2019-01-18 09:29:27, péntek
|
|
|
|
|
|
- És Győr jött, középiskola. Miért pont a Rejtő Sándor Textilipari Szakközépiskola?
Igazából nem adható rá logikus válasz. Valami vonzott Győrbe, azt tudtam, hogy nem szeretnék Sopronba járni, s hogy szakközépiskola legyen a következő állomás. A gimnáziumtól féltem, ott volt nővérem példája, aki otthagyta a Széchenyit, s elment a Soproni Szőnyeggyárba dolgozni.
Lapozgattuk a felvételi tájékoztatót, s ez tetszett meg. Kínált kollégiumot, szakmát, érettségit. S egy új világ megnyílását. S azt az izgalmat, hogy 14 évesen elkezdek a magam lábára állni.
Nem is sejtettem, hogy életem legjobb választása volt. Mondom ezt annak ellenére, hogy egy évet dolgoztam a szakmámban.
Márciusban elvonatoztunk édesanyámmal Győrbe, ahol volt egy kis felvételi elbeszélgetés. Erős, jó hírű iskola volt a Rejtő Sándor Textilipari Technikum, akkor még válogathattak a jelentkezők közül.
Aztán jött a hír, hogy felvettek, majd augusztus végén egy levél, hogy egy kicsit csúszik a beköltözés, mert a kollégiumban csehszlovák menekültek vannak. 1968 augusztusa volt.
Győr, 1968. Egy 14 éves gyerek egyedül a nagyvárosban.
Az első félév nehéz volt. Sokat sírtam. Havonta egyszer mehettünk csak haza. De nem mutattam otthon, hogy visszamenni hétfőn hajnalban milyen nehéz. Szerintem anyukám tudta.
De összeszorítottam a fogamat, és nem adtam föl.
Félévkor erős hármas voltam, aztán év végére négyes. Ez alá már nem küzdöttem le magamat. Megszoktam a kollégiumot, ami valójában nem is volt az, hisz az iskolából egy hosszú folyósóról nyílt egy fürdő és Wc, valamint egy nagy hálóterem, ahol 27-en aludtunk. Tanulni abban a teremben tanultunk, ahol nappal voltunk. Iskolaszereink a tanteremben. A folyosón mindenkinek volt egy szekrénye. Igazából az esték voltak jók, mert miénk volt az iskola, a hátsó lépcsőházzal.
A suliból gyakorlatilag nem mehettünk ki, csak hét végén. Aztán, amikor bevezették, hogy négyestől fölfelé nem volt kötelező a tanulószoba, én jártam a várost, szabadon, s sokszor reggel tanultam sétálva az első emeleti folyosón, néha rápillantva a tablókra. Negyedikre nagyon jó tanuló lettem, egy-két négyes jegy volt csupán.
Az élet a falakon kívül is lassú volt, mozi, a két forintos jeggyel, és könyvtár. Érdekes módon itt is magamra voltam hagyatkozva, hogy mi kerül a kezembe. Véletlenszerű volt a dolog. Kezdtem irodalmi lapokat forgatni, s titkokban verseket írni. A Napjainkat rendszeresen megvettem, főként azóta, hogy Ratkó Józsefre leltem, akinek sok versét közölte a lap.
A legnagyobb fordulatot magyartanárnőm és férje hozta, Éva néni megtudta, hogy írogatok, elkért néhány verset, s egyik nap azt mondta: Bálint Mihály utca 8, gyere el este hozzánk.
Itt átadott a férjének, Grábics Frigyesnek, aki tudatosan adott feladatokat, városismereti vetélkedőkre készített fel. S innentől volt, aki irányt szabjon. Akkor még nem tudtam, hogy mindketten tanították Bella Istvánt és Ágh Istvánr, s Győrbe költözve Frigyes bácsi 1956-ban Szigethy Attilához csatlakozott. Később őt megfosztották diplomájától, s a Hűtőházban tudott elhelyezkedni. Innét is ment nyugdíjba. Színháztörténettel foglalkozott, s mindent tudott Győrről, amit tudni kellett. Elvégezte a matematika szakot, de tanítani nem engedték. Haláláig tartottuk a kapcsolatot, a katonaság alatt rendszeresen leveleztünk.
Éva nénit pedig a textilbe helyezték, sok más '56-ban megégett tanárral. Ezért is volt olyan nagyszerű az iskola.
Persze akkor én ezt nem tudtam, azt viszont éreztem, hogy Mária néni, aki nagyszerű történelemtanár volt, valahogyan nem vonzódott a Tanácsköztársaság tanításához, s valahogyan túl finom és csodálatos teremtés volt abban a nyers világban. El is csapták később.
- De az iskola elsősorban mégis a textiles életre készített fel.
A szakma jelesei nagyszerű tanárok is voltak. Szerettem az anyag-és áruismeretet, a gyapjúfonás technológiáját. Jártuk a gyárakat. Oszkár legendás tanár volt, akit senki nem nevezett saját nevén. (Talán Kocsis Lajosnak hívták.) Ő másként tolerálta humán érdeklődésemet. Szigorral. Emberséges szigorral. Tanáraim talpig emberek voltak és nem szakbarbárok.
- Egyszer minden jónak vége lesz, s elérkezik az ember a nagybetűs életbe.
Matematikából értem közepesre, a többi tárgy jeles lett. Felvételiztem a Pécsi Tanárképző Főiskolára, ahova végül nem vettek fel. Már nem emlékszem a pontszámra, de akkor húsz volt az elérhető maximum.
Szüleim közben nem lettek gazdagabbak, nőttek testvéreim is, nem is nagyon értem ma, hogyan gondoltam a továbbtanulást. De ők nem mondták, hogy menjek el dolgozni, várjak kicsit. Végül 1972. augusztus elsején beléptem a Soproni Szőnyeggyár ajtaján, 1973 szeptemberéig kártolóként dolgoztam három műszakban. Új világ kezdődött, nyers, de embert formáló és próbáló.
- És verset nem is írtál?
Úgy emlékszem, nem igazán. Még csak azt tudtam biztosan, hogy tanítani szeretnék, s hogy az irodalom világát kell valahogyan kinyitni, de nehezen megy, nincsen kulcs ahhoz az élethez.
- Erre az időszakra is szeretettel gondolsz vissza.
Otthon voltam, teheneink voltak, aprójószágok, ott volt az erdő, pénzt kerestem, aminek egy részét - talán az előleget - édesanyámnak adtam oda, az elszámolás az enyém volt.
Édesanyámmal megbeszéltük, hogy félreteszek havonta 400 forintot, s ha felvesznek főiskolára, ez elég lesz addig, amíg ösztöndíjat nem kapok.
A gyári munka nehéz volt, a kártológép vagy 25 méter hosszú, s ha az előfonalak leszakadnak, akkor órákig áll a gép, s a gyűrűsfonó is, ami az általam készített előfonalat sodorja fonallá. Így több ember normája ugrik. De valahogyan különös érzékem volt ahhoz, hogy mielőtt valami történt volna, leállítsam a gépet. Az újraindítás egyszerűbb volt. Meg voltak velem elégedve, s elég jól kerestem. Úgy rémlik, úgy 1800 forintot is havonta.
A baj csak az volt, hogy éjszakai műszak után nem tudtam négy óránál többet aludni. Így mindig fáradt voltam.
Közben készültem a felvételire, olvastam azokat a könyveket, amelyek szakközépiskolában nem voltak kötelezők, csak gimiben. És jelentkeztem Szombathelyre, a Pécsi Tanárképző főiskola kihelyezett tagozatának könyvtár-magyar szakára. Ehhez kellet csatolni munkahelyi javaslatot is, amiben az állt, hogy nem szeretnék, ha felvennének, mert olyan jó munkás vagyok.
Később tudtam meg, hogy ezen elámultak a felvételi bizottságban, mert a sablon ajánlásokhoz voltak szokva.
Nagyon nagy volt a túljelentkezés, de felvettek. Nagyon boldog voltam. Még akkor is, ha a papíron az állt, hogy egy év katonaság után kezdhetem meg főiskolai tanulmányaimat.
Az otthon eltöltött év megedzett. Akkor lettem igazán felnőtt, amikor édesanyám egy vasárnap délelőtt leugrott a rosszul megrakott szekérről, s nyílt bokatöréssel vitték be a soproni kórházba, ahol egy urológus rakta össze a lábát. Nem is sikerült jól a műtét, haláláig sántított anyám.
Vasárnap reggel édesapám engem kapacitált, hogy menjek vele, de én morogtam, nem fűlt a fogam hozzá. Szombaton is dolgoztam, ráért volna hétfőn is kimenni a mezőre. Anyám ment ki helyettem.
Főtt a leves a sparhelten, három kicsi gyerek sírt velem együtt, én bele a levesbe.
Megtanultam főzni. Kénytelen voltam, apám egyáltalán nem tudott. Összeszedtem magamat, s két hónapon át főztem, mostam, a gyerekek segítettek, amit tudtak. Ha éjszakás voltam, Sopronban vásároltam, amíg aludtam, apám előkészítette az ebédet, ha nem volt szolgálatban. Délben fölkeltem, jöttek a gyerekek, mosogattunk, felmostunk.
De teheneink is voltak, s a háztól vitték el a tejet. A szomszéd nyolcvan éves Ágnes néni jött át fejni eleinte, de gyenge volt a keze. Apámat nem engedte az állat, úgy mondtuk, hogy nem adta le neki a tejet. Meg kellett tanulni fejni. Könnyen ment, mert engem ismert a tehén, évekig én legeltettem. etettem. (Sőt, leszerelés előtt meg kellett volna ellenie, de megvárt, hazaérkezésem éjjelén született borja, s nekem kellett segíteni elletéskor.)
Zsuzsi napi húsz liter tejet is adott. Vele lelki kapcsolatban kellett lenni fejéskor. Behajtottam az istállóajtót, kimostam a farkát, lemostam a tőgyét, és beszélgettem vele. Nagyon hálás volt mindenért, de ha valaki megállt az ajtóban, nem adott egy csöpp tejet sem. Aztán néhány hónap múlva hazajött édesanyám, lassan visszatért a régi élet.
És eljött a szeptember, egy reggel megcsókoltam az ágyban fekvő édesanyámat, s elköszöntem, s mentem jelentkezni Győrbe, a vasutas kultúrházba, ahonnét kora délután bevagoníroztak bennünket, s Kalocsa felé vitt a vonat. Elkezdődött valami más, egy új élet. S egy új, másként érdekes világ nyílt ki előttem.
- Egy év nem a világ!
Nem is tragédiának éltem meg, inkább lehetőségnek. Kitágult a világ előttem. Kíváncsi voltam.
Egész éjszaka fenn voltunk egy nagy helyiségben az '56-os Forradalmi Ezred laktanyájában. Válogattak közöttünk, lehetett jelentkezni. Én vártam, míg végül a maradékot 82-es aknavetősnek sorolták be. Halvány gőzöm sem volt, hogy az mi. Beöltöztünk, aztán a körletben, ahol 27-en voltunk, a hátsó falnál választottam egy felső ágyat.
Másnap elkezdődött a kiképzés. Az őrnagy elvtárs, akit nem voltam képes megkedvelni, az első nap reggelén kiválasztotta azokat, akiknek valamelyik felmenője katonatiszt volt, s őket rögtön őrvezetőnek nevezték ki. Mi, a hatalmon lévő munkásosztály gyermekei jók voltunk bakának.
Már homályosulnak az emlékek, de összességében rendkívül hasznosnak véltem később a katonaságot. Én kollégistaként megszoktam, hogy tekintettel kell lenni a társakra, s hogy nem vagyunk egyedül. Ezt sokan - egyke gyermekként - nagyon nehezen tanulták meg.
Az étel szörnyű volt, a mákos tésztához is kenyeret ettünk. A folyamatos kiképzés megviselt, soha nem voltam sportos alkat. De egy idő után szabadidőmben lementem futni, könyvtárba jártam, s beszélgettünk egymással.
Mivel mindnyájan előfelvételisek voltunk, sokat beszéltünk irodalomról, könyvekről.
Itt kezdődött el valami. Itt jutottam társaim révén értékes irodalomhoz. Készült egy hosszú lista, amihez mindenki hozzáírt, megbeszéltük, s elkezdtük olvasni a könyveket. Knut Hamsun Éhség című könyvét soha nem olvastam el volna, ha nem ajánlják. S filmeket is hozattunk le, így némafilmeket a kezdetekből, s a harmincas évekből. Ehhez kaptunk engedélyt. Rádió csak a központi volt, a hírektől el voltunk zárva.
1974. március 15-re emlékszem, nem engedtek ki bennünket a körletből, egy tiszt állt az ajtóban, s megtiltotta, hogy a könyvtárba menjek. Akkor voltak Pesten a kokárdás tüntetések, de mi ezekről sem tudtunk.
Itt már próbálkoztam versírással, de szerencsére ezek eltűntek. Nem voltam birtokába a versírás ismeretének, csak a vágy élt bennem.
Végül emberpróbáló évnek gondolom azt az egy évet, de nem haszontalannak. Az emberré válás tanulásának a folyamatához hozzátartozott.
|
|
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
Címkék: összeszorítottam, szakközépiskola, történelemtanár, előfelvételisek, iskolaszereink, kollégistaként, haszontalannak, bevagoníroztak, tanulmányaimat, továbbtanulást, túljelentkezés, érdeklődésemet, magyartanárnőm, technológiáját, hozzátartozott, összességében, elvonatoztunk, szabadidőmben, szeptemberéig, megfosztották, laktanyájában, városismereti, szőnyeggyárba, hazaérkezésem, elhelyezkedni, beszélgettünk, munkásosztály, elbeszélgetés, kiválasztotta, gyakorlatilag, matematikából, válogathattak, szombathelyre, véletlenszerű, felvételiztem, homályosulnak, következő állomás, gimnáziumtól féltem, felvételi tájékoztatót, magam lábára, évet dolgoztam, jelentkezők közül, kicsit csúszik, kollégiumban csehszlovák, első félév, hosszú folyósóról, nagy hálóterem, teremben tanultunk, folyosón mindenkinek, esték voltak, hátsó lépcsőházzal, suliból gyakorlatilag, Időkapszula II, Rejtő Sándor Textilipari Szakközépiskola, Soproni Szőnyeggyárba, Rejtő Sándor Textilipari Technikum, Ratkó Józsefre, Bálint Mihály, Grábics Frigyesnek, Bella Istvánt, Szigethy Attilához, Talán Kocsis Lajosnak, Pécsi Tanárképző Főiskolára, Soproni Szőnyeggyár, Pécsi Tanárképző, Forradalmi Ezred, Knut Hamsun Éhség,
|
|