Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-03 17:50:58, kedd
 
   
  Jókai Mór: Hétköznapok



Népünnep

Nosza örüljünk,
Ünnepet üljünk;
Ártatlan örömünkért
Meg ne szégyenüljünk!
Népdal.

Mintegy húsz éve lehet - nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton -, elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt. A nap szokása szerint jó korán reggel fölkelt, s megkezdte betanult pályafutását az égen; a verebek fölébredtek, s elkezdték dicsérni az asztagokat, melyekben számukra kész kalászok teremnek; a verebek fölébreszték a gazdasszonyokat, a gazdasszonyok fölébreszték a cselédeket, és a gazdákat fölébreszté a szomjúság. Ezen körülménynek köszönheti a nagy kiterjedésű K... városa - köszöni is azóta naponkint - azon esetet, hogy a napnak azon szakaszában, mely egy klasszikus régiségű diák példabeszéd szavaiként a múzsákba annyira szerelmes, minden rendű és rangú lakosai talpon és fejjel az ég felé állanak; a gazdák, miután a kerek kalapot szegről leakasztván, abba saját fejöket beleültették, s ekként e mai napra rótt öltözködés kívánalmainak eleget tettek vala, indulnak szokott napi foglalatosságaik után, megtudandók, hol árulják legolcsóbban a vizet, azon vizet tudniillik, mellyel bizonyos emberbarátok, kiket a közvélemény csaplárosoknak nevez, a bor kártékony hatású erejét törekednek megszelídíteni. A diákok előkotorják az ágy alul könyveiket, a beléjök hajtogatott füleknél fogva, azokban kikeresvén a délelőtti leckét, szorgalmasan faragák a padokat, vagy legyeket fogdosnak, s egyéb ily épületes foglalatosságokban gyakorolják túlömlengő, ifjú erejöket. A görög kalmár elkezd fel- s alá sétálni három lépés hosszú üres boltjában. - A Zrínyiből kergetik haza a vendégeket. Az öreg harang pedig az öreg toronyban a város minden rendű és rangú lakosainak személyválogatás nélkül tudtára adja, hogy - hét az óra.

Így történt ezelőtt húsz évvel is K... városában nagypéntek napján, mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól, hogy e napon sem veres, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselő bort egy igazhivő is nem szokott inni a nagy kiterjedésű városban, hanem - a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kiviteté magát a szabad mezőre, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a kerítése, s fejével az egeket verdesé.

Már reggeli kilenc órakor írmagul sem lehetett az említett város falai közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nők és férfiak, gyalog és lóháton, egymásba csibbenkedve, egymást megelőzve és egymást siettetve vágtattak, nyomultak, és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely sárba és porba öltözködve a városon belől szokásnál fogva neveztetik utcának; innét pedig kiérve, anélkül, hogy jellemén legkisebbé is változtatna, kocsiút nevet visel, s a szőlők közé visz, melyek nem csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.

E szőlőkön innen kedves kis halmon piroslik egy kisded kápolna teteje; előtte egy fekete márványobeliszk, melynek vén, bemohosodott betűi olvashatlanok. Közel a kápolnához négyszegű temető terül, mint zöld folt a csapásnak nevezett csordajárta homoksík felett, mint oáz a Szaharában, melybe virágok helyett fehér, piros és kék keresztek vannak ültetve. Ennek átellenében áll a mázsaház, idomtalan, nagy tetejű épület; magánosan van ott, száműzve a távolabb két sorban vonuló deszkasátrak falanxa közül, háta mögött két domboldalba vájt pincekocsma, és egy pocsóta szélén a korlátokkal ellátott bikaakol tűnnek föl le nem írható, regényes helyzetben. Ha már most valaki magát azon kútágas tetejébe képzeli, mely e körülményesen leírt tárgyak közt helyet foglaló tér kellő közepén valamennyi szomjas utasok nagy gyönyörűségére kútgém és veder nélkül van felállítva, és innét, e magasságból a messzeségbe széttekint, és látja az említett tárgyak és épületek fedeleit erősen megrakva mindkét nembeli halandókkal, látja a mázsaház kéményeiből előbukkanó kíváncsi fejeket, kiknek kíváncsiság dolgában mit sem engednek a sátorok ormaira kapaszkodottak fejei - és látja, miképpen minden igazhivő iparkodik saját becses személyét bizonyos bátorságos hely sáncai közé elbarricadirozni, a nyílt térséget osztatlanul engedvén át a lovaslegénységnek, kik kezökben pattogó karikással, szájokban még pattogóbb és karikásabb teringetteszerű felkiáltási trópusokkal száguldoznak fel s alá jó lovaik hátán s jó kedvök szárnyain; ha valaki - mondom - ezen óvakodási előkészületeket figyelemmel végigtekinti, sajátszerű előfogalommal fog bírni azon nagyszerű népünnepről, mely szemei előtt ekképpen végbemenendő lesz.

A mázsaház tárt kapuja előtt karcsú szalmaszékeken a város előkelő hölgyei foglalnak helyet, szivárványos legyezőikkel sátorozva el érdekes halványságú arcaikat a nap merészen bámuló sugarai elől; érdemes férjeik, mind tapasztalt, hizodalmas férfiak - több telivér, ifjú honreménnyel egyetemben az ajtóküszöbhöz és holmi vitézi megugráshoz megfejthetetlen vonzódást nyilvánítanak - míg az örvendő közönségnek azon része, mely öltönyei hosszúsága miatt azon elismert hasznú műtételre, mely hadi nyelven megfutamodásnak neveztetik, nem alkalmatos, a négyszögű temető árkai közt találta célszerűnek népies vigalmaival együtt letelepedni. Azon csekély része pedig a férfitömegnek, mely őseitől öröklött rettenthetetlen bátorságánál fogva miután azt az említett csárdákba történt rövid betekintés által hathatósan megedzette volna - a síkra kilépni elég merész vala, oly nyomatékos vendégmarasztókkal és jelentékeny petrencerudakkal találta magát ellátni, miszerint lehetetlen volt észre nem venni, hogy az élvezetes népünnepély megkezdésére bizonyos rémületes és minden szíveket iszonyattal betöltő tünemény megjelenése váratik, melyet látni sokan, de melynek szemébe nézni kevesen akarnak.

E víg és minden szív- és szemeket gyönyörködtető mulatság így tart reggeli kilenc órától délután háromig; az élvező közönség jön és megy és néz, és nem lát semmit; haragszik, és nem tudja kire, és ismét kibékül; a két pincecsárdát pedig a nap terheitől és még valamitől elázott férfiak kezdik körülfekünni, kik mindnyájan bőgő hegedűnek nézik immáron a dicső eget, és azt sem tudják: fiai vagy leányai-e ők édesapjuknak.

Az érintett és árkokkal körülvett temető közepe táján kőemelvény foglal helyet, mely a szentháromság talapzatát képezi kékre festett homokkőből faragva. Ez emelvényen két, finom modoruk s öltözetök választékossága után ítélve, előkelő rangú hölgy ül, kik éppen nem látszanak ez általános, unalom fűszerezte kíváncsiságban s e félelembe mártogatott örömben résztvenni.

- De csak mégis áldott, jó úriember ez a Dömsödi úr; mi sok szép javakkal áldotta meg a mindenható, és mégis milyen nagy leereszkedést mutat irántunk; mennyivel tartozunk már eddig is neki, és mégis úgy bánik velünk, mintha ő volna adós; ezt az urat meg kell becsülnünk, leányom; bizony meg, kivált neked, ki iránt oly nagy figyelemmel viseltetik; aztán, ki tudja!... Még eléggé fiatal ... mi volna lehetetlen?... no de nem szólok, semmit sem szólok; úgyis látom, hogy rám sem hallgatsz.

Ilyetén beszédektől szabadítá meg keblét az említett hölgyek egyike, kinek kegyes és jó szándékkal tele arculatában könnyű első tekintetre megismerni az édesanyát; szavaiban a gyanútlan, mindenben hivő nőt, ki minden embert becsületes embernek, minden szót igazmondásnak tart, s vétkeznék, ha valakiről valami rosszat csak fel is tudna tenni, kivált ha az a valaki - még nagy úr is.

A megszólított hölgy - egy fiatal lyánka, gyermekded arcán a kora búskomolyság nyomaival - miután egy fájdalmas tekintettel mindazt megmondta anyjának, mit szóval és hangnyomattal elmondani nem lehet, az ártatlan szív homályos aggodalmait, némán nyomott el egy könnyet sötét szempilláival, némán nyomott vissza egy sóhajt kebelébe.

Minő felhő lehet az, mely a gyermekszív napvilágos reggelébe sóhajt és könnyeket zavar?...

- Aki áldója van, ni! Bizony behunyja szemét, hogy ne lássa, hogy becsületes emberek között van! - zúgá mellettök egy erős, férfias torokhang, egyszersmind azon hang tulajdonosa hatályosan ránta vissza egy kapaszkodó suhancot, ki pimasz közönbösséggel akarta magát a két hölgy mellé fészkelni. - Nézd! - fejezé be a torokhang ura, holott semmit sem mutatott a legénynek egyebet, mint ökleinek mivoltát, melyekkel - miután annak gallérját elegendőképpen megrázta, s őt vagy három ölnyi távolságra egy lökéssel odább szállította volna - önelégülten markolt bajuszába, vidám, protektori tekintettel mosolyogva fel védenceire.

Az elutasított suhanc pedig, ki semmihez sem hasonlított jobban, mint egy krumplizsákhoz, mely felül zsíros kalapban, alul két sáros saruban végződik, s e sajátságaiért Telezsák név alatt volt ismeretes a nagy kiterjedésű város közönsége előtt, három önkénytelen cigánykereket vetvén, elvégre ama részén támaszkodott meg testének, mely a természet által azon célra látszik rendeltetve lenni, hogy legyen hova helyheztetni a pápaszemet; azután pedig nagy sántítások és nyögések segedelmével felváncorogva, oly emberevő pillanatokat hajigált kalapja alul hevenyészett keresztapjára, minők egy leforrázott kuvasznak is becsületére válnának, s nekiiramodván, addig meg sem állott, míg a mázsaház egyik ablakvasára felkapaszkodván, magát illendően nem biztosította.

A talapzaton álló idősb hölgy elismerő fejbólintással köszöné meg az atlétának markos szolgálatát, míg az ifjabbik kérdezé talán magától, talán senkitől sem:

- Miért jöttünk mi ide?

Az igaz, hogy ezen kérdést más akárki is tehette volna magának, miután hat álló óra hosszat hasztalan várt, tűrt és remélt, és mégsem látott semmit; de ez általános okokon kívül egyéb és fontosabb okai is voltak a fiatal hölgynek megkérdeni magától:

- Mit keressz te itt, e lármás öröm közepett? Minek hozod szenvedő arcodat ez örökké mosolygó képek közé? E vidám, örömzajt termő világ nem a te világod. Minek jössz ide ábrándos bánatoddal?

E hölgy atyja Zilányi József volt, hajdanta egyike a legtehetősb kereskedőknek, kit azonban később a devalváció, megbukott adósok és legkivált saját becsületessége annyira alábbszállítottak, hogy, miután bizonyos roppant vállalata tönkrejutásával teljes elmezavarában kénsavannyal a legirtózatosabban kivégezte magát a világból, nem hagyott hátra özvegyének és fiatal árvájának egyebet egy igen keserű emlékezetnél és egy betáblázásokkal terhelt szeszgyárnál, melynek gyér jövedelme fedezte azóta a hanyatló család napi szükségeit.

Özvegye azon gyámoltalan nők egyike volt, kik senkinek ártani, senkinek használni nem tudva, egyaránt bízva Istenbe és emberekbe, sem saját, sem a más csalódásából tapasztalásaik tárházát nem öregbítik, hagyják magukat csalni és csalogatni a legkábább reményektől; kiknek jósága, báránytürelme, kegyeshivősége kész zsákmányul áll boldognak, boldogtalannak. Erőtlen testben erőtlen lélek. Ez volt anyja Jankának, ama szomorú hölgynek a gyermekded halovány arccal.


- Jön! Jön! Jön! Fussatok! Szaladjatok! Hohó! Jön!

Roppant lárma keletkezik. Ezer torok ordítása, kacagása, sikoltozása fül még nem hallotta káosszá vegyülve, mintha az ítéletnapja jönne, nagy trombitával kergetvén maga előtt a nyargaló por- és embertömeget, kik nem győzik egymást bátorítani a szaladásra, s rivallni a várva várt szörnyeteg jövetelének hírét. Porfelleg, lábdobogás és bömbölés, kezek és lábak, gyermekek és férfiak, rémület és öröm egy roppant, egymást kiegészítő gomollyá gubancolódék, mely lassankint kezdi magát újra elemeire bontani; a porfelleg le- és elszáll, a lábak elszaladnak, velök együtt a gyermekek és férfiak, és a térségen nem marad egyéb, mint a bömbölés és egy elefántnyi termetű bika, a pusztákról kivert legszilajabb csordavezető, mely emberi hangot még nem hallott soha. Megáll a téren; első lábait szétfeszíti, s felemelve koronás homlokát, vérben forgó szemeivel körülbámulja az ujjongató sokaságot; farkával korbácsolja két oldalát; olykor rekedt, kurta bőgése hallik.

- A kutyákat! A kutyákat! - rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa ugatás kezd hallatszani, s kilenc roppant szelindek, egyik nagyobb, mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad földnek szegezve hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú, fekete örvös ebet úgy hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben múlt, hogy odafenn nem maradt. Erre többi ebek általános csaholás közt fogták körül. Mindenik szakasztott füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy rúgást és öklelést szinte emlékül. Mérgesen voncolja az üldözött vad veszedelmes fülönfüggőit a fövenyen alá s fel, bőszülten s ereje érzetében némán küzd az uszított csoporttal; a homok véres és dúlt, amerre jár. A nép tapsol - a lovagok ostorai pattognak, a hentesek ebeiket uszítják - a nép örömében nem találja helyét.

Valahára azonban a csordafő sokallni kezdi a tréfát, szétcsap amúgy alföldiesen mulattatói közt; ezek jobbra-balra hullanak előtte, s egyenesen a nézőkkel tömött mázsaháznak rohan. Bömbölve gázolt embereken, kutyákon keresztül, olykor ugrásokat téve, minők egy balett-táncosnak is becsületére válnának; a népség sikoltott, kacagott, ordítozott - a bika bőgött - a kutyák ugattak - pokoli lárma lőn... Ezt nagyszerű, általános kacagás váltotta fel, minőt csak más baján támaszthat az ember. A bika egy előtte rohanó hős bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szármából a tölteléket - azután átszökve a kipottyantat, a bundával mint lobogóval szarván szélsebességgel nyargalta körül a mázsaházat - a népség, mely szinte a ház körül futosott, nemegyszer, mindőn azt hivé, hogy előle fut, szemközt találkozott vele - s mindez igen mulatságos látvány volt, főleg azokra nézve, kik azt messziről nézték.

- Ajjajjajjaj! - ordítá a nyakatlan Telezsák az ablakvason, midőn hirtelen a szarvas állatnak despotai jókedvében eszébe jutott az ablak alatt megállani, s az ott függőknek szarvaival elérhető részeiket gyöngéden megvakargatni. - Jaj, jaj! segítsenek! - kiáltá a bátor szívű legény, midőn a hegyes szarvak magyar nadrágját kezdték fejtegetni, s ordított, amint csak harminckét fogai közül kifért az ordítás; midőn azonban szomorúan tapasztalná, hogy szava kiáltó szó a pusztában, egy kétségbeesett szándékra vetemedett, s eleresztve az ablakvasat, idomtalan szökéssel magát a szarvasmarha nyakába vetette, annak két szarvát körme közé fogta, lábait összekulcsolta szűgye alatt, s ott ült vitézül, mintha csak odaszabták volna. A csordavezető eleinte nem tudta, miként válaszoljon a szokatlan udvariasságra, szökdelt, rugdalózott, szarvait rázta, fejét hol hátra, hol előre csapta; de lovagja, mint a kullancs szorosan belecsimpajkózott az összegyűlt sokaság nagy szívörömére.

Azonban nem oly könnyű az ökrök apján kifogni, mint azt az ember gondolná; midőn észrevéve, hogy erővel nem boldogul, fortélyhoz folyamodott, s a mázsaház alacsony ajtaján berohanva, ülnöke betörött orral marada le a nyeregből.

Lőn azonban a mázsaházban összegyűltekre nézve ,,nemulass". A bika a pitvarból a terembe ütötte be fejét, s csak szarvai terjedelmének köszönhetni, hogy az ajtón be nem lépett. Ki volt most szerencsésebb, mint ki az ágy alá menekülhetett. A csordafő az ajtón át irtózatos dolgokat beszélt a bennszorult szepegők füleibe, kik annyira tele voltak negatív bátorsággal, hogy félelmei közt bizonyos asszonyság egy fiatalúr karjaiba omlott, kit ijedtében nem tuda saját, jelen nem levő férjétől megkülönböztetni; egy úr pedig rettegései közben egy másik úr zsebébe talált nyúlni, s belőle egy degez tárcát talált kivenni s magánál felejteni, mellyel azonban híresen megjárta, mert a tárca tele volt szerelmes levelekkel, miket a megkárosult úrhoz saját szeretett neje írdogált; egy országos hírű, nyugalmazott, vitéz kapitány úr pedig, e kínos lelki állapotjában egyszer mindenkorra fogadást tőn, hogy soha többé hadi kalandjairól beszélni nem fog. - Denique, nem volt az egész gyülekezetben egy garas ára bátorság.

Szerencsére kívülről néhány henteskamasz belecsimpajkozva a hívatlan vendég frakkja végébe, őt annál fogva szerényen kiszólították, s ekként nagy veszélytől menték meg, ha nem is a hazát, de legalább a mázsaházat. A bika látá elközelgeni végső pusztulását, azaz tulajdonképp már semmit sem látott; a vett sebek, az üldözők ordításai, a megérzett vér szaga megvakították; iszonyú haraggal fordult vissza, s a lovagok egyikét paripástul együtt halomra döntve, bőszülten iramodott a nézőkkel tele temető árkainak; irtózat és rémülés futottak előtte; kik kívül voltak az árkon, azok befelé rohantak, a belőllevők kifelé, s valamennyien bele az árok iszapjaiba. A szilaj állat egy vakmerő ugrást tőn az árkon keresztül, de ereje cserbenhagyta és - visszaesett; az árok tömve volt menekvőkkel, kiknek halmazán lihegve gázolt át az üldözött, s egy helyen rést találva, felszökött a temetőbe, mely ekkor már puszta volt és elhagyatott, mint egy - temető.

Csak a kőemelvényen álló két hölgy s védőjök, a vasgyúró atléta nem futottak el. Az elsőbbeket a zsibbasztó félelem, az utóbbit a félelem nem ismerése tartóztatá vissza. A két hölgy egymást átkarolva tartá; az anya merev, lebűvölt pillanatokat vete az irtózatos állatra, leánya ölében feküdt behunyt szemekkel, míg az atléta ingujját tűrte fel, öklöket és karokat tünteve elő, melyekről Sámson juta az embernek eszébe. Roppant, hat lábnyi magas férfi volt, őszbe csavarodó fürtökkel és széles vállakkal, kerekded, mindig fiatal arculattal, melynek bátor, jószívű kifejezése oly buzdító tekintetet mutatott, s e hatást csak emelte az arcon végigvonuló szénfekete bajusz.

A bika körülnyargalta a temetőt, s miután tapasztalta, hogy sehol nincsen kimenekülésre út, kétszerezett dühvel fordult a bennmaradtak ellen; ezek voltak: a két hölgy és a vasgyúró.

Idomtalan bakugrások közt szökdelte át a vad a sírokat, s véres fejét hányva-vetve előttök termett; megállt, s szilaj tekintettel néze a remegő hölgyekre, fejét rázta, s rekedten dörmögött.

- Ide fordulj! - kiálta rá a férfi, s kirántva egy letört fiatal akácfát tövestől, azzal hátba hajította. A bika erre három lépést hátrált, azután szarvait földnek szegezve iszonyú bőgéssel rohant előre. A két hölgy nem merte szemeit fölnyitni, s némán tapadt a szentháromság lábaihoz de a férfi legszilajabb rohantában megkapta egy kézzel a vad szarvát, másikkal pedig jószívűen homlokon csapta azt; olyan volt e csapás, mint egy taglónak a csapása. - Itt állj meg! - ordítá az állatra, s megfogta két kezével;... a bika érzette, hogy emberére akadt; utósó, de minden erejét összeszedé, hogy azt legázolhassa; azonban a férfi izmos öklével lenyomta egyik szarvát, másikát felemelte, jobb lábát, mint oszlopot a bika szűgyének vetette - ekkor nyakának egy rögtöni csavarintást adott, s mindketten a földre zuhantak.

Perc múlva felkelt a férfi erősen sántítva; diadalülte arccal mutatott a leküzdött ellenre, s mosolyogva mondá: ,,Ezt is megtanítottam becsületre!" - A bátor atléta lába ki volt ficamodva.

A bika nem kelt föl, mosolygó arcot sem mutatott, hanem lábaival szétrúgott, orrán, száján folyt a vér, és szemei elhályogosodtak. A dühös bikának nyaka volt kificamodva.

Szörnyű zajgás kelt erre a nép között; kik ezelőtt perccel páni félelem közt futottak, most vakmerő kiáltozások közt térének vissza, s nekitűrkőzve hallatlan bátorsággal fogák a holt állatot körül, mely őket és hősi bátorságukat kinyúló nyelvével látszott gúnyolni. - ,,Hol van csak? Merre van az a bika? Majd megmutatjuk mi neki! Hiszen majd a szemébe nézünk!" Ilyen s még ilyenebb hetvenkedések hangzának minden oldalról; csak egy percen múlt, hogy a nép hirtelen kelt bátorsága az eget nem verte... Azon perc bekövetkezett...

Tetőpontján e minden keresztyén ember fogalmait meghaladó ordításnak, a legszilajabb népkedv kitörésein keresztül a petrinusok egyházának félrevert harangjai kezdének beszélni tompa meg-megálló kondulásokban, hirdetve vészt... vészt! vészt! A futtában levő jókedv megállott, a nagyszerű zsibaj elnémult; mintha egy népet ütött volna meg egyszerre a szél, oly csend lőn, csak a harangok ércszava hirdetett borzalmas dolgokat. Minden arc a város felé fordult, hol iszonyú pompában égett kék lánggal egy magas épület; sötétkék lángfolyam látszott rajta lobogni, vöröslő füstöt hajtva fel a magasba; olykor élénk lángnyelvek lobbantak ki belőle, s egy ablakából hosszú rézsutos lángsudár lövellt ki, mindinkább hosszabbodva és közeledve egy átelleni szénaraktár épületéhez.

- A szeszgyár! - ordítá egy hang; sikoltás hallatszott rá, s a két úri hölgy körül hullámzani kezdett a nép.

Következő pillanatban újra fölkelt a zaj; zavargó káoszszerű lárma lőn; de nem hallattak hangjai a jókedvnek; rémülés, kétségbeesés hangjai voltak ezek, egy összes, fájdalmas jajkiáltás:

- Nőm!...Házam!...Gyermekeim!...Templomaink!...Isten segíts!... - hallatszának ki az általános zajból. A nagy tömeg, mint gátat szakasztott folyam, a város felé rohant; rémült nők futottak rekedten kiáltozva, gyermekek tapostattak el, kutyák vonítottak mindenfelől borzasztóan.


Ugyanekkor a város túlsó oldalán néptelen, szűk utcában vágtatva nyargalt egy lovag; paripájáról szakadt a tajték, s porfelleg támadt nyomain. Vad pillantásokat vet olykor háta mögé s a feje fölött pirulni kezdő égre, és lovát vérig sarkantyúzza. Himlőhelyes arca sápadt, ajkai reszketnek.

- Megállj! - ordítja hirtelen egy hang, s egy keresztutcából előrohanó ifjú erős kézzel ragadja meg a rohanó lova fékét. A száguldó mén lerántja őt lábáról, s sebes futtában maga után voncolja a porban. A lovag ijedten nyúl keblébe, s egy éles kést von elő; a mén megáll; némán, dühösen, kétségbeesetten néznek egymás szemébe; az ifjú arca halvány, nagy olajszín szemei vannak, s hollófekete haja és magas homloka.

- Légy átkozott! - kiált az ifjú, s öklével mellbe sújtja a lovagot; az megszédül nyergében a csapástól, gyilkát baljába cseréli, s azzal egy elszánt döfést irányoz ellenére - azután szédülten borul lova nyakára s elrohan.

Az ifjú fulladozva tántorog a falig, kezét mellére nyomva, s ott eszméletlenül rogy le. Körülötte piroslik a fövény.

De piroslik az ég is.

Iszonyú szél támad.

- Ég, ég a város! - ordítják mindenfelől.

A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végigröpül vörös szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig; nincs aki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen akarat - uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utcák, mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre; az éjnél feketébb füstmennyezetben ökölnyi szikrák, mint helyeikről leégett csillagok, kóvályognak körülcsóválva a forgószél hatalmától. Az egész égboltozat izzani látszik. A világegyetem, mint egy nagy érckohó, lángol; benne, mint olvadt ércláva, sötétvörös felhők tömegei hömpölygenek. - Rémülés hangja üvölt a pokoli napfényben világló utcákon keresztül, melyeken sötét füstárnyakban az irtózat és nyomor fekete alakjai vonulnak át; olykor egy zuhanás hallatszik ki a közhangviharból, kísérve szívszaggató jajok ezreitől; toronytetők zuhannak a földre, közben sűrű vészlövések és a félrevert harangok szomorú kongásai...

A nép eszméletlenül, rémülten, vakon sír, fut, átkozódik, imádkozik, vagy némán, őrülten bámul a tűzbe. Nő és férj, apa és fiak nem ismerik egymást. Látni lehet anyákat, kik kosárkával karjaikon futossák be az utcákat, nem jut eszökbe, hogy gyermekeik is vannak; a rémület elvette eszméletöket. Látni lehet tisztes férfiakat, kik egy avult könyvet hónuk alá csapva, azzal mint ereklyével jönnek-mennek a tűz között, mely vagyonaik legbecsesbjeit óvhatlanul fölemészti. Több helyeken férfiak állnak az égő gerendázaton, őrülten csapkodva fejszékkel a sziporkázó tűz közé s rekedten kiáltozva víz után; míg az utcákon tűzfecskendők nyargalnak föl s alá, anélkül, hogy valakinek hasznot tennének.

A harangok lassanként elnémultak, amint a templomok egyenkint égni kezdtek; csak a nagy torony a vásártér közepén kongatta még ércszavait, míg a közelgő lángok oldalait feketíték. - A toronyőr, egy vén, mogorva Quasimodo egyedül volt a toronyban, s még akkor is, mikor annak lépcsői alulról már meggyulladtak, mikor a toronyablakon a füst kezde kitódulni éles lángalakoktól átkígyózva - még akkor is lehete hallani az egyenként félrevert kongásokat, s lehete látni a toronyerkélyen, a szédítő magasban a toronyőr alakját fantasztikus füstgomoly közt megjelenni, amint kürtjét szokás szerint kétszer megfúvá, s rendületlen hidegvérrel néze le a szüntelen emelkedő lángoszlopokra.

Néhány perc múlva elnémult az utósó harangszó is; a láng összecsapott a torony fölött, az érctető olvadtan zuhant le a templom romjaira, a torony lobogva gyulladt ki, a nép sírt, a vihar kacagott; s mint az évkönyvben írva van: felégett a piac közepén a szalmaszál.

Így végződött az élvezetes örömünnep K... városában 182* évnek azon napján, melyen a harangok Rómába szoktak zarándokolni.


De távol az örkényi erdőknél, vendégtelen homokbuckák sűrűjében száguldó lovag rohan, s futtában rémpillanatokat vet a két mérföldnyi távolban égő városra, melynek ijesztő fénye a fekete éjen át reszkető arcára világít. És rohan; ... lova gyors, de egy tűzvörös felhő feje fölött mindenütt kíséri - s kíséri rettegő szívében egy halovány arc, melynek fenyegető vonásai kitörülhetlenek.

Ez ember: Dömsödi Góliáth János.



A jó szomszédok

Szegény árvát senki sem szán,
Hacsak szeretője talán.
Népdal.

Sz. városában éppen a falu[1] közepén egymás mellett két avult ház van. Alakjaik hasonlíthattak egymáshoz hajdan, mikor még jámbor ősapáink a magyar barátság kedveért egymás ízlését örömest átvették; az iszonyú, aránytalan kontignációs tetők, az ősdivatú, vaskosaras ablakok, a törpe rácsozat a ház elején, mintha csak egy huzomban álmodta volna terveiket a k...i pallér, e hóhéra minden jobb ízlésnek; de a későbbi idők és utódok szeszélye nagyot változtatott alakjaikon; egyiknek oldalához jobbra-balra ólak, aklok, kocsiszínek vannak toldva példás rendetlenségben és válogatott rondasággal, míg a másiknak egyetlen ablakon és ajtón kívül minden nyílásait betégláztatta valami sötét embergyűlölő. Egyiknek tetején tarkáll az évenkinti foldozás, másiknak kilátszanak szúrágta szarufái. Egyiknek sarkaiból kifordult kapuját minden este négy béreslegény bírja nagy fejtöréssel betenni; másiknak kapuja nem volt nyitva, mióta a mostani tulajdonos testvérjét belőle kitemették. Egyiknek udvarán térdig érő sárban cammognak a földesuraság melankólikus tinai, míg a másik udvarán csalán és paréjbokrok között jár sántítva egy szélütött kuvasz.

Egyik ház lakója Gyékény Márton, a kegyes férfiú; a másiké Bálnai Körmös Gáspár, a fukar; már huszadik éve, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz, noha húsz év előtt nem volt oly ünnep- és vasárnap, melyen egymást meg ne döngették volna. Teljes életökben igen jó szomszédok voltak; ifjabb korukban egymásra puskával lövöldöztek, hajlott idejökben pörökkel mulattaták egymást, s nem volt oly csekélység, melyet figyelem nélkül hagytak volna, ha abból a szeretett szomszédra nézve valami bosszúság keletkezhete. Márton galambokat tartott, Gáspár gólyát, mely a galambfiakat elhordta; Márton ekkor macskát szerzett, mely a gólyaörökösöket emelgette el; Gáspár ismét vidravasat, mely a macskákat fogta rakásra. Márton ablakot vágott a Gáspár udvarára, Gáspár ólat rakott az ablak elébe. Gáspár nagy kedvelője volt a nyugalomnak, ezt jól tudta Márton, s a jó szomszéd kedveért mindennemű fülbeli élvezeteket előszedett s megszerzett, melyekkel annak unalmas óráit rövidítse; vagy fűrészt ráspoltatott ablaka mellett, vagy szelelőrostával kelepeltetett, vagy ha már igen nagyot akart, feleségének adott okot a pörölésre, aki aztán túltett magán a szelelőrosta kelepelésén is. Márton nagy ellensége volt minden erősebb illatoknak, minők a kátrán-, tőzék- és paprikafüst; azért is Gáspár jó eleve gondoskodott, hogy kivált esős időben, mikor a szél leveri a füstöt, Márton házkörnyékét kéménye segítségével ilyetén parfümökkel rendesen elláthassa; s ha olykor a Márton baromfiai átlátogattak Gáspár paréjos kertjébe, onnét rendesen agyonütve röpültek vissza, s ha ilyenkor Márton egyébbel nem tudta bosszúját tölteni, Gáspár szélütött kutyáját bosszantotta a kapu alatt.

Ők tehát húsz év óta példányképei a legszebb szomszédi egyetértésnek.

Neveik, mint Orestes- és Pyladesé, együtt szoktak említtetni, s példabeszéddé váltak.

Még tán a sírban is bosszantanák egymást, ha szomszédok lennének.

*

De kísértsük meg őket közelebbről megismerni.

Keressük fel legelőbb is, akit legközelebb érünk - Gyékény Mártont; ott fogjuk őt találni az ajtó mögött ülve és imádkozva. - Gyékény Márton igen kegyes ember. Gyékény Márton sokat imádkozik. Igaz ugyan, hogy azt még mindig megcsalta, akinek valami köze volt vele; no de hiszen ő azért imádkozik, és igen kegyes ember.

Igaz ugyan, hogy cselédei bérét el szokta húzni, elve: ,,későn szántani, korán kaszálni"[2], de hisz azért ő eleget imádkozik, és igen kegyes ember - koldusnak soha fillért sem ad, családja iránt kegyetlen, más kárában gyönyörét leli; hanem hiszen eleget imádkozik, és igen kegyes ember; ő egy átváltozott szentek hegedűje, egy megtestesült olvasó, egy eleven mennyei lajtorja, kinek kegyességi híre ismeretesebb a réz kétgarasosnál, s kitől ez oknál fogva őrizkedni minden józan ember kézzel-lábbal iparkodik.

Itt ül ő egy szegletben; előtte kitárt könyv, körülötte mélységes hallgatás. - Szobája szokás szerint négyszegletű; alakját azonban alighanem azon időkben nyerheté, mikor még proporció és szimmetria nem voltak feltalálva a világ csúfjára; ajtaja szentkönyvi aranymondatokkal van telekrétázva; falain pókhálók és mártírok és azok feleségeinek képei függenek.

Egyik szegletben egy ősdivatú kakukkos falióra szentelt fűzbarkákkal koszorúzva; másikban egy háromszögletű almáriom, tetején két öblös ecetesüveggel; harmadikban egy keresztvégű zarándokpálca; a negyedikben ül maga Márton úr, előtte könyv fekszik, melyből nem olvas. Beesett szemeivel merőn néz egy, a falon függő kis képre. A kép nem valami különös. Egy fiatal férfi mellképe huszárruhában, mellén érdemkereszt, arcvonásai nemesek, büszkék; a kép fekete rámába van foglalva, s már igen sokat vesztett színeiből; csak két fekete szem látszik még változatlanul, élethíven, s mindenüvé kíséri a vele szemközt nézőt. - E képet nézi leráncolt szemöldei alul a kegyes férfiú, nézi feszülten és dühvel és a gyűlölet legiszonyúbb kifejezésével arcán.

Korán reggel van, a nap besüt az ablakon; künn a tornácban rettenetes hadi lárma támad, alig kisebb annál, mely a francia futást megelőzhette; kereplő hang, fazéktörés, poflevek csattanása, sikoltások és a trombitatussal vetekedő hölgyelokvencia legnagyobbszerű kitörései, mintha egy egész nőinszurrekció vagy hetivásár pörölne, alkudnék és óbégatna egyszerre és egyetemesen, ludak és kácsák falkáinak karéneke mellett. Pedig ez egész csatazaj semmit sem jelent egyebet, mint azt, hogy, Jutka asszony, Márton úr kardos oldalcsontja felébredett, és vele együtt felébredt a lárma, a feleselés, csörpör és a zajnak mindazon szinonímái, melyek elől az ember be szokta dugni a fülét, s melyeknek létrehozására, hogy Mártonné asszonynak nem csekély tehetségei vannak, arra bizonyság a fél város és a falakról ijedtében leömlött vakolat és a cselédnép hátán a kék foltok és azoknak megtépászott kontyaik és üstökeik.

Korán reggel van; a pitvarajtón egy nehéz test zuhan be káromkodva, mint a jégeső; azután feltápészkodik; kis idő múlva a Márton úr szobája melletti oldalszobában harsány torokkal énekli valami gulyaszalasztó hang: ,,Házam alatt fecskefészek, nem is eskütt, ha nem r..." - a kádencia az éneklővel együtt az ágy alá gurul, s a bivalszuszogáshoz sokban hasonló hangok jelentik, hogy Tölcsér Jónás, Márton úr mostohafia, ki családját Jutka asszonynál fogva illeti, megérkezvén jó korán reggel onnét, hova tegnap este ment, Morpheus karjai közt pihen az ágy alatt.

Márton úr mindezekre nem ügyel; némán, keserűen nézi a fekete rámás képet, sötétzöld szemei fénytelenül függenek rajta, s olykor nagyokat nyög, és fogait csikorgatja. Míg a kép délcegen néz szemközt vele: sötétfekete szemei meg nem hunyorodnak kígyói tekintete előtt.

A kegyes férfiú némán átkozódik, ökleivel deres haját tépi, s hangtalanul mozgó ajkai az arcképhez látszanak beszélni átkos szemrehányásokat - és az arckép nyájasan mosolyog szemközt vele, s nem változtatja színét átkaitól.

- Légy kárhozott! - suttogja felszökve székéről a kegyes ember. - Légy átkozott a földben, melyben alszol, légy kárhozott, ha még valahol élsz a földön kívül! - Mindezt indulatosan mondja és hang nélkül, magában, de nem gondolatjaiban, suttogva, de a bosszú kitöréseivel. Minden tagja reszket.

Az asztalon a zsoltárkönyv mellett hegyes ár vagy gyilok fekszik, melyet Márton kezébe szorítva, vele az arcképhez lappang; a hegyes szúró eszközt őrült dühélvezettel fúrja annak mellébe, hol több ilyen szúrásnak nyomai látszanak, s várja, hogy majd tán a kép szeméből könnyeket, sebéből vért fog látni; várja ingerülten, hogy annak vonásai érzeni fogják azon kínt, azon döfést, melyet egy el nem érhető ellenség szívének szánt, és eltorzulandnak; várja, hogy az vonaglani fog kezei alatt, vonaglani úgy, miként ő azt legédesebb álmaiból szokta látni, és esdeni irgalomért - az ő irgalmáért.

- Óh! Kín! Örökkétartó kín reád! - ordítja az ember lázas ingerültségében, amint a kép nagyon természetesen mozdulatlan marad; fogait és szemeit összeszorítja, vére arcába fut, homlokerei megdagadnak, s vakon csap szúró eszközével a képhez, vakon és indulatosan. A tőr keresztüljárja a képet, s midőn a kegyes férfiú reá tekint, a kép arca el van kékülve, hajai szétmeredtek, szemei elfordultak, ajkai sóhajtani látszanak...

Ijedten szökik hátra, mintha kísértetet idézett volna maga eleibe; azt hiszi, hogy álmodik.

Pedig nem álmodott; amint szembehunyva hozzászúrt a gyűlöletes arcképhez, eltévesztette az irányt, s a mellé függesztett mártír kínszenvedések közé rajzolt mellképét találta spékelőtűjével keresztüldárdázni; ez aztán természetes, hogy nem fogadta a döfést oly mosolyogva, mint a huszártiszt képe.

A kegyes ember arcáról csorgott a hideg veríték, midőn tévedéséből lassanként eszére tért. A lélegzet maradozni kezdett tüdejében, s fülei zúgtak. - Ekkor úgy tetszék neki, mintha valami nesz volna a szobában. - Körültekint, s az ajtónál egy fehér alakot pillant meg, egy fiatal leánykát, egy gyönyörű, vidám gyermeket, ki úgy jelent meg ott a sötét háttérben karcsú szilf termetével és sötéten ragyogó szemeivel, mint egy kedves álomlátás, melyet hajnali szenderében szokott látni az ember - s mely, mihelyt megszólíttatik, vagy szemeit fölnyitja az álmodó, azonnal eltűnik, mely tündéri műtételre, mint a következés bizonyítandja, nem kis szüksége lett volna magának a mosolygó gyermeknek is, ki senki más nem volt, mint a kegyes férfiú leánya - Lilla.

- Mit? - Mit? Mit keressz te e szobában? - rivalla rá Márton, s úgy néze a gyermekre, mintha tekintetével akarná őt megölni; ekkor vette észre életében először, mennyire hasonlítanak leánya szemei ama képéihez a fekete rámában.

A kisleány mód nélkül megijedt, s nem tudott mit felelni.

- Hogy mersz te leskelődni az én szobámban, he? - rikolta az apa dühösen toporzékolva. - Te, te átkozott fattyúlélek! Majd megtanítlak én téged hallgatózni; majd megtanítlak én kémlelődni utánam, várj! - s ezzel szétnézett a szobában, megpillantá a zarándokbotot a szegletben, azt előragadta, s mint martalékához a tigris bosszújában, lihegve közeledett a reszkető gyermekhez.

A gyermek némán, rémülten esett térdre előtte s kis kezeit összetette, s pihegve emelé fel ártatlan tekintetét hozzá.

- Hát ki mondta neked, hogy énutánam jöjj? Mi? - szólt tompa, vallató hangon az apa, mialatt felemelt botjával s forgó szemeivel fenyegetőzve közeledék a gyermekhez.

- Apám, édesapám! - rebegé az, s Márton ölelésére nyújtá gyöngéd, gömbölyű kezeit.

- Hozzám ne nyúlj! - ordítá a kegyes ember.

A gyermek elkezdett zokogni.

- Hiszen - h - ma - h -, édes, kedves apám -, h - hiszen ma - h - neve napja van - h - én Istenem, csak meg akartam ölelni kedves apámat, de nem megharagítani; csak üdvözleni akartam; bizony semmit sem egyebet. Kedves apám, ne verjen meg! - s ezt oly esdve mondá, oly érzékenyen, hogy akárkinek, másnak megindult volna rajta szíve, csak a kegyes férfiúé nem.

- Ugye? - rikácsolá. - Hát ma nevem napja van? Jó, hogy eszembe juttattad; neked pedig születésed napja van, nemde? No, hogy máskor emlékezetes nap legyen rád nézve ez a mai nap, hát gyere! - s azzal előfogta a rimánkodó gyermeket a farizeus, s hosszan lelógó hajtekercseit kezére csavarva, a görcsös zarándokbottal embertelenül megveré, minden ütéshez valamely kitűnő ajándék nevét említve: ,,Nesze névnapi ajándék, nesze köszöntő, nesze mézeskalács, nesze bábruha! - és még tudja az Isten mit nem, míg csak a verésbe bele nem fáradt, s bosszúját kellő fokig meg nem hűtötte; akkor aztán kirúgta szobájából az elkínzott gyermeket, s aranymondatokkal telekrétázott ajtaját becsapva utána, oly körmönfont interjekciókat szalaszta ki száján vagy hatot, minőket aligha tanult a bibliából.

A szegény kisleány pedig nem sírt, nem panaszkodott senkinek, hanem letörlötte könnyeit, hajfürteit újra befonta, s eltitkolta a felhólyagzott ütések nyomait, melyek gyöngéd tagjain égő szalagokként vonultak végig. - Szegény gyermek! Tizennégy év alatt megszokta a szülei szeretet ilyszerű kiömléseit anélkül, hogy tudná, miért fizeti az neki ily kegyetlen gyűlölettel vissza legérzékenyebb szeretetét. Annál inkább tudta azt a kegyes férfiú. Kifújta magát. Bosszúját kedvére kiszellőzteté, s elégülten, mint ki tele van a legistennektetszőbb dolgok véghezvitelével, zsoltárját hóna alá kapja, kalapját felhelyezi fejére, kegyes és jámbor indulatokkal bővölködő arculattal a - templomba indul.

Tehát kalapját föltette és ment. Ment a - templomba. Sok ember találkozott vele szemközt; ez egyébkor is megtörtént, midőn Márton úr rorátéra ballagott, s ilyenkor mély tisztelettel szokott mindenki kitérni előle, s áhítatos ,,dicsértessék" fogadta minden oldalról; hanem az még sohasem történt vele, ami most, hogy ti. a vele szemközt találkozók, noha ő nem késett buzgóan savanyú képpel pislantani szemeik közé, minden tisztelgés félretételével mosolyogva nézték fejbe; az öregek fejöket csóválták, az ifjak egyenesen a szeme közé nevettek, háta mögé pedig azt állították, hogy Márton úrnak elment a sütnivalója. A szolgálók megálltak nézésére, a gyermekek pedig csoportosan kísérték, s ,,ujujút" kiáltoztak utána.

Márton úr majdhogy ki nem jött a flegmájából. - Nem csinál eléggé hosszú képet - így gondolá magában, s még egy arasszal megnyújtá fizionómiáját; akkor még erősebben kacagtak neki.

Egy anyós találkozott vele, ki kezeit összecsapván csakugyan meg is szólítá; de azzal sem sokra ment, mert az csupa kacagás miatt nem tudta magát kifejezni; s ekképp tökéletesen megbotránkozva érkezett a templomba, holott kalapját egy padra vágta, magát pedig a legeslegsötétebb szögletbe húzván, ott dörmögte végig imádságait a megváltó lábai előtt, kinek szavai mondták vala: ,,Aki azt mondja, hogy szereti az Istent, és gyűlöli felebarátját: hazudik az."

Az orgonasípok andalító hangjai elnémultak, az ,,ite missa est" elhangzott, Márton úr felkelt, s indult hazafelé; amint kilép az utcára, s szemeivel buzgón felsóhajt az égre, oly áhítatosan tekintett szerteszéjjel, hogy még a tisztelendő háza előtti két akácfa is készült magát meghajtani előtte; azonban szerencsétlenségére nemcsak a két akácfával kelle találkoznia az utcán, hanem seregével a férfiaknak, gyermekeknek és asszonyoknak, kik mindnyájan egykori tisztelői, most szokatlanul vigyorogva bámultak reá, s Márton urat e kimagyarázhatlan magokviselete által annyira konfúzióba hozták, hogy háromszor is elment saját háza előtt, míg hazatalált.

Amint kapuján belép, az ékesen szóló Jutka asszony éppen a baromfiakat eteté, s egyéb civakodó társ hiányában a kácsákkal perlekedett. Márton úr, mint rendesen, elment mellette nagy csendesen anélkül, hogy csak annyit is mondana neki: ,,Befellegzett"; de nem így Jutka asszony. Ránéz a komoly férfiúra, s kiesik kezeiből a szakajtókosár.

- Hát te, vén bolond! - ily üdvözléssel támadja meg a mellette elkullogót. - Eszedet ittad-e be ily korán reggel, ami kevés volt, hogy vénségedre csinálsz magadból maskarát; azt akarod, hogy városszerte példabeszéd legyen belőled, te féleszű Matuzsálem, te ittas Zakariás, te alamuszi Ezékiel, te Habakuk stb. stb. stb. - Itt következtek aztán mindazon óvilági férfiak nevei, kikhez Márton úr annyiban igen hasonlított, hogy hosszú kaputban és sáros csizmákban járt, mint ők, s kik iránt a tenyerestalpas Jutka asszony különös rokonszenvvel látszott mindannyiszor viseltetni, valahányszor szeretett élete párját dísznevekkel akarta illetni, tehát napjában legalábbis - huszonnégyszer.

Márton úr nem tudva mire vélni e váratlan, noha nem szokatlan névnapi köszöntőt, miután különös előérzetből vagy három lépést retirált hitestársa tenyerei elől, körülnézett, úgy gondolkozván, hogy talán nem is ő az, kit ezen válogatott magasztalások illetnek. De rajta és a kútágason kívül egy lélek sem volt az udvaron.

- Nézd meg, mi van a kalapod mellett, tülökorrú te! - riaszta rá Jutka asszony.

Márton úr leveszi kalapját, s kicsinyben múlt, hogy a guta ott meg nem ütötte; a tisztes kürtős kalap körül egy minden színekből összeválogatott mezei virágkoszorú volt tűzve, mely mint koszorú nagyon szép és kellemetes tárgy lehetett, hanem mint egy komolyságban telhetetlen vénember fejéke, melyet ő méltóságos minákkal hordozott végig a falusi város legnépesebb utcáin, a legkívánatosabb ok volt arra, hogy a jámbor város jókedvű népeinek szemeit és szájaikat kacagásra indítsa.

Egy percig mozdulatlan állott; szemei, ujjai, nyelve mind megállottak, megmerevedtek. Azt hinné az ember, hogy sóbálvánnyá változott. Hanem a másik percben, mintha az elektrika masina rázta volna meg tetőtől talpig, megmozdult, s markába szorítván a kárhozatos corpus delictit, azzal a konyhába beugrott, alig emberi hangon ordítva: ,,Ki cselekedte ezt?"

A konyhaajtóban néhány malacfi reggelizett holmi fekete cseréptálból, bellebb egy komondor nyújtózkodott, középen pedig pozsgás fehérnép mosott egy hosszú teknő körül.

- Ki tette ezt? - rikácsolja Márton úr, s egy lépéssel a cseréptálat zúzza agyon, másikkal a komondor farkára lép...

- Mi nem! Mi nem! - sikolták a malacok szerteszaladva.

- Semmit sem tudok róla! - ordítja a megbántott komondor, felszökve helyéből s jajgatva megengesztelhetetlenül, míg a megrezzent vászoncselédek nem tudják egyhirtelen elhatározni magukban, merre szaladjanak.

- Ki cselekedte ezt? - kérdi újra mérgében reszkető hangon Márton, s vérben forgó szemeivel egy valakit keres... Az a valaki - leánya.

A kis Lilla, a kegyes férfiú leánya elhalaványul; szótlanul, reszketve néz az irtózatos szemek közé, miknek befolyása leköti gondolatjait, s feje körül forogni kezd a világ.

- Te, te tetted ezt? - Te? - kérdi kalapját elébe tartva a hollóapa, s dühében szerteszét állanak őszülő hajszálai.

A leány zsibbadtan, magánkívül rebegé:

- Én.

És csakugyan úgy volt; a gyermek túlbuzgó szeretetében azon gondolatra vetemedett, hogy apja iránti gyöngéd figyelmét nyilvánítandó, valami sajátszerű meglepetést szerzend annak névünnepére, s e törekvéssel tökéletesen megegyezőnek találta, hogy annak kalapját mezei virágfüzérrel körülfűzze, melyet a lefelé állított kalapon nem vett észre Márton úr, mely hogy később mily roppant meglepetést eszközle, megmutatta a következés.

Az apa nem szól erre semmit; ajkait összeharapja, szemei és orrcimpái kitágulnak, egy hosszút lélegzik, aztán folyvást hallgatva megragadja a leány kezét; ez elalél, s így voncolja ki magával az udvarra, s a Körmös Gáspár kerítéséhez ragasztott fakamrába bezárja.

- Majd nem bolondulsz azzal a leánnyal! - kiált rá Jutka asszony. - Egészen nyomorékká vered; semmi dologra sem lesz alkalmatos! - De ezúttal egy oly tekintetet talált rávetni Márton úr, melytől Jutka asszonyban bennmaradt az ige, s mely ugyan csaknem hihetetlen dolog, de miután csakugyan megtörtént, ismét csak annak szolgál tanúbizonyságaul, hogy az emberi tekintet még a legvadabb vadállatokat is megjuhászítja.

Ezzel visszamegy Márton úr a konyhába; a ruháskosarat a még szüntelen ott ácsorgó mosó leányok legközelebbikének hátához vágva, e figyelmeztetés által azokat a kilódulásra szorgalmazza, s azután magára zárja az ajtót, és szét kezd tekingetni... Gondolkozik... Forr benne a méreg... Azon töri fejét, minő kínokat találjon fel e gyermek számára, bosszúja kihűtéséhez elégségeseket. Egy korbácsot keres elő az ágy alul és egy vasgerebent; majd szőrkötelet vesz, azután egy serpenyőt megtölt izzó szénnel, abba harapófogót és több hegyes sodronyt rak, s várja, míg a vas tüzesül, és fúja a tüzet; a szikrák szemei közé pattognak.


Midőn Márton az udvaron végighurcolta leányát, s a fakamrába bezárta, nem vevé észre, hogy a szomszéd kerítésébe ütött lyukon át mily figyelemmel kísérték cselekedetét egy hívatlan tanú szemei. Amint Márton elzárkózott, a hívatlan tanú dorongot keresett elő, s azzal a kerítés azon részéből, mely közvetlen az említett kamra egyik oldalát alkotá, vagy három szál deszkát szép csendesen kifeszített; az ekként támadt résen belopózott, s kis idő múlva ölében hozá ki a félelemtől elalélt leánykát; azt a kertben tenyésző sűrű fű közé szép gyöngéden lefekteté, azután kettőt füttyentett, mely füttyentések egy lompos szelindeket idéztek elő Gáspár úr háza háta mögül mogorva, mérges tekintettel, szélütött hátulját meglehetős készséggel cepelte izmos első lábai után, s minden nyavalyássága mellett is késznek mutatkozott azt, ki helyébe jön, irgalmatlanul megtépászni. Ezt fülön fogta az említett hívatlan tanú, s első lábainál fogva ama nyíláson, melyen a kisleányt kihozta, a kegyes férfiú fakamrájába bevezette, a lebontott deszkákat ismét szép szorgalmatosan felszegezvén.

Alig hangzott el utolsó kalapácsütése, midőn új lakásában morogni kezdett a kuvasz. Márton úr volt az ajtón. Jött szívében iszonyú bosszúval, hóna alatt korbáccsal és két keze megrakva mindenféle kínzóeszközökkel; midőn a tolózárt félrehúzza, gondolja magában: ,,Jaj most neki!" s szemei szikrát hánynak; ezzel benyomja az ajtót, s belép a sötétbe. Kezében az izzó serpenyő világít, a szegletben pedig világít a kuvasz két szeme.

- Gyere elő, te leány! - suttogja tompán a kegyes férfiú.

A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden morgási előzmények nélkül egyenesen nekiugrik, beleharap kutyamódra lábakásájába, s lerántva lábáról a gyűlölt bosszantó mellének és karjainak esik, s rázza és cibálja azt minden kegyelem nélkül.

Márton rémülten védte magát a sötétben az ismeretlen ellenség ellen, mely hang és legkisebb csahintás nélkül tépte hol lábát, hol az oldalait itt is, amott is mérges harapásaival, s hurcolta egyik szegletből a másikba, és ismét tépte és ismét harapta. Legalább is azt hitte az ember, hogy az ördöggel van összeakadva, s rekedten, értetlen hangokat kiabálva, s erejében megbénultan vergődött, mígnem eszméletét tökéletesen elvesztve terült el a földön, hol csak estefelé akadtak rá képében és tagjaiban iszonyúan összemarcangolva, s még miután nagy sokára életre jött is, sok ideig magánkívül volt, és szüntelenül félrebeszélt.

A kuvasz pedig, miután Márton úrral ekképpen számadásait bevégzé, a nyitott ajtón kisompolygott, s az ismert résen a kerítés alatt szép nesztelenül áttolta magát.

[1] Ennek a jó városnak az a szép tulajdonsága van, hogy a két széle mezőváros, a közepe falu.

[2] Mert aki később szánt, a szomszédjáéból is elszánthat; aki korán kaszál, a szomszédjából is kaszálhat.



Csodák

Arany nem olt szomjat, éhet;
A gazdag még koldus lehet.
De kősziklán, jégtengeren
Eltart engem két tenyerem.
Népdal.

Ama hívatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöccse, egy szép, halvány fiú nagy olajszín szemekkel, halavány arccal és hollófekete hajakkal. Atyja, István, testvérével, Gáspárral osztozatlanul halt meg, s halála óta minden vagyonait Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az elhunyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiú e gondoskodás alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a jólét és boldogság nem számíthatók.

Jelen időnkben éppen iskolai szünnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta csodák történnek Gáspár úr házánál.

A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukoríkolni, s kukoríkol mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. Természetes, hogy Gáspár úr egy falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öccsének, a furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű sárkányt, ha megsütnék számára.

Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú eljajdítá magát, mondván: ,,Hohó! Ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám uram!" s a fél világért fel nem merte volna azt többé húzni Gáspár úr, hanem odaadta öccsének, az agyafúrt Pistának.

Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kerten túli zsellérház aklaiban szoktak állomásolni, kedvenc paripája e megjegyzést tevé fennhangon: ,,A kocsis ellopta a zabot." Gáspár úrnak kiesett szájából a pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből - szinte ijedtében. Gáspár úr azonnal a cigányhoz akarta küldeni kedvenc ráróját; azonban az istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: ,,A kocsis szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!"

A kocsis sem vette tréfára a dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a fizikában meg nem volna írva, miképp a föld gömbölyű.

Íme, ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb tudományokat hallgató unokaöccse, az agyafúrt Körmös Pista hazakerült; ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfihalált jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adja fejét.

Történt egyszer, éspedig Gyékény Márton nevezetes neve napjának délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókba erősen bekötve szép rendben heverésztek egymás megett.

- Szerelmetes magzatjaim! - így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végiglegeltetve rajtok. - Kiket szívem alatt, úgymint a pruszlikzsebben hordoztam, ne kívánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti őneki; szentségtelen célokra fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem becsülő nép kezeibe jutnátok... Óh... óh... szerelmes gyermekeim, mosolygó fényes arcok, mi lesz belőletek, ha én odatérek, ahonnét ti előkerültetek? Tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen szerető öreg Gáspárt; mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán Pista öcsém jobbra-balra elgurigázni. Oh, az a Pista, az a Pista!

Ezzel vaspántos ládája legeslegszögletéből egy piszkos ötforintost kotort elő az érzékeny öreg, könnyező szemekkel jobbról-balról megnézve, megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá:

- Te, elsőszülötte minden pénzeimnek! Harminc évek óta hű gondviselőm! Ki el nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! Nem... teirántad nem volna szép háladatlannak lennem!

S itt újabb hosszas gondolatokba merült a jó öreg.

- Hejh... nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok... Meg is fizetett nekik a világ... De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem jut eszébe pénzt keresni - a sírba; aki meghal, arra azt mondják, hogy ,,szegény"; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem! - Pihenj! - szólt az öreg, s gyöngéden megcsókolá és kebléhez szorítá a tallért, s ismét visszadugá, honnét előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint végigtapogatott, fejét búskomoran csóválva s az eszmetársulatnál fogva több ízben ismételve: - Óh, az a Pista! Az a Pista!

Pista pedig ott hasalt a kemence patkáján képét tenyerébe temetve, s iszonyúan kacsingatott a ládába.

Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha meg nem melegedhetett, s mindamellett is, hogy Pista kész lett volna bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig nem igen sok surlódás adta elő magát.

Tehát ezúttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele erszényeire.

S ím egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy fennhangon: ,,Gáspár após, nem adna kend ötven forintot a szegény Pista öccsének?"

Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapcaszorító aggodalommal tekinte körül, kérdezvén: ,,Te szóltál, Pista?"

Pista egyet mozdult; ,,Nem látja kee, hogy alszom?" Gáspár újra visszaült ládája szélére komolyan meggyőződve, hogy ezúttal boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melankólikus hang szólalt meg zsacskói legterjedelmesebbikéből: ,,Adjon már kee a Pistának száz forintot!"

Gáspár bácsit csak egy paraszthajszál tartotta, hogy sóbálvánnyá nem változott; így azonban számtalan kereszteket vetett részint magára, részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitűnt abból, hogy egyikök ismét elkezdé lassú, kísérteti hangon: ,,Kétszáz forintot a Pistának - de mindjárt!"

- Odavagyok! - kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda. - Odavagyok... odavagyok! Te, Pista te,... ne aludjál, te Pista!... Hallod-e, te Pista?... - S ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire ez háromszoros protestáló ,,No, no, no" mellett felemelé megtámadt fejét.

- Te Pistikám! - szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orcáját végigcirógatva göcsörtös ujjaival. - Ugye, Pistikám, neked nem kell pénz?

- Nekem-e? - kiálta Pista felmeresztve karika szemeit. - Dehogy nem kell, bátyámuram, kell bizony; nincs annyi pénz a világon, amennyi nekem nem kellene.

- Ugyan ne bolondozz, te Pista... már minek volna az neked? De te... ugye még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?

- Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.

- Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! Haramia! Hát te is ellenem esküdtél már? Hát koldussá akarsz-e tenni?

- Én-e? Sz'nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! Én aluszom, kend fölcibál, s azt kérdi, hogy kell-e pénz? De kötnivaló volnék én, ha azt mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.

- Jaj ... hiszen nem magam jószántából mondtam én azt - szólt fejét vakarva az öreg, s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül -, hanem gyere csak... hallgasd csak... Óh... óh... bárcsak meg ne szólalna!

- Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.

De az erszény újra megszólamlott: ,,Gáspár, mégsem adsz háromszáz forintot a Pistának?"

- Jaj nekem! Jaj, Szent Kelemen, segíts! Hallottad, mit mondott?

- Hallottam ám! Azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.

- Rosszul értetted, te! Csak kétszázat mondott; de ugye neked nem kell? Mondd no... hogy neked nem kell... kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.

- De... szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az ilyen aranybeszédet.

- No de, az Isten irgalmáért! Honnét vegyem azt a sok pénzt, he?

- Hát ebből a sok zsacskóból.

- Óh, hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.

- Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! - kiálták sorba a zsacskók, s egy titkos rúgás következtében mind elkezdtek mozogni.

- Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngős jószágok! - ordítá eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott fütyköst, a makrancos zsacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.

- Ajjajajaj! - ordíták azok sorra minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! A Pistának ötszáz forintot! Ajajaj! Jajajaj!

Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, mégsem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet diktálnak...

- Vesztetek volna a pokolban! - fúja kifáradva, s botját a ládához vágta, fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban kiabáltak alatta: ,,Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni, világot látni!"

Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének; felugrott... kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva, s úgy az asztalhoz nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna benne.

- Nesze, te... te hóhér! - szóla Pistához - számlálj ki magadnak belőle - s itt torkában akadt a szó -, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot!

- Ötszázat! - rikolta a zacskó.

Annyit hát! - tombola Gáspár kétségbeesve.

Pista nem hagyta magának a kínálást kétszer mondatni; számlált.

Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit összekulcsolva:

- No iszen, legyen hát meg, amit kívántatok - így kezdé hozzájuk mondását, könnyeit törülgetvén ingujjával -, majd megemlegettek még engem... várj ... majd visszajönnétek még, csak lehetne. - A szegény öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve egyedül pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti, gyönyörűsége, velök beszélgetett, és pengéseik értelmét magyarázgatá, maga mellé vette őket ágyába, és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a magány behatása által excentrizált és sarkaiból kiforgatott gondolatai között, hogy azok is megértik az ő szavait, és iránta hálát, vonzalmat, szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem érdemlett, háladatlan zendülése kedvenceinek.

- Hányszor kívántam magamban - folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel számlált -, hányszor kívántam magamban, mikor esteli órákon veletek beszélgettem, hogy bárcsak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha azt kívántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; hiszen megbánjátok még azt is - várj!

Ezzel Pista beseperte az elbúcsúzottakat.

- No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!

- Köszönöm alássan - szólt Pista, zsebjeibe tömve a tallérokat -, ha megint meg találnának a ládában szólamlani, hát majd...

- Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstint a házamtól! Ötszáz igazi forinttól fosztani meg engem; tíz esztendőt vettél el életemből - eredj, mégpedig mentül előbb! Mióta te itt vagy, isten csodái s mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, baromfiak megszólítanak, ha az udvaron megyek, a kakas ahelyett, hogy kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim...! Óh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! Te sátán bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!

Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya házát.

Gáspár pedig még aznap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között azzal a jó tanáccsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán majd elküldi azokat széles e világra hirdetni az igét, de indítványa nem fogadtatott el, annál is kevésbé, minthogy, mióta Pista úrfi eltisztult a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága szót sem szóltak többé.

E természetfölötti tüneménynek a kulcsa ez, hogy Pista igen ügyes hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely tréfa ez életben már sokakat rászedett.



Az apa sírja

Három árva sírdogálva
Áll a temető árkába;
Kelj fel, kelj fel, édesanyám,
Lerongyollott az én ruhám.
Népdal.

A sz*-i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán magas akácoktól körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi virágaival fedve, mik közt egyhangúan cirpel a tücsök. Az apró halmok, mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az alacsony fejfák s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló szomorúfűzfák között és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a besüppedt és elfeledett sírhalmok s a hallgatag napfényes délután együtt oly édesbús melankólia szellemét viselik magukon, hogy aki e helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott emberi gondolat, minden lehelet egy sóhajtás múlt, régen elmúlt és elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.

Tömérdek apró út vezet e sírhalmok között tekervényesen és andalgón és fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül, házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé rakja fészkét, s nem félti az eltapodástól.

Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy márványlap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István. A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifjú, kiben Körmös Gáspár aligha ismerne öccsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arccal ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket jobbra-balra ingat a lengedező szél.

A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könnyel vannak tele, ajkai siralmian vannak felvetve, arca ég, kezével a mellette ülő ifjú kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár ragyog mindkettőjök homlokán.

A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifjú Körmös Pista, ki őt a kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.

Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifjú a hajlongó fűzfák mozdulatait, a lyánka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben, szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül kéklő halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység tornya emelkedik; emberi hang, emberi arc nem zavarja e csendet. Az ily csend ihletett perceiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok, miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, fantasztikus szárnyalással gondolatiban végig; a szemébe tűnő halmok, virágok, bokrok, háztetők mind megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon virágokat, ugyanazon háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltűnnek lelke előtt.

Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi ész láthatárán túlszárnyaló gondolatokat, s előlép a való, mogorva felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arcaikkal az emberek.

A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszék; a két mélázó felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár, az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit, míg az egyik agár átkapja derekát fogaival, s a félénk állatot megrázza a levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utósót életében, s megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik be pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe vetve.

- Gyorsan rejtsd el magad! - kiált az ifjú Lillának, s a lyánka tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta térdei közé vándorbotját, s kalapját feltette fejére.

- Hohó! Szellő, Fecske, ide! Aport sén! - kiabált a vadász, ki éppen nem volt más, mint Márton úr mostohafia, az esküdt úr, egy idomtalan, pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös tenyerekkel kitűnő; apró sülthal szemei voltak, s annál vastagabb szája, mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. Amint Pistát megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén, majd Pistára riadozva.

- Hej, szervusz Pista! Hát hol jársz itten? Her da, Szellő! Hittig sén! Pfuj! Her da azzal a nyúllal! (Zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni.) Her da, apport sén kusti! Mindjárt, az apádat! Ugye szép sűdőt fogattam, Pista? Aki félvilága van! Lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! - Ilyszerű monológot tartott Tölcsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte két lábánál felemelve, elégülten fitogtatott.

- No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? - szólt roppant konfidenciával vigyorogva az esküdt úr. - Mért csinálsz olyan savanyú képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? Vagy tán rosszkor háborgatlak, mi? Mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb itt üldögélni, mit? No, ne hamiskodjál! Hová tetted? Hova dugtad ilyen hamar? Nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x-i diák vagy! Hanem ahán! Itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!

Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász nagyot röhögve Pista orra alá, kalapját félszemére csapta, s csintalan kedvvel indult a bokornak.

- Nem mész onnét! - kiálta rá fellobbanva az ifjú, s az esküdt úr karjába markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.

- Pista, legyen eszed, ne csípj! - kiálta szepegve Jónás. - Vagy úgy orron ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide! - S indult a bokornak, hanem nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy úgy csapatott hosszában a földhöz, amint még soha tisztviselőt sem tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.

- Te! - kiálta fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette, s öklét fenyegetve rázta előtte. Többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb indulaterő volt kifejezve, s azzal otthagyta.

Az esküdt lábra állt, amint Pista rá fölereszté; szótlanul fogta fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté, s nekifogta a védtelen ifjúnak:

- Most kezemben vagy ugye? Könyörögsz-e? Térdepelj le!

- Hitvány, nyomorult! - felelt neki Pista.

- Térdepelsz-e, vagy agyonlőjelek?

- Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom, hogy poltron vagy embert ölni; hagyj békével, s érd be azzal, amit kaptál.

Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; midőn a temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből kiszedte a szatymát, s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.

- Te fickó! - kiálta megvető hangon Pistára, s lábát hetykén rázta. - Eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy rám emlékezzél, küldök számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz, egy töltés sót. S itt infámisan kacagott, puskáját hetvenkedve felkapta s Pistára céloza.

Az ifjú dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember bosszújának, e mélyen gyalázatos bosszúnak; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú bosszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet nyújtani elébe.

- Alávaló gyáva! - kiálta nem bírván magával -, kiben nincsen annyi jó tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer közelebb, ha számadásod van velem, jer gyáva, élhetetlen, pimasz stb. stb.!!!

Tölcsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édesapjának; attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte, hol legátugorhatóbb az árok, arculatját hirtelen ismét Pista felé fordítá, gyorsan célozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére válni, amennyiben széles arculatjának a temető felé fordult része ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit, s bőgött, mint a gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket biztatva a Pistába bújásra.

- Már most nesze! - ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor elvetette fegyverét és futott.

De éppen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt, ahova akart; Pista utána eredt, elvágta útját a faluba téréstől, s kifelé térítette a harasztosba. Eredeti kép volt, amint ama hústorony esetlen futással gázolt az ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt, s rettegve hátra-hátratekintgetett; kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a temetőbe. Esküdt úr pedig észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni, káromolni, s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.

A bátor ifjú pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a leánykát, kinek bal karja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bárson hajfürtjeit csókolva kérdé: ,,Miért oly halavány?" A gyermek kötényével takarta el karját, de nem felelt; az ifjú diadalmasan s oly sajátságosan buzdító tekintettei néze rá, mely csak gyermekek arcának tulajdona.

- Szegény árva! - susogá a fiú, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit- ami másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édesanyát, sem édestestvért, sem édesapát; pedig megérdemletted volna! Nézd, milyen nagy a világ; mennyi ember jár-kel benne! Ennyi nép között nincs senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad a kerek földön?!

Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.

- Uram isten! - kiálta - mi történt veled?

A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könnyei meghazudtolák.

- Óh, irgalmas atyám! - szólt riadtan az ifjú, s sebesen keresett ismert orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a lyánka gömbölyű karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi gyógyszert.

A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifjú csókjai: a lyánka fájdalma enyhült, arca mosolygani kezdett.

- Mit fognak tenni velem, ha visszamegyek? - rebegé. Megölnek...

- Vissza? Nem; soha! A mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak süllyedni. Te, ki a világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz, s még csak nem is panaszkodol és téged ők ütni tudtak? Verni? - szólt az ifjú hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet; és szemei megteltek könnyel.

- De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést kell is majd kiállanom; eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vígy vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, mellyel megöl, hisz az apámé.

- Apádé! - kiálta fogcsikorgatva az ifjú -, hát hol van az a holló, mely fiai szemét kivájja? Vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég csúfolódó apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Óh, higgy nekem, higgy nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.

- Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették ismerőseim rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? Oh, világosíts fel erről! Az utcán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat, melyet nem ismerek, nem bírtam felfogni e gondolat értelmét; óh, magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? Vagy mondd meg, kinek arca az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen fényesen, mint a hold, s biztatva szól hozzám, és szavainak mindegyike enyhítően hull szívembe? Több mint ember, de mégsem angyal, mert még mosolygása is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arca vezet. Szólj, mért álmodom én így?

- Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító fenevadak az emberek.

- És a mosolygó arc kinek arca? Úgy hasonlít egy képhez, mely házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.

Az ifjú feltekinte az égre: ,,Óh kedves szellem! Míg egedből leszállsz, hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?"

A lányka közelebb simula hozzá, kérdvén:

- Kivel beszélsz odafenn?

- Ővele - súgá az ifjú halkan.

- Te is ismered őt? Kicsoda ő, Óh, vezess el hozzá engemet is!

Az ifjú megszorítá a lyánka kezét, keservesen rátekinte, azután a sírkőre tette ujját, melyen írva volt:

BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.
- Sírja fölött állsz - rebegé, s homlokát tenyerébe temette.

A leányka leveretten kérdé: ,,Nem él?" - s az ifjú vállára borulva keservesen sírt.

A fiú vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel, s a kétszer megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe, s végre könnyeiben tört magának utat a fájdalom.

- Ne sírj, ne sírj - szólt a fiú a zokogó lyánka hajfürteit csókolva, míg saját könnyeit nem bírta visszaparancsolni. - Élek én és szeretni foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész világ ellen! Ezt esküszöm életem hátralevő napjaira apám sírja előtt... Óh, bízzál bennem!

E szavak oly melegen voltak kimondva, oly melegen!...

A lyánka nem szólt, hanem némán inte, s karjait testvére nyaka körül fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.

- Lásd - szólt kihűtve keserveit az ifjú -, vannak árva gyermekek, kiket senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az - Isten. Volt, ki téged is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta; kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála óráján, utósó leheletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa - s ez volt az én apám...

Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már elenyésztek.

- Mondd, akarsz-e engem követni? Akarsz-e engemet követni a világba? - szakítá félbe az ifjú az ábrándos hallgatást. - Nézd, ez a világ milyen nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön... nem annyi helyed, hová fejedet lehajtsd.

- Hát te? Hát e sírhalom? Nem lesztek az enyéim?

Az ifjú hévvel szorítá őt magához.

- Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Óh, ha tudnád, milyen göröngyös a világ útja! De ne félj, én veled leszek!

- Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel megelégedéshez, és az Isten jó.

- Hanem az emberek rosszak. Te kevés embert, kevés rosszat ismertél még az életben, legfellebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket. Adja Isten, hogy sohase ismerj rosszabbakat! Látod, én huszonkét évemmel oly megaggott ember vagyok! Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat kellett elviselnem! Mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a viszályok kereke! Hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Óh, annyit nem szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! De sem éhség, sem hideg, sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Júdás-csókja tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. Ki legtöbbet üldözött: az mindig atyámfia volt; most is fortéllyal kellett kicsalnom azon embertől, ki apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul bírja... Ne higgy az embereknek! Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy nyájas hozzájuk, de ne bizalmas! Kígyó annak a leggalambja is. Tanulj félni, tanulj gyanakodni mindenkiben! Reméld a legjobbat, s félj a legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen!

Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek leány, mikre a gyermek ifjút keserű tapasztalások évei tanították.

Ő azalatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen atyja sírköve előtt térdelve imádkozott, s imádsága, mert nem könyvből, hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.

Később az ifjú is melléje térdelt, s imádkozának mindketten. Két testvér: az egyik elhatározott pesszimista, a másik ártatlanságában semmi iránt sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedéllyel kiállott jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a másik ártatlansága bűvkörében semmit nem tudó, csak tűrni és szeretni.

Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten egymáshoz: árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.

A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.

Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!

*

Másnap nagy híre volt a városban, hogy ,,a kis boszorkányt" elvitték a garaboncások.

Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen címmel tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.

Megvan egynémely falusi város közönségének azon jó tulaj donsága, hogy a kebelében lakókat szokatlan megismertető prédikátumokkal ruházza fel; így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoricás Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak neveztetett; egy úriember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér köténnyel az oldalán szokott az utcaajtóba kiállani, neveztetett ,,zöldfejű szakácsnak", pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb vállát jobban megnyújtotta a predestináció, mint a balt, nevezett a közvélemény ,,görbe görögnek", pedig a legkeményebb nyakú kálómista volt.

Ekképpen nevezé Sz. városa közönsége Márton urat ,,savanyú prófétának", feleségét, Jutka asszonyt ,,nagypénteki kereplőnek", melytől csak annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, őelőle pedig szaladni volt szokás.

Ilyen allegorikus neve volt az esküdt úrnak ,,Víznemissza Jónás", mely szép nevet, dicséretére legyen mondva, sohasem is iparkodott meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghezvivője, minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőlejét mind megitta, sőt mint némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije sohasem volt - az eszét.

Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísznévre, annak különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű természeti észvidorsága s az azzal társuló költői érzelemmélység túlemelték őt a mindennapi világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.

Ehhez járult azon önállásszerű valami a kislyán jellemében, mit mai világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak. Őt, mint afféle elhagyatott árvát bosszantá mindenki, ki csak hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat. A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, amikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült, minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepűvel tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás úgy megsántított hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta volna. Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá sétálgatni a szobában mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a láncos lobogós.

- Gyertyát! - ordítának ilyenkor mindketten. Mire a gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a bútorokat mozgató madzagot leoldani s félretenni.

Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzáképzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arcot, azon hamiskás, szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket, melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért nevezték őt kis boszorkánynak.

Senki sem gyanítá: merre és hová tűnhetett el.



Két földesúr

Pázsitos udvaron lakik a szegénység,
Üres kamarába beszorul a szükség;
Ott egy fedél alatt legközbül az éhség;
De atyafit látni gyakran jár az ínség.
Népdal.

Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nimfák és a békák lakoznak, hogy a jámbor lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót kivetni, ha ungokra és vízi borjúkra volt szüksége; míg földjei anélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi termékenységgel termették meg évről évre a leggyönyörűségesebb vízi gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a helyen a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig ezen nílusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már annyira vitte dolgát, hogy halakkal kenyeret is tudott sütni, marháit pedig megtanította, mint kell a hínárt, sást és békalencsét takarmány helyett elkölteni.

Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utcája egyik felétől a másikig.

De kitűnt ezen különcködése az említett alsó falunak az esztendő bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal, ha utcája közepén, a feneketlen sárban csak a lova szakadt meg, nem egyszersmind a szekere is, addig a felső falu hivalkodó fennhéjázással szabályos utcát töltetett, azt kikövecsezte, s két oldalról vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott azokat fundusostól elvihette volna az óperenciákra, addig az alsó falu még lovai számára is szilárd kőépületeket épített magas, üveges ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon, ezeken át szabadon látogatta őket nyáron és tavasszal a szabad lég és a legyeknek és szúnyogoknak barátságos légiói, míg télen át vánkosokkal tömettek be az említett fölösleges lyukak.

Ilyszerű fennhéjázási különcködést tüntetett ki az alsó falu még azáltal is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos templomot is emelt, holott a felső falu lakosai a kalodán és fonóházakon kívül semmi néven nevezendő népnevelő intézetekben nem vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanúsítottak a szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak voltak fogyasztói, s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék, mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; amiért is aztán a felső falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az említett különcködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig őnekik különös szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben a koplalás és szűkölködés különféle nemei között válogathatni.

Tekintsünk végig e görbe utcán. Végigmenni rajta? Attól mentsen meg bennünket a jó sors! Egy csavargó, árkos, dombos pocsótafolyam, melybe sovány ökröcskék párjával cipelnek még soványabb szalmával megrakott fakó szekereket. A házak mintha rakétából hullottak volna ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammutcsontváz bordái között a nyakgerinc, míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen konyha füstje, szörnyű tőzekszagot terjesztve maga körül. Egyik, mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, ez pedig, mintha szabadulni akarna alula, odább húzza magát, mélyen fekvő félablakával mint egy ciklopszvakand sandítva felé. Egyik az utcára szándékozik tetejével kibukni, míg a másik süvegelni látszik a zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű céltalansága, hanem kerítése nincsen. Hellyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan sövények, néhány idetévedt terméskő; ami fanemű volt bennök, azt hajdanában felfűtögették.

Ajtók előtt piszkos gyerkőcék állanak, vagy az utcasárban saját tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott kukoricaféle eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arcaikon viselve. Ifjúság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak a tündéres mesékben említtetnek egy kategóriában a hétfejű sárkánnyal, a gyémántheggyel, a kuruc háborúval s egyéb efféle, részint régen elmúlt, részint soha meg nem esett történetekkel.

Az ekként bemutatott utca végén, majdhogy nem a falun kívül egy sajátságos épület áll; a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba-főbe ékesített filagória a díszes sárpiac közepett; vörös teteje kínai tornyokkal, csengőkkel és groteszk bádog karikatúrákkal felcicomázva, mint óriási gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között. Széles kék-sárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte kanyarítva, melyben becses egzotikus plánták, mindenféle indiai maszlagok és calcuttai bógácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek; hellyel-közzel piros és sárga kalitkák tűnnek elő mosolygó tengeri macskákkal és kínai verebekkel megnépesítve.

Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett bírnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építőnek is nem kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos címer díszeskedik, hogy szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós kínai talapzaton végződő korinti oszlopok, miknek rövid, vastag száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként elálló hatszegletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad látásukra. E hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár falai szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi magasságig gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha olyanra volnának festve, hanem mivel a falakba felszivárgott penész és doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.

Íme ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső, ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas háziállatok miriádjainak nagy örömére, egyes szobák három, négy részre oszták papírszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a labirintszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek, oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pincében jár-e vagy az első emeletben? Itt-ott beszegzett és a fallal egyszínűvé festett ajtó tűnik az ember szemébe; másutt kerek, vagy heggyel aláfelé álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás; némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofoncsapott piramis alakú emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb csengettyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős mennyezetek, almáriomajtók, mik apró cellákba és szobaajtók, mik roppant almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek, és számtalan ilyes szerkezmények tűnnek elő minden szobában, tornácban és folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajon minő célokra készülhettek ezek valaha s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik jelenleg úgy, mint időknek előtte?

A sikátor- és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre, hol hátra néhány apró szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornácba juthatni, melynek boltozatja hegyes, kínai pagoda alakú kúpban végződik, s egész mennyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán színezett üvegekkel, mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.

Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi sajátszerűt tüntet fel előtte a szoba egyetemessége; a rokokó székek és pamlagok szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági szörnyalakok fejökkel a hónuk alatt, csípőre támasztott könyökökkel, füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben, hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmúlt jobb időkről; a hármas táblájú brazíliafa asztal a középen, egyetlen kígyóderekú és saskörmű s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem látni a závárját, különféle drasztikus szeszélyességű arabeszkekkel ellátott porcelán edények, melyekből csoda módon tüskés és bibircsós tarka kórók, kaktuszok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő hátuk közepén vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös meztelen virággal; aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománcos pipák, ökölnyi borostyánszopókákkal és festett emaillos száraikkal; egyéb réz-, bronz- és kristály edények, medencék és ibrikek, mik furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült főnixet, ha balról, egy krokodiluson ülő szárnyas fiút, ha pedig szemközt, magát a háziurat mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveglemezekre történt festés által megy végbe. A padlatot világoslila szín szőnyeg teríti be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga ablakszőnyegeihez.

De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi úr kedvenc szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli ingóságokon kívül e terem az életmíves természet mindazon állatjaival meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok, kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén, süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak oly hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyúdali szimfónia, míg középett egy nagy tükör tetején komoly minákkal papol nagy fejét hajtogatva egy amerikai bagoly. Két nagy szék egyikén megszomorodott hamuszín cerkóf ül hosszú orrát két tenyerébe s két tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül, a füle mellett búsan lelógatva, míg szemközt vele a másik széken egy zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít, s mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában láncra kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan, valahányszor a két majom egymás hajába kapva álmait háborgatni merészli, s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt vérrel visszafordul, engedvén lánca rövidségének.

E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképpen vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét kamrácska látszik, s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden oldalról vaspléhekkel van kibélelve; az ágy mellett és körül pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva, támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi úr az alatta és körülötte levőkhez.

Tehát estefelé van az idő. Dömsödi úr nincs honn, s termében fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mint különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás alatt megnyílik egy rejtett szőnyegajtó, s rajta egy fiatalember bújik be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzárohan, zsebéből egy csomó kulcsot előkeres, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról-balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van srófolva; most még jobban mérgelődik. Amint ily szerelmesen tapogatná, húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait, véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat rejtő cifraság; de óh, váratlan bosszúság! A kulcslyuk még cifrább, mint az azt rejtett cifraság, s amiképpen meg vagyon írva, hogy könnyebb a tevének keresztülmenni a tűfokán, mint gazdag embernek a mennyország kapuján, azonképpen nem lehetett az említett kulccsal az említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét vakarni, s ha mert volna fennhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan bőven kikapta volna a magáét - de hihetőleg neki is fontos okai voltak arra, hogy magát csendesen viselje.

Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még sohasem látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban felállított fegyvereket.

Ezektől borsózik a háta.

- Eh, mit! - tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.

A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s fölemelkedik.

Az ifjú belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak gyújtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra fölporozza, s a fegyvereket szokott polcaikra visszahelyezi. Ezt befejezvén, szép csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.

Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög kalitkájában, nem tudván, melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a szúrós drótfalhoz ne érjen.

Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.

Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével az úri lak belsejében ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr hazaérkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő múlva kulcs nyikorog a hálószoba ajtajában, s csakugyan belép Dömsödi úr.

Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót; annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni. Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját, s miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van, minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajon nem rejtette-e magát valaki alájuk, nagy bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.

Majd az ablakain tapogatta összevissza a vasakat. Azok is erősen állnak és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát, hirtelen rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét, s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült, de gyanúsan hátra és oldalt szaladgáló pillantásai minden lépten-nyomon meghazudtolák a színlett nyugodtságot.

- Ej! - így beszélt magában, amint hálókamrájába vonulva öltönyeit egyenként rakosgatá le. - Bolondok, bizonyosan álmodtak, ostobák! Azt mondják odalenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött-ment, kopogott itt fenn, szobámban.

S ezzel ismét és újólag összekereste Góliáth úr szobája minden zegzugát kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat megböködte, pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, s miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába, a rostélyt lekapcsolta, papucsait lerúgta, s mint akit kergetnek, ágyába felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.

- Hm, mit hallhattak hát? - kezdé újra felemelve fejét, s az égő gyertyába bámulva szemeivel. - Bizonyosan a majmok vesztek össze, s azok ugráltak a padlaton. De mégis... hátha valaki...? - S itt megakadt gondolata. - Nézzük meg még egyszer! - susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a pisztolyok sárkányait felhúzván.

- Tudom - úgymond -, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam...

Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett és didergett.

- Csakhogy csendesen alhassam! - vigasztalá magát, s harmadszor is kiindult szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban az ő csöndesen alvására nézve nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, amint történetesen vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.

A felpattant zárrejtő cifraság nem volt helyre nyomva...

- Gyilkos! - ordítá Dömsödi úr pisztolyát felemelve, mintha már a háta mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban, habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.

Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést írt volna fel asztalára, vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára vonatkozó nyomát hagyta volna ottlétének, Dömsödi úr rögtön megszökende házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét, s készületeket tett netalán megjelenendő kísértetének illő elfogadására; pisztolyait, szám szerint hatot maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s vánkosára könyökölve ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben azoknak hasznát vehesse.

Tornácában, a láda előtti asztalon halványan égett egy kék üvegmécses, reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a tornácnak nyikorgó nyöszörgések között alvának drótlábtóikon, olykor a medve zörgött láncaival.

Különben csendes volt minden és setét.

Fő oka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli félelme, félelme a sötét éjszakától s a sötét éjszaka és sötét lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.

Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak, annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a reggel, és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.

Amint így hallgatva félsötétben virraszt, s szemeit nem meré lehunyni, hirtelen a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatalembert besurranni. A fiatalember minden tétovázás nélkül azonnal Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a fortélyos láda kulcsát előtapogatja, s azzal a ládát minden kínálás nélkül kinyitja.

Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatalember senki más, mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: - ,,Én nem tartozom tudni, hogy ő kicsoda; azt látom, hogy rabolni jött ide, s agyonlövöm. Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb pazarlójától."

Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rácélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett - és a pisztoly nem sült el.

Az ifjúember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt aranyokkal és bankókkal tömögette.

Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben benne, s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének, elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, mind csütörtököt mondott, s egy sem nyilatkoztatta készségét az apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.

S a fiatalember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.

De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát, papucs és japónika nélkül előrohant, és nekiesett ököllel a jóhiszemű ifjúnak.

Az pedig éppen telemarkolván mindkét kezét tízforintosokkal, s látván a fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába vetette, s a kalapot fejére felvágta.

Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül; a fiú friss volt, Dömsödi úr dühös; ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra; ha Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.

- Te semmirekellő! - kezdte Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét, míg a fiú az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb megtámadást. - Te semmirekellő! Hogy mersz te az én pénzemhez nyúlni? Ha lopni akarsz, miért nem mész máshova? Miért rabolsz meg éppen engem?

- Hm! - kezdé a fiú hideg mosollyal. - Mindennek van oka; ha meg akarja kegyed, édesapám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zsellyeszékbe, majd akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.

- Akasszanak fel! - óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán hamarabb megcsípheti a fiút, leült.

- Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám - szólt ez, félig felülve az asztalra s lábaival harangozva -, hogy kegyed a napokban bírói zár alá fog jutni.

- Én-e? - kiálta Dömsödi úr, s torkában a hang, szívében a vér fagyott össze.

- Biz úgy! - folytatá a fiú con amore ásítva. - Látta a tens vármegye, hogy kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga és örökösei tönkrejuttatásának; evégett saját alázatos folyamodásom következtében a múlt közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, célszerűnek és illendőnek találtam e majdan az én bőrömet égetendő összegeket gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez ügyben, most mondja meg, apám?

Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirton.

A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajon agyonüsse-e a fiút, vagy csak nyakát tekerje ki? Mindkét esetben közelebb kellett hozzá jutni, s emiatt legjobbnak találta egy keze ügyében álló széket rögtön felragadni s azt édes fiához sújtani, ki azonban a hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen nekiment a tükörnek, a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott a medve lakához.

Erre az áldás minden oldalról szállt a fiúra: nem maradt épkézláb szék, virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható bútor utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt, s ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az elfutásra.

- Széttéplek! - ordítá fogcsikorgatva s magánkívül dühében az apa, s összeszorított öklökkel nekirohant, szemeiben nem volt irgalom.

A fiú nem futott előle.

Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy megmarkolta, midőn a virgonc fiatal sebesen, mint a kéneső, átcsúszott az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével nekirohant az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának, s annak oldalát irgalmatlanul betörte fejével.

De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.

Egyet tántorodott hátra; két kezével feje tetejéhez kapott, s ezzel végignyúlt a padozaton.

Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas láda körül folytatá.

*

Harmadnapra az öreg Dömsödit édesfia zár alá juttatá; az ifjú Dömsödit pedig édesapja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatalember szép módjával megszökött.

*

Nem lesz helyén kívül néhány szót mondanunk itten Dömsödi úr előbbi élete folyamának megismertetéseül.

Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a világra ama, mintegy firól fira szálló átkot, esztelen különcködésöket, mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása által kétszeresen vérökbe rögzött.

János úr már mint gyermek nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt báró úrnak címezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete kényeztetéseivel mérgezte be fiatal szívét, addig atyja abban találta gyönyörét, hogy a fiút káromkodni tanítá.

E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta kipödörni, máris oly messze kerülte ki minden emberséges ember, amilyen messze csak kerülhette.

Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált miután egy szerencsétlen himlő nyavalyája arcát annyira elcsúfította, hogy mikor legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé pökött magának. S amit eszerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő durvaságai által vélte megnyerhetőnek.

Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket tartott, miszerint, ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy feje nincs, azt hiendette, miképp minden percben fejével játszik.

Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anatémákkal, pedig saját körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai alá jutott.

Oktalan pazarlás, ízléstelen kicsapongások, affektált eredetiség, mívelt vadság, ezek voltak ifjúkori jelleme fő vonásai. Olykor vadászatokat tartott falujában, s utca hosszat kergette kutyáival és vad cimboráival a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két félfalut elválasztó árkon átugorva, a túlsó falurészbe menekült, ő és utána nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s ugyanekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét teljes életében hordoznia kelle.

Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.

Nője áldott, szelíd teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s kinek kimondhatatlanokat kellett tőle szenvednie.

Gyakran elzárta ő hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes társaságokba menni a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki féltékenységével üldözve, kínozva, másfelől a legszemtelenebb kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.

Egykor kocsira ülteté nejét, s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül minden cél nélkül, mint aki az eszét kergeti; s midőn a gyöngéd nő a kínzásokat megsokallva kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét múlva a szenvedett méltatlanságok következtében meg is holt, hagyva maga után egy fiút, kinek neve volt Péter.

Ebben is benne volt a Dömsödi vér.

Finom, nőien szép arculatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak szenvedélyeinek, s azokra valói stúdiumot fordított.

Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricassée-k, kotlettek és omlettek irányában annyi praktikus ismeretekkel bírt volna, nem találkozott hét vármegyében.

Hol afelett kelle ítéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a rákfark-ragu felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a narancsmarmelád között, vagy előszámlálni egy okszerű francia aszpikkal koszorúzott rájapástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly kompetens bíró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel neme is köszöni létrejöttét, mely készül fahéj- és bíbicnyelvekből, strucctojás- és egyiptomi szilvamagból, továbbá szerecsendióból, rákveséből, sagódarából, melyek együtt hámozott füge, borjúfülek és aprószőlő, nemkülönben szegfűszeg és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rummal s tejfellel feleresztetnek, elsőbben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek, és narancs- s uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia ,,tutti frutti à la Babel"nek.

Ily lángészi tünemény volt Péter úr, noha alig tizenkilenc esztendős, a gyomortöltési tudományos pályán, s e törekvés volt minden szenvedélyei között a leghatalmasabb, a többi csak mint ennek mintaképeit viselő torzgyermek tűnt elő.

Még soha igazán nem szeretett, s máris oly kórjelenségei mutatkoztak rajta a természetet megcsúfoló indulatkinövéseknek, minőkre csak a Nérók és Caligulák feslett ideje mutat példákat.

Tetszett neki a legaljasabb társaságok undok gyönyöreiben nyakig fetrengeni, s főfő élvezetnek tartá, ha a jámborságban élő házaspárok boldog nyugalmát fenékig felforgathatá.

Mindenkinek tette a szépet, úri hölgyeknek és parasztnőknek, szépnek és éktelennek, erényesnek és kikiáltottnak, ifjúnak és vénnek, boldognak, boldogtalannak; és ebben is megvolt saját modora: mívelt hölgy irányt lehetőségig goromba volt, míg holmi félszobalyányok irányában a leggyöngédebb szaloni hangokat vont elő; a kellemest a női kecsek fitymálásával mulattatá, a formátlannak angyalokról beszélt, hírben álló nőkkel kész volt a közhelyeken karonfogva sétálni, míg szemérmes fiatal lyánykákat szemüveggel utca hosszat fixírozott.

Mindezen szép tulajdonságaihoz járult még az, hogy noha édes hazájának soha egy váltó garast érő hasznot nem tett is, noha pártolt mindent, mi külföldi, és ellensége volt mindennek, ami a hazán belől született, bor, paripa, művész, posztó és spanyolviaszk, mindazonáltal, ha tettre került a dolog, azaz, ha a németeket kellett a kávéházból kiverni, vagy úton-útfélen kormányt és kereskedési viszonyokat és minisztereket és nemzetellenies hivatalnokokat szidni, mocskolni: ki sem volt nagyobb izgató, mint Péter úrfi, kinek már gyermekkorában nagy ellenszenve volt mindenki ellen, ki nem magyarul beszélt, mert nem szeretett nyelveket tanulni; kormány elleni hadonázására pedig egy kis nevezetessé lenni vágyás viszketege csiklandozá, melyet az illetők akként bosszulának meg rajta, hogy észre sem vették.

Egyszóval Péter úrfi rendkívül kitüntette magát mind eszményileg, mind tettlegesen a hidrotechnikában, amennyiben tudnllik egy bizonyos neológ e szót ,,hidrotechnikus" ekképpen fordította magyarra ,,vízész".

Most térjünk a falu túlsó oldalára. Mindazon áldás, melyet okszerűen buzdított szorgalom és jól irányzott akarat a népen megörökíteni képesek, itt, e félfalunak minden részeiben, a házakon, kerteken és a lakosok arcain sokszorozva látszanak: a feltűnő csinosság minden oldalon, az a falusi egyszerűség a szépnek a hasznossali összeköttetésében; a házak előtt az árnyékos diófák, az udvarokon kerekeskutak, a virító sövényekkel kerített gyümölcsöskertek, a háztetőkön a tollászkodó galambok, az utcán a boldog kinézésű, nyílt homlokú lakosok, a friss, csinos, jókedvű menyecskék, a tiszteletben tartott öregek, munka idején az ernyedetlen szorgalom, ünnepnapon a rózsaszínű kedv, a házi mulatságok és a vendégszerető barátság. Mintha egy idegen országba lépne az ember, melyben mégis oly otthon érzi magát.

Itt nem látni az eltörpült halavány arcokat beteges vonásaikkal, nem a rongyos kalyibákat, de nem is ám a ronda, fényűzéstől csillogó kastélyt, mely amott a túlsó falu végén úgy áll nagy kevélyen, mintha röstellené alacsony pórgunyhóktóli körülvétetését...

Egyszerűen s mégis méltóságosan áll itt a többi házak sorában az úri lak, tágas udvarán magas artézi kút szökik fel a nap ezer színeiben ragyogó egyetlen vízoszlopban, melynek egészséges vízét kőcsatornák vezetik szét a víz szűkében szenvedő helység minden részébe.

Maga a kastély egyszerűen négyszögre épült homlokzatán dóriai oszlopokkal, magas, földig menő ablakai az olasz világra emlékeztetnek; az utcára néző oldalán díszes erkély hajol ki körülrakva virágzó oleander- és rózsafákkal, túlsó oldalát egy kies liget veszi körül, melynek közepén ciprusfáktól körözve művészi faragványú fehér márványszobor van felállítva, Pomonát képviselő; bellebb pedig kisded gömbölyű tó, melynek tükrében hattyúk úszkálnak, közepén virágokkal tarkálló szigetke, a sziget közepén terebélyes, ezüst olajfa.

A kastélynak ezen kert felőli oldala rendkívül regényes; előtte két ölnyi széles ér folyik, melyen keresztül ószerű fahéjjal fedett hidacska vezet, a vízben széles fényes levelek és fehér virágok lebegnek, s virgonc pisztrángok kergetik egymást; a bejárásnál két, favastagságú repkény loncfa van ültetve, melynek kúszó indái végtelen fonadékokban lepik el a falakat, s felhatnak a tetőig piros hosszú virágaikat alálógatva, az ablakok tele vannak virágokkal, a bejárás fölött repkénnyel átfont erkély csillog, melyről a Körösre, a messze terülő s sárga kalászokkal hullámzó földekre van kilátás.

Ötvenkét évig lakott e házban az öreg Szilárdy Mihály gróf, s kezei alatt áldás virági és gyümölcsei szaporodtak a népen. Ifjúsága mostohább időkben tölt el, hogysem e hőkeblű hazafi, kit nemzete iránti buzgalma szüntelen a csatamezőn tartott, azon szellemi képességeket kifejthette volna magában, mely a Szilárdy család minden tagjaival - úgyszólván - vele született. Ő mindvégig tetőtől talpig becsületes, nyíltszívű, alattvalói iránt tekintélyes, de mégis bizalmas és leereszkedő, mindennemű zsarnokság gyűlölője, királyát és nemzetét imádó s mindenkitől tisztelettel említett férfiú maradt, igazi mintaképe azon ősmagyar, agg főnemeseknek, kik ősz hajaikkal is több szívmelegséget mutatnak romlatlan kebelökben, mint sok akkori és mostani ifjú honremény.

Egyetlen fia, Leander, atyjához mindenben hasonló; tizenhat éves volt, midőn őt az öreg gróf, engedve a kor igényeinek, külföldre utazni küldé. Még akkor Magyarhonban nem sok látnivaló volt, s ami volt is, csak azt lehetett belőle tanulni, hogy még nagyon-nagyon hátra vagyunk.

Az ifjú gróf nevelője kíséretében beutazta a külföld nevezetesebb helyeit, látta a világot emelkedettségében és süllyedésében: fényt és nyomort, szabadságot és rabszolgákat, látott fejetlen lábdemokráciát, hátrakötött kezű monarchiát, látá a kereskedés és földmívelés tökélyeit, hazájokért élő és a haza nevét nem ismerő népeket, áll a londoni Westminsteren és az egyiptomi gúlákon; járt Párizs palais-iban és Palmira romjai fölött; volt Schweiz hóbércein, és látta onnét kicsinynek az embert, volt a világtenger viharai közt, s látta ott nagynak az Istent. Négy évig utazott künn, mire visszajött: atyját sírjában találta...

S hazája?

--------------------------------------------------------------------------------- ------------

Összehasonlította azt azon országokkal, melyeket beutazott, s - nem sóhajtott. Nem, sokkal érettebb elmű volt, minthogy ne tudta volna, hogy a fohászkodás nem orvosság, s szép szó csak Trójában épített falakat, ha igaz; tudta, hol javítani kell: oda cselekvő kezek szükségesek és vasakarat és ismeretek.

Már húszéves korában korengedményt kapott megyéjétől, mi eléggé tanúsítja lelke és elmetehetségei szokatlan kifejlődöttségét, s ez idő óta jószágait maga kezelve kezdte mindazon tapasztalásokat saját alattvalóira alkalmazni, miket külföldi utazásai alatt figyelmes vizsgálódásai által elsajátított, s noha üdvös újítási közben nemegyszer kellett a legkülönneműbb túlsóságok, megrögzött és apáról fiúra szállt előítéletek, gyakorlatba nem vehető elvek alkalmazhatatlansága ellen és számtalan egyéb akadályok seregeivel küzdenie, bár legtöbbször és legüdvösebb szándékait meghiúsították, az általános népszellem ébredtelen közre nem munkálása, s a megszokott ősi ferdeségek; mindamellett is törekvéseinek elvitázhatlan nyomai maradtak a birtokait lakó nép mind külső, mind belső életében; a tetterőre irányzott akarat, kellő kifejlődésre szorgalmazott képességek, a példák és kellő ismeretek által egyrészről felvilágosított, másrészről buzdított vállalkozási szellem, bár szűken és sokára, de megtermették gyümölcseiket, s mint egyfelől a gazdagon kamatozó föld, melynek nagyobb része a Tisza mocsárjaiból ragadtatott ki, a kényelmes csinos épületek s azok lakóinak elégült tekintete az érzéki jóllétnek nyilvános jeleit hordák magukon; úgy másfelől a csinosan és jó karban tartott templomok, a látogatott és jó tanítókban nem szűkölködő népnevelő intézetek, mik közt a gazdasági iskola egyedül a földmívelő alsó osztály számára felállítva, különös megemlítést érdemel; s magának e népnek minden korszerű ismeretekben (a vármegye tömlöcét kivéve) jártassága élő tanúbizonyságai voltak annak, hogy a szellemi haladás az anyaginál semmivel sem maradott hátrább.

Az ifjú gróf szerfelett higgadt kedélyű, gondolkodva tevő, s gondolatjait elvekre építő férfi volt, ki nem mohó újításvággyal rohanta meg a fennálló szokásokat vállalkozásokba kapva, miknek kimeneteléről bizonytalan lehete, hanem ahol bontott, azt kímélettel tevé, ahol építe, szilárdul; s az biztosította számára leginkább a nép bizalmát és saját tekintélyét, hogy sohasem kapott oly dologba, melynek sikere később kézzelfogható ne lett volna, s nem kezdett olyat, amit később abban hagyott volna.

Világosan tapasztalá, hogy a népnek sem anyagi, sem szellemi jólétét külön-külön, egyiket a másik nélkül előmozdítani nem lehet; együtt és egyenlő lépéssel kell annak mindkettőnek haladni, kézben kéz és egyiknek a másikért, s hogy e két érdek: szellemi és anyagi annyira össze vannak egymással szőve, s hogy legcsekélyebb részleteikben egyik a másiknak majd oka, majd eredménye, miszerint e kettőnek egyszeri haladását eszközölni nehéz ugyan, de külön csaknem lehetetlen, s ezen elve volt minden tetteiben a vezérfonal; meg tudta választani a középutat az ideális enthuziaszták azon téveszménye között, mely minden embert egyaránt nemesen érző s szabadakaratjában erények gyakorlására hivatott, egymás közt mindenben hasonló s csak a korlátozatlan szabadságban boldog lényekül állít fel, s azon gyáva és önző kasztérdekű elv között, mely teremtményekről tanít, kik csak azért látszanak alkotva és darócba öltöztetve lenni, hogy a náluk hatalmasabbnak földjeit míveljék, s előtte meghajoljanak; grófunk olyannak vette az embert, amilyen: gyarló, de minden nagyra képes agyag, melyet csak alakítani kell, hogy remekmű vagy cserépedény váljék belőle.

Hogy mivé vált az ő keze alatt: ezt megmutatta a következés.

Ő volt az, ki bár csekély körben, törvényeink azon hiányán segíteni tudott, miszerint azok csak a bűn fenyítésére, nem egyszersmind az erény megjutalmazására vannak hozatva.

Bitófákat állítunk a vétkezők rettentésére, de a becsületesnek nem adunk kilátást arra, hogyha egész életén át tűrt, fáradott, remélt, bízott istenében és embertársaiban, megosztotta falatját az éhezővel, lesz-e, ki majd, ha ő is becsületessége mellett koldusbotra szorul, vele falatját megossza? Pedig az a másvilági üdv oly transcendentális eszme, hogy nem lehet vétkül tulajdonítani a szegény pórnak, ha korlátozott fogalmai nem látnak benne elég ingert arra, hogy egész életét keresztyéni módon végigmártírkodja, holott a vétek felszínén annyi csábító máz van, mennyi a különben is csak a bebizonyulás esetére bekövetkező büntetések rémképeit könnyen háttérbe szorítja.

Az ifjú gróf legelőbben is önhatalmilag megszüntette a nyilvános büntetéseket. E tetteért ugyan keményen megrótta a vármegye, de uradalmának pallosjoga volt, s a gróf azt felelte, hogy otthon parancsoljon a vármegye.

Ha valaki azt hiszi, hogy a nyilvános büntetések valami mód nélkül üdvös hatást gyakorolnak a népre: szörnyű téveszmét táplál magában.

Nézzünk és hallgassunk végig egy ily kriminális egzekúciót!

A deresen egy suhanc fekszik, két hajdú hegedül rajta végig jó olvasatlan huszonötöt, előtte az esküdt, körüle népcsoport.

Ütések hangzanak.

- Jajjajjaj! Nagyságos uram! Irgalom, kegyelem!

- Puff!

- Meghalok, meghalok, meghalok!

- Puff!

- Odaleszek, mindjárt kiadom a lelkemet...

- Puff!

- Jaj! Nem többet soha, csak most az egyszer...

- Puff!

- Könyörüljön rajtam, tekintetes uram!...

- Hja, fiam - felel az egzekvens bíró -, ma neked, holnap nekem.

- Óh, óh, óh, óh, óh...

Az óbégatás talán végtelenig tartana, hanem újra közbeszól a mogyoró taktverő.

- Jobban üss, te Jancsi, mert majd te fekszel a helyébe! - szól a végrehajtó igazság. - Hiszen már nem is jajgat.

Ez intésre Jancsi nekifohászkodik művészetének. A mulattatott pedig észreveszi, hogy itt minden a jajgatástól van felfüggesztve, s akkorákat bődül tág torokkal, mintha a szomszéd vármegyével akarna beszélni.

- Szegény Miska - sopánkodik a népség, s ki köténnyel, ki ünge ujjával törli szemét.

Tehát félelem helyett részvét...

- No elég lesz, a többit elengedjük! - szól az esküdt úr végre, miután 25 képében elveretett vagy 30-at. A delikvens felkel, megköszöni a vett szívességet, összeüti bokáját, s pajtásai közé elegyedik.

- Fájt-e? - kérdik azok.

- Az első hármat éreztem - felel amaz -, a többit, azt sem tudom, rám verték-e vagy a deresre; már talán ötvenet is ki tudnék állni.

S a közönség példát vesz róla, hogy biz ez rövid ideig tartott, nem is halt meg bele; egy kicsinyt kikurjongatta magát, s másnap kinek van szélesebb kedve a kocsmában, mint Miskának?...

S a közönség példát vesz róla.

Ehelyett azonban nyilvános jutalmazásokat hozott divatba az ifjú gróf. Mérsékleti társulatokat alapított s erénygyakorló egyleteket, melyeknek célja a magukat szép s jótetteik által kitüntetett egyesek jutalmazása, s az egésznek kellő buzdítás és irányadás vala, de nem ám üres szenteskedés.

Sok volna elősorolni mindazon módokat és eszközöket, melyekkel az ifjú gróf jobbágyai jólétét szilárdítá, sok és talán unalmas is.

Olyan világban élünk, ahol az önzéstelen jólét a mesemondások közé tartozik.

Kapott is e szívességeiért az ifjú gróf elég szép elismerést. Az oppozíció kicsinységekkel bibelődőnek, a konzervatívek veszedelmes újítónak tarták; a fiatalság anglomániával, az öreguramék fantasztasággal vádolák; a főfőrangú világ apprehendálta nála a nép szeretetét, a nemzetes és vitézlő rend derogálta neki túlnyomó ismereteit és gazdagságát; kiváltképpen nagy szálka volt az mindenki szemében, hogy sokszor rászorultak, hol pénzért, hol tanácsért, s mindenkor megkapták tőle, amit kívántak; ami mindenesetre bosszantja az embert.

Egyszóval, sok volt az irigye és lekötelezettje.

S ezzel, úgy hiszem, eléggé meg van dicsérve. Vétkei közé sorozandó még az is, hogy a nőnemet rendkívül gyűlölte. De nehogy félreértessem, hosszabban fejezem ki magamat.

Ama korában díszeskedő divatbábok, miket abroncsos ráncbástyáikkal, csipkefellegeikkel, belisztezett hajfodraikkal, festékvakolatokkal arcaikon s más egyéb kiegészítő részeikkel együtt, akkoriban úri dámáknak neveztek, dámáknak pedig azért, nehogy valaki bárcsak a legcsekélyebb nemzeti érzelem szennyét is rájok képzelje;[1] valamint ellenkezőleg ama minden szellemi míveltség nélkül felmagzott falusi egyszerűségek, kik az akkori időkben cél, irány, eszmélet nélkül vegetáltak végig az életen, s neveztettek leányasszonyoknak, nem pótolták ki azon helyet, mit az annyi szépet, annyi nemest ismert fiatal férfi szívében az ifjú erejében tökéletest teremtő ép fantázia ideálja számára fennhagyott. Szépnek kellett lenni azon ideálnak, nőnek a szó legszebb értelmében, tisztának, erényesnek és szellemien míveltnek; pedig hajdanában a míveltség és erény nemigen jártak egyúton.

Most mindaz természetesen másképpen van; az idő régen volt; van húsz esztendeje (1844).

Egyszerű pompával bútorozott terem a gróf szobája. Falai gyönyörű freskófestvényekkel díszítve, bútorai pompás erezetű égerfából, alapszőnyegei remekművek, és minden, amit e szobában a szem lát, és a fül hall, remekmű, és a szép ízlés tökélye; pompás, nagyszerű festvények a kor leghíresebb művészeitől, mik közül kivált két kép vonta magára a figyelmet: az egyik a Tátra képe havas ősz fejével, lábainál a viruló rónaság, zöld mezők és alacsony toronytetők. Másik egy jellemkép: egy nagy tó, befagyva az egész, közepén be van törve a jéglap, közel hozzá egy gazdátlan kalap hever, előtte pedig egy kutya ül szomorú, hű, bánatos várakozással, s búsan néz le a vízbe, mintha felvárna valakit onnét.

A szoba egyik szegletében öntött ércszobor van felállítva, egy mentedolmányba öltözött férfit képező, hosszú, lelógó bajusszal és oly mosolygó, nyájas arccal, hogy az embernek szinte kedve kerekedik őt megszólítani; ez a megboldogult Szilárdy Mihály szobra, mely egyszersmind a kályha hasznaival van összekötve, belülről üres és kívülről fűthető lévén. Gyakran mondá mosolyogva az öreg gróf, hogy így legalább majd holta után is megölelgetik örökösei, ha megfáznak.

Másik szegletet pompás fegyvergyűjteménnyel rakott szekrény foglalja el, melyben a legbecsesb lazzarino csövek, gyöngyökkel kirakott pisztolyok, damaszk szablyák láthatók; középett azon fringia, mellyel egyik Szilárdy ős Budavára visszavételénél vívott, s melyet a megholt Mihály hordozott csatáin; hüvelye durva ezüstmű, vasa tenyérnyi széles és csorbákkal tele.

A szoba közepén egy kerek asztal áll gömbölyű elefántcsont lábon; lapján remek üveg mozaikmű van kirakva: egy szőlőfürt és mellette egy paradicsommadár; kivált a madár tollazatja, hosszú, lelógó farkának szivárvány színe valami leírhatlanul pompás.

A boltozatról bronzláncon nagy tejüveggel borított kristálylámpa függ alá, melynek ragyogása kellemes fényt áraszt el az egész teremen. Olykor egy fedett zöld kalitkában édesen zendül meg egy fogoly csalogány hangja.

Karatlan gömbölyű széken, odalt egy fiatal férfi ül, profiljában valami vegyülete a római patrícius arcok jellemének az ősmagyar, keletiesen daliás szépség vonásaival; sötétbarna, igen sűrű szemöldei a nagy tiszta szem felett, a merész kifejezésű sasorr, az erőteljes ajak felett sarjazó felcsapott bajusz, a gömbölyű áll, teljes épszínű arc, magas, egyenes, végén erősen meghajló homlok s ez apró fürtökbe kondoruló haj; s ez archoz a széles vállak, izomdús karok, a domború mell s a minden vonásokból kitűnő benső nemesség valami vonzó fensőbbséget adnak külsejének, mely első tekintetre megragad, elbűvöl és felemel. Ez Szilárdy Leander gróf.

A lámpa előtt egy másik férfi áll hátul összefogott kezekkel, s mód nélkül bámul a lámpa világába, mintha arra volna büntetve. Tetemes orráról és apró szemeiről, mint szintén öltözete elhanyagolt mivoltáról lehetetlen benne első pillanatra meg nem ismerni a tudományokkal bővölködő férfiút.

Ez Rónai Gábor, a gróf egykori nevelője, később útitársa, jelenleg pedig egyike leghűbb barátainak. Előlegesen mondva nagy mechaniko-kémikus.

Tehát figyelmesen néz a lámpa világába. Leander feléje fordul s elmosolyodik.

- Fogadjunk - úgymond -, hogy kitalálom, miről gondolkozol jelenleg. Amaz örökké égő lámpa titkai forognak most agyadban, mely Olybius hétszázéves sírboltja felnyitásakor abban égve találtatott.

A férfiú helybenhagyólag bólintott fejével.

- Úgy van! - felele. - S e fölséges titoknak a rosicrutianusok maig is kizárólagos birtokában vannak.

- S te ezt szentül hiszed?

- A dolog nagyon kimagyarázható. Delius István az olajat alkotó részeire bontván, felfedezte, hogy az semmi sem egyéb, mint víz és szénsavany egyesülete; úgy de a víz alkotó részeit ismét kétnemű levegő teszi, ti. oxigén és hidrogén; a szénsavany szinte levegőnemű. Eszerint nagyon felfogható, hogy mihelyt azon mód ki lesz találva, hogy ugyanazon kémiai procedúra, mely az égés tüneményét előhozza, az égést föltételező anyagi kellékeket is előteremtse, amiket pedig előteremthet, miután levegő van mindenütt, akkor fel lesz fedezve az örökké égő lámpa titka.

- Valamennyi szappanosok és olajárulók halálos veszedelmére. De hát vajon ama híres Délius vagy Estélius István, miután olajból készíte semmit, tudott-e viszont semmiből olajat készíteni?

- Éppen ez azon körülmény, melytől az egész föltételeztetik; ha az alkotó részek viszonti összetételének módja kitudatik, akkor tűnik elő a kívánt eredmény, e mód azonban, nagyon különszerű; így például oxigénből és hidrogénből keresztülpattantott villanyszikra hozzájárulása által lehet vizet előállítani, míg a szénléget csupán erős nyomás által folyékony anyaggá lehet változtatni.

- Még egyszerűbben is lehetne ezt magyarázni. Láthattad a parszok laktanyáin jártunkkor azon naftaforrásokat, mikből kiapadhatlan égékeny levegő buzog ki, s mit csak egyszer kell meggyújtani, s azontúl magától világvégzeteig elég. Ily naftaforrás lehetett e híresztelt sírbolti lámpákba vezetve, miknek mindegyikét a velök kapcsolatban levő óraművek mihelyt azokat közelebbről akarta valaki szemügyre venni, porrá zúzták. A nagy tudományú férfiú vállat vonított e, szavajárásként villára szúrható magyarázatra, s ismét darab ideig tartó csend lőn, mit csak a gróf és a csalogány szakasztottak olykor félbe, a csalogány esti énekével, a gróf pedig üvegfuvolája hangjaival, melynek nemes és hasonlíthatlanul tiszta hangjai a legbájosabb hajlásokban ömlöttek ki ujjai alól; ama szívhez szóló szférai zengés, a művészi játék, a legmélyebb zúgásaiban is csengő alhangok s az édesen fájó vibráció a magasabb hangok hullámzó rezgésében, valami hasonlíthatlanul új érzést támasztának a szívben. Ilyennek képzelheti az ember az eolhárfa ideál fantasztikus hangját vagy azt a szelleméneket, mit a bujdosók kerengő röpte okoz.

A gróf maga is érzette e hatást, s mintegy fölmagasztosulva ejtette ki kezéből hangszerét; ha Gábor úr meg nem kapja, összetörik.

- Kár lett volna érte - szólt közbevetőleg Gábor úr -, noha hangja fölséges csengésére nézve korántsem éri utol azon hangműszert, mellyel Strassburgban Carlos Minonas produkálta magát ezelőtt vagy tizenöt évvel. Az egy üveghegedű volt üveghúrokkal és üvegvonóval, melynek hallására egy nő rögtön nervózába esett, egy másiknak a szíve szakadt meg, egy férfi pedig kigyógyíthatlanul megőrült. A felsőbbség által azonnal be is tiltatott Minonasnak magát azon többé hallatni.

- Rendkívül erős szívednek kell lenni, hogy hallására meg nem szakadt. De azt az egyet mégis el kell ismerned, hogy mindaz, amit e nemben az emberi művészet előteremthet, igen hátraáll csak például egy csalogány hangjától is.

- Óh, éppen nem oly utolérhetlen. Legközelebb Schuszter Károly, híres carillonneur egy oly automatot készített, mely a csalogány énekét mindenben híven utánénekli. Vagy kételkedik ön ennek lehetőségén?

- Sőt, inkább nagyon elhiszem - szólt kötekedve Leander -, mihelyt te állítod, még azt is elhiszem, hogy azon automat búzát eszik, és tojásaiból apró automatokat költ ki.

- Ugyanezen mechanikus most a haldokló hattyúkra figyelmez, azokat kerülgeti haláléneköket akarván lekottázni és hangszerre alkalmazni.

A gróf kedélyesen kacagott ez állításon, ő tudja, hogy miért.

- Óh, de hisz ezekről magyar embernek fogalma sincs; nincs mibennünk találékonyság; hiszen ha önnek azt mondom, hogy az öreg Trogmorton egy este oly köpönyegben jelent meg, melyet még aznap reggel juhai mint gyapjút hordoztak, hát ki fog nevetni vele.

- Világért sem, sőt én többet mondok; egy angol gépész oly erőművet talált fel, melyben egyik felől beletöltenek egy mérő kendermagot, s másik felől a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép a kendert kikelti, felnyűvi, megtilolja, meggerebenezi, megfonja, megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt ami legszebb, még verseket is készít bele, mégpedig jambusokat külön-különféle témákról.

- Kegyed mindig kész kötekedni; olyan keveset hisz, hogy csodálom, mint lehet keresztyén. Nem, meg sem mondom önnek azon elmés találmányt, mellyel most Skóciában két fiatalember élt, uram, két diák, félgyermek, félférfi és oly leleményesség, nem hiába, hogy angolok voltak. Egy oly szekeren utaztak be ötvenkét másodperc alatt kilenc angol mérföldet, mely elébe két sárkány volt befogva; értsen meg ön, két papirossárkány.

- Óh, barátom, ez régi találmány; ezt az utazás módját nálunk századok óta praktizálják a garabonciás diákok.

- Alázatos szolgája - szólt elfojtott sérelmes érzettel Gábor úr -, ez megint magyar elméncség volt, sajnálom, hogy alkalmat szolgáltattam rá.

- Nono, csak ne jőj tűzbe mindjárt! Nem akarom én művészetedet nevetségessé tenni, sőt még csak hitelét sem akarom kétségbevonni szavaidnak, hanem hát mármost világosíts fel, hogy immár, midőn ezeket tudod, mi hasznát veszed. Hidd meg te azt az egyet énnekem, hogy semmi sem ártott a magyar tudományos szellemeknek inkább, mint az ilyszerű különösségeken kapás; egyik a bölcsek kövét keresi, s utoljára is a bolondság kövét szerzi meg, másik örök mozgonyt szerkeszt, a harmadik a kör négyszegítésén töri a fejét, a kilencedik pedig a hold lakóit iparkodik felfedezni. Mennyivel több hasznot tettek volna ezek tudományukkal hazának és emberiségnek, ha tudós chiméráikat szélnek eresztve, csak egy szántóvas megjavítását vagy egy kukoricamorzsolót találtak volna is fel. Mennyivel többet érne az összes alkímiánál, ha csak azt fedezték volna is fel, mint lehessen hazánk becsesebb borterményeit külföldre romlatlan állapotban szétküldeni. S mennyivel nagyobb érdeme volna az asztrológia és -nómiának, ha ahelyett, hogy a holdfogyatkozásokat megjövendöli, csak egy falu népét is meg tudná óvni kenyere fogyatkozásától. S nem is az a vétke a magyar embernek, mintha tudományokra nem volna teremtve, óh, éppen nem, hanem az, hogy üres hírért, hiú káprázatokért odaadja kenyerét kezéből, nem akar ember, nem akar honfi, hanem tátos akar lenni, bámultatni, ragyogni a mostani és a jövendő világban, a jelennel és az anyagiakkal semmit sem törődve. Ismerek én egy tudományos férfiút, ki a világ minden technikus művészetében jártas; de ha valaki őt dicsérni találná azért, hogy egy üres vízmérési műtétel s javított zsilipei és csatornái alkalmazása által tömérdek népnek adta vissza kenyerét, vagy hogy azon módnak kitalálása által, mellyel a borszeszből az egészségtelen kozmaolajat el lehet távolítani, számtalan betegségnek vette elejét, szörnyen elszégyenlené magát, még talán el is tagadná, hogy mindezeket ő cselekedte, hanem megmondaná, hogy most egy hagmalactophoruson dolgozik, melyet ha még halála előtt elkészíthet, az aztán olyasmi lesz, amiért bámulni fogja a világ, s egy oly port szándékozik feltalálni, mely ha elsül, akkorát durranik, hogy mind az ötvenkét vármegye meghallja pattanását, azt nem is említvén, hogy sírja fölött örökké égő lámpát fog égetni. Nemde nagy bohó ez az én ismerősöm?

Gábor úr meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék e szavakra. Tudta, hogy a szóban forgó tudományos valaki senki sem más, mint úri maga és hallgatott.

- De úgy van, barátom - folytatá a gróf -, első a kapa, azután a hegedű.

- Önnek megboldogult nemzője a kardot aligha mindkettőnél előbbre nem tette volna.

- Hála az égnek, hogy azok az idők múlófélben vagynak, mikben önkezével kellett az embernek jogait megvédeni.

- Veszedelmes csalódás. Ön igen boldog álhiedelmeket táplál magában, azt hivén, hogy midőn ellenségei hallgatnak, alusznak is.

- Ismét Dömsödi háborgatja álmaidat?

- Háborgatja, háborgatta is mindig. Ön mosolyog, ön legfellebb is megvetéssel akarja az embert leküzdeni, de én jól tudom, hogy kivel van dolgunk; jól ismerem én Dömsödi Jánost kígyói eszével és azzal a szívvel, mely egy ördögnek is cudar volna.

- Ah, tebelőled csak megrögzött ellenséges indulatok beszélnek.

- Csak? Mintha nem tudná ön, minő lábon álltak hajdanában az idvezült Mihály gróf és a báró egymás ellenében. Nem ez volt-e utósó szava is a haldokló grófnak egyetlen fiához őrizkedjél a Góliáthtól, mert kígyó.

- Az is csak megrögzött családi gyűlölség következménye volt, melyet én részemről folytatni nem fogok, s mely, mihelyt bennem magvát szakajtá, ellenfelemnél szinte ki fog alunni. Amit apám ellen vétett, azért vessen számot önlelkével; amit ellenem tett, azt én neki nemcsak megbocsátom, sőt ahol szüksége leend segédkezekre, azokkal én leszek az első, aki őt megkínálom.

- Szép indulat, csakhogy vesztegetve van. A puszta homokja, mely az esőt beissza, de füvet nem terem, nem oly háládatlan, mint az ő keble. Sőt el lehet ön rá készülve, hogy mentül több jeleit fogja részéről adni a kibékülésnek, annál elkeserültebben fog áskálódni ön ellen. Avagy mi haszna volt, hogy ön a múlt téleni éhhalálos szükség idején a báró végszükséggel küszködő jobbágyai között több ezer mérő gabonát osztatott ki? Nem úgy fizette-e vissza a báró önnek emberszeretetét, hogy éppen aratás idején, a nagyárvízkor éjjel önnek töltéseit átszakította, s ezáltal önnek s jobbágyainak százezrekre menő kárt okozott?!

- Ah, te igen sárga üvegen keresztül nézed a világot; miért nem szakíthatta volna át maga a vízár az átázott töltéseket? Miért kellett volna azt emberi erőnek segíteni?

- Mert a zsilipek is fel voltak emelve; azt pedig a vízár nem cselekedte. S hát azért mi volt a köszönet, hogy a minap, az iszonyú szélvészkor, midőn a felső faluban tűz támadt, ön saját kezeivel sietett azt elfojtani, míg önnek segélye nélkül a falu nagyobb része bizonyosan hamuba dőlt volna?

- De ez már talán mégsem puszta emberszeretet, itt úgy hiszem, saját lakosaim és tulajdon vagyonom megmentése szorgalmazott a segélyre.

- Éppen nem, mert a szél éppen ellenkező irányban fútt, s különben is a felső faluból a széles árkon s annak partjára ültetett kerteken át nem egykönnyen érheti tűzveszély az alsó lakóit. S mi lett érte a köszönet? Az, hogy a báró egy falka mételyes juhot az ön nyájai közé veretett, s önnek mintegy ezer darab legnemesebb juha a bőrével fizetett. Itt van a háladatosság!

- Te mindent a báróra fogsz; hátha jobbágyai, hátha saját jobbágyaim tették, amikkel őt vádolod? Hátha csak esetleg történt, aminek te a kiszámítás nevét adod?

- Egy történetet fogok önnek elmondani. Legyen szíves végighallgatni, s ha ezentúl is megmarad véleménye mellett, akkor nem szólok többet e tárgyról. Ön atyja, a megboldogult Mihály gróf, mint ön maga is jól tudja, katona volt, éspedig jó katona; hazájáért, fejedelméért sokszor folyt vére, s hogy kemény csatákat állott ki, mutatják a csorbák és a fekete vérfoltok azon a kardon, melyet harcain viselt. Volt az öreg grófnak egy ifjúkori barátja; tudnia kell önnek, hogy azon időkben ezen szó ,,barát" még nem volt oly kopott, mint most. Egy barátja volt neki, mondom, lelkéből való lélek, osztályosa sűrű bajainak és ritka örömeinek; szinte katona volt; a gróf ezredes, barátja kapitány, s csatáiban s csatáin kívül majd kísérője, majd vezetője. Élt ugyanekkor a környéken egy nevezetes és tehetős köznemes család, mely azóta végképpen kipusztult és elenyészett, az Óváriak. Az öreg Óvári kiváltképpen nevezetes volt azon tulajdonságáról, hogy igen buzgó katolikus volt, és legyőzhetlen ellenszenvvel viselteték mindenki iránt, ki vele hitkülönbségen élt. Ennek a jó úrnak volt két leánya: Thekla és Lilla. Híres szépség volt akkoriban mind a kettő. Thekla később igen szerencsétlenül járt, tudniillik Dömsödi János nejévé kellett lennie. Apjának köszönhette e balesetet, ki igen fennhéjázó ember volt, s a bárói cím iránt való előszeretetből szemet hunyt veje jellemminőségére.

Azonban a jó Isten könyörülőbb atyja lőn a boldogtalan asszonynak, mint az, kinek nevét viselé, s nem hagyta őt sokáig itt e siralmak völgyében. Thekla, miután egy fiat szült, kiben Dömsödinek eddig is bőségesen fizeti vissza a sors mindazon gyötrelmeket, mikkel ő másokat elhalmozott, férje embertelen üldözései és kínzásai következtében átköltözött ama boldogabb világba.

- Ez megint túlzás; meghalt mellbetegsége következtében.

- Legyen úgy. Nem is az a fő a dologban, amit mondani szándékozom. A másik leány, Lilla, ki még tán szebb volt testvérénél, nem kevésbé lőn annál szerencsétlenebb is. Ön atyjának barátja, Bálnai Körmös István, ki akkor huszárkapitány és igen deli, férfias tekintetű ifjú vala, megismerkedett a leánnyal, s kevés idő alatt igen szoros viszony keletkezett kettejök között. Bálnai megkérte a leány apjától annak kezét, de azt az öreg soha nem nyilvánított okokból tőle kereken s mindenkorra megtagadá; gyanítom ez okokat, de minthogy gyanúmmal is ismét Dömsödit terhelném, s magamat félbeszakítani nem akarom, elhallgatok vele. A szerelmesek ekkor ahelyett, hogy magukat, mint illék, jól kisírva, egymásnak örök hűséget esküdtek, s egymást hovahamarább elfelejtették volna, módokról kezdtek gondolkozni, melyekkel vágyaik célját megközelíthessék, s azokat nemsokára találtak is. Titokban egy protestáns lelkésszel összeadatták magukat, s élének azontúl mint férj és feleség. Az öreg Óvári nem tudta meg elébb a dolgot, mint mikor már annak következményeit tovább rejtegetni nem lehetett, s a leány kivallotta, hogy ő nő és anya. Eleget dúlt-fúlt, fenyegetőzött az öreg, de mit volt mit tenni, a dolog elannyira megtörtént, hogy meg nem történtté nem lehete többé tenni. Hanem mindamellett is szörnyen rejtegeté a dolgot; a leányát fördőkre küldé, s annak fiát látni sem akará, ámbár ha akarta, sem láthatta volna, mert Bálnai, mint a tigris, úgy féltette gyermekét, és hároméves koráig soha más szobában a gyermek nem aludt, mint az övében. A negyedik évben történt Theklának szerencsétlen vagy ön szerint természetes halála, melynek természetességét annyira szívére vette az öregúr, hogy azontúl becsülni kezdé másik vejét, s megengedé neki a házhoz járást és leányával találkozhatást, sőt nem volt idegen az összeköttetés nyilvánossá tevésétől is, annyival is inkább, minthogy Bálnai tehetős, jó birtokú nemes volt, s mellén érdemjelül aranykeresztet és emlékpénzt is viselt. Ekkor fejlődött ki bizonyos titkos összeesküvés az országban, melynek célját mai napig nem tudom, de melynek, mint a később tett nyomozódások mutatták, igen messze kiterjedőnek kellett lenni. Itt mutatta ki Dömsödi János fullánkját a maga teljes méreghatásával. Mint vádló lépett fel Mihály gróf ellen, és az összeesküvésben résztvevéssel vádolta őt. A szegény, harcban őszült becsületes arcú, tiszta jellemű férfi törvényszék elébe állíttatott oly vétekkel vádoltatva, melytől lelke irtózott; írásai bizonyítottak ellene, miket soha nem írt; jobbágyai esküdtek fejére megvesztegetve átkozott galád kezektől, s csak elmúlt tetteinek s addigi tiszta, hű ragaszkodásának köszönhette, hogy ősz fejét a gyalázatos haláltól megmenté, s büntetése élethosszú száműzetéssé lágyíttatott. Képzelheti ön magának, mi jól eshetett a büntetéslágyítás az öreg grófnak, hisz a Szilárdyak honszeretetöket egyik a másiktól szokták örökleni.

És barátja, mindig hű barátja, Bálnai, mikor megtudta Mihály úr ezen balesetét, búcsút vőn fiatal nejétől, egyetlen fiát testvérére, Körmös Gáspárra bízta, ki - közbevetőleg mondva igen becsületes ember volna, ha jellemtelen, fukar gazember nem volna, s a grófot önkénytesen követte a számkivetésbe. Emlékezhetik ön rá - még akkor ugyan kisfiú volt, alig öt vagy hat esztendős -, midőn ősz édesatyja sírva csókolta önt - mint hitte - utószor életében, mily biztatóan ölelte őt át egy magas, sötét hajzatú férfiú. Az én emlékemben még most is elevenen vannak rajzolva azon nap eseményei: a két hű barát nemes arcai s ez arcokon a magasztos fájdalom!

Elhagyták mindketten a hazát; Isten ótalmába ajánlották kedveseiket, s elhagyták azokat is. De megemlékezett azokról, akinek nem ajánlották is, megemlékezett Dömsödi János, s mutatta is, hogy nem feledkezett el róluk. Megtudta, hogy Bálnai István egy időben Helvétiában jártakor a protestáns hitre tért át, s ezt tudtára adta ipának, a vakbuzgó Óvárinak. Ha gyilkossággal vádolta volna Bálnait előtte, nem tett volna oly nagy hatást árulkodásával, mint így. Az apa rendkívüli dühbe jött; ha leányát hirtelenében el nem rejtik előle, talán mindjárt megöli, így azonban annak házassági szerződését összetépte, agyonátkozta a bujdosó Bálnait, s valamennyi szeleket a nyakába kívánva neki, megesküdött mind a tizenkét apostolra, hogy leányát, ki sohasem volt még eddig senkinek is felesége, a legelső gazemberhez hozzáadja, aki megkéri. És a sors úgy akarta, hogy a legelső kérő is gazember legyen. De mégis ne hárítsunk mindent a vak sors nyakába... Itt ismét Dömsödi kezei munkálódtak; tudta, hogy van Bálnainak egy halálos ellensége, Gyékény Márton köznemes és a legkegyesebb külszínű farizeus, s hogy sehol úgy megátkozva nem leendne Bálnai felesége, kit ő férjestül és apóstul együtt szívéből gyűlölt, mintha ennek a körében kellene végigkínlódnia életét. Ez a farizeus Dömsödi unszolására megkérte Lilla kezét, s kegyeskedő tettetései, hipokrita, álszent magaviselete által nagyhamar annyira megnyerte az öreg Óvári kegyét, hogy ez nem gondolt Istennek tetszőbb dolgot cselekedhetni, mintha leányát, kinek már eddig is véghetetlen egzorcizmusokra lehete szüksége, e jámbor, istenfélő karjai közé taszítja. És úgy lőn. Bálnai neje férje életében újra férjhez adatott, s neveztetett Gyékény Mártonné nemzetes asszonyomnak. Sok volna mind elmondani az általa négy hónapig kiállott kínszenvedések különféle nemeit, elég legyen annyit említeni, hogy az egykor imádandó szép asszony rövid idő alatt csak árnyéka lett egykori önmagának, s boldogtalan utóházassága negyedik havában, tehát a szokottnál jóval hamarább egy gyönyörű kis leánykával ajándékozta meg szerencsés új férjét. Gyékény Márton uram azonban nem volt azon ember, ki minden jóvolta mellett is ily tünemény felett rendkívül örvendezett volna, sőt inkább annak tudata, hogy saját családjába van beoltva az általa leggyűlöltebb ember sarjadéka, a kétségbeesésig dühössé tevé őt. Volt mit szenvedni a szegény asszonynak s az ártatlan csecsemőnek; míg az öregúr roppant pénzösszegekkel volt kénytelen vejétől engedékenységet vásárolni, hogy lármát ne üssön a dologból, csak Góliáth János volt, aki ilyenkor kacagott és tombolt örömében. Mindeddig abban a boldog hitben élt mindenki, hogy Bálnai élethosszú, önkénytes számkivetésében örökké oda fog csavarogni, s majd valahol megeszik a krokodilusok, midőn egy kegyelmes királyi leirat következtében sokan a számkivetettek közül, s köztük Mihály gróf is engedelmet kaptak a visszatérhetésre, s nem került bele négy hónap, hogy a bocsánatlevél köröztetése után Mihály úr és Bálnai ismét visszatértek. Képzelhetni azt az indulatot, melyet érzett a megtérő férj, midőn nejét más hitvestársául találta. Egy hónap múlva az öreg Óvári megszökött Magyarországból, annyira üldözte őt nejeért Bálnai, kitől megválni Gyékény Márton sehogy sem akart részint azért, hogy ellenségén bosszúját állhassa, részint hogy neje hozományát továbbra is birtokában tarthassa. Bálnai pört indított ellene, de melynek sem ő, sem Lilla nem érték végét, egy s ugyanaz nap haltak meg mindketten; persze ezek is nagyon természetesen múltak ki a világból, noha orvosi boncolás után nem kevés patkányméreg fedeztetett fel belsejökben.

- Ez elég borzasztó eset - szólt közbe a gróf.

- Óh, a borzasztója még ezután jön. Bálnai meghalván, miután őrajta kívül senki a szükséges pöriratokat, többek közt a nála volt házassági kötés párját előmutatni nem tudta, a házasságot megerősítő protestáns lelkész pedig az ellenfelektől magára hagyván ijeszteni, a megkezdett kétes kimenetelű pör felfüggesztetett. Azonban Gyékény Mártonnak sem volt mit örülnie győzedelmén. Ipa, az öreg Óvári férfiutód nélkül halálozván meg, vagyonait elfoglalta a királyi ügynök; a leányágat illető jószágokat pedig Dömsödi keríté kezéhez. És Dömsödi ellen sohasem mert pörölni Gyékény Márton, hanem arra várt, hogy majd ha az meghal, és titkait magával viszi a sírba, akkor aztán visszaköveteli örököseitől a magáét. Ezalatt a kislyány, kit szinte anyja nevére kereszteltek, fölnövekedett anélkül, hogy tudta volna, hogy más is van az életben, mint nyomor és fájdalom és kínszenvedések. Gyékény jól tudta, hogy e leány, aki őt apjának nevezi, ellenségének leánya, kit a haszonlesés miatt el nem űzhetett házától, sőt inkább gondoskodnia kellett róla, hogy az még csak el se szökhessék onnét, s ezen gyötrő dilemma közé szorulva kin tölthette hamarább bosszúját, mint a kis Lillán, kinek keserves sírása naponkint a szomszédba hangzék széjjel. Márton szomszédjában lakott Bálnai testvére, a fukar és magába vonult Gáspár, kinek házában olykor megfordult Bálnai elsőszülöttje, István, ki mostanában az *-i kollégiumban a lelkészi pályára készül. Erős, hajthatatlan jellem. Kissé darabos az iskolai zárt élet hiányos volta miatt, de annál romlatlanabb lelkületű. Ez megismerte Lillát. Azt természetesen nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy atyja és egy anyja volt mindkettőjöknek, mert Gáspár nagybátyján kívül eredetéről senki sem világosíthatta fel, az pedig nem is olyan ember volt, akitől ingyen megtudhatni valamit. Tehát megismerte a leányt, megszánta annak elhagyott voltát s örökös kínoztatását, s egy napon magával elszöktette... Már most mi fog ebből következhetni? A gyermekek nem tudják, hogy egymáshoz mily közel rokonságban állanak. Testvérek. Szépek mind a ketten. Kivált a leány a legeszményibb szépség arcra, termetre és lélekre. Tele költői érzelmekkel, tűzláng fantáziával. Az ifjú nem kevésbé szép, férfias jellem és tekintet, kinek önzéstelen hű nyájassága lehetlen, hogy meg ne nyerje az eddig csak fájdalmakat és durva üldözéseket tapasztalt lyánka szívét. S mi lesz belőle? Szeretni fogják egymást, a legőrültebb szerelemmel. Még ez eddig nem baj. A fiú becsületes ember, jól végzett, s nagyhamar valamely szerény kis lelkészi állomást fog nyerni, s szerelme tárgyát nőül veszi. Így fognak élni boldogul három-négy évig; lesznek gyermekeik, fiak és leányok. Ekkor fog ez a gazember előállani - mert hogy az egész az ő cselszövénye, úgy hiszem, mint az eget fejem felett -, s fel fogja világosítani a két házastárs között létező testvéri viszonyt.

- Huh! Hisz ez a gondolat képes volna az embert megtébolyítani.

- Ugye veszteni kezdjük közönyösségünket?

- Az istenért! ezen segíteni kell. Tudtokra kell adni előre a veszélyt, melyben forognak.

- Csakhogy az már aligha lenne előre. Hat hónapja, mióta *városában élnek mind a ketten. A fiú titkol minden köztük létező viszonyt, s titokban a leggyöngédebb gondoskodással forgolódik a leány körül, s ha valaki felőle kérdezősködik, nagyon rossz néven veszi, mint ezt bátyám, az öreg Rónai, ki ott helyben pusztabíró, s a fiút igen szereti, saját magán tapasztalá.

Leandert mód nélkül meghatotta a történet. Bármint titkolá is, bármint akarta hidegvérűen mellőzni gyanúit, ismerte Góliáthot egész gonosztevői képességében, s itt úgy csomóra voltak szedve a háló fonalai, a dolog rejtelmes menete oly egymásból folyó és kiszámított, hogy szinte lehete látni a pókot, mely hálóját szövi. És a háló két, gyanút és veszélyt nem ismerő ártatlan lény feje fölött kiterjesztve, kik még csak nevét sem hallották közös ellenségöknek, annál kevésbé tudhatják, hogy miért üldözi őket a sors képében egy átalkodott, rovásra haragvó nem ember. És e két esendő lény az, kiket a meghalt Mihály gróf úgy szeretett, mint saját gyermekeit, s kiket utósó áldásában saját fiával együvé foglalt, de akiken ez áldás nem fogott, s kiknek sorsáért fiától fog majd egyszer számot kérni ott a szivárványok boltozatán felül, honnét a föl nem törlött könnyek hullását számlálja.

- Vádol a lélek - szólt arcára tapasztva kezét az ifjú gróf. - Vádol a lélek, hogy őket így el tudtam felejteni, pedig ha egy népet tennék is boldoggá, de ha őket el hagytam veszni, nem mehetnék nyugodtan ki az életből.

- Ön erről nem tehet - szólt közbe Rónai -, legalább még eddig nem tehetett; vagy azt hiszi ön, hogyha legkisebb sikerét várhattam volna az ön közbelépésének, nem siettem volna érző szívéhez folyamodni? De ezzel nem lett volna segítve. Ön csak azt tehette volna, mit az öreg gróf tett, vagy valami olyast, ki, hogy a gyermekek sorsán könnyebbítsen, pazar bőkezűségével árasztotta el őket, és éppen e bőkezűség verte be azoknak fejét; nagy mennyiségű öszvegeket küldözött Körmös Gáspárnak, hogy unokaöccse ügyefogyott sorsán könnyebbítsen vele. Ez pedig annál inkább rajta volt, hogy ama bőven kamatozó ügyefogyott sors valahogy jobbra ne változzék; ugyanígy akarta Gyékény Mártont is megvesztegetni, éppen a legfájóbb oldaláról szurkálva ezáltal az embert, mintegy figyelmeztetvén rá, hogy az őt bosszantó titoknak más is birtokában van, védője akar lenni annak, kit ő üldöz. Tehát előlegesen segíteni nem lehetett, a történendőket megjósolni szinte lehetetlen volt, s hogy jóvá tenni lehetséges-e, azt az isten tudja.

- Lehet - szólt elhatározott erővel Leander, és arca sugárzó lőn, mint egy diadalra menő hadvezéré, homlokán ilyenkor valami nagyszerű fennköltség látszott, szemei lobogtak.

- Lehet! - ismétlé, s igaz hévvel rázta meg Rónai kezét, ki mélyen tekintett az ifjú szemei közé, mintha gondolatjait akarná meglátni.

Nemes elhatározottság ült a gróf homlokán.

- Ők mentve vannak - mondá magában Rónai könnyebbülten.

*

Másnap Szilárdy Leander egyedül, minden kísérő nélkül elutazott.

[1] Egy köztiszteletben álló hontársunk szavai szerint, akkoriban rendkívüli parasztság szimbóluma volt a magyar beszéd; Pest utcáin magyar hangot ugyancsak őrizkedett bárki is száján kiereszteni, s ha volt néhány jobb érzésű, kinek szíve fájt a magyar szó után, nagyobb részint szegény tanulók és versírók, azok a mostani Wurm-udvar helyén volt nagy pocsótához gyülekeztek össze éjnek idején, hogy magukat titokban magyarul kibeszélhessék.




A szalmagunyhó

Sem rózsa nem leszek,
Sem galamb nem leszek,
Mert én édes rózsám
Csak a tiéd leszek.
Népdal.

Merülj fel képzeletimben ifjú gondolatim bölcsője, kies Alföld! Terítsd ki lelkem szemei előtt végtelen rónáidat! Mutasd fel emlékemben délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs! Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arcod vonásait, hadd fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifjú menyasszonyt, s hadd mondjam akkor: Íme ez oltárkép, ez eszményképe a paradicsomnak, melynek ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én hazám!

Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.

A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak - mely egyenesen az égben végződik.

Távol, a halványuló zöld messzeségben átlátszó ködtenger rezeg lassúdan hullámozva, mint egy zöld óceán. Az a délibáb. S amott, túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.

A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománca olvad - a pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idillszerű!...

Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.

Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó vadjázmin, belül rajta virágzó málvarózsák sorai vonulnak. A ház olyan kellemes helyzetű, kinézése oly élvezetígérő, hogy láttára érző embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről. A célját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja, és ad neki szebbnél szebb álmokat, és ígér neki, mint hízelgő dajka a kedvenc csecsemőnek, szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.

E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld gyepágy van rakva. E gyepágyon egy fiatal lyánka ül; ölében sötétzöld szőlőlevelekre pirosló szamócák vannak elhintve, s ez illatos szamócáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy a lyánka mellett ülő ifjú ajkaihoz vándoroljanak.

Érdekes egy pár alak; a lyánka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt szilfidi termete a leggyöngédebb közrajzokban tűnt elő; a festőien szép, tojásdad arc, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló nap aranyvilága; a sötétfekete szemek, mik fölött hosszú selyem szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arc körül simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.

Az ifjú a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon kifejlődési szakában, midőn a hölgy ragaszkodó, szende bizalma a legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a virágot, mely egykor úgyis az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.

Az említett ifjút alighanem láttuk már valahol, csakhogy más alakban. Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az ép tekintetű, életerős arc, ez izmos termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csakhogy nem úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüstgombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét aranyvirágú zöld selyemmellény fedi, apró aranygombokkal; karjain borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.

Ez ifjú a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes, s az öreg Rónai pusztabíró rokonának tartatik.

A lyánka az ifjú fejére teszi kezét, s annak apró fürtökbe göndörült hajával játszik.

Az ifjú átöleli a lyánka karcsú derekát, s szemeivel hosszasan szemeibe tekint; a lyánka keze az ő kezében van és reszket. A lyánka szemei nem bírják el az ő tekintetét, s arca elpirul, szemeit lesüti. Az ifjú megközelíti ajkaival a lyánka ajkait, de nem csókolja meg. Arcát visszavonja, s a lyánka kezét elereszti.

- Már távozni készülsz? - akará a lyánka mondani, de nem azt mondta. - Eredj már - szólt az ifjút gyöngéden eltolva magától -, nézd, késő este lesz. - Tudta, hogy ifja nem egykönnyen fog szót fogadni.

- Leány - szólt az ifjú összefont kezeit térdére nyugtatva. - Voltak-e valaha sejtelmeid? Megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az ember? Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei közepett megszólítja a pihenő lelket, s egy fekete táblára mutat, melyre semmi sincs írva, de amely fekete, mint a jövendő titkai?...

A lyánka arcán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat, szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha világon keresztül s azután önlelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki, rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt, s keblébe vonva szép fejét, félénk szelíden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.

- Nézd! - szólt a leány szokatlan, vad, költői hatállyal, s egyik karjával ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott. - Amott azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen szokott ragyogni! Azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én sorsommal. Miért? Nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, s ha homályosan sápadva kél; szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sápadozó, mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?

- Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van karjaim közt.

A lyánka reszketve hajlék a hízelgőhöz.

Az ifjú érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est langyos volt és kellemes.

- Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől - mond a hölgy -, hogy minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez, mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbánliliomot? Nem szép virág, nem kedves, senki sem szereti, és énnekem mégis kedvenc virágom ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi utat tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű, lélekemelő illatot szíttam belőle; vágyva lestem, mint nyílik ki egyik bimbaja a másik után, s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran késő délutánokig mulatoztam vele, s mikor elváltam tőle, úgy tetszék, mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nemegyszer történt, hogy éppen vele álmodtam. Tegnap, amint ismét elmentem azt meglátogatni, oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy nem fogok benne gyönyörködni többé. Jól éreztem: ott feküdt letörve a víz színén, virágai el voltak hervadva, s széttépett levelei ázottan úszkáltak a vízen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna meg, kivált...

Reszketve elhallgatott a lyánka.

- Kivált? - kérdé feszült figyelemmel ifja.

- Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvenc virágomat belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arcot láttam meg, mintha vállamon keresztül reám nézett volna...

- Egy idegen arcot? - kérdé megütközve a szerető.

- Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem, hogy kinevetnek vele, mert amint ijedve felsikolték, már akkor nem láttam azt sehol, s a bozótot nem mertem kutatni.

- Minő volt?... haja?... vonásai?... Nem tudnál emlékezni felőle?...

- Óh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, a fölfelé tolt szőke haj, s az egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett, úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arcáival volna tele, főleg a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat. Csak a vércsillag[1] és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító undort, mint ez arc iránt.

Az ifjú szemeiből villámok lövelltek, haragvó villámai a nem várt fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.

- Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?... Miért, hogy éppen ott kell lenned, hol az én utam visz keresztül? Miért, hogy éppen én és te - és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk átkozva a világra...?

- Te is láttad őt? - kérdé félénk-bizalmasan a leányka. Az ifjú kihívólag tekintve körül, mintha azt sejtené, hogy újólag közelében van az ismert kísértő. Az éj hallgatott, csak az estfuvallat susogott a lugas levelei között.

- De hát nem istenkísértés-e ez ily egyedül, távol minden emberi lénytől, távol minden segélytől, a puszta erdejének tövében laknod? Miért nem akarsz a városba átköltözni?

- Mert az, kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. Távol lenni minden emberi lehelettől: ez az ő akaratja. Egy kutyát, egy imakönyvet adott kezembe és így szólt:

- ,,Semmitől se félj! Hol ember nem lakik, ott bátran lehet élni. Ezen eb nagy filozóf, ki nem állhatja az emberi arcot; hízelegj neki, és ez távol fogja őket tőled tartani; a kísértetek ellen pedig megvéd az Isten." Midőn egy este remegve megvallám neki, hogy egy ismeretlen ifjút szoktam az ő neve mellé imádságaim közé szőni, nyugodt vérrel csak ezt felelé

,,- Jó, vigyázz magadra! Nem mind angyal az, kinek arca szép; azon út, mely a paradicsomba visz, éppen tőszomszédja annak, mely a kétségbeesés házához vezet; ha emerre találnál tévedni, egy jó tanácsot adok: végy cukrot, és olvaszd fel tiszta vízben, s tedd félre, hadd álljon és rohadjon meg! Félév múlva életölő méreg lesz belőle; lehet idő, hogy hasznát veszed."

- És kicsoda ez irtózatos ember, kinek oly nagy hatalma van feletted? - kérdé az ifjú, s keble aggódva hullámzott fel s alá.

A leányka szorosan simult hozzá, s ajkát elfedve kezével titkolózva súgá fülébe: ,,testvérem"; azután összerezzent, mintha megbánta volna, hogy e szót kimondá.

Az ifjú szívéről nehéz kő, nehéz aggodalom gördült le, de csodálkozó meglepetés foglalta el helyét.

- Honnan tudhatja ezt? - kérdé magában, és nem bírt rá megfelelni. ,,Tehát testvérét ismeri?"


Ezen ifjú gróf Szilárdy Leander volt, kinek megholt édesatyja végrendeletében e kötelességet hagyta hátra: ,,Boldogítsd barátom gyermekeit!" S miután keblében e parancs titoknokának aggodalmas előadása által kétszeres erővel élénkült fel, nem nyugvék addig, míg ennek, bárha csak részleg is, eleget nem tőn.

Előre értesülvén, hogy Bálnaiban egyike lakik azon embergyűlölő szellemeknek, kikhez hízelgéssel, jótéttel közelíteni nem lehet, ki az ajánlkozótól csak e diogéni szókkal kérne szolgálatot: ,,Eredj előlem!", szállást az öreg Rónainál vőn, ki akkor Monostoron pusztabíró s Bálnainak jó ismerőse volt, s azt tervéről értesítvén, Rónai Sándor név alatt rokonának adá ki magát; itt és így nyert alkalmat a rejtélyes testvérek megismerésére. Ritkán találta őket együtt, akkor is oly aggodalmas titokőrző tartózkodásban, hogy a félt rejtelem nyomára a jelen percig nem akadhatott.

De közbejött egy igen egyszerű körülmény, melynek később igen sokszerű következményei lőnek, legelső okozatja pedig az lett, hogy Leander mélyebben talált az atyai végrendelet teljesítésébe bocsátkozni, mint azt egyelőre hitte volna. A kis Lilla azon idő óta, hogy a mostoha házat elhagyá, mind alakra, mind bensőre nézve ideálszéppé kezde fejleni. A gyermekded, telt vonások szűzi klasszicitásba olvadtak át, az ajk nemesült, a szemek bolygótüze csillagfénnyé tisztult, a könnyű termet remek izomzatúvá fejlék. A leány oly szép lőn, hogy ki egyszer meglátta, sohasem felejté el többet.

S ehhez járulva ama költői hajlam, mely a tartós magány elvonultságában, a különben is ábrándokkal ellepett kedélyen uralkodóvá lőn, a gondolatoknak ama fennkölt szárnyalása, a legegyszerűbb népköltészet hangulatában; az érzelmek nemes emelkedettsége, a romlatlan szívépség, s mint mesés maradvány a vadon ősidőkből, a legtisztább, a legszentebb ártatlanság, s egyéb ily ritka apróságok egyelőre úgy megragadák Leander figyelmét, hogy egy cseppet sem bánta volna, ha az atyai hagyomány sokkal szigorúbb részletességgel fejté vala ki a végparancsot, miből természetesen az következett, hogy addig-addig értelmezgeté a végrendeletet, míglen rá is akadt annak igazi értelmére - a szép kis védenckébe veszedelmesen beleszeretvén.

Naponként erősebb lőn meggyőződése, hogy e hölgyben oly kincset fedezett föl, minőt ez ideig hiában keresett, hogy benne lelkének mására talált, s e találkozás mindkettőjökre nézve új világot, új lelket, új életet teremte.

Mennyivel különböző a természet gyermekének minden lélekmozdulata a mívelt világ korlátozott röptű szellemvonaglásaitól, mely önmagát költészetnek nevezi! Pedig költészet nincsen sehol, csak az érzelmek tökélyes összhangzásában, s ezt semmi nem eszközli a természeten kívül.

A pacsirta énekel odafenn, a természet gyermekének lelke ott szállong vele a magasban, s énekének minden hangját érti és érezi; testvérének nevezi a csermelyt, melynek kristályvízéből iszik, andalogva hever annak füves partján, s ha tükrébe letekint, Isten képét látja benne saját arculatán. Belát a derült ég boltozatlan űrébe, s lelke túlviszi a szem láthatárán. Mindenik csillaggal ismerős; tudja, melyik közöttük a jó, melyik a baljóslatú; érzi a bűverőt, mellyel a telehold szédíti magához a föld lakóját, s a nap arany világú melegében ismeri az áldó szellemet, ki a világot és az örömeket teremté. Talány előtte a természet minden tüneménye, de szavakat hall, és dolgokat lát, miket nem hall és nem lát senki más; ismeretei újak és különcek. A délibáb eszményi panorámája, a világos mindenség kitárt könyv, melyből fénylátó lelke olvas. Nevéről nevez mindegyik virágot, s szellemeket tulajdonít nekik; a szomorú árvalányhaj, a sötéten uralkodó királyi zászpa, a szabad sziklák virága, a kökörcs, a zsarnok ördögborda, az undok pöfeteg, az ábrándos napraforgó, mind ismerői, s köztük részvétét vagy utálatát megosztja. Ő érti a langy estfuvallat beszédét, mely a mező illatos virágait megy látogatni; tudja, miért oly hideg, miért oly haragos az őszi zivatar, mely szerelme leányait, a virágokat nem találja többé, s a fergeteg mennydörgő szavában ki légyen, ki oly világrendítve szól; tudja, miért sárgul meg, miért hull le a falevél, ha a nap megszűn melegítni, s a csalogány miért énekel csak tavasszal és csak éjszaka. Álmai mindegyike egy-egy tündér lámpa, melynek a szív lapjára rajzolt varázsképeiből jósmagyarázatokat alkot; egész élete egy regény, melyben csak emberek nem visznek szerepet, s ihletett magányát nem látogatja más, mint az Isten szeme és az álom.

Minő lehet ily lény szívében a szerelem, ez a minden indulatok napja, a költészet költészete, mit csak tükörből tanul ismerni a művelt világ, s divatul szokja el egyik a másikától, vagy könyveiből oltja át az érzést éretlen, korcs gyümölcsöket termő szívébe? Minő lehet ily lény szíve a szerelemben, az a romlatlan, éperejű szív, mely, mintha akkor került volna ki Isten teremtő kezéből, tiszta és öröklángú, melynek indulatai nagyok és magasztosak; érzelmei igazak, vágyai fennköltek, ragaszkodása hű? Ilyen lehetett az első nő, ki az első szerelmet hozta magával alá az égből.

Vannak rokon lelkek, kik gyakran egy időben, egy közös gondolatot szülnek, mintha csak egy két alakban ható életmű volnának, vagy mintha az örök teremtőerő, egyetlen életeszmét kettészakítva, azt két lénnyé változtatta volna, kik egymást vágyva keresik, és talán az életben soha meg nem találják; de ha megtalálják, egyetlen tekintet elég számukra, hogy egymásban a keresett félre ráismerjenek.

Leander, mióta Lillát megismeré, feledte, hogy rangja mily magas; a lélek magassága előtt letörpül minden rangfokozat, a két rokon lélek egymással egyenlőnek érezte magát.

Nem kérdék, nem is mondák egymásnak, hogy mit éreznek; nem esküdtek, nem vallottak egymásnak szerelmet, nem hízelegtek mézes szavakban, de értettek minden pillanatot egymás szemében, s mondhatlanul érezték egymás érzéseit. Ez a szerelem delejhatalma.

[1] A Mars



Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter

Az én búcsúzásom nem lesz hosszú,
Csak egy szóból álló, de szomorú.
Népdal.

Az alkony pírja lehamvadt az égről. Hold és csillagok jöttek fel helyébe; langy estszél repkedett pillangószárnyakon az illatos mezők felett; a boráglugasból ábrándos suttogás és élveteg sóhajok méla hangjai vegyültek bele.

Négy alak megy sötéten közelítve a magános lak felé; fel-feltekintenek a holdra s átkozzák, miért oly világos. A nyárfaerdő végén megállanak.

Egy közülök spanyol köpönyegben, előkelő, halvány arculattal körültekint, s rámutat a magányos tanyára, mintha egy gonosz lélek küldene kinyújtott kézzel néma átkot veszendő áldozatára.

- Ez a tündér laka - kérdé szúró hangnyomattal egy másik vele jött alak, kinek a felhajtott százrétű köpönyeggallér és lenyomott talján sipka közül csak hegyes ormánya látszik -, ahol leányt akart uraságod ölelni, aztán kutyát fogott?

- Hű-hűm? - megszólala egy harmadik pőregatyás nép, kinek feje nem igen van messze vállaitól. - Hát a nagyságos úrnak is foghagymás volt az orra attól a szép leánytól? Hej, aki áldója van! Ismerek ám én pedig egy legényt, kinek későn, korán szabad járkelte van abba a tanyába, s olykor úgy fordul, hogy éjfél után lovagol el onnét, aztán még a kutya sem mordul rá.

- Nem úgy, mint a nagyságos úrra... hahaha! Őkegyére a tündérke ráhuszította az ebet, mikor legyeskedni kezdett körülötte.

- Hallgass! - szólt a halvány arcú, s mérgesen oldalba döfte a százgallérú ingerkedőt.

- Bizony - folytatá a nyakatlan pőre fickó -, az nem isten állatja -, a kutyát akarván definiálni -, két lábát nem bírja mozdítani, s a másik kettőn mégis akkorákat ugrik, mint a bakkecske; mérges, mint a hörcsök; akit az egyszer megszorít, ha addig él is, belekóstol a lába kásájába.

- Csitt... mi az ott, a sövény mellett... paripa?

- A biz a... Mondom, hogy most is ott szedi az úrfi az epret.

A halvány arcú szemei pokolian vad világgal fénylettek; leveté köpenyét, s alula egy hosszú, fényes tőrt vonva elé megindult s kiálta:

- Kövessetek!

- Majd bizony! Hát a mennykő mire való - válaszolt a negyedik, egy görbe lábú szennyes betyár. - Nem ettem gombát, hogy azzal az istennyila öklűvel összetűzzek; inkább egy regement liszteshurkába (chevaux légers-ek) kötök bele, mint ebbe a veszedelem adtába, sz' így morzsolna össze mind a négyünket egy kezével e.

- Már az igaz - erősíté a hasba-melles legény negédesen vonogatva magát -, az az ember ördöggel atyafias; egypár réz kétgarasost oly könnyen tör ketté, mint egy vajas pogácsát, s egy három esztendős jegenyefát félkézzel kiránt helyéből.

- De még magamnak sincsen ám több egy nyakamnál - szólt a hegyes ormányú. - Ha akarja uraságod, várja meg, míg eleblábol boldog vetélytársa; ha nem akarja, menjen; tudom, gúzst csavar belőle.

- Gyáva nép! - mormogá magában a halvány arcú, s kilépett az erdő árnyékából; nem gondolá meg, hogy társainak egyike sem szerelmes, egyedül csak őbenne égett a szenvedély gyehennája. Sovány, élvezetaszalta termete reszketett a lángoló vér féktelen vágyai miatt; kezébe szorítá tőrét, s a tanyához lappangott. Benn az udvaron vonítani kezdett az eb, mire ő a kert mögé került, s a kerítés mellett elébe futamodó ebnek jókora koncot vetett be, mely nem egyéb volt, mint rongyba takargatott főtt madárlép, melybe a kutya beleharapva, orrát, száját úgy teleragasztotta, hogy kisebb gondja is nagyobb lőn az ugatásnál.

Ezzel a halavány arcú férfi a lugashoz lopózott; halk beszéd hatott itt füleihez; közelebb vonult és hallgatózott. A tőr meg-megvillant kezében a holdvilágnál, szívében a pokol minden kínjai dulakodtak, míg hozzá oly közel két boldog szívben a paradicsom virult.

És őneki mindezt látni kellett...

A mítoszi kecsű lyánka meghitten ül kedvese ölében, s elandalogva ringatni hagyja magát annak erőteljes karjaitól, mint egy kis alvó gyermek, félig érzelgően lehunyva szemeit, majd ismét kedvese tekintetét keresve azokkal, s e szemtalálkozás elég arra, hogy lelkeik mondhatlan üdveket érezzenek.

Az ifjú néha egyes szavakat súgdos lyánkája fülébe; édes szavak lehetnek, mert forró sóhaj és mosoly felelnek reájuk.

A lyánka simuló karja a szerető nyaka körül téved, s arcaik megközelítik egymást; ábrándok altatják mindkettőnek szívét, s ez ábrándos álomban, midőn szíveik egymáshoz oly közel dobognak, midőn a két lélek mintegy egymásba folyva egyesül, feledi múltját és jövőjét, s kezdi élvezni azt, mit örökkévalóságnak neveznek, mely öröklét csak a legmagasabb kéj vagy a legmélyebb fájdalom lehet. E magasztos percében az elmerengésnek a két ajk oly közel jut egymáshoz, a két forró lélegzet összevegyül, a lélek lát ilyenkor, nem a szemek; öntudatlanul mágnesi bűverőtől vonzva csattannak össze az ajkak, s egy hosszú, fojtó, üdvteljes tapadásban, néma kéj közepett születik meg a szerelem első rózsája, az első csók.

Az első csók...? Talán az utósó csók!

Mindketten föleszmélnek méla elragadtatásaikból. Reszketve tekint a lyánka kedvese szemébe,... felsikolt... rémülten veti magát annak keblére s kezével eltakarja arcát.

Az ifjú is felszökik; háborodottan lép a lugas falához, s a venyigefonadékot kétfelé szakasztja.

Mindkettőjöknek úgy tetszék, mintha az első feltekintéskor fényes tőr hatott volna a lugas falán keresztül, mint egy éles holdsugár, hirtelen ismét visszavonuló.

- Ki volt az? - ordítja dörgő szózattal a férfi, s megfélemlett lyánkáját a gyeppadra nyugtatva haragosan kilép. Így lép ki barlangjából a megbossszantott oroszlán. Széttekint. Sehol egy élő lény távol és közel.

- Minő csalódás - szól magában, s fürkészve félelemtelenül a tanya mögé indul.

A lyánka fél egyedül maradni, s ifja karjába kapaszkodva, követi őt.

A vidék körötte csendes és néptelen.

A kert oldalánál egy nagy verem volt ásva, melybe a kitépett gyomot és paréjt szokták hányni. Leander nem veendette azt észre, de a lyánka szörnyű sejtelmesen nézett a táj felé, s ezáltal figyelmetességét felébreszté. Odament; a gödör most is tele volt hányva felnyűtt fattyúvirágokkal. Leander rálépett a gyomhalmazra, mely süppedezett lábai alatt.

- Látod, mint süpped, ide sem rejthette magát senki - szólt, s nyugodtan kerülték meg tovább a ház környékét, anélkül, hogy legkisebb nyomra akadtak volna.

Ha egy nyommal odább lépett volna Leander, midőn a gyomhalmazra taposott, ellensége mellét zúzandá össze, így azonban csak gyomrára gázolt, s az meglehetősen süppedhetett lábai alatt.

- Légy aggodalom nélkül - biztatá szerelmesét Leander -, testvéredet rá fogom beszélni, ne hagyjon tovább e magányban! Aztán majd jőnek boldogabb idők, mikor Isten és világ előtt ótalmazód, védőd lehetek, s azon idők messze nem lehetnek.

Ha tudta volna, milyen messze vannak!!

Még egyszer körülölelé Lilláját. A sírás erőteté, midőn elvált tőle. Amint felült paripájára, úgy tetszék neki, mintha a világból egy még rosszabb világba kellene átköltöznie.

A leányka utána nézett ajtajából, míg láthatá, azután bezárkózott, magános lakába, s égő mécsénél hallgatózva figyelt az éj csöndes titokhangjaira.

Leander pedig sejtelemnyomottan léptetett a pusztabíró tanyája felé, mely mintegy félmérföldnyi szomszédságban állt a magános laktól; paripája meg-megbotlott, vagy horkolva ugrott meg alatta, egyes fatörzsöktől elijedve, majd csökönösen megállt, s fülhegyezve tekingete széjjel.

Szokatlan érzések ülték el szívét. Mintha egy ismeretlen kéz vissza akarná húzni kedveséhez, mintha szellemajkak súgnák fülébe, hogy veszély van közel. Megállt és hallgatózott.


Amint a lódobogás elhangzék, a halványképű sietve szórta le a magára húzott gyomot, s kikelve a gödörből, hosszan, élesen füttyentett.

E neszre az erdővégből elősompolyogtak társai, s a magános ház kerítésén egyenként bemásztak.

A százgalléros egy csomó tolvajkulcsot keresett elő zsebéből; a két betyár pányvát és rudakat hozott magával.

- Ahol a! - suttogá a kajla lábú az árnyékba mutatva, hol egy szegletben vonultan valami rőt tömeg látszott, melynek szemei parázsként égtek. A házi eb volt, mely még akkor is a fogai közé és orrára ragadt madárléppel bajlódott.

- Üssétek agyon! - mondá a sápadt arcú.

De a kutya nem várta be az üdvözletet, hanem elébök tipegett ásítozva és nagy alattomosan csóválva farkát; s amint a nyakamentes bajnok dorongját ellene emelé, hirtelen vállára ugrék, s lerántotta magával a földre. De a másik betyár két kézre fogott husangjával keresztülcsapott az eb derekán, mire ez felordítva hanyatt fordult, s halálosan vonítva a pitvarajtóba ült, s dühösen kezdé védeni magát.

- Vessetek kötelet a nyakába, ne ordítson, még valakit a nyakunkra csődít!

Az egyik betyár ráveté a pányvát, de a kutya megkapta kezét, s kettőt harapva rajta, kirántá kezéből a kötelet, s ismét az ajtó előtti őrhelyére vonult.

- Rántsátok el már onnét! - hangzék ismét. De senkinek sem volt kedve a kötélért nyúlni; a csapat triáriusai anélkül is sebet kaptak már a viadalban.

Most tehát nagy köveket szedtek össze, s a hű állatot úrnője ajtajában agyonhajigálták. Nyöszörögve fújta az ki páráját, de nem mozdult el a küszöbtől.

A százgallér belepróbálta az ajtóba kulcsait, s a pléhzárt csakugyan fel is nyitá, de ekkor vevék észre, hogy még azonkívül tolózár és keresztvas is őrzi a szegekkel vert, bélelt ajtót.

- Feszítsétek be; dorongokat ide!

- Nem úgy! Lyukat kell fúrni az ajtón, melyen át lehessen nyúlni - tanácslá a százgalléros, s rögtön munkához fogott.

- Sietve, sietve!

Hirtelen öt lyukat fúrt az ajtón, s azokat fűrésszel összevágva, az így támadt nyíláson bedugja kezét, s a keresztvasat törekedik leemelni.

E pillanatban, mintha égből hullott volna alá, közéjök ugrik egy sámsoni férfi, s az ajtón álló százgallért hátulról nyakánál megragadva, úgy vágja az udvar közepén álló olajfához, hogy rögtön ott marad; azzal felfogja súlyos csákányát jobb kezébe, s a többi hármat vallatás alá veszi. A két betyár híres bothős volt a k...i csárdában, s középen fogott fütykössel rárohan a megtámadóra, s fütyköseik pörögve csapódtak olykor össze a súlyos csákány ütéseivel. A halványképű ezalatt leoldja a döglött eb nyakáról a pányvát, s kiterítve ráhajítja a megtámadóra. Ez félrevágja az elhajított kötelet csákányával, s csapással beleakad baltája a hurokba, nagyot ránt rajta; a halvány térdre esik, de a kötelet nem ereszti el, s a férfi lefegyverezve látja magát.

A két betyár diadalujjongatással rohanja meg a fegyvertelent, ki gyors lélekéberséggel egy, az udvarközépre rakott tégla- és vályoghalomra szökik fel, honnét, mint bástyáról két kézzel és ügyesen egész téglákat hajigált megtámadóira, kik élethalálra látszottak ellene törekedni. A vályogzápor visszaverte őket néhány pillanatra, s ez alkalmat használva az üldözött egy pillanat alatt a közel álló olajfára kapaszkodott fel, s onnét bátorsággal tekinte le elleneire.

- Álljatok a fa alá! - parancsolá a sápadt arcú. - Ha leszáll, verjétek agyon.

A bicskások a fa alatt görcsös suhogóikra könyököltek; parancsolójuk pedig a tanya ajtajához lépett, s azt felnyitni próbálgatá.

- Góliáth Péter! - kiálta rá dühösen ellensége, s a halvány ember összerezzent, és még halaványabb leve.

- Hogy ismersz engem? - kérdé, s homlokán a ráncok keresztbe szaladtak össze. - Ki vagy te, hogy nevemet tudod? Akárki légy, e tudatért meg kell halnod. Legények! Ezer forint azon ember halálának a jutalma. Rajta! - s hidegvérrel kezelte tovább az ajtókinyitási fortélyokat.

- Ezer forint szép pénz, nem is kerülne sokba; egy pár döfés a fehérvári bicskával megszolgálja, de hogy jutunk oda fel, repülni egyikünk sem tud, ha pedig egyenként mászunk fel, kitekeri nyakunkat.

- Tudod mit? Vedd át a kerítésen azt a lajtorját, melyen átmásztunk; nekitámasztjuk majd e fának, s egyikünk azon, másikunk a fa derekán felkapaszkodunk, hisz nincs nála semmi eszköz.

- Jó lesz biz a, fiam Telezsák, hanem eredj magad a lajtorjáért, én azalatt idelenn strázsálom, s ha lekívánkozik, majd a tarkójára teremtek.

Telezsák ment, felhágott a kerítés hevederére, s a kívülről megtámasztott hágcsót két végénél fogva átemelni iparkodott. A hágcsó rendkívül nehéz volt, el nem tudta gondolni, miért.

Amint így húzza, vonja és mégis meg sem bírja mozdítani, túl a kerítésen hirtelen egy idegen arc emelkedik fel előtte a létrán felmászva, s minden előleges értekezés nélkül akkorát csap egy kurta ólmossal a hüledező Telezsák feje búbjára, hogy az majd a nyelvét harapta ketté.

Ennek sem kellett több, teljes szívéből elordítja magát.

- Szaladjunk - rivall -, nyakunkon a hadnagyok! - s ekkor nekiiramodik tüskén-bokron keresztül, s addig lélegzetet sem vesz, míg az erdőszélt el nem éri, hová a másik bajtárs is hasonló bátor indulattal nyomban követte.

A váratlan segítő átszökik a kerítésen. - Góliáth Péter észreveszi, hogy egyedül maradt, keresztülfut az udvaron; azonban még a túlsó kerítést nem éri el, midőn ellensége egy szökéssel lepattan menhelyéről, s vasmarokkal megragadja, és visszarántja a futót.

Góliáth ráismer: - ,,Szilárdy Leander!" - hörgi elkékülve.

- Már most tudod, kivel van dolgod?

- Bocsáss, hagyj megmenekülnöm! - kiáltá emez tajtékozva, s tőrével ellenét iparkodott leszúrni, s Leander kezét vérig harapta, amint az fegyverét kifacsarta gyilkos kezéből. - Bocsáss el, vagy a pokolra mondom, iszonyú bosszút fogok rajtad állani.

- Arra nem érsz rá.

Ekkor egy harmadik kéz nyúlt a küzdők közé, jéghideg nyomással nehézkedve a Góliáth fejére. Góliáth mintha hóhéra kezét érzette volna fején, elmerevült, térdre bukott, s többé nem védte magát. Összenyaklott, mint kit szél ütött meg.

Bálnai Körmös István állt felette kőhideg, bús arculatával.

- Tudsz-e halálod órájáni imádságot, rabló? - kérdé martalékjától, kit Leander hiába iparkodott fél kezénél fogva felemelni. - Nézz széjjel még egyszer a világban, utójára fogod azt most látni.

- Mit!...

- Csak azt, hogy majd ide erre a fára felakasztalak; most éppen statárium van a vármegyében, s én házfeltörésen kaptalak... függni fogsz.

Góliáth görcsösen vonaglott, és szemeit meresztgette.

- Rád bízom őt - szólt Leander Góliáth kezeit hátrafacsarva s a kötéllel megtekerve; azután a tanya ajtajához sietett.

Bálnai utána kiáltott:

- Sándor! A leányt távolítsd el az ablaktól, hogy ide ne lásson!

Leander nem ütközött meg a Sándor nevezeten; a pitvarajtón belépett. Kedvese sikoltva futott elébe, s az ifjút mint megváltó angyalát hévvel karolta át...

Amint Bálnai Leandert Sándor néven nevezé, a báró szemeiben hirtelen élő tűz villant keresztül, ellankadt tagjai életre feszültek.

- Ember! - szólt erősült hangon hidegvérű ellenéhez. - Látom, te nem vagy az, kitől az életet vissza lehessen könyörgeni, ne félj, nem is könyörgöm érte. Így nem fogok legalább arra szorulni, hogy magam öljem el magamat; bátran meggyilkolhatsz, még csak sikoltani sem fogok; utált előttem az élet, vedd el, jót tész velem; künn az erdő bármelyik fájára felakaszthatsz. Oldd fel kezemet, írást fogok adni, hogy enmagam fosztottam meg magamat az élettől.

Bálnai rábámult az emberre.

- Jó - úgymond -, megteszem... megöllek... ne félj.

- Köszönöm. E szívességedért nem maradok hálátlan; csak néhány percig engedj még élnem, s minthogy imádkozni nem tudok, e kis idő alatt én is jót teszek veled. Gonosz világban élünk, hol álarcban jár minden ember, s az őszinte érzelmek prédára jutnak. Egy gyanút ajándékozok neked. Ama pórias öltözetű férfi, kit te bizalmas hangon Sándornak szólítottál, gróf Szilárdy Leander és nekem - tevé hozzá keserű gúnnyal -, jó barátom; együtt növelkedénk, jószágaink határosak, s apáink után együtt bírunk egy közös falut.

- Hazudsz! - ordíta közbe Bálnai. - Hazudsz! Ne szólj tovább!

- Ha most haragudnám reád, elhallgatnék, s vesztedbe hagynálak rohanni, de ne vesd vissza ajándékomat; hajszálon függ a vész fejed fölött, s te önmagad téped el azon vékony fonalat, ha szavamra nem figyelsz. Mi ketten igen víg, kicsapongó cimborák valánk, s az élet örömeit fenekig kiürítettük, éltük a gyönyöröket, míg ingert találtunk bennök, s midőn az egyszerű kéj már nem csiklandá tovább érzékeinket, együtt találgatánk kalandosabb, ingerlőbb élvezetnemeket, miknek elérésére gyakran legőrültebb túlzásokat választottunk. Egyszer hírét vettük, miszerint bizonyos magános lak rejtekében tündér szépségű lyánka lakik, kit még idegen férfiúnak tekintete nem illetett, s kit haragos sárkányul őriznek egy embergyűlölő eb és egy világgyűlölő rokon. Találtunk alkalmat a leányt megláthatni; szebb volt, mint képzelénk, s nem oly nehéz a hozzájuthatás, mint a hír kürtölé. Az én gróf barátomnak volt itt egy ismerője, egy gazdaember, titoknokának közeli rokona, kivel ő e célra megatyafiasítá magát, s tudva, hogy amaz embergyűlölőnek kivált a főbbrangúak ellen van nagy antipátiája, parasztruhában becsületes, nyílt arccal közelíté meg az ifjút, s előbb annak gyanakodó szívét álomra simogatta őszinte magaviseletével, majd a leányét hódítá magához, ki is ifjú ártatlanságával együtt martalékjává lőn. De ezzel nem érte be az én barátom; neki nem volt kielégítő a lyánka hízelgő mosolygásait csak látni és sóhajait hallani; ő bírni akarta azt, bírni, de nem általa bíratni.

- Óh, ha ez mind igaz! - hörgé Bálnai, s térdeivel iszonyút nyomott a beszélő mellén.

- De ne fojts még meg! Ez csak a kezdet, a vége még mulattatóbb. Ismered azt a mesét, melyben a macska a majom számára kikaparja a tűzből a gesztenyét? Én ismerem, mert rajtam is megesett. Egy szép tervét kelle kivitelhez segítenem az én kedves barátomnak. A terv ez volt: a lyánka magános, félreeső helyen lakik, bátran, védtelenül; a gondoskodó testvér nyugton alszik benn a városban, tudván, hogy a szomszéd tanyán testvére kedvese őrködik kincse fölött; nekem kell vala a leányt elrabolnom, negyedmagammal feltörnöm a házat, rögtön lóra ülnöm vele, lóhalálában futnom Kéturfalvára, hol a leányt a Szilárdy-kastélyban rejtettük volna el. Tervünkben volt az is, hogy ő, ti. az én szeretett jó barátom rajta kapván a rabláson bennünket, megtámadjon, velünk színből szörnyen megverekedjék, s általunk legyőzetvén, megfutamodjék, s később kétségbeesetten keresse a leányt a világ mindegyik szegletében, azon egyet kivéve, melyről tudandja, hogy ott van. Egész tervünk a megfutamodásig szerencsésen sikerült, s ha nem várt közbenjöveteled nem fordít a dolgon, hihető, hogy a kaland szerencsésen végre lesz hajtva. Megjöveteled lehetősége, ez az egy kívül esett számításainkon. Elvégeztem mondanivalómat, már most akassz fel, ha akarsz.

Bálnai arca majd holdhalavány, majd haragvörös színű lett, szemöldei mélyen lefeküdtek szemeire, mint egy dühös hiénáé, orrcimpái kitágultak, s homloka izzadt.

Odahagyta foglyát, tántorogva indult a tanya ajtajához; a kilincsbe kelle kapaszkodnia, hogy el ne essék. Benézett a szobába, látta az ifjút, amint testvérét kebléhez szorítá, s annak szemeiből törölgeté a könnyeket. A szerelmesek nem vették észre az ajtóban állót, s karjaikat egymás körül fűzék, és lassú édes hangon suttogának.

- Szilárdy Leander! - ordítá hirtelen teljes hangon a testvér, s egy ugrással a szoba közepére lépett. Szemei szikráztak, haja mind felfelé állt - arcizmai vonaglottak, s ujjai behorgadtak, mint egy prédájára lerohanó vad madáré.

Az ifjú első pillanatra összerezzent, elhalványodott; perc múlva aztán komoly, felemelt, szégyentelen arccal lépett a haragvó elé és válaszolá:

- Igen, az vagyok.

- Az vagy? - rikolta Bálnai zokogásból és kacajból vegyült hangon; halántékain majd megszakadtak a lüktető erek, nem emberi fuldoklással rohant testvérére, kitépte azt Szilárdy kezeiből, s a szoba legtúlsó szögletébe hurcolá, ráborult és sírt; hogy keble majd megszakadt; végre keserű kétségbeeséssel két öklét feje fölé emelte és arcát hátrafeszíté, mintha le akarna átkozni az égről minden csillagot. Szinte megfojtá a féktelen indulatroham.

Leander szoborrá merevült.

- Barátom! - szólt egy lépést téve Pista felé.

Indulatosan taszítá el ez magától a grófot, s vérben forgó szemeivel vadon, dühösen tekinte reá, hogy a bátor férfi szívében a vér kezde hűlni.

Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom volt ez egyetlen tekintetben!

- Ne közelíts hozzám - fuldoklá Bálnai rekedten -, vagy az örök szenvedésre mondom, e két kézzel fojtom meg itt szemeid előtt e leányt; megölöm, ha tőled másként meg nem szabadíthatom.

Leander nem érté a mondottakat, s szótlan zavarban bámulta a dühöngő kínvonaglásait.

- Ugye? - szólt képéből kikelve Bálnai. - Tudtad, hogy csak egy kincse van a koldusnak: becsülete. Egyetlen reménye a földhöz sújtottnak, egyetlen öröme a boldogtalannak? S neked játékszer kelle, nagy úr, ugye? Nosza, legeltesd szemeidet kínaimon, hisz egy virág nyílt csak éltem sivatagán, azt letépted. Tudod-e mit tesz a szegényt megcsúfolni? Tudod-e, hogy akit a megnyomorított megátkoz, azon Isten betölti az átkot? Ne szólj! Süket vagyok szavaidnak; hazudtál egyszer, nem hiszek többet; te voltál, ki még a világhoz fűzött, te vagy most, kiben a világot gyűlölöm. Ne mentsd magad! El vagy árulva; álarcot viseltél, s ezért nincs oly rossz, mit rólad föl ne tennék, gróf Szilárdy Leander!

A szegény leány, mint letört liliomszál, eszméletét félig elvesztve feküdt testvére ölén keresztül és susogá:

- Minő hideg van!

Többet nem szólt, hanem igen-igen halavány lőn.

Pista lefekteté őt az ágyra, s hideg-komoran Leanderhez lépett, s lassú hangon kérdé tőle mialatt élesen markolt annak karjába:

- Ugye, ez a leány becstelen?

Leander arca hirtelen kigyulladt; büszke haraggal vállán ragadta az ifjút, s herkulesi erővel megrázva oly tekintetet vetett rá, melyből lelkének egész tiszta fennköltsége látható volt; egy káromlott arkangyal tekintete lehete ilyen, azután vad, bánatos arcát lecsüggesztve, érctelen hangon, de kemény határozottsággal szólt:

- Ezen ég alatt mi nem találkozunk többet.

Azután kínosan felsóhajtva megrázta fejét, s kifutott a szobából. Pista pedig visszatért húgához, ki ott fekvék alélt merevenen, s annak lábáit átölelve, hideg térdeit búsan megcsókolgatá, majd mintha mámoros volna, fölkelt, támolygott, kitántorgott, ki a holdvilágos szabadba; kereste foglyát, a bárót, de az már nem vala ott; körülbámulva magát, úgy tetszék lelkének, mintha álmodnék s nem látna tisztán.

Ekkor az olajfa túlsó oldalánál egy emberi alakot vőn észre ülve és aluva; hozzá ment és látá, hogy tanulótársa, alattomos, ármánykodó ellensége, a százgallér alszik ott, kezében egy csomó tolvajkulccsal.

- Hah! - kiálta rá álomijedten. - Te vagy itt? - s megrúgta az alvót, mire az feldőlt. Lehajlott hozzá, felemelte s látá, hogy annak koponyája hátul halálosan össze van zúzva. - Talán mégsem volt egyetértés? Talán mégsem volt alakoskodás - gondolá magában, de nem bírt összefüggést, nem megnyugvást szerezni megháborodott lelkének.



A nagynéne és unokahúga

Kitették a holttestet az udvarra,
De nincs a ki végig-végig sirassa.
Most tetszik meg, ki az igazi árva,
Senki sem borul a koporsójára.
Népdal.

Zsákunk volt, tavaly eladtuk,
Az árát is bálban hagytuk.
Népdal.

Két évvel ama szomorú napok után, melyek K* városát elhamvaszták, egy földszinti sötét szobácskában agg nő haldokolt; szemeiben még akkor is végtelen és kiapadhatlan, Istenben vetett bizalom tükrözé magát; nyugodtan látszék várni a halált, mint az élet megváltó angyalát. Kezei össze voltak téve mellén; nyugodt volt és boldog, pedig ágya mellett egyetlen gyermeke térdelt, egy fiatal leány; szép leány, ki a boldog élet minden kényelmei közt neveltetett, kit túlérzékeny kebellel, nemes indulatokkal s magasztos érzésekkel vert meg a mostoha sors, s ki most egyedül és védtelenül fog maradni a világon, ezen a rossz világon, mely tele van csábbal és vétkezőkkel - ezen a nagy világon, melyben senkije sincs, akiben bízzék, senkije, aki egy falat kenyérrel megkínálja.

És a haldokló arca mégis mosolyog és nyugodt.

A csendet nem háborítja semmi.

Késő este van.

A fiatal lyány a haldokló vánkosaiba temeti arcát és nem sír.

Kis asztalkán halvány mécses ég, mellette egy úri hölgy ül, s Voltaire-t olvassa. Egy kis falióra egyhangú ketyegése osztja percekre a csendesen folyó időt.

Az óra üt... Tizenegy óra...

Az úri hölgy nagyot ásít, leteszi könyvét, és szemeit dörzsöli, azután felkel, s a térdeplő lyánkával suttogó hangon eme fontos észrevételt közli

- Aber, Jeanette, mon coeur, hogy tudtok ilyen olajméccsel ellenni? Miért nem tartotok egy csinos kis elegáns Argandlámpát?

A fiatal lyánka fölemeli fájdalmas arcát, s anélkül, hogy félreértette volna a madame szavait, halkan kéri, ne ébressze fel a csendesen szunnyadót.

- Doch, doch, ma chére, fel kell őt ébreszteni tout à coup; éppen óra van, orvosságot kell bevennie; ha aluszik, tant pis pour elle. Tudod, Gibicz úr, az orvos, az a honett fiatalember mondta, hogy nem kell őt sokat hagyni alunni, és minap is harminchat óra hosszat nem ébredett fel.

A fiatal lyány reszketeg ajkakkal sóhajtott, s azután ismét a vánkosok közé rejtette arcát, kezeit homloka alá téve.

Az úri hölgy pedig az asztalhoz lengett, hol több különféle színű orvosságos üvegek állongtak félig vagy egészen tele, s egyet közülök felemelve szóla:

- Jeanette, ma fille, rends moi le plaisir, sei so gut, keress egy ezüstkanalat, mellyel anyádnak az orvosságot beadjam; cinkanálba csak nem tölthetem. Az istenért, mon Dieu, ha cinkanál érne ajkaimhoz, az maga képes volna engem halálos betegségbe ejteni! C'est seul pour les paysans! Das ist ja nur für Bauern!

A lyánka vagy nem figyelt e felszólításra, vagy célszerűnek találta olyasmit nem keresni, mit, hogy találni nem fog, előre tudhatá, mozdulatlan maradt, s így az úri hölgy durcásan beletölte holmit a gyógyléből a cinkanálba, s ismét az ágyhoz lengve egy grásziőz mozdulattal az agg nő fölé hajolt, s kínálta az orvossággal.

A nő aludt.

- No édes lelkem,... vegyen be... ébredjen fel egy kicsinyt - biztatá őt -, majd meglássa, milyen jót fog csinálni, egyszeribe meggyógyul tőle,...ébredjen fel!

A nő nem ébredett fel.

- Az istenért, milyen mélyen aluszik ismét! Jeanette, jer, segíts őt felkölteni! Tudod, nem jó neki az a sok álom.

- Kedves anyám! - hangzék a lyánka csengő hangja. - Kedves anyám - szólt s gyöngéden a beteg fölé hajolt -, kedves anyám! - rebegé harmadszor is, s az alvó nő arcát megcsókolá.

Oly hideg volt ez arc...

A nő mélyen, igen mélyen aludt, s nem ébredett fel.

Meg volt gyógyulva - örökre.

A lyánka érzé, hogy egyedül van a világon; nehéz szédülés állta el minden tagjait; a kitörni nem tudó könnyek a szívet készültek megfojtani. Két kézzel megragadta anyja kezét, azt a hűlt, hideg kezet; magasztos kínban remegő halvány arcát felemelve úgy állt egy percig, mint a fájdalom ideálképe, azután összerogyott.

- Jézus Mária! Már meg ez is elájul, és még csak egy cselédjök sincsen, kit segítségül kiálthatnék. No Jeanette, geh', ne tréfálj, ébredj fel, ez nem manier, ily igazán elájulni! - évelődék az úri hölgy, s a lyánka karját megfogta.

A kar lankadt volt, s lankadtan esett utána maga a lyánka is; az úri hölgy le hagyta őt hullani a földre, s miután nem volt, kit közelében segélyül híhatott volna, két széket egymás mellé illesztve, főkötőjét s öltözete egyéb töredékeny részeit lerakva, illő óvatossággal maga is elájult, s feküdt vagy egy félóráig. S ekkori ájultában észrevevén, hogy a mécsnek igen megnőtt a hamva, felkelt, azt megkoppantotta, azután ismét illedelmesen elájult, nyakát félrehajtotta, két kezét alálógatá és elaludt.

Késő reggel volt, midőn fölébrede; a nap szépen besütött az ablakon, s a halott arcára világított.

A felocsúdott lyánka ágya szélén ült, a sok sírás és iszonyú főfájás miatt arcai lázasan ki voltak pirulva; de nem panaszkodott, hanem annál többet panaszkodott az úri hölgy, szegény! A más hajából készült hurkák, miket, midőn elájult, lerakni elfelejte, fején össze és vissza voltak nyomorítva, s arcának az a fele, melyen feküdt, jóval sárgább lett, mint a másik.

A lyánka sajnosan zokogott anyja holtteste mellett.

Az úri hölgy egy ócska tükröt keresett elő, s édes képeket hunyorgata bele.

A lyánka szívében megtolult a fájdalom; érzé, hogy árva, és hogy senkie sincs.

Az úri hölgy is közel volt a kétségbeeséshez; látá, hogy arca egyik feléről lekopott a karmin, s tapasztalá, hogy a közelségben még csak vörös répa sincsen, mellyel annak hajnalszínét helyre pirítsa.

A lyánka lelke messze szárnyalt a jövőben: minő napok, minő élet vár reá ez idegen világban?

Az úri hölgy lelke is szerette volna tudni: mit csináljon összegyűrt dupéjével, hogy ismét ép és gömbölyű legyen.

E mindkét részrőli gyászos elmerengés mindaddig tart, míglen a lyánka felemeli könnyes arcát, s két kezét összetéve letérdel és imádkozni kezd; az úri hölgy pedig felteszi vendégfürtjeit, s megszólamlik sürgető hangon mondván:

- Jeanette, mon coeur, add ide a fogaimat.

A lyánka megütközve, szentelt fájdalmai fellegeiből mintegy a földre visszarántva a nőre rápillant, mintha nem értette volna szavait.

- No tudod, hiszen rád bíztam azokat este, hogy tedd el valahova.

Erre a leány semmit nem felel, hanem a madame kezébe egy kis vízzel telt edénykét nyom, ki abból gyönyörű szép huszonyolc darab elefántcsontfogat kiszedvén, azokat szappannal megmossa, kendőbe megtörülgeti, s arany srófocska segedelmével kellő helyeikre felszorítja.

Erre zsebéből egy citront keres elő, annak levével kacsóit megmossa, szemöldeit gombostűfokkal rendbeszedi, oldalait fűzője vaslemezei közé szorítván, abroncsos ráncalkotmányait magára alkalmazza. Legvégül a szobában található egyetlenegy bőrpamlagra behelyhezteti magát, s annak hosszát saját szélességével tökéletesen elfoglalja. Mindezek után kezébe veszi Voltaire világhírű ,,Candide"-ját, abból a gyönyörűséges erkölcsi életnézeteket olvasgatja, miközben fogai között zsebéből szemenkint kiszedegetett riskásamagot porcogat. És midőn azon helyre ér, ahol a márkinő harisnyaszalagját felvéteti Candide-dal, nagyot nyújtózkodik, azaz csak akkorát, mekkorát szűk ruhájában nyújtózkodhatik, az ablakon kitekint, egy ott elmenő uracsot kellemes fejbólintással üdvözöl, azután unatkozott, álmos arccal visszafordul, s kérdi a lyánkától:

- Jeanette, mégis aluszik anyád?

A lyánka felrezzen; pillanatnyi öröm napfénylik át arcán, mintha még tán lehető volna az álom; de egy tekintet az alvó arcára meggyőzi őt az ellenkezőről, s sóhajtva mondja az úrnőnek:

- Már nem alszik, mert megholt.

- Az istenért! - kiált fel az úri hölgy kezeit összecsapva. - Hát mért nem mondod? Hisz így rögtön sietnem kell a boltba gyászruhákat, halottruhát, virágokat és gyertyákat vásárlani, aztán koporsót készíttetni. De ugyan miért is nem mondod elébb? Mikor készülnek el a gyászruhák? Még szemfedőt is kell vennem... Óh, ezer lesz ma a dolgom... Azt sem tudom, hol kezdjem, min kezdjem!

S azzal sietve hányta magára az úrhölgy kalapját, burkonyát s egyéb öltözékeit, de amely sietség éppen kétannyi ideig tartott, mintha szép lassan vitte volna véghez a dolgot, annyit tudott emelgetni, szellőztetni, húzogatni, cirógatni minden ráncon, minden törésen.

- Ugyan Zsáni - szólt visszasietve az ajtóbul -, melyik boltostul szoktatok ti vásárlani?

- Nem tudom - felele a leány.

- No mindegy; hitelez nekem akármelyik, jól ismernek. - Itt zárjelbe tehette volna: arról, hogy sohasem szoktam nekik megfizetni - s azzal kalapja fátyolát előrevágta s eltűnt.

A lyánka egyedül maradt.

Dehogy egyedül!

Mennyi dúló fájdalom, mennyi sejtelmes gond, mennyi keserűség maradtak ott vele!

Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó keservet, melyet a behunyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugye minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bízhatni az idő orvosló kezében, s enyhülést várhatni a jövendőtől!?

Hajh! - Az árva lyánkának nem volt mit reményleni az időtől! Jövendője bús volt és fellegien sötét!

Midőn a koporsót leszegezték, utósó reményét szegezék koporsóba.

Midőn betemették anyja sírját, utósó vigaszát temették be vele.

*

Bókváryné egy nyugalmazott kapitány özvegye volt, ki ugyan (ti. a kapitány) még életben vala, de neje odahagyta őt. (A gonosz világ azt beszéli, hogy a kapitány hajtotta el magától nejét! - Nem kell rá hallgatni!)

Igen szép lehetett valaha (születése előtt), de azóta is annyit volt alkalma saját maga által rendezett estélyein kellemei magasztalását hallani, hogy legalábbis azt hitte, miképp mind a három gráciát egymaga képviseli, noha az első grácia (Aglája) nevének két első betűjén kívül, melyet napról napra inkább kezde elérni, a többi kegyeleti sajátságok oly messze valának tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Egyébként igen ügyes módja volt az emberekkeli bánásban. Módtalanul kacér levén, ki tudta találni minden ember szívének a nyitját, s hogy barátnéinak mindegyike sárkányul tudott rá haragudni, élő tanúbizonysága annak, hogy férfiak irányában meglehetős szerencséje vala.

Egész élete az élvezetek, gyönyörök, kicsapongások és mulatságok szakadatlan láncolata volt, egy határ szerelmes levél s rászedett imádók ajándékba hordott csecsebecséi maradtak fenn emlékül kalandos élete hagyományiból.

Hajfürteit addig-addig ajándékozgatá jobbra-balra, míglen magának semmi sem maradt belőle, s az élvezett édességek kiférgesíték szájából a fogakat, kiférgesíték a szívét kebeléből.

Szerény örökének még fiatal korában kiment a könyökén, s mégis, noha nem szántott, sem vetett, a kisváros hautevolée-i tónadója tudott lenni; fény és csillogás környezte, közkedv fogadta mindenütt; ezek megtartására többszerű eszközökkel bírt mindenha. Fiatalabb korában, míg kellemes táncáról s szemei csábító tüzéről városszerte híres vala, míg imádókban bővölködött, s bővölködő imádóit szépszerével ki tudta zsebelni, könnyen kimagyarázható vala fényűzése, kitalálhatók forrásai. Később azonban, hogy az ifjúság kezde hátat fordítani kellemeinek, ezen források siralmasan kiapadtak, s egyebekről kelle gondoskodnia.

Azok sem maradtak sokáig feltalálatlanul.

Mindent tűrő, mindennek hízelgő kedélye, azon jó szokása, hogy a mások finom tapintattal kinyomozott gyengéit szemtől szembe mily édesen tudta simogatni, míg hát mögött mulattató hangon bírta azokat kárörvendő irigyek előtt fel-feltakarni, kész tanácsai minden kényes helyzetekben, arcának nagy mértékbeni elpirulhatlansága, lelkületének módosítható volta mindvégig fenntarták számára a közméltánylatot és elismerést, mely által azon kedvező állapotba helyeztetett, miszerint legnagyobb szerencséjének tartotta akárki is azon megtiszteltetést, ha Bókváryné asszonyság által elébb csak hallgatag intéssel, de ha meg nem értetett, érthetőbb kijelentés által is, irántai csekély áldozattételre felszólíttatván, azt nyakrafőre teljesíthette; s teljesítette is, ha jó hírét, nevét egészségben akarta megtartani.

Idejárult még azon szép tulajdonsága is az említett úrhölgynek, mely szerint nagy szenvedéllyel bírt adósságokat csinálni, s azokat soha meg nem fizetni, arasszal mérhető ősi jószágait három vevőnek egyszerre eladni, s a divatos iparlovagság mindennemű ágait összevissza gyakorolni; mikért, ha olykor kérdőre vonatott, oly szépen ki tudta magát könyörögni, ha egzekúcióval mentek rá, úgy tele tudta rimánkodni bíró, ügyész és pörösfélnek a füleit, miként azon vették észre magukat, hogy semmit sem tudtak végrehajtani.

Ő azért naponként suhogó selyemben járt; ha kéménye olykor hétrül hétre nem füstölt is, zongorája minden percben üttetett, veretett. Bárha a reggelizés idejét gyakorta édes álommal, az ebédet regényolvasással passzolta is el, de estenként annál sűrűbben következének a pikniki dáridók, s ez volt megélhetésének főfő csatornája.

Az ő háza volt közös légyottra rendelő helye minden tisztességes embernek, hol mindazok, kik különben egymásnak látogatásokat nem tehetnek, vagy azokat el nem fogadhatják, vagy saját lakukban alkalmatlan őrszemektől gátoltatnak, egy oly alkalmas helyre találtak, melynél az ember sem saját, sem a más jó hírét-nevét nem kockáztatja, mindamellett is igen kellemes kalandokat rendezhet saját tetszése szerint; találkozhatik, kivel kedve tartja, s biztos éldelheti a paradicsom valamennyi tiltott almafáinak gyümölcsét; miután az említett estélyeken sem a vén morgolódó férjeknek, sem az árgusszemű mamáknak nem volt szokásuk megjelenni, vagy ha igen, úgy ők rendesen a whistasztal mellé, vagy (úgy mint a férjek) a pipázóba lőnek számkivetve, hogy a társaság ártatlan örömeinek ne lábalattlankodjanak.

Sőt - mint a rossz világ beszéli - madame Bókváryné még attól sem volt idegen, ha bizonyos uraknak egynémely tapasztalatlan leánykára, vagy szende menyecskére talált a foga fájni, hogy azokat csupa emberbaráti nézetekből egymáshoz közelebb fűzze; vagy ha bizonyos szemérmes hölgyeknek kebleit titkos vágy epeszté holmi egyenruhák és kardos vitézek iránt, ezen vágyaknak tápot szerezzen, s az erény útján botorkáló ártatlanság szemeit felnyissa, s azt az igazi életörömökkel hintett ösvényre visszavezesse, egymást szeretőket és nem szeretőket együvé hálózzon, mely működésnek a világ előtt meglehetősen rossz neve szokott lenni, de annál jövedelmesebb foganatja az öntudat előtt...

És ez volt azon nő, kinek körében Jankának ezentúl kelle élnie; ilyen volt a gőzkör, melybe oly tiszta, oly mocsoktalan lelkületével süllyednie kellett - süllyedni az egyszerű jámbor szegénységből - a cifra nyomorúságba.

Bókváryné Janka atyjának testvére volt, s így Jankának legközelebbi rokona, ki a mindentől elhagyatott leányt nemeslelkű hűséggel vevé pártfogása alá méltányos elismerésére mindazoknak, kik a művelt világ nemeslelkű érzelmeit közelről nem ismerik.

De meg is jutalmazta őt erényes tetteért az igazságszerető sors, magából a jótettből származtatván a jutalmat. Mióta Jankát magához vevé, messze városokból lőnek látogatottak estélyei, s nem egy földesúr és kvintli mágnás akadt horogra, kik jól átlátták, hogy mindenekelőtt a kincset őrző sárkány torkát kell áldozatokkal betömni, s így Bókváryné unokahúgában oly szép kapitálisra tett szert, mely a reá tett költségeket száz- és ezerszeresen téríté vissza.

Volt azonban egy igen nagy hiánya az árva unokahúgnak, egy nagy növeléshiány, melyet a tapasztalt nagynéne hiába törekedett kiegyenlíteni, s e hiány volt: az erénynek oly túlságos szeretete, mint amily túlságos vala benne utálata mindennek, ami bűn; s e nyavalya - mint azt a nagynéne nevezé - annál aggodalmasabb befolyású vala a lyánka kedélyére, minthogy az legkisebb hajlamot sem tüntetett fel magában a könnyelműségre, legkevésbé sem lőn megragadva az újdonszerű csillogás káprázatitól, s lelke tisztasága nem az ártatlanság tapasztalatlan voltán, hanem keserű szenvedésekben megerősült elveken alapult.

Az a szelíd, mosolytalan búskomolyság, melyet semmi föl nem deríthetett; az az ábrándos fájdalom, mely típusát a legzajongóbb orgiák közepett is meg tudta tartani, valának azon át nem törhető égisz, melynek talizmáni védelme alatt lelke tisztasága a förtelem minden lehelletétől ment maradt, mert a szomorúság nem termőfölde az érzéki vágyaknak.

A leghevesebb szenvedély, midőn bánatos bűvkörébe lépett, szánalmas rokonérzetté alakult; a kéjsóvár szív tilos vágyait egy tekintete lehangolá; s kit arca bájai szerelemőrültté tevének, az lelke fennkölt bánata előtt térdre hullt és imádta őt néma szenvedésiben.

Nem tetszett a nagynéninek e hatás. Környezete nagyon józan és szilárd jellemet kezde magára ölteni, ez erényes színezet aggodalmas kilátásokra szolgáltatott alkalmat.

- Te magad ásod alá szerencsédet; majd megbánod akkor, mikor már nem teheted jóvá; rosszul vagy nevelve, az a bajod; ily Magdolna-képpel mai világban nem messze mész; alkalmazd magadat! E kellemek, ez ifjú báj nem azért vagynak adva, hogy önkényt apácává neveld magad; úgyis megjön az idő, mikor majd senki rád sem néz. Minek sietteted jövetelét? Hogy tudsz úgy ragaszkodni céltalan, polgárszagú elveidhez? Ne félj, semmi sem vétek, ami titokban történik...

Jaj, de nekem számtalan tollakkal kellene bírnom, ha a nemeskeblű nagynéni erkölcsi útmutatásait mind le akarnám írni, s attól félek, hogy nem sok újdonságot mondanék velök...


Egy negyedév folyt le Zilányiné halála után; e negyedév éppen elég volt arra, hogy Janka teljesen meggyőződhessék, miként e világ csak azoknak édesanyja, kik már meghaltak. Miket kellett látnia, miket éreznie! Vásárra vitték az erényt... dobraütötték, elárverezték! Szégyenkőre állíttattak a szív nemesebb érzelmei; minden ajkról a becsület szent neve hangzott, míg arca szennyel fertőztetett; anyaszív vezette a gyermekártatlanságot a vágószékre, s diadalt kacagott a csábító az elesett fölött; kigúnyoltatott a szerencsétlen; a boldog örömpoharába pókmérget csepegtetett az irigység; szemben csókolt, hát mögött mart a tettetés; eladta az önzés legjobb barátja üdvét egy percnyi örömért, s a könnyelműség széttépett szívek vonaglásaival mulatta magát.

És neki egyedül kell lennie a világon! Senkitől nem értetni, senkiben nem bízhatni, hanem félni mindentől, kinek szívét emberi álarc takarja.

Egy este, midőn ábrándos elmélázással ült zongorája mellett, nem hangjegyekben írt fantáziákat verve rajta, midőn elfeledé maga körül a világot, s szabadon hagyta lelkét szárnyalni a vágyott ideálok honába, hirtelen s véletlenül egy égető ajk forrott gyöngéd fehér kezéhez. A lyány felsikoltott. Előtte Dömsödi János állt gyűlöletes, lángoló arculatával. Még nem volt gyertya gyújtva a szobában, s a félhomályban úgy tetszett, mintha kísértő jelent volna meg tűzszemeivel. Az ember irtózatosan mosolyogva a szék karján keresztül felé hajlék, s kezével a lyánka vállát érinté.

- Hatalmas isten! - kiálta ez rémülten felszökve, midőn a szoba sötétéből, hol eddig tőle észre nem véve ült, Bókváryné előlengett, s affektált negéddel kezdé pirongatni a lyánkát:

- Ugyan Zsani, mondd, van neked jó dolgod? Akkorákat sikoltani, mintha békára léptél volna. Tán már nem is ismered báró Dömsödit, ki családotoknak egykori jótevője, most pedig neked kegyes pártfogód leszen?

A lyánka sértett haragosan törlé le karjáról a csók nedves nyomait, az úrhölgy pedig kacagva mondá célozva:

- Úgy kell! Minek ábrándozol? Jól tette, ha megijesztett, hihi, hozta isten, méltóságos úr!


Azonban, ha olykor esténként lenéze ablakából, egy karcsú ifjú alakot láta az előtt elsuhanni, ki hosszan várt ott, míg végre az ablakot megnyílni látván, nagy, lelkes szemeivel érzékenyen tekinte fel oda; oly rokonszenvű bánat ült az epedőnek minden vonásaiban!
---------------------------------------------
Névnapján a lyánka egy keleti gyöngyfüzért és virágfüzért kapott. Amazt érzelgő pacsuli szagú levél mellé csatolva Dömsödi küldte neki; a virágfüzért gyopár-, vasvirág- és perennisből egy levélkével együtt félve lopá fel ablakába az ismeretlen ifjú, ki magát az egyszerű levélkében így nevezé:

Osztályos rokon a fájdalom nevében.

A gyöngyfüzért nagynénjének adta, a virágfüzért felakasztá ágya fölé; Dömsödi levelét elégeté, az ismeretlenét keblében hordozá.



A cantus praeses

Húzzátok meg azt a hármas harangot.
Hadd sírjanak a berencsi leányok.
Népdal.

Márton diák, rozmarinszál.
Népdal.

Cantus praeses: ez magában csekély szó; magyarul annyit tesz, mint a kántusnak az ő prézesse. Mint szinte a kántusnak az ő prézesse is magában csekély ember, alig tíz markos incepinc, cinigefejű madárka, kit még subscriptus diák korában is ,am'cének' titulált a series-olvasó jurátus diák. De hol van azon toll, mely leírhassa, hol van azon elme, mely felfoghassa az ő hivatalos magasságának mélységét és az ő dicsőségének iszonyú voltát???!!!...

Hogy a kántus prézes hanyadik személy a király után, azt ugyan hevenyében meg nem tudnám mondani, de hogy igen hatalmas úr, kivált szerdán és szombaton délután, zsebjeim tisztaságára merem állítani.

Tehát a kántus prézes úr szobáját - mely urat ezentúl, rövidségnek okáért hétköznapi néven ,,prézens" úrnak fogunk nevezni - nagy vasajtó őrzi. Tudatlanok azt állítják, hogy azon vasajtó hajdan könyvtárajtó volt, de mi nem hagyjuk magunkat oly balgaságokra rábeszélni, mintha még a könyveket is kellett volna őrzeni a tolvajoktól, hanem azt hisszük, hogy az a vasajtó egyedül a prézensnek megőrzése végett készült.

Készítse tehát mindenki látműszereit, fojtsa vissza gyomrába a lélegzetet, szedje ünnepi ráncokra homlokát, midőn én, a vasajtót kinyitandó, annak kilincsére teszem alázatos öt ujjomat, hogy a prézens urat ekképp saját rezidenciájában bemutassam.

Ah! Éppen jókor jövünk. A prézens úr toalettjét rendezi. Ez valami nagyszerű! Ma temetés lesz; ott persze a halott után mindjárt a cantus praeses a főszemély; sőt nagyon hihető, hogy halott nélkül hamarább eshetik temetés, mint cantus praeses nélkül; tehát neki ott eleganter kell megjelenni, kire annyi szem hallgat, és annyi száj néz.

Íme, lobogó gyertyalángnál rozsdás cirkalmot tüzesít meg, annak két ága közé csomónként hajat szorítgat s a cirkalom segedelmével becsavarja, s - mily zseniális ötlet, a hajbodorító vas helyettesítve van - a kenderfürtök apródonként összesugorodnak, míglen végre a prézens úr feje olyatén alakot nyer, minő a vedlő borzas jérceé, vagy, hogy a magasból vegyük a hasonlítást mint a serkocsmák cégérein a gyaluforgács.

Ezen átesvén, egy újabb pipereműködéshez fog a prézens úr, mely neveztetik igazi nevén talpallóvarrásnak; gyilkos egy mulatság a maga nemében, de cantus praeses úrnak mostanság igen fontos okai lehetnek szabójához nem küldeni ruháit, s ezen indokoknál fogva személyesen nekifekszik a nem legköltőibb foglalatosságnak, s a legábrándteljesebb andalgással énekli össze a corduán talpallót nadrágszáraival:

,,Eljött az esti szellő"... Hu, juh! Be nehezen akar ez a tű átmenni ezen a rinocéroszbőrön!

,,Eljött az esti szellő, ringatva csólnakom.

Az ő nevét susogta, kiért imádkozom" (da capo exaltato, e furioso).

Terring... erre, amarra! Még a dicsőséges föltámadását is a hajnalának! Beh megszúrt ez a rozsdás tű, aki áldója van a vasnyársának!... ,,kiért imádkozom."

,,Nappal gondolámban, este nyoszolyámban;

Michelemma, Michelemma!"

- Itt vagyok, cantus praeses úr.

- Ki hítt?

- Azt tudtam, engem kajátoz a cantus praeses úr - felelt a prézens úr szurdéklakó dárdása hivatván Miskának, és lévén mindkét arca kétheti iskolaportól réteges.

- Kimész mindjárt semmirevaló, vagy a fejedhez vágom ezt a...! - S ezzel széttekint, hogy tulajdonképpen mit is vágjon fejéhez az ingerkedő dárdásnak - ezt az asztalt.

Prézens úr itt meglehetősen elvetette a kalapácsnyelet, mert a mondott asztal nem arra a célra készült, hogy vele valaki hajigálózzék, lévén másfél öl hosszú és igen nehéz. Azonban a Miska öcsém szerencséjére nagyon megijedt, és sietve elvasalt, ekképp felmentvén a prézens urat ígérete beváltásától.

- Nem hagynak békét!

,,Nappal gondolámban, este nyoszolyámban" stb. Valamennyi egér volt a kollégiumban, mind halálfiává lőn.

- No! Megvolna hát. A talpalló fel van eszkábálva nem éppen csikófogú varrással, s a prézens úr nagy elégedetten lépdeli benne végig szobája territóriumát, mely jobbra is három, balra is három lépésből állott; s minekutána ekként magát kisétálta volna, végtére szépen megmosdik, sárgaságban sínlődő kendőjében megtörölközik, s a tükör hiányát akként pótolja, hogy fekete sipkáját túl teszi az ablakon, s az ilyen szurrogát tükörben aztán hajának és nyakkendőjének állását igen, de arcának sem piros, sem fehér színét, sem egyéb nüanszát ki nem veheti; azután szép fehér papirosból nyakkendője számára inggallért kanyarít, vele torkát a kellő hangmértékig elköti; annakutána felölti zöld tibetfrakkját, kesztyűibe belebúvik, figaróját füle hegyére támasztja, pálcáját, fuvoláját és a halottas énekek könyvét az egyik, gitárját, hangjegyeit a másik kezébe véve: készen áll előttünk teljes, hivatalos méltóságában a cantus praeses, s falon látszó árnyékában tekintélyes pozitúrákat iparkodik betanulni...

Egyet említetlen találtunk hagyni a prézens úr pipereműtételei alatt; midőn tudniillik mosdóvizével száját kiöblíté, oly képet csinált, mintha timsót nyelt volna le; törölköző kendője pedig finom porral látszott behintve lenni, amin ő azonban meg sem ütközött, gondolván, hogy ,,Porból lettünk, porrá leszünk, azért a port ne utáljuk". E körülményekből azonban aligha nem fog még valami kifejleni...

Ezalatt a kántus - mely nem egyéb, mint az énekszós ifjúság kara - összegyülekezett az oratóriumban (ez azon hely, ahol az orátorok orálni szoktak), s feszülten várta prézense megjelenését; a vénebb diákok erősen pöfékeltek holmi kapadohányt makrapipáikból, s fenn ültek a padok tetején, míg a kisebb klasszisták holmi rejtélyes stratagémákon motoztak a padok alatt; mert tudnunk kell, hogy az ilyen apró diákféle embernek minden porcikája tele van istentelenséggel, és ezt csak azért említettem meg, mert vannak, vagy legalább lehetnek, akik ezt még eddig nem tudták.

Egy szegletben szupplikációra járt hősök mesélék kalandos anekdótáikat a láblógató hivők seregének; fenn pedig a praesesi pulpituson egy egérorrú egyén ül százrétű köpönyegbe építve, fején talián sipka; szájának, minthogy a kelleténél több, rendesen csak felét szokta használni, melyen át jelenleg is a legsipítóbb cérnavékony, gyékénykáka hangon énekli a prézens úr kedvenc énekét.

,,Eljött az esti szellő"... de mily keze-lába törötten! Ha hallaná, ideglázt kapna tőle.

Csak maga ül Körmös Pista komolyan s összehúzódva a pad végében; két keze tógája zsebjébe vész. Tudja isten, miről gondolkozik!

- Pistikám! - rikolt lemászva pulpitusáról (deszkazsámoly) a százgallérú énekes, s bivalyul nekiesik a morfondérozó fiúnak, és átnyalábolja annak nyakát -, az isten áldjon meg, mért vagy oly szomorú?

- Mert nem vagyok víg - felelt lakonice Pista, üggyel-bajjal öltve ki fejét az ölelő karok közül, melyet csak azért köríték oly barátságosan, hogy egypár tenyérre krétázott szamarat hátára nyomhassanak.

- Be sajnállak, édes egyetlen barátom - esküszik hipokrita tűzzel a százgallér -, hej, ha én segíthetnék rajtad, a mennyországot lehúznám éretted.

- De hát ne kapaszkodjál nyakamba, elég teher vagyok én magam is magamnak.

- A praeses! - ordítja betörve az ajtón egy tolladzó bagó oly ijedt arculattal, mintha azt mondaná: ,,Szalad a francia - de utánunk!" - S e varázsigére lőn rögtöni elcsöndesülés; a fiatalság glédába ül, és pipáit zsebre rakja, a százgalléros lebomlik Pista nyakáról, a légátusi kalandok félbeszakadnak, s az ajtó sarkig kitárulván, belép a rettegett podesta.

Körültekint, szemei szikráznak, s lábai Galileiként azt mondják a kollégium padozatának: ,,Bizony csak mozogsz te!" - Szemeit összehúzza, képére piquant és imposant árnyékokat bocsát és szól, amennyire lehet az orrán keresztül eregetve a szavakat:

- Ki pipázott itt? Ki énekelt itt?

Körmös Pista, ki szélén foglalván helyet, legközelebb volt hozzá, feleletül megszólamlik a legmértékeltebb hangon, míg a bagók - az első éves bölcsészek díszneve - oda hátul majd megfeszültek, nem annyira nevetésvágyukban, mint féltökben.

- Melyikre feleljünk elsőbb?...

- Ki pipázott itt?

- Alkalmasint a juristák a 8 órai leckén.

- Micsoda? Hát bolond vagyok én, hogy elhigyjem, miképp az a füst délutáni három óráig itt maradt volna.

- Hihető, minthogy nem küldtek érte, s az oratórium különben kémény nélkül szűkölködik.

E neszre rakoncátlankodni kezdett a fiatalság, s amely tekintélyt ez egyszer kikezd, arra rájár, míg benne tart.

- S ki énekelt itt, ha szabad tudnom?

- Mi mindnyájan, ki véknyan ki vastagon, mint szakmánya hozta magával.

- De oly csúnyán ki énekelt?

- Azt nem tudom, mert mi szépen énekeltünk.

- De már ez sok! - kiálta fel tele méltatlankodással az éneklő úr. - Ez hallatlan, ez még nem történt velem; a felsőbbséget így fumigálni! Hát szubordináció ez? Hát tisztelet ez, mi? Hát nem vagyok-e én fölötte valójuk önöknek, ki sorsukat minden percben széttéphetem? Vigyázzanak önök magukra! Nem tudják, kivel van dolguk; énvelem játszani nem lehet, de azt nem is tanácslom senki fiának, mert ha ez még egyszer történik, ha még egyetlenegyszer...

- Ka - kukk.

- Ki volt ez?

A kisdiákok bőrkakukkokat rejtettek a padok alá, melyeknek egyike épp azon pillanatban nyomatván meg lábbal, midőn a praeses úr legjobban ostorozná pórbüszkesége kitöréseivel a vele egyszőrű víg fiatalságot, félbeszakasztá gúnyszavával a hadverő catilináriát (ez egy igen híres kofaság).

- Micsoda... mi volt ez?

A másik oldalon egy másik hang felel rá:

- Kakukk - kakukk - kakukk.

- Mi? Kicsoda? Hogyan?

Kakukk jobbról, kakukk balról, kakukk középen.

- Ki azon vakmerő, kicsoda az a szerencsétlen, ki engem még bosszantani s velem így kikötni merészel?

- Én nem tudom; én sem tudom; én sem tudom.

Senki sem tudja.

- Az iskolai szék eleibe fogom adni a dolgot.

- Kakukk.

- Ki volt ez ismét? Mi volt ez ismét? - A prézens úr jobbról balra, balról jobbra futosott, aszerint, amint hol itt, hol ott szólaltak meg a rejtélyes hangok, frizuráját tépte dühében.

- Mit nevet ön? Ön, oda hátul? Ön apró ember? Mit? Micsoda? Sz' ön még csak nem is subscriptus (ezek igen nagy urak), hogy mer ön nevetni?

- Én kánspres úr, a kánspres úr képe...

- Nem hallgatsz, kutyafülű! - csikorgatá egy markos hőmő oldalba rúgva ököllel a fiút.

- Micsoda hallatlan impertinencia ez? Hogy mer ön az én képemen nevetni? Hanyadik iskolába jár ön?

- Mondd, hogy biennis vagy (másodfű tin... akarám mondani diák).

- Bi-bi-bi-biennis vagyok - felel ez reszketve, s azalatt lábával nyeggetve a pad alá rejtett kakukkot.

- Megcitáltatom önt, megbüntettetem példás szigorral; majd megmutatom én, hogy ki vagyok! Most fogjunk az énekpróbához! Dóczi, adj hangot!

- Dóczi, egy pofókképű klasszista faj, egy eleven és megtestesült ,,extra Hungariam non est vita" (magyarul: nincs jobb a töltött káposztánál) adott ugyan hangot, de nem volt benne köszönet, nem levén az egyébhez hasonlatos, mint egy fülemetszett komondor felkiáltásához.

- Hát még te is kötekedel? Nem jut eszedbe, hogy ingyen kegyelemből eszed az iskola kenyerét?

- Azaz enném, ha hozzájutnék - mondá magában a korholt egyén, mentségül azt hozván fel, hogy megbicsaklott a hangja, és aztán rekedt is.

- Hát hogy mersz elrekedni az én engedelmem nélkül, semmiházi?

Ümm... ümm... ümm...

- Hát ez ismét mi volt?

A kántisták vérszemet kaptak a lefőzéseken, s elkezdtek befogott szájjal, mint az ungok ümmögetni úgy, hogy sohasem lehetett kivenni, melyik és hol alkalmatlankodik a békaenunciációval?

- Kik azok a semmirekellők?

Ümm... ümm... ümm...

- Vakmerők!!

Kakukk.

- Szemtelenek!!!

Ümmümm... ümm... ümm...

- Gyalázatos akasztani valók!!!

Mernyau.

- Rettenetes!!!

Ümm... Koáksz... tuú... brekeke... brekeke... kakukk...

- Megbolondulok...

Kakukk... kakukk... kakukk...

- Kicsapatom önöket! - ordítá tehetlen dühében a cantus praeses úr, s minekutána kalapját, könyvét, hangjegyeit, hegedűjét és furulyáját egyenként földhöz vagdalá, mintha ostorhegyre vették volna, nyakra-főre kirohant a teremből, bezárkózott vasajtós szobájába s rárivallt dárdására, hogyha ki mer jőni a kemencelyukból, mindjárt hátul köti a sarkát.

S ezzel dühében lefeküdt és elaludt...

...Azonban harangozzák a készülőt; a prézens úr felébred. Eszébe jut egyfelől a vett méltatlanság, s elhatározza magában, hogy bármit mondjon is majd rá a haza: lemond a praesességről; másfelől eszébe jut, hogy ötven forint szép pénz (ennyi a cantus praeses esztendei lénungja), enged a szép szónak, s rá hagyja magát beszélni, hogy mégsem mond le a praesességről; azonban itt ismét feljajdul sebzett büszkesége, s legalább annyit követel, hogy ma nem megyünk el a temetésre! Jaj, de ismét másfelől megszólamlanak a kebel gyöngédebb érzelmei, a hiúság, a fitogtatásvágy; eszébe ötlék, hogy a temetésen rendesen jelen szokott lenni a kántorék Juliskája, a szürkeszemű köpcös ideál, ki a prézens úr éneklő szájába oly epedő pietással bámul, mintha a prézens úr feje volna a kukucska. Eszébe jut, miként hiába esztergályozta volna gömbölyűre hajfürteit; a csizmafényítés, talpallóvarrás, pecsétek kiszedése, mind kárba vesszenek? Győz a szív, elhallgat a máj; s mi még soha prézesen meg nem esett, megtöri büszkeségének fummáját, s mint vert had, nagy szomorúan kiindul. Szerencsétlen! Ha csak akkora tükre van is, mint egy szunyog talpa, s abba belenézhet, látandotta, mily kémiai procedúra ment végbe arca felszínén. Fekete volt az, mint a suviksz, a gálicköves mosdóvíz és a gubaccsal behintett törülköző gonosz befolyásától, s hogy az ilyeténséges feketecirmos archoz mint illett a komoly tiszteletet követelő fizionómia, mindenki előre képzelheti.

Tehát vesztére megindul a temetésre, nem tudván, hogy saját temetésére megyen. Ama sátáncsapat, melynek elejére állítá magát, egy szóval, de csak egy tekintettel sem adá tudtára, mily kéménysöprői színezettel légyen arculatja felruházva; s a vele találkozók csak azért nem nevettek a szeme közé, mert azt gondolták, hogy valami számkivetett abesszíniai szerecsen mágnással van találkozásuk, hanem ahelyett erősen agyba-főbe bámulák, mely kitüntetést a prézens úr hajbodrozata iránt mutatott tartozó tisztelet jeléül fogadott, s azt tartá, hogy ,,grosse Geister geniert das nicht", vagyis magyarul szólván: ,,bölcsnek nem derogál a ferdesarkú csizma".

Mint fekete hollósereg vonult az énekbíró csapat a szép görbületekkel bővelkedő utcákon végig, s vígan úszott a fekete tóga az otthonos sárban, ha hordozóját társa a pallóról leszorítá.

A halottas házhoz értek.

Egy embernek meghalt a felesége (satis tarde quidem: azaz - szegény! be kár volt érte!).

A megszomorodott fél ott rídogál a koporsó mellett, s számlálgatja magában: mennyibe kerülhet neki e szomorú ceremónia? Az ácsorgó néptömeg, mely nagyon szeret gyönyörködni a más temetésében, míg sok emberséges ember a magáéból is szeretne kimaradni, kalaplevéve ad helyet az érkező tógás felekezetnek, kik azonnal is a szederfa alatt karikába állanak, s a prézens urat közreveszik, ki is nagyon Dávid termetű ember lévén, s mindamellett kitűnni kívánván, beleáll a göbölitatóba, s onnét osztja szét az irányadó négy alaphangot, amennyire azokat fuvolájából elő bírta tüszkölni.

A népség észreveszi jelenlétét, megbámulja, s futamodnék, ha mozdulhatna egymástól.

- A két keddjét! Ez nincs isten hírével - dörmögi egyike a közel állóknak, s megrántván tógája sleppjénél fogva egy vénebb kántistát, súgva ezt kérdi tőle

- Domine, nem látja, milyen fekete annak a prézesnek a fizimiskája?

A megszólított ártatlan, semmit nem tudó arculattal fordul hátra felelvén:

- Nem én. Én fehérnek látom, mint szokott lenni.

A második, harmadik, negyedik, mindenik ugyanazon serio pofával kérdeztetett meg, s mindenik ugyanazt felelte, hogy ti. nem lát a prézens úr arcán semmi megjegyzésre méltó változást.

- Terem'tse! Ez biz a sátán. Úgyis neki való volt a szegény boldogult Mujkosné teljes életében; e bizony azért jött most, hogy holta után elénekelje. Szinte elbűvöl-bájolta az egész diáksereget; nem veszik észre, hogy kivel van dolguk.

Mint a rakéta futott végig a népségen a hír, hogy a kántus prézes helyett az ördög jött el Mujkosnét kiénekelni.

- Nézzétek meg, nincsen-e lólába?

- Nem látni a tóga miá.

- De látni a szarvait; nézd csak ott a sábesztikli alatt! S valóban a prézens úr cirkalomfacsarta fürtei nem sokat különböztek a másodfű tinó sarjadzó koronájától.

- Huccu ninini! Hát azt nem látják kentek, mily hosszú ökörfarka lóg ki a tógája alól?

- Engem úgyse, ökörfark! De nem is állok én hozzád ilyen közel.

Az érintett ökörfark azonban semmi sem volt egyéb, mint a tógának felhúzni elfelejtett sinórbojtja, mely csatakosan lógott le az uszály alul.

A kántisták torkait stimmelték, ki vékonyan, ki vastagon: - oá - eé - hő - hű - dó - da - dő - hrchrakfthű (itt valaki nagyon köszörült a torkán).

- Ne köpjön a zsebembe, amice!

- No csitt! Egyszerre!

A prézens úr felemelte kezét, s egy lejtős mozdulatot tett vele, mire húsz toroknak lőn megnyilatkozása, s hangzék:

Már elmégyek az örömbe (n)
Paradicsomnak kertébe (n)
Lelkemnek dicsőségébe (n)

a kálvinista halottasének ama sajátszerű szomorgó kifejezésivel, mely az őszt és a mulandóságot, a halottakat és a sárga faleveleket önkénytelen juttatja az embernek eszébe olvadástalan harmóniája hosszan vont hangjaiban:

Menj el a nyugalom csöndes éjjelébe,
A gyászos sírhalom, megnyílt kebelébe,
Közanyánk ölébe.

A népség minden jókedv dacára zokogott.

Ismét hangzék:

Hová a világi bajok nem tódulnak,
A test kívánsági hol mind elnémulnak,
Végképen elmúlnak.

Az ének végigéi szelíd szoprán hangokban oszlának fel...

- Nem hiába, hogy a sátán énekel velök, de ugyan keservesen tudják fújni - jegyzé meg egy liliomos subának hordozója.

- Vigyázzanak csak kentek rá, hogy valahányszor Isten neve fordul elő, sohasem meri kimondani.

A nép teljesen apodemonizálta a tentatinktúrás arcú prézens urat, s noha ugyan magyar hitű létére az ördögtől annyit sem félt, mint a lúd májától, de mégis ily magas rangú személy jelenléte által támadt buzgósága annyira meggubahította elméjének mivoltát, hogy még a halottat is fejjel előre vitték ki az udvarból, s kinek-kinek csurgóra állt bámultában a kalapja.

Hosszú népcsoport kísérte ki az üdvezült sárhüvelyét a mulandóság utósó szállására, aholott is az érdemes contrascriba érzékeny alexandrínus versekben búcsúztatá el a megboldogultat ide maradt rokonai-, ismerői- és hitelezőitől.

A búcsúztató igen érzékeny volt; a gyönyörű retorikai frázisok megtették hatásukat, a népség kellőleg megríkattatott; de éppen midőn azt akará mondani az érdemes búcsúztató úr: ,,számtalan keserű könnyeknek sűrű záporait hullatják zokogva a mi bánatos szemeink borús fellegeinek sötét árnyékai, hogy a te, az anyaföld kebelébe tért hamvaid..." - szerencsétlenségére rá talált pillantani a szerecsenné vált prézensre, s e tekintet úgy kihozta sodrából, hogy a legóriásibb kacagásra fakadott, melyet később pukkasztó köhögésbe akart átvinni, s miután szája elé tartott írása mögül ki bírta fuldokolni az áment, félrerohant a néptömeg közül, s egy sír mellé hasra fekve, beteggé röhögte magát.

Még nagyobb lőn megzavarodása a káplán úrnak, ki is a halotti imádság helyett az árvízes időben mondandó könyörgést olvasta fel, s úgy kijött a kerékvágásból, hogy a ,,miatyánk" helyett a ,,hiszekegyet" imádkozá el.

Tökéletes lőn a megbotránkozás. Egyik nevetett, a másik szörnyűködött, a harmadik imádkozni akart és szedtevettézett. De a prézens urat egyik sem figyelmezteté arra, hogy a botránkozás kövét ő hordja magában; annál kevésbé, mert ki félt tőle, nem ment hozzá közel; ki pedig közel ment hozzá, félt az őt környező basszisták ökleitől. Így érkezének vissza az alumniumba. A prézens úr rögtön rúgtatott az érdemes rektor professzor úrhoz, lelke panaszhangjait előtte kiöntendő; belép hozzá méltatlankodó arculattal, s kezd megszólamlani.

- Per omnia elementa! - vág közbe az érdemes oktató úr -, hát farsang utója van ma, hogy ön ily maskarát csinál magából cantus praeses létére? Nézzen csak abba a tükörbe!

A prézens úr belenéz... megijed... térdei összeütődnek, s úgy elcsúszik egy állóhelyében, hogy rögtön betöri az orrát.

Nincs toll leírni kétségbeesésének mekkoraságát.

Másnap nagyszerű inkvizíciók történtek a botrányos csíny felől. A százgallér riadva esett társainak, könyörögvén, hogy miután ő a vétkes, vállalják mindnyájan magukra a tettet, hiszen ubi valamennyien peccant: senki sem peccat. Meg is ígérte e szívességet mindenik, de mikor a kenyértörésre került a dolog, csak Körmös Pista ismeré el a tettbeni tudósságát, a többi erősen kitagadta magát; a százgallér pedig baráti szívvel hárítva mindent Pista nyakába, ki is, noha nem főzte, de megitta a feketelevest, hét nap múlva, hat éves diák létére, elimináltatván a tanulók - akarám mondani - az iskolába járók sorából.

Ez történt két nappal azelőtt, hogy Leander az éjjeli házfeltöréskor a százgallért a fa derekához csapva, agyonzúzta.

Ezen százgallér volt az, ki a Pista tanyája kulcsát annak zsebéből két ezüst húszas díjért Góliáth Péter számára kilopta.



A táblabíró

Nem vagyok én parasztember.
Reám úgy nézzetek!
Bizonyítja eztet torkom
Gyakor szomjúsága.
Népdal.

Fekete gyászban jár szívem;
A szerelmes gyászban járjon.
Népdal

Bálvándy úr táblabíró volt, éspedig egyike a legkövérebbeknek; s e jövedelmes címhez őt egyedül csak bokros érdemei juttatták, miután egy szomorú kimenetelű tisztújítás alkalmával, melyben Bálvándy urat rendkívül erőtette a szolgabíróvá létel, sorsa jobb nemtője így szóla hozzá: ,,Mit neked azon csekély hivatalka! Mit neked a szolgabírói polc!... Föl veled a dicsőség fényhelyére, a zöld asztal mellé!... Mit neked az a százötven forint?... Nesze egy darab dicsőség! Légy táblabíró!" És lőn Bálvándy úr táblabíró, vagy akart vagy nem.

Különben hasonlíthatlanul jó ember volt. Jó étvággyal bírt, alunni is jól tudott, s ha déli álmából föl nem verték, nem volt nálánál békességesebb ember egész Pannóniában. Ezenkívül tetemes bajusza és szakálla is volt, miknél fogva még remetének is beillett volna. Azonban ő korántsem volt remete; egyes-egyedül élt ugyan a világon, nő és gyermekek nélkül, s örököse csak a királyi fiskus leendett: de kimeríthetlen jókedve, páratlan vendégszerető indulata s jó borai híresek valának országszerte; s kell-e mondanunk, hogy ezeknél fogva Bálvándy úr jóbarátokban nem szűkölködött? Mindennap dáridó, minden este lakodalom, minden reggel tyúkverő fogadott lakánál boldogot, boldogtalant, ismerőst, ismeretlent, barátot és idegent. Egyetlenegy jámbor szenvedélye volt: más emberséges kétlábú állatot leitatni, s ha voltak halálos ellenségei, azok bizonyosan olyaskik valának, kiket nem volt képes asztal alá poharazni.

Különösen nagy patrónusa volt a cigányművészeknek és a serdülő ifjúságnak. Amazoknak sohasem volt fogyatkozásuk a vörös nadrágban, vörös pruszlikban és vörös borokban s más ilyetén színű tárgyakban, mik közül a vörös ütlegfoltok sem maradtak ki. Az utóbbiak pedig, ti. a serdülő fiatalság juridikai praxisra jára hozzá, hol bőséges alkalom nyílt az ifjak előtt a tráncsírozás fölséges mesterségének megtanulására, a nevezetesebb ivodalmi celebritások megismerésére; mint a szintén a tokaji és ruszti, szekszárdi és ménesi borok közti lényeges különbségek meghatározásában s egyéb ily fontos életbevágó jogkérdések megvitatásában bámulatosképpen nagy gyakorlati előmeneteleket tehetének, neveztetvén ezen ismereteket, tanulmányok és előmenetelek egyetemessége egy szóval - patvariának.

Bizonyos elménc úriember ezen szót ,,patvaria" eme másik két szótól származtatá: ,,pati varia"; mely két szó annyit jelent, mint ,,szenvedni különb-különbféle állapotokat". Erről ugyan a Bálvándy úr legényei nem panaszkodtak; nekik a föntebb említett foglalatosságokon kívül alig volt egyéb tennivalójuk azon kivétellel, hogy lelkiismeretes kötelességök rovatába soroztaték még a táblabíró úr debrői dohánykazalját tehetségeik szerint fogyasztani.

Azonban a sok közül rendesen volt Bálvándy úrnak egy olyan választottja, kinek sorsa a többiétől mostohaságra nézve egészen elütött; kinek a korán felkelésen kívül számos és számtalan hivatalos kötelességek valának gallérjához varrva:

Ő tisztította ki s ő töltötte meg reggelenként a táblabíró úr pipáit, miknek száma légió volt, s mikbe egyszerre egy szita dohány belement.

Ő metélt fidibuszokat.

Ő hordta föl a borokat az ivók számára.

Ő vitte a lámpást a lovak előtt, ha estve volt és kátyulos az út.

Ő hordta a pöröket bőrtarisznyában a táblabíró úr után a procuratoriába.

Ő tisztította meg a csizmákat.

Ő szedte le a körtefákról a papmacskákat; s legvégül ő volt az, ki lekörmölte mindazokat, mik lekörmölendők valának: levelek, akták, replikák és folyamodások és jegyzőkönyvek és határozatok, tudja a jó ég, még mi mindenféle lekörmölni valók. S ha olykor esetleg még fát is talált vágni, s a kertben a dohánycsemetéket megkapálgatta, azt bizonyosan önként, dilettantizmusból s testgyakorlat végett cselekedhette. Talán mondani sem kell, hogy az ilyetén hivatalokra kipécézett egyén rendesen olyasvalaki volt, ki sem inni, sem dohányozni, sem danolni nem tudván, ezen hiányai miatt az álladalomnak különben hasznavehetlen tagjául tekintetett, s rövid címe rendesen ekképp hangzott: ,,audiat".

Ilyetén hasznavehetlen ,,audiatja" lőn Bálvándy úrnak Körmös Pista, ki is, miután az *i kollégiumban útifüvet kötöttek talpára, s consilium abeundival ellátva odább bocsájtották, itt vett rendkívüli dupla leckéket a türelemből; de megtörte magát, ellentmondott tetteivel saját jellemének; engedelmes lőn, mint a bárány; nem történhet vala rajta oly bántalom, mit szó nélkül el nem viselt volna, nem oly méltatlanság, mely ellen felemelte volna fejét; hallgatott és engedett, aki őt csak most látta először, a gyávaságig türelmesnek tapasztalá. A rábízott dolgokban pontos, lélekismeretes, zúgolódástalan volt; kerülte a vigalmakat és a vigadókat, s éjféleken át penészes jogkönyvek s elefántnyi pöriratok között lehete őt elmerülve látni; szorgalmasan írt, tanult, s gyakran főnöke ügyeibe oly hozzáértő s alapos feleseléseket iktatott be, hogy az öregúr maga is elcsodálkozott rajta, s jutalmul három annyi dolgot bízott rá, mint különben.

- Nagyon jó fiú - szokta mondani a tekintetes úr -, okos fiú, tanult fiú, szerény fiú, jó erkölcsű fiú, de mégsem lesz belőle semmi, mert sem inni, sem pipázni, sem más embernek kedvében járni nem tud.

Ily állapotban három hónapot töltött el Pista, s az ügyvédi pálya sanyarúságiba ide s tova beletörődött. Ekkor történt az, hogy egy reggelen az érdemes táblabíró urat szokatlanul korán felverték álmaiból. Egy világoszöld, asztrakán prémű bekesbe öltözött, ragyás arculatú férfiú toppana be szobájába, kiben a táblabíró úr, mihelyt szemeit kellőleg kidörzsölé, azonnal patrónusára s illetőleg kliensére, báró Dömsödi Jánosra ismert. Magukra zárták az ajtót, nehogy értekezésük folyama alatt hívatlan látogatóktól háborgattassanak, s hosszú két óráig sittegtek-suttogtak egymás közt, s fújták a követ egy szögletbe bújva, mialatt Dömsödi úr zsebeiből több rendbeli hosszú iratok költözködtek a táblabíró úr asztalára, mire mindketten fontos képekkel bólintottak.

E beszéd alatt táblabíró úrnál vége-hossza nem volt a bajuszok pödrésének, még a báró úr, számtalanszor körültekintgetvén, minden szóhoz kettőt köhintett, s látszólag olyasmit iparkodott a táblabíró úrnak megmagyarázni, amit éppen nem akart a spektábilissel isten igazában megértetni.

Végre a spektábilis megszólamlott, s azt mondá, hogy ,,jól van".

A báró úr pedig felkerekedik székéről, s mialatt ügyvéde iratait szedé össze, nagy csizmacsikorgás között kopog alá s fel a szobában.

A táblabíró úr irodája éppen az ebédlőre nyílt, s az ebédlő ebéd idején kívül patvaristaraktárul használtatott, s ajtajára üvegablak volt alkalmazva, melyen át a szomszéd szobába lehete tekinteni.

Dömsödi úr csupa kíváncsiságból felemelé az ablakot rejtő függönyt, s a szomszéd szobába átkémlelt.

Egy fiatalembert látott abban egy nagy könyvbe könyökölve...

Dömsödi úr arca halaványabb lőn a tökmagnál...

- Ki ez a fiatal itt a másik szobában? - kérdé reszketve a spektábilist.

- A jurátusom.

- Kinek híják?

- Körmös István... Nagyon jó fiú, csakhogy igen is gyáva.

Dömsödi úr egy szót sem szólt többet, hanem kalapját vévén, magát ajánlotta, s úgy elment a Bálvándy úr házától, hogy sohasem látták többet ottan.

Bálvándy úr pedig kikiálta a szomszéd szobába:

- Audiat!

- Dignetur! - volt rá a felelet, s az audiat belépett.

- Ezt az executionalist fogja, audiat, exhibeálni a bent megírt incattának mégpedig ma vagy holnap - szólt a főnök, egyikét a báró által átadott hosszú iratoknak Pista kezébe nyomva.

- Nem méltóztatnék megmondani, hogy hol lakik?

- Oda van írva: K... városában.

- Igenis, hanem K... városa nagy erdő!

- Hja, audiat, pedig azt magának kell felkeresni; én velem is úgy tett principálisom, mikor jurátus voltam. Elküldött olyas valakihez, kinek még nevét sem hallottam soha, ha kérdezém: merre lakik, azt felelte, hogy Pesten. S akkor aztán addig kellett lótnom-futnom, míg rá nem akadtam, s ha csakugyan nem akadtam rá, jól lekorpázott. Így tanulják az életrevalóságot, audiat.

Pista szépen megköszönte a vett utasítást; zsebébe dugta a kézbesítendő okiratot s eltávozott. Leült asztalához, elébe vette a Corpus jurist s belenézett. De ezúttal sehogy sem akart működni a figyelmeztetés; a betűk összefolytak szemei előtt. S tartalma? Mintha csak a háta mögé hányta volna! Minduntalan a szőke lyánka szelíd, bánatos arcára tértek vissza gondolatai: minden betűből az ő szomorúságát olvasta ki, regényes, ismeretlen, sötét okait örök bánatának, s azután azt az értő tekintetet, mellyel hozzá felküldött pillanataira felelt... Lassanként el-elvesztette lelkét eszméi délibábjai között; szárnyakat képzelt magának, melyekkel berepkedé az ég csillagos végtelenjét; utazni látá magát a szivárvány hídja fölött, beszélt az angyalokkal, megemelé azon lángkardot, mellyel az ördögök lepaskoltatának, s agyonmennykövezett vele minden emberördögöt; eltörle minden élőt a föld színéről, s mélyen elásta azokat, hogy magvaik ki ne keljenek; azután látá a paradicsomot virágzó berkeivel, az őszinte rókát, a szelíd oroszlánt, a jószívű farkast, a fullánktalan háladatos kígyót, és képzelé mintha ő volna az első ember, kibe a lelket még Isten lehelte - s a második a szőke kisleány ártatlan angyal arculatával, szemeiben az ég és a csillagok; s mintha az élő föld tőlök várná az újabb, nemesebb nemzedéket. S midőn mindezt oly szépen elképzelé, s midőn immár szerelmét és benne a világot akarta átölelni, bekiált a principális

- Audiat, copisálja csak le azt az executionalist, minekelőtte exhibeálná.

Így pottyan le az ember ábrándjai luftballonjából!

Nekikönyökölt emberünk, kiterjeszté a végrehajtási levelet és írt.

Furcsa esemény volt előtte.

Amint az írás folytán kiveheté, bizonyos hitelező, kinek neve a túlsó lapon vala olvasható, bizonyos adósnak, ki szinte a túlsó lapon volt körülírva, tízezer forintot hitelezett, adóslevelét azonban az adós nejével és leányával is aláíratta, kik is nyilvános kijelentésökkel minden pörorvoslatokról lemondtak, s e kötelezvényt a hitelező az adós bizonyos megnevezett gyárára betábláztatá. Az apa meghal, utána meghal az asszony. S a gyár földig leég. Ekkor a hitelező beperli a leányt; s miután a tökéletes vagyonhiányt kimutatta, annak személyét kéri odaítéltetni.

S a törvények kezelője, noha nyilvánvaló volt az ellenvetés, hogy szüléi életében a leány magát semmire nem kötelezhette, azok hunytával pedig utánok semmibe nem örökült, mindamellett is a Hármas törvénykönyv II. 28; II. 68 és Mátyás VI. 29 értelmében a leány személyét a hitelezőnek tizenöt napra odaítéli, s elmarasztaltatása következtében a végrehajtást elrendeli.

Hogy a leány szép, fiatal és ártatlan, a hitelező buja, förtelmes gazember: azt a törvény tudni nem tartozik; a törvények kiszolgáltatója pedig annál kevésbé, mentül gazdagabb a nyertes fél, ki mindemellett mégis csak sajnálkozásra méltó, miután tízezer forintja fejébe csak egy gyarló, veszendő fehérszemélynek jut birtokába.

E tény az ifjú lelkét szörnyen leverte. A túlsó lapra fordított, hogy meglássa, ki azon átkozott, ki így nyert, s ki azon szerencsétlen, aki így elveszett?... De már ez nem verte lelkét... Nem... ez már lángkorbáccsal csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele... egyet fordult agyában minden gondolat; a vér forrni kezdett ereiben, míg a velő csontjaiban jegesült. Megszűnt látni, hallani, érezni. Dühőrülten rohant az ajtónak, azt kitörte, szétcsapott maga körül; nem tudta, mit tesz, nem halla szót, nem érzé, hogy ökle hová csapódik; keresztülrontott a principális szobáján (a jó úr, megijedvén, az íróasztal alá pusztult, s a téntás üveget fejére döntötte); tört, zúzott, míg valami volt előtte, azután úgy érzé, mintha nem volna többé föld lábai alatt; futott, s midőn kifáradva eszmélni kezde, künn a mezőn tövises kökénybokrok bozótjában lelé magát, s nem ismert a napvilágra, mely vörösen önlék el földön és égen. Azt gondolta, hogy a világ ég! Kezében volt az átkos iromány, magával ragadta azt, még egyszer elolvasá a ráírt neveket a vérfénynél; világosan olvasá: Dömsödi Góliáth János fölpörös - alpörös Zilányi Janka...

Felszökött, nekirohant az avar pusztának; futott, mintha kergetne valakit, repülő hajzatával, tajtékzó ajkaival, kipirult homlokával, mint egy fiavesztett fenevad. - Hahó! hahó! ördögszekért hajtott előtte a szél...

*

Most szedjük össze az események fonalait.


Két elem áll harcban egymással: egyik sötét, ártó, ármánykodó; másik üldözött, szenvedő, de erős és nyílt csatákban győző.

Amott főhelyen báró Dömsödi János áll, kit családgyűlölség, hajlam és szenvedély embertársai démonává kentek fel; vad indulat, hóbortos szenvedély vezeti minden lépteit; ki, hogy egy lélekerejében meg nem ejthető leányt átkos vágyainak feláldozhasson, könnyelműen gyújtá fel annak egyetlen birtokát, s egy várost leégetett miatta; ki saját gyermekét bűnvádi perben marasztatá el; üldözött mindenkit és nem szeretteték senkitől... Nehéz bűnök terhelik lelkét, s a megtorló pallos hajszálon függ feje fölött.

Fia, az ifjú Dömsödi álnevek alatt bújdosik az apjától indított bűnper elől, s bujdosásiban Lillát megismeri, ki vele első unoka, s őrülten beleszeret; de szerelme nem értetik meg, s a kétségbeesett kísérlet, a lyány elrablása nem sikerülvén, a bosszúálló megfosztja a leányt őszinte kedvesétől, megfosztja pártfogójától és hitétől a lyán testvérét.

Szemközt áll ezekkel az ifjú Bálnai, egy sok keserűt tapasztalt fiatal mizantróp, ki egyik kezével ront, másikkal épít, de gyorsan hat és nyomot hagy mindkettővel; ő volt azon egy, ki látta, miként Dömsödi azon szeszgyárt, mely Janka anyjáé volt, önkezeivel gyújtá fel, s ki akkor személyében, később kedvese ellen tett ármánykodásainál nevében tanulta őt átkozni és gyűlölni. Ha eljön azon perc, melyben megtudja, hogy e két gyűlöletes eszme egy embert illet! Szenvedélyes, hajthatlan jellem; törik, de nem hajol, tűr, de nem felejt, s roppant ellenszenv bántja a magas rangúak ellen; ki fog derülni, hogy miért. Atyja életviszontagságait részletesen ismeri. Jelszava: ,,todos contra io, io contra todos" (mindenki énellenem, én mindnyájok ellen). Jaj annak, kit gyűlöl, az veszni fog. Akit pártfogása alá vesz, hatalom, rang, gazdagság nélkül, csupán lelkének erejével megvédi azt, s mintha egy világ lelke szorult volna belé, szakadatlan harcot küzd az egész világgal.

Mellette áldás nemtőjeként tűnik fel az ifjú Szilárdy, ki hogy atyja rokonérzelmű barátjának gyermekeit boldogítsa, őket felkeresé, polgári állásukhoz alkalmazott alakban, hogy részvéte a leereszkedés semmi színét ne viselje magán, s naiv terve volt a lyánt mint köznemes eljegyezni, s midőn nejévé tette, fényes elégtételt szerezni neki a kiállott szenvedésekért, de tervét Bálnai gyanakodó fellobbanása semmivé tette, noha lelke vonzalmain nem változtatott.

A két lyánka még eddig igen szenvedő állásban maradt. Két különböző és mégis annyira összhangzó lelkület! Míg Lilla a világot csak a természetből ismeri, s költői lelkét ennek képeivel gazdagítja, addig Janka a világot a legfekélyesebb oldaláról tanulta ismerni - az emberekből, s lelkének minden virágai remények és örömek le vannak hervasztva. Lilla nyugvó szenvedélyeivel, Janka éber bánatával költ bámulatot; amaz erőteljes, ez simuló, szelíd jellem; de magasztos, fennkölt lélek mindkettő, kik az események bonyolódott hálózatában, ha ismernék, sem ragadhatnák magukhoz a vezérfonalat, melybe két oly szenvedélyesen küzdő kéz markolt, minő a két vér ellenségé.

*

Így álltak a viszonyok, midőn Bálnaira főnöke ráparancsolt, hogy Zilányi Johanna leányasszonyt hivatalosan értesítse a személye ellen intézendő bírói foglalás felől.



A zivatar éje

Hideg szél fú Mátra felől;
A lelkem is fázik belől.
Népdal.

Az eső is esik, köpönyegem ázik;
A szél patkójától a kő is szikrázik.
Csángó népdal.

December 31-e volt, Szilveszter éje és iszonyú hideg...

A madarak megfagytak a levegőben...

Szakadatlan hóförmetegek dühöngtek egész heteken át, háza falai közé száműztek minden embert, s olykor reggelenként mély hófuvatok alul kelle kiásni a házak ajtait.

Néptelenek és zajtalanok voltak az utcák és vásártérek; rajtok egyedül farsangolt végig a havas zivatar, be-bekiáltva a kéményeken s végigsöpörve a házak fehér tetőin.

Boldog, ki meleg keblet vagy csak meleg kályhát ölelhet is ilyenkor; boldog, kit tollas fekhelyén kedélyes rokkahang szenderít önelégült álomra; boldog, ki úri kandallója mellett, lágy karszékében végignyújtózva, kénye szerint ásíthat az idő rovására.

A k*i vásártér közepén áll egy sajátszerű épület; négy rongált oszlopon egy még rongáltabb tető, melynek hegye egy összevissza görbült bádog szélvitorlában végződik.

E födél alatt mély, igen mély kút van ásva; belőle hajdanában lánccal húzták fel a vizet, most egészen ki van az száradva; a lánc vedertelenül lóg le a mélységbe. A kút oldalai bedüledeztek.

Fenekéről gyakran csecsemősírás hallatszik fel. Borzasztó dolgokat beszélnek e kút felől.

Ez ókúthoz közel állt húsz évvel ezelőtt egy rozzant emeletes ház; a mohlepte cserepzsindeles tetőre mésszel volt kirajzolva az 1722 évszám. Tehát száz évesnél több volt a ház, s igen ősszerű kinézésű.

Ezen vad éjszakáján a zivatarnak, midőn minden jó lélek első gondjának tartotta a lefolyt évet, melynek csak néhány percei valának hátra, az idők urának megköszönni, e kietlen éjszakán is víg mulatság hangjai zsibongtak e sárga ház emeletében; harsogó zene és pohárcsengés, táncdobogás és kicsapongó kedvujjongatások zajgottak le innét; olykor poharak és tányérok repültek ki az ablakon, vagy egy fekete alak állt az ablakhoz, vad tivornyadalt rikoltva le a zivataros éjbe.

Ki tartja lakodalmát Szilveszter éjszakán?

Ama kútoszlopok alatt éjen át rendesen betyárok s más népsöpredék szokott tanyázni, de most azok is bátrabb menhelyet kerestek a bűzös csárdákban vagy a városon kívüli szemetdombok melegében.

Csak egy sötét alak áll mostan ott a kút párkányához támasztott kezére nyugtatva fejét.

Arca mozdulatlan, tagjai mozdulatlanok; szemeit le nem veszi a vigalom háza ablakairól, ott áll és számlálja az óraütéseket.

Ez az ifjú Bálnai.

Körülötte sötét, vihartele az éj, de szívében még viharosabb.

Reménye nincs.

Elhagyta minden ember. Barátai elárulták. Ellenségei diadalmaskodtak fölötte. Az ég nem hallgatta meg imádságait. Jámbor volt, és a rosszak ítéletet hoztak fölötte. Eszes volt, és az ostobák megbírálták. Erős volt, és a gyöngék megelőzték. Milyen magasztos képzeletekkel volt eltelve leendő néplelkészi pályája felől! S mily durva-prózaian rántotta alá képzelt egéből a való!

Mily emberszerető buzgalommal lépett később az ügyvédi pályára, s minő tényekkel kelle mindjárt az első lépésénél találkoznia!

Hideg, hideg az éjszaka, mint az emberek szíve...

Éjfél után lankadni kezde a zaj a vigalom házában; a vendégek csoportonként eltávozának, vigalmaik utóhangjait dúdolva útjokban; itt-ott távozó lámpások tünedeztek el a házak között.

Két férfi köpenybe burkolva haladt el a kút mellett, következő párbeszédet hallatva:

- Mit szólsz e vigalomhoz?

- Azt, hogy nemsokára másszerű zenét is fogunk e háznál hallani.

- Nevezetesen?

- Dobszót.

- Hát arra a szemérmes kis halvány hölgyre mit mondasz?

- Sajnálom, mint afféle áldozatra vezetett bárányt...

S továbbmenének, lépéseik alatt ropogott a hó.

- Mi ez itt az útba? - kiálta az egyik, valamiben megbotolva.

A másik odavilágított a lámpással; egy nő volt, félig a hótól eltemetve, ott feküdt mozdulatlanul, s ölében tartá csecsemőjét.

Meg volt fagyva.

- Jól járt szegény! - mondának s továbbmentek.

A sárga háznál lassanként minden feny kialudt; csak egy földszinti szobácska ablakában égett még gyertya, s szerte a város minden ablakai feketék voltak.

Aludt minden lélek.

Ekkor Bálnai a kivilágított ablakhoz ment, s rajta bekocogtatott.

- Ki az? - kérdezé egy remegő hang.

- Osztályos rokon a fájdalom nevében - mondá jelszavát az ifjú.

- Miért jössz? - kérdé egy kedves női arc, az ablakot felnyitva s azon kitekintve.

- Nézd, az éj minő embergyűlölő! Hét óra óta várok itt ablakodnál; fogd ez írást és olvasd.

Az ablak újra bezáródék.

Bálnai visszament a kút szobrai alá.

Nem sokáig kelle várnia.

Midőn legsűrűbben hullottak a hópelyhek alá, midőn legveszettebbül tépte a szél a fellegeket, feltárult hirtelen a sárga ház ajtaja; sebesen suhant ki abból egy szellemien gyöngéd alak könnyű fehér ruhában; szőke selyem haja a zivatarban lebegett, arca halavány volt és tündöklő.

- Jankám! - kiálta az ifjú, karjaiba fogva fel őt, s merően arcába tekintett, azon arcba, melynek tekintetét kiállani nehéz emberi szemnek, mert semmi sem tudja úgy kifejezni a kétségbeesést, mint egy különben szelíd arc vonásai.

A hölgy bágyadtan hagyta magát átölelni; majd rémült egzaltációval akarta magát kedvese karjai közül kiszakítani, de ez erősen és hévvel ölelé magához a pihegő keblet, és arra gondolt, hogy ezen éj könyörületlen.

- Bocsáss, bocsáss - esenge szívreható hangon a szegény leány. - Üdvedre kérlek, bocsáss!

Az ifjú elgondolá, hogy neki már nincsen üdve, s nem bocsátotta a leányt, hanem még közelebb vonta magához, ily szókat sugdosva fülébe:

- Él az Isten, hogy az én kezeim megvédnek téged; bízzál bennem, én elrejtelek oda, hová ember szeme nem lát; védeni foglak vérem utósó cseppjével is, felháborgatom a földet és a poklot, hogy megmentselek.

A hölgy feltekintett az ifjúra, meglepetve nézett sokáig szemeibe, mintha kérdené:

- Ki vagy te?

Sohasem szólt még előtte az ifjú szerelemről.

Bálnai még akkor szép ifjú volt; nagy olajszín szemei és finom ajkai voltak, arca vonásaiban a sokszerű szerencsétlenség által megtisztult nemesség tükrözé magát; a kiállott csapások nem tették őt kislelkűvé.

- Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor szült, megátkozott az Isten, mikor az életet adta, és senki sincs a széles földön, aki szeretne. Óh, bízzál bennem, én oly szerencsétlen vagyok, mint te...

Igaza volt; csak az érti a szenvedő panaszát, ki maga is szenved.

És a hölgy bízott benne.

Neki sem volt senkie a széles világon.

Miért ne bízhatnának a szerencsétlenek egymásban?

A boldogság eltávolítja a szíveket, a keserűség órái összekapcsolják azokat.

Azonban a hölgy ruházatja még fehérebb lett a hótól.

Az ember mind nyomon érezni kénytelen, hogy a földön jár; éhség, szomj, hideg, ösztönök gyakran lerántják őt egéből, hová kenyeret, bort és bundát vinni elfelejtett.

Az ifjú levetette saját köpönyegét, s vele kedvesét betakarta. Azután kezébe fogta kezét, biztatólag rámosolygott, s a hölgy követte őt; mit bánta ő, bárhova; hiszen midőn a vigalom tanyáját elhagyá, tudta, hogy csak a zivataros ég van odakünn, és nem gondolkozott. Merően szorítá kezébe azon iratot, melyet Bálnai adott át neki. Az a végrehajtást hírül adó levél volt.

Amint végigsiettek egyedül a városon, azt képzelte volna az ember, hogy két lélek bujdosik karöltve: az egyik fehér, a másik sötét; bús mind a kettő.

Bálnai tanyája kívül volt a városon, a szőlők között, nem messze a b*i kaputól.

Amint az utósó ház is hátuk mögött maradt, amint a város árkán az országútra kiértek, az ifjú reszketni érzé kezében a lyánka kezét.

- Fázol, szívem? - szólt a gyöngéd kezet leheletével melengetve.

- Egy kevéssé - válaszolt a hölgy, s szorosabban simult vezetőjéhez.

- Kevés perc múlva ott leszünk, hol az üldözők keze el nem érhet - szólt biztatóan hozzá az ifjú. - Lilla is ott van.

E névre bágyadt mosoly vonult végig a lyánka arcán.

Az ifjú gyöngéd vigyázattal vezette őt a hófermeteges időben. Egy kutya sem ugatott a városban, azok is meghúzták magukat; csak a szőlők között hallatszott néha a farkasok kellemetlen, szilaj üvöltése, amint messzünnen egymásnak felelgettek.

Fehér szemfödél teríté be a halott földet; semmi mozgás, semmi zaj, csak a fergetegé; semmi hold, semmi gyertyafény... Messze-messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csöndesedni kezdtek. Az ifjú érzé ellankadni a kedves kezecskét, s ijedten reá tekintett.

- Óh, én álmos vagyok - suttogá a leányka, s szőke szép fejét ifja vállára nyugtatá.

- Az istenért - kiálta ez -, el ne aludjál, csak most, csak még néhány percig ne, az volna a halál!...

A megfagyást álom szokta megelőzni...

A szép leányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese nyakáról, s bágyadt feje annak keblére rogyott.

- Isten! Isten! - kiálta az ifjú.

A szép hölgy elaludt.

Az ifjú karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh, hányszor álmodta őt így karjai között! Az élet minden viharai keresztüljártak rajta; beteg volt, és nem volt ápolója; üldözött volt, és nem volt védelmezője; szegény volt, és kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát, és sorsa nem engesztelődött; imádkozott, és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a sorsnak.

- Csak egyszer ölelhessem őt karjaimban - így szóla reményei tetőpontjára helyezve magát -, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve, nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!

És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé őt haldokolni.

Óh, ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kímélték ezek a gyermekien gyöngéd tagokat, nem kímélték azon keblet, mely finom volt és oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú selyem haj havasázottan lobogott a szélben, s hattyúnyakáról a hóvíz csorgott alá.

Az ifjú ölébe vette őt, arca arcához ért, de nem merte megcsókolni. Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány percig tart, azontúl - a halál.

Lakását a rövid idő alatt hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie lehetetlen vala.

Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék szokott éjente tanyázni.

Gondolkozott; vajon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna halni, s erősebben köpenyébe burkolva, karjaiba vette azt, mint egy gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé kezdett törtetni.

A szél némely helyen házmagasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen csapkodta arcába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el vészt károgva feje fölött.

A lyánka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni. Lélegzetfogyottan érkezett az ifjú a rossz hírű csárda ajtajához; belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe...

Belépett.

- Segítsetek, emberek! - kiáltá, lyánkáját egy tört padra ereszté le, s maga térdre omolt mellé.



A Koplaló

Én vagyok ám az a kölök,
Ki a kocsmában hömpölyög;
Fakó lovam, meg a deres,
Mindig a kocsmára keres.
Népdal.

Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy szőke leány megölve.
Jertek, lyánkák, öltöztessük bíborba,
Temessük el egy nefelejcsbokorba.
Népdal.

Azon csárda, melybe Bálnai kedvesét vitte, Koplaló nevet viselt. A csárda ugyan nem koplalt, sőt inkább szüntelen tömve volt vendégekkel, s igazság szerint vendégei viselhették volna ezen címet, melyet reá ruháztak.

A k*i érdemes helyhatóság tudniillik sajátságos rendőri nézetekből jónak látta a kebelében tanyázó proletáriusok számára egy közös azilumot, egy univerzális karavánszerájt alakítni, hol mindazon közszánakozásra méltó honfiak, kik csodálatos dologiszonynak miatta szenvednek, a boldog nyári szentheverdelnapok után magukat a téli unalmas órákon kedvökre összehúzhassák, mely képzőintézet egyszersmind szemináriumul szolgálhasson a zseniális szegénylegényi karnak, nehogy velök is az a fátum találjon történni, mit a nápolyi lazzaronikra Viktor de Húgófalva jövendölt, hogy század múlva csak híréből fogjuk őket ismerni.

Bizony ez atyai gondoskodás jól is eshetett szegényeknek, kivált miután idők jártával keresetök veszedelmesen megcsökkent, részint azáltal, hogy a valamivel bírók nem bízzák többé a vagyonaik feletti őrködést a jó sorsra és a bakterokra, hanem maguk is csak fél szemmel alusznak; részint azáltal, hogy a szegénylegényies műtételekbe annyian és oly különféle utakon és módokon belekontárkodnak, hogy az igazi szegénylegénynek alig marad alkalma mesterségét gyakorolhatni; minek természetes és szomorú következése az, miszerint az ilyetén restségtől beteg honpolgárok kénytelenek gyomrukat hét rétbe gyűrvén ráfekünni és koplalni e két elvhez maradván csak hívek: félni a dologtul és az akasztófátul, és szeretni mindazt, mi a másé!

Ezen érdemes látogatók kedveért neveztetett a körülményesen leírandó csárda ,,Koplalónak".

Egyetlen egy szoba teszi ennek egész alkalmatosságát, melyből közvetlen a pincébe van lejárás, s e szoba egyszersmind mulatóhely és terem, hálószoba, konyha és küzdtér egy és ugyanazon alakban és minőségben; falai füstösek és ragadók a penésztől; a kémény, nehogy hideg jőjön be rajta, szalmával és venyigével van bedugva; ugyanez történt az ablakokkal is, miknek csak egyikén hagyatott kis rés, hogy a vendégurak benn a gőzben meg ne fulladjanak.

A ház teteje le van szedve azon praeservativából, hogy azt egyik vagy másik highwayman rossz kedvében fel ne gyújthassa. Kocsmárosa e csárdának soha sincs; ha van, két hónapnál tovább ki nem állja a sarat, s ha addig agyon nem verték, bizonyosan szerencséjének fogja tartani, ha megszökhetik.

Midőn e ronda s akolnak is undok fészekbe belépett Bálnai, eleinte e sűrű, zsíros és dohos gőzveremben nem vehetett ki egyebet egymás hegyén-hátán hemzsegő embertömegnél, mely összevissza rikoltozott, káromkodott, fütyölt, danolt, jajgatott és nyögött aszerint, amint kinek-kinek természeti hajlama hozta magával.

Egy hosszú, sánta, keresztlábú asztalon pislogó faggyúmécs égett, melyhez a fekete faggyút rendszerint a lopott birkák meg nem ehető részei szolgáltatták. Egy szögletben két rongyos nő ül összekuporodva, kiknek tekintetében nincsen semmi nőiség. Durva, hidegvette arcok az erkölcsi süllyedtség és baromi lealjasulás nyomaival minden vonásaikon; az egyik egy rongyokba pólált kisdedet iparkodik mérgesen álomra döncölni; az pedig penicillusnál élesebb hangon visít, ordít és kapálózik.

- Csapd a földhöz az ilyen adta fattyát, mit kínlódol vele? Ha az enyim volna, régön a zöld kútba dobtam volna, ott hadd gebedne mög.

- Hol van a zöld kút?

- Hát bolond, te, ott van a piac közepén, hol a betyárok jó időben kártyázni meg alunni szoktak.

- De ha egyször onnét mög kihallik a gyerök ordítása, kivált ha egyszörre agyon nem üti magát?

- No ugyan, hátha kihallik is. Azt gondolod, törődik vele valaki? Ha kihallik, a betyárok addig hajigálnak köveket a kútba, míg elhallgat.

- Nem is tudom, minek szegöny embörnek a gyerök! Jobb lött volna, ha az én fejemet is, míg ekkora voltam, a ház szögletihez csapták volna.

A gyermek folyvást garázdálkodott.

- Hallgatsz! - riaszta rá az anya, gorgoni képet vetve a kölyökre -, vagy mindjárt kicsavarom a nyakad, s kidoblak a farkasoknak.

- Ne, adj neki e pálinkából, hadd aludjék el tőle! - szólt a másik némber, szalmába kötött butykost tartva a gyermek ajkaihoz, ki abból jót húzott, mintha anyja tejét itta volna. Ekkor a két nő fogott hozzá, s később még egyszer megitatták a gyermeket, s végre mind a hárman szépen elaludtak.

A csecsemő nem is ébredett fel többé.

A csárda közepén egy zsíros bicskás hetvenkedik; egyik kezében hosszú husáng, másikban boros karafina. Dalol, amint torkán kifér, mégpedig oly rekedten, mintha ráspollyal volna tele a gégéje.

Nevezetes alak, és senki sem más, mint a híres Telezsák. Felemás haja, fején összegubancolva, olyan kinézést kölcsönöz fejének, mintha az egy uborkás hordó volna. Szemei be vannak fagytól vörös képébe dagadva. Képe egyik feléből jókora darab ki van harapva, s orra úgy félre van nyomva, mintha éppen most vette volna le róla valamelyik jó pajtás az öklét.

- Igyál, Topa! - kiált rekedt hangon a betyár egy, az asztal végén ülő társhoz, ki nevét azon tulajdonságánál fogva nyeré, hogy lábfejei egymásnak heggyel állottak, s jártában egyik lábával a másikon kellett neki mindig keresztüllépni.

- Igyál, Topa! - ordít rá Telezsák, s balkezével a palackot elébe tartja, jobbjával a botot felemeli.

E nyájas kínálásra a Topa is előkeres az asztal alul egy hosszadalmas furkósbotot, s dacosan ezt feleli:

- Nem iszom.

- Igyál, vagy a fejedhöz vágom! - kínálja őt Telezsák.

Topa azonban nem várja be e főbe köszöntést, hanem kapja a keze ügyében levő dorongot, s olyat nyújt vele Telezsák fejére, hogy a csárda is rengett bele.

Telezsák, mintha nem is ő volna az, kit megfejeltek, visszasújt két kézre fogott fütykösével; s ekkor aztán semmiért oly viadalt csap a két betyár, melyhez hasonló párbaj tán a caraibok közt sem történik.

- Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! - biztatja őket a nézősereg; s azt a lojalitását el is kell mindkét vívónak ismerni, hogy ők egymásnak sem kezét, sem lábát, sem egyéb hasznavehető tagjait ütésekkel nem terhelék, egymás csapásait nem is parírozták, hanem mindenik tartotta a maga fejét, s ütötte a másikét. E viadalnak aztán utóbb is az lett a vége, hogy Topa, kinek a feje kevesebb ütést szívelt el, mint a Telezsáké, kakastaréjos fejebúbbal zuhant az asztal alá.

Ott hagyták.

Holnapra majd föléled.

Telezsák pedig, kinek a feje szinte meglehetősen vérzett, diadala után szörnyen elbizakodva, mindenkibe belekötelőzött, ki csak útjában volt; tört és zúzott, amit elől-utól talált: asztalt, kemencét és orrokat.

E percben lépett be Bálnai, ölében hozva halvány kedvesét, s azt egy padra fektette, segélyt kiáltott, s az eszméletlen leányka homlokát és hamuszínre váló kezeit kezdé dörzsölni.

- Segítsetek! - szólt könyörületet esdő pillanatot vetve a hozzá közel állók érzéstelen, vad arcaiba.

- Ki ez? Mit keres ez itt? Ki fia ez a kaputos? - hörögetének a jobbról-balról kíváncsian odatolakodó baromarcok.

- Ühüm, ez ám az! - szólt ürgefejét a többiek vállán keresztüldugva egy tüskehajú, vászonszínű, hosszú, váltott gyermek. - Hát nem tudjátok, az a garaboncás, aki a sömlyék szélin lakik, a fekete házban!

- Hát az a fehércseléd kicsoda a? De elhagyja magát!

- Meg van fagyva - susogá egy vén, ráncos képű nő, odaszagolva a leány felé. - Milyen kék az orcája!

- Pedig úri kisasszony - szólt egy másik bekötött fejű menyecske a hölgy ruháit tapintva -, selyemcic a ruhája.

Többen, nagyobb részint nők, részvéttel guggoltak a leányka körül; s e részvét következtében csakugyan nagy hamar el is tűntek a leányka füleiből az aranyfüggők. Egy megőszült banya bámész pofával tartá a hölgy lábacskáit kezeiben; kiülő szemei odameredtek arcára, szája letárult, míg kezei óvatosan oldák le a bársonycipőcskéket és a selyemharisnyákat.

- Pálinkát kell a szájába tölteni, majd életre jön - hörgé egy rekedt hang, mialatt a köpenyt iparkodott a leány alul elhúzni.

Az ifjú ezalatt kétségbeesve erőködött kedvesét visszaadni az életnek; de nem tudta módját, nem ismerte eszközeit.

A csárda túlsó felében pogány nyekegéssel szólalt meg eközben egy kutyabőr duda, nagyokat sikoltva, mintha eleven állatot nyúznának.

- Tyuhaj! - ordítá a Telezsák s megugrott, kajsza lábaival dobolva a földön - Fújd, szakadj meg! - kiáltá hegykén a zeneművésznek, ki lábait indulóba hozta, s verte volna botjával a gerendát, ha elérte volna.

A többiek elhúzódtak tőle, mert féltek keze ügyébe esni, mikor jókedve van.

A betyár gatyakorcára fekteté kezét, s csizmáit oly sajátszerűleg tudta majd egymáshoz, majd a földhöz verni, hogy négy lábával sem okozhatott volna nagyobb dobogást; azzal szügyébe vágta fejét, nekitoporzékolta magát, s elkezde sarokra beszélni:

Innenső sor, túlsó sor,
Elszakadok magamtól:
Vasvilla
Nyakamba,
Serpenyő,
Nyelestő
Sárga-csizma, bagaria, ujjujú!

Ehhez tempóra döcörgetve termetét kalapját vitézül félrevágta, s belecsapva tenyerébe, egyet fordult:

,,Uccu cuca, ég az utca!" - rikoltá, s közibe rugtatott a szegletbe nyomult némbertömegnek.

- Mit bámultok itt? - káromkodék, s egyet megragadván több közül, úgy megpörgette, hogy mikor elereszté, alig bírt megállani a lábán.

- Megkarmoltál, hanem 'iszen ezért elhasítom delivörös keszkenődet.

Azonban ekkor hirtelen a közébök tévedt ifjún akadt meg figyelme s hátrahőkölt.

- Teremt'se! - kiáltá, s kalapját elveté -, megveszett ez, hogy ide mer jőni? Aki áldója van, nem is eszik e több pogácsát! Amilyen igaz, hogy az én botom jajfa. Keljetek onnét, dajnák! A jégen kopogótokat, mert emberhalál lesz ma! S nyakravalóját oldá és nekitürkőzött.

- Csitt, csendesen - rimánkodék az ifjú összetett kézzel, míg fájdalmas tekintete kedvese arcát lesé -, már éledezni kezd, legyetek csendesen!

- Te pedig mindjárt haldokolni fogsz - röhöge szemtelenül a Telezsák -, ösmersz-e még, he?

Bálnai rátekinte; úgy tetszék neki, mintha azon képet valahol látta volna.

- Látod-e ezt ni! - szólt a betyár szétválasztva fejebúbján a gubancos felemás hajcsombolékot, s ott egy daganatos ürességre mutatott, mely tisztességes fejbetörésnek szokott epitáfiuma lenni. - Tudod-e, mikor hátulról nekem estél, s betörted a fejemet? Hanem 'szen itt vagy most!... Kiszorítom belőled a lelket úgy, hogy a herkopáter sem tesz rólad többet... S ezalatt oly közel vivé az ifjúhoz mosdatlan arcát, hogy a szájából kidűlő borgőz azt szinte elütötte lábáról.

- Nézzétek csak, hogyan tekerem ki majd ennek az ifjú úrnak a nyakát! - szólt fejét hányva-vetve, s mint ki dolgának végbeviteléről a legbizonyosabb, nagy bátorsággal nyúlt az ifjú nyakravalójához, ki ezalatt némán, határozatlanul néze annak szeme közé. Azonban még alig nyújtá feléje cserepedzett bőrű kezét a betyár azon kiemelendő szándékkal, hogy nyakravalóját megragadja, már az ifjútól oly hathatós ökölcsapást kapott szemei közé, melytől három csillagos eget látott egyszerre, s megmozdult fejében az agyvelő.

Az ifjú újólag kedvesét vette ölébe, s saját lelkét iparkodott ajkain át belélehelni.

A Telezsák is eszére tért nagy nehezen, s ennélfogva nem rohant vaktában az ifjúnak, hanem felugrott az asztalra, s feltűrve két üngujját, kalapját elhajítá, markába köpött, s roppant bátorsággal így kiálta le onnét:

- Most gyere ide, ha mersz! - Oly dühvel forgatta szemeit, mintha minden pillantással ablakot akarna fúrni a csárda oldalán. - Üss meg még egyszer, ha van lelked!

- Le kellene a kisasszonyt vetkőztetni, majd úgy hamarább magához jőne - tanácsolá egyike a csárdai némbereknek, szerény oldalpillantásokat vetve saját rongyos zsákszoknyájára egy mellékgondolatjával a hasznára válandó ruhacserének, s egy másik rögtön foganatba kezdé venni az adott útmutatást, fagyos kezeivel a lyánka ruhája kapcsait kezdvén kiaggatni.

Bőszülten ragadta torkon a nőt Bálnai, s úgy összemarkolá gégéjét, hogy arca sötétkék lett, s szemei kidióztak, s ekkor büszkén elrúgta onnét. Erre pokoli zsivaj lőn. Az egész nőszemélyzet fellázadt, s megereszté moslékos ajkainak harc-háborúját az ifjú és kedvese ellen. A dühös fogcsattogtató fúriaarcok szétkuszált hajzattal, iszonyún fenyegetőzve rohanák meg szegényeket, míg az asztal tetejéről vad uszítással biztatá őket Telezsák.

- Karmoljátok - úgymond - agyon! Tépásszátok meg őket! Szúrjátok ki szemeiket! Hasítsátok fel orrukat! Tépjétek le róluk a ruhákat, s dobjátok ki pucéron a hóra! Jutka, Panna, Magdus ne hagyd magad!...

- No, micsoda boszorkánylagzi ez!? - közbekiált egy harsogó hang, s egy roppant magas férfi belöki az ajtót, s belép azon. Fején széles báránysüveg, vállán kifordított bunda; sem süveg, sem bunda, sem bajusza és szemöldei az idegennek nem látszanak a hótól; az ember ölnél magasabb.

- Mi történik itt? - kiált gordon hangon újra, s megrázva subáját, minden léleknek teli rázza szemét, száját havas vízzel.

- Dobjátok ki! - bőgött elrekedve Telezsák az asztalon, az ifjúra célozva, míg a vászonnép észrevevé a jövevény bejöttét, mintha egyszerre megnémult volna, elszörnyed, félreáll.

- Nem bömbölsz, részeg fancsali te! - kiált Telezsákra az újon jött, s felemelve a kezében hozott szánkórudat, az eziránti tiszteletből amaz hanyatt esik az asztalról, s addig meg sem áll, míg tökéletesen le nem gurul a pincébe.

- No, szedjétek fel magatokat! - szól az érkezett. - Szánkóm beledőlt az árokba; eltört a rúdja, akinek keze van, lóduljon lapátolni! Hajde, betyár! - s ezzel egyenként szórta jövevényünk a csárda lakóit kifelé.

Hirtelen meglátja Bálnait és a leányt; megütközik, közelebb lép hozzájuk.

- Mi hoz téged ide? - szól álmélkodva az ifjúhoz.

Ez ráismer.

- Bátyám, az istenért! Segítsen! - rimánkodék. - Nézze, meghal kedvesem!

A férfi a leányra is ráismer; látja, hogy közel van a halálhoz, s leveti subáját.

- Ne félj, nem hal meg - szól nyugodtan -, elgyalázta ugyan kissé a hideg, de majd helyrehozzuk... Hát ti mit ácsorogtok itt ahelyett, hogy mint emberhez illik, segítenétek? Havat ide frissen és erős égettbort! Aki férfi, takarodjék ki a szobából! Menjetek, szánomat cepeljétek a ház elé, a rúdját hozzá kell kötözni! Ti pedig, asszonyok, segítsetek ezt a lyánkát életre teremteni. Ejnye, milliom adta a szurkos kezeiteknek! Kilopta le a cipőket lábáról? Mindjárt bocskort hasítok a hátából az irgalom felejtettének. Te pokolra hátráló te, te redves banyaposz, a szemedből is kilátom, hogy te loptad el?!

- Bizony isten nem loptam én, pusztabíró uram, csak azért vettem le, hogy valaki el ne lopja, vissza akartam adni anélkül is, már mire is mennék én ezekkel az apró bábcipőkkel, a kezem feje sem megy bele.

- No, ne présmitáljatok annyit, hanem lássatok dologhoz! Nyissátok ki legelsőbb is azt az ablakot, hisz oly büdös van itt, mint egy dohos búzaveremben. Te Panna, rakj szaporán tüzet, téglát fogsz melegíteni, te pedig, te másik, főzz szaporán borlevest!

- Nincs bögrénk.

- Ki is fordítom a bőrödet, csak ne legyen! Hát, te betyár, mit ólálkodol ott a kémény alatt? Nem megmondtam, hogy minden fekete nép kipusztuljon innét? Lódulj!

A betyár repült.

- Már most, édes öcsém, isten velünk; fogd a szegény gyermek fejét öledbe; tartsd jó magasan! Hál' istennek, nincs egészen megfagyva.

Csend lőn a csárdában, mintha mindenki imádkoznék.

A vén Rónai, a pusztabíró volt jelen. Réme valamennyi betyárnak és szegénylegénynek.



Fekete ház

Amott van egy kis ház,
Arccal napkeletnek;
Keserű a leve,
Amit abban főznek.
Benne van egy asztal
Gyásszal megterítve,
Rajta van egy pohár
Bánattal megtöltve.
Népdal.

A k...i sömlyék mellett állt hajdanában egy kis ház, teteje palakővel fedve; ablaktáblái szüntelen csukva tartattak s falai korommal feketére voltak festve. Ösvény nem vezetett ajtajához, mert ajtaja a háztetőn volt, honnét hágcsón kellett bele fel- és lejárni. Itt lakott a peregrinus - mint Bálnait később elnevezték - testvérével, ki a házat soha el nem hagyá.

Fekete volt a ház, azért, hogy minden közeledőt elidegenítsen.

Fekete volt, hogy lakóinak gyászát képviselje.

E házba hozta a peregrinus kedvesét is, a szőke lyánkát, kit a pusztabíró segélyével életre hozott, s a törvény üldöző keze elől iderejte. Azonban az éjjeli áthűlés súlyos nyavalyát, nehéz mellbetegséget hozott maga után a gyöngéd idegzetű lyánkára, melynek következtében Bálnai kénytelen volt egy meghitt orvosához, kinek egy időben nem csekély szolgálatokat tett, folyamodni, s előtte őrzött titkát felfedezni. Nem gyógyítá ugyan az meg egyhamar a beteget, de barátja titkát annál hamarább kifecsegte; minek legközelebbi következménye az lőn, miszerint Bálnai ellen az odaintézendő bíró eljárás törvényszékileg elhatároztatott, hogy tőle pártfogoltja törvényesen elvétessék, s a fölpörös bárónak tulajdoni joggal átadassék.

Miután e határozatot nemzetes és vitézlő Tölcsér Jónás esküdt úr sem birtokbul, sem személyesen nem kézbesíthette, kiadá róla hiteles bizonyságlevelét, miszerint azt annak ajtajára Fekete János és Fehér Bálint tanúk jelenlétében felszegezte, pedig világos volt, hogy ajtó nem is létezett a házon sehol.

Egy reggel a fekete házban belől szokatlan innepély tartatott; az ablakok mint rendesen csukvák, csak a háztetőn hagyott nyíláson át mosolyga le az ég. Azért volt pedig a háztetőn, nem pedig a ház oldalán hagyva a nyílás, hogy azon csak az égre lehessen látni, s a földre ne.

A beteg leányka ma kelt föl először betegségéből. Oly halovány volt...

Szőke aranyfürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.

Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek gyöngéd kezecskéje jutott.

A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára nehány fürt ép szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kívánta, s Pista elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér hóvirágokkal kötve, miket Pista szedett a mezőn.

A lyánka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hírnökeit, s egyet a virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga, s visszateszi.

- Istenem! - szólt felsóhajtva. - Már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz... Zöldül-e már a mező? - kérdé Pista felé fordulva.

- Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de ahonnét az eltűnt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.

- Szólnak-e már a madarak?

- Még korán volna; majd néhány hét múlva megjön a fecske, a pacsirta, később a csalogányok; óh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.

- Óh, mint szeretném látni a zöld természetet!... Istenem, mely kedves lesz a mezőn virágokat keresni!... Teremnek ugye itt is szép virágok?

- Óh, nagyon szépek - szólt magasztalón Lilla -, a kis erdőben pompás virágok nyílnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van ott, oly tiszta, hűs vize van...

- Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe leheveredni, hol vadrózsa virágzik... Óh, csak egy tekintetet a szabad természetre, és meggyógyulok.

- Még nem szabad - szólt aggodalmasan Bálnai -, a levegő hűvös.

- Nem, nem... jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engem féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az emberek szemei elől rejtetek ti engem...

Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.

- Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül - szólt a peregrinus -, s neki megígértem, hogyha titkom kitudódik, meghal. Madár sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van zárva tőlünk minden élő tekintete.

- S meddig fog e rabság tartani?

- Két hónapig és négy napig... Akkor leszek huszonnégy esztendős.

- S mi fog akkor történni?

- Apám vagyonaihoz hozzájutok.

- De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? - kérdé Lilla.

- Nem sok lesz, az igaz, de éppen elég.

- Mire elég?

- Éppen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak - szólt elfogódott hangon az ifjú, s gyöngéden megölelé a halovány leánykát, s könnyező arcát annak ölébe rejté.

- És azután?

- És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket; parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül, és mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat, az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, ami onnét felül jön, s nem megy emberek kezein keresztül. Ugye? Ugye ti nem irtóztok a jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan... Eljöttök-e velem oda?

A két lyány feleletül nyakába borult az édes ifjúnak; megölelék őt mindketten: forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik, és sírtak mind a hárman.

Amint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könnyűiket, s a régen tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok: erőszakos koccantások az ablaktáblákon verték fel önfeledt boldog álmaikat.

- Csitt! Ne szóljatok! Ki lehet az?

- Bocsáss be, akárki lakol e házon belől, a király nevében!

- Gyere be, ha tudsz! - monda magában a peregrinus.

A két lyány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lyánka reszketve simult Lilla keblére, kinek arca hős tűztől lobogott, s biztatva takarta el karjával a remegő barátnét.

- Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk - hangzék künn egy újabb frázis, s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.

A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magánkívül szakítá fel az ablaktáblákat, s azokat feltárva kikiálta

- Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?

- Nem találjuk az ajtót - hangzék künn.

- Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.

- Hát micsoda gondolat az?

- Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.

Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan tanakodának: ki menjen be rajta először?

- Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be! (már ekkor per ,,hallja ked" beszéltek Pistával.)

- Nem szokás ide létrán jőni, én csak repülni szoktam; aki így nem tud, próbálja másképp.

Erre újólag tanácsot tartának a künn levők, s végre egy hágcsót teremtvén a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett, felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő szaltó mortáléval a szoba közepére ugrott. Egy roppant vaskos pandurdarab volt, kék üngben, gatyában, mindkét kezében két dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta, vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, amint körülnézett, s látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyatos fegyverbeli előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát belől vevék, s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabíró úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.

Pista nyugodtan ült keresztbe font karokkal a szoba közepén, s bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a két leány.

Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes stílusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István azonnal felszólítattik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá veendő nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakában; ellenszegülés esetére kényszerítő eszközök is levén kézügyben.

- Nem lát, táblabíró úr? Nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!

Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt, hogy oly nyíltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandúrjai ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket, tehát elővette az ítéletet, s elsőben azt akarta végigolvasni.

- Sohase bántsa - szólt Pista -, tudom könyv nélkül.

De a táblabíró úr nem ismert e tekintetben könyörületet, s hosszában végigolvasá a deliberátumot, mely szerencsére diák nyelven levén szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos szavakat.

- Volt-e ez az ítélet közölve az alperesnővel? - kérdé flegmatice Pista jól agyba-főbe nézve táblabíró urat.

- Hallja, audiat! - kiálta felfortyanva a jó úr. - Velem ne bolondozzon! Jól tudhatja, hogy audiatra bíztam az exhibíciót, s most nekem itt ne fogadatlan prókátoroskodjék.

- Kövesse meg magát, spektábilis! Itt önnek nincs audiatja, itt nemes és vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt a végrehajtásnak ellentállok - s erre a formaságok betöltése kedveért pálcáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik szekéremelőrúdtól.

- Az ellenállás a törvények értelmében bíróilag el nem fogadtatik - mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes pillantásokkal pandúrjai mögé az emelt bot ellen.

- Rezisztálok!

- Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.

A pandúrok elébbre léptek.

- Bátyám - szólt suttogva Lilla -, jer, segíts Jankát feltenni az ágyra; igen rosszul van.

Az ifjú odaugrott, karjaiba ölelte az elsápadt leánykát, s felfekteté az ágyra; az embertelen fenyegetések magánkívül tevék szegényt; veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.

Bálnai sírt, mikor a bírákhoz visszatére. Könyörgő arccal fordult hozzájok:

- Uraim, ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet lesújt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés! Nézzék, most is milyen beteg!

- De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud megfizetni?

- Hisz nem ő csinálta azokat.

- De segítette elkölteni... Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó természeteket...

- Hadd beszéljek csak egy percig szíveikhez.

- Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága. Majd meglátjuk, hogyha csak egy hétig leend is rabszolgálója a hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! Vén róka vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó...

- S micsoda istentelen nép! - kontrázott közbe az esküdt úr. - Nem elég neki egy leány, kettőt akar tartani!... Nem égbekiáltó?!

- Igen, igen! Micsoda jogot formálhat ön magának e lányzóhoz?

- Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.

- No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezer hatszázhét forintot a költségekkel és kamatokkal együtt vagy a leányt; mi szívesen odaengedjük az utóbbit az elsőbbiért.

- Megteszem; igen... csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok!

- Persze, hogy is ne! Majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat, nemde? Mi pedig üthetnők bottal a nyomát.

- Na, hát megfizetek én - szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható, szilárd, mint egy megütött ércszobor hangja. Ez a hang Lilláé volt.

- Igen-e? - szólt az esküdt úr gúnyosan. - Nem tudnám miből és mivel?

- Jőjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel; jőjenek közelébb!

- Tud a lyányasszony fundust kimutatni?

- Igen, igen, tessék! - s ezzel egy gyertyát levett az asztalról, s azzal a szoba túlsó szegletébe sietett.

- Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes - röhöge a táblabíró úr -, talán egy rongyos kutyabőr?

- Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle praetium affectionis.

Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé, s a bíráknak inte, hogy menjenek oda. Amint Jónás úr elment Pista mellett, ezt súgá neki:

- Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is; vigyázz, mert azt is elveszem tőled.

Pista pedig nézte az embert, s ismét testvérére függeszté szemeit; az is reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.

Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy láb magas és széles volt; a két bíró kíváncsian odatartá fejét, mialatt a lyánka a gyertyával belevilágított. A láda színig volt töltve puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya lobogó lángját; csak egy percnyi mozdulat még, a fekete házban összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a mennyországba repülnek.

A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy percre szinte kővé merevülve álltak, s szoborrá ijedtek.

- Isten segíts! - kiálta beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lyánka kezét egy kezébe fogta, másikkal testvére felé intett.

Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet tűzláng arculatára. Mellette a torz félelem két elrémült alakja, vonásaiból kikelt arcáikkal, kidiózott szemekkel s égnek álló hajjal. Másik oldalon a beteg leányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a házhéjnyíláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arculatát; míg mellette, mint egéből levert Leviathan, előrenyomult lábbal a szenvedéles ifjú áll kinyújtott kezével, mintha mondaná:

- Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!

Következő percben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó, s szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást, s a legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán, nyakra-főre tömérdek tépászás és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyílására, onnét pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki orratörötten ki lábficamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, amilyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedség korbácsolhat emberi szaladműszerekbe.

A hat rendbeli pandúr nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének tartá további rendeletek nyerése végett nagy sebesen vezetői után indulni, s ekképpen ők is re infecta visszatértek, amint és amerre jöttek, anélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát tulajdonképp és miért mentek vissza?

*

A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a fekete ház lakói ellen.

*

Két hét múlva három század katonaság vevé körül a fekete házat, s lakói ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.

Senki sem felelt.

Ígérnek nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem tartomány...

Végre egy nyílást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész tanyát, összekutatták zegét-zúgát és tapasztalák, hogy annak minden térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon meggyőződésre jutottak, miképpen a keresett személyek bizonyosan másvalahol vannak.

Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen övéivel együtt Rónai Gábor pusztabíróhoz költözködék által.

*

Azonban nem hagyta a dolgot ennyiben maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot ígért annak, ki tudtul adja a szökevény hollétét; e körlevél K... és H* városok minden utcaszegletére fölszegeztetett.

Ötszáz forint sok pénz.

Öt hét alatt megtudta, amit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és erő, mely pokoli vágyainak tárgyát többé megszabadíthassa körmei közül.

Rögtön utazott K...re ügyvédét felkeresendő. Az éppen nem vala otthon, hanem hosszasb időre H*-ba rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül utána indult H*-ra.

Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján, varjú szállott fel előtte, vénasszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!...



Zöldhalom

Rongyos a kend háza vége
Népdal.

Aki zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék. Korántsem zöld ez, és még kevésbé halom, hanem egy kidűlt-bedűlt oldalú csárda, mely úgy áll a K... város határát a Kiskunságtól elválasztó pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta volna ide, s azután haragjában jót rúgott volna rajta.

Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.

Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és gulyások, kik ha a szomszéd Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik, el-eltűnnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pincegádor tudja, hogy hová lettek.

Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden zsiványkalandoknak, azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.

Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem szép csendesen megül a padka szélén és fon, és hízik nem sokat törődve a világgal.

Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegénylegények jőnek hozzá azilumot keresve, vállat vonít, s azt mondja nekik: ,,Bújjatok el, mit bánom én". Ha pandúrok jőnek, azt mondja: ,,Keressétek, amint tudjátok, a ti gondotok!"

Ha vendégei hajbakapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak, egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:

- Az üvegeket össze ne törjétek!

Hej, mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték! Akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak, mint a haragos éj; piros és gömbölyű arca, ajkai teljesek és csábítók; barna haja hosszú tekercsekben borult két csípejéig, selyemszalagok közé fonva, s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a kender nyakravaló.

Még akkor naphosszant megülte kedvenc paripáját, hősét pusztáról pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kunsági homokot, együtt ült vele a tiszamelléki iharfa erdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott a kergető pandúrok elől, és biztatta kedvesét, mikor a golyók füleik körül fütyültek.

Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.

Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; célba lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánnyali küzdésben ritkítá párját, s ahol ő késéhez nyúlt, ott vége volt a verekedésnek.

Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki, s a legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám magát szedetni, minthogy orgazdaságot vallott volna rá.

Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.

Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként, s miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik, sem hallani többet szavát.

Hosszú, keresztlábú lágyfa asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig, melynek a pinceajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzászoktak szemeink, azonnal megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.

- Bort, korcsmárosné! - ordítja a fickó -, hanem osztán igyék belőle elsőbb!

Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.

- Nesze, bolond! Majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá; úgyis megfizeti majd az öreg harang! - válaszolt erre durcásan a csaplárné, odaállítva az itce bort a suhanc elé.

- Ejnye no, lelköm adta, de haragos! Bizony kinézné az embört a szobából; már minek az a nagy harag, no? Nem élünk abból meg! - szólt erre a másik bicskás félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról kategorice átnyalábolta a makrancos csárdásnét.

- Hallja, az az embör muzsikál - mond -, jobb bizony, ugorjunk ögyet!

Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az asztal alá, míg kalapja a szoba legtúlsó szögletébe repült. A csaplárosné pedig helyreigazítva keresztülkötött nagy kendőjét, ismét visszaült helyére.

Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált. Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.

Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve, s rá vékonyabb-vastagabb egerfalécek körösztbe rakva, mik két kis fakalapáccsal üttetve, a legsajátságosabb melankólikus hangokat adják.

Eleinte a szívét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú hangoktól szorulni, később gyomra fáj bele, s érzései kimagyarázhatlan széthangzásba jőnek; azonban, akik hozzászoktak, nagyon jól tudnak rajta alunni.

Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott, kékesvörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen arca valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek; homlokizmai szüntelen reszketésben vannak, s sápadt lázas arcán gyakori rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arcidegeivel a legcsodálatosabb torzképeket metéltetve, s nyakát olykor egészen hátraferdítve.

Ő azonban mindemellett is folyvást muzsikál, és lábával veri a taktust. Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból, egész öltözete csupa randa nyomorúság.

Előtte egy tartalma fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a zenehangok mivoltán.

Az említett két betyár közelebb húzódott egymáshoz, s kalap alul következő párbeszédhez fogtak:

- Hát majd csak estefelé?

- Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*-si homokban; ott éppen alkalmatos hely lesz rá.

- Magával beszéltél az ifjú úrral?

- Igen ám; azt ígérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a Koplalóba, ottan kifizet.

- De hát ismered-e, hogy kit kell?

- Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget; alacson ragyás ember, az álla be van törve, mindig világoszöld kaputban jár füligrám gombokkal.

- Maga van?

- Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.

- Majd hiszen elbánjunk vele! - fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes, öreg kés nyele kandikált elő.

Ez egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A kocsmárosné hangot nem adva pörgette orsóját; a fehér kemence tetején egy roppant cirmos kandúr dörömbölt, csak a szalmahegedűs szemei függtek rajtok merően, mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyikök sem vette észre, pedig azt mondják, hogy az epileptikus lázban sínlődők a leghalkabb suttogó szót megértik, meghallják a szomszéd szobában történt suttogást, s ingerült látnoki fantáziájok erejével következtetnek, értelmeznek, jövendölnek azokból.

Erre egy harmadik betyár toppant a szobába karimás kalapban, térdig érő ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével, s könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimikát a másik kettő elértve, szedi sátorfáit, s mind a hárman eltűnnek a pinceajtón.

Alig húzták ki lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó megnyílván, Dömsödi úr belép világoszöld kabátjában és ragyás arculatával.

A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző ostorpattogást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekképp őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.

Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában, s egy előtte álló szalmaszéket felrúgva, miután félvállról a korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé mondását:

- Te (...!) - Itt egy megszólítási cím következett, mely Dömsödi úr szájába és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik -, nincsen különszobátok, ahová a becsületes vendégeket beszállítsátok?

A megszólított anélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:

- Nincs.

E lakonikus válaszra Dömsödi úr már éppen valami elkerített forgós attát készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta figyelmét.

A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint volt, oly halovány, mint egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette, hideglelős didergéssel vacogtatta össze fogait, azután iszonyú torzképet csinálva nagyot sikoltott, s felmagasztosított rémület kifejezésével rohant egy szegletbe.

Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra, s nehéz volna megmondani, melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.

Pedig az életben először látták egymást.

- Hah! Hah! Ez az... ez itt... ez az ember! - rikoltá a hegedűs azon mélyből jövő, éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja - ez az ember itt... ma... még ma... éjfél előtt egy órával - s eközben reszkető kezével folyton Dömsödi úrra mutatott -, meg fog halni!

Azután egy villanyrángásszerű vonaglással földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott, szemei kidűltek... az embert a nehéznyavalya ütötte ki.

- Micsoda ez? - kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.

- Nem látott még az úr nyavalyatörést?

- De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz az undorít; ördög pokol! - szólt toporzékolva Dömsödi úr, s szörnyen látszott rettegni a nyavalyástól.

Eközben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent, halotti merevültsége elmúlt, ahelyett dühös rángások gyötrelmei nehezülvén reá. Szemei kidülledtek olykor fehérével felfelé fordulva, süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra; arca vonásain nem volt semmi emberi.

Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel egy téglát szakasztott fel a padozatból, s beleharapott, mintha vajas kenyér lett volna.

Dömsödi úr rimánykodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a nyavalyatörős öklének egyetlen csapásával egy szalmaszéket sánta bénává zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt, s a pincébe lekiáltott:

- Hej, betyárok! Jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet össze nem töri.

A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták, s kicepelték a szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyült, rúgdalt és rángatózott.

Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.

Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar meghalni.

Ez egészen számításán kívül esett.

Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy éppen ő legyen rémülésének tárgya?

Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét, melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxizmusa tetőpontján egy nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: ,,halott", s eközben szemeit Dömsödi úrra mereszté.

Dömsödi úr nagyon távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utószor templomban, mikor keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb antropomorfizmusokkal illette, s mikor egy kedvenc táncosnéja a wiedeni bécsi színházból a másvilágra galoppírozott, Dömsödi úr puskát ragadott, s a villámló égbe lőtt vele, mintha harcolni akarna a villámok urával!

Vonagló féreg!

Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de hogy e szokatlan prófécia mégis szeget ne ütött legyen fejébe, alig volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott, és azt nem itta meg; egyszóval nem tudta: hová legyen.

- Micsoda nap van ma? - kérdé a csaplárosnétól.

- Péntek.

Dömsödi úr megrezzent; máskor kinevette magát a gyermekes félelemért, s most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba fojtó levegőjétől van melege, s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse, s tulajdonképp, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást kikérdezendő.

Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.

Odament.

Mikor belépett, az istálló túlsó ajtaján két ember forma suhant ki, kiket a sötétségben észre nem vett.

A hegedűs egy jászolban feküdt, s nagyon csendesen viselte magát.

Dömsödi úr odament, megszólította, de ez nem felelt. Azután fülébe kiáltott, s miután ez sem használt, megfogta karjánál fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek nehéz sárga hályoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt ujjnak véres nyomai látszottak.

- Ez az ember meghalt! - rikoltá Dömsödi úr, három lépésre ugorva a jászoltól, s kifutott onnét, mintha ostorhegyre vették volna. Künn az udvaron zsíros subákban néhány betyár támolygott.

- Meghalt! - kiálta még egyszer Dömsödi úr. A betyárok minden megütközés nélkül fogadták e hírt, s kalap alól jelentékeny pillantásokat váltottak egymással.

Dömsödi urat nagyon megzavarta az eset.

Azonnal kiüzent a kocsisának, hogy rögtön és haladék nélkül fogjon be.

A kocsis nem fogott be.

Mire Dömsödi úr másodszor is kiüzent kocsisának azon világos hozzátétellel, hogy minden exceptívák nélkül tegye hivatalos kötelességét, és ezen háromszori izentetésért siessen színe eleibe nyak- és poflevekbeni illetőségét átvenni.



A csavargó

Vad erdőben járok éjszaka,
Ide kerget szivem fájdalma;
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az isten sem könyörül.
Népdal.

Nagy a világ, végtül-végig bujdosom.
Népdal.

Dömsödi úr cselédeit nyak- és poflevesekkel szokta érdemdíjazni. És Dömsödi úr, ha jól szemügyre vesszük a dolgot, nem is tehet máskülönben.

Dömsödi úrnak paripáit Meklenburgból, rókafogó sinkoránjait Angolországból kell hozatni. Dömsödi úrnak Bécsben és Milánóban kell telelni. Dömsödi úrnak francia szakácst és német páholyt kell tartani. Dömsödi úrnak fördőkbe kell járni, magát kártyaasztaloknál mutatni. S hát még az olasz énekesnők, kiknek mennyi minden kell? Azt csak az annyi sok között egyedül nem kellő Dömsödi úr becses személye tudná megmondani. Bizony szegény Dömsödi úrnak ezer a szüksége.

S ha ezeket jól meggondoljuk, egy percig sem fogunk rajt csodálkozhatni, hogy Dömsödi úr cselédeit azon aprópénzzel fizeti, mely a hétköznapi világban ütleg név alatt ismeretes, s kísérleteket tesz velök, minőket az egyszeri cigány tett a lovával, ki, mint tudva van a történetbúvárok előtt, paripáját a koplaláshoz törekedett hozzászoktatni, s e szándékát ki is vitte volna, ha a paripa éhség miatt el nem patkolandott ez árnyékvilágból. Tehát legkevésbé sem csodálkozunk.

Mint szinte Dömsödi úr sem csodálkozik harmadik izenete következtében azon választ nyerve, hogy fenn érintett, de minden további érintésektől idegenkedő kocsisa odábbállott a sátorfával, minek értelme az, hogy nyakába ölté az országutat, vagyis hogy minden körülírás nélkül kimondjuk, búcsút vőn a kapufélfától.

Már ezt így szokták Dömsödi úr cselédjei.

S éppen azért Dömsödi úr velünk együtt semmin sem csodálkozik. Nem; nem is káromkodik, de még a fejét sem vakarja, a falba sem veri, hanem nehányszor megcsóválja, egyet morog, a vállán kettőt vonít, s végre sejtelemterhes fejjel kiveri pipáját, s a természetjog nem tom hányadik cikkelye ezen szavai szerint: ,,Magad uram, ha szolgád nincs!" saját személyében kikullog az istállóba, s miután széttekintvén, messze és közel egy árva lelket sem talált, kire ügyét bízhatta volna, lovait megitatja, az el nem fogyott abrakot zsákra szedi, s négy pejlovát ugyancsak hozzákötözi hintaja rúdjához, zavara nőttön-növekedvén azáltal, hogy akárhol valamely lyukra tekinte a csárda körül, padlásablakra vagy pincelyukra, mindenünnét reá leső vad arcokat látott előnézni, hirtelen eltűnőket, mihelyt őket észrevevé. Hozzájárult még azon gondolat is, hogy e puszta csárda és ennek környéke veszedelmes színezetben voltak előállítva a közhír ajkain, melyek rendkívüli és borzalmasnál borzadalmasabb dolgokat és eseményeket beszélnek e csárda lakosairól és szerencsétlenül járt utazókról, kik elveszvén, minden későbbi nyomozódások dacára sem kerültek többé elő.

- De bizony csak elmegyek innét - beszélget magában Dömsödi úr -, dehogy maradnék itt éjjelre... a világ minden kincseért sem... nem én... inkább a szabad ég alatt; de nem, ott sem... be kell érkeznem H*-ra még világossal; a napok hosszúk, a lovak jó bőrben vannak; H* ide már nem lehet több két állomásnál... el... megyek innét.

Miután ekképp elhatározta magát, a korcsmárosnét kikurjantotta, annak tartozását kifizette, a gyeplőszárat saját becses úri kezeibe fogván, magát a bakra felvetette; még egy ijedt pillantást vetve a csárda környékére, ostorát kiereszté, lovai közé vagdalt, s könnyebbült lélekkel látá a félelmetes környéket háta mögött elmaradni.

Dömsödi úrnak ugyan meg kell engedni azt az egyet, hogy hatalmas kocsis volt, virtuóz kocsis. Ha az utcán jövő-menők elgázoltatására vagy a közel jutottak szemeinek ostorral kiverésére vagy a bennülők mulatságos kitálalására került a sor: ezen esetekben Dömsödi úr ritkítá párját; csak az az ördögség, hogy K...-től H*-ig nincs kikövezve az út, azaz ennyit mégis apodiktice nem merek állítani, mert lehető, hogyha a homokot elhordanák róla, más bizonyulna be, mint ez egy hazai városban is történt, melynek neve azonban nem akar eszembe jutni, hol egy utcából a megöröködött szemet kihordatván, az alatt a legdíszesebb kövezet találtatott; hanem annyi igaz, hogy aki jelenben K...-tól H*-ig akar jutni, azonfelül hogy az égi csillagokkal jó ismeretségben kell lennie, el ne felejtsen magával mágnestűt hordani, mert bizonyomra úgy talál járni, mint az Egyiptomból szaladó zsidók, kik negyven esztendeig keresték a pusztában a Kánaánt. E hiányt Dömsödi úr is érzette, mindjárt érzette, amint néhány száz lépésnyire félelme helyétől távozott egyikén azon szám nélküli térjmeg utcáknak, mik az alföldi kerékvágta, s hozzájok mindenben hasonló kanyargós utak mellett futnak, velök majd egyesülnek és járatlan kocsinyomos ösvényt képezve, majd fűvel benőve, többnyire a csapáson vagy egyes rozzant, gyanús kinézésű tanyán vagy a homoktengerben vesznek el.

Dömsödi úr tehát nem tudta, merre tartson. Persze erősen feltette magában, hogy sem kérd, sem hall, hanem haladni fog egyenesen torony irányában; de nagy szomorúan tapasztalá, hogy az amily hosszú, éppoly széles láthatáron hagyján tornyot, de egy árva galagonyabokrot sem szemlélhetni.

Ez természetesen leverő volt rá nézve, annál leverőbb, minthogy a négy tátos egyátalában feltette magában egyet nem érteni. A két gyeplűszáras éppen úgy akart tenni, mint két nyájas komaasszony, kik egy barátságos vigalomban egymás mellé jutva, merő udvariasságból egymásnak hátat fordítának; a rudasok pedig erőnek erejével meg akarták próbálni, könnyebb lesz-e a hintó által tolatni, mint azt húzni; minek oka az lehetett, hogy a lovak száján a zabla kelleténél erősebben meg volt szorítva, s ezek maguk szokatlanul össze-vissza cserélgetve; következése pedig az lőn, hogy Dömsödi úr hintaja a francia négyes figuráinak azon nemét utánozta, melyet magyarul balanszírozásnak neveznek... Milyen szívesen káromkodott volna ilyenkor, de nem volt kire.

- Te semmirekellő kamasz! Te varjak pecsenyéje, tökfilkó! Fel akarsz dönteni? Részeg gazember! Majd a nyakad közé rakok, hogy arról emlegetsz meg! Aki erre, amarra! Szamár!

Mindezeket ily renddel és még nagyobb ékesszólással mondta volna el kocsisának Dömsödi úr, ha éppen maga nem volt volna magának kocsisa; s méltán megbosszankodott, hogy amúgy törökösen fel nem pofozhatja azt az élhetetlen semmirekellőt, aki így hajtja a lovakat, mert magát csak nincs kedve az embernek felpofozni.

Szegény Dömsödi urat, vagy akarta, vagy nem, utólérte a filozófia: hinni kezdé, hogy csakugyan kell lenni sorsnak, mely e lovaknak parancsol, s mely nem akarja megengedni, hogy ő mai nap H*-ra jusson. Később az is hihető lőn előtte, hogy talán valami jó vagy rossz szellem tesz úgy velök, mint egy híres próféta szamarával; továbbá az is rémlék agyában, hogy tán nem is a legistenesebb szándék az, mely őt H*-ra vezérli... Nos aztán... egy leány... mintha bizony... hát miért nem vigyázott magára jobban! Hiszen csak nem azért van a világon, hogy ránézzen az ember! Ej, hány embert tettem én már koldussá, hány nőt szerencsétlenné, mégis itt vagyok?!

Ezen rövid logikai okoskodás tanúsítja, hogy Dömsödi úrnak igen-igen szeretetreméltó életfilozófiája van, mellyel, ha az Isten sokáig élteti, elébb vagy utóbb nagyra fogja vinni.

Majd meglássuk.

Azonban száz szónak is az a vége, hogy Dömsödi úrnak le kellett szállani trónusáról, azaz a kocsisülésről, s makrancos paripái elé saját becses személyét befogni, s tulajdon hintaját és lovait kantárnál fogva vezetni; minek az a kívánt eredménye lőn, hogy a Bucephalusok tökéletesen megnyugtatva ismét visszatértek a kerékvágásba, s többé semmi ellenészrevételeket nem tőnek kötelességök teljesítése ellen. Hihetőleg megismerték Dömsödi úrban a ci-devant nagyhírű Catalani kisasszony hintaja előfogatának egyik érdemes tagját, tekintélyes kollégájokat.

Dömsödi úr ismét felült, kezébe vette a gyeplőt és ostort; ez utóbbit érintkezésbe hozta a két hátulsó dikhenccel, és repülének, mint a tekenős béka.

Lőn azonban, hogy a napnak jobb lovai volnának, mint Dömsödi úrnak, s már ugyancsak közelgetnének Amerika felé, míg Dömsödi úr Zöldhalomtól H*-ig a fele utat hagyá vala hátra.

Itt kezdődik a fatális homoktenger, roppant messze terjedő, kietlen láthatárával. A futóhomok itt-ott roppant buckákban torlik meg, míg másutt a tenger hullámait utánozza, egyes idetévedt özvegy jegenyéket majd úgy eltemetve, hogy csak hegyök látszik ki, majd bámulatos mélységig meztelenül hagyva töveiket; hosszú kötélnyi gyökerek, mint óriási kaszáspók lábai, nyúlongnak a sivatagon át, melyen néhány félszáraz rekettyekórón kívül egyetlen fűszál sem tenyész; messze, mennyire szem láthat, kietlenül sárga minden, mit a lemenő nap tűzfénye még kopárabbá, még sivatagabbá tészen.

Itt a pacsirta megszűn énekelni, itt elmúlik a nyájak kolomphangja, a tanyás ebek ugatása nem hallik ide, itt ha a szél nem fú, néma minden.

Azonban napnyugotról hirtelen egy sötétsárga felhő kerekedik fel, s egy ideig a napot álarcozza, mely a felhő szegélyeit fényes lángszínűre festi, s haragos vörös fényt vet a sivár fövényhalmokra; később a felhő nagyobbodik és lila színt ölt magára, a nap eltűnik, a látókörön hamuszínű fellegek kezdenek feltolakodni, távolról mindig erősbödő, ritkán megszaggatott bőgés hallatszik; az ég mindig sötétebb lesz, a homok megelevenedik, a minden oldalról feltámadt szelek csoportokat ragadnak fel a magasba, s velök fakósárgára festik a levegőt; nem látni tíz lépésnyire, sőt egyáltalában nem látni, mert az embernek be kell csukni szemét, száját, ha homokot nem akar enni; a szelek ordítanak, a lovak toporzékolnak, Dömsödi úrnak szűk a világ.

Ekkor az átfeketülő látkörön nyugottól le éjszakig egy, színeiben a gyémántot meghaladó villanás hasítja át a fekete felhőkárpitot; rá egy mennyrázkódtató csattanás, melynek utóhangjai, mint omló hegyszakadás, gördülnek végig a sivatagon százszorosan verve vissza az ég sarkaitól.

Erre sötét lett minden.

A zápor elkezdett omlani, mintha szapulóval öntenék; a homok ezt fel sem véve, felkapott a forgószél hátára, megjárta a fellegeket, s mint boldog emlékű daraleves hullott vissza Dömsödi nyaka közé. Dömsödi úrnak pedig nem tetszett a zuhanyolás.

Kalapját az óperenciákra vitte a szél; két első lova elszántan visszafordult, a hátulsók egyike túltett a rúdon, míg a másik hámja kötelein próbálgatta erejét; a rúd emelkedett, a rúddal emelkedett a hintó, a hintóval Dömsödi úr, s Dömsödi úrnak emelkedtek a hajaszálai.

Ezen kritikus pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a szakadatlan villámfénynél a rohanó zápor és homokfuvat között egy fekete árnyék tűnnék fel meg-megjelenve és eltűnve, amint azt a villámoktól félbeszaggatott egyiptomi sötétségnek kedve tartá; olyatén volt, mint egy szertelenül hórihorgas emberalak, s gyors közeledése gyaníttatá, hogy nem darab fa.

Dömsödi úr szorongva kereste pisztolyait oldalzsebében, s érzé, hogy azok össze vannak ázva, s félelmetes zsibbadtság állta el minden tagjait.

Eközben mindinkább sötét lett, oly sűrű és masszív sötétség, hogy hátát vethette neki az ember; a villanások s a tőlök elkésett mély morgadalmak mindig tovább haladtak, alig múlva fel a szél és zápor egyhangú kellemetlen süvöltését; ekkor egy hang szólalt meg a sötétségben közel Dömsödi úrhoz. Tartalma körülbelül ez volt:

- Instállom alássan a dominus spectabilist, én egy szegény candidatus theologiae vagyok, ki már három nap óta nem ettem az Isten igéjén kívül egyebet, legyen könyörülő!

Bármily jámbor értelme legyen is e szavaknak, Dömsödi úrnak ezek hallatára minden vitézlősége a csizmaszárba hanyatlott, annyival inkább, minthogy a setétségtől nem hallhatta, honnét ered e különös időben és helyen tett folyamodás, nézett szerteszét, majd kinézte a szemeit, de semmi kivehető alaknak nem tudott a setétségben nyomára akadni; végre úgy tetszék neki, mintha mellette valaki köhécselne. Hirtelen arra fordult, erősen nekicélzott mindkét fegyverével a hang eredetének; lőtt, egyik pisztoly elsült, a másik nem. Amaz is csak azért sült el, hogy lobbanásával megmutassa Dömsödi úrnak, miszerint a köhögő és agyonlövendő személy egy lompos komondor volt, s a félelmetes emberalak éppen a túlsó és ellenkező oldalon foglalt helyet. A villámoktól anélkül is elvadult lovak e hátok mögött történt lövésre hirtelen elragadták a kocsit, s Dömsödi úr kiszökkenve az útra, egyedül maradt a nem látott alakkal.

Futni akart, de attól félt, hogy éppen karjaiba fog futni az alaknak, és csendesen viselte magát, olykor négykézláb mászva félre az útból és fejét vállai közé húzva, mint egy ugrani nem tudó béka.

Amint így nagy rettegések között mászik, mászik, mászik, a feje fölött ismét megszólamlik a hang.

- Vigyázzon uram, ott egy széles gödör van, bele ne essék!

- Ki lehet ez ember, ki még a gödröt is meglátja a setétben? - gondolá Dömsödi úr, s nem merte szemeit kinyitni.

- De talán valami sérülést szenvedett a spektábilis, hogy nem tud felkelni a földről? Adja kezét, majd felemelem! - szólt fölötte a hang.

Dömsödi úrnak sajátságos ötlet akadt a fejébe.

- Ugyan mit tekintetes uraz engem kegyelmed - szól nyöszörgő nevetéssel a látatlanhoz -, hisz vehette észre, hogy a bakon ültem; én csak szegény cseléd vagyok, kinek semmim sincs e rajtam valómon kívül, egy szegény kocsiscseléd.

- Éppen nem úgy van - szólt az alak. - Méltóságos báró Góliáth Jánost a bakon is meg lehet ismerni.

Dömsödi úrral elfordult a világ.

E percben egyet villant a láthatár, bágyadt kék fénnyel öntve el a vidéket, s hirtelen átvillanó fénye egy arcot láttatva a peregrinuséban, melyet csak egy percig kell látni, hogy teljes életében fogvacogva emlékezzék rá az ember.

Víztől ázott göndör haján magas, gyűrött köcsögkalap ült fekete szemöldeire mélyen lenyomva, szeme fehére körül kilátszott; arca szőrtelen volt és sovány, igen sovány és sárgazöld, mint egy halotté, színehagyott ajkai fenyegetően voltak összenyomva.

Almaiban szokott az ember ilyen arcot látni; félig emberé, félig hiénáé, mikor szívére fekszik, s felébredve lélegzetét érzi visszafúlni tüdejébe. Hozzá a magasnak tetsző száraz termet, a süvöltő síri hang s kezében görcsös husáng.

Úgy hasonlított az ember ama nyavalyatörőshöz és még valakihez, akit már látott évek előtt Dömsödi úr, de akiről nem mert gondolkozni.

- Tessék felkelni, méltóságos uram - szólt a peregrinus a holtra ijedt emberhez -, keressük fel eltévedt lovait, vagy ha jobban tetszik, majd én elmegyek értök, addig tessék itt engemet bevárni, majd én elvezetem uraságodat egy emberséges vendégszerető, tanult emberhez, kinek tanyáján magam is szoktam olykor dégálni; addig is tessék lenni türelemmel és jó reménységben.

Ezzel elindult a peregrinus, Dömsödi urat magára hagyva, ki kapva az alkalmon, futott, futott, míg csak ki nem fáradt, s végre néhány magas, szomorú kinézésű homokbuckák közé jutva, ott egyiknek tövében meghúzta magát, s hitte, hogy ha soha nem is, de most az egyszer tökéletesen el van rejtve.

Ekkor lehetett mintegy esteli kilenc óra, tehát három éjfél előtt.

Az eső szűnni kezdett, a felhők felszakadoztak, a táj világosodott.

Mintegy óranegyedig várhatott is rejtekében Dömsödi úr iszonyú rémképektől gyötörve, s amint ott összehúzódva feküdt, félelmei közbe meglepte az álom, elaludt, és álmodott rémséges dolgokat.

Azt álmodta, mintha vérrel mázolt arcok keresnék élesre köszörült késekkel, és kiabálnák nevét és szaglálnának utána. Ő pedig elrejtőzve a föld gyomrába, egy mély sírban hallgatja, amint keresik és nem találják; ekkor jön egy halavány alak, kinek szemei keresztüllátnak a föld gyomrán, s lábával azon sírra toppantva, hova ő rejtve van, azt mondja reszkető hangon:

- Itt keressétek, itt kell neki lenni!

Felébredt; amint szemeit felvetette, álmát látta valósulni: a halavány, száraz termet előtte állt.

- Itt van a hintó, nagyságos uram! - szólt az ember.

Dömsödi úr azt hitte, hogy az ördögökkel van dolga; az eszébe sem jutott, hogy a csavargót a vele volt kopó hozhatta nyomára, reszketve húzódott tőle.

- Tessék felülni, majd én hajtom a lovakat, az idő szépen kitisztult, egy óra múlva helyben leszünk, tessék felülni!

Ekkor lehetett tizedfél óra éjjel.

Dömsödi úr lankadtan, tehetetlenül hagyta magát karjánál fogva felemelni s vezetni kocsijához.

A peregrinus felemelte őt ülésébe, a kocsiajtót becsapta, s felülve a bakra, a lovak közé vagdalt, s vitte Dömsödi urat ismeretlen irányban és ismeretlen helyeken keresztül.



A félelmes tanya

Az a fa is száradjon ki,
Amely alatt meg fogsz állni.
Az a csárda gyulladjon ki,
Melyben csendesen fogsz hálni.
Páros késed kiforduljon,
Az is a szívednek álljon.
Népdal.

Átkozott légy!
Víz előtted megáradjon,
Sár utánad felfakadjon.
Lovad lába megbotojon,
Földre téged agyon nyomjon.
A kenyered kővé váljon.
Mosdó vized vérré váljon,
Kendőruhád meggyulladjon.
Az ég téged meg ne áldjon!
Népdal.

Hosszú, a végtelenig nyúló kanyargások után a sík homokpuszta felett, mely a hideg éjszakában a szél szomorú zúgásánál valóban kietlen tekintetet mutatott, végre a távolban gyertyafény látszott felcsillámlani, s messze a majori kutyák ugatása hallatszott. A csavargó szótlanul ült helyén, s olykor a lovak közé csapkodott; Dömsödi úr pedig hintaja szögletébe vonta magát, s hozzáfogott a gondolkozáshoz.

Azon egyetlen tekintet, melyet a villámlobbanásnál a csavargó arcára vetett, alpesi teherrel feküdte meg szívét.

Felhányta emléke szörnyűnél szörnyűbb lapjait; összekereste azon arcokat, melyektől valaha iszonyodott, de oly rémületest csak egyet talált, mint az elébb látott, s egy iszonyú sejtés remegteté, hogy ama két arc egy.

Megjelent előtte ama szerencsétlen város romjaiban, amint pattogó lángjai átkok hangjait kiáltozák fel az égre; gomolygó füstalakok jelentek meg előtte szikrázó tűzszemekkel; hallotta a kétségbeesettek dühös, üldöző szavát; látta indulattépte marcona arcaikat, érezte kezeik görcsös markolását, s halálveríték ült ki homlokára.

Majd a nyavalyatörős jósszavai hangzottak fülébe:

- Tizenegy órakor meg fogsz halni, meg kell halnod még ma!

Dömsödi urat tökéletesen kitörte a hideg, s ekként hagyta magát vitetni önkénytelenül rossz sorsa elé.

Eközben szüntelen közelebb jött a gyertyafény; egy csoport fekete nyárfa mögött feltűnt egy hosszú ház, s a nyárfák és a ház szomorú tekintetűek voltak.

A nyárfák csikorogva hajladoztak a szél alatt, mely magas sudaraik között rémesen suhogott el; olykor egy-egy kánya rikoltása csöndült meg, melyet az erős vihar fészkéből levetett.

Maga a ház pedig fejér volt, mint egy szemfedél. Ajtaja és kapui csukva voltak, ormóján egy halálmadár sikoltozott, s bennről nagy kutyák szokatlan üvöltése hallott.

- A kaput! - kiálta a peregrinus odaérkezve; idő múlva megnyílt az sarkaiban csikorogva, a hintó begördült a sötét, négyszög udvarra, s a kapu újra becsukódott.

A folyosó végén egy roppant magas ember állott, a jötteket kémlelve; a lovakat egy óriási termetű férfi kifogta, s több szótalan férfiak, de mind oly magasak, oly Herkules alkatúak jártak fel s alá az érkeztek körül.

A peregrinus lesegítette Dömsödi urat a hintóból, ki alig tudott maga lábán megállani.

- Vendéget hoztam, bátya! - szólt rekedt hangon a peregrinus a folyosón álló atlétához, ki dolmánya ujjával szemeit látszott törülni.

- Te jöttél, édes öcsém? - szólt a férfi, s hangján elfogódás reszketegsége tűnt fel. - Vártunk, hol késtél három-négy nap? Szegény leány! Mindig terólad beszélt. Mért nem jöttél hamarább?

- Mi történt? - kérdé a peregrinus tántorogva, s szédültében a falnak támaszkodott.

A férfi szavakat keresett, és könnyei jöttek helyettök; végre az ifjú nyakába borulva, azt magához ölelé, megcsókolta, s rebegve e szót ejté ki:

- Meghalt.

Azzal félrefordult a herkulesi ember s sírt.

Mint a tigris, mely veszett dühében prédájára rohan, ragadta meg a peregrinus Dömsödi úr karját, s míg öklével iszonyú fájdalomban homlokára csapott, nagyot kacagott, de e kacagás emésztő volt, mintha a tüzet okádó föld kacagott volna, mikor lávája alá falvakat temet, vagy a féktelen vihar, mikor a hajót a kősziklához vágja; ezzel belódította Dömsödit a szobába.

A szoba szép fehér volt; közepett egy ravatal vala kitéve, a fehér ágyon fehér halott; az a fehér halott ismerős volt Dömsödi úr előtt.

A peregrinus magukra zárta az ajtót, azután holt kedvesére borult, szárazon sírt, könnyei nem hullottak. Ajka vonaglott, nyakán megdagadtak a vérerek; szemei kiveresedtek, de könny nem jött belőlök; az ilyen fájdalom enyhülés nélküli.

Minő ellentét volt hozzá ama nyugodt, kiszenvedett szeráfarc! Mint édes jelenet egy másik jobb világból, mosolygott még a halál ónkarjai közt is, s e mosoly volt maga a megdicsőülés.

Porrá tesz-e ily remekművet is az isteni újra teremtő erő, vagy azt a napok utósójáig romlatlanul fogja megtartani? Vagy egy virág alakjában fogja azt ismét felnöveszteni, mely tiszta legyen, mint a liliom és szemérmes, mint a tavasz ibolyája...?

Az ifjúnak eszébe jutottak reményei, a mosolygó remények és a múlt idők emléke, az édes órák, a kedves kezek szorításai, az édes mosolygás a kék szemekben s a rózsaajkak csókja és szavai; eszébe jutott, mint ült mellette csendes alkonyi órákban a szende gyermek kezét kezébe téve, ...... és látta ez ajkakat halaványan lezárva, a szemeket sugártalanul; dobbanás nélkül érezte a keblet és a kezeket hidegen, fagyosan; magához ölelte a letört virágot, csókjait pazarolta rá, utósó véres könnyét sírta homlokára, hítta esengve az életbe vissza, ... a hölgy halva volt, néma és halavány.

Az ifjú kereste a vigasztalást; az nem jött.

Kereste a kétségbeesést; az eljött.

Felállt.

Odahurcolta Góliáth Jánost a ravatalhoz, s kérdezé tőle, hogy ismeri-e azt, ki ott halva fekszik?

Góliáth nem felelt semmit.

Azzal áltatta magát, hogy ez egész csak egyike gyötrő álmainak, s ragaszkodék a reményhez, hogy ennyi iszonyút nem adhat az ébrenlét.

- Ez a halott Zilányi Janka - susogá az ifjú -, hát engemet ismersz-e, Góliáth?

Góliáth jól megismerte az ifjú arcában azt, kit ő ama nagy égés napján tőrrel megdöfött, s egy elfulladt kiáltással tántorgott a falnak; az ájulás környékezé.

- Én vagyok Bálnai Körmös István! - kiálta haragja teljhangjában az ifjú, s megfogva az ember két kezét, sokáig nézett annak szeme közé, hogy Dömsödinek a vér kezdett alunni ereiben.

- Le térdre! - rikoltá őrülten az ifjú, s vaskezei alatt ropogva süllyedt térdre Góliáth a ravatal mellett.

- Te ölted meg őt, tudod-e? - szólt rémarcot vetve a térdeplőre, s szavai indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. - Tudod-e, hogy milyen szép volt ő? Olyan szép, mint amilyen az egész föld, az egész világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat, mennyországot és paradicsomot, mindezt őbenne s egyedül őbenne hittem; s mindazt te egyetlen leheleteddel semmivé tetted! Nézd, milyen nagy sivatag van itt lelkemen belől! Nézd csak, egy patak folyik rajta keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepében, az is sírhalom! Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted, és senki más! Letépted mindazt, ami nekem virult, megölted azt, ami nekem élt! De jaj neked, ... jaj neked, mert kezeim között vagy!... Ha van, akit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van, aki nevedet viseli, jaj neki! Nem, imádkozni nem hagylak, a te fekete véred legyen áldozat megbántott lelkének. Irgalom nélkül meg foglak gyilkolni. Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! - Szállj alá pokolra!!

Dübörgés hallatszott, melyet életre-halálra küzdők támasztanak.

A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele húsába csimpajkodott.

Betörték az ajtót; a nekikábult ifjút elválaszták a vérében heverő Dömsöditől.

Az atlétatermetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában tébolygó ifjút, józanító szavakat szólt hozzá:

- Térj magadhoz, öcsém! Gondold meg, micsoda következései lehettek volna ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.

Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni, s a betóduló jámbor arcú férfiak közé menekülve, követelő hangon kívánta kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.

- Hagyj békét neki! - szólt csillapítólag az említett magas férfi a peregrinushoz. - Igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már ami elmúlt, azt jóvátenni úgysem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utóléri még őtet is elébb vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra óta is meg fogja találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér!

Ezzel Dömsödi úrhoz fordult.

- Az úr pedig, bármi utálatos és nem szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet, amerre tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, ahova sok nálánál becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon belől van és pártfogásom alatt.

A falióra éppen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr elhalványult, s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait előhozatni.

Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.

- Megálljatok! - kiálta tompa, érctelen hangon a peregrinus, s a halotthoz lépett; bús, hosszúkás arca sápadt volt és mozdulatlan. Mind ránéztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva fejével búsan, némán integetett a halott felé.

- Biz úgy - ezt mondá, s a ravatal szélire ült.

- Szegény! Eszén kívül van - suttogák a körülállók.

Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák neki, hogy mind jelen vannak.

Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig felemelvén, megrázta az ég felé tompán, ünnepélyes hangon mondván:

- Esküszöm!

Feszülten várták szavait.

- Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést, jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre, hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon ember ott azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*-dik év nagypéntek napján K. városát felgyújtotta.



A vén cigány

Utánad fáradok, nincsen nyugodalmam
Keresztül a réten, völgyeken, hegyeken,
Kiáltok, hogy hol vagy...
Népdal.

Késő délben érkeztek vissza a nyomozók fáradtan, csüggedt arcaikból a sikertelen fáradság levertségét lehete kiolvasni. Semminek sem jutottak nyomába.

Kóbor pásztorok beszélék, hogy korán reggel az orgoványi puszta felől láttak egy fekete szerecsen arcú embert a Tisza partjára nyargalni, ki háta mögött valami fehéret vitt, s a parthoz érve két összekötött csónak egyikébe azt a fehér és igen beburkolt valamit belehelyezte, a másikba lovát és magát szállítva be, ott várt addig, míg szürkülni kezde az idő, amidőn egy másik lovag is érkezett a parthoz; messziről kellett vágtatva jőnie, mert amint leugrott lováról, az felfordult, szétnyújtá négy lábát és kimúlt; mire a lovag az összekötött csónakba beleugrott, nekivetkőzött, s mindketten evezőt ragadva, sietve tűntek el a Tisza kanyargásai közt.

Pista pedig többet vissza sem tért a pusztai tanyához.

Nem volt ott, mikor kedvesét a sírba letették, hogy könnyeivel áztatta volna a hantokat, melyek legelöl koporsójára hullottak; nem volt ott, mikor halálos ellenségét a sírba letették, hogy megátkozhatta volna azon hantokat, melyek legelsőbb koporsójára hullottak.

Bujdosott. Gyakran látták őt puszta, kietlen helyeken barangolni, mint ijesztő kísértetet, vad, avas erdők között, posványos lankaságokban, úttalan fenyves szirteken, fenyér- és haraszttermő avarpusztákon. Mindenütt kereste testvérét és ellenségét, és sehol sem találta; vándorolt az ország egyik szélétől a másikig; fellegbúvó csillag volt vezetője, útitársa a jeges zivatar, fekhelye kemény határdomb odvas fa árnya alatt, kenyere a vadgyümölcs, mit az erdők mélye terem, és a zivatar leráz; mindenütt járt, hova képzelete rejtekhelyet gyaníta, minden fát, minden madarat megkérde testvére felől; végre az emberekre is rászorult, azok azt kérdék viszont tőle, hogy mi köze neki oly némberhez, ki neki sem neje, sem mátkája, sőt kivel semmi bebizonyítható rokonságban sem áll? Nagyon méltán. A leány neve volt Gyékény Lilla, anyjának egyetlen leánya; az övé Bálnai Körmös Pista, apjának egyetlen fia; mivel bizonyíthatta volna be jogát a leányhoz, mivel igazolhatta volna vádlását a törvény előtt? Tűrnie kellett, s tűrni nem tudott, hanem ha a záporos fergetegnek, mely a pusztában érte, közibe átkozódhatott, mikor meg nem hunyászkodó szemmel néze a villámba, mely a tölgyet, mely alatt állt, kettéhasította, ha a fagytól meggémberedtek tagjai, ha a három napos éhség elvette szeme világát, akkor érze mondhatlan enyhülést égő lelkében; a test fájdalmai leróttak a lélekéiből.

Később a két pusztai sírok egyikének fejfáján olykor mezei virágból font koszorú termett ismeretlen kéztől odatűzve; a másikon szinte koszorú, de maszlagból és ördögtövisből. A bujdosó kezdett emlékezni szelídebb fájdalmaira is. Boldogtalan! Neki nem változott örömre és búra, bánatra és reményre az élet, neki csak szelídebb és szilajabb fájdalmak között volt válogatása...


Egykedvűen járt fel s alá szobájában gróf Szilárdy Leander.

Mióta ismét visszatért jószágaira, bús, magába vonult lőn, soha egy mosoly nem deríté fel arcát, egy fölösleges szó nem hagyta el ajkait soha.

Miatta derülhetett, borulhatott az ég, ő változatlan maradt, mint egy szirtdarab, mit sem eső, sem napfény ki nem zöldít; látszék, hogy kitéphetlen bánat férge dolgozik szívében, lassan hervasztó, mint a tüdővész, és gyógyíthatlan, mint az; oly becsületes szándék vezérlé minden lépteit, s mégis mennyi félreismertetést kellett elszenvednie! Mártírja volt az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek, s mégis mily fájó gyanú ostorát kellett lelkén elviselnie!

Akit legjobban szeretett, kinek fényes elégtételt készült adni a sors minden mostohaságaiért: ugyanaz támadta meg lelke tisztaságát a legförtelmesebb gyanúval!

Milyen magasan van a boldog szerelem ege! Milyen nagyot eshetni onnét! És oly hirtelen, oly véletlen esni, mint ő, kinél a szerelem nem percek tüneménye, nem őrült érzékroham, nem megszokott kéjvadászat volt, hanem egy új, még nem ismert élet, két lélektárs együtt élt öröme, kinek szerelme volt hite, erénye, imádsága, s kinek bánata nem volt reggeli eső, nem elmúló, nem enyhülő, de önmagát napról napra újjászülve kiújuló szívbetegség, melyre az egyetlen ír, a feledés, mivel a természet minden teremtményét megáldotta, tőle meg volt tagadva.

Magában emésztődött búját senkivel nem közölve, látszék, hogy napról napra fogy és halaványodik.

Senki sem tudta miért.

Egykedvűen járt fel s alá szobájában.

Titoknoka asztala mellett ült és írt.

A jó úr most is a régi bőrben volt, csakhogy orra kissé megnagyobbodott már, s homlokába ráncok vésték magukat.

Este volt.

A szél esőt vert az ablaktáblákhoz üvöltve kedve szerint.

Egy szolga lépett be a szobába jelentve, hogy odakünn egy utazó várakozik, ki néhány szóra bebocsáttatást kér.

- Bocsásd be! - lőn az egykedvű válasz.

Egy magas, szikár alak lépett be átázott ruhában, halavány, fagylelte arccal, sötét szemei be voltak esve.

Sokáig nézett rá Leander; úgy tetszék előtte, mintha ismerné az alakot, de nem merte ráfogni, hogy kicsoda.

Bálnai Pista volt az, a csavargó.

- Ugyé - szólt ez tört, alászállott hangon -, ugyé milyen nehéz rámismerni?

Leander nem tudott neki mit mondani, hanem kézen fogta, s egy karszékhez vezetve leülteté. A bujdosó leült fáradtan, nagyot sóhajtott és lehorgasztá fejét.

Leander szótlanul állt meg előtte.

Rónai fölkelt íróasztala mellől, tollát szájába fogta, s bámulva közelíte az ifjúhoz. Megismeré, megfogta kezét.

- Bálnai, ön az? Hozta önt az ég!

- Nem hozott, hanem űzött! - felelte ez szomorúan, illetődéstelenül a régi ismerős üdvözletére.

- Ön talán nem is ismer engem? Nem tudja, mennyiszer játszott ön térdemen, mint vidám, tölt arcú gyermek, mily kedvesen tudott kacagni akkor?

- Régen lehetett, nagyon régen.

- Gyermekéi az örömek - szólt közbe Leander -, mi vén, igen vén emberek vagyunk, nekünk csak gondjaink vannak. Légy üdvöz nálam, szomorú vendég, nyugodtan fogsz élhetni itt; örvendő arc nem fogja bántani lelkedet, ide a vigalom nem jár. Gyanítom bánatodat, de nem merem kitalálni, ne is mondd meg, én nem bántalak téged az enyimmel, te se oszd meg a tiedet velem. Tartsuk mindketten magunknak a férget.

- Nem pihenni jöttem hozzád; óh, nekem a zivataros éjben van megpihenésem! Lehajtom fejemet egy villámégette fa tövére, vagy egy dombra, egész éjen át kísértetekkel álmodom, mikor felébredek, látom, hogy sírhalmon aludtam; nappal versenyt bujdosom a szelekkel és saját lelkem gondolataival; néhány percig maradok itt még, azután ismét nekiindulok a végtelen, végtelen útnak.

- Te futsz bánatod elől, boldog vagy. Lám engem kötve tart az enyim. Alig mozdulok ki hetenkint egyszer szobámból, s mint a karthauzi, éltemben ásom meg saját síromat. Látnád azt a helyet, hol napjaim tölteni szoktam! Egy hideg szoba, körüle szomorú fűzfák ültetve; mögötte a családi sírbolt nyílik, melynek ajtaja be fog rozsdásulni, ha énutánam becsukódik; előtte egy kert tele halmokkal, a halmok előtt sírkeresztek, miket magam faragok. Nagy halottak vannak oda temetve, neveik a keresztkőkre vágva; ott nyugszanak temetve a ,,remény", a ,,boldogság", a ,,szerelem", s várják a boldog föltámadást; neked szárnyakat adott a szenvedés, nekem bilincseket.

- Adott volna neked is szárnyakat, ha ellenségedet kellene keresned; csak egy utasításért jöttem hozzád. Azt akarom megtudni: lejárt-e már a bűnvádi pör Dömsödi Góliáth Péter ellen?

- Igen, halálra ítéltetett, s az ítélet a főtörvényszékektől is helybenhagyatott.

- Úgy! - kiálta föl vad örömmel Bálnai. - Kézrekerült-e már az apagyilkos?

- Sikertelen volt minden nyomozás, nem tudni merre, s hová ment.

- Kaphatnék-e én egy ellene kibocsátott körlevelet?

- Minek?

- Mennék őt fölkeresni, míg föl nem találnám; eddig, ha kerestem őt, a törvény azt kérdezé: miért? Most előmutathatnám a halálítéletet: ezért!

- Hagyd a nyomorultat, bízd őt az egek büntető kezére! Énellenem többet vétett ő, mint teellened, de én mégsem óhajtom neki azt a nyomorú kimenetelt, mit a törvény kimonda fejére.

- Ellened többet, mint énellenem? - kérdé felemelkedve helyéből a csavargó. - Hát te még nem tudod? Óh, várj! Mondok én neked egy hírt, mely fel fogja verni bámulatos nyugalmadat, habár oly mély volna is az, mint a sír, melybe kedvesem eltemettem. Emlékszel-e még azon lyányra, ki ama magános tanyában lakott, ott a kis erdő mellett?

- Megállj! - kiálta dúlt arccal Leander -, ott fáj, ott ne bolygasd!

- Tehát azon leányt Góliáth Péter elrabolta.

Leander szótlanul, mint akit a döfés szíven talált, tántorodott hátra, s egy üveges szekrénynek dőlve, annak tábláit mind bezúzta, nem érzé, hogy az üvegdarabok kezét összemetélték.

Rónai pedig kalaptalanul, amint volt, kirontott a szobából, sárban és esőben szaladt keresztül a falun, isten tudja hová.

Bálnai arcát egyik kezébe fektette.

Feje iszonyúan fájt, majd szétszakadott.

Hevesen rántotta el a kezét arcáról egy másik kéz, Leanderé.

- Ugye! - szólt keserű szemrehányással. - Letépted őt keblemről? Kiszakítád szívemből az övét? Enyim volt és elvetted őt tőlem, elvetted, hogy egy nyomorúnak legyen bitangjává? Ezért fosztottál meg engem életem minden örömétől, hogy azt mint egy kopott pénzt el hagyd orozni? Meg tudtad sérteni lelkemet a legundokabb gyanúval, pedig az tiszta volt és becsületes! S vak voltál ott, hol ébren kellett volna lenned! Kit Isten, természet, sors nekem jegyeztek el, kit nőmmé akartam tenni, egy vérbűnösnek lett ágyasa! Óh, átkozott légy, átkozott légyen az a perc is, melyben nevedet először hallottam kimondani!

- Ne fáraszd magad, sokkal nagyobb átkokat mondtam én már saját fejemre, mint minőket te ki tudsz gondolni is - szólt Bálnai. Nem védte, nem mentegeté magát; mondhatta volna, hogy éppen azalatt, míg beteg kedvese üldöző ördögét kereste, azalatt esett meg az, mihez képest a halál minden kínszenvedései isten áldása; de hallgatott, talán jól esett neki e szemrehányásokat hallani!

Fölkelt, egy vonás nem változott el arcán, midőn tekintete Leanderével találkozék.

- Tizennégy hónap óta ma vagyok először fedél alatt - így szóla hozzá -, ha e tizennégy hónap alatt volt egy nyugodt perce életemnek, álmomban lehetett. Nincs senki, senki, aki részvéttel volna irántam; maga a törvény hideg, részvéttelen, mint azok a szobrok, melyektől Diogen kenyeret kódult; nincs nyugtom, nincs enyhülésem. Vesd fejemre a követ; te voltál az egyetlen, kiben bíznom kellett volna; te vagy, ki ellen vétettem; megátkozhatsz, tudom, még átkodban sem kívánod rám azt a kínt, melyet elhordozok, s melynél több már nem történhetik velem. A fájdalom, ez álmatlan lovag lelkembe vágja sarkantyúját, megyek! Ha képem olykor megjelen előtted, tudd, hogy akkor én sorsom átka elől futok, mint az üldözött vad, kinek egy nyugodt perce nincsen.

Nem akarlak gúnyolni, azért nem mondom, hogy élj boldogul; két dolog van, miért naponnan imádkozom; egyik az, hogy te elfelejthess, másik az, hogy ha megtalálom testvéremet és ellenségemet, amazt halva, ezt élve találjam. Ne félj, addig nem halok meg, míg számadásim be nem végzém. Már azt megértem, hogy aki egyetlen barátom volt, az megátkozott; még azt kell megérnem, hogy ellenségem csókolja lábamat, azt a lábat, mellyel eltaposom; nyugalom veled!

Ezzel megindult; amint az ajtón ki akart lépni, Rónaival találkozott, ki is visszatolta a szobába, egyik kezével egy vén újmagyart húzva maga után mentesinórnál fogva.

Leander halványan ült pamlagán, minden íze reszketett.

- Hagyjatok magamra - susogá -, igen beteg vagyok.

- Itt van ni - szólt Rónai úr a cigányt megállítva a szoba közepén, s mintha az illetők kötelesek volnának előre tudni, hogy mi lesz történendő, diadalmas arccal tekinte rájok.

Azokra nem igen ragadt a jókedv.

- No most, fiú, beszélj; beszélj el mindent, amit tudsz, amit láttál és észrevettél; jusson eszedbe, hogy grófunk a börtönből ásott ki, s míg benn valál, családodat tartotta, téged pedig becsületes emberré tett, s hogy boldogsága attól függ, mint szólasz igazat és okosat.

- Hát megkövetem, azt mondjam el, mint loptak el engemet a Bélaborába tavaly nyáron az a fekete képű tatár meg az a halavány úr, akinek szemei olyan közel állanak egymáshoz?

Egyszerre ugrott Bálnai és Szilárdy e szóra mintegy felvillanyozva a vén cigányhoz, egyszerre kérdék tőle: hol van ő?

- Jaj megkövetem, nagyságos uraimék, nem lehet azt egy szóval elmondani.

- Hagyjanak békét neki - szólt közbe Rónai -, különben holnapig sem beszéli ki magát.

- Óh, szólj, szólj! - sürgeté Leander a cigányt maga mellé ültetve, de ez szeretett fenn állani s teketóriával kezdeni a dologhoz.

Bálnai feszült, türelmes figyelemmel hallgatott; benne lángokkal forrott a vér.

- Hát hogy az elején kezdjem, megkövetem nagyságos uraimékat, én tavaly nyáron, meg azelőtt is teljes életemben ott laktam Bélaborában; ott voltam kovács, meg levélhordozó, aztán meg muzsikus; az én apám is ott halt meg, szegény; ott tanultam meg én is a koplalást... Hát éppen aznap, mikor a feleségem meghalt, jó asszony volt szegény, csakhogy igen ivott, pedig senki úgy a rostát kivetni nem tudta három faluban, mint ő; no az egy Gyurcsóné, aki Lápfalván lakott, az is tőle tanulta...

- Ne beszélj a feleségedről!

- Mondok hát, éppen ott üldögélek mellette, ki volt nyújtóztatva az asztalon, aztán nézdegélem, hogy mit lehetne eladnom, hogy egy koporsót csináltathassak neki - szegény megérdemlette! - amint hirtelen betoppanik hozzám egy sima képű úr, nagyon hirtelen szőke; piciny szája volt, és szemei közelebb állottak egymáshoz, mint más isten emberének; azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e vagy száz forintot keresni holnap ilyenkorig? Rámeresztettem mind a harminckét fogamat; sohasem hallottam ennyi pénznek hírét. Azt gondoltam, hogy csak tréfálkodik. Hanem erősen állította, hogy csak menjek vele, s azzal is egy olyan marék pénzt nyomott az asztalomra, amekkorát még rézből sem láttam egy rakáson. ,,Hozz kulcsokat és kovácseszközöket!" - szólt. Én az egész alkotmányomat nyakamba öltöttem s mentem utána. Mentünk egész a Tisza-partig gyalog a pocsogóban, ahol egy csónak várt ránk, melyben egy fekete szőrzet ült; elsőbb azt gondoltam, hogy maga a nagyságos ördög úr, s vissza akartam szaladni; de mikor láttam, hogy úgy szót fogad annak a fehér képű úrnak, meg hogy szarva nincsen: nekibátorodtam, s beültem a csónakba. Itt bekötötték a szemeimet azért, hogy ne lássak, s mentünk egy darabon a part mellett csáklyázva, azután belevágtattunk a Tiszába, s átmentünk a fehér mocsárba, ahol ugyan nem igen jár emberi teremtés; ezt onnan tudtam, mert hallottam a nádat suhogni kétfelől mellettünk; itt aztán kacskaringósan, hol tűled, hol hozzád eveztünk a sűrű nád között, míg úgy reggel felé, mert este volt, hogy elindultunk, valahol megálltunk. Egy kis dombos hely volt; köröskörül sűrű nádat lehetett csak látni, egyebet semmit, hanem az a sziget ugyan fel volt virágozva, alig lehetett hova lépni, oly ékes volt minden. Itt levették szemeimről a kendőt, s egy kis házikóba vezettek; azt gondoltam a mennyországba megyünk vagy Törökországba, olyan cifra, aranyos, gyémántos volt minden abban a házban; hanem egy nagy mennykő kutya majd kiharapta a lábam kásáját; oldalba is rúgtam úgy, hogy két óra hosszat vonított; hát amint keresztülmentünk három-négy szobán, mind olyan fényesek voltak, mintha csak tündérek laknának bennök, jutottunk egy kamarába, amelyiknek vasajtaja volt, s az a vasajtó be volt zárva. Ezt ki kellett nyitnom; kinyitottam. Ha más volna, tudom még most is ott forgatná benne a kulcsot, mégsem menne be rajta. De én kinyitottam. Hát majd elveszett a szemem fénye: mennyi ezüst, meg arany volt ott összerakva! Uram isten! gondoltam magamban, mennyi kenyeret lehetne ennek az árán venni! Hanem volt ott aztán egy láda vasból, amelynek senki sem találta a nyitját, én persze mindjárt ráakadtam. Hoztak elő száz cifra kulcsot, egy sem nyitotta, hanem én egy görbe szeggel felnyitottam. No, ott volt ám a pénz, tyhjúj!

- Megállj! Nőt nem láttál a háznál, asszonyt vagy leányt?

- De bizony egy kormos, magamfajta fehércselédet; hanem egy kötélre igen sok finom asszonyi fehér ruhák voltak kiteregetve, onnan gondolnám, hogy annak a jó úrnak felesége is van. Ott mindjárt kifizette a száz forintomat, s bekötött szemmel újra visszaladikáztatott, de rám parancsolt, hogy senkinek ne merjek arról szólni, amit ott láttam. Nem is szóltam én soha senkinek, csak a plebánus úrnak, meg a mesternek, meg a Jancsó komának, no meg aztán a szekértárius úrnak, meg nagyságos uraiméknak.

- Vissza tudnál-e oda menni?

- Így nem találnék oda, hanem ha onnét fújna a szél, ahonnét akkor fútt, s a szememet bekötnék, akkor odatalálnék.

- Ez megbecsülhetlen kincs - szólt Leander Bálnai kezét megrázva; ez pedig azonnal felkerekedett, s - az ingoványban - úgymond -, találkozunk. - Többet nem szólt, hanem vette vándorbotját, s éjnek idején eltávozott.



A fukar végpercei

Meghalok, meghalok... A temetőn
Nyugodni akarok.
Népdal.

Csináltatsz-e nekem
Diófa koporsót? - -
Eltemetsz-e engem temető szélébe?
Népdal.

Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.

És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.

A kór öreget rázza a hideg, fogai vacognak, s az ágya fejénél virrasztó halál lehelete hideg verítékben gyűlik meg homlokán, és senki, senki sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utósó imádságot mondana el a haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy kutyája sincs, mely halálát megordítsa.

Ilyen rideg a fukar kimúlása.

Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt, s az halálos ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal zavarta fel koronkint:

- Vén zsugori! Alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged; kívánom, hogy ne legyen csendes kimúlásod.

És e kísértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat kiáltani be a haldokló ablakán.

Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.

Éjfél nem messze már; a lélegzet rövidül, a szemek egy résztvevő arcot keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fenyő koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy pénzeit nem viheti magával.

A teremtő ige azt mondta: ,,Ember, bírjad a földet!" Az enyészet ezt mondja: ,,Föld, bírjad az embert!" És az ember szegényen megy ki a világból, mint bele jött, és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni többé.

Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy megholt és rémlék előtte, mintha a meghaltak álmodnának, és álmodott iszonyúakat. Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani; piszkosan, kopottan jártak kézről kézre azok, hosszú utakat vándoroltak idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apóst.

És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak, mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között fennakadnak.

Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a sápadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arcán, őt, az aranyat, körül akarná faragni!

Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal sohasem gyötré szeretett pénzeit.

- Segítség! Halál! - ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.

Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.

- Szegény pénzeim! - nyögé hagymázos ábrándjai közt. - Mi lesz belőletek, ha én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat kopott ruhában, piszkos ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog benneteket őrzeni, mint szemfényét? Senki, senki. Ki fog rólatok gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. - S újólag néhány percnyi merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a halálórát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.

Végre felmereszté száraz szemeit, karjait kinyújtá, s egy erőszakos szökéssel felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant, csontjai zörögtek, mint egy diószsák; odavoncolta magát pénzeihez, rájok borult, összecsókolta, könnyeivel áztatta azokat, s érzékenyen zokogott. Mikor sárga barázdás arcát felemelte, azon a legigazibb fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve, s egyet megragadva erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy el fogják temetni, azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét kimozdíthassa.

- Milyen nehéz! - susogá azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire, mellyel egy haldokló apa tekinti szépreményű gyermekeit, kiket idejekorán el kell hagynia.

Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.

Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék, s rajta egy kéz nyúlna be, mely szüntelen növekedik, míg kísértetes hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt félrehúzza, s ismét visszavonul az ablakon.

Az egy horogcsáklya volt.

- Héh! gyilkosok! rablók! - rikácsolá a haldokló, fegyverei után nyúladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze.

- Rabló! - hörgé, s háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.

Az ajtó megnyílt, s a kimúló előtt Körmös István állott, testvére fia.

- Mit? Mit akarsz te? Miért jöttél? Én nem hítalak. Miért jössz? Nekem már nincsenek pénzeim, elástam őket.

- Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.

- És eszerint nincs is szükséged pénzeimre?

- Nincs.

- Ezt szeretem hallani, te derék fiú vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok, nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom, hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva pénzeim, mit tennél?

- Mélyebben ásnám el azokat.

- Jer! Jer, ölelj meg! Te derék, jólelkű fiú vagy! - Az öreg hosszú, száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifjú vállaira. - Hát mondd el, miért jöttél? Hallottad ugye, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem igaz. Semmi bajom nincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált, hogy pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz forintot, amit tőlem... No de hiszen az már elmúlt; majd úgyis visszaadod azt nekem egyszer - tudom - kamatostul... A kamatok kamatjait azokat odaengedem... Pedig ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.

- Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél le, majd kimelegszel. Ki gondolta ilyen pőrén fölkelni ágyadból? Olyan hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad!

- Nem, nem - hebegé az öreg -, nekem semmi bajom sincs szeretek itt üldögélni, itt hüsselni (fogai vacogtak), olyan melegem van...

- Mint egy halottnak - suttogá magában az ifjú, s az öreget ellenkezése dacára is fel akarta emelni ládájáról.

- De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyúlni pénzeimhez, esküdjél meg, akkor lefekszem.

- Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, amit szeretnék, semmi sincs, amitől félnék, hacsak a kétségbeesésre vagy a bosszúra nem esküszöm.

- Jól van, jól van; akinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok alunni többet. Jer, nyisd fel a ládát, de ígérd meg!

- Tehát még nem ástad el?

- Vigyázz! Megesküdtél, nem szabad elvinned! - rikácsolá gyermekes félelemmel a haldokló száraz ujjait meg-meggörbítve, s vadul tekintve fel, mint egy fészkét még haldokolva is védő vadmadár.

- Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? Majd én eltemetem őtet.

- Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! De mégis ne tégy úgy, hanem rakd át ide a koporsóba, a párnát fejtsd fel, oda a gyaluforgács közé töltögesd be! Velem akarom őket vinni, velem aludjanak a sírban. - Az öreg lankadtan voncolta magát az ifjú lábaihoz, s reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte volna bűneit lekönyörgendő.

- Legyen! - szólt öccse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket egyenkint átürítette.

A haldokló szemei lázas örömben kísérték kezeit, míg a párnát újólag összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga, kiaszott arcán a természetkívüli öröm mosolygása.

- No most fektess rá! - szólt, s arcát a halál szeplői verték ki.

István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.

Gáspár boldog elégülettel helyhezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor hosszú utak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát kipihenő.

- Már most szegezd rám a koporsófedelet.

- Hova gondolsz, öreg, meg akarsz fulladni alatta?

- Mindegy, egy óra elébb vagy utóbb! Szegezd le!

- Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni!

- Szegezd le! - rikácsolá a halál fia kétségbeesetten.

- De hátha még meggyógyulsz?

Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arcát szederjes foltok ülték el, álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát, s száraz karját fölemelve hörgé:

- Átok reád, mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le! Meg akarsz rabolni!

István rátette a koporsófedélt, s két hosszú szeget ütött bele.

- Boldog vagyok! - sóhajta az elevenen lezárt, s lelkét koporsójába lehelte.

Az ifjú egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt, hosszú fehér keresztre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet szívében viselt. Azután előkereste a megholt derekalja alól annak kulcsait, s egy faliszekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újólag bezárva, a szobát sietve elhagyá.

Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai István házassági szerződését, végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem Gyékény Márton leánya.

A bezúzott ablakon hiúz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a jó szomszéd, Gyékény Márton.

Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.



A kegyes férfiú

Ne bántsd azokat
A mohosult sírhalmokat.
Népdal.

A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.

Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kíséret nélkül vitték ki a temetőbe.

Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol, sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.

Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a bosszút? S az üldözés ellen biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat? Gyékény Márton későn estve ellenségét látogatni megy vállán kapával.

Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi 40 napok egyike lehete ehhez hasonlatos.

A jó ebet nem vetik ki ilyenkor, s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy - vállán kapával.

Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.

Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgathatja, mint zúg és tombol a kéményekben a zivatar, s Gyékény Márton ellenségét látogatni megy - vállán kapával.

A temetőhöz ér; vadul széjjeltekint, körül emberhangtalan éj, csak a zivatar üvölt, és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kísértő alakot öltenek, a sírok felett lidérc bolyong, meztelen koponyák vigyorognak itt-ott kékes foszforfénnyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó lelkek járnak.

Végre egy letapodt sírhoz ér az éj madara, s ott megállapodik. A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát megtalálni.

A sír még csak föl sincs hantolva.

A kegyes férfiú belevágja a sírba kapáját.

Ez ellenségének sírja, a fukaré.

Feldúlja a halmot.

Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?

Nem, nem! A fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiú szomszédja ablakán, s most zivataros éjnek idején eljött a halottat megrabolni.

Sietve dúlta fel a sírt.

Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a sötétségnél, de ő lát rémes, fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyúlnak felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek cirógatnák végig arcát, s feléje hajló arcok susognának fülébe üdvetlen szavakat; de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat fellázadt lelke számára - és tovább ás.

Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg agyán, rémes, hajborzasztó, mitől a lélek rázkódik meg belsejében.

- Ha még élni találna!!

De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor, és tovább ás.

A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiú vesűt vőn elő és kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.

E percben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.

Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; tompán ugatva közelge az eb, s jól ki lehete venni, amint a sírok között ugrálva dühösen keresett valakit.

Azután egy emberi hang hallatszott, a sírásó szava, amint kutyáját hítta, s később, hogy az nem szűnt meg ugatni:

- Ki van ott? - kiálta.

Márton ijedten oltotta el lámpáját.

- Ki az? - kiálta újra a hang.

A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek hallatszottak kísérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott, mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiú, s tagjai megzsibbadtak a félelemtől.

A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett, s egy, az árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.

A temetőőr is elhaladt a sír mellett anélkül, hogy a sötétben annak szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép, bizonyosan bele fogott volna esni.

Márton szabadabban kezde lélegzeni, ahogy a távozó lépteket hallá, s vizsga fejét vigyázva felütné a sírból, félénken utána nézett a sírkerülőnek.

Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott lomha repüléssel odább szállani.

- Ejnye no, bomlott kutyája! Hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom, tolvajt érez? Coki haza! - dörmöge a sírásó, s valami nyomatékos okkal oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig folyvást cammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető üvöltése a bezárt ebnek.

Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.

Ismét meggyújtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé, s elkezdé annak födelét felfeszíteni.

A födél engedett, a szegek kijöttek, s a koporsó feltárult. Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán. Ellensége, az eltemetett kinyílt szemekkel, kinyílt ajkakkal feküvék ott; mintha a jégszemekkel őreá tekintene, mintha e színehagyott ajkak hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja szétkuszálva.

Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiú, hogy az ember él, oly valami túlvilági, kísértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.

Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt, mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva, s iparkodék annak szemeit lecsukni.

Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan felnyílék s reá bámult.

Azt mondják, hogy amely halottnak a szeme kinyílik, az még valakit vár maga után.

Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából, arccal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alula a pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat ismét visszafekteté, homokot szórt arcára, s a koporsófedelet újra leszegezé.

- Holtod után is bosszúmat állom rajtad! - susogja magában, azzal lámpáját kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra...

Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.

Midőn a koporsófödélt leszegezte, hosszú kaputja szárnyát odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.


Amint ez megtörtént, sietve mászott le egy fekete alak amaz ákászfáról, melyre a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, afelett megállt, éles hangon kiáltván:

- Sírásó, ide! Egy sírban két halott van!!

Ez volt Bálnai Körmös István.

Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiút.



A boldog ember

Magamban nevetem az egész világot.
Népdal.

Hol? Merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott egy boldog ember - egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég minden csapásait érdemelte volna.

Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.

S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem is volt volna Isten az égben!

Ki áldotta meg őt?

Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas üveg szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak. Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelíd méhek döngik körül, s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeverékét, ezer virágból szedettet ver be a szobába.

Benn egy zöld kalitban énekes hím fürj pitypalattyol, kívülről társai felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a ,,cicada sonora" ver ismeretlen lélekhangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érchenger, mik úgy hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló tó vízébe.

Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.

Egy márványasztalon pompás kék és fehér porcelán vedrekben ritka és alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek, hosszan kilógó ezüsthím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között, miknek csodásan édes illatja a lelket bírná elaltani; a vedrek aranyzott emaillos ékvényekkel vannak felcifrázva.

Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!

Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy forró leheletétől részeg levegőben, ott nyugszik habkönnyű selyempárnákon egy ifjú nő; szép, mint a költészet első szerelemálma, tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arca alig pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljes színűbbek nyíló ajkai, a nedves, piros, élvígérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden átkéklenek az erek, szemöldökei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű karja feje fölé van emelve, fél feléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a szőnyegen át belopózó világ. Fejér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át. A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom, simuló patyolat minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénuszi termet kecseit.

Alszik. Virágillatot szí be, balsamot lehel vissza pihegéseiben.

Mellette kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg pirossá fényesítve, aranygombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér vánkosokon, hószín pólában egy szép kisgyermek fekszik; nem igen piros, talán beteg? - noha pólája és vánkosai repkednek a piros szalagoktól.

De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik, s végre kényeskedő beszédes sírással szól bele a csendbe.

Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki szimpátia köti össze, mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden bajait, kívánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet vagy orvosságot, csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából felkölti őt, ha gyermeke ébred.

És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.

A szegletben az ágymennyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van rejtve. Cédrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá teszi. Tagjain meleg pír ömlik el, lehelete forró, keble hulláma száll és emelkedik.

A kisgyermek folyvást sír és nyüzsög.

Ekkor az ágyszőnyegek széjjelválnak, s rajtok egy arc tekint be, egy halavány férfi arca, egymáshoz közel szorult szemekkel és piciny ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. - - Ez a boldog ember.

Íme mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.

Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt, s sírása kacagásra válik, apró kis kezeit örömrepesve nyújtja felé; ő felveszi a gyermeket, ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az órazenét hallatja vele, s midőn a kisgyermek figyelve felüti piciny ujját, s eszmélve szól egyes szótagokat: a! ...apa! s hozzá piciny ajkait oly módosan illesztgeti, az apa szíve megtelik az örömérzetek legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk ,,bűnt", ,,átkot" kiáltana is fejére. Megcsókolja a kisgyermeket, megcsókolja számtalanszor; a gyermek kacagva néz fel reá, azután mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebbeket pillant, végre lezárja azokat s elalszik.

Az apa visszateszi őt bölcsőjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza fölötte, melléje térdel s imádkozik.

Boldog ember, még imádkozni is tud!

Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.

A hölgy arca hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, amint a férfi álom gőzkörébe lép.

Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy konvulzív sikoltással felriad, s nagy fekete szemeivel merően, hidegen néz a férfira.

A nő tébolyodott.

E hideg, zavart tekintet, e szótalanul nyílt száj, az elmezavar misztikus jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában idegen, az eszméknek nincsen királya.

- Rosszat álmodtál, édesem? Úgy felijedtél - szól hízelgő simulással a férj, s a nő fehér kezét arcához nyomja.

- Rosszat - felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: ,,A kígyó a gerlével párosult".

A férfi érzi az iszonyú szorítást, mellyel a hölgy fejér ujjai őrült erőben sajtolják össze kezét.

- Ha a kígyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve? Kígyógerle vagy gerlekígyó? Szárnyas kígyó lesz-e az vagy fullánkos galamb?

A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.

Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához annak szőkefürtös fejét:

- Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme van, melyben a kígyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú háznak!

Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy rántással kettészakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a selyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyújtva:

- Vén bűnös, nesze, imádkozzál! - azután félrefordult, ágya szőnyegei közé temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könnyei öltönye patyolatára gördültek.

A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arcát.

A sírás megszűnt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.

- Félsz tőlem? Nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; ez én vagyok. Félj tőlem! Szám éget és kezeim fojtanak.

A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi kezébe, azt híve, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült szívében lakó sárkányt, odafekteti azt a nő mellé.

Kimagyarázhatlan ellenszenv.

Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír, s magát pólája kötelékeiből erőködik kibontani.

A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűvpillantásai előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott keblébe vonja arcát, fekete hajzata kígyókká göndörül, két fekete szeme szilajon villog elő leráncolt szemöldei alól. Fél hozzányúlni a gyermekhez.

A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.

Felemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyonszorítja gyermekét.

A gyermek éhes, és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől irtózik, az élet első forrását.

Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek perc múlva eltaszítja magától a keblet, s félrefordulva, undorodva hányja ki az anyatejet.

*

Ez a nő Lilla.

A férj, a boldog ember Góliáth Péter.

A kisgyermek kettőjük gyermeke.

Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt, már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja vinni.

Meg is tette.

A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé, hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.

Úgy történt.

Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de az csak forralá, nem hűté szenvedélyét.

Nem láta módot őt elnyerhetni.

Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolnia kellett és kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó indulatinak.

Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mindezen lehetne segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.

Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigetben házat építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni, kibe szerelmes, s kit valahonnét rabolni vagy megvenni készül.

Az alkalom csábító volt; ő éppen így akart tenni. Minden körülmény mintha éppen számára lett volna teremtve.

A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s néhány hét múlva eltűnve a világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr kéj és kényelem közt, senkitől nem környezve élte volna le vénsége napjait anélkül, hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?

Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra sem pénz, sem ígéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős bosszú.

Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett, Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem bosszúját, s midőn az apa terveit a fiúnak felfedezé, kihűtötte azt.

Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nemcsak fia akaratja, de fia keze ölje meg őt; s ugyanaznap rabolta el Lillát a báró, midőn egy férfi kíséretében a városba kocsizott.

A fekete odavezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, amennyit el nem pazarolhatott, de amire leginkább vágyott, azt örökre veszve találta. A leány megtébolyodott.

Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni fog hozzá; hízelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni szívét.

Mind e számításain veres keresztet húzott át a sors. A leány megtébolyodott.

E hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos szenvedély, hasonlítások a kettő között, kétségbeesés a szabadulás lehetlensége miatt úgy megrázák lelkületét, hogy amint Góliáth égő indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.

A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.

Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi gyilkosára halálítélet hozatott, s személyes leírása ezer példányban kereng minden város utcaszegletére felragasztva.

S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.

Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne, hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.

De nem úgy történt.

Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott anyjától; nem szerették egymást.

Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.



A mocsárok viránya

Megátkozlak, elhervadsz.
Népdal.

Megvagyok én búval rakva,
Mint a borízű almafa;
Kettő-három terem rajta,
Mégis terítve az alja.
Népdal.

Szép vagy te, óh termőfölde a töltött káposztának - Magyarország!

Vannak teneked égig nyúló hegyeid, miken teremnek a hosszú derekú fenyőfák és szinte hosszú derekú tót legények. Vannak ismét homok hegyláncaid, miken semmik sem teremnek, és tömérdek más hegyeid, miken tokaji borok teremnek. Vannak végtelen láthatárú pusztáid, de tele gulyákkal és ménesekkel; határtalan rónáid, hol egy szál fa is erdő, de hol özöne van kenyérnek és kalácsnak; erdeidben makk, tavaidban fogas, mocsáraidban nád terem! Óh, te szép vagy, s nem is halt még meg senki határaidon belől éhen, bárha lett légyen regényíró!

Szeretlek is én téged, mint a szilvás derelyét; de ezzel nem mondom, mintha szeretnélek megenni, óh, hazám!Szívem elég tág számodra, de keblem azon része, mely visel gyomor nevet, nem olyan nagyravágyó. Óh, hiszen téged tizenhárommillió gyomor sem bír elemészteni, sem tizenhárommillió fejnek tizenhárommillió véleménye!

Aztán még igazgatni akarnak rajtad!

Az nem jut senkinek eszébe, hogy mi jó volna, ha a háta közepén szemei volnának, hanem az igen, hogy utaid sárosak, hogy mocsáraid töméntelenek; pedig, én istenem, ha mocsárok nem volnának, hát a szegény gólyák hol élnének? Ha mocsárok nem volnának, hát nád hol teremne? Ha nád nem teremne, hát a szegény ember mivel nádazná a házát?

*

Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Bélabora.

Álljunk csak ide a közepébe. Óh, nem kell azért a sárba lépni. Egy kellemes zöld dombra fogunk állani, honnét az egésznek széle-hossza belátható.

Maga e domb süpped ugyan egy kissé, a soha le nem kaszált fű úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk, óriási bükk- és egerfák rengetege díszlett, a gyantanemű tőzeg- és kőszén rétegek alatt most is találtatnak kővé vált, öllel át nem érhető töveik; messzebb szürke gránittömegek szegik be a láthatárt, hosszú, veres és kék erekkel átjárva, tetejekön fekete bazalt oszlopok vonulnak végig, homlokuk zöld mohával benőve, menetelesebb oldalaik szőlőkkel vannak beültetve, miknek világos színe regényesen virul ki a sötétzöld iharfák erdeiből.

Nyugotról a kanyargó Tiszában vész el a láthatár, mely csendes és sima, mint tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét képtelen nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a benne hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb víz, melynek lapján a vízi nimfák fényes, kövér levelei lebegnek, sárga, húsos virágaik s korsó alakú dinnyéik saját ismeretlen kellemes szagot terjesztve magok körül.

A mély vízfenék világoszöld, a hosszú hínár között a tórongy és elecke narancsvirágaik nyílnak örülve a fenékre ható napvilágnak; köztük aranyszemű kék, zöld vízi bogarak ezrei futkároznak, csodás veres bajuszú gadócák, tarja vízi borjúk, hasas piócák s veres szemű és kék taréjú vízi kígyók seregei űzik és kerülik egymást.

Zöldes fűgyökerekből összeállt dsindsákon csoda nagyságú fűzöld békák hajókáznak be-berántva fejöket egy-egy vízi kígyó szerelmes kacsintásai elől.

A kákásban úszómadarak falkái lubickolnak.

Az egészen sajátszerű titokteljes susogás uralkodik, mit a nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolásai, a bujár jajgatása s a szúnyogok döngései együtt és összevéve oly jeles harmóniát kerekítenek, minőnek előhozása csak emberi és állati hangoktól telhetik ki.

Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel többször ismételtetve, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése között; ezt a bölömbika adja, egy kicsiny, jelentéstelen madárka. Az emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.

Ezen vízi birodalom széléből több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos nyelv, söppedékes bürüje hajlik a ritkán látogató vadászok és csíkászók léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti füzények, szivárványozott sásliliomok virulnak összefonódva a különnemű folyókák hálóival. A tiszta vízben egy-egy özvegy gím vagy fekete szárnyú gólya mulatja magát a mocsárlakók evickélő seregeivel; itt-ott a vízi patkányok gyémánt szemei csillámlanak a fű között.

*

A nap lemenőben van; narancs világú tányérja félig a Tiszába süllyedt; képe tűzoszlopként vonul végig a folyam habtükrén, túlsó oldalról pedig a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával a hegyek mögül, s egyetlen csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett gyémánt - a hajnalcsillag.

A mocsár bürüjén egy rejtélyes alak törtet befelé, magas emberalak, arca feketére mázolva, fején báránybőrsüveg, lábain gólyalábak, mikkel roppant lépéseket tesz a posványos ingoványban; léptei elől seregestül ugrálnak vízbe a békák, hátán nagy vidrabőr tarisznya fityeg.

Amint ekként megy s halad befelé, sem jobbra, sem balra nem tekint, hirtelen és véletlenül egyik falábtójával egy feneketlen kátyúba lép, súlyegyent veszt, hanyatt zuhan, s a mocsár összecsap feje fölött.

Sokára és nagy erőködéssel küzdte fel magát a gólyalábas, igyekezve talpainak álláspontot adni, s szemeit és száját törülgeté sáros kezeivel, mitől azok még sárosabbak lőnek; végre nagy tüsszögések között leoldja falábait, azokat egy sásbokorba elrejti, melléjök egy kitűnő nádszálat szúr, s nekigyürkőzve beleveti magát a vizekbe s azok lakosai közé, s ekként a mélyebb vizeket megúszva, a csekélyebbeket gázolva, képzelhetlen gyorsasággal halad befelé.

Olykor nagy kecskebékák úsznak vele szemközt, s mikor találkoznak vele, feje fölött átugranak; majd egy sereg vadrécét ver föl fészkeiről, mik hápogva repdesnek feje körül; lábszárain hasas nadályok szíják tele magukat, de az ember úgy látszik, hogy nem sokat törődik velök.

Többször kell bűzhödt békanyállal fedett posványokban nyakig úsznia, hol az úszónak lélegzetet nem szabad venni, különben a halált leheli be; az éles mosó sás hosszú sebeket karcol arcán, kezein; szája körül utálatos, nyálkás pondrók vonaglanak el; a férfi arca nem változik mindaddig, míg egy bosszús vízi kígyó erősen rátekerőzve bal lábszárára, combját igen érzékenyen megcsípte, mire rögtön víz alá bukott a férfi, rövid idő múlva újra felszínre jutván az összemorzsolt fejű kígyóval kezében, mely öt láb hosszú volt és sárga pettyes taréjú; farka most is verdeste a vizet.

A férfi lábából erősen folyott a vér, mire ő egy zsombókhoz vergődve, a kígyót késével felhasította, máját kivette, s azt bőrével sebje körül csavargatá; így gyógyítják e kígyó fájó marását saját testrészével.

Azután ismét folytatja felvett irányú útját, s az alkony fényénél csak egy gömbölyű fej látszik úszni a lankaság vizeiben, mindinkább bellebb-bellebb haladó.

*

Ez ős vízpusztaság belsejében, a világtól messze elrejtve, elszakasztva; van egy kis magános sziget; környékét minden oldalról roppant nádrengeteg körzi, s ója az egészségtelen mocsári levegőtől.

Keskeny, csavargó vízutca van a nádban kivágva, melyen át a sziget csónakkal hozzájárulható a Tisza felől.

A sziget partjain sűrű fehér fűzfabokrok tenyésznek, szorosan egymás mellé férkőzve; töveiknek fele a vízben úszik. Bellebb emelkedik a sziget tére, vége felé egy magas dombocskát képezve.

Az egész szigetet buja, másfél öles tengeri fedi; roppant nagyságú úritökök és sárgadinnyék hevernek közötte; néhol a vadrizs kalászai s a magas csenkesz legörbült fürtei fehérlenek áttörve a vadsáfrány aranyszín virágaitól.

A domb körül terheik alatt hajladozó gyümölcsfák tenyésznek, sötétzöld fügefák, sőt érésben levő narancscsemeték is a szabad ég alatt; hosszú sorban rendezett embermagas ribez-bokrokon érett, hosszú fürtök piroslanak, töveikben az ízletes szamóca s kövér ananászok illatja terjedez; köröskörül, amerre szem lát, a hajnalka és ipomea nyílnak ezerféle színben egymásba fonódva, s a legmagasabb fák tetejéig folyva fel; a gyöngyvirág és kankalinok másodszor nyílnak, a viruló tavasz a gyümölcsgazdag ősszel egyesülve laknak itt, és a kert nincsen bekerítve, oly biztos őrfal a mocsárok nádfala. Kinek is jutna eszébe ide lopni jönni?

A halom tetejét egy kisded ház foglalja el minden oldalról magas kőfallal kerítve, melynek egyetlen kapuja sűrűn van ékesítve vasszegekkel. Ablakai mind a sziget belsejére nyílnak, rajtok kidűlő vaskosarak.

A ház és sziget egy nemes úré, kiről nem tudunk egyebet, mint hogy fiatal ember, s hogy egy évvel ezelőtt került ide fiatal nejével és szolgálójával, s egy néma fekete szolgájával, mely utóbbin kívül, ki a szükségeseket bevásárlani a szomszéd faluba kijárt, soha senki sem hagyta el a szigetet.

A ház folyosóját márványoszlopok tartják, folyosóján nagy edényekben óriás kaktuszok és favastagságú oleanderek közt illatos vaniliák, tarka áloék s több meleg éghajlati gazdag növények díszlenek; e darabka földfolt Indiákról látszik ide hullottnak lenni, csak a muszkitók és a boák hibáznak belőle.

A fűvel benőtt udvaron fehér nyulak futkároznak, zöld sodronykalitokban gerlék turbékolnak, az udvar közepén pedig régi nagy diófa alatt egy kövér, izmos, örvös eb fekszik, akkora mint egy borjú.

Az idő éj, a hold teljes fényében világít; a bölömbika üvöItésén kívül csendes minden.

Egyszerre azonban sajátszerű zörgés hallatszik a nádban, mintha az emberi léptek alatt recsegne.

A szelindek felemeli fejét, s szétszaglálva a levegőben, tompa, fenyegető morgást hallat, mindig erősbödőt s végre hosszas, kísértetes vonításon végződőt; majd dühös ugatással rohant a kapunak, annak alját körmeivel és fogaival szaggatva.

Már ekkor a gólyaláb a kapu előtt állott; hólyaggal bekötött iszákját kibontotta, abból egy terjedelmes vidravasat vett elő, azt kifeszítette, peckére darab szalonnát tűzött, s az egész játékszert bedugta a kapu alatt, egyik végét kívülről kőre kötve.

Perc múlva megszűnt ugatni az eb, a vidravas orrán összecsapódott, s így ugató műszereit megnémította, a kötél végére kötött kő pedig fogva tartá a cerberust.

Ekkor a gólyaláb néhány szeget kiütött a kapu tetejéről, gyakorlott ügyességgel húzta fel magát kezein, s egy percig a kapu tetején himbálózva, átvetette magát az udvarba.

A kutya szűkölt dühében s fájdalmában, de a vas erősen fogva tartá az oroszlán erejű állatot.

A laknak két szárnya volt, s a két szárny végén egy-egy ajtó, egyik a nő, másik a nemes úr szobájába vezetők. A gólyaláb kötelet vett elő, s a nemes úr ajtaját bekötözte. Azzal a nő szobái felé ment, táskáját és nehezebb öltönyét levetette, vésűt, kalapácsot vőn elő, s azokkal a falat mintegy négyszeg lábnyira levakolta.

A ház terméskövekből volt építve, de a gólyaláb néhány perc alatt vésett rajta legkisebb zörejjel egy nyílást, alig akkorát, mint egy zsáknak szája, ekkor levette süvegét, ezzel és ködmenével felöltöztette kőrisbotját, s azt a nyíláson szép csendesen bedugta. A legnagyobb csend uralkodott a vidéken.

Egy nőcseléd, ki e kilikasztott szobában szokott aludni, jelenleg fontos okoknál fogva sokáig ébren vala, s jól hallotta, mint ugatott a Bodri erősen, s mint hallgatott el egyszerre.

Később úgy rémlék előtte, mintha az ablak alatt valami kopogna és kaparna nagy elővigyázatos csendességgel. Hirtelen valamennyi tolvajos mese, miket házkiásásokról hallott beszélni, keresztülvillant fején, s szíve hatalmasan kezdett dobogni.

Juci tőről szakadt magyar lyány volt; ahelyett tehát, hogy mint illik, teljes tehetsége szerint elsikoltotta volna magát, midőn már a kőpor ágya mellett kezde hullani, ő szép lassan lábhegyen leszállott ágyáról, a szegletből egy fejszét markolt elő, és lélegzetet visszafojtva várta egy hathatós ,,hozott istennel" a furfangos vendéget.

Ekkor a kész lyukon egy báránysüveg, utána egy bőrködmön nyomult be.

Juci nagyot sivítva felemelte fejszéjét, egyet vágott az ablakhoz, s a báránysipkás fő lábai elébe gördült.

- Jaj! Embert öltem! Embert öltem! - rikácsolá ekkor, egészen átengedve magát a vad ijedelemnek, ekkor látva át a veszedelem nagyságát, melyet ily bátran elhárítva lenni vélt, s magának mintegy kárpótlást akarván szerezni a kiállott merészségért, holt ijedten rohant úrnője benyíló szobájába.

Azonban a levágott sipkában nem volt fej, és belőle nem folyt vér, az csak egy óvásul bedugott váz volt, melynek lefejezése s a hősnő elfutása után hirtelen nyomult elő egy igazi fej fogai között széles kést tartva, utána egy igazi ember, ki mint kígyó sajtolta magát keresztül a szűk nyíláson, s egyenesen a benyílóba tartott.

A hős leány meglátva a megöltnek vélt alakot, egy világdöntő sikoltást tett, s az ablakhoz szaladva, rettenetes lármát készült ütni.

- Hallgatsz! - riaszta rá a gólyaláb, kését torkának villantva. A leány elhallgatott, s szerét tehetve, bebújt az ágy alá, melyen rémület által szavától megfosztva úrnője feküdt éppen kisgyermekét szoptatva.

A gólyaláb rémes lappangással, minő az anakondáé, közelített a nőhöz; a sötétben zöldellettek szemei.

- Add ide a gyermeket! - susogá a pólást kiragadva a nő kezeiből, s mint egy gyötrő álombeli fantom hirtelen, minden zörej nélkül eltűnt.

A nő ajkai elfehéredtek, szemei elfordultak; anélkül, hogy egy szót szólt volna, féltestével az ágyról aláhanyatlott.

Kívülről hallatszék, hogy a gólyaláb bezárja az ajtót.

- Segítség, segítség! - sikoltá Juci az ágy alatt.

A ház ura felébredt e zajra, s az ajtóhoz rohanva azt bekötözve találta, erre kétcsövűjét ragadva keresztülfutott neje szobáiba; mire odaért, nem láta senkit.

- A kisgyermeket, a kisgyermeket! - kiálta Juci.

A bölcső üres volt.

Dühösen esett az ajtónak a férj, az is zárva volt; ekkor az ablakhoz rohant, a gólyaláb éppen a kapu tetején volt.

A háziúr két lövést tett rá, s egy zuhanás a kapun kívül tanúsítá, hogy a rabló vagy élve, vagy halva leesett.

Ekkorra a fekete szolga is előérkezett, s az ajtót végre kivetették sarkaiból; a fiatal úr őrültként rohant ki kapuján, már akkor senki sem volt ott, hanem vércseppek jelöltek egy utat a nádasig.

- Utána, utána! - ordítá az úr. - Hozzatok csónakot, gyorsan utána. - Hanem a csónakkal nem lehetett haladni a nád között; azonban az út, melyen a gólyaláb jött, kivehető volt az elgázolt nádszálakról.

- Erre! Csak erre gyorsan! - lihegé a férj, s kétségbeesett fáradsággal törte magát keresztül a nádberken, míg a süppedő ingovány minden lépténél elnyeléssel fenyegette.

A nádterület végén állt a gólyaláb.

- Lődd agyon! - rikoltá az úr.

Három lövés érte egymást, de a gólyalábat egy sem; mire ez, mint bárányt orzó farkas, a kisgyermeket fogai közé kapta, egy szilaj tekintetet vetett üldözőire, kik már lehetlennek látták menekülését, s lassan a mély vízbe bocsátkozott.

- Jaj a gyermek! A gyermek! - sikolták a szigetparton. De ő óvakodva tartotta fogai közt víz színén a csecsemőt, s úszott ügyesen, mint a vidra.

Az apa utána rohant, s gyötrelmes erőködéssel iparkodott a rablót elérni, ki csak játszani látszott vele, olykor egy úszó lápra felült, s jó közelre bevárta üldözőjét, majd újra megelőzte őt, s így csalogatá maga után egész a partnyelvig, hol lábtói rejtve voltak.

Itt szép csendesen kiballagott a szárazra, a kisgyermeket letette a fűbe, s összefont karokkal nézett az ereje fogytán kivergődő apára.

- Rabló te! - rikácsolá ez vak dühvel rohanva a gólyalábnak, ki őt egy hatalmas rántással földhöz vágta, s ekkor mellére térdelt.

- Istentelen gyilkos, pokolbeli gaz, átkozott haramia! - hörgé a legyőzött.

- Te mersz így szólani? - suttogá ellenére hajolva a győztes. - Te, Dömsödi Góliáth Péter? Te mered azt mondani valakinek, hogy gyilkos, gazember? Hát nem ismered már azon kéznek urát, mely csontjaidat sajtolja össze?

- Bálnai Körmös István! - nyögé Góliáth elkékülve.

A gólyaláb hosszasan hallgatott, szemeit Góliáthról el nem véve.

- Ölj meg, ne kínozz sokáig! - szólt Góliáth.

- Tehát magad is elismered, hogy egy halállal neked tartozom, de én nem öllek meg, Péter. Mikor a testvérgyilkos Kaint kiverte a teremtő paradicsomából, jelt nyomott homlokára, hogy átkozott legyen az, ki őt megölendi... Tapints homlokodra, Góliáth, tapints homlokodra!

- Mit akarsz? - suttogá ez fojtott hangon.

- Én nem fogom apagyilkos vérébe mártani kezeimet.

- Hah! - sikolta Góliáth, s erőszakosan vonaglott.

- Halld! Azon két orgyilkos, kiket apád meggyilkolására bérelél, kivallották minden vétkeidet. Körlevél van ellened kibocsátva az egész országban, s halálra kerestetel.

Góliáth elájult; nagy sokára téríté őt magához Bálnai, s folytatá:

- Te és a te apád vajmi sokat vétettek énellenem; óh, annak csak az Isten lehet megbüntetője! De lesz is, reszkess, vétkező és átkozd meg magadat, az Isten igaz. Te becsületemet, apád boldogságomat tapodta szét; életem virágait, a reményeket téptétek össze mind a ketten; boldogtalanná tettetek és földön futóvá; nem volt nálam szenvedőbb, nálam szerencsétlenebb a kerek ég alatt e pillanatig, de ezentúl lesz. Lesz, kinek életéhez képest az enyém még paradicsom; lesz, akinek szíve még az enyimnél is kietlenebb leszen! Tudod-e, ki lesz e nyomorult, Góliáth Péter?

Amaz csüggedten hallgatott.

- Szólj, szereted-e azon asszonyt, akivel egy födél alatt lakol?

A kérdezett elkezde keservesen sírni; gyanítá, hogy mi történik vele.

- Úgy meg vagy átkozva, Góliáth. Az Isten kivette kezemből a bosszút. Ha te meg nem ölöd apádat, két perc múlva én öltem volna őt meg; de így jobban esett, én akartam kiirtani családodat, az ég máskint akarta, máskint történt. Boldogtalan vagyok én, mert fájdalmaimat egyik ország szélitől a másikig hordozom; de van mégis egy hely, egy kedves emlék a múlt időkből, egy virágos sír, hova pihenni ledőlhetek. De te száműzve leszesz a föld egy foltjára, ahol rajtad kívül senki nem lakik; s ha lesz, aminek emléke ostorozzon még álmaidban is, egy sír lesz az, melyet naponként meg kell látnod.

- Gyermekem? - töredezé Góliáth iszonyút sejtve.

- Szerencsétlen! - szólt Bálnai, s a kisgyermeket felvevé, és a gyermek szemei be voltak hunyva, a halál angyala csukta be azokat. - Midőn rám lőttél, gyermekedet lőtted keresztül; ennyit nem akartam.

- Óh! - ordítá Góliáth felszökve, s ismét a földhöz csapva magát, s mint kit kígyók marnak, nyavalyogva verte magát az iszapba.

- Nyomorult vagy, nyomorultabb, mint valaha óhajtottam, pedig még nem telt be rád nézve a keserű pohár; térj haza, még egy csapás fog érni, azontúl magad lész ember nem látogatta kietlen tanyádon s a lélek kínzó férgei. Ott fogsz élni és meghalni temettetlenül, sirattatlanul, mert azon a foltföldön kívül a bakó vár reád és a gyalázatos halál.

Ezt mondva Bálnai, a holt gyermeket ölébe adta az apának, s lábtóira fellépve hosszú lépésekkel távozott el az éji félhomályban.



Élő férj özvegye

Hervadj, rózsa, hervadj, mert az enyém nem vagy.
Míg az enyim voltál, piros rózsa voltál.
Népdal.

Eközben a nádközti vízúton, a sziget Tisza felőli oldalán egy csónak közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utósó és legnagyobb csapás Góliáth fejére.

Amint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az érkezőket, s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt, s a bokorból emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.

- Ez meghalt - szólt a férfi. - Vérzel? - kérdé társához fordulva.

- Nem nagyon - felele emez -, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az elállítja a vért.

- Maradj itt a csónaknál! - szólt az előbbi, s köpenye alul egy széles, rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.

A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt, csáklyájával keresztüllyukasztotta, s távol a parttól elmeríté. Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s belépett.

A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki, s fogát csattogtatva támadta meg a férfit annak vállára ugorva.

A férfi egy gladiátori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely hosszában végignyújtózkodott az udvaron.

Benyitott a szobába.

Keresztülment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás, sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.

Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.

A feltépett szőnyegeken át teljes fénnyel világíta be a hold, s tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.

Ott a szoba közepén állt egy nőalak merev egyenesen, mint szobor, karjai keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arcát a hold süti, vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg, szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.

Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az ember lelke él, bánkódik vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.

A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.

Leander hozzálép; halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a hölgy kezét, s fejét vállára hajtva, hízelgő édes hangon szól:

- Szerelmem!

A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm vissz-sugárzik egy percre arcán, azután halántékaihoz kap, a vér szét akarja szakítni minden ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander keblére, s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel sugárzanak az ifjú arcára. Levonja fejét a magáéhoz; arcán lázas pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifjú ajkaihoz. Akkor megtörnek szemei, arca elsápad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az ifjú nyakáról, s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú fekete haja a földet söpri.

- Enyém vagy - szólt elégülten Leander -, ha törve is, de az enyém - s a hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.

A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.

Úgy tetszék, mintha bús szellem vinné ölében halott kedvesét holdvilág sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.

Amint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott, mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete hurcolta ide magát, s ott adta ki lelkét.

Leander átlépte a halottat, s sietett csónakához. Társa, a cigány ott várta evezőre tett kezekkel. Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével, s a kormányt kezébe ragadá.

Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.

- Az istenért, nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!

A nőcseléd volt. Leander felvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét, s a csónakot eltaszítva a parttól, tovaevezett.

Amint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a szigethez, rémjajgatást hallának abban.

Ez Góliáth hangja volt. De alig emberi.

Amint visszatére a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a szerencsétlen apa remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas vigasztalást, s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani, hogy akitől úgy iszonyodott, kisgyermeke halva van.

Amint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna, mintha az a szél, mely tán kísértő lélek szárnyának csapása, halottszagot csapott volna arcához.

Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.

Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt, rimánykodott.

A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.

Odafutott neje hálókamarájába; letépte annak ágyáról a függönyöket, felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe, egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez szorongatá, összecsókolta.

Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.

Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:

- Magad lész ember nem látogatott tanyádon: ott fogsz élni és meghalni egyedül!

Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.

Egy széles római kard volt az. Felkapta; a kard lapjára betűk voltak edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdy Leander.

Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden. Kirohant ordítva, eszelősen.

- Utána! - kiálta a küszöbön alvó feketének, s szilajon rázta azt gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta körül a szigetet.

Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.

Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik végétől a másikig.

Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.

*

Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.

Amint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment végbe; nem az a vad tekintet volt már arcán, mely ezelőtt; kellemes hajnalpír ömlött el azon.

Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelíd szerelem melegévé hamvadt, s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát; ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelíd poézis az egész arckifejezésben, mely ezelőtt két évvel.

- Mi történt velem? - kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, hogy honnét és mint jött e találkozás, nem emlékezék az elmúlt 15 hónapra életéből.

A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.

Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.

Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem tudott visszaemlékezni többé.

Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk, s mely néha homoním esetek feltűntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a halvány arcú férfi, a fekete szolga s a körér nőcseléd, kit Leander célszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.

Ők boldogak voltak.

Hát Góliáth? A holt gyermek apja? Az élő nő özvegy férje?



A törvények halottja

Jő napról napra bánat a fejemre,
Nagy fájdalom szállott bánatos szívemre,
Ha a nap elnyugszik, az elmém bujdosik,
Hosszú tenger éjen soha el nem nyugszik.
Népdal.

Hosszú hónapok folynak le; hosszak búban és fájdalomban, rövidek az örömben. Keressük fel az ingovány szigetét.

A nádtenger sűrűbb és vadonabb körülötte, mint valaha.

A kis ház falai vakolatlanok, kapuja a földön fekszik, ablakai be vannak töredezve, kéménye nem füstöl, mint hajdan.

Az ananászok helyén maszlag terem, a málnabokrok helyén vad tövisek, s hol egy időben az ibolya virult, ott csalánok tenyésznek.

A tengeri elvadulva lepi a dombokat, a csenkesz öleket nő, de gyümölcsöt nem hoz, a fák nem virágoznak.

A virágcserepekben kórók sárgulnak.

A diófa áll, de árnya nincs, mert ki van száradva; lombjaira nem repülnek jókedvű madarak, éjenkint nem fekszik alatta a házi eb.

Minden olyan szomorú.

Emberi kéz nyoma nem látszik itt, hanem emberi átoké. Olykor a sziget legvadonabb oldalán, az összefészkelt tengeri közül egy emberalak jelenik meg, egy emberi rém; fejét ifjan megőszült haj fedi, s vadul lóg le arcaiba; arca sápadt és agg, ajkai lepittyedtek, nyaka mellére görbült, s bágyadt feje ingó lépései mindegyikénél biccenik. Kezei hátul vannak összefogva.

Átnézi fénytelen szemeivel a környező sivatagot, átnézi a felhőkkel sivatag eget, s visszanéz magába, és nem talál sehol nyugalmat, sehol egy reményt. Ég, föld és szív, mind oly kietlenek.

Nem sóhajt, nem könnyez, nem imádkozik.

Mindezen vigaszok meg vannak tőle tagadva, hanem némán emésztődve visszafordul, s a sziget túlsó oldalán ismét előtűnik.

Ott is keresi a névtelen enyhülést és nem találja.

Reggeltől késő estig űzik őt ekként egyik parttól a másikig belől hordott kísértetek, és az éj nem fekteti álomra gondjait. Egy mély gödörben van vetve neki ágya, oda fekszik éjjelenként; s ilyenkor támad csak benne egy gyarló remény, de az nem a holnapra felvirradás reménye, nem is halálé, melyen túl tán egy ijesztő öröklét, hanem az örök megsemmisülésé: elenyészni, mint a lehelet, mint a hang elenyésznek; ez az ő hite, vallása, bizodalma; s óh, mikor a szívnyomó álmok rettentő panorámája végig van nézve, eljön a reggel, s felkölti őt hideg ágyából, mintha mondaná:

- Kelj föl érzeni!

Megverte őt az Isten keze, mert neki sem múlt, sem jövő, sem a jelen perc nem ad vigasztalást.

Oh, a liget nem hiába szárad ott el, hol az ő lábai járnak. Minden hónap elején megjelen iszonyú ellensége.

Mint az el nem imádkozható sors, oly pontosan elkövetkezik az ő látogatása minden első negyedével a holdnak.

Ilyenkor, mikor a félhold felszáll felhői közé, s homályfényét szétönti a vizeken, mikor a vad, emberhangtalan éjt titkos, sóhajszerű kísértethangok ijesztik át, mikor a törvények halottja, kit elástak önkezei embertől nem ismert nagyszerű sírjába; álomtalanul forgolódik gödör ágyában, átkozza magát és a felhőkkel elzárt egeket, s riadva szökik fel fekhelyéről, midőn nevét hallja említeni...

- Góliáth Péter!... - hangzik a csendben remegő hangon. Hajszálai borzadva állanak föl önneve hallásától.

- Góliáth Péter, élsz-e még? - kérdi a kísértő hang.

És a törvények halottjának nincs elég bátorsága hallgatni, érthetlen hangokban sikoltja föl sírja mélyéből, hogy él!

Melyre a remegő hang szól:

- Adjon az ég hosszú életet tenéked!

Azután újra néma lesz minden egy holdévig. Góliáth pedig ájulva dől gyötrő álmai rémölébe.

Reggelre kelve a sziget partján egy hónapra való eleséget talál a törvények halottja, s nincs elég bátorsága azt a vizekbe szórni, hogy a jövő holdújultáig meghaljon éhen, sőt inkább gazdálkodva bánik vele, mert a halál ránézve nem jótétemény.

Így folytanak le a hónapok.

Góliáth Pétert mindenki elfelejté...

Egy este a holdnak ismét negyede volt; az évszakos esőzések szüntelen borúban tarták az eget, s az unalmas, változástalan időjárás kizárt minden szeretni valót a természet legszebb helyeiből; az ég elveszté kékjét, mintha egy nagy kéz a fenekére ülepedett salakot kavarta volna fel, hogy attól a csillagok ne látszassanak; a mezők virágiról lepállott a hímes szirony; ősz lett.

A mocsár vizei rendkívül megnőttek. Estennen a víz lakói, az ungok, mintha rögtön, egy jelszóra egy birodalom szólalna meg, elkezdik melódiátlan egyhangú éneköket, s a megszűnt eső után fejér vízháti köd oszlik a vidékre, nehéz bűzű, egészségtelen köd, majdan ragyacseppekben visszahullandó. A szúnyogok milliárdjai forranak, mint egy óriási méhkas zúgván be a levegőt, s a szürke ég színében vándor vadludak vonulnak keresztül, szomorú búcsúhangokat kiáltva le a magasból.

A vizek hátán egy hosszú vájt csónak látszik úszni; benne egy férfi ül, két lapátú evezővel hajtja a csónakot; nehézkesen látszik az a holdvilág sütötte ködben haladni, s csak a motolláló evező mozdulatai különböztetik meg a mocsár kóbor úszó szigeteitől, minek sűrű füvében olykor páros hattyú ül rejtett fészkén.

A holdnak szivárványa van; a sötétszürke égen ezüstzöld fényív hajlik át, kétfelől a mocsárba érnek le végei; túl rajta homályos, alaktalan üresség; felette egy másik ív, halaványpiros és szélesen elmosódott tárul öblösen az alig csillagos égen. Ez az éjjeli szivárvány sokkal tündériebb a nappalinál, mintha csak álma volna amannak.

A csónak lassúdan evez az ingoványban; néhol úgy tetszik, mintha zöld mezőben úsznék, hol a képtelenül magas nádnak csak a hegye látszik ki, s sík zölddé teszi a mély víz színét.

Ott a nádberek közepén van az ingovány oáza; a megnőtt vizek nagy részét lefoglalák, a megmaradt rész vad növényekkel van ellepve.

Itt a csónakos kiköt, lapátját leteszi, s a sziget partjára kilép; nemigen van a fű letiporva rajta, nemigen látszik, hogy ember járna benne.

- Góliáth Péter! - szól méla, illetődött hangon a csónakos; hangja áthat a sziget egyik felétől a másikig s szétoszlik a nádberekben; alig hallhatólag kiáltja vissza a nyári lak falán megütődött visszhang egyes szótagait.

Nagy, fekete éjbogarak dongtak a jövevény fülei körül, mint örök vándorútra kárhozott vad szellemek.

- Góliáth Péter, merre vagy? - kiálta újra.

Egy hosszú, nyögő sóhaj, fájdalmas és nehéz szólala meg erre a sziget bokrosából, reszkető nyöszörgéstől követve, minő azé, kit a hideg ráz, vagy minőt a kicsukott eb hallat, midőn tagjait az éji zivatar hidegje veszi meg.

- Ma van november másodika - szóla a jövevény, mint egy nem látható lényhez beszélve -, ma van a halottak ünnepe. Emlékezzél meg halottaidról, Góliáth Péter, és élj sokáig!

- Óh, jaj! - ordíta föl egy emberkívüli hang, s hallatszék, mint tépi nyavalyogva a bokrokat a szerencsétlen.

A nyögés közeledett; nehézkes csörtetéssel nyíltak meg a bokrok, s négykézláb mászott elő reszketve és nyögve egy rémalak; ember lehetett valaha, de most semmi állathoz nem hasonlít; arca sárral van bekeverve, mégis kirínak belőle a szokatlan őrültség és a meggyógyíthatlan lélekfene kórjelei; szemei nem néznek többé fel az égre. Tagjai csupa csont és bőr, ruházatja rongyokban csüng le róla, rongyokban csüng le arcába a hosszú, egészen fejér haj.

Odamászik a jövevény lábaihoz, s ott hanyatt vágva magát, tagjait görcsösen összerántva, karjait feje körül fonva fuldokol érthetlen szavakat; azután átöleli a jövevény lábát s halálfejarcát felemelve hozzá, sír:

- Miért kínzasz engem?

- Eredj! - szól ez a sírót elrúgva magától. - Sírj, jajgass! Nevettél és örültél, mikor én sírtam és szenvedtem. Kelj fel! Hoztam neked meleg ruhát és eledelt; tél lesz, fázni fogsz, minden madár elhagyja tanyádat, magad maradsz. Meglátogat-e még apád árnyéka?

Az ember, mint a derékon szúrt hernyó vonaglott s rebegé:

- Meg. Hajh, milyen véres! Mért nem csuktátok le szemeit, mikor eltemettétek?

- Csuktad volna le magad, te ölted meg!

- Hahaha! - hangzik konvulzív kacagása a kínzottnak.

- Hát gyermeked elporlott-e már?

- Jaj nekem! Jaj nekem! Jaj nekem! A darázs rászállt szívemre és megszúrt.

- Fáj?

- Gyere oda, majd megmutatom; szép kis zöld halom, szájamban hordom rá a vizet, hogy zöld maradjon. Virágos volt az almafa; legvirágosabb ágát rágtam le fogaimmal, hogy kereszt legyen sírja mellett. Oh, ha tudnád, hogyan fáj nekem az a kereszt! Nem az én szívembe van leszúrva, nem, hanem a földbe, de mégis az én szívemnek fáj. Fölaggattam a keresztre apró ruhácskáit, a pólát, a gyöngyös fejkötőt, a hímzett mellényt, ott függnek rajta; naponkint eljön a vihar és kimossa a ruhákat; a piros szalagok egészen megfehérültek, elrongyolnak mind; oda van melléje vetve ágyam.

- Puha fekhelyed van?

- Puha, mert az iszap belefolyik; egy gödör, abban fekszem.

- Alunni is szoktál?

- Nem tudom; ott fekszem éj- és naphosszant; lelkem nem nyugszik soha, szüntelen képeket kell látnom és velök beszélnem.

- Minő képeket?

- Nem mondhatom meg; ők ismernek, de én nem ismerem őket. Rettenetes képek. Egy ember szívéből a vér csepeg, s nekem azt kell számlálnom, hogy hányat cseppenik; elszámolok ezerig, tízezerig, örökször ezerig reménylve, hogy majd eláll, és mégsem áll el; aztán egy kígyó lakik bennem, azon a helyen, ahol szívem volt; belém lopta magát, mikor aludtam, azt kell téjjel táplálnom, hogy sokáig éljen, és sokáig marhassa lelkemet; majd fenevadat látok futni, fogai közt kicsiny gyermeket visz, a kisgyermek sír, én a farkas után lövök, lövök sokat, az elejti a gyermeket, ki már nem sír, odamegyek, fel akarom venni s porrá omlik; a farkas a gyermek vérit nyalja. - Óh, iszonyú, iszonyú élet!

- Nem szeretnél eljönni innét?

- Szeretnék, de nem lehet.

- Ki nem engedi?

- Meg vagyok rontva, kötve vagyok nehéz lánccal, nem téphetem el, pedig fáj, forgok körülötte, mint a hold.

- Emlékezel-e azon asszonyra, ki valaha ott abban a kis házban lakott?

Az ember szemei kerekre felnyíltak, melle sebesen pihegett, arca mosolygott volna, ha egy halálfej tudna mosolyogni, s töredezetten szólt

- Én is laktam ott valaha abban a házban; igen, benne laktam, de most nem szabad bele mennem, most ott kísértetek laknak, ködös éjféleken előjönnek egymás után. Hah! Egy sem oly bús, mint az a nő, aki... aki... aki... - szava elakadt.

- És ez a nő nem emlékszik terólad; mikor te boldog voltál, ő tébolyodott volt, most te vagy az őrült, ő a boldog. Szoktál-e imádkozni?

- Szoktam; minden reggel és este megátkozom anyámat és születésem óráját és az életet és a halált és a világot s önnön magamat.

- Nesze! Hoztam neked imádságos könyvet, ebből imádkozzál; csak három levél van benne, de sok gondolat, nesze!

A szerencsétlen átvette a kis könyvet, felnyitotta.

Csak három levél volt benne.

Az egyikre egy férfi volt festve, kinek kés volt verve szívébe: ez apja.

A másikra egy nő, ki fehér nyugágyon alszik, nyakán piros gyöngyfüzér: ez neje.

A harmadikra egy csecsemő piros bölcsőben, szalagos pólában kék ernyő alatt: ez gyermeke.

Nagyot kiálta, mint kinek galvánütés érte szívét, magasra felszökött a levegőbe, azután összehanyatlott, elszédült, tagjai összezsugorultak, s ott feküdt mozdulatlanul, néha egy-egy rángástul elidomtalanulva.

A félhold nagy udvarából világíta le rá.

Sokáig nézte ott karjait összefonva ellensége, Bálnai Körmöst István, a nyomorultat.

Gyönyörködött benne!

Rátette az álomholt fejére kezét, azt a jéghideg és vaserejű kezet. Fölébe hajolt és fülébe súgott:

- Megbüntetem az apák bűneit a gyermekekben, harmad és negyed ízig. A te apád halálos ellene volt az én apámnak; a te apád megfosztá az enyimet nejétől, megfoszta engemet anyámtól, megfosztá anyámat boldogságától; a te apád engem árvaságra, a nyomor kenyerére juttatott; a te apád el akarta rabolni kedvesemet, a szelíd angyalt, s hogy el ne rabolhassa, kénytelen voltam őt a halálnak adni menyasszonyul; a te apád várost égetett fel egy buja szeszélyért, s mikor már ennyi vétke után kezeim között volt, mikor rettenetes bosszút akartam rajta állni, te voltál az, aki kiütötted a vérszomjú kezéből a poharat, hogy az a keserű, ami benne volt, mind a te fejedre szálljon által. Egy reményem volt még ekkor hátra, de kelle, hogy megteljen a keserű kehely; te e reményemet csúfosan letépted, meggyalázál; testvéremet, egyetlenemet a világon, becstelenné tetted, őrültté, magamat földönfutóvá, embergyűlölővé, istenkáromlóvá.

De meglakolsz nemzetséged minden bűneiért. Azon kézzel, mely bűnhödött, saját kezeiddel ver meg az Isten; nem egyszer halsz meg, mindennap meg kell halnod; mindennap visszajönnöd az élet fájdalmaira; belől hordanod a sebet, mely kínoz, de sem meg nem gyógyul, sem meg nem öl. Átkozott vagy és átkozott maradsz halálod órájáig, melyet halasszon sokáig az erős, bosszúálló Isten! Amen.

Ezzel ismét csónakába ült a látogató, melyből több zsákot, tűzi eszközt és egy bundát rakott ki a partra, s csendesen tovaevezett.

Gyakorta néma napokon és estéken az ingoványi bozótból fájdalmas sírás hallik körül széthangozva a hallgató vizeken. A távolban csíkászók kísértetrívásnak tartják, s nem mernek közelgni feléje a különben is járatlan, töretlen lápvadonban.



Szegény bíró be kár volt

Kilenc iccés a gyomrom,
Tizedikkel megtoldom.
Népdal.

Még egy tragikai esetet kell elmondanom, mielőtt e regényt befejezném, mely mint tens Tölcsér Jónás esküdt úr kimenetelét tárgyazó, nem lehet az őt közelebbről ismerők előtt érdektelen.

*

Vala pedig a napnak igen nagy távolsága a földtől; a kéneső a zérus fokon alól szállt; az ég vizei kristályozott alakban szálltak alá a földre; szóval melegség hiánya volt az egész természeten, mely tüneményt a tudománytalan köznép rövideden nevezi télnek.

Az esküdt úr ,,jó reggelt" kívánt a táblabíró úrnak, a táblabíró úr pedig ,,jó estét" kívánt az esküdt úrnak; vala pedig mindkettőjökre nézve tökéletesen ,,jó éjszaka", míg odafenn, ti. a pince fölött a legdicsőségesebb fényes nappal uralkodott.

Tehát a mi ,,par nobile fratrum" uraink már meglehetősen el voltak készülve, vagyis magyarul szólván ,,nyakban voltak", s ha Copernicus soha ki nem találta volna is, hogy a föld forog, ők bizonyosan bemutatták volna, hogy a föld tántorog, elannyira terhökre esett nyugalomra kívánkozó testökkel a súlyegyent fenntartani.

S elvégre, biz az szégyen, de mi tűrés, tagadás? biz ők tisztelettel legyen mondva, elestek.

No de e történetet eléggé kimenti a fizika, miután bemutatja, hogy ennek oka egyenesen a föld vonzerejében rejlik, mely minden testeket erőnek erejével ránt magához.

Ott a földön aztán összeölelkeztek; a táblabíró úr hóna alá kanyarította az esküdt úr fejét, s ilyetén párbeszédhez fogának; mely párbeszédnek nem csekély hasonlatossága van a takart versekhez.

- Nini, milyen szép csillagos az ég.

- A bizon, az én pejlovam is fakó.

- Ejnye, István, merre van a kulacs?

- De bizon fehér, csak meg kell hámozni.

- Anyjuk, hej anyjuk! Hordom én a te mivoltodat, de rossz helyre vetetted a fejem alját.

- Elég szép kukorica, csakhogy nincs meggerebenyezve.

- Hej te, Mihály, fütyölj annak a kutyának, hadd jöjjön ide!

- Magam is megenném, ha volna, nem hogy még neked adjak belőle.

E gyönyörű összevágó kérdések és feleletek még tán sokáig tartottak volna, ha a kulacs szíja csakugyan a táblabíró úr kezébe nem kerül, ki a kulacs száját bajtársa szájához tolva, azt ekképp meg akarta itatni.

- Nem iszom - szólt az esküdt úr -, hiszen bornemissza vagyok, nem iszom én a bort sohasem, csak mikor búbánatom van. (Esküdt úrnak veszedelmesen sok búbánatjának kellett lenni.) Később fel sem emelve a földről fejét, így szóla a táblabíró úrhoz

- Ugyan, maga végzett ember, tudományos ember, mondja meg nekem azt az egyet, megyünk-e mink most?

E kérdésre a táblabíró úr rettenetes kacajt ütött, kacagott, röhögött; még tán most is kacagna, ha a köhögés rá nem érkezett volna.

- Balgatag ember! Hogy szaladnánk; repülünk, repülünk!

- Hah! - kiálta az esküdt úr felmeresztve szemeit - én még sohasem repültem életemben, egyszer kivéve, mikor a vármegyeháza ablakán kidobtak - az lehetetlen.

- No én tudom, hogy repülünk, nem érzem a földet a talpam alatt (ami nagyon természetes volt, minthogy orrával támaszkodott rajta); túl vagyok a hetedik égen, az egész világ, nap, hold és akós hordók mind énkörülöttem forognak.

- De már úgy igaz, hanem én mégsem hiszem. Majd mindjárt megmondja a Jancsi, hogy megyünk-e, vagy csak repülünk.

- Ejnye bizony magam is ösmertem ám olyan embert, akit Jancsinak híttak. Héj, Jancsi!

- Jancsi!!

- Jancsi!!

Egyik jobban rikoltozott, mint a másik.

Jancsi pedig, ki azalatt odakünn kedvére didergett deres macskáinál, nem tudta mire vélni e nevére történt hivatkozásokat, lélekvesztve rohanta meg a pinceajtót, azt majd levitte magával a lépcsőkön, ott pedig a saraglyán keresztülbukva, orrán, száján érkezett le a replikázó felek nyaka közé, mint egy színházi géniusz.

- Hát Jancsi, repülünk-e? - volt hozzá első szava a táblabíró úrnak.

- Jaj, tens uracskám, bizony repültünk ám - felele orrát tapogatva Jancsi -, majd eltörtem a fejemet.

- Hohó! ad vocem ,,fej" - kiálta fel az esküdt úr -, hol maradt az én fejem? Te Jancsi, nem találtad meg fejemet?

- Nem biz én, nagyuracskám - felelt együgyűen Jancsi -, hanem beütöttem az orromat.

- Minek hordod magaddal? Látod, otthon kellett volna hagynod. Hanem én - én - nem tudom, hogy hol hagytam a fejemet, pedig éppen az orromat kellene kifúnom, de az is rajta van. Eredj Jancsikám, gyönyörűséges Jancsikám, keresd fel a fejemet, valahol ott lesz a hordók között; vagy ha ott nem lesz, hát bizonyosan másutt lesz.

Jancsi elindult, látván, hogy hányadán vagyunk, s kis idő múlva elkiáltá magát:

- Megvan ám már, nagyuracskám!

- No hozd ide!

- Jaj, de nehéz ám!

- Mindegy, hozd ide, kell!

Jancsi egy gyönyörű nagy kerek répát hozott elő.

Esküdt úr megtapogatta, megnézegette, s végre műértő minákkal fordult Jancsihoz:

- Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az enyim nem ilyen nehéz. Eredj csak, keresd, mert tudod, hogy anélkül haza nem mehetek.

- Már miért nem? - szólalt meg a táblabíró úr. - Itt van a kulacs, többet ér ez az úr fejénél, mert ez tele van, az úr feje pedig mindig üres.

- Az igaz - szólt az esküdt úr, igen engedékeny hangulatban lévén -, nem szoktam benne tartani semmit, csakhogy, mivel az apámról maradt rám - avitikum.

- Nem ez az? - kiálta fel furfangos együgyűséggel Jancsi egy lopótököt mutatva fel.

- De bizony, alighanem, nem ismerem ugyan, de minthogy megtaláltad, hát mégis annak kell lenni; no csak hozd el, tedd jó helyre, majd kapsz jó borravalót.

- De csak mégis aligha repülünk mi!

- De alig ám!

- De nem is szaladunk ám!

- De nem ám!

- Hanem pihenünk.

- Pihenünk ám!

- Végy a hátadra, Jancsi!

- Jól van, nagyuracskám.

És Jancsi felhordta a nagyuracskákat hátán a pincéből, s a szánba belefektette, a kas oldalait hűségesen megtömve szénával és venyigével.

Hideg volt, hogy az embernek a lelke is didergett.

A hideg nagy ellensége a mámornak.

Tehát a két úr láthatára lassankint tisztulni kezde elannyira, hogy már saját lábait mindenik meg tudta a szomszédjáétól különböztetni (mert a csizmák pogányul kezdtek fázni), s a kulacsot önmagától, melyhez ugyan felötlően hasonlított, minthogy ő is, az is tele valának borral.

Jancsi tehát magára vette öreg szűrét, beült a szánkó elejébe, egyet előre, másikat hátra vágott nyírfa ostorával; a két griffmadár szétrúgott lábaival, s legelsőbb is azon kezdte pályafutását, hogy a szánkót beledöntötte a hóba.

- Ejnye, nagyuracskáim - szólt Jancsi a szánból kifordultakat újra összetakarítva -, majd feldűltünk.

- Mi nem - felele az esküdt úr -, csak a szánkó -, mely elmés felelet azt tanúsítja, hogy a kis bukhenc sokat kivett a tens úr ködös fejéből, ami nem oda való volt, elannyira, hogy Jancsi segedelmével a helyreállított szánra fel tudott tápászkodni, míg táblabíró úr a kulacsot szerelmesen szorítván kebléhez, testének egész pondus specificumát érezteté az őt emelgető Jancsival.

Újra fennültek volna tehát, ha nem feküdtek volna, s eközben szinte beesteledett; oly rövid audienciákat tart a nap farsang idején!

- No de iszen sebaj - gondolá Jancsi -, van a kalendáriomban holdvilág, aztán a lovak egy csepp bort sem ittak, tudják az utat - s újólag nekiindulának a cukorszín hótengernek; s ha a gondolat, mely a költő szánkója elé van fogva, gyorsabb nem volna a két nyebojszai gebénél, noha amaz szegény sem szénát, sem abrakot nem kér, biz elmaradnánk tőlök, mint a kerékvágás.

Így azonban elébök kerülünk, őket hátrahagyjuk, s addig megyünk, míg ugyanazon az úton egy furcsa emberre nem találunk.

- Óh, sz' nem ember ez, hanem csak cigány! - fogná mondani erre nemzetes Bókváryné asszonyság ráncbaszedett ajkaival, mert emberünk - igenis - cigány volt, ugyanazon cigány, ki Bálnait Góliáthnak nyomába vezette.

Bodor, kócos haján fakó túri süveg fészkelt szemeire és füleire lehúzva; nyakravaló és mándli nem voltak nála divatban, de igen az elmaradhatlan vörös pruszli, s ennek hegyébe kerekített névtelen alapszínű, kékkel, zölddel és feketével foldozott felleghajtó, melyet hol egyik, hol másik vállára rángatott, azt a csípős szél különböző oldalról történt megtámadásai ellen védelmezvén, mely műtételt alkalmasint valamely magyar politikustól tanulhatta el; hóna alatt valami olyast visz, mint egy nagy pálanya, alkalmasint duda; lábszárait hirtelen kapkodja elő, mint kinek az inát korbácsolják; ráfoghatjuk, hogy fázik.

Beretvánál élesebb a szél, mely a mezőkön keresztülsüvölt, s kikeres minden ajtót, ablakot a legkacagányabb décbundán, melyen át a didergést bemutathassa.

Íme azonban ostorpattogás hallik, s nagy sebesen előcsúszik egy fakószán s garázda bordalokat harsogató tekintetes uraimék, kik dűlöngenek egymáshoz, mintha szélvésztől hányatott hajón utaznának.

Cigányunk szép szemérmesen félreáll, süvegét lehúzza, s ,,-csés jó napot" mond fennhangon az uraknak, magában egy ,,álljon meg a szemetek"-et toldván hozzá.

- Hohohohoó! - ordítá a táblabíró úr düledező szemekkel, mely óvástételre a Szellő és Tündér elereszté fülét, farkát és megállt; megállt a szán is, miként megállt Gibeonnak vagy nem tudom kinek a völgyében a hold Józsué szavára; csak a hideg szél és a táblabíró úr fején a báránysüveg nem akartak megállni.

- Te ci-i-gá-gány! - hebegé a táblabíró úr - gyere, de mindjárt! Hát mi az, amit a malaclopó alatt viszesz?

- Megkövetem egész alázatossággal, tekintetes, nagyságos, nemzetes nagy uram, biz ez, mi tagadás benne, semmi sem egyéb, mint egy alázatos szegény kis duda.

- Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (Táblabíró úr előtt rettenetes nevetséges szónak találtatott e szó ,,duda".)

- Nosza, ha duda, hát fújd!

- Jaj bizony befagyott a torkom, tekintetes uram, nem lehet.

- Hm, az meglehet - dünnyögé az esküdt úr -, az enyém is befagyhatott volna, ha nem gondoskodom magamról. Tekintetes uram, nézze, ez a szegény cigány talán még ma délután nem is ivott, pedig ki tudja, talán ez is ember. Jer, te szánandó vándor, jer, én értem a te fájdalmaidat, én tudom, hogy mit tesz az, egy egész délután nem inni, jer, ülj ide a jobbomra! - (Az esküdt úr el kezde lágyulni, mint esős idővel a kukoricamálé) - jer szegény árva, én apád leszek tenéked! (A dádé legalábbis három annyi idős volt, mint az esküdt úr, ki őt mámoros érzékenyültségében a táblabíró úton keresztül lelkesülten szorította magához, részvétében erősen végigsodorva a dádé orrát dolmánya sinórjain.)

- Jól van no, ülj fel hát - szólt közbe a táblabíró úr jégcsapos bajuszán végighúzva öklét, s egyet rántva farkasbundáján -, hanem aztán dudálsz!

Az esküdt úr szentimentaliko-filantropiko-kozmopolitai érzeményeiben összecsapta két első lábát, s nagy szörnyűködései közt ígyen szellőztette ki sértett felebaráti szeretete érzeményeit

- Mit? Hogyan? Hát így kell-e szólani egy emberhez? Egy emberhez, ki csaknem a mi formánkra van teremtve; kinek noha csak egy pár csizmája, de azért két lába van, mint nekünk; kinek noha kalapja nincsen, de azért feje van, mint nekünk; kinek ugyan nincs mit rágnia, de azért foga van neki harminckettő, mint nekünk, s ki ámbár borhoz csak gyéren juthat, de azért még talán lelke is van neki, mint nekünk? S még ennek ily szavakat mondani: ,,Ülj fel, dudálj!" - holott így kellett volna mondani: ,,Szeretett felebarátom és polgártársam, ha úgy tetszik, legyen szíves helyet foglalni mellettem és méltóztassék dudálni."

- Uhhohoháhá! - röhöge a táblabíró úr. - Nosza cigány, tégy választást, melyik frázis tetszik jobban: méltóztassék felülni és dudálni, vagy igyál moré, osztán ülj fel!

- Bizony csak szebb szó ez az utósó - szólt a barna művész a kulacsra vigyorintva, melyet a táblabíró úr nyújta elébe, s miután abból egy buzdító verset gyomrába lehelt volna, nagy nehezen egy szóra felszállította magát a fakószán kaselejébe.

- No, hogy könnyebben csússzék a szán! - szólt a táblabíró úr Jancsival is közölve az öblös kulacsot, mely ekként kézről kézre kezde járni, és valahányszor egyet fordult, mindannyiszor egy fokkal nőtt az esküdt úr elérzékenyülése, egy nüansszal pirosult a táblabíró úr arcszíne, egy hanggal magasodott a duda nyekegése, s Jancsi ostorából egy hüvelknyi elkopott a Szellő és Tündér túros hátain.

Az esküdt úr desperate kezdte hangoztatni kedvenc nótáját: ,,Bús az idő, bús vagyok én magam is," míg a táblabíró úr, mint csak torkán kifért, danolá: ,,Félre bánat, félre bú, eb, aki ma szomorú!" mely gyönyörűen egybehangzó duettet a duda amaz érzelemteljes kanászdal áriájával kísérte, mely kezdődik ekképp: ,,Ha valaki vígan él" stb. Legvégül pedig Jancsi kapott vérszemet, s kezét hányva-vetve kezdé üvölteni: ,,Hej, hej, mladipan! csoszo kteri tulipán, jaszom ti dovola?!" (Ha valaki e nótát nem találná érteni, vigasztalja magát azzal, hogy én magam sem értettem.)

Ezen gyönyörűséges összehangzó szimfóniák felett pedig nagyszerű alaphangokban dúdolt a januáriusi zefír, s roppant jégcsapokkal koszorúzá a jókedvű menet hőseinek bajuszait.

Azonban nem tarthat minden örökké, mint ezt egy komáromi fazékas is megmondá, midőn reggel rakott kályhája estére összedűlt; a kulacs lassanként kifogyott, a duda és a két úr jó és rossz kedve szinte kifogytak, Jancsi ostora is rezignálta a szolgálatot, a szél tüdejéből is kifogyott a lehelet; hanem ehelyett megteltek a mi kalandoraink fejei borral és szemei álommal, s nehány perc múlva egy sem tudta a négy közül, fi-e vagy leány? Csak a lovak vették egy ízben észre, hogy a szánkó szokatlanul megkönnyebbült, s szokott útjokat ösztönszerűleg követve nagy későre bevánszorogtak Gyékény Mártonné nagyasszonyom lakása elébe, ki a korhelyeket jó adag kurholásra és túrós lepényre várta, s az ajtón a szemközt fújó havas förmeteg ellenére gyakran aggodalmas arccal tekintgetett ki az érkezendők elébe.

- No, Jancsi! hát megjöttetek? - kiálta az álmából ocsúdó Jancsira.

- Nem tudom én, nagyasszonykám - szólt Jancsi, ki eszének jelenleg annyi hasznát sem tudta venni, mint egy vasatlan bicskanyélnek.

- Hát az uraidat hol hagytad, Jancsi?

- Nem tudom én, nagyasszonykám.

- Részeg vagy te, Jancsi?

- Bizony nem tudom én, nagyasszonykám - felelt Jancsi példás rezignációval.

Gyékény Mártonné asszony mindjárt nem jót sejtve a dologban, összekurjantá cselédeit, s hát mit láttak? A kas, melyben a szénába bepakolva ültek kalandoraink, a szánkóról lebontakozva hiányzott, s hiányzottak mindazok, akik bele valának helyheztetve.

- Lóra! Szánkóra gyorsan! - hadará Mártonné. - Az istenért, a farkasok eszik meg őket, vagy ott fagynak meg! Frissen! Fel kell lármázni a szomszédokat! Kardot, puskát, dorongokat! Az egész falut! Az egész világot! Rajta! Szaporán! Lóhalálába!!!!!

----------------------------------------------


Eközben a mi kalandoraink odakinn mulattak a havon.

Amint egy zökkenő helyen a rúdatlan szán túlságosan félre farolt, a lebontakozott kas hirtelen lefordulván, ekképp a három tündéri álmokban ringatott utazó ,,in solidum" lemaradt a szánról azon helyzetkülönbséggel, hogy míg az esküdt úr és a cigány egymás ölébe hullának, addig táblabíró úr testének egész hosszával a kas alá esett, mely őt ekként egészen leborította, mint mikor félfont marhahúst egy tányérral leborítanak, hogy el ne vigyék a macskák.

Esküdt úr és Bunda cigány, kinek ez alkalommal nagyon jól eshetett volna, ha nevébe takarózhatott volna, egymást s a közbe szorult dudát szorosan átölelve tarták, míg a kas alól a táblabíró úr fiókmennydörgésszerű horkolása tört elő.

Mind a hárman mélységesen aludtak.

Hát egyszer, amint ott alusznak, a jámbor dudahős fülét egy borzadalmas hang üti meg, mely körülbelől így hangzott ,,Aou! Megeszem a nyakad!" S egyszersmind úgy érzé, mintha meztelen nyakát a takácsvakaró bugájával vagy csizmadiaráspollyal nyalták volna végig. Fölfeszíti szemeit. Hej, de jobb lett volna vakon születnie, mint látni, amit látott! Egy nagy bozontos szürke farkast, amint fejével odahajolva szerelmesen pillogatott szemei közé tüzes szemeivel, s nyelvével száját körülnyalogatta.

- Szent Gábriel szűz és Ágnes pátriárka! - kiálta a cigány, s hirtelen úgy kijózanodott, hogy védszentjei nevét sem tudta kimondani.

- Te! - te baland te! Meg ne harapj, kiskutyám! Nono pisz! pisz kiskutya! - s meg akarta cirógatnia kiskutyát kezével; a kiskutya azonban e szívesség elfogadására valamennyi fehér fogait rávicsorítá, mely pantomimikától a hangművésznek szája padlásához ragadt ijedtében a kimondandó szép szó.

- Jaj bizony, talán azért haragszik, hogy kutyának neveztem? Farkaskám, édes drágalátos kis farkaskám, ne bánts te engem, bizony rossz ízű húsom van nekem, kitörik benne valamennyi fogad! Ugyan már minek ennél meg engem? Ugye, te sem szeretnéd, ha én téged megennélek? Osztán ha engem megeszel, ki ád a szegény purdéknak kenyeret? Edd meg ezt itt ni! - szólt az alvó esküdtöt tolva előre. - Ez kalácson hízott, aztán csak nem pokol a béled, hogy mind a kettőnket meg akarj zabálni?

A farkas vagy értette a böjti prédikációt, vagy sem, fölnyújtotta nyakát, s egy hosszút üvöltött, mire a távolból több hasonló üvöltés felelgetett, s kis idő múlva a cigány egy sereg apróbb-nagyobb farkastól látá magát környezve, mik mind iszonyú gratulációk közt kerülgették, egyik a többiek közül már köpönyegje gallérjába markolt fogaival, s kezdte kifelé húzni a hóra.

- Jaaj! - ordíta a cigány, s kétségbeesésében, amint jobbra-balra kapkodott, íme dudájának sípja akada kezébe. Ismerte-e azon veszedelmes erőt, mely abban rejtezett, vagy csak éppen hattyúdalát akarta vele elfuruglyálni, elég az hozzá, hogy végső szorongattatásai közepett belesóhajtott, amint isten tudnia engedé a kecskebőrbe, megnyomva azt erősen könyökével, s elkezde az impertinenter nyekegni, nyikorogni, bőgni és sikoltozni oly fülhasigató trillákban és fioritúrában, staccato és furioso, amilyeneket sem annakelőtte, sem annakutána nem hallott többé a fülekkel ellátott életműszeres világ.

A farkasok, mintha mindeniknek a fülébe külön-külön tüzes taplókat raktak volna, elkezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak és ordításnak mentek végére, mintha éppen egy németszínházi operából szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a vadállatokkal a művészet hatalma.

A cigány vevén észre a roppant színi hatást, még erősebben kezdte fújni és nyaggatni bőrzsákját, melynek egyik trombitája éppen a mélyen alvó esküdt úr füle szomszédságában okádta a hangok szörnyetegeit.

De bárha aludt volna az esküdt úr oly mélységesen, mint ama kilenc ifjú, kik Decius császár alatt aluvának el, s Theodosius alatt ébredtek fel elalvásuk után 122 esztendőkkel:[1] mégis fel kelle ébrednie eme farkasgyötrő szimfóniáktól. Megmozdult, borzalmas torzképet rántott, azután befogta az orrát; hogy ez nem használt, szemeit dörzsölte; ez sem használt, a száját rejtette el; míglen végtére rájött, hogy a füle az, mely ezen iszonyú variációk alatt szenved, s felpillantott.

Egy cigányt látott az oldala mellett. - Iszonyúság! - Hármat kellett lehelnie, hogy összeszedhesse magát.

- Mith? Hogyanh? Hát hogy mersz, te gazember cigány énmellettem helyet foglalni? Nem tudod, hogy én vagyok a tekintetes esküdt úr?

Az esküdt úr félóra alatt minden filantrópiáját kialudta.

A cigány csak folyvást dögönyözte dudáját.

- Fogsz hallgatni, gazember? Kutya emez amaz... Vagy mindjárt huszonötöt vágatok rajtad. Hol a pandúr?

A pandúr éppen messze volt, s a cigány erősebben félt a farkas fogától, mint a huszonöttől, s tovább működött.

- Óh! Te, akasztófáravaló! - kiáltoza az esküdt úr agyba-főbe tenyerelve a szegény műkedvelőt. - Megállj csak! - kiálta, s egy bicsakot rántott elő, azt kinyitotta, teljes erejéből hozzácsapott. Egy haldokló nyekkenése hallatik, az esküdt úr meggyilkolta a dudát.

- Szent Kajafás! - sápítá a cigány szájában hangtalanul maradván a sípszár. - Már most dikhec nekünk! Már most megesznek bennünket a réti kutyák! Jaj nekem, szegény purdéim, szegény dudám, hová legyek?

A farkasok üvöltése ismét közeledni kezdett.

A cigány közelében egy nagy fűzfát sejtve meg, arra még jó idején szerencsésen felmenekült; a vadak pedig az üldöző hangok megszűntével visszatértek a kashoz.

Hogy ott esküdt úr mint bírt velök transigálni, azt a cigány nem láthatta, hanem egy idő múlva tapasztalá, hogy azok újólag megjelentek tisztelkedésére a fűzfa alatt, s mód nélkül sóvár pillanatokkal ásítottak felfelé rá.

- Aha, kellene cigánypecsenye, ugye? - gondolá a barna művész magában, látván, hogy mindenünnét zár alá van véve. - Bolondok! Miért nem hoztok létrát, azon ti felmászhatnátok.

Később, véve észre helyzete kedvező voltát, elkezdte a farkasoknak apját, anyját, öreg- és szépapjait, élő és még leendő unokáikat, s minden rendű és rangú atyafiait és ismerőseit, akik csak velök összeköttetésben és viszonyokban állanak, agyba-főbe szidni, káromolni és gyalázni; nevezte őket tolvajoknak, csikóölőknek, kuvaszoknak, toportyánférgeknek; megígérte nekik, hogyha valamelyikökkel négy szem között összejöhet, kifordítja a bőrit, s hogy még az unokáiknak is halálos ellensége fog maradni; nem hagyott azokon egy fél pénz ára becsületet.

A farkasok is beszéltek neki saját nyelvükön különbféle beszédeket, de amely beszédeket, miután nyelvükön ő sem értett, én sem értek, ide le nem írhatom.

Ily mulatság közben telt el egy pár óra; a cigánynak majd a lelke fagyott már a hátához odafenn a fűzfán, midőn mulattatóinak egyike, egy vén ordas hirtelen fület hegyezvén, sajátságosan elordítá magát, mire a többi elhallgatott, azután ismét egyet ordított, azután még egyet, s azzal közakarattal egy utósó rémpillantást vetve a meg nem evett martalékra: búcsút vevének tőle, s bizonyos irányban mindnyájan elszéledének.

Kis idő múlva az ellenkező irányon vasvillákkal, puskákkal és dorongokkal fegyverzett férficsapat látszék közeledni, kik a cigányt megszabadíták félelmes helyéről, ki nem győzött eléggé kérkedni bátorságával, s kin már ekkor jéggé fagyott az izzadság.

A táblabíró urat is előhozták a kas alól, melynek rejtekébe bebástyázva sértetlenül aludta álmait a farkasok miatt, mint a rosta alá borított font hús a macskák miatt.

Hanem az esküdt úrnak csak egy csizmaszárára s néhány széthurcolt csontjaira akadtak.

[1] Higgye, akinek tetszik.



A sírásó

Én te reád nem haragszom.
Népdal.

Ott, ahol nem látnak mások,
Magamnak majd egy sírt ások,
A búk és könnyhullatások
Lesznek nekem a sírásók.
Népdal.

Ha meguntad, rózsám
Vélem életedet,
Csináltass koporsót,
S temess el engemet.
Népdal.

Az 1830-iki nevezetes tél után következett egy nevezetes nyár, minőt kevesen értek meg életökben, és sokan, kik megérték, utósó nyarokat érték még benne. Ez volt a kolera esztendeje, a fekete esztendő, a temető esztendeje.

Ma még kezünkbe szorítánk szeretteink kezét, ma még üdvet néztünk ki egymás szemeiből, s holnap port hánytunk arcaikra és könnyeket; ma terveket faragtunk, holnap koporsót készítteténk; ma még ettünk-ittunk, és holnap jól voltunk lakva, de örökre. Ma örültünk, másnap sírtunk, harmadnap pedig minket sirattak.

Ez is csak eleinte volt így; később minden fonalak elszakadoztak, mik embert emberhez és viszonyokhoz kötnek.

Férj nem fogta be haldokló neje szemeit, orvos nem adott segélyt és vígasztaló szót a nyavalyásoknak, rokon nem kereste fel beteg rokonát, koporsó nem készült az elhunytak számára, harangszó nem kísérte őket örök fekhelyökre, nem gyászoló árvák és özvegyek; magában elszigetelve élt, magában halt meg mindenki, mint gazdátlan vén ebek a sövény melletti árkokban.

Félelem, süketvak félelem ült minden szívet.

S maga a természet, mintha osztozott volna e közhaldoklásban, oly gyász színűre vált.

A bélaborai lankaságot hat órányi távolban nem lakja élő teremtés; vizeiben nem tükrözi magát a kék mennyboltozat, mert a lankaság vizei kiszáradtak, s mert a mennyboltozat nem kék, hanem sárga.

Végtelen, horizonttalan zöldessárga tengerében nem úszik egyetlen nyári felhő sem, csak olykor vonulnak fekete foltok végig rajta, mikből egyetlen esőcsepp nem hull. Fekete bogarak fellegei azok, miknek milliárdjait szíja be minden lehelet.

Fojtó, tikkasztó melegség uralkodik itt, mintha be volna zárva az ég, s a nap tányérjába be lehet nézni, mint a holdba. Szellő nem fuvall itt, hanem mellre ülő posvány lég csapódik forrón az ember arcához.

A nádtenger, a gazdag vízi növények országa le van perzselve, a hattyúk és vadludak falkái kipusztultak, egy békafi sem énekel, egy vízi bika sem zúg a kietlenben, csak a szikkadó dágvány pöffedik olykor, méreggőzt fuvallva a halállal terhes levegőbe.

Mindenütt holt hallgatás, mindenütt a halál képe nagyszerű alakban, mindenütt enyészet.

A sziget fái olyanok, mintha leégtek volna, mérges hernyók zsugorították össze leveleiket.

Füveit tövig leette a repülő sáska, minden zöldet, minden bokrot, minden növényt; egy fűszál nem maradott. A réteket száradó békanyál és hínár lepi, a dombokat sűrű pókhálók; a házikó falai szétnyiladoztak, tetejét levetette az erős szél, s most moh és tövisek teremnek küszöbén, egyetlen lakója egy vén vízi kígyó.

Körül a nádtengert elvágta egy rémületes kőeső. Ezen év gazdag volt minden csapások megtermésében.

*

Ezen napjaiban a közirtózatnak, midőn senki rokont és barátot nem ismert, midőn testvér testvérét ápolni félt, nem feledkezett el boldogtalan ellenségéről a csavargó, és eljött azt meglátogatni.

Körüljárta a kietlen, letarolt szigetet, összekereste az enyészetnek indult szobákat, hítta nevénél ellenségét, de az nem jelent meg; az egész szigeten nem volt egy bokor, hova valaki elrejthesse magát.

Végre meggyőződék felőle, hogy Góliáth használva a Tisza és a posványság szokatlan kiapadását s az országos zavart, megszökött, s e részben teljesen megnyugodva, visszafelé vette útját, midőn egy völgyben a leveletlen dudvák között egy gödörre akadt, mely gödörben feküdt halva Góliáth Péter; térdei mellére voltak felhúzódva, két keze idétlenül szorult hátraszegült fejéhez, arca zöld penésszel volt behúzva, az egész test behomokosodott, szája és szemei pedig borzasztóan nyitva maradtak.

E gödör mellett egy kisded halom volt felvetve, elébe egy faragatlan kereszt letűzve, e kereszten Góliáth Péter kisgyermekének ruhácskái függtek, az időktől szétrongyolva.

A csavargó szíve elszorult.

Egy kapát keresett, s a holtat vele bekapálta.

A ledőlt kapu egyik szegletkövét a sír fejéhez ásta és késsel rámetszé:
SIT TIBI TERRA LEVIS!
Azután levevé fövegét, kezeit összetette, s halkan egy miatyánkot monda el.

Azután felemelé kezeit és monda: ,,Bocsáss meg neki, Isten, mint én is neki megbocsátok!"

*

Ez idő óta Bálnait nem hítták többé csavargónak. Apja és nagybátyja vagyonait átvéve, egy tanyát építtetett magának oda, hova kedvese volt temetve, s annak sírja körül virágos kertet, a sír fölébe üvegházat; a legszebb virágok, mik ott nyíltak, kedvese sírhalmára voltak rakva.

Gyakorta meglátogatja testvérét, kit gróf Szilárdynénak hínak, s kit szeret és tisztel mindenki, aki ismeri, legjobban férje, ki atyja népének.

Tanyája szomszéd a vén Rónaiéval, ki egyre-másra őszül, de jókedve és istenbeni bizalma naponnan szaporodik.

Sokszor üldögélnek egy pohár bor mellett, s régi időkről beszélgetnek.

Bókváryné asszonyság is igen megkegyesedett, mióta megvénült, egész napjait kegyes könyvolvasással és pletykagyűjtéssel tölti, s igen összehúzódva éldegél.

*

Az ifjabb Rónai pedig mind e mai napig készíti az örökké égő lámpát; különben igen okos és becsületes ember.

*

Tekintetes Bálvándy táblabíró úr megszűnt vendégeit itatni, azaz meghalt; roppant epitáfium van felette, lesz baja vele a feltámadáskor, míg fel tudja emelni.

Szeretném ideírni, ami minden sírkövére fel van vésve, vers és próza, megtelnék vele egy kötet, de nagyon siralmas; pedig én sem sírni, sem ríkatni nem szeretek.

*

A kántus prézes úr jelenleg kosta Girgáciában.

Konvenciója negyven bankóforint, hat köböl árpa és négy font szappan.

Feleséges ember és mód nélkül megkoppadt kaputban jár.

*

A Dömsödi Góliáth család magvaszakadtával vagyonai visszaszálltak a királyi ügynökre.
 
 
0 komment , kategória:  Jókai Mór: Hétköznapok  
Címkék: hidrotechnikában, gyümölcsöskertek, szerencsétlenebb, összeapríttatván, megszabadíthassa, kedvujjongatások, megtiszteltetést, tulajdonságaihoz, hasonlíthatlanul, szaladműszerekbe, fölmagasztosulva, személyválogatás, félreismertetést, rakoncátlankodni, keresztülmentünk, jellemminőségére, regényolvasással, dohánycsemetéket, természetességét, transcendentális, eszmetársulatnál, pipereműködéshez, kínzóeszközökkel, végigmártírkodja, megjutalmazására, közönyösségünket, megkülönböztetés, meggyilkoltatott, szegénylegényies, hullámhangjaiban, legdicsőségesebb, nyavalyatörőshöz, kétségbeesésének, házmagasságnyira, szegénylegénynek, visszatérhetésre, verebek fölébredtek, verebek fölébreszték, gazdasszonyok fölébreszték, gazdákat fölébreszté, nagy kiterjedésű, napnak azon, klasszikus régiségű, múzsákba annyira, kerek kalapot, közvélemény csaplárosoknak, diákok előkotorják, beléjök hajtogatott, délelőtti leckét, görög kalmár, öreg harang, öreg toronyban, Jókai Mór, Zilányi József, Dömsödi Góliáth János, Gyékény Márton, Bálnai Körmös Gáspár, Gyékény Mártont, Tölcsér Jónás, Körmös Gáspár, Midőn Márton, Amint Márton, Körmös Pista, Szent Kelemen, Ezzel Pista, Bálnai Körmös István, Amint Pistát, BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN, Adja Isten, Tóth Istvánok, Víznemissza Jónás”, Víznemissza Jónás, Dömsödi Góliáth, Egyszóval Péter, Szilárdy Mihály, Szegény Miska, Szilárdy Leander, Rónai Gábor, Delius István, Estélius István, Strassburgban Carlos Minonas, Legközelebb Schuszter Károly, Ismét Dömsödi, Dömsödi Jánost, Dömsödi János, Körmös Gáspárra, Bálnai István, Gyékény Mártonné, Góliáth János, Azonban Gyékény Mártonnak, Körmös Gáspárnak, Másnap Szilárdy Leander, Rónai Sándor, Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter, Góliáth Péter, Leander Góliáth, Amint Bálnai Leandert Sándor, Jézus Mária, Ugyan Zsáni, Makó Jeruzsálemtől, Bókváryné Janka, Mióta Jankát, Előtte Dömsödi János, Ugyan Zsani, Dömsödi Jánosra, Körmös István…, Mátyás VI, Zilányi Janka…, Zilányi Johanna, Ekkor Bálnai, Fekete János, Fehér Bálint, Erre Bálvándy, Amint Jónás, Bognár Jancsit, Bognár Jancsi, Mire Dömsödi, Szegény Dömsödi, Zöldhalomtól H*-ig, Góliáth Jánost, Odahurcolta Góliáth Jánost, Zilányi Janka, Ezzel Dömsödi, Ekkor Dömsödit, Dömsödi Péter, Dömsödi Góliáth Péter, Gyékény Lilla, Bálnai Körmös Pista, Bálnai Pista, Leander Bálnai, Körmös István, Mindezeket Péter, Góliáth Pétert, Bálnai Körmöst István, Eredj Jancsikám, Bálnait Góliáthnak, Szent Gábriel, Szent Kajafás, TIBI TERRA LEVIS, Tekintetes Bálvándy,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
11.08. 13:00 Csökkent a 3, az 5 és a 10 éves államkötvények aukciós átlaghozama
11.08. 12:59 Tudomány Mátyás király udvarában címmel nyílt kiállítás Budapesten
11.08. 12:59 EKF 2023 - Egyhangúlag fogadta el a közgyűlés Debrecen pályázatát
11.08. 12:42 Elkészült az Elek Gyula Aréna energetikai korszerűsítése
11.08. 12:42 Huszonkét majonéz közül háromnál talált hiányosságokat a Nébih
11.08. 12:42 Csütörtöktől vetítik a mozik Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét
11.08. 12:42 Film készül Széchenyi Zsigmond életéről - BŐVÍTETT (új: vezető producer)
11.08. 12:41 MNB: 2030-ig terjedő makropályát vázol fel a legfrissebb Növekedési jelenté...
11.08. 12:33 Koncertek, kiállítások, könyvbemutatók a nagyszebeni Ars Hungaricán
11.08. 12:22 Rétvári: a korábbi gyerekvállalást segítené a fiatalok életkezdési támogatá...
Tudjátok ?
Mi a megfejtés nr. 74 ?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
még több kérdés
Blog Címkék
Őszi kép  Vége  Felirat egy kocsmában:  Őszi kép  Keverd a szíved napsugár közé  Meg Caabot: Fáj a lét, a létez...  Szent Márton lóháton vezette a...  Kellemes délutánt  Az Atya és a Fiú  Áldás!  Jó reggelt , szép napot  Tekintsünk elhivatásunkra!  Pánikba esés  Magányos farkas  Facebookon kaptam  Suzy jókívánsága  Bírjuk virágzásra az orchideát...  Szép estét  Íme, a titok – Így tarts...  Szép napot  150 éve született Sajó Sándor  Áldás!  Pethes Mária A szerelem jelzőt...  Jézus gyermekkel  Szép estét  ***Csodálatos kép***  Hiába várt kedves  Png kislány  Őszi kép  Facebookon kaptam  2018. november 13., keddi Napi...  Női elegancia  Aki beéri...  Jó éjszakát , szép estét  Sellőlány  Szép jó reggelt  Esős időben egy találkozó  Idézet Böjte Csaba atyától  Megszomjazottan  Az ember feláldozza magát gyer...  Érdekesség  Kellemes délutánt  Ősz világában  A Szent, aki elhozta a fiatalo...  Dorosné Éva szép szerkesztései...  Facebookon kaptam  Szép jó reggelt  Facebookon kaptam Krisztinátó...  Ha látjátok anyámat a Facebook...  Tarbay Ede: Ősz - anyó  Látás  Őszi kép  Kocsmáros az enyhén részeg ven...  A szerelem a lélek selyme  Zúgolódás  Érdekesség  Érdekesség  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam Krisztinátó...  Napos oldal  Álmomban  Szép őszi napokat  Jó éjszakát kívánok!  Pillangó a vörös rózsán  Jó reggelt , szép napot  Megfelelő öltözködés  Szűzanya fájó szíve  Pozsgafa, a pénzmágnes –...  Őszi kép  Whitmann: Ha először nem érsz ...  Szeress  Lila sellő  Mert éhes voltam és ti ennem a...  6. nap  Csaba atya üzenete 2018 nov. 1...  Színes álom  2018. november 13., keddi Napi...  Hawaii rózsa  Megszomjazottan  Menedék  Hawaii rózsa  Pánikba esés  Magyar ádvent  Szèp estét kedves látoga...  Tudni kell szépen idősödni!  Ferenczi Csilla:UTOLSÓ VERSEM  Kun Magdolna: Egyszerűen mondo...  Ferenczi Csilla:UTOLSÓ VERSEM  Őszi levelek PNG  Ferenczi Csilla:UTOLSÓ VERSEM  Kellemes délutánt kívánok!  Érdekesség  Gyermeki kíváncsiság  Templomunk esti kivilágításban  A kalapácsütés  Pillangó a vörös rózsán  Virágzó kávé  Napos oldal  2018. november 12., hétfői Nap...  Keverd a szíved napsugár közé 
Bejegyzés Címkék
verebek fölébredtek, verebek fölébreszték, gazdasszonyok fölébreszték, gazdákat fölébreszté, nagy kiterjedésű, napnak azon, klasszikus régiségű, múzsákba annyira, kerek kalapot, közvélemény csaplárosoknak, diákok előkotorják, beléjök hajtogatott, délelőtti leckét, görög kalmár, öreg harang, öreg toronyban, város minden, városon kívül, szabad mezőre, láthatárba olvadó, egeket verdesé, említett város, városon belől, szőlők közé, kisded kápolna, fekete márványobeliszk, kápolnához négyszegű, csapásnak nevezett, pocsóta szélén, korlátokkal ellátott, messzeségbe széttekint, említett tárgyak, mázsaház kéményeiből, sátorok ormaira, nyílt térséget, mázsaház tárt, város előkelő, örvendő közönségnek, négyszögű temető, említett csárdákba, síkra kilépni, élvezetes népünnepély, élvező közönség, dicső eget, szentháromság talapzatát, említett hölgyek, megszólított hölgy, fiatal lyánka, kora búskomolyság, fájdalmas tekintettel, ártatlan szív, könnyet sötét, sóhajt kebelébe, gyermekszív napvilágos, kapaszkodó suhancot, legénynek egyebet, lökéssel odább, elutasított suhanc, természet által, leforrázott kuvasznak, mázsaház egyik, talapzaton álló, atlétának markos, ifjabbik kérdezé, fiatal hölgynek, legtehetősb kereskedőknek, legirtózatosabban kivégezte, igen keserű, betáblázásokkal terhelt, hanyatló család, legkábább reményektől, gyermekded halovány, ítéletnapja jönne, nyargaló por-, várva várt, lábak elszaladnak, elefántnyi termetű, pusztákról kivert, ujjongató sokaságot, darabot emlékül, uszított csoporttal, homok véres, lovagok ostorai, hentesek ebeiket, csordafő sokallni, nézőkkel tömött, népség sikoltott, bika bőgött, kutyák ugattak, előtte rohanó, levegőbe felemelte, tölteléket &#8211, bundával mint, mázsaházat &#8211, nyakatlan Telezsák, szarvas állatnak, ablak alatt, bátor szívű, hegyes szarvak, kétségbeesett szándékra, szarvasmarha nyakába, , ,
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák