28 évesen az alábbi sorokat, de mai fejjel prófétaiaknak bizonyulnak:
Aki tegnap sokat ivott
igyék ma is eleget
ki örömre ürmöt szívott
szaggatva az egeket
igyék igyék eleget

Ha már nincsen hóbort benned
nyúlj legalább bor után
úgyis vénné kell majd lenned
és az élet megutál
bizony bizony kiutál.
Tizenöt éves koromtól évtizedeken át a létfélelem ülte meg kedélyemet. Rettegtem minden megfázástól, attól tartva, nagyon rövidre szabták életemet. Valamikor néha-néha átvillant fejemben: jó lenne megélni hatvan évet. Több mint egy évtizede túl vagyok ezen is. Ezért az foglalkoztat leginkább: vajon mennyire éltem, hogyan gazdálkodtam éveimmel?
Tulajdonképpen miért munkálkodott bennem a cselekvési szándék? A halállal, pusztulással szembesülten végül is ajándék, kegyelem minden tett, még a legkisebb is. 1956 meghatározó élményeként fogalmaztam meg a hetvenes években a jelszót:
Holtakért élni - élőkért meghalni.
A jövő bármikor múlttá válhat.
Kiegészítések helyenként 2013. január 3-ig.
Kiegészítés a háborús töredékekkel január 11-én.
ÉLETEM ÁLLOMÁSAI
(A 2012. január 6-ra szóló peresztegi meghívásra kezdtem az alábbi szöveg megírásába.)
 gyermekkori, majd emigrációs élmények, érdekességek,
 szakmai (történészi) tevékenység,
 közéleti tevékenység bemutatása.

Gyermek- és kamaszkor Magyarországon
Középiskola - egyetemi évek
Történészként
Magyarként Ausztriában

Fordulópontoknak is nevezhetném azokat a helyzeteket, amikor megváltozik körülöttünk a világ, ill. mi kerülünk új körülmények közé. Az én esetemben - nem lévén a legfiatalabb - életem útját tekintve ennek különböző fordulatairól, változásairól számolhatnék be, amik jelzik egy-egy szakasz befejeztét, új szakasz kezdetét.
Mivel kiváltam az eredeti környezetből, azzal kezdhetném, mikor tettem meg az első lépéseket önállóan kifelé a szülői házból, míg aztán a faluból, sőt az országból is kigyalogolva vettem utam a világba.
Idevágóan első, legkoraibb emlékem 1943 októberéhez kötődik. Azért tudom ennyire pontosan behatárolni, mert anyám éppen Ottó öcsémmel feküdt gyermekágyban. Apám trágyát hordott a Berekbe és minket is, azaz Kunhegyi Józsikát és engem magával vitt. Boldogan feszítettünk az ülésdeszkán, hiszen nem kicsi dolog volt ez számunkra. Mind a szekerezés, mind pedig az Új utcán végigvezető út rendkívüli módon felkeltette kiváncsiságomat, nem is beszélve arról, mit jelentett számomra apámmal együtt lenni.
Mi lehetett az oka, ma már kifürkészhetetlen, apám mindenesetre az első fuvarral beérte társaságunkat és egyszerűen nem volt hajlandó újra felfogadni a szekérre. Ekkor született meg bennünk az ötlet, hogy apám nyomába szegődve utána megyünk a határba. Elindultunk Józsikával, mentünk a Láncos kép irányába, mert annyit megjegyeztünk, merrefelé fordult ki apám a szekérrel az udvarból. Az életben bizony mindig nagy fejtörést okoznak a válaszutak még felnőtteknek is, hát még két három-négyéves gyermeknek! Valóban, a Láncosképnél elbizonytalanodtunk, bár még úgy rémlett, egyenesen kellett volna haladni tovább. Mégis csak Bizzer Liszka néni boltjáig jutottunk el, ott aztán végtelenbe veszett a világ. Gondoltuk, letelepszünk a kertészkert falának tövébe, és bevárjuk apámat, míg majd visszafelé tart. Ültünk, üldögéltünk, egyszer csak anyám fenyegető kiabálására riadtunk fel: eltűntünk a háztól, s idegenek mondták neki, hova csavarogtunk. Talán felesleges is említenem, de nagy elnáspángolással ért véget első kiruccanási kísérletem.
Teljesen kiforgatta életünket az apámnak szóló behívó; anyám szerint öcsém háromhónapos volt akkor. Az utolsó, szörnyű hír után anyám a remény és kétségbeesés között vergődve legfőbb gondjának tekintette épségben megtartani a gazdaságot; semmi se hiányozzék, ha netán minden jel ellenére mégis csak hazatért volna apánk. Hiába tört fel belőle teljes haraggal a panasz, miért maradt távol, hiszen megmondta neki, mielőtt kiment volna a frontra, ha kéz és láb nélkül is, de otthon a helye. Apám viszont kilátásba helyezte, nyomorékként nem fog élni a családja nyakán. Hiába volt a vörösberényi pap levele, miszerint az után a végzetes légitámadás után sokakat dögcédulástól temettek el, csakhogy a beazonosítottak között nem volt apám. A súlyos sebesülteket Türjére szállították, s így nem volt végső bizonyság. A hivatalos értesítés csak súlyos sebesülésről szólt, ami nem volt azonos az elhalálozással. Anyám amiatt is szermehányással illette apámat, miért volt olyan bolond és nem hagyta ott a katonaságot, hiszen a háború legvégén már úgyis szétesőben volt minden. Anyámra bénítóan hatott a hír, annál is inkább, mivel mindjárt reggel azzal kezdte: Jézus Mária, valami borzasztó történt apátokkal. Elmondta, hogy álmában apám megjelent ágyánál, lehajolt hozzá, megcsókolta és szótlan távozott. Egészen fehér volt az arca és nagyon szomorú volt. Erre riadt fel, mígnem a délelőtt folyamán megjött az értesítés.
Az egyedüllét, élethossziglani magány apám távozásakor fészkelhette magát belém. Hiánya félárvaságunkban csonkítással ért fel lelkiekben is. Annyira középpontban volt, hogy nélküle minden kötelék szétesett. Szinte állati ösztönösséggel ragaszkodtam hozzá; rajta csüngtem, még mozdulatait is megjegyeztem, utánoztam. Nem létezett számomra nagyobb boldogság, mint amikor karjára vett, hát még amikor a nyakába ültetett és úgy hordozott körül. Anyám valahányszor felidézte, mennyire bolondult értem apám. És akkor ott álltunk a vonatnál a pinnyei állomáson, sírásba, zokogásba temetkezve. Mindenkitől csókkal búcsúzott; utoljára maradtam én. Kisfiam, adjál csókot idespapának - hajolt felém. Én meg makacsul elfordítottam arcomat, nem voltam hajlandó megcsókolni, hirtelenében annyira megharagudtam rá. Ha annyira szeret minket, akkor hogyan teheti ezt meg és itthagyja a családját? Irtózatosan fájt távozása tele szomorúsággal arcán. És én soha nem tudtam megvallani neki, mennyire szerettem, és a fájdalom ingerelt fel ellene.
Talán kétszer is meglátogattuk anyámmal Szombathelyen; arra a látogatásra emlékszem, mielőtt kiment volna a frontra. Útban odafelé vadászgépek meggéppuskázták vonatunkat az acsádi erdőben Az utasok a vasúti töltés melletti árokba menekültek, de - mint kitudódott - sokan holtan maradtak ott. Szombathely előterében gyakorlóteret láttunk a vonatablakból. Elevátorhoz hasonló építményen katonák mozogtak föl-le. Apám istállóban helyezett el minket, mert kapott kimenőt. Abban is az ő szeretetét éreztem, hogy meghagyta nekem vacsoráját. Sűrűbab volt, benne házikolbásszal, nagyon ízlett. Akkor küldte haza zsebóráját és tábori imakönyvét. - A háború után évekig vártuk haza. Annyira képzelődtünk, hogy nagyobb távolságból, ha láttam valakit közeledni, őt véltem felfedezni benne. Keserű csalódással érintett a tévedés.
Nem tudtam, nem is akartam megszabadulni tőle; emlékébe kapaszkodtam. Feneketlen elhagyatottságomban ő adott erőt. Könnyekig meghatódtam a büszkeségtől, amikor egyik alkalommal az Öreghegyben anyám szóba elegyedett apám valamelyik ismerősével. Jellemzését úgy összegezte: szegény Jancsi, de kár érte, olyan jó ember volt.
Kétszer is neki köszönhettem életemet. Először a halál torkából hozott vissza. Tüdőgyulladásban feküdtem, a kihívott cenki orvos megállapította, nem lehet segíteni rajtam. Anyám azonnal üzent apámnak: ha még életben akarja látni a fiát, rögtön jöjjön haza. A közeli Nagykertben munkálkodott. Mikor belépett a házba, lepedőt ragadott, és a kútnál megmártogatta a hideg vízben. Ebbe csavarta egész testemet: a láz lement, megmenekültem, igaz, újból meg kellett tanulnom járni; anyám szerint annyira legyengültem, hogy még a nadrágtartón lógó rövid nadrág is meggörnyesztett. Lehet, az már az utolsó évszaka volt otthon, amikor kisgazdának léptetett elő és megengedte, hogy vetésnél én vezethessem az ökröket. Anyám hátul a masinát igazgatta, apám meg vezette. A gyereket és asszonyt nem szívlelő Vörös, bár jobb oldalt volt, amint kissé előre léptem, rögvest fellökött. A két ökör közé estem; apámnak az utolsó pillanatban sikerült megállítania az ökröket, különben átment volna rajtam a vetőgép.
Egyszer mégis nagyon ellátta a bajomat. A vasárnapi mise után átvitt magával a negyedik szomszédba Derdák suszter komájához. Míg a felnőttek nagyban tereferéltek bent, a nyitott konyhaajtón át kisomfordáltam az udvarra, úgysem értettem semmit a felnőttek dolgából. Meglepetésemre gyufaszálat fedeztem fel; mivel apám dohányzott, ezzel mindjárt neki akartam kedveskedni. Dicséret helyett méltatlankodást, sőt megrőkönyödést váltott ki a gyufaszál átnyújtása. A kupaktanács úgy vélte, veszélyes dolog az, ha gyufa kerül gyermek kezébe. Apám leoldotta nadrágszíját és kegyetlenül elpáholt vele. Azt hitte talán, ezzel nevelő hatással lesz rám. Jajveszékelésemnek mégsem annyira az elnadrágolás volt az oka, sokkal inkább a lelki fájdalom: hogyan tudott ennyire igazságtalan lenni hozzám? Eszem ágában sem volt játszani a gyufával, de különben sem értettem a tűzcsiholáshoz.
Mindez nem hűtötte le vele szembeni rajongásomat. Szokatlan kedvességnek tartottam, hogy tavasszal csalithordáskor egész bokor kökörcsint hozott anyámnak az erdőből. Aztán elment, majd jöttek a szovjet tankok, véget nem érő sorban csörömpöltek végig az utcán a Kisutca felé. A katonák cukorkát és cigarettát szórtak a bámészkodók közé. Nekem erről is apám jutott eszembe: keresztanyám alig győzött hátra rángatni, mert én nem tartottam a veszélytől, netán túlságosan közel kerülök a lánctalpakhoz. Szedtem, kapkodtam a cigarettát apámnak, hogy legyen neki, ha majd megtérül a háborúból.
A világégés helyi töredékei élesen megmaradtak emlékezetemben, de alig illeszthetők időbeli sorrendbe. A háború első jeleként - még apám idejében - tigris tank került a karácsonyfa alá. Nem bírtam abbahagyni ide-oda tologatását, mert még szikrákat is szórt.
1944-ben elvitték a toronyból az egyik harangot, pontosabban cigányoknak parancsolták meg a leszerelését. Mikor elkészültek vele, cipekedés helyett szabaddá tették az egyik ablakot s azon keresztül pottyantották le az utcára, ahol tompa huppanással ért földet; az ütődéstől két darabra tört.
Az idő tájt ismételten elhallatszott Sopronból a visongó szirénázás, utána meg a gépek morajlása, zubogása, a bombák robbanása. A liberátorok alakzatban tömegesen repültek el felettünk. Eget betöltő dübörgő morajlásuk belém telepedett és befészkelte magát hallásomba. Gyakran ezüst színű csíkokat szórtak alá. Minden érdekességük ellenére sokkal inkább a legkülönbözőbb típusú repülőgépek modelljei nyűgöztek le. Hiába mondták, nem szabad hozzájuk nyúlni, mert mérgezettek, meg fel is szoktak robbanni. Az egymotoros vadászgéptől a hatmotoros bombázóig nagyon változatos gyűjteményre tettem szert; a propellerek kerekre vágott kaucsukból voltak, a gépek meg valami könnyű kékesszűrke műanyagból. Óvatos voltam ugyan kirakásukkal, egyik alkalommal - már a front átvonulása után - mégis rosszul időzítettem a bennük való gyönyörködést, mert éppen keresztanyám nyitott be a szobába. Még anyámmal is szóváltásra került sor, miért engedi ezt meg nekem, hiszen felrobbanhatnak. Ez a veszély mitsem zavarta; összekapkodta egész légi haderőmet és a tűzhelybe vágta. Alig hagyta el a szobát, gépeim mentésébe kezdtem, de épen egyiket sem sikerült kiszednem a tűzből nagy bánatomra.
Egy szép napon magyar katonákat szállásoltak be hozzánk. Napközben a kastélyban tartózkodtak, csak éjszaka háltak nálunk. Közöttük volt a motorkerékpáros, mindig bolondozó Elek, aztán Sipos, akivel keresztanyám kezdett jóban lenni.
Siposék egyik este nagyon idegesen érkeztek meg, letolva minket, kényelmesen üldögélünk, miközben az oroszok sztalingyertyázzák Cenken a Széchenyi kastélyt. Rögvest menekülésre késztettek minket. Sipos öcsémet vette nyakába és futottunk ki az Ér partján a Bikaréten ásott fedetlen bunkerba. Kísérteties volt a gépek visongó zúgása. Csendes este volt, így hallható volt a tűz ropogása, sistergése. Nagy félelmemben a bunker aljában kuporodtam le. Sipos azonban úgy vélte, nekem is látnom kell ezt a pokoli jelenetet. Felemelt; én csak hunyorogva mertem felnézni. A sztálingyetyák fényes csíkokban hulltak alá a repülőkről, lent meg rózsaszínű, narancssárga színben verődött fel a lángtenger fénye.
Anyám elpanaszolta nekik a patkányözönt. Nagyon egyszerű módon oldották meg: a ház végét képező fészerben lévő ól bejárati cölöpénél tátongó lyukba talán egész benzineskanna üzemanyagot öntöttek, majd pedig meggyújtották. Huhogó lángnyelv csapott fel majdnem a tetőzetig; szerencsére nem gyulladt meg, ellenben véget ért a patkányvész.
Magyar katonaorvosnak köszönhetem életem megmentését. Hasmenéssel kezdődött, a végén már tiszta vér jött belőlem. Először eltitkoltam anyám előtt, míg feltűnt neki gyakori guggolásom a trágyadombon. Amint meglátta, elszörnyülködött. Az értesített magyar katonák este magukkal hozták a katonaorvost. Ketten fogtak le, mert az orvos sehogyan sem tudta volna belém önteni a kegyetlenül keserű, szintelen folyadékot. Utána kerek, cikóriára emlékeztető barna tablettát vetetett be velem. Ez már elfogadható volt, mert édesen ízlett. Ebből hagyott is néhányat. Szinte az utolsó órákban sikerült a beavatkozás, ugyanis másnap reggel tovább vonultak a katonák.
Egyik este hatalmas német katona rontott ránk. Parancsolóan enni kért, nagy izgalommal jó adag sonkás tojásrántottát kíszített neki anyám. Amint mindet befalta, végigfeküdt az ágyon és nyomban elaludt, elvéve előlünk a fekvőhelyet.
Idegenek dolgában a német katona után amerikai vagy angol pilóta tévedt be hozzánk. Sehogyan sem értettük egymást. Valaki azt tanácsolta neki, menjen a községházára és ott jelentkezzen. Nem tudom, mi lett a sorsa. Lehet, abból a gépből ugrott ki, amelyik a Csörgető patak és az Ikva összefolyásánál a fürdőnél zuhant le, tele géppuska tölténnyel.
A németek alaposan megszállták házunkat. Keskeny udvarunkban még gyalogsági ágyút is helyeztek el gépkocsik mellett. Alig tudtunk tőlük mozogni. A későbbiek folyamán is ellenállhatatlanul csábított és bódítóan hatott az orromba nyomuló benzinfüst. Több napon át maradtak, így volt idejük szemrevételezni az egyik ölőt. Én mindig a nyomukban jártam. Tüstént jelentettem is anyámnak, nagyon nézegetik a disznót ezek a németek. Anyám rögtön tudta, mi lóg a levegőben és keresztanyámra bízva a két gyereket Lózsba ment, segítségül hívni nagyapámat. Mire visszaért, vége volt a műveletnek. Mihelyt elkapták a németek a disznót, nagy kiabálásba kezdtem, keresztanyám rohant oda. Sikerült is kiütnie az egyik német katonának a kezéből a bajonettet, de ez nem mentette meg az állat életét. Nagyon sietős lehetett dolguk, mert még ki sem nyúlt a disznó, feldobták az egyik nyitott kocsira, aztán elhajtottak valamennyien a Csordahajtón.
Az oroszok bevonulása előtt szinte naponként dobolták ki a rekvirálást. Eleinte házanként szalmát, majd száraz takarmányt kellett kirakni a házak elé, amit onnan el is vittek. Végezetül már élő állatott kellett leadni. Anyám kerresztanyámat kérte meg, vezesse az üszőt a kijelölt cenki leventetérre. Mire odaért, már senki sem törődött az összeterelt állatokkal; keresztanyám várt egy ideig, aztán hazafelé indult, üszőnk meg nyomába szegődött, mégsem merte magával hozni, ami miatt anyám méltatlankodott is.
Keresztanyám felajzottan számolt be a zsidó kényszermunkások elpusztításáról: a cukorgyár répamosó csatornája előtt sorakoztatta fel őket az SS-különítmény, legéppuskázta őket, a csatornába hullott testeket pedig mésszel öntötték le.
A legvégén még tankcsapda is épült a Papköz lezárására a plébánia kerítése és a mázsaház között. A németeknek sikerült saját csapdájukba esni, ugyanis Szécseny felől éppen erre vette útját egyik páncélos osztag. A tankkal sehogyan sem tudtak átvergődni a csapdán, ezért septiben a helybéliekkel bontatták szét, már amennyire lehetett.
Az oroszok bevonulását több napi ágyúdörgés után valamikor délutántól puskaropogás előzte meg Ebergőc felől. Éstére Tamás Margit néninek a plébánia melletti Hézli-háza
kertjébe vonultunk jó néhányan. Pontosabban a kertben ásott fedett bunkerban húzódtunk meg éjszakára. Aránylag sok gyerek volt, de csak két férfi, Margit néni testvére Gyula bácsi, meg Toma Józsika apja, Józsi bácsi. Meghordták a bunkert szalmával, rátelepedve nagyon otthonosan hatott. Dunnát is vittünk magunkkal, s viharlámpa fénye mellett mi gyerekek kimondottan élveztük a helyzetet. Reggel idegen hangokra lettünk figyelmesek, amik kimondottan nekünk szóltak. Gyula bácsi kimászott, azaz előbb csak a fejét dugta ki, de az orosz ráparancsolt, menjen ki. Mikor látta, tele van emberrel a bunker, ordibálni kezdett vele és ráfogta géppisztolyát, ami elvette a bátorságunkat. Végül azzal fenyegetőzött, ha nem megyünk fel, tankkal beletaposnak mindnyájunkat a földbe.
Kimásztunk sorjában, aztán elől az udvarban a tornácon ácsorogtunk. A visszavonuló németek még el akartak búcsúzni a falutól, s dél felől két ágyúlövést adtak le a közelben lévő templomtoronyra. Ezt még szórakoztatónak is véltük, ellenben a harmadik lövedék a szomszéd Bongyorok háza tetőzetében robbant. Nagy riadalom támadt, a lányok, asszonyok sikoltoztak. Mire eloszlott a fűst, óriási lyukat láthattunk a szomszéd padláson. Anyám csodaként emlegette, ugyanis mindenki szenvedett valami sérülést, vagy legalább szilánkot kapott, mi hárman viszont teljesen épen maradtunk.
Ha jól emlékszem, ezután felsorakoztunk az utcán és következett a már említett “díszmenet" a falun és a Kisutcán át a Kerekes rét felé Cenk irányába.
A front az orosz tankok átvonulásával ért véget. Estére azonban megérkezett a gyaloghad. Anyám színlelt nyugalommal fogadta a kvártélymestert, mondván neki, nálunk nincsen hely, menjenek jobb szomszédunkba. Kiderült, mikor már harmadszor jött az orosz, éppen onnan küldték át; Treszka néni értett a nyelvükön, mivel tudott horvátul. Ekkorra már nem maradt más hátra, mint összeszedni a legszükségesebbeket és anyám, karján öcsémmel engem meg kézen fogva sietett át Szécsenybe Mári nénémhez. Nagyon összezsúfolódtunk, de ez nem akadályozta az egyik orosz katonát és ráadásul ő is közénk feküdt. Másnap a dolgok után kellett nézni, mindenekelőtt el kellett látni az állatokat. Anyám most gyermekeivel tüntetően vonult végig a falun, mert az a hír járta, az oroszok nem nyúlnak a gyermekes anyákhoz. Hasonló határozottsággal akart betérni házunkba, ami egyrészt könnyűnek látszott, mivel a megszállók kiemelték a kaput, másrészt lehetetlen volt, mivel géppisztolyos őr útját állotta. A többiek ott nyüzsögtek az udvaron. Anyám nem akart tágítani, az őr azonban ráfogta géppisztolyát, így kénytelen volt meghátrálni. Szürke pufajkás alacsony emberek voltak, ellenben a tülekedésre odajött valami rendes katonaruhát viselő tisztféleség, és el kezdte magyarázni, mama, ne féljen, de most ne jöjjön be a házba, csak másnap, amikorra már tovább vonulnak a vad kinézetű (kirgiz?) pufajkások. Ők hatan még itt maradnak, de ez ne zavarjon minket. Ukránok voltak. Közben én veszélytől mitsem tartva kezdtem nézelődni a házban: egyetlen keskeny udvari ablak kivételével bedeszkázták az ablakokat, a konyhaajtót; a berendezést kihordták az udvarra, az első szobát félig meghordták szalmával. Ott heverésztek a katonák. Volt több mint félméteres színes Mária szobrunk. Az is ott feküdt a szalmán; az egyik katona ölelgette, csókolgatta mint valami valóságos élőlényt. Anyám is nekibátorodott, és arra kért, hozzam el a szomszéd udvaron áthaladva, hátul, a kutnál kiakasztott zöld szvetterét. Utána ismét Szécsenybe mentünk.
Hazaérkezésünk után - a kirgiziek valóban tovább vonultak - nagyon barátságosan fogadtak az ukránok: öcsémet a nyakába kapta egyikük és táncolva körbe hordozta az udvaron, nekem meg krumplicukrot adtak, amit nagy élvezettel majszoltam. Segítettek az állatok ellátásában is: olyan gyorsan hajtották a szecskavágót, mintha motort szereltek volna rá. Anyám mégsem akart teljesen egyedül maradni velünk, ismét nagyapámáért ment Lózsra. Már öreg embernek számított, de azért biztonságot nyújtott jelenléte. Amíg nálunk maradt, vele háltam egy ágyban.
Az oroszok bevonulásakor légitámadás is érte a falut. Két bombát dobtak le; az egyik az utcán robbant és Rokob Flóri bácsit ölte meg. A másik a Marcin házra hullott, de az ütőszeg állítólag elgörbült a mestergerenda bügykén, így csak a földbe fúródott, de nem robbant fel. Onnan kiásták és a kertjük végében az Ikva (tulajdonképpen Malomárok) partján ásták el. 1953-ban a meder szabályozásakor ráakadtak a kubikusok. Félig felfedve pöffeszkedett heteken át, míg végre elszállították. A Malomárkot végig szabályozták; a Kétikva között rengeteg lőszerre akadtak, amit tüzet rakva előszeretettel robbantottak fel.
A háború nyomaként sokáig szanaszét hevertek a különböző autóroncsok, megmaradtak a lövészárkok, bunkerek. Az erdő szélén a Csordahajtó felől vezető út végén két magyar katonát temettek el; sírjukat kihantolásukig két léckereszt jelölte. A Bilovics-köz végiben a Cseszkó ház előtt hosszú időn át nagyobbacska fiúk játékszerként használták az ott hagyott két német légvédelmi ágyút. Az egyik használhatatlan volt, a másiknak félkörben mozgatható volt a csöve. A lejtő miatt ezt fel kellett tolni, akkor ráült két-három gyerek, majd a cső eleresztve nagy lendülettel vitte a másik oldalig a rajta ülőkét és hintázott vissza középre.
Az oroszok is találtak maguknak játékot: az urasági földekről kisvasút szállította a földekről a petőházi cukorgyárba a répát. Gazdátlanul, kihasználatlanul álldogáltak a ,,pomváglik“. Sikerült beindítani a kismozdonyt, a katonák meg nagy vidáman kocsikáztak az épen maradt szakaszon fel-alá.
Moszkvában a nagy díszszemlét követően óriási tűzijátékkal ünnepelték a háború végét. Ha nem is hasonló méretekben és teljesen ilyen szándékkal, erre nálunk is sor került. Udvarunkon nézelődtem, amint éppen a Láncoskép felé kétfedelű repülőgép szállt el felettünk. Hirtelen nagy fekete füstgomolyagot pillantottam meg; be is kiáltottam anyámnak a házba, nézze meg gyorsan, mekkora füstöt eresztett a repülő. A füst valójában Homorék felől jött, az ő pajtájuk gyulladt ki. Úgy beszélték, az egyik orosz katona égő gyufával akart meggyőződni arról, vajon üres-e az ott tárolt benzines hordók egyike. A művelet meg is tette hatását: a tűz mindkét irányba terjedt, s azon a soron a Láncosképtől az iskoláig legégett valamennyi pajta. Egyik oldalt az utca vége, a másikon a templomkert akadályozta meg a tűz további terjedését. Heteken, hónapokon át szekereken hordták a gazdák a Linkóba a cserép- meg egyéb törmeléket.
A szovjet egységek nálunk maradt része a kastélyt vette birtokába hadiszállásul. Valójában gyűjtőtábornak szemelték ki. A Temető felé vivő Csordahajtó mellett a papkerttel szemben húzódott a Mentesék földje. Anyám elbeszélése szerint elhelyezésükig ott őrizték a magyar hadifoglyokat, míg a kastélyban a marhaistállókban és azok padlásán zsúfolták össze őket. A falu népének megengedték, hogy hetente kétszer, kedden és pénteken élelmiszert vihetett nekik néhány asszony, de őket is csak a kapuig engedték. Mire jött a nyár, kitört a tifusz és a faluba is átterjedt. Nem tudni, hányan estek áldozatul.
Volt, aki szökéssel akart megmenekülni a kastélyból kivezető földalatti csatornán. Lehetséges, hogy sikerült is egyiknek-másiknak. Annál nagyobb rémületet keltett az az eset, amikor kitudódott, az oroszok megvárták, míg a csatorna végéig kúszott két fogoly, s ott lőtték le őket. Ezt követően berácsozták a csatorna kifolyóját. A kertészkert helyén kiutalt házhelyünkön jókora kút volt; irdatlan nagy ajtóféleséggel fedték le. Nem mertük használni, mert azt hiresztelték, a fogolytáborból származó ember hulláját húzták ki belőle.
Többször elmentünk a Nagykertbe, s onnan hallgattuk a kastély magas kőkerítésén áthallatszó világvégi takaródót, amit gyászos együttérzésből inkább búcsúztatónak véltünk. Annyira mindennapjainkhoz tartozott a ránk szakadt helyzet, hogy buzgón ment a nép a templomba és könyörgően énekelte az imertté vált fohászt:
Ha égből földre néz szemed,
Anyánk ha bút és bajt keressz,
S ha látod lenn a föld porát,
Ki jár ott véres Golgotát.
Foglyainkra nézz,
Sorsuk mily nehéz,
Óh szándd meg őket
És védd meg őket,
Viharban annyit szenvedőket.
Egyházi ének volt, mégis hamarosan betiltották, és a templom falai között sem volt szabad énekelni.
A könyörgés, nem tudni, mennyire hatott. Nagyon kevesen tértek meg a hadifogságból, talán 1953-ban Kertész Imre. Változatlanul életvidám maradt, fügyörészve, danolászva végezte napi munkáját. Utolsóként Bongár Pistát engedték haza 1954-ben. Őt civilként vitték magukkal a megszállók.
Faluszerte ismertté vált a táborparancsnok, akit csak Jungi papaként emlegettek. Ő viszont a szesz foglya lett, s amikor már a helyi noha is elégtelennek bizonyult, megitta a spirituszt. A szesz meggyulladt benne, az ő élete meg kialudt. A kastély udvarán a gesztenyefák alatt obeliszkszerű fejfát készítettek neki deszkából, benne egy üveg borral, tetején vörös csillaggal.
Nem tudni, honnan, egyik nap valami szökevényféle alacsony ember kéreszkedett be hozzánk. Anyám, már apámra való tekintettel is, befogadta, de csak az istállóban adott neki helyet. Segített is valamelyest a napi munkában, de egyik éjszaka nyomtalanul eltűnt apám csizmájában. Csupán pesti mivoltát sikerült megtudni róla.
A háború utáni ínséges idők úgy is éreztették közvetlen hatásukat, hogy Debrecenből hozzánk költözött Márcella nagynéném családjával. Velük osztottuk meg a házat: ők vették igénybe az első szobát, mi a hátulsót. A füstös konyhát kemencével közösen használtuk. A velük hozott dajkát, Böske, Sarkadi Erzsébetet ránk hagyták. Én Böskével osztottam meg az ágyat, mégsem szívlelt meg különösebben. Mindig Ottó öcsémnek fogta pártját, helyette és miatta többször kikaptam tőle. Nem szeretett makacs, duzzogó viselkedésem miatt, igaz, én meg szerettem felbosszantani.
A növekvő nyomorban anyám feltárta neki, Böske 18 éves leszel, keress magadnak másútt boldogulást. Lózson sógorom anyja fogadta be 1948-ban, onnan Budapestre távozott. Eléggé szomorúra sikerült a búcsúzkodás. Előtte udvarlója is akadt a vasutas Visi Pisti személyében. Valaki felbíztatta öcsémet, ha jön hozzánk, kérdezze meg tőle: Visi, tudsz visítani? Ottót ő is bizalmába fogadta, ami szerencsétlen fordulattal ért véget. Pisti lakodalomból jövet kóstolóval állított be; nem hiányzott a boros üveg sem. Ebből öntögetett nem csak Böskének és magának, hanem öcsémnek is. A négy-öt éves gyerek szinte az eszméletlenségig berúgott, arca egészen elkékült. Márcella néném kezdte ápolgatni, közben üzent anyámnak a mezőre, halálán van Ottó. Anyám lélekszakadva állított be, de csak annyi tellett ki tőle, hogy Pistit bódultnak nevezte és megmondta neki, többet ne tegye be lábát házunkba. Márcella néném meg azt hajtogatta: ides Ottónk, ne halj meg!
A főváros koplalása hozzánk is beköszöntött. Jobb oldali szomszédunkban több hónapon át pesti kislány üdült, de inkább szomorkodott. Hasonló korú lehetett. A kerítésen át figyelgettem, valahányszor karját kitárva szárnymozdulatokat utánozva sétált fel-alá az udvaron és önfeledten énekelte:
Szárnyat repül egy madárka,
Szárnyaival integet,
Levelet hoz a nyakába´,
Jó anyámtól üzenet.

Kismadárka hozza nékem
Jó anyámnak levelét,
És azt mondja, hogy szeretné
Látni kedves gyermekét.

Repülj vissza kismadárka,
Mondd anyámnak, csókolom,
Én már többé nem mehetek,
Nem sokára meghalok.

Nagyon sajnáltam a kislányt. Megtanultam s megőriztem a tőle hallott dalt; talán a legelső volt életemben. Még nem jártam iskolába.
A koplalás enyhítésének egyik módja volt sportolók vendégszereplése. Lejött hozzánk jóllakni egyik pesti focicsapat. Habár 10:0-ra megverték a falubelieket, mégis büszke volt látogatásukra a falu, meg hogy milyen jó csapat is a pesti válogatott.
A háborús hangulat évekig eltartott, hiszen a fogolytábor felszámolása után is tapasztaltuk a Vörös Hadsereg jelenlétét. Éppen trágyát hordott anyám, én is vele tartottam. Valahonnan Sopron felől kétfedelű repülő célzott meg minket. Egészen a szekerünk fölé ereszkedett, az ökrök felemelték fejüket és szokatlan hangon bődültek fel. A gépből hallottuk az oroszok röhögését. Máskor meg teherautón elhajtottak mellettünk rajta egész cseresznyefával. Az ágakon majmokként csüngtek a katonák. Sopronban egyik alkalommal dermesztő látványként hatott a várkerületen végighaladó nyitott teherautó, rajta rabruhába öltöztetett foglyokkal; őrzőik rájuk szegezték géppisztolyukat.
Egyébként is megmaradt az ágyúzás a Fertő tó felől osztrák oldalon. A légi tűzérség gyakorlatozni szokott égtelen lövöldözéssel. Ilyenkor felszállt egy vagy két repülőgép bőrzsákot vontatva maga után. Erre céloztak az orosz katonák. Utolsó megnyilvánulásként minden előzetes dörej nélkül bocsátottak útjára egy löveget. Vasárnap délelőtt volt, mise előtt. Szintén az udvaron tartózkodtam, amint félelmetes süvöltést, sípolást hallottam. Egész alacsonyan süvített el fejünk fölött valami, másodperceken belül belerengett a föld. Misekor tudtok meg: a lövedék a mi utcánk déli oldalán csapódott a földbe Ferkó Vaszarics Bözsiék udvarán. Azt állították, hét méter mélyre hatolt, s ezért nem vitték el a kihívott tűzszerészek.
A háború utáni vergődésben nem sok ideje és ereje maradt anyámnak két gyermekére. Egész nap kint volt a határban, sokszor csak sötétedéskor tért haza, de akkor még etetni is kellett. Ilyenkor Som Teri nénénkre, majd annak hugára, Dudám keresztanyámra bízott mindkettőnket. Nagyon hosszúak voltak a napok; estefelé mégsem mertünk bemenni a házunkba a sötétedés miatt, inkább kint üldögéltünk az utcán. Egyik ilyen alkalommal a hazatérésre szólítást nem tudtam követni; délutántól egyre nagyobb fájdalom ült ágyékomba, végül felkelni sem tudtam a földről. Úgy kellett hazavinni. Télen - ha éppen nem gyötörték a gondok - sokat mesélt és énekelt, néha-néha még tréfálkozásra is tellett tőle. Nagyon restelltem, amikor öcsém elsőáldozásakor az örvendező szülők között anyám feltűnően könnyezett. Mise után meg is kérdeztem tőle: miért sírt? Ej fiam, a második gyereket nevelem apa nélkül - fakadt ki, belém szorítva a szót.
Nem találom okát, minek volt betudható, de a későbbiek folyamán annyira elbátortalanodtam, hogy egyedül féltem átmenni akár a szomszédba is, amikor meg anyám a legkülönbözőbb ügyekkel bízott meg (kölcsönkérés, bejelentés az irodában), mindig alapos szidásába került, míg sikerült rászednie. Kivételt csupán a Dorner, meg a ,,Hangya“ képezett, mert az odajárás idővel szokássá vált élesztőért, sóért, ecetért.
Mellément azon korai kísérlet, amikor - talán keresztanyám - elvitt az óvodába. Rettenetes szorongás vett rajtam erőt. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam, a számat meg ki sem mertem nyitni. Így történhetett meg, hogy az óvónéni szoktatási nekirugaszkodásai végén kijelentette, hogy vigyenek haza, és ne hozzanak többet az óvodába. Igen, mert már nagyon kellett pisilnem, de nem mertem szólni, míg a lábam körüli pocsolya tanúskodott a dicstelen műveletről.
Mégis mindig társakra vágytam. Apám életében, de kezdetben utána is, mindennapos volt nálunk Toma, Kunhegyi Józsika. Egy évvel volt idősebb, mindenben rá hallgattam, még abban is, hogy mártsam a sapkámat a kapu mellett álló vödörbe, amibe csak úgy csínytevésből bele szoktunk pisilni. Csorgott a piszkos lé belőle, de Józsika arra bíztatott, tegyem csak a fejemre. Anyám ugyan hamarosan észrevette és éktelen szidalmakkal hordta le Józsikát, de már késő volt. Hideg idők jártak, fertőzéses megfázás kapott el. Az egyik halántékomon nagy sömör keletkezett, szinte mind kihullott a hajam; a gennyes sebfoltot hónapokig gyógyítgatta anyám pipityérrel, de így is megmaradt a nyoma. Józsika elmaradt, meg aztán el is költöztek Farádra, ahol apja állomásfőnök lett a GYSEV-nél. Magányosan teltek napjaim. Ebben az állapotban ácsorogtam az utcán. A házunk előtt haladt el a három-négy évvel idősebb Faranc Gottlieb Lajcsi. Kis Ernőnek szólított, erre nekibátorodva behívtam hozzánk játszani. A sporherd mellé telepedtünk le a konyhán. Lajcsi ügyesnek és leleményesnek bizonyult: kukoricatorzsából hidast épített nekem. Amint keresztbe-kasba rakta egymásra az egyes darabokat, magyarázgatta, hogyan kell ezt csinálni. Amikor elkészült, nagy boldogság költözött belém: ha csak egy alkalomra is, ismét lett jópajtásom, aki törődött velem és még tanultam is tőle valamit.
Az óvodai kudarc után az iskola első osztályának első napja sem kezdődött jól: a Mesterné az első padba ültetett. Nyugtalan természet lévén, nem tudtam ülni sokáig mozdulatlanul, s így belerúgtam a padzáró deszkába, aminek furcsa hupogása idegesítette a tanító nénit. Nyilvánvalóan nem kellett kutatnia a tettes után, hiszen ott ültem közvetlen közelében, ezért mindjárt meg is intett. Hiába akartam másként, valamelyik lábam újra és újra beleütközött a záródeszkába, mígnem a Mesterné megelégelte az egészet: kihívott az osztály elé, aztán vesszővel elverte a lábamat. Sírva mentem haza, és kijelentettem anyámnak, hogy én soha többé nem akarok menni iskolába...
Mesterné, azaz Nagylósy Gyulánéhoz nem fűződik sok, egyáltalán kellemes emlékem. A lábvesszőzés után következtek a körmösök. A palatáblán párhuzamosan tanultuk, gyakoroltuk a betűket és a számokat. A betűkkel nem volt sok bajom, de annál több a számok közül a kettessel. Bárhogyan igyekeztem, sehogyan sem sikerült a kunkor s ezzel a számot megállítani a lábán. Félénkségem begörcsölést idézett elő. Tanító néni nem nagyon biztatott, inkább parancsolt, és ez éppen az ellenkező hatást váltotta ki; még azzal sem tudott elérni eredményt, hogy a kezemre verve akarta vezényelni ujjaimat. Megint bőgve mentem haza. Otthon folytatódott a szigorított tanítás. Anyám ugyan megmutatta, hogyan kell írni azt a bűvös számot, de amikor rajtam volt a sor, sehogyan sem állt rá a kezem, pedig végül tele kellett írnom a palatáblát és másnap bemutatni az eredményt. Bármiként is, egész életemben gyakran megbotlottam a 2-es számnál, ami átvitt értelemben a kettősségre is vonatkozott.
Lehet, hogy Tanító néni eleve nem szívlelhetett, mert többször térdepeltetéssel is fenyített. Egyik alkalommal feltűnt, hogy térdepelő társaim egymás után mehettek a helyükre a varázszsóra: Tanító néni, bocsásson meg, többet nem leszek rossz. Ebből én is okulni véltem a vasárnapi misén tanúsított viselkedésemért kirótt büntetéskor. Mindjárt hétfő reggel megleckéztetéssel kezdődött az óra. Tanító néni nem érte be szavakkal, hanem ki is térdepeltetett. Alig hogy belekezdtem a vezeklésbe, máris felálltam és kezdtem hadarni a varázsszavakat. Tanító nénit nem sikerült megtévesztenem, ezért - miközben a többiek mind felkeltek már mellőlem - én még ráadást is kaptam. Érthetetlenül feleslegesnek bizonyultak a tornaórák, hiszen úgyis hancuroztunk eleget. Ezek egyikére még emlékszem is: Felálltunk a padsorok közé, majd sorjában nekirugaszkodtunk az első padok magasságában felfordított lavórnak. Ez volt a magasugrás. Volt, aki megtorpant, majd újból nekilendült. Czákler Teri a másodikosok közül nagy nevetést váltott ki mutatványával, ugyanis teljes lendületből a lavór tetejére ugrott. Cickének nevezett sorstársunk nem úszta meg egyszerű dorgálással, hanem copfjánál fogva ráncigálta meg a Tanító néni. A szokásos fegyelmezési-nevelési módszerek alkalmazásánál általában különbséget tettek a fiúk és a lányok között. A fiúknál legenyhébbnek számított a barókázás; ennek súlyosbított változata pofonnal járt együtt. Utóbbi nem csupán fájdalmas volt, de megalázó is. Szigorúbb esetekben - de inkább az alsó osztályokban - szokásban volt az elnadrágolás nád- vagy mogyorófa pálcával. A körmöst a lányokra is alkalmazták - ha kéznél volt - lapos vagy élére állított vonalzóval, de jóval ritkábban mint a fiúknál, és a térdepelést is inkább a fiúkra rótták ki. Ennek szigorított változataként szabták meg a guggolást csipőre tett kézzel. Előfordult, - de ez inkább kollektív fegyelmezésnek számított - a vigyázzban állás is, feltett kezekkel a szűk padokban. Egyéni büntetésnél sokat számítottak a családi körülmények.
Tanítónő létére egyáltalán nem volt szeretetre méltó jelenség, inkább félelmet keltett szigorú, megvetésre valló tekintetével, amire alig ült ki mosoly. Ebben a kivitelezésben csak növelte elriasztó mivoltát, amikor egyszer óra alatt egyszerűen lefordult a székről és dülledt szemmel nézett a semmibe a katedra széléről. Riadalom támadt a két összevont osztályban, a lányok sikoltoztak. A bátrabbak még csak kisurrantak a katedra mellett lévő ajtón, azonban a többiek kinyitották az ablakokat és úgy ugráltak ki az iskolaudvarra. Ez nem járt sérüléssel, mivel földszíntes volt az épület, az udvart meg kaviccsal szórták meg. A zajra előkerült férje, a Főtanító úr és átvitte az iskolaépület másik szárnyát képező lakásukba.
Az 1947. évi tavaszi árvíz idején azzal keltett félelmet, hogy fel hívta a figyelmünket a két legnagyobb elemi veszélyre: a tűzre és a vízre. A tűz elől el lehet, a víz elől menekülni nem lehet - hangzott szentenciája. Csupán az első osztályt töltöttem kezei között. A későbbiek folyamán kerültem őt, és csak akkor köszöntem neki az utcán, ha sehogyan sem tudtam kitérni előle, de ott egyébiránt sem nagyon mutatkozott. Ennek ellenére az ő személyéhez fűződik első, felszabadultsággal járó alapélményem. A jóidő beálltakor, valamikor tavasszal kirándulni vitte mindkét osztályt a Csordahajtón végig, egészen a négy gesztenyefával szegélyezett Vörös Keresztig. Ott hosszabb ideig tartózkodtunk. Hazainduláskor biztatására buzgó lelkesedéssel meneteltünk és énekeltük:
Piros rózsa, fehér rózsa
Kihajlott az útra.
Gyerre velem kispajtásom
Szakajts egyet róla.
Nem szakítok róla,
Nem kell nékem rózsa,
Az én rácsos kiskertemben
Száz a nyíló rózsa.

A szomorkás dallam és szöveg átjárt, életre szólóan belém ivódott ez az első, közösségileg tanult és énekelt dal.

Nyolcadikas koromban már elterjedt volt nálunk is a ballagás vándorbottal, lámpionnal, batyúval, benne pogácsával, füzetkével. Irkalapokból aprították kicsire, valaki fekete cérnával fűzte össze közepén. Minden tanítónktól volt benne útravaló. Mindjárt elsőnek Tanító néni jegyezte be: “Ha betűt látsz, gondolj arra, akitől az elsőt megtanultad." Mi volt ez, ha nem hálát elváró szándék, megmaradni volt diákjai jó emlékezetében? Talán fel sem merült benne, mennyire szívtelen módon igyekezett megtanítani velünk a betűvetést.

A második osztályban a Mátyásnak nevezett Gottlieb István vett kezelésbe. Neki, mint férfinak természetes tekintélye volt, amit testi fenyítéssel is nyomatékosított. Ő idomította belénk az egyszeregyet: reggelenként, mielőtt elkezdődött a tanítás, kórusban mondtuk végig, míg - már aki - elsajátítottuk ezt a nélkülözhetetlen műveletet. Amikor már jobban ment, az ötösnél tréfára is vettük a dolgot: ötször öt, az huszonöt, János bácsi megdöglött, holnap lesz a temetése, te meg lész a felesége. Feleltetéskor nyilvánvalóan egyenként tudni kellett, mert ha nem, akkor következett az idomítás egyik vagy másik változata. Mint amolyan falusi iskolában mindent igyekeztek belénk verni. Mátyás tanító szigorúsága mellett jól is magyarázott, azaz szemléltetően adta elő a tananyagot. Nem egyszer addig ismételte és ismételtette el, amíg megnyugodva észlelte, hogy a gyengébbek is felfogták, amit elmondott és természetesen közben fel is írt a táblára. A harmadikosoknak már dolgozatot is kellett írniuk pl. az olvasókönyvből vett történetről: Lakodalom van a faluban. Mátyás gúnyolódni is szeretett. Kisbíró Rokob Imrét kifigurázta azért, mert az eredeti szöveg első mondatát is onnan vette és durrogás helyett dorognak a pisztolyok, írta, még hozzá egy r-rel, amiért a két osztály előtt nevetség tárgyává tette Mátyás.

Tartottam tőle, valamiképp mégis kedveltem. Tetszett, amikor bricsesz nadrágban, birgeri csizmában magabiztosan járt-kelt az osztály előtt. Magas homlokán fordított w alakban végződött hátra fésült haja, amit én ösztönösen eszességének fogtam fel. Szerettem volna, ha valamikor nekem is olyan lesz a homlokom. Akkor azonban nagyon erősen megmutatkozott, mennyire házi használatú volt szókincsünk. Az alsó osztályokban tavasszal általában ágynak döntött valami betegség. A hiányzás miatt nem volt meg a házifeladatom. Mátyás felszólította az osztályt: Deák kivételével mindenki vigye ki a füzetét. A nevemet hallva rögvest felálltam s a katedra felé igyekeztem. Mátyás türelmetlenül megismételte: Deák kivételével. Nos, én még nem ismertem ezt a kifejezést, de mint megmutatkozott, az osztály legtöbbje sem.

Mátyás tanító végig tanított az általános iskolában, a felső tagozaton számtant és fizikát, tornát. Mikor Kóbor tanító elköltözött Szécsenyből, ő költözött az ottani, kertes iskola emeletén lévő lakásba. Kivételezésként érintett, amikor - tanítás közben - kirendelt kertásásra, mert ezáltal engem is az erősebbek közé számított az 5. osztályban. Persze nem volt elégedett velem egészen, mert Szécsenyben többször is elkéstem, a hosszú ülés meg ellankasztott. Deák, ne aludj - szólt rám ilyenkor, néha a méterrúddal is megkocogtatva fejemet. Mivel az alsó tagozaton minden tantárgyban illetékes volt, így éneket is tanított, többek között a Volt nekem egy kecském c. dalt még a 2. osztályban, de talán erre az időre esett az Egy kis malac röfröfröf megtanulása is.

A második osztályban betörtem az igába, nem is csoda, Mátyás valahányszor elmondta: vagy megszoktok, vagy megszöktök. A 3-4. osztályban meg - anyám elbeszélése után - már feketék lettek a körmeim, annyi körmöst kaptam Kisasszonytól. Akkor már kezdtem csintalankodni, mert bár jegyeim másról tanúskodtak, a fegyelem nem volt éppen erős oldalam. Mégis az ő előadásából jegyeztem meg a kalászok példáját, amivel a büszkeséget és az alázatot magyarázta meg: az üres kalászok egyenesen állnak, de a telt kalászok lehajolnak, jelképezve, hogy a teltség nem párosulhat önteltséggel, míg inkább az ürességre jellemző a fennhéjazás. Kisasszony kellő vidámsággal adta elő és plántálta belénk két komaasszony, a kövér és sovány párbeszédes dalát. Sopronból apácák jöttek le hozzánk és nagy sikert aratva adták elő énekelve: Egyszer egy királyfi mit gondolt magába...
5. osztályban megalázóan lebőgtem a szécsenyi iskolában: alig vártam már a tízórai szünetet, csak hogy kieregethessem a felgyűlt levegőt. Kokas KálmánTanár bácsinak azonban éppen a szünet előtt jutott eszébe a fegyelmezés, többek között az előző nap elszalasztott énekpróba miatt. Már kezdtem bízni abban, hogy megúszom, amikor utolsóként engem nevezett meg. A büntetés: guggolás csipőre tett kézzel a padsorok előtt egész tízpercben. Fülöp Mariska, szintén büntetett, lett a felvigyázó, és ő csak úgy belátása szerint írta fel, majd mulatságot kiváltva törölte le a tábláról a fegyelmezetlenkedők nevét. Már a kínok kínja gyötört, amikor egy ügyetlen pillanatban pukkanás szökkent ki belőlem. Néhányan meghallották ezt a mellettem guggolók és kuncogásba kezdtek. Ennek én sem tudtam ellenállni, aminek több és hangosabb pukkanás lett a folytatása. Ezt már mindenki meghallotta; nevetésben, majd hahotázásban tört ki a büntetettek sora. Ekkorra képtelen voltam tűrtőztetni magam, így aztán - nehéz meghatározni - éktelenül dorogni kezdtek a pisztolyok, puska, sőt, gépfegyverropogás hallatszott, de inkább tuba szólt belőlem, míg ki nem jött belőlem a böndőgőz. A hatás elképesztő volt, ugyanis a guggolásból valamennyien hasra estünk s szinte fetrengve röhögtünk a padlón. Tanár bácsi, mintha csak távolból eszmélt volna fel, a dolgozatok javítását megszakítva felemelte fejét, feltolta szemüvegét és megkérdezte: Ki volt az? A vigyázó Fülöp Mariska készségesen válaszolt: a Deák. Tanár bácsi mintha elgondolkodott volna azon, mit szóljon, nekem szegezte a kérdést: Fiam, van édesanyádnak disznóólja? Igen - feleltem. Akkor mondd meg neki, zárjon oda, s ezzel befejezettnek tekintette a különműsort.
Kokas Kálmán Szanyból járt hozzánk hetente kerékpárral. Nem csak zenét, hanem irodalmat is tanított. Néha elidőzött és tette számunkra meglepő megjegyzéseit. A Kirkovics korcsmárosnál lakott, s annak kertjére célozva jegyezte meg egyik alkalommal: peresztegi határ, áldott határ, mert még a füge is megterem. Máskor meg éppenséggel a családnevek alapján a falu lakosságának vegyes összetételéről tett említést: Kirkovics, Pinezics horvát, Gottlieb, Priszinger német stb. Addig sejtelmünk sem volt, hogy a családnevek származásbeli különbözőséget juttatnak kifejezésre.
Tanár bácsi behatóan foglalkozott a János vitézzel. Még házifeladatot is adott, kiki rajzban fejezzen ki egy-egy számára érdekes jelenetet. Elismerésben részesített rajzomért: az óriás meggyilkolását örökítettem meg. Elképzelésem szerint János vitéz csakis csellel teríthette le ellenfelét. Amint az óriás eltaposni készült, János vitéz ezt a pillanatot felhasználva a talpán keresztül beleszúrta kardját, ami a lábfején jött ki. Ebből már következtetni lehetett a hanyattesésre, így aztán könnyen el lehetett bánni az óriással.
A 6. osztálytól érdesebbre fordult világunk, akkortól kötelező nyelvként bevezették az oroszt. Már előtte vasárnap délután összeterelték az egész iskolát. Valami járási ifjúsági főpajtás nagyban élesztette a kedvet az orosz tanulás iránt, miközben furcsa jeleket írt fel a táblára, amiket aztán szóban is megismételt. Az egész bohóckodás arra volt jó, hogy kinyiljon a szemünk, milyen nagyszerű élményben lesz részünk, ha majd meg tudjuk értetni magunkat a szovjet pajtásokkal. A hétfői tanévnyitón osztályonként felálltunk az udvaron; az egész ceremónia csúcspontja volt, amikor bekapcsolták a rádiót és meghallgattuk Darvas József buzdítását az ország valamennyi tanulójához. Máskor Erdei GrúzTibornak már neve hallatán elborzdtunk. Bevonultunk az osztályba. Alig hogy helyet foglaltunk, bejött Mátyás, azaz Gottlieb István. Nem sokáig teketóriázott, hanem mindjárt a tárgyra térve feltette a kérdést, ki lép be az éppen alakulásba vett úttörő csapatba. A 33 tanuló közül egyik sem állt fel. Még néhányszor nekirugaszkodott, győzködött velünk, mígnem sikertelensége láttán kiadta a parancsot: egész osztály vigyázz, kezeket fel! Ebben a pozitúrában töltöttük az időt egészen a tízperces szünetig; fel-alá járva időnként a méterrúddal késztette kiegyenesíttetni a le-lehanyatló karokat, miközben az ülés éle egyre fájdalmasabban vágott térdhajlatunkba. A szünetben megtudhattuk az iskolaudvaron, hogy a felettünk járó osztályok mind beadták a derekukat. Akkor meg minek makacskodni? Mátyás a szünet után módszert változtatott: Ki nem akar belépni az úttörő csapatba? - tette fel a kérdést. Ehhez nagyobb bátorság kellett, hiszen fel kellett állni. Három lány állt fel, a fiúk közül egyedül én. Az elenyésző kisebbség nem érdemelt nagyobb figyelmet, így aztán kimaradtam a csapatból, ami nem jelentette azt, hogy ne kellett volna szinte véletlenül bent maradnom az osztályban, amikor éppen úttörö foglalkozásra került sor. Meg aztán öcsém jóvoltából közvetlenül is meg kellett ismerkednem az igazi úttörőt kitevő pontokkal, mert nála már nem lehetett szó elleszegülésről. Így rám is rám ragadt: Ha felkötöd a nyakkendőt, vigyázz rá nagyon. Azt nem is említve, hogy a tanítás utáni tüntető felvonulások a falun végig az iskola összes tanulójára vonatkoztak. Mert éltetni kellett a béketábort, szidni a tőkés nyugatot. A ,,keretműsort“ a szinte naponként belénk súlykolt mozgalmi dalok szolgáltatták. A békeharcra fel kellett készülni, a harcos békéért síkra kellett szállni. Ezt a célt szolgálta az MHK (Munkára Harcra Kész), ill. annak fejlettebb változata az LMHK (Légy Munkára Harcra Kész), még botokat is kellett faragnunk, kinevezve őket puskának, így gyakoroltuk a díszlépést; jelvény ellenében természetesen eredményesen le kellett tenni az egyes próbákat, köztük a gránátdobást. Nem játszott semmi szerepet, hogy valaki úttörő volt-e vagy sem, mert ez az iskola felső tagozatának minden tanulójára nézve kötelező volt. A továbbtanulásnál is rákérdeztek.
Az énektanulásnak volt szép oldala is: még az 5. osztályban járási versenyre készülve egyetlen kórussá szervezték az iskola jóhangú tanulóit. Gyakoroltunk is, míg lovas szekereken eljutottunk Kópházára. Tanár bácsi arcára kiült a siker mosolya: iskolánk első lett, igaz, ez Koloszár Bori és Práznek Feri érdeme volt, olyan szépen adták elő Kádár Katát.
Átütő élmény mégis Dénes majorban ért: a hetedik osztály elvégzése után, vagyis tizenhárom évesen anyám elengedett napszámba az állami gazdaságba. Gyomláltunk, spenótot arattunk sarlóval. A hirtelen jött nyári zivatar még az aratókat is az egyébként üres istállóba kényszerítette. Miközben kint villámlott, dörgött, szakadt az eső, bent a növekvő tréfálkozás, vidámság nótázásba csapott át. A fiatal aratók, legények, lányok dalolásba kezdtek. A legtöbb éneket nem ismertem, de annál inkább varázsába ejtett, amihez nagyban hozzájárultak a körülmények: dalban felszabadultan, megfeledkezve a külvilágról közösséggé forrottan a marhaistállóban jelenült meg és lényegült át a mindent legyőző életöröm.
Félénkségemet idővel makacsság váltotta fel. Ennek már negyedikes koromban adtam előjelét. Kisasszony, Csizmadia Mária a március 15-i ünnepség egyik szavalójává szemelt ki. Bármennyire akarta, nem álltam rá, pedig már a Főtanító úrral fenyegetett. Mikor kiejtette a nevét, bizony inamba szállt a bátorság, tudva, hogy ő mi mindenre képes. Talán engem lepett meg leginkább, amikor Kisasszony panaszolva adta elő neki, a Deák nem akar szavalni. - Ha nem akar, akkor nem akar - jegyezte meg és máris távozott az osztályból. Ezt jól megúsztam, ami még inkább erősített makacsságomban. Később - s ennek egyre inkább politikai színezete is volt - semmiféle közszereplésre nem tudtak rávenni, így két alkalommal is kibújtam az osztály legtöbbjét érintett színdarab betanulása, ill. előadása alól.
Makacs ellenszegülésem talán eleve véremben volt. Legkirívóbb megnyilvánulási formái éppenséggel a falu plébánosához, Németh Rudolf espereshez kötődtek. Lehetséges, velem szemben megmaradt benne valamiféle ellenszenv, ugyanis emlékezetem szerint apám a karján tartva elegyedett szóba vele a házunk előtt, ő meg még oda is jött hozzánk. Apám mindjárt unszolt is, dicsérjek a plébános úrnak, de a szentnek sem voltam hajlandó, sőt, hogy ne kelljen szembenézni vele, apám vállára fordítottam a fejem. Már ministráns korban voltam, amikor versengés tört ki azért, hogy vasárnap ki legyen az első, ill. második. T. Jenő kijátszott Homor Pistivel, így csak harmadik vagy negyedik lehettem a nagymisén. Ebből huzamosabb ellentét támadt. Oly annyira, hogy a karácsonyi litánia előtt Weisz Ferivel betlehemnézésre betérve a templomba, térdhajtáskor Feri tréfából meglökött; én elveszítve az egyensúlyt elvágódtam, W. Feri meg rám esett. Nem kellett több T. Jenőnek, mert ministránsként nyomban jelentette: Deák és Weisz a Szűzmária oltár előtt hömbölögtek. Litánia után még a templomban elcsipett az egyik sekrestyés, Bönöck Jóska bácsi és bevitt mindkettőnket a sekrestyébe, ahol felindultan várt ránk az öspörös úr. T. megismételte, amit már jelentett. Hiába igyekeztünk megmagyarázni a történteket, a plébános egyedül az illetlen viselkedésért akart megbüntetni mindkettőnket. Mondta is B. Jóska bácsinak, vegye le a szekrény tetejéről a rettegett kutyakorbácsot. Kiosztva az első adagot, követelte, kérjünk bocsánatot. Weisz Feri ezt bőgve meg is tette, én azonban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megértessem vele a ,,hempergés“ okát. Újabb ütlegelés következett, követelve a bocsánatkérést. Ez a számomra lehetetlen helyzet nem csak felforgatott bensőmben, de nem látva semmi okot a bocsánatkérésre, úgy megcsökönyösödtem, hogy minél inkább ütött, annál inkább hallgattam. Végül egészen kifulladt a korbácsolásban, kijelentve, ilyen makacs gyerekkel még nem találkozott. Nem maradt más hátra, mint meghagyta B. Jóska bácsinak, dobjon ki a sekrestyéből. Ez az igazságtalan bánásmód felette feldúlt, és hasonló helyzetekben később sem voltam hajlandó engedni, inkább tűrtem.
Mindez fejlődési folyamatnak volt betudható olyan értelemben is, hogy eleve nem viseltem el, ha bármit erőszakoltak. Mert bár tízéves sem voltam, lelkesen követtük Hegyi Hernicz Gyurit: kisutcai házuktól vonultatott minket, harsányan énekelve Dózsa népe bontsd ki zászlód, itt a helyed, Őseidnek akarata jár teveled... Pedig hat évvel idősebb unokanővérem félelemkeltően világosította fel anyámat: Lenin-fiúkat nevelnek belőlünk és visznek minket a Szovjetunióba. Ez még az EPOSZ (Egységes Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége) időszakában volt, biztosan a DISZ-t (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) megelőző években, az iskolák államosítását követően, meg hamarosan abba is maradt. Az úttörő csapatba való belépésem megtagadása viszont első tudatos ellenszegülésemnek számítható. Akkorra már nap mint nap tapasztalnunk kellett a látszat és a valóság közti szöges ellentétet; a látszat a hazúgság erőszakolt tákolmánya volt. Az iskolában ezzel etettek minket, az épület falain kívül pedig félelem és meghunyászkodás uralkodott, mindehhez minden parancsra történt, nem is számítva a koplalásig felgyülemlett nyomort.
Már kimaradtam az iskolából, amikor volt osztályfőnöknőm - biztosan törődésből - színjátszó csoporttá akarta szervezni az otthon maradt végzősöket. Nekem is üzent, és amikor nem jelentem meg, Homor Pistit küldte értem. Nagy kedvetlenül be is somfordáltam volt osztálytermünkbe; éppen osztotta a Légy jó mindhalálig szerepeit. Már mindenkinek jutott valami, amikor én még mindig hallgatásba temetkezve ültem a padban. Deák, te milyen szerepet akarsz? - szegezte nekem a kérdést Németh Mária. Én semmilyet - feleltem kurtán. Na, akkor menj haza - mondta, de arcán mintha fájdalmas csalódást észleltem volna. Pedig nem akartam megbántani, de arra nem volt lehetőség, meg úgysem mondtam volna meg neki, mennyire benne voltam a nyomorúságban, és semmiféle szerepléshez, nyilvános fellépéshez nem volt kedvem. Meg aztán sem ösztönösen, sem tudatosan nem kívántam bújni semmiféle szerepbe.
Igen, Németh Mária fiatal végzősként került hozzánk, osztályunkat három évig tanította. Nagyon megszerettem, ő meg megszerettette velem a magyart és a történelmet. Nála könnyen ment nekem a tanulás: az új anyagot előbb előadta, majd pedig vázlatot írt fel a táblára; ez annyira szemléltető volt, hogy elégségesnek bizonyult, ha óra előtt gyorsan átfutottam a jegyzetet. Az osztályfőnöki órán ugyan az osztály által előadott színdarab bevételéből vásárolt Fagyejev, A távolban egy fehér vitorla c. regényéből olvasott fel meg Gorkíj Maximkájából, de egyik sem érintett meg. Németh Mária furcsa összetételű teremtés volt, hiszen, miközben úttöröparancsnok lett és okította, hogy május 1-e a munkások húsvétja, azért vasárnaponként el-eljárt templomba, de kerülve a feltűnést inkább a sekrestyéből követte a szertartást. Mégis épkézláb hazafiságra nevelt; talán nem is gondolta meg, milyen gondolatokat ébreszt Zrínyi Miklós példáján: magunk erejéből szabadítsuk fel magunkat, ne idegen segítséggel, mert akkor oda a függetlenség. Ezen ismételt magyarázatát nagyon megjegyeztem. Azt a tanácsát meg megfogadtam, mennyire hasznos, ha az ember naplót vezet. Készítettem is magamnak ilyet felére hajtott füzetlapokból, összefűzve cérnával. Ide jegyeztem fel a napi eseményeket. A 16 pont mellett ezt a füzetet hoztam magammal Ausztriába, de aztán egyik kiábrándult szakaszomban eldobtam, pedig jó fogódzót jelentett volna az eligazodáshoz térben és időben.
Tíz-tizenegyéves koromban akadt kezem ügyébe kibombázott és velünk egyfedél alatt lakó szabó sógorom Költészettan c. könyve a tanonciskolából, amit kikölcsönzés címén magamnál tartottam. Ebben találtam meg az én világnyitogató verseimet: Berzsenyitől, Vörösmartytól, Petőfitől. Hazafias szellemük belém vésődött. A magyarórákkal feltöltve akkora hatással voltak rám, hogy titokban irogatni kezdtem. Nagyon rejtegettem a füzetet, azonban nem kerülhette el anyám figyelmét. Egyik alkalommal ,,költés“ közben rámnyitott, és biztatás helyett hiábavalóságnak mondta az egészet: Te is koplani akarsz, mint Petőfi? - vélte.
A könyvek már akkor érdekeltek, amikor jószerivel még nem is tudtam olvasni. Feltehetőleg első találkozásom velük a háború végéhez kötődik. Szécsenyi nagynénémtől voltunk visszatérőben szovjetek által megszállt házunkba: a töltés egyik árkában mindenféle elszórt tárgyat pillantottunk meg. Kettőt fel is vettem és vittem magammal; az egyik viharlámpa volt, a másik keményfedelű vaskosabb könyv. Mint évekkel később az ismételt forgatások során megtudtam: az 1938-as felvidéki bevonulást dokumentálta gazdag képanyaggal. Egyik este anyámmal és öcsémmel átmentünk a szomszédba; míg a többiek nagy beszélgetésbe kezdtek, én az éppen náluk felfedezett könyvet kezdtem lapozgatni.Tamás Ágnes néni meg is jegyezte: ebből a gyerekből még valami tudós lesz, annyira bújja a könyveket; pedig a szöveget alig értettem, de annál inkább lekötötték figyelmemet a rajzok. Nagyon sokáig eltartott, amíg eljutottam a kép nélküli könyvek értékeléséhez. Amikor a kultúrházban megnyílt a kölcsönkönyvtár, én is beiratkoztam, habár olvasásra csak a téli hónapokban futotta az időből, akkor sem ment egészen zökkenésmentesen a dolog, mert - 25 wattos égő mellett is - ügyelni kellett a villanyfogyasztásra. Szabó sógoromnak megvolt Herczeg Ferenc összes műveinek díszkiadása. Inkább mutogatta, mintsem kölcsön adta volna őket. Egyetlenegyszer sikerült elkérnem egyik kötetet, ebben olvastam nagy izgalommal a büntetésből befalazott kurucokról írt történetet: A régi ház pincéje címmel. Utána be is számoltam róla neki. Persze az iskolában is voltak, igaz, kötelező olvasmányok. Ezen a téren magamra vontam osztályfőnöknőm figyelmét: egyik magyar órán nagy elismerést váltottam ki A kőszivű ember fiai történetének szabad elmondásával. Az is előfordult, hogy felolvasta iskolai dolgozatomat az osztály előtt. Hetedikes-nyolcadikas koromban vasárnap délutánonként a pajtásoknak meséltem el valamelyik Verne Gyula regényt a kertek alján. Különösen lekötötték figyelmemet a háborús regények. Tárgyánál fogva nagyon beleéltem magam K. M. Szimonov Nappalok és éjszakák c. munkájába.
Amikor meg selyemhernyó tenyésztésre kényszerítették az iskolát, mint soros etető arra használtam fel az iskolapadlást, hogy egyszerűen eltulajdonítottam egyet-egyet a kimustrált könyvekből kicsúsztatva őket a tető cserepein át a templomkertbe. Ebben nálunk lakó unokahugom is közrejátszott. Köztük volt az Öt világrész földrjaza c. kötet. Máskor meg a Pinezics fiúkkal játszadoztunk udvarukban. Ebből is könyvszerzés támadt: megpillantva a Domókok háza egyik vakablakában, cigánylétrára állva kiszedtem onnan az ódonnak tűnő vaskos köteteket, amiket a szomszéd Robival osztottunk el egymás +között, ne hogy esetleg beáruljon. A Biblia volt, amit nagy érdeklődéssel kezdtem forgatni, különösen az ótestamentumi paráznaságok miatt. Utóbbi dolgok egyre inkább hatalmukba kerítettek. Keresztanyámnak valami lekszikonféleség volt birtokában. Mivel nála sem hagytam ki a könyvforgatást, egészen belefeledkeztem az egyik szemléltető képbe: nagymellű horvát menyecskét ábrázolt. Nagyon zavarba jöttem, amint keresztanyám kellő szemrehányás közepette kiragadta kezemből az élet új oldalát felvillantó könyvet.
A peresztegi iskola - az átlagosnál magasabb tanulmányi eredmények elimeréséül - három évig tartotta meg a Ságvári Endre Vándorzászlót. Ennek egyszerű magyarázata az volt, hogy - mint Kokas Kálmán személyében - büntetésből akár reakciós, deklasszált pedagógusokat is helyeztek el nálunk, de megtűrték a nyilas múltú főtanítót is, akit az iskolák államosítása után igazgató bácsinak szólítottunk. A többiek, mint Németh Mária, Gottlieb István, Iványi Magdolna kezdő tanítók jó felkészültségről tanúskodtak. Ügyesen alkalmazkodtak a követelményekhez, számukra mégis - akár katonai fegyelemmel is - a tanítás színvonala volt mérvadó. Mátyás-Gottlieb példaként nem csupán emlegette, de ízelitőt is adott Makarenkó, Az új ember kovácsa módszereiből. Németh Mária annyira ügyesen ötvözte az újat a régivel, hogy a betanított Jég ország királya c. darab trónjától megfosztott főhősét Békaapóvá avatta. A ballagási füzetecskébe azt jegyezte: Tégy mindent szívvel, szeretettel, mosolygó arccal.
Itt térek ki Zsugonics Gyula főtanítóra, aki valamikor Nagylósyra magyarosított. Kiszámíthatatlanul szigorú volt, kegyetlen tudott lenni, de azért megfelelt hivatalának. Feleségével már anyámat is oktatta; kántortanító lévén szorosan összefonódott az egyházzal. Tartalékos főhadnagy volt, mégis megúszta a háborút. Az iskolák államosítása után csúnya alkút kötött a rendszerrel. Amikor a szülők egyik alkalommal kérdőre vonták, miért uszít a vallás meg az egyház ellen, csak legyintett: értsék meg, a kenyerem! Bár sokáig kihúzta, végül mégis korhatár előtt nyugdíjazták, de előtte megfosztották igazgatói állásától. Addig akár pofonokkal, ütlegekkel is azon volt, hogy megossza velünk tudását földrajzból, fizikából, növénytanból, tornából. Egyik jellegzetes tulajdonsága volt, hogy akkor viccelődött leginkább, amikor feltehetően rossz kedvében volt és ingerült. Minél nagyobb sikert aratott a diákok körében, annál inkább csattogtak a pofonok, éppen azok arcán, akik leghangosabban nevettek, mert nem tudtak válaszolni valamelyik hirtelen feltett kérdésére. Szemléltető tanítási módjára jellemzően mutatta be a Föld és a Hold keringésének változásait: a mennyezetről lelógó égő volt a Nap, a feje a Föld, kezében tartott kalapja meg a Hold. Nagyon bohókásan hatott, amint keringett, forgott a lámpa körül, megmagyarázva, miért dagad, majd csökken a Hold, a D, ill. C betűt vésve emlékezetünkbe.
Gyakran ismételte: Aki nem tanul, tudatlan marad. Velem nem volt neki baja, sőt, egyszer meg is dicsért, igaz, azzal a kitétellel, foglalkozzam öcsémmel, mert rá nagyon ráférne a több tanulás. Engem - emlékezetem szerint - egyszer ért el keze. Ismét büntetésből, tanítás után fegyelmezetlenkedtem az osztályban. Nagy nyögések közepette kitépett füzetlapot gyömöszöltem a markomban, mielőtt a papírkosárba dobtam volna. Éppen az ajtó előtt volt, így meghallotta félreértett viselkedésemet. Feltépve az ajtót bőszen kiáltotta: Kivolt az? Valaki készségesen bemondta a nevemet; mindamellett nem a padban ültem, hanem a padok előtt végeztem a műveletet, ami eleve kihágásnak számított. Így könnyűszerrel akkora pofonban részesített, hogy még a könnyem is kicsordult. Utána szótlanul távozott. Ő a -Csillagod legyen a becsület - bejegyzést hagyta útravalóul.
Utóda, a 6. osztálytól a fiatal Varga László lett. Ő csak részben élt elődje szigorúságával, sőt, a nevetés sem volt tőle idegen. Ilyenkor előfordult, kissé folyékonyan beszélt. Miután Kokas Kálmán egy év után távozott, Németh Máriát felváltva az új igazgatóra hárult az ének és zene is. Hozzá kötődik a Látod babám azt a tearózsát c. dal, de ő már Bak János Sebestyént is tanította, Kodály Zoltánt meg tréfásan Kotkodálynak nevezte. Tanultuk nála a kottaolvasást. Minket 12-13 éveseket szinte felnőtt számba vett, nem utolsósorban azzal a kényes megjegyzésével, hogy 1945 előtt minden híres ember, tudós német volt, azóta meg valamennyien oroszok lettek. Nagyon is értettük, hogyan gondolta példálózását. Egyik alkalommal azt sem titkolta el, mennyire értékelte a németeket: valahol Ebergőcnél, az Ikva vonalán 150 SS katona két héten át egész szovjet “hadoszlopot" tartóztatott fel, az utolsó emberig küzdve a túlerő ellen.
Egyszer vele is meggyűlt a bajom: vele kezdődött az első óra. Szomszédomnak olyan megjegyzést tettem, hogy szerelmes egyik osztályunkban tanuló lányba. Mi sem kellett neki, hirtelen lenyomott az ülésre és rám telepedett, amiből olyan viaskodás támadt, hogy túlságosan későn vettük észre az osztályba lépő igazgatót. Nyilvánvalóan rögvest firtatni kezdte rakoncátlanságunk okát, amit nagy zavartan elő is adtam neki. Fegyelmezés helyett csak annyit mondott: tanítás után mindkettőnknek bent kell maradnunk az osztályban. Valami nagy leszámolásra készülhetett, mivel ebédkor elmondta kollégáinak is, hogy a két szemtelen taknyos már a lányok miatt veszekszik egymással, de ő majd alaposan elveszi ettől a kedvüket. Ebéd után meg is jelent az osztályban és kezdte a faggatást. Éppen a drámai fordulat következett volna, amikor belépett a terembe szeretett osztályfőnöknőm. Ő is érdeklődni kezdett a történtek iránt, majd mit sem törődve az igazgatói tekintéllyel, néhány dorgáló megjegyzés után kijelentette: Na, menjetek haza. Nem tudom, volt-e következménye ennek a tekintélyrombolásnak, de az előzetes nekikészülődésnek keresztanyám is tanúja volt, ugyanis nála étkeztek a nőtlen, hajadon tanítók. Mint megtudtam, osztályfőnöknőm tudatosan avatkozott bele a dolgok készülő menetébe, hogy megakadályozza püfölésünket.
Mégis, mit hoztam magammal? Egyetlen példával jellemezném: Innsbruckban, a gimnázium utolsó osztályában Magyarország földrajzából vizsgáztatott a tanárnő. Feleletem meglepte, meg is kérdezte, ezt honnan tudom? Mindezt még odahaza az általános iskolában tanultam, válaszoltam neki öntudatosan.
Közben közeledett az a kor, amikor gondolni kellett arra, vajon milyen utat választok az általános iskola elvégzése után. A továbbtanuláshoz a legjobb feltétel volt a 7. osztály évvégi bizonyítványa; nekem sikerült jeles eredménnyel végeznem. Igaz, az állattant tanító fiatal Iványi Magdolna feltételhez kötötte az ötös osztályzatot. Előbb csak úgy puszta feltűnésből a sündisznó bemutatására felajánlottam neki, hogy hozok egyet. Egyik osztálytársammal kimentünk a Linkóba, aztán valami pléhdarabra helyezve behoztuk az osztályba a rettentő bűzt árasztó dögöt. Az eredmény botrányos lett: orrát fintorgatva megparancsolta, azonnal tüntessük el az állatot. Erőssége neki is a gyakorlat volt, így minden tanulónak gyűjteménnyel kellett bizonyítania, mennyire kiismeri magát a rovarok világában. Kívánságának teljesítését nevetségesnek tartottam, amikor nap mint nap együtt éltünk az állatokkal. Végül figyelmeztetésére a hétvégén összefogdostam tücsköt-bogarat; meg is telt velük a kiszemelt kartonlap. Tekintélyes nagyságú szarvasbogorat is sikerült felszögeznem az ablakkeretre, de erősebb volt a gombostűnél és titépve magát nagy bánatomra meglépett. A sietős bevetés anyám nagyfokú együttérzését is kiváltotta. Hazajőve a vasárnap délutáni futbalmérkőzésről mindjárt azzal lepett meg, a macska elköltötte gyűjteményemet. Hétfőn az egész osztály derűjét kiváltva kénytelen voltam beismerni, hogy a macskánk megakadályozta a rovarbemutatót. Iványi Magdolna - látva őszinteségemet - kilátásba helyezte az ötöst, ha az iskola-gyűjteményből meg tudok nevezni 32 rovart. Az egész osztály számlált, és nagyban biztatott, majd örömmel vette tudomásul sikeremet.
Több tanítóm mondta is anyámnak a szülői értekezleten, kár lenne, ha otthon maradnék, érdemes lenne tovább tanulnom. Én 12-13 éves koromban - noha egyre inkább megérintett és érdekelt a körülvevő világ, a politikai állapotok növekvő elutasításán túlmenően nem foglalkoztam azzal, mi lesz az általános iskola befejezése után. Igaz, Priszinger, Családi Gyuri cséplőgépe, különösen traktorja nagyon érdekelt, majd pedig a Hoffer traktorok keltették fel érdeklődésemet. Szinte megrészegülten szippantottam magamba a kipufogó füstöt; egyszeriben traktoros akartam lenni. Később, amikor az irdatlan gőzmozdonyok bűvöltek el, amint földrengetően bejárt egy-egy szerelvény a vasútállomásra, vonatot szerettem volna vezetni egyszer majd én is. Egyik nagynéném az éppen leeresztett sorompó előtt a Csitkés úton - mintha csak belém látott volna - előadta, milyen előkelő foglalkozás a mozdonyvezetőé, s nekem ez felelne meg leginkább. Kicsit kellemetlenül érintett, mivel ennyire belém látott, ugyanakkor - különösen anyám felé - jól jött, hogy szóba hozta ezt a kilépési lehetőséget.
Bár nem voltam úttörő, anyám mégis elérte Sopronban a Halász utcában, hogy az általános iskola elvégzése után felvettek volna ipari tanulónak. Ennek egy bibije volt csupán: az igazgató kijelentette, a lakatos szakmában minden hely betelt, ellenben lehet még jelentkezni asztalosnak. Ez sehogyan sem volt ínyemre, mire az igazgató két óra gondolkodási időt adott. Mikor anyámmal ismét visszementünk, az anyjával velünk jött Ábrahám Jani már örömmel újságolta, felvették asztalos tanulónak. Az igazgató érdeklődésére nekibátorodtam s azt mondtam neki: Igazgató úr, én mozdonyvezető akarok lenni, ehhez pedig szükséges a lakatos szakma kitanulása. Válasza nagyban emelte önbizalmamat: Ezt szeretem, ezt a határozottságot, s mindent elkövetek, hogy helyet kapjál a vasöntődében - összegezett. Nem is lett volna baj, hiszen megérkezett a gyár értesítése: a felvételi szerződés aláírása végett menjünk be Sopronba.
Anyámból ekkor tört fel a kétségbeesés: Nem elég, hogy apa nélkül nevelt, most, hogy végre lenne segítője, én is itt hagyom. Valóban, úgy 13 éves koromtól minden gondját megosztotta velem, munka közben együtt tanakodtunk, mit, hogyan tegyünk. Most addig panaszkodott, míg lekéstük a vonatot. Rábészélős nagynéném most ismét akcióba lépett, nem győzve előadni, hogy a gyerek jövője a fontos, és az Isten majd csak megsegíti, meg különben sem megyek el hazulról, csak hát be kell járnom Sopronba. Anyám megcsendesedett, majd elfogadta nagynéném érvelését. Egyszeriben csak azt kezdte hajtogatni, jól van, akkor menjünk Sopronba. Igen ám, de nyolc órára kellett volna jelentkeznünk. Anyám ebben sem látott akadályt: majd megmagyarázzuk a késés okát, de gyerünk az állomásra. A 11 órás vonatot még elérjük. A néhány óra bennem teljesen megfordította a világot: semmilyen áron nem voltam hajlandó Sopronba menni. Otthon maradok és gazdálkodni fogok - fogamzott meg bennem a makacs elhatározás.
Ha valakit örömmel töltött el a paraszti munka, akkor én voltam az: az aratást követte a tarlóhántás, a második, majd harmadik szántás, boronálás, gurgatás, vetés, boronálás. Miközben szedtük a krumplit, törtük a kukoricát, leírhatatlan boldogság töltött el a kelő vetés láttán. Végre horgonyt vethettem kedvenc helyemen, az Öreghegyen; ott akartam telepíteni gyümölcsöst, meg szőlőt, a kettő közé építve fel házamat, ahol télen majd olvasással töltöm az időt. Az ábrándok helye maradt, az ábrándozó meg egyre távolodva más irányba haladt, emlékei közé ágyazva gyermekkorát.
*
Bibliai hasonlattal mintegy Jónás próféta sorsára jutottam. Mert végül is bármennyire nem akartam elmenni hazulról, a betegség addig vett üldözőbe, amíg nem csupán a falut kellett átmenetileg felcserélnem a várossal, hanem a sikertelen gyógykezelés egyenesen az ország elhagyására kényszerített. 1956 nyár végén Marcin Horváth Feri és Bongyor Vaszarits Lajcsi azzal a képtelen tervvel leptek meg egyik vasárnap este, hogy ők pedig elhatározták, Ausztriába távoznak, és én is tartsak velük. Sehogyan sem sikerült rábeszélniük, ezért csupán azt kellett megígérnem, egy napon át tartom a számat. Ez nem esett nehezemre, mert mindjárt másnap reggel mentem szántani a határba és csak naplementekor tértem haza, amikor már mindenki a két fiú eltűnését híresztelte, hozzátéve, én voltam az utolsó, akivel beszéltek, tehát nekem tudnom kell, mi volt a szándékuk. Csak amikor jelezte a határőrség, hogy átjutottak a határon, árultam el Bongyor Dezső bácsinak, hova lett a két kamasz.
Péter féle tagadásnak is lehetne nevezni, mert a továbbiakban ellenkezőleg cselekedtem. Október 23-a előtti szombaton - szüleik kérésére kiadták az osztrák hatóságok a két fiatalkorút - a kultúrházban az egész falu előtt pellengérre állították őket. Valami nagyszájú hivatalosság vezette a ceremóniát. Megbélyegző szavainak úgy akart még nagyobb nyomatékot adni, hogy meglepetésszerűen nevemet említette. Ez a két ... elment, de Deák Ernő itthon maradt. Miért? - szegezte nekem a kérdést. - Mert nem akartam elhagyni anyámat és a hazámat - állítottam fellengzősen. Dicséretben részesültem, milyen derék fiú vagyok.
A forradalom leverése utáni napokban-hetekben ezrével érkeztek hozzánk a faluba a menekülők. Egyik este én is vállaltam egy fiatal, kétgyermekes házaspár elkísérését, igaz, csupán a Csitkés úton a vasútig. Az új lehetőség láttán Bongyor Lajcsi - immár szülői engedéllyel - ismét disszidálásra adta a fejét. Marcin Ferinek is lett volna hozzá kedve, de azt mondta, csak akkor, ha együtt indulunk útnak. Én akkor sem akartam eljönni, míg aztán teljesen kizökkentett az a bizonyos december 9-i vasárnap. Nem látván más megoldást, megkérdeztem Postás Horváth Ferit, akinek szintén nagy mehetnékje volt, akar-e velem tartani, mert most én is elmennék.
Elhatározásom egyik óráról a másikra született, mivel kizárólag a temetőt láttam maradásomban. Mikor elindultunk, ill. átjutottunk a határon, egyedüli tervem volt a gyógyulás; ha akkor megkérdezték volna, valószínű, úgy hangzott volna válaszom, felépülésem után visszatérek. Egyben mégis határozott voltam mindjárt ott, a határon: addig, amíg Kádár lesz a hatalmon és szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon, nem megyek Magyarországra. Ez a makacsságom 1989. június 16-ig tartott, amikor először léptem át küldöttség tagjaként a határt, hogy részt vegyünk Nagy Imre és társai újra temetésén.
A magyar-osztrák határ átlépése kihatásaiban olyan megrázkódtatással járó törésvonalat jelentett életemben, aminek közvetlen megnyilvánulása abban mutatkozott meg, hogy egyszeriben képtelen voltam felidézni anyám arcát. Hosszú távon tudat alatt hatott menekülésem élménye. Ismétlődő álmaimban könnyűszerrel sikerült átjutnom a határon, viszont nagy nehézséggel, veszéllyel járt a visszajutás, azaz hogyan kerülhetek ismét Ausztriába. Minden alkalommal üldözőbe vettek. A legmegrázóbb az volt, amikor utolsó erőmet összeszedve teljesen kifulladva értem el a kerítésig (ami menekülésemkor nem is volt), és belekapaszkodtam a tüskésdrótba: ebben a pillanatban lövés terített le hátulról. A földre rogytam, meghaltam. Mikor felébredtem, azon csodálkoztam, hogy mégis élek. Ezekről a lidérces álmokról nem tettem említést senkinek, nehogy azt higyje rólam bárki, elmezavart vagyok. Először Hanák Tibor tett saját menekülésével kapcsolatosan hasonló megjegyzést álmairól, majd később mások is. Csak amikor valóságosan először jártam Magyarországon szűnt meg ez a fajta lelki nyomás.
Egyelőre azonban meg kellett lelnem a gyógyulás útját, ami három napig tartott, míg a bécsújhelyi közkórház E-pavilonjában nekem is jutott hely. Talán kétméter magas is lehetett Dr. Bumm, az ügyeletes orvos, aki megvizsgált. Befejezésül kezet nyújtott; nem értettem, amit mondott, de tekintetéből azt vettem ki, most már minden rendben van. Már az ajtóból fordult vissza; benyúlt köpenye zsebébe és onnan narancsot helyezett el az éjjeliszekrényen. Miután biztonságban éreztem magam, írtam ugyan haza, de eltökélt szándékom volt nyomorúságos múltam kíméletlen felszámolása, azaz megszakítani a kapcsolatot az otthonnal. Három hónapjára anyám ajánlott levele térített magamhoz: fiam, mi van veled, megvakulok a sírásban. A kutya is egész éjjel vonyít. Ekkora fájdalmat nem tudtam elviselni, ezért megfogadtam, hogy havonta írok levelet haza, amit általában a későbbiekben be is tartottam.
Tíz hónapon át kezeltek a tüdőosztályon. Közben már mehetnékem volt, de az orvosok nem akartak elbocsátani a lágerélet nyomorúságába. Korábbi, Virágh Imre katolikus pap által felkarolt tervemet nem támogatta az osztály főorvosa, mivel nem tartotta ajánlatosnak, hogy fiatalok közé kerüljek a fertőzési veszély miatt. Bizakodásom akkor csúnyán kicsorbult, úgy hogy nem is tudtam, hogyan tovább. Pap ismerősöm annyit intézett el, hogy beutalót kaptam egyik Caritas-otthonba a hegyekben. 1957. október 1-je volt. Bármennyire élveztem is az új, mesés környezetet, egyre inkább nyugtalanított helyzetem. A karitász egyik papja ugyan biztatott, ne legyen gondom semmire, míg elérkezett Mindenszentek, s újabb biztatását már nem vettem készpénznek, hanem úgy véltem, most nekem kell lépnem. Birtokomban volt a Bécsi Magyar Híradó. Írtam a szerkesztőségnek, feltárva helyzetemet és kérve tanácsukat. Válaszuk úgy hangzott, amennyiben a költői pályára gondolok, még a jövőre vonatkozóan sem biztatnak. Ebben az esetben ismét a szakmatanulás mellett akartam dönteni. Végül mégis úgy határoztam, ha netán nem bírom a középiskolát, még mindig elmehetek szakmát tanulni, fordítva azonban nem fog menni a dolog. A kapott címek közül a felső-ausztriai Kammeri Magyar Reálgimnáziumot választottam. Sümegh Lothár igazgató válasza nem várakoztatott meg. A gondnoknőnek bejelentettem szándékomat, ő kifizette az útiköltséget, igaz, erősen firtatta, vajon megvan-e az engedélyem ehhez a karitászbéli paptól. Természetesen, pedig erről nem is beszéltem vele.
November 30-án délután érkeztem meg Kammerbe, ahol kijártam az osztrák rendszer szerinti 5. osztályt. Érkezesemkor a portán egyik idősebb diák pajtikámként üdvözölt és megkérdezte, hányadik osztályba jövök. Mondtam neki, az ötödikbe. Mindenáron rá akart beszélni, hogy koromnál fogva a hetedik vagy legalábbis a hatodik osztályt adjam meg, mert ő őszinte volt, így most a negyedik osztályt járja. A 106-os szobában a legnagyobb hálóba kerültem; voltunk legalább tízen. Villanyoltás után a pestiek rólam fecsegve megjegyezte az egyik: ennek a csórénak is éppen most robbantották le a tehénszart a sarkáról. A VIIIA osztály januári érettségije után a diákok távozásával az épület másik szárnyában négyszemélyes szobába kerültem; jól megértettük egymást. Az ünnepek után ismét lekötötte figyelmemet a tanulás; egyébiránt is három hónap lemaradást kellett behoznom. Másoltam is a kölcsönkért füzetekből, miközben együtt kellett haladnom a többiekkel. A latinnal elakadtam. A tanár, aki nem értette meg nevemet bemutatkozáskor, megismételtette velem. Hogy megértsen, előrehajoltam, de így óvatlanul a tanári asztalra tettem egyik kezem, különben megbotlottam volna a dobogóban, rögvest meg is intett érte. A szemeszeter vége felé érdeklődtem nála, milyen jegyre számíthatok. A dolgozatomtól függően hármast vagy négyest helyezett kilátásba. Közepest adott, de tovább nem oktatott, mert másik iskolába kérte áthelyezését.

Kammerben kezdetben a sokaság ellenére teljesen egyedül voltam, panaszkodtam is pap ismerősömnek, ennyire elhagyatottnak még a kórházban sem éreztem magam. A legrosszabbak voltak az “üresjáratok". Hétközben a tanulás még csak lekötötte lelkivilágomat, a szabadidő azonban kínzó volt megfelelő társak nélkül. A karácsonyi szünetben ugyan beszélgető viszonyba kerültem egyik, hasonlóan magányos osztályrársammal, de vele sem alakult ki közelebbi kapcsolat. Ebből csak a karácsonyi éjféli mise zökkentett ki: kihirdették, nem lesz külön magyar mise, hanem együtt ünnepelünk az osztrákokkal a Schörfling-i templomban. A mise végén kezdték hangoztatni, nem menjünk el mindjárt. A templom udvarában ácsorogtunk, nézelődtünk, egyszerre csak a toronyból megszólalt az “angyalok zenéje" a helybéli fuvósok jóvoltából. A Stille Nacht most eredeti alpesi hangszerelésben szűrődött belénk. Hegyek, fenyőillat, éjféli mise, majd toronyzene: ez lett számomra az eredeti karácsony. Mikorra kitavaszodott, összeállt négytagú társaságunk: Aba Gyuszi Kecskemétről, Czank Miska Budapestről, Tudosze György, Pajti, Debrecenből és jómagam. Vasárnap délutáni szabadidőnket általában együtt töltöttük, jártuk a környéket, nagyokat sétáltunk a tó partján.
Valamikor1958 tavaszán küldöttség érkezett és a diákság tervei iránt érdeklődtek. Én határozottan feleltem, hogy le akarok érettségizni. Na, és utána? Irodalmat és történelmet szeretnénk tanulni. A világos válasz elismerést váltott ki a küldöttség tagjaiból, a legtöbben ugyanis legfeljebb az érettségiig gondolkodtak. Hasonló buzdításban volt részem a Payerbach-Reichenau-i állomáson, miközben a gimnáziumba menet a vonatra várakoztam. Magyar házaspárral elegyedtem szóba, akik könnyezve mondták el, hogy húszéves fiúkat halálra ítélték a forradalomban való részvétele miatt. Engem hirtelenében szinte fiúknak fogadva erősen bátorítottak, fiatal korom ellenére mennyire komolyan gondolkodom, megtoldva azzal, ezzel a felfogással még sokra vihetem az életben.
Ezekre csupán azért térek ki, mert alig akadt különben tanácsadóm, lelki támaszom. A bécsújhelyi pap ugyan egyik alkalommal megjegyezte, hogy engem az Isten kiválasztott, de - mint kiderült - ő ezt a papi pályára vonatkoztatta. Mikor megmondtam neki, soha nem merült fel bennem ilyen szándék, már sekrestyésnek, meg kertésznek szánt, mert - különösen az utóbbi - nagyon egészséges szakma. Hálás vagyok neki ma is, határoznom, cselekednem azonban nekem kellett.
Tizenöt évesen a soproni kórház tüdőosztályán én voltam a legfiatalabb beteg. Ennek megfelelően bántak velem. Egyik nővér, volt apáca szeretetének jeléűl le szokott ülni az ágyam szélére, és amikor nem volt senki a szobában, magához ölelt és dús kebléhez szorította fejemet. Ez egészen addig tartott, amíg megbarátkoztam Terikével, aki hozzám hasonlóan beteg volt. Mikor meglátta, hogy a betegszoba ablakán keresztül társalogtunk, belépésemkor az ajtóban fájdalmas arccal megjegyezte: Ernő, csalódtam benned, már te is a lányok után kezdesz érdeklődni. A főnővér meg egy szép napon kinevezett levélhordónak. Nagyon élveztem ezt a megbízatást, míg egyik nap hiába mentem le a postáért, azt mondták, már elvitte valaki. Érdeklődésemre közölte a főnővér, a női osztály kérésére intézkedett, azt állították ugyanis egyesek, eltüntetem a leveleiket. Csak hőköltem, hüledeztem, ő azonban beérte azzal, kérjem ki magamnak. Ezt meg is tettem, de a közelebbről érintett két személy nagy hévvel hajtogatta: bizony így van ez, mert levelet kellett volna kapniuk, de nem érkezett meg. Szinte önmagáért beszélt, hogy az újonnan megbízott levélhordó összeszűrte a levet az egyik “hölggyel", érthető volt tehát az ármánykodás ellenem. Annál inkább fájt a főnővér érdektelensége, azaz nem állt ki mellettem. A seb látszólag behegedt; erről gondoskodtak betegtársaim.
A soproni kórházban nyolc hónapi rodthadásom közepette hosszabb időre egy szobába kerültem a budapesti Garay Károllyal, aki csendes szóval nevelt, oktatott. Ő avatott be a fényképelőhívás rejtelmeibe. Ott tartózkodásakor vaskos könyvet szokott olvasni, és ismertette is egyes részeit. Victor Hugo Nyomorultak c. regénye volt. Hiába kértem, hadd olvashassam el én is. Indekszen van - ismételgette -, így aztán csupán a kíváncsiságomat keltette fel. Még a kórház után is kapcsolatban voltunk egymással egészen kijövetelemig. Leveleiben is ösztönzött, kár lenne értem, ezért jó lenne, ha nem maradnék otthon. A kórházi kezelés vége felé egyik szobatársam, Frühwirth Károly, hallottam, hogy többször németül beszélt. Egyszeriben kedvet kaptam és kértem, tanítson meg németül. Az nem olyan egyszerű, előbb meg kell tanulnod a gót írást - fékezett. Kissé kacifántosnak tűnt, végül mégis sikerült, olyannyira, hogy Ausztriában tudtam boldogulni a gót betűkkel, ha nem is értettem a szöveget.
Bécsújhelyen tíz hónap állt rendelkezésemre, kezdetben csupa német között. Újév után magyarok is kerültek az osztályra; egészen jól megvoltunk egymással. Itt is támadt egy “esetem", Innozenz apáca nővérrel, aki nem csak ölelgetett, de néha össze-vissza is csókolt, sőt, még a párnára is lenyomott, azt hajtogatva mennyire szeret. Hozzám való fordulása meg addig tartott, amíg egyik reggel az után érdeklődött, mi lesz velem, ha elkerülök a kórházból, főként, ha ismét megbetegszem. Annyira nyilvánvalónak vettem, hogy én soha többet nem bajlódom a tüdőmmel, hogy kihívásnak vettem a kérdést. Sértődötten vágtam rá: akkor felkötöm magam. Felcsattanásom nagyon kizökkentette, csak nézett, majd rikácsolásba kezdett, aztán meg köpködött a mosdókatylóba. Hát ilyenek a magyar katolikusok, az ördögbe is! Este meg én rőkönyödtem meg, mert - úgy látszik - szólt az éppen éjjeles főnővérnek, aki lámpaoltáskor rejtélyesen belépett a szobámba és hozzám jőve szentelt vízzel keresztet vetett a homlokomra, még az ágyamat is meghintette szentelt vízzel. Mit is lehetett feltételezni a napi templombajáróról, áldozóról, mint hogy megháborodott. Ettől kezdve alig szólt hozzám, de akkor is inkább foghegyről.
A német tanulást illetően segítségemre jött, hogy hozzájutottam egy 1200 szó németül című füzethez, amit két hét alatt meg is tanultam. Nagy hátránya volt: nem tartalmazta a főneveknél a nélkülözhetetlen névelőket. Így elbocsátásomkor igekötők és ragozás nélkül már egészen jól össze tudtam rakni a szavakat. A Caritas-otthonban elismerést arattam, milyen jól tudok németül. Természetesen ez inkább hízelgésnek számított, mintsem német tudásom osztályozásának. Mégis elértem, hogy Kammerban a heti három német órán kegyeibe fogadott a nagyon szigorú tanárnő, Anci néni. Így “alapszókincsemet" sikerült valemelyest nyelvtani rendszerbe illesztenem.
Tizennyolc évesen, tele lelkesedéssel jeles eredménnyel fejeztem be Kammerban az 5. osztályt. Hiába szerettük meg a tóparti iskolát, a tanév végével felszámolták. Újabb állomás következett, ezúttal az 1200 m magasan fekvő, a hollandok által fenntartott Júliana királynő iskola a Kelet-Tirol - Karintia határán fekvő Bad Iselsbergben. Ott egészen más volt a légkör, nagy az elzártság, már csak a hegyek miatt is, ami meglátszott a tanulmányi eredményeken is. Hihetetlen, de a jeles osztályzat után az első évben németből lecsúsztam közepesre. Az ottani körülmények egészen rendkívüli lépésre ingereltek. A nyári szünetet misszionáriusnak készülő Aba Gyuszi barátommal Mödlingben a St. Gabriel kolostorban töltöttük. Hétvégenként onnan jártunk be Bécsbe. Egyik alkalommal összejöttünk volt kammeri magyar tanárunkkal, Dr. Bucsis Gyulával. Elpanaszoltuk neki a tűrhetetlen állapotokat. Ő megígérte, hogy összehoz minket a Phillips cég magyar vezérigazgatójával, aki elnökségi tagja volt az iselsbergi iskolafenntartó egyesületnek. Írásba foglaltuk panaszunkat és átadtuk neki. Eléggé kellemetlen helyzetbe hoztuk, mert emberek felöl kellett volna döntenie, de nem vállalta, hogy eltávolíttatja őket az iskolából. Bár elismerően nyilatkozott fogalmazványomról, de végül is rábírt minket, vonjuk vissza panaszunkat. Még nálam is makacsabb barátom nem volt hajlandó visszamenni Iselsbergbe, hanem keresztülvitte és Innsbruckban tanulhatott tovább. Én teljesen elbizonytalanodva térültem meg szeptemberben. Bár a jó tanulók közé számítottam, nehezen birkóztam meg a matematikával. Ennek lehetetlen oktatására már csak azért sem térek ki, mivel magyarázkodásnak tűnne, lényeg az, hogy a 7. osztály végén bukásra álltam. Bár a fiatal és csínos tanárnő feleltetett, de aztán mégsem adott a többiekhez hasonlóan még egy esélyt, s így a tanári konferencián a többi jó jegyemre való tekintettel engedtek át, pedig akkor nagyon belém ült a félsz, hogy megtörik pályám.
Aba Gyuszival egyik tóparti sétánk alkalmával úgy láttuk, Kammer mégsem nyújtja azt amit az igaz középiskola nyújthat, habár azt előtte nem tapasztaltuk ki. Mégis Kammer után sóvárogtunk az iselsbergi rengetegből, amit nem kizárólag a természeti viszonyokra kell vonatkoztatni. 1959-ben pünkösdre nagy csődületre készültek mindenféle holland és osztrák tekintély meghívásával. Mi meg készülődtünk. A holland Himnusz betanulása mellett Haydn Teremtés oratóriumából gyakaroltuk a hallelujás részt. Mivel az én hangomból kevesen voltak, nagy szükség lett volna rám. Gyuszival mi ehelyett Kammerról ábrándoztunk, lévén három napos szünet. Szombaton mindjárt az ebéd után felkerekedtünk Winklern irányába. A Mölltalba nyalog lejutva autóstoppal próbálkoztunk nem sok szerencsével, de azért eljutottunk Obermallnitzig. Ott viszont csak vonattal lehetett továbbjutni az alagut miatt. Jegy nélkül felszálltunk az éppen beérkezett vonatra. A kalauz azonnal kitessékelt minket a peronra, azzal fenyegetőzve, netán a sínekre lökjön-e minket. Szentül ígértük, az alagút után úgyis leszállunk. Mikor meggyőződött róla, még integetett is. Mindez nem sokat használt tovább menetelünkben. Hofgasteint, ill. Bad Gasteint érintve csodásan szép eső utáni tavaszi hangulat bontakozott ki, és szerencsénkre még fel is vett valaki kocsijába, de csak Zell am See-ig vitt magával, ott kirakott minket a vasútállomáson. Már koromsötét este volt, én mégis azt javasoltam, gyalogoljunk csak tovább. Jobb oldalt magas fal képezte a vasúti töltést, bal oldalt a Salzach zúgott félelmetesen. Már csak arra vártunk, letérhessünk valahol az országútról. Szerencsénk volt: a töltés alatt áthaladva emelkedő kavicsos úton haladtunk tovább, míg fényt látva betértünk az ott álló ház udvarára. A házigazda éppen motorkerékpárján matatott, amint ráköszöntünk. Ugyancsak meglepődhetett, mert nyomban kioltotta a villanyt, a vaksötétben a házőrző kutya meg veszett ugatásba kezdett, azt hittük, nyomban széttépi mindkettőnket. A gazda nyugalmat erőltetve magára - pillanat! - megjegyzéssel ismét felgyújtotta a villanyt. Elmondtuk neki szándékunkat, de nem fogadott be, hanem azt tanácsolta, az úton felfelé haladjunk tovább, és mintegy másfél kilóméterre olyan házra akadunk, ahol meghálhatunk. Ez a lehetőség út és idő viszonylatában túlságosan hosszúnak tűnt, ezért ismét visszatértünk az országútra. Nagysokára fel lehetett menni a vasúthoz: elhagyott őrház volt. Mindjárt bevetettük magunkat az egyetlen nyitott ajtón; az istálló volt. Mivel nem akartunk közvetlen a megszáradt trágyás alomra feküdni. az istállóajtót szemeltük ki. Alvásról több okból sem lehetett szó. Egyrészt nagyon kemény volt fekhelyünk, másrészt takaró hiányában eléggé hűvösnek bizonyult az éjszaka, harmadszor meg gyakran közénk hasított egy-egy átrobogó vonat nagy csattogással, a sínek szikrázásával. Valamikor sokára sikerült elaludnom, majd arra ébredtem, barátomnak nyoma veszett. A sötétben tapogatózva létrát pillantottam meg a ház egyik oldalán, de nem jutott eszembe igénybe is venni. Öt, legfeljebb hat óra lehetett, amikor ismét megleltük egymást: Gyuszi okos volt, mert felment a padlásra és jót aludt a szénában. Nekem első felfedezésem a bódé nélküli pöcegödör volt, amit legfeljebb tíz centiméteres szegély vett körül. Csak amikor kivilágosodott, döbbentem rá, belefulladhattam volna a nyűvektől hemzsegő ürülékbe; szerencsére kihagytam az épületnek azt az oldalát.
Javaslatomra, ne veszítsünk időt, nyomban felkerekedtünk, természetesen gyalogszerrel. Akkor tapasztaltam meg, mennyire maguknak való emberek a salzburgiak, ugyanis előkelőnek látszó kocsijukkal dölyfösen hajtottak el mellettünk, de egyik sem állt meg. Mi meg csak bandukoltunk, bandukoltunk. Fél tíz táján kezdett gyanúsra fordulni az idő; éppen St. Johann im Pongau nevű városka mellett haladtunk. Mivel kezdtük feladni a reményt Kammer látásába, betértünk a városkába. Előző nap délben ettünk utoljára. Pénzünk is kevés volt, az egyik tejesüzletben vettünk egy-egy liter tejet, ill. egy-egy zsemlyét hozzá. Mohón ittuk az utcán. Gyuszi jobban bírta, az én gyomrom azonban fellázadt: sok volt neki egy egész liter, majdnem jéghideg tej, mindet kiadtam. Közben nyugtalankodni kezdett az égbolt is. Úgy véltük, a legjobb, ha betérünk a vasútállomásra. Éppen eljutottunk odáig, mikorra kitört az zivatar. Kiránduló iskolások is ott kerestek menedéket. A kilátástalan helyzetben úgy határoztunk, mégiscsak le kell mondanunk célunkról, ezért vasúti jegyet váltottunk visszafelé. Ismét Obermallnitznál közöttünk ki, onnan viszont rövidítési szándékkal a meredek, csuromvíz réteken csúszkálva jutottunk le a Mölltalba. Mivel eléggé megugrott a nap, nem akartunk tovább kísérletezni, ezért megkerestük a legközelebbi buszmegállót. Míg várakoztunk, motokerékpáros rendőr igazoltatott. Sikerült meggyőznünk kalandozó, egyébiránt teljesen ártalmatlan mivoltunkról; megadva az iselsbergi iskolát, békén hagyott. Alkonyatra érkeztünk meg Winklernbe, onnan gyalog kapaszkodtunk fel Iselsbergig. Másnap csupán Guszti bácsi, a zene- és magyartanár közölte velem: fiam, cserben hagytál, s ezzel nagyobb fájdalmat okozott, mintha nagy csetepatét vágott volna. Tartotta a száját, az igazgatónak meg - úgy látszik - távollétünk elkerülte figyelmét a sok vendég közepette.
1960 pünkösdjén újabb kalandra vállalkoztam - ezúttal hivatalos engedéllyel. Előző évben misszionáriusnak készülő Aba Gyuszi barátom jóvoltából a Bécshez közeli mödlingi St. Gabriel kolostorban töltöttem a nyári szünetet, ahol festő- és mázolóként tettem szert keresetre. Onnan volt az ismeretség Zsoldos Imre és Mészáros Feri teológussal. Négy magyar misszionárius - Zsoldos Imre és Mészáros Feri mellett Csáky Móric és Horváth István (?) - pappá szentelésére kaptam meghívót. Az igazgató ennek felmutatására elengedett néhány napra. Ez úttal is gyalogosan indultam el, ellenben több szerencsével jártam a gépkocsikkal. Egyik citroen márkájú volt nagy kényelemmel, roppant élveztem. Sikerült is eljutnom egészen Klagenfurtig; ott a főút mellett elhelyezkedő szállodában töltöttem az éjszakát. Ez már előrehaladásnak bizonyult, legfeljebb hajnaltól a beinduló teherforgalom zökkentett ki nyugalmamból.
Reggel addig puhatoltam az irányt, míg eljutottam a város északi határában álló Herzogstuhl-ig. Ott ácsorogtam kocsira várva. Aránylag hamar középkorúnak tűnő, őszes hajú férfi állt meg mellettem. Közöltem vele az útirányt. Azt mondta, csak rövid szakaszon vihet magával, mert másfelé tart. Közben el kezdett kérdezgetni. Természetesen mindent elmondtam neki, ne hogy azt higyje, közönséges csavargóval van dolga. Elégedetten vette tudomásul, hogy középiskolába járok. Egyszeriben azt kérdezte, mik a terveim érettségi után. Történelmet akarok tanulni. Ez nagyon tetszett neki. Bevallotta, ő meg történelem tanár. Már nem is annyira az út volt fontos, hanem az, hogyan tudna kedvemben járni. Meglepetésemre bejelentette, bár más irányba tart, de mégis kitérőt tesz, azzal a magyarázattal, leendő történészként ismernem kell azt a helyet. Elvitt Magdalenenbergbe és megmutatta a valamikori római város romjait. Utána a Bécsbe vezető főútig hajtott, állítva, onnan már könnyen kapok autós összeköttetést. Búcsúzásul nem csak kezet nyújtott és sok szerencsét kívánt, hanem még 100 schillinget is nyomott a kezembe. Boldog érzéssel jutottam el a kolostorba, ahol másnap került sor a papszentelésre. Két év Iselsbergnek ez lett legszebb változatossága.
Az iselsbergi iskola felszámolásakor nem töltött el a kammerivel összehasonlítva semmiféle szomorúság, inkább csak jobbra számítottam. 1960 szeptemberében Innsbruckban folytatódott a gimnáziumi tanulás, ahol egyben már az érettségire készültem. Az akkor közel százezer lakosú tartományi székhely a csodálatos hegyek ellenére igazi városi környezetet jelentett. Az ábeli rengeteg után nagyban hozzájárult ehhez Dr. Friedrich Marius Hofmann német tanár; ő nem érte be az óraadással, hanem többször meghívta az osztályt színházba. Ezt megelőzően még Iselsbergből elvitték az egész iskolát Salzburgba: az egyik este a La Boheme-t néztük meg Puccinitől, a másikon az Einen Jux will er sich machen c. vígjátékot untuk végig Nestroytól. Jó példával járt elől az egyik magyar tanár, aki éppenséggel horkolással juttatta kifejezésre, mennyire tudja követni az előadást.
Szilveszterkor kockára tettem a középiskola befejezésének esélyeit: Dél-Tirolban terveztük köszönteni az 1961. évet, pénztárcánk azonban eltérített ettől a szándéktól. Négyen összeadtuk csekély pénzünket és abból vásároltuk meg az ünnepre valót. Aba Gyuszi barátom mindent biztosított a papi szemináriumban, még a sütés-főzést is vállalta. Vacsorakor kihirdette a kollégium igazgatója, vendégeket vár, ezért senki nem hagyhatja el a házat. Mikor két másik társam kérelmét elutasította, én még harmadikként kísérletet tettem. Kérésem még határozottabb elutasításra talált, egyszerűen megtiltotta a kimenőt. Ketten ennek ellenére kiszöktünk és ünnepeltünk. Újév napján a szemináriumból egyenesen a magyar misére mentem, ahol már többen közölték velem: Deák jelentkezz raportra “Tante Gróh"-nál, azaz Dr. Gróh atyánál. Mindenre felkészültem, még az azonnali csomagolásra is. Kopogtattam ajtaján, ő meg azonnal azzal fogadott: Fiacskám, én megtiltottam neked, hogy elhagyd a házat. Alig vártam meg, hogy elmondja mondanivalóját, mindjárt felsoroltam neki érveimet, többek között azt, mi kiadtuk minden pénzünket az ünneplésre, és csak a vacsorakor derült ki , nem hagyhatjuk el a házat. Meglepődtem, de végighallgatott. Még volt néhány szava hozzám, miután beláttam, fegyelmi áthágást követtem el, amiért bocsánatot kértem. Kis szünet után megkérdezte: Milyen büntetést szabsz ki magadnak? A kérdést nagy megkönnyebbüléssel fogadtam, ezért nagyvonalúan mindent ígértem, kivéve a kirúgást. A karácsonyi szünet végéig nem hagyhatod el a házat - hangzott az ítélet. Én még rá is tettem: egész január végéig nem élek a kimenő lehetőségével.
Éppen betöltöttem a 21. évemet, amikor három éves késéssel sikerült leérettségiznem, igaz, a matematikával sehogyan sem tudtam közelebbi barátságba keveredni.
Három középiskolát jártam meg az érettségiig. Mire leérettségiztünk, teljesen meglazultak az eredeti (kammeri) kötelékek. Innsbruckban már újabb társakra leltem, egyedül Aba Gyuszi maradt meg legjobb barátomnak. Vele még bécsi éveinkben is együtt voltunk, sőt, Ausztriáliába történt kivándorlása után is leveleztünk egymással.
A gimnázium négy osztálya tanulságos szocializálódási folyamatnak is számított. Kammerben 39-re emelkedett az V. osztály létszáma. Csupán egyetlen cél, a továbbtanulás lehetősége terelt össze mindnyájunkat. Magyarország különböző helyeiről verődtünk össze, emellett éppen a mi osztályunk volt a legcifrább összetételű, mind korban, mind a (földrajzi, társadalmi) származás szempontjából. Csak a kisebbik részt képezték, akik éppen megfelelő korban végezték az osztályt, de voltak jópáran, akik húsz éven felül voltak; a legidősebb 27 éves lett, mikorra leérettségizett. Az átlagos életkort én személyesítettem meg akkori 18 évemmel. Az állandó mozgással járó helyváltoztatás következtében nem formálódtunk összetartó közösséggé. Már évközben többen távoztak közülünk, a nyári szünet után az eredeti létszámnak valamivel több mint egyharmada került át Iselsbergbe, ahol a Wiesenhof-i diákokkal és más, hozzánk beosztott fiatalokkal töltődtünk fel. Két év után újabb lemorzsolódások következtében még kevesebben lettek az eredeti kammeriak. Innsbruckban újabb fiatalok csapódtak hozzánk Németországból, Svájcból, sőt, még Svédországból is.
Végül is a mi VIIIC osztályunk annyira különböző összetételű volt, hogy az összetartozásnak legfeljebb csírái voltak megfigyelhetők, de ezek is inkább az iskolához, mint az osztályhoz kötődtek. Keserűen jegyezte meg egyik alkalommal az egyébként is szigetembernek számító Szalay Andris, aki Tibor nevű bátyjával sem fért össze: a mi osztályunk tagjai alig várják, hogy megszabaduljanak egymástól, s örülnek, ha soha többé nem látják egymást. Szomorú összegezés; szerencsére a miénk kivételes esetnek számított.
Különböző hatásfokon ivódtak belém és rakódtak le emlékezetemben a középiskolás évek. Mikorra megvilágosodott bennem az igény - részben hálából - nem akartam veszni hagyni az iskolákat, a diákokat. Innsbruckba 21 évvel az érettségi után jutottam el újra. Iselsbergbe egyetlen egyszer több mint harminc év után. Kammerba nagyon elszomorító volt az első kitérés az autópályáról visszafelé tartva Németországból 1962-ben. Ködös őszi vasárnap volt és nyomasztó csend. Az iskola helyén park létesült - nyoma veszett, a diákok szétszéledtek, a tanárok... Mégis zarándokhellyé vált számomra Kammer; amikor csak arra felé visz utam, lehetőség szerint betérünk, gyakran megkerüljük az egész tavat. Ezzel a nagy kísértéssel fogtam bele az anyaggyűjtésbe, Innsbruckban, Welsben, ahova Mácsady István lelkész jóvoltából kerültek a kammeri gimnázium iratai. Dr. Hanns Inama-Sternegg nagyban segítségemre volt, rendelkezésemre bocsátotta a birtokában maradt iratokat. A holland külügyminisztériumtól megkaptam az iselsbergi gimnáziumra vonatkozó anyagot. Szellemjárásként tódultak fel az emlékek, amikor Innsbruckban éjszakába nyúlóan írtam, jegyzeteltem. Az egyes számomra ismert neveknél megjelent a diákok arca.
Nagy sietséggel sikerült összeállítani a kiállításra való anyagot, s hozzá - ha csak összevontan is - megírni a középiskolák történetét, amelyhez Elisabeth Gehrer oktatásügyi miniszter írt előszót. Az 1997-ben bemutatott kiállítás anyaga átkerült Magyarországra is: Budapesten Csoóri Sándor nyitotta meg a kiállítást, onnan Ópusztaszerre vándorolt tovább, visszatérőben pedig Győrben az Apáczai Csere János Főiskola fogadta vendégül a közben magyarra is lefordított katalógussal. 1956 ötvenéves évfordulójára sikerült megjelentetni a 2. javított kiadást.
*
Bármennyire tetszett is Innsbruck,ez az alpesi város, fekvése az Inn völgyével, az irdatlan hegyekkel, ha nem is volt nyomasztó, mégis úgy éreztem, nem tudnám ott leélni egész életemet. Bár jóakarónk, és később támogatóm, Dr. Hanns Inama-Sternegg, tiroli lévén engem is az Innsbruckban továbbtanulók között szeretett volna tudni, csakhogy én már az első alkalommal Bécset adtam meg az ottani tudományegyetemmel. A város 1956-os egésznapos kóválygásom ellenére nagyon vonzó lett számomra, amihez egyebek mellett a két nyári szünet hétvégi utazásai is hozzájárultak. Így az érettségi római út után egyenesen Bécsnek vettem az irányt, igaz, a nyarat a Bécs melletti Gießhübl Hochleiten nevű ifjúmunkásfaluban töltöttem. Onnan jártam dolgozni a szomszéd faluban a BBB (Brunner Verzinkerei Brüder Bablik) rövidítésű cinkelő üzembe egy hónapon át, a szeptembert pedig lazítással töltöttem, készülve az egyetemi beiratkozásra. Miközben a többiek dolgozni jártak, elolvastam Wladislaw Reymont Parasztok c. nagyhatású regényét. Tamási Ábelét 1958 nyarán tettem magamévá másodszori ott tartózkodásomkor a Caritas-otthonban.
1961 nyarán új állomáshoz érkeztem életemben. Valamikor szeptemberben a belügyminisztériumba látogattam, megérdeklődni, milyen esélyem van az ENSZ által folyósított, de az osztrák belügyminisztérium által kezelt ösztöndíj elnyerésére. Kérésemre eljött velem volt osztálytársam az általános iskolából, ő ugyanis időben leérettségizett, s így már hat szemesztert letudhatott tanulmányaiból az említett össztöndíj jóvoltából. Az épületig ugyan elkísért, azonban nem volt hajlandó bejönni velem. Így egyedül birkóztam Rosenberger asszonnyal, aki mindenekelőtt az után érdeklődött az érettségi bizonyítványom láttán, mit akarok tanulni. Időközben nagyon megkedveltem a filozófiát, ezért egészen természetesnek tartottam, hogy ezt a szakot említsem meg neki. Nem volt ugyan szigorú, de eléggé határozott, ezért ellentmondást nem tűrően kijelentette: az öszöndíj segítségével azt akarják elérni, hogy a magyar menekült diákok minél előbb végezzenek, olyan szakon, ahol minden esélyük megvan az elhelyezkedésre. Vélekedése annyira váratlanul ért, hogy hirtelenében nem tudtam mit válaszolni. Azt javasolta, gondoljam meg a dolgot, s általuk elfogadható szakot adjak meg, aztán jelentkezzem még egyszer.
Sorstársam izgatottan várt rám az utcán, s rögtön nekem szegezte a kérdést: kapok-e ösztöndíjat? Mondtam neki, egyelőre nem tudom, mert a megadott szakra nem adnak. Mit csinálsz akkor? - firtatta tovább. Mit csinálhatnék, el kell mennem dolgozni, mert ösztöndíj híján nem tehetek mást. Persze így nem lesz semmi az egyetemből. Miért? - akarta tudni. Azért, mert én képtelen vagyok arra, hogy egésznapi munka mellett egyetemre járjak. Erre kisvártatva szinte sértődötten megjegyezte: Akkor nem lehetünk tovább barátok. Miért, mi akadályoz meg ebben? - eszméltem fel. Hát hogy gondolod, én egyetemista vagyok, te meg munkás, ez így nem fér össze. Ezzel két csúnya találat ért ugyanazon a napon.
A továbbiakban már beléptem ugyan az egyetem kapuján, de csak a kérdőívek beszerzéséig jutottam. Mindamellett németből felvételi vizsgát kellett letennem írásban és szóban. Felettem járó rendkívül okosnak mutatkozó magyar egyetemisták alig tudtak vagy akartak adni felvilágosítást. Csak lépésről-lépésre sikerült eljutnom odáig, hogy végsőfokon visszakanyarodtam korábbi elképzelésemhez: irodalom és történelem. Az utóbbiban előbb-utóbb eligazodtam, az előbbi kapcsán viszont rá kellett döbbennem, hogy ilyen szak nincs is. Jó, hát akkor legyen magyar irodalom. De ilyen sem volt; így a német irodalom, gemnanisztika mellett döntöttem. Mikor aztán sikerült benyújtanom a kérdőíveket, a beiratkozási igazolással ismét jelentkeztem Rosenberger asszonyságnál, aki rábólintott döntésemre, s így ösztöndíjhoz jutottam. Az első szemeszter arra volt jó, hogy sikerült kisilabizálnom a továbbjutás lehetőségeit. Anyagi téren ez szemeszterenként összesen hat órából legalább pozitív eredménnyel letett vizsgát jelentett; az előadásokat böngészve viszont elég nagy volt a választék, bár a tetszés szerinti választással nem nagyon lehetett lépni előbbre. Mind a germanisztikában, mind pedig a történelemben fel kellett venni a bevezető előadásokat, majd pedig proszemináriumra kellett beiratkozni. Onnan a szemináriumba vezetett az út, a továbbjutáshoz legalább közepes eredménnyel.
A germanisztika egyenesen kiábrándító volt számomra; pl. Moritz Enzinger professzor kásás kiejtéssel fontosnak tartotta azon felvilágosítást, hogy az egyetemen szakképzés folyik, akiknek viszont olyan ábrándjaik vannak, hogy itt majd írót, költőt faragnak belőlük, azoknak ajánlja, adják fel ezt a szakot. Előadásai egy másik újkori német irodalommal foglalkozó kollégájához hasonlóan száraz adatok tömkelegéből álltak, hozzá monoton hangon. Igyekeztem azért boldogulni, mégsem jártam okvetlen sikerrel. A bevezetőt háromszor meg kellett ismételnem, mert egyszer elveszett a dolgozatom, aztán meg a bizonyítványomat nem találták, végül Enzinger asszisztensénél szóbeli vizsgát kellett letennem, közepes eredménnyel. Ez a “germanista" a későbbiekben is, aktív pályámnak szinte végéig igyekezett kifejezésre juttatni ellenszenvét. Ennyi volt az egész, tovább nem jutottam, mert a másik újkorásznál, Professzor Hans Rupprichnál nem volt már hely, Enzinger asszisztense meg, a “germanista" azért tessékelt ki, mert - Burgenlandban lévén szüreten - a határidő után egy nappal jelentkeztem. A középkori német irodalommal részben több szerencsém volt, ami nem is csoda, hiszen Otto Höfler professzor személyében olyan kiváló előadót sikerült megismernem, hogy kitűnőre vizsgáztam nála. Ellenben nem volt szerencsém Blanka Horatschek docensnőnél, mivel nem boldogultam a középfelnémet lírából vett szöveg felolvasásakor a hangsúlyozással.
Időközben annyira igazítottam tanulmányaimat a kívánt előfeltételekhez, hogy egyre határozottabban a tanári pálya kezdett előttem körvonalazódni. Szorgalmasan látogattam Schwarz pedagógia professzor előadásait és vizsgáztam is nála.
Ez irányban sikerült megfelelnem germanisztikán a feltételeknek, a történelemmel meg nem akadt különösebb nehézségem. Egyedül Leo Mikoletzky professzor figyelmeztetett a proszemináriumi első vizsgán, hogy ne csupán a magyar történetre fektessek hangsúlyt, de azért megadta a jó, majd közepes osztályzatot, s így sikerült bejutnom a szemináriumba.
Már ott tartottam, hogy megkaptam a hospitálási papírt egyik Bécs 20. kerületi gimnáziumba, ahol éppen laktam. Akkor hangzott el az egyik, tanárjelölteknek kötelező előadáson: a cél öntudatos osztrák állampolgárok nevelése. Ez egészen kijózanított. Magyar mivoltomat nem tudtam összeegyeztetni öntudatos osztrák polgárokká neveléssel. A dilemmám szinte meglepetésszerűen oldódott meg: a történelem szakon egymás után sikerült letennem az előmenetelhez megkövetelt vizsgákat. Valamelyik tanulmányi év elején a folyóson összefutottam egyik szintén zenész ismerősömmel. Kölcsönösen az után érdeklődtünk, hol tartunk, melyik professzor óráit látogatjuk? Én éppen akkor jöttem ki a Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetből, s örömmel újságoltam, felvettek szemináriumba. Hogy hogy? - érdeklődött ismerősöm, hiszen Alfred Hoffman professzor vadállat, úgy rúgja ki a diákokat, hogy mindenki reszket tőle. Erre nem tudtam mit válaszolni, csupán megismételtem felvételemet érintő kijelentésemet. Majdnem egyidejűleg jelentkeztem a Kelet-európai Történeti Intézetben is, ahol Richard Plaschka professzor kutatószemináriumot hirdetett meg nyolc hallgató számára. Tárgya az I. világháború volt. Ehhez hozzá kell tennem, hogy Wolfdieter Biehl dr. tanársegéd, előzőleg elmarasztalt, mert nem sikerült elfogadhatóan lefordítanom az elém tett angol nyelvű szöveget Ludwig Jedlitschka, a jelenkori osztrák történet professzoránál. Ugyan kellemetlenül érintett, de nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen összesen két évig volt angol a gimnáziumban, ami jóformán semmire sem jogosított fel. Korábban, azaz 1962 és 63 nyarán Németországban dolgoztam Witterschlickben, egy Bonn melletti csempegyárban, - első keresetemből Olympia márkájú írógépet vásároltam. 1964 nyarát viszont angol tanulással töltöttem, s ennek eredményeként sikerrel fordítottam le a felvételihez szükséges angol szöveget.
Németországi tartózkodásom alatt erős vonzalmat éreztem az iránt, hogy ott folytassam egyetemi tanulmányaimat. Különösen Bonn tetszett meg, nem is annyira fővárosi mivolta, hanem egész kiegyensúlyozott polgári légköre miatt. Nagyon megnyerte tetszésemet az egyetmisták gondozott öltözködése: sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő. Meg aztán ott tanított a híres germanista Benno von Wiese. Mivel visszajövetelem után sem nyugodtam meg, levelet írtam a németországi magyar diákszövetségnek. Válaszuk a támogatást illetően negatív volt, így aztán a folyósított ösztöndíj itt tartott Bécsben.
Nem hallgathatom el, hogy magyar mivoltom előnnyel is járt, hiszen egyrészt nagyon kevesen választották menekült magyar diákok a történelem szakot, másrészt osztrákok - néhány kivételtől eltekintve - nem tudtak magyarul. Erich Zöllner professzor, akinél Görgey Artúr német nyelvű emlékiratairól írtam szemináriumi dolgozatot, már első alkalommal megkérdezte, rokona vagyok-e a híres Deák Ferencnek. Nem került volna semmibe, ha rábólintottam volna, de mint akkor, a későbbiekben sem éltem vissza ezzel a lehetőséggel, s ha valaki mindenáron Deák Ferenc utódát akarta bennem felfedezni, egyrészt felhívtam a figyelmet Sopron megyei mivoltomra, másrészt minden eshetőség lehetőségét elvágva mondtam: képtelenség, hiszen Deák Ferenc agglegény volt. Mind Plaschka, mind pedig Hoffmann professzornál sikerült jeleskednem, s ennek eredményeként végleg feladtam a tanári pályához kötődő utat. Mikor a második szemináriumot végeztem Hoffmann professzornál, egyik alkalommal megszólított egyik asszisztense, Alois Mosser dr. és az után érdeklődött, akarok-e maradni az intézetben, ezzel a doktorátusi cím megszerzését helyezve kilátásba. Az előzmények után csakis két kézzel kaptam a lehetőségen, aminek volt kissé kényes oldala is. Plaschka professzor intézetében Biehl dr. ugyanis egészen természetesnek vette, hogy kelet-európai törtelemből fogok disszertálni, azaz, úgyis ott maradok náluk. Bármennyire hizelgő volt is besorolásom, kényszeredetten bevallottam, hogy már igent mondtam Hoffmann professzor intézetében.
Pedig kimondottan szívélyes kapcsolat alakult ki Plaschka professzor felé. Éppen a kutatószemináriumon esett meg velem: gyomrom korgása túlságosan hangosan jelentkezett (pedig nem koplaltam), amire a többiek is felfigyeltek. Nem tudom, vajon ennek volt-e betudható, de Plaschka professzor óra után megszólított és az után érdeklődött, ki fia-borja vagyok, hogyan kerültem Ausztriába, mik a terveim stb. A Hotel Regina előkelő szállodába meghívott ebédre, ahol sok professzor étkezett az egyetemről. Kezdtem kissé fennhordani az orromat, ha egyáltalán helyénvaló volt ez az én esetemben, mindenesetre megjelentem a megbeszélt időben, bejelentkeztem a pincérnél, aztán várakoztam, talán egy órát is. A professzornak semmi nyoma nem volt, így kénytelen voltam arrébb állni. Ez így mellé ment, ellenben bepótolta a mulasztást, és sikerült jól elbeszélgetnünk. Szudétanémet volt, 45-ben elüldözték a csehek, itt Ausztriában özvegy édesanyját ápolta haláláig. Úgy látszik, a közös vagy hasonló sors összehozza az embereket. Egyik alkalommal az után érdeklődött, megvan-e már az osztrák állampolgárságom. Mondtam neki, nincs. Akkor sürgűsen kérelmezzem, mert tanársegédet keres, és engem szemelt ki erre a posztra. Addig nyakas magyar voltam, soha nem akartam felvenni az osztrák állampolgárságot, most meg így nyomomba szegődött a szerencse. Nem volt mit tennem, mint revideáltam korábbi beállítottságomat, s Bécs városházán benyújtottam a kérelmet. Nem siettettem a dolgot, bár Plaschka professzor a nyári szemeszter végén, 1964-ben, közvetlen vizsga után megkérdezte, hogyan állnak dolgaim. Mondtam, még nem kaptam meg az állampolgárságot. Pedig ez neki sietős, tette hozzá nyomatékkal. Nem sokat törődtem vele, de annál inkább nyakon vágott, amikor szeptemberben összefutottam egyik baráti kapcsolatban lévő kollégával, aki szinte repesve újságolta, asszisztensi állást kapott. Kérdeztem tőle, kinél? Plaschka professzornál - hangzott a válasz. Ez bizony lehűtött, mert tudhattam, most már fújhattam az állampolgárságot, főként az asszisztensi állást. Csak 1965 tavaszán tettem le az osztrák állampolgárságra az eskűt, igaz, közben úgy alakultak dolgaim, hogy addigra minden vizsgám megvolt, elvégeztem a szemináriumokat, persze továbbra is beiratkoztam, miután változatlanül ösztöndíjban részesültem. Mint politikai menekültnek a Genfi Konvenció értelmében nem kellett lemondanom a magyar állampolgárságról.
1966-ban az első és egyben utolsó érettségi találkozón már nem kis elégedettséggel mondhattam volt évfolyamtársaimnak a gimnáziumból: eljutottam az abszolutóriumig, és megvan a disszertációm témája is. Igen, Alois Mosser javaslatára a lékai váruradalom történetét választottam. Egyeztetés céljából leutaztam Kismartonba, ahol Harald Prickler dr. fiatal levéltárossal tárgyaltam. Ő örömét fejezte ki afölött, hogy a Bécsi Tudományegyetem küld hozzájuk disszertánst, aki emellett még tud magyarul is, csupán egy bibije van a dolognak: Lékáról már készült feldolgozás, így nem jöhet számításba. Mielőtt feladtam volna ez irányú reményemet, Prickler dr. új javaslattal állt elő: Mi lenne, ha vállalnám Lánzsért? Már előzőleg beszámoltam neki a súlypontokról: vár- és uradolomtörténet, hozzá határvédelem. Tudatlanságomra jellemzően megkérdeztem tőle kissé elbizonytalanodva: És ott meglennének mindezen feltétetelek? Nyilvánvalóan - válaszolta biztatóan. Megalkudtunk, így hozhattam magammal Bécsbe az örömhírt: a lánzséri vár és uradalom történetének feldolgozása rám hárul.
Abban az időben kezdtem kissé elengedni magam: Eléggé komolyan vettem egyetemi tanulmányaimat, de 1.200 Schilling ösztöndíjból különben sem engedhettem szabadjára szórakozási szándékaimat. Alkalmanként egy-egy mozilátogatás, néhanapján ivászat az Esterházy pincében és természetesen haveri kapcsolatok ápolása túlnyomórészt magyar fiatalokkal. Az irodalmat a kijózanító jelenségek ellenére sem hanyagoltam el, sőt, rendszeresen látogattam az Osztrák Irodalmi Társaság rendezvényeit, ahol - egyfajta nyitási szándék eredményeképpen többször hívtak meg a népidemokráciákból is előadókat. Így ismerhettem meg személyesen Pilinszky Jánost, Déry Tibort, Weöres Sándort, Nemes Nagy Ágnest stb. Az osztrákok közül Theodor Csokor, Felix Braun, Rudolf Henz, Heimito von Doderer maradt meg emlékezetemben. Már középiskolás barangolásaim elvezettek Ady összes verseihez vagy éppenséggel a francia költők kétkötetes antológiájához, amiket osztálytársaimtól kölcsönöztem ki. Nagy becsben tartottam Cs. Szabó László Magyar versek Aranytól napjainkig c. kötetét, amit Magyar versek 1953-1956 c. válogatással egyetemben a bécsi Nowak féle könyvkereskedésben vásároltam meg 1959, ill. 1960 nyarán.
Mivel ezen a téren különösen sok pótolnivalót fedeztem fel, egyre inkább belevetettem magam az irodalomba. A kapcsolódások és kapcsolatok ezáltal egyre határozottabb irányt vettek, míg 1967-re megérett a terv: kétnyelvű (magyar-német) folyóiratot adunk ki, aminek első száma integratio címmel 1967 májusában jelent meg sokszorosított formában. Addigra már - főként egyetemi tanulmányaim révén - eléggé belekóstoltam a német irodalomba is. A folyóirat szerkesztői többségben magyarok voltak, de akadtak osztrákok is. Az első számban - lévén immár félig kész történész - éppen az osztrák-magyar kiegyezés 100. évfordulójára hangsúlyosan ezt a tárgyat karoltuk fel magyarul és németül. A német nyelvű részt Horst Haselsteiner, anyja révén magyar származású történészkolléga vállalta (azonos az említett asszisztensi álláshoz jutott Plaschka-tanítvánnyal).
Ezzel összefüggésben említem az 1957 óta évenként megrendezett Europagespräch sorozatot a bécsi városházán. Eleve érdekelt kontinensünk múltja és jövője, de csak a hatvanas évek közepén vettem tudomást erről a számomra szemnyitogató, fejtágító vállalkozásról. Az integratio éveiben többen is kerítettünk időt az előadások látogatására, amiknek különösen nagy súlyt adott európaszerte ismert személyiségek fellépése. Az ,,Európa-beszélgetések“ elmélyítették érdeklődésemet az európai integráció iránt.
Mivel úgy szólt a közhely, a jó disszertáció a legjobb ajánlólevél, a folyóiratkészítés mellett igyekeztem alaposan bedolgozni magam a választott tárgyba. 1966 és 67 nyarát a kismartoni Tartományi, ill. Esterházy levéltárban töltöttem, gyűjtve, gyűjtögetve a kéziratos anyagot. Mivel oklevélolvasásban egyáltalán nem részesültem, lépésről lépésre magamnak kellett beleásnom magamat ebbe a boszorkányos dologba. Bizony, eltartott egy ideig, amíg sikerült elolvasnom, sőt, meg is értenem a XVI.-XVII. századból való iratokat. Ebben nagy segítségemre volt Frühwirth Károly oktatása a gót betűk elsajátítása terén, sajátságos módon meg éppenséggel falusi származásom, ugyanis a régies magyar szövegek tájszólásbeli kifejezéseket is tartalmaztak. A latin szövegek megértéséhez szótároznom kellett. Szerencsére ezek nem Ciceró nyelvezetén, hanem nagyon egyszerű latin nyelven íródtak, mindehhez bizonyos kifejezések, megjelölések állandóan ismétlődtek, ezért aránylag gyorsan megtanultam a gabonafélék latin változatait, a dézsma különböző válfajait meg hát a vár fegyvertárában lelhető fegyvereket. Az 1675-ben készült magyar nyelvű urbáriumban a szarvasmarhák felsorolása között ismételten a pater familias megjelölésre bukkantam. Bár következtethettem volna jelentésére, az ,,apa“ és a ,,család“ furcsa ötvözetét csak Prickler dr. felvilágosítása révén sikerült feloldanom: apaállat, azaz bika. Eléggé szemrontó volt, hogy a tartományi levéltárban az egyik szoba függönnyel eltakart sarkában elhelyezett olvasókészülék segítségével mikrofilmekről másoltam ki az anyagot. Azért is volt, hogy beértem mikrofilmekkel, mert még kutatási célokkal sem akartam menni Magyarországra.
Bécsből kerékpárral jártam le hetenként Kismartonba. Így a környék bebarangolására fordítottam azokat a hétvégeket, amikor nem jöttem vissza Bécsbe. Első ilyen túrám 1962 nagyhetére esett; Ruszt után Fertőmeggyesen kötöttem ki, onnan jártam be a környéket, ezennel osztrák oldalról kémlelve a magyar határvidéket. 1966 nyarán éppen Pulyára indultam, de útközben megakadt a szemem a Lánzsért mutató táblán. Utóbbi mellett döntöttem, bár - mint kiderült - eléggé kaptatós volt az út, különösen utolsó szakasza, de mégis eljutottam a ,,váramig“.
1967-ben nagyjából befejeztem az anyaggyűjtést, csakhogy anyagi téren véget értek az ösztöndíjas évek. Az utolsók egyike voltam, akik között kiosztotta a belügyminisztérium az ENSZ ösztöndíj maradékát, de ez is lejárt szeptemberben.
Egyelőre nem volt elképzelésem a továbblépésről, azonban - ha kedvez a szerencse - ilyenkor következhet be örvendetes fordulat: egyik volt osztálytársam a középiskolából, aki orvosira járt, szintén a Bécsi Tudományegyetemen, arról számolt be, hogy neki sikerült munkát találnia: teljesen kötetlen, mindenki saját maga szabja meg a munkaidejét és óradíjat fizetnek. Kérésemre megérdeklődte, tudnának-e nekem is helyet biztosítani. Pozitív választ kaptam, így aztán szeptembertől munkába álltam az Önállók Kereskedelmi Betegbiztosítójánál (Selbständigenkrankenkasse des Handels). Aranyélet ígérkezett. Kezdetben úgy terveztem, napi négy óra munka mellett a nap második felét disszertációmnak szentelem. Elképzelésem hamarosan úgy módosult, látva, nem sikerül betartanom a tervezett időbeosztást, hogy a napi négy óra helyett hatot vállaltam, remélve legalább 10.000 Schilling megtakarítását, s ennek birtokában minden időmet disszetrációm megírásába, ill. a szigorlatok letételébe fektetem. A dolog nem bizonyult egészen egyszerűnek, már csak a megváltozott körülmények miatt sem: egyrészt szokatlan volt a napi rendszeres munka, másrészt elkapott egyfajta költekezési könnyelműség. Valójában az említett németországi munkavállaláson túlmenően az ösztöndíjon kívül nem volt semmi anyagi bevételem, így éveken át még csak inget sem tudtam vásárolni. Örvendetes kivételt képezett a már említett Biehl dr., aki Jedlitschka professzor ajánlatát közvetítette a Molden Kiadótól: magyar lektort kerestek magyar tárgyú kézirat ellenőrzéséhez, emlékezetem szerint 1964 első felében. Fritz Molden röviden elbeszélgetett velem, felfektette, mi a feladatom, aminek elvégzése fejében 3.000 Schilling díjat helyezett kilátásba. A pénzből öltönyt és ballonkabátot vásároltam. Nem kis megelégedésemre ez volt az első alkalom, hogy történészként keresethez jutottam.
Az idő haladt, a pénz nem nagyon szaporodott, bár 2.800-3.000 Schillinget is megkerestem havonta - sajnos, a disszertációm írása nem haladt különösebben előre. Egyelőre a 10.000 Schillinges határidőt tűztem ki, azaz ha sikerül annyit megtakarítanom, akkor - 1.000 Schillinges havi beosztással - tíz hónap alatt csak-csak végzek a disszertációmmal. 1969 elejére sikerült is összegyűjtenem ezt az összeget. Nos, akkor lássunk munkához! Korábban ketten laktuk a szoba-konyhás lakást (wc és víz kint volt a folyosón). Mikor egyedül maradtam és még nem tettem szert keresetre, alkut kötöttem a háziakkal: a heti takarítás, télen hóhányás ellenében elengedték a lakbér felét, 350 schillinget. Nagy fegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy a betervezett napi ,,munkaegységet“ teljesítsem, ami 5-7 gépelt oldalnak felelt volna meg. A lassú indulás annál nagyobb bevetést váltott ki, csupán közben kényszerszünet állt elő: márciusban kisebb megfázással küszködtem, és ebben az állapotban nem átallottam kerékpárra ülni erős ellenszélben, havasesőben. Alig hogy megérkeztem albérleti lakásomba, nyomban elfogott a még minden ízemben meghúzódó hátborzongató köhögési roham. A következménye nem is maradhatott el, mert csúnyán bevéreztem. A háziasszony megadta valamelyik ismerős orvosának a címét, ő viszont vagy nem fogta fel a helyzet komolyságát, vagy egyszerűen hülye volt. Injekciót adott, meg valami cédulát nyomott a kezembe, de látva hogy vért köpök, a mentőhívás helyett szabályosan kituszkolt a rendelőjéből. Az utcán nem maradt más hátra, mint taxiba ülni s a közkórházba hajtani. Ott is elutasítottak, mivel nem volt beutalóm. A Bécsi erdő szélén lévő Wilhelminen kórházba kellett folytatni az utat, míg ott felvettek, de előbb még le-fel küldözgettek az eléggé kaptatós úton, míg végre ágyba kerültem. A vérzés éjszaka sem állt el, pedig még jeges borogatást is raktak a mellemre. Annyi vért veszítettem, hogy vérátömlesztésre volt szükségem. De ezt is átvészeltem: tíz nap után megállapították, hogy új folyamat nem állapítható meg, hanem a régi sebhely szakadhatott fel csupán.
Ennek a közjátéknak pozitív kicsengése is lett. Mikor elértem a katonakötelezettség korhatárát (28. életév), behívtak sorozásra. Nem vettem komolyan az egészet, mert felmentéssel számoltam. Ehelyett azt a kérdést szegezte nekem az egyik sorozó tiszt, melyik fegyvernemnél akarok szolgálni? Annyira meglepett, hogy felháborodásomban úgy vágtam vissza: egyiknél sem! Hogy-hogy, nem érdekli az osztrák hadsereg? - kérdezett vissza. Egyáltalán nem - feleltem sértődött hangnemben. Nekem tbc-m van, így biztosan alkalmatlan vagyok a fegyveres szolgálatra. Ismét visszaküldtek a tiszti orvoshoz, aki viszont csak a sorozó bizottságnak súgott valamit. Ismét maguk elé idéztek és közölték, ez valami régi dolog, tehát igenis alkalmas vagyok. Várhatom a behívómat, ami meg is érkezett. Mi tévő legyek? Ösztöndíjam nincs, ha bevonulok, elesem a keresettől és még a lakbért sem tudom fizetni. Összeköttetés révén eljutottam Dr. Georg Prader honvédelmi miniszterhez, de előtte alaposan kikérdezett a szárnysegédje. Nagyon elutasítóan viselkedett, és mikor kifogyott minden elhárítási érvéből, kezdett erősködni: Mit gondol, csak úgy egyszerűen a miniszterhez akar fordulni, elképzelhető lenne ez a népidemokráciában? Nagyon ösztönösen vágtam rá: Ezért választottam a szabadságot. Válaszom megfordította a szelet: hirtelen nagyon barátságos lett, sőt, megígérte, hogy támogatja kérésemet a miniszternél. A miniszter úr teremnek is beillő dolgozószobájában csak fejjel látszott ki az íróasztal mögül, de azért már a szoba közepén köszöntem neki. Barátságosan kezet nyújtott, majd atyai hangon tette fel a kérdést: Mit tehetek magáért, fiam? Elmondtam neki minden lehető kifogást, nyomatékosítva immár: nem akarok kitérni a szolgálat elől, csupán haladékot kérek. Mennyit? - kérdezte. Két évet - szerénytelenkedtem. És ha letelt ez az idő, akkor milyen kifogással fog jönni megint? - érdeklődött hunyorogva. Akkor már semmilyennel sem, mert addigra befejezem az egyetemet - igyekeztem meggyőzni. A halasztást megkaptam, de nem vettem végig igénybe, hanem a kórház után újra jelentkeztem sorozásra, természetesen orvosi igazolással. Beutaltak a katonakórházba. Mikor elolvasott mindent a katonaorvos, katonásan leszögezte: az eset számomra világos. Kiállította a felmentésemről szóló papirost, ezt bemutattam a sorozó bizottságnál - ezzel véget ért katonaidőm. Már csak azért is megkönnyebbülésemre szolgált felmentésem, mivel sehogyan sem fült a fogam “labanc" mundérba bújni.
Emberi nagyságáról tanúskodik, hogy Dr. Josef Kohout főorvos vállalta esetleges kezelésemet; éveken át, hirtelen haláláig jártam hozzá ellenőrzésre, de soha egyetlen fillért sem fogadott el.
Ismét visszatérve a napi kerékvégásba mindenekelőtt anyagi biztosíték után néztem, többek között Bécs városánál, ahol szabályosan kipöndörítettek. Hol van az megírva, hogy nekem be kell fejeznem az egyetemet? A betegállományi idő lejárt, tessék munkát keresni. Ez a tényállás erősen lefékezett. Kerestem, kopogtattam: a holland iskolaegyesület már kifogyott mindenéből, igaz, vigaszul kaptam a volt igazgatótól 500 Schillinget és 600 Schilling egyszeri támogatást kijártak számomra a Szt. István egyletnél is. Mivel nem bíztam a tízhónapos határidőben, Inama-Strenegg doktorhoz fordultam. Ekkor mutatkozott meg igazi gondoskodása: kieszközölt számomra újabb ösztöndíjat, igaz más forrásból, s így anyagi tehertől mentesen sikerült pontot tennem disszertációm végére 1969 decemberében. Helyesbítenem kell: a pontot feleségem tette ki, ugyanis ő gépelte le a szöveget, ő készítette a térképeket. Éppen december 1. volt: az írógép mellől vitte be a mentő a kórházba, ahol megszülte Előd Marcus fiúnkat.
1970 februárjában - a megállapodás szerint - disszertációm egyik példányát leadtam a Burgenlandi Tartományi Levéltárban, amiért 2.000 Schilling elismerésben részesültem. Hoffmann professzor Prickler doktort kérte meg a szakmai ellenőrzésre. Csodálkozásomra talán két hét sem telt el, amikor Hoffmann professzor az intézeti könyvtárban közölte velem: Elfogadtam a disszertációját, kitüntetés osztályzattal. Boldog lehettem volna, mégsem voltam elégedett. Éppen a disszertációm befejezésekor kezdett gyötörni a kétely: ugyan mire jó a múltban való keresgélés, a szakma meg tele van hiúsággal, irígységgel, s a történelmi valóság helyett végsőfokon találgatásokkal, feltételezésekkel kell beérnünk.
Ettől függetlenül teljes gőzzel nekilendültem a szigorlatoknak. Először úgy gondoltam, a főszakokból, vagyis gazdaság- és társadalomtörténetből, ill. kelet-európai történetből teszem le a vizsgákat, a mellékszakból, ill. filozófikumból viszont majd csak ősszel vizsgázom. Az idő és igyekezet azonban annyira kedvezett, hogy végül még kedvenc szakomból, filozófiából is leszigorlatoztam kedvelt professzoromnál, Leo Gabrielnél. Egyébiránt filozófiára nem sajnáltam az időt, így az általános filozófiatörténet mellett vizsgáztam ontológiából és metafizikából de történetfilozófiából is; majdnem mindegyikből kitűnő eredménnyel. Gabriel professzor szintén kitűnő jegyre méltatott a szigorlaton.
Már-már úgy nézett ki, sikerül minden vizsgát kitüntetéssel letennem, de ebbe csúnyán beleköpött az a fiatal germanista, aki - bár számomra rokonszenvesnek tűnt - sem korábban, sem későbben nem bizonyult támogatómnak. A szigorlatra legfeljebb öt percet szánt, aztán kegyeskedett “elégséges"-sel elbocsátani; kizárólag könyvcímek érdekelték, s Herder egyik fontos művének nem egészen szó szerint adtam meg a címét.
Habár a nyári szemeszternek vége volt, jelentkeztem promócióra; még kifutotta az időből, s így 1970. július 9-én a filozófia doktorává avattak a Bécsi Tudományegyetem dísztermében. Az még érthető volt, hogy anyám és öcsém fizikailag nem tudtak osztozni sikeremben. Legjobb barátomat, Aba Gyuszit sem várhattam el Ausztráliából. Nem is ezért küldtem neki meghívót; csupán azt akartam, hogy örömömnek részese legyen. Teljesen értetlenül ért, amikor válaszként közölte velem: nem kívánja a jővőben a kapcsolatunkat. Nem találtam rá magyarázatot, miért váltott ki benne ilyen hatást értesítésem.
*
Az év nyarán lebegő állapotba kerültem: a diplomám elhitette velem, hogy feljutva a csúcsra, csupa magaslatból áll további életem. Szellemi érdeklődésemet az integratio kötötte le, más munkához nem nagyon fűlt kedvem. Nem lévén állásom, ismét jelentkeztem a Betegsegélyzőnél munkára, s így anyagi gondok nélkül éltem napjaimat. Valami mégis izgatta a fantáziámat éspedig Olaszország. Az érettségi út után egyre másra foglalkoztatott a gondolat. Sok pénzem nem volt ugyan, mégis sikerült elindulni takaréklángon. Rászedtem két végzős ismerősömet - az egyik orvos volt, a másik patikus -, aztán az év szeptember második felében nekivágtunk az útnak. Az orvos akkor tavasszal szerezte meg a jogosítványt, így megvolt a sofőr és a kocsi. Jómagam vállaltam az útiterv összeállítását az üzemeanyaggal egyetemben, a patikust meg sikerült rászednem, fizesse az én szállásomat is. Velencén és Ravennán át érintettük San Marinot, megálltunk Peruggiaban és Assisiben, végül betértünk az Örök Városba; a Szt. István magyar zarándokházban szálltunk meg. Kezdő voltam, ezért is sok minden mellé ment, a legnagyobb kérdést mégis különböző alkatunk és érdeklődésünk jelentette. Sikerült eljutnunk ugyan Pompeibe is, de addigra már nagyon lehültünk egymás iránt. Az orvos nem győzte ócsárolni idegenvezetésemet, a patikus meg úgy összegezett: velem nem hajlandó soha többet utazni. Pedig megígértem neki, legközelebb én vállalom a költségek rá eső részét. A kölcsönös kiábrándulás nem szüntette utazási szomjamat; Olaszország lett számomra a világ közepe, Rómát meg szellemi szülővárosomnak tekintettem.
Október volt már, de állás ügyében nem történt semmi, igaz, állással biztatott a Krankenkasse igazgatója. Hiába pislogtam végzettségemnek megfelelő foglalkozás után, nem nagyon reménykedtem, ami eléggé lehangoló volt a biztató előjelek után. Éppen hogy leadtam disszertációmat, jelentkezett a Burgenlandi Tartományi Levéltár igazgatója és két hellyel is kecsegtetett, ugyan nem a tartományi levéltárban, de - mint felvilágosított - Esterházy herceg új levéltárost keresett, miután kipöndörítette a korábbit, Stefan László püspök meg éppen püspöki múzeum és levéltár felállítását vette tervbe. August Ernst igazgató nagy lelkesedéssel adta elő az esélyeket, egyébiránt ő mindeképpen kilátásba helyezte támogatását. Már-már Buridán szamara helyében éreztem magam, ezért megkérdeztem tőle, a kettő közül ő melyik lehetőséget ajánlaná? Pályázza meg mind a kettőt - javasolta határozottan. Az eredmény a két szék között a földre huppanás lett. Hercegék nem méltattak válaszra, a püspöki hivatalból meg két héten belül megérkezett az elutasító válasz: túl későn jelentkeztem, ezért már betöltötték a helyet. Természetesen két dolog valamilyen esélyt megszerezni, vagy éppenséggel az esély lehetőségével beérni; számomra akkor még az utóbbi is kielégítő volt, hiszen kinek közvetítenek két állást egyszerre? Egy dolog azonban gondolkodóba ejtett: jóval a levelemre kapott válasz után örömmel újságolta egyik kolléga, van már állása: Kismartonban az új püspöki levéltár vezetésével bízták meg. Mint később megtudtam, megfúrtak papi oldalról életvitelem miatt.
Az olaszországi út után folytattam a bejárást munkahelynek alig tekinthető napi elfoglaltságomhoz. Nem ábrándoztam, nem reménykedtem semmiféle szakmabeli elhelyezkedésben. Igaz, még a Die Presse nevű polgári napilapnál is kísérletet tettem, mivel éppen fiatal újságírókat kecsegtettek állással. Jelentkeztem is, meg is hallgattak, olyan feltételt szabva, hogy - péntek lévén - a következő hét elejéig szállítsak le egy 24 oldalas kéziratot. A tárgyválasztást rám bízták. Számomra az egész félrevezetőnek tűnt, hiszen beszédemből leszűrhették a tanulságot. Nem hagytam magamból hülyét csinálni, ezért eszembe se jutott megbirkózni a feladattal, igaz, bele-belekezdtem az írásba, de beláttam, ebből nem lesz, nem lehet semmi. Vannak ugyebár olyan helyzetek, amikor az ígéretet olyan feltételekhez szabják, amiknek teljesítése lehetetlen, de azért azt a látszatot keltik, mintha...
Pénzkereset közepette állásnélküli egyhangúságban teltek a napok, hetek, míg ajánlott levelet vehettem kézhez. A Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetéből érkezett. Hoffmann professzor megbízásából Herbert Knittler dr. írta, s arra kért, minél előbb jelentkezzem. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mindehhez professzoromra jellemzően a rébuszokból alig tudtam kihámozni, tulajdonképpen mit is akar tőlem, mert lényegében csak azt akarta tudni, igen-e vagy nem. Igaz, kétéves dologról lenne szó, de anélkül nem pályázzák meg, amíg nincs jelölt. Hogy miért éppen rám esett a választás, nem tudthattam meg hirtelenében, annyira meg nem voltam öntelt, hogy nekem bizony kijárna valami szakmabeli állás. Már csak azért sem tápláltam semmiféle reményt, különösen Hoffmann professzor irányába, mivel nem volt elégedett német tudásommal a szigorlaton.
Egyhetes válaszadási időt helyeztek kilátásba. Megadtam a Betegsegélyező telefonszámát és vártam. Már egy nap eltelt a határidő után, de még nem érkezett válasz. Eléggé izgatottan szólítottam meg az igazgatót, jelentkezett-e már az egyetemi intézet? Kissé meglepetten reagált: De gyermekem, mit akarsz elkezdeni azzal az állással, hiszen csupán két évre szól? Ekkor vallotta be, hogy hárman lévén akadémikusok, külön részleget akart berendezni nekünk. Kecsegtetésére inkább rám jellemző választ adtam: nem azért tanultam történelmet, s ha csak akár három hónapig dolgozhatom is a szakomban, már elégedett vagyok. Hát ahogy gondolod, s ezzel bevallotta, hogy persze, már előtte nap kerestek telefonon.
*
Felgyorsultak az események, már csak azért is, mert minél előbb munkába kellett állnom, s ehhez meg kellett tenni előbb a hivatalos lépéseket, nem utolsósorban bankszámlát kellett nyitnom, hogy felvehessem jövendő fizetésemet. 1970. december 1-én kezdtem történészként pályámat kutatóasszisztensi beosztásban. Főnököm, Hoffmann professzor annyira komolyan vette az eseményt, hogy szobájába hivatott és letetette velem a hivatali eskűt a hasonló beosztású kollégák nem kis csodálkozására, hiszen - mint mondták - tőlük nem követelte meg ezt a ceremóniát. Én annál inkább örültem hogy szerencsésen túljutottam rajta; Hoffmanm professzor motyogó hadarását alig tudtam követni s attól tartottam, mindjárt belesülök az eskűtétel szövegébe.
Új életvitel kezdődött számomra, mintegy két évig a Tudományegyetem főépületében lévő Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetben; főnököm azzal bíztatott, a szerződés ugyan csak két évre szól, de meg lehet hosszabbítatni. Valóban ez is történt s végül hat évig kutató asszistenként dolgoztam a Tudományegyetemen. Mielőtt véglegesen lejárt a szerződésem, hideg-meleg zuhany ért. Az Osztrák Tudományos Akadémiáról jelentkezett egyik munkatárs, és jelezte, Bizottságába új munkaerőt keresnek. Péntek lévén megállapodtunk, hogy hétfőn délelőtt felkeres a munkahelyemen. Időközben elkészültem munkaügyi jelentésemmel, amit inkább kollégiális alapon átadtam a két docens egyikének. Úgy délután hat óra körül felhívott, hogy menjek át a főépületbe (időközben az Intézet új helyiséget kapott a Bécs IX. kerületében a Währinger Straße 17. sz. alatti épület V. emeletén, ahol az egyik szobát én foglaltam el). Bár mindig kissé kapkodva beszélt, de most kimondottan idegesnek tűnt hangja. Rosszat sejtve nem ért meglepetés, mégis erősen lehangolt: elolvasta a jelentésemet, de egyáltalán nem elégedett vele. Főként azt domborította ki, hogy önálló kutatásnak nyoma sincs benne. Azt javasolta, hogy még fél évre hosszabbíttassam meg szerződésemet, aztán be kell fejezni a munkát. Számoltam ugyan a következményekkel, mégsem gondoltam, ami következett: az Akadémia munkatársa természetesen nem jelent meg hétfőn, de még csak fel sem hívott legalább valami ürüggyel. Akadémiai pályafutásom utolsó szakaszában egy emeletre kerültem vele, de soha nem nyiltakozott elmaradt látogatásáról. A docensi véleményezést elmondtam főnökömnek, aki rosszallását fejezte ki a kotnyeleskedés miatt. Végül is abban állapodtunk meg vele, hogy egy évre kérvényezzük a meghosszabbítást, amit minden bonyodalom nélkül sikerült elérnünk. Mikor megtudta a docens az újabb fordulatot, szemrehányásokkal illetett, miért jártunk el így, mikor ő fél évet mondott.
A melegzuhany úgy ért, hogy Knittler kolléga várostörténeti szemináriumot tartott Hoffmann professzor irányításával. Mivel egyik szemináriumon éppen Alsó-Ausztria városait-mezővárosait boncolgattuk, kellő ismereteket feltételezve rólam, engem is bevontak a szemináriumba. A kutatómunka az eredetileg agrártörténetről a várostörténetre való áttérést eredményezte, így régiókra osztva az Osztrák-Magyar Monarchiát rám bízták Magyarországot, ill. a cseh-morva tartományokat. Feltételezem, hogy megálltam a helyem, amikor ugyanis megbízatásom utolsó félévéhez értem, Knittler kolléga ajánlására Hoffmann professzor új munkahelyet helyezett kilátásba. Egyetemi katedrája mellett ő az Osztrák Tudományos Akadémia Gazdaság-, Társadalom- és Várostörténeti Bizottságát is vezette. Ennek következtében zökkenőmentesen ment a váltás a Tudományegyetemről az Akadémiára 1976. december 1-i kezdéssel. Munkahely szempontjából egyelőre nem történt változás, maradtam a korábbi szobámban, de 1977 közepe táján átköltöztünk az Akadémia által rendelkezésre bocsátott a Postgasse 7/2. lépcsőjén két szobából álló első emeleti helyiségbe Bécs belvárosának a Tudományegyetemmel szembeni másik pólusán. Kezdetben kissé periférikus aggályok kezdtek ki, míg aztán túlságosan is megszoktam a Postgasséban a Dominikánusok kolostorával szembeni egyemeletes háznak a teakonyha melletti utolsó szobáját. Az osztozkodáskor tettetésből belementem volna, hogy egyik kolléganővel kerüljek a nagyobbik szobába, de nem jutottunk idáig, mivel a két kolléganő kijelentette, hogy ők már megegyeztek egymással: ők ketten akarnak együtt lenni a nagyobbik szobában. Alig sejthették, hogy ezzel nagyban hozzájárultak függetlenségem túlburjánzásához, hiszen lett egy kis birodalmam, ahol - valójában örökös izgalmak közepette - kedvemre kiélhettem “hajlamaimat". A két szoba közti ajtót tetszés szerint tartottuk nyitva vagy éppenséggel zártuk be, különös tekintettel a telefonálásokra és látogatóimra, hogy ne zavarjuk egymást.
Hoffmann professzor halála (1983) után úgy gondolta az Akadémia elnöke (a germanista), fel kell oszlatni a számára terméketlen Bizottságot. Bár a formaságok betartásával egybehívatta a szokásos ülést, szándéka azonban nem sikerült. Kijelentése ellenére nem értesítette az egyedül számításba jöhető utódot, Othmar Pickl professzort Grazból. Rossz érzésem támadt és azt javasoltam kolléganőimnek, hívjuk fel és érdeklődjünk nála. Mint kiderült, Pickl professzor éppen Krakkóba készült, és nem volt szándékában részt venni a bizottsági ülésen, mivel nem tulajdonított neki semmi jelentőséget. Nekünk kellett felhívnunk a figyelmét részvétele fontosságára. Így aztán eljött az ülésre, megválasztották a Bizottság elnökének, és ezáltal sikerült megmentenünk a Bizottságot. Elnök őpöffeszkedése majd megpukkadt; nem sejtve mi történt a háttérben; a tudományegyem gazdaságtörténeti tanszékén Alois Mosser professzort, korábban mint asszisztens jóakarómat vádolta meg indiszkrécióval intrikusnak titulálva roppant ,,udvariasságában".
A tartós bizonytalanság ellenére aranyéletem volt itt, hozzá különböző zökkenőkkel; 15 évig tartott, amíg az Akadémia az évente meghosszabbított szerződések után átvett végleges alkalmazásba, sőt, felmondási védelemben is részesültem. Hiába kaptam csupa elismerő kritikát a magyar várostörténettel foglalkozó munkáimért. Egyik magyarországi várostörténész azzal vádolt meg a Századokban, hogy vétettem az illemkódeksz ellen, mivel úgy vélekedtem munkámban, mintha senki sem foglalkozott volna várostörténettel Magyarországon kutatásaim idején, meg aztán a periódizálásomat sem fogadta el. Erről írásbeli jelentést tettem főnökömnek, Hoffmann professzornak, ő viszont azzal intézte el a dolgot, ugyan, minek veszi komolyan ezt a fricskát. Mégsem úsztam meg utójáték nélkül. Éppen szabadságon voltam, amikor az illető jelentkezett az Akadémia külügyi osztályán kapcsolatfelvétel ügyében. Egyik kolléganőm viszont nem volt hajlandó fogadni, mivel olyan gyalázatosan viselkedett velem szemben. Ennyivel nem érte be az asszonyság, hanem bepanaszolt az elnökségnél. A germanista ezért megleckéztetett, és meg sem hallgatta magyarázatomat, hanem megprancsolta, tekintsem kötelességemnek a magyarországi együttműködést. Később mint az Akadémia elnöke azt is kifogásolta, hogy túlságosan sokat politizálok, ami csakis a munkám rovására történik. Egyik kritikus fordulatban közölte velem Pickl professzor, hogy becsületszó mellett kellett jótállnia értem, mert a germanista minden áron meg akart szabadulni tőlem.
A kilátásba helyezett két év helyett így hat évet kutató asszisztensként töltöttem a Tudományegyetem keretében, 29 évet és egy hónapot tudományos munkatársként dolgoztam az Osztrák Tudományos Akadémián. Tisztelt professzorom és főnököm, mikor munkába álltam, azzal biztatott, a legfontosabb, hogy íróasztalhoz jussak, onnan már nem üldöz el senki. Mennyire igaza lett! Hálás vagyok neki mindazért, amit neki köszönhetek, nem utolsósorban azért is, mert megbízott bennem és kiállt mellettem. Emlékezetes maradt számomra két egészen személyes megjegyzése: ne rejtsem véka alá tehetségemet, hanem mutassam meg, mire vagyok képes, azaz ne legyek annyira szerény. Később, megtudva, egyesek nem okvetlen rajonganak azért, hogy köztük vagyok, megnyugtatott: Deák dr., amíg a vén hülye itt van, ne aggódjon. Ezzel azt is elárulta, tisztában van azzal, hogy azok, akikből ő nevelt tudósokat, juttatott asszisztensi álláshoz, mennyire megkeserítették utolsó éveit az egyetemen.
Pickl professzor is határozottan jóakarómnak bizonyult, ami a magyarokkal szembeni rokonszenvéből is fakadt. Jóval a Bizottság feloszlatása, még nyugdíjazásom után is tartottuk a kapcsolatot, sőt, a végén még tegező viszonyba is kerültünk egymással. Mind Hoffmann, mind pedig Pickl jónéven vették, ha a munkatársak a napi szerkesztői teendők mellett más irányba is tájékozódtak. Nekem ez kimondottan kedvezett, mert már pályám elején mintegy 16 pontból álló munkatervet állítottam össze, milyen témákban szeretnék elmélyedni. Ennek folytán sikerült bekapcsolódnom újabb és újabb kutatási tervekbe, előadásokat tartottam, tanulmányokat írtam, s a legfontosabb volt, hogy mindkét főnököm szorgalmazta a magyar várostörténettel foglalkozó kéziratom két részben feldolgozott kiadását. Mindez az Osztrák Városok Könyvének szerkesztői feladatok ellátása mellett történt.
1997-2007 között kitérőt is tettem, két évvel meghaladva akadémiai pályafutásomat. Rédei Károly, a Tudományegyetemen a Finn-ugor Tanszék vezetője felkért, vállalnám-e heti kétórás előadás megtartását magyar történetből. A kezdetektől az 1990. évi választásokkal megvalósult rendszerváltozásig nyúló anyagot három szemeszterre osztottam fel. A két utolsó évben már csak két részben adhattam elő, mert úgy gondolták, elég ebből két szemeszter is, ámbár kötelező volt a magyar történet hallgatása és vizsgát is kellett letenni a hallgatóknak a továbbjutáshoz. Nem választottam a tanári pályát, de annyira szívesen vállaltam az előadásokat, hogy növekvő számú hallgatóm meggyőzött arról, értelmes és érdemes feladatot látok el. Mindamellett szélesítettem ismereteimet a magyar múltból.
Persze minden elmúlik egyszer, így a bizottságbeli víg napjaim is megszűntek, miután 1997 végével feloszlatták a Bizottságot, bár külön engedéllyel még megtarthattam szobámat a következő év szeptember közepéig, amikor aztán át kellett költöznöm a Fleischmarkt 20. sz. alatti ház III. emeletére, ahol Plaschka professzor jóvoltából a korábbi Bizottság feloszlatásától aTörténeti Bizottságnál helyeztek el. Majdnem szellemjárásnak tűnt, amikor egyik szombati (munkaszüneti) napon egyedül tartózkodtam az emeleten szobámban, és megszólalt a telefon. Plaschka professzor hívott a kórházból, nagyon meglepett. Tulajdonképpeni közölnivalója abban rejlett, hogy érzékeltette, végül is sikerült megoldani elhelyezésemet; minden rendben van, a továbbiakban nem kell aggódnom az állásom miatt. Beleborzongtam gondoskodó bejelentésébe. Tervem volt, hogy meglátogatom, de most közvetlen őt kérdeztem meg, hol, melyik osztályon fekszik. Mire eljuthattam volna hozzá, halálhíre érkezett; csak a koporsója előtt hajolhattam meg. A változatosság kedvéért a Fleischmarkt sem bizonyult végleges helynek: 2002. májusában a IV. kerületi Prinz Eugen Straße 8. sz. alatt bérelt helyiségekbe költöztettek több Bizottságot; 2005. december 31-én bekövetkezett nyugdíjazásomig változatlanul egyszemélyes szobában dolgozhattam.
Túléltem a germanista országlását, mégsem volt egészen nyugovásom. Az első átköltözést követően a bizottsági elnöknő minden udvariassága, körültekintése ellenére egy szép napon azzal lepett meg, bizony múlik az idő, s nekem is gondolnom kell a nyugdíjkor elérésére. Hiába hoztam fel ellenérveket, azzal távozott szobámból, gondolkodjak rajta. Nem volt min gondolkodnom, ezért legközelebbi nyaggatásakor nagyon határozottan mondtam neki: szeretem a szakmámat és még nagyon sok munkát be kell fejeznem, mindamellett nincs meg a szükséges 35 évem. Erre fel ingerülten tanácstalanul kérdezte: akkor most mit csináljon; a helyemet már megígérte egyik fiatal, helyettesítő kollégának, akinek távoznia kell, mivel a szabadságolt kolléga ismét elfoglalja állását. Alagútban éreztem magam: egyrészt ténylegesen nem értem még meg a nyugdíjazásra, másrészt kellemetlenül érintett a fiatal kolléga rendezetlen helyzete. Kölcsönösen kértük egymás elnézését, így vele semmiféle feszültségre nem került sor. Annál inkább meglepett az elnökhelyettes rákérdező bejelentése: Hallom, nyugdíjba készülsz. Ezt meg honnan veszed? - kérdeztem vissza. Az Akadémia elnökségén ezt beszélik - válaszolta. Ez lehetetlen, - fakadtam ki - hiszen én megmondtam az elnöknőnek, eszem ágában sincs nyugdíjba menni. Akkor sürgősen kérj kihallgatást a főtitkárnál - javasolta. Ezt meg is tettem. Herwig Friesinger professzor nagyon barátságosan fogadott, bár kissé furcsállottam, hogy a kusztosz jelenlétében tárgyalt velem. Előadtam neki, félreértésről van szó, igaz, kétségtelen egy év múlva elérem a nyugdíjas korhatárt. Korábbi érveimhez hozzátettem, természetesen megértem, amennyiben az Akadémia velem szemben is érvényesíti az előírást, vagy nem elégedett a munkámmal. Friesinger professzor dékáni minőségében már korábban engedélyezte, akadémiai munkakörömön túlmenően vállalhatom a magyar történet oktatását, sőt, még a habilitáció lehetőségét is feltárta. Most is nyomatékosan válaszolt: tudományos teljesítményéhez nem fér kétség - a 65. életévének betöltéséig marad az Akadémia szolgálatában.
Az említett napon 22.45 órakor hagytam el szobámat, magammal hozva dolgaim maradékát.
*
Két alapélmény gyermekkoromban ért: a negyedikes olvasókönyvünkben az egyes szövegek végén közmondások, szólások voltak olvashatók. Engem különösen megragadott az a mondás: Kis házban születik a nagy ember. Nyomorúságos viskónkat így előjelnek képzeltem. Nevemre mindig sokat adtam, már csak azért is, mivel egyedül a mi családunkat hívták Deáknak a faluban. Még nem tartottunk ott a történelemben, amikor nálam több évvel idősebbek hazafelé tartva az iskolából tréfásan szólítgattak: Deák, a haza bölcse. Nagyon megtetszett ez az utalás, már csak azért is, mert úgy véltem, a nevem valami többlettel is jár.
A közügyek iránti, pontosabban az egyéni léten túlmutató érdeklődés akkor kezdődött nálam, amikor belekezdtem a versek olvasásába, Jókai regényhősei világába képzeltem magam. A kuruckor és az 1848/49-es szabadságharc különösen megérintett. Egészen természetes volt számomra, hogy mindez házunkon és falunkon túlmutatóan magyar volt és mindamellett romantikus. Példaképeket fedezve fel közöttük élmélyülten olvastam Benedek Elek Nagy magyarok élete c. sorozatát. Eötvös József Magyarország 1514-ben c. regénye már korántsem lelkesített ennyire, de azért azt is elolvastam, első mondatát Szt. István Intelmeivel kapcsolatosan meg emlékezetembe véstem. Mégis Eötvös lett egyben a búcsúztatóm is: A falu jegyzője mímelt olvasása közben döntöttem a távozás mellett. Nem tudom, visszakerült-e a könyv a soproni Berzsenyi gimnázium könyvtárába, ahonnan volt osztálytársam, Postás Feri kölcsönzött ki nekem könyveket. Egyéb olvasmányaim mindegyikéből a jó és a rossz harca érintett meg, és nyilvánvalóan azt a következtetést vontam le, hogy a jó mellett kell kiállni, még akkor is, ha az ember élete megy rá. Legkésőbb 13 évesen, koravén állapotban fogtam fel a ránk nehezedő mindennapok kihívásait. Teljes kiszolgáltatottságunkban nagyon is kellett az a szellemi kapaszkodó, ami kiutat jelentett. Talán ezért is volt adott számomra a történelem kiegészítve az irodalommal. A Himnusz olyan mély gyökeret vert bennem, hogy megtanultam összes versszakát és még itatás közben is végigdúdoltam a kútnál. - A forradalom leverése után évtizedekig nem voltam képes éneklésére, mert valahányszor begörcsölt a torkom.
Az inkább vasárnapokra, kisebb korban a nyári szünetre szorítkozó időtöltés kezdetben kizárólag a szokásos játszást jelentette. Az esetleges találkozásokból, verebészésből idővel megtalálták egymást a játszótársak. A mi társaságunk öt gyermekké, ill. kamasszá nőtte ki magát: Bongyor, Vaszarits Lajcsi, három Horváth Feri, Marcin, Postás, Weisz és én. Alig hogy összeverődtünk, szükségét éreztem az összetartozás kifejezésének. A gyermekkor pajzánkodásai, a nyári fürdések az Ikvában vagy éppenséggel a téli szánkózás a templomkertben számomra véletlenszerű volt és esetlegesnek bizonyult. Nem hagyható ki a szinte mindennapi focizás - ha másként nem, rongylabdával. Az 1954-es futbal világbajnokság ösztönzően hatott, úgy hogy még igazi bőrlabdára is szert tettünk, s a házkapu helyett a Csordahajtón még külön kispályát is létesítettünk. Összeadtuk a pénzt és anyám megvette a belsőt Sopronban, Bongyor Lajcsi meg nagy szakértelemmel varrta meg az eléggé szakadozott külsőt. A kapuknak kijelölt helyet homokkal szórtuk fel a Linkóból; két szederfa képezte a kapufélfát az egyik, két kifűrészelt szálfa a másik oldalon léccel összekötve őket, hogy mindenben megfeleljenek a szabályoknak. Ha nem is lettünk tizenegyen, jó néhányan összeálltunk csapattá.
Még a 7. osztályban történt: osztálykirándulásra mentünk ismét a határba az Ötös út irányába; Csörgetőben meg akartuk tekinteni a téglagyárat. Útközben szóba került ez is, az is, lehet, talán éppen a Pál utcai fiúk, de valószínűbb, hogy osztályfőnöknőnk a szovjet ifjú gárdával példálózott. Hazafelé, amint néhányan összeverődtünk, egyik osztálytársunk a Zöld ág csapat gyűjtőnevet találta ki ránk: Mint a mókus fenn a fán, Zöld ág csapat oly vidám - harsogtuk a megváltoztatott úttörö indulót hazafelé. Élve a lehetőséggel javasoltam, hogy szorosabban álljunk össze, s ezért találkozzunk vasárnap a futbalmeccsen. Csúnyán felsültem, ugyanis a kezdeményezőnek addigra elpárolgott a kedve s kijelentette, ő nem akar semmiféle csapatot, különben sem érdekli az egész. Egy másik a kezdeményező függőségében mit sem tudott elkezdeni a gondolattal. Csalódásomban ,,feloszlattam" a hangulatból született Zöld ág csapatot.
Minél inkább nyiladozni kezdett szemem és nap mint nap észleltem helyzetünk tarthatatlanságát, annál tudatosabban törekedtem a véletlenszerű találkozások pajtásaiból olyan ,,bandát" csinálni, aminek politikai színezetet szerettem volna adni. Szervezkedjünk, adtam ki a jelszót, így jöttünk össze vasárnap délutánonként egyik vagy másik pajtásunknál a pajtában. Egyelőre csúzlival meg nyíllal szereljük fel magunkat, de idővel fegyverre is szert kell tennünk. A világháborúból ugyan nem volt nehéz találni lőszert, használható puska azonban alig akadt. A különben jó kézügyességű Bongyor Lajcsival eljutottunk odáig, hogy a szétszedett töltények puskaporából kézigránátszerű tákolmányt készítettünk, amit aztán sikeresen ki is próbáltunk az Ikva partján. Közben valahol tojásgránátra is akadtunk, amit hiába csapkodtunk fatörzsnek, kőnek, sehogyan sem akart felrobbanni. Nálunk lakó unokahugom látva buzgólkodásunkat, azzal akart sikert aratni nálam, hogy megsúgta, a papkert sövényében lőszerre bukkant. Meg is mutatta. Óriási siker lett: egész vödör megtelt a partizánláncon függő hegyes töltényekkel, középen dumdum golyóval. Anyám nem lévén otthon, mindjárt munkába is fogtunk az udvaron. Sínre téve az egyik töltényt kalapáccsal kezdtem ütögetni hegyes oldalán; először cinkszínű ,,babszem" buggyant elő, rövidre rá egyetlen pisszenéssel meggyulladt a puskapor. A közben összegyűlt gyermekek tisztes távolságból figyelték a műveletet. Amikor a füst felszállt és az utca felé tartott, bekiáltott az egyik, kapuban vigyázó fiú: Jön a rendőr! Nyár volt, glottnadrágban, trikóban mezítláb jártunk. Ebben a felszerelésben hirtelenében köpésekkel igyekeztem eloltani a tüzet, mert még a tyúkszar is égni kezdett. Szerencsére a rendőr tova haladt, anélkül, hogy észrevette volna hőstettemet. Anyám természetesen megtudta a dolgot, de nem érte be a szokásos veréssel, hanem másnap egyszerűen eltüntette a kincset. Végül is Bongyor Lajcsinak volt egy kifogástalan bajonettje, ami sokáig nálam maradt. Vele lett volna kedvem leszúrni az anyámat gyötrő végrehajtót, de gyávaságomat úgy támasztottam alá, ha ezt megteszem, csak anyámnak gyűlik meg a baja.
Az általános iskola elvégzése után, 1954 karácsonyán jéghideg szélben, télikabát nélkül baktattunk a mezőn át a Győr-Soproni országút melletti kavicsbánya felé, hogyan lehetne valami állást kiépíteni. A háború emlékezeteként megmaradt a bunkerásás. Az egyik kertben ilyen földalatti fedezékben töltöttük a szovjet bevonulás előtti éjszakát. Így még karácsonykor is azzal foglalatoskodtunk. Utolsó vállalkozásként Marcin Feriék kertje végén, közvetlen az Ikva (Malomárok) partján ástunk lyukat. Arról is komolyan tanakodtunk, hogy a legjobb lenne, ha valaki közülünk nyugatra szökne és ott szerezne fegyvert számunkra. II. Rákóczi Ferenc lett példaképünk, jelszónk Pro patria et libertate. Bongyor Lajcsi készített keménypapírból Rákóczi-fejes jelvényt, rajta a felirattal. Így is szoktuk köszönteni egymást.
Egyik alkalommal alakulási javaslatot tettem, amihez persze bandavezért kellett volna választanunk. A titkos szavazáson hárman rám szavaztak, egyik ellenem. Ez kicsit elbizonytalanított, hiszen nagy tervek kezdtek megfogamzani agyamban. Aztán meglazultak a kötelékek, Weisz Feri elmaradt, Bongyor Lajcsival meg sikerült összekülönböznünk. Hármasban maradtunk, de minden szervezkedési szándék nélkül. Aki nem szavazott rám, hosszú évek után Ausztriában elmondta, ő volt az, mert őrültségnek tekintette az egész szervezkedősdit.
Különben is tragikusan alakult az 1955. év. A karácsonyi ,,széljárás" alapos megfázással járt, két hétig alig tudtam beszélni, utána meg egész tavaszon át szúrt a mellem. A vasárnapi mise előtt, ha megnevettettek, kértem, hagyják abba, mert nagy fájdalmat okozott. Akkorra már minden összeomlóban volt, az egészségem, de az egész gazdasági élet. Egyszeriben minden mellé ment; egyik nagynénémnél kellett könyörögni valamelyes pénzért kenyérre, meg napraforgó olajért. Életúnt lettem; anyám szokta mondani: Téged még az Isten is bújában teremtett. Ekkor szakadt rám a tüdővérzés nyolc hónapi kórházzal. A soproni kórházban több hét után Papp Tibor fiatal káplán látogatott meg; meghívott a vasárnap esti misére. A gyónás nem csak megtisztított, hanem nagy megkönnyebbüléssel is járt. Ettől kezdve nagyon vallásos lettem. Később mégis rájöttem, hiába lettem gyónó-áldozó, mindez félelemből fakadt. Csak Ausztriában, a bécsújhelyi kórházban töltött hónapok érlelték meg bennem a félelem nélküli vallásosságot. Valami nagy belső bizonyság költözött belém.
Mozdonyvezetői készülődésemhez önéletrajzot is kellett írnom. A soproni Ipari Tanuló Intézet Jelentkezési lapjának hátoldalán így összegeztem: ,,Az általános iskolai tanulmányaim befejezésekor elhatároztam, hogy mozdonyvezető leszek. Szeretném, ha tervem sikerülne, s hazám hasznos fia lehetnék." Sopronban a legnagyobb felismerés volt számomra, hogy az ember életének önmagában nincs értéke, értelme, kivéve, ha másokért cselekszik. Külön megerősített ebben a felismerésben az apám tábori imakönyvében talált sötét kép a Megfeszítettel, alatta a bibliai idézettel: Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki az életét adja a barátaiért. Ezt a tételt számomra apám halála hitelesítette. Mikor a háború legvégén egyik szökésben lévő falubelije arra biztatta, tartson vele, ő a katonai eskűjére hivatkozva maradt -
Nem titkolom el kora gyermekkoromtól a vallás szerepét. A templombajárás vasárnaponként egészen természetes volt. Szentséges mise lehetett, amiből csak a felszálló ,,gőzt" tudtam kivenni, pedig karjára emelt apám. Úgy tűnt, mintha mosott volna a pap, majd pedig a sekrestyés a vállára terítette a vasalatlan, vízesnek vélt vállkendőt. Csodálkoztam is rajta.Többet nem jegyeztem meg a szertartásból. A főünnepeknek megvolt a templomon kívül is bűvkörük, különösen a karácsony hagyott bennem nyomot fenyőillattal, egyszer talán - még apám életében - mintha narancs is került volna a fára, legalábbis megmaradt orromban illata. Nagyobbacska lévén következett a betlehemezés, nagyhéten a csörgetülés. A templomban meg minden figyelmemet lekötötte a virágvasárnapi, ill. nagypénteki passió. Általában szeles,hideg napok voltak ezek, hogy annál inkább kidomborodjék húsvét a nagyszombati feltámadással, vasárnap, hétfő örömét még növelte a lecsendesült szél, sokszor napsütéssel. A vasárnapi miséken felolvasott lecke- és evangéliumrészek megmaradtak emlékezetemben. Minden porcikámat átjáró félelemmel, borzadállyal töltött el a halottaknapi szertartás Mindenszentekkor. A templom közepén a Szent Mihály lovára helyezett koporsó utánzatot gyászszínű, ezüst szegélyű fekete posztóval borították le, miközben a Mindenszentek litániáját megelőző és követő énekek féreggé nyomorították emberi mivoltunkat. Ima harangozáskor, étkezés előtt és után, hozzátartozott a mindennapokhoz. Meghökkentő elmélyülésben volt részem elsőáldozáskor. Édes Jézus neked élek, édes Jézus neked halok, suttogtam magamban az oltárnál térdepelve. Annyira belemélyedtem valami földöntúli boldogságba, hogy Mátyás tanítónak kellett szólítania: kelj fel Kisdeák, és elvezetnie az oltártól. Kamaszkorban sem szűnt meg a vallásosság megszokásból, de sok mindent nem vettem komolyan, sőt, gúnyolódtam szenteken, szertartásokon. Vasárnap délutánonként Postások pajtájában miséztünk: Feri volt a pap, én meg a kántor, a többiek a hívők. Nyílvánvalóan nem ájtatosságból, hanem inkább tréfálkozásból, gúnyolódásból mímeltem a kántor szerepét fenn valamelyik összekötő gerendán.
Az általános iskola utolsó osztályában került hozzánk Németh Rudolf utódaként Szigeti István bencés. Sikerült neki hamarosan megtöltenie a templomot. Az iskolában is újítást vezetett be: hittanóra előtt egyik lány kitette az asztalra az általa készített dobozkát, rajta réssel, amibe bármilyen kérdést bele lehetett dobni, és a fiatal lelkész elsőként mindig ezekre a kérdésekre válaszolt. A magam kamasz ellentmondásosságával egyik alkalommal a dobozkába rejtettem a kérdést: hogyan kell érteni Jézus kiáltását, Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? A pap nem vágta ki azonnal a választ, de annál hitbevágóbban fogalmazott: Jézusnak kínhalálával még az Istentől való elhagyatottságot is el kellett szenvednie. Később annyira belejöttem a kérdésfeltevésekbe, hogy egyik alkalommal három cédulát is beledobtam a dobozkába. Az első, a Szentháromság titkával kapcsolatosan még komolyan hatott, a pap kitért Szent Ágostonra, aki a tengerparton sétálva éppen a Szentháromság titkán elmélkedett, miközben megpillantott egy kisfiút, aki a tengerből meregette a vizet. Szent Ágoston megkérdezte tőle, mit művel? Ki akarom merni a tengert - hangzott a válasz. De az lehetetlen - tette hozzá a szent. Előbb kimerem a tengert, mint te megfejted a Szentháromság titkát - szólt a példázat. A második kérdésre nem emlékszem, de már egészen más irányba mutatott. A harmadik kérdés, egyik egyházi énekre utalva - Áron vesszeje virágzik - ötlött fel bennem: milyen hosszú volt Áron vesszeje? teljesen kizökkentette nyugalmából a papot. Elvörösödött képpel jegyezte meg: hogyan lehet kérdezni ilyen marhaságokat? Ezzel véget is ért a kérdés-felelet oktatás, a dobozka nem került ki többé az asztalra. Kétségtelen, tréfából tettem fel a kérdést, de minden nemiségre utaló hátsógondolat nélkül, hiszen nálunk egészen más, erre vonatkozó kifejezések járták. 1955-ben - úgy látszik, már munkálkodott bennem a kór - teljesen mélypontra jutottam, vádolva az Istent, hogy magunkra hagyott minket. Közvetlen tüdővérzésem előtt mégis viccelődtem a szentcsaládon és a szent Antal szobron, amint búcsúra tisztítottam őket.
A középiskola 5. osztályában a görög-római istenekkel kapcsolatban ötlött fel bennem, vajon a mi Istenünk is nem valami emberi találmány? Szóltam is hitoktatónknak, de ő dorgálás helyett elismerő szavakkal illetett, milyen komoly dolgok foglalkoztatnak, hozzátéve, bizonyos korban egészen természetes a kétely. Érettségi után Bécsben Morel Gyula fiatal jezsuita vett kezelésbe. Felajánlotta, hogy minden hónapban egyszer szombaton 10-12 óra között elbeszélgetünk. Ő már odáig merészkedett, hogy egyenesen azt állította, az istenkeresésben a végső bizonyság érdekében el kell jutni akár az istentagadásig is. Kezdtem merészebb lenni. Korábban meggyőződésem volt a bűnhődés, Isten büntetése a hittől való eltávolodásért, amire kezdetben mintegy szúrópróbaként merészkedtem, aztán, hogy nem történt semmi szörnyű dolog velem, egyre messzebb távolodtam. Ebből nem lett ugyan tagadás, hanem keringő kétely, mígnem feladtam az istenkeresést, belátva, nincs számomra bizonyság sem a hitre, sem a tagadásra. Egyszer, még egyetemista koromban éppen elhagytam az egyetem épületét, amikor meghatározhatatlan érzés ejtett hatalmába: mintha megérintett volna az Isten, amint körülvett gondoskodásával.
Mégis kísérőm maradt mindaz, amit a hittanórán belénk súlykoltak, a templomban a szentlecke, különösen az evengéliumi felolvasások. Az egyházi énekekhez hasonlóan a templomon kívülre is elkísért a virágvasárnap és nagypénteken kórusban énekelt passió. A prédikációk velősebb példázatai is megmaradtak bennem. Zala József a börtönből került hozzánk. Elődjéhez, Szigeti István bencéshez képest nem volt felemelően nagy szónok, de mindig belevegyítette beszédeibe a hazafiságot. 1956 tragikus napjaiból mintegy örökségként hoztam magammal a bibliai idézetet az ő szájából: Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.
Világképem behatárolása magyarázatul kínálkozik ,,közéléleti" kibontakozásomra. Első ilyen irányú cselekedetem olvasólevél volt a Szabadnépnek, történetesen 1955. április 4-e alkalmából. Zrínyi érvelésével hozakodtam elő: hogyan lehet felszabadulásról beszélni, hiszen nem saját erőnkből szabadultunk fel. Nagy izgalmak közepette settenkedtem el a postaládáig s dobtam be a levelet. De ahelyett, hogy bármi bajom származott volna belőle, a disznók még csak tudomást sem vettek felvilágosításomról. A forradalmat lelkes ,,megfigyelőként" éltem végig. November 4-én tehetetlen düh fogott el két szovjet páncélos láttán, amint a győri országúton Sopronba tartottak. Szinte puszta kézzel, fejszével lett volna kedvem nekik rohanni; de - gondoltam - milyen jó lett volna, ha akkor elkészültünk volna azzal az állással. Végül is végrehajtottam egyetlen akciót úgy november közepe táján, amikor a pléhszájún át kezdték hirdetni az adóbehajtást. Bezárkóztam az első szobába, majd két példányban kék és zöld tintával irkalapra felhívást írtam a parasztokhoz: adómegtagadással lépjenek fel Kádár ellen. Ebben is a történelmi lecke segített Deák Ferenc passzív ellenállására gondolva. Megkértem Postás Ferit, a sötétedés beállta után vigyázzon, ne vegye észre senki, miközben két helyen villanypóznára akasztottam ki a szöveget. Ennek sem lett semmi következménye, mégis büszkeséggel töltött el, amikor egyik unokanővérem nagyban újságolta másnap reggel anyámnak: röpcédulát olvasnak az egyik villanypóznánál az emberek.
Közvetlen kijövetelem előtti töprengésemben azzal adtam magamnak mintegy felmentést, Nyugaton talán többet tudok tenni hazámért, mint az adott kilátástalanság közepette.
Odahaza - a rendszer elutasítása okán - kerültem minden nyilvános szereplést. Ausztriában is így volt ez éveken át, igaz, nem is lett volna erre semmiféle lehetőség. A bécsújhelyi kórházban Virágh Imre káplán hetenként meglátogatott. Tőle rendszeresen megkaptam a Rezek Román által szerkesztett Ahogy lehet c. folyóiratot és egyéb könyvek mellett Horthy Miklós emlékiratait. Nagy élmény volt számomra Kammerban 1958 nagyhetében a híres jezsuita Varga László által tartott lelkigyakorlat. Annyira nekibátorodtam, hogy gyónáskor felfedtem neki, mit mondott nekem egyik katolikus pap. Nagyon bölcsen reagált: azt ő nem tudja megválaszolni, hogy engem kiválasztott-e az Isten, de egyet biztosan állíthat: nagyon megbünteti azt, aki hallja a hívó szót, de nem követi. Kérdeztem tőle, mit cselekedjem? Türelemre intett, eljön majd mindennek az ideje. Többek között Georges Bernanos Egy falusi plébános naplója és Paul Claudel A selyemcipő francia művek olvasását ajánlotta. Varga páter intelme ellenére úgy éreztem, lépnem kell. Alig költöztünk át a nyári szünet elején Iselsbergbe, ahol kijövetelünk után először találkoztam az éppen leérettségizett Postás Ferivel. Az ott töltött néhány napot a cserkésztáborig arra használtuk fel a Kammerben legjobb barátommá vált Aba Gyuszival, hogy Postás Ferit is bevonva titkos szövetséget kötöttünk. Gyuszi rajzlapra, két piros-fehér-zöld sáv közé írta a fogadalmi szöveget. Amint elkészült, egyik erdei feszület előtt eskűt tettünk az összefogásra, és egész életünket hazánknak szenteljük.
A gimnáziumban eljutottak hozzánk különböző emigráns újságok, kiadványok; rajtuk keresztül kezdtem tájékozódni kifelé, ami nagyon sokat segített lelki nyomorúságomban, különösen Iselsbergben. Onnan vettem fel a kapcsolatot a Nemzetőr főszerkesztőjével, Tollas Tiborral. Nagyon emelte öntudatomat válasza, amiben szorgalmazta a kapcsolattartást. 1959 nyarán került sor a személyes találkozásra a Bécs IV., Graf Starhemberggasse 4. sz. alatti szerkesztőségben. Tettrekész férfiak társaságába kerültem. Feszélyezettségemen Tollas Tibor segített: Ernő, mi itt valamennyien barátok vagyunk, ezért tegeződünk. Az akkor Bécsben megrendezett VIT-tel párhuzamos ellenakciókból nekem is kijutott néhány: az Osztrák Diákszövetség szervezésében autóbuszokkal vitték le a magyar határra a fiatalokat, hadd győződhessenek meg a kommunista paradicsomról. Bennem az őrület érzetét keltette, hogy az egyik temetőt két részre vágta a tüskédrót kerítés. Bécsben megtekintettem a Menekült Magyar Diákok Szövetsége által rendezett fényképkiállítást a forradalomról, kétszer is megnéztem a Magyarország lángokban c. dokumentációs filmet, tetőzésként meg elmentem a menekült Philharmonia Hungarica zenekar Elindultam szép hazámból mottóval rendezett koncertjére a Schönbrunn-i kastély előterében. Beethoven Eroicája azóta ereimben lüktet. Ilyen élményekkel, Tollas Tibor barátságával és egy osztrák kislány szerelmével felvértezve tértem vissza szeptemberben a gimnáziumba.
Bár Iselsbergben Fáklyláng címmel diákújság is létesült meg pályázatot is hirdettek versre, próbálkozásaimat magamba zártam és nem neveztem be egyikbe sem. Először Innsbruckban jött meg a bátorságom. Tollas Tibor közvetítésével közeli kapcsolatba kerültem az egyetemista fiatal íróval, Varga Gyulával. Rajta keresztül sikerült túltekintenem a gimnázium falain. Kávéházakban találkoztunk, igaz, csak nagy ritkán, inkább Neurum-i lakásában látogattam meg, de ez a kapcsolat kilépést jelentett életem következő szakaszába. Korábban nem fordult elő velem, de hittantanárom, Tóth Béla szintén bizalmába fogadott; néhanapján együtt kirándultunk vele és Varga Gyulával; a Béla napot a dél-tiroli Vipiteno-Sterzingben ünnepeltük meg. Néhány diákkal megalakítottuk a Családi Kört, egészen odáig merészkedve, hogy egyik diáktársunknak szerzői estet is szerveztünk. A többi diákotthonból is átjöttek, még a lányok közül is sokan, a legnagyobb meglepetést azonban Romhányi Árpád igazgató jelenléte okozta.
Bár mindenki tudta róla hungarista beállítottságát, ilyen értelemben politikáról óráin sohasem esett szó. Egyébiránt kémiát taníttott, azt is németül. Tiszteletre méltó fegyelmezett ember volt, igaz, nem vetette meg az italt. Még tél volt, amikor szólt Majoros Pista bácsi gondnok, vegyek magam mellé néhány fiút az igazgató költöztetéséhez. Valójában ő volt a barak utolsó lakója, mert addig nem volt hajlandó kiköltözni, amíg valamennyi tanár nem jutott lakáshoz. 67 éves fejjel vállalta a mintegy 25 km-es gyaloglást a diákokkal október 23. tiszteletére. Egyik alkalommal mégis eltért a tantárgytól: Fiúk, lesz még szabad Magyarország. Én már nem élem meg, de ti igen - nyilatkozta szinte átszellemülten. Mégsem osztottam nézetét, amikor arra oktatott, az életben sohasem szabad nagy terveket kigondolni, hanem kicsi lépésekben kell haladni előre. Ellenvetésemet úgy osztottam meg egyik osztálytársammal: nagy tervek, távoli célok nélkül az ember belefeledkezik a kicsiségekbe és eleve beéri apró sikerekkel.
Márciusban addig mozgott bennem a nyugtalanság, míg megszólítottam Jancsót, aki egyrészt jóval idősebb volt meg kimondott színészi hajlamok is rejteztek benne, lenne-e kedve fellépni a március 15-i ünnepélyen, amit néhány diáktársammal közösen szerveztünk meg. A verseket én állítottam össze, az ünnepi beszédet is én írtam, csupán nem volt kellő önbizalmam a felolvasására. Ezt Jancsó, Szállási János vállalta. Tuczay József tanár úr hirtelenében betanított néhány 48-as dalt. A szereplőkön kívül senki sem tudott kezdeményezésemről és közreműködésemről, ezért annál nagyobb örömmel hallhattam még a tanárok szájából is - a kétségtelen túlzott elismerést - ilyen márciusi ünnep még nem volt Innsbruckban. Hétfőn a magyar tanár, aki nem tartott rólam sokat, meglepetésemre megjegyezte: a hang ugyan Szállásié volt, a szöveg azonban Deáké. Úgy látszik, mégis csak rám ismert a stílusomról. Ez a sajátságos szerelésű ünnepély volt első nyilvános szereplésem fellépésem nélkül.
Tollas Tibor biztatására - de egyébként sem lett volna sok kedvem Innsbruckban maradni - Bécset adtam meg továbbtanulásom helyéül. A rá jellemző módon írta, Bécsben, 65 km-re a magyar határtól nagy feladatok várnak. Így az érettségit követő római út után közvetlen Bécsnek vettem az irányt. Ebben nagyban közrejátszott a kollégium igazgatója is, aki egész éjszakai utazás után, alig érkeztünk meg, mindjárt ebédkor kihirdette, akik nem maradnak Innsbruckban, hagyják el az otthont. Szerettem volna még néhány napot tölteni ott, de ingerülten összecsomagoltam; csak futólag sikerült elbúcsúznom néhány személytől, így Tóth Béla hitoktatótól is, aki elérzékenyülten vett tőlem búcsút és nagyon meghagyta, Bécsben okvetlen vegyem fel a kapcsolatot Lakos atyával. Vele egyszer már találkoztam Innsbruckban Varga Gyula és néhány - mint kiderült - volt Grän-i diákja társaságában minigolfozás közben Iglsben.
Bécs nagy csábítást és kihívást jelentett; nem is annyira a nagyváros légköre miatt, hanem meg kellett tanulnom önállóan bánni és boldogulni az idővel. Az első hónapokban minden nap új élményekkel járt, újabb és újabb felfedezésekre tettem szert, nem is említve, mennyire fontos volt megismerkedni az új környezettel, beilleszkedni az egyetem légkörébe. Bizonyos veszélyekkel járt Lakos Endre egyetemi lelkész társasága a VIII. kerületben Piaristengasse-i két helyiségből álló lakásán. Ott minden nap volt valami, meg aztán - egyéb ismeretség híján - nála kellemesen el lehetett tölteni az egyes előadások közötti üres órákat. A XVI. kerületi Maderspergerstraße 2 sz. alatti diákotthonba nem volt érdemes kijárni napközben, mert túlságosan messze volt. Igen, könyvtár helyett Lakos atyánál vitatkoztunk, tréfálkoztunk, ő meg folyton valami magyarságmegváltó ötletekkel állt elő. Alig hogy megismerkedtem vele 1961 szeptemberében, máris Hornba invitált, ahol a szemeszter elején nagy-, ill. kisakadémiát szervezett. Karácsonykor már egészen természetes volt, hogy szintén az ő társaságában töltöm az ünnepeket, szintén Hornban, de aztán felborult az utazási rend; egyik volt osztálytársam is velünk akart tartani, de csalódásában ócsároló megjegyzések közepette kivált a társaságból és Grazba utazott rokonaihoz. Jómagam egyrészt dühömben, márészt diáktársam kedvéért szintén lemondtam a horni karácsonyozásról. Jutalmul - miután minden üzlet bezárt, karácsony napján meg egyetlen vendéglő sem tartott nyitva - másfél-, kétnapos böjtölésben volt részünk legjobb barátommal. Lakos atya megorrolt rám, de aztán megenyhült, mivel jelentkeztem a közös szilveszterezésre.
Vulkanikus személy volt, tele nyugtalansággal, kereséssel. Minden igyekezetével azon volt, hogy megtartsa az 56-os diákok forradalmi lelkületét. Elképzelhetetlen volt számára, hogy útunk nem Magyarország felé vezet. Ezért is szakcsoportokat hozott létre a felkészülésre. A három csoport közül engem bízott meg a faluszeminárium megszervezésével. Végül is azzal bosszantott fel, hogy én még nyáron is Veres Péter Mit ér az ember, ha magyar? Levelek egy paraszt fiúhoz c. munkáját bújtam, nem is beszélve, milyen nagy érdeklődéssel olvastam Prohászka Ottokár írásait, míg a többiek fütyültek az egészre. Durva szakítás lett a vége: 1963 őszén - miután két hónapot dolgoztam Németországban, és neki kellett vágni a tanulásnak - az első nagy összejövetelen mindjárt leckéztetéssel kezdte, azaz ki, hogyan halad a szakszervezeti meg egyéb mozgalommal. Az volt az érzésem, mindenkivel szemben elnéző volt. Mikor rám került a sor, bevallottam neki, művelődésem irányába tettem ugyan lépéseket, ellenben senkit sem sikerült megnyernem a mozgalomnak. Kíméletlenül lehordott a többiek előtt, és felelőssé tett azért, hogy hanyagságommal felelni fogok majd azért, mi lett a magyar faluval. Annyira megharagudtam, hogy szó nélkül visszaadtam az időközben a VII. kerületi Döblergasse-ban megnyílt Szent István otthon kulcsait és otthagytam az egész társaságot. Később, különösen az integratio megjelenése után egyik alkalommal odajött hozzám és gratulált XY c. versemhez, de akkor már akkora lett közöttünk a távolság, hogy visszatérés nem jöhetett számításba. Időközben az ő élete is egyre inkább a meghasonlás jeleit mutatta, kitörő betegséggel. A már a hatvanas évek elején Bécsbe költözött Varga Gyula tett róla ismételten említést. Végül is teljesen egyedül maradt, ,,Liebling"-jei sorjában cserben hagyták. Akkor már hiába volt minden kibékülés. 1969-ben csak a temetésén hajolhattam meg emléke előtt. Az ismert mondás igazolódott be az ő esetében is: László püspök éppen mondta a szertartást a ravatolozóban, s egyszeriben akkorát dörrent az ég, hogy mindenki összerezzent a kitörő zivatarban. Hiába különböztem össze vele, tragikus, nyugtalan kereséséből jócskán akasztott a nyakamba is. Valójában ő is hozzájárult ahhoz, hogy ne feledkezzem meg utamról, ha ez nem is vezetett a magyar falu felé. Az ő révén kapcsolódtam be a menekült Diákszövetség munkájába, írásaimmal, verseimmel közreműködtem az újra feltámasztott Egyetemi Ifjúság c. sokszorsított lapban. (Néhány versem a Scherman Rudolf katolikus pap által szerkesztett Összefogásban is megjelent.) Megjártuk vele Münchent (Szabad Európa Rádió), Brüsszelt (Töttössy Ernőnél szakszervezeti ügyekben), együtt hajtottunk végig Olaszországon 1963 húsvétján.
A hatvanas évek elején furcsa háromszög alakult ki körülöttem. Első helyen volt Lakos atya, a másodikon a Bécs XVI. kerületében már említett magyar diákotthon, ahol Siegfried Wagner nevű, anyja révén horvát diákkal kerültem egy szobába, és természetesen nem szakadt meg a kapcsolat a Nemzetőrrel sem. Annyira közeli kapcsolatba kerültem a szerkesztőséggel, hogy 1962 karácsonyára verset rendeltek tőlem, amit az Osztrák Nemzeti Könyvtár előterében Hanák Tibornak, a volt innsbrucki legendás tanárnak adtam át. Ebben a kapcsolódásban egészen sajátságos helyzetbe kerültem, ugyanis a diákotthon miatt csúnya ellentét robbant ki Lakos Endre és Dr. Gálffy Dezső között, aki ravasz székelyként ügyesebben lépett fel a háziúrnál, s neki sikerült Pro Libertate egyesülete névvel kibérelni a háromemeletes épületet. A helyzet annál inkább is kacifántosan alakult, mivel eredetileg egység honolt; ennek megfelelően a VI. kerületi Gumpendorferstraße-ból oda költöztették a menekült Szabad Magyar Diákok Bécsi Szövetsége berendezési tárgyait. Mielőtt Bécsbe költöztem, Lakos atyánál érdeklődtem, tudna-e valahol szállási lehetőséget Bécsben? Ő rögvest a nyíló diákotthonra utalt, említve Gálffy dr. nevét és címét. Nála jelentkeztem, s mint volt rendőrtiszt mintegy másfél órán át elbeszélgetett velem, végül jelezve, hogy beköltözhetek az otthonba. Az összekülönbözés következtében szinte tiltották az otthon lakóinak a Lakos csoporttal való érintkezést; aki mégis megtette, Lakos-huszárnak titulálták. Nekem eltűrték, sőt, minden szembefordulásom ellenére elfogadott engem a volt főispán. Gyakran bekopogtatott a szobámba, ha inspekcióra jött és hosszasan elbeszélgettünk, mégsem rejtettem véka alá véleményemet. Nem emlékszem, hogy Lakos Endre bármikor is ócsárolta volna Gálffy Dezsőt, ő viszont emberein keresztül mindent elkövetett Lakos lejáratására. Még börtönbeli éveit is felhánytorgatták neki, mire volt képes kenyéradagjáért. A válság Lakos azon érvelésével tetőzött, hogy egyik, az Egyetemi Ifjúságban közölt írásával úgy érvelt: Nem vagyunk antikommunisták, mi keresztények vagyunk. Ezzel vélhetően leleplezte magát. Mivel akkorra már ismertem nézeteit, érvelését, igazat adtam neki: nem elég valami ellen lenni, hanem saját világnézetünkkel kell fellépnünk az igazságtalanság, embertelenség ellen. Különben ezzel csak aláhúzta, hogy ne a kommunizmus függvényében alakítsuk világképünket.
1960 nyarán ismerkedtem meg Dr.Varga Józseffel, a Recsket megjárt kisgazdapárti politikussal Hochleitenben, ahol sikerült helyet szereznem a nyári szünetben. Ő állásban volt ott és a magyar munkásfiatalok istápolását vállalta. Valamiképpen kiszemelt magának, de nem volt velem szerencséje. Mikor Bécsbe került és átvette az Európaház vezetését, magához kéretett és feltárta, mennyire fontos lenne számomra, ha beköltöznék az ottani diákotthonba, mert ott nemzetközi diákkapcsolatokra tehetek szert, mindamellett felkészülhetnék az európai integrációra. Sehogyan sem tudtam megbarátkozni a talán túlságosan szigorúan előadott keretekkel, súlyos kötelezettségnek tűnt a bentlakás, úgy hogy lemondtam róla. Összesen 18 hónap kórház, négy év kollégium, majd két év diákotthon után szabadságra és függetlenségre vágytam, amikor nem tartozom senkinek sem elszámolni napjaimról.
Érettségi után két évet húztam ki a Maderspergerstrasse-i diákotthonban, míg aztán sikerült összekülönböznöm az otthon vezetőjével. Fellázadtunk az önkényeskedésnek tekintett házirend ellen, mert úgy tűnt, csak úgy minden különösebb ok nélkül rúgja ki Gálffy doktor a neki nem tetszőket. Akkor is egyik kirúgott diáktársunk védelmében léptünk fel. Azon a szombaton mindnyájan a lépcsőházban tartózkodtunk; még a rendőrség is kijött. Következett a ,,megtorlás". Gálffy doktor szokatlanul nekibuzdultan szinte berontott a szobámba, és mindjárt a tárgyra térve kérdezte, mit kerestem előtte szombaton a lépcsőházban. Elmondtam neki érveimet, azzal toldva meg, hogy legközelebb én is hasonló sorsra juthatok, mint kirugott diáktársunk. Idegesen fontolgatta, mitévő legyen, mert egyrészt korábban ismételten kijelentette, becsül engem, másrészt mégsem úszhattam meg büntetés nélkül. Végül úgy távozott, hogy egyelőre megtiltotta öcsém elhelyezését a szobámban, akit éppen azon hétvégére vártam első látogatására Magyarországról. Az egyelőre talán azt jelenthette, hogy lehetett volna vele alkuba bocsátkozni, netán bocsánatot kérni tőle, de ez nekem eszembe sem jutott, hanem még inkább felingereltem magam. Dr. Kiss Tibor barátja lakásán találkoztunk Gálffy doktor fiával, Pistával és még néhányukkal. Az egyezkedés nem sikerült, nem is akartam alkudni, bár sejtelmem sem volt, hol fogadjam öcsémet. Váratlan fordulat állt elő, ugyanis felkeresett egy éppen kiköltözött otthonlakó és azt kérdezte, tudom-e már, hol fog lakni öcsém? Nem - feleltem. Jelezte, lenne a XX. kerületben egy szoba-konyhás lakás, ahova sikerül talán bejutnom. Sikerült is; így 1963 karácsonyára különbérlethez jutottam a Brigittaplatz 23. sz. második emeletén, igaz, többed magammal, sőt, az ünnepeket öcsémmel úgy ültük meg, hogy az ágyak mellett még az asztalon is aludni kényszerült valamelyik cimboránk, abból az alkalomból, hogy meghívtuk Mihály Jánost, Mihók bácsit, kedvenc latin és történelem tanárunkat a volt kammeri gimnáziumból. Engem nem kis elégedettséggel töltött el, hogy sikerült dacolnom Gálffy doktorral, ugyanakkor bizonyos keserűség is vegyült ehhez, mert hiszen az otthont a magyar fiatalokért bérelték, a mi javunkat keresték, azonban annyira megromlottak az állapotok kiköltözésem után, hogy a következő évben fel kellett számolni a vállalkozást.
Az otthont fenntartó egyesület ,,vezérkarának" természetesen voltak elképzelései. Egyik ilyen volt házibálok rendezése, ahova elhozták lányaikat, abban bízva, majd akad nekik vőlegényjelölt. Tudtommal ebből egyetlen házasság sem keletkezett. A másik - nagyon óvatosan, de azért nyilvánvalóan - a fiatalok bevonása a Szent László bajtársi közösségbe. Egyik alkalommal ki is rendelték a társaságunkat nem kis csalódásomra. A vendéglátók II. világháborúbeli tisztek és hasonlók voltak. Hozzájuk már volt némi ,,szerencsém", csakhogy apám emléke miatt valahogy felnéztem rájuk. Még Iselsbergben hallhattuk egyik ilyen veterán előadását; nem kis csodálkozásunkra csupa nyertes csatáról regélt. Csak azt nem értettük, akkor minek kell menekültként élni Ausztriában. A bécsi találkozó egyik belvárosi kávéház különtermében nem járt meglepetéssel, sőt megfosztott maradék illúziómtól is. Itt is hallhattunk valami stratégiai előadást Stipsitz Károlytól, ami hálálkodásba ment át, mennyire jó, hogy vagyunk mi, fiatalok, mert ők számítanak arra, hogy átvesszük majd tőlük a nem létező stafétabotot. Végül következett a ,,kosarazás". Mielőtt zavarba jöttünk volna, valamelyikük megjegyezte, ez csak rájuk vonatkozik, ránk, fiatalokra nem. A csattanó pontot tett minden esetleges további érdeklődésem végére: csupán azért gyűjtenek, hogy legyen pénz koszorúra, ha meghal valamelyikük. Néhányuknak mégis megmaradtam ,,közelében", köztük Hajmásy Jánosnak. Szép szál, jóvágású, amolyan stramm megjelenésű férfiú volt (szlávos arccal), a többieknél harsányabb hanggal és nagyobb határozottságot keltve. Ismeretségünk haláláig tartott. A későbbiekben eljárt hozzánk, a fiatalok társaságába; néhanapján felhívott, az után érdeklődve, ,,mi újság a magyar berkekben?" Utoljára a Bécsi magyarok múltja és jelene címmel német nyelven rendezett kiállításon találkoztunk; annyira felizgatta magát a valakivel támadt vitában, hogy útközben hazafelé szívinfarktust kapott. Akkorra már úgy tekintettem mint üres tarsolyú ígérgetőt; szükségünkben többször fordultam hozzá mint sikeresnek vélt vállalkozóhoz, de valamennyiszer az volt utolsó érve: ,,fiúk, ezt nagyon meg kell fontolni". Csak mosolyogtam rajta, amikor egyik alkalommal azzal lepett meg, tudod, igazi magyar csak nagyon kevés van, én és még néhányan. Te sem vagy magyar, zárta embertani jellemzését.
Nekem elsősorban politikai nézetei miatt nem volt ínyemre Gálffy, akit általában Dezső bátyámnak szólítottak a diákok, én azonban mindig megmaradtam a Doktor Úrnál. Családjával 1945-ben menekült; határozottan szélsőjobboldali beállítottságú volt. 1956-ban a forradalom napjaiban - úgy regélték - ismét beöltözött és díszkardot kötve leutazott Sopronba, de aztán nem kívánatos személyként fogadták az ottani főiskolások. Kétségtelen, nagy hazafi volt, mindamellett székely, de sehogyan sem tudtam megbarátkozni múltjával (rendőr tiszt volt, majd főispán), mégis volt benne emberség, amit érvényesített velem szemben is. Nem volt a meddő viták embere. Ha valaki szóba került, akinek elítélte bármely cselekedetét, utolsó érve volt: Le kell lőni. Persze nem kellett ezt szó szerint venni, mint ahogy senki sem vette ezt tőle komolyan. A diákotthonban azt suttogták, a Hruscsov-Kennedy találkozókor Bécsben azon törte a fejét, el kellene rabolni a szovjet nagyfőnököt és csak azzal a feltétellel engedni szabadon, ha kivonulnak az oroszok Magyarországról. Ebben a merészségében még közeli barátai sem osztoztak, így aztán rendkívülinek ígérkező emberrablással lett szegényebb a világtörténelem. Évtizedek múlva is sajnáltam, hogy faképnél hagytam; éppen ezért kellemes meglepetésként ért, amikor egymásba ütköztünk Bécs belvárosában. Belső késztetésre megszólítottam, megkérdezve tőle, megismer-e. Úgy látszik, jó érzéssel töltötte el köszönésem, mert a rá jellemző fanyar mosollyal fogadta érdeklődésemet. Tőmondatokban elhadartam neki, hogy befejeztem az egyetemet és az Akadémán dolgozom. Érzékeltette, hogy valamiként figyelemmel kísérte utamat. Kiengesztelődéssel adtunk kezet egymásnak és váltunk el. Rendkívüli fegyelmezettségére jellemzően - úgy rémlik - akkor is esernyőnek álcázott bottal járt. A maderspergeri időkben - hatvanon felül - gyalog tette meg az utat XVIII. kerületi lakásából a diákotthonig és vissza. Kiengesztelő megnyugvással fogadtam, hogy családja meghívott temetésére, amikor 96 évesen elhunyt. Akkor már unokáin véltem felfedezni arcvonásait.
A háromszögből idővel a diákszövetség bontakozott ki leginkább. Részt vettem különböző üléseken, eljártam a közös március 15-i és az október 23-i megemlékezésekre. Lakos atya haraggal viszonozta kiválásomat az ,,exul familiából", ezért minden áron meg akarta akadályozni, hogy Kollár Gyula leköszönő elnök javaslatára én legyek az utóda. Így csupán elnökhelyettes lettem. De neki még ez is soknak tűnt. Új minőségemben mégis rám esett a választás, hogy ünnepi beszédet tartsak a 1964. március 15-i megemlékezésen. Akkoriban még megtelt az Ehrbarsaal talán 4-500 magyarral is. Nekem már előtte nagy gondom támadt a beszéd elkészítésével, mert napokon át egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Végül is sikerült megírnom a szöveget, de ez sem segített rajtam. Alig hogy felléptem a színpadra, rögvest szemembe világított egyik buzgó filmező, aminek következtében képtelen voltam a szöveg olvasására, enélkül meg nem voltam képes megmukkanni. Kétszer kellett megszólítanom a közönséget, aztán gyűrkőztem és gyűrkőztem, de csupán dadogásra futotta izgalmamban. Az ünnepély után ugyan kíméletesen, de határozottan szembesített felsülésemmel a diákszövetség elnöke. Napokon át égetett a szégyen és nem tudtam elképzelni, hogy valaha is képes leszek közönség elé lépni. Pedig volt már előtte fellépésem valahol a XI. kerületben egyik vendéglő különtermében. Tollas Tibor elfogadta ötletemet, törődjünk kissé a közönséges magyarokkal. Császárvadkanfalván (Kaiserebersdorf) létesült a legnagyobb menekült magyar lakótelep, többször oda hordtam ki a Nemzetőrt a lakásokba; az ottani magyarokra gondolva javasoltam, rendezzünk műsoros estet. Főszereplő volt Tollas Tibor, fellépett a szépséges Zambelli Bianca oparaénekesnő, de mások is. Tollas úgy vélte, szerepeljek én is, ami ugyan meg is történt, de szabályosan reszketett a lábam az izgalomtól.
Kollár Gyula nagy ügybuzgalommal arra törekedett, hogy ismét fedelet biztosítson a diákszövetségnek. A VII. kerületi Myrthengasse 7 sz. alatt lakást bérelt a földszinten. Többé kevésbé sajátkezűleg kifestette, sőt, még azt is elérte, hogy a Maderspergerstraße-i diákotthonból kiadták a diákszövetség bútorait (amit addig mintegy lakbér fejében fogtak vissza). Az odaköltözés még az együtthaladás szakaszában történt. A mi vezetőségünk már készbe költözött, mégsem volt egészen ínyünkre az eléggé barátságtalan helyiség. Így, amikor vezetőségi ülés címén találkoztunk, általában valamelyik közeli vendéglőben vagy kávéházban telepedtünk le. Kezdetben nagyon kellemes időtöltésnek tűntek ezek a találkozók, hiszen inkább lazítással (viccmeséléssel) töltöttük az időt, mintsem a diákügyek intézésével törődtünk volna. Mégis egyre türelmetlenebb lettem és kezdtem sürgetni az elnököt, most már azért kellene tennünk valamit. Ő folyton a pénztelenségre hívatkozott, végül azért mégiscsak kitalálta, hogy írni kellene Párizsba a WUS-nak (World University Students), ahol létezett bizonyos Mr. Alexander. De előbb a genfi központhoz fordultunk. Nagy röhögések közepette született meg a levél, amiben beszámoltunk nyomorgásunkról, pedig mi mindent csinálunk, még furulya szakkört is működtetünk. Persze az egészből egy szó sem volt igaz, de azért meg akartuk adni neki a módját. Kénytelen voltam belátni, hogy az egész diákszövetségesdi komolytalan vállalkozás, éppen ezért már csak ürügyet kerestem kiválásomra, amihez természetesen említett felsülésem is hozzájárult. A nyomós ok nem váratott magára sokáig: némi illúzióval arra gondoltunk, hogy a diákszövetség bevonásával sikerül megváltoztatni a légkört a diákotthonban. Akkor már a Brigittaplatzon kerestek fel otthonlakók. Azt ajánlottam, üljünk le tárgyalni a diákszövetség elnökével. Kialkudtam vele az időpontot és a helyet. Utóbbi miatt nagyon lehordott, hogyan lehet az, hogy én még azt sem tudom, hol van a Votivpark mélygarázs kávézója. Nem szoktam kávéházakban üldögélni - vágtam neki vissza, de azért beültünk néhányan, aztán vártunk és vártunk. Két és fél órával a megbeszélt időpont után megjelent az elnök, és mi összeszedve maradék türelmünket előadtuk neki, hogy közvetítő segítségét kérjük. Ő, mintha mi sem történt volna, adta elő a nagy semmit, azaz nem lát semmiféle lehetőséget a diákszövetség részéről. Egyrészt sajnáltam, hogy csalódást kellett okozni volt lakótársaimnak, mésrészt felgyűlt bennem a kellő adag méreg, amit aztán ki is adtam magamból. A legközelebbi alkalommal éppen Brigittaplatz-i lakásomon keresett fel, és tetette a fontoskodót, pedig addigra már nem tudott jönni semmiféle új szereppel. Egyszeriben kijelentettem neki, hogy nekem elegem van az egész habverésből, sem időm, sem kedvem tovább hülyéskedni diákszövetségi alapon. Leginkább rá orroltam meg, de nem sértettem meg személyében. Mindenáron maradásra késztetett, de belátva, hajthatatlan vagyok, arra kért, akkor is maradjunk meg legalább jóbarátok. Jó, azok maradhatunk, bár tudtam, ilyen felületes, hanyag és megbízhatatlan emberrel ugyancsak kerülni fogom a kapcsolatot.
Kiválásom előtti hónapokra esett egy újabb vállalkozás talpraállítása 1964 áprilisában. Az 1963 nyarán Münchenbe költözött Nemzetőr bécsi megbízottjától, Muki, Fehérváry Istvántól kaptam értesítést: alakulóban van valami ifjúsági egyesület, s a diákszövetség képviseletében vegyek részt az alakuló ülésen a Myrthengasseban. El is mentem, de nagy érdektelenségemben nem hogy be nem léptem, de még a jelenléti ívet sem voltam hajlandó aláírni. Pedig Muki és Szollár Lajos menekültlelkész istáplolása mellett megalakult az ,,Europa" Jugend-, Kultur- und Sportverein, amihez a későbbiekben éveken át kötődött sorsom.
Nemzetőrbeli ténykedésem kihatásaiban legkényesebb pontja a Rajna melletti Oberwesel-i konferenciához kapcsolódik 1963 tavaszán. Egyes szabadeurópások úgy gondolták, hogy foglalkozni kellene az éppen kibocsátott ,,amnesztia törvénnyel". Néhányan annyira felbuzdultak, hogy új kiegyezésről kezdtek ábrándozni. A Nemzetőr megfigyelőként csatlakozott a kezdeményezőkhöz. Bár túl fiatal voltam és tapasztalatlan, rám esett a választás, ugyanis az eredetileg kiszemelt személy, Varga Gyula nem vállalta az utat. Tollas Tibor megmagyarázta, mi a teendőm, de azért müncheni megbízottjára, Mikófalvy Lajosra bízott. Ő várt már Münchenben, ahol viszont Kovács K. Zoltán szabadeurópás lakásán töltöttem az éjszakát. Együtt voltunk Dr. Varga Józseffel és nemrég Magyarországról kiengedett feleségével. Reggel a fürdőszobában összetalálkozva kezdtem, hogy így meg úgy Doktor Úr, amire ő fenékberúgással fenyegetőzött - természetesen tréfából. Megkérdeztem tőle - hát akkor minek szólítsam? Mond Jóska, vagy Jóska bátyám, meg aztán ne magázzál engem. Sikerként könyveltem el közvetlenségét. Reggeli után ötösben vágtunk neki a többszáz kilóméteres útnak; közben kilyukadt a bal első kerekünk, de Boór János lélekjelenlétének köszönhetően megúsztuk a dolgot egyszerű gumicserével. Oberweselben kissé feszélyezetten vártam a fejleményeket, mert bár Mikófalvy állítólag mindent elrendezett, Tollas meg azt állította előzőleg, hogy szintén egyezetetett Kovács K. Zoltánnal, nekem mégis mindent meg kellett magyaráznom, ugyanis Mikófalvy átadva a magnó készüléket nem foglalkozott velem tovább. Kovács K. Zoltán eléggé kényszeredetten beleegyezett, hogy a konferencia teljes anyagát felvegyem, de kérte, minden feltűnés nélkül, meg aztán ne adjam ki kezemből a szalagokat.
Sok érdekes embert ismertem meg ott. A kádári Magyarországgal szemben nagyon különböző vélemények hangzottak el, a változatlan elutasítástól az együttműködés kereséséig. Végül is nekem csupán ,,technikai" megbízatásom volt, így nem sok vizet zavartam. A nagy komolyan előadott és megvitatott kérdések mégsem hatottak rám elemi erővel, legfeljebb az volt számomra zavaró, hogy egyesek az enyhülés és a közeledés tényleges jelei nélkül kezdték elvetni a súlykot. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ez az akkor lábra kapott kádári kifejezés kezdett mákonyként hatni. Végül is az egész nekirugaszkodás meddő vállalkozásnak bizonyult, kellemetlen kicsengéssel, amihez akaratlanul én járultam hozzá. A vár pincéjében nagyon jó hangulatban telt az esti lazítás; az oldódás tetőfokára hágott, amikor hahotázások közepette nagy pátosszal mozgalmi dalokat énekelt az egész társaság. Visszafelé menet Münchenben elválásunkkor Kovács K. Zoltán meghagyta, a legnagyobb titoktartással kezeljem az anyagot, és Tollas Tiboron kívül senkinek ne szolgáltassam ki. Ezt meg is ígértem.
Bécsbe visszaérve mindjárt felhívtam Tollas Tibort, aki nagyon sürgetett, készítsek íirásbeli jelentést. Ez - már csak technikai járatlanságom miatt is - nagyon lassan haladt, úgyhogy eléggé haragosan türelmetlenkedett. Az anyag - akaratomon kívül - robbant. Nem tudtam ugyanis, hogy a nagy barátságból bősz ellenségeskedés támadt Dr. Varga József és Tollas Tibor között. Mindenki úgy ítélte meg, hogy Varga dr. áruló. Ennek két előjelét vették már korábban. Egyrészt csúnyán összekülönböztek azon, mi szükség van arra, hogy Tollas Tibor Kürthy Tamás, börtönben megvakult volt rabtársával Afrikába készült ,,hőbörögni" a kommunizmus ellen, másrészt, ennek tetejébe kitudódott, hogy Varga dr. lakásán fogadta a magyar nagykövetség emberét. Közben védenceinek szerzett táncpróbáknak helyet, ellenben Borsos Péter, aki bekapcsolódott a munkásfiatalok összefogásába, a Nemzetőr segítségét kérte új helyiség felkutatására, mert - szerinte - Varga dr. kommunista agitátorként lépett fel körükben. Ennek köszönhetően utazhatott ki családja Ausztriába. Varga dr. leleplezése fokozódott. Faber György, volt politikai fogoly és a Magyar Gazdaszövetség mindenkori főtitkára, szintén az Oberwesel-i konferencia résztvevője, belelátva ,,titkomba"" mindenáron azon volt, néhány barátjával hadd hallgathassák meg az anyagot. Hiába tiltakoztam, hogy ezt nem tehetem meg, Faber György azzal győzött meg, egyrészt Tollassal amúgy is jóban van, másrészt teljes diszkréciót ígért. Ennek ellenére nem adhatattam volna ki kezemből az anyagot. Mielőtt átadtam volna Tollasnak a tekercseket, lejátszottuk Fáber György lakásán, ahol összesen talán heten-nyolcan voltunk jelen. Egy vagy két személy kivételével ismertem őket. Nagyban folyt a szövegelés, szidva Varga doktort, aki így meg úgy. Tollas ugyan utána jól összeteremtett, de azt gondoltam, ezzel a dolognak vége. Csak évek múlva tudtam meg, hogy a szűk ,,baráti" körből jelentett valaki, mert másnap már tudták Budapesten, mi játszódott le Oberweselben. Kovács K. Zoltán nagyon megneheztelt rám, és csak hosszú évek után enyhült meg irányomban. Varga doktornak meg egyenesen hátat fordítottam, annyira tűrhetetlennek ítéltem magatartását. Tollas Tibor bosszúját vélte kitölteni rajta, s amint hosszú évek után megtudtam, feljelentette a nyugat-német hatóságoknál.
1963 nyarán Németországban dolgoztam, amikor levélben közölte velem Tollas Tibor a Münchenbe költözés tényét. Kapcsolatunk ezzel nem szakadt meg, mi több, kiszemelt a Nemzetőr ausztriai terjesztőjének, amit egészen az egyetemen történt elhelyezkedésemig vállaltam. Igaz, a terjesztés csupán az előfizetések kezeléséből állt; évente egyszer elszámoltam, közölve a szerkesztőséggel az előfizetők nevét és a befizetett összegeket. Tollas Tiborhoz felhőtlen kapcsolat fűzött, teljes bizalommal egymás iránt. Legtöbbször még tengerentúli útjai során is jelentkezett, ha másként nem, levelezőlapon vagy képeslapon. Felnéztem rá, a hozzá kötődő barátság életem fontos részévé vált, sokat tanultam tőle, többek között, amikor arra hívta fel a figyelmemet: Ernő, nekünk, a magyar ügynek mindenütt barátokat kell szereznünk. Egyik levelében arra emlékeztetett, nekünk nincs másunk, mint az idealizmusunk, s ha ezt elveszítjük, nem marad semmink. Mégis elkerülhetetlenné vált bizonyos eltávolodás, különösen, amikor fejlődésemben egyre másra úgy véltem, vele lassan megállt az idő; lenyűgöző lelkesedése kezdett bennem alábbhagyni. A Nemzetőrnek is ellentmondtam egy-egy cikk miatt. Az újság egyik ,,gyenge" oldala volt kirobbant ellentétekből származóan akár volt barátok könyörtelen leárulózása. Ha mi is így viselkedünk egymással szemben, mennyivel vagyunk különbek a kommunistáknál? - írtam Tollasnak. Az egyetem befejezése után a terjesztés feladásával hallgatásba merültem. Hosszú idő után - rendszeresen kaptam az egyes számokat - mígnem olvastam Tollas Tibor cikkét arról, hol vannak a fiatalok? Mintha személyesen nekem szólt volna, amolyan Ádám, hol vagy? féle kereső rákérdezésként hatott rám. Szinte egyidejűleg Lőrincze Lajostól kaptam levelet, amelyben közölte, beválasztottak az Anyanyelvi Konferencia előkészítő bizottságába. Nagy nyugtalánságot kiváltó kísértés vett rajtam erőt. Hizelgő volt számomra, hogy Magyarországról kerestek meg, ugyanakkor megmozdult bennem a lélek, amiért hátat fordítottam Tollas Tibornak. Többnapi vajudás után megkönnyebbítő volt számomra mindkét válasz: Lőrincze Lajossal, megköszönve megtisztelő felkérését, közöltem, hogy jelenlegi helyzetemben nem élhetek a felkínált lehetőséggel. Tollas Tibornak meg szinte mellveregetően írtam: itt vagyok, és a jövőben nem zárkozom el a Nemzetőr irányába.
Mindezt megelőzően Tollas Tibor számára egyfajta ausztriai megbízott vagy összekötő lettem. Nagy nehezen sikerült összehoznia Németh Pállal, aki a magyar szabadságharcosok ausztriai képviselője volt. Mintha csak erre várt volna, mindjárt az első találkozáskor átadta nekem ugyancsak sovány iratait, levelezését, mivel ő már öreg és belefáradt az ügyek intézésébe. Nem tartottam, nem is tarthattam magam szabadságharcosnak, Tollas Tibor kedvéért azonban még ebbe a jelmezbe is belebújtam. ,,Szabadságharcos" éveimnek majdnem véget vetett a müncheni konferencia. 1965 decemberében négyen vágtunk neki az útnak Borsos Péter kocsijában. A találkozón részt vett Dálnoki Veres Lajos is Londonból. Nagyon feszült légkör uralkodott, amire kezdetben a szent öreg jelenléte enyhítően hatott, míg Tollas Tibor és a Politikai Foglyok németországi vezetője, Benkő Zoltán egymásnak nem estek. A vita oka ugyan politikai természetű volt, csakhogy Benkő szemében Tollas volt a célpont. Mint később kitudódott, a volt recski rab, majd Münchenben autókereskedést folytató ,,hazánkfia" a magyarországi üzlet kedvéért piszkos munkát vállalt: Tollas Tibor leleplezését a népbírósági periratok alapján. A két menetben először csak szópárbajra került sor teljes hangerővel, a másodikban viszont már öklözni kezdte egymást a két ellenfél. Veres Lajosnak kellett közbevetnie magát a szétválasztásukhoz. Szegény öregúr még sírt is a jelenet láttán. A konferencia végén mindent megtett, hogy fogjuk meg egymás kezét; könnyes szemmel énekelte a Himnuszt. Engem nagyon kijózanított ez a fajta szabadságharc. Korábban nem tartottam magam méltónak a szövetségbeli tagságra, hiszen soha nem volt fegyver a kezemben, 56-ban meg a határszélről nézelődtem, de ilyen benyomások után mindenfajta szabadságharc feladását tartottam célszerűnek.
Mégsem ez történt, mert legközelebb rászedett Tollas Tibor, a Kölnbe kitűzött konferencia ausztriai delegációja megszervezésébe. Mikrobuszt béreltünk, azzal tettük meg az utat. A pénzt a németországi Légrády László bocsátotta rendelkezésünkre. Csapatunk figyelmet keltett óvatosságával, ,,kurva ausztriai semlegesek" - jegyezte is meg rólunk egyik svájci küldött. Hiába győzködtünk: Ausztria semlegessége nem teszi lehetővé szabadságharcos csoportosulás működését. Mégis egyfajta tekintélyt vívtunk ki fellépésünkkel, ami végsőfokon Tollas Tibor kiállásának volt köszönhető mellettünk. Ő gondoskodott róla később is, hogy az örök emigráns Piffkó András még a rendszerváltozás után is boldogított körleveleivel. Így értesülhettem az üres hordók emelgetéséről. Köln mindamellett keserű szájízt hagyott bennem: igyekeztünk minél takarékosabban bánni a pénzzel, ennek köszönhetően megmaradt 500 schilling. Erről említést tettem küldöttségünk tagjainak, akik közül Bimbó, Fazekas Laci szemrehányással illetett, hogyan tarthattam meg a pénzt. Ha másként nem, el kellett volna osztani egymás között - hajtogatta. Én meg arról igyekeztem meggyőzni, igen ám, de rám hárult az egész szervező munka. Végül is levélben fordultam Légrády Lászlóhoz, vékonypénzű diák lévén megtarthatnám-e a maradék pénzt. Még ma is kellemetlenül érint: Légrády László ugyan nem kérte vissza a pénzt, igaz, nem is válaszolt, így soha sem tudhattam meg, felmentett vagy elmarasztalt ezért a magatartásomért.

A müncheni drámai összecsapás szinte elképzelhetetlen volt nagyobb összefüggések és folytatás nélkül. Tollas Tibor viselt dolgairól a Fekete Füzetben tudósított az ismeretlen szerző és névtelen feladó. Számomra annyira hihetetlen volt a hatvanas években hozzájutni népbírósági iratokhoz Nyugatról, hogy eleve Tollas lejáratásának és ellehetetlenítésének szándékát tételeztem fel, a Nemzetőr szerkesztője politikai magatartása és szerteágazó működése miatt, nem utolsósorban a Tízmilló Aláírás akció megszervezéséért, amit aztán az ENSZ-nél nyújtottak be a magyar kérdés napirendre tűzése érdekében. Köln után, a 68-as diákmozgalmak idején meglepetésszerűen felkeresett bizonyos Duchon Lóránt Németországból, aki Linzben tanuló egyetemistaként adta ki magát. Úgy látszik, megneszelte kilétemet, s ezért valami mozgolódásba akart beszervezni, aminek hátterében Tollas Tibor, ill. a Fekete Füzet állt. Nem vallott színt, de valahogyan érzékeltette, ő is a ,,bűvkörhöz" tartozott. Látszólag belementem tervébe, csak nem győztem hangsúlyozni: pénz nélkül lehetetlen elkezdeni bármit. Ez nem probléma - állította - a német FDP-re (Német Liberális Párt) hivatkozva. Nemsokára botrány tört ki az NSZK-ban, mivel kitudódott: az NDK-ból pénzelték az FDP-t. A rejtélyes ,,egyetemista" eltűnt; soha nem hallottam felőle.
A müncheni konferenciának mégis egészen sajátságos hozama lett. Borsos Péter, az ,,Europa" Jugend-, Kultur- und Sportverein elnöke kitárta lelkét Tollas Tibornak, hogy a nagy lelkesen megalakult egyesület másfél év után szétesőben van, s neki nincs ideje és türelme tovább ellátni tisztségét.
Tollas tanácsát kérve, mitévő legyen, Tibor ajánlotta neki, engem vonjon be a vezetésbe.
1966 elején megtartottuk a közgyűlést egyik II. kerületi vendéglő pincéjében.
- Az idő tájt bonyolódtam bele saját múltamba. Az idegenség, gyökértelenség annyira sajátommá vált már odahaza, hogy soha nem vágytam vissza. Egyik este osztrák fiatalasszonnyal társalogva feltette a kérdést: no és nincs honvágya? Bár az igazat mondtam neki, de túlságosan hetykén: nekem soha nem volt honvágyam. Azon éjszaka arra ébredtem, hogy valóságosan folytak a könnyeim. Álomból eszméltem: ismét megérkeztem a faluba, de engem csak az Öreghegy érdekelt. Anélkül, hogy benéztem volna házunkba, mindjárt felkerekedtem. Az út arrafelé fokozatosan emelkedett, így egyre nehezebben jutottam előre. Köblös után a mélyút végén már minden erőm elhagyott, de azért vonszoltam magam előre. Úgy éreztem, nem juthatok célba. Kimerülten terültem el a földön, majd kissé magamhoz térve felemeltem a fejem, s megláttam kamaszkorom színhelyét. Itt vagyok, Öreghegy, megérkeztem! - szakadt fel belőlem. Mint valami irtózatos áramütés hasított belém előző esti, hűtlenségre valló hetykeségem. Zokogva esdekeltem bocsánatért megfogadva: soha többé nem tagadlak meg, Öreghegy! -
Addigra úgy rendelkezett Borsos Péter, mégis csak jobb lenne - a Münchenben szintén velünk járt - Nagy Pista elnöknek. Csendes, rendes fiú, meg aztán asztalos lévén a munkásfiatalokra való tekintettel jobbnak ígérkezett a döntés, míg én egyetemistaként csak elriasztottam volna a törzstagokat. Nagy Pista mellett én láttam el a titkári teendőket, ami idővel érezhető erőfölényt jelentett, bár Pista soha nem tett féltékenységre utaló megjegyzést. Sőt, nagyon jó barátok lettünk, és az egyesületen kívül is együtt jártunk szórakozni. Néhány lelkes törzstag új helyiség után nézett, és sikerült a Nyugati pályaudvar mögött a Mariahilferstraße 138. sz. alatti Hotel Fuchsban befészkelnünk magunkat. Rendszeressé tettük a heti, általában hétvégi klubnapokat, estéket, miközben sikerült egyre több egyetemistát bevonnom az egyesületbe. Filmvetítés, operahallgatás is műsorra került. Borsos Péter tv-készüléket is bocsátott rendelkezésünkre, de ennek már nem volt annyira keletje. Igyekeztünk egyensúlyozni a szórakozás és a kulturális igényű rendezvények között. Annyira önállósodtunk mint ifjúsági szervezet, hogy külön megszerveztük az október 23-i megemlékezést. Akkor győződhettem meg arról, hogy minden lépésünket figyelik. A rendezényt be kellett jelenteni, és ki is jött az osztrák államrendőrség egyik tagja és szabályosan be kellett neki számolni, miféle társaság vagyunk és miféle ünnepélyt szerveztünk. Még az után is érdeklődött, ki az ünnepi szónok, és mit fog mondani. Ezen a ponton sikerült távozásra késztetnem, ugyanis megmondtam neki, fogalmam sincs, miről szól majd a szöveg, és ha nagyon érdekli, maradjon körünkben, hallgassa meg a beszédet (magyarul természetesen nem tudott, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem tudott volna).
1967 tavaszán feloszlott a Szabad Magyar Diákok Bécsi Szövetsége. Ennek folytán a mi társaságunk jelentette az ifjúságot. Ennek előzménye a 10. évforduló megtorpedózási kísérlete volt. Az amúgy is inkább névlegesen létező szervezetben már alig lehetett rászedni valakit a tisztségviseléshez. Ilyen körülmények között esett a választás Radnóti Ágostonra. A maderspergeri diákotthonban lakott, ott ismertem meg. Eltekintve örök diák mivoltától, bennem szellemi fogyatékos benyomását keltette. ,,Barátai" megtették elnöknek; feltehetőleg ugyanezek szedték rá minősíthetetlenül aljas tettére: az évfordulót előkészítő megbeszélésen mindenkit túllicitálva a józan észt nélkülöző ötletekkel állt elő, többek között az Ember tragédiáját adják elő az Osztrák Nemzeti Színházban (Burgtheater). Mikor fékezni akarták egyesek, minden érvüket lesöpört az asztalról. Lesz pénz mindenre és kész. Ezt követően magához vette a diákszövetség iratait, köztük a személyi adatokat tartalmazó kartotékot és Jugoszlávián keresztül visszaszökött Magyarországra. Vízhányó József MEFESZ elnök genfi szökése után alapjaiban rendült meg 1956 egyik oszlopos szervezete. Radnóti nem restellette és sajtótájékoztatón nyilatkozott, majd pedig a Magyar Ifjúság hasábjain Bécsi dosszié címmel cikksorozatban fedte fel név szerint is CIA-ügynökként megnevezett egyes diáktársait. Ezeket az emberi aljasságokat már nem tudta kiheverni a MEFESZ és természetesen a bécsi diákszövetség sem. Az októberi megemlékezés ennek megfelelően sikerült, a diákszövetség következő évi áprilisi közgyűlése végül is a feloszlatás mellett határozott. Az elnöklő Szabó Lajos rendőrségi felszólításra hivatkozva a ,,Szabad" jelző törlését terjesztette elő a Szövetség nevéből. Ebbe nem ment bele a többség, s így jelenthette Szabó Lajos a rendőrségen a szövetség önkéntes felszámolását.
Az addigi tapogatózás, keresés után fordulópontot jelentett számomra az ifjak rendezetlen társaságába való bekapcsolódás. Nagy Pista túlságosan buzgó nekirugaszkodásaimat nagy türelemmel vette tudomásul, készségesen igyekezett megfelelni elnöki feladatának. Az igazi szellemi feltöltődést az integratio beindítása jelentette. Varga Gyulát Innsbruck óta ismertem; Bécsbe költözésük után elmélyült közöttünk a kapcsolat. Mint fiatal író az Egyetemi Ifjúságban is publikált, igazi kitörést azonban a Nemzetőr jelentett számára, ahol Magyar Attila névvel jelentek meg elbeszélései. Csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy hiába volt a szerkesztőségbe való felvétele, mert a csekély díjazásból alig tarthatta el családját, így munkát kellett keresnie. Meg aztán nem volt elégedett az újság szellemével. Ismételten előhozakodott vele, várjál csak, ha majd külön lapot indítunk, az lesz az igazi újság. Lelkesedése bízakodással töltött el, de őt tartva vérbelinek, vártam, mikor érik be a helyzet. Brigittaplatz-i lakásomon többszöri elmélkedés után kisütöttük, hogy folyóirattal jelentkezünk éspedig magyar és német nyelven. Körülnézve ismeretségi körünkben sikerült is szerkesztőségnek tekinthető csapatot szerveznünk. Időközben a szellemiségre és a kétnyelvűségre gondolva úgy láttuk, a legjobb lenne valami idegen kifejezés, hozzá jelképesen is latinul. A találgatás közben jutott eszembe az integratio, amit Varga Gyula is helyeselt, mindjárt meg is kért, írjam meg mindkét nyelven a szó jelentését, hozzáfűzve az európai integráció eszméjét és természetesen azt is, hogyan értjük és értelmezzük mi, mint induló folyóirat a magunkévá tett fogalmat, szándékainkat, elképzeléseinket. Hitvallásnak is felfogható: különböző részek ötvöződéséből új egység létrejötte, anélkül, hogy az egyes részek elveszítenék önállóságukat.
Varga Gyula szinte kizárólag az újság szerkesztésére összpontosított, én viszont emlékeztettem arra, hogy olvasótábor nélkül nehéz elképzelni bármely kiadványt. Ismételten felhívtam a figyelmét az ,,Europa" Jugend-, Kultur- und Sportverein-re, ő viszont nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Végül mégiscsak megtört a jég; különösen az a lehetőség győzte meg, hogy az egyesület tagjai igenis jelentenek valamelyes alapot, nem is beszélve az esetleges technikai segítségről az előállításnál. A szerveződő szerkesztőség tagjai közül igazi nyereségnek számított a Wotruba tanítvány Surányi Lóránd, nagyon tehetséges képzőművész. Ő is jónak látta a szerkesztőség beépülését az egyesületbe, egyúttal felvetette, ugyan ki sportol közülünk, meg aztán adjunk az egésznek elegáns klub jelleget angol módra. Az ő javaslatára változtattuk meg az egyesület nevét ,,Europa"-Clubra (1967 vége). A költségek mérséklése céljából lehetőség szerint mindent saját erőnkből igyekeztünk előállítani. 3.395 schillingért használt sokszorosító gépet vásároltunk, amihez csupán matricákat kellett vennünk, meg nyomdafestéket. A hengerre feszítve kézihajtással tekertük le 400 példányban, majd hordtuk össze a lapokat, végül pedig három helyen összekapcsoltuk őket. Az első időben mindez Brigittaplatz-i lakásomon történt, később - már villany meghajtású sokszorosítón - az előállítás áthelyeződött Kovács Kálmán IX. kerület Grünentorgasse-i műtermébe. Az egész művelet egyrészt ugyan idegölő volt, különösen, amikor maszatolt vagy beszakadt egy-egy matrica, ugyanakkor nagyon szórakoztató és mulatságos, erről gondoskodott a Kopasznak nevezett Paál Károly, Béci Gulyás Béla barátjával, Csongrády Attillával meg egyéb alkalmi besegítőkkel. Az első szám címlapját Puskás Lajos, Ubul építészmérnök hallgató tervezte meg, a későbbiekben Surányi Lóránt, majd Kovács Kálmán készítették a címlapot. Varga Gyula választotta ki a mottót egyik Wolfgang Borcherttől vett német idézettel és József Attila A Dunánál c. verse utolsó versszakával magyarul. Nagy segítségre volt Varga Gyula felesége, Anikó, ő vállalta a matricák gépelését. Egyetemista lévén alkalmanként én is beszálltam, de nem ékeskedtem. Különösen kellemetlenül érintett, hogy hibás gépelésem eredményeként kiszállt a vállalkozásból Dr. Friedrich Marius Hofmann, akit még Innsbruckból ismertünk: az egyetemen zsurnalisztikát adott elő, a magyar gimnáziumban meg németet tanított. Köztünk volt a későbbi egyetemi tanár, a filozófus Arno Anzenbacher, a történész és szintén leendő egyetemi tanár Horst Haselsteiner, a horvát származású Bencsics Miklós, Csongrády Attila. Mint képzőművész csatlakozott a már említett Kovács Kálmán, a szobrász Kamenyeczky István, Metykó Géza és mások. Munkatársként időközönként egyre-másra sikerült megnyernünk kívülállókat is. Kiss Gyurka nyomdatechnikailag volt segítségünkre. A nagy tekintélynek örvendő Hanák Tibor nem vállalt közösséget, de nagy érdeklődéssel kísérte a folyóirat alakulását. Egy-egy alkalommal - névtelenül, ill. álnéven - azért ,,leereszkedett" hozzánk. Anyagilag támogatóan lépett fel Ausztráliába kivándorolt barátom Aba Gyula; Varga Gyula feleségének nagynénje egy-egy színes melléklet ellenében járult hozzá a költségekhez. Mikor befejezte az egyetemet, Csongrády Attila, mint kezdő orvos több alkalommal ő is kinyitotta a pénztárcáját.
Az első szám elkészülte után 1967. május 13-ra ünnepélyes bemutatót szerveztünk zenei bevezetővel. Javaslatomra egyetértettünk abban, hogy Beethoven IX. szinfoniójának Schiller Örömodája részével kezdjük az ünnepélyt. Ha lesz valaha egyesült Európa, csakis ez képzelhető el himnuszának - hangoztattam. Az előkészületek közben tudatosítottuk, hogy éppen 100 éve lesz az osztrák-magyar kiegyezésnek, amit egyben üzenetként is fogtunk fel.
Telistele európaisággal, tettrekészséggel szinte fontosabbnak véltem a folyóiratot mint tanulmányaim befejezését. Levéltári kutatásaimat felhasználva Kismartonban arra is kerítettem lehetőséget, hogy - a Kolpingházban laktam - szobatársamat megkértem, adja át az éppen megjelent számot főnökének, Dr. Fritz Zimmermannak, a Burgenländisches Leben c. havilap kiadójának. Mivel addigra már megismertem ,,frankomán" beállítottságát, meglepődtem, amikor szobatársam közölte velem, főnöke hajlandó fogadni. Nem voltak illuzióim, mégis feszült várakozással tekintettem a találkozás elé. A főnök ugyan hangsúlyos udvariassággal fogadott, de alig ültetett le, mindjárt azzal kezdte: vegyem tudomásul, ő nem szereti a magyarokat. Rossz tapasztalatokat szerzett 1944-45-ben Budapest ostromakor, nem kevésbé 1956-ban a menekültekkel. Ezt én megértem, hiszen mindenkinek jogában áll a saját tapasztalatai szerint megítélni embertársait - válaszoltam neki. Sajnálatomat fejeztem ki, hogy csak rossz oldalukról ismerte meg a magyarokat. Ezzel máris sikerült megenyhítenem, így egyre inkább belemélyedtünk a beszélgetésbe. Az integratio - a jelek szerint - pozitív visszhangot váltott ki belőle. Szinte alig tudtunk elválni egymástól, annak ellenére, hogy mindegyikünk fenntartotta magának véleményét.
Habár személyesen nem találkoztam többé Zimmermann doktorral, mégis neki köszönhettem azon ösztönzést, ami a burgenlandi magyarokra irányította érdeklődésemet. Jóindulata kifejezéseként folyóiratában - Ungarische Emigration mit neuem Gesicht (1968. márciusi sz.) - egész oldalas cikkben méltatta azt az 56-os fiatal nemzedéket, amelyik levetve a magyar nacionalizmust európai szellemben tájékozódik. Ezekre a fiatalokra szükség van Ausztriában, őket kell felkarolni. Ha nem is mindnyájan, jómagam komolyan vettem és becsületbeli dolognak véltem a kapcsolatok keresését. Véletlenül a vasárnap déli hírekben hallottam 1968-ban a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület megalakulását; Zimmermann doktortól megkaptam az elnök címét. A szerkesztőség nevében írtam is neki, de soha sem kaptunk tőle választ.
Az ,,Europa"-Clubban zajló élet idővel egyre kevésbé kötötte le érdeklődésemet, végül alig jártam el az 1967 tavaszán a III. kerületi Salesianergasse 2. sz. alatti Nansen-házba áthelyezett szombat esti rendezvényekre. Itt a lengyelek vendéglátásában volt részünk, ugyanis nekik sikerült megszerezniük ezt az eredetileg menekülteknek szánt földszinti helyiséget. Főnökükkel, Kasimir Knappal már csak azért is szót értettünk, mivel 1939-ben hadifogolyként Magyarországra került, ahol jól megtanult magyarul. A bécsi magyarok körében ismert és elismert személyiség volt; többször előfordult, hogy együtt ünnepelte a két menekült csoport március 15-ét. Tőle hallottam azt a tanulságos megállapítást: tudja, minden egyesületben szükség van egy-két hülyére, aki dolgozik, mert a többiek úgysem csinálnak semmit. A klub tagjaival természetesen változatlanul fenntartottam a kapcsolatokat, rendszeresen találkoztunk, nevezetesen hétvégeken. Nem csak én, hanem Nagy Pista is kezdte únni a hülye szerepét, ezért az 1967. decemberi közgyűlésen hozzám hasonlóan lemondott elnöki tisztségéről. Helyébe Fazekas Lászlót, Bimbót választották. Szerencsére akadt néhány önkéntes, akik aktívan is vállalták a klub további vezetését. Különösen az integratioval való összefonódás miatt szükséges volt Varga Gyula további sajtórenfensi szerepe. A szórakozni vágyók érdeklődése is alább hagyván Fazekas László, Bimbó után 1968 decemberében Kovács Kálmán festőművész adta meg a nevét, az ő elnöksége alatt viszont az integratio szerkesztésén és kiadásán kívül jóformán nem volt már klubélet. Tanulmányaim befejezése után másfél évvel, 1971 decemberében levelezőlapon közölte velem Kovács Kálmán, ha egyáltalán érdekel, vegyem át az ,,Europa"-Club vezetését, mert ő névlegesen sem vállalja tovább az elnökséget.
Bár meglepetésként ért az értesítés, nem ért készületlenül. Mint ahogyan a pára felhővé áll össze, aztán szertefoszlik, majd más összetételben ismét összeáll, úgy alakultak a kapcsolatok. 1971 márciusában külön márciusi megemlékezést szervezett egy számomra összetételében csak részben ismert társaság, amin engem kértek fel valamiféle beszéd megtartására. A túlnyomórészt fiatalok közül kitűnt Kautny Endre, a Bécsi Magyar Egyesület rendezvényein fellépő tánccsoportból. Ő hozott össze volt diáktársaival Burg Kastlból. Ő ismertetett meg Stipsitz Péterrel, akiről kiderült, hogy apám szülőfalujában töltötte gyermekkorát. Nagy volt a csodálkozás, amikor ismételten említette Deák nénit, a bábaasszonyt, aki viszont sajnálkozással szokott beszélni még otthon szegény báróékról, akiket kiköltöztettek a kastélyból. Mindez elég volt ahhoz, hogy Péterrel trehánysága ellenére a későbbiekben sem különböztünk össze, bár ismételt kifakadásaimat többször úgy illette: olyan vagy mint egy házsártos vénasszony. Szeptemberben szűk körben a kialakult válsághelyzetet vitattuk meg minden elhatározás nélkül.
Azon a márciusi összejövetelen ismerkedtem meg Kovács István fiatal költővel, aki éppen Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként tartózkodott Bécsben. Ittléte alatt többször találkoztunk és úgy váltunk el, ha bárki keresne fel Magyarországról és őrá hivatkozik, úgy tekintem, mintha ő lenne. Kovács István volt az ,,első fecske", akivel személyes kapcsolat jött létre. Őt követte Kiss Gy. Csaba, majd pedig Kósa László. Egyik alkalommal Kovács István Kis Pintér Imrével ismertetett meg Bécsben a Nyugati pályaudvaron. Tollas Tibor javasolta a Münchent megjárt Lezsák Sándornak, mielőtt visszatér Magyarországra, Bécset útba ejtve keressen fel engem is. Sándor úgy búcsúzott, én vagyok az utolsó nyugati magyar, akivel, találkozott, mielőtt vonatra száll.
Gyorsan határoztam: értesítettem legközelebbi ismerőseimet, meg aztán Kovács Kálmán is elhozta a klub kínos maradékát, így az alakulás utáni több mint 150-es létszám helyett 12-en voltunk az új közgyűlésen, amin megválasztottak elnöknek. Korábban nem utolsósorban tanulmányaim befejezése volt visszavonulásom egyik nyomós oka, most viszont nem csupán diplomával a kezemben, de munkahelyre is szert téve úgy láttam, vállalnom kell ezt a kötelezettséget, mivel nem akartam lemondani a közösségi magyar életről. A vállalás mögött sajátságos emlékeztető is húzódott: 1965-ben ünnepeltük a Tudományegyetem alapításának 600. évfordulóját. A megemlékezések egyik aktusát képezte a diákság fáklyásmenete a régi egyetemtől a belvároson át egészen a főépületig, amivel szemben a körúton felállt a sokaság. A világhírű Karl Fellinger orvosprofesszor az egyetem rektoraként az erkélyről szólt hozzánk röviden, de annál hatásosabban: Ti, fiatalok vagytok a jövő hordozói, ezért szerepet és felelősséget kell vállalnotok világotok alakításában, nem utolsósorban azokért is, akik közül jöttetek; ezt ne feledjétek, tartsátok szem előtt. Mit mondott szószerint, nem tudhatom, de ez maradt meg bennem, nagyon meghatott, amit a magam módján Magyarországra, a magyarságra nézve fogtam fel.
Kántás János és Stipsitz Péter aktív szerepet töltöttek be az Osztrák Diákszövetségben. Nekik köszönhetően heteken belül sikerült szert tennünk új helyiségre az I. kerület Schottengasse 2/2. lépcső alatti ház 1. emeletén. A Freie Österreichische Studentenschaft volt a főbérlő, és nekik is jól jött a két magyar kopogtatása, ugyanis addigra a teljes szétesés jeleit mutatta a társulás. Nagyon jutányos áron sikerült használatba vennünk a helyiségeket, ahol nem csak előadóterem volt irodával, de külön raktár is többek között bor tárolására, és természetesen rendelkezésünkre állt az egész berendezés. Hetenként egyszer, csütörtök estére szólt az alku, igaz, máskor is használhattuk, történetesen táncos rendezvényekre. Ezt megelőzően nyitányként nagy gulyáspartit rendeztünk egyik, Stipsitz Péter révén ingyen rendelkezésünkre bocsátott osztrák diáktársasági pincében. A gulyást én főztem otthon, a többiek meg felszolgáltak, aztán kitakarítottak. Ez volt első bemutatkozásunk, ekkor tettünk szert a bevételből valamelyes pénzre. 1972. január 13-án tartottuk az újjászervező nagygyűlést, amin egyben Magyarságunk európai szembesítése címmel kíséreltem meg - teljesen elméleti síkon - elképzeléseim kivetítését. Mottóul 1956-ból az utolsó rádióüzenetet választottam: Európáért halunk meg! Azért használom az ,,elképzeléseim" kifejezést, mivel a különböző helyekről érkezett, különböző indíttastású fiatalok és felnőttek nem rendelkeztek programmal. Ekkortól - nevezetesen az idősebbek - kezdtek számon tartani, a fiatalok ragaszkodása meg szinte magától jött.
Mindenekelőtt közös társaság kialakítása volt a közvetlen célkitűzés. Az első időszakban nagy volt az érdeklődés; különösen biztatónak tűnt, hogy nem csupán a fiatalokat, hanem az idősebbeket is sikerült megnyerni körünknek. Alapjában véve nagyon heterogén társaság állt össze, amit a csütörtöki lazító, társalgó összejöveteleken túlmenően előadásokkal akartunk megtölteni - részemről - európai szellemmel. Jó magnak ígérkeztek a Burg Kastl-i magyar gimnáziumból Bécsbe került diákok, köztük a nagyon buzgó Kautny Endre. Ebből viszont sejteni lehetett volna, hogy a lelkesedés és szerepvállalás idővel alább fog hagyni. Ennek érzékelése egyre inkább fékezően hatott lendületemre, ami miatt kezdtem türelmetlenkedni, és ennek nem egyszer - bár nem trágár módon - jelét is adtam.
Pedig valóban nagy volt a nekibuzdulás: 1973-ban - a korábbi egyeztető szokástól eltérően - magunkra vállaltuk március 15-e megszervezését, különös tekintettel Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára. Ünnepi szónokként a 68-as események folytán Jugoszláviába, majd onnan Bécsbe került Monoszlóy Dezső lépett fel. Az előkelő Pálffy palota legnagyobb terme megtelt magyarokkal. Erre már valamennyien felfigyeltek; a feloszlását bejelentő Bécsi Magyar Egyesület - korábban a nemzeti ünnepek szervezője - levelezőlapon közölte, hogy vegyük át tőlük ezt a feladatot, s a jövőben az ,,Europa"-Club rendezze meg március 15-ét, október 23-át. Ezt mi komolyan is vettük, de azért azon voltunk, hogy a korábbi szokáshoz hasonlóan egyeztető megbeszélésre hívtuk az érdekelt feleket. A forradalom 20. évfordulójára Tollas Tibor meghívását vettük tervbe. Bár meghívtuk a Magyar Híradó főszerkesztőjét, Klamár Gyulát is, de szokás szerint nem jött el. Tudomást véve az elhatározásról felháborodásában feljelentéssel fenyegetett; amennyiben nem állunk el Tollas meghívásától, gondoskodik róla, hogy a hatóságok ne engedjék be Ausztriába. Gyanútlanul felkerestem Klamárt az I. kerület Köllnerhofgasse-i szerkesztőségben, és mivel nem tudhatta rólam, milyen kapcsolatban vagyok Tollas Tiborral, kiadta magából minden epéjét. Szinte lihegve ontotta szidalmait. Egyik fő kifogása volt Tollas ellen, hogy gátlástalanul terjeszti a Nemzetőrt és mindenütt tarhál, nem véve figyelembe a Magyar Híradót. Aztán nagy sejtetésekbe bocsátkozott Tollas múltját illetően, megerősítve azzal, ha nem hiszek neki, menjek át a szemben lévő volt Nowák féle könyvkereskedésbe és kérdezzem meg az üzletvezető XY doktort, majd ő elmondja, milyen sötét alak Tollas. Klamárra aztán ráhúztam a vizes lepedőt, kijelentve a klubban, aki erre képes, az kiközösíti magát. Ezzel sötét harag támadt Klamár és köztem. Tollas Tibor viszont elállt bécsi útjától, hiába biztattuk, a hajaszála sem görbül meg.
Zimmermann dr. annak idején megadta azoknak a személyeknek a címét, akikkel, ajánlotta, hogy vegyük fel a kapcsolatot Burgenlandban. Erre csak tanulmányaim befejezése, ill. az egyetemen történt elhelyezkedésem után került sor. Többször mentünk felfedező útra Burgenlandba, megtekintve többek között ,,váramat", a lánzséri romot, de végre sikerült személyes kapcsolatokra is szert tennünk. Ezek közül ki kell emelnem az alsóőri születésű Dr. Seper Károlyt, aki Bécsben lakott és dolgozott, és azon kevés burgenlandi közé tartozott, akik nem fordítottak hátat a gyüttment menekülteknek. Sőt, feltárva elképzeléseit, kérte bécsi ismerőseit, hozzák össze számára alkalmas magyarral. Engem ajánlottak neki, amiből haláláig tartó barátság lett. Panaszait előadva segítségemet kérte. Tapasztalat híján visszakérdeztem, miben segíthetek? Mindenben - felelte -, de ennek nem volt fogódzója, úgy hogy végül rákérdeztem, van-e az Őrségben kalendárium? Nincs - hangzott a válasz. Hát esetleg falinaptár? Még az sincs - vallotta be. Így határoztuk el az Őrség naptár kiadását az ünnepek és névnapok háromnyelvű feltüntetésével, mintegy ezzel is kifejezésre juttatva nyitottságunkat. Először 1972-re jelent meg kissé megkésve, de aztán minden évben javult a helyzet. Vállalkozásunk betetőzéseként az általa szorgalmazott falumúzeum kertjében ünnepeltük meg szinte az egész falu színe előtt Seper Károly 60. születésnapját. A szakács szerepét akkor is magamra vállaltam.
Természetesen nem nyughattam a többi potenciális ismeretség ügyében sem, ezért levélben fordultam többek között Moór Jánoshoz, a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület elnökéhez valamint Tölly Ernő járási tanfelügyelőhöz. Előbbit nem találtam otthon, de későbbi kopogtatásomkor elutasítóan, otrombán fogadott, utóbbi pallérozottabb volt hozzám, köntörfalazva tudomásomra hozva, nem kíván velem tárgyalni, mert a Nemzetőr kipellengérezte azokat, akik részt vettek az éppen lezajlott Anyanyelvi Konferencián. Hiába magyaráztam neki, magánemberként járok nála, ő nem engedett: igen, de mégis csak a Nemzetőr ausztriai terjesztője vagyok. Ettől függetlenül kilátásba helyeztem, máskor is igyekszem útba ejteni.
Mégis az Őrség szerelmese lettem: 1971 pünkösdjére öt gyermek keresztelőjét tűzték ki Őriszigeten, egyik apa, Kovács Kálmán révén én is hivatalos voltam. Mint utólag kiderült, elég bonyodalom támadt a ,,magyarkodó" elképzelésből, ezért a helyi evangélikus lelkész nem is vett részt a szertartáson. Az egész társaság minderről tudomást sem véve nagyon vígan volt a Thalasz vendéglőben. Miközben ők vígadtak, szemre vettem a környezetet. Megnéztem a temetőt, végijártam a szomszédos lakatlan házat és udvarát, teljes felszerelést fedezve fel benne. A szobai asztalon imádságos könyv hevert, benne kézírásos bejegyzésekkel; eltulajdonítottam. Az egész falu virágba borult: a magasra nyúlt gyümölcsfák fehér viráglombja versenyre kelt a pirosas háztetőkkel. Ez a falu, az igazi, az enyém, és tiszta magyar! El is határoztam, hogy közelebbről megismerkedem a tájjal és az emberekkel. Egyik autós ismerősömmel lementünk Őriszigetre, s az evangélikus lelkészségen az után érdeklődtem, van-e a faluban kiadó szoba. Itt a faluban éppenséggel nincs - hárította el közeledésemet a tiszteletes asszony. Már elköszöntünk, amikor utánam szólt: kérdezzék meg Pathyéknál, ők szoktak kiadni szobát. Ott laknak a Tabak-Trafik táblás házban. Pathyék kimérten fogadtak; elismerték, hogy valóban van vendégszobájuk, de évek óta bécsiek szoktak náluk nyaralni. Ha netán nem jönnek az idén, akkor szívesen látnak. Telefonon értesítettek a bécsiek elmaradásáról. Ennek köszönhetően családostól levonatoztunk Felsőőrig, onnan pedig elhozott Pathy Lajos, akit a tiszteletes asszony révén 2011 végén bekövetkezett haláláig csak Pathy úrnak szólítottam. Idillikusan hatott a falu ódon kinézetével, a természet túlburjánzásával, az egész környék, amit egyáltalán megéltem az ott töltött két hét alatt. Közben még jobban összejöttem Seper Károllyal, akinek segítségével eljutottunk jobbágyi ismerőseivel a Vashegyre. Három éven át két-két hetet töltöttünk Pathyéknál, majd Seper Károly házában Alsóőrött, miközben szívtam magamba mindazt, amit láttam, tapasztaltam. Pathy Lajos egyben a Kronen Zeitung kihordója volt. Felajánlkoztam, segítek neki vasárnaponként hajnalok hajnalán, ami arra volt jó, hogy megismertem a környék minden faluját. Három év után Az idő sodrában - Őrségi jegyzetek címmel foglaltam írásba megfigyeléseimet, nyilvánvalóan kisebbségi vonatkozásban. (integratio `74, Bécs 1975, 140-170. old.)
Ennek a lelkes tájékozódásnak lett kiterebélyesedése az ,,Europa"-Club kirándulása az Őrségbe. Felsőőrött hált meg a társaság, de vendégül látott minket Seper Károly, Őriszigeten még fubalmérkőzésre is sor került a helybéliekkel, este pedig nagy nótázás támadt, akiknek meg kedve volt hozzá, rophatták a táncot Fekete Andris bőgővel társult hegedűjére. A nyári szabadságot nem is annyira kikapcsolódásra szántam, mint inkább tájékozódásnak, felfedező kapcsolatoknak tekintettem. Erős indíttatást éreztem, hogy sikerüljön bekapcsolódnom az ottani magyar életbe. Tölly Ernővel sem hagytam annyiban a dolgot és újfent felkerestem, ő azonban nem tudott megszabadulni hivatalnoki óvatosságától, s ezért még jól be is olvastam neki levélben, amiből kisebbfajta összeütközésem támadt Telekiékkel Őriszigeten. Tiszteletesékre ugyanis az a gyanú hárult, mintha ők biztattak volna fel a tanfelügyelő ellen. Végül is sikerült kiköszörülnöm a csorbát, és nagyon megdöbbentett, amikor Tölly nyugdíjazása után feleségével első alkalommal lakókocsival indult Olaszországba, ahol mindketten halálos autóbalesetet szenvedtek.
Mi is volt az ,,őrjárások" hozama? Első szabadságom végén sikerült megbeszélésre egybegyűjteni az ottani korifeusokat, akik egyébiránt nem tartottak közelebbi kapcsolatot egymással. Dr. Triber László felsőőri plébános paplakában találkoztunk. Amikor először kerestem fel, eléggé gyanakvóan firtatta mibenlétemet, feltételezve, én mégis más vagyok, mert ő két lábbal rúgja ki az emigráns fontoskodókat. Mindenki bizonyos várakozással jött el. Az én elképzelésem az volt, hogy legfeljebb ösztönzően segítek, de semmi esetre sem szabad túlságosan magabiztosan fellépni, főként nem túlhangsúlyozva szorgalmazni a teendőket. Teleki Béla is többször felemlegette: Isten óvjon a(z emigráns) magyar megmentőktől, pedig ő is 56-os menekült volt. Abban állapodtunk meg, hogy időközönként találkozunk egy-egy lelkésznél. Triber Laci után Dr. Gyenge Imre református püspök vállalta a következő összejövetelt, de ez már elmaradt. Annál fontosabb volt egyes személyek bekapcsolása az ,,Europa"-Club tevékenységébe, így sikerült előadóként meghívni Triber doktort, aki a burgenlandi magyar kisebbséget mutatta be, Tölly Ernő meg - hivatali engedéllyel - az iskolai magyar oktatásról tartott előadást. Mint kiderült, volt a burgenlandi magyar tanítóknak munkaközössége; oda hívott meg Tölly Ernő mint tanfelügyelő, tartsak előadást magyar történelemből. Akkortájt nagy megrázkódtatás ért, meg aztán egyetlen előadásba gyömöszölni ezer évet lehetetlennek bizonyult. Ennek folytán nem lett folytatása a ,,továbbképzésnek". Bécsben a hetvenes években több magyarországi ösztöndíjas tanult, akik eléggé rendszeresen eljártak az ,,Europa"-Clubba is. Sikerült őket bevonni a klubesték alakításába, így vált ismertté körünkben Kecskés András, Stadler Vilmos, Kuncz László, Hegyi Anikó stb. Velük egyik alkalommal lerándultunk Őriszigetre, csakhogy az őszi köd miatt négy óra alatt jutottunk le. Teleki Béla tiszteletes méltatlankodva fogadta társaságunkat, így nem is kívánt közösséget vállalni velünk. Csak mint vendég jött el a Thalasz vendéglőbe, ahol ugyan türelmetlenül vártak ránk, de annál nagyobb csalódással vették tudomásul a lant zenét és a furulyát, meg Hegyi Anikó sem bűvölte el őket a virágénekekkel. A szünetben fejünkre is olvasta Pathy Miska bácsi: mit bolondozunk, hegedű kell ide meg cigányzene.
Mi lett a nagy nekibuzdulás hozadéka? A személyes ismeretségen túl az Őrség naptár folyamatos vállalkozásnak bizonyult. Évekkel később fordult hozzám Triber plébános és bevont a készülő felsőőrségi monográfia munkaközösségébe. Az 1977-ben németül megjelent könyv talán a legtartalmasabb vállalkozásnak bizonyult ezen a téren, habár a helybéliek között nem volt átütő ereje. Triber Lászlóval szintén tartós kapcsolatba kerültem. Így sikerült elérnem, hogy kiállítást rendezett az ottani Kontaktzentrumban Kamenyeczky István szobrász ,,komám"-nak. A Pathy családdal töretlenül tartott a kapcsolat; valahányszor arrafelé jártam mindig betértem hozzájuk. Pathy úr kinevezett néprajzi szakértőnek és ha felfedezett valahol tárgyakat, többször magával vitt, hogy (le)becsülésemmel minél olcsóbban jusson ,,lim-lomhoz" gyűjteményében. Nagyon mulatságosnak bizonyult, amikor egyik alkalommal septiben arra kért, menjek el vele Felsőőrbe. A háznál lány vagy fiatalasszony fogadott eléggé értetlenül, nem tudva mit elkezdeni néprajzi érdeklődésünkkel. Kissé tanácstalanul az egyik polcon őrzött Hitler mellszobrot mutatta meg, netán az érdekelne minket, más rusztikális tárgyról nem tudott lakásukban.
Azon buzgólkodtam, hogy szert tehessek valamelyik üresen álló tornácos házra. Ez sehogyan sem sikerült, s a végén még telekkel is beértem volna, de ebből sem lett semmi. A mozgékony Pathy úr egyik alkalommal azzal lepett meg, lenne eladó telek a szomszédos Németciklényben. El is mentem a gazdához, az alku kapcsán tett megjegyzésétől azonban meghőköltem. Húsz schillingért ajánlotta a telek m²-ét, amire ellenvetésül mondtam neki, Őriszigeten 10-ért lehet kapni telket. Válasza: Igen, de ott magyarok laknak. A szigeti házvétel nem csak dugába dölt, de utólag nagy bántódást is okozott. A paplak mellett az egyedül élő Ritzingerné házával szemben állt a falu legszebb tornácosháza pincével; 1849-ben épült. Szintén az övé volt. Először csak bérelni szerettem volna, de Rézi néni elállt ígéretétől, állítva, hogy minden jószágát Pathy ügyvédre bízta Felsőőrött, tárgyaljak vele. Erre csak Rézi néni halála után került sor. Az ügyvéd nem hárította el szándékomat, mindazonáltal három hónapot emlegetett, amíg majd lezárulnak az örökösödési tárgyalások. Hiába kértem, nem jelentkezett, később azonban megtudtam, más irányt vettek a dolgok. Utólag be is vallotta Telekiné tiszteletes asszony, ők szogalmazták vevőnek az egyik Bécsben élő magyar orvost, mivel érettségiző fiúk szintén orvosnak készült. A tiszteletes úr viszont értésemre adta, nem éppen óhajtott az én személyem. A keresztelőkor általam felfedezett házat szintén magyar vette meg Bécsből, ő azonban nagyon elzárkózott a helybéliek elől. Vele példálózva fejtette ki a tiszteletes: Tudja doktor úr, mi eddig nem nagyon ügyeltünk arra, ki költözik a faluba, de most már azon leszünk, ne jöjjön ide mindenféle gyüttment. Keserű pirula volt, és egyik oka egyre ritkuló látogatásaimnak, pedig még disznótort is csaptunk Pathyéknál.
Az ,,Europa"-Clubban is változékonyan alakult az élet. Valahogyan nem sikerült kivergődnünk a kezdeti nehézségekből, amik három dologból magyarázhatók: egyre-másra kellett tapasztalnom, hogy nincs okvetlen kelete az én túlságosan elvont, kézzel alig fogható elképzeléseimnek. A klubélet fenntartása folyamatos munkát igényelt, de egyre gyakrabban már a meghívókkal is baj támadt. A pénztelenség meg állandó kísérőnk volt. A klubestékre vörös és fehér bort tálaltunk, harapnivalóul meg (pecsenye)zsíros kenyeret kínáltunk hagymával vagy anélkül csekély nyereséggel, ezek a bevételek idővel a lakbért is alig fedezték. Ismételten előfordult, hogy egy-egy előadás után kalapoznunk kellett az idősebbeknél. Anyagilag nem jutottunk ugyan koldusbotra, a szellemi igénytelenség és restség azonban egyre inkább kikezdte teherbíró képességemet. Délben, amikor a kollégák az egyetemről ebédelni mentek, Kautny Endrével éppenséggel a borosüvegeket cipeltük fel az utcáról. A végén, amikor rendszeresen én nyitottam és zártam, megtörtént, hogy keresetlen szavakkal hordtam le azokat, akik tisztséget vállaltak, de a munka nem nagyon volt ínyükre. Mivel már korábban kiváltam az integratio szerkesztőségéből (itt is túlbuzgóságomnak volt köszönhető eltávolodásom Varga Gyulától, igaz, ő meg Kovács Kálmánnal különbözött össze anyagiak miatt), úgy gondoltam, én adtam neki nevet, tehát jogom van hozzá. Mivel azonban folyóiratként nem volt továbbvihető, javasoltam, alakítsuk át évkönyvvé, ebben jelentetve meg az évben elhangzott előadásokat. Az elgondolást sikerült keresztülvinnem a vezetőségben, ámbár egyre nagyobb lett a morgolódás, mivel a bevételek nagy része ráment. Azon voltam, mindenki lássa el szerepét, valójában még az évkönyv összeállítása is nagyban rám hárult.
Kezdtek elfogyni mellőlem az emberek. Egyik alkalommal nem állhatta meg a törzsvendégként számon tartott Asboth Jenő képkereskedő és szóvá tette: valahányszor jön, az elnök takarít vagy mosogat, hát milyen társaság ez?! Kovács Kálmán már akkor megfogalmazta később is felemlegetett jellemzését rólam: velem nem lehet együttműködni, mert mindent én akarok csinálni, és nem hagyom dolgozni az embereket. Már elég billenőben álltak a dolgok, amikor a fiatalok leapadt csoportjával kiültünk az utcára sörözni a közeli Leupold étterem előtt. Aránylag oldott volt a hangulat, ezért, gondoltam, megosztom velük gondjaimat. Bár elismerték gürcölésemet, de kendőzetlenül kimondták: ők szívesen eljárnak a klubba, de csak addig, amíg jól érzik magukat. Nekik nem fűződik semmi érdekük ahhoz, hogy legyen ,,Europa"-Club vagy ne, mert ők különben is csak átmenetinek tekintik az egész társaságot. Közülük később jogász, nemzetközi diplomata, egyetemi tanár került ki. De akkor inkább a Velencei melence címmel szerkesztett malacságaikban élték ki magukat az idősebbek nem kis megbotránkozására.
Megfogamzott, majd érni kezdett bennem a kétely: ugyan, mi értelme van ennek, s tetejébe nem csak hogy nem osztják elképzeléseimet, de egyre többen elfordulnak tőlem. Szaporodtak a nézeteltérések, amiket kétségtelen én provokáltam: unatkozó magyarok társasága, jegyeztem meg többször. Ez is visszájára fordult, mert összeférhetetlen, hörcsögös ember hírébe keveredtem. A szétválás egyik ijesztő előjele volt számomra, amikor a nyitást szorgalmazva az osztrákok felé közös estét szerveztünk az Osztrák Akadémikusok Szövetségével; alelnökük tartott előadást. Az érdeklődés bizony nem volt elkápráztató, de sokkal inkább érintett az egyik vezetőségi tagnak előzetes bejelentése: ő távollétével tüntet a rendezvény ellen. Miért? - kérdeztem tőle. Azért, mert mi magyar klub vagyunk és itt ne hangozzon el német szó - jelentette ki indulatosan. Ilyen és hasonló megnyilvánulások csak mélyítették azt a szakadékot, amit már képtelen voltam áthidalni. Az egyetemen egészen mást vártak el tőlem. Egyik alkalommal magához hivatott főnököm. Mint kiderült, a gúnyolódó kollégák a főnöknél sem tartották a szájukat: Deák magyarul társalog és telefonál! - Deák doktor, tudja, nagyon szép az óhaza, de szüntesse meg a kapcsolatait. A karrierjére legyen gondja; higyje el, ezek az emberek csak hátráltatják előmenetelében. Na, nem egészen, állítottam határozatlanul, majd megköszöntem neki figyelmeztetését és szótlanul távoztam.
Nem lehet tudni, mennyire ártottam előmenetelemnek a Lőrincze Lajosnak küldött válasszal. Nem kerestem az összefüggéseket, mégis meglepett, amikor megtudtam, hogy az Egyetem mellett működő Osztrák Kelet- és Délkelet-európai Intézet Study group névvel közös kutatócsoportot szervezett magyarországi szakemberekkel. Már minden összeállt, amikor tudomásomra jutott a terv várostörténeti konferencia meghirdetésével. Mivel akkor tájt én voltam az egyedüli Bécsben, aki magyar várostörténettel foglalkozott, megütközéssel vontam kérdőre egyik szervezőt: miért nem kaptam meghívást? Ő úgy magyarázkodott, hogy végül is a magyar fél szabta meg, kivel hajlandó együttműködni. Természetesen akkor már az ,,Európa"-klubbeli működésem is akadályt jelenthetett kimaradásomban. Nem kis kárörömmel értesültem róla, hogy a konferenciát közvetlen moszkvai nyomásra lefújták, a képzelt csoport pedig elképzelhetetlenné vált.
Mégsem akartam beadni könnyen és olcsón a derekamat; nem akartam, hogy elhatalmasodjanak rajtam a szétesés jelei. Előfordult, hogy borozgatás közben az apostolokra hivatkoztam: ők is csak tizenketten voltak, mégis megalapozták a kereszténységet. Volt ebben valamelyes megszállottság. Fiatal szülőkként beindítottuk a hétvégi iskolát. Oktatók saját körünkből kerültek ki. Szeptemberben 17 gyerekkel kezdtünk, 36-nak rendeztük meg a karácsonyi ünnepélyt. 1975-76-ban Őszi tárlat címmel két ízben rendeztünk ausztriai magyar képzőművészeknek kiállítást. Ismerjük meg értékeinket, akikről egyébiránt alig vettünk tudomást - hangoztattam -, igaz, ők sem mutattak hajlandóságot az egyesületesdire.
Az első főtitkár után nagyon harmónikus kapcsolat jött létre az új főtitkárral, Döbrentey Gáborral és feleségével, Évával. Mivel volt nekik kocsijuk és eléggé mozgékonynak bizonyultak, velük gyakrabban kirándultunk. Évának volt köszönhető a kapcsolat Valentiny Gézával az Európai Segélyalap bécsi főnökével. Egyik alkalommal fogadott is irodájában, de nem akadt különösebben sok dolgom, mivel Éva már jól előkészített mindent. Valentiny hitoktatóként bekapcsolódott a hétvégi iskolába, ami az egyik oktató ellenszenvét váltotta ki: ne legyen befolyása a papoknak közöttünk. Húsvétra szétesett, ősszel meg be sem indult az ,,iskola", ami már karácsonykor vette kezdetét, ugyanis a siker felkeltette a cserkészcsapat féltékenységét, és egyre másra vonták el tőlünk azokat, akik egyúttal cserkészek is voltak. A fejlemények már csak azért is voltak kizökkentőek, mivel előzetesen a csapat parancsnoknőjével a lelkész Radnai Tibor irodájában tárgyaltuk meg tervünket, amit Padányi Erzsébet a legnagyobb megértéssel fogadott, aztán mégis más fordulatot vettek a dolgok. Egyik alkalommal felhívott munkahelyemen a Puma névre hallgató Szemerédi Tibor és keresetlen szavakkal közölte velem: a megbeszéltek ellenére igenis konkurencia vagyunk, és addig nem nyugszanak, amíg tönkre nem teszik iskolánkat.
Az utolsó időszak egyre nagyobb kihívást jelentett. Döbrentei Gábor Magyarországról nősült, ezért nekik fontosak voltak a hazajárások, amiknek - véleményük szerint - nem kedvezett az ,,Europa"-Club politikai arculata. Egyik alkalommal feltörve találtam szekrényünket. Már nyugtalankodtunk, három hónap elteltével miért nem jelentkezett a belügyminisztérium a megváltoztatott alapszabállyal. Felhívtam az illetékes osztályt, és azt a felvilágosítást kaptam, ajánlott levélben rég elküldték. Ekkor döbbentünk rá, hogy eltűntek iratok a szekrényünkből. Csak jóval később jutott tudomásunkra, hogy Magyarországon behivatták a KEOK-ba a volt főtitkárt és kitették elé az asztalra az eltűnt irományokat, köztük az alapszabályt meg a még Stipsitz Péter által egybeszerkesztett rendezvény-meghívókat. Három kérdésre vártak választ: mi az ,,Europa"-Club rendeltetése, ki pénzeli, és miért nem jár Deák Magyarországra? Ezek a jelek már olyan állapotokra vallottak, amik mögött szándékos szétzüllesztést is lehetett feltételezni. Elgondolkoztató volt a kultúrfelelős idevágó megjegyzése: a magyar hatóságoknak nincs kifogásuk az ,,Europa"-Club ellen. Meghökkenésemben nem tettem fel neki a kérdést: ő ezt honnan tudja? Ő rendszeresen járt-kelt a Kárpát-medencében és fényképezett, ennek terméséből tartott vetítettképes előadásokat. Ezen túlmenően máshoz nem nagyon fűlt a foga. Emiatt nyersen emlékeztettem teendői ellátására, ezért aztán elfordult tőlem, sőt, hangulatot keltett ellenem a hátam mögött. Úgy láttam, ebben a körben nagyon kifelé áll a kocsim rúdja. A közgyűlés előtti vezetőségi ülésen bejelentettem, nem vállalom tovább az elnöki tisztséget. Elég nagy tanácstalanság tört ki, a kultúrfelelős viszont vállalta a társaság összeterelését. Közben tudtom nélkül összeült a kupaktanács és határozni készült. Az összejövetelre meghívták a volt főtitkárt is, akiről kijelentettem, hogy neki nincs semmi keresnivalója körünkben. Amikor ez megtörtént, világossá vált előttem, mi mozog a háttérben.
Sajátságos arculatot mutatott Valentiny Géza: az utolsó vezetőségi ülésre megkésve érkezett, majd az általános tanácstalanságban kihívott az előszobába. Kabátja belső zsebébe nyúlt és elővett egy tízezer schillinges köteget. Ide figyelj, ezt a pénzt neked és miattad hoztam, de hallom, vissza akarsz lépni. Ha ez így van, akkor tárgytalan a dolog, mert én azoknak egy garast sem adok - mutatott az ajtó mögött ülőkre. Nem egészen így van - állítottam - mert mint elnök akarok visszalépni, vezetőségi tagságot továbbra is vállalok. Az más - mondta, s átadta a pénzt. Ennek ellenére részt vett azon az ellenem hangolt összejövetelen, amiről Smuk András, Döbrenteyék sógora értesített. Ő is a kastlisok közül került hozzánk, bár elütött tőlük. A közgyűlés előtt felhívtam a kultúrost és Döbrentei Évát. Felháborodással közöltem velük, botrányt rendezek a közgyűlésen, ha megjelenik a volt főtitkár. Ennek köszönhetően a feszült légkör ellenére minden simán ment: Dr. Darányi Ferencet javasoltam elnöknek, akit meg is választottak. Hatvanas éveit járó úriember benyomását keltette; a hatvanas évek második felében került Ausztriába. Jómagam a kultúrfelelős szerepét vállaltam. Meglepett, mert még túlságosan tapasztalatlannak tartottam, Smuk András főtitkárkénti beválasztása a vezetőségbe. Török Sándor lett a pénztáros. Ő ludovikás katonatiszt volt, egyben Házy Jenő volt soproni levéltáros veje; fia és egyik lánya révén csatlakozott hozzánk.
Eléggé lehetetlen helyzetbe kerültem, mert a vén trotlinak titulált új elnök ugyancsak tehetetlenkedett, ami viszont engem arra serkentett, hogy törődjek az ügyek gördülékeny továbbvitelével. Egyszer aztán meg is elégelte és kérte, ne kezeljem őt bábúként, mikor ő az elnök. Igyekeztem megnyugtatni, óvatosabb is lettem, de azért rajta tartottam szemem az ügyvitelen. Időközben 1977-ben tartottunk. Felvillanyozott, amikor - igaz, jóval megalkotása után - tudomást szereztem a népcsoporttörvényről. Ez újdonságként azért is jött kapóra, mivel Stipsicz Péter kezdte hangoztatni, emigránsok helyett tekintsük magunkat ausztriai magyaroknak. Mire eljutottunk volna idáig, Péter rég kivált a klubból. Mint vélt szövetségest értesítettem erről Valentiny Gézát, ámbár - ellenzem - válaszával teljesen lehűtött. Miért kérdésemre azt válaszolta, azért, mert akkor nem lesz több támogatás. Mégis azon voltam, hogy a vezetőség legalább ismerkedjen meg a törvénnyel. Csak hosszú huzavona után egyezett bele az elnök, hát akkor szerezzem meg a szöveget, és ismertessem meg vele a vezetőséget. A nyári szünet előtti utolsó összejövetelen soron kívül kellett volna találkoznunk. A kilenc vezetőségi tagból összesen hárman voltunk jelen. Előadtam az anyagot, ellenben ez a fokú érdektelenség kiábrándító volt számomra. Minden kedvemet elveszítettem a további közreműködéstől.
Bennem maradt a tüske, amikor a korábban ellenem felhozott vádak tisztázására kértem a vezetőséget, de ez másodszorra is inkább elkenéssel végződött. Mély kútnak tűnt, amikor másnap felhívott egyik ismerősöm és gúnyosan közölte velem: Na, kishülye, jól lebőgtél. Mivel nem tudhattam, miről van szó, érdeklődésemre beszámolt a megbeszélés utáni vacsoráról, amire titokban Valentiny hívta meg őket. Nekem csak az tűnt fel, hogy egymás után távoztak, engem meg köszönés nélkül otthagytak. Mint kultúrfelelős teljesen feleslegesnek és kijátszottnak éreztem magam, amikor tudtom és megkérdezésem nélkül tűztek ki rendezvényeket. Mélypontnak számított Smuk András bejelentése: az elnök utasította, hogy hirdesse meg a budapesti osztrák követ előadását. Ebben nem lett volna semmi különös, ha nem határoztunk volna ellenkezőleg előző este. Haas György képkereskedő felhívta a figyelmünket a Münchenben élő X Y-ra, akinek egész tára volt régi magyar filmekből. Felajánlotta egyik film kikölcsönzését. Az elnök ellenében valamennyien a filmvetítés mellett döntöttünk. Darányi ezt ugyan morogva látszólag tudomásul vette, de másnap ennek ellenére másként rendelkezett. 1976 végén vállalhatatlanul magasra emelték a lakbért. Ezért ki kellett üríteni szállásunkat; én vállaltam, hogy legénylakásomban elhelyezem a klub Valentinytől ajándékozott szekrényét, benne könyvekkel, iratokkal. Közben koncertermet keresve felhívtam az Internationales Kulturzentrum (Bécs I., Annagasse 20) igazgatóját, Dr. Werner Reiss jezsuitát. A kellemes beszélgetés hatására megkérdeztem tőle, szóba jöhet-e a nagyterem használata. Ebbe szívesen beleegyezett, sőt, külön felkeresett munkahelyemen és az után érdekődött, elfogadnánk-e a kidobásra szánt könyveket, amiknek nagy része - megítélése szerint - magyar. Ez volt a valamikori diákközpont könyvtárának maradéka, amit a vezetőség kérésére szintén legénylakásomban helyeztem el mint a klub tulajdonát. 1977-től új helyünkön folytatódott a klubélet.
Amilyen gyorsan sikerült új helyet szerezni, olyan gyorsan határoztam a távozás mellett. Darányi elnökkel írásban közöltem, hogy lemondok kultúrfelelősi tisztségemről, és a jövőben semmiféle módon nem veszek részt az ,,Europa" Club tevékenységében. Egyben kértem tőle, hogy az egyesület mondjon le az integratio kiadásáról, mert azt a jövőben magamhoz kívánom venni. Az 1978. év elején tartott közgyűlésre el se mentem, de kértem Smuk Andrást, határozzon a közgyűlés az integratio ügyében. Másnap felhívott és közölte: az ,,Europa"-Club nem hajlandó lemondani a kiadói jogokról. Ennyiben azonban nem hagytam a dolgot, hanem ügyvéddel felszólító levelet irattam, ami aztán megtette a hatását. Ennek ellenében kiadtam az ,,Europa"-Clubnak - a vezetőség véleménye szerint - jogtalanul magamnál tartott dolgait, amiket zálogként tartottam magamnál az integratio kiadása ellenében.
A sok veszekedés, feszültség után meghasonulva hátat fordítottam a magyar ügyeknek. Arra az álláspontra helyezkedtem, én többet nem társulok magyarokkal. Müncheni központtal megalakult valami Európai Szabad Magyar Kongresszus nevű gyülekezet. Ausztriából többek között Darányi doktor is tagja volt, akiből sikerült maradéktalanul kiábrándulnom. Tollas Tibor szorgalmazására beválasztottak a vezetőségbe is mint ifjúsági referenst, habár soha egyetlen ülésen sem vettem részt. Tevékenységűkről a nekem is megküldött jelentésekből értesültem. Gúnyorosan, fölényeskedve meddő vállalkozásnak tartottam az egész gyülekezetet. Csendesen alakult meg, és még csendesebben szűnt meg.
Mintegy epilógusként jegyzem ide az integratio `73 előszavából (Bécs, 1973):
,,A vesztett felkelések után beálló levertség egész nemzedéket ejt hatalmába, és
ez megfojthat minden egészséges kibontakozást szorgalmazó kísérletet. Ennek
pedig előfeltétele helyzetünk felismerése; a mi helyzetünk egyrészt ugyan
földrajzilag és nyelvileg eleve korlátokat szab az önkényesen megszakított
gondolatmenet folytatásának, másrészt azonban elősegíti a kiegyensúlyozott
szemléletet. Minél inkább távolodunk az eseményektől időben, annál inkább kell
látnunk: a körülmények szabta lehetőségek szükségszerűen módosulnak, s ha
egyáltalán leszűrhetünk valami tanulságot, akkor az csak az lehet, hogy az időtálló
célokért folytatott küzdelem térben és időben más és más követelmények elé állítja a
cselekvő embert."

,,Le kell tehát szögeznünk: az adottságokban gyökerező szerepünk a mérlegelés,
azaz önmagunk és környezetünk állandó kritikus vizsgálata. Függetleníteni kell
végre törekvéseinket mindenfajta hangulattól és az egymást váltó divatáramlatoktól. Nekünk jutott az a hálátlan, de talán mégis érdemleges feladat osztályrészül, hogy
múlt és jövő szakadéka fölött hídat építsünk a jelenben és ebben az elhatározásban sorsunk hasonló a pillérhez, amely helyéről soha nem mozdulhat, ellenben ereje
statikus megfeszítésével olyan ívet alkot, amin veszély nélkül a holnapba gyalogolhat
a jövendő nemzedék."

Az ,,Europa"-Club nem szűnt meg, hanem jelentős szerepet tölt be a bécsi magyarok életében. Ez attól teljesen függetlenlül állapítható meg, milyen vajudásokon, ellentmondásokon keresztül sikerült kialakítani jelenlegi arculatát.
2012. augusztus 4.
Az ,,Europa"-Clubból történt kiválásom azzal a tanulsággal járt, hogy alkalmas barátok, munkatársak nélkül semmiféle ügyet nem lehet előre mozdítani, személyem viszont a jelek szerint nem illett bele a szokványos keretekbe. Ugyanakkor nem csupán velem szemben fogalmazódtak meg kritikák, hanem valamennyien egymás vetélytársai voltunk olyan értelemben, hogy ún. tekintélyelvi alapokon senki sem akarta elfogadni a másikat. Te is dádé, én is dádé, ugyan, mit okoskodsz nekem - hangozhatott volna közhelyként. Hátat fordítottam az igénytelen kisszerűségnek, de nem a ,,magyar ügynek". Azt kerestem, hogyan tudok más szinten, kedvezőbb körülmények között újra kezdeni. Az egyetlen kiutat a kivonulásban láttam, azaz nem szabad megrekedni a magyar ,,gettóban", mert feléljük egymást. Felfogásunkból, lelkületünkből adódóan egyfajta archimédeszi pontra gondoltam, ahonnan el lehet mozdítani a tehetetlenség tutaját.
A kibontakozást a kisebbségi ügyek felkarolásában láttam. Ezen a téren sokat tanultam Révay Istvántól, aki amerikai évei után visszatérve Európába Bécsben, ill. a Bécs melletti Korneuburgban telepedett meg. Többek között a Katolikus Szemlében olvastam a magyar kisebbségekről szóló tanulmányait. Miután sikerült kimentenem az integratiot, mint önálló vállalkozást az ausztriai népcsoportoknak szánt kötettel kívántam indítani. Egyetemi kapcsolataim révén indultam el, így aztán valamennyi elismert népcsoportból sikerült szereznem munkatársakat. Ezen túlmenően nem voltak kapcsolataim, de anyagi háttérrel sem rendelkeztem az induláshoz. Az ilyen dolgok azonban nem akasztottak meg; sokkal fontosabb volt a felkészült elszántság. Miután mind a szlovén, horvát, cseh és (burgenlandi) magyar népcsoportot sikerült közös kötetbe összegyűjtenem, már csak a kéziratok kiszedése jelentett nagyobb kihívást. Igaz, még hiányzott néhány tanulmány, de időközben feltártam elképzelésemet Hanák Tibornak, aki nagyon jóindulattal fogadta a tervet. Az ő ajánlatára, ill. közvetítése révén sikerült megtörni a jeget, s így Klamár Gyulával elszívtuk a ,,békepipát". Ő megengedte, hogy composernek titulált, nyomtatott szövegeket előállítható szedőgépét igénybe vehettem fiatal munkatársa közreműködésével, azaz Pisti vállalta kedvező áron a szövegek kiszedését. A baj csupán az volt, hogy jóformán nem tudott németül, jómagam meg eleve elégtelennek bizonyultam a lektori feladatok ellátására. Minden szerző megkapta ugyan kiszedett kéziratát, csakhogy az akkori módszerek mellett a kijavított hibák helyébe újak csúsztak be. Mindez inkább a gyűjteményes kötet megjelenése után vált nyilvánvalóvá. Mégis inkább az volt fontos, hogy elsőként sikerült közös kötetben bemutatni Ausztria népcsoportjait ismert szerzők közreműködésével Die Volksgruppen in Österreich címmel. A több mint háromszáz oldalas könyv 300 példányban jelent meg 1979-ben. A szerzői példányokon túlmenően - valamennyien tiszteletdíj nélkül dolgoztak - fontosnak tartottam illetékes közéleti személyeknek átadni egy-egy példányt. Így kerültem közelebbi kapcsolatba a néppárti Dr. Erhard Busekkel. Maradtak eladásra is példányok, nagyjából megtérült a kiadásba fektetett összeg. Próbálkoztam a Kancellárián, de támogatás helyett beérték öt példány megvásárlásával. Végül is elfogyott valamennyi.
Magyar oldalról a Pax Romana fedezett fel; meg is hívtak 1979-ben Seggauban rendezett konferenciájukra. A burgenlandi magyarokról tartott előadásom szövegét leközölte a Rómában megjelenő Katolikus Szemle. A konferencián most már közeli kapcsolatba kerültem Klamár Gyulával, aki felkért cikkek írására a Magyar Híradóban. Igazi feloldódás volt mindkettőnk számára a jégkorszak után. Ugyanezen év decemberében bekövetkezett hirtelen halála véget vetett kapcsolatunknak, de egyúttal a Magyar Híradó megszűntét is eredményezte. Vállalkozásom oly mértékben is felkeltette az érdeklődést, hogy egyik alkalommal éppenséggel az Egyetemi Könyvtár folyóirat termének előterében szólított meg az ügyeletes könyvtáros. Igazolványom után nem volt nehéz megállapítani, ki vagyok. Kimondottan behizelgően kezdte, milyen sokat hallott már rólam, s mennyire örül, hogy személyesen is megismerhet. Volt benne valami agyafúrtság, mert nagyon érzékeny pontomon kapott el. Miután elhadartam neki, hogy osztrák kapcsolatok nélkül nem látom értelmét a magyarkodásnak, szinte azonnal levett lábamról, mert azzal folytatta, ő éppen erről az oldalról tudna közreműködni. Valahogyan mindig idegenkedtem a szocialista párttól, ellenben Kreisky országlása idején nem lehetett megkerülni ezt az oldalt. A könyvtáros mindehhez személyes ismerőseként említette Heinrich Nittel városi tanácsost, sőt, a számomra elviselhetetlen Fritz Marsch pártfőtitkárt. Hamarosan megváltozott róluk a véleményem, miután megtudtam, hogy 1956-ban erősen rokonszenveztek a magyar forradalommal, s a párt egyik első kerületi helyiségében engedélyezték az Október 23. nevű egyesület működését.
Ismét minden mozgásba jött bennem és körülöttem. Miután meggyőződhettem a Nittellel való találkozás szívélyességéről, sőt, Marsch egyébként luciferinek tartott vigyora is emberi vonásokat takart, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy gyümölcsözzenek is ezek a kapcsolatok. A könyvtárossal gyorsan összemelegedtünk, amit én arra használtam fel, hogy barátai, ismerősei körében azt kezdtem hangoztatni, jó lenne, ha társaságuk valamilyen módon kötött alakzatot venne fel. Egyszer már nekibátorodtam és korábbi, előttem tisztelt személyeket kávéházi beszélgetésre hívtam meg, hogy megvitassuk magyar mivoltunk továbbvitelét. Ennek az is volt kiváltó oka, mert egyre-másra tapasztaltuk, mennyire átpártoltak a volt menekültek az 1963-ban új épületbe költözött Collegium Hungaricumba, bár tudták, a kommunista magyar állam kultúrintézete. A hatvanas évek végére már kiment divatjából 1956, az emberek egyre többen és egyre gyakrabban kezdtek Magyarországra látogatni, amihez elengedhetetlen volt a vízum és a napi pénzbeváltás. A követségen kihallgatták a folyamodókat; erősen érdekelte őket, milyen kapcsolatot tartanak fenn az utazni szándékozók a magyar egyesületekkel. A nekik nem tetszőktől eltanácsolták őket és ajánlották nekik, iratkozzanak be valamelyik CH-beli egyesületbe, és onnan hozzanak tagsági igazolást. Ennek kihatásaként sorjában kezdtek hátat fordítani az emigráns egyesületeknek. Igaz is, nekik már nem járt semmiféle támogatás, ugyanakkor a Collegium Hungaricumban működő egyesületek minden kedvezményt megkaptak, csupán semleges, ,,apolitikus" magatartást kellett tanúsítaniuk. A meghívottak között volt Kántás Károly Kossuth-díjas geológus (díját menekülése után visszaküldte Magyarországra), Fáber György, a Gazdaszövetség főtitkára, Szőke-Dénes Róbert, a diákszövetség valamikori elnöke és még néhányan, de alig voltunk tízen. Hiába fontoskodtam, a fásultságból alig sikerült felrázni a társaságot. Kántás professzor biztató szavakat hallatott, de valamennyien nagy elszigeteltségről tettünk tanúbizonyságot. Így minden eredmény nélkül váltunk el egymástól, s ez csak újabb csalódást váltott ki belőlem. 1979 májusára azonban megérett bennem a gondolat: tehetetlenségi állapotunkból csak akkor tudunk kitörni, ha egyrészt ugyan az egyesületek bevonásával, de országos szinten kíséreljük meg a magyarok összefogását, másrészt csakis hivatalos osztrák kapcsolatok révén keresünk felhajtóerőt. Utóbbi gondolat annál inkább is hatott, mert ennek volt komoly vetülete, mindamellett ezekbe nem lehetett belekötni, a hiányzó tekintélyt ezek segítségével lehetett visszacsempészni. Tervezetet készítettem, amelyet megküldtem Révay Istvánnak és Dr. András Imre jezsuitának, a Magyar Egyházszociológiai Intézet igazgatójának és még néhány érdekeltnek vélt személynek. Váratlanul nagy érdeklődést váltott ki a tervezet. András Imre nem csak magáévá tette a gondolatot, hanem bekapcsolódott az előkészületekbe is. Révay István közvetítésével sikerült megnyernünk a papokat is, köztük Dr. Demel Ivánt (Szent István egylet - ő volt az, aki 1957 őszén a Caritas-otthonban azzal biztatott, gondoskodni fognak majd rólam) és Dr. Radnai Tibor kapucínus bécsi magyar lelkészt.
A Könyvtáros-körrel sikerült annyira jutnom, hogy nem kis unszolás után Bécsi Magyarok Kultúregyesülete névvel jogi formát öltött a társaság. A Praterstern-i Népfőiskolán rendeztünk különböző előadásokat, ide hívtuk meg Sütő András Herder-ösztöndíjasát, Szőcs Gézát, a magyar származású osztrák költőt, Wilhelm Szabót, emlékestet rendeztünk Lénard Sándornak stb. Az I. kerület, Sonnenfelsgasse-i Nyugdíjas Klubban nyertünk idővel elhelyezést. Itt már rendszeressé tettük a klubestéket, de továbbra is szerveztünk előadásokat. Többek között a Szekfű tanítvány Gogolák Lajos professzoráról emlékezett meg. Ennek az otthonnak a nagytermében A magyarok múltja és jelene Bécsben címmel nyílt kiállítás 1982-ben. Már korábban ebből az egyesületből indult ki a tárgyalásokat lefolytató egyeztető ,,bizottság".
Miután megegyeztünk abban, hogy csakis jogi keretek között érdemes tovább lépni, más egyesületi képviselőkkel proponens bizottsággá alakultunk. Nagyban bújtam az osztrák népcsoportokról alkotott törvényt. Különösen Révay Istvánnak tetszett a népcsoporttá válás gondolata, mert felvidéki származásánál fogva látta, csakis a kötött jogi keretek alkalmasak az ausztriai magyarok összefogására. Úgy fogalmazott, tudod, az erdélyi magyaroknak megvoltak évszázados különállásuknak köszönhetően hagyományaik, ők tudtak mire építeni 1920 után, nekünk, szlovenszkói magyaroknak semmink sem volt, mert kizárólag Budapest felé orientálódtunk, ezért Trianon után teljesen elölről kellett kezdenünk magyar életünket, meg kellett teremtenünk egyesületi kereteinket. Az ausztriai magyarok most hasonló helyzetben vannak, tehát nekik is meg kell tanulniuk kisebbségnek lenni.
Amikor egész Ausztriát átfogó szervezet létrehozásán törtem a fejemet, hiányoztak a jogi, működési előfeltételek, példák. A Nemzetőrön keresztül volt tudomásom a Svédországi Magyarok Országos Szövetségéről és a Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetségéről. Utóbbi nevével ösztönzően hatott; akkori elnőke, Dr. Katona Sándor előadásra is meghívott Münchenbe, ahol 1979 novemberében Pragmatisches und Programmatisches über die Volksgruppen - eine europäische Lektion címmel tartottam előadást a Haus der Begegnung-ban. Miután a svédországi magyarokról sok jót hallottam, személyes kapcsolatba is léptem elnökükkel, Jakabffy Ernővel (tőlük megkaptam alapszabályukat is.) A svájci magyarokhoz a Svájci Magyar Irodalmi Körön keresztül vezetett az út. Egyik konferenciájukon Luganoban Széchenyi és Kossuth hatása a nemzeti identitás fejlődésére címmel tartottam előadást (1984).
A javaslattevő bizottság nem tétlenkedett. Nekiláttam az alapszabály kidolgozásának, amibe a többiek is besegítettek, míg elkészült a szöveg. Mivel országos szinten terveztük a szerveződést, a belügyminisztériumnál nyújtottuk be a papírokat. Beadványunkra meglepő válasz érkezett: mivel a népcsoport törvény alapján akarjuk felépíteni szervezetünket, mint illetékes hivatalhoz, a Kancelláriához továbbították elbírálás végett beadványunkat. Időközben hosszabb beszélgetést folytattam az egyik hivatalnokkal, aki ugyan nem zárkózott el kopogtatásunk elől, de mégis óvatosan nyilatkozott. Egyrészt nagyon jónak találta az egységesülést, mert ez megkönnyítené dolgukat és a Kancelláriának nem kellene számtalan egyesülettel külön-külön tárgyalni, másrészt az adott körülmények között nem biztatott különösebben. Egyet azonban határozottan állított: ha egyáltalán sor kerülne a Burgenlandon kívül élő magyarok népcsoportkénti elismerésére, akkor is egyetlen magyar népcsoportként ismernék el őket, vagyis nem lehet a és b csoport.
A belügyminisztérium ajánlatára felhívtam Dr. Heinz Tichy népcsoport ügyekben illetékes megbízottat, aki kendőzetlenül meglepetésének adott kifejezést: Bécsben, magyarok? Bécsi csehek, igen, de magyarok? Néhány arisztokarata család, semmi egyéb. Említettem neki néhány adatot. Ugyan nem zárkózott el, de változatlanul kételkedését juttatta kifejezésre. A benyújtott alapszabályra meg azt mondta, átdolgozásra szorul. Végül is annyira beszédbe elegyedtünk egymással, hogy egyenesen neki szegeztem a kérdést: hajlandó-e segítségünkre lenni az alapszabály csíszolásában? Igennel válaszolt, s így közreműködésével készült el a belügyminisztérium által 1979 novemberében engedélyezett alapszabály. Ennek birtokában nagy lendületet vettek az előkészületek. A kommunista rendszerrel együttműködő Collegium hungaricumbeli egyesületek kivételével érintkezésbe léptünk valamennyi közösséggel. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy a burgenlandi magyarok nélkül nem kívánunk lépni. Szándékunk nyers elutasításra talált. Előzőleg Bécsben győzködtünk Szépfalusi Istvánnal. Küldöttségünket nem csak ridegen, de gúnyorosan is fogadta és kezelte. Hajthatatlan maradt. Mégis meglepett, mennyire nyugtalanította kezdeményezésünk. A tárgyalás utáni napon felkerestem Klamár Gyulát szerkesztőségében. Vele annyira jó irányt vettek a kapcsolatok, hogy a Bécsi Magyar Hírlapírók részéről megígérte csatlakozását. Az után érdeklődött, na és mit mondott Szépfalusi? Megjegyzésemre a fejét csóválta: nem érti, aznap már negyedszer hívta fel, figyelmeztetve: vigyázzon, mert szervezkedik a reakció.
A burgenlandi magyarokkal, köztük a Kultúregyesülettel 1980. január 18-án készültünk tárgyalni. Küldöttségünkhöz a graci magyarok közül is csatlakoztak. Az időközben elsőként megalakult Magyar Népcsoporttanácsban Dr. Radnai Tibor bécsi lelkész képviselte a katolikus egyházat. Értetlenül mutatta azt a fecninek nevezhető levelet, amit Moór János adott át neki az előző napi ülésen: ebben tiltakozott a kezdeményezés ellen, kilátásba helyezve, hogy a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület nem vesz részt a megbeszélésen. Erre mégis sor került az alsóőri könyvtárban, ahol megjelent Szeberényi Lajos alelnök, igaz, jelezte, magánszemélyként jött el. A hosszas tanácskozásnak nem volt pozitív kicsengése, annak ellenére, hogy Gyenge Imre dr. református lelkész tett ugyan óvatosan bizonyos megértésére valló megjegyzéseket, ellenben Szeberényi Lajos teljesen elvágta a közeledés fonalát: értsük meg, ők nagyon jó kapcsolatot tartanak fenn a Magyarok Világszövetségével és a Hazafias Népfronttal, s ezeket nem kockáztathatják emigráns csoportosulásokkali együttműködéssel. Akkor bizonyosodtunk meg az egész hátteréről, amikor a megbeszélés után kezünkbe került a Népszabadság 1979. december 24-i száma, amiben Őrségben odaát címmel a kékfényes Szabó László ávós egész oldalas cikkben foglalkozott az ausztriai magyarokkal. Megelégedéssel nyilatkozott a Magyar Népköztársasággal szemben lojális burgenlandi magyarokról, de azért figyelmeztetett, ügyelni kell arra, ne hogy kikezdjék őket a hidegháborús emlőkön nevelkedett gyűlölködők. Ez a kitétel személyesen nekem szólt, aki nem átallottam szembeszállni Kreisky kancellárnak a Burgenlandon kívül élő magyaroknak népcsoportkénti elismerésével kapcsolatos kitételével a Magyar Híradó hasábjain.
A tanulságos közjáték pillanatnyi megtorpanást jelentett, de semmiképpen sem vetett vissza elhatározásunkban. Különösen biztató volt a katolikus lelkészek egységes felzárkózása. Meghívtak január 2-án Kismartonban tartott szokásos konferenciájukra, aminek egyik fő pontja volt a Központi Szövetség magalakításának előkészítése, miután fel lehetett mutatni a belügyminisztérium engedélyezését. A pozitív fogadtatásban bízva vittem magammal az 1980. február 9-re kitűzött alakuló közgyűlés meghívóját, ill. a belépési nyilatkozat kérdőíveit. Mivel az előkészítő bizottság nem rendelkezett közvetlen kapcsolatokkal az egyes tartományokban működő egyesületek felé, a közvetítést Nyers János (Grác), Dr. Kerny Géza (Linz), Dr. Benkő Antal (Klagenfurt/Villach) és Tóth Béla, ill. Dr. Gróh Béla (Innsbruck) vállalta. Bécsből Dr. András Imre, Dr. Demel Iván és Dr. Radnai Tibor volt a konferencia érintett tagja. Dr. Demel Iván a Szent István egylet részéről 5.000 schillinggel járult hozzá a beinduláshoz. Mi bécsiek az Annagasse 20. sz. alatti Internationales Kulturzentrumban terveztük az ülést és gondoskodtunk arról, hogy az osztrák oldal is jelen legyen a közgyűlésen.
Persze más is történt közben, ami minősíthetetlennek bizonyult. Klamár Gyula karácsony előtti hirtelen halálával gazdátlanul maradt a Magyar Híradó. Hanák Tiborral mindent elkövettünk a lap megmentése érdekében. A főszerkesztő családja rögvest felszámolásra gondolt, de Hanák Tibor nevének említését megnyugvással vették tudomásul: ha ő vállalja a lap továbbvitelét, az más, mert benne megbíznak.Teljesen függőben maradt az anyagi oldal. Miután Klamár Gyula jelezte belépési szándékát a Központi Szövetségbe, a család elfogadta közvetítő szerepünket. Felkerestük Albert Cselko összekötőnket a Szocialista Párt központjában, s előadtuk neki mentési szándékunkat. Azonnal összehozott minket Fritz Marsch főtitkárral, akivel szinte percek alatt sikerült megegyeznünk. Ott helyben diktálta a levelet Kreisky kancellárnak, kérve a Magyar Híradó támogatását. December 28-a volt, ennek ellenére azonnal jött a válasz: 150.000 schillinget kap az újság a további megjelenés céljára. Felhívott Cselko és a hírt közölve kérte, másnap reggel 8 órára menjünk be a pártközpontba és pecsétet is vigyünk magunkkal. A hírt azonnal közöltem Klamár Gyula fiával, Istvánnal, s hogy találkozzunk a megadott helyen és időben. Reggel felhívott és azzal lepett meg, elállnak a támogatás igénybe vételétől, mert ők legalább félmillió schillinggel számoltak, a kilátásba helyezett összeggel viszont nem tudnak mit elkezdeni. Hiába mondtam neki, értse meg, az év végén vagyunk, s óriási dolog, hogy Kreisky személyesen intézkedett, ami azt jelenti, számolhatunk majd további segítséggel. Hajthatatlan maradt. Magatartása szabályosan lebénított. Nem tudtam mondani neki mást, mint hogy teljesen lehetetlen helyzetbe hozott, s ezért ő személyesen jelentse be a pártközpontban elállásukat. Mint kitudódott, nem reagáltam helyesen, mert nekem kellett volna, ha bármilyen ügyetlenül is előadni a pálfordulást. Klamár István ugyanis azzal indokolta a nem várt fordulatot, megtudták, hogy szélsőjobboldali kezekbe került volna az újság. Ennek a még meg sem alakult Szövetség ihatta meg a levét. Marsch teljesen lehült irányunkban és a későbbiekben nem is volt vele személyes kapcsolat. Hevesen közölte velem, hogy csattanó pofon volt számára, amit kapott tőlünk, hiszen kompromittálta magát miattunk Kreiskynél.
Az előkészületek után - leszámítva az említett zavaró eseményeket - mindnyájan nagy elszántsággal nyitottuk meg az alakuló közgyűlést, amelyen Burgenlandon kívül szerte Ausztriából a katolikus lelkészségeket is ide számítva 21 egyesület, ill. szervezet küldöttei jelentek meg és léptek be a Központi Szövetségbe. Nem csekély önmérsékletre volt szükségem ahhoz, hogy a történtek után az ügy érdekében békejobbot nyújtsak az ,,Europa"-Club vezetőségének. Darányi dr. elnök így már közreműködött az előkészületekben is, sőt, küldöttségünk tagja volt, amikor a burgenladiakkal tárgyaltunk. A kétkedőket hiánytalanul meggyőzte az a tény, hogy megjelent a Kancellária népcsoportügyekben illetékes referense Dr. Heinz Tichy, a Szocialista Párt részéről Albert Cselko ügyvivő, a Néppárt részéről Dr. Wendelin Ettmayer parlamenti képviselő vett részt és szólalt fel. Az ülést P. Dr. Radnai Tibor nyitotta meg, majd a napirend szerint haladva az alapszabály megszavazására került sor. Már előzetesen memorandumot fogalmaztunk meg, amit szintén egyhangúlag elfogadott a közgyűlés. Ebben érveink felsorakoztatásával kértük a Burgenlandon kívül élő osztrák honosságú magyarok népcsoportkénti elismertetését. A fogalmazványt átadtuk a hivatalos személyiségeknek; Dr. Tichyt arra kértük meg, személyesen juttassa el Kreisky kancellárnak.
Az említett zavaró mozzanatok ellenére rendkívül kedvező körülmények között alakultunk meg: ilyen általános magyar összefogásra még nem volt példa. Ezt alátámassza az a tény is, hogy a különben egyesületi ügyekben járatlan P. Dr. Radnai Tibor kapucínus 70 évesen vállalta az elnöki tisztséget, mellé engem választottak meg főtitkárnak. A vezetőségben 40. életévemmel én voltam a legfiatalabb, a többiek ötvenen, hatvanon, sőt, hetvenen is túl voltak. A P. Radnaival való korábbi bonyodalmak egészen rejtélyesen bogozódtak ki. Egyetemista koromban csak nagyon futólag akadt vele dolgom, de már akkor is hallottam felőle, hogy ,,tökfej". Egyik márciusi ünnepélyen ő tartotta a beszédet németül. Botrányosan rosszul sikerült. Később megtudtam, hogy ő fürészelt el László István kismartoni püspöknél állásügyemben. Ennek két, számomra elfogadhatatlan kicsengése is volt. Mivel feltételeztem, honnan fúj a szél, Varga Gyulát kértem meg, érdeklődjön az után, mi történt a háttérben. Ő, mint akkor a lelkészség kultúrfelelőse öblösen közölte velem, Radnai páter nem lépett fel ellenem. Csak jóval később, egyik közös nemzeti ünnepet előkészítő megbeszélés után hívott fel Wenczel Frigyes, a Bécsi Magyar Egyesület elnöke, és elmondta, távozásom után nem állhatta meg a páter szó nélkül és megjegyezte, tudom, hogy haragszik rám Deák Ernő, de én nem adhattam róla jó ajánlást a püspöknek. Ezzel a kör bezárult: Varga Gyula leszerepelt előttem, haragom meg csak nőtt Radnai páter ellen, hiszen azt tartottam volna helyesnek, ha személyesen nálam kérdezett volna rá magánéletemre, de beérte a mendemondákkal. Egyébiránt mint papnak igazat is kellett volna adnom, hiszen csak élettársi viszonyban éltünk későbbi feleségemmel. A Központi Szövetség szervezése ismételten összehozott P. Radnaival, mivel a lelkészségen tartottuk megbeszéléseinket. Lehetséges, ezáltal más kép alakulhatott ki benne rólam. A kismartoni papi konfernciára az ő kocsijában mentem le. Aztán egy szép napon, amikor éppen irodájában folytattunk eszmecserét, kezet nyújtott: ha már így vagyunk, szervusz, kedves Ernő. Egyik alkamommal meghívtuk, hadd ismerje meg közvetlen, milyen körülmények között élünk. Nem sokat magyarázkodtam, de feleségem a jelek szerint jó benyomást keltett benne. Végül is távozása előtt megáldotta mindkettőnket.
Tudtam róla, hirtelen fellobbanó, haragos természet, de kettőnk között páratlanul szent egyetértés honolt. Igaz, néha titkárnőjének, Emikének kellett csitítania, aki rokonszenvezett velem. Az idővel felszínre tört ellentétek miatt mindent a sarokba akart vágni. Szinte magától értetődött, miattam és ellenem támadtak kifogások. A könyvtáros mint a Bécsi Magyarok Kultúregyesülete és köztem teljessé vált a meghasonlás, ami nem utolsósorban különböző alkatunkból is fakadt. Annyira eltorzultak a dolgok, hogy kizártak egyesületemből, aminek nem csupán kezdeményezője, de főtitkára is voltam. Ráadásul követelték kiválásomat a Központi Szövetség vezetőségéből. Radnai atyával és Dr. Iklódi Szabó Ervinnel felkerekedtünk és felkerestük a St. Pöltenben nyaraló Révay Istvánt. Meghánytuk-vetettük a dolgokat, míg Révay István megállapította, hogy egyesületi tagságom megszűnte ellenére sem veszíthetem el tisztségemet, mert bár a Kultúregyesület küldötte voltam, ellenben a Központi Szövetség közgyűlése választott meg. Ez volt Tibor atya utolsó elbizonytalanodása. Mikor felismerte az ellentétek okát, s jómagam is kivizsgálást kértem önmagam ellen, amiben a bizottság tagjai kivétel és fenntartások nélkül mellém álltak, még közelebb kerültünk egymáshoz. Ismétetelten, még paptársával, Valentiny Gézával szemben is megvédett a támadások ellen. Bécsi magyar lelkészi visszavonulásakor tizenkét év után után lemondott elnöki tisztségéről is. Megtisztelő volt számomra, amikor a kupucínusok kolostorában rendezett ünnepi ebéden a magyarok részéről én köszönthettem fel, s utolsó miséje végén szintén én búcsúztathattam magyar hívei nevében. Halála előtt feleségemmel meglátogattuk még az elfekvő betegek kórházában. Nagyon fájdalmas volt, hogy nem tudott beszélni, csupán az ajkát mozgatta. Golyóstollat adtam a kezébe, talán írja fel, mit akar mondani, de ez sem sikerült. Temetésén szintén én búcsúztattam; a szöveg bekerült a kapucínusok emlékkönyvébe. Tudtam, hibáim ellenére megbízott bennem, talán még szeretett is. A kolostorban folytatott bizalmas beszélgetéseink során nagyon jól megértettük egymást. Ebből a nagy ívből ismerhettem meg, milyen nagy lélek lakott benne, bár mindig megmaradt egyszerű szerzetes, aminek jeléül általában csuhát viselt.
Egészen természetes volt bigott katolikus mivolta. Ennek ellenére elfogadta az ateista hírében álló Hanák Tibort. Mikor kizárttá vált a Magyar Híradó folytatása, őt szemeltük ki új újság szerkesztésére, amit el is vállalt, azzal a feltétellel, hogy szabad kezet kapjon. Részt vett az alakuló ülésen, és már úgy mutattuk be, mint a tervezett újság főszerkesztőjét. A szerzetes elnök kiadói tevékenységet is folytatott Magyarország felé. Így feltételeztük, rendelkezett bizonyos összegekkel. A szándékon és a főszerkesztő személyén kívül egyebek nem álltak rendelkezésünkre. Amerikából Varga Bélától, Varga Lászlótól és Kovács Imrétől biztató szavakon kívül nem kaptunk pénzbeli támogatást, pedig Varga Béla külön felhívta a figyelmünket, a vasfüggöny tövében mennyire szükség van magyar ujságra. Hanák Tibor Bécsi Naplóként ismertette elképzeléseit a közgyűlésen, és úgy gondolta, a Magyar Híradóhoz hasonlóan havilapként jelenjen meg. Ebben a reményben kettős számként hagyta el a nyomdát 1980 márciusában a lap. Radnai atya azzal lepett meg, hogy átadott 10.000 schillinget a kiadási költségek fedezésére. Érdeklődésemre csak annyit válaszolt, magát megnevezni nem akaró nyugdíjastól van a pénz. Az újság könyvelését elválasztottuk a Központi Szövetségétől. Bár volt rá ígéret, végül is az illető elállt a munka végzésétől, így ez a feladat kezdettől fogva feleségemre hárul. A fejlécet Kovács Kálmán tervezte, de a továbbiakban nem vállalt semmiféle feladatot. A szedést betűfejes gépen barit papírorn éveken át F. M. végezte.
A ,,kutyanyelvekre" szedett hasábnyi szövegeket Hanák Tibor, majd pedig Kántás János tördelte be, azaz ragasztotta fel A3 nagyságú lapokra. Mivel a gépen nem lehetett címeknek megfelelő nagyságú szövegeket kiszedni, Hanák Tibor mellett Kántás János éveken át szakértelemmel letraset lekaparható betűkből készészítette a címeket. A postázáshoz befogtam gyermekeimet is: nekik 10 garast fizettem egy-egy szalag ragasztásáért.
Felemelően szép munkába kezdtünk, és ez kihatott egész magatartásunkra. Ahogyan Radnai atyának sikerült felülkerekednie vallási okokból származó fenntartásain, olyannyira elkövettünk mindent az összetartás érdekében. A szintén bigott Demel Iván is félretéve minden óvatosságát, vezetőségi tagként őszintén szolgálta közös ügyünket haláláig. Révay István mentorként melengette lelkünket.
Mégsem voltam egészen elégedett: úgy véltem, más irányba is ki kell törnünk elszigeteltésgünkből, ezért kapcsolatot kell keresnünk a többi kisebbséggel. Nyitott ajtókon kopogtattunk; ennek eredményeként 1981-ben közös szimpóziumot rendezett a Központi Szövetség az óvárosháza üléstermében a horvátokkal, szlovénekkel, csehekkel. A siker annyira felbuzdította sorstársainkat, hogy 1983-ban Népcsoportügyek Bécsi Munkaközössége névvel külön egyesületté tömörültünk. Elnökké Dr. Heinz Tichyt választottuk meg.
Nem hagytuk annyiban a burgenlandiak elzárkózását sem. Ismételten alkalmat kerestünk a közeledésre. Így került sor hétvégi konferenciára Walpersdorfban (1984), ahol Dr. Gyenge Imre ismertette a burgenlandi magyarok helyzetét. A továbbiakban két alkalommal is kísérletet tettünk Felsőőrött. Ott is megtett mindent Gyenge Imre az egyetértés érdekében; bár személyesen nem vett részt a tanácskozáson, bevezetőként a régi katolikus templom szószékéről szólt hozzánk: ti vagytok az élet sója. Biztatása mit sem használt, Csoknyai Péter ugyanis annyira összekülönbözött a kötekedő Szeberényi Lajossal, hogy csalódottan váltunk szét (1986).
Arra is figyelemmel voltunk, hogyan alakul az egyesületi élet. A cserkészek körül ifjúsági csoportot kezdtünk szervezni; már megvolt a rendőrségi engedély is az egyesületté alakuláshoz, de addigra elapadt az érdeklődés. A Bécsi Magyarok Kultúregyesülete mellett azoknak a magyaroknak az egybefogására törekedtünk, akik egyik egyesületnek sem voltak tagjai. Régi ismereteket újítottam fel. Kaláka-club névvel egyesületté szerveztük az Ausztriai Magyarok Gazdasági Érdekközösségét (1983). Ezzel nem csak bizonyos telítettség állt elő, de a féltékenység, irígység is szárnyra kapott a Központi Szövetségen belül, amiben az ,,Europa"-Club járt élen. (Szépfalusi István semlegességére hivatkozva változatlanul elzárkózott). Darányi Ferenc mint pénztáros mindjárt az első rendes közgyűlésen bejelentette, ő tulajdonképpen nem ért a pénzügyekhez, ezért az ,,Europa"-Club pénztárosát bízta meg az évi elszámolás összeállításával.Török Sándor ezt készségesen vállalta is, ellenben ez Darányi visszalépését eredményezte. Előbbi lelkesedett értem, egészen addig, amíg sikerült neki csalódást okoznom. Számára a mi körünkben én jelentettem a történészt. Ennek jeléül, amikor idős apósa Bécsbe látogatott, meghívtak lakásukra. Településtörténeti tanulmányok c. könyvének megjelenése után megkért ismertetésére. Mielőtt elküldtem volna a Nemzetőrnek, odaadtam neki a szöveget véleményezésre. A recenziót nem továbbította, mivel úgy ítélte meg, nem méltattam kellőképpen munkásságát. Ettől kezdve mérgezett volt közöttünk a levegő. A (belső) robbanás akkor következett be, amikor megjelent Gogolák Lajos recenziója a magyar városhálózatról írt könyvemről (1980). Számomra nagyon kellemetlenül annyira eltúlozta a dicséretet, hogy mindjárt tudtam, ez nem marad visszaütés nélkül. Hanák Tibort feldúlta, ami történt. Felhívott és elmondta: Török Sándor telefonon közölte vele, mikor elolvasta Gogolák könyvismertetését, felháborodásában összetépte a Bécsi Naplót és földhöz vágva megtaposta.
Alighogy pénztáros lett Török Sándor, minden lehetőséget kihasznált arra, hogy belém köthessen, miután egyéb híján én gyűjtöttem a számlákat. Ezzel sem érte be, hanem a vélt hiányosságok láttán azt kezdte terjeszteni, nincsenek rendben a dolgok, sőt, amikor felfedezett egy húszezer schillinges számlát, megtalálta a corpus delicti-t. Deák ellopta a Központi Szövetség pénzét. Ez azért is szolgált neki alapul, mert az ,,Európa"-Club nálam tartott holmija miatt már korábban tolvajnak neveztek. Most újabb, súlyosabb bizonyíték szólt emellett. Mitsem tudtam erről, igaz, már a verebek is ezt csiripelték. Utoljára a könyvtáros hívta fel rá a figyelmemet, javasolva, helyemben ő becsületsértésért feljelentené Törököt. Megkérdeztem tőle: na és, te vállalnád a tanú szerepét? Azt nem - válaszolta. Akkor meg mit akarsz elérni bejelentéseddel? - kérdeztem vissza. A vádaskodások - igaz, a 20.000 schilling említése nélkül - tarthatatlanná váltak. Ekkor kértem kivizsgálást ellenem. A bizottság tagjai, akiknek a személyével Török Sándor is egyetértett, egybehangzóan megállapították, nem találtak semmi rendellenességet, felfedveTörök Sándor ártó szándékát. A pénztáros visszalépett, helyébe Dr. Iklódy Szabó Ervint válaszotta a közgyűlés.
Mik voltak az összetevők? Az idő tájt kezdtünk építkezésbe Szentmártonban. Ehhez kölcsönt kellett felvennünk, de ennek semmi köze nem volt a 20.000 schillinghez. Akkor kaptunk első ízben támogatást a Kancelláriától composer vásárlására. Mivel nem volt elég az összeg az ár teljes kifizetésére, részletekben kellett volna visszafizetnünk. Ekkor álltam elő az ötlettel, milyen jó lenne, ha egyben ki tudnánk fizetni a teljes árat, mert akkor megtakarítanánk a kamatokat. Elnökünk, Tibor atya rá is állt erre és húszezer schillinget bocsátott a Bécsi Napló rendelkezésére, amit ötezres tételekben törlesztettünk, és vissza is fizettünk. Török Sándor kiválása után módosított korábbi verzióján: Deák valóban ellopta a pénzt, de ez annyira kellemetlen volt a Központi Szövetség vezetőségének, hogy amikor rájöttek, megengedték neki a törlesztést az említett tételekben. Mellesleg a vásárolt gépen szedte F. M. a Kende Péter gondozásában megjelenő Magyar Füzeteket és Király Béla egyes kéziratait.
Az ,,Europa"-Club a Török-féle ,,bizonyítékok" birtokában szabadjára engedte haragját. Mivel tudták, én kezdeményeztem a ,,Kaláka"-club létrejöttét, amit csakis és kizárólag az ,,Europa"-Club ellen követhettem el, az új egyesület került a fröcskölődés homlokterébe. Ugyan én szereztem be az ,,Europa"-Clubot az Annagasse-i Internationales Kulturzentrumba, de ez mit sem számított akkor, amikor ismét Dr. Reiss igazgatóhoz fordultam azzal a kéréssel, tarthatnánk-e mi is náluk összejövetelt. Minden fenntartás nélkül megengedte, de nemsokára felhívott és magához kéretett. Kérdezte, miféle emberek ezek? Egy kövér, magas fiatal és egy alacsony öreg felkeresték az ,,Europa"-Clubból és követelték, tiltsa ki a kalákásokat. Indoklás: erkölcstelen, ateista társaság. Kérdésemre azt válaszolta Dr. Reiss: megmondtam nekik, hogy azt én szabom meg, kit engedek be ide. Smuk András és Darányi Ferenc voltak a cselszövők. Darányi doktornak személyes sérelme is akadt: minden áron szerette volna viszontlátni írásait a Bécsi Napló hasábjain. Hanák Tibor már korábban sem repesett értük, ezért igyekezett elhárítani az újabb és újabb közeledést. Mikor megelégelte Darányi a kikosarazást, bepanaszolta Hanák Tibort a vezetőségben: ez így nem mehet tovább. Olyan cikkek jelennek meg a Bécsi Naplóban, amik miatt a jövőben megjelenés előtt ellenőrizni kell az anyagot. Ebben szövetségesre talált a könyvtáros személyében, aki ugyan nem bátorkodott cikkezni, ellenben szívesen esett volna a tanácsadó szerepébe, ha hallgatott volna rá Hanák Tibor. Mindketten el is érték, hogy Hanák Tibor elállt a Bécsi Napló további szerkesztésétől (1984 végével).
Adódtak egyéb bonyodalmak is: éjszakánként telefonhívásokkal zaklatták, ezért ismételten ki kellett cseréltetnie a telefonszámát. Egyik alkalommal meg éppenséggel a Hősök terén tartóztatták fel; Magyarországról unokaöccsét küldték a nyomába (még azt is tudták róla, mikor szokott menni könyvtárba). A társaságában lévő idegen férfi leszólította és addig nyűgösködött, amíg Hanák Tibor kénytelen-kelletlen beült vele az egyik kávéházba, ahol már várakozott rá a magyar állambiztonsági rendőrség embere. Mindenáron Sopronba akarták invitálni további beszélgetésre. Ha addig kételkedtem volna, egyik alkalommal meggyőződhettem személyesen is, mennyire foglalkoznak velünk odaátról: a munkahelyemről folytattam telefonbeszélgetést a szerkesztővel, érdeklődve nála bizonyos 500 schilling átutalás rendeltetése felől. Mikor megkérdeztem, vajon hirdetés-e vagy előfizetés az összeg, valaki beleszólt a vonalba magyarul: bizony hirdetés. Annyira meglepődtünk, hogy nyomban lecsaptuk a kagylót. Hihetetlennek tűnt: Bécs kellős közepén az Osztrák Tudományos Akadémia hálózati vonalán is figyeltek minket.
Az év májusában nagy sikernek számított, hogy a Központi Szövetséget meghívták az Európai Parlamentbe Strasbourgba az európai kisebbségek jelentéstétele céljából. Mi arra használtuk fel az adódó lehetőséget, hogy szinte csodával határos módon sikerült eljuttatnunk a magyar kisebbségeknek a kérdőíveket, amikre időben megérkeztek a válaszok. Az eredeti jelentéseket és német fordításukat vittük magunkkal Kántás Jánossal, és mintegy letettük az Európai Parlament asztalára. Öt perces felszólalásomban idéztem Szt. Istvánnak a vendégekkel, jövevényekkel kapcsolatos intelmét: Lám gyenge és esendő az egynyelvű és egyerkölcsű ország. Utána úgy vélekedtem, jelmondatként ezt kellene kitűzni az Európai Parlament homlokzatára. Egyben javaslatot tettem kisebbségkutató intézet létrehozására Ausztriában, Bécsben. A szintén jelen lévő Tichy doktornak tetszett az elképzelés, és mindjárt visszaérkezésünk után kérte, nyújtsam be írásban is elképzelésemet. Miután elfogadta, határtalan lelkesedésemben azt válaszoltam kérdésére: a legalkalmasabbnak tartanám erre a célra az Akadémia Gazdaság-, Társadalom- és Várostörténeti Bizottságát. Értesítettem Pickl professzort is, aki kissé értetlenül fogadta bejelentésemet, de nem zárkózott volna el a bizottsági tevékenység ez irányú kibővítésétől. Tichy doktor megelégedéssel közölte a pozitív fogadtatást az Akadémia elnöksége részéről. Már az anyagi oldal tárgyalásába kezdtek, ekkor azonban szint kellett vallani: a Kancellária rám gondolt a munka ellátásában. Aztán hirtelen hallgatás állt be. Bármennyire kényszeredetten is Tichy doktor bevallotta, hogy a germanista nevem hallatára reflekszszerűen kijelentette: Dr. Deák nem jöhet számításba. Akaratlanul is a Study group-ra kellett gondolnom. Létrehoztak ugyan valami albizottságot, ez pedig egy éven belül nem kezdte meg tevékenységét, ami az Akadémia alapszabálya értelmében automatikus megszűnéssel járt. Ebben Tichy doktor is közrejátszott, mivel az én személyemhez kötötte az esetleges támogatást.
Strasbourgba indulásomkor elragadtatásban volt részem. A taxiban ülve a Dunahídról megpillantottam a fenségesen tündöklő Hóhegyet. Áramütéskekként cikázott bennem végig egész életem: az Értől az óceánig - honnan jöttem és most merrefelé tartok, Istenem!
Igen, a vezetőségen belül egyre inkább megmutatkoztak az alkatbeli különbségek, és ezeket azért sikerült háttérben tartanunk a közös cél érdekében, amibe bevontuk az osztrákokat. Minden változás, fordulat újabb és újabb feszültséget keltett, amivel meg kellett birkóznunk. A Szocialista Pártban Franz Rosenberger, a személyi ügyvivő lett összekötőnk. Mikor már nagyon ágaskodtunk, meghívta küldöttségünket a pártközpontba, ahol a párt színeiben a burgenlandi Kulmann Sándor és a párt külügyi szóvivője, Peter Schieder nyilatkozott. Kulmann Sándorral akkor találkoztunk először életünkben, mégis jónak és hasznosnak ítélte a bécsi magyarok bevonását a népcsoport fogalomkörébe. Péter Schieder nagyon ellenszenvesen viselkedett; egész fellépése elutasító volt.
A Szocialista Párton belül Peter Schieder képviselte a Kádár-barát irányzatot. Ez annál inkább is érthető volt, mivel a tizenkilences kommunistákból alakult Szabadság, majd Kultúr- és Sportegyesület egyik nőtagja volt a barátnője - mint ezt jóval később megtudtuk. A kommunista magyar oldal nem is tétlenkedett, hanem 1983 májusában magukat politikamentesnek nevezve Magyar Kultúregyesületek Csúcsszervezeteként álltak össze. Ugyan csak összesen hét egyesületet tudhattak magukénak, de a Collegium Hungaricum épületén kívül, Grácban, Linzben és Salzburgban működő egyesületek inkább haszonlesésből csatlakoztak. A rendszerváltozás után a legtöbb megszűnt. Annyira vakmerő voltam irányukban, hogy egyik alkalommal felhívtam a Vörös Zászló renddel kitüntetett Ritter Frigyest. Jeleztem neki, szeretnék vele tárgyalni. Tudja. kivel áll szóba? - kérdezte. Igen - nyugtattam meg. Mintegy kétésfél órát beszélgettünk lakásán felesége társaságában. Utána jegyzetet készítettem mindarról, amit elmondott. Lényegében igazolta feltevéseinket: teljesen a kommunista Magyarország függvényében fejtették ki tevékenységüket. Ez érthető is volt, hiszen a Collegium Hungaricum 1963-ban megnyílt épülete otthonul szolgált azon lojális egyesületeknek is, akik hozzájárultak a Magyar Népköztársaság ,,kulturális politikájának" terjesztéséhez.
A polarizált kettősség egyre kínosábbá vált, különösen a Szocialista Párt nem egészen egyöntetű viszonyítása révén. A nyolcvanas évek második felében annyira vakmerővé vált a beavatkozás politikája, hogy egyenesen baráti osztrák politikusoknál panaszoltak be minket, mivel ellenezzük az osztrák-magyar együtműködést. Már-már zavaró tényezőkké kezdtünk válni. Egyik ilyen feljelentő levél birtokában sikerült kiderítenünk íróját. Ez nem is bizonyult bonyolultnak, mivel a szerző maga jelentkezett. Menekültként érkezett Ausztriába, korábban eljárt a Bécsi Magyarok Kultúregyesületébe, majd annak megszűnte után a Collegium Hungaricumban kötött ki. Úgy látszik, bántotta a lelkiismeret, mert addig addig hívogatott, míg elmondta a munkahelyemen: a levelet a követségen diktálták neki, ő csak a nevét adta hozzá. Hiába kértem, tegyen erről nyilvánosan vallomást, erre már nem volt bátorsága.
Hanák Tibor kiválása nagy próbatételt jelentett. Az időközben megtért Darányi Ferenc színlelt pálfordulással ugyancsak mellém szegődött, arra célozva, majd mi ketten szerkesztjük a Bécsi Naplót. Révay István kétkedve nyilatkozott: inkább állítsuk le a lap megjelenését, mintsem nívótlan újságot adjunk ki. Átmenetileg párhuzamosan mendegéltek a dolgok, bár nekem egyáltalán nem tetszett Darányi dörgölözése: én majd dolgozhatom, ő meg alakítja a főszerkesztő szerepét. Végül is, már bent jártunk 1985 januárjában és készíteni kellett volna a következő számot, de még mindig nem sikerült dűlőzni, hogyan, miként haladjanak a dolgok tovább. A lap továbbivetele mellett döntött ugyan a vezetőség, ami annál is könnyebb volt, mivel időközben körlevélben munkatársakat toboroztam. Azonban megkerülhetetlenné vált a Darányi-Deák kettős fogat tisztázása, amikor a vezetőségből valaki nagyon határozottan állította, egy lapnak nem lehet két főszerkesztője. Fáber György azon a véleményen volt, Deák Ernő eddig is szorgoskodott Hanák Tibor mellett, ezért ő alkalmasnak tartaná az én személyemet. Kínos percek következtek: szavazásra került sor és mindenki mellettem szavazott. Bármennyire jól eső érzés töltött is el, fájlaltam magamban Darányit, hiszen megalázó volt számára a döntés. Nem is maradt sokáig, kijelentve, neki nincs már mit keresnie ebben a körben és távozott. Nagyon aljasan vágott vissza: két levelet is írt az elnöknek, amiben felfedte, Deák a legveszélyesebb ember, mert egyeduralomra tör és mindenkit elmar maga mellől. A burgenlandi magyarokat is ő üldözte el. Mindehhez arcátlanul fizetést is szavaztatott meg magának, ill. családjának. Ezt csak azért írja - jegyezte meg - mert ha mindez bekövetkezik, lássék, erre ő időben figyelmeztetett. Érvelésének azzal adott nyomatékot, hogy közölte: az ,,Europa"-Club felfüggeszti a Központi Szövetségben tagságát.
Faber György - mindamallett a Magyar Gazda Híradó szerkesztője - erősködött, igenis jár honorárium az újság szerkesztéséért (Hanák Tibor minden ellenszolgáltatás nélkül látta el feladatát). Végtére egy-egy számért 2.000 Schillinget szavazott meg a vezetőség. Mivel sehogyan sem tudtam elhárítani, megköszöntem, azzal a kijelentéssel, ezt az összeget egy egy írásukért megszorult, nélkülöző munkatársaknak juttatom, nem tartva igényt honoráriumra. A Bécsi Napló megjelenése - eltekintve az örökös anyagi bajoktól - ment tovább, a kétezer schilliges tiszteletdíj keret meg szép óhaj maradt. Haj, azok a szép idők, amikor Hanák Tibornak úgy voltunk segítségére, hogy az éppen megjelent számot a munkahelyemre szállíttattam és a szomszédos nagyobbik szobában végeztük a postáztást, persze akkor, amikorra kolléganőim már távoztak. Izgalmas vállalkozás volt, hiszen azonnali felmondással járhatott volna, de az ügy érdekében sikerült legyűrnöm gátlásaimat. Idővel - amíg nem sikerült állandó jelleggel segítséget szerezni - feleségem mellett szülei és egyik volt munkatársa a lakásban hosszadalmasan hajtogatták kétrét az egyes példányokat, majd pedig húzták rá a szalagot, mielőtt megtörtént a postára szállítás és feladás.
Meggyőződésből tisztség nélkül végeztem az újság szerkesztését egészen 1991-ig, amikortól arcot öltött a szerkesztőség nevekkel, Hanák Tibort főmunkatársként jegyeztük, ő pedig nevével is ellátta cikkeit. 1994-től megjelenik a szerkesztő bizottság; ekkortól a szerkesztőségi tagok között abc-sorrendben a nevem után zárójelben szerepel a főszerkesztő megjelölés. Nagy rábeszélés eredményeként született meg az alkú: csak akkor adom meg a nevemet, ha a szerkesztők neve is szerepel. Segítség mindig akadt, Hanák Tibor meg vállalta a korábbi munkatársak megnyerését.
Vele emelkedő irányzatot vettek a kapcsolatok. Mikor első alkalommal személyesen találkoztam vele, bizonyos feszültség volt bennem, ugyanis neki értelmiségi körökben akkorra már elismert neve volt. Ritkán találkoztunk, akkor is inkább Juhász László szabad-európás kollégája szobájában az I. kerület Wallner Straße-i ,,rezidencián". Juhász Lászlóval még a Starhemberger Straße-i Nemzetőr szerkesztőségben ismerkedtem meg, vele mindig közvetlen és kedélyes hangnemben tárgyaltam, de aztán sikerült elhidegülnünk egymástól, mivel bátorkodtam arra kérni, stilárisan kissé dolgozza át az ,,Europa"-Clubban tartott előadásának az integratioba szánt kéziratát, s ezért nagyon megneheztelt rám. Később pedig ismételten hangoztatta ellenvéleményét a népcsoportkénti elismeréssel kapcsolatosan. Hanák Tibor tanárosan rá-rákérdezett egyetemi dolgaimra, majd amikor említettem, hogy disszertációmon dolgozom, áthívott szobájába. Sikerült meghívni előadásra az ,,Europa"-Clubba, aminek kézirata bekerült az integratio `76 kötetébe. A Magyar Híradó utolsó szakaszában kezdtük egymást jobban puhatolni. Rendkívül tartózkodó mivolta ellenére eljutottunk odáig, hogy kérésére én közvetítettem egyik filozófia professzor felé habilitációs szándékát. Számára mérvadó volt egyetemi előmenetelem, az integratiot kiadásomban meg elfogadható vállalkozásnak tekintette. Felhívta figyelmemet a kommunista hatalomátvétel 30 éves évfordulójára. Segítségemre volt a kötet tematikus összeállításában, ő maga is adott le kéziratot, sőt, rajta keresztül jutottam szamizdat kiadványhoz, amit aztán Függelékként hoztam le a Magyar változások 1948 - 1978 címmel megjelent integratio XIII. kötetében. Az elismerés jeleként fogtam fel, amikor saját tanulmányainak kiadásával fordult hozzám. A kiadási költségeket ő vállalta. A filozófia: kritika az integratio XIV kötetét alkotta (1980).
Mindez nem akadályozta meg szokatlan felcsattanásában, amikor még főszerkesztőként szabadsága előtt rám bízta ugyan az egyik szám elkészítését, de meghagyta - kivéve, ha Lengyelországban bekövetkezik valami fordulat - ne nyúljak hozzá. A fordulat bekövetkezett, én meg bátorkodtam beszámolni róla. Letolását azzal tette nyomatékosábbá, hogy tele van germanizmussal a cikkem.
A Központi Szövetségben természetesen változatlanul el kellett látnom a főtitkári teendőket is. A levelezésben egy időben segítségemre volt Esterházy Mónika; mikor összegyűlt bizonyos számú megválaszolni való, bejött munkahelyemre, diktáltam neki a leveleket, ő meg legépelte és hozta őket aláírásra. Igen, a munkahelyemen egyre többen kerestek fel, növekvő számban Magyarországról is, de köztük több volt a ,,független" értelmiségi, mint a történész kolléga. Hanák Tiboron keresztűl - miután a Szabad Európa Rádiónál dolgozott - rendszeresen kaptunk híreket az újságba. Amikor ketten-hárman is felkerestek és bezárkóztunk a szobámba, távozásukkor ismét kinyitottam az ajtót, mire humorosan-gúnyorosan jegyezte meg egyik vagy másik kolléganőm: Na, ismét összeült az emigráns magyar kormány?
Az 1985. esztendő eléggé zűrzavarosan alakult. Darányi után a Bécsi Magyarok Kultúregyesülete frontális támadást indított a vezetőség, nevezetesen személyem ellen. Ez csak az előző évi kizárásomnak betetőzése volt, amit Révay István bevonásával az említett módon oldottunk meg. A közgyűlésen az ellenem fordult könyvtáros akart kikezdeni, majd az egyesület egyik delegáltja hosszas vádirat felolvasásába kezdett. Mivel nagyon előrehaladt az idő, meg egyébként sem szerepelt a beadvány a napirenden, az elnök leintette a felolvasót. Májusban újabb kisebbségi meghívást kaptunk, ezúttal Genfbe. Mivel nem tudtam részt venni, Kántás János egyedül képviselte szövetségünket. Míg Strasbourgba egyedül a Központi Szövetséget hívták meg, Genfbe a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület is hivatalos volt. Nagy megütközést keltett Moór János és Szeberényi Lajos kiabáló hangon előadott tiltakozása meghívásunk ellen. Kántás János beszámolt erről a következő vezetőségi ülésen; mindnyájan tűrhetetlennek vettük ezt a fajta ellenséges fellépést. Mivel tudtuk, hogy Dr. Tichy is részt vett a konferencián, rákérdeztünk, hogyan reagált ő a két személy kirohanására. Ő is lehetetlennek minősítette viselkedésüket - hangzott el s került be ez a kitétel a jegyzőkönyvbe. Valaki eljuttatta Szeberényinek, aki a rá jellemző módon felháborodott és fegyelmi eljárást követelt a Kancellárián Dr. Tichy ellen. Nagyon kellemetlen helyzetbe került jóakarónk, de a Központi Szövetség is, hiszen csakis a mi körünkből jutott ki a hír Szeberényihez.
Ettől az esettől kezdve megfagyott a levegő a könyvtáros körül, igaz, felesége és két más nő bosszút forralt ellenem. Alig tudtam magam türtőztetni, ami fel is tűnt egyik új vezetőségi tagunknak. Egyik alkalommal arra kért, ne viselkedjem annyira megvetően a könyvtárossal szemben. Mondtam neki, mindent megteszek a kellő udvariasság érdekében. Igen, igen, de csak az arckifejezésemet kellene nézni, amikor hozzá beszélek - állította. Megköszöntem neki megfigyelését, igaz, már nem sokáig tartott ez a ,,válsághelyzet", miután kettőnk közül a könyvtáros távozott. A három ,,gráciát" lefülelte egyik ismerősöm, amint nagy hevesen éppen arról tanakodtak: Deákot ki kell nyírni. Fel is hívott és közölte velem szándékukat, ami nem lepett meg, azonban hozzá tette: nem érik be a Kultúregyesületből való kizárással és a Központi Szövetségből való eltávolításommal, hanem azt akarják, teljesen kiközösíttessenek az emigrációból.
Tehát szinte hozzám nőtt már a konfliktusos helyzet. Az újabb fordulat nem is húzódott sokáig, ugyanis magamra zúdítottam a ,,közhangulatot" az integratio sorozatban kiadott jobbára Deréky Pálnak volt kastlis diáktársaival folytatott beszélgetésekből összeállt Magyarok Ausztriában és Nyugat-Németországban c. kötettel (1984). Szokatlanul nagy visszhangot váltott ki, ennek megfelelően aránylag sokan érdeklődtek iránta. Szerencsére időben felvilágosítottam elnökünket, felhívva a figyelmét a trágár kifejezések kezelésére, amivel a veszélyeztetett nyugati magyar ifjúságra kívántam felhívni a figyelmet. A Deréky által megkérdezettek nagyon elmarasztalták a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot, botrányos állapotokról számoltak be. Ebben a hangulatban vitaestet rendezett az ,,Europa"-Club a könyvvel kapcsolatosan, amin nem is annyira Deréky Pál, mint saját személyem került pellengérre. Mivel én nem voltam jelen, Hanák Tibor kísérelte meg a lehetetlent: megvédeni a támadások ellen. Ekkorra eléggé begyűrűztek a hullámok körülöttem. Nagyhéten a Felsőőrött megszervezett regős táboron akartam bemutatni és megvitatni a könyvet. Előzőleg kaptam is rá engedélyt, csakhogy Kovács Erzsébet, a Nemzetőr terjesztésében utódom oda telefonált és riasztotta a népet. Kínos keservesen össze is jöttünk néhányan - egyébként is nem kiscserkészeknek, hanem felnőtt vezetőknek szántam -, de addigra már elszabadult a pokol. A táborparancsnok pap létére hazúgságra vetemedett, pl. kiscserkészeknek pénzért árultam a könyvet.
Nem is annyira kínosan, mintsem gyalázatosan végződött a botrány ellenem. Kovácsék eleve felhívták Tollas Tibor figyelmét, mennyire veszélyes a könyv, Tollas meg önmagát meghazudtolva tiltakozott, azt állítva, én csempésztem be a Nemzetőrbe a könyvet, azaz visszaéltem bizalmával: az újságban először meghirdette, majd a következő számban Frontális támadás a nemzeti emigráció ellen címmel teljesen megkímélve Deréky személyét ellenem hangoltatta a recenzenst, aki később bevallotta, ő ugyan kritikus hangot akart megütni, de Tollas követelte, minél keményebben lépjen fel ellenem. Elsőben lezuhant, majd ripittyára tört 25 éves barátság. Nem csupán a teljesen eltúlzott és minden fantáziát felülmúló rágalmazás miatt, hanem azért, mert háromszor kértem Tollast, majd a szerkesztőséget állásfoglalásom leközlésére. Tollas, azzal az indokkal, nem szokás recenzióra ,,ellenrecenzióval" válaszolni, nem adta meg a védekezés lehetőségét. Ez annál inkább is fájt, mivel annak idején Morel Gyula jezsuita meghívta előadásra Hegedűs András volt kommunista miniszterelnököt, amit a maga módján elítélt a Nemzetőr, csakhogy leközölte Morel állásfogallását. Nekem nem adtak erre lehetőséget. Felháborító volt a gyanúsítás: engem a kommunisták lepénzeltek Burg Kastl lejáratására, ugyanis az idő tájt létre akartak hozni Kőszegen valami kétnyelvű osztályt nyugati magyar gyermekek, fiatalok számára. Józanabb szülök közölték velem, bizony tarthatatlan állapotok alakultak ki Burg Kastlban. Hiába volt bennem a jobbítási szándék: hallják meg a sikolyt és cselekedjenek. Léptek is, de ellenem, míg a gimnázium végül is felélte önmagát.
Révay István mondta egyik alkalommal, habár igazat adott, mégis nekem szegezte: egyben hibát követtél el. Miért? - kérdeztem tőle. Abban, hogy túlbecsülted az emigráció befogadó képességét. Ebben teljesen igaza volt: valóban nem gondoltam volna, hogy ennyire egyoldalú és elvakult egyesek itélőképessége. A korábban barátságos érzületű Valentiny Géza kommunista ügynöknek minősített, és nem volt hajlandó tárgyalni olyan gyüttmenttel, mint én, hiába kérte erre Radnai Tibor lelkész és elnök. Idővel alkalmasint szót váltottunk egymással, sőt, egyik későbbi alkalommal pax-ot említve nyújtott kezet és felajánlotta a tegeződést, mégsem tudtam, de nem is akartam feloldódni vele szemben. Továbbra is magáztam. Az ,,Europa"-Club elnökeként sem jelent meg soha a Központi Szövetség közgyűlésén. Mintegy kiengesztelődése jeleként a Bécsi Napló, ill. a Bécsi Magyar Otthon nagyvonalú támogatóinak egyike lett.
Az 1986. évi közgyűlésen meglepetésszerűen megjelent a ,,felolvasó". Belé ütközve megkérdeztem tőle, mit keres itt? Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - közölte eléggé felindultan. Ezt te komolyan gondolod? - kérdeztem tőle. Természetesen - erősítette meg. Akkor kérlek, tedd meg ezt a közgyűlés nyilvánossága előtt - javasoltam neki. Csak rövid időre kért szót, és bocsánatot kért egy évvel korábbi fellépéséért. Őt annak idején egyoldalúan tájékoztatták és felhergelték, de közben belátta hibáját, és meggyőződhetett a könyvtáros egyéniségéről.
Nagy Alajos, Tollas nagy barátja 1988-ban meghívott Kölnbe a márciusi ünnepség szónokának. Nála laktam, nagyokat beszélgettünk. Addig-addig célozgatott Tollassal, míg fel is hívta és kezembe nyomta a kagylót. Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak Tollas hangjára: drága barátom, bocsáss meg - mondta zavartan. Nekem nem futotta többre, csupán megjegyeztem, nem haragszom, de valami eltört, megszakadt, éspedig a védekezésem közlésének megtagadása miatt. Utána egyszer találkoztam vele véletlen Kovács Kálmán üzletében. Igyekezett nagyon udvarias lenni, én azonban nem tudtam feloldódni irányába és néhány szó után távoztam.
A Deréky-könyv megjelenése körül támadt bonyodalmakkal párhuzamosan és utána más oldalról is felerősödtek a kijózanítási kísérletek körülöttem. Négy közvetlen emlékeztető is ért. Az elsőt Böcs Attila nevű zongoratanártól kaptam, aki többek között az alsóőri bencés plébánossal volt egy időben baráti viszonyban. Mintegy lefülelve az ellenem folyó hajszát, egyik alkalommal nagyon komolyan felfedte előttem: úgyis én húzom a rövidebbet, ezért jobb, ha visszavonulok és nem foglalkozom magyar ügyekkel. A második intés Gaál Károly egyetemi tanártól jött. Korábban eléggé elosont mellettem, akkor azonban meghívott intézetébe és behatóan elbeszélgetett velem. Ő inkább a munkahelyem miatt aggódott: miért bonyolódom bele olyan dolgokba, amik nem csak hátráltatják munkámat, hanem előbb-utóbb teljes elszigetelésemhez vezetnek. Gondoljam meg, ő csak a javamat akarja.
Kimondottan szíven talált, amikor komám és jó cimborám, a szobrász Kamenyeczky István indítványozta, menjünk le kettesben tanyánkra, mert beszélni akar velem. Éppen budapesti kiállítást ígértek neki. Már előtte megkért, írjak méltatást készülő katalógusába, ami még nem volt számomra egyöntetű. Az úton aztán arról akart meggyőzni, térjek már észhez és adjam fel ellenséges magatartásomat a Magyar Népköztársasággal szemben. Hiába magyaráztam neki, én nem folytatok semmiféle politikai tevékenységet, legfeljebb magatartásom politikai természetű, mivel én nem vagyok hajlandó szóba állni az ,,elvtársakkal". Végül ő is úgy összegezett, adjam fel tevékenységemet, mert teljesen lehetetlen helyzetbe kerülök. Csak az erdei sétán árulta el, hogy a katalógus a magyarországi kiállításra készül, vagyis abba kért méltatást. Felháborodásomban visszavontam ígéretemet és nem tárgyaltam vele tovább. Több mint egy év eltelte után éppen karácsony előtt felhívott és bejelentette: komám, jön a karácsony, a szeretet ünnepe, szeressük egymást. Erre nem volt mást tennem, mint ismét helyre billentettük kapcsolatunkat.
Gecsényi Lajossal egészen különös módon ismerkedtem meg. A Seggauban tartott Pax Romana előadásomat követően levélben keresett fel, feltárva: hallotta a rádióban előadásomat s arra akart megkérni, rendelkezésre bocsátanám-e a Győrben megjelenő Műhely számára. Először könnyelmű módon a Kossuth rádióra gondoltam, fel is kaptam a fejem: már ennyire megenyhült a légkör? Addig-addig gondolkodtam, míg kikövetkeztettem, a Szabad Európa Rádióból értesült rólam. Ez már kezdett gondolkodóba ejteni. Hogyan lehet az, hogy ő csak úgy simán hallgatja a Szabad Európa Rádiót, mi több, annak alapján akar kézirathoz jutni az általa szerkesztett folyóiratba? Végül is azt válaszoltam neki, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ezért elállok a kézirat küldésétől. Talán két év is eltelt, amikor meglepetésemre telefonon keresett. Közölte, itt tartózkodik a Collegium Hungaricumban és szeretne megismerni személyesen is. Mivel változatlanul nem akartam neki kellemetlenséget, javasoltam, másnap Klosterneuburgban nyílik magyarországi művészek kiállítása; ez alkalmas lenne a találkozásra. Még a dolgozószobámba sem akartam ,,felcsalni", ezért javasoltam neki, találkozzunk a kapu előtt délután négy órakor. Vártam rá több mint egy órát, de aztán időben meg akartam érkezni a megnyitóra, ezért eléggé dühösen elindultam. Levéltári delegátusként 1987-től 1994-ig tartózkodott Bécsben családjával. Összebarátkoztunk, így minden korábbi csalódásom és ódzkodásom ellenére kezdtem barátomnak tekinteni. Szombaton délelőttönként 10-12 óra között privatissimumot tartottunk munkahelyemen. Nem volt előtte titkom. Különösen megnyerte bizalmamat, amikor a gyömrői tömeggyilkosság feldolgozását kezdte emlegetni. Történelmünk fehér foltjai címmel rovatot indított a Magyar Nemzet, ebben az ő feltárása jelent meg elsőként. Álnéven cikkezett is a Bécsi Naplóban, a rendszerváltozás után meg szolgálati ideje meghosszabbítását kértük Mádl Antal miniszternél, hogy segítségünkre lehessen az újság szerkesztésében. A túloldalnak a rendszerváltozás előtt talán utolsó fellobbanása lehetett. Az utolsó privátisszimum előtt bejelentette: lenne valami fontos közölnivalója. Mikor megérkezett, sejtelmesen körülnézett a szobámban és javasolta, menjünk le inkább az utcára. Ott drámai hangon beszámolt a Collegium Hungaricumban ellenem zajló áskálódásról. Ki fognak nyírni, vagy legalábbis teljesen elszigetelnek. A lelkemre kötötte, ne foglalkozzam az ilyen ügyekkel, szálljak ki a ringből, mert úgyis én fogom húzni a rövidebbet. Bármennyire felindultam is, nyugodt hangon válaszoltam neki: nem hagyom magam megfélemlíteni és nem vagyok hajlandó feladni eddigi tevékenységemet. Ha netán mégis a másik oldal lenne erősebb, úgy kell nekem.
Gecsényi Lajos felesége még visszaköltözésük után is kijárt, mintegy folytatva Esterházy Mónika levelezési teendőit. A férje viszont fokozatosan visszavonult. Ígért ugyan továbbra is cikkeket az újságba, de ebből nem lett semmi. Utoljára még fel is bosszantott. Előzőleg becsületszavát adta a cikkírásra, majd - mintha mi sem történt volna - egyszerűen kijelentette egyik látogatása során: komolyan gondolkodik a cikkíráson. Ennél többre nem jutott, ellenben a kapcsolatok megszakadásáig vezetett az eltávolodás. Addigra már sok minden kiderült róla, de én mindezt elengedtem a fülem mellett. Évek múlva tudtam meg egyik kollégájától: azon a bizonyos napon délután két óra tájt magához hivatta a Collegium Hungaricum igazgatója és feltárta előtte: ugye Deákkal akar találkozni? Igen - adta neki válaszol. Deákkal nem fog találkozni - hangzott az utasítás. Ezért nem sikerült akkor a tervezett személyes megismerkedés. Ő tudhatja az okát, de nekem soha nem tett említést a számára - úgy látszik - kínos esetről.
Mindazonáltal Magyarországon is foglalkoztak velem az ,,elvtársak". Öcsémék egyik látogatása után behívatták Sopronba a rendőrfőkapitányságra. Senkinek sem szólt róla, annyira megszeppent. Csak mindenek túlján fedte fel, talán tizenketten is voltak kihallgatói. Leginkább az érdekelte őket, mit művelek én Nyugaton és miért nem járok Magyarországra. Ezen a ponton beigazolódott óvatosságom, mert én még a családon belül sem beszéltem viselt dolgaimról, kiváltképpen öcsém felé meg semmi okom nem volt bármit is elmondani. Tulajdonképpen őket védtem, mert még főbelövéssel is hiába fenyegették volna, hiszen ténylegesen semmivel nem állhatott a kihallgatók rendelkezésére. Mikor belátták, nem szimulál öcsém, elengedték, azzal a kitétellel, majd három hónap múlva nagyobb bizottság előtt kell megjelennie, ez azonban elmaradt. Azt a megjegyzést sem tudta mire vélni, ha ők akarják, gondoskodnak Magyarországra utazásomról.
A kilencvenes évek elejéig aránylag egyenletesen haladtak az események; kisebb-nagyobb zökkenők azért ismételten akadtak. Nem láttuk az alagút végét, éppen ezért fel-felcsuklott, vajon lesz-e kibontakozás?
A már említett, viselkedésemre célzó vezetőségi tag egyrészt elismeréssel illette buzgólkodásomat, másrészt szeget ütött a fejébe, vajon miért. Egyik alkalommal felkeresett munkahelyemen és erősen faggatóra fogott, nevezetesen alább leírt párttagságom miatt. Mikor kifogytam érveimből, hogy többek között minden ellenszolgáltatás nélkül látom el feladatomat, azzal a megjegyzéssel tetőzte a kikérdezést: igen, de van még egy: vannak emberek, akik személyes hiúságból cselekszenek. Erre nem tudtam mit válaszolni, mert addig erre nem gondoltam. Marci bátyánk, Dr. Bohus Márton különböző tisztségeket (kultúrreferens, pénztáros) töltött be a vezetőségben és nyolcvan éves koráig lelkiismeretesen ellátta feladatkörét. Az évek folyamán emberközelből megismerhetett; visszavonulása után hosszú évekig tartottuk a kapcsolatot, a Központi Szövetségnek változatlanul pártolója maradt. Még utolsó éveiben is rá-rákérdezett, hogyan bírom ezt az egész hercehurcát?
Ilyen ,,hiúsági" húzásnak fogható fel az is, amikor beléptem az Osztrák Szocialista Pártba. Egészen sajátságos helyzetben történt. Még Cselko idejében elbeszélgettem erről-arról ezzel a káderemberrel, mert sohasem lehetett tudni, mi mindent várnak el az odafigyelésért. Cselko érdeklődésemre azzal válaszolt, ne lépjek be, mert én annyira individualista vagyok, nem illenék rám a pártcimke. Amikor a Bécsi Magyarok Kultúregyesületét sikerült beszereznünk az egyik belvárosi nyugdíjas klubhelyiségbe, már egészen más színezetet kapott arculatunk. Az illető kerületi szekcióvezető egyik alkalommal félreérthetetlenül felvillantotta előttem, ugye tudom, végsőfokon párthelyiség, ahol mi csak úgy elklubozunk. Igen, válaszoltam neki, de igyekeztem kerülni vele minden közelebbi cselfogást, aminek az lett a vége, hogy mégiscsak mi húztuk a rövidebbet, mert közölték velünk: szükség van a helyiségre. Akkor nekem már eléggé mindegy volt,, annyira megromlott a kapcsolat a könyvtárossal. Egészen meglepett a következő fordulat: az illető elvtárs felhívott és eléggé ócsárolta a társaságot, ellenben kiemelte, már felfigyelt rám, jó szervezőképességem van. Következett a fogas kérdés: mi lenne, ha belépnék a pártba? Bármennyire hízelgő volt is számomra ez a fajta udvarlás, kellemetlenül érintett. Nem akartam soha, semmiféle pártnak tagja lenni. Kért viszont, gondolkodjam rajta. Végül is ráálltam és elfogadtam az alkút. A végső lökést az adta meg, hogy a párt fedezett fel engem és nem fordítva, mindazonáltal pártkapcsolatok nélkül ugyancsak nehéz előbbre vinni ügyünket - következtettem ki. Beléptem és maradtam. A tagságdíj fizetésén kívül csupán választási ülnökséget vállaltam több alkalommal. A napidíjat akkor is beszedték a párt kasszájába. Toni Steyer, úgy hívták az egyébiránt rokonszenves elvtársat, akinek sógora mindamellett osztálytársam volt a gimnáziumban. Nekem kulturális munkát szántak, ugyanis a szekció kultúregyesülettel párosult. Egészen kellemes volt számomra a légkör, az elnöknővel minden rendjén ment. Annyira nekibátorodtam, hogy - ha már a kiállításoknál tartunk - ajánlottam Kamenyeczky István szobrászművészt. Felkerestük műhelyében, hoztunk tőle prospektust is. A rá következő megbeszélésen rám hárult a feladat, mutassam be a művészt. Röviden beszéltem, inkább körbe adtam a prospektust. Láttam, eléggé értetlenül nézegették alkotásait. Addig-addig hümmögtek, mígnem az egyik megjegyezte: de ez az illető magyar! Ezzel lekerült a napirendről a kérdés, én meg soha többet nem vettem részt a kultúregyesület ülésein. Talán nem ártott volna határozottabban fellépnem, viszont annyira még nem melegedtem meg, hogy helyesnek és hatásosnak véltem volna érvelésemet.
A Központi Szövetségben időben megbeszéltem a kérdést mind az elnökkel, mind pedig Révay Istvánnal, mindketten egyetértettek lépésemmel. Volt egy esetem, ami nem csupán a jelenet miatt volt tanulságos, hanem már csak azért is, mivel én hoztam be az illetőt a vezetőségbe. Pontosabban én jelentettem számára konkurrenciát, s amikor nem bírta szusszal, azzal hozakodott elő, tudja-e a vezetőség, hogy Deák belépett a Szocialista Pártba? Éppen a helyiségünkön kívül tartózkodtam, amint elhangzott a bejelentés. Amint ismét beléptem, a már korábban is rám figyelő vezetőségi tag egészen kizökkent. Hát ez lehetetlen, elfogadhatatlan - ismételte felindultan. Megérte óvatosságom, mert elnökünk mindjárt leszerelte a ,,merénylőt": ezt ő tudja rólam, és meg is beszéltük az esetet. A kommunistalellenesség olyan erősen megmutatkozott, hogy sok magyar még az Osztrák Szocialista Pártot is ide sorolta, vagyis mintha én valami bűnszervezetbe keveredtem volna. Ebben az esetben is az illető húzta a rövidebbet, ugyanis be kellett látnia, ilyen módszerrel nem érvényesülhet körünkben.
Emlékezetes maradt számomra Kiss Gy. Csaba és Jeszenszky Géza látogatása 1987 nyarán erdőszéli tanyánkon. Miközben a feleségek Bécsbe mentek bevásárolni, mi, hármasban fél napon át jártuk az erdőt. Mindketten feltárták titkukat, sőt, még meghívót is hoztak magukkal. Mivel nem tudtam igazán rájuk hangolódni, Kiss Gy. Csaba megneheztelt. Jeszenszky Géza igyekezett enyhíteni a beállt hangulaton véleményével: ha Ernő így látja, el kell fogadni álláspontját. Valójában udvariatlan voltam komolytalan megjegyzéseimmel, amire Kiss Gy. Csaba nagyon határozottan közölte: vegyem tudomásul, hivatalos küldöttségként kerestek meg. Csak ezután kezdtem komolyra fordítani a szót: menekülésemkor megfogadtam, addig nem megyek Magyarországra, amíg Kádár bitorolja az országot és a Vörös Hadsereg hadosztályai tartózkodnak ott. Lehetséges, megindult valami folyamat, de én ezt nem tudom megítélni, éppen ezért még korainak tartom az időt elhatározásom megváltoztatására. Végül is megköszöntem a kétségtelen nagyon megtisztelő meghívást, azonban szívélyes üdvözleten és jókívánságon kívül nem nyújtottam egyebet látogatóimnak.
A lakiteleki sátorbontás évét éltük, oda szólt a meghívó. Nem voltam ott, de annál nagyobb buzgalommal közöltük a Bécsi Napló első oldalán Für Lajos felszólalását: Mit üzen a múlt? Ezek az életjelek kellő hatással voltak rám, s valóban odatartozónak éreztem magam, ha nem is fizikai értelemben. Kovács Istvánon keresztül egyéb könyvjuttatások mellett éveken át kaptam a Kortársat és az Új írást, a Tiszatáj és Alföld c. folyóiratot. Kiadványok tekintetében a magyarországi látogatók jóvoltából kézikönyvtárnak beillő kötetszámra tettem szert. Lehetséges, Kovács István és barátai nélkül észrevétlen átcsúsztam volna az elszakadás oldalára. Amiért nem is kellett volna tennem semmit, legfeljebb nem kellett volna foglalkoznom magyar ügyekkel. A későbbiek folyamán is, amikor nagyon keserű, kiábrándító megtapasztalásokban volt részem az itteni irígykedők, féltékenykedők részéről, amikor üres hordókat emelgetve igyekeztem legalább valamit tenni az itteni magyar élet érdekében, magyarországi személyes kapcsolataim tartották bennem a lelket. Egyik alkalommal meg is vallottam heves borozás közben Kis Pintér Imrének és Kovács Istvánnak: Ti vagytok, akikért érdemes élni. Ők szolgáltak bizonyságul: van másik, élő Magyarország, ahova tartozom, aminek lelkemben hordozom sorsát. Hanák Tibor megfogalmazásában egyébiránt is ennek a magyarságnak kellett hangot adnunk a kialakuló ellenzéki mozgalmak idején.
1956-ban anyámmal a mezőgazdasági kiállítás címén készülődtünk Budapestre, mégsem jutottam el, mert nem futotta a pénz vasúti költségre. Nagy Imre és társai temetése alkalmul kínálkozott a magyar főváros felkeresésére. Meghívót ist kaptunk Mécs Imrén keresztül; ő egyszer járt nálunk. Egyik volt évfolyamtársa vagy hasonló Németországból sokszorosító gépet hagyott nálunk, pontosabban a munkahelyemen, míg nagysokára Olajos Csaba vállalta az elszállítását.
A 30. évfordulóra készülve emlékbizottságot alakítottunk; többek között a magyaroszági hatalmasságokhoz fordultunk tértivevényes levélben, amiben kértük, adják meg 56 áldozatainak a végtisztességet. Válasz nem érkezett sem Kádártól, sem Losonczi Páltól, sem pedig Lázár Györgytől.
Az évforduló összefonódott az erdélyi falurombolás hírével. Amerikából megjelent Hámos László és Gereben István. A Károly templomban ünnepélyes istentiszteletre került sor, utána Felix Ermacora professzor tartott nagyhatású beszédet a templom előtti lépcsőről. Onnan a román nagykövetség elé vonult a fáklyás menet. A Központi Szövetség más alkalommal küldöttségileg kért bebocsátást a követség épületébe. A konzul fogadott minket. Eléggé feszélyezetten viselkedett. Szőcs Géza esetét hoztuk fel és a romániai magyarok aggasztó helyzetét. A konzul azzal érvelt, iskoláik és színházaik vannak a romániai magyaroknak - vajon rendelkeznek-e ezekkel az ausztriai magyarok? Sajnos nem, de nem lehet összehasonlítani a két kisebbséget egymással - válaszoltuk. Miközben tárgyaltunk, be-benyitott egy-egy követségi alkalmazott. Talán attól tartottak, hogy kihajítjuk a konzult az ablakon át az utcára?
1988-ban első alkalommal kaptunk, ill. fogadtunk el meghívást a követségtől Grósz Károly látogatása alkalmából. Eléggé igyekeztek úgy forgatni a forgatókönyvet, hogy ne jussanak szóhoz a kellemetlenkedők. Küldöttségünk mégis annyira nyomult, bár a terem hátulsó felében foglaltunk helyet, és így megadták a szót. Mivel nem statisztaként mentünk el, felolvastam az előkészített szöveget, amiben a múltat be kell vallani jeligével emlékeztettünk: 1956 áldozatainak megadni a végtisztességet. Enélkül nincs kiengesztelődés. Eléggé nagy feszültséget váltott ki felolvasásom, a sor végén az ablaknál ülö Lendvai Pál megütközve fogadta szavainkat: kik ezek, miféle társaság, mit akarnak? és hasonló megjegyzésekkel kommentálta fellépésünket duzzogó hangon.
A nagy temetésre való készülődés mindnyájunkat megmozgatta. Esetleges részvételünket alaposan átbeszéltük a belső körben. Mi tévők legyünk? Elvégre Nagy Imre is kommunista volt, minek foglalkozzunk vele - vélekett egyikünk-másikunk. Mégis úgy láttuk, Nagy Imre a forradalom idején hazafiként viselkedett, halálával pedig tanúbizonyságot tett elvei mellett. Készülődtünk. Király Béla levélben érdeklődött, elmegyünk-e a temetésre, mert szívesen eljönne Bécsbe, és innen együtt indulhatnánk Budapestre. Mire idáig jutottunk, Király Béla nagy ívben leelőzött minket. Kiss Gy. Csaba kíséretében érkezett küldöttségünk Budapestre, ahol mi is elhelyeztük koszorúnkat, Király Béla viszont már nem csupán díszőrség tagjaként állt valamelyik koporsó mellett, hanem beszédet is tartott. Attól kezdve mellőzött minket, pedig korábban ismételten megfordult Bécsben, és minden alkalommal találkoztunk, gyakran írt a Bécsi Naplóba.
Nagyon hideg-melegre sikerült az a nap, 1989. június 16-a: az óriás tömegben minden arcon rokonokat, ismerősöket véltem felfedezni. Valamennyiüket izgatott ünnepélyesség hatotta át. Alig hogy megtaláltam az ausztriai csapatot, mintha valami gonosz játékba keveredtem volna; ott láttam a patikust, aki most sajtóigazolványt mutogatva fényképészként akart csatlakozni hozzánk. Felindultságomban nem tudtam, hogyan fogadjam gátlástalanságát, ugyanis sorjában mindenkinek kezet nyújtottam. Megkönnyebbülésemre meglépett, mire hozzá értem volna. A magyar nagykövetség gyógyszerellátójaként elsőként jelentette a Kaláka-club megalakulását, később jó félnapos fotótúrára invitált. A St. Marx-i biedermeier temetőben magyar sírokat akart fényképezni. Tulajdonképpeni szándéka behálózásom volt: Erdély érdekében működjem együtt a nagykövetséggel. Teljesen zavarosnak tartottam a gondolatot, mondtam is neki, tőlem tárgyaljon csak, de megeszem a kalapomat, ha velem szóba állnak az ,,elvtársak". Nem is lett belőle semmi, mert Budapest nem jelzett vissza.
A Kaláka-clubban többször szóba került politikai viszonyulásunk kérdése. Mivel többeket ismertem még a középiskolából, emlékeztettem a társaságot, már puszta létünk politika, hiszen nem diplomata útlevéllel hagytuk el Magyarországot. Nyomaték kedvéért ismételten utaltam arra: ne felejtsük, diplománkat, érvényesülésünket az 56-ban elesetteknek köszönhetjük. Mintegy az ő vérdijuknak tudható be felkarolásunk, az ösztöndíjak, továbbtanulási lehetőségünk. Az ő áldozatuk nélkül nem mozdultak volna meg megsegítésünkre a nyugati államok. Egyesek idegenkedve fogadták kijelentésemet, igyekzetek bedugni fülüket. A hatvanas évek végén kitántorgott patikus körlevelet bocsátott ki, egyebek között olyan kitétellel, a Kaláka-clubban levitézlett ötvenhatos szólamokkal ártunk magyar hazánknak.
A Hősök terén az áldozatok neveinek beolvasása borzongással hullámzott végig a tömegen. Rácz Sándor és Mécs Imre beszéde magával ragadott, kiváltképpen mikor arra szólítottak: fogjuk meg egymás kezét. Bizonyos Orbán Viktor meg a fenegyerek benyomását keltette pimasz bátorságával. Ugyanakkor keserűen érintett, hogy végül is nem adódott lehetőség kimenni a temetőbe, pedig - mint megtudtam - boldog-boldogtalan ott tülekedett a síroknál. Annál melengetőbb volt a találkozás Kovács Istvánnal és nejével, Rosonczy Ildikóval. Meghívtak budai lakásukba, náluk kerestünk és találtunk feloldódást.
Visszafelé jövet meg akartam lepni anyámat és öcséméket. Nagy volt a csodálkozás, amikor beléptünk a házba. Mindjárt üzentek is anyámnak, jöjjön gyorsan, mert megjött az Ernő. Ne bolondozzatok, nem jön ő haza! - hajtogatta, de azért összeszedte magát és átjött. Éppen az új ház emeleti részét szemléltem anyám érkezésekor. Megindultam a lépcsőn lefelé - most leszállok a mennyekből - bohóckodó megjegyzéssel. Amint meglátott anyám, csak annyit mondott, fiam, te legalább megjöttél, de apád sohasem került haza. Ez megtette a hatását, mert olyan görcs jött a torkomba, hogy perceken át még csak dadogni sem tudtam. Oldódva sikerült felszabadultan örülnünk egymásnak. A falut a Csordahajtón át hagytuk el. A napot bearanyozta a nyugvó Nap óriási korongja.
A rendszerváltozás küszöbén nekem is feltették a kérdést: szándékomban van-e visszatelepülni Magyarországra? Meglepő volt számomra, hiszen anélkül, hogy előtte vagy utóbb is elgondolkoztam volna rajta, eszembe sem ötlött a visszaút, mert azt visszaesésnek, beszűkülésnek tartottam. Belenőttem a nyugati, osztrák valóságba, ezáltal semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a visszatérés lehetőségének. Egyébiránt is néhány személyes kapcsolaton túlmenően számomra ismeretlen volt Magyarország: Sopronon kívül betegként egyszer fordultam meg orvosi kivizsgálás miatt Szombathelyen és Győrben. Apám szülőfaluján, Nagylózson és Nagycenken kívül Kópházán jártam - utóbbi helyen is inkább a búcsújáró templomban. Pinnyéből a vasútállomást ismertem, kevésbé a falut; Sopronkövesd, és Lövő, iskolai kirándulás a petőházi cukorgyárba, egyszer malomban Eszterházán, ugyanannyiszor Hidegségen, ill. Fertőbozon, aztán vége. Lakodalmi kiruccanáson voltam Kisfaludon Kapuváron át, de a sötétség miatt mint szokatlan látvány csupán a harangláb ragadott meg. Ez a csücsök volt számomra Magyarország. El sem tudtam volna képzelni bármilyen közszereplést Magyarországon, mi több, visszatérést oda.
A vízválasztón közös lelkiismeretvizsgálat következett. 1990 szeptemberében tanácskozásra hívtuk meg a nyugat-európai országos magyar szervezetek képviselőit, akiknek köre első ízben bővült szlovákiai, vajdasági, sőt, romániai magyarokkal. Hivatalos minőségében eljött közénk Entz Géza államtitkár Budapestről. A szándék egyrészt az egységes magyarságkép kivetítése volt, másrészt a maradás vagy visszaköltözés alternatíváját akartuk megvitatni. A helyszín, Kufstein vára ugyan nagyon vonzó volt, elsődlegesen mégis inkább anyagi és szervezési szempontok voltak mérvadóak. Ott, a helyszínen az ágyútoronyban, a hűvös, esős idő miatt ballonkabátban ültünk és elmélkedtünk. Nyitányként koszorút helyeztünk el a magyar rabok neveit megörökítő márványtábla előtt. Ott helyben fogalmazódott meg: útunk a rabságból a szabadságba vezet. Útkeresés a jövőbe volt a tanácskozás címe. Az akkori hétvégén meggyőződéssel állapítottuk meg: a rendszerváltozás ellenére Nyugaton marad az emigráns magyarok túlnyomó része, szervezeteiknek tehát főfeladata az itteni magyarok szervezeti és közösségi fennmaradásának biztosítása. Így lett a kezdeményezés folytatásának jellegzetes címe: ,,Kufstein" Tanácskozás, aminek folyamatos megrendezésével a Központi Szövetséget bízták meg a résztvevők. Gecsényi Lajos nagy segítségre volt a Zárónyiltakozat megszerkesztésében, majd pedig a tanácskozás anyagának kiadásában. Két évre rá, 1992 szeptemberében találó elnevezéssel hirdettük meg a ,,Kufstein" II. Tanácskozást Eisenstadt/Kismartonba: Kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat.
Kufsteinben másik kezdeményezés is megfogalmazódott: a kisebbségi magyarok a nyugati magyarokkal összefogva hozzanak létre egyfajta védő övezetet Magyarország körül, oldódjon az ország elszigeteltsége, ehhez az ország határain kívül élők kellő felkészültséggel és szervezettséggel nagyban hozzá tudnának járulni. Mindamellett élményszerűen döbbentünk rá, a kisebbségi magyarok közelebb állnak hozzánk, egymáshoz és jobban is értjük egymást. Duray Miklós, Hódi Sándor és én vállaltuk megfelelő tervezet kidolgozását. Romániából Szőcs Géza helyett barátja, Ara Kovács Attila jött el. A vele történt bonyodalmak után ez érthető is volt. A kórházból üzent: trombózis elleni gyógyszerre van szüksége, amit - még a vele történt összekülönbözés előtt - ingyen sikerült beszereznünk a patikusnál. Bécsi éve után Géza nem nyugodott, hanem hamarosan jelentkezett Ellenpontok c. sorozatával. Ezzel sem érte be, hanem tanulmányt dolgozott ki a kisebbségi kérdés megoldásáról. Éppen időben kaptuk meg. Napokon belül sikerült megoldanunk a német és angol nyelvű fordítást Gyenge Judit jóvoltából. Az 1983-as ,,Helsinki" utókonferencia előtt voltunk. Oda kellett eljuttatnunk az iratot. Felhívtam a Kurier kelet-európai tudósítóját, Wolfgang Broert. Ő nagy érdeklődést tanúsított, de az érdekelte leginkább, van-e ausztriai vetülete a dolognak, mert csak akkor tudja közöltetni lapjában. Természetesen - mondtam neki - most juttattuk el a Kancelláriához az anyagot, arra kérve Kreisky kancellárt, vigye magával Madridba. Másnap több mint féloldalas cikk jelent meg, benne Románia térképével, feltüntetve rajta a magyar kisebbség területi elhelyezkedését. Gézát évekkel később késő este kellett felhoznunk Bécsbe. Pozsonyból sikerült átjutnia a határon, az osztrákok azonban nem engedték be, ezért a senki földjén járt fel-alá, amikor rá találtunk.
A kisebbségi összefogáshoz megtörténtek az első lépések, azonban kimaradtam a további szervezkedésből. Egyik svájci ismerősőm betért hozzám, s az után érdeklődve, mi járatban van a mi tájékunkon, említette, megy a pozsonyi ülésre. Közben Hódi Sándor Bécsben is megfordult, de kikerült, és később is igyekezett kitérni előlem. Mikor megkérdeztem, mivel szolgáltam rá erre, mentségül a riválisként fellépő volt vezetőségi tagunkra hivatkozott: ő akarta, hogy engem hagyjanak ki a szerveződésből. Odáig vetemedett, hogy inkább Szeberényit vette be a körbe. Az ötlet elvetélt.
A rendszerváltozás nem hozott különösebb meglepetéseket életünkben, legfeljebb oly mértékben, hogy mind a nagykövetség, mind pedig a Collegium Hungaricum megszűnt számunkra ellenséges terület lenni. Stier Miklós lett a Collegium Hungaricum tudományos igazgatója. A Mogersdorf Szimpoziumról már ismertem őt, így nem okozott gondot ajánlata: most már rajtunk a sor, minket is be kell vonni a vonzáskörbe. Balázs Béla igazgatóval és vele megtárgyaltuk az együttműködés lehetőségeit, majd írásbeli megállapodást kötöttünk. Az Antall kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza első hivatalos külföldi látogatása alkalmával felkereste szövetségünket (1990) és több órán át kedélyes baráti beszélgetést folytattunk egymással. Őt követte Kufstein után is Entz Géza államtitkár (1991), akinek Perényi János, volt emigráns, akkor azonban követségi titkár készítette elő tárgyalását, amire mindkét oldal - a Központi Szövetség és a ,,független" Csúcsszervezet - hivatalos volt. Két idegen világ ült egymással szemben.
A Központi Szövetség folyamatos beadványait az osztrák oldal is kezdte komolyan venni. Amikor a nyolcvanas évek elején a Kancellárián tárgyaltunk Dr. Ludwig Adamovich osztályvezetővel, előzékenyen tartózkodó modorával nem volt ugyan elutasító, de nem is biztatott minket. Utóda, Dr. Gerhart Holzinger sokkal érdesebb volt. Éreztette, mennyire nem vagyunk ínyére, mégis inkább azt hangoztatta, addig nincs mit tárgyalnunk, amíg nincs egyezség a Burgenlandi Magyar Kultúregyesülettel, ugyanis egyedül ő kapott képviseletet az 1979-ben elsőként megalakult Magyar Népcsoporttanácsban. Szeberényiék változatlanul ellenségesen viselkedtek velünk szemben. Szégyenletesre sikerült az a megbeszélés, amire Dr. Franz Löschnak belügyminiszter, majd ő és Dr. Erhard Busek alkancellár hívta meg a burgenlandiak és a Központi Szövetség küldöttségét. A kultúregyesület mindent és mindenkit megmozgatott ellenünk. Magukkal hozták az alsóőri bencés plébánost és jegyzőt is. Előbbi túltett Szeberényin túlhevített érveivel. Mint valami betanult leckét szajkózták: a Központi Szövetséggel nagyon rossz tapasztalatokra tettek szert, ezért vele nem lehet, de nem is akarnak együttműködni. Busek kénytelen volt rászólni Szeberényire: tanár úr, ön nem demokrata! A tárgyalás után úgy tett a bencés plébános, mintha javunkra beszélt volna. Ez még inkább felhergelt. Paptársa, Dr. Rácz Imre előtt kijelentettem: én szégyenlem magam helyében, hogy pap létére ilyen szerepre vállalkozik, aztán faképnél hagytam.
Elismerésünkért nyilvánvalóan nem értük be sorozatos beadványainkkal, hanem sikerült felszínre juttattnunk az ausztriai, jelesen bécsi magyarok múltját. Mindamellett kerestük a közös összetevőket, ezekre irányítani felelős közéleti személyiségek figyelmét. Kedvező alkalmul kívánkozott pl. Széchenyi István születésének 200. évfordulója. Emlékbizottságot alakítottunk; ennek tettük feladatává a megemlékezések előkészítését. 1991. szeptember 21-én a bécsi városháza dísztermében magyar nyelven méltattuk a legnagyobb magyart - Hanák Tibor volt az ünnepi szónok. Szeptember 22-én Széchenyi szülőházában (I. kerület, Herrengasse 5) német nyelvű szimpoziumot rendeztünk. Osztrák részről Erhard Busek, magyar részről Katona Tamás nyitotta meg az értekezést.
Az osztrák kormány szándékát 1988 végétől, bár lehetett fékezni, de feltartóztatni nem. Igazi hajtóerő Erhard Busek volt, akit viszont még párttársa, Heinrich Neisser miniszter is igyekezett kijátszani ellenünk. Ebből nézeteltérés támadt kettőjük között, Neisser ugyanis éppen ellenkező kitételű levelet intézett hozzánk. Azonnal értesítettük Buseket, ő pedig intézkedett. Szeberényi Lajos változatlanul mindent elkövetett elismerésünk megakadályozása érdekében. Legfőbb érve volt, miért nem társul a Központi Szövetség a kommunista töltetű, kollaboráns egyesületekkel, nevezetesen a Központi Szövetség ellen 1983-ban alakított Dachverband nevű ,,független" csúcsszervezettel. Úgyszintén felrótta nekünk, amiért nem éltünk a Magyar népköztársasággali együttműködés lehetőségével. Kirohanásait azzal tetőzte, hogy a Központi Szövetség elismerése állandó veszekedések színhelyévé változtatná a Magyar Népcsoporttanácsot. Annyit sikerült is elérnie, hogy 1988-tól, ill. 1989-től szövetségünk képviseletében csupán megfigyelőként vontak be a Népcsoporttanácsba, igaz, hasonló elhelyezést kapott a Dachverband elnöke is.
Éppen a magyar nagykövetségen fogadás volt, amin Heinz Tichy is részt vett. Ő jelentette be félhivatalosan a köszöbön álló elismerést. A jelen lévő Gaál Károly egyetemi tanár egészen kikelt magából, tiltakozva az esetleges elismerés ellen. Egész tekintélyét latba fogja vetni, hogy visszavonja a kormány ezt az intézkedést. Nem voltam jelen, ezért utólag tudakozódtam nála, vajon igaz-e, amit hallottam róla. Szenvedélyesen tiltakozott az elismerés ellen, mert így meg úgy. Nem maradt más hátra, mint megkérdeztem tőle: ki kérte fel erre, ill. kinek a nevében lépett fel? Tovább feszítette a húrokat, s így nem maradt más hátra, mint azt mondtam neki, ha már nem tud használni, akkor legalább ne ártson nekünk. Deák doktor, nem vitatkozom tovább, ezzel befejeztem - mondta és letette a kagylót. Utána levélben arra kértem, válaszában fejtse ki, miért lépett fel ellenünk. Felbontatlanul visszaküldte a levelet. Többé nem tárgyaltunk egymással.
A kormány 1992. június 30-án határozatot hozott a bécsi magyarok népcsoportkénti elismeréséről; július 9-én a Parlament népcsoportügyekben illetékes bizottsága is jóváhagyta a kormánydöntést. Itt is kellemetlen jelenetre került sor. Paul Kiss, Felsőpulya polgármestere és néppárti képviselő pártjában a népcsoportügyek intézője volt. Tiltakozásul Busekkel szemben lemondott megbízatásáról, mert ma az emigráns magyarok, holnap meg jönnek a török vendégmunkások, hozta fel ellenünk. Mindez nem akadályozta meg elismerésünk véglegesítését. Egyedül a Központi Szövetség kapott képviseleti jogot a javaslatunkra nyolcról 16 főre emelt Népcsoporttanácsban. Az 1993. február 16-án megalakult új népcsoporttanácsban már teljes jogú tagként foglaltunk helyet. Az alakuló ülést Dr. Franz Vrantizky kancellár megnyitó beszéde tette még ünnepélyesebbé. A Központi Szövetség jelöltjeiként Dr. Bohus Márton, Deák Ernő, Dr. Gálffy István és Dr. Smuk András képviselték a bécsi magyarokat. Mindez nem győzte meg Szeberényit és András fiát, és tiltakozásuk jeléül lemondtak tisztségükről.
Szeberényinek annyira szálka voltam a szemében, hogy egyik, más népcsoportokkal tartott rendezvényen rikácsolva nekem esett és lefasisztázott.
A kibővített népcsoporttanács megalakulása utáni első vezetőségi ülésen úgy értékeltem: történelmi léptékű eredményt értünk el. Megtörtént a honfoglalás, és most már az ausztriai magyarokon múlik, hogyan tudják kitölteni a jogi kereteteket.
Nincsen öröm üröm nélkül, illett volna ránk a mellékzörejek közepette. Egy másik fontoskodó is akadt a könyvtáros környezetéből, ő meg aláírási akciót akart kezdeményezni a visszavonás érdekében. A hőbörgésen túl ugyan nem jutott többre, mégsem vetettek jó fényt magyar mivoltunkra az ilyen jellegű megmozdulások.
Osztrák támogatóink révén sikerült legalább megteremtenünk a szükséges felhajtóerőt, önmagunktól nem lett volna sem kellő önbizalmunk, sem pedig határozottságunk az akadályok, nem utolsósorban az egymás elleni acsarkodás kiküszöbölésére. Jelentős megnyilvánulásként őrzöm emlékezetemben Dr. Peter Mahringer elismerő szavait. Busek titkára volt, majd miniszter korában kabinettfőnöke lett. Jóval népcsoportkénti elismerésünk előtt Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát előadása után Busek lakásán fogadáson vettünk részt. Az este folyamán odajött hozzám Mahringer, megfogta mindkét karomat és azt mondta: Deák doktor úr, köszönjük a jó együttműködést. Önök megbízható partnerek. Ez az őszinte és emberi elismerés adta meg a Központi Szövetség fajsúlyát.
1993-ban a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület mellett a Központi Szövetséget ismerte el a Kancellária reprezentatív jogi személynek. A négy éves megbízatási idő lejárta után korábbi elzárkózását feladva a Dachverband bejelentette részesedési igényét. Hosszas egyeztetés, vita következett, ezáltal 1999-ig elhúzódott az új népcsoporttanács kinevezése. Ebben még a Szociáldemokrata párt sem volt egységes. Anton Gaál, magyar származású parlamenti képviselő határozottan mellénk állt. Viktor Klima kancellárnak ilyen értelmű levelet írt. Már-már úgy nézett ki - s ebben egyeztettünk mind a Néppárttal, mind pedig Szociáldemokrata Párttal - marad a korábbi összetétel. Jómagam ígéretet tettem a szociáldemokrata parlamenti klubban a további surlódásmentes működésre a népcsoporttanácsban. Végül is képviseletet kapott a Dachverband, ezáltal megvontak egy mandátumot a Központi Szövetségtől. Peter Schieder bizonyult erősebb kutyának. Hiába emeltünk panaszt a Közigazgatásí Bíróságnál; négy éven át fektették az ügyet, majd a Népcsoporttanács hivatali idejének lejártakor úgy hangzott a véleményezés: a panasz tárgya elévült, ezért nincs miben döntést hozni. Az osztozásban tovább lépett a Kancellária, és ez újabb időeltolódással járt: az újabb kiíráskor 12-re emelték fel a ,,reperezentatív" egyesületek számát, ami 1-3 jelölés esetén akár 36 személyt is jelenthetett volna. A Kancellária ezek közül választhatta volna ki a számára legalakalmasabbakat. A Központi Szövetség kezdményezésére mind 2004-ben, mind 2009-ben összeült a 12 érintett egyesület, akár közös jelöltek állításával is megállapodott a négy burgenlandi és négy bécsi tanácstag személyében. Mindkét esetben írásbeli megállapodás született, amit minden fenntartás nélkül elfogadott a Kancellária.
Az 1996. év nem csupán a magyar honfoglalás 1100. és Ausztria első említésének jegyében telt el, hanem a burgenland-bécsi kiengesztelődés fénypontjaként tartható számon: Felsőőrött, május 18-án neves osztrák jelenléttel együtt ünnepelt a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület a Központi Szövetséggel. Javaslatunkra Dr. Csáky Móritz egyetemi tanár volt egyik előadó Dr. Erhard Busekkel egyetemben. Tartományi szinten jelen volt és felszólalt Karl Stix tartományfőnök; Thomas Klestil osztrák és Göncz Árpád magyar államfő írásban köszöntötte az emlékezetes rendezvényt.
2000-ben a Központi Szövetség is kivette részét a magyar állam létrejötte 1000. évfordulójának megünnepléséből. Helyünkből és helyzetünkből adódóan a Collegium Hungaricummal, a Tudományegyetem Kelet-európai és Finn-ugor Intézetével közös szimpózium keretében közép-európai színtre emeltük az évfordulót: Tausend Jahre Lebensgemeinschaft in Mitteleuropa [Ezer év életközösség Közép-Európában] címmel. 17 előadó, osztrákok, magyarországi magyarok, cseh, szlovák, lengyel, román, horvát szakember boncolgatta a közös múltat
Akadtak magyar részről is igaz támogatók, közöttük kiemelten Dr. Pálfy András. 1984-ben Zsámboki-Sambucus János halálának 400. évfordulójára készültünk. Ennek egyik fontos állomása volt lakóhelyének beazonosítása: Bécs I., Kirchengasserl (Singerstraße 3., ma a Royal szálló található a helyén). Mikor Pálfy András olvasta a Bécsi Naplóban felhívásunkat, emléktáblát akarunk állíttatni Zsámbokinak, ismeretlenül felhívott és az után érdeklődött, miben lehet segítségünkre. A beígért pénzt nekem akarta átadni, de kitértem előle s arra kértem, hozzájárulását elnökünknek személyesen adja át. P. Radnai lelkészhivatalában találkoztunk. Minden fennhéjazás nélkül benyúlt a zsebébe és borítékban 10.000 schillinget adott át a terv kivitelezése érdekében. Szűkszavú ember volt, de annál inkább rajta tartotta szemét dolgainkon. Ismételten rákérdezett, mire van szükségünk? Mivel addig nem volt irodánk, fizette a IV. kerületi Danhausergasse 6/1. sz. alatti 1985-ben bérelt szoba-konyhás lakás költségeit. Amikor 1987 szeptemberében beindult a magyaroktatás ugyanott, vállalta az iskolaindító Hegedűs házaspár szerény órabérének fizetését.
Pálfy András tudta és megértette, meg kell vetnünk lábunkat az osztrák valóságban. Erre ösztönzött az osztrák nemzetiségi törvény is: igazolni az ausztriai, történetesen bécsi magyarok évszázados történetét. A múltból építkeztünk a jövőnek. Ehhez kerestük a köveket, téglákat. Zsámboki-Sambucus Jánosban jelöltük meg a bécsi magyar prototípusát: tizenöt éves korától Bécsben élt, majd pedig egyetemi tanulmányai befejezése után ide tért vissza, itt telepedett le és halt meg. Semmi kézzelfoghatót nem akartam kihagyni; ezért nyúltam vissza az avarokig, majd a magyarok és Bécs első említéséig a 881. évből. Fontos támpontnak bizonyult a Bécsi Egyetem alapítása (1365), ugyanis 1377-től folyamatosan kimutathatók a magyarországi tanulók az egyetem anyakönyveiben. Széchenyi István mintegy kuriózumként szintén ide sorolható, hiszen Bécsben született és nőtt fel, itt töltötte 1848 őszétől egészen haláláig napjait. Történeti példaként igyekeztem köztudatba hozni a magyar testőrgárdát, a reformkorban Bécsben élő, ill. ható hungarusokat, akik nem csupán igazolásul szolgáltak a magyarok jelenlétére, de munkásságukkal felkeltették és elmélyítették a magyarság iránti érdeklődést. Az ausztriai, elsősorban bécsi magyar múlt feltárása és feldolgozása munkatervem egyik fontos pontját képezte. Mikor beláttam, milyen hatalmas kutatásokat igényelne, több mint húsz fejezetre bontottam a tárgykört és a népcsoportok feldolgozásához hasonlóan munkatársakat kerestem. Kísérletem reményekkel tele indult, azonban nem sikerült kivergődni a kezdeti nekirugaszkodásokból. Egy-egy átfogó esszén kívül jómagam sem jutottam el a rendszeres feltárásig, a feldolgozás meg maradt a jövő zenéje.
Többek között erre lenne hivatott az Ausztriai Magyar Kutatóitézet - Österreichisches Institut für Ungarische Studien. A folytonosság értelmében mint egyesületet 2010-ben a Dr. András Imre által vezetett Magyar Egyházszociológiai Intézet jogutódjaként sikerült bejegyeztetnünk.
Kardoskodtam az integratio megszerzéséért. Amíg bírtam idővel és pénzzel, igyekeztem rendszeresen - lehetőség szerint németül vagy magyarul megjelentetni egyes köteteit. A szedést (a XI-XII. kivételével) feleségem végezte. A népcsoportokról kiadott XI-XII. kötet után XV. kötetként Ethnische Gruppen in der Bundeshauptstadt Wien címmel az 1982-ben az óvárosházán rendezett szimpozium előadásainak anyagát jelentettem meg. Mintegy programként ebben jelent meg először nyomtatásban a bécsi magyarok múltjának vázlatos feltárása. A kötethez Erhard Busek írt előszót. A vitavezetésre Bécs város kultúrhúvatalának vezetőjeként Dr. Varga Józsefet kértem fel.
Szerepvállalása az igazi kiengesztelődés és megbékélés kifejezéseként történt. Ennek jegyében vállaltam valamelyik bécsi népfőiskolán tartott, Közép-Európa 20. századi történetét felölelő, lényegében Magyarországra összpontosuló előadásainak feldolgozott kiadását: Schuldige Nation oder Vasall wider Willen? [Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós?] két kötetben (integratio XVII-XVIII, 1987-1989). A kiadási költségeket ő állta. Varga Józseffel közel két évtizedes hallgatás után kölcsönös igény volt az összebékülés. Amikor meghívott és fogadott irodájában, kínos volt megnyilazkozni abban az irányban amit hallottam, tudtam róla és felőle. Ő is inkább Tollas Tibort marasztalta el, mivel feljelentette a német hatóságoknál, s ennek következtében másfél évre kitiltották az NSZK-ból. Ő egyre másra kifejezésre juttatta, mennyire becsüli munkámat; időközönként cikkeket is írt a Bécsi Naplóba. Leginkább ösztöndíjjal járt kedvemben. Bécs városától 20.000 schillinget kaptam, ennek fejében kutattam fel az 1956 után Ausztria, főként Bécs főiskoláin és egyetemein tanuló magyar diákok adatait.
Az integratio-val a XXIV. kötetig jutottam. Csak nagysokára, 2002-ben sikerült összeállítani és kiadni két nagy rendezvény Die Vision von Mitteleuropa Stephan Széchenyi (1791-1860) und seine Reformideen és az említett Közép-Európa konferencia anyagát közös kötetben (integratio XIX-XX). Szerkesztését Jahn Mária vállalta. Utolsóként Mitteleuropa-Sudien 24. kötetként 2007-ben jelent meg Bitskey István Lebensgemeinschaft und nationale Identität. Beiträge zur frühneuzeitlichen Kulturgeschichte Ungarns im mitteileuropäischen Kontext. Szerkesztette Margarete Wagner.
Böröndi Lajos gondozásában adtam ki Dokumentumok Mosonmagyaróvár 1956 címmel az 1956-ot követő megtorlásokra vonatkozó anyagot. A kötet megjelentetése a Böröndi Lajoshoz fűződő kapcsolatoknak köszönhető: vele két évtized óta elmélyült együttműködés folyik szinte napi szinten. Ő a Bécsi Napló szerkesztőségi tagja, engem meg az általa indított szél-járásban tett meg bécsi szerkesztőnek. Vállalta a Chronica Ungarorum Austriacorum kétnyelvű kötet gondozását, amit a Központi Szövetség fennállásának 30. évfordulójára adtunk ki (2010).
2006-ban érdekes kéziratotot adott át valaki Bernstein/Borostyánkőről. Ott töltötte utolsó éveit Jobbágy Domokos Amerikából, szovjet hadifogságot megjárt, majd Magyarországon halálra ítélt elhárító tiszt. Az ő foglyuk voltam címmel magyarul írta meg amerikai házigazdáinak pokolba járásának történetét. A kézirat kiadása anyagi okokból várat magára.
Ésszerűnek tartanám, ha az integratio a jövőben az Ausztriai Magyar Kutatóintézet kiadványaként jelenne meg.
Mint már említettem, az 1992. évi népcsoportkénti elismerés egyfajta honfoglalásnak is mondható. Ennek egyik fontos állomása, támaszpontja az 1999. második felében vásárolt Bécsi Magyar Otthon (Bécs I., Schwedenplatz 2/I/9). Az átalakítási munkálatok befejezését követően 2000 tavasza óta itt rendeztük be magyar életünket. Nyugdíjasként itt igyekszem helytállni, nem tévesztve szem elől: kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat...
Változatlanul hittel és meggyőződéssel vallom, amit a nagy sokadalom előtt 1996. május 18-án nyilatkoztam Felsőőrött:
Csakis nagy pozitívum és jövőbe mutató magatartás az, amikor a másság, sokszínűség életünk természetes velejárója. Assisi Szent Ferencre utalva, a természetet is mindenekelőtt a sokszínűség jellemzi, olyannyira, hogy a nap, hold és a csillagok mellett még a halált is testvérként lehet, kell elfogadni. Az ausztriai magyarok jövőjét tekintve a magam részéről éppen a kettősségben jelölném meg mindazokat az ismérveket, amik képessé tesznek a megmaradásra, hiszen a mi helyzetünkben magyarnak lenni nem csupán folklorisztikus öncélúság, hanem közvetítés nyelvek és kulturák között.
Ahhoz viszont, hogy az ausztriai magyarok vállalni tudják ezt a rendkívül fontos közvetítő szerepüket, szükséges magyarságuk megőrzése és ápolása. Más szóval nem csupán nekünk magyaroknak, hanem német ajkú polgártársainknak is szükségük van ránk. Igazi, őszinte testvéri együttélés az elválasztó vonalak túlhangsúlyozása nélkül is csak úgy és annyiban lehetséges, ha vannak személyek és közösségek, akik, amelyek mintegy kétéltűekként mindkét - osztrák és magyar - közegben egyaránt otthonosak.
2012. december 24.
Végszó
Az elért eredmények elismeréseként 60. születésnapomra a Központi Szövetség két vezetőségi tagja is versengett egymással: melyikük köszöntsön fel. Nyugdíjazásomkor korábbi tevékenységem legalizálasaként átvettem napi színten az ügyek intézését, csupán egyet kérve: közben folytathassam tudományos munkásságomat. Nem telt el fél év, már egyre másra kellett hallanom, állandóan konferenciákra járok, vajon ez nem jár-e vállalt feladatköröm elhanyagolásával?! A helyzet visszájára fordult. A magyar várostörténet 3. részét azóta sem sikerült befejeznem. Egyre erősödő ellenszélben igyekszem helytállni. Mi sem fejezi ki inkább fokozatos háttérbe szorulásomat, mint a tény: 2010-ben jóformán senkinek sem jutott eszébe, hogy felköszöntsön. Egyesek most már mindegyre azon vannak, hogyan tudnának megszabadulni tőlem.
Lehet, kótyagosan írtam 28 évesen az alábbi sorokat, de mai fejjel prófétaiaknak bizonyulnak:
Aki tegnap sokat ivott
igyék ma is eleget
ki örömre ürmöt szívott
szaggatva az egeket
igyék igyék eleget

Ha már nincsen hóbort benned
nyúlj legalább bor után
úgyis vénné kell majd lenned
és az élet megutál
bizony bizony kiutál.
Tizenöt éves koromtól évtizedeken át a létfélelem ülte meg kedélyemet. Rettegtem minden megfázástól, attól tartva, nagyon rövidre szabták életemet. Valamikor néha-néha átvillant fejemben: jó lenne megélni hatvan évet. Több mint egy évtizede túl vagyok ezen is. Ezért az foglalkoztat leginkább: vajon mennyire éltem, hogyan gazdálkodtam éveimmel?
Tulajdonképpen miért munkálkodott bennem a cselekvési szándék? A halállal, pusztulással szembesülten végül is ajándék, kegyelem minden tett, még a legkisebb is. 1956 meghatározó élményeként fogalmaztam meg a hetvenes években a jelszót:
Holtakért élni - élőkért meghalni.
A jövő bármikor múlttá válhat.
Kiegészítések helyenként 2013. január 3-ig.
Kiegészítés a háborús töredékekkel január 11-én.
 
 
6 komment , kategória:  Általános  
Címkék: szociáldemokrata, elképzeléseinket, szocializálódási, együttműködéssel, rendszerváltozás, osztálytársammal, ellenrecenzióval, szerkesztőségben, misszionáriusnak, összeállításával, szellemjárásként, osztályrársammal, összecsomagoltam, eltávolításommal, leérettségiztünk, megjegyzéseimmel, beszélgetésekből, ellentmondásokon, megfogalmazódott, nekirugaszkodott, konferenciájukra, állampolgárságot, elképzelhetetlen, szemeszterenként, összeállításában, megszervezéséért, periódizálásomat, nélkülözhetetlen, gátlástalanságát, visszaérkezésünk, rendelkezésünkre, legalizálasaként, leszigorlatoztam, marhaistállókban, közreműködésével, kapcsolattartást, nyugati emigráció, alábbi szöveg, legfiatalabb –, eredeti környezetből, első lépéseket, szülői házból, első fuvarral, életben bizony, kertészkert falának, apámnak szóló, családja nyakán, végzetes légitámadás, beazonosítottak között, súlyos sebesülteket, hivatalos értesítés, háború legvégén, Deák Ernő, ÉLETEM ÁLLOMÁSAI, Magyarként Ausztriában, Kunhegyi Józsikát, Elindultunk Józsikával, Bizzer Liszka, Jézus Mária, Éstére Tamás Margit, Toma Józsika, Szécsenybe Mári, Rokob Flóri, Kertész Imre, Utolsóként Bongár Pistát, Sarkadi Erzsébetet, Mindig Ottó, Visi Pisti, Vörös Hadsereg, Valahonnan Sopron, Ferkó Vaszarics Bözsiék, Ilyenkor Som Teri, Kunhegyi Józsika, Faranc Gottlieb Lajcsi, Nagylósy Gyulánéhoz, Czákler Teri, Vörös Keresztig, Gottlieb István, Kisbíró Rokob Imrét, Mikor Kóbor, Kokas KálmánTanár, Fülöp Mariska, Kokas Kálmán Szanyból, Darvas József, Máskor Erdei GrúzTibornak, Munkára Harcra Kész, Légy Munkára Harcra Kész, Koloszár Bori, Práznek Feri, Kádár Katát, Csizmadia Mária, Németh Rudolf, Homor Pistivel, Weisz Ferivel, Bönöck Jóska, Weisz Feri, Hernicz Gyurit, Egységes Parasztifjúsági Szervezetek Országos Szövetsége, Dolgozó Ifjúsági Szövetség, Homor Pistit, Németh Mária, Gorkíj Maximkájából, Zrínyi Miklós, Tamás Ágnes, Herczeg Ferenc, Verne Gyula, Szimonov Nappalok, Ságvári Endre Vándorzászlót, Kokas Kálmán, Iványi Magdolna, Zsugonics Gyula, Varga László, Miután Kokas Kálmán, Németh Máriát, János Sebestyént, Kodály Zoltánt, Családi Gyuri, Ábrahám Jani, Marcin Horváth Feri, Bongyor Vaszarits Lajcsi, Bongyor Dezső, Bongyor Lajcsi, Marcin Ferinek, Postás Horváth Ferit, Nagy Imre, Először Hanák Tibor, Virágh Imre, Bécsi Magyar Híradó, Kammeri Magyar Reálgimnáziumot, Sümegh Lothár, Stille Nacht, Gyuszi Kecskemétről, Czank Miska Budapestről, Tudosze György, Garay Károllyal, Victor Hugo Nyomorultak, Frühwirth Károly, Bucsis Gyulával, Mégis Kammer, Haydn Teremtés, Ismét Obermallnitznál, Zsoldos Imre, Mészáros Feri, Csáky Móric, Horváth István, Elvitt Magdalenenbergbe, Friedrich Marius Hofmann, Einen Jux, Tante Gróh”, Szalay Andris, Mácsady István, Hanns Inama-Sternegg, Elisabeth Gehrer, Budapesten Csoóri Sándor, Apáczai Csere János Főiskola, Gießhübl Hochleiten, Brunner Verzinkerei Brüder Bablik, Wladislaw Reymont Parasztok, Tamási Ábelét, Moritz Enzinger, Professzor Hans Rupprichnál, Otto Höfler, Blanka Horatschek, Egyedül Leo Mikoletzky, Társadalomtörténeti Intézetből, Alfred Hoffman, Kelet-európai Történeti Intézetben, Richard Plaschka, Wolfdieter Biehl, Ludwig Jedlitschka, Különösen Bonn, Erich Zöllner, Görgey Artúr, Deák Ferencnek, Deák Ferenc, Mind Plaschka, Alois Mosser, Hotel Regina, Genfi Konvenció, Harald Prickler, Bécsi Tudományegyetem, Osztrák Irodalmi Társaság, Pilinszky Jánost, Déry Tibort, Weöres Sándort, Nemes Nagy Ágnest, Theodor Csokor, Felix Braun, Rudolf Henz, Szabó László Magyar, Horst Haselsteiner, Bécsi Tudományegyetemen, Önállók Kereskedelmi Betegbiztosítójánál, Molden Kiadótól, Fritz Molden, Georg Prader, Josef Kohout, Előd Marcus, Burgenlandi Tartományi Levéltárban, Örök Városba, Burgenlandi Tartományi Levéltár, Stefan László, August Ernst, Már-már Buridán, Tudományegyetem Gazdaság-, Társadalomtörténeti Intézetéből, Herbert Knittler, Társadalomtörténeti Intézetben, Osztrák Tudományos Akadémiáról, Bécs IX, Währinger Straße, Osztrák-Magyar Monarchiát, Osztrák Tudományos Akadémia Gazdaság-, Várostörténeti Bizottságát, Othmar Pickl, Osztrák Tudományos Akadémián, Mind Hoffmann, Osztrák Városok Könyvének, Rédei Károly, Finn-ugor Tanszék, Prinz Eugen Straße, Herwig Friesinger, Benedek Elek Nagy, Eötvös József Magyarország, István Intelmeivel, Postás Feri, Vaszarits Lajcsi, Horváth Feri, Bongyor Lajcsival, Bongyor Lajcsinak, Marcin Feriék, Rákóczi Ferenc, Papp Tibor, Csak Ausztriában, Ipari Tanuló Intézet Jelentkezési, Szent Mihály, Édes Jézus, Szigeti István, Szent Ágostonra, Szent Ágoston, Bécsben Morel Gyula, Zala József, Megkértem Postás Ferit, Rezek Román, Horthy Miklós, Georges Bernanos Egy, Paul Claudel, Postás Ferivel, Postás Ferit, Tollas Tiborral, Bécs IV, Graf Starhemberggasse, Feszélyezettségemen Tollas Tibor, Osztrák Diákszövetség, Menekült Magyar Diákok Szövetsége, Philharmonia Hungarica, Beethoven Eroicája, Tollas Tibor, Iselsbergben Fáklyláng, Először Innsbruckban, Varga Gyulával, Tóth Béla, Családi Kört, Romhányi Árpád, Majoros Pista, Szállási János, Tuczay József, Innsbruckban Varga Gyula, Lakos Endre, Veres Péter Mit, Prohászka Ottokár, Szent István, Varga Gyula, Egyetemi Ifjúság, Scherman Rudolf, Szabad Európa Rádió, Töttössy Ernőnél, Bécs XVI, Siegfried Wagner, Osztrák Nemzeti Könyvtár, Hanák Tibornak, Gálffy Dezső, Szabad Magyar Diákok Bécsi Szövetsége, Mielőtt Bécsbe, Gálffy Dezsőt, Egyetemi Ifjúságban, Varga Józseffel, Mikor Bécsbe, Kiss Tibor, Mihály Jánost, Szent László, Stipsitz Károlytól, Hajmásy Jánosnak, Doktor Úrnál, Kollár Gyula, Zambelli Bianca, World University Students, Fehérváry Istvántól, Pedig Muki, Szollár Lajos, Mikófalvy Lajosra, Kovács, Doktor Úr, Mond Jóska, Boór János, Tollas Tiboron, Tollas Tibort, Varga József, Tollas Tibor Kürthy Tamás, Borsos Péter, Faber György, Magyar Gazdaszövetség, Fáber György, Tollas Tiborhoz, Lőrincze Lajostól, Anyanyelvi Konferencia, Tollas Tibornak, Lőrincze Lajossal, Németh Pállal, Dálnoki Veres Lajos, Politikai Foglyok, Benkő Zoltán, Veres Lajosnak, Légrády László, Piffkó András, Fazekas Laci, Légrády Lászlóhoz, Fekete Füzetben, Tízmilló Aláírás, Duchon Lóránt Németországból, Fekete Füzet, Német Liberális Párt, Nagy Pista, Hotel Fuchsban, Radnóti Ágostonra, Osztrák Nemzeti Színházban, Vízhányó József MEFESZ, Magyar Ifjúság, Szabó Lajos, Varga Gyulát Innsbruck, Magyar Attila, Surányi Lóránd, Kovács Kálmán IX, Paál Károly, Béci Gulyás Béla, Csongrády Attillával, Puskás Lajos, Surányi Lóránt, Kovács Kálmán, Wolfgang Borcherttől, József Attila Dunánál, Arno Anzenbacher, Bencsics Miklós, Csongrády Attila, Kamenyeczky István, Metykó Géza, Kiss Gyurka, Hanák Tibor, Beethoven IX, Schiller Örömodája, Fritz Zimmermannak, Burgenländisches Leben, Ungarische Emigration, Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, Kasimir Knappal, Helyébe Fazekas Lászlót, Fazekas László, Kautny Endre, Bécsi Magyar Egyesület, Burg Kastlból, Stipsitz Péterrel, Kovács István, Illyés Gyula Herder-ösztöndíjasaként, Kiss Gy, Kósa László, Kovács István Kis Pintér Imrével, Lezsák Sándornak, Karl Fellinger, Kántás János, Stipsitz Péter, Osztrák Diákszövetségben, Freie Österreichische Studentenschaft, Burg Kastl-i, Petőfi Sándor, Monoszlóy Dezső, Magyar Híradó, Klamár Gyulát, Magyar Híradót, Seper Károlyt, Seper Károly, Moór Jánoshoz, Tölly Ernő, Anyanyelvi Konferencián, Pathy Lajos, Seper Károllyal, Kronen Zeitung, Fekete Andris, Tölly Ernővel, Telekiékkel Őriszigeten, Triber László, Teleki Béla, Triber Laci, Gyenge Imre, Kecskés András, Stadler Vilmos, Kuncz László, Hegyi Anikó, Pathy Miska, Triber Lászlóval, Kontaktzentrumban Kamenyeczky István, Kautny Endrével, Varga Gyulától, Kovács Kálmánnal, Asboth Jenő, Osztrák Akadémikusok Szövetségével, Lőrincze Lajosnak, Osztrák Kelet-, Délkelet-európai Intézet Study, Döbrentey Gáborral, Valentiny Gézával, Európai Segélyalap, Radnai Tibor, Padányi Erzsébet, Szemerédi Tibor, Döbrentei Gábor Magyarországról, Deák Magyarországra, Valentiny Géza, Smuk András, Döbrentei Évát, Darányi Ferencet, Török Sándor, Házy Jenő, Stipsicz Péter, Valentiny Gézát, Haas György, Internationales Kulturzentrum, Bécs, Werner Reiss, Smuk Andrást, Európai Szabad Magyar Kongresszus, Révay Istvántól, Európába Bécsben, Katolikus Szemlében, Klamár Gyulával, Erhard Busekkel, Katolikus Szemle, Magyar Híradóban, Egyetemi Könyvtár, Heinrich Nittel, Fritz Marsch, Collegium Hungaricumba, Collegium Hungaricumban, Kántás Károly Kossuth-díjas, Szőke-Dénes Róbert, Révay Istvánnak, András Imre, Magyar Egyházszociológiai Intézet, Révay István, Demel Ivánt, Bécsi Magyarok Kultúregyesülete, Praterstern-i Népfőiskolán, Sütő András Herder-ösztöndíjasát, Szőcs Gézát, Wilhelm Szabót, Lénard Sándornak, Sonnenfelsgasse-i Nyugdíjas Klubban, Gogolák Lajos, Különösen Révay Istvánnak, Svédországi Magyarok Országos Szövetségéről, Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetségéről, Katona Sándor, Jakabffy Ernővel, Svájci Magyar Irodalmi Körön, Luganoban Széchenyi, Heinz Tichy, Előzőleg Bécsben, Szépfalusi Istvánnal, Bécsi Magyar Hírlapírók, Magyar Népcsoporttanácsban Dr, Moór János, Szeberényi Lajos, Magyarok Világszövetségével, Hazafias Népfronttal, Szabó László, Magyar Népköztársasággal, Központi Szövetség, Nyers János, Kerny Géza, Benkő Antal, Gróh Béla, Bécsből Dr, Demel Iván, Internationales Kulturzentrumban, Klamár Gyula, Hanák Tiborral, Miután Klamár Gyula, Központi Szövetségbe, Felkerestük Albert Cselko, Szocialista Párt, Felhívott Cselko, Klamár István, Albert Cselko, Wendelin Ettmayer, László István, Varga Gyulát, Wenczel Frigyes, Iklódi Szabó Ervinnel, Révay Istvánt, Hanák Tibort, Amerikából Varga Bélától, Varga Lászlótól, Kovács Imrétől, Varga Béla, Hanák Tibor Bécsi Naplóként, Magyar Híradóhoz, Központi Szövetségétől, Ahogyan Radnai, Népcsoportügyek Bécsi Munkaközössége, Elnökké Dr, Heinz Tichyt, Csoknyai Péter, Szeberényi Lajossal, Ausztriai Magyarok Gazdasági Érdekközösségét, Központi Szövetségen, Szépfalusi István, Darányi Ferenc, Bécsi Naplót, Iklódy Szabó Ervint, Bécsi Napló, Kende Péter, Magyar Füzeteket, Király Béla, Annagasse-i Internationales Kulturzentrumba, Bécsi Naplóban, Mindenáron Sopronba, Osztrák Tudományos Akadémia, Központi Szövetséget, Európai Parlamentbe Strasbourgba, Kántás Jánossal, Európai Parlament, Akadémia Gazdaság-, Értesítettem Pickl, Ebben Tichy, Szocialista Pártban Franz Rosenberger, Kulmann Sándor, Peter Schieder, Kulmann Sándorral, Péter Schieder, Szocialista Párton, Magyar Kultúregyesületek Csúcsszervezeteként, Collegium Hungaricum, Vörös Zászló, Ritter Frigyest, Magyar Népköztársaság, Bécsi Magyarok Kultúregyesületébe, Központi Szövetségben, Magyar Gazda Híradó, Juhász László, Wallner Straße-i, Juhász Lászlóval, Starhemberger Straße-i Nemzetőr, Esterházy Mónika, Hanák Tiboron, Szabad Európa Rádiónál, Kancellárián Dr, Központi Szövetségből, Deréky Pálnak, Magyarok Ausztriában, Deréky Pál, Kovács Erzsébet, Morel Gyula, Hegedűs András, Burg Kastl, Burg Kastlban, Bécsi Magyar Otthon, Nagy Alajos, Böcs Attila, Gaál Károly, Gecsényi Lajossal, Szabad Európa Rádióból, Szabad Európa Rádiót, Magyar Nemzet, Mádl Antal, Gecsényi Lajos, Mindazonáltal Magyarországon, Bohus Márton, Központi Szövetségnek, Osztrák Szocialista Pártba, Bécsi Magyarok Kultúregyesületét, Toni Steyer, Révay Istvánnal, Szocialista Pártba, Osztrák Szocialista Pártot, Jeszenszky Géza, Kovács Istvánon, Pintér Imrének, Kovács Istvánnak, Mécs Imrén, Olajos Csaba, Losonczi Páltól, Lázár Györgytől, Hámos László, Gereben István, Felix Ermacora, Szőcs Géza, Grósz Károly, Lendvai Pál, Elvégre Nagy Imre, Bécsi Naplóba, Rácz Sándor, Mécs Imre, Bizonyos Orbán Viktor, Kovács Istvánnal, Rosonczy Ildikóval, Kisfaludon Kapuváron, Entz Géza, Tanácskozást Eisenstadt, Duray Miklós, Hódi Sándor, Romániából Szőcs Géza, Kovács Attila, Gyenge Judit, Wolfgang Broert, Közben Hódi Sándor Bécsben, Stier Miklós, Mogersdorf Szimpoziumról, Balázs Béla, Perényi János, Ludwig Adamovich, Gerhart Holzinger, Burgenlandi Magyar Kultúregyesülettel, Magyar Népcsoporttanácsban, Franz Löschnak, Erhard Busek, Központi Szövetséggel, Rácz Imre, Széchenyi István, Katona Tamás, Heinrich Neisser, Magyar Népcsoporttanácsot, Paul Kiss, Tiltakozásul Busekkel, Franz Vrantizky, Gálffy István, Peter Mahringer, Várszegi Asztrik, Anton Gaál, Viktor Klima, Szociáldemokrata Párttal, Központi Szövetségtől, Közigazgatásí Bíróságnál, Javaslatunkra Dr, Csáky Móritz, Karl Stix, Thomas Klestil, Göncz Árpád, Collegium Hungaricummal, Tudományegyetem Kelet-európai, Finn-ugor Intézetével, Tausend Jahre Lebensgemeinschaft, Pálfy András, Zsámboki-Sambucus János, Mikor Pálfy András, Zsámboki-Sambucus Jánosban, Bécsi Egyetem, Ausztriai Magyar Kutatóitézet, Österreichisches Institut, Ungarische Studien, Ethnische Gruppen, Bundeshauptstadt Wien, Varga Józsefet, Schuldige Nation, Mitteleuropa Stephan Széchenyi, Szerkesztését Jahn Mária, Utolsóként Mitteleuropa-Sudien, Bitskey István Lebensgemeinschaft, Kulturgeschichte Ungarns, Szerkesztette Margarete Wagner, Böröndi Lajos, Dokumentumok Mosonmagyaróvár, Böröndi Lajoshoz, Chronica Ungarorum Austriacorum, Jobbágy Domokos Amerikából, Ausztriai Magyar Kutatóintézet, Assisi Szent Ferencre,
eric financee (#1)   2017-04-13 10:52:59
Van szüksége hitelek projekt beruházási hitel, személyi hitel, üzlet, lakáshitelek, diákhitel, konszolidációs hitelek és kölcsönök különböző projekt? azok számára, akik szeretnék, hogy egy kölcsön a cég a kapcsolatot velünk ma (ericfinancee@gmail.com vagy ericfinancee@outlook.com), és kap a hitel még ma.
May Debra (#2)   2017-05-22 01:49:21
Kedves barátaim a nevem May Debra, Michigan vagyok, Unied State. Itt vagyok, hogy tanúskodjak a DR.OGAGA ​​KUNTA jó munkáiról az életemben. A férjem és én 27 évig házasodtak meg két gyerekkel. Csak Két évvel ezelőtt mindent véget ért.Vágytam a férjemet, és könyörgöttem neki, de soha nem hallgatott, szóval több bizonyítékot találtam erről a varázslatról. Egyesek azt állították, hogy visszaadta az Ex-szeretőjét, egyesek azt állították, hogy méhét helyreállítja és gyógyítja a rákot és más betegségeket. Egyesek azt állították, hogy a varázslatot a válás abbahagyása és a helyes fizetés érdekében is meg tudja mondani. Ő csodálatos, én is találkoztam egy konkrét bizonyságot, ez egy Vera nevű nőről, ő tanúskodott arról, hogy visszahozta Ex szeretőjét, és a bizonysága végén levette az e-mailjét. Mindezek után elhatároztam Próbálkozni vele. E-mailben értesítettem, és elmagyaráztam neki a problémámat. És elmondta nekem, mit kell tennem, megtettem, és a férjem visszatért hozzám. Megoldottuk a problémáinkat, és még boldogabbak voltunk, mint valaha DR.OGAGA ​​KUNTA tehetséges ember vagy, és nem fogom abbahagyni a kiadását, mert csodálatos ember. Ha bármilyen problémád van, és igazi és valódi varázslót keresel, próbáld meg bármikor, ő a válasz a problémáidra. Kapcsolatba léphet vele e-mailen: ogagakunta@gmail.com és megoldhatja a problémáit, mint én. Meg tudja oldani a következő problémákat és még sok más.
(1) HA SZERETNEK AZ EXTRACK
(2) ÉRVÉNYESZNI A HUSBANDET, HOGY A DIVORZ LEÁLLÍTÁSA
(3) AZ ÖN HIVATALÁJÁBAN KÉSZÜLT
(4) Szeretne a férfiak és a nők futni találni tetszik
(5) HA GYERMEKÉRT VAN SZERETNI
(6) SZERETNÉL SZERETNI
(7) VIGYÁZZA AZ ÖN SZERZŐDÉT, AMELYÉN CSATLAKOZNI AZ ÉLETÉBEN
(8) SZÜKSÉGES JÓ LUCK SPELL
(9) SZÜKSÉGES LOTTERY SPELL
(10) SZÜKSÉG JELLEGŰ
 Ogagakunta@gmail.com vagy a WhatsApp +2348069032895 címen
patrick (#3)   2017-10-24 17:41:02
NEM TELJESÍTHATÓ MOMENT
KIZÁRÓLAG A PAUL ALLEN HITELTÁRBÓL.
A nevem Miss Patrick Deborah, Limerick Írországból vagyok.
még nem házas a szívfék miatt, én igyekszem valódi kölcsönt keresni
cég az elmúlt hónapokban, hogy növeljem az én üzletemet, annyira szerencsés, hogy kapok egy
kölcsön a PAUL ALLEN LOAN COMPANY-tól, nagyon alacsony kamatlábon
2%, ez az én bizonyítékom, Különben mindkettőjüket csempészettem
internet, akik azt állítják, hogy megbízhatóak a végén mindannyian átvernek engem egy
sok pénz, ilyen volt az interneten, ugyanazt a bizonyságot kaptam, és én
megpróbálta a legjobbat, mint egy álom
E-mail: (paulallen.loanfirm@gmail.com)
és köszönetet mondok Istennek, hogy ilyen ilyen kölcsöncégek még mindig léteznek
ez a csalások az egész helyszínen, kérlek ajánlom mindenkit, aki ott van
akiknek szükségük van a kölcsönzésre (paulallen.loanfirm@gmail.com)
soha nem megy el, és az életed megváltozik, ahogy az enyém
Paul Allen Hitel társaság. és kapja meg tőlük a kölcsönt. Isten áldjon
Paul Allen Hitel társaság. hiteles ajánlatukért.
 Győződjön meg róla, hogy próbálja ki a legjobbat, és lépjen kapcsolatba velük, és elérje azt
amit sikeresen el akarsz érni tőle, stressz nélkül.
Laura Pablo (#4)   2017-12-07 14:19:04
Jó nap,
A nevem Laura Pablo, szeretnék bizonyságot tenni a jó hitel hitelezőről, aki fényt mutatott nekem, miután 2 különböző internetes hitelezőt csaltak. Elvesztettem a pénzemet, és ez összesen € 5.000 euró volt. Egy nap internetes böngészést kerestem nagyon frusztráltan, aztán találkoztam egy olyan emberrel, akit szintén becsaptak, és végül kapcsolatba került egy Gina Morgan Loan Company (ginamorganloancompany@gmail.com) nevű legit és megbízható hiteltársasággal, ahol végül megkapta a kölcsönt, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kapcsolatba kerüljek ugyanazt a hitelminősítő céggel, majd elmondom nekik a történetemet Azt mondták nekem, hogy ne sírjak többet, mert a megfelelő választást választottam. Kitöltöttem a hitelkérelem formanyomtatványát, és mindent megtettem, amit nekem kértem, és 32 ezer euró összegű hitelösszeget kaptam e nagy társaságtól. Így tettem egy fogadalmat magamnak, hogy folyamatosan bizonyságot teszek az interneten arról, hogy hogyan kaptam a kölcsönt. Azt hiszem, mások is bizonyságot tesznek erről a becsületes hitelezőről. Sürgősen szüksége van egy kölcsönre? szívesen és gyorsan lépjen kapcsolatba a céggel e-mailen keresztül: ginamorganloancompany@gmail.com
Mrs Christy Walton (#5)   2018-04-22 07:32:17
Christy Walton asszony vagyok pénzügyeim Vállalatoknak és magánszemélyeknek nyújtott kölcsönöket ésszerű kamatokkal csak azért, hogy segítsek azoknak, akik pénzügyi problémákkal küzdenek, stb. Ha érdekel, érdemes eljutnia hozzánk ezen az e-mailen: (christywalton355@gmail.com) próbált valamilyen kölcsönt kapni? akkor most alkalmazza Christy Walton Finance asszonynak
Valeria Marco (#6)   2018-07-31 00:11:03
A nevem Valeria Marco, 6 hónappal ezelőtt az én dolgom összeomlott, nem reméltem, hogy újból elkezdtem az üzleti életemet. Megpróbáltam pénzt kölcsönbe venni a bankból, de nem volt elég pénzem a hitelkártyámon, és nem tartozék, mint garancia a kölcsönzéshez, aztán egy nagyon közeli barátom, Camila Diego, bevezettetett egy valódi hitelnyújtónak az interneten keresztül GINA MORGAN KERESKEDELMI KFT. Ez a női kölcsöncég 160.000 euró értékű kölcsönt tudna nekem nyújtani fedezetként vagy hitelkártyaként, de bizalommal adta nekem. Szóval a barátaim azt mondtam magamban, hogy miért önző, ezért úgy döntöttem, megosztom ezt az információt mindenkinek. Ha hitelre van szüksége egy megbízható hitelezőtől, akkor kapcsolatba léphet Gina Morgan e-mailjével: ginamorganloancompany@gmail.com
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
02.21. 23:12 Magyar állampolgár lett az amerikai Andrew Brunson tiszteletes
02.21. 22:52 Venezuelai válság - Az Egyesült Államokba akkreditált tizenegy venezuelai d...
02.21. 21:52 Női röplabda Extraliga - Jászberényben nyert az éllovas Vasas
02.21. 21:52 Jégkorong Erste Liga - Tízgólos meccset nyert a Debrecen
02.21. 21:51 Budapesti női tenisztorna - Nyolc között a címvédő
02.21. 21:42 Novák Katalin: a kanadai konzervatívok számára modell a magyar családpoliti...
02.21. 21:42 Iohannis kinevezte a szociáldemokraták miniszterjelöltjeit
02.21. 21:32 Brexit - Külkereskedelmi miniszter: nem készül el időben a szabadkereskedel...
02.21. 21:11 Pozsonyban és több szlovákiai városban is tüntetéseket tartottak a meggyilk...
02.21. 20:52 Továbbra is Kordás László a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke
Tudjátok ?
Hogyan lehet megszabadulni a kuponoldalak és a maikupon hírlevéltől ?
Kívánhatok, Boldog Új Évet, minden megmaradt Csatilakónak?
Káros az alkohol ? Ha igen akkor mennyire ?
Kívánhatok kellemes ünnepeket?
Szerintetek lesznek jó karácsonyi filmek a TV-ben?
még több kérdés
Blog Címkék
Ami igaz, ami helyes  Lila virágok  Igazság  Darálós süti  Kezdd a hetet frissen  Jó reggelt , szép napot  Ez jó is lesz, hogy felizgulja...  Uzsonna  Fájdalom  ooOoo  Szép napot  Darálós süti  Kun Magdolna: Elszorul a szíve...  Fájdalom nélkül nincs szerelem...  Kellemes délutánt !  Szép napot  Facebookon kaptam  Narancssárga rózsa csokor  Jó éjszakát  Hétvégi kirándulás - vitorláss...  Facebookon kaptam  Természetes agyserkentők  Facebookon kaptam  Lévay László : Varázskalapban  Kellemes szép napot és hetet k...  Darálós süti  Szép napot  Tulipán csokor  Szép napot  Png nő  Kávé  Egyedül  A hazatérés napja - 1924  ooOoo  Jó éjt !  Fájdalom  Facebookon kaptam  Magnéziumforrások  Nincsen balzsam  Sünik  xD  6. évközi hét hétfő 02.18  Egy ölelés...................  Fájdalom  Harmincéves a Magyar Máltai Sz...  Sátán  Antibiotikumok a kertből  Ani barátnőmtől facebookon  Facebookon kaptam  Hétvégi kirándulás - vitorláss...  Kellemes új hetet  ooOoo  Kék madárka  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Az öröm  Kislány zöld ruhában  Ami igaz, ami helyes  Szèp estét kedves látogat...  Facebookon kaptam  Szép estét  A szónak ereje van...............  Szèp napot és hetet kíván...  Kellemes kávézást  Üzenet érkezett  Szerelem - romantika  Az ember nyomorúságának megfon...  Mit hiszünk Istenről?  Szép napot  Az igazán nagy tudósok tudják  Táncoljatok! Salsa  Ez jó is lesz, hogy felizgulja...  Kellemes szép napot és hetet k...  ooOoo  Megkértem Istent  Rózsás szívben piros rózsa  Kun Magdolna: Elszorul a szíve...  Biztos vagyok Isten szeretében  Narancssárga rózsa csokor  Egy ölelés...................  Az igazán nagy tudósok tudják  Uzsonna  ooOoo  Igazság  Enneagram: A Hatos színezetű H...  Rózsa csokor  Nincsen balzsam  Jó éjszakát  Mindenhol a sok virág - melyik...  Kun Magdolna: Elszorul a szíve...  Facebookon kaptam  Lévay László : Varázskalapban  xD  Facebookon kaptam  Idézetek 3  Egy angyal  Jó reggelt , szép napot  Hazugság  Józanok legyetek, vigyázzatok! 
Bejegyzés Címkék
nyugati emigráció, alábbi szöveg, legfiatalabb &#8211, eredeti környezetből, első lépéseket, szülői házból, első fuvarral, életben bizony, kertészkert falának, apámnak szóló, családja nyakán, végzetes légitámadás, beazonosítottak között, súlyos sebesülteket, hivatalos értesítés, háború legvégén, délelőtt folyamán, nyakába ültetett, pinnyei állomáson, fájdalom ingerelt, látogatásra emlékszem, acsádi erdőben, vasúti töltés, háború után, halál torkából, kihívott cenki, közeli Nagykertben, kútnál megmártogatta, hideg vízben, nadrágtartón lógó, utolsó évszaka, masinát igazgatta, utolsó pillanatban, vasárnapi mise, negyedik szomszédba, felnőttek nagyban, nyitott konyhaajtón, felnőttek dolgából, gyufaszál átnyújtása, elnadrágolás volt, lelki fájdalom, szovjet tankok, katonák cukorkát, bámészkodók közé, cigarettát apámnak, világégés helyi, háború első, egyik harangot, egyik ablakot, visongó szirénázás, gépek morajlása, bombák robbanása, liberátorok alakzatban, legkülönbözőbb típusú, egymotoros vadászgéptől, hatmotoros bombázóig, propellerek kerekre, front átvonulása, bennük való, veszély mitsem, tűzhelybe vágta, tűzből nagy, szép napon, kastélyban tartózkodtak, gépek visongó, bunker aljában, pokoli jelenetet, sztálingyetyák fényes, lángtenger fénye, értesített magyar, orvos sehogyan, kegyetlenül keserű, utolsó órákban, német katona, gépből ugrott, fürdőnél zuhant, németek alaposan, későbbiek folyamán, orromba nyomuló, egyik ölőt, nyomukban jártam, disznót ezek, egyik német, állat életét, egyik nyitott, oroszok bevonulása, kijelölt cenki, összeterelt állatokkal, zsidó kényszermunkások, cukorgyár répamosó, csatornába hullott, plébánia kerítése, mázsaház között, németeknek sikerült, tankkal sehogyan, helybéliekkel bontatták, oroszok bevonulását, plébánia melletti, kertben ásott, bunkert szalmával, fejét dugta, , ,
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 10 db bejegyzés
e év: 34 db bejegyzés
Összes: 2612 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 93
  • e Hét: 1018
  • e Hónap: 2697
  • e Év: 6710
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.