Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2011-12-30 11:56:06, péntek
 
   
  NEGYEDIK RÉSZ
A Plumet utcai idill és a
Saint-Denis utcai hősköltemény

ELSŐ KÖNYV
Néhány lapnyi történelem

I
Jól szabták ki

A történelem legkülönösebb és leginkább meghökkentő időszakai közé tartozik 1831 és 1832, az a két év, amely közvetlenül a júliusi forradalom után következik. Ez a két év úgy magaslik ki az előző és a következő évek közül, mint két hegység. Megvan bennük a forradalom fensége. Világosan láthatók bennük bizonyos szakadékok. A rendszerek, szenvedélyek és elméletek viharfellegeiben minduntalan felbukkannak és visszabuknak a társadalom tömegei, a civilizáció alapfalai, az egymásra tornyosuló és egymással összefüggő érdekek tömör tömbje, az ősi francia fejlődés százados körvonalai. Ezeket a felbukkanásokat és eltűnéseket nevezték "ellenállás"-nak és "mozgalom"-nak. Időközönként felragyog bennük az Igazság, az emberi lélek Napja.

Ez a jelentős időszak annyira elhatárolt, és hovatovább annyira távolodik tőlünk, hogy bízvást már most meghatározhatjuk főbb jellemvonásait.

Megkíséreljük.

A Restauráció olyanféle nehezen meghatározható fejlődési fokozat volt, amelynek alkotóelemei: a kifáradás, a zsibongás, a morajlás, az álmosság, a zűrzavar; nem egyéb ez, mint egy nagy nemzetnek új állomásra érkezése. Az ilyen időszakok sajátságosak, és megtévesztik a politikusokat, akik le akarják fölözni. Azzal kezdődnek, hogy a nemzet csak egyet kíván: nyugalmat; csak egyre szomjazik mindenki: a békére; csak egy a becsvágya: a jelentéktelenség. Ez magyarán annyi, mint: nyugalmas élet. Nagy eseményt, nagy veszedelmet, nagy kalandot, nagy embert hál' istennek eleget láttak, torkig vannak velük. Szívesen odaadnák Caesart Prusiasért[1] és Napóleont Yvetot[2] királyáért. "Ez volt aztán a pompás királyocska!" Hajnaltól fogva masíroztak, megérték egy hosszú és nehéz nap estéjét; az első útszakaszt Mirabeau-val tették meg, a másodikat Robespierre-rel, a harmadikat Bonapartéval; halálosan kimerültek. Mindenki aludni szeretne.

Minden elernyedt önfeláldozás, minden elaggott hősiesség, minden jóllakott becsvágy, minden összeharácsolt vagyon keres, követel, könyörög, sürget - mit? Pihenőhelyet. Megkapták. Birtokukba veszik a békét, a nyugalmat, a semmittevést; most aztán elégedettek. Mindazonáltal ezzel egy időben bizonyos tények jelentkeznek, alakot öltenek, és kopogtatnak az ajtón. Ezek a tények a forradalmakból és a háborúkból származnak, itt vannak, élnek, joguk van betelepedni a társadalomba, és be is telepednek; és a tények majdnem mindig csak kvártélymesterek és szálláscsinálók, akik csupán előkészítik a talajt az elveknek.

Ekkor egyszerre csak felfigyelnek az állambölcselők erre.

Pontosan abban az időben, amikor a kimerült emberek nyugalmat követelnek, a megmásíthatatlan tények biztosítékokat követelnek. A tényeknek ugyanannyit jelentenek a biztosítékok, mint az embereknek a nyugalom.

Biztosítékokat követelt Anglia a Stuartoktól a Protektor[3] után; biztosítékokat követelt Franciaország a Bourbonoktól a Császárság után.

Ezeket a biztosítékokat a kor kényszeríti ki. Meg kell adni őket. Az uralkodók "engedélyezik" ugyan, de valójában a tények ereje adja meg őket. Olyan mélységes és hasznavehető igazság ez, amelyet a Stuartok 1660-ban már ismertek, s amelyről a Bourbonoknak még 1814-ben sem volt sejtelmük.

Az az uralkodócsalád, amely Napóleon bukása után tért vissza Franciaországba, végzetes korlátoltságában azt hitte, hogy ő adta, és hogy azt, amit ő adott, vissza is veheti; hogy a Bourbon-ház az isteni jog birtokosa, Franciaország nem birtokosa semminek; és hogy a XVIII. Lajos alkotmányában megadott politikai jog nem volt egyéb, mint az isteni jognak egyik ága, amelyet a Bourbon-ház letépett és kegyelemből odaadott a népnek, de csak addig a napig, amikor majd a királynak úgy tetszik, hogy visszavegye. Mindazonáltal a Bourbon-háznak bosszúságot okozott ez az adományozás, és ebből megérezhette volna, hogy nem tőle származik.

Neheztelt a tizenkilencedik századra. Savanyú ábrázattal fogadta a nemzet mindenfajta nekilendülését. Hogy durva, vagyis népi és találó kiszólást használjunk: felhúzta az orrát. A nép észrevette.

Azt hitte, hogy erős, mert a Császárságot eltávolították előle, mint valami színházi díszletet. Nem vette észre, hogy őt magát is éppen így tolták a színpadra. Nem látta, hogy őt is az a kéz tologatja, amely eltávolította onnan Napóleont.

Azt hitte, hogy gyökeret vert, mivelhogy ő volt a múlt. Tévedett; beletartozott a múltba, de az egész múlt Franciaország volt. A francia társadalom gyökerei nem a Bourbonokba nyúlnak le, hanem a nemzetbe. Ezek a láthatatlan és szívós gyökerek nem egy családnak a jogát alkották, hanem egy nép történelmét. Mindennek volt gyökere, csak épp a trónnak nem.

A Bourbon-ház Franciaország számára történelmének nevezetes és vérző gócpontja volt, de már nem volt legfontosabb eleme sorsának és nélkülözhetetlen alapzata politikájának. Meglehettünk a Bourbonok nélkül, megvoltunk nélkülük huszonkét esztendeig; megszakadt a jogfolytonosság; sejtelmük sem volt róla. De hogy is lett volna sejtelmük róla éppen nekik, akik abban a képzelődésben ringatták magukat, hogy thermidor 9-én XVII. Lajos uralkodott, és hogy Marengo napján XVIII. Lajos uralkodott? A történelem őskora óta soha még uralkodók nem hunyták be ennyire a szemüket nyilvánvaló tények előtt és az isteni hatalomnak ama része előtt, amelyet a tények tartalmaznak és hirdetnek. Soha még az a földi igény, amelyet királyi jognak neveznek, nem tagadta ennyire az isteni jogot.

Ez a gyökeres tévedés indította ezt az uralkodócsaládot arra, hogy hozzányúljon az 1814-ben "engedélyezett" biztosítékokhoz, amelyeket engedményeknek minősített. Elkeserítő jelenség: a maga engedményeinek nevezte a mi vívmányainkat, és bitorlásnak bélyegezte a mi jogainkat.

A Restauráció, mikor úgy érezte, hogy ütött az óra - abban a meggyőződésben, hogy ő győzte le Bonapartét, és hogy gyökeret vert az országban, vagyis abban a hiszemben, hogy erős, és abban a hiszemben, hogy mélyen meggyökeresedett -, hirtelen döntött, és elvetette a kockát. Egyszer csak szembefordult Franciaországgal, és fölényes hangon tagadta a népjog és az emberi jog elvét, elvitatta a nemzettől a szuverenitást, a polgártól a szabadságot. Vagy más szavakkal: megtagadta a nemzettől azt, ami nemzetté tette, és a polgártól azt, ami polgárrá tette.

Ebből sarjadtak ki azok a hírhedt okmányok, amelyeket júliusi rendeleteknek szoktak nevezni.

A Restauráció megbukott.

Rászolgált a bukásra. De azért mondjuk meg: nem volt ízig-vérig ellensége a haladás minden formájának. Uralma alatt nagyszerű dolgok történtek.

A Restauráció alatt a nemzet rászokott a nyugodt vitatkozásra, amit nélkülözött a Köztársaság alatt, és a békebeli nagyságra, amit nélkülözött a Császárság alatt. A szabad és erős Franciaország biztató látvány volt Európa többi népének. Robespierre idején a forradalmat illette a szó; Bonaparte idején az ágyút illette a szó; XVIII. Lajos és X. Károly alatt végre az értelem jutott szóhoz. A viharnak vége szakadt, a fény újra kigyúlt. A szellem tiszta ragyogása remegett a derűs csúcsokon. Nagyszerű, gyümölcsöző és bűbájos látvány. Megélték, hogy tizenöt évig teljesen zavartalanul, teljesen hivatalosan érvényesültek azok a nagyszerű elvek, amelyek nagyon régiek a bölcselő szemében, de nagyon is újak az államférfi szemében: a törvény előtti egyenlőség, a lelkiismereti szabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság, minden rátermett ember alkalmazhatósága minden hivatalban! Így tartott ez egészen 1830-ig. A Bourbon-ház a civilizáció eszköze volt, amely összetört a gondviselés kezében.

A Bourbonok bukása csupa nagyszerűség, de ez nem belőlük sugárzott, hanem a nemzetből. Hidegvérrel hagyták ott a trónt, de nem kísérte őket köztisztelet; leereszkedésük a süllyesztőben nem olyanféle ünnepélyes elvonulás volt, ami mélabús meghatottságot hagy maga után a történelemben; nem volt ez sem I. Károly[4] kísérteties közömbössége, sem Napóleon sasvijjogása. Eltávoztak, s ezzel vége. Letették a koronát, és a dicsfényt sem tartották meg belőle. Méltóságosak voltak, de nem voltak fenségesek. Bizonyos mértékben méltatlanok voltak felséges balsorsukhoz. X. Károly, mikor Cherbourg-ba utazott,[5] egy kerek asztalt négyszögletesre vágatott: nyilván fontosabb volt neki a veszélyeztetett etikett, mint a monarchia bukása.

Ez a lealacsonyodás elszomorította a hű embereket, akik személy szerint szerették őket, és a komoly embereket, akik tisztelték a nemzetségüket. Maga a nép csodálatra méltó volt. A nemzet - amelyet egy napon afféle királyi zendülés fegyverrel támadott meg - olyan erősnek érezte magát, hogy fel sem háborodott. Védekezett, uralkodott magán, visszatett mindent a maga helyére: a kormányt a törvényes alapra, a Bourbonokat a száműzetésbe, és - sajnos - beérte ennyivel. Kivette az öreg X. Károly királyt a trónmennyezet alól, amely XIV. Lajost takarta, és kíméletesen letette a földre. Csak szomorún és óvatosan nyúlt királyi személyekhez. Nem egyetlen ember, nem is egynéhány ember, hanem - úgy látszik - Franciaország, az egész Franciaország, a győzelmes és győzelmétől megmámorosodott Franciaország idézte fel és érvényesítette az egész világ szeme láttára Guillaume de Vairnek[6] ama súlyos szavait, amelyeket a barikádok napja[7] után mondott: "Könnyű azoknak, akik megszokták, hogy a nagyurak kegyeiben sütkérezzenek, s miként a madár ágról ágra, a tönkrement nagyúrtól átlibbenjenek a dúsgazdaghoz, szemtelenül viselkedjenek balsors sújtotta uralkodójukkal; én viszont királyaimat mindig tisztelni fogom, bármi sorsban, különösképpen pedig balsorsukban."

A Bourbonok elnyerték tiszteletünket, sajnálkozásunkat azonban nem. Mint épp az imént említettük: balsorsuk nagyobb volt náluk. Elpárologtak a látóhatáron.

A júliusi forradalomnak azonnal támadtak barátai és ellenségei az egész világon. Egyesek lelkesen és örömmel siettek elébe, mások elfordultak tőle, ki-ki a jelleme szerint. Az első pillanatban Európa uralkodói - mint ennek a hajnalhasadásnak a baglyai - sértődötten és döbbenten behunyták a szemüket, és csak azért nyitották ki újra, hogy fenyegetőzzenek. Rémületük érthető, dühük megbocsátható. Ez a furcsa forradalom voltaképpen nem is volt megrázkódtatás; a legyőzött királyságot még azzal sem tisztelte meg, hogy úgy bánt volna vele, mint ellenségével, és vérét vette volna. A zsarnoki kormányzatoknak mindig az az érdeke, hogy a szabadság meggyalázza önmagát; az ő szemükben a júliusi forradalom abban hibázott, hogy félelmetes volt, de mérsékelt maradt. Egyébként sem nem berzenkedtek, sem nem áskálódtak ellene. A legduzzogóbbak, a legdühösebbek tisztelettel fogadták. Bármennyi bennük az önzés és a gyűlölködés, mégis bizonyos tiszteletet gerjesztenek bennük azok a tények, amelyekben megérezzük egy emberfölötti hatalom közreműködését.

A júliusi forradalomban diadalmaskodott a jog: leteperte a tényt. Tündöklő esemény.

A jog leteperte a tényt. Ezzel magyarázható az 1830-as forradalom mennydörgése, ezzel a mérséklete is. A győzelmes jognak nincs szüksége erőszakosságra.

A jog: az igazságosság és az igazság.

A jognak az a sajátossága, hogy örökre fennkölt és tiszta marad. Az a tény - még a látszólag igen fontos, még a kortársaktól igen szívesen fogadott tény is -, ha semmi más, csupáncsak tény, és ha csak éppen egy cseppnyi jog van benne, vagy talán egy szemernyi jog sincs, menthetetlenül arra van kárhoztatva, hogy az idők folyamán eltorzul, beszennyeződik, sőt félelmetessé válik. Ha valaki rövid úton meg akarja állapítani, milyen undorítóvá csúfulhat a tény, ha századok távlatában szemléljük, vegye szemügyre Machiavellit.[8] Machiavelli nem gonosz szellem, nem démon, írónak pedig sem nem hitvány, sem nem aljas, hanem semmi más, mint tény. Mégpedig nem csupán olasz tény, hanem európai tény, a tizenhatodik század ténye. De a tizenhetedik század erkölcsi eszményéhez viszonyítva undorítónak tűnik fel, és csakugyan undorító is.

A jognak és a ténynek ez a viaskodása azóta folyik, mióta társadalmak vannak. Befejezni ezt a párbajt, egybeforrasztani a tiszta eszmét az emberi valósággal, elérni, hogy békés úton átitassa a jog a tényt és a tény a jogot: íme, ezen munkálkodnak a bölcsek.



II
Rosszul varrták meg

De máson munkálkodnak a bölcsek, máson az ügyeskedők. Az 1830-as forradalom hamarosan megtorpant.

Mihelyt egy forradalom zátonyra fut, az ügyeskedők rávetik magukat a koncra.

Századunkban az ügyeskedők az "államférfi" rangot adományozták maguknak; úgyannyira, hogy az "államférfi" végül is szinte már jassz-szóvá vedlett. Csakugyan, ne feledjük, hogy ahol csak ügyeskedés van, ott feltétlenül megvan a jelentéktelenség. Tehát ez a szó: "az ügyeskedők", annyit jelent: "a középszerűek".

Éppúgy, mint ez a szó: "az államférfiak", néha egyértelmű ezzel a szóval: "az árulók".

Ha tehát hihetünk az ügyeskedőknek, az olyan forradalmak, mint a júliusi forradalom, átvágott ütőerek: azonnal el kell kötni őket. A túlságosan bőkezűen adományozott jog megrázkódtatást okoz. Továbbá: ha egyszer a jogot már biztosították, meg kell erősíteni az államot. Ha a szabadság megszilárdult, gondolni kell a hatalomra.

Itt még nem válnak külön a bölcsek az ügyeskedőktől, de már kezdenek bizalmatlankodni. A hatalom? Rendben van. De először is: mi a hatalom? Másodszor: kitől ered?

Az ügyeskedők mintha meg se hallanák ezt a csöndes ellenvetést, és folytatják mesterkedésüket.

E politikusok szerint - akik leleményesen tudják kényszerűségnek álcázni haszonnal kecsegtető elképzeléseiket - egy népnek, ha olyan földrészen él, amely csupa monarchiából áll, forradalom után a legsürgősebb teendője uralkodóházról gondoskodni. Ezen a módon, hangoztatják, forradalma után békét nyerhet, vagyis időt, hogy bekötözze sebeit, és kijavítsa házát. Az uralkodóház leplezi az állványzatot, és álcázza a hadikórházat.

Csakhogy nem mindig könnyű uralkodóházat keríteni.

Szükség esetén akármelyik tehetséges ember, sőt akármelyik jöttment szerencsefi is megfelel királynak. Tessék: az előbbi esetre ott van Bonaparte, az utóbbira Iturbide.[9]

De nem akármelyik jöttment család alkalmas uralkodóháznak. Elengedhetetlen, hogy az ilyen család bizonyos mértékben ősrégi legyen, mert a sokszázados patinát sehogy sem lehet rögtönözni.

Az "államférfiak" szempontjából - magától értetődik: minden néven nevezendő fenntartással - forradalom után milyen is hát a belőle kikerült király? Lehet forradalmár, és hasznos is, ha az, vagyis ha személyesen részt vett ebben a forradalomban, ha lendített rajta, ha szégyent vallott, vagy kitüntette magát, ha köze volt a hóhérbárdhoz, vagy kardot forgatott benne.

Milyen legyen az uralkodóház? Feltétlenül legyen nemzeti, vagyis tartózkodón forradalmár, nem azon a réven, hogy hőstetteket hajtott végre, hanem azon a réven, hogy elfogadott bizonyos eszméket. Egyik alkotóeleme legyen a múlt, tehát legyen történelmi; másik alkotóeleme legyen a jövő, tehát legyen rokonszenves.

Mindez megmagyarázza, mért elégszenek meg az első forradalmak azzal, hogy találnak egy embert, akár Cromwell az, akár Napóleon; s hogy a későbbi forradalmak mért akarnak mindenáron uralkodóházat találni, akár a Braunschweig-ház az, akár az Orléans-ház.

A királyi házak olyanok, mint azok az indiai fügefák, amelyeknek ágai sorra a földig hajolnak, gyökeret vernek benne, és mindegyikből fügefa lesz. Minden ágból lehet uralkodóház. Ennek egyetlen feltétele, hogy lehajoljon a népig.

Ez az ügyeskedők elmélete.

Íme tehát a nagy művészet: a sikert egy kissé katasztrófának álcázni, hogy haszonélvezői reszkessenek is tőle; minden valóságos lépést félelemmel fűszerezni; az átmenet ívét addig hajlítani, amíg meg nem lassúdik a haladás; elvenni ennek a hajnalhasadásnak a jó ízét, lehűteni és csökkenteni a lelkesedés izzását, lekerekíteni a hegyes sarkokat és a karmokat, tompítani a diadalt, leplezgetni a jogot, a népóriást flanelbe pólyázni, és minél előbb ágyba dugni, ezt a duzzadt egészséget diétára kényszeríteni, Herkulest lábadozóként kezelni, a történelmi eseményt kibúvókkal felhígítani, ezt a herbateával föleresztett nektárt kínálni az eszményre sóvárgó léleknek, mindenáron gáncsot vetni a túlságosan nagy sikernek, ellenzővel körülbástyázni a forradalmat.

1830 gyakorlatilag érvényesítette ezt az elméletet, amelyet Angliában már 1688-ban[10] alkalmaztak.

1830 a félúton megállított forradalom. Fél-haladás, majdnem-jog. Márpedig a logika lefitymálja a "körülbelül"-t, pontosan úgy, ahogy a nap lefitymálja a gyertyát.

Ki állítja meg a forradalmakat félúton? A polgárság.

Miért?

Mert a polgárság nem más, mint a kielégült igény.

Tegnap még étvágy volt ma jóllakottság, holnap csömör lesz.

Az 1814-es, Napóleon utáni jelenség megismétlődött 1830-ban, X. Károly után.

A polgárságot, alaptalanul, osztállyá akarták avatni. Pedig a polgárság egész egyszerűen a nép elégedett része. A polgár az az ember, akinek most már van ideje arra, hogy leüljön. Csakhogy egy szék nem kaszt.

Viszont ha az ember a kelleténél hamarább akar leülni, ezzel meg is állíthatja az emberi nem haladását. A polgárság gyakran elkövette ezt a hibát. De azért, mert hibát követ el, még nem osztály. Az önzés nem szempont a társadalom osztálytagozódásában.

Egyébként - méltányosnak kell lenni még az önzéshez is - a nemzetnek az a része, amelyet a polgárságnak neveznek, az 1830-as megrázkódtatás után nem olyan állapotra sóvárgott, ami holmi tunyasággal és közömbösséggel összehabart tétlenség, amiben van egy adag szégyenérzet is; nem alvás volt, amelybe a pillanatnyi önfeledtség révén szabad útjuk van az álmoknak; ez a megállás volt. A "megállás" szó kettős - különös és szinte ellentmondó - értelmet hordoz: a menetelő csapat, vagyis a mozgás értelmét; és az állomás, vagyis a megpihenés értelmét.

A megállás az erők felfrissítése; fegyveres és éber pihenés; bevégzett tény, amely őrszemeket állít fel, és résen áll. A megállás feltétele, hogy harcolni kellett tegnap, és harcolni kell holnap is.

Ez a választófal 1830 és 1848 közt.

Azt, amit most harcnak neveztünk, nevezhetjük haladásnak is.

Tehát a polgárságnak is, az államférfiaknak is olyan emberre volt szükségük, akiben megtestesült ez a szó: megállás. Egy Ámbátor-Mivelhogyra. Egy sokoldalú egyéniségre, aki jelent forradalmat is, jelent állandóságot is, más szavakkal: aki megszilárdítja a jelent úgy, hogy kézzelfogható módon össze tudja egyeztetni a múltat a jövővel.

Ezt az embert csalhatatlanul elő is kerítették. Lajos Fülöp orléans-i herceg volt a neve.

A 221 képviselő[11] királlyá tette Lajos Fülöpöt. Lafayette[12] vállalta a királyavatást. Ezt ő az elképzelhető legjobb köztársaságnak nevezte. A párizsi városháza[13] helyettesítette a reimsi székesegyházat.[14]

Fél trónus felállítása a tökéletes trón helyébe: ez volt "1830 műve".

Mikor aztán az ügyeskedők mindent elvégeztek, kiderült megoldásuk óriási hibája. Mindez az abszolút jog ellenére történt. Az abszolút jog felcsattant: Tiltakozom! Aztán - ijesztő fordulat - visszaenyészett a homályba.



III
Lajos Fülöp

A forradalmaknak rettenetes a karjuk, és szerencsés a kezük; keményen sújtanak, és jól választanak. Majdnem mindig van bennük elegendő gondviselésszerű tisztánlátás ahhoz, hogy talpra essenek, még akkor is, ha fogyatékosak, eltorzultak és elkorcsosultak, és akkor is, ha holmi csenevész forradalommá zsugorodnának, mint az 1830-as forradalom. Megfogyatkozásuk sohasem lemondás.

De azért ne dicsekedjünk túlságos hangosan; még a forradalmak is tévednek, és mi már nem egy súlyos tévedést értünk meg.

Térjünk vissza 1830-ra. 1830-nak eltévelyedésében is szerencséje volt. Abban az újjászervezésben, amely a hamvába holt forradalom után rendnek nevezte magát, a király többet ért, mint a királyság. Lajos Fülöp kivételes ember volt.

Olyan ember volt az apja,[15] akinek a történelem bizonyára enyhítő körülményeket ír javára, de valamint ez az apa rászolgált a megrovásra, a fia éppúgy rászolgált a megbecsülésre; megvolt benne minden emberi erény, és volt többrendbeli politikai erénye is; gondosan óvta egészségét, vagyonát, személyét, üzleteit; ismerte egy percnek az értékét, de egy egész évnek az értékét nem mindig; józan, jókedvű, tapintatos, türelmes; derék bácsi és derék uralkodó; tiszta házaséletet élt, és palotájában külön lakájokat bízott meg azzal, hogy megmutassák a polgároknak a hitvesi ágyat; a szabályos hálószoba mutogatása hasznosnak bizonyult az idősebb ág régi, botrányosan nyilvános törvénytelen viszonyai után; minden európai nyelvet ismert és beszélt, s ami még nagyobb ritkaság, minden érdek minden nyelvét; csodálatra méltó képviselője a "középosztálynak", de kimagaslott belőle, és minden tekintetben nagyobb volt nála; kiváló szellem volt, s bár megbecsülte a vért, amelyből sarjadt, önmagát a maga belső értéke szerint minősítette, s még a nemzetsége kérdésében is egészen egyéni volt: kijelentette, hogy ő nem Bourbon, hanem Orléans; tökéletes királyi herceg volt, amíg csak a "fenséges" címet viselte, de vérbeli polgárrá vált, mihelyt "felséges" úr lett belőle; a nyilvánosság előtt szószátyár, bizalmas körben szűkszavú; a rossz nyelvek szerint zsugori volt, de ez sohasem bizonyult rá, tulajdonképpen olyan garasoskodó volt, aki mégis könnyen szórja a pénzt, ha kedve szottyan rá, vagy ha kénytelen vele; irodalmilag művelt, ám alig volt irodalmi érzéke; nemesúr, de nem lovag; egyszerű, nyugodt és erős; családja és háza imádta; elbűvölő társalgó; mint államférfi józan, hidegszívű, a pillanatnyi érdek rabja, mindig szél iránt hajózott, gyűlölködésre is, háládatosságra is képtelen, irgalmatlanul mellőzte a középszerűeket a tehetségesek kedvéért, parlamenti többségeivel ügyesen letorkolta azt a sok titokzatos összefogást, ami tompán morajlik a trónusok alatt; közlékeny, néha vigyázatlanul közlékeny, de még ebben a vigyázatlanságban is csodálatosan ügyes; találékonyan termelte a kibúvókat, az arcokat és álarcokat; Franciaországot Európával ijesztgette, Európát Franciaországgal; vitathatatlanul szerette hazáját, de még ennél is jobban a családját; többre tartotta az uralkodást a tekintélynél és a tekintélyt a méltóságnál; ebben a magatartásban az a szomorú, hogy - mivel a siker az istene - megengedi az alattomoskodást, és nem utasítja el mereven az aljasságot, viszont az a hasznos benne, hogy megóvja a politikát az erőszakos megrázkódtatásoktól, az államot az összeroppanástól és a társadalmat a katasztrófáktól; aprólékos, hibátlan, éber, óvatos, eszes, fáradhatatlan; néha ellentmondásokba keveredett, és meghazudtolta önmagát; szembeszállt Ausztriával Anconában, szívósan viaskodott Angliával Spanyolországban, bombázta Anvers-t, és kártérítést fizetett Pritchardért;[16] meggyőződéssel énekelte a Marseillaise-t; érzéketlen volt a csüggedés, a fáradtság, a szépség és az eszmény tisztelete, a merész bőkezűsködés, a légvárak, az agyrémek, a harag, a hiúság, a félelem iránt; megvolt benne az egyéni vakmerőség minden változata; tábornok Valmynál, közlegény Jemmapes-nál;[17] nyolcszor követtek el merényletet ellene, mindig csak mosolygott; vitéz, mint egy gránátos, bátor, mint egy gondolkodó; csak egy európai megrázkódtatás lehetősége nyugtalanította, a nagy politikai kalandokra alkalmatlan volt; életét mindig hajlandó volt kockára vetni, művét soha; akaratát befolyásolásnak álcázta, hogy inkább szellemi fölényével vívja ki az engedelmességet, nem pedig királyi tekintélyével; tudott megfigyelni, nem tudott megérezni, nemigen figyelte az emberek esze járását, de értett az emberekhez, vagyis mindenáron látni akart, hogy véleményt alkothasson; eleven és borotvaéles ész, gyakorlati bölcsesség, szónoki készség, bámulatos emlékezőtehetség; abban az egyetlen tulajdonságában hasonlított Caesarhoz, Nagy Sándorhoz és Napóleonhoz, hogy szüntelenül az emlékezetéből merített; tudta a tényeket, a részleteket, az időpontokat, a tulajdonneveket, ügyet sem vetett a tömeg szándékaira, szenvedélyeire, különféle hajlamaira, az emberek belső sóvárgásaira, rejtett és homályos háborgásaira, egyszóval mindarra, amit a lélek láthatatlan áramlatainak nevezhetnénk; a kiváltságosak szívesen fogadták, de a földalatti Franciaországnak alig-alig volt rokonszenves; ravaszkodással úszta meg, túlságosan kormányzott, és nem eléggé uralkodott; maga volt a miniszterelnöke önmagának; kitűnően tudott jelentéktelen valóságokból gátat emelni végtelen eszmék elé; a civilizáció, a rend és szervezés igazi alkotótehetsége holmiféle civakodó és kötekedő hajlammal keveredett benne, alapítója és képviselője egy uralkodóháznak; félig Nagy Károly, félig ügyvéd; jelentékeny és eredeti személyiség, olyan fejedelem, aki értette a módját, hogy Franciaország nyugtalankodása ellenére is kezébe vegye a kormányt, és Európa féltékenykedése ellenére is biztosítsa uralmát: Lajos Fülöpöt századának kimagasló férfiai közt fogják emlegetni, és a történelem leghíresebb uralkodói közé soroznák, ha csak egy kissé is szerette volna a dicsőséget, s ha legalább annyi érzéke lett volna a nagysághoz, mint amennyi érzéke volt a hasznoshoz.

Lajos Fülöp szép férfi volt, és öregen is bájos maradt, a nemzetnek nem mindig volt kedvére való, de a tömegnek mindig tetszett. Adottság volt benne ez a varázs. Hiányzott belőle a fenség; nem viselt koronát, ámbár király volt; sem ősz hajat, ámbár öreg volt. Modora a régi rendszerre vallott, életmódja az újra; a nemesember és a polgár vegyüléke: ez illett 1830-hoz; Lajos Fülöp volt a trónra jutott átmenet; megtartotta a régi helyesírást és a régi kiejtést, és az új gondolatok szolgálatába állította; szerette Lengyelországot és Magyarországot, de les Polonais helyett les Polonois-t írt, és az Hongrois-t (ongroá) így ejtette ki: Hongrais (ongré). A nemzetőrség egyenruháját hordta, mint X. Károly, és a becsületrend szalagját, mint Napóleon.

Keveset járt misére, vadászatra egyáltalán nem, az Operába soha. Sekrestyések, kutyapecérek és táncosnők sohasem tudták levenni a lábáról; ez hozzájárult polgári népszerűségéhez. Nem volt udvartartása. Esernyővel a hóna alatt járt sétálni, és az esernyő sokáig egyik alkotóeleme volt dicsőségének. Egy kicsit kőműves volt, egy kicsit kertész és egy kicsit orvos; eret vágott egy postakocsison, aki leesett a lováról; Lajos Fülöp éppúgy mindig magával vitte a sebészkését, mint III. Henrik[18] a tőrét. A royalisták kicsúfolták ezt a nevetséges királyt, aki elsőnek ontott vért azért, hogy gyógyítson.

Azokból a vádakból, amelyekkel a történelem Lajos Fülöpöt illeti, le kell vonni valamit; van bennük olyan, ami a királyság rovására esik, van, ami a kormány rovására esik, és van, ami a király rovására esik; mind a három számoszlop egészen más összeget ad. A demokratikus jogok elkobzása, a haladás másodsorba szorítása, az utcai tüntetések erőszakos elnyomása, a felkelések katonai letiprása, a zendülés vérbe fojtása, a Transnonain utcai mészárlás,[19] a haditörvényszékek, a valóságos ország felszívódása a hivatalos országba, osztozkodás a kormányzáson háromszázezer kiváltságossal:[20] mindez a királyság rovására esik; a kormány rovására esik Belgium bekebelezésének visszautasítása, Algír túlságosan kegyetlen meghódítása - barbárokra valló, művelt néphez méltatlan hódítás, mint az angoloké Indiában -, az Abd-el-Kadernek[21] tett eskü megszegése, Blaye és Deutz[22] megszerzése, Pritchardért kártérítés fizetése; a király rovására esik inkább családi, mint nemzeti politikája.

Ha végrehajtjuk a kivonást, a király felelőssége - mint nyilván látható - csökken.

Nagy hibája íme ez: igénytelen volt Franciaország nevében.

Miből ered ez a hibája?

Mondjuk meg.

Lajos Fülöpben a király rovására túltengett a családapa; ez a kotlás egy családon, amelyből uralkodóházat akar kikölteni, mindentől megriad, és nem tűri, hogy megzavarják; innen ismételten tanúsított félénksége: ez sehogy sem volt ínyére annak a népnek, amelynek polgári hagyományában ott volt július 14-e, katonai hagyományában pedig Austerlitz.

Különben - ha elvonatkoztatunk az országos kötelességektől, amelyeket elsősorban kell teljesíteni - Lajos Fülöpnek ezt a családjára pazarolt határtalan szeretetét a családja meg is érdemelte. Ez a családi kör csodálatra méltó volt. Erények és tehetségek egyesültek benne. Lajos Fülöp egyik leánya, Marie d'Orléans,[23] a művészetben örökítette meg nevét, mint ahogy Charles d'Orléans[24] a költészetben. A maga lelkét fejezte ki abban a márványszoborban, amelynek a Jeanne d'Arc nevet adta. Lajos Fülöp két fia ezt a hazug dicséretet csalta ki Metternichből: "Olyan fiatalemberek ezek, amilyeneket ritkán lát az ember, s olyan hercegek, amilyeneket sohasem lát."

Íme, kendőzés nélkül, de egyúttal befeketítés nélkül ez az igazi Lajos Fülöp.

Lajos Fülöpnek 1830-ban az volt a szerencséje, hogy Égalité herceg volt, hogy magában hordta a Restauráció és a forradalom ellentmondását, hogy megvolt benne a nyugtalanító forradalmár jelleg, ami az uralkodóban megnyugtatóvá enyhül; soha még ember nem illeszkedett hozzá tökéletesebben egy eseményhez; egymásba olvadtak, és megtörtént a megtestesülés. Lajos Fülöp a megtestesült 1830. Sőt mi több: mellette szólt a száműzetés, ez a főbenjáró jogcím a trónra. Száműzött volt, hontalan szegény. A maga munkájából élt. Franciaország leggazdagabb hercegi uradalmainak ez a haszonélvezője Svájcban eladott egy gebét, hogy ennivalót szerezzen. Reichenauban számtanleckéket adott, Adélaide nővére pedig hímzéssel és varrással foglalkozott. Hogy a királyhoz ilyen emlékek fűződnek, az megmámorosította a polgárságot. Saját kezűleg szedte szét a Mont-Saint-Michel[25] utolsó vasketrecét, amelyet XI. Lajos építtetett, és XV. Lajos használt. Bajtársa volt Dumourieznek,[26] barátja Lafayette-nek; tagja volt a jakobinusok klubjának; Mirabeau vállon veregette; Danton így szólította meg: Fiatalember! 1793-ban, huszonnégy éves korában, mikor "Chartres úr" volt a neve, a Konvent egyik kis sötét páholyában tanúja volt XVI. Lajos perének, akit igazán helyesen neveztek így: "Ez a szegény zsarnok." Tanúja volt a forradalom elvakult tisztánlátásának, amely a királlyal a királyságot s a királysággal a királyt összetörte, s miközben az eszmét vadul megsemmisítette, észre sem vette az embert, tanúja volt a bíráskodó nemzetgyűlés tomboló viharának, amelyben a felháborodott nép vallatta Capet-t,[27] s ez nem tudott mit felelni; tanúja volt a királyi fej rémült és ijesztő remegésének ebben a gyászos orkánban, tanúja volt: hogy ebben a katasztrófában viszonylag mindenki ártatlan, az is, akit elítélnek, azok is, akik elítélték; mindezt látta, ezt az egész őrjöngést végignézte; látta, hogy évszázadok megjelennek a Konvent korlátja előtt; látta a véletlenül felelőssé tett XVI. Lajos mögött fölmeredni a homályban a félelmetes vádlottat, a monarchiát; s örökre lelkébe vésődött a szorongó rémület az efféle rettenetes népi ítélkezéstől, amely majdnem éppoly személytelen, mint az Isten ítélkezése.

A forradalom úgy belevésődött lelkébe, hogy az egészen csodálatos volt. Emlékezete szinte eleven lenyomata volt ezeknek a történelmi éveknek, percről percre. Egyszer olyan tanú előtt, akiben lehetetlen kételkednünk, az alkotmányozó nemzetgyűlés betűrendes névjegyzékének egész A betűjét emlékezetből kiigazította.

Lajos Fülöp a nappali világosság királya volt. Uralkodása alatt szabad volt a sajtó, szabad volt a szószék, szabad volt a lelkiismeret és a szó. A szeptemberi törvények átlátszók. Ámbár tudta, hogy a világosság menthetetlenül szétporlasztja a kiváltságokat, mégis otthagyta trónját a világosság ragyogásában. A történelem számon tartja majd ezt a becsületességét.

Lajos Fülöp, mint minden olyan személyiség, aki már lelépett a történelem színpadáról, az emberi lelkiismeret ítélőszéke előtt áll. Perét még csak az első fokon tárgyalják.

Még nem ütött az az óra, amikor a történelem tisztelettel és szabadon beszélhet majd róla; még nincs itt az ideje, hogy jogerős ítéletet hirdessen a királyról; Louis Blanc,[28] a szigorú és kiváló történetíró újabban maga is enyhített régebbi ítéletén; Lajos Fülöpöt az a két meghatározhatatlan tényező választotta meg, amelyeket így nevezünk: a 221-ek és 1830, vagyis egy csonka parlament és egy csonka forradalom; abból a magas szempontból, amelyet a filozófiának alkalmazni kell, mindenképpen csak úgy mondhatunk róla ítéletet már most, mint a fentebb mondottaktól kiderül, ha az abszolút demokratikus elv nevében bizonyos fenntartásokkal élünk; az abszolút elv szemében minden csak bitorlás, két jog kivételével: egyik az emberi jog, másik a népjog; de ezekkel a fenntartásokkal máris mondhatunk annyit, hogy mindent összevéve Lajos Fülöp, ha bármiképpen vizsgáljuk, akár önmagában, akár az emberi jóság szempontjából, a legkülönb uralkodók közé sorolható, akik valaha is trónra jutottak - hogy a régi történetírásnak ezt az ódon kifejezését használjuk.

Mi vall ellene? Éppen ez a trón. Vonjátok ki Lajos Fülöpöt, a királyt, megmarad az ember. Mégpedig jó ember. Néha olyan jó, hogy ámulatba ejt. Legsúlyosabb gondjai közepette, miután naphosszat viaskodott az egész európai diplomáciával, este visszavonult lakosztályába, fáradtságtól kimerülten, álmosságtól ernyedten, és ott, nem is egyszer, vajon mivel foglalkozott? Elővett egy iratcsomót, hogy felülvizsgáljon valami bűnügyet, mert úgy gondolta, hogy nem csekélység ugyan dacolni Európával, de még ennél is jóval fontosabb ügy megmenteni egy embert a vérpadtól. Igazságügy-miniszterének konokul egy tapodtat sem engedett; elszántan, lépésről lépésre harcolt a guillotine miatt főállamügyészekkel, ezekkel a törvénykereplőkkel, mert így emlegette őket. Néha-néha a felhalmozódott iratcsomók beborították egész asztalát, valamennyit áttanulmányozta; gyötrelmes lett volna neki sorsukra hagyni ezeket a szerencsétlen elítélt embereket. Egyszer azt mondta annak a tanúnak, akit az imént említettünk: "Ma éjjel hetet mentettem meg." Uralkodásának első éveiben a halálbüntetés úgyszólván el volt törölve, és a vérpad felállítását erőszakkal csikarták ki a királytól. Mivel a Grève tér az idősebb ággal együtt megszűnt, polgári Grève teret rendeztek be a Saint-Jacques-sorompónál; a "gyakorlati érzékű emberek" szükségesnek tartottak egy félig-meddig királyi guillotine-t; ez is egyik győzelme volt Casimir Périer-nek - aki a polgárság korlátoltságát képviselte - Lajos Fülöpön, aki a polgárság szabadelvűségét képviselte. Lajos Fülöp saját kezűleg jegyzetezte Beccaria könyvét. Fieschi[29] merénylete után így kiáltott fel: "Milyen kár, hogy nem sebesültem meg! Megkegyelmezhettem volna neki!" Más alkalommal - némi célzással minisztereinek sok makrancoskodására - egy politikai elítélt[30] ügyében, aki korunk egyik legnemesebb egyénisége, ezt írta: "Elvileg kegyelmet adtam neki, már csak az a dolgom, hogy kieszközöljem." Lajos Fülöp szelíd volt, mint IX. Lajos, és jó, mint IV. Henrik.

Márpedig szerintünk a történelemben - ahol fehér holló a jóság - az, aki jó volt, szinte háttérbe szorítja azt, aki nagy volt.

Mivel Lajos Fülöpöt egyesek szigorúan ítélték meg, mások talán kíméletlenül, egészen magától értetődik, hogy az az ember - ma már ő is kísértet -, aki ismerte ezt a királyt, mellette vall a történelem ítélőszéke előtt, akármilyen ez a tanúvallomás, kétségtelenül és mindenekfelett tárgyilagos; az a sírfelirat, amelyet halott fogalmazott, őszinte; egyik szellemalak kényszerítheti a másik szellemalakot; együtt vannak a síri homályban, s ez jogot ad nekik arra, hogy magasztalják egymást; és nemigen kell tartani attól, hogy két száműzött sírja felett valaha is ezt mondhatnánk: "Ez itt agyondicsérte a másikat."



IV
Repedések az alapfalon

Akkor, amikor az a dráma, amelyet előadunk, beletorkollott a Lajos Fülöp uralkodásának elejét beborító tragikus fellegek sűrűjébe, útját kellett vágnunk minden félreértésnek, és feltétlenül ki kellett fejtenünk ebben a könyvben véleményünket erről a királyról.

Lajos Fülöp erőszak nélkül, közvetlen személyes közreműködés nélkül szerezte meg a királyi hatalmat, forradalmi fordulat révén, amelynek persze semmi köze sem volt a forradalom valóságos céljához, amelyben azonban ő, az orléans-i herceg, semmit sem kezdeményezett személyesen. Született herceg volt, s választott királynak hitte magát. Ezt a megbízatást nem ő maga adományozta magának; nem is ragadta magához erőszakkal; fölajánlották neki, s ő elfogadta; abban a kétségtelenül téves meggyőződésben, de mégis abban a meggyőződésben, hogy a fölajánlás jogszerű volt, elfogadni pedig kötelessége volt: ennélfogva teljes jóhiszeműséggel birtokolja. Nos, mivel Lajos Fülöp jóhiszemű volt a birtoklásban, és a demokrácia is jóhiszemű volt a támadásában, nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy a társadalmi harcok kapcsán fölmerült rengeteg borzalom nem írható sem a király, sem a demokrácia rovására. Elvek összeütközése olyan, mint elemek összeütközése. Az óceán védelmezi a vizét, az orkán védelmezi a levegőjét; a király védelmezi a királyságát, a demokrácia védelmezi a népet; a relatív - ez a monarchia - szembehelyezkedik az abszolúttal - ez a Köztársaság; a társadalom vérzik ebben a küzdelemben, de ami ma szenvedést okoz neki, az későbben javára válik; és itt semmi esetre sem szabad megróni; éppen a küzdő feleket, mert a kettő közül az egyik nyilván téved; a jog nem olyan, mint a rhodosi kolosszus,[31] hogy két lábával két partra támaszkodik, egyikkel a Köztársaságra, másikkal a királyságra; oszthatatlan, és csak az egyik oldalon állhat; de azok, akik tévednek, őszintén tévednek, a vak éppúgy nem bűnöző, mint ahogy a vendée-i felkelő nem rabló. Ennélfogva ezeket a borzalmas összeütközéseket csakis a dolgok végzetességének tulajdoníthatjuk. Bármekkorák ezek a megrázkódtatások, velük jár, hogy az egyén nem felelős értük.

Kerekítsük ki ezt a beszámolónkat.

Az 1830-as kormány azonnal nehéz helyzetbe került. Csak tegnap született, és már másnap harcra kényszerült.

Alighogy átvette a hatalmat, a frissen megalapozott és még nem eléggé szilárd júliusi berendezkedésen máris mindenütt megmutatkoztak a széthúzás alig észrevehető hullámzásai.

Másnap megszületett az ellenállás; sőt az is meglehet, hogy már előző este megkezdődött.

Az acsarkodás hónapról hónapra erősödött, előbb néma volt, aztán megjött a hangja.

A júliusi forradalmat, amelyet Franciaországon kívül nem valami szívesen fogadtak a királyok, Franciaországban, amint mondottuk, különösképpen magyarázták.

Isten az eseményekben nyilvánítja ki akaratát az embereknek: titokzatos nyelven írt homályos szent szöveg ez. Ezt az emberek azon nyomban lefordítják: ezek a fordítások elnagyoltak, pontatlanok, teli vannak hibákkal, kihagyásokkal és értelmetlenségekkel. Nagyon kevés ember érti meg az isteni nyelvet. A legeszesebb, a legnyugodtabb, a legmélyebben gondolkodó emberek lassan fejtik meg, s mire elkészülnek a szöveggel, a feladatot már régen elvégezték: már húsz fordítás is van forgalomban. Minden fordításból párt keletkezik, s minden félreértésből pártütés; s mindegyik párt azt hiszi, hogy csak az ő birtokában van a hiteles szöveg, s minden felekezet azt hiszi, hogy csak az övé a világosság.

Gyakran a hatalom maga is csak pártütés.

A forradalmakban vannak olyanok, akik az ár ellen úsznak: ezek a régi pártok.

A régi pártok az Isten kegyelméből való jogfolytonosságot vallják; szerintük a forradalmak a lázadás jogából keletkeznek, tehát nekik is joguk van fellázadni a forradalmak ellen. Tévednek. Mert a forradalmakban nem a nép a lázadó, hanem a király. Forradalom: a lázadásnak pontosan az ellenkezője. Mivel minden forradalom természetes beteljesülés, önmaga igazolja saját törvényességét, amelyet holmi álforradalmárok csúffá tesznek néha, azonban megmarad, ha beszennyezik is, tovább él, ha vérrel befröcskölik is. A forradalmak nem véletlenül, hanem szükségszerűen robbannak ki. A forradalom megtérés az alakoskodásból a valóságba. Van, mert lennie kell.

A régi legitimista pártok szüntelenül rohamozták az 1830-as forradalmat, mindazzal a szenvedéllyel, ami a hamis okoskodásból csak kitörhet. A tévedések pompás lövedékek. Ügyesen azon a ponton találták el a forradalmat, ahol sebezhető volt, ahol védtelen volt a páncélja, ahol hibás volt a logikája; ezt a forradalmat a királypártiságban támadták. Odakiáltották neki: "Forradalom, mire való ez a király?" A pártütők olyan vakok, akik pontosan céloznak.

Ugyanez a kiáltás fölcsattant a köztársaságiak oldalán is. De az ő részükről logikus volt ez a kiáltás. Ami vakság volt a legitimistáknál, tisztánlátás volt a demokratáknál. 1830 semmit sem adott a népnek. A felháborodott demokrácia fel is hánytorgatta neki ezt.

Rohamozta a múlt, rohamozta a jövő: így vergődött a kettő közt a júliusi államszervezet. A pillanatot jelentette, miközben egyfelől a monarchikus századokkal küszködött, másfelől az örökkévaló joggal.

És mindennek a tetejébe 1830 - mivel már nem forradalom volt, hanem monarchiává vedlett - kénytelen volt Európához igazodni. A béke fenntartása csak növeli a bonyodalmakat. A kikényszerített összebékülés gyakran terhesebb a háborúnál. Ebből a mindig elnémított, de mindig morajló fojtott viaskodásból született meg a fegyveres béke, az önmagára is gyanakvó civilizációnak, ez a költséges megoldása. A júliusi királyság, bár sehogy sem volt ínyére, ott hányta-vetette magát az európai kormányok forgatagában. Metternich szívesen rövidebbre fogta volna a kantárszárát. Franciaországban azonban a haladás ösztökélte, s Európában ő maga ösztökélte a maradi monarchiákat. Húzták, húzott.

Ezalatt bent az országban elszegényedés, proletariátus, munkabér, nevelés, büntetőjog, prostitúció, nőkérdés, gazdagság, nyomor, termelés, fogyasztás, elosztás, árucsere, pénz, hitel, tőkejog, munkajog, mindezek a kérdések egyszerre tornyosultak a társadalom feje fölé, félelmetesen, mintha máris rázuhannának.

A tulajdonképpeni politikai pártokon kívül másféle mozgolódás is jelentkezett. A demokratikus erjedéssel együtt járt a filozófiai erjedés. A legműveltebbek éppen annyira megzavarodtak, mint a tömeg; másképpen, de éppannyira.

A gondolkodók szemlélődtek, s eközben a talaj, vagyis a forradalmi eszmeáramlatokkal átitatott nép meghatározhatatlan görcsös rángásokban remegett alattuk. Ezek az álmodozók, egyesek magányosan, mások csoportokban, majdnem hogy közösségekbe egyesülten, a társadalmi kérdéseket feszegették, békésen, ám alaposan; rideg vájárok nyugodtan fúrták tárnáikat egy vulkán mélyében, ügyet se vetettek a döngő földrengésekre és a ködösen fölsejlő tüzekre.

Ez a nyugalom egyik legszebb jelensége volt ennek az izgatott korszaknak.

Ezek a férfiak átengedték a politikai pártoknak a jogok ügyét; ők maguk a boldogság kérdésével foglalkoztak.

Az emberi jólétet akarták kicsikarni a társadalomból.

Az anyagi kérdéseket, a földművelés, az ipar, a kereskedelem kérdéseit szinte a vallás rangjára emelték. A civilizációban, amilyenné kis részben az Isten, javarészt az ember révén alakult, az érdekek úgy keverednek, tömörülnek és vegyülnek, hogy valósággal kemény sziklává sűrűsödnek, bizonyos dinamikai törvényszerűséggel, amit türelmesen tanulmányoznak a nemzetgazdászok, a politikának ezek a geológusai.

Ezek a férfiak - akik különféle elnevezések alatt csoportosultak, akiket azonban mind a "szocialista" fajtanévvel[32] lehet megjelölni - vállalták, hogy megfúrják ezt a sziklát, és az emberi boldogság élővizét fakasztják belőle.

A vérpad kérdésétől a háború kérdéséig mindent felölelt a tevékenységük. Az emberi joghoz, amelyet a francia forradalom meghirdetett, hozzácsatolták a nő jogát és a gyermek jogát.

Bizonyára nem lep meg senkit, hogy különféle okokból nem tárgyaljuk itt elméleti szempontból részletesen azokat a kérdéseket, amelyeket a szocializmus fölvetett. Beérjük annyival, hogy felsoroljuk őket.

Ha kiküszöböljük a világegyetem keletkezésére vonatkozó ködös elméleteiket, ábrándjaikat és miszticizmusukat, akkor azokat a feladatokat, amelyeket a szocialisták maguknak kitűztek, két fő feladatban foglalhatjuk össze.

Első feladat:

Anyagi javakat termelni.

Második feladat:

Az anyagi javakat elosztani.

Az első feladatban benne van a munka kérdése.

A másodikban benne van a munkabér kérdése. Az első feladatban a munkaerő felhasználásáról van szó.

A másodikban a használati javak szétosztásáról.

A munkaerők helyes felhasználásán alapul a közhatalom.

A használati javak helyes szétosztásán alapul az egyéni boldogság.

Helyes szétosztáson nem egyenlő szétosztást kell érteni, hanem igazságos szétosztást. Az egyenlőség az igazságossággal kezdődik.

Mihelyt ez a kettő - kifelé erős közhatalom, idebent egyéni boldogság - egyesül, megvalósul a virágzó társadalom. Virágzó társadalom ezt jelenti: emberi boldogság, polgári szabadság, nemzeti nagyság.

Anglia a két feladat közül az elsőt megoldotta. Bámulatosan ért az anyagi javak termeléséhez, de helytelenül osztja szét. Ez az egyoldalú megoldás elkerülhetetlenül ebbe a két végletbe sodorja: mérhetetlen gazdagság, mérhetetlen nyomor. A kisebbségnek jut minden földi jó, s a többségnek, vagyis a népnek, minden nélkülözés; a kiváltságot, a kivételt, a monopóliumot, a hűbériséget maga a munka termeli ki. Fonák és veszélyes helyzet ez, amely a közhatalom hatalmát az egyes emberek nyomorára építi, s amely az állam nagyságát az egyedek szenvedéseibe ülteti el. Helytelenül megszervezett nagyság az, amelyben együtt van ugyan minden anyagi tényező, azonban az erkölcsi tényezőknek egyik szikrája sincs meg benne.

A kommunizmus és a földtörvény úgy hiszi, hogy megoldja a második feladatot. Tévednek. Az ő szétosztásmódjuk megöli a termelést. Az egyenlő elosztás megszünteti a versengést. És ennek következtében a munkát. Így oszt a mészáros, aki megöli azt, amit szétoszt. Tehát lehetetlenség megállni az efféle mondvacsinált megoldásoknál. Megölni a gazdagságot nem ugyanaz, mint szétosztani.

Ha jó megoldást akarunk, a két feladatot együtt kell megoldani. A két megoldást egyesíteni kell, hogy a kettőből egy legyen.

Ha csak az egyiket oldjátok meg, Velence[33] lesz belőletek, Anglia lesz belőletek. Látszathatalmasság lesz belőletek, mint Velence, vagy anyagi hatalmasság, mint Anglia; ti lesztek a szívtelen dúsgazdag. Erőszak útján pusztultok el majd, mint ahogy Velence meghalt, vagy csőd miatt, mint ahogy majd elbukik Anglia. És a világ majd közönyösen végignézi halálotokat és bukástokat, mert a világ felől ugyan bízvást elbukhat és meghalhat minden, ami semmi egyéb, mint megtestesült önzés, minden, ami az emberiség számára nem jelent erényt vagy eszmét.

Magától értetődik, hogy ezekkel a szavakkal: Velence, Anglia - nem népeket jelölünk meg, hanem társadalmi rendszereket; a nemzetekre rátelepedett oligarchiákat, nem magukat a nemzeteket. Minden tiszteletünk és rokonszenvünk a nemzeteké. Velence, a nép, újjászületik, Anglia, az arisztokrácia elbukik, de Anglia, a nemzet, halhatatlan. Ennek előrebocsátása után folytatjuk.

Oldjátok meg ezt a két feladatot: támogassátok a gazdagot, de védjetek meg a szegényt, fojtsátok meg a nyomort, vessetek véget annak az igazságtalanságnak, hogy az erős kizsákmányolja a gyengét, fékezzétek meg a feltörekvők méltánytalan féltékenykedését azokra, akik már boldogultak, arányosítsátok matematikailag és testvériesen a munkabért a munkához, támogassátok a növekedő gyermeket ingyenes és kötelező oktatással, és alapozzátok a férfikort a tudományra, fejlesszétek az értelmet, de mindig foglalkoztassátok a testet is, legyen belőletek hatalmas nép és egyúttal boldog emberek családja, tegyétek demokratikussá a tulajdont, de nem úgy, hogy eltörlitek, hanem úgy, hogy általánosítjátok oly módon, hogy kivétel nélkül minden polgárnak legyen tulajdona - és ez könnyebb, mint hinné az ember -, vagyis tanuljatok meg javakat termelni, és tanuljatok meg szétosztani; és akkor egyszerre nyeritek meg az anyagi nagyságot és az erkölcsi nagyságot, és méltók lesztek arra, hogy Franciaországnak nevezzétek magatokat.

Íme - néhány zavaros szekta kivételével -, ezt vallotta a szocializmus; íme, ezt kereste a tényekben; íme, ezt alakítgatta ki a lelkekben.

Mennyi csodálatos erőfeszítés! Mennyi tiszteletre méltó kísérlet!

Ezek a tanítások, ezek az elméletek, ezek az ellenállások, az államférfira háruló váratlan kényszerűség, hogy számot vessen a filozófusokkal, még homályos igazságok megsejtése, új politika kezdeményezése, összhangban a régi világgal, de nem éles ellentétben a forradalmi eszménnyel olyan helyzet, amelyben Lafayette-et kellett felhasználni Polignac[34] megvédelmezésére, a forrongáson áttűnő haladás megérzése, a képviselői kamarák és az utca, a körülötte zajló mindenféle tülekedés kiegyensúlyozása, hite a forradalomban, talán valamiféle esetleges belenyugvás is, ami egy végleges és magasabb rendű jog tétova elfogadásából sarjadt, szándékos hűsége nemzetségéhez, családias érzése, a nép iránt érzett őszinte megbecsülése, tulajdon tisztessége: mindez szinte fájó elfogódottságot okozott Lajos Fülöpnek, s bármily kemény és bármily bátor volt is, időnként nyomasztó súlyként nehezedett rá az a tény, hogy király.

Lábai alatt félelmetes málladozást érzett, de ez mégsem volt szétporladás, hiszen Franciaország még sohasem volt ennyire Franciaország.

A látóhatáron komor fellegek tornyosultak. Lépésről lépésre erősbödő furcsa árny magasodott lassan-lassan az emberek, a tárgyak, az eszmék fölé; bizonyos indulatok és rendszerek árnya volt ez. Mindaz, amit hirtelenében elfojtottak, most újra fészkelődött és erjedezett. Ebben a levegőben, amelyben az álokoskodások egybevegyültek az igazságokkal, annyi volt a fertőzet, hogy a tisztességes ember lelkiismerete lélegzeni sem mert. A társadalomnak ebben a szorongásában úgy remegtek a lelkek, mint a falevelek, ha vihar közeledik. Oly nagy volt a villamos feszültség, hogy néha-néha az első jöttment, akár ismeretlen ember is, világított. Aztán megint lehullott az alkonyi homály. Időközönként a fojtott és dübörgő morajokból következtetni lehetett rá, mekkora villámáradat lehet abban a felhőben.

Alig telt el húsz hónap a júliusi forradalom után, s az 1832. év a közeli és fenyegető katasztrófa jegyében kezdődött. A nép nyomorgott, a munkásoknak nem volt kenyerük, az utolsó Condé herceg[35] eltűnt a pokolban, Brüsszel elkergette a Nassau-családot,[36] csakúgy, mint Párizs a Bourbonokat, Belgium felkínálkozott egy francia hercegnek, és odaadták egy angol hercegnek, Miklós orosz gyűlölködése, hátunk mögött, délen két gonosz szellem: Spanyolországban Ferdinánd, Portugáliában Miguel, Olaszországban reng a föld: Metternich kinyújtotta a kezét Bolognáért, Franciaország megfricskázta Ausztriát Anconában, északon valamiféle gyászos kalapácscsattogás újra koporsóba szögezte Lengyelországot,[37] egész Európa Franciaországra függesztette izgatott tekintetét, Anglia, gyanús szövetséges, alig várja, hogy ha valaki megtántorodik, földhöz teremtse, és ha már elesett, rávesse magát, a felsőház Beccariára hivatkozva érvénytelenített négy halálos ítéletet, a liliomos címert letörölték a király hintájáról, a keresztet leszedték a Notre-Dame-ról, Lafayette tekintélye csökkent, Laffitte tönkrement, Benjámin Constant belehalt a nélkülözésbe, Casimir Périer belehalt a kormányzás fáradalmaiba; a politika betegsége és a társadalom betegsége egyszerre jelentkezett a két királyság fővárosában: az előbbi a gondolat városában, az utóbbi a munka városában; Párizsban a polgárháború, Lyonban a rabszolgaháború;[38] mind a két városban egyformán izzott a kohó; a kráter bíborfénye a nép homlokán; a Dél elvakult rajongás, Nyugat csupa forrongás, a Vendée-ban Berry hercegnő, a fondorkodások, az összeesküvések, a fölkelések, a kolera: az eszmék sötét zűrzavarát az események sötét kavargásával tetézte.



V
A történelem alapvető tényei, amelyeket a történelem nem ismer

Április vége felé a helyzet súlyosbodott. Az erjedés átcsapott forrásba. 1830 óta itt is, ott is voltak részleges kisebb fölkelések, valamennyit gyorsan elfojtották, de mind újra kirobbant, ami elárulta, hogy tűz lappang alattuk. Valami irtózatos esemény volt készülőben. Fölsejlettek egy bekövetkezhető forradalomnak még csak derengő és alig-alig megvilágított körvonalai. Franciaország Párizsra függesztette szemét; Párizs a Saint-Antoine külvárosra függesztette szemét.

A fojtottan fortyogó Saint-Antoine külváros forrni kezdett.

A Charonne utcai kocsmák komolyak és viharosak voltak, ámbár kocsmával kapcsolatban furcsa ennek a két jelzőnek az összekapcsolása.

Egész egyszerűen kétségbe vonták itt a kormány jogszerűségét. Nyíltan vitatkoztak itt arról, hogy harcba kezdjenek-e, vagy maradjanak békén. Voltak hátsó szobák, ahol munkásokat eskettek föl, hogy "az első riadóra az utcán teremnek, és hogy harcolni fognak, ha mégolyán sok is az ellenség". Miután valaki elkötelezte magát, egy ember, aki a kocsma szögletében ült, harsányan megzendítette hangját, és odaszólt: Vigyázz, fölesküdtél! Néha fölmentek az emeletre, egy zárt szobába, és ott valósággal szabadkőműves-jelenetek folytak le. Megeskették a felavatottakat, hogy neki is éppúgy segítségére legyenek, mint a családapáknak. Ez volt az esküforma.

A földszinti szobákban "felforgató" röpiratokat olvastak. Szidták a kormányt - mondja egy akkori bizalmas jelentés.

Itt efféle kijelentések hangzottak el: "Nem ismerem a vezetők nevét. Mi bizony csak két órával előbb tudjuk meg majd a napját." Egy munkás ezt mondta: "Háromszázan vagyunk, adjunk fejenként tíz sout, ez máris százötven frank, golyó- meg puskaporgyártásra." Egy másik így beszélt: "Nem kell rá hat hónap, nem kell rá kettő se. Két hét múlva olyan erősek vagyunk, mint a kormány. Ha huszonötezer emberünk van, bátran mérkőzhetünk vele!" Egy harmadik kijelentette: "Én nem fekszem le, mert éjjel töltényeket csinálok." Időnként polgári öltözetű és finom ruhás férfiak érkeztek, "nagyképűsködtek", nyilván "parancsnokok" voltak, a fejesekkel kezet ráztak, és távoztak. Tíz percnél tovább sohasem maradtak. Halk hangon jelentős szavakat váltottak: "Az összeesküvés megérett, a mérték betelt." Hogy egy résztvevő saját kijelentését idézzük: "Ezt suttogták a jelenlevők mind." A lelkesedés úgy föllángolt, hogy egyszer egy munkás a kocsma kellős közepén így kiáltott fel: "Nincs fegyverünk!" Egyik cimborája rávágta: "Van a katonáknak!" - így parodizálta, tudtán kívül, Bonaparténak az olaszországi hadsereghez intézett kiáltványát. "Ha valami nagyon titkos mondanivalójuk volt - teszi hozzá az egyik jelentés -, azt nem itt közölték egymással." Nehéz megérteni, miféle titkaik lehettek még, ha egyszer elmondták azt, amit elmondtak.

Az összejövetelek szabályos időközökben ismétlődtek. Némelyiken csak nyolcan-tízen voltak, s mindig ugyanazok. Más összejöveteleken bárki részt vehetett, és a szoba olyan zsúfolt volt, hogy mindenkinek állnia kellett. Egyeseket a lelkesedés és a szenvedély hajtott ide; mások azért jöttek be, mert éppen erre vitt az útjuk a munkahelyükre. Ezekben a kocsmákban, akárcsak a forradalom alatt, honleányok is voltak, akik megcsókolták az újdonjötteket.

Más jelentős tények is nyilvánosságra jutottak.

Valaki bement az egyik kocsmába, ivott egyet, s távozóban ezt mondta: "Hé, bormérő, a számlámat majd kifizeti a forradalom."

Az egyik kocsmárosnál, szemben a Charonne utcával, forradalmi biztosokat választottak. A szavazatokat sapkákba dobták.

Néhány munkás egy vívómesternél szokott összejönni, akinek a Cotte utcában vívóiskolája volt. Volt neki egy fakardokból, tornászbotokból és vívótőrökből összeállított díszfegyver-táblája. Egyszer levették a gombot a vívótőrökről. Megszólalt egy munkás: "Huszonöten vagyunk, de rám senki se számítson, mert engem gépszámba vesznek." Ez a gép volt később Quénisset.[39]

Bizonyos terveik lassanként érthetetlen-furcsán köztudomásra jutottak. Egy asszony az ajtaja előtt söprögetett, s közben odaszólt a másik asszonynak: "Már jó ideje lázasan gyártják a töltényeket." A nyílt utcán olvashatták a megyei nemzetőrségekhez intézett kiáltványokat. Az egyik ilyen kiáltványnak ez volt az aláírása: Burtot, bormérő.

Egyszer a Lenoir-piacon, egy likőrkereskedő ajtajában fölpattant a kapu sarokkövére egy körszakállas, olaszosan beszélő férfi, és hangosan felolvasott egy furcsa iratot, amely minden bizonnyal valami titokzatos hatalmasságtól származott. Körülötte csoportok verődtek össze, és megtapsolták. Azokat a részeket, amelyek legjobban felizgatták a tömeget, följegyezték és összegyűjtötték. - "...Elméleteinket elnémítják, kiáltványainkat leszaggatják, plakátragasztóinkat meglesik és börtönre vetik..." - "A gyapotpiacon épp most bekövetkezett összeomlás sok középutast hozzánk térített." - "...A népek jövője a mi ismeretlen sorainkban alakul ki." - "...Íme, a kitűzött tételek: cselekvés vagy reakció, forradalom vagy ellenforradalom! Mert korunk már nem isteníti sem a tétlenséget, sem a mozdulatlanságot. A néppel, vagy a nép ellen: ez a kérdés. Más nincs." - "...Ha majd egyszer már nem lesz szükségetek ránk, dobjatok félre bennünket, de addig segítsetek, hogy előrehaladjunk." És mindez fényes nappal.

Voltak más, még vakmerőbb cselekedetek is, ám ezek, éppen vakmerőségük miatt, gyanúsak voltak a nép szemében. 1832. április 4-én egy járókelő a Sainte-Marguerite utca sarkán fölállt egy sarokkőre, és elkiáltotta magát: "Babeuf-párti vagyok!" De a nép megérezte, hogy a Babeuf néven tulajdonképpen Gisquet értendő.[40]

Egyebek közt ilyesmiket mondott ez a járókelő:

- Vesszen a magántulajdon! A baloldali ellenzék gyáva és áruló. Ha azt akarja, hogy igaza legyen, hirdeti a forradalmat. Demokrata, hogy ne harcoljanak ellene, királypárti, hogy ne harcoljon. A köztársaságiak tollas állatok. Ne bízzatok a köztársaságiakban, dolgozó polgártársak!

- Csönd, besúgó polgártárs! - kiáltotta egy munkás.

Ez a kiáltás végét szakította a beszédnek.

Titokzatos események történtek.

Alkonyattájt egy munkás a csatorna közelében "jól öltözött férfival" találkozott, s ez így szólította meg:

- Hová mégy, polgártárs?

- Uram - felelte a munkás -, nincs szerencsém ismerni önt.

- De én jól ismerlek, bizony! - És a férfiú így folytatta: - Ne félj. Én a bizottság megbízottja vagyok. Gyanakszanak rád, hogy nem vagy eléggé megbízható. Szemmel tartunk, jaj neked, ha elárulsz valamit! - Aztán kezet fogott a munkással, s távozóban még ezt mondta: - Hamarosan találkozunk.

A rendőrség résen állt, és már nemcsak a kocsmákban, hanem az utcán is furcsa párbeszédeket hallgatott ki:

- Lépj be minél hamarább - mondta egy takács egy műasztalosnak.

- Minek?

- Hamarosan le kell adnod egy lövést.

Két toprongyos járókelő olyan feltűnő szavakat váltott, amelyekben nyilván a parasztlázadás csírája lappangott:

- Ki uralkodik rajtunk?

- Fülöp úr.

- Nem, a polgárság.

Aki azt hinné, hogy a parasztlázadás szót megbélyegző értelemben használjuk, tévedne. A lázadó parasztok a szegények voltak. Márpedig azoknak van igazuk, akik éheznek.

Máskor meg két ember jött, és hallották, amint az egyik ezt mondta a másiknak:

- Jó haditervünk van.

Négy férfi lapult meg a Trône-sorompó köröndjének egyik árkában; beszélgetésükből csak ennyit lehetett elkapni:

- Minden követ megmozgatunk, hogy ő ne sétálgasson többé Párizsban.

Ki az az Ő? Ijesztő bizonytalanság.

A "legfőbb vezetők" - így emlegették őket a külvárosban - a háttérben húzódtak meg. Azt rebesgették, hogy a Saint-Eustache-templom szöglete közelében, egy kocsmában szoktak tanácskozásra összegyülekezni. Állítólag egy Aug nevezetű egyén - a Mondétour utcai szabósegélyegylet elnöke - volt a központi közvetítő a vezetők és a Saint-Antoine külváros között. Mindazonáltal ezeket a vezetőket sötét homály fedte, és semmiféle biztos tény sem csorbíthatta annak a válasznak a páratlan önérzetességét, amelyet később az egyik vádlott adott a parlamenti bíróságnak erre a kérdésére:

- Ki volt az ön felettese?

- Nem ismertem, és nem ismertem el felettest.

Ezek bizony még csak szavak voltak, átlátszó s mégis homályos szavak; néha légből kapott mondások, pletykák, szóbeszédek. De más adatok is járultak ezekhez.

Egy ácsmester a Reuilly utcában éppen egy épülő ház telkének a kerítésdeszkáit szögezte, amikor a telken kezébe akadt egy széttépett levélnek a töredéke, amelyen még el lehetett olvasni az itt következő sorokat:

"...Megfelelő rendszabályokkal vessen gátat a bizottság annak, hogy a körzetekben a különféle egyesületek számára toborozzanak."

És ezt az utóiratot:

"Értesültünk, hogy a Faubourg-Poissonnière utca 5/a sz. házban, az egyik udvarban, egy fegyverkovácsnál mintegy öt-hatezer darab puska van. A körzetnek nincsenek fegyverei."

De még jobban felizgatta az ácsmestert az, hogy néhány lépéssel odább még egy papírrongyot talált - meg is mutatta a szomszédainak -, s ez még jelentősebb volt; tekintettel az efféle okmányok történelmi érdekességére, itt adjuk a pontos mását:

Q

C

D

E






Tanuljátok meg ezt a jegyzéket könyv nélkül. Aztán tépjétek össze. Ugyanígy cselekedjenek a fölvett tagok is, miután közöltétek velük a parancsokat. Üdv és testvériség.[41]

L.

u og a1 fe

Azok a személyek, akiket akkor beavatott ebbe a titokba, csak később tudták meg, hogy mit jelent ez a négy nagybetű: Quinturions (ötödösök), centurions (századosok), decurions (tizedesek), éclaireurs (felderítők), továbbá ezek a betűk: u og a1 fe: ez volt a dátum, és ezt jelentette: 1832. április 15. Minden nagybetű alatt név volt, s utána néhány igen jellemző adat. Így: Q. Bannerel. 8 puska, 83 töltény. Megbízható ember. - C. Boubière. 1 pisztoly, 40 töltény. - D. Rollet. 1 vívótőr. 1 pisztoly. 1 font puskapor. - E. Teissier. 1 kard. 1 tölténytáska. Pontos ember. - Terreur. 8 puska. Bátor ember stb.

Végül ez az ácsmester ugyanazon a telken egy harmadik papírdarabot is talált, amelyre ceruzával, de tisztán olvashatóan ezt a rejtélyes névjegyzéket írta valaki:

Egység. Blanchard. Arbre Sec utca 6.
Barra. Soize. Salle-au-Comte.
Kosciusko. Aubry le Boucher utca?
J. J. R
Caius Gracchus.
Reform jog. Dufond. Fouz utca.
Gironde-iak bukása. Derbac. Maubuée.
Washington. Pinson. 1 piszt. 86 tölt.
Marseillaise.
Népfenség. Michel. Quincampoix. Kard.
Hoche.
Marceau. Platon. Arbre Sec utca.
Varsó. Tilly, a Populaire[42] rikkancsa.

A tisztes polgár, akinek ez a névsor a birtokában volt, értette a jelentését. Ez a névsor valószínűleg teljes névjegyzéke volt az Emberi Jogok Társasága negyedik kerületi körzeteinek, a körzetvezetők nevével és lakáscímével. Ma bízvást nyilvánosságra hozhatjuk ezeket a titkos adatokat, hiszen már nem egyebek történelmi emlékeknél. Hozzá kell tennünk, hogy az Emberi Jogok Társaságát valószínűleg később alapították annál az időpontnál, amikor ezt a papirost találták. Meglehet, hogy csak hevenyészett vázlat volt.

Közben a kijelentések és a szavak után, az írásos bizonyítékok után kézzelfogható tények is kezdtek felbukkanni.

A Popincourt utcai ószeresnél egy fiókos szekrény egyik fiókjában lefoglaltak hét ív egyformán négyrét összehajtott szürke papirost; ezekben az ívekben ugyanilyen papirosból töltény alakúra összehajtott huszonhat kocka lappangott, meg egy kartonlap, s rajta ez az írás:

Salétrom

12 uncia

Kén

2 uncia

Szén

2 ½

Víz

2 uncia

Az elkobzásról fölvett jegyzőkönyv megállapította, hogy a fiókból erős puskaporszag áradt.

Egy kőműves munka után hazafelé menet ott felejtett egy kis csomagot a padon az Austerlitz híd mellett. Ezt a csomagot bevitték a rendőrségre. Fölbontották, és két nyomtatott párbeszédet találtak benne, ezzel az aláírással: Lahautière, egy ilyen című dalt: Munkások, egyesüljetek, és egy tölténnyel teli bádogdobozt.

Egy munkás a cimborájával iszogatott, s megtapogattatta vele a testét, hogy milyen melege van; a cimborája pisztolyt tapintott ki a zubbonya alatt.

A Père-Lachaise temető és a Trône-sorompó között a körút egyik árkában, egészen lakatlan helyen, gyerekek játék közben, forgács- és hulladékrakás alatt zsákot találtak; volt benne egy golyóöntő forma, egy tölténykészítő fahenger, egy fatálka, benne vadászfegyverbe való puskaporszemcsék és egy kis vasfazék, belsejében világosan láthatók voltak az ólomöntés nyomai. Rendőrbiztosok egyszer reggel öt órakor bizalmatlanul benyomultak bizonyos Pardon nevű emberhez - később a Barricade-Merry körzet vezetője lett, és az 1834. áprilisi zendülésben elesett -, ott állt az ágya mellett, kezében töltényhüvelyek, amelyeket éppen meg akart tölteni.

Abban az órában, amikor a munkások nyugovóra térnek, két férfi találkozott a Picpus-sorompó és a Charenton-sorompó közt, egy kis őrjárati ösvényen, a két fal mentén, egy kocsma mellett, amelynek kapuja előtt tekepálya van. Az egyik pisztolyt vett ki a zubbonya alól, s odaadta a másiknak. Abban a pillanatban, amikor átadta neki, észrevette, hogy mellének az izzadsága kissé átáztatta benne a puskaport. Kiürítette a pisztolyt, és feltöltötte puskaporral a serpenyőjét. Azután a két férfi elvált egymástól.

Bizonyos Gallais nevű ember - aki később, az áprilisi felkelés idején a Bleaubourg utcában elesett - azzal dicsekedett, hogy hétszáz töltény és huszonnégy kovakő van a lakásán.

Egyszer a kormány arról értesült, hogy a külvárosban fegyvereket osztottak ki és kétszázezer töltényt. Egy hét múlva harmincezer töltényt osztottak ki. Jellemző, hogy a rendőrség egyetlen darabot se tudott megkaparintani. Egy elcsípett levél ezt hirdette: "Nincs messze az a nap, amikor négy óra leforgása alatt nyolcvanezer hazafi áll fegyverbe."

Ez az egész erjedés nyilvánosan zajlott, szinte azt lehetne mondani: békésen. A fenyegető felkelés nyugodtan, a kormány szeme láttára szervezte a maga forradalmi orkánját. Ebben a földalatti, de máris észrevehető válságban megvolt minden néven nevezendő furcsaság. A polgárok békésen beszélgettek a munkásokkal arról, ami készülőben volt. Ezt mondták: "Hányadán van a felkelés?" - olyan hangsúllyal, mintha ezt mondták volna: "Hogy van a felesége?"

Egy Moreau utcai bútorkereskedő megkérdezte:

- Hát mikor támadnak már?

Egy másik boltos felelt rá:

- Hamarosan támadnak. Tudom. Egy hónappal ezelőtt tizenötezren voltak; ma huszonötezren vannak. - Felkínálta a puskáját; egyik szomszédja egy kis pisztolyt kínált, hét frankért akarta eladni.

Egyébként a forradalmi láng terjedt. Sem Párizsnak, sem Franciaországnak egyetlen pontja sem volt kivétel. Az ütőér mindenütt lüktetett. Mint azok a hártyák, amelyek bizonyos gyulladásokból keletkeznek és alakulnak az emberi testben: a titkos társulatok hálózata is úgy kezdett kiterjedni az országban. A Nép Barátai nevű egyesületből, amely nyilvános is volt, és titkos is, kisarjadt az Emberi Jogok Társulata, amely így keltezte egyik napiparancsát: A köztársasági időszámítás 40. évének pluviôse[43] havában.

Túlélte az esküdtszék ítéletét is, amely kimondta feloszlatását, s nem riadt vissza attól sem, hogy ilyen sokatmondó elnevezéseket adjon körzeteinek:

Lándzsák.
Vészharang.
Riadó-ágyú.
Frígiai sapka.
Január 21.
Rongyosok.
Csavargók.
Haladás.
Robespierre.
Szintező.
Ça ira!

Az Emberi Jogok Társulatából keletkezett a Cselekvés Társulata: azért váltak ki, mert türelmetlenek voltak, és előrerohantak. Egyéb társulatok is az eredeti nagy társulatokból próbáltak tagokat toborozni. A körzeti lakosok panaszkodtak, hogy ide-oda ráncigálják őket. Így a Gall Társulat és a Törvényhatósági Szervezőbizottság. Így a sajtószabadságért, az egyéni szabadságért, a népoktatásért, valamint a fogyasztási adók ellen harcoló társulatok. Aztán az Egyenlőségpárti Munkások Társulata, amely három csoportra oszlott: Egyenlőségpártiakra, Kommunistákra és Reformistákra. Aztán a Bastille-ok Hadserege: afféle katonailag megszervezett csapat; ebben a káplár négy embert, az őrmester tízet, az alhadnagy húszat, a hadnagy negyvenet vezényelt; ebben a szervezetben legfeljebb öt-öt ember ismerte egymást; párosult benne az óvatosság a vakmerőséggel, mintha Velence szelleme ütötte volna rá bélyegét. A központi bizottság volt a fej, karja pedig kettő volt; a Cselekvés Társulata és a Bastille-ok Hadserege. E köztársasági tömörülések mellett egy legitimista társulat is mozgolódott: a Hűség Lovagjai. Ezt nyomban leleplezték és kitagadták.

A párizsi társulatok szétágaztak a nagyobb városokba. Lyonnak, Nantes-nak, Lille-nek és Marseille-nek is megvolt a maga Emberi Jogok Társulata, Carbonarik Társulata, Szabad Emberek Társulata. Aixben forradalmi társulat volt "Lopótök" néven. Ezt a nevet már említettük.

Párizsban a Saint-Marceau külváros éppúgy morajlott, mint a Saint-Antoine külváros, és az iskolák éppúgy lázban égtek, mint a külvárosok. A diákok rendszerint egy Saint-Hyacinthe utcai kávéházban és a Mathurin-Saint-Jacques utcai Sept-Billards kocsmában tanyáztak. Az A. B. C. Barátainak egyesülete amely szoros kapcsolatban volt az angers-i egyenlőségpárti munkásszervezettel és az aixi "Lopótök"-kel, mint láttuk, a Musain-kávéházban gyűlésezett. De ugyanezek a fiatalemberek, mint említettük, egy Corinthe nevű kocsma-vendéglőben is szoktak találkozni, a Mondétour utca közelében. Ezek az összejövetelek titkosak voltak, más gyűlések viszont túlságosan is nyilvánosak voltak, s hogy milyen vakmerők, azt megítélhetjük az egyik későbbi bűnper kihallgatási jegyzőkönyvének következő részletéből: - Hol tartották ezt a gyűlést? - A rue de la Paix-n. - Kinél? - Az utcán. - Mely körzetek voltak jelen? - Csak egy. - Melyik? - A Manuel-körzet. - Ennek ki volt a vezetője? - Én. Ön sokkal fiatalabb, hogysem egymaga vállalhatott volna olyan nehéz feladatot, hogy megtámadja a kormányt. Honnan kapott utasításokat? - A központi bizottságtól.

A hadsereget is aláaknázták, ugyanakkor, amikor a lakosságot, mint a Belfort-ban, Lunéville-ben és Épinalban fellángolt forrongások bizonyították. Számítottak az ötvenkettes, az ötös, a nyolcas, a harminchetes ezredre és a húszas könnyű lovasezredre. Bourgogne-ban és a déli városokban szabadságfát ültettek, vagyis árbocot állítottak, s a csúcsára vörös sapkát húztak.

Ilyen volt a helyzet.

A Saint-Antoine külváros, mint már az elején említettük, sokkal fogékonyabban érezte és kiélezte ezt a helyzetet, mint a lakosság bármely más csoportja. Ez volt az érzékeny pont.

Ez az öreg külváros - zsúfolt, mint egy hangyaboly, dolgos, merész és mérges, mint egy méhraj - remegve várta és sóvárogta a földrengést. Lázban égett az egész, de azért nem hagyta abba a munkáját. Szinte lehetetlen fogalmat alkotni e külváros élő és komor arculatáról. Ebben a külvárosban rengeteg szívfacsaró ínség búvik meg a padlásszobák födele alatt; de vannak ott izzó és páratlanul értékes tehetségek is. És éppen az ínség és a tehetség dolgában veszélyes, ha a szélsőségek találkoznak.

A Saint-Antoine külvárosnak egyéb okai is voltak rá, hogy megriadjon; mert a maga bőrén érezte a nagy politikai megrázkódtatásokkal együtt járó kereskedelmi válságok, csődök, sztrájkok, munkanélküliségek visszahatását. Forradalom idején a nyomor ok és egyúttal okozat is. Odacsap, de az ütés a maga hátán csattan. Ez a lakosság, amely csupa büszke bátorság, amelynek rejtett melege a legmagasabb hőfokra is felszökhet, amely mindig kész fegyvert ragadni, mindig robbanásig feszült, ez a felizgatott, kifürkészhetetlen, aláaknázott lakosság már szemlátomást csak a szikra kipattanására várt. Valahányszor szikrák libbennek a látóhatáron, amelyeket az események vihara kerget, ellenállhatatlanul a Saint-Antoine külvárosra kell gondolnunk, és arra az ijesztő véletlenre, amely a szenvedéseknek és az eszméknek ezt a puskatornyát ide telepítette, Párizs kapui elé.

Az Antoine külváros kocsmái - amelyek ismételten kirajzolódtak ezen a most olvasott vázlaton - történelmi nevezetességű helyek. Zavargások idején az emberek jobban megmámorosodnak a szavaktól, mint a bortól. Valami prófétai szellem, a jövendő áramlása lebeg bennük, felpezsdíti a szíveket, és megduzzasztja a lelkeket. Az Antoine külváros kocsmái olyanok, mint az Aventinus-hegy csapszékei, amelyek a Sibylla[44] barlangja fölé épültek, s a mélyből felszálló szent párákban fürdenek, amelynek az asztalai szinte tripusok, s amelyekben olyasmit ittak, amit Ennius[45] Sibylla-bornak nevez.

A Saint-Antoine külváros nép-medence. A forradalmi megrázkódtatás repedéseket hasít rajta, és ezeken kiömlik a népfenség. Ez a fenség bajt is okozhat, tévedhet is, mint minden más fenség; de még ha megtéved, akkor is nagy marad. Elmondhatjuk róla, mint az egyszemű Kyklopsról: Ingens (óriás).

1793-ban a Saint-Antoine külvárosból néha vad hordák, néha hősi csapatok törtek ki, aszerint, hogy a jó vagy a rossz eszme kerekedett-e felül, aszerint, hogy az elvakultság vagy a lelkesedés napja volt-e.

Vadak. Magyarázzuk meg ezt a szót. Mit akarnak ezek a torzonborz férfiak, akik a forradalmi felfordulás vajúdó napjaiban rongyosan, üvöltve, nekivadultan, ólmosbottal a kezükben, lándzsával hadonászva rontottak rá a megriadt Párizsra? Az elnyomás megszüntetését akarták, a zsarnokság megszüntetését, a pallos megszüntetését; munkát a férfinak, oktatást a gyermeknek, társadalmi gondozást az asszonynak, szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, kenyeret mindenkinek, eszményt mindenkinek, a világ boldogítását, a Haladást; és ezek a félelmetes, félmeztelen emberek, elkeseredetten, feldúltan, bunkóval az öklükben, torkuk szakadtából üvöltve követelték ezt a szent, jó és drága kincset, a Haladást. Igen, ezek vadak voltak; de a civilizáció vademberei.

Őrjöngve hirdették a jogot; akár megrázkódtatás és rémület árán is, de boldogságra akarták kényszeríteni az emberiséget. Barbároknak látszottak, pedig megváltók voltak. A sötétség álarcában a világosságot követelték.

Ádáz és ijesztő emberek ezek, elismerjük, de a jó érdekében ádázak és ijesztők: viszont velük ellentétben, vannak másféle emberek, mosolygó, hímzett ruhás, aranyos, felsallangozott, felcsillagozott, selyemharisnyás, fehér tollas, sárga kesztyűs, lakkcipős emberek, akik rákönyökölnek a bársonnyal bevont asztalra a márványkandalló szögletében, és szenvedélytelenül követelik a múlt, a középkor, az isteni jog, a vakbuzgóság, a tudatlanság, a rabszolgaság, a halálbüntetés, a háború fenntartását és állandósítását, halkan és finoman magasztalják a kardot, a máglyát és a vérpadot. Mi magunk, ha arra köteleznének, hogy válasszunk a civilizáció barbárai és a barbárság civilizáltjai között: a barbárokat választanánk.

De hála az égnek, más választás is lehetséges. Nem kell okvetlenül fejest ugrani, sem előre, sem hátra. Nem kell se zsarnokság, se rémuralom. Mi enyhe lejtőn akarunk előrehaladni.

Isten majd gondoskodik róla, hogy a lejtők enyhék legyenek: ez az Isten politikájának a veleje.



VI
Enjolras és hadnagyai

Enjolras, körülbelül éppen ebben az időben, titokzatos katonai szemlét tartott, tekintettel a bekövetkező eseményekre.

Valamennyien együtt voltak a Musain-kávéházbeli titkos összejövetelen.

Enjolras beszélt, kissé rejtélyes, de jelentős szóképekkel tarkítva szavait:

- Tudnunk kell, hányadán vagyunk, és kire számíthatunk. Ha harcosokat akarunk, harcosokat kell előteremtenünk. Hogy legyen valamink, amivel odacsaphatunk. Ez sohasem árthat. Sokkal valószínűbb, hogy a járókelőt felöklelik az ökrök, ha az útjukba került, mint ha nem kerül az útjukba. Vegyük hát számba a nyájat. Hányan vagyunk? Ezt a munkát semmiképp sem lehet holnapra halasztani. A forradalmároknak mindig sietniük kell, a haladásnak nincs vesztegetni való ideje. Készüljünk fel a váratlan eseményekre. Ne engedjük, hogy hirtelen meglepetés érjen. Fontos végigtapogatnunk az eddigi varratokat, hogy vajon erősek-e. Ezt a feladatot még ma alaposan végre kell hajtani. Courfeyrac, te fölkeresed a műegyetemi hallgatókat. Ez a kimenőnapjuk. Ma szerda. Feuilly, maga fölkeresi glacière-beli barátainkat. Combeferre megígérte nekem, hogy elmegy a Picpus kerületbe. Ott remekül pezseg-nyüzsög minden. Bahorel majd ellátogat az Estrapade-ra. Prouvaire, a kőművesek buzgalma lanyhul; hozz nekünk híreket a Grenelle-Saint-Honoré utcai páholyból! Joly majd elmegy a Dupuytren-klinikára, és kitapogatja az orvosi egyetem pulzusát. Bossuet majd betér a törvényszékre, és elbeszélget az ügyvédjelöltekkel. Én magam a "Lopótök"-öt vállalom.

- Tessék, mindent elintéztünk - mondta rá Courfeyrac.

- Nem mindent.

- Hát mi van még?

- Egy nagyon fontos dolog.

- Mi az? - kérdezte Combeferre.

- A maine-i sorompó - felelte Enjolras.

Enjolras eltöprengett egy pillanatig, aztán újra megszólalt:

- A maine-i sorompónál vannak márványfaragók, mázolók, szobrászműtermi segédmunkások. Lelkes társaság ez, de gyorsan lehűl. Nem tudom, hogy egy idő óta mi ütött beléjük. Máson jár az eszük. Elszunyókálnak. Dominózással töltik az idejüket. Sürgős volna beszélni a fejükkel, mégpedig keményen. Richefeu-nél szoktak találkozni. Délben tizenkettő és egy között mindig ott vannak. Föl kellene szítani ezt a parazsat. Ebben az ügyben arra a nemtörődöm Mariusra számítottam, aki alapjában véve használható, csak nem jár már ide. Kellene nekem valaki a maine-i sorompóhoz. De már nincs senkim se.

- Dehogy nincs - szólalt meg Grantaire -, itt vagyok én!

- Te?

- Én.

- Te tudnál köztársaságiakat meggyőzni? Te tudnál fagyos szíveket fölhevíteni az elvek nevében?

- Miért ne?

- Ugyan, hát téged is lehetne használni valamire?

- Éppen valami efféle vágyakozás motoszkál bennem - mondta Grantaire.

- Nem hiszel te semmiben.

- Benned hiszek.

- Grantaire, tennél nekem valami szívességet?

- Mindent. Kifényesítem a csizmádat.

- Hát akkor jó: ne avatkozz a dolgainkba. Aludd ki az abszintmámorodat.

- Hálátlan vagy, Enjolras.

- Éppen te volnál olyan legény, hogy kimegy a maine-i sorompóhoz! Éppen te tudnád megtenni.

- Meg tudnám tenni, hogy végigmegyek a Grès utcán, átvágok a Saint-Michel téren, keresztezem a Monsieur-le-Prince utcát, befordulok a Vaugirard utcába, elhaladok a karmeliták előtt, bekanyarodok az Assas utcába, odaérek a Cherche-Midi utcához, elhagyom a haditanácsot, végigsietek a Vieilles-Tuileries utcán, átugrok a körúton, aztán csak mindig a Maine-i úton, át a sorompón, s máris ott vagyok Richefeu-nél. Igenis, meg tudom tenni. A cipőm kibírja.

- Ismered valamennyire a Richefeu-nél tanyázó bajtársakat?

- Nem nagyon. Éppen csak hogy tegeződünk.

- Mit mondasz majd nekik?

- Majd Robespierre-ről beszélek nekik, azt a kutyafáját! Meg Dantonról. Meg az elvekről.

- Épp te!

- Éppen én. De ti nem értékeltek engem. Ha én nekirugaszkodom, félelmetes vagyok. Olvastam Prud'homme-ot;[46] ismerem a Társadalmi Szerződés-t,[47] könyv nélkül tudom a Második Év alkotmányá-t.[48] "A polgár szabadsága ott végződik, ahol a másik polgár szabadsága kezdődik." Talán műveletlen embernek nézel? Van a fiókomban egy régi asszignáta! Meg ott vannak az Emberi Jogok, a Népfelség, a szentségit neki! Sőt egy kicsit Hébert híve vagyok. Bámulatos izéket tudok én összehadarászni, hat óra hosszat egyfolytában, órával a kezemben.

- Beszélj komolyan! - szólt rá Enjolras.

- Nekivadultam - felelte Grantaire.

Enjolras tűnődött néhány másodpercig, aztán legyintett; ez annyit jelentett, hogy döntött.

- Grantaire - szólalt meg komolyan -, hajlandó vagyok próbát tenni veled. Kimégy a maine-i sorompóhoz.

Grantaire egy kis szállodában lakott, a Musain-kávéház tőszomszédságában. Elment, s öt perc múlva visszajött. Azért ment haza, hogy fölvegye a Robespierre-mellényét.

- Vörös - szólalt meg, amint belépett, és Enjolras-ra szegezte a szemét.

Aztán tenyerével erélyesen mellére simította a mellény két bíborvörös szárnyát.

Odalépett Enjolras-hoz, és a fülébe súgta:

- Légy nyugodt.

Határozott mozdulattal fölcsapta a kalapját, és távozott. Negyedóra múlva kiürült a Musain-kávéház hátsó szobája. Az A. B. C. Barátai mind eltávoztak, ki erre, ki arra, mentek a dolgukra. Enjolras, aki a "Lopótök"-öt magának tartotta fenn, utolsónak ment el.

Az aixi "Lopótök"-nek azok a tagjai, akik Párizsban tartózkodtak, akkoriban az Issy felé eső síkon szoktak gyülekezni, egyik elhagyott kőbányában, amilyen nagyon sok van Párizsnak ezen az oldalán.

Enjolras, útban a gyülekezőhely felé, végiggondolta magában a helyzetet. A vak is láthatta, hogy súlyos események zajlanak. Ha a történések - valamiféle lappangó társadalmi betegség tünetei - nehézkesen bontakoznak ki, a legcsekélyebb bonyodalom is elegendő, hogy megtorpanjanak és összegabalyodjanak. Minden összeomlásnak és újjászületésnek ez a jelenség a forrása. Enjolras előtt a jövendő sötét kárpitja mögül ragyogó forradalom sejlett föl. Ki tudja? Talán már közel is van a pillanat. A nép visszaszerzi a jogát: mily gyönyörű látvány! A forradalom fenségesen újra birtokába veszi Franciaországot, és odavágja a világnak: "Folytatása következik!" Enjolras elégedett volt. A kohó izzott. Ebben a pillanatban is úgy voltak elhintve barátai Párizs területén, mint a robbanásra elszórt lőporsáv. Combeferre filozófiai és mélyenszántó ékesszólását gondolatban egybevetette Feuilly kozmopolita rajongásával, Courfeyrac szenvedélyességével, Bahorel nevetésével, Jean Prouvaire búskomorságával, Joly tudásával, Bossuet csípős gúnyolódásával: valamiféle villamos szikrázás ez, ami majdnem mindenütt egyszerre lobban lángra. Mindenki lázasan dolgozik. Az eredmény minden bizonnyal megfelel majd az erőfeszítésnek. Jó volt ez így. Erről eszébe jutott Grantaire. "Ejnye, gondolta magában, a maine-i sorompó alig esik ki az utamból! S ha elmennék egészen Richefeu-ig? Nézzük meg csak, mit csinál Grantaire, és mennyire jutott."

A Vaugirard utcai toronyóra elütötte az egyet, mikor Enjolras elérte a Richefeu-lebujt. Kinyitotta az ajtót, belépett, keresztbe fonta karjait, visszaeresztette az ajtót, amely aztán vállon lökte, és szemügyre vette az asztalokkal, emberekkel telezsúfolt, füstös ivószobát.

Ebben a füstfellegben egy hang csattant fel, élesen belevágott egy másik hang. Grantaire beszélgetett újdonsült ellenfelével.

Grantaire szemben ült azzal a másik emberrel, egy saint-anne-i márványasztalnál, amely teli volt szórva durva szemű korpával, s dominókockák sorakoztak rajta; öklével a márványra csapkodott; s íme, Enjolras ezt hallotta:

- Dupla hatos.

- Négy.

- Disznód van. Nincs négyesem.

- Vesztettél. Kettő.

- Hat.

- Három.

- Egy.

- Én teszek.

- Négy pont.

- Nagy keservesen.

- Te következel.

- Óriásit hibáztam.

- Jól állsz.

- Tizenöt

- Héttel több.

- Ez összesen huszonkettő. - Elrévedezik. - Huszonkettő.

- Nem számítottál a dupla hatosra. Ha ezt tettem volna ki elsőnek, egészen más lett volna a játék.

- Megint kettő.

- Egy.

- Egy! No, akkor öt.

- Nekem nincs.

- Te raktál, ugye?

- Igen.

- Üres.

- Milyen szerencséje van! Hű, milyen szerencséd van! - Hosszasan elrévedezik. - Kettő.

- Egy.

- Se öt, se egy. Téged aztán ehet a méreg.

- Dominó!

- Azt a kutyafáját!

MÁSODIK KÖNYV
Éponine

I
A Pacsirtamező

Marius szemtanúja volt, milyen váratlan csattanóval végződött az az orvtámadás, amelynek a nyomára vezette Javert-t; de alighogy Javert távozott a házból s vele három bérkocsin a foglyai, Marius maga is kisurrant az épületből. Még csak esti kilenc óra volt. Marius elment Courfeyrachoz. Courfeyrac már nem volt a Latin negyed kimozdíthatatlan lakója; a Verrerie utcában bérelt lakást, "politikai okokból"; ez is olyan városrészben volt, ahol ebben az időben többnyire a felkelés tűzfészke volt. Marius ezt mondta Courfeyracnak: "Nálad alszom." Courfeyrac kivette az ágyából az egyik matracot - kettő volt benne -, letette a földre, és ezt mondta: "Tessék."

Marius másnap már reggel hétkor megjelent az ódon házban, kifizette a lakása bérét s minden egyebet, amivel Bougon néninek tartozott, kézikocsira rakatta könyveit, ágyát, asztalát, fiókos szekrényét és két székét, és eltávozott, még a címét sem hagyta meg, úgyhogy mikor Javert délelőtt visszajött, hogy kihallgassa Mariust a tegnap esti események ügyében, csak Bougon nénit találta otthon, aki ezt felelte neki: "Elköltözött!"

Bougon néni szentül hitte, hogy Marius bizonyos mértékben cinkosuk volt az éjszakai letartóztatott rablóknak.

- Ki hitte volna? - sápítozott a környék kapusnénikéinek. - Ez a fiatalember, pedig olyan lányos képe volt!

Mariusnak két oka is volt erre a hirtelen elhurcolkodásra. Az első, hogy most már irtózott ettől a háztól, amelyben egészen közelről teljes fejlettségében látta a társadalom legvisszataszítóbb és legundorítóbb mocskát, amely talán még a gonosz gazdagnál is förtelmesebb: a gonosz szegényt. A második, hogy nem akart szerepelni semmiféle bűnperben - mert valószínűleg ez lesz a vége -, és nem akarta, hogy megidézzék tanúvallomást tenni Thénardier ellen.

Javert arra gondolt, hogy a fiatalember, akinek a nevét nem jegyezte meg, megijedt és elszökött, vagy talán haza se ment az orvtámadás estéjén; mégis tett bizonyos intézkedéseket az előkerítésére, de sikertelenül.

Elmúlt egy hónap, aztán még egy. Marius még mindig Courfeyracnál lakott. Egy ügyvédjelölttől, aki állandóan ott csellengett a törvényszék előcsarnokában, megtudta, hogy Thénardier magánzárkában van. Marius minden hétfőn öt frankot juttatott el a fogházirodába Thénardier részére.

Marius, mikor elfogyott a pénze, Courfeyractól kérte kölcsön az öt frankot. Életében most esett meg vele először, hogy pénzt kért kölcsön. Ez a szabályosan visszatérő öt frank kettős rejtély volt: Courfeyracnak is, aki adta, Thénardier-nak is, aki kapta. "Vajon kire költheti?" - töprenkedett Courfeyrac. "Vajon honnan jöhet?" - törte a fejét Thénardier.

Marius máskülönben gyötrődött. Mintha megint minden elsüllyedt volna előtte. Már semmit sem látott tisztán; az élete újra elmerült abban a titokzatosságban, amelyben tapogatózva tévelygett. Ebben a homályban egy pillanatra egészen közelről látta a kislányt, akit szeretett, az öregurat, aki nyilván az apja volt, ezt a két ismeretlent: az egész világból csak ők érdekelték, csak bennük reménykedett; és amikor már-már azt hitte, hogy megragadhatja ezeket az árnyalakokat, egyetlen szélroham elfújta mind a kettőt. A bizonyosságnak és az igazságnak egyetlen szikrája sem pattant ki abból a rettenetes megrázkódtatásból. Még csak találgatni sem lehetett. Még a nevét sem tudta, pedig azt hitte, hogy tudja. Annyi már bizonyos, hogy nem Ursule. A Pacsirta pedig csak a beceneve volt. És mit gondoljon az öregúrról? Csakugyan bujkál a rendőrség elől? Eszébe jutott az ősz hajú munkás, akivel egyszer az Invalides környékén találkozott. Most már valószínű volt, hogy ez a munkás azonos Leblanc úrral. Hát álruhában járt? Ennek az embernek voltak hősi tulajdonságai és gyanús tulajdonságai. Mért nem kiáltott segítségért? Miért szökött meg? Vajon apja volt a kislánynak, vagy nem? Végül: csakugyan az az ember volt-e, akit Thénardier felismert állítólag? Vajon tévedhetett Thénardier? Csupa megoldhatatlan kérdés. Viszont igaz, hogy mindez egy szikrányit sem ront a Luxembourg-kerti kislány angyali szépségén. Szívfacsaró balszerencse! Mariusnak szívében szerelem, szemén sötétség. Hajtotta valami, vonzotta valami, és nem bírt mozdulni sem. Minden szertefoszlott, csak szerelme nem. De még a szerelemből is elvesztett valamit: a megérzéseket és a hirtelen sugallatokat. Az a láng, amely minket perzsel, kissé meg is világosít bennünket, s kifelé is vetít nekünk némi tájékoztató világosságot. A szerelemnek ezeket a hangtalan tanácsait Marius már nem hallotta meg. Sose gondolt ilyesmire: hátha odamennék? Hátha megpróbálnám? Az, akit már nem nevezhetett Ursule-nek, nyilván volt valahol; de semmi sem sugallta Mariusnak, vajon hol kellene keresni. Most egész életét össze lehetett foglalni ebben a néhány szóban: teljes tájékozatlanság, átvághatatlan ködben. Viszontlátni őt: szüntelen erre sóvárgott, de már nem reménykedett benne.

Tetejébe még újrakezdődött az ínség. Fagyos leheletét ott érezte közvetlenül maga mellett, maga mögött. Ebben a sok-sok gyötrődésben abbahagyta a munkáját is, mégpedig már jó régen, holott nincs nagyobb veszedelem, mint abbahagyni a munkát; leszokik róla az ember. Leszokni róla könnyű, újra megszokni nehéz.

Egy kis ábrándozás jó, mint a módjával adagolt bódítószer. Csillapítja a munkában égő értelemnek nemegyszer kínzó lázait, könnyű és üdítő mámort támaszt a lélekben, és ez elmossa a tiszta gondolat túlságosan rideg körvonalait, itt is, ott is hézagokat és réseket tölt ki, tompítja az eszmék éleit, és összefogja az összetartozókat. De a túlságosan sok ábrándozás elsüllyeszt és megfojt. Jaj annak a szellemi munkásnak, aki a gondolkodásból mindenestül az ábrándozásba zuhan! Azt hiszi, hogy könnyűszerrel újra fölemelkedhet, és azt gondolja magában, hogy elvégre is mindegy. Tévedés!

A gondolat az értelem munkája, az ábrándozás a gyönyörűsége. Az ábrándozást tenni a gondolat helyébe annyi, mint mérget adni táplálék helyett.

Emlékszünk rá: Marius ezzel kezdte. Hozzájárult a szerelem, s az lett a vége, hogy tárgytalan és alaptalan agyrémekbe taszította. Már csak azért távozik otthonából, hogy ábrándozni menjen. Lomha vajúdás! Kavargó és poshadó örvény! És minél jobban csökken a munka, annál jobban megnövekedtek a szükségletek. Ez törvény. Az ember ábrándozó állapotában természetesen pazarló és gyenge; az ernyedt lélek nem bírja kordában tartani az életét. Ebben az életmódban együtt van jó és rossz, mert ha az elpuhultság végzetes is, a bőkezűség viszont egészséges és jó. Csakhogy a szegény ember, ha bőkezű és nemes, de nem dolgozik, elveszett. A források kiapadnak, kezdődik a nélkülözés.

Ez a végzetes lejtő éppúgy elragadja a legtisztességesebb és a legkeményebb embereket, mint a leggyöngébbeket és a legromlottabbakat, a vége pedig két sírgödör: vagy az öngyilkosság, vagy a bűn.

Addig-addig távozik az ember otthonából azért, hogy ábrándozni menjen, amíg egyszer csak el nem jön a nap, amikor azért távozik hazulról, hogy a vízbe ölje magát.

A túlságos ábrándozás áldozatai az Escousse-ok és a Lebras-k.[49]

Marius lassú léptekkel ereszkedett le ezen a lejtőn, szemét arra a lányra szegezte, akit már nem látott. Amit az imént leírtunk, furcsán hangzik, s mégis igaz. A távol levő kedves emléke felgyúl a szív sötétségében; minél messzebbre tűnt, annál fényesebben sugárzik; a kétségbeesett és bánatos lélek látja a maga látóhatárán ezt a ragyogást; belső éjszakájának a csillaga ez. Ő, csak ő töltötte be Marius minden gondolatát. Semmi mással nem törődött; homályosan érezte, hogy régi ruháját már nem lehet fölvenni, és hogy új ruhájából ócska ruha lett, ingeit elnyűtte, kalapját elnyűtte, csizmáját elnyűtte, vagyis elnyűtte az egész életét, és ezt gondolta magában: "Hacsak még egyszer láthatnám, mielőtt meghalok!"

Egyetlen boldogító gondolata maradt, az, hogy Ő szerette, és ezt elárulta a tekintete; azt is, hogy bár a lány nem tudja az ő nevét, de ismeri a lelkét, és hogy talán még mindig szereti, ott is, ahol most van, akármiféle titokzatos helyen. Ki tudja, nem ábrándozik-e róla a lány éppúgy, mint ahogy ő ábrándozik a lányról? Néha olyan rejtelmes órákban - aminőket minden szerelmes szív megér, amikor csak bánatra van oka, s mégis valami megmagyarázhatatlan öröm remeg át rajta - ezt gondolta magában: "Most szállnak hozzám az ő gondolatai! - Aztán még hozzáfűzte: - Talán az én gondolataim is odaérnek hozzá."

Egy pillanat múlva ugyan már csóválta a fejét képzelgése miatt, mégis jó volt arra, hogy olyan sugarakat villantson föl a lelkében, amelyek nemegyszer reménységhez hasonlítottak. Időnként - főképpen abban az esti órában, amely leginkább bánatra hangolja az ábrándozókat - beleírta egy füzetbe, amelybe semmi mást nem írt ezenkívül, legtisztább, legátszellemültebb, legeszményibb ábrándjait, amikkel a szerelem telezsúfolta a fejét. Ezt így hívta: Neki ír.

Nem szabad olyasmire gondolni, hogy az értelme talán megzavarodott. Ellenkezőleg.

Elvesztette a munkakedvét, elvesztette az akaratát, hogy keményen induljon valamely meghatározott cél felé, de tisztánlátása és ítélőképessége különb volt, mint valaha. Marius nyugodt és józan, bár kissé sajátságos megvilágításban látta azt, ami a szeme láttára történt, még a legközömbösebb tényeket vagy embereket is; mindenről talpraesetten nyilatkozott, valamiféle becsületes belenyugvással és tiszta érdektelenséggel. Ítélőképessége, reménykedésétől szinte függetlenül, fölényes és világos volt.

Ebben a lelkiállapotban semmi sem kerülte el figyelmét, semmi sem tévesztette meg, és lépten-nyomon mindenben meglátta az élet, az emberség és a végzet lényegét. Még a szorongattatásokban is boldog az, akinek Isten olyan lelket adott, amely méltó szerelméhez és szerencsétlenségéhez. Aki nem látta ennek a világnak a dolgait és az emberek szívét ebben a kettős fényben, semmit sem látott a valóságból, és semmit sem tud.

A szerető és szenvedő lélek átszellemült hangulatban van.

Különben a napok rendre morzsolódtak, és semmi sem történt. Csak éppen annyit érzett, hogy az a komor útszakasz, amelyen még végig kellett mennie, egyre rövidebb lett. Úgy rémlett neki, mintha már világosan kivenné a feneketlen szakadék szélét.

"Micsoda? - hajtogatta magában. - Hát nem fogom előbb még viszontlátni?"

Ha végigmegy az ember a Saint-Jacques utcán, elhagyja a sorompót, és egy darabig a régi belső körút irányát követi baloldalt, eléri a Santé utcát, aztán a Glacière-t, és valamivel előbb, mintsem elérné a Gobelins negyed patakját, mezőre lyukad ki, amely a párizsi körutak hosszú és egyhangú karéjában az egyetlen környék, ahol Ruysdael[50] is kísértésbe jönne, hogy leüljön.

Megnevezhetetlen szépség ömlik el ezen a tájon: zöld rét fölött kifeszített kötelek, rajtuk rongyos ruhák száradnak a szélben, konyhakertészek ódon majorja: XIII. Lajos idejében épült, roppant tetejét furcsán megszaggatják a padlásszobák, roskadozó, kerítések, apró tavacska a nyárfák között, asszonyok, nevetések, hangok; a látóhatáron a Panthéon, a Süketnémák Intézetének fája, a fekete, nyomott, fantasztikus, mulatságos, nagyszerű Val-de-Grâce, és a háttérben a Notre-Dame tornyainak zordon négyszögű oromzata.

Ámbár ezt a helyet érdemes megnézni, senki sem néz felé. Legföljebb egy taliga vagy egy teherkocsi, negyedóránként.

Egy ízben megtörtént, hogy Marius magányos sétája közben erre a környékre vetődött, ide a víz mellé. Ezen a napon ritka jelenség tűnt fel ezen a körúton: egy járókelő. Mariust valahogy megejtette ennek a környéknek szinte vad szépsége, és megkérdezte ettől a járókelőtől:

- Mi a neve ennek a környéknek?

A járókelő ezt felelte rá:

- Ez a Pacsirtamező.

Aztán hozzátette:

- Itt ölte meg Ulbach az ivryi pásztorleányt.

De Marius ez után a pacsirta szó után már nem is hallotta a többit. Ábrándozó hangulatban érhetik az embert ilyen megtorpanások, amiket egyetlen szó is előidézhet. Hirtelen egész eszméletük egyetlen gondolathoz tapad, és képtelen akármi mást észrevenni. A Pacsirta elnevezés foglalta el az Ursule név helyét Marius búskomorságának mélységeiben.

"Ejnye - gondolta magában valami értelmetlen meghökkenéssel, ami nem ritka az ilyen titkos tépelődésekben -, ez az ő mezeje. Itt fogom megtudni, hol van ő."

Ez badarság volt, de nem bírt vele.

És minden áldott nap kijött ide, a Pacsirtamezőre.



II
Bűnök csírázása a börtönök tenyésztelepén

Úgy látszott hogy Javert döntő győzelmet aratott a Gorbeau-házban, de ez csak látszat volt.

Először is nem fogta el a foglyot, és ez volt Javert legnagyobb bosszúsága. Az áldozat, aki megszökik, gyanúsabb, mint a gyilkos; valószínű, hogy ez az egyén, aki oly értékes zsákmány volt a banditáknak, éppilyen jó fogás lett volna a hatóságnak is.

Másodszor: Montparnasse-t is elszalasztotta Javert.

Más alkalomra kellett várni, hogy kézre kerítsék ezt a "pokolfajzat piperkőcöt". Úgy történt, hogy Montparnasse találkozott Éponine-nal, aki a körúti fák alatt őrködött, és magával vitte, mert szívesebben volt ő Némorin[51] a lánnyal, mint Schinderhannes az apjával. Ez volt a szerencséje. Szabadon maradt. Magát Éponine-t Javert mégis "elcsípette". Gyönge kárpótlás. Éponine odakerült Azelma mellé a Madelonnettes-börtönbe.[52]

Harmadszor: miközben a foglyokat a Gorbeau-háztól átszállították a Force-börtönbe, az egyik főbűnös, Claquesous, eltűnt. Megfoghatatlan volt, hogy is történhetett ilyesmi, a detektíveknek és a rendőröknek "fogalmuk sem volt róla", kámforrá vált, kisiklott a bilincsből, kifolyt a kocsi résein, a bérkocsi repedezett volt és "folyt"; semmi egyebet nem tudtak, csak annyit, hogy mikor a fegyházba értek, Claquesous nem volt meg. Vagy varázslat volt ebben, vagy a rendőrség. Claquesous talán elolvadt a sötétben, mint hópehely a vízben? Vagy tán titkon összeszűrte a levet a detektívekkel? Talán kétarcú rejtély volt ez az ember, törvénytisztelet és törvénytiprás egy személyben? Egyesítette önmagában a bűnözést és a megtorlást? Vajon ez a szfinx a bűnbe mélyesztette mellső karmait, hátsó karmait pedig a hatóságba? Javert elutasította az efféle találgatásokat, és visszaborzadt volna az ilyen megalkuvásoktól, de szakaszában más felügyelők is voltak, nemcsak ő, alárendeltjei ugyan, de meglehet, hogy bennfentesebbek a rendőrkapitányság titkaiban, mint ő, márpedig Claquesous olyan elvetemedett gonosztevő volt, hogy igen kitűnő detektív válhatott belőle. Ha valaki bűvészkedés dolgában ilyen bizalmas lábon áll az éjszakával, az rendkívül előnyös a rablómesterség szempontjából, és rendkívül értékes rendőri szempontból. Vannak ilyen kétkulacsos gazfickók. Akárhogy történt az eset, az elkallódott Claquesous nem került meg. Javert-en meglátszott, hogy a dolog nem döbbentette meg, inkább bosszantotta.

Magával Mariusszal, "ezzel a mafla ügyvéddel, akinek nyilván inába szállt a bátorsága", Javert nem sokat törődött, még a nevét is elfelejtette. Különben is egy ügyvédet akármikor elő lehet keríteni. De vajon ez csak ügyvéd volt?

Megkezdődött a vizsgálat.

A vizsgálóbíró úgy gondolta, hogy célszerű lesz, ha a Patron-Minette banda egyik tagját nem dugja magánzárkába: abban reménykedett, hogy majd kifecseg valamit. Brujon volt ez, az a Petit-Banquier utcai hosszú hajú. Kiengedték a Charlemagne-udvarba, de a fegyőrök szemmel tartották.

Ez a Brujon név a fegyház egyik nevezetessége. Az úgynevezett Újépület undorító udvarában, amelynek hivatalos neve Saint-Bernard-udvar volt, s amelyet a fegyencek oroszlánveremnek neveztek el, a málladozó és mocskos bal oldali falon, amely egészen a tetőig ért, az ódon, rozsdás vaskapu mellett - amely a fegyházzá vedlett hercegi palota fegyenchálóteremmé züllött egykori kápolnájába nyílt - még tizenkét évvel ezelőtt is ott éktelenkedett egy bástyatorony, amit szöggel véstek a kőbe, csak úgy feléből-nagyjából, s alatta ez az aláírás: BRUJON, 1811.

Ez az 1811-es Brujon az apja volt az 1832-es Brujonnak.

Ez az utóbbi, akit éppen csak futólag láthattunk a Gorbeau-házban lezajlott orvtámadás alkalmával, rendkívül agyafúrt, rendkívül alattomos fiatal fickó volt, viszont az ábrázata riadt és bánatos. Épp ez a riadt ábrázata indította a vizsgálóbírót arra, hogy szabadjára engedje, mert úgy gondolta, hogy több hasznát veszi a Charlemagne-udvarban, mint a magánzárkában.

A rablók azért, mert a törvény kezére kerültek, nem akasztják szögre a mesterségüket. Az ilyen csekélység nem zökkenti ki őket. Az, hogy bűntény miatt ülnek a hűvösön, egy csöppet sem tartja vissza őket attól, hogy újabb bűntényt ne forraljanak. Olyanok ezek, mint a művészek, akiknek festményük szerepel ugyan a tárlaton, de azért ők máris alkotáson dolgoznak a műtermükben.

Brujon mintha meghőbörödött volna a börtönben. Néha órák hosszat álldogált a Charlemagne-udvarban, a kantinos tolóablaka alatt, és bárgyún bámulta a kantin mocskos árjegyzékét, mely ezzel kezdődött: Fokhagymás étel 65 centimé, és ezzel végződött: Szivar 5 centimé. Vagy pedig azzal szórakozott, hogy rezegtette a testét, vacogtatta a fogait, azt mondta, hogy láza van, és kérdezősködött, vajon van-e üres ágy a lázas betegek huszonnyolc ágyas termében.

1832 februárjának második felében váratlanul rájöttek, hogy ez a bamba Brujon a háziszolgákkal - nem a maga, hanem három cimborájának a neve alatt - három különböző üzenetet küldött ki, s ez összesen ötven soujába került; ez a feltűnő költekezés gyanút ébresztett a fogházőrmesterben. Vizsgálatot indítottak, és a foglyok társalgójában kifüggesztett díjszabás alapján megállapították, hogy az ötven sou így oszlott meg: három üzenet, egy a Panthéonhoz, tíz sou; egy a Val-de-Grâce-hoz, tizenöt sou; és egy a Grenelle-sorompóhoz, huszonöt sou. Az egész díjszabásban ez volt a legdrágább. Nos, épp a Panthéon, a Val-de-Grâce, a Grenelle-sorompó közelében lakott három igen félelmetes városszéli csavargó, Kruideniers, másképp Bizarro, Glorieux, kiszabadult fegyenc, és Barrecarrosse: ez az eset újra rájuk terelte a rendőrség figyelmét. Valószínűnek tartották, hogy ezek az emberek tagjai a Patron-Minette-nek, amelynek két vezetője, Babet és Gueulemer, már hűvösön ült. Feltételezték, hogy Brujon leveleiben - amelyeket nem az illetőknek kézbesítettek a lakásukon, hanem bizonyos embereknek, akik az utcán várakoztak - valami tervezett bűntényre vonatkozó utasítások voltak. Más adatok is erre mutattak; a három csavargót letartóztatták, s meg voltak győződve, hogy Brujon esetleges haditervét meghiúsították.

Körülbelül egy héttel ezek után az intézkedések után egyik éjjel a folyosói őrszem, aki benézett az Újépület földszinti hálótermébe, abban a pillanatban, mikor bedobta az ellenőrző bárcát a bárcaládikóba - ezzel a módszerrel bizonyosodtak meg felőle, hogy az őrszemek pontosan végzik-e szolgálatukat: óránként be kellett dobniuk egy bárcát a hálótermek ajtajára szögezett ladikokba -, nos ez az őrszem a hálóterem kukucskálóján át meglátta Brujont, amint ült az ágyában, és a falilámpa fényénél írt valamit. Az őr betoppant, Brujon egy hónapi sötétzárkát kapott, de nem tudták előkeríteni azt, amit írt. A rendőrség sem derített ki többet.

Annyi bizonyos, hogy másnap a Charlemagne-udvarból "egy gömböcöt" dobtak be az oroszlánudvarba, a két udvart elválasztó ötemeletes épület fölött.

A foglyok gömböcnek nevezik azt a művészien összegyúrt kenyérgalacsint, amelyet Írországba küldenek, vagyis az egyik udvarból a másikba, a börtön teteje fölött. A szó származása: Anglia fölött, egyik szárazföldről a másikra: Írországba. A galacsin az udvarba esik. Aki fölveszi, szétfejti, és levelet talál benne, amely az udvarba tartozó valamelyik fogolynak szól. Ha fogoly találja meg, odaadja annak, akit illet; ha börtönőr, vagy olyan titokban felbérelt rab, akit a börtönökben birkáknak, a gályarabok fegyházában rókáknak neveztek el, a levelet beviszik a fogházirodába, aztán kiszolgáltatják a rendőrségnek.

A gömböc ezúttal célhoz ért, ámbár a címzett pillanatnyilag különszobában tartózkodott. Ez a címzett pedig nem kisebb ember volt, mint maga Babet, a Patron-Minette négy főnökének egyike.

A gömböcben összecsavart papiros volt, s ezen mindössze ez a két sor:

"Babet. A Plumet utcában van valami munka. Rácskerítéses kert."

Ezt írta Brujon akkor éjjel.

Hiába volt akárhány férfimotozó meg nőmotozó, Babet-nak sikerült a levélkét eljuttatni a Force-ból a Salpètriêre-be, bizonyos ottani "jó barátnőhöz", aki épp ott volt lakat alatt. Ez a nőszemély viszont egy másik nőismerőse kezére játszotta a levelet; ennek a nőnek Magnon volt a neve: a rendőrség szigorúan szemmel tartotta, csak még eddig nem tartóztatta le. Ez a Magnon, akinek a nevét már ismeri az olvasó, Thénardier-ékkal bizonyos kapcsolatban volt - erről később részletesen beszélünk majd -, ennélfogva összekötő lehetett a Salpètriêre és a Madelonnettes közt, úgyhogy időnként meglátogatta Éponine-t.

Éppen ebben az időben történt, hogy Éponine-t és Azelmát szabadlábra helyezték, mert a Thénardier ügyében folytatott vizsgálat semmi terhelő adatot sem hozott a lányai ellen.

Mikor Éponine kijött a Madelonnettes-ből, Magnon, aki a kapuban leste, kezébe csúsztatta Brujonnak Babet-hoz írt levelét, és lelkére kötötte, hogy derítse föl az ügyet.

Éponine elment a Plumet utcába, megtalálta a rácskerítést és a kertet, megfigyelte a házat, kémlelődött, leskelődött, és néhány nap múlva egy darab piskótát vitt Magnonnak - aki a Clocheperce utcában lakott -, Magnon aztán eljuttatta a piskótát Babet szeretőjéhez a Salpètriêre-be. Egy darab piskóta a börtönök rejtelmes szimbolikájában ezt jelenti: nincs "munka".

Egy hét sem telt bele, s Babet és Brujon találkozott a börtön folyosóján, az egyik épp "kihallgatásra" ment, a másik onnan jött.

- Nos - kérdezte Brujon -, P. utca?

- Piskóta - felelte Babet.

Így vetélt el az a bűntény-magzat, amelyet Brujon agyalt ki a Force-börtönben.

Ennek az elvetélésnek mégis voltak bizonyos következményei, csakhogy ezek merőben elütöttek Brujon terveitől. Ezekről majd hallunk még.

Mikor azt hisszük, hogy csomóba kötünk egy fonalat, nemegyszer egy másikat kötözünk össze.



III
Mabeuf apó jelenést lát

Marius már nem járt senkihez, legfeljebb Mabeuf apóval találkozott nagy ritkán.

Miközben Marius lassacskán lefelé haladt azokon a komor lépcsőfokokon, amelyeket az alvilág lépcsőzetének lehetne elnevezni, s amelyek vaksötét helyekbe torkollanak, ahol boldog emberek lábdobogása hallatszik a fejünk fölött, Mabeuf úr is lecsúszott.

A Cauteretz flórája már egyáltalán nem fogyott. Az indigókísérletek balul ütöttek ki az austerlitzi kis kertben, amely kedvezőtlen fekvésű volt. Mabeuf úr itt csak néhány olyan növényt termeszthetett, amely a nedvességet és az árnyékot kedvelte. De azért nem csüggedt. Kapott a Füvészkertben egy kedvező fekvésű földdarabot, hogy ott "a saját költségén" folytathassa indigókísérleteit. Ezért elzálogosította Flórája rézlemezeit. Ebédjét két tojásra csökkentette, és egyet adott öreg szolgálójának, akinek már tizenöt hónapja nem fizette meg a bérét. És nemegyszer ez az ebéd volt egyetlen napi étkezése. Már sohasem csendült fel gyermeki kacagása, mogorva ember vált belőle, és már látogatókat sem fogadott. Marius jól tette, hogy eszébe se jutott meglátogatni őt. Néha-néha, abban az órában, amikor Mabeuf úr a Füvészkertbe ment, a fiatalember találkozott az öregúrral az Ispotály körúton. Szomorúan biccentettek egymásnak, de nem váltottak szót. Fájdalmas jelenség, hogy előfordulhat olyan eset, amikor a nyomorúság elszakít egymástól két embert! Jó barátok voltak, közömbös járókelőkké váltak.

Royol könyvkereskedő már nem élt. Mabeuf úrnak már nem volt más ismerőse, csak a könyvei, a kertje és az indigója; a boldogság, az öröm, a remény ebben a három alakban testesült meg az ő számára. Többet nem kívánt az élettől. Így biztatgatta magát:

- Ha majd megcsináltam a kékítőmet, meggazdagszom, kiváltom a zálogból a rézlemezeimet, reklámmal, nagydobbal, újsághirdetésekkel népszerűsítem Flórámat, és megveszem - tudom is, hol - Pierre de Médine A hajózás tudományának egy példányát, fametszetekkel, az 1559-es kiadást. - Addig is egész nap indigóágyásában dolgozott, este pedig hazament, hogy meglocsolja kertjét, és olvasgasson. Mabeuf úr ebben az idő tájban már nagyon közel járt a nyolcvanhoz.

Egyik este különös látomása volt.

Még fényes nappal volt, mikor hazaért. Plutarchos néninek már nem jól szolgált az egészsége: beteg volt, ágyban feküdt. Mabeuf úr csontot vacsorázott, amelyen maradt még egy kis hús, hozzá egy darabka kenyeret, amit a konyhaasztalon talált, utána leült egy kidőlt mezsgyekőre: ez volt a kerti padja.

A "pad" mellett, mint régi gyümölcsösökben mindenütt, gerendákból és deszkákból ácsolt igen-igen rogyadozó, magas szekrényféle állt: földszintje nyúlketrec, emelete gyümölcskamra. A ketrecben nem voltak nyulak, de a gyümölcstartóban volt még néhány alma. A télire eltett készlet maradéka.

Mabeuf úr föltette a pápaszemét, s lapozgatni és olvasgatni kezdett két könyvet: mind a kettő rendkívül érdekelte, sőt - és ez már súlyosabb jelenség az ő korában - izgatta. Veleszületett bátortalansága fogékonnyá tette rá, hogy bizonyos fokig hódoljon a babonáknak. Az egyik Delancre elnök hírhedt tanulmánya volt: A démonok állhatatlanságáról, a másik Mutor de la Rubaudière negyedrét kötete volt: A vauvert-i ördögökről és a Bièvre patak lidérceiről.[53] Ez az utóbbi salabakter azért érdekelte különösebben, mert kertje valamikor kísértetjárta terület volt. Az esti szürkület már megsápasztotta a magasságokat, és megfeketítette a földi tájakat. Mabeuf apó olvasás közben a kezében tartott könyv felett a növényeit nézegette, főképp azt a remek rododendront, amely egyik gyönyörűsége volt; négy napja már forró, szeles és fülledt volt az idő, egy csöpp eső sem esett, a növények szára lekonyult, bimbóik lekókadtak, leveleik lehulltak: csak úgy szomjaztak a locsolásra; főképp a rododendron bágyadozott. Mabeuf apó azok közé tartozott, akik azt hiszik, hogy a növénynek lelke van. Az öregúr egész nap az indigóágyásában dolgozott, kimerült a munkában, mégis föltápászkodott, könyveit letette a padjára, s görnyedezve és tétova léptekkel elballagott a kútig; de mikor megfogta a láncot, annyira sem tudta meghúzni, hogy kikapcsolja. Visszafordult hát, és aggodalmasan nézett föl a sűrű csillagos égre.

Az est olyan derűt sugárzott, amely elnyugtatja az ember minden fájdalmát, s valami megnevezhetetlenül szomorkás és elmúlhatatlan örömmel borítja be. Az éjszaka éppolyan száraznak ígérkezett, amilyen a nappal volt.

"Mennyi csillag! - gondolta magában az öregúr. - Sehol egy parányi felhő! Sehol egy csöppnyi nedvesség!"

Egy pillanatra föltekintett, aztán mellére horgadt a feje.

Megint fölkapta a fejét, még egyszer fölnézett az égre, s ezt mormogta:

- Csak egy csöpp harmatot! Irgalom!

Még egyszer megpróbálta kikapcsolni a kút láncát, de most sem boldogult vele.

Ebben a pillanatban fülébe csendült egy hang:

- Mabeuf apó, meglocsoljam a kertjét?

És ugyanakkor a sövényszegély úgy megsuhogott, mintha vad tört volna át rajta; s látta, amint a cserjék közül sudár termetű, sovány leányka bukkan ki, megáll előtte, és bátran a szemébe néz. Mintha nem is földi lény lett volna, hanem csupán a szürkületből felmerülő árnyalak.

Mabeuf apó kissé összerezzent, s mint említettük, különben is ijedős volt; mielőtt csak egy szóval is felelhetett volna, ez a jelenés - akinek a mozdulatai furcsán motolláztak a sötétben - máris kikapcsolta a láncot, megmerítette és felhúzta a vödröt, megtöltötte a locsolókannát, és az öreg csak nézte-nézte ezt a jelenést, amint mezítláb és szakadozott szoknyában sürög-forog az ágyások közt, és árasztja az életet, amerre jár. A locsolóvíz pattogása a leveleken elragadtatással töltötte el Mabeuf apó lelkét. Úgy rémlett neki, hogy a rododendron most már boldog.

Mikor az első vödör kiürült, a lányka másodszor is megmerítette, aztán harmadszor is. Meglocsolta az egész kertet.

Amint az ágyások közt járt, alakja koromfekete árnynak látszott, és amint hosszú, csontos karjain meg-meglebbentette foszladozó vállkendőjét, valahogy denevérre emlékeztette az embert.

Mikor befejezte a locsolást, Mabeuf apó odament hozzá, könny csillogott a szemében, s a kislány fejére tette a kezét.

- Áldja meg az Isten - mondta neki. - Ön angyal, mert törődik a virágokkal.

- Nem - felelte a lányka -, ördög vagyok, de mit bánom én.

Az öreg nem is várta meg, nem is hallotta meg a lány feleletét, hanem felsóhajtott:

- Milyen kár, hogy ily szerencsétlen és szegény vagyok, és semmivel sem viszonozhatom a jóságát!

- De viszonozhatja valamivel - mondta rá a lány.

- Mivel?

- Azzal, ha megmondja nekem, hol lakik Marius úr.

Az öregúr nem értette.

- Miféle Marius úr?

Kimeresztette üveges szemét, s mintha keresett volna valamit, ami rég elenyészett.

- Az a fiatalember, aki azelőtt járogatott ide.

Mabeuf úr eközben emlékezetében kotorászott.

- Á, igen - kiáltott fel -, tudom, kiről beszél. Várjon csak! Marius úr... Marius Pontmercy báró, teringettét! Lakik... azazhogy már nem lakik... Ej no, már nem tudom.

Miközben beszélt, lehajolt, hogy a rododendron egyik ágát helyreigazítsa, aztán folytatta:

- Ide hallgasson, most már visszaemlékszem. Igen sűrűn jár a körúton, és Glacière irányában megy. Croulebarbe utca. Pacsirtamező. Menjen arra. Ott könnyen ráakadhat.

Mikor Mabeuf úr fölállt, már senki sem volt ott, a lányka eltűnt.

Kissé megijedt, annyi bizonyos.

"Ha a kertem nem volna meglocsolva - gondolta magában -, igazán azt hinném, hogy kísértetet láttam."

Egy órával később, mikor lefeküdt, megint eszébe jutott az egész, és félálmában - abban a homályos pillanatban, mikor az öntudat, mint a mesebeli madár, amely hallá változik, hogy átússzon a tengeren, az ábrándozás alakját ölti fel, hogy álomba merüljön -, kábulatában így évődött magában:

"Ez valóban nagyon hasonlít ahhoz, amit Rubaudière ír a lidércekről. Talán ez is lidérc?"



IV
Marius jelenést lát

Néhány nappal a Mabeuf apónál lezajlott "kísértetjárás" után egy reggel - éppen hétfő volt, az a nap, amelyen Marius a száz sout kölcsönkérte Courfeyractól Thénardier számára - Marius zsebre vágta a száz sous pénzdarabot, s mielőtt bevitte volna a fogházirodába, elment "egy kicsit sétálni", abban a reményben, hogy ha majd visszajön, a séta révén belezökken a munkába. Egyébként ez állandóan így volt. Mihelyt felöltözött, leült, könyvet és papirost tett maga elé, hogy összeüssön valami fordítást; mostanában azt a feladatot kapta, hogy franciára fordítson egy híres német tollharcot, Savigny és Gans[54] vitáját; fogta Savignyt, fogta Gansot, elolvasott négy sort, megpróbált leírni egyet, sehogy sem sikerült, közte és a papirosa közt egy csillag szikrázott a szemébe, fölkelt székéről, s ezt mormogta:

- Elmegyek sétálni. Ez majd felvillanyoz.

És kiment a Pacsirtamezőre.

Ott még jobban szikrázott a csillag, viszont Savigny és Gans teljesen elhalványodott.

Hazament, megpróbált újra dolgozni, de megint beletört a bicskája; egyetlen megszakadt fonalat sem bírt újra összecsomózni a fejében; akkor hát kijelentette:

- Holnap nem megyek sétálni. Ez bénítja meg a munkámat.

Mégis mindennap elment.

Többet tartózkodott a Pacsirtamezőn, mint Courfeyrac lakásában. Igazi lakáscíme ez volt: Santé körút, a Croulebarbe utcától a hetedik fa.

Ma reggel ennél a hetedik fánál is tovább ment, és a Gobelin folyócska kőkorlátján leült. Vidám napfény tűzött keresztül a frissen széttáruló és káprázatosan csillogó faleveleken.

"Róla" ábrándozott. Ábrándozása szemrehányás alakjában hullt vissza önmagára; fájdalmasan gondolt tunyaságára, szellemi tehetetlenségére, ami egészen megbénította, meg arra a sötétségre, amely percről percre úgy megsűrűsödött szeme előtt, hogy már a napfényt se látta.

Alaktalan gondolatainak ebben a kínzó kavargásában - ami még csak monológ sem volt; annyira lelohadt a lendülete, és már annyi ereje sem volt, hogy átengedje magát a szenvedésnek -, ebben a mélabús magába roskadásban mégiscsak utat találtak hozzá a külső ingerek. Hallotta, amint mögötte, alatta, a folyócska mindkét partján sulykolják a fehérneműt a Gobelins negyed mosónői, s hallotta, hogy feje fölött a madarak csicseregnek és trilláznak a szilfákon. Egyfelől a szabadság, a boldog gondtalanság, a szárnyas semmittevés zsibongása, másfelől a munka zakatolása. Ez a kétféle vidám zsivaj önfeledt álmodozásba, szinte elmélkedésbe ringatta.

Szomorkás elragadtatásának kellős közepén ismerős hang csendült a fülébe:

- Nini! Csakugyan itt van!

Föltekintett, és ráismert arra a szerencsétlen kislányra, aki egyszer bejött a szobájába: Thénardier idősebb lánya volt, Éponine; most már tudta a nevét. Furcsa: lerongyolódott és megszépült; senki sem hitte volna, hogy mind a két lépést meg tudja tenni. Ez a lány két fejlődést futott be: a fény felé és a nyomorúság felé. Mezítlábas volt és rongyos, mint azon a napon, amikor olyan elszántan bejött a szobájába, csakhogy a rongyai két hónapot öregedtek; a lyukak kitágultak, cafatjai mocskosabbak lettek. Hangja most is rekedt volt, homloka most is fakó és ráncos a szélfúvástól, tekintete most is nyílt, riadt, remegő. Azonban soha ezelőtt nem ült az arcán az a megnevezhetetlen rémület és keserűség, amivel a börtön élménye tetézi a nyomorúságot.

Haja teli volt széna- és szalmatörekkel - nem mintha megőszült volna, mint Ophélia, akire átragadt Hamlet őrültsége, hanem azért, mert valami istálló padlásán aludt.

S hiába, mégis szép volt. Ó, mily tündöklő is vagy, ifjúság!

Közben máris ott állt Marius előtt; ólomszín arcán halvány öröm villant, s még valami, ami mintha mosoly lett volna.

Néhány percig olyan volt, mintha benne rekedt volna a szó.

- Hát mégis megtaláltam! - szólalt meg végre. - Mabeuf apónak igaza volt, hogy itt van, ezen a körúton! Mennyit kerestem önt, ha tudná! Hát azt tudja-e, hogy a hűvösön voltam? Két hétig! Kiengedtek, mert semmi vád se volt ellenem, s különben is fiatalkorú vagyok. Még két hónapig! Ó, mennyit kerestem önt! Hat hete már. Hát nem lakik már ott?

- Nem - felelte Marius.

- Á, igen, értem! A miatt az izé miatt. Kellemetlen az ilyen orvtámadás. Ön elhurcolkodott. Ejnye, mért hord ilyen ócska kalapot? Az olyan fiatalembernek, mint ön, csinosan kell öltözködnie. Tudja-e, Marius úr, hogy Mabeuf apó önt báró nem tudom miféle Mariusnak nevezgeti? Ugye, nem igaz? Ugye, ön nem báró? A bárók öregurak, a Luxembourg-kertbe járnak, a kastély elé, ahol a legnaposabb, és egy souért a Quotidienne-t olvassák. Egyszer levelet vittem egy bárónak, az is ilyen volt. Százévesnél is öregebb lehetett. Mondja csak, hol lakik most?

Marius nem felelt.

- Nini - folytatta a lány -, lyukas az inge! Meg kellene varrnom.

Egyre jobban elkomorult az arca, úgy folytatta:

- Nem örül neki, hogy találkoztunk?

Marius hallgatott, kis ideig maga a lány is csendben maradt, aztán felkiáltott:

- Pedig ha akarnám, könnyen rákényszeríthetném, hogy örüljön!

- Micsoda? - kérdezte Marius. - Hogy érti ezt?

- Ah, valamikor tegezett - mondta rá a lány.

- No, jó. Hogy érted ezt?

A lány az ajkába harapott; úgy látszott, nem tudja elhatározni magát, mintha valamiféle belső küszködés hányta-vetette volna. Végre, úgy látszik, döntött.

- Bánom is én, mindegy. Ön szomorú, s én azt akarom, hogy jókedvű legyen. Csak ígérje meg, hogy nevetni fog. Látni akarom, mikor nevet, és hallani akarom, mikor ezt mondja: Ejha! Ez már igen! Szegény Marius úr! Tudja-e, mit ígért? Hogy megad nekem mindent, amit akarok...

- Igen! De hát beszélj!

A lány erősen a szemébe nézett Mariusnak, és ezt mondta:

- Megvan a cím!

Marius elsápadt. Minden vére visszaszaladt a szívébe.

- Miféle cím?

- Az a cím, amit kért tőlem.

A lány mintha csak nagy nehezen tudná kinyögni, hozzátette:

- Az a cím... hát csak tudja?

- Igen! - hebegte Marius.

- A kisasszony címe!

Kimondta, és utána nagyot sóhajtott.

Marius felugrott a korlátról, amelyen ült, és szenvedélyesen megragadta a lány kezét.

- Ó! Igen, igen! Vezess oda! Mondd meg! Kérhetsz tőlem mindent, amit akarsz! Hol van?

- Jöjjön velem - felelte a lány. - Nem tudom az utca nevét, se a házszámot; épp az ellenkező irányban van innét, de jól ismerem a házat, odavezetem önt.

Visszahúzta a kezét, s hozzátette - olyan hangon, amely egy idegent szánalomra indított volna, amely azonban a mámoros és átszellemült Mariust hidegen hagyta:

- Ó, milyen boldog!

Felhő suhant át Marius homlokán. Karon ragadta Éponine-t.

- Esküdj meg nekem valamire!

- Megesküdni? - mondta rá a lány. - Hát ez meg micsoda? Ejha! Mire akar megesketni?

És elkacagta magát.

- Az apádnak... ígérd meg nekem, Éponine! Esküdj meg rá, hogy ezt a címet nem mondod meg az apádnak!

A lány döbbenten fordult felé.

- Éponine! Honnan tudja, hogy Éponine a nevem?

- Ígérd meg nekem azt, amit kértem tőled!

A lány mintha nem is hallotta volna.

- Ez kedves, igazán! Éponine-nak szólított!

Marius most már mindkét karját megragadta.

- De hát felelj, az Istenre kérlek! Figyelj arra, amit mondok, esküdj meg rá, hogy ezt a bizonyos címet nem mondod meg az apádnak!

- Az apámnak? - mondta rá a lány. - Á, igen, az apámnak! Legyen nyugodt. Az egyesben csücsül. Különben is, mit törődöm én az apámmal!

- Vagyis nem ígéred meg! - csattant fel Marius.

- Vagyis eresszen el már! - mondta rá a lány kicsattanó kacagással. - Hisz agyonráz! Igen! Igen! Megígérem. Megesküszöm rá! Mi az nekem? Nem mondom meg azt a címet az apámnak! Na! Rendben van? Ezt akarta?

- Se másnak? - faggatta Marius.

- Másnak se.

- Most aztán vezess oda - szólt rá Marius.

- Most rögtön?

- Most rögtön.

- Jöjjön. Ó, milyen boldog! - sóhajtott fel a lány.

Néhány lépés után megállt.

- Nagyon is szorosan mögöttem jár, Marius úr! Engedjen engem előbbre, és feltűnés nélkül jöjjön utánam. Olyan úri fiatalembert, amilyen ön, a világért se lássanak együtt olyan nőszeméllyel, amilyen én vagyok.

Emberi nyelv nem tudná kifejezni, mi minden volt abban a hanghordozásban, ahogy ez a gyereklány kimondta ezt a "nőszemély" szót.

Talán tíz lépés után újra megállt; Marius utolérte. A lány nem is fordult felé, csak úgy oldalvást szólt oda neki:

- Igaz is, tudja-e, hogy ígért nekem valamit?

Marius a zsebébe nyúlt. Egyetlen vagyona a Thénardier papának szánt öt frank volt. Elővette, és a markába nyomta Éponine-nak.

A lány széttárta az ujjait, és a földre hullatta a pénzt, aztán komoran a szemébe nézett, és odavágta:

- Nem kell a pénze.



HARMADIK KÖNYV
A Plumet utcai ház

I
A titokzatos ház

A múlt század közepe táján egy párizsi bírósági elnök, aki szeretőt tartott, de rejtegette - mert ebben a korban a nagyurak mutogatták a szeretőjüket, a polgáremberek pedig rejtegették -, "kis vityillót" építtetett a Saint-Germain külvárosban, az elhagyott Blomet utcában, amelyet ma Plumet utcának neveznek, nem messze attól a tájéktól, amelynek akkor Állatcirkusz volt a neve.

Ez a vityilló kerti ház volt, mindössze egyemeletes; a földszintjén két helyiség, az emeleten két szoba, lent konyha, fent női szalon, a háztető alatt padlás, a ház előtt, az utcai oldalon erős rácskerítés. Ez a kert körülbelül egyholdas volt. A járókelők mindössze ennyit láthattak belőle; de a kerti ház mögött keskeny udvar is volt, és az udvar végében kétszobás, alápincézett alacsony házikó; ha úgy esett, el lehetett rejteni benne ideiglenesen egy gyermeket a dajkájával együtt. Ebből a házikóból hátul álcázott titkos ajtó nyílt, belőle keskeny, hosszú folyosó, kövezett, kanyargós nyitott folyosó volt, kétoldalt magas falak szegélyezték; bámulatos ügyesen bújtatták el, szinte elveszett a kertek és a kertgazdaságok sövényei közt, követte minden szögletüket és kanyarulatukat, és egy másik titkos ajtóba torkollott, amely innen nyolcad mérföldnyire, úgyszólván másik városrészbe, a Babylone utca elhagyatott végébe nyílt.

Az elnök úr itt lopózkodhatott be; ha lettek volna, akik nyomon követik s meglesik, és megállapítják, hogy az elnök úr nagy titokban naponta elmegy valahová, sejtelmük se lehetett róla, hogy a Babylone utcába menni annyi, mint a Blomet utcába menni. A furfangos elnök ügyesen összevásárolt néhány telket, és így ezt a titkos utat otthon, a saját földjén, tehát ellenőrzés nélkül építtethette meg. Később újra eladta, kis parcellánként, kertek és konyhakertészetek céljaira a folyosó menti teleksávokat, s mindkét oldalon azt hitték ezek a telektulajdonosok, hogy a fal a telkek közös elválasztó fala, és nem is gyanították, hogy ágyasaik és gyümölcsöseik közt ez a hosszú kövezett út kígyózik két fal között. Csak a madarak látták ezt az érdekességet. Valószínű, hogy a múlt századi poszáták és cinkék sokat összecsipogtak az elnök úr rovására.

A kerti ház kőből épült, Mansart[55] stílusában, burkolata és berendezése Watteau stílusában készült, belül rokokó, kívül copfstílusban; hármas virágsövény övezte; volt benne valami finomság, kacérság és előkelőség, ahogy már a futó szerelem és a méltóságos rang megkövetelte.

Ez a ház és ez a folyosó körülbelül tizenöt évvel ezelőtt még megvolt, ma már nyoma sincs. 93-ban egy rézkovács megvette a házat, hogy lebontsa, de mivel nem tudta kifizetni a vételárat, a nemzet csődbe kergette. Így aztán a ház rombolta le a rézkovácsot. Utána a ház sokáig lakatlan volt, és szép lassacskán düledezni kezdett, mint minden olyan lakóház, amelybe az ember jelenléte nem lehel életet. Még mindig benne voltak a régi bútorok, még mindig eladó és bérbe adó volt, és azt a tíz-tizenkét embert, aki egy év alatt megfordult a Plumet utcában, egy elsárgult és olvashatatlan hirdetmény figyelmeztette erre, amely 1810 óta ott lógott a kert rácskerítésén.

A Restauráció vége felé ugyanezek a járókelők megállapíthatták, hogy a hirdetmény eltűnt, sőt hogy az első emeleti ablaktáblák nyitva vannak. Csakugyan, a házba beköltözött valaki.

Az ablakokon "kisfüggönyök" voltak, ami annyit jelent, hogy nő van a házban.

1829 októberében egy koros férfi jelentkezett, és kibérelte a házat mindenestül, tehát magától értetődik: a hátsó házikóval és a Babylone utcába torkolló folyosóval együtt. Ennek az átjárónak mindkét ajtaját rendbe hozatta. A házban, mint az imént említettük, majdnem mind bent maradtak az elnök régi bútorai; az új bérlő elvégeztette a szükséges javításokat, pótolta itt is, ott is, ami hiányzott, újraköveztette az udvart, újra kirakatta kőlapokkal a padlót, megcsináltatta a lépcsőfokokat, a fapadló lemezeit, beüvegeztette az ablakokat, s végül beköltözött egy fiatal lánnyal meg egy öreg szolgálóval, feltűnés nélkül, inkább mint aki belopózik, s nem úgy, mint aki bevonul a lakásába. A szomszédok nem pletykáztak róla, mivelhogy nem voltak szomszédai.

Ez az igénytelen bérlő Jean Valjean volt, a fiatal lány Cosette. A szolgáló egy Toussaint nevű hajadon volt, akit Jean Valjean a szegényházból és a nyomorgásból váltott ki; vénkisasszony volt, falusi és dadogó; ez a három tulajdonsága bírta rá Jean Valjeant arra, hogy magához vegye. A házat "Fauchelevent úr, magánzó" néven bérelte ki. Mindabból, amit eddig elbeszéltünk, az olvasó kétségtelenül még hamarább ráismert Jean Valjeanra, mint Thénardier.

Miért távozott Jean Valjean a Kis Picpus zárdából? Mi történt?

Semmi sem történt.

Emlékezhetünk rá: Jean Valjean boldog volt a zárdában, oly boldog, hogy a lelkiismerete végül is nyugtalankodni kezdett. Naponta látta Cosette-et, érezte, hogy apai érzelmek születnek benne, s egyre jobban elhatalmasodnak rajta, rajongott ezért a gyermekért, váltig mondogatta magában, hogy ez az ő lánya, hogy semmi sem szakíthatja el tőle, hogy ez most már örökre így lesz, hogy a lányka bizonyosan belép apácának, hiszen szelíden erre erőszakolták naponta, hogy aztán ezentúl a zárda lesz az egész világa neki is, a lánynak is, hogy ő itt öregszik meg, a lány itt növekedik fel, hogy a lány itt öregszik meg, s ő maga itt hal meg, vagyis hogy sohasem válhatnak el egymástól, ó, mily elbűvölő remény! Mikor ezen eltöprenkedett, egyszerre csak meghökkent. Vallatni kezdte magát. Fölvetette magában a kérdést: vajon csakugyan megilleti-e őt ez a nagy boldogság, vajon nem más boldogságának a rovására megy-e, vajon nem a kislány boldogságának a rovására, amit ő, öregember létére, elkobzott és elrabolt tőle? Vajon nem lopás volt-e ez? Arra gondolt, hogy ennek a lánynak joga van megismerni az életet, mielőtt lemondana róla, és hogy előre és méghozzá az ő beleegyezése nélkül megvonni tőle minden örömet - azzal az ürüggyel, hogy megmenti minden megpróbáltatástól -, visszaélni tapasztalatlanságával és elszigeteltségével, hogy mesterségesen kicsíráztassa benne a hivatásérzetet: ez annyi, mint egy emberi teremtményt kiforgatni a természetéből, és hazudni Istennek, És ki tudja, nem gyűlöli-e meg Cosette, ha egyszer majd végiggondolja mindezt, s megbánja, hogy apáca lett? Ez az utolsó gondolata majdnem önző volt, és nem oly hősies, mint a többi, de ezt nem bírta elviselni. Elhatározta, hogy távozik a zárdából.

Elhatározta; szomorúan ismerte be, hogy ezt kell tennie. Ellenvetést nem tudott felhozni. Öt éve, hogy eltűnt, és e négy fal közt élt: ez feltétlenül eloszlathatta és megszüntethette minden félelmét. Nyugodtan visszatérhetett az emberek közé. Ő maga megöregedett, és minden megváltozott. Ki ismerhetné fel ma már? Meg aztán, ha a legrosszabb eshetőséget vesszük, csak őt fenyegette veszély, s neki nincs joga Cosette-et zárdára ítélni, azon a címen, hogy ő maga fegyházra van ítélve. Különben is mit számít a veszély, ha kötelességről van szó? Egyébként minden módja megvolt rá, hogy óvatos legyen, és vigyázzon magára.

Cosette nevelése körülbelül teljesen befejeződött.

Miután ez az elhatározás megfogant benne, már csak alkalomra várt. Nemsokára megjött ez is: az öreg Fauchelevent meghalt.

Jean Valjean kihallgatást kért a tisztelendő főnöknőtől, és elmondta neki, hogy mivel elhunyt bátyja után örökölt valamicskét, ez módot ad rá neki, hogy ezután már munka nélkül is megéljen, ennélfogva kilép a zárda szolgálatából, és leányát is magával viszi; de mivel nem méltányos, hogy Cosette az ingyen neveltetés fejében nem lép be apácának, alázatosan esedezik a tisztelendő főnöknőhöz: engedje meg, hogy mintegy kárpótlásul azért az öt évért, amelyet Cosette itt töltött, ötezer frank összeget ajánljon fel a zárdának.

Így távozott Jean Valjean az Örökimádás zárdából.

Mikor elhagyta a zárdát, eszébe se jutott hordárra bízni azt a kis ládát, amelynek a kulcsát mindig magánál tartotta, hanem maga vette a hóna alá. Ez a láda csiklandozta Cosette kíváncsiságát, mert balzsamos illat áradt belőle.

Mondjuk meg mindjárt, hogy mostantól fogva ez a poggyásza mindig vele volt. Állandóan ott tartotta a szobájában. Ez volt a legelső s nemegyszer az egyetlen holmija, amit magával vitt, ha elköltözött. Cosette kikacagta ezért, "kebelbarát"-nak nevezte el a kis ládát, és megjegyezte: "Féltékeny vagyok rá."

Egyébként Jean Valjeant azért mérhetetlen szorongás kínozta, mikor most újra kilépett a szabad levegőre.

Rábukkant a Plumet utcai házra, és megbújt benne. Most már végérvényesen Ultime Fauchelevent volt a neve.

De ugyanekkor még két lakást bérelt Párizsban, hogy kevésbé figyelhessék meg, mintha állandóan ugyanabban a kerületben maradna; hogy szükség esetén, mihelyt a legcsekélyebb nyugtalanság fogja el, időnként eltűnhessen; s végül hogy ne kerülhessen kutyaszorítóba, mint azon az éjszakán, amikor oly csodálatos módon kisiklott Javert karmai közül. Mind a két lakás igen silány és szegényes volt, egymástól jó messze eső két kerületben, az egyik az Ouest utcában, a másik az Homme-Armé utcában.

Időnként egy hónapot vagy hat hetet töltött vagy az Homme-Armé, vagy az Ouest utcában, Cosette-tel, de Toussaint-t nem vitte magával. Itt a házmesterek szolgálták ki: környékbeli magánzónak adta ki magát, aki átmeneti szállást tart a városban. Ennek a talpig becsületes embernek három lakása volt Párizsban, hogy elkerülje a rendőrség figyelmét.



II
Jean Valjean nemzetőr

Különben, a szó szoros értelmében, lakni a Plumet utcában lakott, ott pedig olyatén módon rendezte be az életét, amint itt leírjuk:

Cosette a kerti házban lakott, a szolgálóval; övé volt a nagy szoba a festett faburkolattal, az aranypárkányos női szalon, az elnöknek szőnyegekkel és öblös karosszékekkel zsúfolt szobája; övé volt a kert. Jean Valjean színjátszó ódon damasztselyemmel bevont mennyezetes ágyat tétetett be Cosette szobájába, meg egy szép régi perzsaszőnyeget, amelyet Gaucher nénitől vett a Figuier-Saint-Paul utcában; és hogy ezeknek az értékes régi holmiknak a zordonságán enyhítsen, az ócskaságokat fiatal lányok kedvére való bájos kis bútordarabokkal vegyítette el; került oda csecsebecsepolc, könyvállvány, aranyos gerincű könyvekkel, írószerdoboz, itatós, gyöngyházzal kirakott varróasztal, aranyozott ezüst varródoboz, japáni porcelán piperekészlet. Az első emeleti ablakokon éppolyan színjátszó vörös damasztselyem függönyök voltak, mint az ágy fölött; a földszinti ablakokon hímzett függönyök. Télen Cosette kis házának földszintjét is, emeletét is fűtötték. A férfi az udvar végében valamiféle házmesterlakásban lakott; volt benne: tábori ágy, rajta matrac, puhafa asztal, két szalmaszék, cserép vizeskancsó, deszkapolcon néhány ócska könyv, egyik sarokban az értékes láda; nem fűtött be soha. Cosette-tel vacsorázott; neki barna kenyér volt az asztalon. Mikor Toussaint-t felfogadta, ezt mondta neki:

- A kisasszony az úr a házban.

- És ön, u-uram? - kérdezte Toussaint meghökkenten.

- Én jóval több vagyok, mint úr: én apa vagyok.

Cosette-et a zárdában megtanították a házvezetésre; ő állapította meg itt a költségvetést, amely igen szerény volt. Jean Valjean naponta karon fogta Cosette-et, és elvitte sétálni. Élvezette a Luxembourg-kertbe, a legmagányosabb fasorba, vasárnaponként misére, mindig a Saint-Jacques-du-Haut-Pas-templomba, mert ez nagyon messze volt. Mivel ez nagyon szegény városrész, bőven osztogatott itt alamizsnát, és a templomban az ínségesek csak úgy nyüzsögtek körülötte; ennek köszönhette Thénardier-ék levelét "A nagyságos jótevőnek a Saint-Jacques-du-Haut-Pas-templomban". Szerette magával vinni Cosette-et, mikor ínségeseket és betegeket látogatott. A Plumet utcai házba idegen nem tehette be a lábát. Toussaint hordta haza az élelmiszereket, vízért pedig maga Jean Valjean járt a körúti vízcsaphoz, amely egészen közel volt. A fát és a bort egy félig föld alatti barlangszerű mélyedésben tartották, a Babylone utcai kapu közelében: ezt az elnök úr annak idején grottának használta; mert a Kicsapongások és Kéjlakok korában grotta nélkül nem volt szerelem.

A Babylone utcai kiskapun afféle szokásos ládika volt a leveleknek és az újságoknak; csakhogy a Plumet utcai kerti ház három lakója se újságot, se levelet nem kapott, s így a ládika - valamikor szerelmi közvetítő és egy kikapós bíró bizalmasa - most már kénytelen-kelletlen beérte az adószedő értesítéseivel és a nemzetőrség közleményeivel. Mert Fauchelevent magánzó úr tagja volt a nemzetőrségnek: sehogy se bírt kisiklani az 1831-es összeírás szoros hálójából. Ebben az időben a hatósági nyomozás eljutott egészen a Kis Picpus zárdáig; ez pedig olyan és szent felhő volt, hogy mikor Jean Valjean kibukkant belőle, a polgármesteri hivatal tiszteletre méltó személynek minősítette, és méltónak arra, hogy belépjen a nemzetőrségbe.

Jean Valjean évente háromszor-négyszer fölvette az egyenruháját, és teljesítette őrszolgálatát, s méghozzá igen szívesen; tökéletes álruha volt ez neki, ennek a révén bízvást az emberek közé keveredhetett, s mégis magányos maradhatott. Jean Valjean éppen betöltötte hatvanadik évét, s ebben a korban már fölmenthették volna, a törvény értelmében; de nem látszott többnek ötvenévesnél; különben is esze ágában sem volt kiszabadulni az őrmestere kezéből, és felingerelni Lobau grófot;[56] polgári állása nem volt; eltitkolta nevét, eltitkolta személyazonosságát, eltitkolta korát, eltitkolt mindent; s épp az imént említettük, hogy saját jószántából maradt nemzetőr. Minden becsvágya az volt, hogy olyan legyen, mint akármelyik adófizető polgár. Ennek a férfinak az volt az eszménye, hogy belül angyal legyen, kívül polgár.

Mégis említsünk meg egy apróságot. Ha Jean Valjean Cosette-tel ment el hazulról, úgy öltözött fel, amint láttuk, és szakasztott olyan volt, mint egy nyugalmazott tiszt. Ha azonban egyedül távozott hazulról - és rendszerint este -, mindig munkászubbonyt és munkásnadrágot vett fel, fejébe micisapkát vágott, amelynek ellenzője álcázta az arcát. Óvatoskodás volt ez, vagy megalázkodás? Mind a kettő egyaránt. Cosette már hozzászokott sorsa rejtélyes jellegéhez, és alig vetett ügyet apja különcködéseire. Toussaint tisztelte Jean Valjeant, és minden cselekedetét helyeselte. Egyszer a mészárosa, amint messziről meglátta Jean Valjeant, ezt mondta: "Fura egy szerzet ez!" A vénlány ezt felelte rá: "Sze-sze-szent ember ez!"

Jean Valjean is, Cosette is, Toussaint is mindig csak a Babylone utcai kapun jött haza, és távozott hazulról. Nehéz lett volna kitalálni, hogy a Plumet utcában laknak, hacsak valaki meg nem látta őket a kert rácskerítésén át. Ez a rácskerítés mindig zárva volt. Jean Valjean - hogy ne keltse fel az érdeklődést - a kertet sem műveltette meg.

Meglehet azonban, hogy ebben tévedett.



III
Foliis ac frondibus[57]

Ez a több mint félszáz éve ennyire elhanyagolt kert szokatlan és lenyűgöző látvány volt. A negyven évvel ezelőtti járókelők meg-megálltak ebben az utcában, s még csak nem is sejtették, miféle titkot rejt ez a friss zöld sűrűség. Ebben a korban nem egy ábrándozó tekintete és képzelete furakodott be újra meg újra, tapintatlanul, a lelakatolt, düledező, megrokkant ódon vasrácson, amely két mohaszöld pillérbe volt beillesztve, s amelyet bonyolult arabeszkes oromdísz koronázott.

Az egyik sarokban kőpad volt, egy-két penészes szobor; a fal mellett vénségtől korhadozó lugas szétmálló lécei, egyébként fasornak, pázsitnak semmi nyoma, mindent fölvert a gyom. A kertművelés eltávozott, a természet visszatért. A gaz elterpeszkedett, csodálatos élménye ennek a szegény kis teleknek. A violák káprázatosan tündököltek. Ebben a kertben semmi sem gátolta a növények makacs élni akarását; a nagyszerű növekedés melegágya volt ez. A fák lehajoltak a szedercserjékhez, a szeder felfutott a fákra, a növény kapaszkodott, az ág lehajolt, az, ami a földön kúszik, rátalált arra, ami a levegőben ágazik szét; az, ami a levegőben leng, lehajolt ahhoz, ami a mohában csúszik-mászik; törzsek, ágak, levelek, rostok, fűcsomók, kacsok, venyigék, tüskék egymásba gabalyodtak, csimpaszkodtak, összefonódtak, összekuszálódtak; a tenyészet itt, a Teremtő boldog tekintete előtt, ezen a háromszáz négyzetlábnyi telken, szoros és átszellemült ölelkezésben ünnepelte és valósította meg testvériségének szent titkát, az embertestvériség jelképét. Ez a kert már nem volt kert, hanem roppant bozót, vagyis olyasvalami, ami átvághatatlan, mint egy őserdő, sűrűn lakott, mint egy város, remegő, mint egy fészek, komor, mint egy székesegyház, illatos, mint egy sír, és eleven, mint egy tömeg.

Ez a roppant bozót szabadon élt a rácskerítés mögött és a négy fal között; szerelmi hevületében átadta magát az egyetemes fogamzás nesztelen folyamatának, megremegett napkeltekor, mint az állat, amely belélegzi a kozmikus szerelem áramát, és amely áprilisi nedveket érez felbuzogni és forrni ereiben, megrázza a szélben tüneményes zöld hajkoronáját, és széthinti a nyirkos földre, a málladozó szobrokra, a kerti ház rozoga lépcsőzetére, sőt a néptelen utca kövezetére is a csillagvirágokat, a gyöngyharmatot, a termékenységet, a szépséget, az életet, az örömet, az illatokat. Délidőben ezernyi fehér pillangó röppent be ide, és isteni látvány volt elnézni, amint a félhomályban örvénylettek ezek a nyári eleven hópihék. Itt, a zöld növényzetnek e derűs homályában megszámlálhatatlan tiszta hang beszélt halkan a lélekhez, s amit a sokféle csiripelés talán elfelejtett elmondani, pótolta a mindenféle zümmögés. Esténként ábrándokba ringató köd szállt fel a kertből, és egészen beburkolta; köd szemfedő, mennyei és csöndes szomorúság borította el, Jerikói lonc és folyondár részegítő illata áradt mindenünnen, mint finom és gyorsan ható méreg; hallatszott még a kék fakúszók és a barázdabillegetők elhaló pityegése, amint elszenderedtek a lombok között; érzett ebben a fa és a madár áldott bizalmassága; nappal a szárnyak felvidítják a gallyakat, éjjel a gallyak védelmezik a szárnyakat.

Telente a bozót fekete volt, ázott, torzonborz, didergett, és valamennyire a házat is megmutatta. A virágos ágak és a harmatos virágok helyett most csigák hosszú ezüstös útszalagjai csillantak szembe az elsárgult levelek hűvös és sűrű szőnyegén; de mindenképpen, mindenféle szemszögből, minden évszakban, tavasszal, télen, nyáron, ősszel bánatot lehelt ez a kis kert, szemlélődést, magányosságot, szabadságot, az ember távollétét, az Isten jelenlétét; és mintha a rozsdás ódon rácskerítés ezt mondta volna: ez a kert az enyém.

Hiába ölelték körül Párizs utcái, hiába voltak ott szinte kétlépésnyire a Varenne utca méltóságos és ragyogó palotái, hiába volt közvetlen közelében az Invalidusok palotája, s ott nem messze a Kamara is; hiába robognak a pompás hintók itt a szomszédságban a Bourgogne utcán és a Saint-Dominique utcán, hiába cikáznak keresztül-kasul a közeli téren a sárga, barna, fehér, vörös omnibuszok: a Plumet utca mégiscsak sivatag marad; s a régi tulajdonosok halála, a lezajlott forradalom, az ősi vagyonok összeomlása, a távollét, a feledés, negyvenévi elhagyatottság és árvaság elegendő volt hozzá, hogy visszatelepítse erre a kiváltságos helyre a páfrányt, az ökörfarkkórót, a bürköt; a cickafarkot, a gyűszűvirágot, a felmagzott burjánt, a széles halványzöld levelekkel fodrozott magas növényeket, a gyíkokat, a galacsinhajtó bogarakat, az izgatott és fürge rovarokat; elegendő volt hozzá, hogy a föld mélyéből feltámasszon és itt e négy fal közt elővarázsoljon valami megnevezhetetlen vad és komor fenséget; elegendő volt hozzá, hogy a természet - amely keresztülhúzza az ember kicsinyes rendelkezéseit, és mindig a maga teljességében tárul ki ott, ahol kitárul, a hangyában éppúgy, mint a sasban - éppúgy a maga zordonságában és fenségében táruljon fel egy hitvány kis párizsi kertben, mint az Újvilág valamelyik őserdejében.

Valóban semmi sem kicsiny; mindenki tudja ezt, aki érzi a természet mélyreható erőit. Bár a filozófiának nincs semmiféle általános érvényű módszere sem az ok rögzítésére, sem az okozat meghatározására, a szemlélődő kimondhatatlan elragadtatásba esik, mikor megfigyeli a széthulló erők egységbe torkollását. Minden mindenen dolgozik.

Az algebra a felhőkre is alkalmazható; a csillag kisugárzása hasznára van a rózsának; egyetlen gondolkodó sem merné azt állítani, hogy a galagonyaillat nem hasznos a csillagzatoknak. Ki tudná kiszámítani egy molekula pályáját? Mit tudjuk mi, nem homokszemek lehullása határozza-e meg világok keletkezését? Ugyan ki ismeri a végtelen nagy és a végtelen kicsiny különös hullámzásait, az okok dübörgését a lét szakadékaiban és a teremtés sziklaomlásait? Egy tetű is fontos; a kicsiny nagy, a nagy kicsiny; a végzetben minden egyensúlyban van; a lélek megdöbbentő látomása ez. Csodálatos összefüggések vannak az élőlények és a tárgyak között; ebben a határtalan együttesben, a naptól a levéltetűig, egyik sem fitymálhatja a másikat, mindegyiknek szüksége van a másikra. A fény nem úgy röpíti a mennybolt felé a földi illatokat, hogy ne tudná, mi a célja vele; az éjszaka csillagfény-párlatokat hint szét a szunnyadó virágokra. Minden repülő madár lábán ott a végtelen fonala. A csírázás összefonódik a meteor szétrobbanásával és a tojást feltörő kisfecske csőrének a csapásával, és ugyanakkor előidézi egy giliszta megszületését és Sokrates fellépését. Ahol a teleszkóp végződik, ott kezdődik a mikroszkóp. Melyiknek nagyobb a látóköre? Válasszatok. Egy penésztelep virágból álló csillagkép; egy ködfolt csillagok hangyabolya. Ugyanilyen s még meglepőbb összefüggésben vannak egymással az értelmi jelenségek és az anyagi tények. Az elemek és az elvek keverednek, vegyülnek, és egymás révén szaporodnak, úgyhogy végül ugyanabban a világításban mutatják az anyagi világot, mint az erkölcsi világot. A jelenség szüntelenül visszahajlik önmagába. A roppant kozmikus változásokban az egyetemes élet ismeretlen méretekben hullámzik ide-oda, áramának láthatatlan rejtelmességében hömpölyget mindent, felhasznál mindent, egyetlen álomnak egyetlen álomképét sem szalasztja el, itt egy apró állatot hoz létre, amott szétmorzsol egy csillagzatot, hullámzik és kígyózik, a fényből erőt teremt, a gondolatból elemet; szétszóródik, és mégis oszthatatlan, felbomlaszt mindent, csak az én-t, ezt a mértani pontot nem; összehalmoz mindent a paránylélekben, és kiáraszt mindent az Istenbe; minden cselekvést, a legmagasabb rendűtől kezdve a leghitványabbig összegabalyít eszeveszetten forgó szerkezetének mélyén, egy rovar röptét a föld forgásához kapcsolja, s ki tudja - talán a törvény azonossága alapján -, az üstökös kialakulását az égbolton függővé teszi egy ázalék forgásától a vízcseppben. Értelemből alkotott gépezet. Roppant fogaskerék-szerkezet, amelynek indító ereje a szúnyog, és utolsó kereke az Állatkör.



IV
A másik vasrács

Úgy látszott, hogy ez a kert, amelyet annak idején parázna titkok rejtegetésére rendeztek be, most megváltozott, és alkalmas lett arra, hogy szűzi titkoknak adjon menedéket. Már nem voltak benne sem födött sétányok, sem gyepszőnyegek, sem lugasok, sem grották; de volt benne pompás, kavargó félhomály, amely úgy omlott le mindenfelől, mint a fátyol. A szerelem szigete újra édenkertté lett. Valami kifürkészhetetlen bűnbánó fertőtlenítette ezt a rejtekhelyet. Ez a virágáruslány most a léleknek ajánlta fel virágait. Ez a kacér kert, amely egykor nagyon rossz hírű volt, most újra a szűziesség és a szemérmetesség útjára tért. Egy elnök - ez a jámbor abban tetszelgett magának, hogy ő az új Lamoignon[58] - meg egy kertész - ez a jámbor meg abban tetszelgett magának, hogy ő az új Le Nôtre -, ezek ketten a szerelmeskedésnek tervezték, telepítették, nyesegették, szépítették, alakítgatták; a természet most újra megkaparintotta, elkomorította és átgyúrta a szerelem számára.

Volt is ebben a magányban egy szív, amely megérett reá. A szerelemnek csak meg kellett jelennie; temploma is volt itt, zöld gallyakból, fűből, mohából, madárkesergésből, puha félhomályból, szélrázta faágakból, és volt itt egy szív is, tele jósággal, hittel, tisztasággal, reménnyel, sóvárgással és ábrándozással.

Cosette majdnem gyermek volt még, amikor távozott a zárdából; alig múlt tizennégy éves, és épp a bakfiskorba jutott: mondtuk már, első pillantásra inkább csúnya, mint szép, csak a szeme kivétel; mindazonáltal nincs benne semmi fogyatékosság, csak éppen félszeg volt, vékonydongájú, bátortalan és egyúttal merész, egyszóval fölcseperedett kislány.

Neveltetése befejeződött; vagyis megtanították a hittanra, sőt főképpen az ájtatoskodásra; aztán a "történelemre", vagyis arra a valamire, amit a zárdában történelemnek neveznek, a földrajzra, a nyelvtanra, a melléknévi igenevekre, a francia királyokra, egy kis zenére, egy kis kényeskedésre stb., de különben teljesen tudatlan volt, ami bájos is, veszélyes is. Egy lány lelkét nem szabad sötétben hagyni, mert később nagyon is váratlan és nagyon is eleven káprázatok támadnak benne, mint a sötét kamrában. Gyöngéden és tapintatosan kell felvilágosítani, nem annyira a tények közvetlen és éles megvilágításával, mint inkább a visszatükrözésével. Ez hasznos és kedvesen komoly félhomály, eloszlatja a gyermeki ijedelmeket, és megakadályozza a bűnbeesést. Az anyai ösztön csodálatra méltó megérzés, amelyben együtt vannak a szűz emlékei az asszony tapasztalataival: csak ez az anyai ösztön tudja, hogyan és miből kell megalkotni ezt a félhomályt. Semmi sem pótolja ezt az ösztönt. Egy kislány lelkének a kialakításában a világ valamennyi apácája nem ér annyit, mint egy anya.

Cosette-nek nem volt anyja. Neki csak anyái voltak, többes számban.

Jean Valjeanban, igaz, megvolt minden elképzelhető gyöngédség és aggódás, de ő mégiscsak öregember volt, aki ehhez bizony nem értett.

Márpedig ahhoz a nevelőmunkához, ahhoz a súlyos feladathoz, ami egy nő előkészítése az életre, mennyi, de mennyi hozzáértésre van szükség, hogy sikeresen harcoljunk meg azzal a mérhetetlen tudatlansággal, aminek a neve ártatlanság!

Egy lányt semmi sem érlel meg úgy a szenvedélyekre, mint a zárda. A zárda az ismeretlenre tereli a gondolatokat. Az önmagában visszahúzódó szív nem tudja kiönteni érzelmeit, tehát gyötrődik; nincs módja kitárulni, tehát bezárkózik önmagába. Ebből látomások sarjadnak, föltevések, találgatások, bimbózó regények, sóvárgott kalandok, képzeletbeli légvárak, olyan épületek, amelyek mindenestül a lélek mély sötétségében épülnek fel, komor és titokzatos lakások, ahová azonnal betelepszenek a szenvedélyek - mihelyt valaki kilép a zárdából, és ezen a réven bejuthatnak. A zárda olyan elnyomás, amelynek az egész életen át kell tartania, hogy diadalmaskodjék az emberi szíven.

Cosette, amikor távozott a zárdából, keresve sem találhatott volna nyugalmasabb és egyúttal veszélyesebb helyet a Plumet utcai háznál. Folytatása volt ez a magánynak s egyúttal kezdete a szabadságnak; elzárt kert, de szívós, dús, gyönyörű és illatozó benne a tenyészet; itt is ábrándozott, mint a zárdában, de már fiatalemberek sejlettek föl ábrándjaiban; itt is volt vasrács, csakhogy az utcára nyílt.

Mindazonáltal, mikor idekerült - ismételjük -, tulajdonképpen még gyermek volt. Jean Valjean neki ajándékozta ezt az elvadult kertet. - Csinálj benne, amit akarsz - mondta neki. Cosette ezzel szórakozott: sorra megbolygatta a bokrokat, megmozgatta a köveket, "állatokat" keresett alattuk; játszott benne, addig is, amíg majd az ábrándozásra kerül a sor; szerette ezt a kertet a rovarokért, amelyeket a fűben talált, a lábai alatt, addig, amíg majd a csillagokért szereti, amelyeket megpillant a faágak közt, a feje fölött.

Ezenkívül teljes szívből szerette apját, vagyis Jean Valjeant, ártatlan, gyermeki rajongással; ez avatta az ő szemében kívánatos és kedves cimborává az öreget. Emlékezhetünk rá, hogy Madeleine úr sokat olvasott, Jean Valjean megtartotta ezt a szokását; ennek a révén jó társalgó vált belőle; megvolt benne minden rejtett kincse és stíluskészsége az olyan alázatos és igaz értelemnek, amely a maga erejéből szerezte műveltségét. Maradt benne azért épp elegendő nyerseség ahhoz, hogy jóságát megízesítse; érdes volt az értelme, de szelíd a szíve. Valahányszor a Luxembourg-kertben voltak kettesben, hosszú magyarázatokat tartott neki mindenféléről: részben olvasmányai alapján, de részben fájdalmas élményei alapján is. Cosette feszülten figyelt, s közben a tekintete tétován ide-oda repdesett.

Ez az egyszerű ember kielégítette Cosette szellemi szükségletét, mint ahogy ez az elvadult kert a játékos kedvét. Mikor már jó sokáig hajszolta a pillangókat, lihegve ért oda apjához, és ezt mondta neki: - Jaj, milyen jót rohantam! - Apja homlokon csókolta.

Cosette imádta az öreget. Mindig a nyomában járt. Csak ott érezte jól magát, ahol Jean Valjean tartózkodott. Mivel pedig Jean Valjean sem a kerti házban, sem a kertben nem szeretett tartózkodni, Cosette is jobban érezte magát a kövezett kis hátsó udvarban, mint a virágokkal zsúfolt nagy kertben; jobban érezte magát a szalmafonatú székekkel bútorozott házikóban, mint a faliszőnyegekkel kárpitozott nagy szalonban, amely zsúfolva volt párnázott karosszékekkel.

Jean Valjean boldog volt, hogy ott lábatlankodik körülötte, s nemegyszer mosolyogva rászólt:

- Ugyan menj már haza! Hadd maradjak egy kicsit egyedül!

Cosette kedvesen és gyöngéden zsörtölődni szokott vele, amiben annyi a báj, valahányszor lány pirongatja így az apját:

- Papa, nagyon fázom magánál; mért nem tesz be ide szőnyeget meg kályhát?

- Kedves kislányom, nagyon sok ember van, aki többet ér nálam, s még csak födél sincs a feje fölött.

- Hát akkor mért van nálam tűz is, meg minden, ami kell?

- Azért, mert te nő vagy és gyerek vagy.

- Ugyan, hát a férfiaknak fázni kell és szenvedni kell?

- Bizonyos férfiaknak igen.

- Jó, akkor hát én olyan sokszor jövök majd ide, hogy muszáj lesz begyújtania!

Ezt is megkérdezte tőle:

- Papa, mért eszik ilyen silány kenyeret?

- Azért, mert, kislányom.

- Hát jó, ha maga ezt eszi, én is ezt eszem majd.

Ezután Jean Valjean fehér kenyeret evett, hogy Cosette-nek ne kelljen fekete kenyeret ennie.

Cosette csak homályosan emlékezett kisgyermek korára. Reggel és este imádkozott anyjáért, akit nem ismert. A Thénardier házaspár úgy maradt meg emlékében, mint két undorító, álombéli alak. Emlékezett rá, hogy "egyszer éjjel" vízért ment valami erdőbe. Úgy hitte, hogy ez nagyon messze volt Párizstól. Úgy rémlett neki, hogy az élete feneketlen mélységben kezdődött, s ebből épp Jean Valjean mentette ki. Gyermeksége - érzése szerint - az az időszak volt, amelyben semmi más nem volt körülötte, csak sok-sok százlábú meg pók meg kígyó. Mivel nem tudta teljes bizonyossággal, hogy leánya-e Jean Valjeannak, s hogy ez-e az ő apja, valahányszor este elalvás előtt elgondolkozott, úgy képzelte, hogy anyjának a lelke átszállt ebbe az öregbe, s így jött el hozzá, hogy vele maradjon.

Ha apja ült, ő odafektette arcát ősz hajára, némán egy könnycseppet ejtett rá, és ezt gondolta magában:

"Meglehet, hogy ez az ember az anyám!"

Cosette - zárdában, sötét tudatlanságban nevelkedett kislány létére, mivel az anyaság különben is teljesen érthetetlen a szüzeknek - végül is azt képzelte, hogy neki, bármily furcsa ezt kimondani, egyáltalán nem is volt anyja. Képzeletbeli anyjának még csak nevét sem tudta. Valahányszor elszánta magát és megkérdezte Jean Valjeantól, Jean Valjean hallgatott. Ha megismételte kérdését, az apja csak egy mosollyal felelt rá. Egyszer a kislány addig-addig követelőzött, hogy a mosolyra egy könnycsepp tett pontot.

Jean Valjeannak ez a némasága sötétbe burkolta Fantine-t.

Óvatosság volt ez? Tisztelet volt ez? Félelem volt ez, hogy ki ne szolgáltassa ezt a nevet vaktában másoknak, hanem csak az ő emlékezetében éljen?

Amíg Cosette kicsi volt, Jean Valjean szívesen beszélt neki az anyjáról; mióta fölserdült, többé nem tudta megtenni. Úgy érezte, hogy nem meri. Vajon Cosette miatt történt így? Vagy Fantine miatt? Szinte babonásan irtózott tőle, hogy ezt az árnyat bebocsássa Cosette gondolatvilágába, hogy a halottat harmadikként bevegye az életükbe. Minél szentebb volt neki ez az árny, annál félelmetesebbnek érezte. Csak Fantine-ra kellett gondolnia, máris érezte, hogy némaság nyűgözi. Felködlött szeme előtt abból a homályból valami, ami olyanféle volt, mint a szájon keresztbe tett ujj. Vajon mindaz a szemérem, ami megvolt Fantine-ban, s amit életében erőszakosan kitéptek belőle, vajon halála után visszaszállt belé, hogy szenvedélyesen őrködjék e halott békességén, és elszántan őrizze őt sírjában? Vajon Jean Valjean, tudtán kívül, ennek a kényszernek engedett? Mi hiszünk a halálban, mi semmi esetre sem vagyunk hajlandók elvetni ezt a misztikus magyarázatot. Ezért volt lehetetlen kimondania; legfőképpen Cosette előtt, ezt a nevet: "Fantine".

Egyszer Cosette ezt mondta neki:

- Papa, ma éjjel álmomban láttam az anyámat. Két nagy szárnya volt. Anyám bizonyosan már életében is majdnem szent lehetett.

- A kínszenvedése révén - felelte rá Jean Valjean.

Különben Jean Valjean boldog volt.

Cosette, ha vele ment sétálni, büszkén, boldogan, túláradó szeretettel támaszkodott a karjára. Jean Valjean, mikor látta, hogy a lány csak rá pazarolja minden gyöngédségét, és teljesen beéri ővele, úgy érezte, hogy elolvad gyönyörűségében. A szerencsétlen férfin mennyei öröm áradt el, úgyhogy beleremegett; átszellemülten bizonygatta magában, hogy ez már élete fogytáig így tart; azt gondolta magában: hiszen tulajdonképpen nem is szenvedett ő annyit, hogy rászolgált volna erre a sugárzó boldogságra, és szíve mélyén hálát adott Istennek, mert megengedte, hogy őt, a nyomorultat, ez az ártatlan teremtés ennyire szeresse.



V
A rózsa ráébred, hogy ő ostromgép

Egyszer Cosette véletlenül belenézett a tükrébe, és magában felrikkantott: ejha! Szinte azt merte volna mondani, hogy szép. Ez furcsamód felkavarta. Egészen mostanáig nem törődött az arcával. Látta, de nem nézte meg magát a tükrében. Meg aztán egyre-másra odamondták neki, hogy csúnya; csak Jean Valjean mondta ilyenkor kedvesen: "De nem! De nem!" Mindegy, Cosette mindeddig csúnyának tartotta magát, és felületes gyermeki beletörődéssel ebben a meggyőződésben serdült fel. És tessék, a tükre egyszerre csak ugyanazt mondta neki, amit Jean Valjean: "De nem!" Egész éjjel nem aludt. "Hátha csinos vagyok? - gondolta magában. - Milyen érdekes is volna, ha csakugyan csinos volnék!" És eszébe jutottak az iskolatársai, akiknek a szépsége feltűnést keltett a zárdában, és ezt gondolta magában: "Ugyan, én is olyan volnék, mint ez meg ez a kisasszony?"

Másnap, már nem véletlenül, megint nézegette magát, és megingott: "Hol volt a józan eszem? - töprengett. - Nem, csúnya vagyok." Pedig csak az történt, hogy rosszul aludt, karikás volt a szeme, az arca sápadt. Előző este nem ujjongott túlságosan, hogy hihetett a szépségében, de most szomorú volt, hogy már nem hihetett benne. Ezután már nem nézegette magát, és több mint két hétig megpróbált úgy fésülködni, hogy hátat fordított a tükörnek.

Esténként, vacsora után, rendszerint hímzett vagy más zárdai kézimunkával foglalkozott a szalonban, és Jean Valjean ott olvasgatott mellette. Egy ízben föltekintett a kézimunkájából, és kimondhatatlanul meghökkent attól, hogy mily nyugtalan tekintettel nézi őt az apja.

Más alkalommal, mikor az utcára ment, úgy rémlett neki, hogy valaki - akit nem látott - ezt mondja mögötte: "Csinos, de rosszul öltözik!" - "Ugyan - gondolta magában -, ez nem én vagyok. Én jól öltözöm, és csúnya vagyok." Ezúttal bársonykalapban és gyapjúruhában volt.

Végül egyszer épp a kertben volt, és meghallotta, mikor a jó öreg Toussaint néni mondta: "Uram, nem veszi észre, hogy a mi kisasszonyunk napról napra csinosodik?" Cosette nem hallotta, mit felelt erre az apja, Toussaint szavai valahogy felzaklatták. Kisurrant a kertből, felment a szobájába, odaszaladt a tükörhöz - már három hónapja, hogy bele se nézett -, és felsikoltott. Elkáprázott önmagától.

Szép volt, csinos volt; igazat kellett adnia Toussaint-nek és tükrének. Alakja tökéletes volt, bőre megfehéredett, haja megfényesedett, kék szemében újfajta csillogás lobbant fel. Egy perc alatt teljes-tökéletesen tudatára ébredt szépségének, mint ahogy a napfény feltündöklik; különben a többiek már észrevették, Toussaint ki is mondta, s nyilván róla beszélt az a bizonyos járókelő, ezt már nem lehetett kétségbe vonni; megint lement a kertbe, királylánynak képzelte magát, s bár tél volt, úgy hallotta, hogy a madarak dalolnak, úgy látta, hogy az ég csupa arany, a fák napsugárban fürdenek, a bokrok virágba borulnak; átszellemülten, bolondul, kimondhatatlan elragadtatásban.

Viszont Jean Valjean úgy érezte, hogy keservesen - s ki tudja, miért? - elfacsarodik a szíve.

Az igazság az, hogy már bizonyos ideje rémülten látta, hogyan bontakozik ki a szépség napról napra tündöklőbben Cosette édes arcán. Mindenkinek mosolygó, neki gyászos hajnalhasadás volt ez.

Cosette már sokkal előbb szép volt, mielőtt ő maga ráébredt volna. De ez a váratlan ragyogás, amely lassacskán derült föl, és csak fokról fokra ölelte körül a lányka egész testét, az első naptól fogva bántotta Jean Valjean szomorú szemét. Érezte, hogy ezzel kizökken a kerékvágásból egy boldog élet, amely olyan boldog volt, hogy ő semmit sem mert változtatni rajta, mert attól tartott, hogy valamiképpen elrontja. Ez az ember, aki minden veszedelmet végigszenvedett, akinek sorsa vágta sebei még most is vérzettek, aki majdnem gonosztevő volt, és majdnem szentté vált, aki előbb a fegyház bilincseit cipelte, most pedig az örökké tartó becstelenség láthatatlan, de súlyos bilincseit cipeli: ez az ember, akit a törvény nem engedett ki karmaiból, akit bármely pillanatban megint elfoghattak, és tisztes magányából megint kihurcolhattak a közmegvetés nyilvánossága elé, ez az ember mindent elfogadott, mindent megértett, mindent megbocsátott, mindent áldott, mindent szeretett, és a gondviseléstől, az emberektől, a törvényektől, a társadalomtól, a természettől, a világtól semmi egyebet nem kért, csak egyet: hogy Cosette szeresse őt!

Hogy Cosette tovább is szeresse őt! S az Isten ne vessen gátat e gyermekszív elé, hogy hozzá jöhessen, és vele maradhasson! Ha Cosette szereti, az neki gyógyulás, megnyugvás, békesség, kielégülés, kárpótlás, jutalom! Ha Cosette szereti, akkor ő boldog! Többet nem kíván. Mondhatták volna neki: Akarsz-e boldogabb lenni? Ezt felelte volna rá: Nem. Az Isten is mondhatta volna neki: Akarod a mennyországot? Ezt felelte volna rá: Kárát vallanám.

Minden - ami ezt a helyzetet megzavarhatta volna, akár csak felületesen is - úgy megrémítette, mintha most valami egészen más következnék. Pontosan sohasem tudta, mi lehet a női szépség: de ösztönösen megérezte, hogy valami szörnyűség lehet.

Ezt a szépséget, amely a szeme láttára egyre diadalmasabban és pompásabban tárult ki mellette a kislány ártatlan és lenyűgöző arcán, ő rémülten szemlélte a maga csúnyaságának, a maga vénségének, a maga nyomorúságának, a maga kivetettségének, a maga csüggedésének mélyéről.

Ezt gondolta magában: "Milyen szép! De velem, velem mi lesz?"

Különben éppen ez volt a különbség az ő szeretete és egy anya szeretete közt. Az a látvány, amely őt meggyötörte, egy anyának örömet szerzett volna.

Az első tünetek hamarosan mutatkozni kezdtek.

Miután Cosette egyszer kimondta magában: "Csakugyan szép vagyok!" - másnaptól fogva már gondosan öltözködött. Eszébe jutott annak a bizonyos járókelőnek a megjegyzése: csinos, de rosszul öltözködik - mintha valami jóshely légárama csapta volna meg, de mindjárt szét is foszlott, előbb azonban meggyökereztette szívében az egyik csírát ama kettő közül, amelyek később majd át- meg átfonják a nő egész életét: az egyik a hiúság, a másik a szerelem.

Mihelyt hinni kezdett a szépségében, egyszerre kitárult egész nőisége. Irtózott a gyapjútól, szégyellte a bársonyt. Apja soha semmit sem tagadott meg tőle. Rögtön megtanulta a kalap, a ruha, a köpeny, a cipellő, a kézelő, a divatos szövet, a helyénvaló szín tudományát, azt a tudományt, amely valahogy különösen bájossá, kifürkészhetetlenné és veszedelmessé varázsolja a párizsi nőt. Az észbontó nő kifejezést a párizsi nőre találták ki.

Egy hónap sem telt bele, és a kis Cosette ebben a Babylone utcai remeteségben Párizsnak nem csupán egyik legcsinosabb hölgye lett, ami nem csekélység, hanem egyik "legízlésesebben öltözködő" hölgye is, ami jóval több. Szeretett volna találkozni azzal a bizonyos "egyénnel", hadd lássuk, mit mondana most, és szerette volna "helyrebillenteni a fejét"! Annyi bizonyos, hogy tetőtől talpig bájos volt, és csalhatatlanul tudta, mi a különbség egy Gérard-kalap meg egy d'Herbaut-kalap[59] között.

Jean Valjean aggodalmasan szemlélte ezt a mohó nekilendülést. Érezte, hogy ő már élete fogytáig csak mászni tud, legfeljebb lépegetni, s most látta, hogy Cosette-nek szárnyai nőnek.

Különben elegendő volt egyetlen pillantás Cosette toalettjére, s egy nő azonnal megállapította volna, hogy nincs anyja. Cosette teljesen mellőzött bizonyos ízlésbeli árnyalatokat, bizonyos különleges konvenciókat. Például egy anya megmondta volna neki, hogy leánynak nem való damasztselyem ruhában járni.

Mikor Cosette legelőször ment sétálni fekete damasztselyem ruhájában és körgallérjában s fehér kreppkalapjában, Jean Valjeannal karonfogva indult, vidáman, sugárzón, rózsásan, büszkén, ragyogón.

- Papa - mondta -, hadd hallom, milyen vagyok ebben a toalettben?

Jean Valjean, mintha némi irigység csendült volna a hangjában, kesernyésen felelt rá:

- Helyes vagy! - Séta közben éppen olyan volt, mint máskor is. Otthon aztán megkérdezte Cosette-től.

- Azt a ruhádat meg kalapodat, tudod, már nem veszed fel többet?

Ez Cosette szobájában történt. Cosette odafordult a ruhásszekrény fogasa felé, amelyen elnyűtt intézeti ruhája lógott, és ezt felelte:

- Ezt a maskarát? Papa, mit akarsz, mit csináljak vele? Ó, még csak az kellene! Nem, én ugyan föl nem veszem többé ezeket a rondaságokat. Ezzel a vacakkal a fejemen olyan lennék, mint borzaskata kisasszony.

Jean Valjean nagyot sóhajtott.

Mostantól fogva feltűnt neki, hogy Cosette - aki ezelőtt folyton azért könyörgött, hogy maradjanak otthon, s ezt hajtogatta: "Papa, itthon, magával kettesben, sokkal jobban érzem magam!" - most folyton azért rimánkodott, hogy menjenek sétálni. Igaz is, mért van az embernek csinos alakja és pompás toalettje, ha nem azért, hogy mutogassa?

Az is feltűnt neki, hogy Cosette már nem szerette olyan nagyon a hátsó kis udvart. Mostanában szívesebben tartózkodott a kertben, és örömest sétálgatott a rácskerítés mentén. Jean Valjean elkomorodott, s be se tette a lábát a kertbe. Ott lapult a maga hátsó kisudvarában, mint a kutya.

Cosette, mivel tudta, hogy szép, elveszítette az öntudatlan szépség báját; pedig ez a báj egészen kivételes, mert a természetességgel tetézett szépségre nincs emberi szó, és nincs imádandóbb, mint a tündöklő ártatlanság, amely csak megy a maga útján, s tudtán kívül egy édenkert kulcsát tartja a kezében. De ha egyszerű bájából veszített is, visszanyerte azt tűnődő és komoly kedvességében. Egész egyéniségéből - amelyet átitattak az ifjúság, az ártatlanság és a szépség örömei - valami megejtő mélabú áradt.

Ebben az időben történt, hogy Marius, hat hónap múltán, újra meglátta őt a Luxembourg-kertben.



VI
Kezdődik az ütközet

Cosette begubózott - mint ahogy Marius is -, de csak egy szikra kellett neki, hogy lángra lobbanjon. A sors a maga titokzatos és végzetes türelmességével lassan-lassan közelebb hozta egymáshoz ezt a két teremtést - mind a kettő robbanásig telítve volt a szenvedély tomboló villamos feszültségével, s mind a kettő halálosan bágyadozott miatta -, ezt a két lelket, amelyek úgy hordták méhükben a szerelmet, mint ahogy két felhő hordja a villámot, és amelyeknek előbb-utóbb össze kellett ütközni, és egymásba kellett olvadni egyetlen szemvillanásban, mint ahogy két felhő egyesül egyetlen villámlásban.

A szerelmi regényekben annyira elcsépelték már az "egyetlen szemvillanás"-t, hogy végül már szinte pellengérre állították. Manapság már alig-alig merné valaki azt mondani egy emberpárról, hogy "meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt". Pedig bizony így szeretnek egymásba az emberek, és csakis így. Ami még hozzájárul, az mind járulék, és csak később következik. Nincs kézzelfoghatóbb valóság, mint két lélek elemi erejű megrázkódtatása, mikor ezt a szikrát egymásba pattintják.

Abban a bizonyos percben, amikor Cosette tudtán kívül olyan pillantást vetett Mariusra, hogy felzaklatta vele, Marius sem sejtette, hogy ő is olyan pillantást vetett Cosette-re, amellyel fölzaklatta.

Viszonozta a jót is, a rosszat is, amit a lány tett vele.

Már hosszabb ideje úgy nézte és úgy fürkészte Mariust, ahogy lányok szoktak nézni és fürkészni: úgy, hogy másfelé nézett. Marius még csúnyának látta Cosette-et, mikor Cosette már szépnek találta Mariust. De mivel a fiatalember nem törődött vele, ő is teljesen közömbös maradt.

De azért nem bírta elfojtani magában azt a beismerést, hogy a fiatalembernek szép a haja, szép a szeme, szépek a fogai, kedves a hangja - hallotta, mikor pajtásaival beszélgetett -, járása, bízvást mondhatjuk, lompos, de azért van benne valami egyéni kellem, hogy az arca értelmet sugároz, hogy egész egyénisége nemes, finom, egyszerű és büszke, és végül, hogy bár szegényes külsejű, de jó megjelenésű fiatalember.

Azon a napon, amikor tekintetük összevillant, és végre egy csapásra értésre adták egymásnak azokat a legelső megfoghatatlan és kimondhatatlan mondanivalókat, amiket a tekintet eldadog, Cosette először semmit sem értett meg. Gondolataiba mélyedt, miközben hazament az Ouest utcai lakásba, mert Jean Valjean, rendes szokása, szerint most hat hétre ideköltözött. Mikor másnap felébredt, elábrándozott erről az ismeretlen fiatalemberről, aki nagyon sokáig közömbösen és hidegen viselkedett, most azonban szemlátomást érdeklődik iránta, és a leghalványabb nyoma sem volt benne olyan érzésnek, hogy kellemes neki ez az érdeklődés. Sőt, inkább neheztelt is egy kissé erre a fölényes gavallérra. Harci vágy motoszkált benne. Remélte, hogy most aztán végre megbosszulja magát, és minden ízében gyerekes öröm töltötte el erre a gondolatra.

Mivel tudta, hogy szép, erősen érezte - bár még nem egészen világosan -, hogy van fegyvere. A nők úgy játszadoznak a szépségükkel, mint a kisfiúk a zsebkésükkel. Megsebesítik magukat vele.

Emlékszünk még Marius tétovázásaira, szívdobogásaira, riadalmaira. Csak ült a padján, és nem közeledett. Ez bosszantotta Cosette-et. Egyszer ezt mondta Jean Valjeannak:

- Papa, sétáljunk egy kicsit arrafelé. - Mivel látta, hogy Marius nem jön felé, ő ment feléje. Efféle esetekben minden nő olyan, mint Mohamed.[60] Meg aztán furcsa: fiatalembernél az igaz szerelem legelső tünete a bátortalanság, leánynál a vakmerőség. Ez meglepő, pedig a magyarázata igen egyszerű: férfi és nő közeledni igyekszik egymáshoz, éspedig úgy, hogy mindegyik fölveszi a másiknak a tulajdonságait.

Ezen a napon Cosette tekintete megbolondította Mariust, Marius tekintete felzaklatta Cosette-et. Marius bizakodón ment haza, Cosette nyugtalanul. Ettől a naptól fogva imádták egymást.

Cosette-nek az első érzése zűrzavaros és feneketlen szomorúság volt. Úgy rémlett neki, hogy egyik napról a másikra sötétség támadt a lelkében. Nem ismert önmagára. A lányok lelkének a fehérsége olyan, mint a hó: alkotóeleme a hideg és az öröm. A szerelem megolvasztja: ez az ő napja.

Cosette nem tudta, mi a szerelem. Sohasem ejtették ki előtte ezt a szót földi értelemben. Azokban a világi kottákban, amelyeket behoztak a zárdába, a szerelem szót zöngelem vagy szénelem helyettesítette. Persze próbára tették a nagyok képzeletét az efféle rejtvények: Ah! Mily elbűvölő a zöngelem! Vagy: A szánalom még semmiképp se szénelem! De Cosette sokkal fiatalabb korban távozott a zárdából, hogysem sokat törte volna a fejét, mi is az a "zöngelem". Tehát nem tudott nevet adni annak, amit most érzett. De vajon kevésbé beteg az ember csak azért, mert nem tudja a betegsége nevét?

Szerelme annyival is szenvedélyesebb volt, mert öntudatlanul lett szerelmes. Nem tudta, vajon ez jó vagy rossz, hasznos vagy veszélyes, szükséges vagy halálos, örök vagy múlandó, megengedett vagy tilos: ő szerelmes volt. Nagyon meghökkent volna, ha valaki rászól: Nem alszik? Hisz ez megengedhetetlen! Nem eszik? Hisz ez nagyon helytelen! Nehezen lélegzik, és erős szívdobogása van? Hisz ez nem való! Elpirul és elsápad, ha egy bizonyos fekete ruhás egyén felbukkan egy bizonyos zöld fasor végében? Hisz ez szörnyűség! - Nem értette volna meg, s ezt felette volna rá: Hogy lehetek olyasmiben hibás, amiről nem tehetek, és amiről semmit sem tudok?

Úgy esett, hogy ez a bimbózó szerelem éppenséggel olyasmi volt, ami legjobban illett mostani lelkiállapotához. Afféle távoli imádás volt ez, néma révület, egy ismeretlen istenítése. Nem volt ez más, mint a fiatalság feltündöklése a fiatalság előtt, az éjjeli álom, amely regénnyé lett; s mégis álom maradt, a vágyva vágyott ábrándkép, amely végre valósággá vált és megtestesült, de még nem volt neve, s nem volt benne se hiány, se hiba, se igény, se tökéletlenség; röviden: ez a távoli és eszményinek maradt szerelmes volt, az alakot öltött ábrándkép, amely végre valósággá vált és megtestesült, de még nem volt neve, s nem volt benne se hiány, se hiba, se igény, se tökéletlenség; röviden: ez a távoli és eszményinek maradt szerelmes volt, az alakot öltött ábrándkép. Ebben az első időszakban bármily kézzelfoghatóbb és közelebbi találkozás megriasztotta volna Cosette-et, aki félig-meddig még mindig a zárda torzító ködében úszott. Megvolt és összevegyült benne a gyermekek minden félelme és az apácák minden félelme. Még most is szivárgott szép lassacskán egész lényéből és mindent megvacogtatott körülötte az a zárdai szellem, amellyel öt esztendő alatt teleszívta magát. Ebben a lelkiállapotában nem udvarló kellett neki, nem is szerelmes, hanem egy látomás. Úgy kezdte imádni Mariust, mint valami testetlen bűbájt, ragyogást, tüneményt.

Mivel pedig az ártatlanság felsőfoka tőszomszédja a kacérkodás felsőfokának, nagy bátran rámosolygott a fiatalemberre.

Napról napra türelmetlenül várta a séta óráját, találkozott Mariusszal, kimondhatatlanul boldognak érezte magát, és azt hitte, hogy őszintén feltárja minden gondolatát Jean Valjeannak, mikor ezt mondja neki:

- Milyen pompás ez a Luxembourg-kert!

Marius és Cosette álmaikban egymásnak éltek. Nem beszélgettek, nem köszöntek egymásnak, nem ismerték egymást; találkoztak, és mint a mennybolt csillagai, amelyeket millió meg millió mérföld választ el egymástól, azért éltek, hogy egymásban gyönyörködjenek.

Így történt, hogy Cosette szép lassacskán kivirult: szép és szerelmes nő lett belőle, akiben szépsége tudatos, szerelme öntudatlan; s ráadásul még kacér nő is, ártatlanul.



VII
Szomorúságra még nagyobb szomorúság

Akármilyen helyzetbe kerül az ember, vannak megérzései. Az öreg és örök anyatermészet némán figyelmeztette Jean Valjeant, hogy Marius itt van. Jean Valjean a lelke legmélyéig reszketett. Jean Valjean nem látott semmit, nem tudott semmit, mégis feszült figyelemmel fürkészte a homályt, amelyben élt, mintha érezné, hogy egyfelől valami új keletkezik, másfelől valami régi összeomlik. A Jóisten mély értelmű törvénye, hogy Mariust is ugyanaz az anyatermészet figyelmeztette: minden tőle telhetőt megtett, hogy elrejtőzzék az "apa" elől. Néha mégis megesett, hogy Jean Valjean észrevette. Marius már egyáltalán nem viselkedett természetesen. Idétlenül óvatoskodott, és félszegen vakmerősködött. Már nem jött egészen közel hozzájuk, mint azelőtt; távolabb ült le, és onnan rajongott a lányért; könyvet tartott a kezében, s úgy tett, mintha olvasna; ki miatt tett úgy? Azelőtt a régi ruhájában jött el, most mindennap az új ruháját vette fel; valószínű volt, hogy bodorította a haját, a szeme furcsán állt, kesztyűt is viselt; röviden: Jean Valjean szívből utálta ezt a fiatalember.

Cosette nem árulta el magát. Voltaképpen nem tudta pontosan, mi van vele, de pontosan megérezte, hogy ez főbenjáró dolog, tehát titkolnia kell.

Jean Valjean kelletlenül látta, hogy az a divatrajongás, amely Cosette-et megszállta, összefüggésben van az ismeretlen fiatalembernek azzal a megrögzött szokásával, hogy mindig az új ruháját veszi fel. Talán véletlen volt ez, kétségtelenül, bizonyosan, de fenyegető véletlen.

Cosette előtt sohasem hozta szóba ezt az ismeretlent. Egyszer azonban mégsem tudott uralkodni magán, és elvakult kétségbeesésében kíméletlenül leeresztette a mérőónt balsorsa mélyére, s megjegyezte:

- No, ez a fiatalember is afféle kényeskedő lehet!

Egy évvel ezelőtt Cosette kislányos közömbösséggel ezt felelte volna rá: - Dehogyis, inkább kellemes. Tíz év múlva, Marius szerelmével szívében, ezt felelte volna: - Kényeskedő, rá se tudok nézni! Igaza van, papa! - De életének és szívének ebben a mostani állapotában beérte annyival, hogy fölényes nyugalommal ezt felelte:

- Az a fiatalember? Ugyan!

Mintha most látta volna először életében.

"Milyen buta vagyok! - gondolta magában Jean Valjean. - Hiszen még észre sem vette! És még én mutatom meg neki!"

Ó, együgyű öregek! Ó, bölcs gyermekek!

Ezeknek a szenvedéssel és gonddal terhes fiatal éveknek, az első szerelem heves küszködéseinek az első akadályok ellen még egy törvénye van: a lányt semmiféle csapdában sem lehet megfogni, a fiatalember mindegyikbe beleesik. Jean Valjean titkos háborút indított Marius ellen, amiről Mariusnak - szenvedélyének és korának lenyűgöző korlátoltságában - sejtelme sem volt. Jean Valjean lépten-nyomon csapdát állított neki; más-más órában jöttek, más-más padra ültek, néha ottfelejtette a zsebkendőjét, néha meg egyedül jött a Luxembourg-kertbe; Marius vakon belerohant minden kelepcébe; és Jean Valjean akárhány kérdőjelet állított az útjába, ő mindegyikre gyanútlanul igennel válaszolt. Cosette viszont begubózott látszólagos közömbösségébe és rendíthetetlen nyugalmába, úgyannyira, hogy Jean Valjean erre a következtetésre jutott: Ez a tökfilkó halálosan szerelmes Cosette-be, azonban Cosette rá se hederít.

De azért fájdalmasan meg-megremegett a szíve. Bármely pillanatban üthetett az óra, amikor Cosette mégiscsak szerelmes lesz. Vajon nem közömbösséggel kezdődik-e minden?

Cosette csak egyetlenegyszer követett el hibát, és ezzel megrémítette az apát. Mikor háromórás tartózkodás után fölállt a padról, hogy hazainduljanak, a lány megszólalt:

- Máris?

Jean Valjean nem hagyta abba a Luxembourg-kerti sétákat, mert nem akart feltűnést okozni, és legfőképpen attól tartott, hogy ezzel fölkelti Cosette figyelmét; de a két szerelmesnek e végtelenül boldog órái alatt miközben Cosette rá-rámosolygott a mámoros Mariusra, aki csak ezt látta meg, és aztán már semmi mást nem látott a világon, csak ezt a sugárzó imádott arcot - Jean Valjean Mariusra szögezte villámló és félelmetes tekintetét. Ámbár szentül hitte, hogy végre-valahára kiirtott magából minden gonosz érzületet, mégis - ha Marius ott volt - voltak néha olyan pillanatai, hogy azt hitte: megint kitör belőle a vad düh, és újra felbuzognak és a fiatalember ellen lázadnak lelkének régi sötét indulatai, hiszen valamikor mérhetetlen harag forrt szívében. Szinte úgy érezte, hogy ismeretlen tűzhányók képződnek benne.

Ejnye! Ez az egyén itt van! Mit keres itt? Idejött, itt settenkedik, szimatol, vizsgálódik, próbálkozik! Azt mondta: mit? Miért ne? Itt ólálkodott az ő, Jean Valjean élete körül! Itt ólálkodik a boldogsága körül, hogy megfogja és elrabolja!

Jean Valjean folytatta: "Igen, ez az! Mit keres itt! Kalandot! Mit akar? Futó viszonyt! És én! Mit? Hát azért voltam én a legnyomorultabb s aztán a legboldogtalanabb ember, hát azért éltem hatvan évet megalázottan, hát azért szenvedtem végig minden elképzelhető szenvedést, hát azért öregedtem meg úgy, hogy nem is volt fiatalságom, hát azért éltem család nélkül, szülők nélkül, barátok nélkül, asszony nélkül, gyermekek nélkül, hát azért áztattam véremmel annyi követ, annyi bozótot, annyi mezsgyét, véges-végig annyi falat, hát azért voltam szelíd, mikor durvák voltak hozzám, és jó, mikor rosszak voltak hozzám, hát azért lettem mindezek ellenére újra tisztességes ember, hát azért bántam meg minden rosszat, amit elkövettem, s azért bocsátottam meg minden rosszat, amit ellenem elkövettek, hogy akkor, amikor kárpótlást kaptam, akkor, amikor mindez véget ért, akkor, amikor már-már a célnál vagyok, akkor, amikor az enyém az, amit akarok - jól van, rendben van, megfizettem érte, megszolgáltam -, akkor mindez elillanjon, tovarebbenjen, és elveszítsem Cosette-et, elveszítsem az életemet, az örömömet, a lelkemet, csak azért, mert ennek a nagy mamlasznak kedve szottyant idejönni, a Luxembourg-kertbe csatangolni!" Ekkor halottas és furcsa lángolás vetett lobot a szemében. Már nem úgy nézte, mint ember az embert; nem is úgy, mint ahogy ellenség nézi az ellenséget. Olyan volt, mint a szelindek, amely szemmel tartja a tolvajt.

A többit tudjuk. Marius ezentúl is egyre-másra követte el a balfogásokat. Egyszer nyomon követte Cosette-et egészen az Ouest utcáig. Más alkalommal beszélt a kapussal. A kapus is beszélt, és megkérdezte Jean Valjeant:

- Uram, ki az a kíváncsi fiatalember, aki ön iránt érdeklődött nálam? - Másnap Jean Valjean olyan gyilkos tekintetet lövellt Marius felé, hogy Marius végre észbe kapott. Egy hét múlva Jean Valjean kiköltözött. Megesküdött, hogy többé se a Luxembourg-kertbe, se az Ouest utcába nem teszi be a lábát. Visszament a Plumet utcába.

Cosette nem panaszkodott, nem szólt egy szót sem, nem kérdezett semmit, nem kutatta, hogy ennek vagy annak mi lehet az oka; abban a korban volt, amikor már fél az ember, hogy a veséjébe látnak, és hogy elárulja magát. Jean Valjean egyáltalán nem ismerte az efféle gyötrelmeket - pedig csak ezek az édes gyötrelmek -, és ő csak épp ezeket nem tapasztalta soha; ez volt az oka, hogy nem értette meg Cosette hallgatásának súlyos jelentőségét. Csak annyit vett észre, hogy a lány búnak eresztette fejét, s ő maga elkomorodott. Egyik is, másik is tapasztalatlanságának az áldozata volt. Egyszer próbát tett. Megkérdezte Cosette-től:

- Van kedved elmenni a Luxembourg-kertbe?

Cosette sápadt arca felsugárzott.

- Van - mondta rá.

Odamentek. Azóta három hónap telt el. Marius már nem járt oda. Marius nem volt ott.

Másnap Jean Valjean megint megkérdezte Cosette-től:

- Van kedved elmenni a Luxembourg-kertbe?

Szomorúan és szelíden ezt mondta rá:

- Nincs.

Jean Valjeant szíven ütötte ez a szomorúság és ez a szelídség.

Mi történt ebben a nagyon fiatal és máris nagyon kifürkészhetetlen lélekben? Vajon mi teljesedik ki benne? Mi érte Cosette lelkét? Jean Valjean néha nem feküdt le, hanem csak üldögélt az ágya mellett, fejét tenyerébe hajtotta, s álló éjszakákon át ezen töprenkedett: "Vajon mit forgat a fejében Cosette?" - és elábrándozott mindenfélén, amiken Cosette elábrándozhatott.

Ó, ezekben a pillanatokban mily fájdalmasan tekintett vissza a zárakra, erre a szűzi hegycsúcsra, az angyaloknak erre az otthonára, az erénynek erre a megközelíthetetlen jégmezőjére! Mily reménytelen rajongással varázsolta maga elé azt a zárdakertet, amely tele volt ismeretlen virágokkal és bezárt szüzekkel; amelyből minden illat és minden lélek egyenesen a mennybe száll! Mennyire imádta ezt az örökre bezárult édent, amelyből önként távozott, és esztelenül leszállt a földre! Mennyire megbánta áldozatkészségét és ostobaságát, hogy Cosette-et visszahozta a világba, ó, sajnálatra méltó hőse az áldozatosságnak, akit torkon ragadott és földre sújtott a tulajdon önfeláldozása. Ó, hányszor elmondta magában: "Mit cselekedtem?!"

Egyébként Cosette-nek mindebből semmit sem árult el. Sem rosszkedvét, sem felháborodását. Mindig egyformán derűs és jóságos volt. Jean Valjean modora gyöngédebb és atyaibb volt, mint eddig bármikor. Legfeljebb abból lehetett volna következtetni elkedvetlenedésére, hogy a szokottnál is jóságosabb volt.

Viszont Cosette bágyadozott. Szenvedett, mert nem láthatta Mariust, éppúgy, mint ahogy ujjongott, mikor láthatta: bár különösképpen tudattalanul. Mikor Jean Valjean megszüntette megszokott sétáit, női ösztöne halkan azt súgta neki a szíve mélyén, hogy nem szabad elárulnia, mennyire szívügye a Luxembourg-kert, és hogy ha közömbösséget színlel, apja majd megint elviszi oda. De múltak a napok, a hetek és a hónapok. Jean Valjean némán tudomásul vette Cosette néma belenyugvását. A lány megbánta ezt. Elkésett vele. Azon a napon, amikor újra elment a Luxembourg-kertbe, Marius már nem volt ott. Marius tehát eltűnt; vége, mitévő legyen? Vajon rátalál-e még valaha? A szíve úgy elfacsarodott, hogy semmiképp sem bírt megkönnyebbülni, sőt napról napra jobban sajgott; azt se tudta már, tél van-e vagy nyár, nap süt-e, vagy esik az eső, dalolnak-e a madarak, a dáliák nyílnak-e vagy a százszorszépek, a Luxembourg-kert kedvesebb-e vagy a Tuileriák kertje, túlságosan vagy gyengén keményítette-e ki a mosónő a fehérneműt, amit hazahozott, olcsón vagy drágán vásárolt-e be Toussaint néni: mindig búsongott, mindig révedezett, mindig csak ugyanazt a gondolatot forgatta a fejében, szeme révetegen és üvegesen meredt előre, mint mikor valaki a sötétben arra a fekete és láthatatlan pontra szegezi a tekintetét, ahonnan épp eltűnt a jelenés.

Különben ő sem mutatott meg magából Jean Valjeannak semmi mást, csak sápadtságát. Előtte továbbra is mindig kedves arcot öltött.

Ez a sápadtság nagyon is szembeszökő volt, úgyhogy Jean Valjean felfigyelt rá:

- Mi bajod?

Ezt felelte rá:

- Semmi bajom sincs.

S mivel észrevette, hogy apja is szomorú, kisvártatva újra megszólalt:

- Papa, talán rosszul érzi magát?

- Én? Dehogyis - hangzott a felelet.

Ez a két ember határtalanul szerette egymást, megható ragaszkodással; már nagyon régóta csak egymásnak éltek, s most mindketten szenvedtek egymás mellett, egymás miatt, de nem beszéltek róla, nem nehezteltek egymásra, csak mosolyogtak.



VIII
A rablánc

Kettejük közül Jean Valjean érezte magát szerencsétlenebbnek. A fiatalságnak van valami saját belső derűje, még bánataiban is.

Időnként Jean Valjean annyira szenvedett, hogy gyerekessé vált. A fájdalomnak az a sajátsága, hogy kiváltja a férfiból a benne lappangó gyermeket. Leküzdhetetlen érzése volt, hogy Cosette kisiklik a kezéből. Küzdeni akart érte, visszatartani, fellelkesíteni őt valami külső és csillogó pompával. Ezek a gyerekes és egyúttal öreges ötletek, mint az imént említettük, épp a gyerekességük révén, arra az igen találó felismerésre vezették, hogy a paszomány mennyire lenyűgözi a lányok képzeletét. Egy ízben szemtanúja volt, amint Coutard gróf, Párizs városparancsnoka, lóháton, teljes díszben végigvonult az utcán. Megirigyelte ezt a csupa arany embert; ezt gondolta magában: mekkora boldogság volna, ha magára ölthetné ezt a lenyűgöző díszruhát; Cosette belekáprázna, ha meglátná ebben; karon fogná Cosette-et, és odavezetné a Tuileriák vasrácsa elé, fegyverrel tisztelegnének neki, és ez kielégítené Cosette-et, és kiverné fejéből azt a gondolatot, hogy a fiatalembereket nézegesse.

Ezeket a szomorú gondolatokat váratlan megrázkódtatás súlyosbította.

Azóta, hogy a Plumet utcába költöztek, itteni magányos életükben volt egy szokásuk. Egyszer-másszor kirándultak megnézni a napfölkeltét; az effajta kedves szórakozás éppen azoknak való, akik belépnek az életbe, és éppen azoknak, akik kilépnek belőle.

Annak, aki szereti a magányt, a hajnali séta éppoly kellemes, mint az éjszakai séta, sőt még kellemesebbé teszi a természet ujjongása. Az utcák üresek, de a madarak dalolnak. Cosette, maga is kismadár, szeretett korán kelni. Az ilyen hajnali kirándulást mindig előző este beszélték meg. Apja indítványozta, ő elfogadta. Úgy szervezték, mint egy összeesküvést, sötétben indultak, s ez mindig boldog örömmel töltötte el Cosette-et. A fiatalok szeretik az ilyen ártatlan különcködéseket.

Jean Valjean, tudjuk, szeretett néptelen helyeken járni, magányos, zugokban, isten háta mögötti tájakon. Párizs sorompóinak a közelében, már szinte bent a városban, holmiféle silány földek voltak; nyáron némi hitvány gabona termett rajtuk; ősszel meg, az aratás után, olyanok voltak, mintha nem learatták, hanem lenyúzták volna róluk a termést. Jean Valjean szeretett kijárni ezekre a földekre. Cosette nem unatkozott itten. A férfinak a magányosságot jelentette ez, a lánynak a szabadságot. Itt visszavedlett gyereklánnyá, futkározott, szinte játszhatott, levette a kalapját, odatette Jean Valjean térdére, és virágot szedett csokorba. Nézte a pillangókat a virágokon, de nem fogta meg; a szelídség és a szánalom együtt születik a szerelemmel, és a leány, akiben egy reszkető és törékeny eszménykép él, megkönyörül a pillangó szárnyain. Füzért font pipacsokból, a fejére tette, s mikor a nap rátűzött, egészen átjárta s bíborba vonta, hogy szinte lángolt; mintha parázskoszorúval koronázta volna ezt a friss, rózsaszínű arcot.

Szokásos hajnali kirándulásaikat akkor is megtartották, mikor az életük megszomorodott.

Tehát 1831 csodálatos, derűs ősze kicsalogatta őket, és egy októberi reggelen kirándultak, s már hajnaltájt odaértek a maine-i sorompóhoz. Nem is hajnal volt ez, csak a virradati derengés: lenyűgöző és riasztó pillanat. Imitt-amott néhány csillagzat a halvány és határtalan égboltozaton, a föld merő fekete, az ég merő fehér, a fűszálak megborzonganak, a hajnali szürkület rejtelmes varázsa mindenen. Valahol, tüneményes magasságban, mintha a csillagok közé keveredett volna, pacsirta trillázott, és szinte úgy rémlett, hogy ennek a csöpp madárnak a himnusza a határtalan világűrhöz lecsillapította a végtelenséget. Keleten, az acélfényben világosodó látóhatáron kirajzolódott a Val-de-Grâce sötét tömbje; kupolája mögött fölkelt a káprázatos Venus csillag; olyan volt, mint egy lélek, amely kiröppen a sötét épületből.

Békesség és csönd mindenütt; az országúton senki; lent az oldalában hol itt, hol ott fölsejlett egy-egy munkás, amint a munkahelye iránt baktatott.

Jean Valjean az út menti fasorban leült egy ácsműhely kapuja előtt heverő gerendákra. Arccal az útnak fordult, háttal a napnak; a napfölkeltéről egészen megfeledkezett; olyan vak révületbe hullt, amelyben az egész lélek magába zárkózik, amely még a szemet is megbénítja: éppen olyan, mint a börtönzárka. Vannak elmélkedések, amelyeket függőlegesnek lehetne mondani; ha az ember a mélybe merült, időbe telik, míg a felszínre kapaszkodik. Jean Valjean efféle álmodozásba merült. Cosette-re gondolt, arra, hogy milyen boldogság volna, ha semmi sem ékelődött volna kettejük közé; arra a ragyogásra, amelyet a lány az ő életére árasztott, arra a ragyogásra, amely lelkének a lélegzése volt. Majdnem boldog volt ebben az álmodozásban. Cosette mellette állt, s a rózsálló felhőket bámulta.

Cosette egyszerre csak felkiáltott:

- Papa, mintha jönnének amonnan!

Jean Valjean föltekintett.

Cosette-nek igaza volt.

Az az országút, amely az egykori maine-i sorompóhoz vezet, tudvalevőleg a Sèvres utca folytatása, és a belső körút derékszögben szeli át. Onnan, ahol az országút és a körút összeér, épp a keresztezés felől, zsivaj hallatszott, ami ilyen korai órában szinte megmagyarázhatatlan, és mintha összetorlódott szekerek bukkantak volna fel. A körútról valami felismerhetetlen, alaktalan tömeg fordult be az országútra.

Egyre nagyobbodott, szemlátomást nyugodtan haladt, de csupa ingerültség és zúgás volt ez a nyugalom; szekérnek látszott, de nem lehetett kivenni a rakományát. Lónyerítés, kerékzörgés, kiáltozás, ostorpattogás. Körvonalai fokozatosan kirajzolódtak, bár még mindig elmosódtak a sötétben. Csakugyan szekér volt, az imént kanyarodott ki a körútról az országútra, és a sorompó felé tartott, amelynek a közelében Jean Valjean volt; utána még egy szekér jött, éppilyen, aztán egy harmadik, aztán egy negyedik; egymás után hét szekér vonult, úgyhogy a lovak feje az előző szekér saroglyáját érte. A szekereken árnyak hánykolódtak ide-oda, szikrák villantak a szürkületben, mintha kivont kardok lettek volna, csörgés hallatszott, mintha bilincseket ráznának, és ez közeledett, a zsivaj erősödött, az egész oly félelmetes jelenség volt, amilyen csak az álmok mélyéből szokott felbukkanni.

Amint közeledett, alakot öltött és kirajzolódott a fák mögött, halványan, mint egy jelenés; az alaktalan tömeg feltisztult; a lassacskán fölkelő nap fakó derengést vetített erre a síri és mégis eleven nyüzsgésre, az árnyalakok fején halott-arcok bontakoztak ki, és íme, mi volt ez:

Hét szekér vonult libasorban az úton. Az első hat furcsa alkotmány volt. Hasonlítottak a hordószállító szekerekhez; két kerékre afféle hosszú létrákat helyeztek rá, s ezek elöl kettős kocsirudat alkottak. Minden szekérbe, helyesebben minden rúdpár közé négy lovat fogtak, egymás mögé. Ezeken a létrákon furcsa emberfürtök vonszolódtak. A vaksi derengésben nem lehetett látni ezeket az embereket, inkább ki kellett találni. Minden szekéren huszonnégy, minden oldalon tizenkettő, háttal egymásnak, arccal a járókelők felé, lelógó lábbal, így haladtak ezek az emberek; és a hátuk mögött volt valami, ami csörgött: rablánc, és a nyakukon volt valami, ami csillogott: nyakvas. Mindegyik külön nyakvasat kapott, de a lánc közös volt; úgyhogy ha ennek a huszonnégy embernek történetesen le kellett szállni a szekérről és gyalogolni, megbonthatatlan egység fogta össze őket, s kénytelen-kelletlen úgy kígyóztak a földön ezzel a bilincshátgerincükkel, mint a százlábú. Minden szekéren elöl és hátul egy-egy puskás ember állt, mindegyik a lánc egy-egy végén. A nyakvasak négyszögletesek voltak. A hetedik szekér oldalt belécezett, de födetlen négykerekű szállítókocsi volt, hat ló húzta, és csörömpölt rajta a nagy rakás vasüst, öntöttvas edény, serpenyő meg lánc, köztük pedig néhány gúzsba kötött ember hevert kinyúltan: nyilván betegek. A szállítókocsi lécein át látszott, hogy ócska drótfonattal van kibélelve: ez valamikor kínzóeszköz lehetett.

Ezek a szekerek a kövezet közepén vonultak. Kétoldalt két-két sorban lépkedtek a visszariasztó külsejű őrök, háromszögletű csákóval a fejükön, mint a Direktórium katonái: ruhájuk csupa folt, csupa lyuk, csupa mocsok; ez az egyenruha, mint a rokkantak maskarája, nadrágjuk, mint a gyászhuszároké, félig szürke, félig kék, valóságos cafat, vörös vállrojtok, sárga fegyverszíjak, gyíklesők, puskák és vasvégű botok - afféle szedett-vedett népség. Ezeket a fogdmegeket mintha ocsmány koldusokból és pökhendi hóhérokból gyúrták volna össze. Az az ember, aki nyilván a parancsnokuk volt, postakocsis ostort tartott a kezében. Ezek a részletek, amelyek a szürkületben még elmosódtak, a fokozatosan felderülő nappali világosságban egyre jobban és jobban kirajzolódtak. A menet elején és végén lovas csendőrök léptettek, komoran, kivont karddal kezükben.

A menet oly hosszú volt, hogy mikor az első szekér a sorompóhoz ért, az utolsó éppen csak hogy kikanyarodott a körútról.

Párizsban nem ritka eset, hogy - honnan, honnan nem - összesereglik egy csomó ember, és pillanatok alatt tömeggé tömörül: ilyen tömeg tolongott és bámészkodott most is az országút két szélén. Hallatszott, amint a szomszédos sikátorokban átkurjongatnak egymásnak az emberek, és kopogtak a kertészek facipői, akik odaszaladtak, hogy megnézzék, mi történt.

A létráskocsikon összezsúfolt emberek némán tűrték a zötyögtetést. A kora reggeli didergéstől fakóra vált az arcuk. Vászonnadrág volt mindegyiken, és meztelen lábukon facipő. Egyéb ruházatukat csak a nyomor szeszélye válogathatta össze. A maskarájuk elképzelhetetlenül elütött egymástól; nincs szomorúbb, mint a toprongyos bohóc. Lyukas posztókalapok, kátrányos sapkák, mocskos vászonsatyakok, munkászubbony s mellette szakadt könyökű fekete frakk; sokuknak női kalap volt a fején, némelyeknek kosár a tökfedőjük; emitt szőrös mellek látszottak, amott a ruhák foszlányain keresztül tetoválások tünedeztek elő, szerelmi templomok, lángoló szívek, Cupidók. Némelyiken pikkelysömör látszott, másokon valami beteges vörösség. Két-három ember számára szalmakötél volt odahurkolva a szekér keresztrúdjához, úgy lógott le, mint valami kengyel, ez tartotta a lábukat. Az egyiknek olyasmi volt a kezében, mint holmi fekete kő, időnként a szájához emelte, s úgy látszott, bele-beleharap: kenyér volt, azt majszolta. Itt minden szem vagy merev, fénytelen volt, vagy pokoli tűzben szikrázott. A fedezet katonái szitkozódtak; a megbilincselt rabok nem is szusszantak; időnként hallatszott, amint botütés csattan egyiknek-másiknak a vállán vagy a fején; némelyik ásított; rongyaik iszonyatosak voltak; lábaik lógáztak, vállaik hullámzottak, fejük összeverődött, bilincseik megcsörrentek, szemük vadul fellobogott, kezük ökölbe szorult, vagy ernyedten szétnyílt, mint a halottak keze; a menetet harsányan kacagó gyereksereg zárta.

Ez a szekérsor, így mindenestül, maga volt a megtestesült gyász.

Nyilvánvaló, hogy ha holnap vagy egy óra múlva lecsap rá egy felhőszakadás, utána még egy, utána a harmadik, ezek az ütött-kopott rongyok átáznak, s ha egyszer átnedvesedtek, ezek az emberek többé nem száradnak meg, s ha egyszer összefagytak, többé nem engednek föl, hogy vászonnadrágjukat a zuhatag odatapasztja a csontjukhoz, vízzel telnek meg a facipők, és az ostorcsapások sem bírják elhallgattatni fogaik vacogását, a bilincs továbbra is nyűgözi őket a nyakuknál fogva, lábaik továbbra is lógtak; lehetetlenség volt meg nem borzongania annak, aki látta ezeket az emberi lényeket így összebilincselve, amint gyötrődtek a fagyos őszi fellegek alatt, prédájául az esőnek, az északi szélnek, a légáramlás minden vad szeszélyének, mint a fák és mint a kövek.

A botütések még a betegeknek is kijutottak, akik gúzsba kötve hevertek a hetedik szekéren, mozdulatlanul, mintha úgy hányták volna ide őket, mint holmi nyomorúsággal megtömött zsákokat.

Hirtelen felbukkant a nap; szemkápráztató ragyogás lobbant fel keleten, és szinte tűzbe borította ezeket az ádáz fejeket. A nyelvek megoldódtak; röhej, káromkodás, kornyikálás robbant ki belőlük, mint a tűz. A vízszintesen áradó fény szinte kettészelte az egész sort: megvilágította a fejeket és törzseket, sötétben hagyta a lábakat és a kerekeket. A gondolatok kiültek az arcokra; ez a pillanat rémületes volt; az álarcok lehulltak, s démonok vicsorodtak ki alóluk, elvadult lelkek meztelenedtek le mindenestül. Ez az emberboly, hiába tűzött rá a fény, csak sötét maradt. Néhány vidámabb fickó tollcsövet dugott a szájába, s tetveket fújt belőlük a csődületre, és főleg a nőket célozták meg; a hajnal, a fekete árnyékok révén, még jobban kihangsúlyozta ezeknek az arcoknak a siralmasságát; egyetlenegy se volt köztük, akit ne torzított volna el a nyomorúság; és ez oly iszonyatos volt, hogy szinte villámcikázássá változtatta a napfényt. A menet élén haladó szekér emberrakománya rázendített Désaugiersnek akkoriban divatos egyvelegére, a Vesta-szűzre; tébolyult jókedvvel torkuk szakadtából kornyikáltak; a fák gyászosan rázúgtak; az utat szegélyező fasorokban ácsorgó polgárok ábrázatán hülye boldogság ömlött el, amint hallgatták e kísértetek trágár nótázását.

Ebben a menetben együtt volt minden emberi hitványság, zűrzavaros összevisszaságban; megvolt itt mindenfajta állati arcszög, öregek, fiatalok, kopasz koponyák, ősz szakállak, pimasz szörnyetegek, mogorva csüggetegek, vad vicsorgások, őrült vonaglások, sapkás disznópofák, valóságos lányfejű fiatalok, csigás hajfürtökkel a halántékukon, gyermeki s éppen ezért borzalmas arcok, csontvázzá aszott fejek, csak éppen hogy nem voltak még halottak. Az első szekéren volt egy néger; azelőtt talán rabszolga volt, s most összevethette kétféle bilincseit. Ezekről az arcokról lerítt az ijesztő elaljasodás, a becstelenség; a süllyedésnek ezen a fokán a feneketlen elkorcsosulást valamennyien feneketlen mélységekben érték meg; a bárgyúsággá torzult tudatlanság éppen olyan volt itt, mint a kétségbeeséssé torzult értelem. Ezeket az embereket nem lehetett megkülönböztetni egymástól, hiszen szemre valamennyi a mocsár színe-virága volt. Világos, hogy akárki állította össze ezt a mocskos menetet, nem osztályozta őket. Ezeket az egyéneket csak úgy találomra bilincselték és párosították össze, valószínűleg betűrendes összevisszaságban, és csak úgy tővel-heggyel hányták föl ezekre a szekerekre. Azonban ha a borzalmakat csoportosítják, annak végül is mindig meglesz az eredője; ha szerencsétleneket összeadnak, mindig megkapják az összeget; minden bilincsből érzelmi közösség született, és minden szekérrakománynak megvolt a maga jellege. A nótás szekéren kívül volt üvöltöző szekér; a harmadik kéregetett; volt olyan, amely a fogait csikorgatta; egy másik megfenyegette a bámészkodókat; volt, amelyik Istent káromolta; az utolsó néma volt, mint a sír. Dante azt hihette volna, hogy a pokol hét bugyra vonul el előtte.

Elítéltek baljóslatú vonulása ez a bűnhődésre, nem az Apokalipszis félelmetes villámló szekerén, hanem sokkal gyászosabban, a halálraítéltek kordéján.

Az egyik őr időnként úgy tett a kampósbotjával, mintha meg akarná kavarni ezt az ember-szemétrakást. A tömegben egy öregasszony rájuk mutatott az ujjával, s ezt mondta egy ötéves kisfiúnak: "Vigyázz, rosszcsont, odakerülsz!"

Minthogy a nótázás meg a szitkozódás egyre hangosabb lett, az, aki szemlátomást a fedezet parancsnoka volt, csettintett egyet a korbácsával, és erre a jeladásra, se szó, se beszéd, oly irtózatosan záporoztak a botütések a hét szekér emberrakományára, mintha jégeső kopogott volna rajtuk; sokan üvöltöttek, dühtől tajtékzottak; ez még tetézte a kölykök élvezetét, akik odarohantak, mintha légyrajok lepték volna el a friss sebeket.

Jean Valjean szeme rémülten kimeredt. Ez már nem is szembogár volt; üres ablaküveg volt ez, ami egyes szerencsétlen embereknél a szem helyébe lép; mintha nem érzékelné a valóságot, hanem csak borzalmak és sorscsapások visszfénye lángol benne. Nem a látnivalót nézte: látomása volt. Föl akart állni, elfutni, megszökni; a lábát sem bírta megmozdítani. Néha vannak látványok, amik megbénítják és kővé dermesztik az embert. Őt is mintha odaszögezték volna, megdermedt, elképedt, s kimondhatatlan zűrzavaros szorongással töprengett magában: mi lehet ez a halálos hajsza, és honnan buggyant ki ez az alvilág, amely így felzaklatja? Egyszerre csak a homlokához kapott, mint rendszerint mindenki, akinek hirtelen megvilágosodik az emlékezete; eszébe jutott, hogy csakugyan ez az a bizonyos útvonal, s mindig megteszik ezt a kerülőt, hogy ne találkozzanak véletlenül a királlyal, mert ez a fontainebleau-i úton mindig megtörténhetett - s hogy harmincöt évvel ezelőtt ő is ezen a sorompón vonult ki.

Cosette is éppen így megrémült, csak más okból. Semmit sem értett az egészből; a lélegzete is elállt; nem hitte, hogy valóság az, amit látott; végre felsikoltott:

- Papa, kik ezek itt, ezeken a szekereken?

Jean Valjean ezt felelte:

- Fegyencek.

- Hová mennek?

- A gályákra.

Ebben a pillanatban a botozás, mintha száz kéz szaporázta volna, megsűrűsödött, kardlapozás vegyült bele, olyan volt, mintha korbácsok és botok megtébolyodtak volna; a fegyencek meggörnyedtek, undorító meglapulás lett a fenyítés eredménye, valamennyien elnémultak, ádázkodó tekintettel, mint a láncra vert farkasok. Cosette egész teste reszketett; megint megszólalt:

- Papa, ezek is emberek?

- Olykor - felelte rá a nyomorult.

Csakugyan gályarabok voltak; hajnalban indultak a Bicêtre-ből s rátértek a Mans felé vezető útra, hogy elkerüljék Fontainebleau-t, mert akkor épp ott volt a király. E miatt a kerülő miatt három-négy nappal tovább tartott ez az irtózatos utazás; de persze helyes a kerülő út, hogy a király személyét megkíméljék ettől a kínos látványtól.

Jean Valjean leverten tért haza. Az efféle találkozások megrázkódtatást okoznak, s még az emlékük is olyan, mint az idegizgalom.

Jean Valjean, miközben Cosette-tel visszatért a Babylone utcába, nem is hallotta meg, hogy a lány egyre-másra tette fel neki a kérdéseket afelől, amit az imént láttak; valószínűleg sokkal jobban emésztette a megrendülése, hogysem meghallotta volna a lány szavait, és felelhetett volna neki. Csak este, mikor Cosette elbúcsúzott tőle, hogy lefeküdjék, csak akkor hallotta meg, amint a lány halkan, mintha magában beszélne, ezt mondta: - Azt hiszem, hogy ha valamelyik utamba akadna, Istenem, ha csak meglátnám, menten belehalnék!

Véletlenül úgy adódott, hogy e megrendítő nap után másnap, már nem tudom, milyen hivatalos ünnep kapcsán, ünnepségeket rendeztek Párizsban: díszszemle a Mars-mezőn, csónakos párviadal a Szajnán, színielőadások a Champs-Élysées-n, tűzijáték az Étoile téren, kivilágítás mindenütt. Jean Valjean sutba dobta a megszokott házirendet, és elvitte Cosette-et ezekre a szórakozásokra, hogy kiverje fejéből az előző nap emlékét, és hogy egész Párizs kacagó forgataga elhomályosítsa benne azt a förtelmes látványt, amely lepergett a szeme előtt. A díszszemle volt az ünnep fénypontja, ennek pedig egészen természetes következménye az egyenruhák valóságos kavargása; Jean Valjean fölvette nemzetőr díszruháját, s belsejében homályosan olyasmit érzett, hogy menekül. Egyébként ezzel a sétával, úgy látszik, elérte célját. Cosette kötelességének érezte, hogy kedvében járjon apjának, s különben is mindenféle látványosság újszerű volt neki, tehát fiatalosan friss és természetes szívességgel fogadta a szórakozást, és nem is nagyon fintorgatta az orrát attól a túlcsorduló ujjongástól, amit úgy hívnak, hogy népünnepély; Jean Valjean csakugyan azt hitte, hogy sikerült neki, amit akart, és hogy annak az utálatos látványnak nyoma sem maradt a lányban.

Néhány nappal ezután egy szép napsütéses reggelen a kerti teraszon voltak kettesben; így Jean Valjean megint megszegte azt a házirendet, amelyet magára szabott, és Cosette is azt a szokását, amelyet a szomorúság kényszerített rá, hogy mindig a szobájában marad: Cosette fésülködőköpenyben volt, abban a kora reggeli háziruhában, amely oly bájosan leplezi a lányokat, mint a ködfelhő a csillagot; fejét beragyogta a napfény, arca rózsállott a pompás alvástól, az elérzékenyült öregúr szeretettel nézte, s ő egy százszorszép sziromleveleit tépdeste. Cosette nem ismerte ezt a bájos mondókát: Szeretlek... egy kicsit, szívből... igazán... Ugyan ki taníthatta volna rá? Ösztönszerűen, ártatlanul tépdeste a virágot, és nem sejtette, hogy a százszorszép sziromleveleit tépdesni annyi, mint kivallatni egy szívet. Ha volna negyedik Grácia, amelynek Melankólia a neve, és mosolyogna, ez olyan volna, mint ez a Grácia. Jean Valjeant megigézték ezek az apró ujjak, amint a virágszirmokkal babráltak, s mindenről megfeledkezett ennek a gyermeklánynak a sugárzásában. Mellettük a bozótban vörösbegy trillázott. Fehér felhők suhantak át az égbolton, oly fürgén, mintha épp most szabadultak volna ki valahonnan. Cosette tovább is elmerülten tépegette a virágszirmokat; mintha törte volna a fejét valamin; bizonyosan valami mulatságos dolgon; egyszerre csak oldalt fordította fejét, lassan és finoman, mint egy hattyú, és ezt kérdezte Jean Valjeantól:

- Papa, ugyan mi az, hogy gálya?

NEGYEDIK KÖNYV
Segítség a mélyből talán segítség a magasból

I
Testi seb, lelki gyógyulás

Így aztán az életük egyre jobban beborult.

Már csak egyetlenegy szórakozásuk maradt, ami azelőtt a boldogságuk volt: elmenni az éhezőkhöz, és kenyeret vinni nekik, s a fagyoskodókhoz, és ruhát vinni nekik. Ezekre a szegénylátogatásokra Cosette gyakran elkísérte Jean Valjeant: ezekben újra átélték, legalább bizonyos mértékben, régi szívbéli örömeiket; és néha, amikor jó napjuk volt, amikor sok fájdalmat enyhítettek, és sok kisgyereket jóllakattak és felruháztak, ilyenkor este Cosette kissé földerült. Ebben az időszakban látogattak el Jondrette-ék nyomortanyájára.

A látogatást követő napon Jean Valjean reggel megjelent a kerti házban, nyugodtan, mint rendszerint, de a bal karján széles, egészen gyulladt, egészen elüszkösödött seb tátongott; égési sebnek látszott, s ő úgy ahogy megmagyarázta. E sebesülése miatt több mint egy hónapig lázas volt, és nem mozdulhatott ki. Orvosról hallani sem akart. Ha Cosette erre unszolta, ezt mondta rá: "Hívasd el az állatorvost."

Cosette reggel és este kötözte, átszellemült arccal és angyali boldogsággal, hogy tehet érte valamit; Jean Valjean úgy érezte, hogy újra elárad rajta az egész régi életöröme, félelmei és szorongásai szétfoszlanak, és csak elnézte Cosette-et, s ezt gondolta magában: "Ó, áldott sebesülés! Ó, áldott betegség!"

Cosette apja betegsége miatt kiköltözött a kerti házból, s megint megszerette a kis vityillót és a hátsó udvart. Majdnem minden napját Jean Valjean mellett töltötte, és kedvelt könyveiből felolvasott neki. Főképpen útleírásokból. Jean Valjean újjászületett; régi boldogsága újra felragyogott, káprázatos sugárzásban; a Luxembourg-kert, az ismeretlen ifjú sétáló, Cosette elhidegülése - most lelkének ezek a fellegei mind szétfoszlottak. Végre ezt gondolta magában: "Mindezt csak úgy képzeltem. Vén bolond vagyok."

Olyan boldog volt, hogy szinte alig érintette a borzalmas és egészen váratlan találkozás a Thénardier családdal a Jondrette-féle nyomortanyán. Sikerült elmenekülnie, szerencsére nyoma veszett, mit törődött a többivel! Csak sajnálta ezeket a nyomorultakat, ha rájuk gondolt. Most ugyan börtönben ülnek, s már nem árthatnak neki, gondolta magában, de milyen nyomorult sorsra jutott ez a szánalomra méltó család!

A maine-i sorompónál látott undorító menetről Cosette soha többé nem beszélt.

A zárdában a Szent Matildról nevezett nővér zenére tanította Cosette-et. Cosette-nek olyan hangja volt, mint egy poszátának, akibe leánylélek költözött, s esténként a sebesült szegényes lakásában szomorú dalokat énekelt, amelyek Jean Valjeant felvidították.

Megjött a tavasz, s ebben az évszakban olyan csodálatra méltó volt a kert, hogy Jean Valjean ezt mondta Cosette-nek:

- Sohasem mégy le a kertbe, azt akarom, hogy menj ki sétálni.

- Ahogy akarod, papa - mondta rá Cosette.

S hogy engedelmeskedjék apjának, újra sétálgatni kezdett a kertben, többnyire egyedül, mert Jean Valjean - mint már futólag említettük - valószínűleg attól tartott, hogy a rácskerítésen át megláthatják, s ezért úgyszólván sohasem ment ki a kertbe.

Jean Valjean sebesülése meghozta a bánatok enyhülését.

Mikor Cosette látta, hogy apja már nem szenved annyira, és már gyógyul és boldognak látszik: a lány olyan örömet érzett, amely szelíden és természetesen áradt el rajta, úgyhogy észre se vette. Aztán beköszöntött március hava, a nappalok hosszabbodtak, a tél eltakarodott, s a tél mindig magával visz valamit bánatainkból; aztán beköszöntött április, a nyárnak ez a hajnalhasadása, frissen, mint minden hajnalhasadás, vidáman, mint minden gyermekkor, csak néha-néha sírdogál egy kicsit, mint az újszülött, mert ő is az. Ebben a hónapban bűbájos fények villannak a természetben, az égből áradnak, a felhőkből, a fákból, a rétekből és a virágokból az ember szívébe.

Cosette még sokkal fiatalabb volt, hogysem ez az áprilisi ujjongás - amely olyan volt, mint ő - át ne itatta volna. Észrevétlenül, sejtelme sem volt róla, a búskomorság elpárolgott a lelkéből. Tavasszal világosság derül a szomorú lelkekben, mint ahogy délben világosság derül a pincékben, Cosette maga sem volt már oly nagyon bánatos. Ez így volt, ámbár benne nem is vált tudatossá. Reggel, tíz órakor, reggeli után, amikor csak sikerült apját egy negyedóráig a kertbe csábítania, és amikor kivitte sétálni a terasz elé a napra, és sebesült karját támogatta: észre se vette, hogy minduntalan elkacagja magát, és hogy boldog.

Jean Valjean elbűvölten látta, hogy a lány megint felfrissült és nekipirosodott.

"Ó, áldott sebesülés!" - mondogatta egyre magában.

És hálás volt érte Thénardier-éknak.

Mikor a sebe begyógyult, megint megkezdte magányos alkonyati sétáit.

Tévedés volt azt hinni, hogy az ember egyedül csatangolhat Párizs lakatlan tájain úgy, hogy kaland nélkül megússza.



II
Plutarchos néni könnyűszerrel
megmagyaráz egy bizonyos jelenséget

Egyik este a kis Gavroche nem evett semmit; eszébe jutott, hogy hiszen tegnap este se vacsorázott; ez már tűrhetetlen volt. Elhatározta, hogy megpróbál vacsorát szerezni. Nekivágott, elkóborolt, messze túl a Salpètriêre-en; elhagyott tájék ez, itt bőven van zsákmány; ahol senki sincs, ott mindig talál az ember valamit. Eljutott egy telepig, úgy rémlett neki, hogy ez Austerlitz falu.

Mikor egyszer régebben errefelé kódorgott, észrevett egy ódon kertet; egy öregember meg egy öregasszony járt-kelt benne, s volt ebben a kertben egy szemrevaló almafa. Az almafa mellett afféle gyümölcsöskamra volt, be se zárták rendesen, onnan bizony gyerekjáték volt egy almát elkaparintani. Egy alma: vacsora, egy alma: az élet. Ami vesztét okozta Ádámnak, megmenthette Gavroche-t. A kert oldalában elhagyatott sikátor húzódott; nem volt kikövezve, s kétoldalt házak helyett bokrok szegélyezték; a sikátort élő sövény választotta el a kerttől.

Gavroche megindult a kert irányában; rábukkant a sikátorra, megismerte az almafát, helyén találta a gyümölcsöskamrát, megvizsgálta az élő sövényt; egy élő sövény: egy ugrás! A nap nyugovóra hajolt, a sikátorban egy lélek se, az időpont megfelelő. Gavroche már-már nekidurálta magát az ugrásnak, de hirtelen megtorpant. Bent a kertben beszélgettek. Gavroche bekukucskált a sövény egyik hézagán.

Kétlépésnyire tőle, a sövény tövében, a túlsó oldalon, pontosan ott, ahova terve szerint a sövényen át kibukkant volna, kőtömb hevert, olyan volt, mint egy kőpad, és ezen a padon üldögélt a kertbéli öregember, az öregasszony pedig előtte állt. Az öregasszony zsörtölődött. Gavroche, kissé tapintatlanul, kihallgatta.

- Mabeuf úr! - kezdte az öregasszony.

"Mabeuf! - gondolta magában Gavroche. - Ez aztán vicces név."

Az öregúr füle botját se mozdította a megszólításra. Az öregasszony megismételte:

- Mabeuf úr!

Az öregúr továbbra is a földre szegezte ugyan a szemét, de rászánta magát, hogy felel neki:

- Mi az, Plutarchos néni?

"Plutarchos néni! - gondolta magában Gavroche. - Ez is vicces név."

Plutarchos néni újra rákezdte, s az öregúr most már kénytelen volt beszédbe elegyedni vele.

- A háztulajdonos haragszik ránk.

- Miért?

- Három negyedévvel tartozunk neki.

- Három hónap múlva majd néggyel tartozunk.

- Azt mondja, hogy kilakoltatja önt.

- Kimegyek.

- A zöldségeskofa is követeli a pénzét. Már aprított fát se ad. Mivel fűt majd a télen? Nem lesz fánk.

- De lesz napsütés.

- A mészáros nem hitelez tovább, nem hajlandó már húst adni.

- Ez épp kapóra jön. Úgyis nehezen emésztem a húst. Nehéz étel.

- Hát akkor mi lesz vacsorára?

- Kenyér.

- Csakhogy a pék azt követeli, hogy törlesszünk valamit, és azt mondja, hogy ha nincs pénz, nincs kenyér.

- Jól van.

- És hát mit eszik majd?

- Van almánk, saját termés!

- De uram, pénz nélkül mégsem lehet élni.

- Nincs pénzem.

Az öregasszony elment, az öregúr egyedül maradt. Elgondolkodott. Gavroche is gondolkodott. Már majdnem egészen besötétedett.

Gavroche fejtörésének első eredménye ez lett: ahelyett, hogy átugrott volna a sövényen, lekuporodott a tövében. A bokrok aljában a gallyak kissé szétnyíltak.

- Nini - rikkantotta magában Gavroche -, hálófülke! - és meglapult benne. A háta majdnem Mabeuf apó kőpadjához simult. Hallotta a nyolcvanéves öregember lélegzését.

Most aztán vacsora helyett megpróbált aludni.

Éber alvás volt ez, úgy aludt, mint a nyúl. Gavroche azonban szundikálás közben is figyelt.

Az alkonyatban fakó égbolt fakó színbe vonta a földet, a sikátor pedig ólomszín vonal volt a sötét bokrok sora közt.

Ezen a halvány szalagon egyszerre csak két árnyalak bukkant fel. Az egyik elöl ment, a másik bizonyos távolságban mögötte.

- Nini, két pofa! - dünnyögte Gavroche.

Az elülső árnyalak nyilván hajlott hátú, gondolatokba mélyedt öreg polgár volt, ütött-kopott ruhában, lassan, öregesen lépkedett, a csillagos estében sétálgatott.

A másik nyúlánk, izmos, vékony dongájú volt. Lépését az elülsőnek lépéséhez igazította; de járásának szándékos lassításán azért rugalmasság és élénkség érzett. Ezen az árnyalakon volt ugyan valami megnevezhetetlenül ijesztő és nyugtalanító, egyébként egész megjelenése olyan volt, amit akkoriban elegánsnak neveztek: divatos kalap, jól szabott, valószínűleg finom szövetből való, derékban szűkített fekete kabát. Fejét keményen, mégis finoman tartotta, s kalapja alól a szürkületben fiatalember halvány arcéle sejlett föl. Ez a fiatalember rózsát tartott a szájában. Gavroche jól ismerte ezt a második árnyalakot: Montparnasse volt.

A másikról semmit sem tudott volna mondani, legfeljebb annyit, hogy öreg bácsi.

Gavroche azonnal figyelni kezdett.

E két sétáló közül az egyiknek nyilván valami szándéka volt a másikkal. Gavroche jó helyen volt ahhoz, hogy láthassa a fejleményeket. A hálófülke, éppen a legjobbkor, rejtekhellyé lett.

Montparnasse embervadászaton, ebben az idő tájban, ezen a környéken: ez félelmetes volt. Gavroche érezte, hogy gamin-szíve megremeg: sajnálta az öreget.

Mitévő legyen? Beavatkozzék? Hogy tudná az egyik erőtlen megsegíteni a másikat? Montparnasse-nak meg se kottyant volna. Gavroche pontosan tudta, hogy ennek a félelmetes tizennyolc éves banditának előbb az öreg, utána pedig a kisfiú: csak egy-egy falat.

Miközben Gavroche a fejét törte, már lecsapott a támadó, hirtelen és kegyetlenül. Így csap le a tigris a vadszamárra, így csap le a pók a légyre. Montparnasse váratlanul elhajította a rózsát, ráugrott az öregre, galléron kapta, megmarkolta és összeakaszkodott vele, és Gavroche alig bírt uralkodni magán, hogy fel ne sikoltson. Egy pillanat múlva az egyik ember a másik alatt hevert: összenyaklott, hörgött, vonaglott, kőkemény térd nyomta a mellét. Csakhogy éppenséggel nem az volt alul, akit Gavroche gondolt. Mert Montparnasse hevert a földön, s az öreg kerekedett fölébe.

Mindez Gavroche-tól néhány lépésnyire történt.

Az öreg felfogta a csapást, és visszaadta, de oly irtózatos erővel adta vissza, hogy a támadó és az áldozat egy szempillantás alatt szerepet cserélt.

"Ejha, ez aztán kemény öreglegény!" - gondolta magában Gavroche.

És nem bírta megállni, hogy ne tapsoljon. Csakhogy ez a taps kárba veszett. A két verekedő ember meg sem hallotta: teljesen lefoglalták és szinte megsüketítették egymást, mind a kettő zihált viaskodás közben.

Csönd lett. Montparnasse nem kapálózott tovább. Gavroche ezt suttogta: "Vajon meghalt?"

Az öreg egy szót sem szólt, nem is kiáltott. Fölállt, és Gavroche hallotta, hogy odaszólt Montparnasse-nak:

- Állj fel!

Montparnasse fölállt, de az öreg nem engedte el. Montparnasse meghunyászkodott, és vicsorgott, mint a farkas, ha a bárány elkapná.

Gavroche nézett és fülelt, igyekezett a szemét a fülével erősíteni. Pompásan szórakozott.

Elnyerte a jutalmát ennek a megfeszített figyelésnek. Sikerült röptében elkapnia ezt a párbeszédet, amelynek a sötétség valahogy tragikus hangsúlyt adott. Az öreg kérdezett. Montparnasse felelt.

- Hány éves vagy?

- Tizenkilenc.

- Erős vagy és egészséges. Miért nem dolgozol?

- Unalmas.

- Mi a foglalkozásod?

- Semmittevés.

- Beszélj komolyan. Tehetnék valamit érted? Mi akarsz lenni?

- Rabló.

Csönd lett. Az öreg nyilván gondolataiba mélyedt. Mozdulatlanul állt, és nem eresztette el Montparnasse-t.

A fiatal, izmos és rugalmas bandita közben-közben meg-megrázkódott, mint a csapdába esett vadállat. Nekilendült, megpróbált gáncsot vetni, eszeveszetten vonaglott, kézzel-lábbal igyekezett kisiklani. Az öreg, mintha észre se vette volna, fél kézzel lefogta amannak a két karját, a lebírhatatlan testi erő fölényes közömbösségével.

Jó ideig tartott az öregember töprenkedése, de aztán keményen a szemébe nézett Montparnasse-nak, kissé hangosabbra fogta a hangját, és a körülöttük hömpölygő homályban valamiféle ünnepélyes szózatot intézett hozzá; Gavroche egyetlen szótagot sem szalasztott el belőle:

- Fiam, te puszta tunyaságból a legkeservesebb életmódra adtad a fejedet. Á, te kijelented, hogy semmittevés a foglalkozásod! Készülj munkára! Láttál már egy bizonyos borzalmas gépet? Hengermű a neve. Alattomos és kegyetlen alkotmány, óvakodni kell tőle; ha elkapja a kabátod szárnyát, mindenestül belekerülsz magad is. Ilyen gép a naplopás. Állj meg, amíg még van rá idő, és menekülj! Különben véged van; hamarosan a fogaskerekek közé kerülsz. Ha egyszer elkapott, tégy le minden reményről. Munkára, naplopó, vége a henyélésnek! A könyörtelen munka vaskeze megragadott. Kenyeret keresni, munkát vállalni, kötelességet teljesíteni nem akarsz! Vállalni az emberi közösséget neked unalmas! Hát jó! Majd vállalsz mást. A munka törvény; aki nem fogadja el, mert unja, majd megkapja mint kényszermunkát. Nem akarsz munkás lenni, rabszolga leszel. A munka csak azért enged el téged, hogy másfelől újra elkapjon; nem akarsz a barátja lenni, rabszolgája leszel! Á, nem vállaltad a becsületes emberi fáradságot, majd megkapod a kárhozottak verejtékezését. Ahol a többiek dalolnak, te majd hörögsz. Messziről, a mélyből látod majd dolgozni a többi embert, azt hiszed, hogy pihennek. A földműves, az arató, a matróz, a kovács fényözönben jelenik meg majd előtted, mint valami édenkert boldog emberei. Hogy sugárzik az üllő! Szántani, kévét kötni: ez aztán az öröm! A szelek szárnyán suhanó bárka: micsoda gyönyörűség! Te, naplopó, szakadj meg, húzd az igát, sürögj-forogj, rohanj! Hej, te igavonó barom a pokol szekerében, húzd az istrángodat! Hát a semmittevés volt az életcélod! Hohó, egyetlen hét, egyetlen nap, egyetlen óra sem lesz az életedben keserves hajsza nélkül. Ha terhet emelsz, csak kínok árán emelheted. Minden újabb percben recsegnek-ropognak az izmaid. Ami másoknak pehelykönnyű, te azt sziklának érzed. A legegyszerűbb dolgok megsúlyosodnak. Körülötted az élet borzalmassá torzul. Menni, jönni, lélegzeni: mind irtózatos munka lesz neked. Százfontos súlynak érzed majd a tüdődet. Megoldhatatlan kérdés lesz, hogy erre menj-e vagy inkább amarra. Akárki, ha el akar menni hazulról, kinyitja az ajtaját, szabad az útja, s máris kint van. Ha te ki akarsz menni, nyílást kell vágnod a falon. Mit tesz mindenki, hogy kijusson az utcára? Mindenki lemegy a lépcsőn; te ellenben széthasogatod az ágylepedődet, sávonként kötéllé csomózod, aztán kilépsz az ablakodon, és ezen a zsinóron függeszkedel majd a mélység fölött, és ez éjszaka történik, viharban, zivatarban, orkánban; és ha a kötél rövidebb a kelleténél, csak egy módod van lejutni: lezuhanni. Lezuhanni vaktában a mélységbe, akármilyen magasságból, s mibe? Abba, ami odalent van, az ismeretlenbe. Vagy pedig fölkapaszkodol a kandalló kürtőjében, s vállalod a kockázatot, hogy összeégsz; vagy pedig az árnyékszék csatornáján mászol ki, s vállalod a kockázatot, hogy belefulladsz. Nem is említem, hány lyukat kell álcázni, hány követ kell fölemelni és visszatenni napjában hússzor is, mennyi vakolattörmeléket kell dugdosni a szalmazsákban. A polgárnak, ha zárt ajtó állja útját, ott a zsebében a kulcsa, lakatossal csináltatta. Ha te akarsz kimenni a zárt ajtón, kénytelen vagy bámulatos remekművet alkotni; fogsz egy tízcentime-os pénzdarabot, és két lemezzé fűrészeled; miféle szerszámokkal? Ezeket majd magad találod fel. Ez a te dolgod. Aztán kivésed ennek a két lemeznek a belsejét, de gondosan vigyázol a veretére, és aztán a lemezek peremén körös-körül csavarmenetet vágsz, úgy, hogy szorosan egymásra illeszkedjenek, mint az edényre a fedője. Ha az alsó és felső részt így összecsavarják, senki nem vesz észre rajta semmit. Az őrök szemében - mert figyelni fognak ám - ez csak egy tízcentime-os; neked azonban doboz. Vajon mit teszel ebbe a dobozba? Egy acéldarabkát. Egy órarugót, amelyet kifogaztál: ez lesz a fűrészed. Ez a fűrész nem hosszabb a gombostűnél, elfér a tízcentime-osban, ezzel kell átvágnod a zár nyelvét, a retesz csavarját, a lakat fülét és az ablakod vasrácsát és a lábbilincsedet. S ha elkészült ez a remekmű, ha ez a bűvészmutatvány sikerült, ha a művészet, a furfang, az ügyesség, a türelem ennyi csodája mind megvalósult: ha kiderül, hogy te mesterkedted össze, vajon mi lesz a jutalmad? A sötétzárka, íme a jövőd. A tunyaság, az élvezetek hajhászása: rettenetes szakadék! Semmit sem dolgozni: gyászos életmód, tudod-e? Here módjára élni a társadalom rovására! Semmi hasznot nem hajtani, ami annyi, mint ártani: ez egyenesen a feneketlen nyomorúságba visz. Jaj annak, aki élősdi akar lenni! Féreg lesz belőle. Á, nincs ínyedre a munka? Á, neked csak ezen jár az eszed: jókat inni, jókat enni, jókat aludni. Majd vizet iszol, fekete kenyeret eszel, deszkán alszol, kezedre-lábadra odavasalt bilincsben, amelynek hidegét érzed majd éjszaka a testeden! De szétvered a bilincseidet, sikerül megszöknöd. Jó! Hason csúszol majd a cserjésekben, és füvet zabálsz, mint az erdei vadállatok. És újra elfognak. És akkor aztán évekig senyvedsz egy föld alatti börtönlyukban, falhoz bilincselnek, a vizeskorsódat csak tapogatózva találod meg, undorító fekete kenyeret rágcsálsz, amelyet a kutyák is otthagynának, olyan babot majszolsz, amelyet a férgek már megrágtak. Pincebogár leszel egy gödörben. Ó, szerencsétlen ifjú, könyörülj meg magadon, hisz oly fiatal vagy, hisz még húsz éve sincs, hogy szoptatott a dajkád, s bizonyosan még édesanyád is él! Könyörgök, hallgass rám. Te szereted a finom fekete szövetet, a lakkcipőt, a bodorított hajat, szeretsz illatos olajat locsolni fürtjeidre, tetszeni a lányoknak: csinos akarsz lenni. Hát majd kopaszra nyírnak, vörös zubbonyba és facipőbe bújtatnak. Szeretsz gyűrűt viselni az ujjadon, hát majd vaskarikát kovácsolnak a nyakadra. És ha nőre nézel, csattan a bot a hátadon. Húszéves korodban kerülsz be, és ötvenéves korodban szabadulsz ki. Bekerülsz fiatalon, rózsás arccal, üdén, csillogó szemmel és hibátlan hófehér fogsorral, pompás ifjonti hajzattal, s kijössz onnét megtörten, meggörnyedten, ráncosan, fogatlanul, borzalmasan, fehér hajjal! Ó, szegény fiam, te ugyan rossz útra tévedtél, a semmittevés rossz tanácsadó; a legkeservesebb munka a lopás. Higgy nekem, ne add a fejed tunyaságra, erre a fáradságos foglalkozásra. Gazembernek lenni nem kényelmes. Sokkal könnyebb tisztességes embernek lenni. Most menj, és gondolkozzál azon, amit mondtam. Igaz is, mit akartál tőlem? A pénztárcámat. Nesze.

Az öreg elengedte Montparnasse-t, és kezébe nyomta pénztárcáját; Montparnasse egy pillanatig mérlegelte a tenyerén; aztán olyan gépiesen-óvatosan, mintha lopta volna, szép lassan becsúsztatta kabátjának hátsó zsebébe.

Ezt mondta és ezt cselekedte az öreg, aztán sarkon fordult, és nyugodtan folytatta sétáját.

- Vén szamár! - morogta Montparnasse.

Ki volt ez az öreg? Az olvasó bizonyosan kitalálta.

Montparnasse döbbenten nézte, amint eltűnt a szürkületben. Ennek az elmélázásnak megadta az árát.

Mialatt az öreg távolodott, Gavroche közeledett.

Gavroche egy oldalpillantással meggyőződött róla, hogy Mabeuf apó még mindig a kőpadon ült, talán elszunyókált. Most aztán a gamin kibújt a bokorból, és a félhomályban lassan-lassan odalopózkodott a mozdulatlan Montparnasse mögé. Így jutott el Montparnasse-hoz - ez nem látta meg, nem hallotta meg -, ügyesen belenyúlt a finom fekete szövetkabát hátsó zsebébe, megfogta az erszényt, visszahúzta a kezét, óvatosan visszalopózkodott, és mint a kígyó, belesiklott a sötétségbe. Montparnasse-nak semmi oka sem volt az óvatoskodásra - s különben is életében most először esett gondolkodóba -, hát nem is vett észre semmit. Gavroche, mikor visszaért oda, ahol Mabeuf apó szunyókált, átdobta az erszényt a sövényen, és futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta.

Az erszény Mabeuf apó lábára esett. Ez az ütés fölébresztette. Lehajolt, és fölvette az erszényt. Az egészből semmit sem értett, és hát kinyitotta. Kétrekeszes erszény volt; az egyikben kevéske aprópénz volt, a másikban hat darab Napóleon-arany.

Mabeuf apó nagyon megrémült; odavitte a gazdasszonyának.

- Ez az égből pottyant - mondta rá Plutarchos néni.



ÖTÖDIK KÖNYV
Amely nem úgy végződik, mint ahogy kezdődött

I
A magány és a kaszárnya összekerül

Cosette fájdalma négy-öt hónappal ezelőtt még nagyon gyötrelmes és heves volt, most már - maga is alig vette észre - lassan-lassan enyhülni kezdett. A természet, a tavasz, a fiatalság, az apja iránt érzett szeretet, a madarak és a virágok ujjongása szép lassacskán, napról napra, csöppenként olyan rejtelmes orvosságot szűrt ebbe a kimondhatatlanul szűzi és zsenge lélekbe, hogy az már szinte hasonlított a feledéshez. Vajon egészen kialudt a tűz? Vagy csak hamuréteg alá bújt? Csak annyi bizonyos, hogy már úgyszólván egyáltalán nem érzett fájdalmas és égő sebet a lelkében.

Egyszer váratlanul eszébe jutott Marius. "Ejnye - mondta magában -, már nem is gondolok rá."

Épp ezen a héten meglátott egy veszekedettül csinos lándzsástisztet, aki ott ment a kertjük rácskerítése mentén: darázsderék, elbűvölő egyenruha, lányos arc, kardja a karján, kikent-kifent bajusz, lakkozott sisak. Ezenfelül: szőke haj, dülledt kék szem, kerek, léha, pimasz és csinos arc: merő ellentéte Mariusnak. Szájában szivar. Cosette arra gondolt, hogy bizonyosan a Babylone utcai kaszárnyában elhelyezett ezred tisztje.

Másnap megint meglátta, mikor arra ment. Megjegyezte, hogy hány órakor. Ettől a perctől fogva - vajon véletlenség volt ez? - majdnem mindennap látta elmenni erre,

Ennek a tisztnek a bajtársai észrevették, hogy ebben az elhanyagolt kertben, e mögött a viharvert rokokó rács mögött van egy meglehetősen csinos fruska, s majdnem mindig ott van, mikor arra megy a szép hadnagy, aki már nem ismeretlen az olvasó előtt, s akinek a neve Théodule Gillenormand.

- Hallod-e - mondogatták neki -, van ott egy kislány, aki folyton kacsingát rád, nézz hát vissza rá.

- Hát van nekem időm megnézni mindazokat a lányokat, akik megbámulnak? - felelte a lándzsás.

Ez pontosan akkor történt, amikor Marius komolyan arra gondolt, hogy belehal bánatába, és felsóhajtott: - Ha legalább még egyszer láthatnám, mielőtt meghalok! - Ha beteljesült volna ez a kívánsága; ha látta volna, hogy Cosette ebben a pillanatban épp egy lándzsástisztet bámul: torkán akadt volna a szó, s menten meghal fájdalmában.

Ki volt a hibás ebben? Senki.

Marius olyan természetű volt, hogy egészen elmerült bánatában, és meg is rekedt benne; Cosette viszont olyan természetű, hogy megmerült benne, de kievickélt belőle.

Egyébként Cosette most élte azt a válságos kort, a magára hagyatott ábrándos nőnek azt a végzetes életszakaszát, amikor a világtól elszigetelt leányszív olyan, mint a szőlőkacs, amely - ahogy adódik - márvány oszlopfőre vagy kocsmai ajtófélfára csimpaszkodik fel. Rohamos és döntő, minden árva kislányra válságos pillanat ez, akár szegény, akár gazdag, mert a gazdagság nem oltalmaz meg a rossz választástól; igen előkelő családokban is előfordulnak rangon aluli házasságok; az igazi elhibázott házasság az, ha a lelkek nem egyenrangúak; és valamint nem egy ismeretlen, névtelen, rangtalan, vagyontalan fiatalember márvány oszlopfő, amely nagyszerű érzelmek és nagyszerű eszmék templomát hordozza, akként akármelyik gondtalan és dúsgazdag nagyvilági úr, akármilyen ragyogó a cipője, és mézesmázos a beszéde, ha jól szemügyre vesszük - nem a külsőjét, hanem a belsejét, vagyis azt, ami a nőnek jutna belőle -, nem egyéb, mint érzéketlen gerenda, amelyet szilaj, szennyes és tomboló szenvedélyek csapkodnak: a kocsmai ajtófélfa.

Mi volt Cosette szívében? Lecsöndesedett vagy elszunnyadt szenvedély; tétova szerelem; valami, ami fent kristályos, csillogó, valamivel mélyebben zavaros, legalul sötét. Felületén a szép tiszt képe tükröződött. Vajon Marius emléke ott volt-e a mélyén? - a legmélyén? Meglehet. Cosette nem tudta.

Váratlanul furcsa esemény történt.



II
Cosette ijedezik

Április első két hetében Jean Valjean elutazott. Időnként, tudjuk, nagyon hosszú időközökben kelt útra. Egy-két napra, legfeljebb három napra maradt el. Hová ment? Senki sem tudta, még Cosette sem. Csak egyszer, mikor ilyen útra indult, ő is elkísérte a bérkocsiban egy kis zsákutcáig, amelynek a sarkán ott volt a neve: Planchette köz. Itt apja kiszállt, a bérkocsi pedig visszavitte Cosette-et a Babylone utcába. Általában olyankor indult Jean Valjean ezekre a rövid útjaira, mikor fogytán volt a pénz a házban.

Jean Valjean tehát nem volt otthon. Ezzel ment el: "Három nap múlva megjövök."

Este Cosette egyedül volt a szalonban. Hogy kissé elszórakozzék, kinyitotta harmóniumát, s eljátszotta az Euryanthe[61] kardalát, s el is énekelte: Erdőben kószáló vadászok! - ez talán a legszebb muzsika a világon. Mikor befejezte, elrévedezett.

Egyszer csak úgy rémlett neki, mintha lépéseket hallana a kertben.

Apja nem lehetett, hiszen nem volt otthon; Toussaint nem lehetett, mert már lefeküdt. Esti tíz óra volt.

Odament a szalon csukott spalettájához, és rátapasztotta a fülét.

Úgy vélte, hogy férfilépteket hall, s az illető nagyon óvatosan jár.

Fölszaladt az emeletre, a szobájába, kinyitotta az ablaktábla kukucskálóját, és lenézett a kertbe. Éppen holdtölte volt. A kertben olyan világos volt, mintha nappal volna.

Nem volt ott senki.

Kinyitotta az ablakot. A kert mozdulatlan-csöndes volt, s az is, amit az utcából láthatott, elhagyatott, mint rendesen.

Cosette azt gondolta magában, hogy tévedett. Csak úgy képzelte, hogy zajt hallott. Pedig csak érzéki csalódás volt, Webernek ez a komor és csodálatos kardala okozta, amely ijesztő mélységeket tárt fel a lélek előtt, amely szinte hullámzik, mint a viharzó őserdő, s amelyben hallatszik a száraz ágak reccsenése, amint a szürkületben fölsejlő vadászok izgatottan rajtuk taposnak.

Nem is gondolt rá többet.

Különben Cosette nem volt ijedős természetű. Ereiben folydogált egy kis cigányvér, s néhány cseppnyi a mezítlábas csavargólány véréből. Emlékezhetünk rá: inkább pacsirta volt, mint galamb. Alapjában vad és bátor volt.

Másnap valamivel korábban, alighogy az est leszállt, a kertben sétálgatott. Egészen elmerült zűrzavaros gondolataiban, mégis úgy rémlett neki, hogy időnként éppen olyan neszezést hall, amilyen a tegnap esti neszezés volt, mintha valaki járkálna a fák alatt a sötétben, nem messze tőle, de azt gondolta magában, hogy a fűben a léptek szakasztott úgy hangzanak, mint két ide-oda himbálózó gally zizzenése, és ügyet se vetett rá. Látni semmit sem látott.

Kilépett a "bozótból"; még egy kis zöld gyepszőnyegen kellett átvágnia, hogy a lépcsőfeljárathoz érjen. A hold a háta mögött kelt, s mikor Cosette kilépett a bokrok sűrűjéből, árnyékát odavetette eléje a gyepszőnyegre.

Cosette rémülten megállt.

A hold az ő árnyéka mellé odavetített a pázsitra egy másik árnyékot is: különösképpen ijesztő és rettenetes árnyékot, kerek kalapban.

Mintha egy férfinak az árnyéka lett volna, aki talán a bozót szegélyén állt, néhány lépésnyire Cosette mögött.

Egy pillanatig teljesen képtelen volt beszélni, kiáltani, sikoltani, megmozdulni vagy hátranézni. Végre összeszedte minden bátorságát, és elszántan megfordult.

Senki se volt ott.

Lenézett a földre. Az árnyék eltűnt.

Bement a bozótba, vakmerően átkutatott minden zugot, elment egészen a rácskerítésig, semmit sem talált.

Cosette most valósággal úgy érezte, hogy megfagy benne a vér. Ez is érzéki csalódás volt? Hogyhogy? Két nap egymás után? Egy érzéki csalódás még csak hagyján, de két érzéki csalódás? Legjobban az nyugtalanította, hogy az árnyék semmi esetre sem volt kísértet. A kísértetek többnyire nem hordanak kerek kalapot.

Másnap hazaérkezett Jean Valjean. Cosette elmondta neki, hogy - elképzelése szerint - mit hallott és látott. Arra számított, hogy apja majd megnyugtatja, vállat von, és ezt mondja neki: "Te csacsi kislány!"

Jean Valjeant elfogta az aggodalom.

- Ez nem lehet mégsem puszta képzelődés - mondta a lánynak. Valami ürüggyel magára hagyta, s lement a kertbe; és a lány látta, hogy nagy figyelemmel vizsgálgatja a rácskerítést.

Éjjel a lányka felriadt; most már bizonyos volt benne; egészen tisztán hallotta, hogy valaki közvetlenül a lépcsőfeljárat mellett járkál az ablaka alatt. Odaszaladt a kukucskálójához, és kinyitotta. Csakugyan volt valaki a kertben, aki vastag botot szorongatott a markában. Amikor a lány éppen el akarta kiáltani magát, a hold belevilágított ennek az embernek az arcába. Az apja volt.

Visszafeküdt az ágyába, s ezt gondolta magában: "Hát csakugyan nagyon aggódik!"

Jean Valjean ezt az éjszakát s a rákövetkező két éjszakát a kertben töltötte. Cosette látta őt az ablaktábla kukucskálóján át.

A harmadik éjjel már fogyott a hold, és valamivel később kelt; éjfél után egy óra lehetett, amikor a lány harsány nevetést hallott, s utána apja hangját, amint őt szólította:

- Cosette!

Kiugrott az ágyából, belebújt a pongyolájába, és kinyitotta az ablakot.

Apja odalent állt a gyepszőnyegen.

- Azért keltettelek föl - szólalt meg -, hogy megnyugtassalak. Ide nézz! Itt az a bizonyos kerek kalapos árnyék!

És odamutatott az árnyékra, amelyet a hold rajzolt ki a pázsiton: csakugyan hasonlított egy kerek kalapos férfi árnyékához. Ezt az árnyékot azonban a szomszéd háztetőből kinyúló födeles bádogkémény csöve vetette.

Cosette is elkacagta magát, minden komor gyanúja szertefoszlott, és másnap, miközben apjával ebédelt, pompásan mulatott a baljós kerten, amelyben kéménycső-árnyak kísértenek.

Jean Valjean teljesen megnyugodott; Cosette azonban nem figyelte meg pontosan, hogy a kéménycső csakugyan annak az árnyéknak az irányába esett-e, amelyet ő látott vagy odaképzelt, és hogy a hold az égnek ugyanazon a pontján volt-e. Föl se vetette magában azt a kérdést, hogy milyen furcsa kéménycső is lehet az, amely fél, hogy rajtakapják, és ha az árnyékát nézik, egyszerre csak visszavonul, mert mikor Cosette hátranézett, az árnyék eltűnt, és Cosette ebben, legjobb meggyőződése szerint, egészen bizonyos volt. Cosette egészen földerült. A bizonyítást tökéletesnek érezte, és hogy este vagy éjjel esetleg mászkálhat valaki a kertben, az ilyesmi egészen elpárolgott a fejéből.

Mindazonáltal néhány nap múlva újabb esemény történt.



III
Toussaint rádupláz az ijedezésre

A kertben a rácskerítés mellett kőpad volt, lugas takarta el a kíváncsi szemek elől, azonban egy járókelő, ha akarta, a kerítésen és a lugason át karjával elérhette.

Ennek az április hónapnak egyik estéjén Jean Valjean nem volt otthon. Cosette napnyugta után ezen a padon üldögélt. Szél zúgott a fák lombjai közt; Cosette elábrándozott, lassacskán valami névtelen szomorúság ülte meg, az a lebírhatatlan szomorúság, amelyet az est áraszt magából; ki tudja? talán a rejtelmes sírból áradt, amely épp ebben az órában nyiladozik.

Talán Fantine lebegett ebben a homályban.

Cosette felállt, lassan körüljárta a kertet, a harmatos fűben lépkedett, valamiféle álmatag mélabúba merült, s még ezen is átvillant benne a gondolat: "Ilyen későn valóban csak facipőben volna szabad lejönni a kertbe. Az ember meghűlhet."

Visszament a padhoz.

Abban a pillanatban, mikor le akart ülni, jó nagy követ vett észre azon a helyen, ahonnan az előbb fölkelt; egészen bizonyos, hogy az imént még nem volt ott.

Cosette nézte-nézte ezt a követ, s azon törte a fejét, mit is jelenthet ez. Egyszerre csak felötlött benne, hogy ez a kő nemcsak úgy magától jött ide erre a padra, hanem ide tette valaki, úgy, hogy benyúlt ezen a rácskerítésen - ez a felvillanó ötlet meg is rémítette. Ezúttal valóságos rémület volt ez. Ebben nem kételkedhetett; a kő ott volt; hozzá se nyúlt, elfutott, visszanézni se mert, bemenekült a házba, rögtön bezárta a lépcsőfeljárat üvegajtaját, mégpedig fatáblával, keresztléccel és retesszel. Megkérdezte Toussaint-t:

- Hazajött már apám?

- Még nem, kisasszony.

(Egyszer s mindenkorra megmondtuk már, hogy Toussaint dadogott. Engedjék meg, hogy ezentúl többé ne hangsúlyozzuk ezt. Undorodunk egy testi fogyatkozás lekottázásától.)

Jean Valjean szeretett elmélkedni és éjjel sétálgatni; gyakran csak késő éjjel tért haza.

- Toussaint - szólalt meg újra Cosette -, esténként ugye gondosan ráerősíti a keresztléceket a kerti ablakok fatábláira, és jól betolja a kis vaspálcákat a kis zárógyűrűkbe?

- Ó, legyen nyugodt, kisasszony.

Toussaint ezt sohasem mulasztotta el, és Cosette jól tudta, de azért csak kiszaladt a száján:

- Mert olyan elhagyatott ez a környék!

- Az már igaz - mondta rá Toussaint. - Az embert nyugodtan agyonverhetik, még csak annyit se mondhat, hogy bikkmakk! S méghozzá az úr nem is alszik itthon. De ne féljen semmit, kisasszony, én úgy bezárok minden ablakot, mint egy várkaput. Két nő magányosan! ez aztán rémítő, meghiszem azt! El tudja képzelni? éjnek éjszakáján emberek toppannak a szobájába, s ráförmednek: pofa be! aztán nekigyürkőznek, és elvágják a nyakát. A halál nem olyan nagy dolog, mindenki meghal, rendben van, nagyon jól tudjuk, hogy meg kell halnunk, de undorító, hogy efféle rongyemberek hozzányúljanak a testünkhöz. Meg aztán a késük milyen életlen lehet! Ah, Istenem!

- Hallgasson - szólt rá Cosette. - Zárjon be jól mindent.

Cosette-et megrémítette Toussaint rögtönzött rémdrámája, s talán a múlt heti jelenések emléke is felbukkant benne, úgyhogy bizony nem merte ezt mondani neki: - Ugyan nézze meg csak azt a követ, amit valaki odatett a padra! -, mert attól félt, hogyha kinyitja az ajtót a kert felé, benyomulnak "azok az emberek". Gondosan bezáratott minden ajtót és ablakot, Toussaint-nel átkutatta a házat a pincétől a padlásig, bezárkózott a szobájába, rátolta a reteszeket, benézett az ágya alá, lefeküdt, de rosszul aludt. Egész éjjel a nagy követ látta: olyan volt, mint valami hegység, teli barlangokkal.

Napkeltekor - a napkeltének az a sajátossága, hogy kinevetteti velünk minden éjszakai rémüldözésünket, és ez a reggeli nevetés mindig van akkora, mint az éjszakai rettegés volt -, tehát napkeltekor, Cosette, mikor felébredt, lidércnyomásnak érezte ezt a rettegést, és ezt gondolta magában: "Ugyan hol járt az eszem? Olyan ez, mint ahogy a múlt héten azt képzeltem, hogy éjjel lépteket hallok a kertben! Olyan ez, mint a kéménycső árnyéka! Hát ilyen nyúlszívű lettem már?" A napfény átvöröslött az ablaktáblák résein, bíborba vonta a damasztselyem függönyöket, és úgy megnyugtatta, hogy minden elpárolgott a fejéből, még a kő is.

"Éppúgy nem volt kő a padon, mint ahogy nem volt kerek kalapos ember a kertben; a követ is álmodtam, a többit is."

Felöltözött, lement a kertbe, odasietett a padhoz és érezte, hogy kiveri a hideg verejték. A kő ott volt.

De ez csak egy pillanatig tartott. Ami éjjel rémület, nappal kíváncsiság.

- Ejha! - mondta. - Lássuk hát!

Fölemelte a követ, pedig jó nagy volt. Volt alatta valami, mintha levél lett volna.

Fehér papírboríték volt. Cosette fölvette. Elöl nem volt rajta címzés, hátul nem volt rajta pecsét. Azonban a boríték nem volt üres, ha nyitva volt is. Futólag úgy látta, papírlapok vannak benne.

Cosette kotorászott benne. Ez már nem ijedelem volt, már nem is kíváncsiság: szorongó érzés hatalmasodott el rajta.

Cosette kivette a borítékból a tartalmát: kis papírfüzet volt, minden lapja megszámozva, s mindegyiken volt néhány sor írás. "Szép írás, nagyon finom" - gondolta magában Cosette.

Cosette valami nevet keresett, nem volt név; aláírást keresett, nem volt aláírás. Kinek szólt a levél? Meglehet, hogy éppen neki, hiszen valaki épp az ő padjára tette le a levelet. Ki küldte? Ellenállhatatlan igézet ejtette hatalmába, megpróbálta elfordítani a tekintetét ezekről a papírlapokról, amelyek reszkettek a kezében, az égboltot nézte, az utcát, a napfényben fürdő akácokat, a szomszéd háztetőre lehuppanó galambokat, aztán a szeme hirtelen újra lecsapott a kéziratra, és azt mondta magában: mindenáron meg kell tudnia, mi van benne.

Íme, ezt olvasta a kéziratban:



IV
Szív a kő alatt

A világegyetem összetömörítése egyetlen emberi teremtésben, egyetlen emberi teremtés kitágítása egészen az Istenig: ez a szerelem.

*

A szerelem: az angyaloknak a csillagokhoz röppenő üdvözlete.

*

Mily szomorú a lélek, ha a szerelem miatt szomorú!

Mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot! Ó, mennyire igaz, hogy az, akit szeretünk, megistenül! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szerelemért alkotta meg.

*

Elegendő futólag megpillantani egy mosolyt valakinek a lila fátylas fehér selyemkalapja alatt, hogy lelkünk bevonuljon az álmok palotájába.

*

Minden mögött ott az Isten, de minden eltakarja az Istent. A tárgyak feketék, az élőlényeken nem lehet keresztüllátni. Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani rajta.

Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul.

*

Az egymástól elszakított szerelmesek ezer meg ezer csalóka képzelődéssel játsszák ki árvaságukat, s ez mégis mind valóság. Nem találkozhatnak, nem írhatnak egymásnak: rengeteg rejtelmes módot találnak, hogy levelezzenek. Elküldik egymásnak a madarak dalát, a virágok illatát, a gyermekek kacagását, a nap ragyogását, a szellő sóhajtozását, a csillagok sugárzását, az egész világot. És mért ne? Isten minden alkotása arra való, hogy a szerelmet szolgálja. A szerelemnek akkora a hatalma, hogy az egész természetre rábízhatja üzeneteit.

Ó, tavasz, te is levél vagy, amelyet neki írok.

*

A jövő sokkal inkább a szív ügye, mint az értelemé. Szeretni: íme az egyetlen érzelem, amely magáévá teheti és betöltheti az örökkévalóságot. A végtelennek szüksége van arra, ami kimeríthetetlen.

*

A szerelem magának a léleknek egyik része. Ugyanolyan jellegű, mint a lélek. Isteni szikra, mint a lélek, romolhatatlan, oszthatatlan, elmúlhatatlan, mint a lélek. Tüzes pont, amely bennünk izzik, halhatatlan és végtelen, semmi sem szoríthatja vissza, semmi sem olthatja ki. Az ember érzi, hogy a csontja velejéig égeti, és látja, hogy felsugárzik az égbolt végtelenségéig.

*

Ó, szerelem! Kölcsönös imádat! Gyönyörűsége két összehangolt léleknek, két összedobbanó szívnek, két összeolvadó tekintetnek! Ugye enyémek lesztek, ti boldog örömök! ti magányos séták, kéz a kézben! ti áldott és sugárzó napok! Néha arról ábrándoztam, hogy időnként egy-egy óra kiszakad az angyalok életéből, és beleszövődik idelent az emberek életébe.

*

Isten semmi mással nem fokozhatja azoknak a boldogságát, akik szeretik egymást, legfeljebb azzal, hogy megajándékozza őket az örökkévalósággal. Szerelmes élet után a szerelem örökkévalósága: ez csakugyan fokozódás; de fokozni annak a kimondhatatlan boldogságnak a feszültségét, amit a szerelem ad a léleknek már ezen a világon: lehetetlen még az Istennek is. Isten: a menny kiteljesülése; a szerelem: az ember kiteljesülése.

*

Két okból szoktuk bámulni a csillagot, mert ragyog, és mert kifürkészhetetlen. Közvetlen közelünkben azonban van egy sokkal elbűvölőbb és sokkal mélységesebb titok: a nő.

*

Kivétel nélkül mindnyájunknak szükségünk van olyan teremtésekre, akiket mintegy belélegzünk. Ha nincsenek ilyenek, nincs levegőnk, megfulladunk. Ebbe belehal az ember. Szerelem híján meghalni: borzalmas. Ez a lélek megfulladása.

*

Ha a szerelem angyali és szent egyesülésben összeolvasztott és elvegyített két emberi teremtést, akkor ők ketten már megoldották az élet titkát; nem egyebek már ők, mint ugyanannak az egy sorsnak két arca; nem egyebek már ők, mint ugyanannak az egy léleknek két szárnya. Szeressetek, szárnyaljatok!

*

Azon a napon, amikor olyan nő kerül utadba, akiből fényesség árad, amint elhalad: véged van, szerelmes lettél. Már csak egy a dolgod: oly makacsul gondolni rá, hogy ő is kénytelen legyen rád gondolni!

*

Amit a szerelem elkezd, azt csak Isten végezheti be.

*

Az igazi szerelem szenved és ujjong egy elveszett kesztyű vagy egy megtalált zsebkendő miatt, s odaadását és reményeit az örökkévalósághoz méri. Két alkotórésze: a végtelen nagy és a végtelen kicsi.

*

Ha kő vagy, légy mágnes; ha növény vagy, légy mimóza; ha ember vagy, légy szerelem.

*

Semmi sem elég a szerelemnek. Ha boldog, az édenkertet akarja; megkapta az édenkertet, a mennyországot akarja.

Ó, ti, akik szeretitek egymást: mindez benne van a szerelemben. Csak értsétek a módját, hogy megtaláljátok benne. A szerelemben megvan az, ami az égben: az átszellemülés, és több is van benne, mint az égben: a gyönyör.

*

Eljön még a kisasszony a Luxembourg-ba? - Nem, uram. - Ugye ebbe a templomba jár misére? - Már nem ide jár. - Még most is ebben a házban lakik? - Elköltözött. - Hol van az új lakása? - Nem mondta meg.

Milyen szomorú, ha az ember nem tudja lelkének a lakáscímét!

*

A szerelemben sok a gyerekség, más szenvedélyekben sok a kicsinyesség. Vessétek meg azokat a szenvedélyeket, amelyek elröpítik az embert! Tiszteljétek azt, amely gyermekké varázsolja!

*

Tudjátok-e, milyen furcsa ez? Én sötétségben élek. Van valaki, aki elment, és magával vitte a napfényt.

*

Ó! Egymás mellett feküdni, ugyanabban a sírban, kéz a kézben, és időnként szelíden megsimogatni egymás ujjait: elegendő volna nekem az örökkévalóságra.

*

Ti, akik szenvedtek, mert szerettek, szeressetek még erősebben! A halálos szerelem: maga az élet!

*

Szeressetek. Ez a gyötrelem csillagos-gyászos színváltozással jár. Van bizonyos átszellemülés a haláltusában.

*

Ó, boldog madarak! Azért dalolnak, mert megvan a fészkük.

*

A szerelem az édenkert levegőjének mennyei lehelete.

*

Érző szívek, bölcs elmék, vegyétek az életet úgy, ahogy Isten megteremtette: hosszú próbatételnek, megmagyarázhatatlan előkészületnek ismeretlen sorsunkra. Igazi sorsunk akkor kezdődik, mikor az ember az első lépést teszi a sír felé. Akkor fölrémlik előtte valami, és kezdi felismerni a véglegest. A végleges: gondolkozzatok csak ezen a szón. Az élők látják a végtelent, a véglegest csak a halottak láthatják meg. Addig is szeressetek és szenvedjetek, reméljetek és elmélkedjetek. Ó, jaj annak, aki csak testet, alakot, látszatot szeretett! A halál megfosztja mindettől. Igyekezzetek lelket szeretni: azt majd újra megtaláljátok.

*

Találkoztam az utcán egy nagyon szegény fiatalemberrel, aki szerelmes volt. Kalapja ócska volt, ruhája ütött-kopott; könyökén lyukas; cipőjébe befolyt a víz, lelkébe beszűrődött a csillagok ragyogása.

*

Mily nagy dolog, ha szeret bennünket valaki! Mennyivel nagyobb dolog, ha szeretünk valakit. A szenvedély hősiessé edzi a szívet. Már nincs benne semmi másféle alkotórész, csak tiszta; már semmi másféle támasztéka nincs, csak ami magasztos és nagyszerű. Alantas gondolat éppúgy nem csírázhat már benne, mint csalán a jégmezőn. A magasrendű és derűs lélek - amelyhez nem férhetnek hozzá durva szenvedélyek és izgalmak, amely fölemelkedik a világ fellegein és árnyain, őrültségein, hazugságain, gyűlöletein, hiúságain, nyomorúságain - fent lakozik a kéklő magasságban, és már csak úgy érzi a sors föld alatti rázkódtatásait, mint ahogy a hegycsúcsok érzik a földrengést.

*

Ha nem volna szerelmes ember, kihunyna a Nap.



V
Cosette az olvasás után

Olvasás közben Cosette lassacskán révedezésbe merült. Abban a pillanatban, mikor a füzet utolsó sorát is elolvasta és föltekintett, peckesen elvonult a rácskerítés előtt a szép tiszt: ez volt a megszokott órája. Cosette szemében most undorító volt.

Megint nézegette a füzetet. Cosette véleménye szerint remek volt ez az írás: elejétől végig ugyanaz a kéz írta, de többféle tintával, néha koromfekete volt a tinta, máskor fakó, nyilván föleresztették egy kis vízzel: tehát részletekben írták, más-más napon. Egyetlen gondolat áradt szét az egészen, sóhajtozás, szabálytalanul, rendetlenül, válogatás nélkül, céltalanul, csak úgy találomra. Cosette még sohasem olvasott ilyesmit. Ez a kézirat, amelyben az ő szeme sokkal több érthetőt fedezett fel, mint érthetetlent, úgy hatott rá, mint egy félig nyitott szentély. Ezek a rejtelmes sorok egytől egyig ott tündöklöttek a szemében, és a szívét különös fénnyel árasztották el. Az a nevelés, amelyen átesett, mindig csak a lélekről beszélt neki, a szerelemről soha, s ez körülbelül olyan, mintha valaki elüszkösödött fadarabokról beszélne, de egy szót sem ejtene a lángról. Ez a tizenöt lapos kézirat hirtelen és kíméletesen feltárta előtte az egész szerelmet, a fájdalmat, a sorsot, az életet, az örökkévalóságot, a kezdetet, a véget. Mintha kinyílt volna egy tenyér, s váratlanul odaszórt volna egy teli marok fénysugarat. Ebben a néhány sorban egy lobbanékony, lángoló, nemes, becsületes jellemet, egy szent akaratot, véghetetlen fájdalmat és véghetetlen reménykedést, sajgó szívet és áradó rajongást érzett meg. Mi volt ez a kézirat? Levél. Levél cím nélkül, név nélkül, dátum nélkül, aláírás nélkül, sürgős és tárgyilagos levél, igazságokból szőtt talány, szerelmi üzenet, hogy angyal vigye meg, és szűz olvassa, földöntúli találka, egy kísértet szerelmes levele egy lidérchez. Ez a megcsöndesedett és összetört távoli szerelmes nyilván elszánta magát, hogy a halálba menekül: s megküldte a távoli kedvesnek a sors titkát, az élet kulcsát, a szerelmet. Úgy írta ezt a levelet, hogy lába már a sírban állt, de ujja az égre mutatott. Ezekről a sorokról, amelyek egyenként hulltak a papirosra, bízvást el lehetett volna mondani, hogy a lélek könnycseppjei.

De hát ki küldhette? Ki írhatta tele ezeket a lapokat?

Cosette egy percig sem tétovázott. Csak egy bizonyos ember lehetett. Ő.

Fejében újra kigyúlt a világosság. Minden újra előtünedezett. Kimondhatatlan öröm és gyötrő szorongás áradt el benne. Ő volt! Ő írt neki! Ő volt itt! Az ő karja nyúlt be ezen a rácskerítésen! Miközben ő elfeledte, a fiatalember megtalálta! De hát csakugyan elfeledte? Nem! Egy pillanatra sem! Bolond volt, hogy ez egy pillanatra is felvillanhatott a fejében. Mindig szerette, mindig imádta őt. A tűz csak le volt takarva, és egy ideig lappangott, de - ő jól látta - közben azért tovább harapózott, s most újra fellobbant, és őt mindenestül felgyújtotta. Ez a füzet olyan volt, mint a szikra: abból a másik lélekből pattant az övébe, és most érezte, hogy a tűz újra lángol. Szívébe szűrődött a kézirat minden szava: "Ó, igen! - mondta magában. - Mindezt felismerem csalhatatlanul! Ezt mind-mind olvastam már a szemében!"

Mikor harmadszor is végigolvasta, Théodule főhadnagy megint elment a rácskerítés előtt, sarkantyúi csak úgy csilingeltek a kövezeten. Cosette önkéntelenül is föltekintett. Most világosan látta, mily érdektelen, bárgyú, nevetséges, semmirevaló, önhitt, ellenszenves, pimasz, s igen ronda. A tiszt kötelességének tartotta rámosolyogni. A lány szégyenkezve és felháborodottan elfordult. Szeretett volna a fejéhez vágni valamit.

Elszaladt, visszament a házba, és bezárkózott a szobájába, hogy újra elolvassa a kéziratot, hogy könyv nélkül megtanulja, és hogy elábrándozzék. Mikor már teleolvasta magát vele, megcsókolta, és a fűzőjébe rejtette.

Megtörtént, Cosette újra beleesett a mérhetetlen, angyali szerelembe. A végtelen édenkert újra megnyílt.

Cosette egész nap megnevezhetetlen kábulatban élt. Értelme szinte megbénult, a gondolatok úgy összegubancolódtak az agyában, mint egy kusza hangyaboly, semmit sem sikerült kisütnie, de reménykedett, vajon miben? Különös dolgokban. Semmivel sem merte kecsegtetni magát, és semmiről sem akart lemondani. Arcát minduntalan sápadtság öntötte el, testét borzongások. Néha úgy rémlett neki, hogy agyrémeket hajszol; ezt gondolta magában: valóság ez? Ilyenkor kitapogatta ruhája alatt az imádott papirost, szívére szorította, érezte húsán a sarkait is. Ha Jean Valjean látta volna ebben a pillanatban, meghökkentette volna az a sugárzó és szokatlan öröm, amely a lány szeméből áradt. "Ó, igen - gondolta magában. - Bizonyosan ő volt! Ezt ő küldte nekem!"

És megállapította magában, hogy angyali közbenjárás, hogy mennyei véletlenség adta vissza neki az ifjút.

Ó, szerelmi átszellemülések! Ó, ábrándok! Ez a mennyei véletlenség, ez az angyali közbenjárás: az a kenyérgalacsin volt, amelyet egy rabló áthajított egy másik rablónak a fegyház tetején keresztül a Charlemagne-udvarból az Oroszlánverembe.



VI
Az öregek már olyanok,
hogy épp a legjobbkor mennek el hazulról

Alighogy az est leszállt, Jean Valjean elment hazulról; Cosette átöltözött. Haját úgy tornyozta fel, ahogy a legjobban állt neki, és olyan ruhát vett fel, amelyet a kelleténél jobban kivágtak, és ennek a kivágásnak a jóvoltából még a nyakhajlata is kilátszott; a lányok azt szokták mondani az ilyen ruhára, hogy "kissé szemérmetlen". De bizony ez a ruha egy csöppet sem volt szemérmetlen, csak éppen csinosabb volt, mint a szokványos. Tulajdonképpen nem is tudta, mért öltözött ki ilyen szépen.

El akart menni valahová? Nem.

Látogatót várt? Nem.

Alkonyatkor lement a kertbe. Toussaint a konyhában foglalatoskodott, amely a hátsó udvarra nyílt.

Megindult a fák közt, gallyaikat időnként félrerántotta a kezével, mert némelyik igen mélyre hajolt.

Így ért oda a padhoz.

A kő még mindig ott volt.

Leült, és finom fehér kezét a kőre nyugtatta, mintha meg akarná simogatni, és így mondani neki köszönetet.

Hirtelen az a megmagyarázhatatlan érzés uralkodott el rajta, ami akkor fogja el az embert, ha valaki, akár láthatatlan is, ott áll a háta mögött.

Hátranézett és felállt.

Ő volt.

Hajadonfőtt volt. Szemlátomást megsápadt és lesoványodott. Fekete ruháját alig lehetett kivenni. A szürkület megsápasztotta szép homlokát, és homályba borította szemét. A végtelen szelídség fátyla alatt volt benne valami a halálból és az éjszakából. Arcán a leáldozó nap fénye és egy távozófélben levő lélek révülete derengett.

Látszott rajta, hogy még nem kísértet, de már nem is ember.

Kalapja ott hevert néhány lépésnyire, a bozótban.

Cosette nem sikoltott, pedig már-már összeesett. Lassan hátrált, mert úgy érezte, hogy vonzza valami. Az ifjú nem mozdult. Abból a megnevezhetetlen homályból és szomorúságból, amely beburkolta, a lány megérezte, hogy a szeme - ámbár nem látta - rajta nyugszik.

Cosette hátrálás közben fát ért, és nekitámaszkodott. Ha nincs ez a fa, összerogyott volna.

És ekkor meghallotta a hangját, azt a hangot, amelyet igazában most hallott először: alig volt erősebb, mint a lombok neszezése, és ezt suttogta:

- Bocsássa meg nekem, hogy itt vagyok. A szívem túlcsordul, ebben a lelkiállapotban nem bírtam tovább, eljöttem. Elolvasta azt, amit idetettem erre a padra? Rám ismer vajon? Ne féljen tőlem. Hej, nagy ideje már: emlékszik arra a napra, amikor rám tekintett? A Luxembourg-kertben történt, a Gladiátor mellett. És arra a napra, amikor elment előttem? Június 16-án történt az egyik, július 2-án a másik. Idestova egy éve már. Azóta sok-sok idő telt el, s én többé nem láttam kegyedet. Kérdezősködtem annál az asszonynál, aki a székekért a helypénzt beszedi: azt mondja, hogy már sohasem látja kegyedet. Akkor az Ouest utcában lakott, egy új ház harmadik emeletén, utcai lakásban; látja, hogy tudom? Én bizony a nyomába szegődtem. Mit tehettem egyebet? És aztán kegyed eltűnt. Egyszer - mikor az Odéon árkádjai alatt az újságokat olvasgattam - úgy rémlett nekem, hogy kegyedet látom. Utánasiettem. De nem. Más nő volt, csak a kalapja szakasztott mása a kegyedének. Éjjelenként idejárok. Ne féljen, senki se lát meg. Jövök, közelről felbámulni az ablakaira. Nagyon halkan lépkedek, hogy meg ne hallja, mert talán megijedne. A múltkor este ott voltam kegyed mögött, de hátrafordult, s én elszaladtam. Egyszer hallottam énekelni. Boldog voltam. Haragszik érte talán, hogy az ablakon át hallgatom az énekét? Ezért igazán nem haragudhat. Ugye nem? Látja, kegyed az én angyalom, engedje meg, hogy el-eljöjjek ide. Úgy érzem, belehalok. Ha tudná! Imádom, esküszöm. Bocsásson meg, csak beszélek, azt se tudom, mit mondok kegyednek, talán meg is bántom; csakugyan megbántom; csakugyan megbántom?

- Jaj, édesanyám! - szólalt meg a lány.

És elernyedt, mintha haldoklana.

Megroggyant, az ifjú elkapta, felfogta karjaiban, szorosan magához ölelte, bár nem tudta világosan, mit cselekszik, támogatta a lányt, de maga is támolygott. Úgy érezte, hogy a feje kábul; szempillái közt villámok cikáztak ide-oda; gondolatai szétfoszlottak; úgy érezte, hogy vallásos cselekedetet hajt végre, s egyúttal szentségtörést követ el. Egyébként semminemű gerjedelmet sem keltett benne ez az elbűvölő lány, akinek a testét ott érezte a mellén. A szerelem elvette az eszét.

A lány megfogta egyik kezét, és a szívére szorította. Az ifjú megérezte ott a papirost.

- Hát szeret? - dadogta.

A lány oly halk hangon felelt, hogy az már alig hallható lehelet volt:

- Hallgass! Hiszen tudod!

S nekipirosodott arcát a büszke és mámoros ifjú mellére hajtotta.

A fiatalember a padra ereszkedett, a lány melléje. Már nem beszéltek. A csillagok egymás után gyúltak ki. Hogyan is történt meg, hogy ajkaik találkoztak? Hogyan történik, hogy a madár dalol, hogy a hó elolvad, hogy a rózsa kinyílik, hogy május kivirágzik, hogy a hajnal földerül a fekete fák mögött a borzongó dombtetőkön?

Egy csók, ez volt minden.

Mindketten reszkettek, és ragyogó szemmel nézték egymást a sötétben.

Nem érezték sem az éjszaka hűvösségét, sem a kő hidegségét, sem a föld nedvességét, sem a fű nyirkosságát, csak nézték egymást, szívükben csak úgy rajzottak a gondolatok. Fogták egymás kezét, nem is tudtak róla.

A lány nem kérdezte, sőt nem is gondolt rá, hogy a fiatalember merről jött be, és hogyan tudott bejutni a kertbe. Egészen természetesnek tartotta, hogy itt van!

Marius térde néha-néha odaért Cosette térdéhez, és mind a ketten megreszkettek.

Cosette hébe-hóba egy-egy szót pöntyögött. Lelke ott remegett az ajkain, mint harmatcsepp a virágon.

Lassanként szóra kaptak. A csöndre, ami maga a teljesség, az érzelmek kiáradása következett. Fejük fölött derűs és ragyogó volt az éjszaka. Ez a két teremtés - mind a kettő tiszta volt, mint a lelkek - elmondott egymásnak mindent, elmondták ábrándjaikat, mámoraikat, elragadtatásaikat, agyrémeiket, csüggedéseiket; elmondták, menynyire imádták egymást távolról, mennyire epekedtek egymásért, mennyire kétségbeestek, mikor nem láthatták többé egymást. Megvallották egymásnak legrejtettebb és legtitkosabb gondolataikat is, oly eszményi bizalmassággal, amelynél őszintébbet elképzelni sem lehet. Ábrándjaikba vetett gyermeki hittel elmondtak egymásnak mindent, amit a szerelem, az ifjúság, a bennük még megmaradt gyermekiesség sugalmazott nekik. Ez a két szív egymásba ömlött, úgyhogy egy óra múltán a leány lelke az ifjúban s az ifjú lelke a leányban lobogott. Átitatták egymást, megigézték egymást, elkápráztatták egymást.

Mikor már mindent elmondtak egymásnak, mikor már kifogytak a szóból, a leány az ifjú vállára hajtotta fejét, és megkérdezte:

- Mi a kegyed neve?

- Az én nevem Marius - felelte. - És a kegyedé?

- Az én nevem Cosette.



HATODIK KÖNYV
A kis Gavroche

I
Pajkos szél ficánkol

Ezernyolcszázhuszonhárom óta, mialatt a montfermeili kocsma egyre hanyatlott, és lassanként nem is a csőd örvényébe, hanem apró-cseprő adósságok mocsarába merült, a Thénardier házaspárnak még két gyermeke született, mind a kettő fiú. Így már öten voltak: két lány, három fiú. Sokallták a szaporulatot.

Thénardier-né két utolsó szülöttétől még egész kicsi korukban különös szerencsével megszabadult.

Megszabadult a szó valódi értelmében. Ebben az asszonyban csak töredékesen volt meg a női természet. Egyébiránt erre a jelenségre elég sok példa akad. Akárcsak Mothe-Houdancourt marsall felesége, Thénardier-né is csak a lányai iránt érzett anyailag. Anyasága itt véget ért. Fiainál kezdődött az embergyűlölete. Velük szemben felszínre tört a gonoszsága, a szíve kegyetlenül megkeményedett. Amint láttuk, legidősebb fiát utálta; a másik kettőt egyenesen gyűlölte. Miért? Azért. A legborzasztóbb megokolás, a legvitathatatlanabb válasz: Azért. - Nincs szükségem egy rakás gyerekre - mondogatta ez az anya.

Lássuk, miképpen sikerült a Thénardier házaspárnak lerázni két utolsónak született gyermekét, méghozzá úgy, hogy hasznot is húztak a dologból.

Az a Magnon, akiről föntebb már szóltunk, ugyanaz a lány volt, aki két gyermekét nyakába tudta varrni Gillenormand úrnak. A Célestins rakparton lakott, az ódon Petit-Musc utca[62] sarkán, amely rossz hírét tőle telhetőleg igyekezett jó szagra változtatni. Sokan emlékeznek még a nagy torokgyíkjárványra, amely harmincöt évvel ezelőtt Párizs Szajna-parti városrészeiben pusztított. A tudomány ezt az alkalmat fölhasználta, hogy széles alapon kísérletezzen az ammóniák belélegzéssel, ami helyett manapság sikeresen alkalmazzák külsőleg a jódtinktúrát. Ebben a járványban Magnon ugyanaznap reggelén és estéjén elvesztette két egészen zsenge korú fiacskáját. Súlyos csapás volt. A gyermekek becsesek voltak anyjuknak, havonta nyolcvan frankot jövedelmeztek. Ezt az összeget pontosan kifizette neki Gillenormand úr pénzkezelője, Barge nevű nyugalmazott bírósági végrehajtó, aki a Roi-de-Sicile utcában lakott. A gyermekek halálával a járadéknak befellegzett volna. Magnon azonban kibúvót keresett. A gonoszságnak ahhoz a titkos szabadkőműves szövetségéhez tartozott, amelynek tagjai mindent tudnak egymásról, de titoktartók, és egymás kezére játszanak. Magnonnak szüksége volt két gyermekre; Thénardier-nénak két fölösleges gyermeke volt. Nemük, koruk egyezett. Jó befektetés az egyik félnek, a másiknak jó alkalom a kihelyezésre. A Thénardier gyerekek Magnon gyerekek lettek. Magnon a Célestines rakpartról elköltözött a Clocheperce utcába. Párizsban egyik utcáról a másikra elszakad az azonosság lánca, amely az embert önmagához köti.

Az anyakönyvi hivatal, minthogy nem kapott jelentést, nem lépett közbe, és a helyettesítés akadálytalanul megtörtént. Thénardier azonban a gyermekek átengedése fejében havi tíz frankot követelt, ezt Magnon vállalta és fizette is. Természetesen Gillenormand úr tovább folyósította a tartásdíjat. Félévenként meglátogatta a kicsinyeket. Nem vette észre a cserét. Tessék csak nézni - mondogatta neki Magnon -, hogy hasonlítanak önre.

Thénardier, aki könnyen bújt más és más bőrbe, kapott az alkalmon, hogy fölvegye a Jondrette nevet. Két lánya és Gavroche alig értek rá észrevenni, hogy volt két kisöccsük. A nyomor bizonyos fokán kísérteties közöny szállja meg az embereket, úgyhogy mindenki mást csak üres lárvának néz. A legközelebbi hozzátartozók is tétova árnyként tűnnek fel előtte, alig válnak ki az élet ködös hátteréből, és hamarosan megint a láthatatlanságba enyésznek.

Amikor két gyermekét leszállította Magnonnak, azzal a határozott eltökéléssel, hogy örökre lemond róluk, Thénardier-nénak aznap este, legalábbis úgy mutatta, lelkiismereti aggálya támadt.

- Ez mégiscsak olyan - mondta a férjének -, mintha az ember kitenné a gyermekeit!

Thénardier ezzel a fölényes és flegmatikus mondattal intézte el felesége aggályát:

- Rousseau még ennél is különbül cselekedett.[63]

A lelkiismeret-furdalás megszűntével az anya más okból nyugtalankodott:

- De mi lesz, ha nyakunkra jön a rendőrség? Mondd, Thénardier, szabad volt ezt megtennünk?

- Minden szabad - felelte Thénardier. - Senki sem tudhat meg semmit. Különben is az olyan gyermekekkel, akiknek egy vasuk sincs, a kutya sem törődik.

Magnon bizonyos előkelőséggel élt a bűn mocsarában. Gondosan öltözködött. Cifra nyomorúsággal berendezett lakását egy francia honosságot nyert angol nővel osztotta meg. Ez az angolból párizsivá idomult teremtés kitanult tolvaj volt. Azzal kérkedett, hogy gazdag ismerősei vannak, bejáratos volt Mars kisasszony könyvtárszobájába, hozzáférkőzött a híres színésznő érmeihez és ékszereihez, később bírósági tárgyalásokon játszott nevezetes szerepet. Miss kisasszony néven emlegették.

A Magnonhoz került két fiúcskának nem volt rossz sora. A nyolcvan frank tartásdíjra való tekintettel úgynevezett anyjuk kíméletesen bánt velük, ahogyan azokkal szokás, akik hasznot hajtanak. Elég jó ruhában jártak, tűrhetően táplálkoztak, majdnem "úrfiasan" éltek, mindenesetre jobban, mint igazi anyjuknál éltek volna! Magnon az úrinőt játszotta, és nem beszélt előttük tolvajnyelven.

Így töltöttek el néhány évet. Thénardier kezdett holmi reményeket fűzni hozzájuk. Egy nap, amikor Magnon átadta neki a tíz frank havipénzt, meg is jegyezte: - Jó lenne, ha az "apjuk" nevelésben részesítené őket.

Történt, hogy a két szegény kisfiú, akiket eddig éppen a balsorsuk oltalmazott, váratlanul kisodródott a nagyvilágba, és kénytelen volt nekivágni az életnek.

A gonosztevőknek olyan tömeges elfogatása, amilyen a Jondrette-odúban történt, szükségképpen házkutatásokat és további letartóztatásokat vont maga után. Valóságos istencsapása arra a förtelmes, titkos ellentársadalomra nézve, amely a látható társadalom alatt tenyészik. Az ilyen eseményt ebben a sötét alvilágban egész sereg összeomlás követi nyomon. Thénardier katasztrófája előidézte Magnon katasztrófáját.

Egy napon, kevéssel azután, hogy Magnon a Plumet utcára vonatkozó cédulát átadta Éponine-nak, a Clocheperce utcát váratlanul megszállta a rendőrség. Elfogták Magnont, vele együtt bekísérték Miss kisasszonyt és az egész háznépet, amely mindenestül gyanús volt. A két kisfiú egész idő alatt valamelyik hátsó udvarban játszadozott, és semmit sem látott a razziából. Amikor haza akartak menni, a lakást zárva találták, a ház üres volt. A szemközti ház mellett, egy bódéban dolgozó suszter odaszólította őket, és átadott nekik egy papírlapot. Az "anyjuk" hagyta itt számukra, egy címet jegyzett föl rá: Barge pénzkezelő, Roi-de-Sicile utca 8.

- Ti már nem laktok itt - mondta nekik a suszter. - Menjetek ehhez az úrhoz, nem messze lakik, bal kéz felé, az első utcában. Mutassátok fel ezt a papírt, akárki útbaigazít.

A két gyerek elindult, a nagyobbik vezette az öccsét. Kezében tartotta a papírlapot, amely a kalauzuk volt. Fázott, elgémberedett ujjacskái nem bírták eléggé szorosan tartani a papírt. A Clocheperce utca sarkán egy szélroham kitépte a kezéből, s mivel sötét volt, a gyermek többé nem lelte meg.

A két kisfiú vaktában kezdett bolyongani az utcákon.



II
A kis Gavroche hasznot húz a nagy Napóleonból

Párizsban tavasszal gyakori a metsző és kemény széljárás, amitől ha nem is fagy meg az ember, a tagjai megdermednek. Ezek a szelek tönkreteszik a legszebb napokat. Olyanok, mint a hideg léghuzat, amely a rosszul záródó ablak vagy ajtó résein át süvít a fűtött szobába. Mintha a tél komor kapuja félig nyitva maradt volna, s onnét törne elő a szél. 1832 tavaszán, amikor az évszázad első nagy járványa ütött ki Európában, ezek a szelek metszőbbek és zordabbak voltak, mint valaha. A tél kapujánál is dermesztőbb nyílás tátongott: a sír szája. A szélben a kolera lehelete bűzlött.

Ennek a szeles időjárásnak meteorológiai szempontból az volt a különössége, hogy erős villamos feszültséggel párosult. Sokszor dühöngtek ekkoriban villámlással, mennydörgéssel kísért viharok.

Egy este, amikor megint kegyetlenül tombolt a szélvihar, mintha csak visszatért volna a január - úgyhogy a polgárok kénytelenek voltak télikabátba bújni -, a kis Gavroche, mint mindig, vígan didergett rongyaiban, és lelkesen bámészkodva ácsorgott az Orme-Saint-Gervais környékén egy borbélyüzlet előtt. Női vállkendőbe bugyolálta a nyakát, nem tudni, honnét szerezte. Látszólag elmerülten bámulta azt a menyasszonynak öltöztetett, kivágott ruhás, narancsvirág-koszorús viaszbábut, amely körbe-körbe forgott a kirakat üvege mögött, és két olajlámpás közül mosolygott a járókelőkre. Valójában a kis Gavroche, amikor a boltot figyelte, azon tűnődött, nem tudna-e "elcsórni" a kirakat pereméről egy darab pipereszappant, hogy azután eladja valamelyik külvárosi "hajművész"-nek. Gyakran teremtette elő ilyen elcsent szappan árából az ebédrevalót. Nagyon ügyes volt az ilyenfajta munkában, s ha sikerült a vállalkozás, azt mondta: "Megborotváltam a borbélyt."

Így nézegette a menyasszonyt, közben a szappanra sandított, és ilyesfélét mormogott a foga közt:

- Kedden. - Nem kedden. - Vagy mégis kedden? - Lehet, hogy kedden. - Igen, kedden.

Örök titok marad, hogy mit jelentett ez a magánbeszéd.

Ha netán azt jelentette, hogy mikor vacsorázott utoljára, akkor annak három napja lehetett, mert most péntek este volt.

Bent az üzletben jó melegen égett a tűz; a borbély éppen egy vendéget borotvált, és időnként egy-egy oldalpillantást vetett az ellenségre, a didergő, szemtelen lurkóra, akinek a keze a zsebében volt, de nyilván rosszban törte a fejét.

Miközben Gavroche a menyasszonyt, a kirakatokat és a Windsor-márkájú szappanokat bámulta, két eléggé jól öltözött, különböző nagyságú, nálánál kisebb fiúcska - az egyik hét -, a másik ötéves lehetett - félénken lenyomta a kilincset, és belépett a boltba. Talán koldulni akartak. Panaszos hangjuk inkább nyöszörgésre, mint kérésre emlékeztetett. Mind a ketten egyszerre beszéltek, de alig lehetett érteni, mit mondanak, mert a kisebbik hangja minduntalan zokogásba fúlt, a nagyobbiknak pedig vacogott a foga. A borbély dühösen fordult feléjük, le sem tette a borotváját, bal kezével nyakon csípte a nagyobbikat, a kisebbiket a térdével tuszkolta kifelé, kipenderítette őket az utcára, és becsapta mögöttük az ajtót.

- Majd adok én nektek, ráereszteni az emberre a hideget! - morogta.

A két gyerek sírva indult útnak. Közben beborult az ég, megeredt az eső.

A kis Gavroche utánuk szaladt, és megszólította őket.

- Mi a baj, porontyok?

- Nem tudjuk, hol fogunk aludni ma éjjel - felelte a nagyobbik.

- Ennyi az egész? - szólt Gavroche. - Ez is valami? Ezért kell pityeregni? Kis csacsik.

Kissé csúfondáros hetykeségét elérzékenyült, szelíd pártfogó hanggal enyhítette:

- Gyertek velem, pockok.

- Igenis, uram - mondta az idősebbik.

És a két gyerek áhítatosan követte, mint a hívők a püspököt. A sírást is abbahagyták.

Gavroche a Saint-Antoine utcán vezette őket, a Bastille tér felé.

Útközben felháborodottan pillantott vissza a borbélyüzletre.

- Kőből van a szíve annak a koszkaparónak - dörmögte.

Egy utcalány hangosan elnevette magát, amikor meglátta őket libasorban, élükön Gavroche-sal. Ez a nevetés sértette a háromtagú csapat méltóságát.

- Jó napot, Omnibusz kisasszony - szólt oda neki Gavroche.

Egy perc múlva megint eszébe jutott a borbély.

- Tévedtem - mondta -, nem kőből van a szíve, hanem ganéjból. Megállj, parókacsináló, lakatost hívatok, azzal veretek parókát a kobakodra.

A borbély kötekedő kedvre hangolta. Átugrott egy pocsolyát, és megszólított egy szőrös állú házmesternét, aki seprűt tartott a kezében. Ilyenekkel találkozhat Faust a boszorkányok szombatján.

- Mi az, asszonyság - mondta neki -, a paripáját sétáltatja?

Közben sarat fröccsentett egy arra menő úr lakkcsizmájára.

- Pimasz! - kiáltott rá dühösen az úr.

Gavroche kidugta az orrát a kendője mögül.

- Uraságodnak panasza van?

- Ellened! - mondta az úr.

- Vége a hivatalos órának - felelt vissza Gavroche -, ilyenkor már nem fogadok el panaszt.

Ahogy továbbment az utcán, egy kapualjban meglátott egy tizenhárom-tizennégy éves kis koldusleányt. Didergett szegényke, olyan rövid volt a szoknyája, hogy a térde is kilátszott. A kislány ehhez már nagyocska volt. Ilyen bajjal jár néha a növekedés. A szoknya olyankor lesz rövid, amikor a meztelenség már illetlen.

- Szegény kislány! - szólt Gavroche. - Még bugyija sincs. Nesze, vedd magadra legalább ezt.

Levette a nyakáról a jó, meleg gyapjúkendőt; rádobta a kolduslányka hidegtől lila, sovány vállára, úgyhogy a nyakvédőből megint vállkendő lett.

A kislány meglepetten nézett föl, és szó nélkül elfogadta a kendőt. Van olyan foka a nyomornak, hogy a szegény ember nagy fásultságában már nem panaszolja baját, és nem köszöni meg a jótéteményt.

- Brrr! - vacogott Gavroche. Jobban fázott, mint Szent Márton, mert az legalább a köpenye felét megtartotta magának.

Ettől a "brrr"-től mintha megdühödött volna a zápor, kétszeres erővel kezdett zuhogni. Így bünteti a haragos ég a jó cselekedetet.

- Hát ez meg mi? - kiáltott fel Gavroche. - Folyton esik! Ha így megy tovább, biz' isten, felmondom az előfizetést.

És tovább talpalt.

- Sebaj! - szólalt meg újra, rápillantva a kis kolduslányra, aki jól bebugyolálta magát a kendőbe. - Ennek legalább már van bundája.

Fölnézett a felhőre, és odakiáltott:

- Pukkadj meg!

A két gyerek szaporán tipegett a nyomában.

Sűrű vasrács elé értek, amilyen a pékboltok előtt van, mert a kenyeret rács mögött őrzik, akárcsak az aranyat. Gavroche hátrafordult.

- Igaz ni, pockok, volt ma vacsora?

- Reggel óta nem ettünk, uram - felelte a nagyobbik.

- Szóval se apátok, se anyátok? - fontoskodott tovább Gavroche.

- Bocsánat, van papánk is, mamánk is, de nem tudjuk, hol vannak.

- Sokszor jobb azt nem tudni - szólt Gavroche, aki szeretett bölcselkedni.

- Két órája kószálunk - folytatta a nagyobbik -, hiába kotorásztunk a szemétben, nem találtunk ennivalót.

- Tudom - szólt Gavroche. - A kutyák mindent fölzabálnak.

Kis szünet után folytatta:

- Szóval elvesztettük a tisztelt szülőket. Nem tudjuk, hova lettek. Hát ez, gyerekek, öreg hiba. Butaság csak úgy elhagyni valahol idős embereket. Na mindegy, falni azért csak kell valamit.

Tovább nem is kérdezősködött. Hajléktalanok, hát aztán? Az idősebbik poronty, aki már csaknem visszanyerte gyermeki gondtalanságát, most fölkiáltott:

- Mégiscsak furcsa! Mama megígérte, hogy virágvasárnap elvisz bennünket barkaszentelésre.

- Csipiszt - felelte Gavroche.

- A mamám úriasszony - folytatta a kisfiú - Miss kisasszonnyal lakik.

- Nofene - mondta Gavroche.

Közben megállt, és néhány percig végigtapogatta, átkutatta rongyainak minden zegét-zugát. Végül fölkapta a fejét; csak elégedettnek akart látszani, de a valóságban sugárzott róla a diadal.

- Hidegvér, pockok. Itt a három személyre való vacsora.

És az egyik zsebéből kihúzott egy sout.

Időt se hagyott a két kicsinek a csodálkozásra, betuszkolta őket a pékboltba, a pultra tette a pénzt, és így kiáltott:

- Segéd úr! Öt centime-ért kenyeret.

A pékmester, aki maga volt a kiszolgáló, levett a polcról egy kenyeret, és kezébe vette a kést.

- Három szelet legyen! - szólt Gavroche, és méltóságteljesen hozzátette:

- Hárman vagyunk.

A pék, miután szemügyre vette a három vacsorázót, barna kenyeret vett elő. Ezt látva, Gavroche orrába dugta az ujját, és olyan hatalmasat szippantott, mintha Nagy Frigyes szelencéjéből vett volna tubákot, és méltatlankodva vágta a pék arcába ezt a kérdést:

- Hátammi?

Ha valamelyik olvasónk azt hinné, hogy ez a kérdés orosz vagy lengyel szó, vagy netán a sziú indiánok csatakiáltása, amelyet egyik folyópartról a másikra rikkantgatnak egymásnak az őserdőben, akkor felvilágosítjuk, hogy ez az a szó, amelyet ők maguk (mármint az olvasók) naponta használnak ehelyett: hát az mi? A pék tökéletesen meg is értette, és így felelt:

- Mi volna? Nagyon jó barna kenyér.

- Mondja csak, hogy fekete brúgó - felelte Gavroche nyugodtan és hideg megvetéssel. - Fehér kenyeret, segéd úr! Foszlós fehér kenyeret. Én fizetem.

A pék nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon, s mialatt a kenyeret szelte, szánakozva nézegette kis vevőit, ami bosszantotta Gavroche-t.

- Mit bámul, mester? Talán mértéket akar venni rólunk?

Hárman együtt sem lettek volna egy öl magasak.

A pék felszelte a kenyeret, besöpörte a pénzt, Gavroche pedig így szólt a gyerekekhez:

- Kajáljatok.

A kisfiúk ijedten bámultak rá.

Gavroche felkacagott:

- Persze, olyan kicsik, hogy még nem értik!

Most már így mondta:

- Egyetek!

Azzal mindegyiknek átnyújtott egy-egy szelet kenyeret.

Az idősebbnek adta a nagyobb darabot, úgy látta, azzal érdemes elbeszélgetni, s különben is ráfér egy kis buzdítás, mert még habozik, nem meri csillapítani az éhségét.

- Tömd a fejedbe - mondta neki.

Magának a legkisebb darabot tartotta meg.

Szegény fiúk ki voltak éhezve, akárcsak Gavroche. Nekiláttak a falatozásnak, és ott lábatlankodtak a boltban. A mester most, hogy a pénz már a zsebében volt, bosszúsan méregette őket.

- No, menjünk tovább egy házzal - szólt Gavroche.

Folytatták útjukat a Bastille tér felé.

Mikor kivilágított kirakatok előtt haladtak el, a kisebbik fiú meg-megállt, és megnézte az időt egy kis játék órán, amely zsinóron függött a nyakában.

"Na, ezen látszik, hogy még kis csacsi" - mondta magában Gavroche.

Aztán elmélázva dörmögte a foga közt:

- Mindegy, azért ha nekem csemetéim volnának, jobban vigyáznék rájuk.

Közben elfogyott a kenyér, és elértek a komor Ballets utcába, amelynek végén a Force-börtön alacsony, zordon kapuja látszik.

- Nini, Gavroche, te vagy az? - szólalt meg egy hang.

- Nini, Montparnasse, te vagy az? - mondta rá Gavroche.

Egy férfi lépett hozzájuk, nem volt más, mint Montparnasse álruhában, orrán kék pápaszemmel, de Gavroche rögtön ráismert.

- A kutyafáját - mondta -, hol szedted ezt a mustárszín köpenyt meg azt a doktornak való kék pápaszemet? Becsszavamra, érted a csíziót.

- Csitt - suttogta Montparnasse -, ne olyan hangosan!

Gyorsan elhúzta Gavroche-t a boltok lámpafényéből.

A két kicsi kézen fogva gépiesen követte őket.

Mikor benn voltak egy sötét kapumélyedésben, védve az esőtől és a kíváncsi pillantásoktól, Montparnasse megkérdezte:

- Tudod-e, miben sántikálok?

- A vérpad árnyékában - mondta Gavroche.

- Jó, jó, csak viccelődj!

És Montparnasse így folytatta:

- Idejön Babet, vele van találkám.

- Úgy, hát Babet a babád neve?

Montparnasse suttogóra fogta a szót:

- Nem lány az, te!

- Ahá, tudom már, Babet.

- Az hát, Babet.

- Azt hittem, hurokra került.

- Kibújt a hurokból.

És gyorsan elmondta, hogy Babet aznap reggel, ahogy átvitték a Conciergerie-be, a "vizsgálati foglyok folyosóján", ahelyett, hogy jobbra fordult volna, balra fordult, és megszökött.

Gavroche csodálta az ügyességét.

- Micsoda vagány! - mondta.

Montparnasse még néhány részletet mondott el Babet szökéséről, és így fejezte be:

- Ó, ez még nem minden!

Gavroche, mialatt hallgatta, kivette Montparnasse kezéből a botot, és szórakozottan meghúzta a nyelét. Egy tőr pengéje tűnt elő.

- Hűha! - szólt, és gyorsan visszadugta a tőrt. - Polgári ruhás zsandárt hordasz magaddal?

Montparnasse ravaszul hunyorított.

- Mi a fene! - szólt Gavroche. - Csak nem akarsz összeakaszkodni a zsarukkal?

- Nem lehessen tudni - válaszolt közönyös képpel Montparnasse. - Sosem árt, ha van az embernél gombostű.

Gavroche tovább firtatta:

- Mit akarsz csinálni ma éjjel?

Montparnasse megint komoly képet vágott, és minden szótagot megnyomva felelt:

- Egyet-mást.

Aztán hirtelen másra terelte a szót:

- Igaz ni, hogy el ne felejtsem!

- Mit?

- Ami velem történt a napokban. Képzeld csak. Találkozom egy civillel. Ideadja az erszényét, és nagy prédikációt tart hozzá. Zsebre vágom az erszényt. Egy perc múlva keresem. Már nincs ott.

- Megmaradt a prédikáció - mondta rá Gavroche.

- Hát te hová igyekszel? - kérdezte Montparnasse.

Gavroche rámutatott a védenceire.

- Megyek lefektetni ezeket a gyerekeket.

- Lefektetni? Hol?

- Nálam.

- Van lakásod?

- De van ám.

- És hol lakol?

- Az elefántban - mondta Gavroche.

Montparnasse nem volt csodálkozó természetű, de nem tudta elfojtani a meglepett kiáltást:

- Az elefántban?

- Mondom, hogy az elefántban. Miccsodákszol?

Ez is olyan szó, amit nem szokás leírni, de kimondani annál inkább. Annyit jelent: Mit csodálkozol?

A gamin sokatmondó figyelmeztetésére Montparnasse észbe kapott. Láthatóan kezdett jobb véleménye lenni Gavroche lakásáról.

- Persze - mondta -, az elefántban! Aztán jó ott?

- Nagyon jó. Sőt príma. Nincs olyan léghuzat, mint a hidak alatt.

- De hogy jutsz be?

- Bemászom.

- Van rajta lyuk?

- Van hát! Nem szabad elárulni. Az első lábai közt van. A kopók még nem vették észre.

- És te fölkapaszkodsz? Most már értem.

- Egy pillanat műve, csiribi-csiribá, benn vagyok.

Kis szünet után hozzátette:

- Az apróságok számára lesz létrám.

Montparnasse elnevette magát.

- Hol a csudába szedted föl ezeket a kölyköket?

- Egy borbélytól kaptam őket ajándékba - felelte Gavroche ártatlan képpel.

Montparnasse egyszerre elkomorodott.

- Nagyon is könnyen rám ismertél - dörmögte.

Két kis tárgyat vett ki a zsebéből, pamuttal körültekert lúdtolldarabkákat. Az egyiket az egyik, a másikat a másik orrlyukába dugta. Ettől az orrának más formája lett.

- Egészen megváltoztál - mondta Gavroche -, már nem vagy olyan ronda, mindig ezekkel kellene járnod.

Montparnasse jóképű legény volt, de Gavroche szeretett incselkedni.

- Tréfán kívül - kérdezte Montparnasse -, hogy tetszem így neked?

Megváltozott a hangja is. Montparnasse egy szempillantás alatt fölismerhetetlenné vált.

- Elmehetnél papprrikajancsinak! - kiáltott fel Gavroche.

A két kicsi eddig az orrát piszkálta, és nem figyelt oda.

De erre a szóra közelebb léptek, és örvendező csodálkozással meresztették szemüket Montparnasse-ra.

Sajnos, Montparnasse nem volt bohóckodó kedvében.

Rátette a kezét Gavroche vállára, és jól megnyomva a szavait, ezt mondta neki:

- Ide hallgass, fiam. Ha egy csacsit tudnék kapni, hogy a kocsit tovább húzassam, azt mondanám, nincs itt semmi baj.

Ez a fura kijelentés különös hatást tett a gaminre. Élénken megfordult, figyelmesen körüljártatta csillogó tekintetét, és meglátott egy rendőrt, aki tőlük néhány lépésnyire háttal állt nekik.

- Ahá! - csúszott ki a száján, de a többit lenyelte. Megszorította Montparnasse kezét, és elbúcsúzott tőle:

- No, jójcakát - mondta -, megyek a kölykeimmel az elefánthoz. Ha netán szükséged lenne rám, ott éjjel megtalálhatsz. Félemeleten lakom. Házmester nincs. Kérdezd csak Gavroche urat.

- Jó - mondta Montparnasse.

Elváltak. Montparnasse a Grève tér, Gavroche a Bastille tér felé indult. Gavroche kézen fogta a nagyobbik fiúcskát, ez pedig maga után vonszolta ötéves kisöccsét, aki többször megfordult, hogy még láthassa távozóban "Paprikajancsit".

A talányos mondatnak, amellyel Montparnasse figyelmeztette a közelben álló rendőrre, az volt a nyitja, hogy különböző alakban háromszor előfordult benne: "csitt." A külön ki nem mondott, de a mondatba ravaszul elvegyített szócska azt jelentette: Vigyázat, nem lehet nyíltan beszélni.

Húsz évvel ezelőtt a Bastille tér délkeleti sarkán, az egykori börtönerőd árkában ásott csatorna lejárójának közelében még állt az a sajátságos szobor, amely már a párizsiak emlékezetéből is eltűnt, holott megérdemelné, hogy némi nyoma maradjon, mert aki kigondolta, "az Institut tagja,[64] az egyiptomi hadsereg vezérlő tábornoka" volt.

Szobrot mondtunk, pedig csak szoborminta volt. De ez a minta, ez a tüneményes vázlat, egy napóleoni ötlet nagyszerű teteme, amelyet két-három egymást követő szélroham elragadott és egyre távolabbra vetett tőlünk, történelmivé vált, és ellentétben ideiglenes mivoltával, valamilyen végleges jelleget kapott. Favázból és vakolatból készült az elefánt, hátán háznak is beillő torony. Ezt a tornyot hajdan zöldre festette valami mázoló, de azóta megfeketedett a napsütéstől, az esőtől, a széltől. A térnek ezen a kopár, elhagyatott sarkán meglepő és ijesztő körvonalakkal rajzolódott ki a csillagos éjben a kolosszus széles homlokával, ormányával, agyaraival, óriási hátán a toronnyal. Senki sem tudta, mi akar lenni tulajdonképpen. Komor, rejtélyes, roppant nagyságával a nép erejét jelképezte. Mint valami hatalmas látomás emelkedett a Bastille láthatatlan árnya mellett.

Idegenek ritkán látogatták ezt a tákolmányt, a járókelők ügyet se vetettek rá. Lassanként málladozott; évről évre nagy darabokban hullt róla a vakolat, és rút sebhelyek tátongtak az oldalán. A "hivatalos helyek", ahogyan finomkodva mondani szokás, 1814 óta megfeledkeztek róla. Zordan, betegen, omladozva állt a helyén, körülötte a korhadt palánkot minduntalan részeg kocsisok piszkították: repedések barázdálták a hasát, farából léc meredt ki, lábai közt magasra nőtt a dudva, és minthogy a tér szintje körös-körül harminc év óta egyre magasabb lett a lassú és folytonos lerakódás folytán, amely észrevétlenül dagasztja a nagyvárosok talaját, most már mélyedésben állt, mintha a föld besüppedt volna alatta. Mocskos volt, elhanyagolt, visszataszítóan gőgös, rút a nyárspolgár szemében, de a gondolkodót mélabúra hangolta. Volt benne valami a szemétből, amit el kell takarítani, és a fenségből, amelyet lefejezésre ítéltek.

Mint mondottuk, éjszakára megváltozott a képe. Mindennek, ami árnyék, igazi környezete az éjszaka. Ahogy leszállt az éj, a vén elefánt átváltozott: nyugodt és félelmes alakot öltött a homály rettentő nyugalmában. Minthogy a múltból maradt itt, az éj szakához tartozott. A sötétség illett a nagyságához.

Ez a rideg, zömök, nehéz, szigorú, zord, majdnem idomtalan, de mindenesetre méltóságteljes és bizonyos nagyszerű, szilaj komorságot kifejező emlékmű eltűnt, hogy békén engedje uralkodni azt az óriás kályhafélét, amely a belőle kinyúló kürtővel díszítve elfoglalta a kilenctornyú komor vár helyét, olyasformán, ahogy a polgárság a hűbériség örökébe lépett. Mi sem természetesebb, mint hogy a kályha legyen annak a korszaknak a jelképe, amely előtt a hatalom a húsosfazékban összpontosul. Ez a korszak el fog múlni, máris elmúlóban van; kezdik belátni, hogy ha a tűzkatlanban van is erő, hatalom csak az észben lehet; más szóval: nem a gőzmozdonyok viszik és ragadják előre a világot, hanem az eszmék. Ám fogjanak mozdonyokat az eszmék elé; de ne tévesszék össze a lovat a lovassal.

Bármint legyen is, hogy visszatérjünk a Bastille térhez, az elefánt tervezője nagyot tudott alkotni vakolatból; aki a kürtőt tervezte, az bronzból is csak jelentéktelen művet hozott létre.

A kályhacsövet, amelyet hangzatos szóval Júliusi oszlopnak neveztek el, egy elvetélt forradalomnak ezt a rosszul sikerült emlékművét, 1832-ben még óriási állványzat burkolta, amelyet szerintünk kár volt lebontani, és magas deszkakerítés vette körül, amely teljesen elszigetelte az elefántot.

A térnek ezt a szögletét alig világította meg egy távoli utcalámpa fénye, amikor Gavroche arrafelé irányította a két "pockot".

Legyen szabad itt közbevetőleg hangsúlyoznunk, hogy elbeszélésünk a valóság talaján mozog. Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy húsz évvel ezelőtt a bíróság csavargás és nyilvános emlékmű rongálása miatt elítélt egy gyermeket, akit rajtakaptak, hogy a Bastille téri elefánt belsejében hált.

Ezek után folytassuk.

A kolosszushoz érve Gavroche ráeszmélt, milyen hatása lehet a végtelen nagynak a végtelen kicsire, és így szólt:

- Ne féljetek, porontyok!

Aztán a kerítés egyik hasadékán bebújt az elefántot körülvevő térségre, és átsegítette a résen a két gyermeket. Ezek kissé megszeppenve, de szó nélkül követték Gavroche-t. Rábízták magukat rongyos kis gondviselőjükre, akitől kenyeret kaptak, és aki fekvőhelyet ígért nekik.

Bent, a kerítés mellett egy létra hevert, amelyet nappal a szomszédos építkezés munkásai használtak. Gavroche meglepő könnyedséggel fölemelte, és az elefánt egyik lábának támasztotta. A létra felső végénél a kolosszus hasán nagy fekete lyuk tátongott.

Gavroche a létrára és a lyukra mutatva így szólt vendégeihez:

- Másszatok fel, és bújjatok be.

A két kisfiú rémülten bámult egymásra.

- Ahá, féltek, pockok! - kiáltott Gavroche.

Kisvártatva hozzátette:

- Ide nézzetek.

Belecsimpaszkodott az elefánt gacsos lábába, és figyelemre se méltatva a létrát, egy szempillantás alatt fent volt a hasadéknál. Besiklott rajta, akár a kígyó a szikla résébe, befurakodott, s a következő percben a gyerekek mint valami fakó, homályos foltot pillantották meg sápadt arcát a sötét lyuk szélén.

- No most! - kiáltotta. - Másszatok fel, pockok! Meglátjátok, milyen jó itt! Te gyere előbb - mondta az idősebbiknek -, majd besegítlek.

A gyerekek vállukkal lökdösték egymást. Féltek Gavroche-tól, de bíztak is benne, aztán meg az eső is nagyon zuhogott. A nagyobbik végre nekibátorodott. A kisebbik, látva, hogy testvére elindul, ő meg egyedül marad a szörnyű nagy állat lábai közt, majdnem elpityeredett, de nem mert sírni.

A nagyobbik fiúcska ingadozva botorkált fölfelé a létrán.

Gavroche kurta kiáltásokkal biztatta, mint a vívómester a tanítványát vagy az öszvérhajcsár az öszvért:

- Ne félj!

- Úgy ni!

- Bátran!

- No még!

- A kezedet!

- Most!

És amikor elérhette a karját, hirtelen megragadta, és fölhúzta magához.

- Zsupsz be! - mondta.

A fiúcska benn volt a hasadékban.

- Most pedig várj meg - szólt Gavroche. - Uram, szíveskedjék helyet foglalni.

Azzal megint kibújt a résen, egy majom fürgeségével lecsúszott az elefánt lábán, leugrott a füves talajra, derékon kapta az ötesztendős porontyot: föltette a létrára, mögötte elindult ő is, és fölkiáltott az idősebbnek:

- Én tolom, te húzd.

A kicsike rá sem ért körülnézni, tolva, húzva, taszigálva, ráncigálva egy perc alatt benn volt a lyukban. Gavroche, miközben maga is bemászott, sarkával visszarúgta a fűbe a létrát, tapsolt, és nagyot kurjantott:

- Helyben vagyunk! Éljen Lafayette tábornok!

A lelkes kitörés után így folytatta:

- Na, pitrincsek, itthon vagyunk!

Gavroche csakugyan otthon volt.

Lám, a haszontalan is lehet váratlanul hasznos! A nagy dolgokból származhat kegyesség, az óriásokból jóság! Ez a roppant emlékmű, a császár megvalósult gondolata, egy gamin menedékhelye lett. A gyerkőcöt befogadta a kolosszus, hajlékot adott neki. Ünneplőbe öltözött polgárok, ha elsétáltak arrafelé, megvetően méregették a Bastille tér elefántját, és azt gondolták magukban: "Mire jó ez?" - Arra volt jó, hogy megmentsen a hidegtől, a fagytól, az esőtől, megvédjen a tél dermesztő szelétől egy apátlan, anyátlan, étlen, ruhátlan, hajléktalan kisfiút, hogy ne kelljen sárban aludnia, amitől lázas betegséget kaphat, vagy hóban, amibe belehalhat. Arra volt jó, hogy menedéke legyen az ártatlannak, akit a társadalom kitaszított. Arra volt jó, hogy enyhítse a közösség bűnét. Búvóhelyet kínált annak, aki előtt minden ajtó zárva volt. Mintha a féregrágta, elfelejtett, penésszel és fekéllyel borított boldogtalan őslény, amely roskadozva, korhadozva, elhagyatottan állt, arra ítélve, hogy mint valami óriás kéregető, hasztalan kolduljon a keresztútnál egy részvevő pillantást, mintha a kivénhedt koldus megszánta volna ezt a másik koldust, a szegény kis törpét, aki mezítláb, hajléktalanul, gémberedett ujjait fújva, rongyokba öltözve járt, és hulladékból táplálkozott. Erre volt jó a Bastille tér elefántja. Napóleon eszméjét, amelyet az emberek megvetettek, Isten felkarolta. Amit nevezetességnek szántak, fenséges lett. A császárnak, hogy szándékát megvalósítsa, porfírra, ércre, vasra, aranyra, márványra lett volna szüksége; Isten beérte egy halom ócska deszkával, léccel, vakolattal. A császár lángeszű elképzelése volt az óriási, fölfegyverzett, hatalmas elefánt, amely magasra emeli ormányát, hátán tornyot visz, és csillámló, üdítő vízsugarakat szökdeltet szerteszét: a népet akarta benne megtestesíteni. Isten nagyszerűbb művet alkotott belőle: hajlékot egy gyermek számára.

A rés, amelyen Gavroche bejutott, kívülről alig látszott, mert, mint mondottuk, egészen keskeny nyílás volt az elefánt hasán, úgyhogy csak macska vagy kisgyerek fért át rajta.

- Kezdjük azzal - szólt Gavroche -, hogy megmondjuk a házmesternek: senkit sem fogadunk.

És biztosan eligazodva a sötétben, mint aki a lakása minden zugát ismeri, fogott egy deszkát, és elzárta vele a rést.

Aztán visszament a sötétbe. A gyerekek hallották a foszforos palackba mártott gyújtó sercegését. A kénes gyufát még nem találták fel; a Fumade-féle gyújtószerszám képviselte akkoriban a haladást.

Hirtelen világos lett, amitől hunyorogni kellett. Gavroche egy szurokba áztatott zsineget, úgynevezett pincepatkányt gyújtott meg. Inkább füstölt, mint világított, és a fényénél csak homályosan derengett az elefánt belseje.

Gavroche vendégei körülnéztek, és olyanformán érezték magukat, mintha valakit a heidelbergi nagyhordóba zárnának, vagy inkább ahogy a bibliai Jónás érezhette magát a cethal gyomrában. Óriási csontváz vette körül őket. Fent egy hosszú barna gerenda, amelyből egyenlő távolságokban vaskos ívelt lécek ágaztak ki, képviselte a gerincoszlopot a bordákkal; hosszú vakolatcsapok csüggtek alá, mint holmi zsigerek, és széltében elnyúló pókhálók voltak a porlepte rekeszizmok. Itt-ott a zugokban élőlényeknek látszó kövér fekete foltok riadtan futkostak ide-oda.

Az elefánt bordázatáról lehulló törmelék kitöltötte a has homorulatát, úgyhogy járni lehetett rajta, mint valami padlón.

A kisebbik fiú oldalba lökte a bátyját, és halkan mondta:

- Sötét van.

Ezt Gavroche nem hagyhatta szó nélkül. Szükségesnek látta, hogy fölrázza az ijedt képű gyerekeket.

- Talán bizony jobb lenne a Tuileriákban? Megjárhatjátok, csak velem kezdjetek! Egy ilyen tacskó azt hiszi, ő a világ közepe, nézze meg az ember.

Egy kis gorombáskodás használni szokott az ijedelemben. Megnyugtat. A két kölyök közelebb húzódott Gavroche-hoz.

Gavroche atyailag elérzékenyült ettől a bizalomtól, és "dúrból mollba" csapott át.

- Butuska - mondta a kisebbik gyereknek, becéző árnyalattal enyhítve a szó bántó élét -, kint sötét van, kint esik, itt nem. Kint hideg van, itt egy parányi szél se fúj.

Kint rengeteg ember, itt senki sincs rajtunk kívül. Kint a hold se világít, itt meg ég a gyertyám, ebadta!

A két gyerek most már kevésbé félősen nézett szét a különös hajlékban. De Gavroche nem hagyott nekik időt a szemlélődésre.

- Gyerünk! - szólt.

És arrafelé tuszkolta őket, amit némi szépítéssel a szoba hátterének mondhatunk.

Ott volt Gavroche fekvőhelye.

Tökéletesen fölszerelt ágy volt. Vagyis volt rajta matrac, takaró, még el is volt függönyözve.

A matrac szalmagyékény volt, a takaró meglehetős nagy, vastag, szürke, jó meleg, majdnem új gyapjúpokróc. Az elfüggönyözés pedig így festett:

Három jókora hosszú karó volt letűzve a talajt elborító törmelékbe, vagyis az elefánt hasába, kettő elöl, egy hátul. A karókat fönt zsineggel összekötötték, miáltal gúla alakú váz keletkezett. Ezt a vázat rézsodrony-fonat borította, amelyet egyszerűen ráterítettek, de szakszerűen elrendezték és dróttal megerősítették, úgyhogy a három karót teljesen eltakarta. A szegélyét sorba rakott nagy kövek rögzítették a földhöz, hogy semmi se csúszhasson át alatta. Ez a sodronyfonat nem volt más, mint egy darab rézháló, amilyennel az állatkertben a madárkalitkákat szokták befedni. Mögötte, mintegy ketrecbe zárva, állt Gavroche ágya. Olyan volt az egész, mint egy eszkimó sátor.

Ez a sodronyháló pótolta az ágyfüggönyt.

Gavroche kissé félretolta a köveket, amelyek a sodronyhálót elöl összetartották, és széthúzta a háló egymásra csukódó két szárnyát.

- Négykézláb, gyerekek! - vezényelt Gavroche. Óvatosan betuszkolta vendégeit a ketrecbe, aztán maga is bebújt utánuk, helyre tette a köveket, és hermetikusan elzárta a nyílást.

Mindhárman végighevertek a gyékényen.

Akármilyen kicsinyek voltak is, egyikük sem állhatott volna fel a sátorban. Gavroche még mindig kezében tartotta a pincepatkányt.

- Most pedig - mondta - szundizzatok. Eloltom a csillárt.

- Kérem szépen - kérdezte a nagyobbik fiúcska a sodronyhálóra mutatva -, ez itt mi?

- A patkányok miatt kell - felelte fontoskodva Gavroche. - Szundizni!

De jónak látta, hogy néhány szóval fölvilágosítsa a két zsenge csemetét, ezért hozzátette:

- A Növény- és Állatkertből hoztam. A vadmadarak őrzésére használják ezeket a hálókat. Van ott egész raktárra való. Csak meg kell mászni egy falat, be kell bújni egy ablakon, át kell kúszni egy ajtórésen. Elvihet az ember, amennyit csak akar.

Mialatt beszélt, a takaró egyik csücskével bebugyolálta a kisebbik gyereket, aki halkan suttogta:

- De jó meleg!

Gavroche elégülten nézett a pokrócra.

- Ez is az állatkertből való - mondta. - A majmoktól vettem el.

Aztán a kitűnő fonású, vastag gyékényre mutatott, amelyen a nagyobbik fiúcska feküdt, és hozzátette:

- Ez meg a zsiráfé volt.

Kis szünet után folytatta:

- Ez mind az állatoké volt. Elvettem tőlük. Nem haragudtak érte. Azt mondtam: az elefántnak kell.

Kisvártatva megint megszólalt:

- Az ember átmászik a falon, és fütyül a kormányra. Punktum.

A két gyerek félős tisztelettel, álmélkodva nézte ezt a bátor és találékony valakit. Ugyanolyan magára hagyott, vézna kis csavargó volt, mint ők, de kolduskülseje alól kiütköző, mindenható képességeivel természetfölötti lénynek látszott. Arckifejezésében egy vén komédiás fintorai a legártatlanabb és legkedvesebb mosollyal párosultak.

- Tessék mondani - szólalt meg félénken az idősebbik -, nem fél a rendőröktől?

Gavroche csak ennyit válaszolt:

- Öcskös! Nem rendőrt mondunk, hanem zsarut.

A kisebbik tágra nyílt szemmel bámult, de egy szót se szólt. Minthogy a gyékény szélén feküdt, bátyja pedig középen, Gavroche ráborította a takarót, mint egy gondos anya, a feje alatt pedig ócska rongyokkal fölpolcolta a gyékényt, hogy a kicsinek vánkosa legyen. Aztán a nagyobbik fiúhoz fordult:

- Jó itt, ugye?

- Nagyon jó! - felelte a gyerek, és üdvözült arckifejezéssel nézett Gavroche-ra.

A két bőrig ázott gyerek kezdett fölmelegedni.

- Na - kérdezte Gavroche -, miért sírtatok? Egy ilyen csöppségnél még hagyján - mondta a kisebbikre mutatva. - De te már nagy kamasz vagy nem szégyelled, hogy bőgsz, mint a szopós borjú?

- De mikor nem volt lakásunk!

- Nem mondjuk, hogy lakás - mondta Gavroche -, hanem kégli vagy keglovics.

- És féltünk egyedül az éjszakában.

- Nem éjszaka az, hanem lelle.

- Köszönöm - mondta a fiú.

- Ide hallgass - oktatta Gavroche -, többé nem lesz okod a pityergésre. Én majd gondot viselek rátok. Meglásd, jól fogunk mulatni. Nyáron Navet cimborámmal elmegyünk a Glacière negyedbe, megfürdünk a Szajnában, az Austerlitz híd előtt, az állomásnál meztelenül ugrálunk a kocsikon, hadd pukkadjanak mérgükben a mosónők. Kiabálnak, csatarásznak, ha látnád, micsoda pofák! Aztán megnézzük a csontvázembert. Élő ember, a Champs-Élysées-n mutogatják. Girhes, sovány az istenadta. Színházba is elviszlek benneteket, ahol Frédérick Lemaître játszik. Lesz potyajegy, ismerem a színészeket, magam is fölléptem egy darabban. Akkora srácok voltunk, mint ti, szaladgáltunk egy ponyva alatt, mi voltunk a tenger. Elintézem a színházamnál, hogy szerződtessenek titeket. Megnézzük a vadembereket is. Persze, nem igazi vademberek. A rózsaszín trikójuk csupa ránc, és a könyökükön látszik a fehér stoppolás. Aztán elmegyünk az Operába. Beállunk a fizetett tapsolok közé. Az operai klakk nekem való társaság. A körúti színházakba nem mennék el tanoncnak. Képzeld, vannak, akik egy frankot fizetnek azért, hogy az Operába mehessenek. Balekok! És ha kivégzés lesz, azt is megnézzük. Megmutatom nektek Sanson urat, a hóhért. A Marais utcában lakik, levélszekrény van az ajtaján. Nagyszerűen fogunk szórakozni.

Ebben a pillanatban faggyúcsepp pottyant Gavroche ujjara, és eszébe juttatta az élet valóságát.

- A fenébe! - szólt. - Elég a kanóc. Vigyázat! Havonta csak egy sout költhetek világításra. Ha az ember lefekszik, aludjon. Nem érünk rá, hogy Paul de Kock[65] úr regényeit olvassuk. Meg aztán a világosság kiszűrődhet az ajtó hasadékán, ha a kopók meglátják, baj van.

- Meg aztán - jegyezte meg félénken az idősebbik, mert csak ő mert beszélgetni Gavroche-sal és válaszolni neki - szikra eshetne a szalmába, vigyázni kell, hogy föl ne gyújtsuk a házat.

- Nem úgy mondják, hogy fölgyújtani a házat - szólt rá Gavroche -, hanem: brennelni a kéglit.

A vihar ereje megkettőződött. A mennydörgés robajain keresztül is hallatszott, hogy a zápor csapkodja az elefánt hátát.

- Miattam eshet! - mondta Gavroche. - Én csak mulatok, ha hallom, hogy öntözi a dézsából a házam lábait. Hülye állat a tél; kárba vész a portékája, kárba vész a fáradsága, nem tud bennünket eláztatni, azért morog az öreg vízhordó!

Gavroche a mennydörgésre célzott, amelyre nézve egy tizenkilencedik századbeli filozófus módjára vonta le a következtetéseket; alighogy kimondta, nagyot villámlott, olyan vakító fénnyel, hogy még az elefánt gyomrába is beszűrődött belőle valami a résen át. Majdnem ugyanabban a pillanatban irtózatosan megdördült az ég. A kisfiúk felsikoltottak, és oly hevesen ugrottak fel, hogy a drótháló majdnem széjjelnyílt; Gavroche azonban bátor képpel fordult feléjük, és a mennydörgés hallatára elkacagta magát.

- Nyugalom, gyerekek. Ne lökdössük az épületet. Ez aztán szép mennydörgés volt, meg kell adni! És nem holmi vacak villámlás. A Jóisten kitett magáért, a mindenét neki! Majdnem olyan jól csinálta, mint az Ambigu színházban.

Azzal megigazította a hálót, szelíden az ágy felé tolta a gyerekeket, lenyomta a térdüket, hogy jól kinyújtózzanak, és felkiáltott:

- Miután a Jóisten meggyújtotta a gyertyáját, én elolthatom a magamét. Aludjatok, kicsikék, aludni kell. Ha nem alusztok, betegek lesztek. Büdös lesz a gigátok, vagy ahogy előkelően mondják: bedugul a kanális. Takarózzatok be jól. Eloltom a csillárt. Rendben vagytok?

- Igen - mormolta az idősebbik. - Jól fekszem. Mintha pehelypárna volna a fejem alatt.

- Nem fej az, te, hanem kókusz.

A két kisfiú egymáshoz bújt. Gavroche jól elhelyezte őket a gyékényen, fülükig felhúzta a takarót, és harmadszor is szertartásosan rájuk parancsolt:

- Szundizni!

És elfújta a gyertyát.

Alighogy kialudt a világosság, különös motoszkálás rezgette meg a hálót, amely alatt a három gyerek feküdt. Tompa súrlódások kezdődtek, ércpengés-szerű zajjal, mintha karmok kaparásznák és fogak rágcsálnák a rézdrótot. A zajt éles kis sikítások kísérték.

Az ötéves fiúcska halálra rémült a feje fölött hallatszó lármától. Meglökte könyökével a bátyját, de az már javában "durmolt", ahogy Gavroche megparancsolta. Ekkor a kicsike, aki már nem tudott hova lenni a félelemtől, odáig merészkedett, hogy megszólította Gavroche-t, de halkan, szinte lélegzetét is visszatartva:

- Uram!

- Mi kell? - szólt Gavroche, aki már elalvóban volt.

- Miféle zaj ez?

- Patkányok.

És újra a gyékényre hajtotta a fejét.

Csakugyan tömérdek patkány nyüzsgött az elefánt gyomrában, ezek voltak azok az eleven fekete foltok, amelyekről az imént beszéltünk. Amíg a gyertya égett, veszteg maradtak ebben a barlangban, amely olyan volt nekik, mint valami székváros, de mihelyt megint vaksötét lett, s azt érezték, amit a derék Perrault "friss hússzag"-nak[66] mond, tömegestül megrohanták Gavroche sátrát, a csúcsáig fölkapaszkodtak, és rágcsálni kezdték a fonadékot, mintha át akarnák törni ezt az újmódi szúnyoghálót.

A kicsi azonban nem aludt el. Újból megszólalt:

- Uram!

- Mi baj? - kérdezte Gavroche.

- Mik azok a patkányok?

- Egerek.

Ez a magyarázat kissé megnyugtatta a gyereket. Már látott életében fehér egereket, és nem félt tőlük. De azért megint megszólalt:

- Uram!

- Mit akarsz?

- Miért nem tetszik macskát tartani?

- Volt már macskám - felelte Gavroche. - Hoztam ide egyet, de fölfalták.

Ez a második magyarázat lerontotta az előbbinek a hatását, és a kisfiú megint reszketni kezdett. Negyedszer is megindult a párbeszéd közte és Gavroche közt.

- Uram.

- Mi baj már megint?

- Mit faltak fel?

- A macskát.

- Ki falta fel a macskát?

- A patkányok.

- Az egerek?

- Igen, a patkányok.

A gyerek rettenetesen megijedt, hogy vannak egerek, amelyek felfalják a macskákat. Tovább kérdezősködött.

- Tessék mondani, minket is felfalnak azok az egerek?

- Bizony! - felelte Gavroche.

A fiúcska rémülete a tetőpontra hágott. De Gavroche hozzátette:

- Sose félj! Ide nem jöhetnek be. És itt vagyok én! Nesze, fogd meg a kezem. Hallgass és szundizz!

Azzal a nagyobbik fiúcska fölött átnyújtotta a kezét a kisebbiknek. A gyerek magához szorította és megnyugodott. Ilyen rejtelmes utakon jut el lélekből lélekbe az erő és a bátorság. Megint csend lett körülöttük, a patkányok megriadtak a hangos beszédtől, és elmenekültek. Néhány perc múlva hiába jöttek vissza, hogy újrakezdjék a dühös motoszkálást, a három fiú már mélyen aludt, és semmit sem hallott.

Teltek-múltak az éj órái. Homály borult a terjedelmes Bastille térre, a téli szél vad rohamai keresztülsüvítettek a záporesőn, őrjáratok fürkészték a kapualjakat, a sikátorokat, a zugokat, a sötét utcasarkokat, éjszakai csavargókat keresve hallgatagon mentek el az elefánt mellett; a szörnyeteg mozdulatlanul állt, nyitott szemét a sötétbe meresztette, mintha elégedetten tűnődne saját jó cselekedetén; oltalmazta az ég és az emberek haragjától a három alvó gyermeket.

Hogy megértsük a következőket, emlékeznünk kell arra, hogy akkoriban a Bastille negyed őrszobája a tér túlsó részén volt, s ami az elefánt közelében történt, azt az őrszem se nem láthatta, se nem hallhatta.

Közvetlenül napfölkelte előtt egy férfiú futva kifordult a Saint-Antoine utcából, átszaladt a téren, megkerülte a Júliusi oszlop kerítését, és a palánk résén át besurrant az elefánt hasa alá. Ha valami fénysugár megvilágította volna, ázott külsejéről ki lehetett volna találni, hogy az éjszakát szakadó esőben töltötte. Ahogy odaért az elefánthoz, furcsa kiáltást hallatott; semmiféle emberi nyelvhez nem tartozik ez a szó, csak egy papagáj tudná utánozni. Kétszer egymás után elhangzott a kiáltás, amelyet megközelítőleg ilyenformán lehetne visszaadni:

- Kikirikiú!

Másodszorra egy vidáman csengő fiatal hang válaszolt az elefánt gyomrából:

- Igen.

Kisvártatva elmozdult a lyukat fedő deszka, a nyíláson kibújt egy fiú, lecsúszott az elefánt lábán, és a férfi elé toppant. Gavroche volt. A férfi pedig Montparnasse.

A fiú nyilván a Kikirikiú! kiáltást értette, amikor azt mondta: Kérdezd csak Gavroche urat.

Amikor meghallotta, Gavroche fölriadt álmából, kibújt a hálófülkéből, a félrehúzott hálót gondosan helyreigazította, azután kinyitotta a csapóajtót, és lemászott.

A férfi és a gyermek hallgatagon fölismerték egymást a sötétben. Montparnasse csak ennyit mondott:

- Szükségünk van rád. Gyere, segíts.

A fiú nem kért további felvilágosítást.

- Itt vagyok - mondta.

Elindultak a Saint-Antoine utca felé, ahonnét Montparnasse jött, és szapora léptekkel kerülgették a zöldségárusok hosszú kocsisorát, amely ilyenkor már a vásárcsarnok felé tart.

Az árusok saláta- és zöldséghalmok közt félálomban kuporogtak a kocsikon, a csapkodó eső miatt fülig magukra húzva a kabátjukat, s ügyet se vetettek a két különös, siető alakra.



III
Kalandos szökés

Mi történt ugyanezen az éjszakán a Force-börtönben? Babet, Brujon, Gueulemer és Thénardier összebeszéltek, hogy megszöknek, noha Thénardier magánzárkában volt. Hallottuk, amint Montparnasse elmondta Gavroche-nak, hogy Babet már nappal megugrott.

Montparnasse-nak kintről kellett segítenie a vállalkozást.

Brujon egy hónapot büntetőzárkában töltött, azalatt volt elég ideje, hogy mindenekelőtt egy kötelet sodorjon, azután kieszeljen egy tervet. Valamikor ezek a rideg cellák, amelyekben a börtön szigorú fegyelme magányosságra kárhoztatja az elítéltet, négy falból, kőmennyezetből, köves padlóból álltak, berendezésük egy priccs volt, ablakuk rácsos szelelőlyuk, ajtajuk erősen megvasalt, nevük tömlöc. Később úgy találták, hogy a tömlöc nagyon is rettenetes; manapság is megvan a vasalt ajtó, a szelelőlyuk, a priccs, a köves padló, a kőmennyezet, a négy kőfal, de a cella neve büntetőzárka. Délfelé kap egy kevés világosságot. Amint látjuk, ezek a cellák nem tömlöcök többé, de megmaradt az a rossz tulajdonságuk, hogy gondolkozni engedik azokat, akiket dolgoztatni kellene.

Brujon tehát gondolkozott, és egy kötéllel a zsebében hagyta el a büntetőzárkát. Minthogy a Charlemagne udvarban veszedelmessé válhatott volna, az Újépületben helyezték el. Itt összetalálkozott Gueulemerrel, és talált egy szöget. Gueulemer a bűnt jelentette, a szög a szabadulást.

Ideje, hogy közelebbről megismerkedjünk Brujonnal. Látszólag gyenge testalkata és színlelt bágyadtsága ellenére eszes csirkefogó volt, simogató tekintetű, kaján mosolyú zsivány. Tekintete akaratának, mosolya természetének volt a kisugárzása. Mesterségbeli érdeklődése főként a tetőkre irányult; nagyban fejlesztette a fedélszaggatók iparát, akik megkopasztják a háztetőket, és leszerelik az esőcsatornákat a pacaltépésnek nevezett módszerrel.

Különösen kedvező volt a pillanat a szökési kísérletre, mert a cserepesek épp akkor javítgatták és tatarozták a börtön palatetőjének egy részét. A Saint-Bernard udvar így már nem volt teljesen elszigetelve a Charlemagne és a Saint-Louis udvaroktól. Állványok és létrák meredeztek ott; más szóval hidak és lépcsők a szabadulás felé.

Az Újépület a lehető legrepedezettebb és legrozogább állapotban volt, ez volt a börtön gyenge pontja. A salétrom annyira kimarta a falakat, hogy a hálótermeket deszkaburkolattal kellett ellátni, mert kődarabok váltak le a bolthajtásokról, és az alvó foglyokra potyogtak. Elkövették azt a hibát, hogy a falak ócskasága ellenére a legveszedelmesebb vádlottakat, börtönnyelven szólva a "nehéz fiúkat" zárták az Újépületbe.

Az Újépület négy egymás fölött levő hálóteremből és a "Szellőző"-nek nevezett padlásból állt. Egy tágas kürtő, alkalmasint a La Force herceg[67] egykori konyhájának kéménycsöve, a földszintről kiindulva áthaladt mind a négy emeleten, mint valami tömzsi oszlop. Kétfelé osztotta a hálótermeket, és a tetőt áttörve nyúlt a szabadba.

Gueulemert és Brujont ugyanabban a hálóteremben helyezték el, óvatosságból az alsó emeleten. Ágyuk feje történetesen a kémény falához támaszkodott.

Thénardier éppen fölöttük volt, a "Szellőző"-nek nevezett padláson.

Ha valaki végigsétál a Culture-Sainte-Catherine utcán, s a tűzoltólaktanyát elhagyva megáll a fürdőház kapujában, virágokkal és dézsában nevelt cserjékkel díszes udvart lát; ennek hátsó részében kis kerek, fehér, kétszárnyú épület állt, vidám zöld ajtókkal és zsalugáterekkel - méltó Jean-Jacques Rousseau falusias ábrándjaihoz. Tíz évvel ezelőtt még e rotunda fölött hatalmas, kopár, fekete, ocsmány kőfal, a Force-börtön külső fala emelkedett, annak tövében állt a kis kerek ház. Mintha Miltont látná az ember Berquin tőszomszédságában.

Bármily magas volt is a fal, mögötte még magasabb háztető feketéllett, az Újépület tetőzete. Négy vasrácsos padláslyuk látszott rajta: a "Szellőző" ablakai. Egy kémény törte át a tetőt, az a kémény, amely végignyúlt a hálótermeken.

A "Szellőző", az Újépület padlása, hármas rácsozattal elrekesztett tágas, csarnokszerű helyiség volt, bádoglemezekkel borított ajtói óriási vasszögekkel kiverve. Ha az északi vége felől lépett be az ember, balkézt a négy ablaknyílást látta, jobbkézt pedig, az ablakokkal szemközt, négy meglehetősen nagy négyszögletes kalitkafélét. Keskeny folyosók választották el egymástól a rekeszeket, amelyek könyökmagasságig kőfalból, onnét egész a tetőig vasrudakból voltak szerkesztve.

Thénardier-t február harmadika óta az egyik ilyen ketrecben tartották fogva. Sohasem derült ki, hogyan és kinek a segítségével tudott szerezni és elrejteni egy palackkal abból a kábítószerrel vegyített borból, amelyet állítólag Desrues[68] talált fel, s amely az "elaltatok" bandája révén vált hírhedtté.

Minden börtönben vannak kétkulacsos alkalmazottak, félig porkolábok, félig bűnözők, akik segítséget nyújtanak a szökésekhez, hűtlenül szolgálják meg a rendőrségtől kapott bérüket, és suttyomban a maguk zsebére dolgoznak.

Ugyanazon az éjszakán, amikor a kis Gavroche elszállásolta magánál a két bolyongó gyereket, Brujon és Gueulemer, akik tudták, hogy az aznap reggel megszökött Babet, valamint Montparnasse várja őket, csendesen fölkeltek, és a szöggel, amelyet Brujon talált, elkezdték fúrni az ágyuk fejénél meredő kéményt. A törmelék Brujon ágyára hullott, úgyhogy nem ütött zajt. Szélvihar és mennydörgés rázta az ajtókat, de a börtönt betöltő rémséges lárma most kapóra jött. Aki a foglyok közül fölébredt, úgy tett, mintha aludna, hagyta dolgozni Gueulemert és Brujont. Brujon ügyes volt, Gueulemer izmos. Mielőtt az őr, aki a hálóterembe nyíló rácsajtós fülkében aludt, megneszelt volna valamit, a két elszánt bandita áttörte a falat, fölkúszott a kémény belsejébe, kinyomta a felső nyílást elzáró rostélyt, és kint volt a tetőn. Kettőzött erővel szakadt a zápor, zúgott a szél, a tető csúszós volt.

- Ez az éjszaka jó a meglógásra! - jegyezte meg Brujon.

Hatlábnyira volt tőlük a külső fal, alattuk nyolcvan láb mélység tátongott. A mélység alján, a homályban megcsillant az őrszem puskája. A kötelet, amelyet Brujon a tömlöcben sodort, egyik végével a kéményrostély csonkjához bogozták, a másik végét átvetették a kőfalon, átugrottak a mélység fölött, megkapaszkodtak a fal peremében, föllendültek rá, a kötélen sorban egymás után leereszkedtek a fürdőház melletti kis tetőre, maguk után rántották a kötelet, a fürdőház udvarára ugrottak, átszaladtak rajta, benyomták a portás kukucskáló ablakát, ott lógott a kapunyitó zsinór, azt meghúzták, mire a kapu kinyílt, és ők kint voltak az utcán.

Háromnegyed óra sem múlt el azóta, hogy a sötétben fölültek az ágyon, kezükben a szöggel, fejükben a szökés tervével.

Néhány pillanat múlva rátaláltak Babet-ra és Montparnasse-ra, akik a közelben ólálkodtak.

A kötél elszakadt, amikor maguk után rántották, egy darabja ott lógott a kéményen. Más bajuk nem esett, mint hogy a bőr majdnem egészen lehorzsolódott a tenyerükről.

Thénardier valami rejtélyes úton-módon értesült a dologról, és ezen az éjszakán ő is ébren volt.

Éjfél után egy óra tájt, noha nagyon sötét éjszaka volt, az esőben és szélviharban két árnyat látott elsuhanni a ketrecével szemben nyíló padlásablak előtt. Az egyik egy szempillantásnyi időre megállt az ablaknál. Brujon volt. Thénardier ráismert. Ennyi elég volt neki, hogy mindent megértsen.

Thénardier, akit éjszakai fegyveres rablótámadás vádjával terhelten, mint veszedelmes gonosztevőt tartottak nyilván, szigorított őrizet alatt állt. Kétóránként váltott őrszem állt töltött puskával a ketrece előtt. A helyiséget a falra erősített mécses világította meg. A fogoly két lábára ötvenfontos vasat vertek. Minden délután négykor egy porkoláb két vérebtől kísérve - akkoriban még ez járta - belépett a ketrecbe, letett az ágya mellé egy kétfontos fekete kenyeret, egy korsó vizet, egy csajka sovány levest, amelyben néhány szem bab úszott, megvizsgálta a bilincseket, és megkopogtatta a vasrács rúdjait. Ez az ember minden éjjel kétszer jött szemlét tartani a kutyáival.

Thénardier-nak sikerült engedélyt kapnia, hogy megtarthasson egy vaskampót, amelyet arra használt, hogy egy falhasadékba erősítette vele a kenyerét, "nehogy megegyék a patkányok", mondta. Minthogy állandóan szemmel tartották, a kampónak nem tulajdonítottak fontosságot. Később azonban visszaemlékeztek rá, hogy egy börtönőr megjegyezte annak idején: - Jobb lenne, ha csak fakampót hagynának nála.

Éjjel kettőkor fölváltották az őrt, aki öreg katona volt, és egy újoncot állítottak helyébe. Nemsokára jött a kutyás porkoláb, szétnézett, azután elment. Nem tűnt fel neki semmi különös, legfeljebb az, hogy a regruta még nagyon is fiatal, és amolyan "sült paraszt". Két órával később, hajnali négykor, amikor jött az őrségváltás, az újoncot mély álomban, mozdulatlanul fekve találták Thénardier ketrece mellett. Thénardier-nak hűlt helye volt. Bilincsei széttörve hevertek a kőpadlón. A ketrec teteje és fölötte a padlástető ki volt lyukasztva. Az ágyból egy deszkát a szökevény nyilván elvitt magával, mert sehol sem találták. Találtak ellenben egy félig üres palackot, benne annak a kábító bornak a maradékát, amivel az őrt elaltatták. Az őr puskájáról eltűnt a szurony.

Amikor mindezt fölfedezték, azt hitték, Thénardier árkon-bokron túl van, nem lehet utolérni Pedig a dolog úgy állt, hogy noha már kikerült az Újépületből, még nagyon veszedelmes helyzetben volt. Még korántsem hajtotta végre a szökést.

Ahogy kijutott az Újépület tetejére, ott találta Brujon kötelének egy darabját, ráakasztva a kémény felső rostélyára. De ez az elszakadt kötélvég rövid volt ahhoz, hogy átjuthatott volna vele a külső falon, ahogyan átjutott Brujon és Gueulemer.

Ha az ember a Ballets utcából befordul a Roi-de-Sicile utcába, pár lépésnyire, jobbkézt egy piszkos beszögelléshez ér. A múlt században itt egy ház állott, csak a hátsó fala maradt meg, igazi romfal, amely a szomszéd épületek, közt három ember magasra emelkedik. Messziről meg lehet ismerni a két nagy ablakról, amely még most is látszik rajta; a középső ablakot, amely a jobb oldali oromzathoz közelebb esik, egy gyámfaszerűen elhelyezett korhadt gerenda torlaszolja el. Ezeken az ablakokon át régente egy magas, sötét fal látszott, a Force körbefutó kerítésének egy darabja.

Az utcasoron a ház lebontása folytán keletkezett hézagot félig kitölti egy korhadt deszkapalánk, amelynek öt sarokkő a támasztéka. Ezen a kerítésen belül egy kis faház áll a romfal tövében. A palánknak egyetlen ajtaja van, amely néhány éve csak kallantyús zárral csukódott. Ennek a kőfalnak a peremén volt Thénardier kevéssel hajnali három óra után.

Hogyan került oda? Ezt sohasem sikerült megérteni vagy megmagyarázni. A villámlások segíthették is, akadályozhatták is. Talán a cserepezők létráit és állványait használta fel, hogy tetőről tetőre, kerítésről kerítésre, ereszről ereszre kúszva a Charlemagne udvar épületein, aztán a Saint-Louis udvar épületein, a kőfalon, majd a romfalon át eljusson a Roi-de-Sicile utcába? Ez azonban lehetetlennek látszott, mert útközben minduntalan meg-megszakadt a folytonosság. Talán az ágydeszkát fektette hídnak a börtön padlása és a kőfal közé, és hasmánt csúszott végig a kőfalon a romfalig? De a Force körfala zegzugos volt és egyenetlen szintű, hol föl-, hol lefelé lejtősödő, a tűzoltólaktanyánál jóval alacsonyabb, mint a fürdőháznál, építményekkel meg-megszaggatott, a Lamoignon-palota felé eső részén magasabb, mint a Pavée utca fölött, s mindenütt meredélyek és éles szögletek váltakoztak. Meg aztán az őrszemek meg kellett hogy lássák a szökevény árnyalakját, úgyhogy Thénardier útja így is alig elképzelhető. A menekülésnek mindkét módja lehetetlennek látszott. Vajon Thénardier, megihletve a szabadság olthatatlan vágyától - amely a feneketlen mélységet sekély árokká, a vasrácsot nádsövénnyé képes változtatni, amely a nyomoréknak atlétaerőt kölcsönöz, és szárnyat ad a bénának, amely a butaságból ösztönt, az ösztönből értelmet, az értelemből lángészt varázsol - hirtelenében egy harmadik módot talált? Sohasem tudódott ki.

Nem lehet mindenkor tisztán felfogni a szökés csodáit. Ismételjük: az embert, ha rabságból menekül, ihlet szállja meg, csillagfény és villámsugár világítja meg a szökevény titokzatos útját; a szabadulásra irányuló erőfeszítés nem kevésbé meglepő, mint az elme szárnyalása a magasztosság világába; és egy szökött fegyenctől azt kérdezni: hogyan tudta megmászni ezt a tetőt? - ugyanaz, mintha azon tűnődünk: miként jutott eszébe Corneille-nek valamelyik híres verssora? Bárhogy történt is, Thénardier verejtékezve, bőrig ázva, tépett ruhában, lehorzsolt tenyérrel, vérző könyökkel, sebzett térddel fönt volt a romfal tetején, vagy ahogy a gyermekek a maguk képes beszédével mondják: az élén - és végigfeküdt rajta, mert elfogyott az ereje. Háromemeletnyi meredek mélység választotta el az utca kövezetétől.

A magával hozott kötéldarab nem ért le odáig.

Sápadtan, kimerülten, reményvesztetten várt, egyelőre még a sötétség oltalmában. De tudta, hogy hamarosan megvirrad, rémülettel gondolt rá, hogy a közeli Saint-Paul-templom toronyórája néhány pillanat múlva elüti a négyet, akkor jönnek fölváltani az őrt, és ott találják félig aléltan az átlyukasztott tető alatt; bambán bámult a rettenetes mélységbe, nézte az utcalámpák fényében csillogó fekete kövezetét, ezt a vágyott és rettegett kövezetét, amely egyszerre ígért halált és szabadulást.

Azon töprengett, vajon sikerült-e megszöknie három társának, vártak-e rá, és segítségére jönnek-e. Hallgatózott. Amióta itt volt, az őrjáraton kívül egy lélek sem járt az utcán. A montreuili, charonne-i, vincennes-i és berryi zöldségesek majdnem mind a Saint-Antoine utcán vonultak a vásárcsarnokba.

Az óra elütötte a négyet. Thénardier összerezzent. Pár pillanat múlva a börtönben fölhangzott az az ijedt, zűrzavaros lárma, amely a szökés felfedezése után szokott kitörni. Ajtócsapkodás, rácskapuk csikorgása, őrök lábdobogása, foglárok rekedt ordítozása, az udvar kövezetéhez ütődő puskaagyak robaja hallatszott fel hozzá. Fények villantak meg és tűntek el a hálótermek ablakrácsai között, az Újépület tetején egy égő fáklya futott végig, a szomszéd laktanyában felriasztották a tűzoltókat. Ázott sisakjaik meg-megcsillantak a fáklyafényben, ahogy ide-oda futkostak a háztetőkön. Ugyanakkor Thénardier fakó fehérséget látott derengeni a Bastille tér felé az égbolt peremén.

Ott hasalt a záporban, a tíz hüvelyk széles fal tetején, jobbra-balra a szédítő mélység, ha egyet moccan, lezuhanhat, s az a borzalom is fenyegette, hogy újra elfogják; elméje, mint a harang nyelve, ide-oda járt két gondolat között: "Leesem, vagy elfognak - halál, vagy börtön."

Ily szorult helyzetben volt, amikor a sötét utcában megpillantott egy embert, aki a fal mellett osonva közeledett a Pavée utca felől, és megállt a beszögellésnél, amely fölött mintegy a levegőben lógott Thénardier. Ennek az embernek a nyomában ugyanolyan óvatosan sompolygott egy másik, majd egy harmadik és negyedik is. Mikor együtt voltak, az egyik kinyitotta a kerítés ajtaját, és mind a négyen beléptek az udvarba, ahol a kis faház állt. Pontosan Thénardier alatt voltak. Nyilván azért választották ezt a beszögellést, mert ott nyugodtan beszélgethettek, sem a járókelők nem látták őket, sem a tőlük pár lépésnyire, a Force kapuja előtt álló őrszem. Megjegyzendő, az őrszem a zápor elől behúzódott a faköpenyegbe. Thénardier az arcukat nem láthatta, de a vesztét érző nyomorult ember kétségbeesett erőfeszítésével fülelt a szavaikra.

Thénardier előtt valami reménységféle csillant meg: az emberek tolvajnyelven beszéltek.

Aki elsőnek szólalt meg, halkan, de hallhatóan mondta:

- Pucoljunk el. Mit lóginyázunk itten?

A másik rámondta:

- Istentelenül zuhog. És mindjárt erre császkálnak a zsaruk. Ott a silbak is a kapuban. Még majd lebukunk.

Az egyik a kültelki, a másik a Temple környéki csavargók szavajárásával beszélt. Ebből rögtön tudta Thénardier, kik azok. A lóginyázunk szóról ráismert Brujonra, aki a kültelken szokott kószálni, a császkálnakról Babet-ra, aki egyéb mesterségei közt néha ócska holmit árul a Temple-nál.

A Nagy Század[69] antik tolvajnyelvét csak a Temple-nál beszélik, és ott is egyedül Babet beszélte tisztán. A császkálnak nélkül Thénardier nem ismerte volna fel, mert teljesen elváltoztatta a hangját.

Megszólalt azonban a harmadik is:

- Nem sürgős, várjunk még egy keveset. Ki tudja, hátha szükség lesz ránk.

Tiszta francia beszédéről Thénardier fölismerte Montparnasse-t, aki azzal előkelősködött, hogy bár a tolvajnyelv minden fajtáját értette, egyiket sem használta.

A negyedik, az hallgatott, de széles vállai elárulták. Thénardier tétovázás nélkül megállapította: Gueulemer az illető.

Brujonból majdnem kitört az indulat, de azért halkan válaszolt:

- Mit dumálsz itt nekünk? A csehós nem lóghatott meg. Nem hóhem fiú az! Széttépett snéből, fölszabdalt pokrócból stringlit sodorni, ajtót kilyukasztani, link flepnit bedobni, sperhaknit csinálni, mandzsettát elreszelni, kötelet kilógatni, dekkolni, inkognitóban utazni, ahhoz dörzsöltnek kell lenni! Az öreg nem ért hozzá, nem tud az dolgozni!

Megtoldotta Babet, aki állandóan Poulailler és Cartouche mérsékelt klasszikus tolvajnyelvén beszélt, amely Brujon vad, új keletű, színes és vakmerő tolvajnyelvéhez úgy viszonylott, mint Racine stílusa André Chénier stílusához.

- A te csehósodat biztosan elkapták a lépcsőházban. Hóhem fickó kell ide, nem olyan zöld, mint az. Talán beugrott egy hekusnak, ha ugyan nem egy vamzernek, aki csőbe húzta. Ide süss, Montparnasse, hallod a ricsajt a sitiben? Láthatod a nagy kivilágítást. Lebukott a koma, hadd el! Kap vagy húsz mázsát. Én nem majrézok egykönnyen, tudja mindenki, de itt már nem érdemes az időt lopni, a végén minket is megtáncoltatnak. Ne dilizz, gyere velünk, inkább piáljunk egyet.

- Nem járja cserbenhagyni a barátainkat - dörmögte Montparnasse.

- Mondom, hogy beteg! - sürgetőzött Brujon. - Egy lyukas garast nem adok már a csehósért! Úgyse segíthetünk rajta. Pucoljunk. Folyton úgy érzem, mintha egy kéz markolászná a nyakamat.

Montparnasse csak lagymatagon ellenkezett. A négy ember eleget tett a zsiványbecsületnek azzal, hogy egész éjjel a Force veszélyes környékén ólálkodott abban a reményben, hogy valamelyik fal tetején egyszer csak meglátják Thénardier-t. De az éjszaka túlságosan is kedvezőre fordult, mert úgy zuhogott az eső, hogy minden utca elnéptelenedett, mindjobban átjárta őket a hideg, ruhájuk csuromvíz lett, cipőjük lyukas volt, a börtönből nyugtalanító lármát hallottak, az órák teltek, őrjáratok cirkáltak, reményük szétfoszlott, visszatért beléjük a félelem - mindez bőséges ok volt a visszavonulásra. Maga Montparnasse is, aki félig-meddig Thénardier veje volt, már-már engedett. Még egy pillanat, és odábbállnak. Thénardier úgy lihegett a fal tetején, mint a Medúza hajótöröttjei a tutajon, mikor látták, hogy távozik a hajó, amelyet a láthatáron megpillantottak. Nem mert lekiáltani a cimboráinak, tudta, hogy ha az őrök meghallják, minden elveszett, de fölvillant az agyában egy utolsó ötlet; kihúzta zsebéből Brujon kötéldarabját, amelyet az imént leoldott az Újépület kéményéről, és ledobta a kerítés mögötti térségre.

A kötél a négy ember elé esett.

- Nini, egy kötél! - szólt Babet.

- Az én strangom! - mondta Brujon.

- A vendéglős itt van - mondta Montparnasse.

Fölfelé nézelődtek. Thénardier kissé előrenyújtotta a fejét.

- Nálad van a kötél másik vége, Brujon? - kérdezte Montparnasse.

- Itt van.

- Kösd össze gyorsan a két darabot, földobjuk neki a kötelet, lemászhat rajta.

Thénardier megkockáztatta, hogy megszólaljon:

- Nagyon átjárt a hideg.

- Majd fölmelegszel.

- Moccanni se tudok.

- Csússzál le, majd mi felfogunk.

- A kezem meggémberedett.

- Csak kösd oda a kötelet a falhoz.

- Nem bírom.

- Valamelyikünknek föl kell másznia - mondta Montparnasse.

- Három emelet! - jegyezte meg Brujon.

Egy ócska vakolatcső nyúlt fel a fal mentén, annak a kályhának a csöve, amellyel valamikor a faházat fűtötték, és körülbelül ott végződött, ahol Thénardier-t megpillantották. Ez a kürtő már akkor rozoga és repedezett volt, azóta le is omlott, de a nyomai még láthatók. Nagyon szűk volt belül.

- Ebben föl lehetne mászni - mondta Montparnasse.

- Ebben a csőben? - kiáltott fel Babet. - Felnőttet nem bír meg! Valami poronty kellene.

- Valami srác - hagyta rá Brujon.

- De honnan veszünk egy kiskölyköt? - kérdezte Gueulemer.

- Várjatok - felelte Montparnasse. - Majd én szerzek.

Csendesen kinyitotta a kerítés ajtaját, körülnézett, nem jár-e valaki az utcán, óvatosan kilépett, betette maga után az ajtót, és futva elindult a Bastille tér irányába.

Hét-nyolc perc telt, Thénardier számára ugyanannyi évezred. Babet, Brujon és Gueulemer hangtalanul várakoztak. Végre újra kinyílt az ajtó, és lihegve megjelent Montparnasse, vele Gavroche. A zuhogó eső miatt még mindig teljesen néptelen volt az utca.

A kis Gavroche belépett az udvarba, és nyugodtan nézett a négy banditára. Hajáról csurgott a víz. Gueulemer megszólította:

- Na, gyerek, ember vagy-e a talpadon?

Gavroche vállat vont, és így válaszolt:

- Az olyan gyerek, mint én, ember, az olyan ember, mint maga, gyerek.

- Jól fel van vágva a nyelve a pocoknak! - mondta Babet.

- A párizsi srácok nem estek a fejük lágyára - tette hozzá Brujon.

- Mit kell csinálni? - kérdezte Gavroche.

- Föl kell mászni ezen a kürtőn - felelte Montparnasse.

- Ezzel a stringlivel - szólt Babet.

- És odakötni - folytatta Brujon.

- Fönn a falon - szólt megint Babet.

- Az ablak keresztfájához - tette hozzá Brujon.

- És még? - kérdezte Gavroche.

- Nincs tovább - mondta Gueulemer.

A gamin sorra megnézte a kötelet, a kürtőt, a falat, az ablakokat, és megvetően füttyentett, mintha csak azt akarta volna mondani: - Ez is valami?

- Ott fenn van egy ember, azt kell megmentened - szólalt meg újra Montparnasse.

- Vállalod? - kérdezte Brujon.

- Hólyag! - válaszolt a fiú, mint aki azt mondja, micsoda lehetetlen kérdés ez, és lehúzta a cipőjét.

Gueulemer fél kézzel felkapta Gavroche-t, rátette a faház tetejére - a korhadt deszkák meghajoltak a gyerek súlya alatt -, és odaadta neki a kötelet, amelyet Brujon, mialatt Montparnasse távol volt, összecsomózott. A tetőnél volt a kéményen egy hasadék, a gamin azon át könnyen bejuthatott. Amikor odament, hogy bebújjon, Thénardier, látva, hogy a menekülés, az élet közeledik, áthajolt a fal peremén; a hajnali derengés sápadt fényt vetett izzadó homlokára, fakó arcára, hegyes, vadállatias orrára, kócos ősz szakállára, és Gavroche fölismerte.

- Nini, az apám! - mondta. - Na, mindegy.

Fogai közt tartva a kötelet, elszántan kúszni kezdett fölfelé.

Felért az épület tetejére, lovagló ülésben helyezkedett el az ódon falon, és a kötelet jó erősen ráhurkolta az ablak felső keresztrúdjára.

Egy perc múlva Thénardier lent volt az utcán.

Mihelyt lába a kövezetet érte, és érezte, hogy túl van a veszélyen, egyszerre nem volt se fáradt, se gémberedett, nem is reszketett; az elszenvedett borzalmak elszálltak emlékéből, mint a füst, egész különös, vérengző értelme föltámadt, szabadon, ugrásra készen. Az első szava ez volt:

- Mit fogunk most enni?

Szükségtelen rávilágítani, hogy ennek a szónak förtelmesen átlátszó értelme: ölni, gyilkolni, rabolni. Enni, valójában annyit jelent: elpusztítani.

- Most húzzuk meg magunkat - szólt Brujon. - Végezzünk röviden, aztán rögtön széledjünk el. Lett volna egy ügy, amely jónak látszott, a Plumet utcában, néptelen környék, különálló ház, rozzant kerítése van az utca felé, csak nők laknak benne.

- Gyerünk! Mért ne? - kérdezte Thénardier.

- A lányod, Éponine, megnézte a dolgot - felelte Babet.

- És azt mondta Magnonnak, hogy kozmás az ügy tette hozzá Gueulemer. - Itt nincs mit kirámolni.

- A lányom nem buta - szólt Thénardier. - De azért megpróbáljuk.

- Igen, igen - mondta Brujon -, megpróbáljuk.

Közben, úgy látszott, már egyikük sem törődik Gavroche-sal, aki, mialatt a férfiak beszélgettek, a kerítés tövében az egyik sarokkövön ült; várt néhány percig, talán arra, hogy az apja felé fordul, aztán fölhúzta a cipőjét, és megszólalt:

- Kész? Nincs már rám szükségük? Úgy látom, kinn vannak a vízből. Hát én megyek. Föl kell keltenem a gyerekeimet.

Azzal elment.

Az öt ember egymás nyomában kisurrant a kerítés mögül.

Mikor Gavroche a Ballets utca fordulójánál eltűnt szem elől, Babet félrevonta Thénardier-t.

- Megnézted azt a kölyköt?

- Miféle kölyköt?

- Azt, aki fölmászott a falra, és fölvitte neked a kötelet.

- Nemigen néztem.

- Nem tudom biztosan, de úgy rémlett, a fiad.

- Igazán? Azt hiszed? - szólt Thénardier.

Azzal odábbállt.
HETEDIK KÖNYV
Az argó

I
Az argó eredete

Pigritia rettenetes szó.

Van egy földi magzata: la pègre, vagyis a lopás; meg egy pokoli: la pégrenne, vagyis az éhség.

Így hát a restség az anya. Fia a lopás, lánya az éhség.

Hol vagyunk e pillanatban? Az argó birodalmában.

Mi is az argó? A nemzet és a szójárás egyben; a nép és a nyelv alakjába öltözött lopás.

Amikor harmincnégy évvel ezelőtt e komor és sötét történet elbeszélője egy másik, hasonló célzattal írt művében argó szavakkal szólaltatott meg egy tolvajt, nagy megrökönyödés és hűhó támadt. Mit akart ez az argóval? Hisz az argó kész förtelem! Az akasztófavirágok, a fegyházak, a börtönök nyelve, a társadalom legaljának a szavajárása! Stb. stb. Sohasem tudtuk megérteni a tiltakozásnak ezt a fajtáját.

Azóta két kiváló regényíró, az emberi szív tüzetes megfigyelője az egyik, a másik a nép rettenthetetlen barátja, Balzac és Eugéne Sue, a gonosztevőket a maguk természetes nyelvén beszéltette, úgy, ahogyan 1828-ban az Egy halálraítélt utolsó napja szerzője, és őket is ugyanolyan szemrehányások érték. Újra elmondták: - Mit akarnak ezek az írók ezzel a felháborító kifejezésmóddal? Az argó gyűlöletes! Az argó fülsértő!

Ki tagadja? Kétségtelenül így van.

De mióta bűn a mélységbe hatolni, ha egy seb, egy örvény, egy társadalom feltárásáról van szó? Mindig azt tartottuk, hogy ez néha bátor cselekedet, mindenesetre célszerű és hasznos eljárás, amely rokonszenvező figyelmet érdemel, és olyan kötelesség, amelyet érdemes vállalni és teljesíteni. Miért ne kutatnánk ki, miért ne tanulmányoznánk mindent, miért állnánk meg félúton? A kutatóeszköz elakadhat, a kutató soha.

Igaz, nem csábító és nem könnyű feladat lehatolni a társadalmi rend mélységeibe, oda, ahol a szilárd talaj véget ér, és kezdődik az ingovány, turkálni a sötét homályban, felkutatni, megragadni és egész remegő valóságában felszínre vetni ezt az undok beszédmódot, mely napfényre jutva szinte csöpög az iszaptól, ezt a mocskos szókészletet, amelynek minden egyes szava mintha egy-egy rút láncszeme lenne valamilyen sötét, sáros szörnyűségnek. Semmi sincs gyászosabb, mint így pőrén, az értelem fényében szemlélni az argó rettentő nyüzsgését. Valóban úgy tűnik fel, mint az éjszaka valamilyen félelmetes szörnyszülötte, amelyet a szennycsatornából halásztak ki. Vagy mintha valami csúf, eleven, tüskés bozótot látnánk, amely remegve vonaglik, visszakívánkozik az árnyékba, és fenyegetően mered ránk. Az egyik szó éles karomra emlékeztet, a másik fénytelen, véres szemre; némelyik mondatban mintha ollós rák kúszna. Mindez a szervezetlenségben szervezett dolgok undok életerejével éli a maga életét.

De hát mióta zárja ki a tanulmányozást a borzalom? Mióta riasztja el az orvost a betegség? Képzeljünk el egy természettudóst, aki nem hajlandó tanulmányozni a viperát, a denevért, a skorpiót, a százlábút vagy a tarantellapókot, s visszalökné a sötétségbe csak azért, mert rút! A gondolkodó, aki elfordulna az argótól, olyan volna, mint a sebész, aki elfordulna egy fekélytől vagy szemölcstől. Miféle nyelvész az, aki vonakodik megvizsgálni egy nyelvi jelenséget, miféle bölcselő az, aki vonakodik feltárni egy emberi valóságot! Mert meg kell mondani azoknak, akik nem tudják, hogy az argó irodalmi tünet és társadalmi termék egyszersmind. Mi is tulajdonképpen az argó? A nyomorúság nyelve.

Itt megállíthatnak bennünket; általánosíthatják a tényt, ami egyik módja lehet az enyhítésnek; mondhatják nekünk, hogy minden mesterségnek, minden hivatásnak, szinte hozzá lehetne tenni, hogy a társadalmi ranglétra minden fokának és az értelem minden megnyilatkozási formájának megvan a maga argója. A kereskedő, ha azt mondja: Montpellier folyósítható, Marseille príma minőség - a pénzügynök, ha azt mondja: átvitel, jutalék, lejárat - a kártyás, ha azt mondja: dupla vagy semmi, ütöm a pikkel - a normandiai végrehajtó, ha azt mondja: a haszonbérlő, ha ragaszkodik vagyonállagához, nem igényelheti a jövedelmet, amíg fönnáll az ingatlan örökjogi zárlata - a bohózatíró, ha azt mondja: lecsúsztam a végjelenettel - a színész, ha azt mondja: furorét csináltam - a filozófus, ha azt mondja: fenomenológiai hármasság - a vadász, ha azt mondja: flintavégre kaptam a fülest - a frenológus,[70] ha azt mondja: agynyúlvány, agylebeny, agytekervény - a baka, ha azt mondja: a bornyúm - a lovas, ha azt mondja: a heréltem - a vívómester, ha azt mondja: terc, kvart, párád, a nyomdász, ha azt mondja: ciceró, garmond - akkor a nyomdász, a vívómester, a lovas, a baka, a frenológus, a vadász, a filozófus, a színész, a bohózatíró, a végrehajtó, a kártyás, a pénzügynök, a kereskedő, valamennyien argóban beszélnek. A festő, aki azt mondja: az ecsetmosóm, az ügyvéd, aki azt mondja: a patvaristám, a borbély, aki azt mondja: a segédem, a cipész, aki azt mondja: a suszterinasom, argóban beszél. A jobb és bal oldalt különféle módon szokás megjelölni; a francia matróz úgy mondja: bábord és tribord, a színfaltologató úgy mondja: utca felől és udvar felől, a sekrestyés az oltár leckeoldaláról és evangéliumi oldaláról beszél - szigorúan véve ezek is argó kifejezések. Van kellemkedő argó, ahogyan volt argója a kényeskedőknek. A Rambouillet-palota némi atyafiságot tartott a Cour des Miracles-lal.[71] Van hercegnői argó is, bizonyság rá ez a mondat egy szerelmes levélkéből, amelyet egy nagyon előkelő és nagyon csinos hölgy írt a Restauráció korában: "Be fogja látni, hogy ez a töméntelen pletykus épp elegendő ok arra, hogy szabaddá tegyem magam." A rejtjeles írásmód a diplomácia argója. A szentszéki kancellária, ha Róma helyett 26-ot, küldemény helyett grkztntgzyal-t, modenai herceg helyett abfyust-grnogrkzu tu XI-ot mond, argóban beszél. A középkori orvosok, ha répa, retek, mogyoró helyett azt mondták: opoponach, perfroschinum, reptitalmus, dracatholicum, angelorum, postmegorum, argóban beszéltek. A derék cukorgyáros, amikor a nyalóka, karamell, kandis, promincli, savanyú szavakat használja, argóban beszél. Az a bizonyos kritikusi iskola, amely húsz évvel ezelőtt azt állította, hogy "a fél Shakespeare szójáték és szócsavarintás" - argóban beszélt. Az a költő vagy képzőművész, aki Montmorency urat[72] mély értelműen "nyárspolgár"-nak bélyegzi azért, mert ez az úr nem ért a vershez és a szobrokhoz, argóban beszél. A klasszikus akadémikus, aki a virágot Flórának, a gyümölcsöt Pomorának, a tengert Neptunnak, a szerelmet hévségnek, a szépséget csábnak, a lovat paripának, a fehér vagy háromszínű kokárdát Bellona rózsájának,[73] a háromszarvú csákót Mars háromszögének nevezi, a klasszikus akadémikus argóban beszél. Az algebrának, a medicinának, a botanikának is megvan a maga argója. A hajók fedélzetén használatos argó, ez a bámulatos, színes és gazdag tengerésznyelv, amelyet Jean Bart, Duquesne, Suffren és Duperré[74] beszélt, amely magába vegyíti a horgonycsikorgást, a szócsövek harsogását, a hajócsaták fejszecsapásait, a szélzúgást, a hullámzajlást, az ágyúdörgést, ez az egész hősies és tündöklő argó az alvilág vad tolvajnyelvéhez úgy viszonylik, mint az oroszlánbömbölés a sakálüvöltéshez.

Ez mind igaz. De bármint legyen is, az "argó" szónak e kitágított értelmezésével nem mindenki fog egyetérteni. Jómagunk ezt a szót a régi, pontos, körülírt és elhatárolt felfogásban, a szorosan vett argóra alkalmazzuk. Az igazi, a kiváltságosan értelmezett argó (ha ugyan a "kiváltságos" jelzőnek itt helye van), az ősidőkbe vesző argó, amely maga egy külön birodalom, ismételjük, nem egyéb, mint a nyomor csúf, izgága, alamuszi, csalárd, epés, kegyetlen, gyanús, hitvány, mélységesen végzetes nyelve. Minden lealacsonyodás és balsors végletén van egy szélsőséges nyomor, amely föllázad, és elhatározza, hogy fölveszi a küzdelmet a szerencse tényei és az uralkodó jogok összességével szemben. Ebben a hol ravasz, hol erőszakos, beteges és egyúttal szilaj küzdelemben a vétek gombostűszúrásaival és a bűn bunkócsapásaival támadja a társadalmi rendet. E küzdelem szükségleteire a nyomor harci nyelvet szerkesztett, ez a harci nyelv az argó.

Felszínen tartani, kiemelni a feledés örvényéből ha csak némi töredékét is egy nyelvnek, amelyet emberek beszéltek, s amely elveszőben van, vagyis megőrizni a civilizációt alkotó vagy bonyolító, jó vagy rossz elemek valamelyikét, ez annyi, mint kiszélesíteni a társadalmi megfigyelést, tehát magát a civilizációt szolgálni. Ezt a szolgálatot teljesítette akarva, nem akarva Plautus, amikor föníciai nyelven[75] beszéltetett két karthágói katonát; ezt a szolgálatot teljesítette Molière, amikor levantei kifejezéseket és különféle tájszólásokat adott számos szereplőjének a szájába. Szinte halljuk az ellenvetéseket: a föníciai nyelv - rendben van! A levantei - helyes! Még a tájszólás is hagyján! Mindez valaha nemzetek és egyes vidékek nyelve volt, de az argó! Mire jó megőrizni, mire jó "felszínen tartani" az argót?

Erre csak röviden válaszolunk. Ha egy olyan nyelv, amelyet egy nemzet vagy vidék népe beszélt, érdeklődést érdemel, akkor bizonyára még inkább méltó az érdeklődésre és tanulmányozásra az a nyelv, amelyet egy nyomorgó réteg beszél.

Az a nyelv például, amelyen Franciaországban négyszáz éven át nem csupán egy nyomorgó réteg, hanem maga a nyomor, minden lehetséges emberi nyomor szólalt meg.

Meg aztán, ezt hangsúlyozzuk, a társadalom torz jelenségeit és kórtüneteit tanulmányozni, és jelezni, hogy orvosolni lehessen őket, nem olyan vállalkozás, ahol helye van a válogatásnak. Az erkölcsök és eszmék történésze nem kevésbé zordon hivatást teljesít, mint az események történésze. Az utóbbira a civilizáció felszíne tartozik, koronás fők küzdelme, fejedelmek születése, királyok házasodása, csaták, országgyűlések, nagy államférfiak, forradalmi megnyilvánulások, egyszóval minden külső jelenség; a másik a belső, alapvető dolgok történésze, tárgya a nép, amely dolgozik, szenved és vár, az agyonhajszolt nő, a haldokló gyermek, az ember ellen vívott alattomos harcok, a sötét vadságok, a balhiedelmek, a szentesített igazságtalanságok, a törvény földalatti visszahatásai, a lelkek titkos kibontakozásai, a tömegek tétova rázkódásai, az éhezők, a mezítlábasok, a ruhátlanok, a kitagadottak, az árvák, a szerencsétlenek és alávalók, mind-mind a homályban bolygó árnyalakok. Könyörületes és egyben szigorú szívvel, testvérként és bíróként kell leszállni ezekbe a vaksötét kazamatákba, ahol összevissza nyüzsögnek azok, akik véreznek, és akik sebet ütnek, akik sírnak, és akik átkozódnak, akik koplalnak, és akik zabálnak, akik szenvedik a rosszat, és akik cselekszik. Vajon a szívek és erkölcsök krónikásának csekélyebbek-e kötelességei, mint a külső történések krónikásának? Dante mondanivalója talán lényegtelenebb, mint Machiavellié? Amiért a civilizáció alja mélyebb és komorabb, azért talán kevésbé jelentős, mint a felszíne? Ismerheti-e a hegyét az, aki nem ismeri a barlangot?

Mellesleg mondva, ha a fentebbiek néhány szava alapján valaki netán úgy véli, hogy mereven el lehet határolni a történészek két osztályát, mi ilyen határvonalat nem ismerünk. Nem lehet a népek szabadon látható, szembeszökő, nyilvános életének hű krónikása az, aki ugyanakkor bizonyos mértékben nem történésze mélyben rejlő életüknek is; és nem lehet hű krónikása a belső életnek, ha nem tud szükség esetén történésze lenni a külsőnek. Az erkölcsök és eszmék története át- meg áthatja az események történetét, és viszont. Különböző tények két rendje ez, amelyek mindig megfelelnek egymásnak, egymásba kapcsolódnak, és gyakran előidézik egymást. Minden vonalnak, amelyet a gondviselés valamely nemzet felszínén megrajzol, megvan a mélyben a maga sötét, de határozott párhuzamosa, és a mélység minden vonaglása megrendíti a felszínt. Minthogy az igazi történelemmel minden összefügg, az igazi történésznek mindenhez köze kell, hogy legyen.

Az ember nem kör, amelynek egy középpontja van, hanem ellipszis két gyújtóponttal. A tényekből adódik az egyik gyújtópont, a másik az eszmékből.

Az argó olyasmi, mint egy öltöző, amelyben a nyelv, rossz cselekedetekre készülvén, megváltoztatja külsejét. Szó-álarcokat és metafora-rongyokat vesz magára.

Így válik borzalmassá.

Alig lehet ráismerni. Ez lenne a francia nyelv, a nagyszerű emberi megszólalás? Íme készen áll, hogy a bűn végszavára színre lépjen, és eljátssza a gonoszság műsorának valamennyi szerepét. Nem jár, hanem botorkál; a Cour des Miracles koldusának mankóján biceg, amely bunkósbotnak is használható; a vagabundusok nyelvének nevezi magát; minden szörnyeteg, aki öltöztette, pingált valamit az arcán; hol kúszik, hol fölágaskodik, mint a kétéltűek. Mindenféle szerepre alkalmas; a hamisító kancsal szemet festett neki, a méregkeverő rézrozsdával tarkázta, a gyújtogató bekrómozta, a gyilkos vérpirosra kendőzte.

Ha valaki a tisztességes emberek oldalán a társadalom kapujánál hallgatózik, fülét megüti a kívül levők párbeszéde. Kérdéseket és válaszokat különböztet meg, de egyébként nem érti a förtelmes morajt, amely majdnem emberi beszédnek hangzik, de közelebb áll az üvöltéshez.

Ez az argó. A szavak eltorzultak, és valamennyien fantasztikus állatiasság bélyegét viselik. Mintha hidrák társalognának.

Érthetetlen zagyvalék. Csikorog és sustorog, és talányossággal tetőzi a homályt. A balsors fekete, a bűn még feketébb; ennek a két feketeségnek vegyüléke az argó. A légkör és a cselekedetek homálya sötétlik a szavakban. Szörnyűséges nyelv ez, varangyos béka módján jön-megy, ugrál, mászik, köpköd, és förtelmesen ficánkol ebben a tengernyi szürke ködben, amely esőből, éjszakából, éhségből, bűnből, hazugságból, igazságtalanságból, pőreségből, haldoklásból és téli hidegből gyülemlik; a nyomorultaknak ez a köd a déli verőfénye.

Legyünk részvéttel azok iránt, akiket a törvény keze sújtott. Mert, jaj, kik vagyunk mi magunk? Ki vagyok én, aki hozzátok beszélek? Kik vagytok ti, akik engem hallgattok? Honnan jövünk? És bizonyos-e vajon, hogy semmit nem követtünk el, mielőtt megszülettünk? A földi lét sokban hasonlít a börtönhöz. Ki tudja, hogy az ember nem visszaeső bűnös-e az isteni igazságszolgáltatás szemében?

Nézd meg csak közelről az életet. Olyan az élet, hogy mindenütt büntetést tapintasz.

Tiéd-e az, amit boldogságnak szokás nevezni? Bizony, minden napod szomorú. Minden egyes napnak megvan a maga nagy bánata és kicsinyes gondja. Tegnap egy szeretett lény egészségéért reszkettél, ma a magadéért aggódsz; holnap pénzzavarral bajlódol, holnapután valami rágalom, fröcsköl be, utána való nap egy jó barátodat éri szerencsétlenség. Egyszer az időjárás kellemetlenkedik, másszor valamit eltörsz vagy elveszítesz, azután valamilyen élvezet miatt berzenkedik a lelkiismereted vagy a hátgerinced, avagy a közügyek folyása ingerel. Nem is szólva a szívfájdalmakról! És így tovább. Egy felhő szertefoszlik, másik gyűlik helyébe. Száz nap közül alig egy akad, amelyik csupa öröm és napsütés. Pedig te még a csekély számú boldogok közé tartozol! Az emberek legtöbbjére állandó éjszaka borul.

A gondolkodó nem szívesen beszél boldogokról és boldogtalanokról. Ezen a világon, mely nyilvánvalóan csak egy másiknak az előszobája, nincs boldog ember.

Az igazi osztályozás ez: vannak világos tudatú emberek, és vannak homályos tudatúak.

Csökkenteni a homályos tudatúak számát és növelni a világos tudatúakét, ez a cél. Ezért hangoztatjuk: oktatást, tudást a népnek! Akit megtanítunk olvasni; abban tüzet gyújtunk; minden kibetűzött szótag egy-egy szikra.

Egyébiránt a fény nem jelent okvetlenül örömet. A fény néha szenvedést okoz; túlsága éget. A láng ellensége a szárnynak. A lángész csodája, hogy ég anélkül, hogy abbahagyná a repülést.

Ha majd tudás lesz a fejetekben és szeretet a szívetekben, szenvedni akkor is fogtok. A fény könnyek közt születik. A világos tudatúak sírnak, ha másért nem, a homályban élők miatt.



II
Az argó gyökerei

Az argó a homályban élők nyelve.

A gondolkozást a legkomorabb mélységig megrendíti, a társadalombölcseletet a leggyötrőbb elmélkedésre kényszeríti ez a rejtélyes, véresre korbácsolt és lázadó dialektus. Valósággal szembeötlik itt a kegyetlen fenyítés. Minden szótag mintha meg lenne bélyegezve. A köznyelv szavai mintha a hóhér tüzes vasától megperzselve, megráncosodva jelennének meg az argóban. Némelyik szinte még füstölög. Egyik-másik mondat olyan, mint az elítélt megbillogozott válla. A gondolat úgyszólván visszariad attól, hogy ezekben a bíróilag megbélyegzett szavakban fejeződjék ki. A metafora néha olyan vakmerő, hogy érezni rajta a nyakvas szorítását.

Egyébként, ennek ellenére, vagy épp ezért, ez a sajátságos tájszólás joggal igényel egy rekeszt abban a gyűjtőtartályban, amely a rozsdás garasnak és az aranypénznek válogatás nélkül helyet juttat. Az argónak, akár tetszik, akár nem, van mondattana, és van költőisége. Hiszen az argó maga is nyelv! És ha az egyes szavak rútsága Mandrin[76] harapós beszédmódjára vall, viszont bizonyos szóképeken megérzik, hogy Villon is ezt a nyelvet beszélte.

Ez a híres-szép verssor:

Mais où sont les neiges d'antan?

(De hol van a tavalyi hó?) argó-vers. Antan - a latin ante annum származéka - thunes-i[77] argó szó, azt jelentette: a múlt évben, és tágabb értelemben ezt: hajdanában. Harmincöt évvel ezelőtt, amikor az 1827-i nagy rabmenetet elindították, a Bicêtre-ben még lehetett olvasni ezt a fölírást, amelyet egy gályarabságra ítélt thunes-i zsivány-király szöggel karcolt a cellája falára: Les dabs d'antan trimaient siempre pour la pierre du Coësre. Ami annyit jelent francia köznyelven: A hajdani királyok mindig fölszentelték magukat. Ennek a királynak a gondolatában a felszentelés helye a fegyház volt.

A décarade szót, amely a megterhelt kocsi robogását fejezi ki, Villonnak tulajdonítják; a szó méltó is a költőhöz. Érzik rajta a sebes igyekvés, mesteri hangutánzással foglalja össze La Fontaine remek verssorának tartalmát: Hat izmos ló húzott egy szekeret.

Tisztán irodalmi szempontból kevés tárgy tanulmányozása érdekesebb és gyümölcsözőbb, mint az argóé. Külön nyelv ez a franciában. Kóros kinövés, beteges oltvány, amely az ősi gall törzsben gyökerező élősdi növényként burjánzott el, és sötét indával végigkúszik a nyelv oldalán, így látja az argót első pillantásra a közönséges szemlélet. Azok előtt azonban, akik úgy tanulmányozzák a nyelvet, ahogyan kell, vagyis ahogy a geológusok tanulmányozzák a földet, az argó réteglerakódásnak mutatkozik. Aszerint, hogy milyen mélyre ásunk, találunk az argóban a régi népies francia nyelv rétege alatt provence-i, spanyol, olasz elemeket; van benne a levanteiből, amely a földközi-tengeri kikötők tájszólása, van a németből s angolból, továbbá a latinból és három leány-nyelvéből: a franciából, az olaszból és a romandból, végül a baszkból és a keltából is. Mély és különös alakulat az argó. Valamennyi nyomorult közös, föld alatti építménye. Minden elátkozott faj rárakta a maga rétegét, minden szenvedés odahordta a maga kövét, minden szív növelte egy-egy kaviccsal. Gonosz, aljas vagy bőszült lelkek, akik leélték az életet, és eltűntek az öröklétbe, szinte teljes tömegükben ott vannak, s mintegy láthatók valamely szörnyűséges szóalakban.

Spanyol elemeket keresünk? A régi, gótikus argó csak úgy hemzseg tőlük. Íme: boffette, pofon, bofeton-ból ered; vantane (később vantarne), ablak, vantaná-ból; gat, macska gató-ból; acite, olaj, aceyte-ból. Vagy olasz hatást? Íme: spade, kard, spada; carvel, hajó, carrvella. Vagy angolt? Íme: bichot, püspök, bishop; raille, kém, rascal, rascalion (gazfickó); pilche, doboz, pilcher (tok). Vagy németet? Íme caleur, pincér, kellner; hers, úr, herzog. Vagy latint? Íme: frangir, széttörni, frangere; affurir, lopni, fur (lopás); cadène, lánc, catena. Van egy szó, amely valami titokzatos erővel és tekintéllyel a kontinens minden nyelvében fölbukkan, ez a szó a latin magnus (nagy): a skót ebből alkotta a maga mac-ját, amely törzsfőt jelent az ilyen nevekben, mint Mac-Farlan, Mac-Callummore,[78] az argó ezt meck-re, később meg-re torzította, "Isten" jelentéssel. Vagy baszkot? Íme: gahisto, ördög, gaiztoa (rossz); sorgabon (jó éjt), gabon (jó estét). Avagy keltát? Íme: balvin, zsebkendő, blavet (csorgó víz); ménesse, nő (rosszfajta), meneic (kövekkel teli); barant, patak, baranton (forrás); goffeur, lakatos, goff (kovács); guédouze, halál, guenne-du (fehér-fekete). Vagy végül történelmi vonatkozást keresünk? Az argó a tallért la maltaise-nek mondja, emlékezésül a máltai gályákon járatos pénznemre.

A felsorolt filológiai származékokon kívül az argónak még más, természetesebb gyökerei is vannak, amelyek úgyszólván egyenest az emberi elméből sarjadnak.

Először is vannak közvetlenül termett szavak. A nyelvek nagy titka, hogy festeni képesek olyan szavakkal, amelyek nem tudni, hogyan és miért öltöttek alakot. Ez minden nyelv ősi alapja, mondhatnánk: gránittalaja. Az argó telis-tele van effajta szavakkal. Közvetlen szavak ezek, nem tudni, hol, kinek az agyából pattantak ki, etimológia, analógia, családfa nélküli szavak, magányosak, barbárak, néha visszataszítók, de különös kifejező erejük van, és élnek. - Le bourreau (hóhér) helyett azt halljuk: le taul; la forèt (erdő) helyett le sabri; la peur (félelem) helyett taf; le laquais (lakáj) helyett le larbin; le generál, le préfet, le ministre helyett pharos; le diable (ördög) helyett le rabouin. Nincs különösebb az olyan szavaknál, amelyek álcázzák is, mutogatják is magukat. Olyan szó például, mint le rabouin, furcsa és borzalmas egyben, úgy hat, mint egy titán arcfintora.

Másodszor: a metafora. Az olyan nyelv, amely mindent ki akar mondani és mindent el akar titkolni, bővelkedik képes kifejezésekben. A metafora rejtvény, menedéke a tolvajnak, aki betörésre szövetkezik, a fogolynak, aki szökést tervez. Nincs képletesebb nyelvjárás az argónál. Dévisser le coco (kicsavarni a kókuszt) nyakat kitekerni - tortiller (csavarni) enni; ètre gerbé (kévébe kötve lenni) elítéltetni - un rat (patkány) kenyértolvaj - il lansquine - esik az eső; ez a régi, megkapó szókép némileg magán viseli az eredetét, amennyiben az eső hosszú, ferde vonalait a német landsknecht - zsoldoscsapatok sűrű, lefelé tartott dárdáihoz hasonlítja, és egyetlen szóba tömöríti a népies szólást: alabárdok potyognak az égből. Olykor, ahogyan az argó első korszaka a másodikba megy át, egyes szavak eredeti vadsága képes kifejezéssé enyhül. Az ördög ekkor már nem rabouin, hanem boulanger, pék, vagyis aki kemencébe veti a megsütni valót. Ez így szellemesebb, de kevesebb nagyság van benne; olyasmi, mint Racine Corneille után, mint Euripides[79] Aischylos után. Egyes argó mondatok, amelyek mindkét korszakhoz tartoznak, és a metaforás jelleg mellett a barbár jelleget is megőrizték, fantazmagóriának hatnak. Mint például: - Les sorgueurs vont sollicer des, gails à la lune (a csavargók éjjel lovat csórni készülnek). - Kísértetjárásra emlékeztet az ilyesmi. Az ember nem tudja, mi az, amit lát.

Harmadszor: a kisegítő módszer. Az argó a rendes beszédnyelvből él. Kénye-kedve szerint használja fel, találomra merít belőle, gyakran beéri azzal, hogy ha kell, nagyjából, durván kiforgatja. Néha az ekként eltorzított szavakat tiszta argóval keverve festői szólásokat hoz létre, amelyekben a két korábbi elem, a közvetlen szóalkotás és a képes beszéd vegyüléke érződik: Le cab jaspine, je marronne que la roulotte de Pantin trime dans le sabri; a kutya ugat, az a gyanúm, hogy a párizsi gyorskocsi megy az erdőben. - Le dab est sinve, la dabuge est merloussière, la fée est bative; a férj ostoba, az asszony ravasz, a lányuk csinos. - A leggyakoribb és legegyszerűbb fogás a hallgató megtévesztésére, hogy az argó a köznyelv egyes szavait valamilyen rút farokkal, "aille", "orgue", "iergue" vagy "uche"-féle végződéssel toldja meg, ilyenformán: Vousiergue trouvaille bonorgue ce gigot-muche? (Trouvez-vous ce gigot bon?, ami annyit jelent: ízlik magának ez az ürü-comb?) Cartouche ezzel a mondattal kérdezte meg a börtönőrét, megelégszik-e azzal az összeggel, amit megszöktetése fejében kínált neki. - A mar végződés újabb keletű.

Az argó, a romlottság nyelve lévén, maga is hamar romlik. Amellett, mivel mindig rejtőzködni igyekszik, mihelyt úgy érzi, hogy megértik, átalakul. Ellentétben más természettel, itt a napfény megöli azt, amire rásüt. Ezért van az, hogy az argó folyvást bomlik, és újra összeáll; ebben a homályos és gyors munkájában soha sincs megállás. Tíz év alatt nagyobb utat tesz meg, mint a köznyelv tíz évszázad alatt. Így lesz a larton-ból (kenyér) lartif; a gail-ból (ló) gaye; a fertanche-ból (szalma) fertille; a momignard-ból (fiúcska) momacque; a fiques-ből (ócska ruha) frusques; a chique-ből (templom) l'égrugeoir; a colabre-ból (nyak) colas. Az ördög neve előbb gahisto, aztán raboulanger; a pap előbb ratichon, aztán sanglier (vadkan); a tőr előbb vingtdeu (huszonkettő), aztán surin (bicska), aztán lingre (a kés gyártásáról híres Langres városnévből); a rendőr előbb raille, aztán roussin, aztán marchand des lacets (zsinórkereskedő), aztán coqueur, aztán cogne; a hóhér előbb taule, aztán Charlot, aztán l'atigeur, aztán becquillard. A tizenhetedik században azt, hogy "verekedni", úgy mondták: egymást tubákkal kínálni; a tizenkilencedikben úgy mondják: egymás torkába bagót tömni. Két véglet között vagy húsz különféle szólásmód vándorolt. Cartouche tolvajnyelvéről Lacenaire azt hitte volna, hogy héberül beszél. Az argó szavai mindig, állandóan szökésben vannak, akárcsak azok, akik beszélik.

Időnként azonban, éppen e folytonos mozgás következtében, előtűnik a régi argó, és megint újjá válik. Vannak egyes székhelyei, ahol változatlan marad. A Temple például megőrizte a tizenhetedik századi argót; a Bicêtre, amikor még börtön volt, Thunes argója mellett tartott ki. Régi thunes-iek beszédében hallani lehetett az anche végződést. Boistu (iszol?) helyett azt mondták: boyanches-tu? Il croit (azt hiszi) helyett: il croyanche. Általában azonban a folytonos változás a szabály.

Ha a filozófus egy pillanatra megfigyelés céljából rögzíti ezt a folytonos párolgásban levő nyelvet, fájdalmas, de hasznos elmélkedésekre jut. Semmilyen búvárkodás nem gazdagabb a hatékony és termékeny tanulságokban. Nincs az argónak egyetlen metaforája, egyetlen etimológiai vonatkozása, amely ne tartalmazna valamilyen tudnivalót. Az argóban beszélők közt battre (verni) annyi, mint feindre (színlelni); on bat une maladie, vagyis ők verik a betegséget; erejük a ravaszság.

Számukra az ember fogalma elválaszthatatlan az éjszaka fogalmától. Az éjt la nuit helyett la sorgue-nak, az embert l'homme helyett Vorgue-nak mondják. Az ember tehát szerintük az éjszaka származéka.

Megszokták, hogy a társadalmat számukra életveszélyes légkörnek tekintsék, valamilyen végzetes erőnek, ezért beszélnek a szabadságukról úgy, mintha az egészségükről volna szó. A fogoly szerintük beteg; az elítélt halott.

A négy fal közé, mintegy kriptába zárt fogolynak a legiszonyúbb az, hogy jéghideg szüzességre (chasteté) van kárhoztatva; erre gondol, amikor a sötétzárkát castus-nak nevezi. Ezen a szomorú helyen mindig a legvidámabb arculatával jelenik meg a foglyok előtt a börtönön kívüli élet. A fogoly lábát megvasalják; azt hiszitek, arra gondol, hogy a lábak járásra valók? Nem, arra gondol, hogy a lábakkal táncolni lehet. Épp ezért, ha elfűrészeli bilincsét, első gondolata, hogy most már majd táncolhat, és a fűrészét bastringue-nek nevezi, ami táncos kocsmát jelent. - A név, az centre, vagyis központ - mély értelmű hasonlat... - A gonosztevőnek két feje van; az egyikkel kiterveli a gaztetteit, s ezt viseli a nyakán, amíg él, a másikat már csak a halála napján; azt a fejet, amely a bűnt sugallja neki, sorbonne-nak (egyetem), a másikat, amellyel lakol érte, troche-nak (csonk) nevezi. - Amikor az embernek már csak rongyok vannak a testén, és csak vétkek a szívében, amikor elérkezik a testi-lelki lezüllésnek arra a fokára, amelyet a gueux szó kettős értelme (koldus és csirkefogó) fejezi ki, akkor ott tart, hogy bűnözővé váljék; ekkor olyan, mint egy jól kifent kés; két éle van, a lerongyoltsága és a gonoszsága; ezért az argó nem használja a gueux szót, hanem ahelyett réguisé-t mond. - Mi a fegyház? Az elítélés tüzes katlana, vagyis a pokol; ezért nevezi a fegyenc saját magát fagot-nak, vagyis rőzsének. - Végül pedig mi a gonosztevők egymást közt használt neve a börtönben? Le collège (kollégium). Egy egész büntetőrendszert lehetne alapítani, kialakítani ebből az egy szóból.

A tolvajnak is megvan a maga ágyútölteléke, meglopható anyaga, én, te, ő, aki éppen akad: le pantre. (Pan, vagyis mindenki.)

Akarjátok tudni, honnét ered a fegyházak dalainak legtöbbje, azok a nóták, amelyeket a különleges rabszótár lirlonfa néven ismer? Elmondjuk: Párizsban, a Châtelet alatt volt egy nagy, hosszú pince. Ez a pince nyolc láb mélységben nyúlt el a Szajna szintje alatt. Nem voltak ablakai, még szelelőlyukai sem, egyetlen nyílása az ajtó volt; az emberek bejuthattak az ajtón, a levegő nem. Ennek a pincének kő bolthajtásos volt a teteje, padlója pedig tízhüvelyknyi sár. Valamikor ki volt kövezve; de a kőlapokat kimarta és tönkretette a szivárgó víz. Nyolc láb magasan a talajtól vastag gerenda húzódott a pince egyik végétől a másikig; a gerendákról egymástól szabályos távolságban három láb hosszú vasláncok lógtak, mindegyik lánc végén nyakszorító vas. Ebbe a pincébe dugták a gályarabságra ítélteket Toulonba szállításuk napjáig. Belökték őket a gerenda alá, ahol mindegyikükre várt a homályban himbálózó vas nyakörv. A lánc, ez a lelógó kar, és a nyakvas, ez a nyitott marok, nyakon ragadta a nyomorultat. Az őrök megvasalták, aztán otthagyták. Minthogy a lánc túlságosan rövid volt, a rab nem fekhetett le. Állnia kellett a pincében, az éjszakában, a gerenda alatt, majdnem felakasztva, csak rettentő erőfeszítéssel érhette el a kenyeret vagy a vizeskancsót, feje fölött a kőboltozat, lába térdig sárban, ürüléke végigfolyt a combján, csípője, térde majd megszakadt, pihenésül két kézzel kapaszkodott a láncba, csak állva alhatott, és minden percben fölébredt a nyakvas fojtogató szorításától; de voltak, akik nem ébredtek föl. Hogy ehessenek, sarkukkal kellett lábszáruk mentén feltolni a kenyeret, amit odadobtak nekik a sárba. Meddig maradtak így? Egy hónapig, két hónapig, néha hat hónapig; volt egy, akit egy teljes esztendeig ott tartottak. Ez volt a gályarabság előszobája. Ha valaki egy nyulat elorzott a király vadászterületéről, ide került. Mit csináltak a foglyok ebben a pokoli sírboltban? Amit egy sírboltban cselekedni lehet: haldokoltak, és amit a pokolban is meg lehet tenni: énekeltek. Mert ha már nincs semmi remény, megmarad a dal. A máltai vizeken, amikor egy gálya közeledett, a partról hamarább meghallották a rabok énekét, mint az evezőcsapásokat. Survincent, a szegény vadorzó, aki túlélte a Châtelet-pincebörtön gyötrelmeit, azt mondta: A rímek tartották bennem a lelket. Kárba veszett költészet! Mire jó a rím? Ebben a pincében született majdnem valamennyi argó-szövegű ének. A párizsi Nagy-Châtelet pincebörtönéből terjedt el a Montgomery gálya bánatos refrénje: Timaloumisaine, timoulamison. A legtöbb ilyen dal gyászosan szomorú, de akad néhány vidám is; egy gyöngédet is ismerünk:

A nyilas istenkének
Imitten a színpada.

Csinálhattok az emberrel akármit, sohasem irtjátok ki szívéből örök részét, a szerelmet.

A sötét cselekedetek e világában az emberek megőrzik a titkot. A titok valamennyiük ügye. Ezeknek a nyomorultaknak a titok az összetartás közös alapja. Megszegni a titkot, az argó energikus nyelve ezt így fejezi ki: lenyelni a falatot. Mintha az áruló valamennyiük közös testéből eltulajdonítana valamit, és mindegyikük közös húsával táplálkoznék.

Miképpen fejezzük ki azt, hogy pofont kapni? A köznapi metafora franciául: harminchat gyertyát látni. Az argó itt közbelép, és összekapcsolja a köznyelvi chandelle (gyertya) szót a tolvajnyelvi camoufle (égő fény, gyertya) szóval. Innen keletkezett aztán a pofon (soufflet) tréfás rokon szava, a camouflet. Ilyen módon, a kiszámíthatatlan pályájú metafora segítségével alulról fölfelé hatolva, az argó a föld alatti üregből eljut az Akadémiáig. Poulailler mondása: J'allume ma camoufle (meggyújtom a gyertyámat, hogy a füstjét valakinek az arcába fújjam), Voltaire ezt írta: Angliviel de la Baumelle[80] mérite cent camouflets (megérdemel száz gyertyát, azaz pofont).

Aki az argóban turkál, lépten-nyomon fölfedez valamit. Ennek a különös nyelvhasználatnak mélyreható tanulmányozása elvezet ahhoz a titokzatos határvonalhoz, amely a szabályos társadalmat elválasztja a kiátkozottak társadalmától.

Az argó a fegyenccé vált ige.

Megdöbbentő, hogy az emberi gondolatot ennyire leszoríthatja, megbilincselheti és ennek a szakadéknak valamilyen szirtfokaihoz kötözheti a végzet sötét zsarnoksága.

Ó, a nyomorultak szegény gondolatvilága!

És vajon senki sem fog segítségére sietni az emberi léleknek ebben a homályban? Az-e a sorsa, hogy örökké várja a szabadító szellemet, a pegazusok és hippogriffek nagy lovasát, a hajnalszínű bajnokot, aki két szárny között ereszkedik le az ég azúrjából, a jövő sugárzó lovagját? Hiába fogja segítségül hívni az eszmény fényének lándzsáját? Arra van ítélve, hogy a barlang sötétjében hallja félelmetesen közeledni a Gonoszt, és lássa, amint a borzalmas víz alatt egyre közelebb ér hozzá ez a sárkányfejű rém, ez a tajtékzó száj, a karmok, a felfúvódások, a gyűrűzések kígyózó hullámzása? Ott kell maradnia a remény egyetlen fénysugara nélkül, reszketve, kezét tördelve, kiszolgáltatva a közeledő szörnyetegnek, mely már-már eléri, örökre odaláncolva az éjszaka sziklájához, szomorú, fehér, meztelen Andromédaként[81] az árnyékok világában!



III
Nevető argó, síró argó

Amint látjuk, az egész argót, a négyszáz év előttit csakúgy, mint a mait, áthatja az a komor jelképesség, amely minden szónak hol fájdalmas, hol fenyegető színezetet ad. Fölidézik a szavak a Cour des Miracles csavargóinak vad elkeseredését, akik maguk rajzolta kártyalapokkal kártyáztak; ezek közül fönn is maradt egynéhány. A treff nyolcas ábrája például magas fa volt, nyolc nagy lóherelevéllel, afféle fantasztikus erdőszimbólum. A fa tövében, lobogó tűz mellett három nyúl nyárson forgatott egy vadászt, hátul pedig egy másik tűz fölött, párolgó üstből egy kutya feje látszott ki. Semmi sem lehet gyászosabb, mint ezek a kártyalapra pingált megtorlások abban a korban, amikor máglyán égették el a csempészeket, s a pénzhamisítókat katlanban főzték meg elevenen. A gondolat különféle formái az argó birodalmában, még a dal, a csúfolódás és fenyegetés is, mind ezt a tehetetlenséget és lesújtottságot éreztették. A dalok mind - néhánynak a dallama is megvan a gyűjteményekben - alázatosak és könnyeztetően siránkozók voltak. A zsivány mindig szegény: szegény zsivány, menekülő nyúl, elsurranó egér, tovaröppenő madár. Alig követelőzik, csak sóhajtoz.

Egy ilyen kesergés ránk maradt, a mai nyelven így hangzana: Föl nem foghatom, hogy Isten, az emberek atyja, hogyan gyötörheti gyermekeit, és hogyan hallgathatja jajgatásukat anélkül, hogy maga is gyötrődne. A nyomorult ember, amikor ráér gondolkozni, meghunyászkodik a törvény előtt, és tönkresilányul a társadalom előtt; hason csúszva esdekel irgalomért; érezni, hogy bűnösnek tudja magát.

A tizennyolcadik század közepe táján változás következett be. A börtönben született dalok, a tolvajnóták, hogy úgy mondjuk, szemtelenül kedélyes hangot ütöttek meg. A panaszos jajaj-t a hetyke csuhaj váltotta fel. Ebben az időben a gályák, a börtönök, a fegyházak majdnem minden dalában ördögi, rejtelmes vidámság szólalt meg. Akkor született ez a rikító, ugrándozó rigmus, amely olyan, mintha foszforeszkálna, mintha furulyázó lidérc szórná szét a rengetegben:

Mirlababi, surlababo,
Mirliton ribon ribette,
Surlababi, mirlababo,
Mirliton ribon ribo.

Ezt énekelték, amikor pincében vagy az erdő sűrűjében meggyilkoltak egy embert.

Sokatmondó tünet. A tizennyolcadik században ez a komor népség lerázza ősi mélabúját. Tud már nevetni. Gúnyolja a nagyurakat, gúnyolja az öreg Istent. XV. Lajos alatt a tolvajok "Pantin őrgrófjának" nevezik Franciaország királyát. Már majdnem vidámak. Valami derű árad ezekből a nyomorultakból, mintha már nem nyomná őket a lelkiismeret. Már nemcsak a cselekvés kétségbeesett merészsége él a sötétség e siralmas vad törzseiben, ébredez bennük az elme gondtalan merészsége is. Ez annak a jele, hogy hovatovább megszabadulnak bűnösségük tudatától, s homályosan úgy érzik, hogy még a gondolkodók és bölcselők közt is találhatnak valamilyen önkéntelen támaszra. Jele annak, hogy a rablás és fosztogatás kezd a doktrínákba és szofizmákba is beszivárogni, miáltal veszít egy keveset a rútságából, s amit veszít, átadja a szofizmáknak és doktrínáknak. Annak a jele végül, hogy ha valami közbe nem jön, óriási kitörés van közeledőben.

Álljunk meg egy pillanatra. Kit vádolunk itt? A tizennyolcadik századot? Ennek a századnak a filozófiáját? Bizonyára nem. A tizennyolcadik század egészséges, jó munkát végzett. Négy szent légió vonult fel: az enciklopédisták, élükön Diderot, a fiziokraták, élükön Turgot,[82] a filozófusok, élükön Voltaire, az utópisták, élükön Rousseau. Nekik köszönhető az emberiség óriási haladása a világosság felé. Az emberi nem e négy előőrscsapata a haladás négy sarkpontja felé tartott: Diderot a szép, Turgot a hasznos, Voltaire az igaz, Rousseau a jogos felé. De a bölcsek mellett és alatt ott voltak a szofisták, velük mérges burjánzás vegyült az üdvös tenyészetbe, bürök verte fel a szűz erdő talaját. Mialatt az igazságügyi palota főlépcsőjén hóhér égette el a század nagy, fölszabadító könyveit, ma már elfelejtett írók királyi jóváhagyással sorra kinyomtathatták lélekrontó fércműveiket, amelyeket mohón bújtak a nyomorgók. E kiadványok közül néhányat, amelyeket, furcsa módon, egy herceg pártfogolt, meg lehet találni a Titkos Könyvtár-ban. Ezek a mélyreható, de tudomásul nem vett tények a felszínen nem mutatkoztak meg. Néha valamely tény homályossága hordja magában a veszélyt. Homályos, mert a föld alatt megy végbe. Az összes akkori írók közül talán Restif de la Bretonne[83] ásta a tömegekben a legdögletesebb aknát.

Ez az egész Európára kiterjedő aknamunka sehol sem okozott annyi kárt, mint Németországban. Itt egy bizonyos korszakon át, amelynek lényegét Schiller foglalta össze híres drámájában, a Haramiákban, a rablás és fosztogatás, a munka és a tulajdon elleni tiltakozás igényével ütötte fel a fejét. Kisajátított néhány kezdetleges, körmönfont, hamis, látszatra igaz, a valóságban képtelen eszmét, beleburkolózott ezekbe az eszmékbe, mintegy eltűnt bennük, elvont nevet vett föl, elméletnek adta ki magát, így jutott be a robotoló, szenvedő és tisztességes emberek vérkeringésébe, anélkül hogy akár az esztelen vegyészek, akik a mérget keverték, akár a tömegek, amelyek bevették, tudták volna, mit cselekszenek. Ha ilyesmi történik, az mindig súlyos következményekkel jár. A szenvedés haragot szül. És míg a vagyonos osztályok elvakulnak, vagy aluszékonyan szemet hunynak, a nyomorgó osztályok gyűlölete meggyújtja fáklyáját valamely elvonultan ábrándozó, bosszús vagy hibbant elmén, és vizsgálat alá veti a társadalmat. Rettenetes, ha a gyűlölet a vizsgálóbíró.

Innét erednek, vészes idők akaratából, azok a szörnyű megrázkódtatások, a hajdan jacquerie-nak nevezett parasztlázadások, amelyekhez képest minden tisztán politikai küzdelem gyerekjáték, s amelyekben már nem az elnyomott harcol az elnyomó ellen, hanem az ínség lázad fel a jómód ellen. Ilyenkor minden összeomlik.

A parasztlázadások a nép földrengései.

Ennek a veszedelemnek, amely a tizennyolcadik század vége felé alighanem az egész Európát fenyegette, útját szegte a derekasság hatalmas cselekedete, a francia forradalom.

A francia forradalom, mely nem más, mint a karddal felfegyverzett eszmény, talpra állt, egyetlen erélyes mozdulattal bezárta a gonosz kapuját, és ajtót tárt a jó előtt.

Tisztázta a kérdést, kihirdette az igazságot, elűzte a ragályt, fertőtlenítette a századot, trónra emelte a népet.

Azt lehet mondani, másodszor megteremtette az embert, amikor új lelket lehelt belé: a jogot.

Művének örököse és haszonélvezője a tizenkilencedik század, és az a társadalmi katasztrófa, amelyről az imént beszéltünk, ma lehetetlen. Vak, aki vádaskodik rá! Ostoba, aki retteg tőle! A forradalom védőoltás a parasztlázadás ellen.

Hála a forradalomnak, a társadalmi viszonyok megváltoztak. A hűbériség és a monarchia betegsége már nincs a vérünkben. Szervezetünket nem mételyezi a középkor. Nem élünk már olyan időket, amikor borzalmas belső forrongások törtek föl, amikor a föld alatt homályos zajok tompa dübörgése hallatszott, amikor a civilizáció felszínén valamilyen vakondtúrások jelentkeztek, a talaj megrepedezett, a barlangok mélye kitárult, és egyszerre szörnyeteg fejek bukkantak elő a földből.

A forradalmi érzék erkölcsi érzék. A jogérzet kifejlődése kifejleszti a kötelességérzetet. Mindenkire érvényes törvény a szabadság, amely Robespierre nagyszerű meghatározása szerint ott végződik, ahol mások szabadsága kezdődik. 1789 óta a nép teljessége felolvad a megnemesült egyénben; nincs olyan szegény, akiből, ha van joga, ne sugározna valami, az éhező is érzi magában Franciaország tisztességét; a polgár méltósága az ő belső fegyverzete; a szabad ember lelkiismeretes, tudja, hogy szavazatával kormányoz. Innen a megvesztegethetetlenség; innen az egészségtelen mohóság kudarca; innen a hősiesen lehunyt szem a kísértések előtt. A forradalom ereje oly tisztító hatású, hogy a felszabadulás napjain, július 14-én, augusztus 10-én, már nincs csőcselék. A lelkesült és egyre növekvő tömegek első kiáltása: Halál a tolvajokra! A haladás becsületes; a tiszta eszmény nem tűr zsebmetszőket. Kik kísérték 1848-ban a Tuileriák kincseit szállító szekereket? A Saint-Antoine külváros rongyszedői. A rongy állt őrt a kincstár mellett. Az erény beragyogta az ágrólszakadtakat. A szekereken alig bezárt, részint félig nyitott ládákban száz meg száz tündöklő drágaság közt ott volt Franciaország gyémántokkal kirakott régi koronája, csúcsán a királyság karbunkulusa, a Regent-gyémánt, amely megért harmincmilliót. Mezítlábasok őrizték ezt a koronát.

Nincs hát többé parasztlázadás. Sajnálom, de fölsültek a fondorkodók. Ócska rémképük hatását vesztette, a politikában többé nem alkalmazható. A vörös kísértet fő rugója eltörött. Mindenki tudja. A madárijesztő már nem ijeszt senkit. A madarak komáznak a kócbábuval, ganéjt pöttyentenek rá, a polgárok nagy mulatságára.



IV
Két kötelesség: őrködni és reménykedni

Ha így áll a dolog, vajon megszűnt-e minden társadalmi veszély? Korántsem. Parasztlázadás nem fenyeget. A társadalom nyugodt lehet, a vér nem fog a fejébe tódulni; de vigyázzon, hogyan vesz lélegzetet. Gutaütéstől már nem kell tartania, de itt van a tüdővész. A társadalmi tüdővésznek nyomor a neve.

A lassú sorvadás ugyanúgy öl, mint a hirtelen halál.

Nem győzzük elégszer ismételni: mindenekelőtt a kitagadott, szenvedő tömegekkel kell törődni, segíteni kell rajtuk, levegőhöz, világossághoz juttatni, szeretni, a nevelés minden áldásában részesíteni kell őket, szélesre tágítani látókörüket, mindig a serénységre, sohasem a restségre adni nekik példát, az egyetemes cél tudatának növelésével csökkenteni az egyéni teher súlyát, határt szabni a szegénységnek a gazdagodás korlátozása nélkül, tág teret nyitni a közéleti tevékenységnek és a nép tettvágyának, Briareusként[84] száz kart nyújtani támogatásul a csüggedőknek, a gyöngéknek, az összesség erejét arra fordítani, hogy műhelyek nyíljanak minden munkáskéz, iskolák minden képesség, laboratóriumok minden kutató elme számára, emelni a béreket, enyhíteni a fáradalmakat, egyensúlyba hozni a tartozást a követeléssel, arányosítani az élvezetet az erőfeszítéssel és a kielégítést az igénnyel, egyszóval úgy működtetni a társadalom gépezetét, hogy több tudás jusson a tudatlanoknak és több jólét a szenvedőknek - a részvevő lelkek ne feledjék, hogy ez a legelső felebaráti kötelesség, az önző szívek pedig vegyék tudomásul, hogy ez a legelső politikai szükséglet.

És mondjuk ki, mindez még csak kezdet. A kérdés veleje ez: a munka nem lehet törvény, hanem jog is egyszersmind.

Ebbe most ne mélyedjünk el, nincs itt a helye.

Ha a természetnek gondviselés a neve, a társadalom jelentse a gondoskodást.

Az értelmi és erkölcsi fejlődés ugyanolyan elengedhetetlen, mint az anyagi jólét emelkedése. A tudás útravaló; a gondolkodás elsőrendű szükséglet, az igazság éppúgy táplálék, mint a kenyérgabona. Az ész, ha tudomány és bölcsesség híján koplal, elsatnyul. Az éhező elméket sajnáljuk ugyanúgy, mint az üres gyomrokat. Ha van valami, ami az éhen haló testnél szívszaggatóbb, akkor a világosság hiánya miatt haldokló lélek az.

Az egész haladás a megoldás felé törekszik. Eljön a nap, amikor bámulni fog a világ. Ahogy az emberiség fölfelé halad, az alsó rétegek természetszerűen ki fognak emelkedni a szűkölködés zónájából. Ahogy a színvonal emelkedik, magától meg fog szűnni a nyomor.

Nem lesz igazuk azoknak, akik kételkednek ebben az áldásos megoldásban.

Igaz, a múlt még ma is nagyon erős. Sőt újból erőre kap. A hulla megifjodása megdöbbentő. Íme, jár és közeleg. Győztes hódítóként lép fel a halott. Fölvonul légióival, a babonákkal, kardjával, a zsarnoksággal, zászlajával, a tudatlansággal; egy idő óta vagy száz csatát nyert. Jön, fenyeget kacag; itt áll kapuink előtt. De ne essünk kétségbe. Adjunk túl a mezőn, ahol Hannibál táboroz.

Mitől félhetnénk mi, akiknek van hitünk?

Az eszmék éppúgy nem folynak visszafelé, mint a folyamok.

Akik pedig nem akarnak tudni a jövőről, gondolkodjanak. Ha tagadják a haladást, nem a jövőt ítélik el, hanem önmagukat. Gyászos betegség áldozatai lesznek; magukba oltják a múltat. A Holnapot visszautasítani csak egy módon lehet, azzal, hogy meghalunk.

Márpedig mi nem akarjuk a halált; a test halálát minél később, a lélekét soha.

Igen, megleljük a rejtély nyitját, meg fog szólalni a szfinx, a problémát majd megoldják. Igen, a nép, amelyet a tizennyolcadik század kigubóztatott, a tizenkilencedikben hatalomra jut. Ostoba, aki ebben kételkedik! Már bimbózik a jövő, közeli tünet az egyetemes jólét kivirágzása. Isteni végzet rendelése ez.

Óriási együttes áramlatok kormányozzák az emberi dolgokat, és kellő időben logikus állapotba, vagyis egyensúlyozott, más szóval méltányos helyzetbe lendítik. Ég és föld egyesült ereje támad az emberiségből, és uralkodik fölötte. Csodatevő erő ez; a bámulatos megoldások éppúgy nem esnek nehezére, mint a különös elkalandozások. Minthogy segíti az embertől származó tudomány és a történés, amely máshonnan ered, nem fél a problémák belső ellentmondásaitól, amelyekben a közönséges szem lehetetlenséget lát. Ugyanígy képes megoldásokat fakasztani az eszmék egyeztetéséből, mint a tények egyeztetéséből tanulságokat levonni; és mindent elvárhatunk a haladásnak e rejtelmes erejétől, amely egy napon egy sírbolt fenekén összetalálkoztatja a Keletet és a Nyugatot, és lehetővé teszi, hogy a nagy piramis belsejében Napóleon beszélgetést folytasson az imámokkal.

Egyelőre nincs megállás, nincs ingadozás, nincs szünet az elmék nagyszerű előnyomulásában. A társadalombölcselet lényegében a béke tudománya. Célja és elérendő eredménye, hogy az ellentétek tanulmányozása útján elenyésztesse a haragos indulatokat. Vizsgál, kutat, elemez; azután újra összerakja az elemeket. Eljárása az egyszerűsítés, amikor mindenből eltávolítja a gyűlöletet.

Nemegyszer láttuk, hogy egy társadalmat elsodort az emberekre zúduló vihar; a történelem során egymást érték a népek és birodalmak hajótörései; erkölcsöket, törvényeket, vallásokat, mindent elsöpör egy nap az ismeretlen erő, az orkán. India, Chaldea, Perzsia, Asszíria, Egyiptom civilizációi sorra eltűntek. Miért? Nem tudjuk. Mi idézte elő ezeket az összeomlásokat? Nem tudjuk. Megmenekülhettek volna ezek a társadalmak? Saját hibájukból pusztultak el? Valamilyen végzetes bűnben való megrögzöttségük okozta vesztüket? Mennyi része volt az öngyilkos szándéknak egy nemzet, egy faj ily borzalmas halálában? Csupa olyan kérdés, amire nincs felelet. Homály fedi a halálra ítélt civilizációkat. Léket kaptak, tehát elsüllyedtek, egyebet nem mondhatunk; és iszonyodva látjuk, hogyan merültek el a múlt tengerében, a századok hullámhegyei mögött Babilon, Ninive, Tarsus, Théba, Róma, ezek az óriás hajók, a rettenetes szélrohamtól, amely a sötétség torkából eredt. De ha ott sötétség van, itt világosság honol. Az ókori civilizáció betegségeit nem ismerjük, de a miénk fogyatékosságaival tisztában vagyunk. Jogunk van hozzá, hogy civilizációnkat minden oldalról megvilágítsuk; gyönyörködünk szépségeiben, és pőrére vetkőztetjük eltorzulásait. Ahol baj van, megvizsgáljuk; s ha megállapítottuk a betegséget, az okok kutatása rávezet a gyógyítás módjára. Húsz évszázad műve, szörnyalkotása és remeklése egyben a mi civilizációnk; megmentése megéri a fáradságot. Meg is fogják menteni. Sokat jelent, ha könnyítenek állapotán; még többet, ha megvilágítják. A modern társadalombölcselet minden erőfeszítését erre a célra kell irányítani. A gondolkodónak ma elsőrendű kötelessége, hogy állandóan figyelje a civilizáció szívverését.

Ismételjük, ez az orvosi figyelés bátorító hatású; és e bátorítás fontosságának hangoztatásával fejezzük be ezt a néhány lapot, egy fájdalmas dráma komor felvonásközét. A társadalmi halandóság alatt érezni lehet az emberi életerő elpusztíthatatlanságát. Attól, hogy itt-ott nyílt sebek vannak, kénköves tűzhányó kráterek, attól, hogy egy-egy vulkán kitör és gennyet okád, a földgömb még nem pusztul el. A nép betegségei nem ölik meg az embert.

És mégis, aki figyelemmel kíséri a társadalom kóros elváltozásait, néha aggódva csóválja a fejét. A legerősebbeket, a leggyengébbeket, a leglogikusabbakat is megszállja időnként a csüggedés.

El fog-e érkezni az áhított jövő? Úgy tetszik, ennyi félelmetes árnyék láttára jogosult a kérdés. A kép komor: egyfelől az önzők, másfelől a nyomorgók. Az önzőknél megannyi elfogultság, a gazdag nevelés sötét foltjai, a mámor növelte étvágy, a jólét siketítő bódulata, a szenvedéstől való félelem, mely egyesekben a szenvedőktől való irtózásig fajul, könyörtelen önteltség, lelketlen fölfuvalkodottság; a nyomorultaknál irigy sóvárgás, gyűlölködés mások élvezetének láttán, a jóllakni vágyó emberállat mélyről feltörő indulatai, a szívekben ködlő szomorúság, végzetes hiányérzet, sötét tudatlanság.

Irányítsuk-e tovább is tekintetünket az égre? A fénypont, amely ott fönt halványan látszik, azok közül való-e, amelyek kihunytak? Rettenetes így látni az eszményt, szinte elveszve az űrben, a kicsiny, magányos, alig észrevehető fénypontot, amely csillog ugyan, de nagy, fekete szörnyetegek, sötét fenyegetések gyűlnek körülötte; pedig hát nincs nagyobb veszedelemben, mint egy csillag a felhők torkában.



NYOLCADIK KÖNYV
Elragadtatás és csüggedés

I
Teljes világosság

Az olvasó nyilván megértette, hogy Éponine, miután a rácson keresztül felismerte, hogy ki lakik a Plumet utcában, ahová Magnon küldte, először is eltávolította az utcából a zsiványokat, azután odavezette Mariust, aki több napot elragadtatásban töltött a rács előtt; és mert magával ragadta az az erő, amely a vasat a mágneshez, a szerelmest a szeretett lény házának köveihez vonzza, végül is belépett Cosette kertjébe, mint Rómeó Júlia kertjébe. Még könnyebb is volt a dolga, mint Rómeónak; Rómeó kénytelen volt megmászni a falat, Mariusnak csak a rozzant vasrács egyik rúdját kellett kifeszíteni rozsdás eresztékéből, amelyben úgy mozgott, mint az öregember foga. Marius karcsú volt, könnyen átbújt.

Az utcában nem járt soha senki; mivel Marius csak éjnek idején hatolt be a kertbe, nem kellett attól tartania, hogy meglátják.

Attól az áldott és megszentelt órától fogva, amelyben egy csók eljegyezte egymással a két lelket, Marius minden este eljött. Ha életének ezen a fordulóján Cosette egy lelkiismeretlen és léha férfi szerelmébe botlott volna, menthetetlenül elbukik, mert vannak adakozó természetek, akik kiszolgáltatják magukat, és Cosette ilyen volt. Az asszonyi nagylelkűség egyik jegye az, hogy enged. Azon a magaslaton, ahol mindent betölt, a szerelem a szeméremnek valami isteni vakságával párosul. De mennyi veszedelemben forogtok, ti nemes lelkek! Gyakran megtörténik, hogy a szíveteket ajánljátok föl, és mi a testet ragadjuk el. A szív az a tiétek marad, és megremegtek, mikor belenéztek. A szerelem nem ismer középutat; vagy üdvözít, vagy bukásba taszít. Az emberi sors teljessége ez a dilemma. Nincs más végzet, amely oly kérlelhetetlenül állítaná az embert a bukás vagy üdvözülés válaszútja elé, mint a szerelem. A szerelem maga az élet, ha nem a halál. Bölcső, de koporsó is. Az emberi szívben ugyanaz az érzés mondja ki az igent és a nemet. Isten minden alkotása között az ember szíve árasztja a legtöbb fényt és, ó, jaj, a legtöbb sötétséget is.

Isten akarata volt, hogy az a szerelem, amellyel Cosette találkozott, üdvözítő szerelem legyen.

Amíg ennek az 1832-es évnek május hónapja tartott, a szegény elvadult kert minden éjszaka két tisztaságból és ártatlanságból alkotott lényt rejtegetett napról napra sűrűbb és illatosabb bozótjában, két túláradóan boldog teremtést, aki inkább angyal volt, mint ember, tiszta, becsületes, mámoros, sugárzó, aki egymás számára tündökölt a sötétségben. Cosette úgy látta, hogy Marius fejét korona ékesíti, Marius szemében Cosette-et dicsfény övezte. Nézték és érintették egymást, megfogták egymás kezét, egymáshoz simultak; de volt egy határ, amelyet nem léptek át. Nem mintha tiszteletben tartották volna; egyszerűen nem ismerték. Marius érezte, hogy Cosette tisztasága a sorompó, Cosette pedig érezte, hogy bízvást támaszkodhat Marius becsületére. Az első csók volt az utolsó is. Marius azóta nem merészkedett tovább, mint hogy ajkával érintse Cosette kezét, vállkendőjét vagy hajának egy fürtjét. Cosette illat volt számára, nem asszony. Magába szívta. A leány nem tiltott semmit, az ifjú nem kívánt semmit. Cosette boldog volt, Marius elégedett. Abban az elbűvölő állapotban éltek, amelyet két lélek kölcsönös elkáprázásának nevezhetnénk. Két szüzesség kimondhatatlan első ölelkezése volt ez az eszmény világában. Mint amikor két hattyú egymásra talál a Jungfraun.

A szerelemnek ebben az órájában, abban az órában, midőn az elragadtatás mindent legyűrő hatalma teljesen elnémítja a vágyat, Marius, a tiszta és angyali Marius inkább arra lett volna kapható, hogy betérjen egy utcalányhoz, semhogy akár csak bokáig is felemelje Cosette szoknyáját. Egyszer, holdfényben, Cosette lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről; ingválla kissé szétnyílt, és megvillantotta keblének hajlását. Marius elfordította a szemét.

Mi történt a szerelmesek között? Semmi. Imádták egymást.

Éjszaka, ha a kertben voltak, mintha a kert eleven és szent hely lett volna. A virágok kinyíltak körülöttük, és tömjént hintettek feléjük; a szerelmesek kitárták lelküket, és a virágok közé árasztották. A buja, erőteljes növényzet nedvdús mámorban remegett a két ártatlan körül, és ők olyan szerelmes szavakat suttogtak, amelyektől borzongás futott végig a fákon.

Mik voltak ezek a szavak? Csak leheletek, semmi más. Leheletek, de erejükből telt, hogy zavarba hozzák és megindítsák a természetet a szeretők körül. Bűvös hatalmukat alig érti meg az ember, ha könyvben olvassa ezeket a csevegéseket, amelyek arra termettek, hogy a szél szárnyán lebegjenek és szétoszoljanak a fák között, mint a füst. Oldjátok le két szerelmes suttogásáról a lélek dallamát, ezt a lantkíséretet: ami megmarad, az csupán valami árnyék. Hogyan? Csak ennyi az egész? - fogjátok mondani. Hát igen, gyermeteg szószaporítás, oktalan nevetések, haszontalanságok, ostobaságok - ám nincsen a világon semmi, ami ennél magasztosabb és mélyebb, nincsen, ami méltóbb arra, hogy a száj kiejtse, és meghallgatásra találjon!

Ostoba ember, gonosz ember az, aki sohasem hallgatta meg, aki sohasem vette a szájára ezeket a csacska semmiségeket.

Cosette így szólt Mariushoz:

- Tudod-e...

(Egyikük sem tudta volna megmondani, hogyan történt, de beszélgetés közben, mennyei ártatlanságok sodrában egyszerre tegezni kezdték egymást.)

- Tudod-e, hogy Euphrasiának hívnak?

- Euphrasia? Dehogyis! Cosette a neved.

- Ó! Cosette csúnya név, csak úgy rajtam ragadt, amikor kicsi voltam. Igazi nevem Euphrasia. Neked nem tetszik ez a név?

- Tetszik... De Cosette nem csúnya.

- Jobban tetszik, mint Euphrasia?

- Hát... igen.

- Akkor én is jobban szeretem. Tényleg, csinos név, Cosette... Szólíts Cosette-nek.

A mosoly, amely szavait kísérte, égi ligethez méltó idillé varázsolta a párbeszédet. Más alkalommal szemeit Mariusra szegezte, és felkiáltott:

- Uram, ön szép, csinos, ön szellemes, ön egyáltalán nem ostoba, ön sokkal többet tud, mint én, de állom a próbát, ha ez a szó a tét: szeretlek!

Marius a felhők felett lebegett, azt hitte, hogy egy csillag dalát hallja.

Vagy pedig Cosette gyengéden megpaskolta Marius hátát, mert köhögött.

- Ne köhögjön, uram - korholta. - Nem tűröm, hogy engedélyem nélkül köhögjön valaki a házamban. Nagyon csúnya dolog köhögni és engem nyugtalanítani. Akarom, hogy egészséges légy, mert bizony én volnék a legboldogtalanabb, ha baj lenne az egészségeddel. Mihez fogjak azután?

Ez egyszerűen isteni volt.

Egy ízben Marius így szólt Cosette-hez:

- Képzeld csak, egy ideig azt hittem, hogy Ursule a neved.

Egész este ezen nevettek.

Egy másik beszélgetés közben kicsúszott a száján:

- Ó! Egyszer a Luxembourg-kertben kedvem lett volna hozzá, hogy összetörjem egy rokkant őr maradék csontjait.

Hirtelen abbahagyta, nem folytatta mondókáját. Cosette harisnyakötőjéről kellett volna beszélnie, és ezt nem tudta megtenni. Valami ismeretlen szomszédság bukkant föl, a testé, amely elől szent rémülettel hátrált meg ez a roppant ártatlan szerelem.

Marius így képzelte el az életet Cosette oldalán, nem is kívánt mást; minden este eljön a Plumet utcába, kimozdítja helyéből az elnök rácsának engedékeny öreg vasrúdját, egymáshoz simulnak a padon, együtt nézegetik a leboruló éjszaka meg-megcsillanó fényeit a lombokon át, térdének hajlása Cosette szoknyájának ráncait érinti, tegezi, hüvelykujjának körmét cirógatja, együtt szagolgatnak egy szál virágot, örökkön-örökké, a végtelenségig. Közben felhők vonultak el a fejük fölött. Valahányszor szél kerekedik, több emberi álmot sodor tova, mint felleget az égen.

Nem állíthatjuk, hogy ez a szinte szilaj szűzies szerelem ne ismerte volna az udvarlást; "tenni a szépet" annak, akit szeretünk, ez a szerelmeskedés kezdete, a vakmerőség félszeg szárnypróbálgatása. A bók olyasvalami, mint a fátyolon át adott csók. A gyönyör elrejti arcát, mikor édes fűszert vegyít a bókba. A gyönyör előtt habozik a szív, de csak azért, hogy növelje szerelmét. Marius ábrándokkal telített gyengéd ömlengései valami égszínkék ködben szárnyaltak. A madárnép hallgat ilyen szavakat, amikor ott fent, az angyalok között cikázik. De azért rajtuk volt az élet jegye, az emberi bélyeg, volt bennük annyi megfogható valóság, amennyi Mariustól kitelt. A kerti lugas beszéde volt ez, előjátéka annak, ami a hitvesi ágyban fog elhangzani; lírai áradozás, a dal és a szonett ölelkezése, a turbékolás kedves túlzásai, a bálványozás választékos fondorlatai, amelyeknek csokra mennyei illatot áraszt egy szóval a szívhez szóló szív tündéri csicsergése.

- De szép vagy! - suttogta Marius. - Nem merem a szemem rád emelni; ezért csak bámullak. A megtestesült báj vagy. Nem tudom, mi lelt engem. Ha a cipőd hegye kibukkan a ruhád szegélye alól, feldúlja a lelkemet. És aztán micsoda bűvös fénysugár, ha elméd feltárul előttem! Bámulatos, milyen okosan beszélsz. Néha úgy tűnsz fel, mintha csak álom volnál. Beszélj! Hallgatlak, csodállak! Ó, Cosette, milyen különös és bájos minden! Megőrülök. Kisasszony, ön valóban elragadó! Mikroszkópon tanulmányozom a lábadat és teleszkópon a lelkedet.

És Cosette így válaszolt:

- Ahány perc eltelt reggel óta, annyival jobban szeretlek.

Kérdés és felelet szeszélyesen pörgött ebben a párbeszédben, de a szerelemé volt a végső szó, s ez mindig talpraesett volt, mint a keljfeljancsi játéka az asztalon.

Természetes egyszerűség, ártatlan őszinteség és bizalom, kristálytiszta átlátszóság, sugárzás - ilyen volt Cosette tetőtől talpig. Ragyogó volt, ez a jelző illett rá. Aki csak látta, áprilisra vagy napfelkeltére kellett gondolnia. Harmatos csillogás volt szemében. Cosette volt az asszonyi alakba sűrített hajnali világosság.

Marius imádta Cosette-et, természetes tehát, hogy csodálnia is kellett. Csakhogy való igaz ám, hogy ez a kis növendék lány, aki nemrégiben került ki a zárdából, választékos és éles elmének bizonyult a beszélgetésben, és alkalomadtán mindenféle finom és találó megjegyzéseket tett. A csacsogása társalgásszámba ment. Semmiben nem tévedett, és helyesen látta a dolgokat. A nő a szív finom ösztönével érez és beszél - márpedig ez az ösztön csalhatatlan; gyengéd és egyben mély értelmű dolgokat mondani senki sem tud úgy, mint a nő. A gyengédséggel párosult mélység: ez a nő - ez a mennyország.

Ebben a túláradó boldogságban minduntalan könnybe lábadt a szemük. Egy eltaposott katicabogár, egy fészekből lehulló madártoll, egy törött galagonyaág mind megindította őket, és rajongásuk, amely szelíd szomorúságban fürdött, csak az alkalmat leste, hogy sírva fakadhasson. A szerelem legbiztosabb tünete az olykor már-már tűrhetetlen ellágyulás.

És ugyanakkor - az ellentmondás a szerelem villámainak játéka - szívesen kacagtak, elragadóan felszabadult lélekkel és néha oly fesztelenül, mintha mindketten fiúk lettek volna. Csakhogy a feledhetetlen természet mindig jelen van, ha a tisztaságtól mámoros szív nem is veszi észre. Jelen van nyers és magasztos céljával, és bármily ártatlanok a lelkek, a legszemérmesebb együttlétben is megérezzük azt a titokzatos és imádni való árnyalatot, amely jelzi a különbséget egy szerelmespár és két barát között.

Cosette és Marius bálványozták egymást.

Az állandó és a megingathatatlan megmarad. Két teremtés szereti egymást, mosolyog, egymásra nevet, duzzogva lebiggyeszti ajkát, egymásba fűzi ujjait, tegezi egymást - de mindez nem állja útját az örökkévalóságnak. Rózsák és madarak társaságában két szerelmest rejteget a homály, a szürkület, az este; szívük kiül a szemükben, elbűvölik vele egymást az árnyékban, suttognak, susognak - miközben roppant csillagrendszerek egyensúlya tölti be a végtelent.



II
A teljes boldogság kábulata

Révületben éltek, beleszédültek a boldogságba. Észre sem vették, hogy a kolera éppen ebben a hónapban megtizedelte Párizst. Annyi vallomást tettek egymásnak, amennyit csak tudtak, de titkaikból alig telt többre, mint a nevükre. Marius elmondta Cosette-nek, hogy árva, hogy a neve Marius Pontmercy, hogy jogász, azzal keresi a kenyerét, hogy könyveket ír a kiadónak, hogy apja ezredes volt, hős, és hogy ő, Marius, összeveszett a nagyapjával, aki gazdag ember. Futólag azt is megjegyezte, hogy báró, de Cosette mintha meg sem hallotta volna. Marius báró? Nem értette. Nem tudta, mit jelent ez a szó. Marius, az Marius. A maga részéről Cosette elmondta, hogy a Kis Picpus zárdában nevelkedett, hogy ő is elveszítette az édesanyját, hogy apjának Fauchelevent a neve, nagyon jó ember, sokat ad a szegényeknek, bár maga sem gazdag, és hogy mindent megvon magától, hogy neki mindene meglegyen.

Milyen különös! Abban a szimfóniában, amely Cosette-tel való megismerkedése óta Marius életét betöltötte, a múlt, a legközelebbi múlt is oly ködös és távoli volt számára, hogy Cosette elbeszélései tökéletesen kielégítették. Eszébe sem jutott, hogy szóba hozza a rozzant házban lejátszódott éjszakai kalandot, a Thénardier-bandát, az égési sebet, Cosette apjának furcsa viselkedését és különös elmenekülését. Marius egyelőre mindezt elfelejtette; hiszen este már nem tudta, hogy reggel mit csinált, és azt sem, hogy hol ebédelt, kivel beszélt, a fülét betöltő dallam süketté tette minden más gondolat iránt; csak akkor élt, ha Cosette mellett volt. Ilyenkor aztán a mennyországban járt, nem csoda, ha megfeledkezett a földről. Mindketten epekedve hordozták az anyagtalan vágyak meghatározhatatlan súlyát. Így élnek az alvajárók, akiket szerelmeseknek neveznek.

Ki ne ismerné ezt az állapotot? Ó, jaj, miért is jön el a pillanat, amikor az ember visszatér a földre ebből a kéklő magasságból, miért kell, hogy az élet azontúl is tovább tartson?

A szerelem majdnem helyettesíti a gondolkodást. A szerelem buzgó megfeledkezés mindenről, ami rajta kívül van. Hiába keresed az ésszerűséget a szenvedélyben. Ahogy nincsen tökéletes mértani alakzat az égitestek rendjében, az emberi szívben sincs szigorú logikus láncolat. Cosette és Marius számára csak Marius és Cosette létezett. Körülöttük a világegyetem eltűnt valami süllyesztőben. Életük arany pillanat volt. Előttük semmi, mögöttük semmi. Mariusnak alig-alig jutott eszébe, hogy Cosette-nek apja van. Agyában mindent elmosott a káprázat. Miről beszéltek hát a szerelmesek? Már hallottuk, csupa fontos dologról, a virágokról, a fecskékről, napnyugtáról, holdkeltéről. Mindent elmondtak már egymásnak, kivéve mindent. Ami a szerelmesek számára minden, az a semmi. Mit nekik az apa, a valóság, az az odú, a banditák, az egész kaland? Mi bizonyítja, hogy az a lidércnyomásos történet valóság? Ketten vannak, imádják egymást, ez az, ami van. Semmi egyéb nincs, nem is volt. Abban, hogy a paradicsomba jutottunk, minden bizonnyal benne rejlik, hogy a pokol elenyészett mögöttünk. Démonokat láttunk? Hát vannak démonok? Remegtünk? Szenvedtünk? Már nem tudjuk. Rózsaszínű felhő borul az egészre.

Így élt ez a két teremtés, akivel szárnyra kapott és a magasba lendült mindaz, ami valószínűtlen a természetben; nem a nadíron, nem a zeniten, középúton az ember és az angyal közt, a mocsár felett és az éter alatt, a fellegekben; alig hús és vér, tetőtől talpig lélek és eksztázis; átszellemültebb, semhogy a földet tapossa, de még túlságosan ember ahhoz, hogy eltűnjön a kék égben; abban a kritikus helyzetben, mint mikor az atomok a lecsapódást várják; szinte a végzet körén túl; távol a tegnap, a ma és a holnap kitaposott útjától; a sugárzás, rajongás és a gyönyör önkívületében lebegve; olyannyira súlytalanul, hogy a lélek már-már eltűnt a végtelenbe, és az örökkévalóságba felröppenni kész.

Ébren álmodtak ebben a ringatózásban. Csodálatos a bódulatod, eszménytől megszállott valóság!

Bármily szép volt Cosette, Marius néha lehunyta előtte a szemét. A lehunyt szem pillant a lélek legmélyébe.

A szerelmesekben fel sem merült a kérdés, hogy hová juthatnak ezen az úton. Már célnál vannak, úgy érezték. Különös az emberi elbizakodottság, amely azt kívánja, hogy a szerelem elvezessen valahová.



III
Kezdődik a borulat

Jean Valjeannak sejtelme sem volt semmiről.

Cosette, valamivel kevésbé merengő természet lévén, mint Marius, vidám volt, és Jean Valjeannak nem is kellett több a boldogsághoz. A gondolatok, amelyek Cosette elméjét foglalkoztatták, szerelmes gondjai, Marius alakja, amely lelkét betöltötte, mit sem változtattak mosolygó és szűzies homlokának semmihez sem fogható tisztaságán. Abban a korban volt, amelyben a szűz úgy viseli szerelmét, mint az angyal a liliomát. Jean Valjean tehát nyugodt volt. Meg azután ha két szerelmes egyetért, mindig jól mennek a dolgok, és a harmadikat, aki megzavarhatná szerelmüket, néhány óvintézkedéssel, amely minden szerelmespárnál ugyanaz, tökéletesen elvakítják. Így például Cosette sohasem ellenkezett Jean Valjeannal. Sétára hívta? Sétáljunk, édesapám. Otthon akart maradni? Rendben van. Cosette társaságában akarta tölteni az estét? Cosette el volt ragadtatva. Minthogy Jean Valjean tíz órakor rendszerint már elvonult, ilyen esetekben Marius csak tíz után lépett a kertbe, amikor az utcán meghallotta, hogy Cosette kinyitja a lépcsőkre szolgáló üvegajtót. Mondani sem kell, hogy Marius napközben sohasem mutatkozott. Jean Valjeannak még eszébe sem jutott, hogy Marius a világon van. Csak egyszer fordult elő, egy reggel, hogy így szólt Cosette-hez: - Nini, csupa mész a hátad! - Az előző este egy szenvedélyes pillanatban a fiú a falhoz szorította a leányt.

A korán fekvő Toussaint néni dolga végeztével már csak az alvásra gondolt; nem vett észre semmit, akárcsak Jean Valjean.

Marius sohasem tette be a lábát a házba. Ha kettesben voltak, elrejtőztek egy bemélyedésben a feljárat mellett, nehogy az utcáról valaki meglássa vagy meghallja őket; ott üldögéltek, beszélgetés helyett gyakran beérték annyival, hogy folyvást egymás kezét szorongatták, és közben a fák ágait nézegették. Álmodozásuk összefonódott, és annyira belevesztek egymás ábrándjaiba, hogy ezekben a pillanatokban észre sem vették volna, ha villám csap le közvetlen közelükben.

Ragyogó ártatlanság. Hófehér órák, amelyek alig különböznek egymástól. Liliomszirmok és galambpihék gyűjteménye ez a szerelem.

Az egész kert választotta el őket az utcától. Valahányszor Marius belépett és eltávozott, gondosan úgy a helyére illesztette a vasrudat, hogy a rács megbolygatásának nyoma sem látszott.

Éjféltájban rendszerint búcsút vett, és hazafelé indult Courfeyrachoz. Courfeyrac mondogatta is Bahorelnek:

- Hihetetlen! Marius most már éjfél után vetődik haza.

Bahorel így válaszolt:

- Csodálkozol? Lassú víz partot mos.

Courfeyrac olykor összefonta a karját, komoly képet vágott, és rászólt Mariusra:

- Fiatalember, maga rossz útra tér!

Courfeyrac gyakorlatias ember volt; nem nézte jó szemmel azt a fényt, amely valami ismeretlen mennyország visszfénye volt Marius arcán; nemigen találkozott szokatlan szenvedélyekkel, és bosszankodott, ha ilyesmi eléje került, ezért gyakran szigorúan sürgette Mariust, hogy térjen vissza a valóságba.

Egy reggel ráripakodott:

- Barátom, merre jársz te mostanában? A holdban, Álomországban, Ábrándmegyében, Szappanbuborékfalván? No, ki vele, hogy hívják a hölgyet?

De semmit sem lehetett kiszedni Mariusból. Tépjék le a körmeit a kezéről, de a szájából nem fogják kitépni Cosette kimondhatatlan nevének egyetlen szent szótagját sem! Az igazi szerelem sugárzó, mint a hajnal, és néma, mint a sír. Csakhogy némasága sugárzó volt, és ez volt a változás, amely Mariuson Courfeyrac szemébe ötlött.

Május szelíd havában Marius és Cosette ezt a mérhetetlen boldogságot ismerte meg.

Civakodhattak és magázódhattak, hogy azután annál jobban essék a tegeződés.

Hosszadalmasan és a legjelentéktelenebb részletre kiterjedő figyelemmel foglalkozhattak emberekkel, akik csöppet sem érdekelték őket - újabb bizonyíték, hogy a Szerelem című elragadó operában a szövegkönyv jóformán nem számít.

Marius hallgathatta Cosette-et, amint a ruháiról csacsog.

Cosette hallgathatta Mariust, amint politikáról beszél.

Hallgathatták a Babylone utcában tovagördülő kocsik robogását, miközben térdük egymáshoz simult.

Ugyanazt a csillagot figyelhették az égen, vagy ugyanazt a szentjánosbogarat a fűben.

Szótlanul üldögélhettek egymás mellett, ami még a csevegésnél is nagyobb gyönyör.

Stb. stb.

Közben különféle bonyodalmak közeledtek.

Egy este Marius a találkozó felé tartott az Invalides körúton; szokása szerint leszegett fejjel haladt; a Plumet utca sarkán, mikor éppen be akart fordulni, valaki megszólalt a közelében:

- Jó estét, Marius úr.

Felkapta a fejét, és megismerte Éponine-t.

Különös érzése támadt. Azóta, hogy Éponine elvezette a Plumet utcába, egyetlenegyszer sem gondolt a leányra, nem került a szeme elé, tökéletesen megfeledkezett róla. Minden arra kötelezte volna, hogy hálás legyen, hiszen neki köszönhette jelenlegi boldogságát, és mégis kellemetlenül érintette ez a találkozás.

Téves feltevés, hogy a szenvedély, ha boldog és tiszta, tökéletessé teszi az embert; egyszerűen csak feledékennyé teszi, ezt már megállapítottuk. Ebben az állapotban az embernek nem jut eszébe, hogy rossz legyen, de megfeledkezik arról is, hogy jó legyen. A hála, a kötelesség, a lényeges és tolakodó emlékek elenyésznek. Más időben, más körülmények közt Marius egészen másképp viselkedett volna Éponine-nal szemben. Cosette bűvöletében most alig-alig eszmélt rá, hogy ez az Éponine nem más, mint Éponine Thénardier, hogy olyan nevet visel, mely szerepelt apja végrendeletében. Ezt a nevet néhány hónappal ezelőtt még szenvedélyesen szolgálta volna. Olyannak mutatjuk be Mariust, amilyen volt. Szerelmének tündöklése még apja emlékét is elhalványította kissé a lelkében.

Zavartan válaszolt:

- Ah! Maga az, Éponine?

- Miért magáz? Talán elkövettem valamit maga ellen?

- Nem - válaszolt az ifjú.

Valóban, semmit sem vethetett a szemére... Ellenkezőleg! Csupán érezte, hogy nem tehet másként: most, hogy tegezi Cosette-et, Éponine-et magáznia kell.

Mivel Marius hallgatott, a leány felkiáltott:

- Mondja csak...

Azután elakadt. A máskor oly gondtalan és bátor leány mintha nem találná a szavakat. Mosolyogni próbált, de nem tudott. Újra megszólalt:

- Nos hát...

Megint elhallgatott, és lehunyt szemmel tétovázott.

- Jó estét, Marius úr - mondta hirtelen és elment.



IV
Kutya van a kertben

Másnap június 3-a volt, 1832. június 3-a - ezt a dátumot fel kell jegyeznünk a súlyos események miatt, amelyek ebben az időben vészterhes felhők gyanánt tornyosultak Párizs láthatárán. Marius ugyanazokkal a boldogító gondolatokkal a szívében, ugyanazon az úton haladt az esti szürkületben, mint előző este, mikor észrevette, hogy a körút fái között Éponine jön szemközt. Két nap egymás után, ez már több volt a soknál. Heves mozdulattal elfordult, letért a körútról, más utat választott, a Monsieur utcán át igyekezett a Plumet utca felé.

Ennek az lett a következménye, hogy Éponine olyasmit tett, amit eddig még soha: egészen a Plumet utcáig nyomon követte. Mostanáig beérte azzal, ha véletlenül megpillanthatja, amikor Marius elhaladt a körúton, nem is kereste a találkozást. Tegnap este először próbált szóba elegyedni az ifjúval.

Éponine tehát a nyomába szegődött, anélkül hogy Marius észrevette volna. Látta, amint kimozdítja helyéből a rács rúdját, és besurran a kertbe.

- Nicsak! - mondotta. - Bejár a házba!

Odalépett a rácshoz, egymás után megtapogatta a vasrudakat, és könnyűszerrel rátalált arra, amelyet Marius félretolt.

- Ebből nem esztek! - mormogta halkan, baljós hangsúllyal.

Letelepedett a kerítés párkányára, a vasrúd mellé, mint aki valamit őriz. A rács éppen ezen a helyen érintkezett a szomszéd fallal. Éponine teljesen eltűnt a sötét zugban.

Így maradt több mint egy óra hosszat, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel, töprenkedve.

Tíz óra tájban egy elkésett öreg polgár - egyik a két vagy három járókelő közül, aki végigment a Plumet utcán - sietős léptekkel rótta az elhagyatott, rossz hírű környéket; mikor elhaladt a kert előtt, és a sarokhoz ért, ahol a fal és a rács összefut, tompa és fenyegető hangot hallott:

- Most már nem csodálkozom, hogy minden este idejön!

Az öreg polgár körbejártatta szemét, nem látott senkit, de nem is mert bekukkantani a sötét kuckóba, és módfelett megrémült. Megkettőzte lépteit. A járókelő jól tette, hogy sietett, mert alig múlt el néhány pillanat, hat ember fordult be a Plumet utcába. Libasorban haladtak a fal mentén, bizonyos távolságra egymástól, mint valami kísérteties őrjárat.

Az első, aki a kert rácsa elé érkezett, megállt, és bevárta a többit; kisvártatva mind a hat együtt volt.

Az emberek fojtott hangon beszélgetni kezdtek.

- Befutottunk - mondta az egyik.

- Van-e kutya a kertben? - kérdezte egy másik.

- Nem tudom. Mindenesetre hoztam magammal brúgót, megzabáltatjuk vele, hogy csendben maradjon.

- Van nálad gitt, hogy simán benyomhassuk az ablakot?

- Van.

- A rács ócska - jegyezte meg az ötödik, akinek olyan hangja volt, mint egy hasbeszélőnek.

- Annál jobb - mondta az, aki másodiknak szólalt meg. - Könnyebben elintézzük, és nem fog nyöszörögni a fűrész alatt.

A hatodik, aki még nem nyitotta ki a száját, vizsgálgatni kezdte a rácsot, mint Éponine egy órával előbb. Egymás után megmarkolta a rudakat és mindegyiket óvatosan megrázta. Már ahhoz a rúdhoz ért, amelyet Marius meglazított, és meg akarta ragadni, mikor hirtelen egy kéz nyúlt ki az árnyékból, és lecsapott a karjára; valaki hevesen mellbe taszította, és egy rekedt, de nyugodt lejtésű hang így szólt hozzá:

- Van kutya.

Ugyanakkor egy sápadt leány toppant elébe.

Váratlan fordulat mindig megrázkódtatással jár: a férfit is mintha ütés érte volna. Förtelmes mozdulattal visszahőkölt; mi sem félelmetesebb látvány, mint a nyugtalan vadállat. Rémülete rémületet kelt. Hátratántorodott, és hebegve kérdezte:

- Ki ez a némber?

- A maga lánya.

Valóban Éponine volt az, aki Thénardier-hoz szólt. Éponine megjelenésére a többi öt, azaz Claquesous, Gueulemer, Babet, Montparnasse és Brujon közelebb lépett, nesztelenül, sietség nélkül, anélkül, hogy egy szó esett volna, azzal a baljós lassúsággal, amely az éjszaka embereinek sajátja. Isten tudja, miféle hátborzongató szerszámokat tartottak a kezükben. Gueulemer görbe feszítővasat szorongatott, aminek a vagányoknál farkasszáj a neve.

- Ejnye! Teringettét, hát te mit csinálsz itt? Mit akarsz tőlünk? Megbolondultál? - kiáltotta Thénardier, amennyire már halkan kiáltani lehet. - Mi dolgod itt, hogy zavarsz minket a munkában?

Éponine felkacagott, és a nyakába ugrott.

- Itt vagyok, apuskám, mert itt vagyok. Hát már nem szabad a köveken üldögélni? Maguknak nincs itt semmi keresnivalójuk. Mit akarnak itt, mikor minden hiába? Hiszen megmondtam Magnonnak. Itt nincs mit tenni. Ugyan csókoljon meg már, édesapám. De régen nem láttam! Hát kint van?

Thénardier igyekezett kibontakozni Éponine karjaiból.

- Jól van, no! - morogta. - Megcsókoltál. Igen, kint vagyok. Nem vagyok bent. Most pedig uzsgyi.

De Éponine nem engedte el, és kétszeres hévvel hízelkedett.

- Édesapám, hát ezt hogyan csinálta? Ugyancsak eszes ember, hogy így kimászott a csávából. Mesélje el! És édesanyám? Hol van édesanyám? Mondjon már valamit a mamáról.

- Jól van, nem tudom - válaszolta Thénardier -, hagyj békében; menj el, ha mondom.

- Azért se megyek - duzzogott Éponine, mint egy elkényeztetett gyermek -, miért küld el, mikor négy hónapja nem láttam, és még arra sem volt időm, hogy megcsókoljam.

Megint az apja nyakába csimpaszkodott.

- Ez aztán buta dolog. No, jól nézünk ki - mondta Babet.

- Nyomás! - mondta Gueulemer. - A zsaruk erre jöhetnek.

A hasbeszélő hangja ezt a versikét szavalta:

Nem a mai az a nap,
Mikor mama puszit kap.

Éponine az öt vagány felé fordult.

- Nini, Brujon úr. Jó napot, Babet úr. Jó napot, Claquesous úr. Hát meg sem ismer, Gueulemer úr? Hogy és mint, Montparnasse?

- Megismerünk, megismerünk! - morogta Thénardier. - Jó napot, jó estét, hordd el magad! Hagyj minket békében.

- Ez a rókák órája, nem pedig a tyúkoké - mondta Montparnasse.

- Láthatod, hogy melóznunk kell - fűzte hozzá Babet. Éponine megragadta Montparnasse kezét.

- Vigyázz - mondta a zsivány -, megvágod magad, nyitva a bicskám.

- Drága Montparnasse - felelte Éponine nyájasan -, meg kell bízni az emberben. Elvégre az apám leánya vagyok. Babet úr, Gueulemer úr; az én feladatom volt, hogy felderítsem ezt az ügyet.

Figyelemre méltó, hogy Éponine nem beszélt tolvajnyelven. Mióta megismerkedett Mariusszal, nem tudta szájára venni ezt a rémes nyelvet.

Gyönge kis kezével, amely sovány volt, mint egy csontváz keze, megszorította Gueulemer vaskos, durva ujjait.

- Hiszen tudják, hogy nem vagyok ostoba. Máskor hittek nekem. Nem egy szolgálatot tettem már maguknak. Utánajártam a dolognak, higgyék el, hogy fölöslegesen döntik magukat veszélybe. Esküszöm, hogy ebben a házban nem lehet semmit sem csinálni.

- Magányos nők laknak itt - mondta Gueulemer.

- Dehogy. Már elköltöztek.

- Csak elfelejtették eloltani a gyertyát! - jegyezte meg Babet.

Egy fényt mutatott Éponine-nak, amely a fák lombjain túl ide-oda imbolygott a villa padlásán. Toussaint néni virrasztott, mert fehérneműt teregetett.

Éponine még egy utolsó erőfeszítést tett.

- Ugyan! - mondotta. - Nagyon szegény népek ezek, nincs egy lyukas hatos ebben a vityillóban.

- Eredj a pokolba! - förmedt rá Thénardier. - Előbb a feje tetejére állítjuk a házat, és ha a pincétől a padlásig mindent átkutattunk, majd megmondjuk neked, hogy sárgacsikót, malért vagy grandot találtunk-e benne.

És meglökte a leányt, hogy utat nyisson.

- Drága jó Montparnasse úr, maga jó fiú, könyörgöm, ne menjenek be! - kérlelte Éponine, és ismét megragadta a zsivány kezét.

- Vigyázz már - válaszolta Montparnasse -, még nekiszaladsz a bicskámnak.

Thénardier a legerélyesebb hangját vette elő:

- Lelépni, tündér, és ne avatkozz a férfiak dolgába!

Éponine elengedte Montparnasse kezét.

- Szóval be akarnak menni ebbe a házba? - kérdezte.

- Egy kicsit - mondta a hasbeszélő, és vigyorgott hozzá.

A hat állig felfegyverzett banditának ördögi képe volt a sötétben. Éponine a rácsnak vetette a hátát, szembefordult velük, és határozott, de fojtott hangon mondotta:

- Márpedig én nem akarom, hogy bemenjenek.

A zsiványok kővé meredtek a megrökönyödéstől. Csak a hasbeszélő kacarászott tovább. A leány folytatta:

- Barátaim! Ide hallgassanak. Úgy látszik, nem értik. Most komolyan beszélek! Ha beteszik a lábukat a kertbe, ha csak hozzányúlnak ehhez a rácshoz, olyan lármát csapok, hogy mindenki felébred, bezörgetek a kapukon, hívom a rendőröket, lefüleltetem mind a hatukat.

- Megteszi - mondta halkan Thénardier Brujonnak és a hasbeszélőnek.

Éponine biccentett a fejével, és hozzátette:

- És legelőször az apámat.

Thénardier feléje indult.

- Hátrább, öregúr! - vetette oda a leány.

Thénardier hátrált.

- Mi ütött belé? - dünnyögte a fogai között, majd odavágta: - Szuka!

Rettenetes nevetés tört ki Éponine-ból.

- Ahogy tetszik, de ide ugyan be nem mennek! Nem vagyok kutya leánya, mivelhogy farkas az apám. Maguk hatan vannak. Nem számít! Bánom is én. Maguk férfiak. Nohát, én nő vagyok. Csak nem képzelik, hogy félek maguktól! Vegyék tudomásul, hogy ide be nem teszik a lábukat, mert én nem akarom. Még egy lépés, és ugatok. Mondtam már, hogy kutya van a kertben, én vagyok a kutya. Fütyülök magukra. Kotródjanak innen, már unom magukat! Menjenek, ahová akarnak, csak ide ne, megtiltom! Maguk bicskával, én foggal-körömmel - jöjjenek, ha mernek!

Egy lépést tett a zsiványok felé. Ijesztő volt. Újra nevetni kezdett.

- Én bizony nem félek! Nyáron majd koplalok, télen majd didergek. Bah, férfiak, hát azt hiszitek, hogy egy lánynak mindjárt inába száll a bátorsága? Fél a fene! Még mit nem! Talán, mert a szeretőitek, azok a nyavalyások mindjárt az ágy alá bújnak, ha kieresztitek a hangotokat? Én semmitől sem félek!

Erősen Thénardier szeme közé nézett, és hozzátette:

- Magától sem, papa!

Majd körbejártatta vérben forgó, kísérteties szemét a zsiványokon, és felcsattant:

- Mit bánom én, hogy holnap a Plumet utca kövezetéről szednek-e fel, mert leszúrt az apám, vagy egy év múlva halásznak-e ki Saint-Cloud-nál vagy a Hattyúk szigetén, rothadt dugók és döglött kutyák közül!

Abba kellett hagynia, mert száraz köhögés fogta el, lélegzete hörgésszerűen tört elő szűk és gyenge melléből.

Azután folytatta:

- Csak kiáltanom kell, jönnek az emberek, és akkor baj lesz! Maguk hatan vannak; én mindenki vagyok.

Thénardier egy lépést tett feléje.

- Vissza! - kiáltotta a leány.

Thénardier megállt, és nyájasan így szólt:

- Jól van, no! Nem megyek közelebb, de ne beszélj olyan hangosan. Édes leányom, hát csakugyan meg akarsz gátolni bennünket a munkában? Mégiscsak meg kell keresni a kenyerünket. Hát felmondod a barátságot az apádnak?

- Hagyjon békében - vetette oda Éponine.

- De hiszen élnünk kell, ennünk kell...

- Dögöljenek meg!

Ezzel Éponine leült a rács tövébe, és dudorászni kezdett.

Karjaim gömbölydedek,
A lábam is csinos. -
Az időm mégis elveszett.

Könyökét a térdére, állát a tenyerére támasztotta, és egykedvűen lóbálta a lábát. Szakadozott ruhája látni engedte sovány vállcsontjait. A szomszédos utcai lámpa megvilágította arcélét és testének tartását. Képzelni sem lehetett volna elszántabbat és meglepőbbet.

A hat jómadár, meghökkenve és komoran, hogy egy leány sakkban tartja őket, a lámpa árnyékába húzódott, és megalázott, haragos vállvonogatások közt tanakodott.

Éponine közben olyan arckifejezéssel figyelt, amely egyszerre volt békés és ádáz.

- Valami baja van, hogy okoskodik - mondta Babet. - Talán csak nem szerelmes a kutyába? Kár lenne elszalasztani ezt a dolgot. Két spiné, egy öreg pofa, aki hátul lakik, csinos függönyök az ablakon... Az öreg biztosan biboldó. Szerintem kitűnő fogás.

- Ugyan, ti csak menjetek be! - csattant fel Montparnasse. - Lássatok hozzá! Én itt maradok a lánnyal, és ha moccanni mer...

Nyitott kését megcsillantotta a lámpa fényében.

Thénardier egy szót sem szólt, mint aki előre elfogadja a többiek döntését.

Brujon, akiben kissé az orákulumot tisztelték, és aki, mint tudjuk, kifőzte az ügyet, még nem nyitotta ki a száját. Mintha gondolataiba mélyedt volna. Olyan ember hírében állott, aki nem retten vissza semmitől, és tudták róla, hogy egyszer merő virtusból kifosztott egy rendőrőrszobát. Azonfelül dalokat és verseket is faragott, ami miatt nagy tekintélynek örvendett.

Babet faggatta:

- Mit szólsz hozzá, Brujon?

Brujon még egy pillanatig hallgatott, azután felkapta, megrázta, megcsóválta a fejét, és végre rászánta magát, hogy megszólaljon:

- Tessék. Ma reggel két verekedő veréb akadt az utamba, most pedig egy házsártos nőszemélybe botlom. Büdös az egész. Menjünk a fenébe.

Elmentek.

Távozóban Montparnasse fogai között mormogva megjegyezte:

- Ha akartátok volna, én bizony elvágom a gigáját.

- Én nem - válaszolta Babet. - Ujjal sem nyúlok egy hölgyhöz.

Az utcasarkon megálltak, és fojtott hangon a következő rejtélyes párbeszéd zajlott le közöttük:

- Hol aluszunk az éjjel?

- Pantin alatt.

- Nálad van a rács kulcsa, Thénardier?

- Persze.

Éponine le nem vette róluk a szemét; láthatta, hogy ugyanazon az úton távoznak, amelyen jöttek. Felállt, és a falak meg a házak tövében utánuk osont. Egészen a körútig követte őket. Itt a zsiványok elváltak egymástól. Éponine látta, amint a hat ember behatolt az éjszakába - szinte beleolvadtak a homályba.



V
Az éjszaka dolgai

A zsiványok távozása után a Plumet utca visszanyerte nyugalmas éjszakai arculatát.

A vadon nem csodálkozott volna azon, ami ebben az utcában éppen végbement. A szálfák, a bozót, a földön kúszó cserjék, az elszántan összefonódó ágak, a magasba törő indák élete valami komor létezés; a vad nyüzsgés megpillantja itt a hirtelen felbukkanó láthatatlant; az ember alatti felismeri a ködben azt, ami túl van az emberen, és számunkra, élők számára ismeretlen dolgok szembekerülnek egymással az éjszakában. Az ágaskodó, zabolátlan természet megrémül bizonyos jelenésektől, mert megérzi bennük a természetfölöttit. A homály erői ismerik és titokzatos egyensúlyban tartják egymást. A fogak és a körmök rettegnek attól, ami megfoghatatlan. A vérszomjas bestialitás, a zsákmányra leső kiéhezett falánkság, a karmokkal és agyarakkal felfegyverzett ösztön, melynek egyetlen forrása és célja a has, nyugtalanul lesi és szimatolja a halotti lepel alatt kirajzolódó érzéketlen kísértetalakot, lebegő és remegő hüvelyében ólálkodva, mintha valami rettenetes és halott élettel fenyegetné. Az állatiságban, amely csupán anyag, feldereng a rémület, hogy az ismeretlen lényben a mérhetetlen sötétség összesűrített alakjával van dolga. Az útját álló komor alak földhöz szegzi a fenevadat. A temető lakója megfélemlíti és zavarba ejti a barlang lakóját; az irgalmatlan fél a baljóstól. A farkasok megfutamodnak, ha kísértettel találkoznak.



VI
Marius annyira magához tér, hogy megadja címét Cosette-nek

Mialatt az emberi alakba öltözött kutya őrt állt a kerítés előtt, és a hat zsivány meghátrált egy leány elől, Marius Cosette mellett volt.

A csillagos égbolt sohasem volt ilyen elragadó, a fák hajladozása ily gyengéd, a füvek illata ily átható; a madarak sohasem tértek édesebb csicsergéssel nyugovóra a lombok közé; a világmindenség derűjének harmóniája sohasem felelt szebben a szerelem belső zenéjére; Marius nem volt soha szerelmesebb, boldogabb, rajongóbb. De Cosette-et szomorúnak találta. Cosette sírt, a szeme vörös volt.

Ez volt az első felhő a csodálatos álom egén.

Marius első szava ez volt:

- Mi bajod?

Cosette válasza:

- Elmondom.

Leült a padra, a feljárat közelében, és miközben a reszkető ifjú melléje telepedett, így folytatta:

- Apám ma reggel azt mondta, hogy készüljek, lehet, hogy rövidesen elutazunk, mert elintézni való dolgai vannak.

Marius tetőtől talpig megremegett.

Mikor az élet végére érünk, a halál távozást jelent; a kezdetén a távozás jelenti a halált.

Hat hét óta Marius lépésről lépésre, lassan, fokozatosan, napról napra mindinkább birtokába vette Cosette-et. Merőben eszményi, de mélyreható birtokbavétel. Amint már kifejtettük, az első szerelemben a lelket jóval a test előtt vesszük el, később a testet ragadjuk el a lélek előtt, és néha a lélekre már egyáltalán nem is kerül sor; Faublas[85] és Prudhomme szerint azért nem, mert lélek nincs, de ez a gúnyos megjegyzés szerencsére puszta szentségtörés. Marius tehát a szellemek módján kerítette hatalmába, mintegy megszállottá Cosette-et; csakhogy Marius a lélek erejével és valami hihetetlen meggyőződéssel ragadta féltékenyen magához a leányt. Az övé volt Cosette mosolya, lehelete és illata, kék szemének átható sugárzása, bőrének selyme, mikor a kezét megsimogatta, a bájos jegy a nyakán, az övé volt szerelmesének minden gondolata. Megfogadták, hogy minden éjszaka egymásról fognak álmodni, és megtartották a szavukat. Mariusé volt tehát Cosette minden álma. Folyvást nézegette és olykor leheletével megérintette a zsenge fürtöket a leány tarkóján; kijelentette magában, hogy nincsen azon a nyakszirten egyetlen pici hajszál, amely ne az övé lenne. Imádattal legeltette szemét Cosette öltözékének minden darabján, szalagjának csokrán, kesztyűjén, kézelőjén, topánkáján, a szent tárgyakon, amelyeknek ő, Marius a gazdája. Elgondolta, hogy ő parancsol azoknak a szép teknőcfésűknek, amelyek Cosette haját összefogják, sőt az is az eszébe jutott - s ez már a vajúdó vágy tompa és zavaros dadogása volt -, hogy nincs egyetlen kapocs a ruháján, egyetlen selyemszál a harisnyájában, egyetlen ránc az ingvállán, amellyel ne ő rendelkeznék. Cosette mellett úgy érezte, hogy tulajdona, jószága, zsarnoka és rabszolgája mellett van. A két lélek szinte annyira összeolvadt, hogy már egyik sem ismerte volna fel a magáét, ha eszébe jut, hogy visszakérje. - Ez az enyém. - Nem, ez az enyém. - Tévedsz, ha mondom. Hiszen ez én vagyok. - Dehogyis, én vagyok az, amiben magadra ismersz. - Marius Cosette része volt és Cosette Marius része. Marius érezte, hogy Cosette benne él. Úgy kellett neki Cosette, mint ahogy lélegzenie kellett. Ennek a mámoros hitnek, ennek a szűzies és teljes birtoklásnak, ennek a hallatlan egyeduralomnak a kellős közepén csapott le az a szó: elutazunk, és a valóság nyers hangja odakiáltotta Mariusnak: Cosette nem a tiéd!

Marius felébredt. Hat hét óta, mint már mondottuk, kívül élt az életen; ez a kijelentés: elutazunk, kegyetlenül visszatérítette a valósághoz.

Nem tudott szóhoz jutni. Cosette csak azt érezte, hogy az ifjú keze jéghideg. Most rajta volt a sor, hogy megkérdezze:

- Mi bajod?

Marius oly halkan válaszolt, hogy Cosette alig-alig hallotta:

- Nem értem, mit mondtál.

A leány újrakezdte:

- Apám ma reggel azt mondta, hogy szedjem össze a holmimat és készüljek, majd ide fogja adni a fehérneműjét, hogy becsomagoljam, mert kénytelen útra kelni; hogy rövidesen indulunk, nekem egy nagy bőrönd, neki egy kis táska kell, mához egy hétre minden készen álljon, és talán Angliába megyünk.

- De hiszen ez szörnyű! - kiáltotta Marius.

Bizonyos, hogy nincs az a visszaélés, nincs az az erőszaktétel, nincs az a hírhedett zsarnoki gaztett, Busiris,[86] Tiberius és VIII. Henrik[87] sem vetemedett olyan cselekedetre, melynek kegyetlensége e pillanatban felért volna azzal, hogy Fauchelevent úr Angliába viszi a leányát, mert ott dolga van.

Elhaló hangon kérdezte:

- És mikor indulsz?

- Nem mondta meg.

- És mikor jössz vissza?

- Azt sem mondta meg.

Marius felállt, és fagyosan kérdezte:

- Elmegy, Cosette?

Cosette feléje fordította szorongással teli szép szemét, és úgy felelt, mintha megzavarodott volna:

- Hová?

- Angliába. Elmegy?

- Miért magázol?

- Azt kérdem, hogy elmegy-e?

- Hát mit tehetek? - mondotta a leány, és összekulcsolta kezét.

- Tehát elmegy?

- Ha egyszer utazik az apám.

- Tehát elmegy?

Válasz helyett Cosette megragadta Marius kezét, és megszorította.

- Rendben van - mondta Marius. - Akkor én máshová megyek.

Cosette inkább érezte, semmint felfogta ennek a kijelentésnek az értelmét. Annyira elsápadt, hogy arca fehéren világított a sötétben.

- Mit akarsz ezzel mondani? - rebegte.

Marius egy pillantást vetett rá, azután szemét lassan az égre emelte, és így válaszolt:

- Semmit.

Mikor megint ránézett, látta, hogy Cosette mosolyog. A szeretett nő mosolya olyan, mint az éjszakában felvillanó fény.

- Jaj de buták vagyunk! Marius, van egy ötletem.

- Micsoda?

- Gyere te is, ha elutazunk. Majd megmondom, hogy hova! Gyere utánam, oda, ahol leszek!

Marius most már teljesen ébren volt. Visszazuhant a valóságba. Ezt kiáltotta:

- Még hogy veletek menjek! Bolondság! Hiszen ahhoz pénz kell, és nekem egy vasam sincs! Hogy Angliába utazzam? Már eddig is több mint tíz arannyal, nem is tudom, pontosan mennyivel tartozom Courfeyracnak, egy barátomnak, akit nem ismersz! Csak egy ócska kalapom van, három frankot sem ér, meg egy ruhám, elöl leszakadtak róla a gombok, az ingem csupa rongy, lyukas a könyököm, a cipőmbe befolyik a víz; hat hét óta eszembe sem jutott, nem is mondtam neked, Cosette! Ágrólszakadt szegény vagyok. Te csak éjszaka láttál engem, és megajándékoztál a szerelmeddel; ha nappal kerülnék az utadba, egy hatost nyomnál a markomba! Még hogy Angliába menjek! Ugyan, hiszen arra sincsen pénzem, hogy kiváltsam az útlevelet!

Ráborult a fa törzsére, amely mellett állt, két karját kinyújtotta a feje fölött, homlokát a kéregre szorította; meg sem érezte, hogy a fa felhorzsolja a bőrét, és hogy a halántékában lüktet a láz.

Sokáig maradt így mozdulatlanul, mint a kétségbeesés szobra, közel ahhoz, hogy lezuhanjon. Az örökkévalóságot eltöltené az ember ezekben az örvényekben. Végül megfordult. Elfojtott, szelíd és szomorú neszt hallott a háta mögött. Cosette zokogott.

Már több mint két órája sírdogált a tűnődő Marius mellett.

Marius odalépett hozzá, térdre esett, és miközben lassan leborult a földre, megragadta a szoknya alól kikandikáló lábacskát, és megcsókolta. Cosette némán tűrte. Vannak pillanatok, amikor az asszony komor és csüggedt istennő módján elfogadja a szerelem vallásos hódolatát.

- Ne sírj - mondta az ifjú.

- Hogyne sírnék - suttogta a leány -, mikor talán el kell mennem, és te nem jöhetsz!

Marius újra megszólalt:

- Szeretsz?

A zokogó Cosette azzal a mennyei szóval válaszolt, amely sohasem oly bájos, mint mikor könnyek között mondják.

- Imádlak!

Marius vette át a szót. Hangja kimondhatatlan édességgel csengett.

- Ne sírj. Mondd, megteszed a kedvemért, hogy nem sírsz?

- És te szeretsz? - kérdezte Cosette.

Marius megragadta a kezét.

- Cosette, még soha senkinek sem adtam a becsületszavamat, mert félek tőle. Az apámat érzem magam mellett. Nos hát, a legszentebb becsületszavamra mondom, hogy meghalok, ha elmégy.

Volt a hangjának lejtésében valami ünnepélyes mélabú, amitől Cosette megremegett. Valami komoly és igaz dolog hűvös szellője csapta meg. Megdöbbent, és már nem sírt.

- Most hallgass ide - mondta Marius. - Holnapra ne várj.

- Miért?

- Csak holnaputánra várj.

- Ó! Miért?

- Majd meglátod.

- Egy nap nélküled! Lehetetlen!

- Áldozzunk fel egy napot, hogy talán az egész élet a mienk legyen.

És Marius félhangon hozzáfűzte, mintha magában beszélne:

- Olyan ember az, aki ragaszkodik a szokásaihoz. Máskor, mint este, nem fogad senkit.

- Miféle emberről beszélsz? - kérdezte Cosette.

- Én? Egy szót se szóltam.

- Miben reménykedsz?

- Várj holnaputánig.

- Akarod?

- Akarom, Cosette.

A leány a keze közé fogta Marius fejét, felágaskodott, hogy felérjen hozzá, és igyekezett kilesni a szeméből a reménységet.

Marius újra megszólalt:

- Most jut eszembe, ismerned kell a címemet, valami történhet, sohasem tudja az ember; annál a Courfeyrac nevű barátomnál lakom, Verrerie utca 16. szám alatt.

Kotorászott a zsebében, zsebkést szedett elő, és a pengéjével felkarcolta a fal vakolatára: Verrerie utca 16. Eközben Cosette újból próbált Marius szeméből olvasni.

- Mondd, mire gondolsz, Marius? Valamit forgatsz a fejedben. Mondd meg nekem. Ó! Áruld el nekem, hogy jó éjszakám legyen!

- Mire gondolok? Megmondom: lehetetlen, hogy Isten el akarjon választani bennünket egymástól. Holnapután várj rám.

- Addig mit csináljak? - sóhajtotta Cosette. - Te kint vagy, jársz-kelsz. Milyen boldogok is a férfiak! Én meg egészen magamra maradok. Ó, de szomorú leszek! Mondd meg, mit csinálsz holnap este?

- Megpróbálok valamit.

- Akkor hát kérni fogom Istent, és addig folyton rád gondolok, hogy sikerüljön a dolog. Nem faggatlak tovább, látom, hogy nem akarod. Te vagy az uram. A holnapi estét azzal töltöm, hogy énekelni fogom kedvenc dallamodat az Euryanthe-ból, azt, amely akkor este idevonzott az ablakom alá. De holnapután korán itt légy! Mihelyt besötétedik, pontosan kilenc órakor várlak, jól jegyezd meg. Istenem, de kár, hogy a nappalok oly hosszúak! Hallod? Pontosan kilenckor a kertben leszek.

- Én is.

Szó nélkül, ugyanannak a gondolatnak a sugallatára, és mert magával ragadta őket a villamos áram, mely állandó érintkezésben tart két szerelmest, fájdalmukban is gyönyörtől mámorosan egymás karjába borultak, és észre sem vették, hogy miközben könnyben úszó és az elragadtatástól túláradó szemüket a csillagokra függesztik, ajkuk összeforr.

Mikor Marius eltávozott, az utcán egy lélek sem volt. Ez volt az a pillanat, amikor Éponine a körútig követte a zsiványokat.

Miközben fejét a fának támasztva tűnődött, egy gondolat villant fel Marius elméjében, egy gondolat, ó, jaj, amelyről maga is tudta, hogy esztelen és lehetetlen. Elszánt lépésre készült.



VII
Öreg szív és ifjú szív

Ebben az időben az öreg Gillenormand életének kilencvenedik évét taposta. Még mindig Gillenormand kisasszonnyal lakott együtt a Filles-du-Calvaire utca 6. szám alatt levő régi házban, amelynek tulajdonosa volt. Gillenormand úr - emlékezhetünk rá - ama régi vágású aggastyánok fajtájához tartozott, akik talpon várják a halált, akiket hiába nyom a kor súlya, nem roskadnak össze, akiket a bánat sem tud meghajlítani.

Mindazonáltal egy idő óta a leánya azt mondogatta: "Apám hanyatlik." Már nem pofozta a cselédlányokat; botjával sem csapkodta már oly hevesen a lépcsőház kőkockáit, mikor Basque nem nyitotta ki elég gyorsan az ajtót. A júliusi forradalom épp csak hogy hat hónapra hozta ki a sodrából. Majdnem nyugodt maradt,[88] mikor a Moniteur hasábjain megpillantotta egymás mellett ezeket a szavakat: Hublot-Conté úr, főrendiházi tag. Tény és való, hogy aggastyánszívébe belopakodott a csüggedés. Nem hátrált meg, nem adta be a derekát, ilyesmi éppoly kevéssé fért össze testi, mint lelki mivoltával, de belül érezte, hogy a gyengeség környékezi. Immár négy esztendeje várta Mariust: találó kifejezést használunk, ha azt mondjuk, hogy szilárdan megvetett lábbal várta, és biztosra vette, hogy az a haszontalan kölyök egy szép napon kopogtatni fog az ajtaján; most pedig sivárabb pillanataiban ott tartott, hogy már-már bevallotta magának: ha Marius még sokáig várat magára, akkor... Nem a halál gondolata volt elviselhetetlen számára, hanem az a gondolat, hogy talán soha többé nem fogja viszontlátni Mariust. Az a feltevés, hogy többé nem látja unokáját, mindeddig még csak fel sem merült benne; most kezdett testet ölteni a gondolat, és ez megdermesztette. Most is az történt, ami természetes és igaz érzelmek esetében mindig történni szokott: a távollét csak felcsigázta nagyapai szeretetét a hálátlan gyermek iránt, aki egyszerűen faképnél hagyta. Az ember decemberi éjszakán, tízfokos hidegben gondol leginkább a napfényre. Gillenormand úr merőben képtelen volt, vagy legalább képtelennek hitte magát, hogy ő, a nagyapa, akárcsak egy lépést is tegyen unokája felé; inkább megdöglöm, mondogatta magában. Semmiben sem érezte magát hibásnak, Mariusra mégsem tudott másként gondolni, mint mélységes gyöngédséggel, a sír szélén álló öregember néma kétségbeesésével.

A fogai is kezdtek kihullani, ami fokozta szomorúságát.

Gillenormand úr nem vallotta be magának - mert ha megteszi, dühbe gurult és szégyenkezett volna -, hogy egyik szeretőjét sem szerette úgy, ahogy Mariust szerette.

Szobájában, ágyának fejéhez helyeztetett egy régi arcképet a másik leányáról, arról, aki meghalt, Pontmercyné asszonyról, egy portrét, mely tizennyolc éves korában készült róla: azt akarta, hogy az legyen az első dolog, amit felébredéskor megpillant. Szüntelenül a képet nézegette. Egy alkalommal, mikor éppen rajta volt a szeme, ezek a szavak csúsztak ki a száján:

- Szerintem hasonlít rá.

- A nővéremre? - kérdezte Gillenormand kisasszony. - Valóban hasonlít.

Az aggastyán hozzátette:

- És a másikra is.

Egyszer, mikor az öreg összetett térdekkel, félig lehunyt szemmel, leverten üldögélt, leánya megkockáztatta:

- Apám, még mindig annyira haragszik rá?

Abbahagyta, nem merte tovább mondani.

- Kire? - kérdezte Gillenormand úr.

- Hát arra a szegény Mariusra!

Felkapta öreg fejét, sovány és ráncos öklét az asztalra tette, és legharagosabb, legfelindultabb hangján kiáltotta:

- Szegény Marius, még azt mondja, hogy szegény Marius! Az az úr egy gazember, egy nyavalyás fickó, egy szívtelen, lelketlen, hálátlan, beképzelt kis tacskó, egy gőgös alak... az az úr gonosz ember!

Elfordult, nehogy a leány meglássa a szemében csillogó könnycseppet.

Három nappal később hirtelen megtörte a csendet, amely akkor is már vagy négy órája tartott, és odavágta a leányának:

- Volt szerencsém megkérni Gillenormand kisasszonyt, hogy sohase említse előttem azt a nevet.

Gillenormand nagynéni lemondott minden további kísérletről, és ezt a mélyreható megállapítást tette:

- Édesapám nem nagyon kedvelte a nővéremet, mióta azt az ostobaságot elkövette. Érthető, hogy ki nem állhatja Mariust.

Az "ostobaság" azt jelenti: mióta férjhez ment az ezredeshez.

Egyébként, mint előre látható volt, Gillenormand kisasszony zátonyra futott a kísérletével, hogy kegyencét, a lándzsástisztet léptesse Marius helyébe. Théodule, a helyettes, csúfosan megbukott. Gillenormand úr nem állott kötélnek, és nem fogadta el a cserét. A szívben tátongó űrt nem lehet egy dugóval elzárni. Théodule-nek, bár örökséget szimatolt, nem volt ínyére az udvarlás robotja. Az öregúr untatta a lándzsást, a lándzsás sértette az öregúr ízlését. Théodule főhadnagy kétségtelenül vidám volt, ámde szószátyár; könnyelmű, de közönséges; életművész, de a társalgásban kontár; voltak szeretői, az igaz, sokat is beszélt róluk, az megint igaz; csakhogy ízetlenül beszélt róluk. Minden erényében volt hiba is. Gillenormand úr már hallgatni sem bírta a lándzsás lapos szerelmi históriáit, amelyeknek színtere a Babylone utcai kaszárnya környéke volt. Ráadásul Gillenormand főhadnagy olykor egyenruhában, a háromszínű kokárdával jelent meg az öregnél. Ez aztán végképp elviselhetetlenné tette. Gillenormand bácsi végül is kijelentette a leányának:

- Torkig vagyok Théodule-lel. Fogadd, ha akarod. Nem valami nagyon kedvelem a hadfiakat békeidőben. Talán még jobb szeretem a durva kardforgatót, mint a kardcsörtetőt. A pengék csengése utóvégre mégsem oly nyomorúságos, mint a kardhüvely zörgése a kövezeten. Meg azután aki kidülleszti a mellét, mint egy színpadi szájhős, és összeszorítja a derekát, mint egy nőszemély, aki fűzőt visel a mellvértje alatt, kétszeresen nevetségessé teszi magát. Az igazi férfi éppúgy távol áll a hetvenkedéstől, mint a kényeskedéstől. Se nem szájhős, se nem baba. Csak tartsd meg magadnak a Théodule-ödet.

A leánya hiába mondta neki:

- Mégiscsak az ön unokaöccse. - Gillenormand úr, aki minden porcikájában nagyapa volt, történetesen egyáltalán nem volt nagybácsi.

Alapjában Théodule csak arra volt jó, hogy az öreg, aki szellemes volt, és megtette a szükséges összehasonlítást, még inkább érezze Marius hiányát.

Egy este - június 4-e volt, de azért Gillenormand bácsi kandallójában kellemes tűz ropogott - az öreg kegyesen elbocsátotta a leányát, aki a szomszédos szalonban varrogatott. Egyedül volt pásztorjelenetekkel díszített szobájában, lába a kandalló rácsán nyugodott, félig elfedte a keleti mintákkal díszített hatalmas, kilenctáblás spanyolfal. Rákönyökölt az asztalra, melyen zöld ernyő alatt két gyertya égett, besüppedt hímzett karosszékébe, kezében könyvet tartott, de nem olvasott. Korának öltözetét viselte, a Direktórium ficsúros módja szerint, amelyhez ragaszkodott; Garat[89] valamelyik régi arcképére hasonlított. Az utcán emiatt biztosan a nyomába szegődtek volna, de valahányszor elment hazulról, a leánya egy bő püspökköpenybe burkolta, ami eltakarta a ruháját. Mikor otthon volt, a felkelést és a lefekvést kivéve, sohasem öltött magára házikabátot. - Öregít - mondotta.

Gillenormand bácsi szeretettel és keserűen gondolt Mariusra, és mint rendesen, most is a keserűség kerekedett felül. Megkeseredett gyöngédsége végül mindig forrni kezdett, hogy aztán a felháborodás gőze csapjon ki belőle. Arra a pontra jutott, amelyen az ember igyekszik beletörődni a dolgokba, és elfogadni azt, ami gyötri. Éppen azon volt, hogy megmagyarázza magának: már semmi sem szól amellett, hogy Marius visszatér, ha vissza kellett volna jönnie, már megtette volna, le kell hát mondani a reményről. Megpróbálta hozzászoktatni magát a gondolathoz, hogy mindennek vége, és hogy meg fog halni anélkül, hogy "azt az urat" viszontlátná. De egész mivolta fellázadt; mélyen gyökerező apai érzése nem tudott beletörődni a dologba. - Hát így vagyunk! - mondotta, mert ez volt fájdalmának minduntalan visszatérő sora. - Nem fog visszajönni! - Kopasz feje a mellére csuklott, és a tűzhely hamujába bámult siralmas és ingerült tekintetével.

Álmodozásának fenekére jutott, mikor belépett öreg szolgája, Basque, és megkérdezte:

- Uraságod hajlandó fogadni Marius urat?

Az aggastyán hirtelen felemelkedett, arca halálra vált; olyan volt, mint mikor a hulla felpattan, mert villamos ütés éri. Nagy nehezen kibökte:

- Miféle Marius úr?

Basque-ot megrémítette és zavarba ejtette urának arckifejezése.

- Nem tudom - válaszolta -, én nem láttam. Nicolette most közölte velem: Egy fiatalember van itt, jelentse, hogy Marius úr.

Gillenormand bácsi halkan dadogta:

- Vezesse be.

Ugyanabban a tartásban maradt, feje remegett, szemét az ajtóra szegezte. Az ajtó ismét feltárult. Egy fiatalember lépett be. Marius volt.

Marius megállt az ajtónál, mintha arra várna, hogy felszólítsák: kerüljön beljebb.

Majdnem nyomorúságos öltözete nem tűnt fel, mert a lámpa ernyője elfogta előle a világosságot. Csak nyugodt és komoly, de különös módon szomorú arcát lehetett felismerni a homályban.

Gillenormand bácsi valósággal megzavarodott a megdöbbenéstől és az örömtől. Pillanatokig csak valami fényt látott, mint mikor kísértet bukkan fel az ember előtt. Ájulás környékezte; szédült a feje, káprázott a szeme. Ő volt az, Marius!

Végre! Négy év után! Szinte egyetlen szempillantással megragadta Marius egész lényét. Szép, nemes, előkelő, szálas, kedves arcú, kifogástalan fellépésű férfit látott maga előtt. Elfogta a vágy, hogy kitárja karját, hogy magához szorítsa, hogy feléje rohanjon, szíve olvadozott a gyönyörűségtől, szeretetteljes szavak árasztották el, és csordultig töltötték a keblét; végre, mikor mindez a gyengédség utat tört magának és elérte az ajkát, az ellentét folytán, amely természetének alapvonása volt, kemény szavak buggyantak ki rajta. Nyersen kérdezte:

- Mit keres itt?

Marius zavartan felelte:

- Uram...

Gillenormand úr azt szerette volna, ha Marius a karjaiba veti magát. Elégedetlen volt Mariusszal és önmagával. Érezte, hogy nyers, és hogy Marius hideg. Bosszantó és elviselhetetlen szorongást keltett az öregben az az érzés, hogy belseje csupa gyöngédség és kesergés, kifelé pedig csak keménységet tud mutatni. Keserűsége ismét visszátért. Mogorván félbeszakította Mariust:

- Nos, mit kíván?

Ez a "nos" azt jelentette: ha nem azért jött, hogy megöleljen. Marius a nagyapjára pillantott, aki sápadt volt, és mintha márványból lett volna az arca.

- Uram...

Az aggastyán szigorú hangon közbevágott:

- Azért jött, hogy bocsánatot kérjen? Elismerni, hogy vétkezett?

Azt hitte, hogy útbaigazítja Mariust, és hogy a "gyermek" jobb belátásra tér. Marius összerezzent; azt kívánják tőle, hogy megtagadja az apját; lesütötte szemét, és így válaszolt:

- Nem, uram.

- Hát akkor mit kíván tőlem? - kiáltott fel hevesen az aggastyán. Szívét harag öntötte el, és fájdalom hasogatta.

Marius összetette a kezét, egy lépést tett előre, és gyenge, remegő hangon mondotta:

- Uram, könyörüljön rajtam.

Ez a szó megrázta Gillenormand urat; ha előbb hangzik el, megindította volna, de most már késő volt. A nagyapa felállt; két kezével botjára támaszkodott, ajka elhalványodott, feje reszketett, de termetével a meghajolva álló Marius fölé magasodott.

- Még hogy megkönyörüljek önön, uram! Az ifjú kér könyörületet a kilencvenegy esztendős aggastyántól? Ön most lép be az életbe, én távozom belőle; ön színházba, bálba, kávéházba, biliárdozni jár, ön szellemes, ön tetszik a nőknek, ön csinos fiú, míg én nyár derekán a parazsat piszkálom a kandallómban; önt az élet egyetlen igazi gazdagsága gazdagítja, nékem az öregkor minden nyomorúsága, a gyengeség, a magány a vagyonom! Ön harminckét hibátlan fog boldog tulajdonosa, van jó gyomra, élénk szeme, ereje, étvágya, egészsége, jókedve, fejét fekete hajerdő borítja; nékem már egy ősz hajszálam sincsen, a fogaim kihullottak, búcsúzom a lábaimtól, elveszítem az emlékezőtehetségemet, és már ott tartok, hogy minduntalan összetévesztek három utcanevet, a Charlot utcáét, a Chaume utcáét és a Saint-Claude utcáét; ön előtt még ott van az egész napfényes jövő, én pedig már olyan mélyen behatoltam az éjszakába, hogy hovatovább az orromig sem látok; ön szerelmes, ezt mondania sem kell, engem pedig a világon senki sem szeret - és még ön kér tőlem könyörületet! Teringettét, Molière megfeledkezett erről. Ügyvéd urak, ha maguk így tréfálkoznak a törvényszéki palotában, fogadják őszinte elismerésemet. Tréfás emberek maguk.

Majd haragos és komoly hangon folytatta:

- Nos, ezek után mit akar tőlem?

- Uram - mondotta Marius -, tudom, hogy jelenlétem kellemetlen önnek, de csak azért jöttem, hogy egy dolgot kérjek, és azután azonnal eltávozom.

- Ostoba! - szólt rá az aggastyán. - Ki mondta önnek, hogy távozzék?

Így fordította le a maga nyelvére a szíve mélyén lappangó gyengéd szavakat: Ugyan kérj már bocsánatot! Borulj a nyakamba! Gillenormand úr érezte, hogy Marius néhány pillanaton belül elhagyja őt, érezte, hogy a rossz fogadtatással eltaszítja, keménységével elkergeti az ifjút; mindezt elmondotta magában, és fájdalma csak élesebb lett miatta, s mivel fájdalma azonnal haragba csapott át, még jobban megkeményedett. Szerette volna, ha Marius megérti, mi dúl benne, de Marius nem értette; ez felbőszítette az öregurat. Így folytatta:

- Hogyan! Ön tiszteletlenül viselkedett velem, a nagyapjával szemben, ön elhagyta a házamat, hogy isten tudja, hová menjen, ön kétségbe ejtette a nagynénjét; ön legényéletet élt, felcsapott ficsúrnak, hogy este elcsavaroghasson, hogy szórakozással töltse az idejét, ez kényelmesebb, ezt nem nehéz kitalálni; ön nem adott életjelt magáról, adósságokba verte magát, és még arra sem kért, hogy kifizessem a tartozásait, ön beállott az ablakbeverők és a hangoskodók közé, és négy év múltán idejön hozzám, és nincs más mondanivalója számomra, csak ez!

Ilyen erőszakosan akarta gyengédségre bírni unokáját, de csak azt érte el vele, hogy Marius tovább hallgatott. Gillenormand úr összefonta a karját - ami nála a legnyomatékosabb parancsolás mozdulata volt -, és keserűen ráförmedt Mariusra:

- Végezzünk. Azt mondja, azért jött, hogy valamit kérjen tőlem. Nos hát, mi az? Mit kíván? Beszéljen.

- Uram - mondotta Marius olyan embernek az arckifejezésével, aki érzi, hogy azonnal belezuhan a szakadékba -, nősülni akarok. Azért jöttem, hogy az engedélyét kérjem.

Gillenormand úr csöngetett. Basque félig kinyitotta az ajtót.

- Küldje ide a leányomat.

Egy pillanat múlva ismét kinyílt az ajtó, Gillenormand kisasszony nem lépett be, csak bedugta a fejét; Marius némán, lelógó karokkal állt, olyan volt az arckifejezése, mint egy tetten ért bűnözőé; Gillenormand úr széltében-hosszában, ide-oda járkált a szobában. Leánya felé fordult, és ezt mondotta:

- Semmi. Marius úr van itt. Üdvözölje őt. Marius úr nősülni akar. Ez az egész. Elmehet.

Az aggastyán hangjának szaggatott és rekedt csengése a kitörni készülő düh szokatlan telítettségét jelezte. A nagynéni rémülten nézett Mariusra, szinte alig ismerte meg, egy mozdulatot sem tett, egy hangot sem ejtett ki a száján, és az apja szavára gyorsabban eltűnt, mint a szalmaszál az orkán sodrában.

Közben az öreg Gillenormand visszament a kandallóhoz, és nekivetette a hátát.

- Tehát nősülni akar! Huszonegy éves korában! Már mindent elintézett! Már csak az van hátra, hogy engedélyt kérjen! Egy kis formalitás. Foglaljon helyet. Nos hát, amióta nem volt szerencsém látni uraságodat, önök egy forradalmat bonyolítottak le. A jakobinusok kerekedtek felül. Ez bizonyára megelégedésére szolgált. Hiszen ön republikánus, amióta báró. Ön kibékíti ezt a két dolgot. A Köztársaság a báróság körítése. Bizonyára megkapta a júliusi forradalom kitüntetését is? Uraságod nyilván kicsit elfoglalta a Louvre-t is? Van itt a közelben, a Saint-Antoine utcában, a Nonnains-d'Hyéres utcával szemközt, egy ház harmadik emeletének falába fúródva, egy ágyúgolyó, ez a felírás díszeleg rajta: 1830. július 28. Nézze meg. Kitűnő hatást tesz. Ah! Szép dolgokat művelnek az ön barátai. Most jut eszembe, nem építenek kutat Berry herceg őfensége emlékművének a helyére? Tehát nősülni akar. Kit óhajt elvenni? Tolakodás volna részemről, ha megkérdezem, hogy ki a jövendőbeli?

Megállt de mielőtt Marius válaszolhatott volna, indulatosan hozzáfűzte:

- Aztán van-e tisztességes foglalkozása? Szerzett-e vagyont? Mennyit keres azzal az ügyvédmesterséggel?

- Semmit - válaszolta Marius szilárd és valami majdnem szilaj elszántsággal.

- Semmit? Abból az ezerkétszáz frankból él, amit tőlem kap?

Marius nem felelt. Gillenormand úr folytatta:

- Most már értem, tehát a leány gazdag.

- Mint jómagam.

- Micsoda? Nincs hozomány?

- Nincsen.

- Örökség?

- Nem hiszem.

- Anyaszült meztelen! És mi fán terem az apa?

- Nem tudom.

- És hogy hívják a leányt?

- Fauchelevent kisasszony.

- Fauche micsoda?

- Fauchelevent.

- Piha! - szólt az aggastyán.

- Uram! - kiáltott fel Marius.

Gillenormand úr félbeszakította, a hangja olyan volt, mint mikor valaki önmagával beszélget.

- Ez igen! Huszonegy éves, állása nincs, évi ezerkétszáz frankból kell megélnie; Pontmercy báróné majd a piacra jár, hogy két hatosért zöldséget vegyen.

Marius érezte, hogy utolsó reménysége is füstbe ment.

- Uram, könyörgöm! - kiáltotta eszeveszetten. - Lábához borulva, összetett kézzel, az ég szerelmére kérem, engedje meg, hogy feleségül vegyem.

Az aggastyán válaszát meg-megszakította köhögésbe fulladó éles és baljós kacagása.

- Hahaha! Persze ön azt gondolta magában: A mindenit! Felkeresem azt az öreg vaskalapost, azt a rozzant tökfilkót! De kár, hogy még nem vagyok huszonöt éves! Hogy a nyaka közé csördítenék egy jó kis tiszteletteljes felszólítással! Hogy meglennék nélküle! No de mindegy! Elmegyek hozzá, és azt mondom neki: Vén hülye, légy boldog, hogy látsz. Kedvem szottyant a házasságra, feleségül akarom venni Jöttment kisasszonyt, Ágrólszakadt úr leányát. Nekem nincs cipőm, neki inge se, mi közöd hozzá, ha egyszer kedvem kerekedett arra, hogy elkótyavetyéljem a pályámat, a jövőmet, az ifjúságomat, az életemet. Fejest akarok ugrani a nyomorúságba, egy asszonnyal a nyakamon, ez az eltökélt szándékom, neked bele kell egyezned. És a vén trotty bele fog egyezni. Csak eredj, fiacskám, tégy, amit akarsz, vedd a nyakadba a kölöncöt, vedd feleségül Pousselevent vagy Coupelevent[90] kisasszonyt... Soha, uram! Soha!

- Apám!

- Soha!

Az a hangsúly, amellyel ez a "soha" elhangzott, minden reménytől megfosztotta Mariust. Lehajtott fővel, lassú, imbolygó léptekkel áthaladt a szobán inkább haldoklóra, mint távozóra emlékeztetett. Gillenormand úr tekintetével követte, és abban a pillanatban, mikor Marius kinyitotta az ajtót, hogy kilépjen, az aggastyán a parancsoláshoz szokott és elkényeztetett öregek elevenségével négyet lépett, galléron ragadta Mariust, erélyesen visszaráncigálta a szobába, egy karosszékbe lökte, és így szólt hozzá:

- Meséld el a dolgot!

Ezt a forradalmat egyetlen szó, a Mariusból kitört "apám" idézte elő. Marius zavarodottan nézett az öregre. Gillenormand úr mozgékony arcán már csak valami érdes és meghatározhatatlan kedélyesség ült. A szigorú nagyapa átadta helyét a jóságos nagyapának.

- Na, rajta, beszélj, meséld el a szerelmedet, ki vele, de semmit el ne hallgass! Teringettét! Milyen ostobák ezek a fiatalok!

- Apám! - kezdte Marius.

Az aggastyán arcát kimondhatatlan ragyogás öntötte el.

- Igen, ez az! Szólíts apádnak, és majd meglátod.

Nyerseségében most már valami oly jóságos, oly szelíd, oly nyíltszívű, oly atyai hang csengett, hogy Mariust valósággal elkábította és mámorossá tette a kétségbeesés hirtelen átcsapása a reménységbe. Az asztal mellett ült, a gyertyák fénye leleplezte ruházatának nyomorúságos állapotát. Gillenormand bácsi megrökönyödve nézegette.

- Nos, apám - mondta Marius.

- Várj csak - szakította félbe Gillenormand úr -, hát igazán nincsen egy vasad sem? Úgy jársz, mint egy csavargó.

Egy fiókban kotorászott, erszényt húzott elő, és az asztalra tette.

- Nesze, száz arany, végy magadnak egy kalapot.

- Apám - folytatta Marius -, jó apám, ha tudná! Szeretem őt! Képzelje: a Luxembourg-kertben láttam először, oda járt. Eleinte alig vettem észre, azután nem is tudom, hogyan történt, beleszerettem. Ó! Milyen boldog voltam. Most végre mindennap láthatom, náluk, az apja nem is tud róla. Képzelje csak, el fognak utazni, a kertben találkozunk, este. Az apja magával akarja vinni Angliába, mire én azt gondoltam: elmegyek a nagyapámhoz, és elmondom neki a dolgot. Meg kell bolondulnom, meghalok, belebetegszem, vízbe vetem magam. Feltétlenül el kell vennem őt, különben megőrülök. Tessék, most már tudja az igazat, nem hiszem, hogy megfeledkeztem volna valamiről. Egy kertben lakik, amely előtt rács van a Plumet utcában, az Invalidusok palotája táján.

Gillenormand bácsi sugárzó arccal ült Marius mellett. Miközben hallgatta, és élvezte hangjának csengését, egy jókora szippantás tubákkal is tetézte élvezetét. Erre a szóra, hogy "Plumet utca", abbahagyta a szipákolást, és a burnót maradéka a térdére szóródott.

- Plumet utca! Azt mondod, hogy a Plumet utcában? Lássuk csak! Nincsen arrafelé valami kaszárnya? De igen, most már tudom. Théodule beszélt róla. Az unokatestvéred, a lándzsástiszt. Egy kislány, barátocskám, de még milyen kislány! Persze, a Plumet utca. Valamikor Blomet utca volt a neve. Most már emlékszem. Már hallottam arról a kicsikéről, a Plumet utcai rács mögött. Egy kertben. Egy Pamela. Nincs rossz ízlésed. Úgy hallom, nagyon takaros teremtés. Köztünk maradjon, azt hiszem, hogy a bamba lándzsás kicsit csapta neki a szelet. Nem tudom, hogy meddig jutottak. Végre is, bánja az ördög. Egyébként a lándzsásnak nem kell hinni. Henceg. Marius, én nagyon helyénvalónak találom, hogy a magadfajta fiatalember szerelmes. Ez már a koroddal jár. Jobb szeretem, ha szerelmes vagy, mint jakobinus. Jobb szeretem, ha egy szoknyáért, teringettét, ha húsz szoknyáért rajongsz, mint Robespierre úrért. A magam részéről örömmel állapítom meg, hogy sansculotte-ok, nadrágtalanok tekintetében mindig csak a nőket szerettem. A szép lányok, az ördögbe is, szép lányok, itt ellenvetésnek nincs helye! Ami pedig a kicsikét illeti, a papa nem tud róla, hogy találkoztok. Ez így van rendjén. Nekem is volt ilyen esetem. Nem is egy. Tudod-e, mit csinál ilyenkor az ember? Nem tombol, nem veszi tragikusan a dolgot, nem gondol mindjárt a házasságra és a polgármester úr nemzetiszínű szalagjára. Az ember egyszerűen okos fiú marad. Előszedi a jobbik eszét. Kicsapong, de nem házasodik. Elmegy a nagyapjához, aki alapjában nem rossz ember, akinél mindig akad néhány tekercs arany a ládafiában. Az ember azt mondja: Nagypapa, így és így áll a dolog. És a nagypapa azt válaszolja: Mi sem egyszerűbb. Fiatalság - bolondság, öregség - bölcsesség. En is voltam fiatal. Te is leszel öreg. Rendben van, fiacskám, majd meghálálod az unokádnak. Fogd, itt van kétszáz arany. Szórakozz, az áldóját! Egyszer élünk! így kell a dolgot elintézni. Az ember nem veszi feleségül az illetőt, de ezen semmi sem múlik. Értesz engem?

A kővé dermedt Marius képtelen volt arra, hogy egy hangot is kiejtsen, csak tagadóan rázta a fejét. Az öreg fölkacagott, pislantott egyet ráncos szemhéjával, ráütött az ifjú térdére, rejtelmesen csillogó tekintettel a szeme közé nézett, és a leggyengédebb vállrándítással mondta:

- Mamlasz! Csábítsd el!

Marius elsápadt. Egy szót sem értett meg abból, amit a nagyapja mondott. Ez az egész zagyva szóáradat a Blomet utcáról, Pameláról, a kaszárnyáról, a lándzsásról, úgy hömpölygött Marius fülében, mint valami kísérteties érzéki csalódás. Mindebből semmi sem vonatkozott Cosette-re, arra a liliomra. Az öreg félrebeszélt. De az egész locsogás egyetlen kijelentésbe torkolt, ezt a kijelentést Marius megértette, mert halálos sértés volt Cosette-re. Ez a tanács: csábítsd el, úgy döfte szíven a fiatalembert, mint egy kard.

Felállt, felvette kalapját, amely a földön hevert, és szilárd, határozott léptekkel az ajtó felé indult. Itt megfordult, mélyen meghajolt nagyapja előtt, felszegte a fejét, és így szólt:

- Öt évvel ezelőtt megsértette az apámat; ma a feleségemet gyalázza. Uram, nincs már kérnivalóm öntől. Isten önnel.

Az elképedt Gillenormand bácsi kinyitotta a száját, kitárta karjait, fel akart állni, de mielőtt egy szót is szólhatott volna, az ajtó becsukódott, és Marius eltűnt.

Az aggastyán néhány pillanatig mozdulatlan maradt, mintha villám sújtotta volna, elállt a szava és a lélegzete, mintha vasmarok szorítaná a torkát. Végre kitépte magát a karosszékből, ahogy csak kilencvenegy éves lábai bírták, az ajtóhoz rohant, felszakította, és kikiáltott:

- Segítség! Segítség!

Megjelent a lánya, majd a cselédség. Az öreg siralmasan hörögte:

- Fussatok utána! Érjétek utol! Mit vétettem ellene? Megbolondult! Elmegy! Ah, Istenem, Istenem! Nem jön vissza többé!

Az utcára nyíló ablaknál termett, kinyitotta reszkető öreg kezével, egész felsőtestével kihajolt, miközben Basque és Nicolette hátulról tartották, és kiáltozni kezdett:

- Marius! Marius! Marius! Marius!

De Marius már nem hallhatta. Éppen abban a pillanatban fordult be a Saint-Louis utca sarkán.

Az aggastyán arcán gyötrelmes kifejezés ült, kétszer vagy háromszor a halántékához kapott, tántorogva hátrált, és egy karosszékbe roskadt; elállt a szívverése, hang nem jött ki a száján, egy könnye sem volt, feje reszketett, ajkai bambán mozogtak, szemében és a szívében már nem volt más, csak valami mélységes komorság, amely hasonlított az éjszakához.
 
 
0 komment , kategória:  MÁSODIK KÖTET NEGYEDIK RÉSZ   
Címkék: hajnalhasadásnak, franciaországnak, kimondhatatlanul, megmenekülhettek, méltóságteljesen, becsületszavamat, gyümölcstartóban, rendszabályokkal, forradalmároknak, kiszámíthatatlan, megvédelmezésére, fegyverkovácsnál, kvártélymesterek, barkaszentelésre, általánosítjátok, visszaráncigálta, bunkócsapásaival, franciaországban, megnevezhetetlen, visszakívánkozik, madárkesergésből, arckifejezésével, megingathatatlan, puskaporszemcsék, végigtapogatnunk, becsületszavamra, féltékenykedését, örökkévalósággal, szétosztásmódjuk, megvilágításával, spanyolországban, gondolatvilágába, faliszőnyegekkel, fantazmagóriának, láthatatlanságba, megbilincselheti, történelem legkülönösebb, júliusi forradalom, következő évek, forradalom fensége, társadalom tömegei, civilizáció alapfalai, egymásra tornyosuló, emberi lélek, jelentős időszak, nagy nemzetnek, ilyen időszakok, nemzet csak, pompás királyocska, első útszakaszt, másodikat Robespierre-rel, harmadikat Bonapartéval, NEGYEDIK RÉSZ, ELSŐ KÖNYV, Caesart Prusiasért, Napóleont Yvetot, Bourbon-ház Franciaország, Lajos Fülöp, Lajos Fülöpöt, Franciaországot Európával, Európát Franciaországgal, Ausztriával Anconában, Angliával Spanyolországban, Nagy Sándorhoz, Nagy Károly, Lajos Fülöpben, Lajos Fülöpnek, Louis Blanc, Casimir Périer-nek, Lajos Fülöpön, Mivel Lajos Fülöpöt, Spanyolországban Ferdinánd, Portugáliában Miguel, Ausztriát Anconában, Európa Franciaországra, Benjámin Constant, Casimir Périer, Vendée-ban Berry, Franciaország Párizsra, Arbre Sec, Caius Gracchus, Emberi Jogok Társasága, Emberi Jogok Társaságát, Bizonyos Gallais, Emberi Jogok Társulata, Emberi Jogok Társulatából, Cselekvés Társulata, Gall Társulat, Törvényhatósági Szervezőbizottság, Egyenlőségpárti Munkások Társulata, Bastille-ok Hadserege, Hűség Lovagjai, Carbonarik Társulata, Szabad Emberek Társulata, Majd Robespierre-ről, Olvastam Prud, Társadalmi Szerződés-t, Második Év, Emberi Jogok, Odalépett Enjolras-hoz, Jean Prouvaire, MÁSODIK KÖNYV, Süketnémák Intézetének, Magát Éponine-t Javert, Magával Mariusszal, Mikor Éponine, Brujonnak Babet-hoz, Miközben Marius, Médine, Miféle Marius, Marius Pontmercy, Mikor Mabeuf, Courfeyractól Thénardier, Szegény Marius, HARMADIK KÖNYV, Jean Valjean, Jean Valjeant, Jean Valjeanra, Egyébként Jean Valjeant, Ultime Fauchelevent, Télen Cosette, Mikor Toussaint-t, Mert Fauchelevent, Jean Valjean Cosette-tel, Jean Valjeanban, Ezután Jean Valjean, Jean Valjeannak, Jean Valjeantól, Amíg Cosette, Vajon Cosette, Vagy Fantine, Csak Fantine-ra, Vajon Jean Valjean, Egyszer Cosette, Különben Jean Valjean, Viszont Jean Valjean, Hogy Cosette, Miután Cosette, Mikor Cosette, Jean Valjeannal, Jean Valjean Mariusra, Másnap Jean Valjean, Megkérdezte Cosette-től, Egyébként Cosette-nek, Viszont Cosette, Mikor Jean Valjean, Időnként Jean Valjean, NEGYEDIK KÖNYV, Szent Matildról, Miközben Gavroche, Mert Montparnasse, Mindez Gavroche-tól, ÖTÖDIK KÖNYV, Théodule Gillenormand, Egyébként Cosette, Vajon Marius, Este Cosette, Különben Cosette, Talán Fantine, Megkérdezte Toussaint-t, HATODIK KÖNYV, Akárcsak Mothe-Houdancourt, Párizs Szajna-parti, Természetesen Gillenormand, Elfogták Magnont, Szent Márton, Nagy Frigyes, Idejön Babet, Megszorította Montparnasse, Féltek Gavroche-tól, Éljen Lafayette, Nyáron Navet, Frédérick Lemaître, Jean-Jacques Rousseau, Mintha Miltont, Vajon Thénardier, Ugyanakkor Thénardier, Pontosan Thénardier, Nagy Század, Megtoldotta Babet, André Chénier, Maga Montparnasse, Mikor Gavroche, HETEDIK KÖNYV, Eugéne Sue, Jean Bart, Racine Corneille, Titkos Könyvtár-ban, NYOLCADIK KÖNYV, Rómeó Júlia, Szólíts Cosette-nek, Minthogy Jean Valjean, Valahányszor Marius, Mariuson Courfeyrac, Éponine Thénardier, Mivel Marius, Valóban Éponine, Drága Montparnasse, Thénardier Brujonnak, Erősen Thénardier, Ezzel Éponine, Távozóban Montparnasse, Marius Cosette, Cosette Marius, Hogy Angliába, Eközben Cosette, Mikor Marius, Ráadásul Gillenormand, Alapjában Théodule, Valamikor Blomet,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Parmezános tepsis krumpli
Sajtos,sonkás buci
Kemencés harcsa egészben
Hússal töltött tészta
SAJTSZÓSZOS TÉSZTA
GOFRI
Isteni Csörögefánk
Céklafőzelék almával-burgonyával
Kinder Tejszelet
Hideg őszibarack krémleves
még több recept
Véleményezd!
11.21. 23:33 Hatástalanították a hegyeshalmi pályaudvar közelében talált világháborús bo...
11.21. 23:13 Brexit - Brit belügyi államtitkár: olyan könnyű lesz a letelepedett státus ...
11.21. 23:13 Férfi kosárlabda vb-selejtező - Govens Darrin nem játszhat
11.21. 22:33 Észak-koreai válság - Az Egyesült Államok újabb észak-koreai és kínai válla...
11.21. 21:53 Trump a Hálaadás napja előtt ünnepélyesen megkegyelmezett két pulykának
11.21. 21:23 Szivaccsal kedveskedik választottjának a púposhátú delfin
11.21. 21:23 Illegális bevándorlás - Alapjogokért Központ: miután a kötelező betelepítés...
11.21. 21:13 Osztrák jégkorongliga - Otthon szakadt meg a Fehérvár jó sorozata
11.21. 21:13 Szülők háza épült Debrecenben a Jónak lenni jó! adományaiból
11.21. 21:13 Női vízilabda világliga - Utrechti vereséggel kezdtek a magyarok
Tudjátok ?
Primitív, vagy egyszerű?
Ki tudja miért állt le a póker játék ?
Segítesz ilyet gyártani?
Átkódoltassam a nyomtatómat?
Jók maradtak e mind a kamionosok?
még több kérdés
Blog Címkék
Szent Erzsébet és a rózsák  Ludi Delfino  Aranyosi Ervin: Bohóckodjunk, ...  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Mihalik Anikó az őszről  Aranyosi Ervin: Novemberi hang...  A lángnak is három ereje van.....  Ludi Delfino  D Oszuszkó Sarolta: Sír a táro...  Szívem mélyéből áldalak, Uram....  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Kellemes hétvégét  Ludi Delfino  Vegyes viccek  Az élet csak arra vár...  Ludi Delfino  Kellemes hétvégét  Miért?!  Imádunk Szent Ostya!  Gyerekkoromban minden télen ír...  Ludi Delfino  Örömteli Vasárnapot!  Rózsa  jó éjszakát  Ludi Delfino  Ülj le egy percre,...  Ő szeret minket, vérével megvá...  Ének három hangra  A jó, a szép és a remény...Kul...  Ludi Delfino  Ne veszítsd el a bátorságod és...  Ludi Delfino  Gondolsz-e néha rám? .Dáma Lov...  Tallóztam  Csak a Milka csoki a jó  Kereslek...  Az Isten országának ezt az eva...  Ludi Delfino  Imádunk Szent Ostya!  Kritika  Sok szép örökzöldből koszorút ...  Az élet csak arra vár...  Ez a tiéd! Neked hoztam!  Assisi Szent Ferenc idézet  Kicsit több békesség...Goethe ...  Ludi Delfino  Kritika  Vessed az Úrra a te terhedet.....  Jótett  Quimby : Szeretet nélkül minde...  Vessed az Úrra a te terhedet.....  Ludi Delfino  Házi macska  Ne az arcról ítélj...Koncsol L...  Önzetlen jellem  A jó, a szép és a remény...Kul...  Schmidt Károly Imre/POET/: Tis...  Honnan tudod hogy magyar vag...  Mici Mackó  Nov. 19. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE ...  Assisi Szent Ferenc idézet  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Szepesi Mária:Érezted e már......  Sok szép örökzöldből koszorút ...  Assisi Szent Ferenc idézet  Kellemes vasárnap délutánt  Ludi Delfino  Vörös Judit: Reggeli köszöntő  Ludi Delfino  Álomtündért megkértem...  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Jótett  Tóth János: Ősz így is, úgy is  Szavak...  Miért?!  Kellemes hétvégét  Ludi Delfino  Csodálatos őszi kép...  Ludi Delfino  Ha veszel, megtelik a kezed......  Ludi Delfino  Figyelmetekbe ajánlom testvére...  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Kellemes délutánt  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Csak a Milka csoki a jó  Ludi Delfino  Megáldotta kezed minden munkáj...  Ludi Delfino  Ludi Delfino  Rózsa  Szèp estét kedves látoga...  Ludi Delfino  Ludi Delfino 
Bejegyzés Címkék
történelem legkülönösebb, júliusi forradalom, következő évek, forradalom fensége, társadalom tömegei, civilizáció alapfalai, egymásra tornyosuló, emberi lélek, jelentős időszak, nagy nemzetnek, ilyen időszakok, nemzet csak, pompás királyocska, első útszakaszt, másodikat Robespierre-rel, harmadikat Bonapartéval, időben bizonyos, háborúkból származnak, tények majdnem, állambölcselők erre, kimerült emberek, megmásíthatatlan tények, tényeknek ugyanannyit, tények ereje, isteni jognak, tizenkilencedik századra, nemzet mindenfajta, egész múlt, francia társadalom, jogát alkották, képzelődésben ringatták, történelem őskora, szemüket nyilvánvaló, isteni hatalomnak, tények tartalmaznak, isteni jogot, gyökeres tévedés, uralkodócsaládot arra, maga engedményeinek, hírhedt okmányok, haladás minden, nemzet rászokott, nyugodt vitatkozásra, békebeli nagyságra, forradalmat illette, ágyút illette, értelem jutott, viharnak vége, fény újra, szellem tiszta, derűs csúcsokon, nagyszerű elvek, bölcselő szemében, államférfi szemében, törvény előtti, lelkiismereti szabadság, civilizáció eszköze, gondviselés kezében, kerek asztalt, veszélyeztetett etikett, monarchia bukása, lealacsonyodás elszomorította, komoly embereket, napon afféle, maga helyére, törvényes alapra, trónmennyezet alól, egész Franciaország, egész világ, barikádok napja, nagyurak kegyeiben, madár ágról, tönkrement nagyúrtól, imént említettük, júliusi forradalomnak, egész világon, jelleme szerint, első pillanatban, furcsa forradalom, legyőzött királyságot, zsarnoki kormányzatoknak, szabadság meggyalázza, legdühösebbek tisztelettel, emberfölötti hatalom, júliusi forradalomban, 1830-as forradalom, győzelmes jognak, látszólag igen, kortársaktól igen, idők folyamán, tizenhatodik század, tizenhetedik század, viaskodása azóta, tiszta eszmét, emberi valósággal, forradalom zátonyra, ügyeskedők rávetik, olyan forradalmak, túlságosan bőkezűen, szabadság megszilárdult, ügyeskedők mintha, , ,
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák