Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-07 10:42:32, szombat
 
   
  Thomas Mann
Lotte Weimarban
Regény
Fordította Lányi Viktor



Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
A hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Túlzengve vad, sivár,
Barbár zenéken
Dicső nyomodba száll
Dalunk merészen.
Mi benned eleven,
Az ád bizalmat,
Sokáig élj, legyen
Örök uralmad!

Nyugat-keleti díván



Első fejezet

Izgalmas, fölkavaró öröm élményében volt része 1816 szeptember vége felé, egy még majdnem nyárias napon, a weimari Elefánt fogadó Mager nevű, művelt pincérének. Nem mintha valami csudadolog történt volna; mégis elmondhatjuk, hogy Mager egy darabig azt hitte, álmodik.

Ezen a napon Gotha felől a rendes postakocsi-járattal, kevéssel nyolc óra után, három nő érkezett a város főterére, a jó hírnévnek örvendő ház elé; első pillantásra, de még a másodikra sem látszott rajtuk semmi különös. Könnyen meg lehetett ítélni, minő kapcsolat van közöttük: anya volt leányával meg a komornájuk. Mager üdvözlő hajlongásra készen állt a kapuboltban, és elnézte, ahogy a háziszolga a két előbbit a kocsi felhágójáról a járdára segítette, mialatt a Klärchennek szólított szobacicus elbúcsúzott a bakon ülő atyafitól, aki mellett útközben, úgy látszik, jól elszórakozott. A kocsis mosolyogva nézegette oldalról utasát, valószínűleg más vidékről való tájszólásán jártatva eszét, és valamilyen csúfondáros tűnődéssel követte szemmel a lány mozdulatait, ahogy fölösleges derékriszálással, szoknyakapkodással és kényeskedéssel a magas ülésről lekászolódott. Azután zsinegénél fogva előrehúzta a hátán lógó kürtöt, és az érkezésnél jelen volt néhány gyerkőc és korai járókelő gyönyörűségére nagyon érzelmes dallamot kezdett fújni rajta.

A hölgyek, még háttal a háznak, a postakocsi mellett őrködtek, szerény poggyászuk lerakásán, Mager pedig csak arra várt, hogy tulajdonuk felől megnyugodva, a bejárat felé forduljanak, akkor mint ízig-vérig diplomata, sajtszínű, rőt pofaszakállas arcának előzékeny, de némileg tétovázó mosolyával, végiggombolt frakkban, elálló gallérja alatt agyonmosott nyakkendőben, igen nagy lábai fölött lefelé szűkülő szárú nadrágban eléjük ment a gyalogjáróra.

- Jó napot, barátom - szólt a két hölgy közül az anyának látszó, már mindenesetre koros, legalább hatvan felé járó matróna; enyhén gömbölyded termetén fehér ruhát viselt fekete köpennyel, kezén cérna félkesztyűt, magas kalapja alól hamuszürkén göndörödött elő valamikor szőke haja. - Hármunk számára kellene szállás, egy kétágyas szoba nekem és gyermekemnek (a gyermek sem volt már mai gyerek, alighanem közel a harminchoz, kétoldalt barna hajcsigái voltak, nyaka körül bodros gallérka; anyja orrának finom hajlása az övén kissé túlságosan kemény és éles görbületre sikeredett), és a mienkhez lehetőleg közel egy hálókamra a komornámnak. Megkaphatjuk?

Kék szemének előkelően bágyadt tekintete a pincér mellett elnézve a fogadó homlokzatán pihent meg; öreges zsírpárnák közé ágyazott kis száját sajátságos kellemmel mozgatta. Ifjúkorában bájosabb lehetett, mint amilyen a leánya most. Feltűnő volt fejének biccentgető remegése, de ez részben szavai megerősítésének és helyeslésre való gyors felhívásnak hatott, úgyhogy nem annyira gyengeségben, mint élénkségben, vagy legalábbis egyszerre mindkettőben lehetett sejteni az okát.

- Ó, hogyne - válaszolt a pincér, s a bejárathoz kísérte az anyát és leányát, mialatt a komorna kalaposskatulyát lóbálva követte őket. - Bár, mint rendszerint, erősen foglaltak vagyunk, és könnyen kerülhetnénk olyan helyzetbe, hogy még rangos személyeket is sajnálattal el kelljen utasítanunk, mindazonáltal semmilyen erőfeszítést nem fogunk sokallani, hogy a hölgyek óhajának a lehető legjobban eleget tegyünk.

- Hát ez nagyon szép - válaszolt az idegen hölgy, és leányával váltott derűsen elismerő pillantással nyugtázta a pincér formás, amellett erősen türingiai-szász színezetű beszédmódját.

- Szabad kérnem? Erre méltóztassék! - szólt Mager, udvariasan a folyosóra tessékelve őket. - Jobb kézt van az iroda. Elmenreichné, a ház asszonya, örülni fog, hogy rendelkezésükre állhat. Méltóztassék!

Elmenreichné, nyíl alakú tűvel a hajában, magasan övezett derekát a bejárat közelsége miatt kötött kabátkába bújtatva, az irodát az előtértől elválasztó boltasztalféle mögött trónolt, előtte írószer, porzótartó és számológép. Egy alkalmazott a pulpitusa mellől oldalvást lépve, angolul tárgyalt egy gallérköpenyes úrral, azé lehettek a bejáratnál egymásra rakott útibőröndök. A fogadósné közönyös tekintettel, inkább elnézve a jövevények mellett, mint róluk tudomást véve, méltóságos fejbólintással fogadta az idősebb hölgy köszöntését és a fiatalnak épp csak hogy jelzett pukedlijét, a pincérre figyelve átvette a szobarendelést, fogta a ház beosztását mutató, nyélre erősített lapot, és egy darabig ide-oda jártatta rajta a ceruzája hegyét.

- Huszonhetes - rendelkezett azután, a zöld kötényes háziszolgához fordulva, aki a poggyásszal várakozott a hölgyekre. - Egyágyas kis szobával nem szolgálhatok. A mamzellnek az erfurti Larisch grófné komornájával kellene megosztozni a szobán. Most éppen sok olyan vendégünk van, aki személyzettel érkezett.

Klärchen elhúzta a száját úrnője háta mögött, de ez beleegyezően bólintott. Majd csak meglesznek egymással, mondta, és már indult is, kérve, hogy vezessék a szobájába, s mindjárt vigyék utána a kézitáskáját.

- Azonnal, Madame - készségeskedett a pincér. - Csak még egy kis formaság lenne hátra. Esedezve kérjük, kegyeskedjék ezt a pár rovatot kitölteni. Nem mitőlünk ered a pedantéria, hanem a magas rendőrhatóságtól. Az, hiába, nem bújhat ki a bőréből. Öröklődnek a törvényes előírások, mondhatnám, mint valami elpusztíthatatlan betegség. Szabadna megkérnem erre a különös jóságra és szívességre?

A hölgy elnevette magát, megint leányára pillantott, és derűs csodálkozással csóválta a fejét.

- Vagy úgy - mondta -, erről megfeledkeztem. A szabály az szabály! Egyébként, mint szavai elárulják, kelmed jófejű ember (a régies megszólítást használta, amely ifjúkorában még szokásos lehetett), szeret olvasni, és találóan idézget az olvasmányaiból. Adja ide!

Visszament az asztalhoz, félkesztyűs, finom ujjú kezével a fogadósnétól átvette a madzagon lógó palavesszőt, és még mindig nevetve, a bejelentő tábla fölé hajolt, amelyen már néhány név volt olvasható.

Lassan írt, közben fokozatosan abbahagyta a nevetést, és utólag csak néhány apró, sóhajszerű, vidám hang jelezte elnémuló derültségét. Nyakának biccentgető remegése, nyilván kényelmetlen tartása miatt, most még feltűnőbb volt.

Többen nézték. Egyfelől a lánya pillantott át a válla fölött, csinos, szabályosan ívelő - anyjától örökölt - szemöldökét felvonva, száját gunyorosan szorosra zárva és félrehúzva; másfelől Mager pincér kukucskált az írásba, félig csak ellenőrzésül, hogy a hölgy helyesen tölti-e ki a vörössel megjelölt rubrikát, félig kisvárosias kíváncsisággal és kajánságtól nem mentes elégtétellel, hogy lám, itt a pillanat, amikor valakinek abba kell hagynia az ismeretlenséggel együtt járó, meglehetősen hálás szerepet, és kénytelen színt vallani, megnevezni magát. Valamilyen okból az irodai alkalmazott és a brit utas is abbahagyta a beszélgetést, és mindketten figyelték a biccentgetve író hölgyet, aki szinte gyerekes gondossággal rajzolta a betűket.

Mager hunyorogva olvasta: Kestnerné szül. Charlotte Buff, udvari tanácsos özvegye Hannoverből, utolsó tartózkodási helye Goslar, született Wetzlarban, 1753. január 11-én, vele van leánya és szolgálója.

- Elég? - kérdezte az udvari tanácsosné; s mivel választ nem kapott, maga döntötte el: "Elég lesz!" Azzal erélyesen le akarta tenni az asztalra a palavesszőt, megfeledkezett róla, hogy egy fém állványhoz van erősítve, s ezt fel is döntötte.

- Milyen ügyetlen vagyok! - restelkedett, s ismét röpke pillantást vetett leányára, aki gúnyosan összeszorítva tartotta száját, és most a szemét is lesütötte. - Na, ezt majd csak rendbe hozzák, és így készen is volnánk! Jó lesz végre már fölmenni a szobánkba! - és kissé szelesen el is indult.

Leánya, a komorna és a pincér, utánuk a feje búbján kopasz, dobozokkal és kézitáskákkal cipekedő háziszolga, követték őt a folyosón át a lépcsőhöz. Mager útközben is hunyorgott, mégpedig úgy, hogy időközönként mindig kétszer-háromszor igen gyorsan megrebbentette szemhéjait, aztán egy ideig mozdulatlanul meresztette kivörösödött szemét, száját pedig bambának nem mondható, hanem úgyszólván finom, szabályozott módon nyitva tartotta. Az első lépcsőfordulónál megállította a társaságot.

- Engedelmet! - szólalt meg. - Ezer bocsánat, ha kérdésem... Nem holmi közönséges és illetlen kíváncsiság, ami... Vajon az a szerencse ért bennünket, hogy Kestner udvari tanácsosné, született Charlotte Buff úrnő, Wetzlarból...?

- Az vagyok - hagyta helyben mosolyogva az idős hölgy.

- Értem... Igen, persze, de úgy értem... Csak tán nem Charlotte - vagy röviden Lotte - Kestner, született Buff, a wetzlari Német-házból, a német lovagrend wetzlari házából, az egykori...

- De igen, barátom. Csakhogy egyáltalán nem vagyok egykori, nagyon is jelenvaló vagyok itt, és módfelett szeretném, ha a számomra kijelölt szobát...

- Rögtön! - kiáltott Mager, és leszegett homlokkal, sietve nekiindult, de aztán újból megállt, szinte földbe gyökerezve, és összekulcsolta kezét.

- Jóságos ég! - mondta mély érzéssel. - Jóságos ég, udvari tanácsosné asszonyom! Kegyeskedjék megbocsátani, ha gondolataim az itt fennforgó azonosság és a föltáruló perspektíva láttán nem mindjárt... Ez valahogy úgy jön, mint derült égből... Házunkat eszerint az a tisztesség, az a felbecsülhetetlen kitüntetés éri, hogy az igazit, a valóságost, ha szabad így kifejeznem magam, az eredetit... Egyszóval szerencsém van Werther Lottéja előtt...

- Úgy bizony, barátom - válaszolt a tanácsosné nyugodt méltósággal, és megrovó pillantást vetett a kuncogó szobalányra -, és magam is örülnék ennek a ténynek, ha kelmed számára eggyel több ok lenne, hogy nekünk, utazásban kifáradt nőknek, most már haladéktalanul megmutassa a szobánkat.

- Tüstént - kiáltott a pincér, és szaporázni kezdte a lépteit. - A huszonhetes szoba, sajnos, a második emeleten van. A lépcsőnk, mint látni méltóztatik, kényelmes, de ha sejtettük volna... Bármennyire foglaltak vagyunk is, kétségtelenül lett volna... Nem mondom, a szoba mutatós, egyenest a főtérre néz, és remélhetőleg tetszeni fog. Nemrég a hallei von Egloffstein őrnagy úr lakott benne felesége őnagyságával, amikor nagynénjüknél, az ugyanily nevű főkamarásné asszonyságnál látogatóban időztek itt. Október tizenharmadikán őcsászári fensége, Konstantin nagyhercegnek főhadsegéde bírta a szobát. Ez némiképpen történelmi emlék... De, boldog Isten, mit beszélek itt olyan történelmi emlékekről, amelyek egy jó érzésű ember számára a legparányibb összehasonlítást sem állják a... Már csak néhány lépés, udvari tanácsosné asszonyom! A lépcsőtől már csak néhány lépés ezen a folyosón. Minden frissen van meszelve, amint látni méltóztatik. Tizenhárom utolja óta, a doni kozákok látogatása után, véges-végig helyre kellett állítani a lépcsőket, a szobákat, a folyosókat és a társalgókat, ami talán már rég esedékes is lett volna. Csak hát a világesemények vad kegyetlenségei kényszerítettek rá bennünket, amiből az a tanulság kínálkozik, hogy az élet megújhodásai talán létre sem jönnének az erőszak hatékony segítsége nélkül, Egyébként felfrissülésünk érdemét korántsem akarom kizárólag a kozákoknak tulajdonítani. Poroszok és magyar huszárok is voltak a házunkban, nem is szólva az előttük itt járt franciákról... Célnál vagyunk! Ha szabad kérnem, udvari tanácsosné asszonyom!

Meghajolt, és belépésre invitálva, sarkig tárta az ajtót. A hölgyek futólag megszemlélték a keményített muszlinfüggönyöket, a két ablak közt az aranykeretes, de kissé vakfoltos állótükröt, a kis közös mennyezet alatt álló, fehérrel leterített ágyakat és a berendezés többi kényelmességeit. A falat antik templom körüli tájat ábrázoló rézmetszet díszítette. A padló tisztára olajozva csillogott.

- Nagyon csinos - mondta a tanácsosné.

- Boldogok volnánk, ha a hölgyek tűrhetően éreznék itt magukat. Ha bármire szükségük van - ott a csengettyűzsinór. Forró vízről, magától értetődik, gondoskodom. Végtelenül boldogok lennénk, ha udvari tanácsosné asszonyom megelégedését...

- Afelől nyugodt lehet, barátom. Egyszerű emberek vagyunk, nincsenek különösebb igényeink. Köszönöm, jóember - szólt a háziszolgához, aki terhét lerakta a hevederes bakra és a padlóra, aztán távozott. - És kelmednek is köszönöm, barátom - fordult a pincérhez elbocsátó fejbiccentéssel. - Mindennel el vagyunk látva, és most szeretnénk egy kicsit...

Mager azonban nem mozdult, összekulcsolta ujjait, vöröses szemei az idős hölgy vonásait fürkészték.

- Mindenható Isten! - szólt. - Udvari tanácsosné asszonyom, micsoda megörökítésre méltó esemény! Udvari tanácsosné asszonyom, kegyed talán meg sem érti teljesen egy igaz szívű ember érzelmeit, aki nem remélhette, nem is sejthette, hogy egy ilyen évenement,[1] a maga megragadó perspektíváival... Udvari tanácsosné asszonyom, méltóságod úgyszólván hozzászokott a körülményeihez és mindnyájunk előtt szent azonosságához, alkalmasint könnyedén és köznapian fogja fel a dolgot, és nem mérlegeli egészen, miképpen kell hogy hasson egy érző, ifjúkora óta irodalmi érdeklődésű lélekre, amely erre a legkevésbé sem számított, a megismerkedés - ha szabad így mondanom, kegyes elnézését kérve - a találkozás egy, a költészet fényétől körülsugárzott, s mintegy tüzes karokon az örök hírnév egébe ragadott személyiséggel...

- Derék barátom - válaszolta a tanácsosné elhárító mosollyal, jóllehet fejének biccentgető remegését, amely a pincér szavaira megint feltűnővé vált, akárki helyeslésnek érthette volna. (A komorna mögötte állt, és derűs kíváncsisággal nézte a férfi csaknem könnyekig meghatott arcát, mialatt a tanácsosné lánya a szoba hátterében tüntető közönyösséggel a poggyászt rakosgatta.) - Derék barátom, én csak egy egyszerű, igénytelen öregasszony vagyok, ember, mint más, maga pedig oly különös emelkedettséggel fejezi ki magát...

- Nevem Mager - mondta mintegy magyarázatképpen a pincér. Lágy, középnémet kiejtésével "macher"-t mondott; volt ebben valami kérő és megindító árnyalat. - Nem szeretnék kérkedni, de én vagyok ebben a házban a faktótum, Elmenreichnének, a fogadó tulajdonosának, ahogy mondani szokás, jobb keze - úrnőm már évek óta özvegy, Elmenreich úr anno hatban, tragikus körülmények közt, amelyek nem tartoznak ide, sajnos, áldozatul esett a világeseményeknek. Aki olyan állást tölt be, mint én, kivált olyan időkben, amilyeneket városunk átélt, oly sokféle emberrel kerül érintkezésbe, annyi jelentős, születésénél vagy érdeménél fogva jelentős személyiség vonul el előtte, hogy hovatovább természetszerűen bizonyos mértékig érzéketlenné válik magas rangú, a világeseményekkel összefonódott személyek, tiszteletet parancsoló, képzeletet ingerlő nevek viselői iránt. Így van ez, udvari tanácsosné asszonyom. De ez a hivatásommal járó elkényeztetettség és eltompultság - hol van az most! Bizvást mondhatom, soha életemben nem hárult rám olyan vendégfogadás és kiszolgálás feladata, mint ez a mai, mely valóban megérdemli a megörökítést. Mert úgy van vele az ember - hiszen tudtam én, hogy az a hódolatra méltó hölgy, az örökké kedves költői alak eredetije az élők sorában van, mégpedig Hannover városában, most eszmélek rá, hogy tudtam. Ám ez a tudomás nem bírt számomra a valóság erejével, és soha eszembe sem jutott, hogy ezzel a megszentelt lénnyel valaha szemtől szembe kerülhetek. Még csak nem is álmodtam ilyen lehetőségről. Mikor ma reggel - néhány órája - felébredtem, meg voltam róla győződve, hogy olyan nap ez is, mint száz más, átlagos jellegű nap, telezsúfolva hivatásom megszokott és begyakorolt tennivalóival a folyosón és az asztalnál. Feleségem - házasember vagyok, udvari tanácsosné asszonyom, Madame Mager a konyhán magasabb beosztásban tevékenykedik -, feleségem a megmondhatója, hogy semmi jelét nem adtam annak, mintha valami rendkívülit sejtenék. Eszembe se jutott, hogy ma este más emberként fogok ágyba kerülni, mint ahogy reggel fölkeltem. És lám! Sok mindent megérsz - amit remélsz. Mennyire igaz ez az egyszerű népi életbölcsesség! Udvari tanácsosné asszonyom meg fogja bocsátani felindultságomat és talán illetlennek tetsző bőbeszédűségemet. Ami a szívemen, az a számon - hogy ezzel a nem éppen irodalmi csengésű, de annál találóbb népies szólásmóddal éljek. Udvari tanácsosné asszonyom, ha tudná, minő szeretetet és tiszteletet érzek, mondhatnám, gyermekkorom óta, költőfejedelmünk, a nagy Goethe iránt, s mint weimari polgárt mekkora büszkeséggel tölt el, hogy ezt a fennkölt férfiút a magunkénak mondhatjuk... Ha tudná méltóságod, hogy kiváltképpen az ifjú Werther szenvedései e szívnek kezdettől fogva... De elhallgatok, udvari tanácsosné asszonyom, tudom jól, nem vagyok méltó, - ámbátor az igazság az, hogy egy ily érzelmes alkotás mindenkihez szól, és a magas- és alacsonyrendűt egyaránt a legbőségesebb indulatokkal ajándékozza meg, míg ellenben olyan művekre, mint az Iphigenia és a Természetes leány, talán csak a felsőbb rétegek támaszthatnak igényt. Ha meggondolom, feleségemmel együtt hány estén bújtuk gyertyavilágnál olvadó lélekkel azt a mennyei könyvet, s egyúttal ráeszmélek, hogy e pillanatban a könyv világhírű és halhatatlan hősnője teljes testi valóságában, földi emberként, mint jómagam... Az ég szerelmére, udvari tanácsosné asszonyom! - kiáltotta, és a homlokára csapott. - Beszélek, egyre csak beszélek, és most forrón belém nyilall, hogy még meg se kérdeztem, reggelizett-e ma egyáltalán méltóságod!

- Köszönöm, barátom - válaszolta az idős hölgy, aki a derék pincér ömlengését tartózkodó tekintettel és enyhén remegő szájjal hallgatta végig. - Korán reggeliztünk. Egyébiránt, kedves Mager uram, nagyon is messzire megy az egybevetéseivel, és roppantul túloz, ha engem, vagy akár csak azt a fiatal teremtést, aki valaha voltam, annak a sok vihart fölkavart könyvecskének hősnőjével egyszerűen összetéveszt. Nem maga az első, akit erre figyelmeztetnem kell; sőt negyvennégy éve állandóan ezt prédikálom. Az a regényalak - aki persze oly kiszélesült életre, oly határozott és ünnepelt valóságra tett szert, hogy valaki előállhatna, és azt mondhatná: kettőnk közül a regényalak az igazán és voltaképpen eleven, amit azonban mégis kikérnék magamnak -, az a leányka még egykori valómtól is igen nagyon különbözik, hát még jelenlegi énemtől. Hiszen mindenki láthatja, hogy nekem kék szemem van, míg Werther Lottéja tudvalevőleg fekete szemű.

- Költői szabadság! - kiáltott Mager. - Ki ne tudná, mi az, költői szabadság! És mégsem képes rá, udvari tanácsosné asszonyom, hogy egy jottányit is lealkudjon a fennforgó azonosságból! A költő egy bizonyos bújócska kedvéért élhetett ezzel a szabadsággal, hogy kissé elhalványítsa a nyomot...

- Nem - mondta a tanácsosné, és tagadóan rázta a fejét -, a fekete szem máshonnan ered.

- Ám legyen! - buzgólkodott Mager. - És ha ezt az azonosságot ilyen parányi eltérések kissé gyöngítik is...

- Vannak nagyobbak is - szólt közbe nyomatékkal a tanácsosné.

- ...még mindig teljességgel érintetlen marad a másik, amely amazzal kereszteződik, és attól elválaszthatatlan: méltóságod azonossága önmagával, vagyis azzal a szintén legendás személlyel, akiről a nagy ember még nemrég is visszaemlékezéseiben oly megkapó képet rajzolt nekünk. És ha udvari tanácsosné asszonyom nem az utolsó jottáig a Werther Lottéja, viszont hajszálpontosan ugyanaz a Lotte, aki Goe...

- Nézze, barátom - vágta el a tanácsosné határozottan a szóáradatot -, elég soká tartott, amíg szíves volt megmutatni a szobánkat. Nyilván nem veszi észre, hogy most meggátol bennünket abban, hogy a szobát elfoglalhassuk.

- Udvari tanácsosné asszonyom - könyörgött összetett kézzel az Elefánt pincére -, bocsásson meg! Bocsásson meg egy embernek, aki... Viselkedésem, tudom, megbocsáthatatlan, mégis kérem, hogy oldozzon fel. Leszek bátor azonnali távozásommal... Hiszen anélkül is - mondta -, anélkül is, minden tapintattól és illendőségtől eltekintve, már régóta ráncigál innen valami ide-amoda; mert ha elgondolom, hogy Elmenreichné mindeddig biztosan semmit sem sejt, alkalmasint még alig vetett egy pillantást a vendégek névsorára, és ha vetett is, amilyen egyszerű lélek... És Madame Mager, udvari tanácsosné asszonyom! Hogy futnék már régen hozzá a konyhába, hogy neki a város és az irodalom nagy újdonságát azon melegében... Mindazonáltal, udvari tanácsosné asszonyom, és épp azért, hogy a szívdobogtató újdonságot teljessé tegyem, bátorkodom kegyes engedelmét kérni még egyetlen kérdésre... Negyvennégy év! És udvari tanácsosné asszonyom e negyvennégy év alatt sohase látta viszont a titkos tanácsos urat?

- Úgy van, barátom - felelte a hölgy. - Én doktor Goethét ismerem, a wetzlari Gewandgasse fiatal joggyakornokát. A weimari államminisztert, Németország nagy költőjét soha színről színre nem láttam.

- Döbbenetes! - lehelte a szót Mager. - Ez megdöbbenti az embert, udvari tanácsosné asszonyom! Így hát azért jött Weimarba, hogy...

- Azért jöttem Weimarba - szakította félbe az idős hölgy kissé hűvös fölénnyel -, hogy sok-sok év után viszontlássam testvérhúgomat, Ridel kamarai tanácsosnét, s elvigyem hozzá Charlotte leányomat is, aki Elzászból, mert ott él állandóan, látogatóban van nálam, és erre az utamra elkísért. Komornámmal együtt hárman vagyunk, nem akarunk szállóvendégként terhére lenni nővéremnek, hiszen neki is családja van. Ezért hát a fogadóban szálltunk meg, de ebédre már szeretteinknél leszünk. Beéri ennyivel?

- De mennyire, udvari tanácsosné asszonyom, de mennyire!... Jóllehet ily módon meg leszünk fosztva attól, hogy nagyságotokat table d'hôte[2]-unknál... Ridel kamarai tanácsosék, Esplanade hatos szám - tudom, hogyne tudnám. A kamarai tanácsosné úrnő tehát született... De hiszen tudtam! Ismerem jól a körülményeket és rokoni kapcsolatokat, csak hirtelenében nem... Jóságos atyaisten, eszerint a kamarai tanácsosné ott volt a vadászlak előszobájában, mikor Werther először belépett oda, ott volt a sok gyerek közt, akik udvari tanácsosné asszonyom körül tolongtak, és kezecskéjüket nyújtogatták az uzsonnájukért, amit nekik udvari tanácsosné asszonyom...

- Kedves barátom - szólt közbe megint Charlotte -, abban a vadászlakban nem volt semmiféle udvari tanácsosné. Mielőtt most Klärchenünknek is szíveskedne megmutatni a szobácskáját - arra vár szegény -, inkább mondja meg nekünk: messze van innen az Esplanade?

- Éppenséggel nem, udvari tanácsosné asszonyom. Rövidke az út odáig. Nálunk Weimarban nincsenek távolságok; nagyságunk alapja a szellem. Én magam szíves örömest elkísérem a hölgyeket a kamarai tanácsos úrék házáig, ha nem méltóztatnak inkább bérkocsit vagy gyaloghintót igénybe venni, ilyen alkalmatosságoknak fejedelmi székhelyünk nincs híjával... De még egyet, udvari tanácsosné asszonyom, csak még ezt az egyet! Ugyebár, noha elsősorban nővére látogatására jött Weimarba, azért bizonyára módját ejti annak is, hogy a Frauenplanon...

- Majd elválik, barátom, majd elválik! Most induljon kelmed, helyezze el a mamzellt is a szállásán, mert rövidesen szükségem lesz rá.

- Igen, és útközben mondja meg majd nekem - csicsergett a szobacicus -, hol lakik az az úr, aki a pompás Rinaldót írta, azt a megkapó regényt, amelyet már többször kiolvastam, s hogy hol lehet vele az utcán találkozni, ha az embernek szerencséje van.

- Meglesz, mamzell, nagyon szívesen - válaszolt szórakozottan Mager, és indult kifelé. De az ajtóban még egyszer megtorpant, egyik lábát, fékezve, a padlónak feszítette, a másikkal a levegőben egyensúlyozott.

- Egy szót még, udvari tanácsosné asszonyom - könyörgött. - Egyetlen utolsó szócskát, gyorsan lehet rá válaszolni! Meg kell hogy értse, udvari tanácsosné asszonyom: ha az ember váratlanul az élő eredeti előtt áll, ha osztályrészül jut neki, hogy magánál a forrásnál... ezen kapni kell, ezt nem szabad kihasználatlanul hagyni... Udvari tanácsosné asszonyom, ugyebár az utolsó beszélgetés Werther elutazása előtt, az a szívet feldúló jelenet hármasban, amikor a megboldogult anyáról, a halálos ágyon történt elválásról van szó, amikor Werther megfogja Lotte kezét, és fölkiált: "Viszontlátjuk egymást, találkozni fogunk, minden alakban egymásra ismerünk!" - ugyebár ennek a jelenetnek valóság az alapja, a titkos tanácsos úr nem maga találta ki, hanem tényleg így történt...

- Igen is, nem is, barátom, igen is, nem is - felelte Charlotte a sürgető kérdésre jóságosan, reszkető fejjel. - Most menjen kelmed! Menjen!

Az izgatott pincér sietve távozott Klärchennel, a szobacicussal.

Charlotte mélyet sóhajtva tette le a kalapját. Leánya, aki az imént lefolyt beszélgetés alatt felakasztotta a szekrénybe anyja ruháit, és a kézitáskák tartalmát a pipereasztalon és a mosdó keskeny polcain rendezgette el, most gúnyosan pillantott anyjára.

- Hát most fölfedted a csillagodat - mondta. - Nem csekély hatást tett.

- Ah, gyermekem - válaszolt az anya -, amit te csillagomnak mondasz, holott inkább kereszt, bár így is, úgy is kitüntetés, nem tehetek róla, hogy az emberek szeme elé kerül, ezt nem gátolhatom meg, elvégre nem rejthetem véka alá.

- Azért, édes mamám, mégiscsak valamivel tovább - ha nem is extravagáns tartózkodásunk egész idejére - rejtekben maradhatott volna, ha nem a nyilvános vendégfogadóban, hanem inkább Amália néninél szállunk meg.

- Nagyon jól tudod, Lottikám, hogy nem lehetett. Nagybátyád, nagynénéd és unokatestvéreid nem bővelkednek helyben, jóllehet - vagy éppen, mert - előkelő környéken laknak. Nem tehettük meg, hogy egyszerre hárman rontsunk be a házukba, és őket, ha csupán néhány napra is, a legkényelmetlenebb összezsúfolódásra kényszerítsük. Ridel nagybátyád megél a hivatalnoki fizetéséből, de súlyos csapások érték, anno hatban mindenét elvesztette, nem gazdag ember, és semmiképp nem illett volna hozzánk, hogy itt az ő zsebére éljünk. De ki venné zokon tőlem, hogy legifjabb húgomat, a mi kedves Málinkat egyszer végre megint ölelni vágyom, és örülni akarok a boldogságának, amit derék férje oldalán élvez. Ne feledd, hogy ezeknek a kedves rokonaimnak talán nagy hasznukra lehetek. Nagybátyád szemet vetett a nagyhercegi kincstári főigazgatói állásra - összeköttetéseim és régi baráti kapcsolataim révén itt helyben valószínűleg hathatósan kezére járhatok. És hogy te, gyermekem, tízévi elszakadás után most megint mellettem vagy és elkísérhetsz, nem a legkedvezőbb időpont-e ehhez a rokonlátogatáshoz? A különös sors, ami osztályrészem lett, meggátolhat-e abban, hogy szívem legjogosabb vágyait kövessem?

- Dehogyis, mama, dehogyis.

- Ki gondolhatta - folytatta a tanácsosné -, hogy rögtön egy olyan lelkes rajongó karjai közé pottyanunk, amilyen ez a pofaszakállas Ganymedes? Goethe is panaszolja memoárjában, mennyi bajt szerzett neki az emberek kíváncsisága, akik folyvást firtatták, hogy melyik is az igazi Lotte, merre van hazája, és ő semmiféle inkognitóval nem tudta lerázni magáról a tolakodókat - valóságos penitenciának nevezi ezt, s azt mondja: ha vétkezett a könyvecskéjével, akkor kegyetlenebbül bűnhődött, mint ahogy megérdemelte. De látni ebből, hogy a férfiak - a költők meg különösen - csak magukkal törődnek; mert Goethe nem gondolja meg, hogy mi ugyanúgy megszenvedjük, mint ő, a kíváncsiskodást, ráadásul minden egyebet, amit nekünk, boldogult édesapádnak és nekem tett azzal, hogy áldatlanul összekeverte a költészetet és a valóságot...

- A fekete és a kék szemeket.

- A kárvallottat ráadásul ki is gúnyolják, legalábbis te, Lottikám, nem mulasztod el. De hát azt a kótyagost mégiscsak rendre kellett utasítanom, hogy ne tekintsen úgy, amint vagyok, Werther Lottéjának.

- Volt olyan arcátlan, hogy kárpótlásul Goethe Lottéjának nevezett.

- Azt hiszem, ezt se hagytam annyiban, hanem leplezetlen bosszúsággal rendreutasítottam érte. Ismerlek, lányom, érzem, hogy az enyémnél szigorúbb felfogásod szerint elejétől fogva rövidebb pórázra kellett volna fognom őkelmét. De mondd meg, hát hogyan? Tagadtam volna le önmagamat? Adtam volna értésére, hogy magamról és viszonylataimról mit sem akarok tudni? De van-e jogom rendelkezni ezekkel a viszonylatokkal, amelyekre már a világ tart igényt? Te annyira más természet vagy, mint én - hadd tegyem hozzá, irántad érzett szeretetemet ez egy szemernyivel sem csökkenti. Benned nincs meg az, amit szívélyességnek szokás mondani, s ami még nagyon különbözik az életre-halálra menő önfeláldozás készségétől. Sőt gyakran úgy tetszett nekem, hogy az áldozatos és mások szolgálatában eltöltött élet bizonyos érdességet, igenis, mondjuk ki dicséret és gáncs nélkül, vagy inkább dicsérettel, mint gánccsal: bizonyos ridegséget idézett elő, ami kevéssé használ a szívélyességnek. Gyermekem, én becsülöm a jellemedet, ebben éppoly kevéssé kételkedhetsz, mint abban, hogy szeretlek. Tíz éve vagy Elzászban Karl őrangyala, szegény drága bátyádé, aki előbb fiatal feleségét, majd a fél lábát vesztette el - a szerencsétlenség ritkán jár egyedül. Mi lenne nélküled vele, szegény, balsors sújtotta fiammal! Te vagy az ápolója, gyámolítója, házvezetőnője, árváinak anyja. Az életed csupa munka és szeretet sugallta önzetlen szolgálat - hogyisne vésődött volna beléd a komolyság, amely sem önmagánál, sem másoknál nem tűri meg a tétlen érzelmességet. Te az őszinteséget többre tartod az érdekességnél - mennyire igazad van! Azok a kapcsolatok, amelyek bennünket a szenvedélyek és széplelkek világához fűznek...

- Bennünket? Én nem tartok fenn ilyen kapcsolatokat.

- Drágám, azok megmaradnak és nevünkhöz fognak tapadni harmad- és negyedíziglen, akár tetszik, akár nem. És ha melegszívű emberek azok kedvéért megkörnyékeznek bennünket, akár lelkesedésből, akár csak kíváncsiságból - mert hol itt a határvonal? -, van-e jogunk magunkkal fukarkodni, és a buzgólkodókat kíméletlenül lerázni? Lásd, itt különbözik kettőnk természete. Az én életem is komoly élet volt és nem egészen lemondás nélkül való. Feledhetetlen drága apádnak, azt hiszem, jó felesége voltam, tizenegy gyermeket szültem neki, és tisztességgel fölneveltem közülük kilencet, mert kettőt el kellett temetnem. Én is hoztam áldozatokat, cselekvésben és szenvedésben. De a szívélyességemet, vagy ahogy te talán korholóan mondanád, a jólelkűségemet ez nem csökkentette, az élet ridegsége engem nem tett rideggé, és hogy egy ilyen Magernek hátat fordítsak, s azt mondjam neki: "Hagyjon békén, maga sült bolond!" - nem venném a lelkemre.

- Egészen úgy beszélsz, anyám - válaszolt Lotte, az ifjabb -, mintha szemrehányással illettelek volna, és a gyermeki tiszteletet megtagadva, pöffeszkedtem volna előtted. Hiszen a számat se nyitottam ki. Bosszankodom, ha az emberek a jóságodat és türelmedet oly kemény próbára teszik, mint az imént is, s izgatottságukkal téged kimerítenek - talán csak nem bosszant a bosszankodásom? Ezt a ruhát itt - mondta, és magasra tartotta az anyja poggyászából éppen kivett, szalagokkal, halványpiros szalagcsokrokkal díszített fehér ruhát - nem kellene egy kicsit átvasalni, mielőtt esetleg felveszed? Csúnyán összegyűrődött.

A tanácsosné elpirult, ami meghatóan jól állt neki. Érdekesen megfiatalodott, bájosan fiatallányos lett tőle az arca: aki így látta, egyszerre azt gondolhatta, ilyen lehetett húszéves korában; a szabályosan ívelt szemöldök alatt gyöngéden pillantgató kék szeme, finoman hajlott orrocskája, kedves kis szája ennek a pirulásnak fényében és rózsás tónusában néhány másodpercre visszanyerte elbűvölő kifejezését; az intéző derék leánykája, kistestvéreinek anyja, a volpertshauseni bálok tündére, még egyszer meglepően előtűnt az öreg hölgy pirulása alól.

Minthogy Madame Kestner már levette a fekete köpenyt, most ugyanolyan, csak kevésbé társasági jellegű fehér ruhában állt ott, mint amilyent leánya elébe tartott. Melegebb évszakban (és még nyárias volt az időjárás) sajátságos kedvteléssel mindig fehér ruhát viselt. De a lánya kezében levő ruhán halványpiros szalagcsokrok libegtek.

Önkéntelenül mindketten elfordultak, az idős hölgy, úgy látszott, a ruhától, a fiatal pedig anyjának elpirulásától, amely szendeségével és megfiatalító varázsával kínosan érintette.

- Nem kell - válaszolt az udvari tanácsosné Charlotte javaslatára. - Ne vesződjünk vele! Az ilyen kreppféle a szekrényben lógatva hamar kisimul, és ki tudja, egyáltalán hozzájutok-e, hogy ezt a lenge ruhácskát viseljem.

- Miért ne viselnéd - szólt a leánya -, mi egyébért hoztad magaddal? De éppen, mert egy vagy más alkalommal biztosan föl fogod venni, engedd meg, édes mamám, hogy visszatérjek szerény kérdésemre: nem szánnád rá magad mégis, hogy a kissé világos szalagokat itt a mellrészen és az ujjakon valamivel sötétebb, mondjuk, szép lila színüekkel cseréld ki? Gyorsan elkészülnénk vele...

- Ugyan hagyd már abba, Lottikám! - felelte kissé türelmetlenül a tanácsosné. - Nem érted a tréfát, gyermekem. Szeretném tudni, miért akarsz mindenáron lebeszélni arról a kis elmés tréfáról, arról a gyöngéd célzásról és figyelmességről, amelyet magamban kieszeltem. Mondhatom, kevés embert ismertem, aki annyira híjával lenne a humorérzéknek, mint te.

- Nem helyes - válaszolta leánya -, ha bárkinél, akit nem ismerünk, vagy már nem ismerünk, eleve feltételezzük ezt az érzéket.

Charlotte, az idősebb, még vissza akart vágni valamit, de beszélgetésüket megszakította Klärchen, aki forró vizet hozott, és vígan mesélte, hogy Larish grófné komornája csöppet sem kellemetlen teremtés, jóba akar lenni vele, azonkívül az a fura Mager úr megígérte, hogy Vulpius könyvtárost, a nagyszerű Rinaldo szerzőjét, aki egyébként Goethe úr sógora, okvetlenül láthatja majd hivatalába menet, sőt a fiacskáját is, akit a híres regény hőse után Rinaldónak hívnak, meglesheti, mikor iskolába megy.

- Mindez rendben van - mondta a tanácsosné -, de itt az ideje, Lottikám, hogy ti ketten, te és Klärchen, elinduljatok az Esplanade-ra, Amalie nénihez, és jelentsétek megérkezésünket. Bizonyára nem is sejti még, hogy itt vagyunk, csak délutánra vagy estére vár bennünket, mert azt hiszi, Gothában betértünk Liebenauékhoz, de hát ezt a látogatást ezúttal elmulasztottuk. Menj, fiacskám, Klärchennel tudakoltasd meg az utat, add át előre is csókjaimat kedves nagynénédnek, és barátkozzál össze közben unokatestvéreiddel. Nekem, öregasszonynak, előbb egy vagy két órára okvetlenül ágyba kell feküdnöm, majd utánatok megyek, mihelyt egy kicsit kipihentem magam.

Megcsókolta leányát, mintegy a kibékülés jeléül, egy intéssel megköszönte a kis komorna búcsúpukedlijét, és magára maradva körülnézett. A tükörasztalon volt írószer. Leült, levélpapírt vett elő, bemártotta a tollat, és sietős kézzel, enyhén reszkető fejjel leírta az előre megfogalmazott sorokat:

Tisztelt barátom! Húgom meglátogatására Charlotte leányommal néhány napot töltvén az ön városában, szeretném Önnek bemutatni a gyermekemet, s örömömre szolgálna, ha megint láthatnám azt az arcot, amely, mialatt Ön is, én is, ki-ki a maga mértéke szerint, helytálltunk az életben, a világ előtt oly nagy jelentőségre jutott. - Weimar, Elefánt Hotel, 1816. szeptember 16-án. - Charlotte Kestner, szül. Buff

Porzót hintett az írásra, a papír összehajtogatott végeit ügyesen egymásba tolva lezárta a levelet és megcímezte. Aztán meghúzta a csengettyűzsinórt.



Második fejezet

Charlotte sokáig nem lelt nyugodalmat. Őszintén nem is kereste, ámbár, miután felsőruháját levetve, a kis muszlinkárpit alatt álló ágyak egyikén pléddel betakarózva elnyújtózott, a sötétebb függönnyel föl nem szerelt ablakok világossága elől zsebkendővel védte és alatta le is hunyta a szemét. De inkább a szívét megdobogtató gondolatokkal foglalkozott, ahelyett, hogy az ésszerűen nagyon is kívánatos szendergésre törekedett volna, annál is inkább, minthogy az ésszerűtlenséget fiatalosnak érezte, mint annak a jelét és bizonyítékát, hogy belső természete idős korában is változatlan, elpusztíthatatlan maradt, és titkon mosolyogva tetszelgett ebben a tudatban. Amit egy búcsúlevélben írt neki egykor valaki: És én, kedves Lotte, boldog vagyok, mert azt olvasom a szeméből, hisz benne, hogy sohasem fogok megváltozni - az a fiatalságunk hite, amitől voltaképpen sohasem tágítunk, hogy pedig ez a hit megállta a próbát, hogy mindvégig ugyanazok maradtunk, hogy az öregedés külső jelenség, és legbenső valónk, bolondos, évtizedeken át hordozott énünk állandóságán semmi ki nem foghat, ez jóleső megfigyelés életünk alkonyán - öregkori méltóságunk derűsen szemérmes titka. Itt van egy úgynevezett öregasszony - ő is így szokta nevezni magát gúnyosan -, és huszonkilenc éves lányával utazgat, akit méghozzá mint kilencedik gyermeket szült a férjének. De itt fekszik most, és szakasztott úgy dobog a szíve, mint iskoláslány korában, amikor valami huncut csínyre készült. Charlotte elképzelte, hogy akik így látnák, gyönyörködnének benne.

Akit e szívbéli felindulás megfigyelőjeként nem szívesen képzelt el, az Lottika volt, az ifjabbik Lotte. Noha a kibékülés jeléül az imént megcsókolta leányát, továbbra is neheztelt rá, amiért oly "humortalanul" kritizálta a ruháját, a szalagcsokrait - voltaképpen az egész utazást, hiszen ezt méltó és természetes megokoltsága ellenére extravagánsnak minősítette. Nem kellemes olyan valakit vinni útitársnak, aki sokkal élesebben lát, semhogy elhinné, hogy az ő kedvéért történik az utazás, hanem puszta ürügynek tekinti magát. Mert kellemetlen, bántó éleslátás, inkább sandalátás az, amely a cselekvés bonyolult motívumai közül csak a gyöngéden elhallgatottakat látja meg, és kész elismerni, a megmutathatókat és elmondhatókat azonban, ha mégannyira tiszteletre méltók is, hazugoknak csúfolja. Charlotte bosszúsan érezte, hogy az efféle, sőt talán mindenféle lélekismeretnek sértő éle van, és csakis erre gondolt, amikor leányának szemére vetette, hogy nem eléggé szívélyes természetű.

Vajon nekik, az élesen látóknak, így tűnődött, nincs mitől félniük? Mi lenne, ha fordulna a kocka, és a szimatjukról kiderülne, hogy más is van mögötte, mint merő igazságszeretet? Lotti elutasító hidegsége - nos, azt is lehetne kaján éleslátással vizsgálgatni, az is ad lehetőséget nem éppen megnyerő felfedezésekre. Ennek a minden nagyrabecsülést megérdemlő lánynak olyan élményekben, mint az anyjának, nem volt és természete szerint soha nem is lesz része: olyan élményben például, mint az a hármas kapcsolat, amely oly vidáman, oly békésen kezdődött, aztán az egyik fél dőresége folytán kínosan zavart helyzetté fajult, és egy igaz szív számára nagy, de becsülettel legyűrt kísértéssé vált - hogy egy napon, ó, büszke rémület, az egész világ előtt föltáruljon, valóságfölöttivé fokozódjék, magasabb szinten kapjon életet, és ugyanúgy földúlja és megzavarja az embereket, mint egykor azt a lányszívet, sőt a világot valaminő, sokszor veszélyesnek szidott igézetbe ragadja.

A gyermekek, gondolta Charlotte, ridegek és türelmetlenek anyjuk egyéni élete iránt: önzően tiltó kegyeletérzésből, amely képes visszájára fordítani a szeretetet, és nem lesz dicséretesebb, ha egyszerűen női irigység vegyül belé - irigység az anyai szív kalandjára, e kaland világraszóló következményeivel szemben érzett gúnyos ellenszenv álruhájában. Nem, a szigorú Lotti sohasem élt át olyan borzalmasan szépet és bűntudattól halálosan édeset, mint édesanyja azon az estén, amikor a párja ügyei intézésére ellovagolt hazulról, és jött a másik, holott úgy volt, hogy szenteste előtt már nem jön; amikor hasztalan küldött barátnőiért, és egyedül kellett maradnia a férfival, aki Ossziánból olvasott fel neki, és a hős fájdalmát átérezve meggörnyedt saját legsötétebb keservének súlya alatt; amikor kétségbeesésében leroskadt a lába elé, és kezét szemére, szegény homlokára nyomta, ő pedig mélységes részvéttől indíttatva, viszonozta a kézszorítást, s tüzelő arcuk váratlanul összeért, és a világ elsüllyedhetett volna körülöttük, mialatt a férfi szája vad csókokkal perzselte az ő akadozó szavakkal ellenkező ajkait.

Ekkor eszébe jutott, hogy ezt ő sem élte át. Ez a nagy valóság volt, és ő a kendőcske alatt összekeverte azt a nagyot a kicsinnyel, amely korántsem volt ennyire viharos. A bolond fiú csupán egy csókot rabolt tőle - vagy, ha ez a kifejezés kettejük akkori hangulatához nem jól illik: szívből megcsókolta őt a félig forgószél erejű, félig mélabús tekintetű ifjú, málnaszedés közben a napsütésben - gyorsan és bensőségesen, lelkesülten és gyöngéd sóvárgással csókolta meg, ő pedig engedte. De azután itt lenn ugyanolyan kifogástalanul viselkedett, mint fönn a szépségben - sőt ott fenn épp azért maradhatott mindenkorra oly fájdalmasan nemes alak, mert itt tudott oly rátarti lenni, ahogyan legkegyeletesebb érzésű leánya csak kívánhatta. Mert hiába fakadt szívből, mégis zavaros és esztelen, tilalmas, megengedhetetlen, valami más világból eredő csók volt az, királyfi- és garabonciás-csók, amelyhez ő túl rossz és túl jó volt egyszersmind; és ha Garabonciásország szegény királyfija könnyezett is utána, és az ő szeme is könnybe lábadt, mégis becsületes, feddhetetlen rosszallással így szólt a fiúhoz: "Szégyellje magát! Eszébe ne jusson még egyszer ilyesmi, mert különben vége a barátságnak. Tudja meg, ez nem fog köztünk maradni. Még ma elmondom Kestnernek." És akárhogy is kérte, hogy ne mondja el, még aznap őszintén bevallotta derék párjának, hiszen meg kellett hogy tudja, nem annyira azt, hogy az a másik megtette, mint inkább azt, hogy ő engedte; látszott, hogy Albertet kínosan érinti a dolog, és ők beszélgetésük során, józanul szilárd összetartozásuk alapján, arra az eltökélésre jutottak, hogy a kedves harmadikat ezentúl kissé rövidebb pórázra fogják, és határozottan éreztetik vele a való tényállást.

Lehunyt pillái alatt még ma is, oly sok év után, bámulatos élességgel látta maga előtt az arcot, amit a roppantul száraz fogadtatás láttára vágott a csók utáni napon, s kivált harmadnap, amikor a jegyespár este tíz körül egymás mellett üldögélt a ház előtt, és ő virágcsokorral jelent meg, de olyan közönyre talált, hogy eldobta a virágot, és különös ostobaságokat beszélt, szóképekkel hajigálózott. Sajátságosan meg tudott nyúlni az arca a füle mellett csigába csavart, rizsporozott haj alatt; nagy, bánatos orra volt, puha álla, nőiesen kis száját vékony bajusz árnyalta, szomorúan kérlelő szeme az orrához képest kicsinynek látszott, de feltűnően csinos, selymes, barna szemöldök ívelt fölötte.

Így bámult a világba harmadnap a csók után, amikor ő, elhatározásuk értelmében, miheztartás végett rideg szavakkal közölte vele, hogy tőle soha mást, mint jó barátságot, nem várhat. Vajon nem tudta ezt addig - mert hogy a világos döntés hallatára valósággal beesett az arca, és úgy elsápadt, hogy szeme és selymes szemöldöke igen sötét kontrasztban vált ki ebből a sápadtságból? Charlotte meghatott mosolyt fojtott el a takarója alatt, ahogy most visszaemlékezett erre a gyermekien csalódott, bánatos arcra. Le is írta utóbb Kestnernek ezt az arckifejezést, amely nem kismértékben járult elhatározásához, hogy a két férfi közös születésnapján, a halhatatlan emlékű augusztus huszonnyolcadikán, a zsebkiadású Homérosszal együtt elküldje neki a szalagot, a ruhájáról lefejtett szalagcsokrot, hogy neki is jusson valami...

Charlotte elpirult a zsebkendő alatt, és hatvanhárom éves iskoláslány-szíve megint erősebben és sebesebben vert. Lotti, az ifjabb, nem tudja még, hogy anyja odáig ment el az elmésségben, hogy a Lotte-ruha utánzataként előkészített ruha mellrészéről elspórolta a hiányzó szalagcsokrot. A helye üres maradt, mert a csokor amannál volt, a nélkülözőnél, akinek akkor jegyese tudtával és beleegyezésével vigasztalásul elküldötte, s aki a jólelkűen ajándékozott emléktárgyat ezernyi rajongó csókkal borította... Karl testvéri szívű ápolónője ám biggyessze le bírálóan a szája szélét, ha fölfedezi anyja ravasz ötletének ezt a részletét! Hiszen apja tiszteletére gondolta ki, a jó, a hűséges élettárs tiszteletére, aki nemcsak jóváhagyta, hanem maga sugalmazta az ajándékozást, és mindannak ellenére, amit a faragatlan királyfi miatt szenvedett, együtt sírt az ő Lottijával, mikor eltűnt a láthatárról az, aki majdnem elrabolta tőle legdrágábbját.

"Elment" - mondották egymásnak, mikor elolvasták az éjjel és hajnalban firkált levélkét: "Elhagylak titeket, boldogok, de szívetekből nem távozom... Isten áldjon, ezerszer áldjon meg!" - "Elment" - mondták felváltva, és a gyermekek mind keresgélve járták be a házat, és elbúsultan ismételgették: "Elment!" Könny szökött Lotte szemébe a levélke olvasásakor, és nyugodtan sírhatott, semmit sem kellett titkolnia jóságos párja előtt; mert ennek is nedves lett a szeme, és egész nap barátjukat emlegette: hogy milyen érdekes ember, néha ugyan furcsa a lénye, nem is mindenben kellemes, de teli zsenialitással és sajátságosan megkapó különcséggel, amely részvétre, gondoskodásra, a szívbéli hajlandóság csodálatára indít.

Így beszélt a jóságos. És ő mily hálásan vonzódott hozzá, szilárdabban állt az oldalán, mint valaha, mert így beszélt, és egészen természetesnek találta, hogy ő sírt az után, aki elment. Ahogy most eltakart szemmel feküdt, nyugtalan szívében teljes melegséggel újjáéledt a hála; teste megmozdult, mintha egy megbízható mellhez simulna, s ajkai ismételték az akkor mondott szavakat: "Örülök - suttogta -, hogy elment a kívülről jött harmadik, minthogy mégsem adhattam volna neki azt, amit tőlem kívánt." Ezt szívesen hallotta az ő Albertje, aki ugyanoly erősen érezte, mint ő, az eltűnt barát különb voltát és magasabb, természetes ragyogását, oly erősen, hogy kételye támadt kettejük okos, tiszta célra törekvő boldogsága felől, és egy nap levélkében vissza akarta neki adni szavát, hogy szabadon válasszon a ragyogóbb férfi közt és közötte. És ő választott - hogyne választott volna! -, tudniillik megint csak az egyszerű, vele egyenrangú, neki rendelt, hozzá illő férfit, az ő Hans Christianját, nemcsak, mert a szeretet és a hűség erősebb volt benne a kísértésnél, hanem azért is, mert lelke mélyén rettegett a másik lényének titkától - természetének valósághíjas és életreszólóan megbízhatatlan vonásától, amelyet nem tudott és nem mert volna nevén nevezni, s amire később megtalálta a váddal és önváddal terhes szót: "A céltalan, nyughatatlan szörnyeteg." De mily különös, hogy ez a szörnyeteg oly kedves és jóravaló, tetőtől talpig becsületes fiú lehetett, s hogy a gyerekek még sokáig keresték őt, és szomorkodva mondogatták: "Elment!"

Annak a nyárnak egész sereg képe vonult el lelki szemei előtt a zsebkendő alatt, beszédes, napfényes elevenséggel szökkentek elő és tűntek el megint - hármasban lejátszódott jelenetek, ha Kestner egyszer-egyszer mentes volt a hivatali teendőktől, és együtt lehetett velük; hegyi séták, amikor a mezőn át kígyózó folyóra, a dombokkal szegélyezett völgybe, derűs falvakba, kastélyra és őrtoronyra, klastrom- és várromra láttak, és az az ifjú, nyilvánvaló elragadtatásában, hogy meghitt barátokkal együtt élvezheti a világ szép teljességét, magasrendű dolgokról beszélt, és közben ezer komédiás-tréfát űzött, úgyhogy a jegyesek alig tudtak továbbmenni nevettükben, könyv fölött eltöltött órák a lakószobában, vagy a kert gyepén, ha kedvenc Homérjából vagy Ossziánjából olvasott fel nekik, és hirtelen valamilyen lelkesült haraggal, könnybe lábadt szemmel félrelökte a könyvet, és öklével rácsapott, aztán meghökkenésüket látva, egészséges, víg hahotában tört ki... Jelenetek kettesben, ha az ifjú a gazdaságban, a káposztaföldön segített neki, vele együtt babot szemelt, vagy a német lovagrend kertjében gyümölcsöt szedett a fákról - egészen derék fickó és kedves cimbora, egy pillantással vagy mérséklő szóval észre lehetett téríteni, ha szabadjára akarta engedni fájdalmas érzéseit. Charlotte most mindent látott és hallott, önmagát, őt, az akkori mozdulatokat, arcjátékot, kiáltásokat, utasításokat, elbeszéléseket, tréfákat, "Lotte!" és "Drága Lottika!" és "Ne bolondozzon már! Másszon inkább fel, és dobja le nekem azt a kosarat!" Különös azonban, hogy mindezek az emlékképek úgyszólván nem első kézből kapták a rendkívüli világosságot és fényerőt, a pontos részletek sokaságát, a visszaemlékezés eredetileg korántsem volt arra való, hogy mindezt apróra megőrizze, hanem csak később kellett a legmélyéből, egyik részecskét a másik után, egyik szót a másik után föltárnia. Az emlékképek most fölkutatva, rekonstruálva, mindenestül a legpontosabban felszínre hozva, simára kicsiszolva, s mintegy gyertyalángok közé állítva jelentek meg, ama jelentőség folytán, amit minden várakozás ellenére utólag kaptak.

A szívdobogás közben, amit az ifjúság országában tett utazás kísérő jelenségeként okoztak, egymásba folytak ezek az emlékképek, kusza álomzsibongássá szövődtek, és elmerültek a szendergésben, amely a kora hajnalban megkezdett nap és a döcögtető utazás után a jó hatvanas asszonyt mintegy két órára elnyomta.


Mialatt aludt, mélységesen megfeledkezve helyzetéről, az idegen fogadói szobáról, az ifjúság országába vivő utazásának erről a józan állomásáról, a Szent Jakab nevét viselő udvari templom órája tízet, majd fél tizenegyet ütött, s ő még mindig aludt. Ébredése mielőtt fölébresztették volna, magától következett be, mégis alkalmasint a közelgő külső zavarás titkos befolyása alatt, és azt megelőzve valamilyen belső készenlét folytán, amely kevésbé lett volna feszült és érzékeny, ha nem jár együtt azzal a félig örvendetes, félig szorongató előérzettel, hogy az ébrenlét követelménye nem rá várakozó nővérétől, hanem ösztökélőbb igény köréből ered.

Felült, az órára nézett, kissé megijedt, hogy milyen későre jár, és csak az volt a gondja, hogy most már sietve indulnia kell rokonaihoz. Éppen elkezdte rendbe szedni magát, amikor kopogtak.

- Mi az? - szólt ki az ajtón, kissé ingerült és panaszos hangon. - Nem lehet bejönni.

- Csak én vagyok, udvari tanácsosné asszonyom - hallatszott kintről. - Senki más, mint Mager. Engedelmet a zavarásért, udvari tanácsosné asszonyom, de itt van egy hölgy. Miss Cuzzle a tizenkilencesből, angol hölgy, házunk vendége.

- No és?

- Nem mernék alkalmatlankodni - folytatta Mager az ajtó mögött -, de Miss Cuzzle megtudta, hogy méltóságod a városba érkezett, és nálunk lakik, és sürgetve kéri, hogy rövid időre szóló látogatására engedélyt adni kegyeskedjék.

- Mondja meg a hölgynek - válaszolt Charlotte az ajtórésen át -, hogy nem vagyok felöltözve, s mihelyt elkészültem, rögtön el kell mennem, nagyon sajnálom.

Bizonyos ellentmondásban a szavaival, fésülködőköpenyt kapott magára, mert bár mindenképpen el akarta hárítani a rajtaütést, az elhárítás pillanatában sem szerette volna magát fölkészületlennek érezni.

- Nem szükséges átadnom az üzenetet! - felelte a folyosón Mager. - Miss Cuzzle hallja, mert itt áll mellettem. A helyzet az, hogy Miss Cuzzle-nak roppantul fontos volna udvari tanácsosné asszonyomnál, ha csak néhány percre is, tiszteletét tehetni.

- De én nem ismerem a hölgyet! - kiáltott kissé indulatosan Charlotte.

- Ez az éppen, udvari tanácsosné asszonyom - válaszolt a pincér. - Miss Cuzzle rendkívül nagy súlyt helyez arra, hogy méltóságoddal, ha másképp nem, legalább egész futólag megismerkedhessék. She wants to have just a look at you if you please[3] - mondta művésziesen elferdített szájjal, mintegy a kérelmező személyiség szószólójaként, aki, úgy látszik, csak erre a jelre várt, hogy ügyét kivegye a közvetítő kezéből, és maga vigye tovább; mert künn rögtön fölcsendült szapora pergéssel gyermekes szoprán hangja, s nem akart abbamaradni, hanem hangosan kiemelt most interestingek és highest importance-ok[4] közt kifogyhatatlanul tovább patakzott, úgyhogy az ostromlott a szobában lassanként belátta, még a leghamarabb úgy állíthatja meg a szóáradatot, ha enged a látogató szívós óhajának, és mutatkozik előtte. Egyáltalán nem volt szándékában nyelvi előzékenységgel megkönnyíteni a tolakodónak, hogy idejét elrabolja. Mégis volt annyira német, hogy egy félig tréfás Well, come in, please-zel[5] jelentsen kapitulációt, aztán nevetnie kellett Mager Thank you so very much-án,[6] ahogy a pincér szokása szerint az ajtónyílásból a szoba belseje felé mélyen meghajolva, maga mellett beengedte a Misst.

- Oh, dear, oh, dear![7] - szólt az eredeti és szemrevaló kis teremtés. You 've kept me waiting, kegyed megvárakoztatott, but that is as it should be.[8] Már nemegyszer volt sokkal több türelemre szükségem, hogy célhoz érhessek. I am Rose Cuzzle. So glad to see you.[9] - Ebben a pillanatban tudta meg a szobalánytól, magyarázta, hogy Mrs. Kestner ma reggel óta itt van ebben a városban, ebben a fogadóban, csupán néhány szobányira tőle, mire haladéktalanul elindult, hogy fölkeresse. Jól tudja (I realise) mily jelentős szerepet játszik Mrs. Kestner in german literature and philosophy.[10] - Kegyed híres asszony, a celebrity, and that is my hobby, you know, the reason of travel.[11] - Lenne-e szíves dear[12] Mrs. Kestner megengedni, hogy bájos arcát vázlatkönyvembe sebtében beiktathassam?

Hóna alatt hozta a haránt formátumú, vászonfedelű könyvet. Fején vörös fürtök göndörödtek, arca pirospozsgás volt, pisze orra szeplős; vastag, de rokonszenvesen fölbiggyedt ajkai közt egészséges fehér fogak villogtak, kékeszöld szeme olykor bandzsított, szintén rokonszenvesen. Könnyű, virágos kelméből készült ruhájának redős uszályát lábszáráról felkapva, karjára vetve viselte, s akárcsak orra, szeplős volt a melle is, mely úgy látszott, mintha az antik szabású, magasan övezett ruhaderék széles kivágásából vígan ki akarna buggyanni. Vállát fátyolkendő takarta. Charlotte úgy huszonöt évesre becsülte.

- Kedves gyermekem - mondta, a maga polgári egyszerűségében kissé megzavarva a jelenség vidám excentricitásától, de szíves készséggel arra, hogy nagyvilágias elnézést gyakoroljon -, kedves gyermekem, méltánylom érdeklődését szerény személyem iránt. Hadd tegyem hozzá, hogy tetszik nekem a határozottsága. De láthatja, mennyire nem készültem fel látogatók fogadására, hát még arra, hogy portrérajzhoz üljek. Éppen elmenőben vagyok, mert kedves rokonaim türelmetlenül várnak, örülök, hogy megismerhettem - futtában, hiszen ön is ezt javasolta, s ehhez őszinte sajnálatomra, ragaszkodnom kell. Láttuk egymást - ennél több ellenkezne a megállapodással, ezért hát engedje meg, hogy a szíves üdvözlést rögtön a búcsúvétellel kössem össze.

Kérdés, hogy Miss Rose még csak meg is értette-e a szavait; semmi esetre sem tett úgy, mint aki alkalmazkodik hozzájuk. Tovább is dearnek szólítva Charlottét, mulatságosan párnás ajkait jártatva, hazájának humorosan fölényes nyelvén föltarthatatlanul magyarázta neki látogatásának értelmét és szükségességét, és igyekezett megismertetni őt egy bizonyos vadász- és gyűjtőszenvedélyt szolgáló, vállalkozó kedvű életmódjával.

Tulajdonképpen ír volt. Rajzolva utazgatott, s nem volt könnyű megkülönböztetni a célt az eszköztől. Tehetsége valószínűleg nem volt elegendő, hogy nélkülözhette volna a tárgy szenzációs érdekességét, élénksége és életrevalósága viszont túlságosan nagy, semhogy beérhette volna a csendes művészkedéssel. Így folyvást jelenkori kitűnőségekre és történelmi nevezetességű helyekre vadászott, és áldozatait, lehetőleg hitelesítő aláírásukkal együtt, gyakran a legkényelmetlenebb körülmények közt terelte vázlatkönyvébe. Charlotte álmélkodva hallotta és látta, hol mindenütt fordult meg ez a lány. Szénrajzot készített az arcolei hídról, az athéni Akropoliszról és Kant königsbergi szülőházáról. Egy himbálózó jolléban, amelyet ötven font sterlingért bérelt, a plymouthi kikötőben lerajzolta Napóleon császárt a Bellerophon fedélzetén, ahogy estebéd után a korláthoz dőlve burnótot szippantott. Nem volt jó kép, maga is beismerte: az éljenző emberekkel, asszonyokkal és gyermekekkel zsúfolt bárkák eszeveszett tolongása, körülötte a hullámverés, meg az is, hogy a császár igen rövid időt töltött a fedélzeten, nagyon megnehezítette a munkáját, s a hős, fején haránt ülő kalpaggal, mellény alatt domborodó pocakjával és szétálló kabátszárnyaival olyan volt, mintha görbe tükörben látszana, alulról felfelé laposra nyomva és nevetségesen szélesre torzítva. Ennek ellenére a Miss a végzetes hajó egyik ismerős tisztje révén meg tudta szerezni a császár aláírását, vagy az annak szánt, sebtében odavetett krikszkrakszot. Wellington herceg készséggel adományozta a magáét. A bécsi kongresszus pazar zsákmánnyal szolgált. Miss Rose oly gyorsan dolgozott, hogy a legelfoglaltabb ember is közben-közben rendelkezésére állhatott. Metternich herceg, Talleyrand úr, Lord Castlereagh, Hardenberg úr és még több más, európai tárgyaló fél megtette. Sándor cár alighanem azért ismerte el aláírásával pofaszakállas, nagyon fura orral ékes képmását, mert a művésznő értett hozzá, hogy kopasz koponyája körül a halántékáról fölfelé meredő hajzatnak nyitott babérkoszorú látszatát adja. Rahel von Varnhagen úrnő, Schelling professzor és Blücher von Wahlstatt herceg portréi tanúsították, hogy Berlinben nem vesztegette el az idejét.

Mindenütt kihasználta az időt. Mappájának vászonfedelei közt még számos trófea sorakozott, ezeket élénk magyarázatokkal kísérve mutogatta az elképedt Charlotténak. Most Weimarba jött, csábította hírnevével ez a város, this nice little place,[13] a világhírű német szellemi műveltség középpontja - mely számára fölhajszolható celebritások vadászterülete volt. Sajnálta, hogy későn került ide. Old Wieland, valamint Herder, akit great preachernek[14] nevezett, úgyszintén the man who wrote the Räuber,[15] elhalálozásukkal kicsúsztak a kezéből. Jegyzetei szerint azonban éltek még itt írók, akikre érdemes cserkészni, mint Falk és Schütze urak. Schiller özvegye tényleg bent volt már a mappájában, éppúgy Madame Schopenhauer és az udvari színház két-három jeles színésznője, Engels és Lortzing kisasszonyok. Von Heigendorff, helyesebben Jagemann úrnőhöz még nem jutott el, de erre a célra annál buzgóbban törekedett, minthogy a szép kegyencnő révén az udvar meghódítását remélte - és annál inkább remélhette, minthogy a nagyhercegnő-trónörökösnéhez már talált összekötő szálakat. Ami Goethét illeti - akinek nevét, mint a legtöbb másét is, oly rémesen ejtette ki, hogy Charlotte sokáig nem értette, kiről beszél -, őhozzá már nyomon van, de még nem kaphatta ceruzavégre. Az a hír, hogy a költő híres fiatalkori regényének közismert hősnője ma reggel óta a városban, az ő hoteljában és az övével csaknem szomszédos szobában van, fölvillanyozta nemcsak a közvetlen téma miatt, hanem, mert ez ismeretség révén, ahogy egész nyíltan közölte, egy csapással két, sőt három legyet szándékozott ütni: Werther Lottéja bizonyára egyengetni fogja útját a Faust szerzőjéhez; ennek pedig csak egy szavába kerül, hogy ajtó nyíljon előtte Charlotte von Stein asszonyhoz, akinek Iphigénia alakjához fűződő vonatkozásairól a Miss jegyzőkönyvecskéjében, german literature and philosophy[16] címszó alatt akadt egy és más, amit a jelenlevő, hasonló keresztnevű modell előtt a legnaivabbul kiteregetett.

Így történt, hogy Charlotte, úgy, ahogy volt, fehér fésülködőköpenyében, nem mint tervezte, néhány percet, hanem háromnegyed órát töltött el ennek a Rose Cuzzle-nak a társaságában. Mulattatta a kis teremtés gyermeteg bája, vidám tettereje, hatott rá mindaz a nagyság, amit a Missnek megkaparintania sikerült, s aminek nyomát fel is tudta mutatni; nem volt benne biztos, hogy erre a művészkedő sportra csakugyan ráveti-e árnyékát az ostobaság, amit ő annak tulajdonítani hajlamos volt; jó szándékában, hogy szemet hunyjon fölötte, megerősítette az a hízelgő tudat, hogy ő is ahhoz az előkelő világhoz tartozik, amelynek lehelete Miss Cuzzle vadászkönyvéből feléje áradt, s hogy ő is belekerül rajzainak diadalmas csoportjába - elég az hozzá, saját barátságos természetének áldozataként mosolyogva ült a fogadói szoba egyik kretonhuzatos karszékében, és hallgatta az utazó művésznő csevegését, aki a másikba telepedve őt rajzolta.

Zajosan virtuózkodva rajzolt, vonalai nem mindig lehettek oly találók, mint amilyen fesztelenek, mivel több ízben, egyébként idegesség nélkül, egy nagy törlőgumival megint eltüntette őket. Kellemes volt találkozni beszédétől elkalandozó, kissé bandzsa tekintetével, szívderítő és egészséges látvány gömbölyded keble és párnázott gyermeki szája, amely távoli országokról, híres emberekkel történt találkozásokról mesélt, mialatt szép fogai hófehéren villantak elő ajkai közül. A szituáció éppoly ártalmatlannak, mint amily érdekesnek tűnt - ez megkönnyítette Charlotténak, hogy jó sokáig elfelejtse, mennyire elszaladt az idő. Ha az ifjabb Lotti bosszankodott volna ezen a látogatáson, anyjának lelki nyugalma miatt nem lett volna aggodalomra oka. Attól nem kellett tartani, hogy a kis angolszász nő indiszkrét lesz - ilyesmi nem telt ki tőle. Ez megnyugtató volt, és vonzóvá tette vele az együttlétet. Ő beszélt, és Charlotte derűsen hallgatta. Szívből szórakozva nevetett egy történeten, amelyet Rose munka közben szaporán elfecsegett: hogyan sikerült neki az Abruzzo-hegységben rajzgyűjteményébe besorolni egy Boccarossa nevű rablóvezért, egy bátorsága és kegyetlensége miatt rettegett bandafőnököt, aki az ő figyelmességétől nem kevéssé megilletődve és gyerekesen megörvendve merész képmásának, búcsúzáskor embereivel tölcséres csövű puskáikból Miss Rose tiszteletére sortüzet adatott, és őt biztos kísérettel juttatta ki gaztetteinek körzetéből. Charlotte pompásan mulatott ennek a vázlatkönyvbeli társának szilaj és - neki úgy tetszett - meglehetősen hiú lovagiasságán. Sokkal szórakozottabban, semhogy elámult volna azon, hogy a pincér egyszerre bent van a szobában, nevetve pillantott Magerre, akinek ismételt kopogtatása elveszett a társalgás és derültség zajában.

- Beg your pardon[17] - mondta a pincér. Nem szívesen zavarok. Azonban Riemer doktor úr megtiszteltetésnek venné, ha udvari tanácsosné asszonyomnak bemutathatná hódolatát.



Harmadik fejezet

Charlotte gyorsan fölemelkedett karosszékéből.

- Kelmed az, Mager? - kérdezte zavartan. - Mi az megint? Riemer doktor úr? Miféle Riemer doktor úr? Csak nem jelent be új látogatót? Hová gondol? Teljességgel lehetetlen! Hány óra? Nagyon elkéstem! Kedves gyermekem - fordult Miss Rose-hoz, rögtön be kell fejeznünk ezt a barátságos együttlétet. Szent Isten, hogy nézek ki? Fel kell öltöznöm, és máris mennem kell. Hiszen várnak! Isten áldja! Kelmed pedig, Mager, mondja meg annak az úrnak, hogy nem áll módomban őt fogadni, már itt se vagyok...

- Igenis - felelte a pincér, miközben Miss Rose tovább satírozott. - Igenis, udvari tanácsosné asszonyom. De parancsát nem teljesíthetem, amíg biztos nem vagyok benne, hogy udvari tanácsosné asszonyom tisztában van a bejelentett úr azonosságával...

- Miféle azonosság! - kiáltott haragosan Charlotte. - Nem hagy békén az azonosságaival? Nincs időm holmi azonosságokra. Mondja meg annak a doktor úrnak...

- Okvetlenül! - válaszolt alázatosan Mager. - Mindazonáltal kötelességemnek tartom udvari tanácsosné asszonyom figyelmét fölhívni arra, hogy doktor Riemer úrról, Friedrich Wilhelm Riemerről, titkos tanácsos úr őexcellenciája titkáráról és meghitt útikísérőjéről van szó. Nem látszik teljesen kizártnak, hogy a doktor úr esetleg üzenetet...

Charlotte elképedve, kipirult arccal és észrevehetően remegő fejjel nézett a pincér arcába.

- Vagy úgy - szólt legyőzötten. - Mindegy, nem láthatom vendégül ezt az urat, senkit se, és igazán szeretném tudni, mit gondol kelmed, és mit képzel, hogyan fogadjam a doktor urat! Becsempészte hozzám Cuzzle kisasszonyt, azt akarja, hogy doktor Riemer látogatását is pongyolában és ennek a szállodai szobának rendetlenségében fogadjam?

- Erre nincs szükség - válaszolt Mager. - Rendelkezésünkre áll egy parlour, egy parlour-room[18] az első emeleten. Föltéve, hogy udvari tanácsosné asszonyom beleegyezik, megkérném a doktor urat, várjon ott türelemmel, amíg udvari tanácsosné asszonyom az öltözködését befejezi, és aztán engedélyt kérnék, hogy udvari tanácsosné asszonyomat is néhány percre levezessem.

- Remélem - mondta Charlotte -, hogy nem olyan perceket gondol, amilyeneket ennek a kellemes hölgynek szenteltem. Kedves gyermekem - fordult most Cuzzle kisasszonyhoz -, ön itt nyugodtan rajzolgat... Láthatja szorult helyzetemet. Őszintén köszönöm kegyednek találkozásunk kellemes intermezzóját, de ami még netán hiányzik a rajzából, azt föltétlenül emlékezetből kell...

Nem volt szükség a figyelmeztetésre. Miss Rose fogait megvillantó mosollyal kijelentette, hogy elkészült.

- I'am quite ready[19] - mondta, kinyújtott karral maga elé tartva, és összehunyorított szemmel nézegetve művét. - I think, I did it well.[20] Akarja látni?

Inkább Mager volt kíváncsi a rajzra, és fontoskodva közelebb lépett.

- Roppantul értékes kép - mondta ki bírálatát, szakértő arcot vágva. - Maradandó jelentőségű dokumentum.

Charlotte sietősen szétnézett a szobában ruhadarabjai után, és alig egy pillantást vetett az elkészült alkotásra.

- Igen, igen, nagyon csinos! - mondta. - Ez én vagyok? Hát hiszen van bizonyos hasonlatosság. Az aláírásom? Tessék - csak gyorsan!

És a szénrudacskával álltában odafirkantotta a kézjegyét, mely hevenyészettség dolgában nem maradt el a Napóleoné mögött. Sietős fejbiccentéssel köszönte meg az ír hölgy búcsúkomplimentumát. Magert megbízta, kérje meg Riemer doktor urat, hogy szíveskedjék néhány pillanatig türelemmel várni rá a társalgóban.

Amikor sétára öltözve - mert kifejezetten utcai ruhát vett föl, kalappal és mantillával, tarsollyal és ernyővel - kilépett a szobából, a pincért már a folyosón várakozva találta. Mager lekísérte a lépcsőn, és az alsó emeleten szokott módján maga előtt ajtót nyitott neki a társalgóba, ahol Charlotte belépésekor a látogató fölállt a székről, mely mellé letette volt magas tetejű kalapját.

Doktor Riemer negyvenévesnél valamivel idősebb, középtermetű férfi volt, még dús és barna, alig őszülő fürtjeit halántékára kefélte, egymástól jól távol eső szemgolyói nem ültek mélyen, sőt kissé kidülledtek, egyenes, húsos orra volt, puha szája körül bosszús, majdnem duzzogó vonás húzódott. Barna felöltője, a vastagon ráhajló, nyakán fölmeredő gallérral, látni engedte fehér mellényét és keresztbe tett nyakravalóját. Mutatóujján pecsétgyűrűvel ékes, fehér keze bőrrojtos sétabot elefántcsont kampóját szorította. Fejét kissé ferdén tartotta.

- Szolgája vagyok, udvari tanácsosné asszonyom - szólalt meg zengő torokhangon, és meghajolt. - Nehezen megbocsátható türelmetlenség és tapintatlanság szemrehányásával kell illetnem magam, hogy így rögtön betolakszom. Az önuralom hiánya kétségtelenül a legkevésbé illik az ifjúság nevelőjéhez. Mindazáltal bele kellett törődnöm, hogy e minőségemmel költő voltom olykor-olykor zabolátlan tréfát űz, így hát kegyed ittlétének városszerte keringő híre leküzdhetetlen vágyat keltett bennem, hogy tüstént hódoló istenhozottal köszöntsem falaink közt azt az asszonyt, akinek neve hazánk szellemtörténetével - mondhatnám: szívünk művelődésével oly szorosan összefonódott.

- Doktor úr - felelte Charlotte, némi szertartásos körülményességgel viszonozva Riemer meghajlását -, önnek olyan érdemei vannak, hogy figyelmessége csak kellemes lehet számomra.

Hogy ezek az érdemek meglehetősen homályosak voltak előtte, mint társasági nőt némileg nyugtalanította, örült annak az emlékeztetésnek, hogy látogatója nevelő - s hogy azonfelül költő is; de ezek az utalások egyúttal csodálkozásfélét, sőt bosszankodást is támasztottak benne, mert úgy tetszett neki, mintha sértenék legsajátabb és egyedül figyelemre méltó tisztét, azt, hogy azon a helyen magasztos szolgálatot teljesít. Rögtön átlátta: Riemer súlyt helyez arra, hogy személyének értéke és méltósága ne merüljön ki ebben a tisztségben - ezt Charlotte rigolyának tartotta. Legalábbis be kellene látnia, hogy jelentősége az ő számára azon múlik, vajon hírhozóként jött-e onnan vagy sem. Eltökélte, hogy a beszélgetést a legtárgyiasabban ennek a kérdésnek tisztázására szűkíti, és elégtétellel gondolt arra, hogy öltözete e szándéka tekintetében semminő kétséget nem hagyott, így folytatta:

- Köszönöm önnek azt, amit türelmetlenségnek mond, és amit én nagyon lovagias impulzusként tisztelek! Persze csodálatba ejt, hogy olyan magánjellegű esemény, mint az én Weimarba érkezésem, már a fülébe jutott, és azon tűnődöm, kitől hallhatta meg a hírt - talán nővéremtől, a kamarai tanácsosnétól - tette hozzá kissé idegesen -, akihez, mint látja, éppen indulóban vagyok, s aki késedelmeskedésemet már csak azért is meg fogja bocsátani, minthogy mindjárt ilyen becses látogatásról számolhatok be neki - azonfelül azt is felhozhatom mentségemre, hogy előzőleg egy másik, kevésbé jelentékeny, bár mulattató látogatóm is volt: a rajzok utazgató virtuóza, egy hölgy, aki ragaszkodott hozzá, hogy sebtében lerajzoljon engem, öregasszonyt, amennyire láttam, csak nagyon mérsékelt sikerrel... De nem ülünk le?

- Lám, lám - válaszolt Riemer, megfogva az egyik szék támláját -, udvari tanácsosné asszonyomnak, úgy látszik, olyanvalakivel akadt dolga, akinek természetében aránytalan részt foglal el a vágy és törekvés, és aki kevés fogással túl sokat akar markolni. "Amit ma megfogok, bizony - Nem más, mint röpke vázlat..." - szavalta mosolyogva. - Hanem úgy látom, nem én érkeztem elsőnek, s ha türelmetlenségemet némiképp bocsánatosnak tartom, tudván, hogy ebben a hibában másokkal osztozom, ebből annál kényszerítőbben hárul rám a kötelesség, hogy a pillanat kedvezésével takarékosan éljek. De hát emberek vagyunk, a jó dolog értékét növeli szemünkben megszerzésének nehézsége, és bevallom, nem szívesen mondanék le most mindjárt arról a szerencséről, hogy tanácsosné asszonyom színe előtt állhatok, már csak azért sem, mivel csöppet sem könnyű kegyedhez utat törni.

- Nem könnyű? - csodálkozott Charlotte. - Szerintem a mi Mager urunk, akinek itt hatalma van kötni és oldani, nem fest úgy, mint valami Cerberus.

- Nem is róla van szó - válaszolt Riemer. - De kegyeskedjék személyesen meggyőződni!

Azzal az ablakhoz vezette, amely, akárcsak Charlotte hálószobájának ablaka, a piactérre nyílt, és félrehúzta a keményített függönyt.

A tér, amelyet a tanácsosné reggel még néptelennek látott, most csupa elevenség volt, csoportokban álló emberek bámultak fel az Elefánt ablakaira. Kivált a fogadó kapuja előtt volt valóságos tolongás, a kis népcsődületre két városi strázsamester ügyelt fel, igyekezve szabadon tartani a bejárást a tömeg közt, amely kézművesekből, mindkét nembeli bolti alkalmazottakból, karon ülő gyermeküket tartó asszonyokból, ezenkívül tekintélyesebb polgárokból verődött össze, s odafutó gyerkőcökkel még egyre szaporodott.

- Az ég szerelmére - szólt Charlotte, s miközben kileskelt, erősen remegett a feje -, kinek szól ez?

- Ki másnak, mint kegyednek - válaszolt a doktor. - Jöttének híre szélsebesen elterjedt. Merem állítani, és tanácsosné asszonyom is láthatja, hogy a város olyan, mint egy fölzavart hangyaboly. Mindenki azt reméli, hogy egy villanásnyit elkaphat becses személyéből. Ezek az emberek azt várják, hogy mikor távozik a fogadóból.

Charlotte szükségét érezte, hogy leüljön.

- Istenem - mondta -, ezt senki más, mint a szerencsétlen rajongó, az a Mager kotyvasztotta nekem. Csak ő tehette közhírré a megérkezésemet. Hát kellett nekem az a nő, az az utazó kontár, aki megakadályozta, hogy utamra menjek, amíg a kijárat még szabad volt! És mondja, doktor úr, ott lenn ezeknek az embereknek nincs jobb dolguk, mint ostromzárba fogni egy magamfajta öregasszony szállását, aki igazán nem arra termett, hogy mint valami csodalény bámultassa magát, és szeretne békén a magánügyei után járni?

- Ne haragudjon rájuk! - szólt Riemer. - Ez a tolongás mégiscsak valami nemesebbről tanúskodik, mint közönséges kíváncsiságról, vagyis annak a jele, hogy városunk lakossága naivan együtt érez a nemzet nagy ügyeivel, a szellem népszerűségére vall, mely megható és örvendetes, még ha netán némi gazdasági érdek játszik is benne szerepet. Nem kell-e örülnünk - folytatta a zavarba jött hölggyel visszatérve a szoba belsejébe -, ha a tömeg, amely eredeti nyers meggyőződése szerint megveti a szellemet, a számára egyedül megfogható módon buzdul a szellem tiszteletére, mégpedig azáltal, hogy hasznot hajtónak ismeri fel? Ennek a sűrűn látogatott városkának számos kézzelfogható előnye van a német géniusz tekintélyéből, mely a külvilág számára benne - és itt megint úgyszólván majdnem kizárólag egy bizonyos személyben - összpontosul: csoda-e, hogy derék népessége végül is meghódol azelőtt, amit különben értéktelen limlomnak tartana, és a széptudományokat meg mindazt, ami velük összefügg, legsajátabb ügyének tekinti - mivel azonban a szellem alkotásai neki éppoly hozzáférhetetlenek, mint mindenki másnak, természetesen ez alkotások fogamzásának és megszületésének személyi körülményein csügg?

- Úgy látom - válaszolt Charlotte -, ön csak azért ad valamit egyik kezével ennek az emberfajtának, hogy a másikkal visszavegye. Mert amikor a nekem oly terhes kíváncsiságot látszólag a nemesebb szellemiséggel okolja meg, ezt a jobbat megint oly módon indokolja a közönséges anyagiassággal, hogy a dolog semmivel sem lehet inkább kedvemre, sőt rám nézve bizonyos tekintetben sértő.

- Mélyen tisztelt asszonyom - mondta Riemer -, egy olyan kétértelmű lényről, amilyen az ember, aligha tehet másként, mint kétértelműen beszélni; az ilyen beszéd még nem tekinthető a humanitás ellen elkövetett vétségnek. Úgy vélem, nem rosszmájú, pesszimista, hanem az élet barátja az, aki az élet jelenségeiből leszűri a jót és örvendetest, anélkül, hogy szemet hunyna a fonákja előtt, ahol sok durva csomó meredezhet, és sok józan szál fityeghet. De minden okom megvan arra, hogy türelmetlenségével szemben védelmembe vegyem a lent bámészkodókat, mert csupán tűrhetően magas társadalmi állásom választ el tőlük, s ha véletlenül nem állnék itt fönn irigylésre méltóan ön előtt, akkor odalent, az édes csőcselék közt a konstáblereknek adnék dolgot. Ugyanaz az impulzus, amely a csőcseléket összetereli, indított engem is cselekvésre - megengedem, valamivel emelkedettebb és tisztultabb módon; amikor egy órával ezelőtt a borbélyom habverés közben közölte velem a város nagy újdonságát, hogy reggel nyolckor a postakocsin megérkezett Charlotte Kestner, és szállást vett az Elefánt-ban, úgy, mint a borbély s mint egész Weimar, tudtam és mélyen átéreztem, ki ez a vendég, mit jelent ez a név, és nem bírtam ki négy fal között; korábban, mint szándékoztam, magamra kaptam a ruhám, és ide siettem, hogy bemutassam hódolatomat - egy idegen és egy sorstárs hódolatát, szóval hát egy testvérét, akinek léte férfi módra szintúgy egybefonódott azzal a nagyszerű élettel, amelyet bámul a világ -, hogy testvérien köszöntsem önt, mint olyan ember, akinek nevét az utókor mindig barát- és segítőtársként kell hogy emlegesse, ha a nagy ember herkulesi tetteiről leend szó.

Charlottéra mindez nem hatott valami kellemesen, úgy vette észre, hogy a becsvágyó szavak közben a doktor szája körül az állandóan sértődött vonás erősebb lett, mintha a függő követelés hangoztatása voltaképpen bizalmatlanságát fejezné ki aziránt, hogy az utókor ezt a követelést igazságosan teljesíteni fogja.

- No, lám - mondta Charlotte, a tudós simára borotvált arcát nézve -, a borbélya fecsegett? Hát hiszen ez együtt jár a hivatásával és mesterségével. De csak egy órával ezelőtt? Úgy látom, doktor úr, önben egy hétalvóval ismerkedtem meg.

- Bevallom - válaszolt Riemer kissé bágyadt mosollyal.

Homorú támlás székeken ültek egy asztalka mellett, oldalvást egy arckép alatt, amely a nagyherceget még fiatalon, magas szárú csizmában, rendjelszalaggal ábrázolta, harci emblémákkal megrakott antik talapzathoz támaszkodva. A gyéren bútorozott, de csinos mitológiai tárgyú mennyezetfreskókkal ellátott szobát egy redőzött ruhájú Flóra gipszalakja díszítette. Oszlop formájú kályha, körtáncba fogódzó nemtőkkel, volt egy másik fülkében az istennő párdarabja.

- Bevallom gyengémet - mondta Riemer -, szeretek reggel szundikálni. Ha lehetne azt mondani, hogy az ember rátarti a gyengéjére, én ezzel a kifejezéssel élnék. A kiváltságos társadalmi helyzetben levő szabad férfit voltaképpen az jellemzi, hogy nem kell első kakasszóra fölkelnie a párnák közül, és én mindenkor, azalatt is, míg a Frauenplanon laktam, megengedtem magamnak, hogy a délelőtti órákig aludjam - a ház urának ebbe bele kellett törődnie, noha ő maga, híven aprólékos, hogy ne mondjam, pedáns időérzékéhez, órákkal előbb kezdte a napját, mint én az enyémet. Mi, emberek, különfélék vagyunk. Az egyik abban leli örömét, hogy mindenki mást megelőz, és munkához lát, amikor azok még alusznak; a másik szeret úri módon még egy kicsit Morpheus karjai közt henyélni, mialatt a szegénység már robotolni kénytelen. Fődolog, hogy tűrjük egymást - és meg kell adni, a tűrésben nagy a mester, még ha az ember nem is érzi mindig egészen jól magát ennek a tűrésnek az árnyékában.

- Nem jól? - kérdezte Charlotte nyugtalanul.

- Azt mondtam: "Nem jól"? - felelte Riemer, s míg az imént szórakozottan nézett körül a szobában, most, mint akire rászóltak, kissé dülledt, szétálló szemeit a tanácsosnéra szegezte. - Sőt inkább nagyon jó a közelében - kibírta volna-e különben egy olyan érzékeny természetű ember, mint én, hogy kilenc éven át szinte szakadatlanul körülötte legyen? Nagyon, nagyon jó vele lenni. Bizonyos vallomások előbb a leghatározottabb fokozásra törekszenek, hogy azután éppoly határozott korlátozást igényeljenek. Amit mondtam, az a véglet - de benne foglaltatik az ellentéte. Az igazság, mélyen tisztelt asszonyom, nem mindig fér meg a logikával; aki hű az igazsághoz, kénytelen itt-ott önmagának ellentmondani. Ezzel a tétellel egyszerűen tanítványa vagyok a szóban forgó férfiúnak, aki gyakran tesz olyan kijelentéseket, amelyek már magukban foglalják az önmaguknak való ellentmondást - hogy az igazság kedvéért-e vagy valamiféle állhatatlanság és incselkedés okán, nem tudom, mindenesetre nem mernék megesküdni. Inkább az elsőt fogadnám el, mert ő maga mondja, hogy nehezebb és becsületesebb dolog kielégíteni az embereket, mint megzavarni... Félek, hogy elkalandozom. A magam részéről az igazságot szolgálom, ha megállapítom a rendkívüli jó érzést, amit az ember mellette élvez - ugyanakkor észlelni kell annak szorongató ellentétét is, olyan mértékű kényelmetlenséget, hogy az ember nem bír nyugton ülni a székén, és szeretne kereket oldani. Legdrágább tanácsosné asszonyom, olyan ellentmondások ezek, hogy fogva tartanak, kilenc évig, tizenhárom évig fogva tartanak, mert szeretetbe és csodálatba oldódnak fel, ami, miként az írás mondja, minden okosság fölött való.

Nyelt egyet. Charlotte szótlan maradt, mert egyrészt azt akarta, hogy Riemer tovább beszéljen, másrészt azzal volt elfoglalva, hogy a doktor habozó, egyúttal sürgetően sürgős híradásait egybevetette saját távoli emlékeivel.

Riemer folytatta:

- Ami a türelmességét, hogy ne mondjam: lagymatagságát illeti - amint látja, asszonyom, gondolataim együtt vannak, és korántsem veszítem el a fonalat -, s azt a toleranciát, amely a szelídségből fakad, értem a keresztényi, a legtágabb értelemben keresztényi érzést, hogy az ember maga is hibázhat, tehát rá van utalva mások elnézésére, vagy nem is azt: hanem a szeretetből eredő toleranciát meg kell különböztetni a közöny toleranciájától, ami lekicsinylésből fakad, és kegyetlenebb minden szigornál és kárhoztatásnál, sőt elviselhetetlen és megsemmisítő volna, még ha Istentől eredne is, mely esetben azonban - fogalmaink szerint - nem hiányozhatna belőle a szeretet, s ténylegesen bizonnyal nem is hiányzik belőle, hanem valóban úgy lehet, hogy ebben a türelmességben a szeretet a megvetéssel olyan kapcsolatba kerül, amely bárhonnan ered, legalább emlékeztet az istenire, s hogy az ember nemcsak hogy elviseli, hanem jobbágyi alázattal életfogytiglan alárendeli magát... Mit is akartam mondani? Lenne kegyes emlékeztetni, hogyan terelődtünk ezekre a dolgokra? Bevallom, pillanatnyilag mégis elveszítettem a fonalat.

Charlotte ránézett Riemerre, aki tudóskezeit sétabotja fogantyúján összekulcsolva, bágyadt ökörszemeivel a semmibe révedt; hirtelen világosan ráeszmélt, hogy ez az ember nem hozzá jött, hanem őt csak alkalomnak tekintette, hogy uráról és mesteréről beszéljen, s közben esetleg közelebb férkőzzön egy régi-régi rejtélyhez, amely egész életén uralkodhatott. Charlotte azon kapta magát, hogy átvette az ifjabb Lotti szerepét, aki átlát a szitán, jámbor öncsalások előtt elhúzza a száját, és hajlamos volt megkövetni leányát, azt mondván magában, hogy semmit se tehetünk a bennünk feltolakodó felismerések ellen, s hogy az ilyen felismerésekben van valami kellemetlen. Az a gondolat, hogy puszta eszközül szolgál, szintén nem volt éppen hízelgő; de belátta, hogy nem tehet szemrehányást ennek az embernek, hiszen éppoly kevéssé önmagáért fogadta Riemert, ahogyan ez sem érte magáért látogatta meg. Őt is nyugtalanság hozta ide, egy váratlan nagyra nőtt múlt meg nem fejtett titkának életre szóló nyugtalansága, a leküzdhetetlen vágy, hogy a múltat új életre keltse, és "extravagáns" módon hozzákapcsolja a jelent. Ő és látogatója bizonyos tekintetben cinkosok, titkos egyetértésbe kerültek egy gyötörve boldogító, kettőjüket fájdalmas feszültségben tartó harmadik valami révén, aminek kibogozásában és lehető eligazításában egymást segíteniük kellene. - Charlotte finoman elmosolyodott, és ezt mondta:

- Csoda-e, kedves doktor uram, hogy elveszíti a fonalat, amikor ahhoz az ártalmatlan emberi tényhez, hogy szeret sokáig aludni, olyan terjengős reflexiókat és megkülönböztetéseket fűz? Beleesik saját tudós mivoltának csapdájába. De hogy is áll a dolog? Gyengéjének, ahogy ön nevezi - én egyszerű szokásnak nevezném -, korábbi kilenc éven át állásában tetszése szerint hódolhatott; de amennyire tudom, ma városi tanszéken működik - ha nem tévedek, ugyebár, gimnáziumi tanár? Vajon az a kedvtelés, amelyre, mint látom, bizonyos súlyt helyez, összefér-e ezzel a mostani hivatalával?

- Föltétlenül - válaszolt Riemer, lábait keresztbe vetve, és két végén fogott botját vízszintesen a térdéhez feszítve. - Föltétlenül, tekintve korábbi hivatalomat, amely az újabb mellett változatlanul megmaradt, és sokkal közismertebb, semhogy ne lennének rá némi figyelemmel. Jól mondja, udvari tanácsosné asszonyom - mondta, és kimértebb tartásba helyezkedett, minthogy az előbbit illetlennek érezte, és pillanatnyilag csak azért ragadtatta rá magát, mert tetszelgett a személyét illető különleges figyelemben -, négy év óta az itteni gimnáziumban tanítok, és önálló házat viszek; elháríthatatlanul eljött az ideje életmódom ily megváltoztatásának; bármennyi szellemi és anyagi kellemességet és örömet nyújtott is az élet a nagy ember házában, harminckilenc éves fővel már férfibecsület, az érzékeny férfibecsület dolga volt, mélyen tisztelt asszonyom, hogy így vagy úgy, a magam lábára álljak. Azt mondom: "így vagy úgy", mert vágyaim, álmaim ennél a közepes pedagógusi állásnál magasabbra törtek, és még mindig nem rezignáltak teljesen - főiskolai professzor szerettem volna lenni, valamelyik egyetemen működni, úgy, mint nagyra becsült volt tanárom, Wolf, a híres klasszikafilológus Halléban. Nem adta meg a sors, mindmáig nem sikerült elérnem. Lehetne ezen csodálkozni, nemde? Fontolóra lehetne venni, hogy sok évi illusztris munkatársi viszonyom a legrugalmasabb ugródeszka lehetett volna óhajaim céljának gyors elérésére - azt gondolhatná valaki, hogy ily magas és befolyásos barát és pártfogó könnyűszerrel megszerezhette volna nekem az áhított főiskolai tanszéket. Ilyenféle kérdéseket vélek olvasni kegyed szemében. Nincs mit válaszoljak rájuk. Csak azt mondhatom: ez a támogatás, ez a protekció, ez a jutalmazó hatalmi szó elmaradt, ebben, minden emberi várakozás és számítás ellenére, hiába no, nem részesültem. Mit érne gondolatban ezen keseregni? Az ember mégis megteszi, ó, hogyne, éjjel is, nappal is sok-sok órán át kotlik a problémán, de ez nem vezet, nem vezethet semmire. Nagy embereknek egyéb gondjuk van, mintsem hogy készséges kiszolgálóik egyéni életével és boldogságával törődjenek, ha még oly bokros érdemeket szereztek is az ő személyük és alkotásuk körül. Nyilván mindenekelőtt önmagukra kell gondolniuk, s ha nekik tett szolgálatainkat mérlegelve, magánérdekeink ellenére úgy döntenek, hogy számukra és alkotó munkájuk számára nélkülözhetetlenek vagyunk, akkor ez ránk nézve sokkal hízelgőbb megtiszteltetés, semhogy akaratunkat ne szabnánk szívesen az ő akaratukhoz, ne vetnénk alá magunkat bizonyos keserű és büszke örömmel a döntésüknek. Így aztán nemrég is, mikor a rostocki egyetemre meghívást kaptam, indíttatva éreztem magam, hogy elutasítsam azt.

- Elutasította? Miért?

- Mert Weimarban kívántam maradni.

- De, doktor úr, már megbocsásson, akkor nem panaszkodhat.

- Hát panaszkodom? - kérdezte ugyanúgy meglepődve, mint már előbb is egy ízben. - Legalábbis éppenséggel nem volt szándékomban, azt kell hinnem, hogy rosszul fejeztem ki magam. Legfeljebb tűnődöm az élet, a szív ellentmondásán, és sokra tartom, hogy egy okos asszonnyal folytatott beszélgetésem során kifejthetem, amit gondolok. Weimartól elszakadni? Ó, nem. Szeretem a várost, csüggök rajta, tizenhárom éve polgárként egybeforrtam közösségi életével - harmincéves koromban jöttem ide, egyenest Rómából, ahol mint házitanító működtem Humboldt követ úr gyermekei mellett. Az ő ajánlásának köszönhetem itteni letelepedésemet. Hibák és árnyoldalak? Weimarnak emberi hibái és árnyoldalai vannak, mindenekelőtt a kisvárosi emberségében gyökeredzők. Lehet mondani, hogy korlátolt és udvari pletykákkal átszőtt fészek, fent öntelt, lent elfásult, és egy igaz embernek nehéz sora van itt is, mint bárhol - talán még valamivel nehezebb, mint bárhol; a selmák és naplopók, mint rendszerint és alkalmasint még határozottabban, mint rendszerint -, fölül vannak. De azért derék, hasznos városka ez - már régóta nem tudom, hol másutt akarnék és tudnék élni. Látott már valamit a nevezetességeiből? A kastélyt? A gyakorlóteret? A színházunkat? A park szép növényzetét? Nos, látni fogja. Úgy találja majd, hogy legtöbb utcánk girbegurba. A Weimart megtekintő idegennek nem szabad elfelejteni, hogy nevezetességeink nem önmagukban érdekesek, hanem azért, mert Weimar nevezetességei. Pusztán építészeti szempontból a kastélyon nincs semmi különös, a színházat, aki még nem ismeri, impozánsabbnak képzelné, a gyakorlótér pedig anélkül is ostobaság. Mindentől elvonatkoztatva érthetetlen, hogy egy olyan embernek, mint én, miért kell okvetlenül e kulisszák és díszletdarabok közt mozognia, miért érzi magát annyira idekötve, hogy elutasít egy meghívást, amely minden, fiatal kora óta táplált vágyával és álmával oly tisztán összhangzik. Visszatérek Rostockra, mert úgy vettem észre, hogy kegyed, udvari tanácsosné asszonyom, furcsállotta ebben az ügyben tanúsított magatartásomat. Nos hát, nyomás alatt határoztam úgy, a viszonyok nyomása alatt. A meghívás elfogadása tilos volt számomra - szántszándékkal választom ezt a személytelen szóalakot, mert vannak dolgok, melyeket nem szükséges, hogy valaki megtiltson, mivel maguktól tilalmasak, bár megeshet, hogy ez a tilalom személyes kifejezésre jut valakinek a pillantásában vagy arcjátékában, akin csüggünk. Nem mindenki, mélyen tisztelt asszonyom, nem mindenki született arra, hogy a maga útját járja, a maga életét élje, a maga szerencséjének kovácsa legyen: nem egy ember, aki ezt előre nem tudta, s úgy hitte, a maga feje szerint szőhet terveket, és táplálhat reményeket, arra a tapasztalatra jut, hogy legsajátabb élete és legszemélyesebb boldogsága éppen abban áll, hogy mindkettőről lemond - hogy paradox módon élete és boldogsága az önmegtagadásban rejlik, olyan ügy szolgálatában, amely nem az övé, és nem ő maga, már csak azért sem lehet az, mert ez az ügy roppantul személyes valami, sőt voltaképpen már egy bizonyos személy, miért is annak szolgálata legtöbbször csak nagyon alárendelt és gépies természetű lehet - ezeket a tulajdonságokat egyébként elnyomja és elenyészteti a rendkívül magas tisztesség, amely a jelen- és utókor szemében e csodálatos ügy szolgálatához fűződik. Az óriási tisztesség. Lehetne mondani, a férfibecsület abban áll, hogy az ember a maga életét éli, és a saját, mégoly szerény ügyét viszi előbbre. De engem megtanított a sors, hogy van egy keserű és egy édes becsület; és én férfiasan a keserűt választottam - már amennyire, ugyebár, az ember maga választ, és nem a sors választ helyette, és más választást neki nem enged. Föltétlenül nagy élettapintat kell ahhoz, hogy az ember a végzet ily rendeléseihez így alkalmazkodjék, hogy megalkudjon a sorsával, kompromisszumra jusson, ha szabad így kifejeznem magam, a keserű és az édes becsület közt; bár óhajainak és becsvágyának tárgya mégis mindig az édes marad. A férfiúi érzékenység törekszik erre, abból származtak azok a hátrányok, azok az elmaradhatatlan lehangoltságok, amelyek véget vetettek tartózkodásomnak első weimari otthonomban, és engem arra bírtak, hogy vállaljam a középiskolai tanárságot, amihez sohasem éreztem kedvet. Tessék, itt a kompromisszum - amelyet egyébként mint ilyent méltányol a felsőbbség, úgyhogy a görög-latin órarend tekintettel van házon kívül is tovább tartó, megtisztelő kötelmeimre, és megengedi, hogy amikor, mint ma is, ott nem veszik igénybe szolgálatomat, élhessek a reggeli szunyókálás társadalmi kiváltságaival. Sőt, a keserű és édes becsület közti megalkuvást, amelyet egyszerűen férfibecsületnek lehetne nevezni, még tovább kiépítettem és megszilárdítottam azáltal, hogy önálló háztartást alapítottam. Mi több, két év óta házasember vagyok. De látja, mélyen tisztelt asszonyom, az én esetemben mily szembeötlően domborodik ki az élet kompromisszumos jellege? Ugyanaz a lépés, amely önállóságomat és férfiúi önzésemet, a keserű becsület házától való függetlenülésemet volt hivatva szolgálni, megint még szorosabban kötött oda - jobban mondva, magától értetődőnek bizonyult, hogy ezzel a lépéssel az említett háztól egyáltalán nem távolodtam el, úgyhogy tulajdonképpeni lépésről alig is lehet beszélni. Mert Karolina, a feleségem - leánynevén Karoline Ulrich - annak a háznak a gyermeke, fiatal árva lány, akit néhány évvel ezelőtt a nemrég elhunyt titkos tanácsosné mellé fogadtak fel társalkodónői és útimarsallnői minőségben. Félreérthetetlenül megnyilvánult a ház részéről az óhaj, hogy Karolinát én juttassam a házasság révébe, s ez a pillantásokból és arcjátékból kiolvasható óhaj azért bírhatott rá, hogy önállóságra törekvésemmel kompromisszumot kössek, minthogy őszintén vonzódtam az árvához... De az ön jósága és türelme, drága tanácsosné asszonyom, arra csábít, hogy túlontúl sokat beszéljek magamról...

- Dehogyis, csak tessék - válaszolt Charlotte. - Nagy érdeklődéssel hallgatom.

Valójában enyhe viszolygással hallgatta, mindenesetre vegyes érzelmekkel. Riemer igényessége és sértődöttsége, hiúsága és tehetetlensége, méltóságáért való gyámoltalan küszködése ingerelte a tanácsosnét, megvetést keltett benne, ugyanakkor eredetileg nem éppen baráti részvétet, amely azonban közvetítés és átmenet volt ahhoz, hogy látogatójával szolidaritást érezzen, és bizonyos megnyugvást is foglalt magában: azt az érzést, hogy Riemer beszédmódja jogot ad neki - akár hajlandó lesz élni ezzel, akár nem, hogy maga is kitárulkozzon és megkönnyebbüljön.

Mindazonáltal megijedt, amikor Riemer, mintha csak kitalálta volna gondolatát, következőképpen próbált fordulatot adni a beszélgetésnek:

- Nem - mondta -, visszaélek a vidám blokáddal, a kíváncsiság szülte ostromállapottal, amelynek áldozatai vagyunk; a háborús viszontagságok még nincsenek oly messze mögöttünk, hogy ilyen helyzetbe ne tudnánk higgadtan, sőt humorral beletörődni. Azt akarom mondani: rosszul használom ki az óra kedvezését, ha túlzott lelkiismeretességgel teljesítem azt a kötelességet, hogy ön előtt jellemrajzot adjak magamról. Valóban, nem azért jöttem ide, hogy beszéljek, hanem, hogy lássak és halljak. Kedvezőnek mondom az órát, becsesnek kellett volna mondanom. Szemtől szembe vagyok valakivel, akit megillet, akinek kijár a legmeghatottabb, legtisztelettudóbb érdeklődés, minden rendű és rangú emberek nézés- és tudásvágya, a gyermekien népies rétegtől a legmagasabb szellemiségig - azzal az asszonnyal, aki a lángelme történetének kezdetén, vagy majdnem kezdetén áll, akinek nevét maga a szerelem istene szőtte örökre szólóan a lángész életébe, és ezáltal hazánk szellemi világának kialakulásában a német gondolat impériumába... És én, akinek megadatott, hogy szintén szerepet játsszam ebben a históriában, és a magam férfi módján tanácsadóként kezére járjak a hősnek, én, aki úgyszólván ugyanazt a heroikus levegőt szívom, mint kegyed, hogyne látnék önben idősebb nővért, aki előtt meghajolni ellenállhatatlan vágy ösztökélt, mihelyt eljutott hozzám ittlétének híre, nővért, vagy ha akarja, anyát, mindenesetre közeli rokon lelket, akivel beszélve, magamat megismertetni kívánom, de még inkább a szavára fülelni. Szeretnék megtudni valamit - már rég nyelvemen van a kérdés. Mondja meg, legdrágább Madame, mondja meg az én kevésbé lényeges vallomásom viszonzásaképpen... Tudom, mindnyájan tudjuk, és az emberiség tökéletesen tisztában van vele, hogy ön és Istenben megboldogult férje - hogy önök megszenvedték a géniusz tapintatlanságát, azt a polgárian nehezen igazolható módot, ahogy az önök személyével és életviszonyaival pajkos költői játékot űzött, ezeket a viszonylatokat a világ előtt, betű szerinti értelemben a földkerekség előtt aggálytalanul kipellengérezte, s ugyanakkor összekeverte a valót és a koholtat azzal a veszélyes művészettel, amely ért hozzá, hogy a valóságot költői alakba öltöztesse, a koholtra pedig a valóság pecsétjét üsse, úgyhogy a kettő között a különbség ténylegesen megszűntnek és elsimítottnak látszik -, megszenvedték, röviden szólva: a tapintatlanságot, a hűség és hit elleni vétséget, amelyet kétségtelenül elkövetett, amikor arra vetemedett, hogy barátai háta mögött, titkos tevékenységgel fölmagasztalja és ugyanakkor megszentségtelenítse a leggyöngédebb kapcsolatot, amely három ember közt lehetséges... Tudjuk ezt, mélyen tisztelt asszonyom, együttérzéssel tudjuk. Árulja el nekem, halálosan kíváncsi vagyok... hogyan bírtak beletörődni ön és a megboldogult udvari tanácsos ebbe a megdöbbentő tapasztalatba, a nem önkéntes áldozatok sorsába? Úgy értem: a kapott seb okozta fájdalmat, a sértődést amiatt, hogy létüket valaki a saját céljához eszköznek használta fel, hogyan sikerült összhangba hozniuk ama másféle, későbbi érzésekkel, amelyeket ennek a létnek megdicsőítése, hatalmas tisztessége önökben föl kellett hogy ébresszen? Ha erről hallhatnék valamit...

- Nem, nem, doktor úr - válaszolt gyorsan Charlotte -, kérem, most nem. Esetleg később, vagy inkább, természetesen, máskor. Súlyt helyeznek rá, hogy lássa... több mint façon de parler,[21] ha biztosítom arról, hogy a legteljesebb érdeklődéssel hallgatom. Jól is teszem, mert az ön kapcsolatai a lángelmével kétségtelenül sokkalta fontosabbak és jelentősebbek...

- Ez nagyon is vitatható, mélyen tisztelt asszonyom.

- Ne bókoljunk egymásnak! Ugyebár, ön észak-németországi, professzor úr? Hallom a kiejtésén.

- Sziléziai vagyok - szólt Riemer kimérten, kis szünet után. Benne is meghatódott érzés dúlt. A tanácsosné kitérő válasza bosszantotta; de a buzdítása, hogy tovább beszéljen, megint kedvére való volt.

- Drága szüleimnek nem volt részük a szerencse gazdag áldásában folytatta. - Nem lehetek eléggé hálás nekik azért, hogy minden erejükkel igyekeztek lehetővé tenni Istentől nyert tehetségem kiművelését, az egyetemi tanulmányokat. Kedves hallei professzorom, Wolf udvari tanácsos, szép reményeket fűzött hozzám. Szívbéli vágyam volt, hogy az ő nyomdokaiba lépjek. Az egyetemi tanári pálya, amely köztiszteletben áll, és bőséges szabad időkkel módot ad üdítő társalkodásra a lazább kötésű múzsákkal, akik tőlem nem vonták meg egészen kegyüket, minden másnál jobban vonzott. De honnan vegyem az anyagi eszközöket a várakozás idejére, azokra az évekre, amíg sorsomra kell várnom a múzsatemplom kapujában? Nagy görög szótáram - tudományos híre talán eljutott kegyedhez, anno négyben adtam ki Jénában - már akkor foglalkoztatott. Nem kenyéradó érdem, Madame. Hogy megszerezhessem, lehetővé tette számomra a házitanítói állás, melyet Wolf szerzett nekem, az éppen Rómába induló Humboldt úr gyermekei mellett. Ebben az alkalmazásban töltöttem el néhány évet az örök városban. Azután újabb protekció: diplomata gazdám ajánlott be illusztris weimari barátjához. A nyolcszázhármas év ősze volt - számomra emlékezetes dátum, ámbár emlékezetes lesz egykoron a német irodalom bizalmasabb története számára is. Idejöttem, jelentkeztem, bizalmat keltettem, a hérosszal folytatott első megbeszélésem eredménye az lett, hogy felszólítást kaptam: lépjek be a frauenplani ház közösségébe. Hogyne engedtem volna a felszólításnak? Nem volt választásom. Nem nyílt előttem más, kedvezőbb kilátás. Az iskolai működést, joggal vagy anélkül, méltóságomon, képességeimen alulinak tartottam...

- De, doktor úr, jól értettem? Önnek nagyon boldognak kellett lennie, hogy olyan gondoskodáshoz és tevékenységhez jut, amely tisztesség és érdekesség dolgában nemcsak bármely iskolai működésnél, hanem minden másnál oly sokkal ragyogóbb!

- Boldog voltam, mélyen tisztelt asszonyom. Nagyon boldog. Boldog és büszke. Gondolja meg: mindennap érintkezni, mindennap társalkodni egy ilyen emberrel! Egy emberrel, akinek fölmérhetetlen lángelméjét, eléggé poéta lévén, mérlegelni tudtam. Elébe tettem tehetségem próbáit, ezek - enyhén szólva - még ha ítéletéből levonom is azt, ami netán az őt jellemző konciliánsság számlájára volt írandó, nem találta rossznak. Hogy boldog voltam-e? Határtalanul! Mily szemmel tartott, sőt irigyelt pozícióba emelt egyszerre a tudós és előkelő világban ez a kapcsolat! Ámde hadd beszéljek nyíltan: maradt egy tövis, az a tövis, hogy nem volt más választásom. Nem úgy van-e, hogy a hála kényszere könnyen meggyűlölteti velünk egy kissé a hálaérzésünket? Bizonyos fokig megfosztja a vele járó örömtől. Legyünk őszinték: érzékenységre hajlunk az ellen, aki úgy kötelez bennünket a legnagyobb hálára, hogy a maga előnyére használja ki kényszerhelyzetünket. Ő ártatlan ebben, a sors, a szerencse javainak egyenlőtlen elosztása felelős érte, de ő kihasználja... Csak az tudja ezt, aki érezte... De, legdrágább Madame, ne tévedjünk efféle moralizálásba! A helyzet, az engem megtisztelő, fölemelő helyzet az volt, hogy nagy barátunk úgy hitte, hasznára lehetek. Formálisan az volt a megbízatásom, hogy az ő Augustjának, Demoiselle Vulpius egyetlen életben maradt gyermekének görög és latin oktatását vállaljam, de jóllehet az oktatás pocsékul folyt, hamarosan rájöttem, hogy a kapott feladatnak az apa személye és műve körüli sokkal szebb és jelentősebb szolgálat mögött háttérbe kell szorulnia. Kezdettől fogva kétségtelenül ez a nézet volt irányadó. Igaz, hogy ismerem a mester levelét, amelyet akkoriban hallei tanáromhoz és pártfogómhoz intézett, s benne alkalmaztatásomat azzal indokolta, hogy gondot okoz neki fiának klasszikus téren elért fogyatékos tudása, olyan baj ez, amelyen ő - így fejezte ki magát - nem tud segíteni. De ez puszta udvariasság volt a nagy filológus iránt. Valójában mesterünk nem sokat ad az iskolásan rendszeres művelődésre és nevelésre, hanem hajlandó ráhagyni a fiatalságra, hogy természetes tudásvágyát, amely szerinte megvan benne, a lehető legszabadabban elégítse ki. Ez megint rávall a lagymatagságára, engedékenységére, amiben, elismerem, lehet jóság, nagyvonalúság, szuverenitás, jó szándékú állásfoglalás a fiatalság pártján, szemben a vaskalapossággal és pedantériával; de más is megnyilatkozik ebben, ami már kevésbé örvendetes - valamilyen elutasító gesztus, mintha lekicsinyelné az ifjúságot és az ifjúság külön létét, s annak jogait és kötelességeit mégiscsak félreismeri, amidőn minden látszat szerint úgy vélekedik, hogy a gyermekek csak szüleik kedvéért vannak a világon, s nincs más feladatuk, mint hogy felnövekedjenek szüleikhez, és lassanként az életük örökébe lépjenek...

- Nagyra becsült doktor úr - vetette közbe Charlotte -, minden szeretet mellett mindenütt és mindenkor oly sok félreértés és visszásság akad szülők és gyermekek közt, a gyermekek oly sok türelmetlenséget tanúsítanak szüleik egyéni élete iránt: nem csoda, ha a szülők szomorú viszonzásképpen keveset törődnek gyermekeik különleges jogaival.

- Kétségtelen - mondta a látogató szórakozottan, a mennyezet felé fordítva arcát. - A kocsiban és a dolgozószobában gyakran beszélgettem vele a pedagógiai kérdésről - beszélgettem és nem vitatkoztam, mert kevésbé volt nekem fontos, hogy saját meggyőződésemnek érvényt szerezzek, inkább tisztelettudó kíváncsisággal az övét akartam kipuhatolni. Az ifjúság nevelésén ő ténylegesen egy érési folyamatot ért, amelyet kedvező körülmények közt - és fia számára joggal veszi igénybe a legkedvezőbbet, tekintettel persze rá, az apára, mert ami az anyát illeti, hát bizony... szóval, amelyet ilyen kedvező körülmények közt legjobb többé-kevésbé magára hagyni. August a fia - elejétől fogva nagyjából ebben a minőségben teljesedett ki számára a fiú egzisztenciája; az emberpalántának nem volt más rendeltetése, mint az, hogy a fia legyen, és őt idővel a kényelmetlen napi teendőktől tehermentesítse. Ez csak úgy magától tapadt rá, ahogy felcseperedett. Arra, hogy fia személyes képzésében részesüljön, hogy önmaga kedvéért, tulajdon életcéljaira nevelkedjék, az apa kevésbé gondolt. Mire való a sok kényszer, minek gyötörni a gyermeket rendszeres tanulással? Gondoljuk meg, hogy a mester ifjúkora maga is mentes volt ettől. Nevezzük nevén a dolgokat: voltaképpeni iskolázáson annak idején nem ment át, és mint fiú és ifjú csak kevés dolgot tanult meg alaposan. Ezt senki sem veszi észre rajta egykönnyen, legfeljebb az, aki nagyon sokáig, rendszeresen érintkezik vele, és aki maga különösen szolid, megalapozott tanultsággal rendelkezik, mert magától értetődik, hogy ő, a maga gyors felfogásával, tartósan rögzítő emlékezőtehetségével, roppantul élénk szellemével mindennek ellenére igen sok ismeretet röptében elkapott és asszimilált, és azokat olyan tulajdonságok birtokában, amelyek inkább az elmeél, a kellem, az ékesszólás területére tartoznak, több szerencsével tudja érvényre juttatni, mint nem egy tudós a maga sokkal nagyobb képzettségét...

- Követem önt - szólt Charlotte, sok ügyességgel azon fáradozva, hogy megint jelentkezni akaró fejreszketésének a gyorsan biccentgető helyeslés értelmét adja -, követem önt feszült figyelemmel, s erről egyszersmind igyekszem számot adni magamnak, önnek egyszerű a beszédmódja, mégis van benne valami izgalmas; mert izgalmas dolog hallani, hogy valaki egy nagy emberről nem az elcsépelt rajongás hangján, hanem nyugodtan és szárazon, bizonyos realizmussal, a köznapok meghitt tapasztalataiból merítve beszél. Ha jómagam visszaemlékszem, és saját megfigyeléseimhez fordulok tanácsért - régi keletűek, de hisz éppen azt a fiatalembert illetik, akinek kényelmes önképzési módját ön az imént fölidézte, hát hiszen épp elég sokra vitte vele, hogy némi személyes joga legyen azt szigorúbb rendszereknél többre tartani - mindenesetre azt a huszonhárom éves ifjút én jól ismertem, sokáig figyeltem, és tanúsíthatom: tanulási kedv, szorgalom, hivatali buzgalom kevés vagy semmi sem volt benne, voltaképpen soha semmit nem csinált Wetzlarban, e tekintetben valamennyi pajtása különb volt nála, a lovagasztal joggyakornokai és ügyvédjelöltjei, Kielmannsegge, Gotter követségi titkár, aki verselgetett, Born és a többiek, még a szegény Jerusalem is, nem szólva Kestnerről, aki már a legkomolyabb, legelfoglaltabb életet élte, és engem bizony figyelmeztetett is a feltűnő különbségre, mondván, gondoljam meg, könnyű valakinek szoknyavadászkodni, frissnek, vígnak, csillogónak, szellemesnek mutatkozni, és előnyös színben feltűnni a nőknél, ha az illetőnek az égvilágon semmi dolga nincs, és teljes szabadságot élvez, míg másvalaki komoly nap alkonyán, a végzett munka gondjaitól fáradtan állít be kedveséhez, és már nem tudja olyannak mutatni magát előtte, mint szeretné. Hogy itt valami igazságtalanság van, mindenkor beláttam, és Hans Christianom javára írtam, ámbár kétségeim is voltak afelől, hogy a legtöbb fiatalember, ha jobban ráér - és némi ráérő ideje mindegyiknek volt -, tündökölt volna-e oly viruló szellemmel, oly bensőséges kedéllyel, mint barátunk. Másfelől azonban arra törekedtem, hogy tüzes lobogását érzésben semmittevésének tulajdonítsam, és annak, hogy természetét oly csonkítatlanul a barátkozásnak szentelhette - részben; mert volt ott még valami: a szív szép ereje és - hogy is nevezzem - életragyogás, amit ebben a magyarázatba sehogy se tudtam beleilleszteni, és még olyankor is, ha hosszú képet vágott, ha szomorúnak és kesernyésnek látszott, és a világot és a társadalmat ócsárolta, még mindig érdekesebb volt, mint a serénykedők vasárnaponként. Ezt mondta teljes világossággal az emlékezetem. Gyakran egy damaszkuszi pengére kellett gondolnom, ha láttam - már nem tudnám pontosan megmondani, milyen hasonlatosságánál fogva -, vagy pedig a leydeni palackra, a telítettség eszméjével összefüggésben, mert ő mintegy telítettnek hatott, túltelítettnek, és az ember önkéntelenül elképzelte, hogyha ujját hozzáértetné, ütést kapna, ahogyan egy bizonyos fajta halnál állítólag történni szokott. Nem csoda, hogy más, egyébként kitűnő emberek az ő jelenlétében, de még a távollétében is könnyen unalmasnak látszottak. És ha az emlékezetemben kutatok, sajátságosan tágra nyílt tekintete volt - azt mondom, "tágra nyílt", nem mintha egymáshoz közel eső, barna szemei különösen nagyok lettek volna, de a tekintete nagyon tágra nyílt volt és lelkes, a szó különösen határozott értelmében, s a szemei feketék lettek, ha, amint néha megesett, szívélyességtől csillogtak. Vajon most is ilyen még a szeme?

- A szeme - mondta Riemer -, a szeme némelykor hatalmas. - Saját, üvegesen kidülledő szemei, melyek közt az erőlködő töprengés rovátkája sötétlett, elárulták, hogy nemigen figyel oda, hanem a maga gondolatmenetét követi. Egyébként a matróna biccentgetésén nem lett volna joga megütközni, mert ahogy nagy, fehér kezét a bot kampójáról arcához emelte, hogy orrának valamilyen enyhe viszketését jól nevelt ember módján, az ujján viselt gyűrű kövének gyöngéd hozzáértetésével eltüntesse, jól látszott, hogy ez a kéz is reszket. Charlotte is észrevette, és ez oly kellemetlenül hatott rá, hogy a saját magán jelentkező hasonló tünetet rögtön megszüntette, ami mindig sikerült neki, ha vigyázott.

- Tünemény - haladt tovább a doktor a saját kerékvágásában -, méltó, hogy elmélyedjünk benne, és képes arra, hogy órák hosszat gondolatokra, bár meddő, céltalan gondolatokra indítson bennünket, úgyhogy a vele való foglalkozás inkább álmodozásnak, mint voltaképpeni gondolkodásnak mondható: tünemény, az istenségnek, akarom mondani, a kellemnek és formának az a bélyege, amelyet a természet egy lélekre, az ember úgy képzelné, bizonyos fajta mosollyal rányom, miáltal az széplélekké válik - ez csak szó, egy név, amelyet gépiesen kimondunk, hogy egy, az emberiségnek barátian ismerős kategóriát jelöljünk meg vele, noha közelről látva és jól megnézve, megfejthetetlen és nyugtalanító, sőt némileg személyesen sértő rejtély marad. Ha nem tévedek, igazságtalanságról esett szó; nos, itt is kétségtelenül igazságtalanság van a játékban, természetes és ezért tiszteletre méltó, sőt elbűvölő igazságtalanság, amely azonban a benne rejlő tövissel sebzi azt, aki nap nap után figyelni és a maga bőrén érezni kénytelen. Értékváltozások, leértékelések és túlértékelések történnek itt, amelyeket tetszéssel, sőt önkéntelen gyönyörködéssel veszünk tudomásul, mert lázadóvá válnánk Isten és a természet ellen, ha megtagadnók tőlük örvendező helyeslésünket; de titokban és szerény csendben jogérzékünk mégis helytelenítésükre hangol. Az ember komoly - a birtoklás kedvéért végzett - munkával szerzett tudás birtokosának tudja magát, jól megalapozott ismeretek birtokosának, amelyekről többrendbeli szigorlaton volt alkalma számot adni, hogy aztán arra a sajátságosan nagyszerű, bár egyszersmind keservesen nevetséges tapasztalatra jusson, hogy egy ilyen veretű, egy ilyen áldott, ilyen istenkedvelte szellem egy hiányos töredéknek abból, amit valahogy játszva elsajátított, vagy amit az ember maga szállított neki - mert igenis: mint tudásszállítók szolgáljuk őt -, ennek a töredéknek kellem és forma útján - de ezek csak szavak -, egyszerűen azáltal, hogy ő az, aki a kapottat magából megint kiárasztja, a maga hozzátételével és azzal, hogy a maga képét rányomja, kétszer és háromszor akkora értéket kölcsönöz, mint amekkorát a világ és az emberiség a mi szobatudományunk egész tömegének valaha tulajdonított volna. Való igaz, mások robotolnak, ássák, tisztítják, fölhalmozzák az ércet; de a király veri ki belőle a dukátokat... Mi is ez a királyi jog? Személyiségről beszélek - ő maga is szeret róla beszélni, tudvalevőleg a földi halandók legnagyobb boldogságának nevezte. Ez afféle döntés a részéről, mármost ennek az egész emberiségre nézve föltétlen érvényesnek kellene lennie. Meghatározásnak egyébként nem mondható, legfeljebb jobb híján leírásnak, de hogy is lehetne meghatározni egy misztériumot? Misztérium nélkül az ember nyilván nem lehet meg; ha kiábrándult a keresztény misztériumból, akkor a pogányban leli örömét, avagy a személyiség természet-titkában. Arról szellemfejedelmünk nemigen akar tudni; azok a költők és művészek, akik azzal közösködnek, legyenek elkészülve rá, hogy kiesnek a kegyéből. Emezt azonban nagyra tartja, mert ez az ő misztériuma... A legnagyobb boldogságot jelenti ez a titok - ó, igen, nem jelenthet csekélyebbet nekünk, földi halandóknak, máskülönben nem lenne megmagyarázható, hogy az igazi tudósok, a tudomány avatott művelői nemcsak hogy rablásnak nem tekintik, hanem a legörvendetesebb tisztességnek tartják, hogy a szép géniusz, a kellem embere körül sereglenek, törzskarát és udvartartását alkotják, neki tudást szállítanak, mint élő lexikonok állnak rendelkezésére, nehogy neki magának tudás-limlommal kelljen cipekednie - nem lenne megmagyarázható, ha olyan ember, mint én, boldog mosollyal, amelyet magam is olykor bárgyúnak érzek, esztendők során odaadja magát, hogy számára tollnoki szolgálatot végezzen...

- Bocsásson meg, kedves professzor úr! - szakította félbe meghökkenve Charlotte, aki egyetlen szótagot sem engedett el a füle mellett. - Csak nem akarja azt mondani, hogy amit a mester oldalán oly hosszú időn át ellátott, az csupa alacsonyrendű, önhöz méltatlan irodista szolgálat volt?

- Nem - felelte Riemer kis szünet után, ami alatt összeszedte magát. - Ezt nem akartam mondani. Ha mondtam, akkor elragadtattam magam. Nem kell a dolgokat túlságosan kiélezni. Először is azoknak a szíves szolgálatoknak, amelyek végzésére egy nagy és drága ember bennünket méltat, nincs rangsoruk. Az egyik olyan nagy és csekély, mint a másik. Erről ne beszéljünk. Azonkívül pedig a szava nyomán írni egyáltalán nem közönséges firkásznak való foglalkozás. Egyenesen kár lenne azt rábízni ilyenre. Holmi John- vagy Kräuter-féle titkárt, vagy éppen az inast foglalkoztatni annyi lenne, mint disznók elé igazgyöngyöt vetni - ettől a legnemesebb visszatetszés támad a művelt, ésszel élő, gondolkodó emberben. Csakis egy ilyen valaki, tehát egy magamfajta tudós, aki a szituációt egész érdekességében, csodálatosságában és méltóságában képes értékelni, csak az lehet alkalmas efféle munka elvégzésére. Ahogy drámai erővel árad a szeretett, szomorú hang, ahogy a mester hátratett kézzel, látomásos távolba révedő tekintettel órák hosszat megállás nélkül, legfeljebb a türelmetlen sietségtől el-elakadva ontja a szöveget, ahogy mintegy fejedelmi bőkezűséggel varázsolja elő a szót és a megformálást, abszolút szabadsággal és merészséggel működve a szellem birodalmában, s a sebtében mártogatott tollhegy sokat rövidítve fut a diktálás nyomán, úgyhogy utólag még a letisztázás nehéz munkája következik - mélyen tisztelt asszonyom, aki ezt ismeri, aki ezt ámulattal élvezte, féltékenyen ragaszkodik hivatalához, és nem hajlandó azt üresfejűnek átengedni. Megjegyzendő azonban, és megnyugtatásul emlékeztetni kell arra, hogy itt nem pillanat szülte alkotásról van szó, nem égből hull a csoda, hanem csak éveken, talán évtizedeken át előkészített és ápolt anyag kerül napfényre, annak is egy részét a munkaóra előtt titokban egyes részletekig a legaprólékosabban megérlelte a mester. Ajánlatos figyelembe venni, hogy a legkevésbé sem valamilyen rögtönző természettel van dolgunk, sőt inkább habozó és halogató, amellett nagyon körülményes, határozatlan, mindenekelőtt rendkívül fáradékony, állhatatlan munkamódszerrel, amely sohasem tart ki sokáig egy és ugyanazon feladat mellett, és a legelfoglaltabb, hol ide, hol oda nyúló tevékenység közben többnyire sok esztendőre van szüksége ahhoz, hogy egy-egy művet teljessé formáljon. Olyan természetről van szó, amely teljesen a rejtett növelésre, csendes kifejlesztésre hajlik, és nem kezd egy mű megvalósításához, csak akkor, ha már sokáig, nagyon sokáig, talán az ifjúság évei óta melengette a keblén, s amelynek szorgalma lényegében nem más, mint türelem, vagyis: a változatosság legnagyobb igénye mellett egy tárgynak szívós és lankadatlan kézben tartása és továbbszövése, rendkívül hosszú időn át. Így van ez, higgye meg nekem, én ennek a hősi életnek szenvedélyes figyelője vagyok. Mondják, és ő maga is mondja, hogy hallgat a rejtekben alakuló műről, nehogy megsebezze, és senkinek sem vall róla, mivel más nem értheti meg az alkotás varázsát, amellyel a mű elbűvöli azt, aki őrzi. De hallgatagsága mégsem egészen töretlen. Meyer udvari tanácsos urunk - Kunscht-Meyer, ahogyan Zürichi-tó melléki tájszólása szerint nevezik a városban -, tehát Meyer, akit ő csudamód sokra tart, fennen kérkedik azzal, hogy a mester a Vonzások és választásokról, mikor azt még csak a fejében forgatta, rengeteget mesélt neki, s ez igaz is lehet, mert egy nap előttem is roppantul megragadóan kifejtette a mű tervét, mégpedig mielőtt még Meyernek nyilatkozott volna róla, csak az a különbség, hogy én nem dicsekszem ezzel hangosan, minden lehető alkalommal. Hogy néha közlékeny, hogy egyet-mást elárul, kiszivárgat a titokból, az ebben megnyilvánuló emberi szükségérzet, a bizalmasság leküzdhetetlen vágya az, ami engem jólesően gyönyörködtet. Mert jóleső és megnyugtató, valósággal szívderítő meglátni egy nagy emberben az emberit, őt esetleg apró furfangokon és hókuszpókuszokon érni, megfigyelni azt az ökonómiát, amely egy ilyen, számunkra áttekinthetetlen szellemi háztartásban uralkodik. Három héttel ezelőtt, augusztus tizenhatodikán, beszélgetés közben elejtett előttem valamit a németekről, eléggé harapós megjegyzést, hiszen tudjuk, hogy nem mindig a legkedvezőbben nyilatkozik nemzetéről: "Ismerem én a kedves németeket - mondta -, előbb hallgatnak, aztán gáncsoskodnak, aztán félretolnak, aztán meglopnak és agyonhallgatnak." Szóról szóra idézem, úgy, ahogy a társalgás végeztével nyomban feljegyeztem, mert először is kitűnőnek találtam a mondást, másodszor az ő rendkívül éber és fejlett beszédművészetének tündöklő példáját láttam abban, hogy a helytelen német magatartás egyes fokozatai élesen és pontosan megkülönböztetve peregtek le ajkáról. De azután megtudtam Zeltertől - a berlini Zelterről beszélek, a zenészről és karigazgatóról, akit ő, kissé meghökkentő módon testvéri tegezésre méltat; ilyen kiválasztásai előtt meg kell hajolni, bár az ember kísértésbe esik, hogy szabadon Gretchen után azt mondja: "Nem értem, mit talál rajta" - no, mindegy! szóval Zeltertől tudom, hogy ezt a mondatot, amelyet tehát én tizenhatodikán jegyeztem fel, kilencediki dátummal Tennstedt fürdőről írt levelében hajszálra ugyanúgy megírta a mesternek, úgyhogy a frázis, mely nyilván nagyon megtetszett neki, már rég jól megformáltan papírra vetve előtte volt, amikor beszélgetésünk során rögtönzésként föltálalta nekem - kis csalafintaság, az ember mosolyogva, hallgatagon tudomásul veszi. Egyáltalában még az ily hatalmas szellem világa, méretei ellenére is, zárt, elhatárolt világ, egységes valami, ismétlődő motívumokkal, nagy távolságokban vissza-visszatérő azonos képzetekkel. A Faustban, abban a remek kerti jelenetben Margit a kishúgáról beszél szerelmesének, hogy a szegény kicsi férget, akit anyja nem táplálhatott, ő maga neveli "tejen és vízen". Az élet mily mélységes távolába nyúlik ez vissza, amikor Ottilia egy nap Charlotte és Eduard kisfiát szeretettel felneveli "tejen és vízen". Tejen és vízen. Mily szilárdan megül az óriási koponyában egy életen át a kékesen híg üvegből adott táplálék képzete. Tej és víz. Volna kegyes megmondani, hogyan jutottam el ehhez a tejhez és vízhez, s általában mi vitt ezeknek a - mint látom - teljesen henye és érdektelen részleteknek tévútjára?

- Abból a méltóságból indult ki, doktor úr, amely megilleti az ön segítő munkáját, majdan bizonyára történelmi jelentőségű közreműködését ifjúkori barátom életművében. Egyébiránt engedje meg, tagadom, hogy ön egyetlen henye, érdektelen szót is mondott volna ki.

- Ne tagadja, mélyen tisztelt asszonyom! Mindig henye locsogás, ha túlságosan nagy, túlságosan izgalmas tárgyról lévén szó, az ember valamilyen lázas hévvel mellébeszél, s az igazán lényegeshez és égetőhöz nemcsak hogy nem jut el, azt nemcsak hogy elszalajtja, hanem még titkon gyanakszik is önmagára, hogy mindaz, amit mond, csupán ürügy voltaképpen fontos dolgok megkerülésére. Nem tudom, micsoda fejvesztettség és pánik tobzódik itt. Alighanem torlódási jelenségről van szó: fordítson meg hirtelen egy teli palackot, nyílásával lefelé; a folyadék nem fog kiömleni, benn marad az üvegben, jóllehet az útja szabad. Emlékezés ez és asszociáció, amelynek lényegtelen voltát most megint restelkedve érzem. Pedig hát! Nálam nagyobbak, mérhetetlenül nagyobbak mily gyakran merülnek el lényegtelen asszociációkba! Hogy csak egy példát hozzak fel önnek, mellékfoglalkozásként, vagy igazában még mindig főfoglalkozásként űzött tevékenységemből: múlt év óta egy új, húsz kötetre tervezett összkiadást viszünk nyilvánosság elé, Cotta adja ki Stuttgartban, és szép summát, tizenhatezer tallért fizet érte, nagystílű, sőt merész üzletember, nem csekély áldozatot hoz, tessék elhinni, mert mi tagadás, a közönség a mester alkotásainak tetemes részéről egyszerűen nem akar tudni. Nos hát, az összkiadás céljából ő és én kettesben ismét végigmentünk a Tanulóéveken; elolvastuk az első betűtől az utolsóig, s én határozottan hasznossá tudtam tenni magam azzal, hogy számos finomabb, vitatható nyelvtani esetre mutattam rá, tanáccsal szolgáltam a helyesírás és interpunkció kérdéseiben is, ahol éppenséggel nem állunk valami biztos talajon. Közben többször nyílt alkalmam, hogy szépen elbeszélgethessek a stílusáról, s azt nem csekély szórakozására jellemeztem és magyarázgattam. Mert keveset tud önmagáról, legalábbis a Wilhelm Meister írásakor, saját vallomása szerint még teljesen alvajáró módjára dolgozott, és gyermekesen örül, ha valaki róla magáról szellemesen fölvilágosítja, ami sem Meyertől, sem Zeltertől, hanem csak egy filológustól telik ki. Isten látja, gyönyörű órákat töltöttünk el egy olyan mű olvasásával, amely korunk büszkesége, és lépten-nyomon elbűvöli az olvasót, jóllehet feltűnően kevés hely jut benne a természet-költészetnek és tájfestésnek. És ha már henye asszociációkról beszélünk, mélyen tisztelt asszonyom, mennyi terjengős, hideg kényelmeskedés akad helyenként a könyvben! Jelentékeny gondolatfoszlányok minő szövedéke! Igen gyakran, efelől tisztában kell lenni, a mű varázsa és érdeme csak rég elgondolt és elmondott dolgok derűsen találó és üdítően pontos, végleges megfogalmazásában lelhető fel, amivel persze olyan újszerűség jár együtt, olyan álmatag merészség és magasrendű kockázatosság, hogy az embernek a lélegzete is eláll - igen, épp a takaros konvenció és vakmerőség, sőt eszeveszettség e belső ellentmondásából ered az édes zavar, amivel ez a hasonlíthatatlan szerző bennünket megejt. Mikor ezt kellő óvatossággal egy nap közöltem vele, nevetve válaszolt: "Fiacskám - mondta -, nem tehetek róla, hogy a fejeteket olykor megforrósítják az italaim." Hogy engem, a jó negyvenes férfit, aki őt sok mindenben taníthatom, "fiacskám"-nak hív, alapjában véve furcsállani lehetne, de szívemet ez ellágyítja, egyben büszkévé teszi, és mindenesetre olyan bizalmasságról tanúskodik, amiben teljesen elmosódik a különbség magas és alacsony, méltó és méltatlan szolgálatok között. Közönséges tollnoki szolgálat? Mosolyognom kell, mélyen tisztelt udvari tanácsosné asszonyom. Hiszen évek hosszú során át én láttam el a levelezését, nem is tollbamondás után, hanem egészen önállóan, helyette - vagy jobban mondva: mint ő maga - az ő képviseletében, az ő nevében és szellemében. Itt aztán, mint látni méltóztatik, az önállóság olyan fokot ér el, hogy mintegy saját dialektikai ellentétébe csap át, és tökéletes önmegtagadássá válik, olyaténképpen, hogy én egyáltalán nem is vagyok többé, és már csak ő beszél belőlem. Mert olyan kuriálisan kísérteties és kacskaringós fordulatokkal élek, hogy levelei közül azok, amelyeket én fogalmaztam, esetleg goetheibbek azoknál, amelyeket ő diktál; és minthogy a társaság jól ismeri tevékenységemet, az emberek gyakran a leggyötrőbb kétségek közt találgatják, hogy egy-egy levél tőle származik-e vagy tőlem - rosszallón hozzá kell tenni, hogy ez dőre és hiú aggály, hiszen végeredményben egyre megy. Kétségeim nekem is vannak, mégpedig a méltóság problémája körül, amely a legnehezebbek és legnyugtalanítóbbak egyike marad. Tulajdon férfiénünk feladásában, általánosságban szólva, lehet valami szégyenletes - legalábbis néha az a gyanúm, hogy van. De ha az ember ezen a módon Goethévé válik, és az ő leveleit írja, ennél nagyobb méltóságra emelkedés el sem képzelhető. Másfelől viszont - ki ő? Ki ő mindenek után és legvégül, hogy csak módfelett megtisztelő legyen és semmi más, elveszni benne, és énünket életre szólóan feláldozni neki? Költemények, remek költemények - Isten tudja. Én is költő vagyok, anch' io sono poeta, hasonlíthatatlanul kisebb, mint ő, töredelemmel vallom, és ha írhattam volna azt, hogy Szívem megdobbant, vagy a Ganymedet, vagy azt, hogy Ismered-e a hont - csak egyet is közülük -, ó, drága asszonyom, mit nem adnék érte, ha ugyan lenne sok adni valóm! Persze olyan frankfurtias rímek, aminőket ő gyakran farag - mert aggálytalanul rímelteti a "zeigen"-t a "weichen"-nel, hiszen élőszóval is "zeichen"-t vagy éppen "zeische"-t szokott mondani -, ilyen rímek tehát nálam nem fordulnak elő, először, mert nem vagyok frankfurti, de meg azért sem, mert nem engedhetném meg magamnak. De vajon csak ez az egyedüli emberi botlás a művében? Dehogy, semmiképpen, mert végtére emberi mű az, és éppenséggel nem csupa remekművekből tevődik össze. Ő sincs ebben a tévhitben. "Ki az, aki csupa remekművet alkot?" - szereti mondani teljes joggal. A Clavigót egyik okos ifjúkori barátja, Merck, "vacak"-nak mondta, s ő maga sincs távol ettől a véleménytől, mert erről a darabjáról ezt szokta mondani: "Nem szükséges, hogy minden egetverő legyen!" Szerénység ez, vagy micsoda? Gyanús szerénység. Hiszen valóban szerény ő a szíve mélyén, olyan szerény, amilyen a helyében más talán nem lenne, sőt arra is rájöttem már, hogy néha csüggeteg. A Vonzások és választások befejezése után csakugyan csüggedt volt, és csak később tanulta meg, hogy oly sokra tartsa ezt a művét, amint az kétségtelenül megérdemli. Pedig különben fogékony a dicséretre, és szívesen hagyja meggyőzni magát arról, hogy remekművet alkotott, jóllehet korábban efelől komoly kételyei voltak. Persze, nem szabad elfelejteni, hogy szerénysége olyan önérzettel párosul, amely már-már elképesztő. Nem átallja, hogy különös alkatáról, természetének bizonyos gyengéiről és fogyatékosságairól beszéljen, és legelfogulatlanabb ábrázattal hozzátegye: "Az ilyesmit hatalmas erényeim fonákjának kell tekinteni." Mondhatom önnek, ámul-bámul az ember, ha ezt hallja, és szinte a háta borsódzik ekkora jóhiszeműség láttán, de persze, be kell vallania, hogy a rendkívüli szellemi képességek párosulása ilyen naivitással, ez az, ami a világot elbűvöli. De vajon megnyugtató ez? Kielégítő igazolása a férfi-áldozatnak? "Miért csak ő?" - kérdezem váltig, ha más költőket olvasok, a jámbor Claudiust, a kedves Höltyt, a nemes Matthisont. Náluk talán nem szólal meg a természet bájos hangja, a bensőség és a meghitt német dallam ugyanúgy, mint nála bármikor? "Zeng dalodtól völgy s bozót", drágalátos ékszer ez, odaadnám a doktori diplomámat, ha csak két strófáját megírtam volna. De a Wandsbecker Bote dala: A hold feljött az égre, ez talán sokkal gyengébb, s vajon szégyellnie kellene-e Hölty Májusi éjét: "Sűrű bokrokon át csillan a holdsugár"? Korántsem. Ellenkezőleg! Csak örülni lehet, hogy mellette mások is frissen helytállnak, hogy nem hagyják elnyomni és megbénítani magukat a nagyságtól, hanem az ő naivitásával szembeállítják a magukét, és dalolnak, mintha ő nem is volna. Annál inkább sokra kellene becsülni lírájukat, hogy valamely alkotás elbírálásánál ne csak az abszolút érték essen latba, hanem szerephez jusson az erkölcsi értékelés is, amely a mű létrejöttének feltételeit is vizsgálja. Kérdem: miért csak ő? Mi az a többlet, ami őt félistenné avatja, és a csillagokig emeli? A nagy jellem? De hogy állunk ezekkel az Eduárdokkal, Tassókkal, Clavigókkal, sőt ezekkel a Meisterekkel és Faustokkal? Ha önmagát adja bennük, akkor csupa problematikus egyéneket, latrokat és puhányokat ad. Való igaz, drága asszonyom, vannak órák, amikor Cassius szavai jutnak eszembe a brit óriás Julius Caesarjában: "Ó, istenek! Bámulnom kell, hogy ily gyarló egy ember elébe vágott a dicső világnak, s a pálmát bírja egyedül."[22]

Csönd lett, Riemer nagy, fehér kezei, jobbjának mutatóujján az arany pecsétgyűrűvel, dacára pihenő helyzetüknek a bot mankónyelén, észrevehetően remegtek, s az idős hölgy biccentgetése is újrakezdődött. Charlotte megszólalt:

- Szinte úgy érzem, doktor úr, védelmembe kellene vennem magam és megboldogult férjem fiatalkori barátját. A Werther költőjét - ezt a művet ön nem is említi, holott ez alapozta meg hírnevét, és véleményem szerint minden alkotása közt a legnagyszerűbb - meg kellene védenem önnel szemben, aki, bocsásson meg, látszólag bizonyos ellenérzéssel szemléli nagyságát. De mentesülök ettől a kísértéstől vagy kötelességtől, mihelyt arra emlékeztetem, hogy az ön - mondhatnám - szolidaritása ezzel a nagysággal semmivel sem marad el az enyém mögött, hogy a mesternek barátja és segítőtársa volt tizenhárom éven át, s hogy kritikája - vagy minek nevezzem - röviden az, amit szemlélete realizmusának mondottam, a hűséges csodálat akkora mértékét tartalmazza alapföltételként, amely előtt az én közbelépésem, védői szerepem nagyon is nevetségesnek, nagyon is félreérthetőnek tűnhetne fel. Egyszerű asszony vagyok, de tökéletesen megértem, hogy az ember bizonyos dolgokat csak azért mond, mert bárki másnál jobban áthatja a tudat, hogy a szóban forgó tárgy játszi könnyedséggel elbírja a mondottakat, s ilyenkor a lelkesedés esetleg a rosszmájúság nyelvét beszéli, és az ócsárlás a magasztalás megváltozott alakjává lesz. Eltaláltam?

- Ön nagyon jóságos - válaszolt Riemer -, hogy pártját fogja a rászorulónak, és barátian helyrehozza elszólásomat. Őszintén szólva, nem is tudom, mit mondottam, de szavaiból azt veszem ki, hogy elszóltam magam. Nyelvünk néha úgy tréfál meg bennünket kicsiben, hogy egy vagy két szót roppantul furcsán kiforgatunk, és kénytelenek vagyunk együtt nevetni a hallgatóval. Nagy téma esetén azonban nagy méretben szóljuk el magunkat, valamilyen isten sokáig elforgatja nyelvünket a szánkban, úgyhogy dicsőítjük azt, amit becsmérelni - és átkozzuk azt, amit áldani szándékoztunk. Úgy képzelem, hogy az égiek csarnokát homéri kacaj tölti be ajkunk ilyen kudarca miatt. De komolyan, haszontalan és méltatlan dolog a nagyról egyre csak azt hajtogatni: "Nagy! Nagy!", és majdnem ízetlenség szeretetet fitogtatva beszélni a szeretetreméltóság csúcsáról. Márpedig itt arról van szó, a legszelídebb formáról, amelyben a nagyság megjelenhet a földön: a költői lángelméről; a legnagyobb szeretetreméltóság alakjába öltözött nagyságról, a nagyságig fokozott szeretetreméltóságról. Így lakozik köztünk a géniusz, és angyalszájjal beszél. Angyalszájjal, drága asszonyom! Üsse fel művét, ezt a világnyi művet, ahol akarja; vegyen elő csak olyasmit, mint az Előjáték a színpadon - ma megint elolvastam, a borbélyra várakozva - vagy vegyen szemügyre egy olyan derűsen mély értelmű, mellékes részletet, amilyen a légy haláláról szóló parabola:

Az első kortytól részeg bódulatban
Mohón szürcsöli a csalárd nedűt,
Még élvezi a mámort öntudatlan,
S picinyke szárnya már megmerevült...

- de nevetséges véletlen, a legvakabb önkény, hogy épp ezt ragadom ki és nem mást a kínálkozó kincsek beláthatatlan sokaságából - röviden, mennyire angyalszájjal, az isteni tökély szép lendületével szólal meg mindez, akárhogy nézzük, mint színdarabot, mint dalt, mint elbeszélést, mint német velős mondást, a nemes veretre hogy ráüti bélyegét a legszemélyesebb szeretetreméltóság: az egmonti szeretetreméltóság. Így nevezem, és ez a darab tolakszik gondolataimba, mivel itt különösen érvényesül az egység és belső összhang, s a mű hősének éppenséggel nem gáncs nélküli szeretetreméltósága egybevág magának a műnek éppenséggel nem gáncs nélküli szeretetreméltóságával. Vagy vegye a prózáját, a novellákat és regényeket - már pedzettük a témát, homályosan úgy emlékszem, beszéltem már, el is szóltam magamat róla. Páratlanul arányos tetszetősség, páratlanul szerény és derűs zsenialitás. Nincs itt pompa és fennhéjázás, nincs semmi külsőséges emelkedettség - noha belülről csodálatosan emelkedett, s mellette minden más előadásmód, mégpedig éppen az emelkedettnek látszani akaró, laposnak tűnik -, nyoma sincs ebben a prózában az ünnepélyességnek és papos modornak, a túlfeszítettségnek és dagálynak, a szenvedély tűzáradatának és dübörgésének, itt a csendes, gyöngéd suttogásban is, kedves hölgyem, jelen van az Isten. Kedvem lenne józanságot, puszta kecsességet emlegetni, ha nem kapnék észbe, hogy hiszen ez a nyelv mindig a végletekig feszül, de ezt középszinten, higgadtsággal, tökéletes illemmel cselekszi, merészsége diszkrét, kockáztató bátorsága mesteri, költői tapintata tévedhetetlen. Lehetséges, hogy állandóan elszólom magam, de esküszöm önnek - bár a dologhoz talán kevésbé illik a vad esküdözés -, hogy most ugyanúgy igyekszem igazat mondani, mint amikor ellentétes kifejezéseket használtam. Mondom, megkísérlem mondani: itt minden középhangfekvésben és -hangerőben szólal meg, mindenképp mérsékelten, mindenképp prózaian; de ez a legcsodálatosabb, féktelen prózaiság, amit a világ valaha látott: az újjáteremtett szó mosolygón elvarázsolt értelmet kap, a derűsen kísérteties szférába hullámzik át, aranylóan és teljesen kifinomultan - kötöttsége a legkellemesebb, árnyaltsága a legtetszetősebb, gyermekien okos bűbájjal, pallérozott merészséggel folyik tova.

- Ön remekül beszél, doktor Riemer. A pontos kifejezést megérdemlő hála érzetével hallgatom. Az a mód, ahogyan a tényállást megállapítja, arra vall, hogy a legbehatóbban foglalkozott vele, hosszan és éles szemmel tanulmányozta. És mégis, engedje bevallanom, nem vagyok benne biztos, egészen elfogulatlan-e az aggodalma, hogy még most is elszólja magát, amikor a rendkívüli témáról beszél. Nem tagadom, élvezetem, tetszésem távol van attól, hogy voltaképpeni egyetértés, teljes elégedettség legyen. Magasztalásában, talán éppen pontossága folytán, van valami lecsökkentő szándék, még mindig belevegyül egy árnyalatnyi ócsárlás, ami engem titkon aggaszt, és szívem ellenállásába ütközik - ez a szív kísértésbe esik, hogy beszédét félresiklottnak minősítse. Ám tartsa dőreségnek, hogy a nagyról minduntalan csak azt mondják: "Nagy! Nagy!", ám becsülje többre azt a kis pontosságot, amivel ön beszél róla, s aminek igazi jellegét, higgye el, nem ismerem félre, mert tudom, érzem, hogy szeretetből fakad. De, ne vegye zokon kérdésemet, a puszta pontossággal lehet-e találóan jellemezni a költői lelkesültség művét?

- Lelkesültség - ismételte Riemer. Jó ideig súlyosan és lassan bólogatott botja kampójára és azon nyugvó kezére. De hirtelen abbahagyta ezt a mozdulatot, és szélesen jobbra-balra lengő fejcsóválásra másította.

- Tévedés - mondta -, ő nem lelkesült. Valami más van benne, nem tudom, mi, sőt talán valami magasabb: ihletettség; de lelkesültség nincs. El tudja képzelni, asszonyom, Istent, az Úristent, lelkesültnek? Ugye, nem? Isten a lelkesültség tárgya, de tőle magától ez szükségszerűen idegen; az ember kénytelen valaminő sajátságos hidegséget, megsemmisítő közönyt tulajdonítani neki. Mi lehet az, amiért Isten lelkesüljön? Minek álljon a pártjára? Hiszen ő az Egész, így hát önmaga pártján, önmaga oldalán áll, és nyilvánvalóan a mindent átfogó irónia a dolga. Nem vagyok teológus, mélyen tisztelt asszonyom, filozófus sem vagyok, de a tapasztalat késztetett elgondolkodásra arról, hogy a Minden rokon, sőt azonos a Semmivel, a nihillel, s ha szabad ebből a félelmetes szóból újat képezni egy bizonyos érzület, világnézet megjelölésére, akkor a mindent átfogás szellemét ugyanazon joggal mondhatjuk a "nihilizmus" szellemének, amiből az derülne ki, hogy merőben téves Istent és ördögöt ellentétes princípiumokként felfogni, sőt, hogy ha jól megnézzük, az ördögi csak egyik oldala, a visszája, ha úgy tetszik - de miért a visszája? -, az isteninek. Miért is lenne másképp? Minthogy Isten az Egész, ő az ördög is, és nyilván nem közeledhetünk Istenhez anélkül, hogy az ördöghöz ne közelednénk, úgyhogy azt lehet mondani: valakinek egyik szeméből a szeretet mennyországa, a másikból a legfagyosabb tagadás és a legsemmisítőbb közöny pokla világít elő. De két szem, drága asszonyom, akár közelebb, akár távolabb ül egymástól, egy pillantás, és most kérdem önt: miféle pillantás az, amelyre és amelyben a szemek elrémítő ellentmondása megszűnik? Megmondom önnek, önnek és magamnak. A művészet pillantása, az abszolút művészet, amely az abszolút szeretet és az abszolút megsemmisítés vagy közöny egyúttal, ez jelenti az isteni-ördöginek azt az elrémítő megközelítését, amit "nagyság"-nak nevezünk. Itt a válasz. Amikor kimondom, úgy veszem észre, ez az, amit el akartam mondani önnek attól a pillanattól fogva, hogy ittlétéről a borbély értesített; mert föltételeztem, hogy érdekelni fogja, s a saját megkönnyebbülésem érdekében is hajtott ide valami. Gondolhatja, hogy nem csekélység, hogy kissé vérlázító ezzel a tapasztalattal élni napról napra ennek a tüneménynek árnyékában, hogy bizonyos megerőltetéssel jár, ám teljességgel lehetetlen ettől elszakadni, és elmenni Rostockba, ahol ilyesmi bizonyára nem fordul elő... Hogy közelebbről leírjam a dolgot - látni vélem tanácsosné asszonyom arcán: nem tévedtem, amikor föltételeztem, hogy érdekelni fogja, és pontosabb részleteket kíván erről hallani tőlem -, vagyis, ha szabad még egy-két szót vesztegetnem a jelenségre, nos, ez már többször eszembe juttatta a biblia Jákob-áldását a Genezis végén, emlékszik, ugye, ahol írva van Józsefről, hogy az Úr megáldotta őt "az ég áldásaival, onnan felül, a mélység áldásaival, mely alant terül". Bocsásson meg, csak látszólag távoli kitérés, hogy ezt a bibliai helyet idézem - gondolataim együtt vannak, és kevésbé fenyeget, mint valaha, a veszély, hogy elveszítem a fonalat. Hiszen arról beszéltünk, hogy a leghatalmasabb szellemi képességek a legelképesztőbb naivitással egyesülnek egy emberi lényben, s hogy ez a kapcsolódás ejti a legnagyobb elragadtatásba az emberiséget. Erre és semmi másra nem értetődik az említett áldó ige. A szellem és a természet kettős áldásáról van szó, amely, ha jól meggondoljuk, az egész emberiség áldása - de egészben véve átok és neheztelés jár vele együtt; hiszen az ember elvileg lényének jelentős részeivel a természethez tartozik, más és mondhatjuk: döntő részeivel azonban a szellem világához, úgyhogy egy, némileg nevetséges szóképpel élve - amely azonban a dolog aggasztó oldalát igen jól kidomborítja -, azt lehetne mondani, hogy fél lábbal az egyik, fél lábbal a másik világban állunk; ennek a nyaktörő helyzetnek nehézségeiről a kereszténység adta nekünk a legmélyebb és legelevenebb tanítást: az ember akkor keresztény, ha számot ad magának erről az aggályos és gyakran megszégyenítő szituációról, és a természet béklyóiból a tiszta szellemiségbe vágyakozik. A kereszténység vágyódás - azt hiszem, nem tévedek ezzel a meghatározással. Látszólag hetet-havat összehordok, amiatt ne nyugtalankodjék, asszonyom! Nem fogok a vakvilágba elkalandozni, és erősen tartom a fonalat. Mert itt tartunk a nagyság említett tüneményénél, a nagy embernél, aki ténylegesen épp annyira ember, mint nagy, amennyiben amaz áldással párosult átok benne végletesen kiélezve és érvényét vesztve jelenik meg - érvényét vesztve, mondom, abban az értelemben, hogy itt vágyódásról és efféle éhenkórászságról szó sem lehet, és az égből szálló meg az alanti mélységből eredő áldás kettőssége minden átokszerű beütésnek híjával van, s egy, nem akarom mondani: alázat nélküli, de meg nem alázott, föltétlenül előkelő harmónia és földi üdvösség formulájává lesz. A nagy emberben kulminál a szellemi, anélkül, hogy a természetivel szemben valamilyen ellenséges érzület tapadna hozzá; mert a szellem olyan jelleget ölt, hogy ahhoz a természet olyan bizalommal van, mint magához a teremtő szellemhez, mivel valamiképpen ehhez kapcsolódik a teremtő erővel ismerős szellem, amely előtt a természet testvéri készséggel föltárja titkait; mert a teremtő erő az a meghitten testvéries elem, amely a szellemet a természettel összeköti, s amiben a kettő eggyé olvad. A nagy szellem e megtestesülése, aki egyúttal a természet kedvence és meghittje, a pogány harmóniának és az emberi nagyságnak ez a tüneménye - meg fogja érteni, asszonyom, hogy nem kilenc, nem tizennégy éven, hanem egy egész örökkévalóságon át képes lenyűgözni valakit, és vele szemben nem állhat meg semminő férfibecsvágy, amely azon az áron teljesedne, hogy lemond a vele való társalkodásról. Édes és keserű becsületről beszéltem - emlékszem, hogy ezt a különbségtételt szögeztem le. De mely becsület lenne édesebb, mint ennek a tüneménynek önkéntes szolgálata, mint az a kiváltság, hogy valaki mellette élhet, naponta szürcsölheti látását - az első hörpintéstől fogva szakadatlanul megrészegülten? Azt kérdezte kegyed, jól érzem-e magam nála? Homályosan emlékszem, hogy szó esett a közellétéből áradó rendkívüli jóérzésről, amely azonban némi nehezteléssel és szorongással jár együtt, úgyhogy az ember olykor nem bír veszteg maradni a helyén, és szeretne elszaladni... Most pontosan emlékszem az összefüggésre - a türelmességével, a lagymatagságával, a konciliánsságával kapcsolatban beszéltünk erről, azt hiszem, ez a kifejezés ötlött eszembe, pedig ez annyiban megtévesztő, hogy az ember keresztényi szelídségre és effélére gondolhatna, tévesen, mivelhogy a konciliánsság nem elszigetelt jelenség, hanem egybefügg a Minden és Semmi, az egyetemesség és a nihilizmus, Isten és ördög egyféleségével, ténylegesen ennek az egyféleségnek terméke, így hát semmi köze a szelídséghez, sőt inkább egészen sajátságos hidegségbe, megsemmisítő közönybe torkollik, nyíltan megvallom, az abszolút művészet semlegességébe és közönyébe, drága asszonyom, a művészetébe, amely önmaga pártján áll, és ahogy a versike mondja "semmibe veszi a világot", egyszóval: egyetemes iróniába. A kocsiban beszélt nekem egyszer erről: "Az irónia - mondta - az a csipetnyi só, ami az ételt egyáltalán élvezhetővé teszi." Nemcsak hogy tátva maradt a szám, a hideg is végigfutott a hátamon e szavak hallatára; mert úgy nézzen rám, mélyen tisztelt asszonyom, hogy én borzongani nem vagyok oly tudatlan, mint az egyszeri ember, aki világgá ment, hogy megtanulja; könnyen borzongok, és itt kétségtelenül épp elég okom volt rá. Gondolja csak meg, mit jelent: semmi sem élvezhető az irónia, azaz a nihilizmus fűszere nélkül. Ez maga a nihilizmus és a lelkesültség megsemmisülése, az abszolút művészetért való lelkesültség fenntartásával, ha ugyan ez annak mondható. Sohasem felejtettem el ezt a nyilatkozatát, jóllehet megfigyeltem - és ez félelmetes megfigyelés -, hogy általában könnyen elfelejtem, amit mond. Könnyen elfelejtem. Ennek oka részben az lehet, hogy szeretem őt, és túlságosan a hangjára, a tekintetére figyelek, a kifejezésmódjára, ahogyan mond valamit, semhogy kellő figyelmet fordíthatnék a mondottak tartalmára - helyesebben: talán nem marad meg elég a mondottakból, ha levonjuk belőle a pillantást, a hangot és a mozdulatot, mert ezek szorosan hozzátartoznak a dologhoz, és nála a tárgyi valóság a szokottnál nagyobb mértékben kötve van a személyi varázshoz, s ennélfogva - ki merem mondani - még az igaz volta is korlátok közé szorult, úgyhogy végül a személyiség hozzájárulása és támasza nélkül már egyáltalán nem is igaz. Lehet, hogy mindez így van, nem vitatom. De mégsem elegendő magyarázat arra, hogy nyilatkozatai oly könnyen elfelejthetők - kell még más okának is lenni, ami magukban a nyilatkozatokban rejlik, arra az ellentmondásra gondolok, amelyet gyakran magukban hordoznak, arra a megnevezhetetlen kétértelműségre, ami hozzátartozik az abszolút művészet természetéhez, és csökkenti annak felfoghatóságát és megjegyezhetőségét. Megjegyezhető és a szegény emberi szellemnek hasznos csak az erkölcsös lehet. Ami azonban nem erkölcsös, hanem elementáris, semleges és kajánul megzavaró, egyszóval: lidérces - maradjunk meg ennél a szónál, "lidérces"-t mondtam -, ami az általános ráhagyás és megsemmisítő tolerancia világából ered, egy cél és ok nélküli világból, amelyben a rossznak és jónak egyformán ironikus jogosultsága van, azt az ember nem tarthatja észben, mivel nem lehet hozzá bizalma, kivéve persze azt az óriási bizalmat, amivel mégiscsak viseltetik iránta, s ami azt bizonyítja, hogy az ember az ellentmondásokhoz csak ellentmondásosan viszonyulhat. Mert, drága asszonyom, ennek a határtalan bizalomnak roppant nagy jólelkűség felel meg, amely a lidérces lény sajátja, de egyszersmind ellentmond neki, és így válaszol: "Mit tudod te, mi kell az embernek!" Így válaszol: "Egy tiszta szó szép tetteket sugallhat. Az ember érzi, néki mi való, és minden jó tanácsra hallgat." Így a lidérctermészet és az egyetemes irónia csupa jólelkűségből mégiscsak erkölcsössé válik - de, őszintén megvallva, az iránta érzett óriási bizalom egyáltalán nem erkölcsös -, különben nem volna olyan óriási. Ez a bizalom is elementáris, természetszerű és egyetemes. Erkölcstelen, de az embert teljesen eltöltő bizalom ez egy jólelkűség iránt, mely az emberét született gyóntatóatyává és nagypenitenciáriussá avatja, aki mindent tud, és mindent ismer - mert érezni, hogy nagyon szeretne valamit az emberek kedvére tenni, a világot javukra fordítani, őket élni tanítani, nem éppen megbecsülésből, hanem szeretetből; vagy mondjuk inkább: rokonszenvből; válasszuk ezt a szót, nekem úgy tetszik, hogy minden más, patetikusabb szónál jellemzőbben magyarázza azt a többször említett, egészen rendkívüli jó érzést, amit az ő közelléte sugall, s amelyre csak azért térek vissza, mert még nem sikerült egészen kifejteni róla gondolataimat. A jóérzés nem patetikus, vagyis: nem szellemi, hanem inkább - tudja be, asszonyom, szorultságomnak a szavakat! - nyájaskodó, érzéki természetű, noha magában foglalja saját ellentmondását, a legnagyobb szorongást és neheztelést; ha egy székről beszéltem, amelyen az ember páni rémületében nem tud nyugton ülni, akkor ez a jóérzés nem-szellemi, nem-patetikus és nem-erkölcsös voltával függhet össze; mindenekelőtt azonban föl kell tenni, hogy ez a szorongás nem elsődlegesen belőlünk magunkból ered, hanem onnét, ahonnan a vele járó jóérzést is nyerjük, mégpedig a Minden és Semmi azonosságából, az abszolút művészet és az egyetemes irónia szférájából. Mert hogy ott boldogság nem lakozik, arról olyan hatalmas sejtelmem van, hogy néha majd szétrepeszti a szívemet. Asszonyom, engedje meg a kérdést: boldog lénynek tartja ön Proteust, aki minden alakba átváltozik, és mindegyikben otthon van, aki bár mindig Proteus, mégis mindig más, és amúgy istenigazában semmibe veszi a világot? Isten ő, vagy valami istenhez hasonló, és rögtön megérezzük az istenit, az ókoriaktól tudjuk, hogy az isteni rögtön megismerszik sajátos jó illatáról, és ez az isten-ózon, amelyet a mester közelében belehelünk - ez jelzi nekünk, az istent és az istenit -, leírhatatlanul kellemes benyomás. De ha istennek mondjuk, azzal már valami keresztényietlent mondunk, és bizonyos, hogy őbenne nincs egy szikra keresztényi - semmi hit abban, hogy valami jó lehet a világon, aminek pártjára állna, vagyis: nincs benne kedély és lelkesültség, mert a lelkesültség az eszményit illeti, a teljesen természetté vált szellem azonban nagyon kevésre becsüli az eszményeket, ő hitetlen szellem, s a kedély is csak a rokonszenv és bizonyos tetszelgés alakjában jelenik meg benne, s egy mindent felölelő szkepticizmus a sajátja - proteusi szkepticizmus. A csodálatosan kellemes benyomás, amit kapunk, meggyőződésem szerint, nem szabad hogy megtévesszen bennünket, nem szabad azt hinnünk, hogy itt a boldogság lakozik. Mert a boldogság, ha nem tévedek teljes-tökéletesen, csakis a hit és a lelkesültség, sőt az elfogultság oldalán van, nem pedig a lidérces iróniában és a megsemmisítő egykedvűségben. Isten-ózon - ó, igen! Sohasem lehet betelni vele. De akit kilenc plusz négy éven át boldogít ez a fluidum, az okvetlenül olyan tapasztalatokat szerez, és olyan jelenségekre bukkan nála, amelyeket bizonyára nem értünk félre, ha enyhén borzongató bizonyítékoknak értelmezzük őket arra nézve, amit a boldogságról mondottam; ilyen jelenségek: gyakori levertség, kedvetlenség és reménytelen elnémulás, amire környezete el lehet készülve, ha a balszerencse úgy akarja - nem a házigazda részéről, nem, ebben a szerepben nem enged meg magának ilyesmit, de igenis a vendég részéről, aki olykor morcos hallgatagságba zökken, és fanyarul csukott szájjal egyik sarokból a másikba bolyong. Gondolja el ennek kínos, nyomasztó hatását! Mindenki hallgat - mert ha ő hallgat, ki merne beszélni? Ha azután távozik, mindenki hazamegy, és megütődve mormolja: "Morcos volt." Kissé gyakran az. Hidegség és merevség ez nála, páncélozott szertartásosság, amely mögött valami titokzatos zavar lappang, gyors fáradékonyság és megviseltség, életének rideg körforgása Weimar-Jena-Karlsbad-Jena-Weimar közt, növekvő hajlam a magányra, a megcsontosodásra, a zsarnoki türelmetlenségre, pedantériára, különcködésre, mágikus modorosságra - kedves, jó, legdrágább asszonyom, ez nem csupán az öregkor, az öregkornak nem kellene ilyennek lenni; én megtanultam, hogy mindebben a tökéletes hitetlenség borzongató jeleit lássam, a lidérces, egyetemes irónia jeleit, amely a lelkesültséget és a kor szolgálatát a legbogarasabb szorgoskodással és a mágikus renddel helyettesíti. Az embereket nem becsüli - azok oktalan állatok, és amíg a világ világ, nem lesznek különbek. Eszmékben nem hisz - szabadság, haza? -, nincs veleje, kicsépelt, üres szalma. De minthogy értelme az abszolút művészetben él - hisz ő talán akárcsak a művészetben is? Éppen nem, tisztelt asszonyom. Alapjában véve nagyon fensőbbségesen áll vele szemközt. "Egy költemény voltaképpen semmi - hallottam tőle. - Tudja, egy költemény olyan, mint egy csók, amit a világnak adunk. De csókokból nem lesznek gyermekek." Utána többet nem akart mondani. De ha nem tévedek, udvari tanácsosné asszonyom, valami megjegyzést akart tenni.

Keze, amelyet kinyújtott az asszony felé, hogy mintegy megadja neki a szót, már meg nem engedett és aggasztó mértékben reszketett; de úgy látszik, ezt nem vette észre, és noha Charlotte nagyon szerette volna, ha visszahúzza a kezét, Riemer ennek ellenére jó sokáig a levegőben tartotta mintegy földrengéstől remegő, sőt imbolygó ujjait. Teljesen kimerültnek látszott, és ezt nem lehetett csodálni. Az ember nem beszélhet egyfolytában ily sokáig és ily erőltetetten szép fogalmazásban efféle dolgokról, amelyek annyira közelről érintik, mint ahogy a doktort nyilvánvalóan érintették, nem beszélhet anélkül, hogy túlzottan ki ne szolgáltatná magát, és olyan tüneteket ne mutatna, amelyeket Charlotte megrendüléssel és - a látogató egyik kedvenc szavával élve - "nehezteléssel", egyébként nem minden visszatetszés nélkül észlelt rajta: Riemer sápadt volt, homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek, ökörszemei vak tekintettel dülledtek ki, máskor csak duzzogó, de most valami tragikus maszkra emlékeztető, nyitott száján át nehezen, gyorsan és hallhatóan lélegzett.

Csak lassanként nyugodott meg testének szuszogása és remegése, s mivel egy gyöngéd érzésű nő nem érezheti kellemesnek és illendőnek, hogy egy férfit - bármennyire is megokolt - lihegő indulatban lásson maga előtt, Charlotte igen bátran - mert hiszen ő maga is nagyon izgatott és feszült lelkiállapotban volt -, vidám nevetéssel, ami a csókról mondott tréfának szólt, igyekezett megnyugváshoz segíteni Riemert. Az a mondás valóban mintegy végszóra jött neki; olyan mozdulattal reagált rá, amelyet Riemer arra magyarázott, hogy mondani akar valamit - nem is tévedett, jóllehet Charlotte nemigen tudta, mit mondjon. Most szinte találomra kezdett beszélni:

- De mit akar voltaképpen, doktor úr? Hiszen a költészetet nem éri kár és igazságtalanság, ha csókhoz hasonlítják. Ellenkezőleg, ez nagyon csinos hasonlat, a költészetnek teljességgel megadja a magáét, mégpedig a költői jelleget, és kellő, megtisztelő ellentétbe állítja az élettel és a valósággal... Akarja tudni - kérdezte átmenet nélkül, s mintha eszébe jutott volna valami, amivel az izgatott férfit szórakoztathatná, és a gondolatait elterelhetné -, hány gyermeknek adtam életet? Tizenegynek - ha azt a kettőt is számítom, akiket az Isten elvett. Bocsássa meg a dicsekvésemet, szenvedélyes anya voltam, és a büszke anyákhoz tartozom, akik szívesen tündököltetik fényüket, és hivalkodnak áldott méhükkel - egy keresztény asszonynak nem kell attól tartania, hogy ezzel oly végzetesen megbotránkoztat, mint az a pogány királynő - lenne szíves segíteni, hogy eszembe jusson a neve? -, igen, Niobe, aki úgy megjárta vele. Egyébként a bő gyermekáldás nálam családi örökség, nem személyes érdem. Otthon, a német lovagrendi házban tizenhatan lettünk volna testvérek, ha öt meg nem hal közülünk - a kis gyereksereg, amely fölött anyáskodtam, mielőtt még anya lettem volna, bizonyos hírnévre jutott a világban, s még jól emlékszem, Hans fivéremnek, aki mindig szívélyes viszonyban volt Goethével, mekkora öröme telt a Werther-könyvben, amikor a házban kézről kézre járt - két példány volt belőle, ízekre és lapokra szedtük szét, hogy egyidejűleg élvezhessük, és a fiatalabb népséget, kivált a jókedvű Hansot, családi körülményeink élethű ábrázolása egy regényben annyira szórakoztatta, hogy észre sem vették, mily bántónak és riasztónak kellett hogy érezzük mi ketten, én és jóságos párom, személyünk kirakatba állítását, azt a sok valóságot, amihez az író oly sok valótlanságot hozzáragasztott...

- Éppen erről - vágott közbe buzgón a látogató, aki kezdett magához térni -, éppen ezekről az érzésekről akartam már tudakozódni.

- Csak épp eszembe jutott ez a dolog - folytatta Charlotte -, nem is tudom, hogyan, és nem akarok sokáig időzni mellette. Gyógyult sebek ezek, a hegek is alig emlékeztetnek már a hajdani fájdalmakra. A "hozzáragasztott" szó azért szaladt ki a számon, mert akkor sűrűn szerepelt a megvitatásban, és barátunk a leveleiben igen élénken tiltakozott ellene. Úgy látszott, főként ezt vette szívére. "Nem hozzáragasztottam: beleszőttem - írta -, akármit mondtok ti és mások!" Hát jó, beleszőtte. Ettől a dolog számunkra se jobb, se rosszabb nem lett. Kestnert is vigasztalgatta, hogy Albert nem ő akart lenni, dehogyis ő - de mit ér, ha az emberek mégiscsak azt hitték? Hogy én nem vagyok azonos a regény Lottéjával, azt nem állította, de jóságos párom útján meleg kézszorítást küldött nekem, és azt üzente: a tudat, hogy nevemet ezer szent ajak tisztelettel ejti ki, mégiscsak fölér holmi vénasszonypletykával - és ebben igaza lehetett. Elejétől fogva nem is annyira a magam, hanem jóságos párom bántódását éreztem, és tiszta szívből kívántam neki azokat az elégtételeket, amelyeket, hála kitűnő tulajdonságainak, az élettől kapott, kiváltképp azt is, hogy tizenegy, vagyis hát kilenc gyermekem atyja lett, akik iránt egyébként az a másik, meg kell adni, sok szívbéli érdeklődéssel viseltetett. Szerette volna, írta, mindegyiküket keresztvíz alá tartani, mert ők ugyanolyan közel állnak hozzá, mint mi, és csakugyan mindjárt a legidősebb születésekor, anno hetvennégyben felkértük őt keresztapának, noha a fiút mégsem Wolfgangnak, ahogy ő mindenáron akarta, hanem a háta mögött Georgnak neveztük el. De anno nyolcvanháromban Kestner elküldte neki az összes akkor meglevő gyerekekről készült sziluettképeket, s ő ennek nagyon örült. Theodor fiamnak is, az orvosnak, aki a frankfurti Lippert család leányát bírja nőül, hat évvel ezelőtt segítségére volt az ottani polgárjog és sebészeti tanintézet professzori állásának elnyerésében - igen bizony, bocsásson meg, ebben az esetben latba vetette befolyását; és mikor tavaly Theodor, August fivérével, a követségi tanácsossal együtt, a Gerbermühlén doktor Willemernél tisztelgés céljából fölkereste, kettejüket nagyon barátságosan fogadta, az én hogylétem felől is érdeklődött, sőt beszélt nekik a sziluettekről is, amelyeket boldogult apjuktól kapott annak idején, amikor ők még huncut kölykök voltak, úgyhogy már mindegyiküket ismeri. August és Theodor kívánságomra apróra elmondták, hogyan folyt le a látogatás. Áradozott az árnyrajzokról, és rosszallta, hogy az emlékajándékozásnak ez a régebben oly gyakori módja annyira kiment a divatból; hiszen a barátok ezzel legalább egy hű árnyékot kaptak egymásról. Fiaim szerint nagyon lekötelezően viselkedett, de beszélgetés közben a kertben, ahol kisebb társaság volt együtt, kissé nyugtalanul járt ide-oda az emberek közt, egyik kezét zsebre, a másikat mellén a kabátjába dugva, s ha egy helyben állt, akkor is himbálódzott a lábain, és néha megtámaszkodott.

- Ismerjük ezt - szólt Riemer. - Morcos volt. És a sziluettekről tett kijelentéseinek nincs semmi jelentősége, csak azért mondta, hogy éppen mondjon valamit, minden őszinteség nélkül. Hiszen nem akarjuk följegyezni.

- Nem tudom, kedves doktor úr. Az ollóművészet báját és előnyeit alighanem sokra becsülte. Különben hogyan alkothatott volna magának képet gyermekeinkről a neki küldött sziluettek alapján, hiszen hozzánk való vonzódása ellenére sohasem keresett vagy talált alkalmat, hogy megismerkedjék velük, vagy akár öreg Kestnerét viszontlássa. Így hát a sziluettek alkalmasint jó szolgálatot tettek. Tudnia kell azt is, doktor úr, hogy Wetzlarban rólam is volt árnyrajza (kíváncsi volnék, megvan-e még), és viharos örömet és hálát mutatott, amikor Kestner megajándékozta vele. Lehet, hogy éppen innen ered vonzódása ehhez a találmányhoz.

- Ó, föltétlenül. Nem tudom megmondani, ott van-e még az ereklye többi ereklyetárgyai közt. Fontos volna megtudni, és kész vagyok rá, asszonyom, hogy egyszer alkalmas órában utánanézzek.

- Kedvem lenne hozzá, hogy magam megtegyem. Mindenesetre tudok róla, hogy valaha valóságos kultuszt űzött a szegény árnyékból. "Ezer meg ezer csókot nyomtam rá, ezerszer is integettem neki, ha elmentem hazulról vagy hazajöttem." Ezt írta betű szerint. A Wertherben visszahagyakozta rám a képet: de hiszen, Istennek hála, mindnyájunk üdvére, nem lőtte főbe magát, így hát még birtokában kell hogy legyen a sziluett, ha az idők szele el nem fújta. És nem is hagyakozhatná rám vissza, mert nem tőlem kapta, hanem Kestnertől. De mondja meg nekem, doktor úr: mit gondol, nincs-e valami furcsa igénytelenség abban a viharos örömben, amit ő a nem tőlem, hanem jegyesemtől, tehát mindkettőnktől kapott ajándék fölött tanúsított, s az ajándékhoz való nagy vonzódásában?

- A költő igénytelensége az, amiről beszélni méltóztatik - mondta Riemer -, a költőé, akinek kincset ér az, ami mások számára nélkülözés.

- Nyilván ugyanebből ered - bólintott Charlotte -, hogy beérte a gyermekek árnyképeivel, ahelyett, hogy személyesen, valóságosan megismerkedett volna velük, amit nem egy utazás alkalmával könnyen megtehetett volna. És ha August és Theodor meg nem ragadják a kezdeményezést, és nem látogatják meg őt Frankfurtból a Gerbermühlén, akkor egyet sem látott volna színről színre az emberkék közül, pedig, mint mondotta, legszívesebben kivétel nélkül valamennyit keresztvíz alá tartotta volna, merthogy oly közel állnak hozzá, mint mi. Mint mi. Az ő öreg Kestnere, az én jó Hans Christianom elhunyt, és magamra hagyott engem immár tizenhat esztendeje, anélkül, hogy őt viszontláthatta volna, ő pedig nagyon kedvesen érdeklődött hogylétem felől a fiúktól, de hogy személyesen utánanézzen, arra kettőnk egész hosszú élete alatt soha a leghalványabb kísérletet sem tette meg, és ha én most, kapuzárás előtt, még megragadom a kezdeményezést, amit talán nem kellene habozás nélkül megtennem, csakhogy nővérem, Ridelné látogatására jöttem, és a továbbiakat, magától értetődik, majd az alkalom szüli...

- Drága asszonyom - és doktor Riemer közelebb hajolt hozzá, de nem nézett rá; sőt lehunyva tartotta pilláit, és arcát bizonyos merevség ülte meg amiatt, amit elmondandó volt, s amihez hangját lehalkította: - Drága asszonyom, én tiszteletben tartom az adódó alkalmat, azonfelül megértem a szavaiból kicsendülő érzékenységet, az enyhe keserűséget, a fájdalmas csodálkozást a kezdeményezés hiányán, ami talán nem hat egészen természetesnek, talán nincs teljes összhangban az emberi érzéssel. Ha szabad megkérnem, ne csodálkozzék. Vagy inkább vegye fontolóra, hogy ahol oly sok ok van a csodálatra, ott a csodálkozásra, a megütközésre is mindig akad némi indíték. Ő sohase látogatta meg kegyedet, aki egykor oly közel állt a szívéhez, s aki arra volt hivatva, hogy benne egy halhatatlan érzést gerjesszen. Ez különös. De ha a természeti, a vérségi kötelékeket még a vonzalomnál és hálánál is többre értékeljük, akkor olyan tények forognak fenn, amelyeknek feltűnőbb szokatlansága megvigasztalhatja kegyedet saját elhidegítő tapasztalatáért. Itt van a sajátságos kedvetlenség, itt vannak a nehezen minősíthető lelki gátlások, amelyek az emberileg szabályellenes, sőt botránkoztató magatartást eredményezik. Hogyan viselkedett világéletében a vérrokonaival? Viselkedésnek aligha lehet nevezni a szokásos családi kegyelet fogalmai szerint szólva; mindenkor bűnösen elhanyagolta őket. Fiatal korában, amikor szülei még éltek, a nővére élt, valamilyen viszolygás, amit az ember nem mer megítélni, megnehezítette számára azt, hogy fölkeresse őket, sőt hogy írjon nekik. Nővérének egyetlen életben maradt gyermekéről, a szegény Kornéliáról soha nem vett tudomást, nem is ismeri. Még kevésbé törődött valaha is frankfurti nagybátyjaival és nagynénjeivel, mindkét nembeli unokatestvéreivel. Madame Melber, boldogult édesanyjának agg nővére, ott él a fiával - velük sincs semmiféle kapcsolata, hacsak nem tekintjük ilyennek azt a csekély tőkét, amivel anyja után neki adósai. És maga az anya, az anyácska, akitől saját nyilatkozata szerint a víg kedélyt és a mesélő kedvet örökölte? - A beszélő lesütött szemmel még jobban előrehajolt, és még inkább lehalkította hangját. - Mélyen tisztelt asszonyom, tizenegy évig nem látta az anyját; amikor ez nyolc évvel ezelőtt búcsút mondott az árnyékvilágnak (ő épp akkor jött meg hosszabb karlsbadi üdüléséből, kicsinosított házába). Tizenegy évig, ez a száraz tény - nemigen tud az ember mit kezdeni vele. Megviselte a gyász, mélységesen megrendítette, láttuk és tudjuk, és örültünk, hogy Erfurt és találkozása Napóleonnal jótékonyan átsegítették a lelki megrázkódtatáson. De tizenegy éven át nem jutott eszébe, vagy nem sikerült neki, hogy szülővárosába, szülei házába zarándokoljon. Ó, vannak mentségek, akadályozó okok: háborús események, betegségek, szükséges fürdőzések. Felsorolom ezeket a teljesség kedvéért, de kockáztatva, hogy magamra cáfolok; mert hisz éppen a fürdőzések nyújtottak volna kényelmes alkalmat útközben teendő kitérésre. Elszalasztotta, nem élt vele - kérem, ne kérdezze, miért! Nekünk, kisfiúknak, a bibliaórán tanítónk hasztalan próbálta elfogadhatóvá tenni az Üdvözítő egy igéjét, melyet anyjához intézett, elviselhetetlennek, sőt szörnyűségesnek éreztük: "Asszony, mi dolgom veled?" Nem úgy értendő, ahogyan hangzik, bizonygatta, sem a látszólag tiszteletlen megszólítás, sem a rákövetkező kérdés, amelyben Isten fia azt, ami mindannyiunkat köt, csupán alárendeli az ő magasabb, világmegváltó küldetésének. Hiába, a magyarázónak nem sikerült bennünket kibékíteni a szentírási igével, amely annyira nem tűnt előttünk példásnak, hogy egyikünk sem kívánta volna ajkára venni. Bocsássa meg ezt a gyermekkori emlékezést! Kapóra jön nekem ebben az összefüggésben, s önkéntelenül belevegyül igyekvésembe, hogy kegyednek plauzibilissá tegyem a visszatetszőt, hogy kibékítsem a kezdeményezés feltűnő hiányával. Amikor tizennégy nyárutóján Rajna és Majna menti útján egyszer megint Frankfurtban időzött, tizenhét éve nem látta már őt szülővárosa. Mi ez? Miféle bátortalanság, miféle kerülgető zavar és haragtartó szégyen határozza meg a lángész viszonyát eredetéhez és kezdetéhez, a falakhoz, amelyek bábállapotban látták, amelyek közül világnagysággá nőtt? Szégyelli a falakat, vagy szégyenkezik előttük? Csak kérdezni és sejteni lehet. Sem a város, sem a nagyszerű anya leghalványabb jelét sem adta az érzékenykedésnek. A frankfurti főpostahivatal újságja cikkben emlékezett meg ottlétéről (megőriztem); ami pedig korábban az anyát illeti - mélyen tisztelt asszonyom! -, kímélete fiának nagysága iránt mindenkor fölért büszkeségével, hogy ilyen csodát adott a világnak, és végtelen szeretetével. Fia ugyan távol maradt tőle, de kötetről kötetre elküldte neki műveinek összkiadását, s az első kötet, a költeményeket tartalmazó, soha nem került el az anya keze ügyéből. Hat kötetet kapott meg halála évének júliusáig, és félbőrbe köttette...

- Kedves doktor uram - vágott a szavába Charlotte, megígérem, hogy sem a szülőváros flegmája, sem az anya szeretete mellett nem fogok szégyenben maradni. Ön engem, ha jól értettem, arra akar késztetni, hogy példát vegyek róluk - mintha szükségem volna erre! Apró megállapításaimat teljesen odavetőleg tettem, némi érzékkel a dolog furcsasága iránt, de keserűség nélkül. Hiszen látja, úgy teszek, mint a próféta, aki elment a hegyhez, mert a hegy nem jött el hozzá. Ha a próféta érzékeny volna, nem jönne el. Különben is csak úgy alkalmilag jön, ezt ne felejtsük el; épp csak hogy nem akarja elkerülni a hegyet - mert hát ez érzékenységre hasonlítana. Értsen meg jól, mindezzel nem akarom azt mondani, hogy Istenben boldogult tanácsosné asszonyunk anyai beletörődése olyan nagyon ínyemre lenne. Én is anya vagyok, egész sereg fiút szültem, s ők tekintélyes, tevékeny emberekké nőttek fel. De ha csak egyikük is úgy próbálna viselkedni, mint a tanácsosné tisztelt fiaura, s engem tizenegy éven át nem akarna látni, hanem a lakóhelyemet mellőzve utazgatna fürdőhelyre és vissza - azt én móresre tanítanám, higgye el, doktor, azt én alaposan megtépáznám!

Mintha haragosan víg szeszély ejtette volna hatalmába Charlottét. Ernyőjét pörlekedő szavai közben a padlóhoz böködte, hamuszürke haja alatt a homloka kipirult, száját úgy húzta el, ahogy egy száj nem éppen csak nevetésre szokott elhúzódni, kék szemébe az energia könnyei szöktek - vagy akármilyen könnyek. Könnytől csillogó szemmel folytatta:

- Nem, meg kell mondanom, efféle anyai igénytelenség nem volna kenyerem; s ha még olyan óriási kiválóságok visszája is a fiúi igénytelenség, én bizony nem nyelném le. Meglátná, odautaznék hozzá, mint a próféta a hegyhez, hogy helyrebillentsem a fejét - elhiheti rólam, mert hisz most is ideutaztam, hogy lássam, hol a hiba a hegy körül -, nem mintha jogot formálnék rá, ments Isten, nem vagyok az anyja, miattam gyakorolhatja az igénytelenséget, amennyire neki tetszik, ámbár nem tagadom, hogy egy régi számla van függőben köztem és a hegy között, kiegyenlítetlen számla, és lehetséges, hogy épp az hozott ide, a régi kiegyenlítetlen, kínzó számla...

Riemer figyelmesen nézte az asszonyt. A "kínzó" szó, amit kimondott, volt az első, amely tulajdonképpen illett szája kifejezéséhez, a szemében csillogó könnyekhez. A nehézkes férfi csodálkozott, csodálta, hogy csinálják az ilyesmit a nők, és milyen ravaszok maradnak az érzésükben: lám, ez a nő is előre gondoskodott egy beszédszövegről, amely a kín, nyilván élethossziglani kín kifejezésének, a könnyeknek, az elhúzott szájnak másféle értelmet adott, azt a kifejezést megtévesztően tolmácsolta, úgyhogy az látszólag ahhoz a vidáman haragos pörlekedéshez tartozott, és már rég megvolt csalóka összefüggésben, mielőtt még elhangzott volna a valódi értelmét fedő szó, nehogy a hallgatónak joga legyen, vagy akár csak véletlenül eszébe jusson azt emberre vonatkoztatni, sőt inkább az előbb mondottak szerint értelmezze, melyek által a beszélő idejekorán biztosította magának a jogot erre a kifejezésre, és gondoskodott félreérthetőségéről... "Rafinált fajzat az asszonynép - gondolta Riemer. - Hallatlan ügyességgel tudja elválaszthatatlanul összebogozni a színlelést és az őszinteséget, egyenest társasági életre és szívfondorlatra született. Mi, férfiak, esetlen medvék és szalonképtelen fajankók vagyunk hozzájuk képest. Hogy a kártyájába látok, és rájövök a furfangjaira, csak azért van, mert hát én is szereztem némi tapasztalatot a kínról, az övével rokon kínról, s mert cinkosok vagyunk, cinkosok a kínban..." Óvakodott attól, hogy közbeszólásokkal zavarja az asszonyt. Meredt szemét várakozón szegezte Charlotte eltorzult ajkaira, ahogy az tovább beszélt:

- Negyvennégy éven át, kedves doktor uram, ami az akkori tizenkilenc évemre következett, rejtély volt, minek is titkolnám, kínzó rejtély, hogy beérte az árnyékokkal, a költészettel, a csókkal, amiből, mint ő mondja, nem lesznek gyermekek, mert azok, szám szerint tizenegyen, ha az elhaltakat is számítom, azok máshonnan jöttek: Kestnerem igazi becsületes szerelméből tudniillik. Ezt meg kell gondolnia, és el kell képzelnie, csak úgy értheti meg, hogy ezt a dolgot egész életemben nem tudtam megemészteni. Nem tudom, hogy ön a körülményekkel... Kestner mindjárt a kamarai bírósági vizsgálat kezdetén jött Hannoverből hozzánk Wetzlarba, anno hatvannyolcban, mint Falcke adlátusa - Falcke brémai hercegi követ volt, ezt tudnia kell, hiszen mindez egykor szerepet játszik majd a történelemben, mindezt tudnia kell annak, aki művelt embernek akar számítani, efelől legyünk tisztában. Szóval tehát: Kestner mint brémai követségi titkár jött a városunkba, nyugodt, becsületes, alapos fiatalember, én, tizenöt éves jószág - mert csak tizenöt éves voltam akkor -, mindjárt őszinte bizalmat éreztem iránta, amikor kezdett hozzánk járni a Német-házba, már amennyire hivatalos teendői engedték, és otthonosan járt-kelt soktagú családunkban, amely épp egy éve vesztette el a drága, felejthetetlen édesanyát, akiről a Wertherből tud a világ, úgyhogy apánk, az intéző, magára maradt a gyerekek nyüzsgésében, és én, másodszülött leánya, még alig több mint csitri, nekiláttam, hogy amennyire erőmből futotta, betöltsem a megboldogult helyét a háztartásban és gazdálkodásban, törülgessem a kicsinyek orrocskáját, és jóllakassam őket, amennyire tudtam, és tőlem telhetőleg mindent együtt tartsak, mert hát a mi Linánknak, a legidősebbnek, se kedve, se ügyessége nem volt az egészhez - később, anno hetvenhétben, férjhez ment Dietz udvari tanácsoshoz, és öt derék fiút szült neki, a legidősebb, Frici, szintén udvari tanácsos lett az országos kamarai bíróság levéltárában -, mindez a tudnivalókhoz tartozik majd egyszer, mert ki fogják kutatni művelődési célból, ezért rögzítem én le már ma, de azért is, hogy megmutassam, miszerint Karolina, legidősebb testvérünk, később a maga módján egészen pompás asszony lett, fontos, hogy a történelem neki is igazságot szolgáltasson. De akkor nem volt pompás; a pompás, általános vélemény szerint, én voltam, jóllehet incifinci jószág voltam akkoriban, szalmaszőke hajú és vizenyőskék szemű; csak a következő négy évben vakarództam ki egy kicsit női mivoltomban - most úgy látom, hogy bizonyos eltökéltséggel, vagyis Kestner kedvéért, aki pompás háziasszonykodásom miatt szemet vetett rám, szerelmes szemet, nevezzük nevükön a dolgokat, és ahogy mindenben tudta, mit akar, tudta azt is, szinte az első naptól fogva, hogy engem, Lottikát, kíván szerelmetes hitvesének és élete párjának, ha majd ott tart hivatali rangban és javadalmazásban, hogy kérőként állhat elő. Az volt ugyanis jó apánk, az intéző kikötése, hogy Kestner előbb vigye valamire, mielőtt frigyünkre áldását adná, s hogy képes legyen emberül eltartani a családját, arról nem is szólva, hogy én akkoriban még incifinci jószág voltam, tizenöt éves csitri fejemmel. De ez már akkor eljegyzés volt, és szilárd, csendes fogadalom mindkét részről: ő, a derék fiú, föltétlenül engem akart a pompás voltom miatt, és én is teljes szívvel akartam őt, mert ő olyan nagyon kívánt engem, és mert bíztam a becsületességében - egyszóval elígérkeztünk egymásnak, életre szólóan egymásra építettünk, s ha a következő négy évben testileg kissé kivakaróztam, és úgyszólván alakot kapott a nőiességem, egészen csinos alakot, ez alighanem különben is megtörtént volna, hiszen eljött az ideje, hogy csitriből nővé váljak, és költői szóval mondva, hajadonná viruljak ki, ez így is, úgy is természetes. De érzéseimben és képzeletemben mégis másképpen volt - ott napról napra bizonyos szándékkal történt és ment végbe, szeretetből a hűséges férfi iránt, aki engem kívánt, és az ő tiszteletére, hogy amikorra ő megmutatkozhat mint kérő, én is megmutatkozhassak mint menyasszony és leendő anya... Nem tudom, megért-e, fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy gondolatban kifejezetten az én jó, hűséges, rám váró párom kedvéért vakaróztam ki női mivoltomban, és váltam csinos, vagy legalábbis szemrevaló hajadonná.

- Azt hiszem, megértem - szólt Riemer lesütött szemmel.

- Nos, amikor ennyire jutottak a dolgok, megjelent a harmadik, a kedves, részvevő barát, akinek oly sok ráérő ideje volt, kívülről jött, s úgy röppent le erre a viszonyra és ezekre a jól rendezett életkörülményekre, mint valami tarka szárnyú pillangó. Bocsásson meg, hogy pillangónak nevezem, mert hát nem volt olyan könnyű legény - akarom mondani: könnyű is volt bizony, kissé bohó és hiú az öltözködésében, mint afféle szoknyavadász, szerette fitogtatni ifjúi erejét és jókedvét, szívesen adta a maga körében a legelmésebb társalgót, a legkecsesebb játékok rendezőjét, s a legjobb táncosnő örömest nyújtotta neki a kezét - ez mind igaz -, ámbár a zabolátlan jókedv és a pillangó tündöklése még csak nem is illett igazában az arcához, ahhoz mégis túlságosan nehéz volt a kedélye, és tele gondolatokkal, de éppen a mély kedélyben lelt öröme, és büszkesége a nagy gondolatokra, ez volt az összekötő kapocs a komolyság és a könnyedség közt, a mélabú és a tetszelgés közt, és egészben véve, meg kell hagyni, nagyon helyes fiú volt: oly csinos és derék és mindig jó szívvel kész arra, hogy megbánja, ha valami bolondságot csinált. Kestner és én egyaránt kedveltük őt - mindhárman őszintén kedveltük egymást; mert ő, a kívülről jött, el volt bűvölve attól a viszonytól, amelyben minket talált, és boldog volt, hogy mint barát és harmadik leröppenhetett rá, és csipegethetett belőle, amire bőségesen ráért, mert nem érdekelte a kamarai bíróság, vagy nem fűlt hozzá a foga, és semmit sem csinált, míg a párom, hogy minél hamarább vigye valamire, és énmiattam, agyondolgozta magát a követségi irodában. Ma is szent meggyőződésem, és e történet kutatásához és emlékezetéhez irányadó adatként állítom, hogy barátunk ettől is el volt bűvölve, vagyis Kestner terhes hivatali elfoglaltságától - nem azért, mert az szabad teret és esélyt juttatott neki nálam, hiszen nem volt hűtlen természet, ezt ne mondja róla senki. Eleinte nem is belém volt szerelmes, ezt önnek meg kell értenie, hanem a jegyességünkbe és a ránk váró boldogságba, és a kettőnk szerelme miatt érezte kebelbarátjának a páromat, nem is szándékozott hűtlen lenni hozzá, hanem hűségesen átkarolta, hogy vele együtt szeressen engem, és része legyen a mi jól megalapozott kapcsolatunkban; karja az ő vállán, szeme pedig rajtam - ilyenkor persze megeshetett, hogy a hűséges kar kissé feledésbe ment, és éppen csak ott pihent a párom vállán, míg a szemek másként feledkeztek meg magukról. Doktor, képzelje el velem együtt, mily gyakran és mily tüzetesen gondoltam erre vissza az évek hosszú során, amikor a gyerekeket hordoztam és neveltem, és azután is mind a mai napig! Jóságos ég, észrevettem, nem lettem volna nő, ha nem veszem észre, hogy a szeme lassanként meghasonlott a hűségével, és ő kezdett nem a jegyességünkbe, hanem belém szerelmes lenni, vagyis abba, ami a páromé volt, és amivé ez alatt a négy év alatt cseperedtem annak számára és annak kedvéért, aki engem életre szólóan kívánt, és gyermekeim apja akart lenni. Az a másik egyszer odaadott valamit, hogy olvassam el, ez elárulta nekem, és alkalmasint arra volt szánva, hogy elárulja a dolgok állását, s hogy mit érez irántam, hiába karolta át Kestner vállát - nyomtatva volt, megjelentette valahol, mert hisz állandóan írt prózát és verset, és Wetzlarba magával hozta egy kéziratát, a vaskezű Götz von Berlichingenről szóló drámát, ezt ismerték barátai, akikkel együtt szokott ebédelni a Trónörökösben, miért is "a derék Götz"-nek hívták őt maguk közt - de írt bírálatokat is meg más effélét; ez is olyan volt, a frankfurti Tudós Újságban jelentette meg, és holmi versekről szólt, amelyeket egy lengyel zsidó írt és tett közzé. De nem sokáig beszélt a zsidóról meg a verseiről, hanem hamarosan rátért, mintha nem bírta volna magát türtőztetni, egy ifjúra meg egy lányra, akit az ifjú békés falusi környezetben fedezett fel, s akiben szégyenkezve és szerényen kénytelen voltam magamra ismerni, oly sűrűn meg volt tűzdelve a szöveg körülményeimre és személyemre vonatkozó célzásokkal, meg hogy a csendes családi körben szeretettel háziaskodó lány testvéreinek második anyjaként jóságosan és kellemben virult ki, oly vonzóan, hogy szeretetet árasztó lénye minden szívet ellenállhatatlanul magához ragad (a szavaihoz tartom magam), és költők és bölcsek bízvást tanulhatnának az ifjú teremtéstől, el-bűvölten szemlélhetnék vele született erényét, illemtudását és báját. Egyszóval se vége, se hossza a célzásoknak, és tökkelütött hülyének kellett volna lennem, ha nem veszem észre, mire akar kilyukadni, s ez olyan eset volt, amikor a szemérem és a szerénység ugyan berzenkedik a ráismerés ellen, de képtelen azt megakadályozni. A baj azonban, ami aggasztott és rémülettel töltött el, az volt, hogy az ifjú a lánynak fölkínálta szívét, azt mondta, ugyanoly fiatal és meleg szív, mint a lányé, s arra termett, hogy vele együtt a világ távolabbi, rejtettebb üdvösségét sejdítse (így fejezte ki magát, s e szív elevenítő társaságában hogyne ismertem volna rá az "elevenítő társaságra"!), azzal szilárdan egybeforrva, az örök együttlét (szó szerint idézem) és a halhatatlanul élő szerelem arany távlataiba törekedjék.

- Engedelmet, udvari tanácsosné asszonyom, mit hoz itt napfényre! - vágott a szavába Riemer. - Úgy látszik, nem értékeli kellően, mit jelentenek közlései a szépirodalmi kutatás számára. Erről a korai bírálatról mit sem tudunk - én, ahogy itt ülök, először hallok róla. Az öreg - a mester - elsikkasztotta előlem ezt a dokumentumot. Lehet különben, hogy el is felejtette...

- Nem hiszem - szólt Charlotte. - Ilyesmit nem felejt el az ember. "Hogy vele együtt a világ távolabbi, rejtettebb üdvösségét sejdítse" - ezt ő éppoly kevéssé felejthette el, mint én.

- Nyilvánvaló - lelkendezett a doktor -, hogy, sok vonatkozása van a Wertherhez és a regény alapjait tevő élményekhez. Mélyen tisztelt asszonyom, ez óriási fontosságú dolog! Birtokában van a lap? Ki kell kutatni, hozzáférhetővé kell tenni a filológia számára...

- Megtisztelő lenne rám nézve - válaszolt Charlotte -, hogy egy utalással szolgálhatom a tudományt, jóllehet, merem mondani, alig van rá szükségem, hogy körülötte még ilyen külön érdemeket szerezzek...

- Nagyon igaz! Nagyon igaz!

- A zsidó költőről szóló bírálat nincs birtokomban - folytatta Charlotte. - E tekintetben csalódást kell okoznom önnek. Akkor csak elolvasásra adta ide, és ragaszkodott hozzá, hogy szeme láttára olvassam el, amit megtagadtam volna, ha sejtem, milyen ellentétbe kerül közben a szerénységem az éleslátásommal. Nem néztem rá, mikor visszaadtam neki a nyomtatványt, így hát nem tudom, milyen képet vágott. "Tetszik magának?" - kérdezte fojtott hangon. - "A zsidó nem fog gyönyörködni benne" - feleltem hűvösen. - "De kegyed, Lottika - sürgetőzött -, maga gyönyörködött?" - "Kedélyem egyensúlyban van" - válaszoltam. - "Ó, bárcsak az enyém is úgy lenne még!" - kiáltott fel, mintha a bírálat maga nem lett volna elegendő, és még erre a felkiáltásra is szükség lett volna ahhoz, hogy tisztán lássam: a Kestner vállát ölelő kar feledésbe ment, és minden élet a szemébe gyűlt, amellyel azt nézte, ami Kestneré volt, s ami rajtam egyedül Kestner számára, az ő szerelmének melegítő, ébresztő pillantása alatt mutatkozott meg. Igen, ami voltam, s ami rajtam feltűnt, és amit tizenkilenc évem varázsának kell neveznem, az jóságos páromé volt és kettőnk tisztességes életszándékainak szentelve, nem holmi "rejtettebb üdvösségek" és "halhatatlanul élő szerelem" kedvéért virágzott, de nem ám. Ön azonban meg fogja érteni, és remélem, megérti majd a világ is, hogy egy lány örül neki és élvezi, ha nem csupán egyvalaki látja menyasszonyi virágzását, nem csupán az, akinek szól, s aki, hogy úgy mondjam, előidézte, hanem ha mások, kívül állók szeme is rányílik, mert hisz ez igazolja értékünket magunk előtt és az előtt, aki ezzel az értékkel rendelkezik - aminthogy én is örömmel láttam, hogy jóságos, szerelmes párom őszintén örül elért sikeremnek, kiváltképp annak, amit a különös, zseniális barátnál értem el, akit ő csodált, s akiben ugyanúgy megbízott, mint bennem, vagy jobban mondva, másképpen, mint bennem, kevésbé megtisztelő módon; bennem ugyanis azért bízott, mert biztos volt az okosságom felől, és föltételezte rólam, hogy tudom, mit akarok, amabban viszont épp azért bízott, mert az nyilván egyáltalán nem tudta, mit akar, hanem kuszán és cél nélkül, a vakvilágba szeretett, mint afféle poéta. Egyszóval, nézze, doktor! Kestner azért bízott bennem, mert komolyan vett, amabban pedig azért, mert nem vette komolyan, noha csodálta őt a tündöklése és lángelméje miatt, és szánta a szenvedésért, amit cél nélküli poétaszerelme okozott neki. Szánni én is szántam, mert hogy olyan nagyon szenvedett miattam, és a jó barátságból olyan zavaros kátyúba jutott, de sértésnek is vettem nevében, hogy Kestner nem vette őt komolyan, és oly módon bízott benne, hogy az nem vált éppen becsületére; gyakran furdalt a lelkiismeret, mert úgy éreztem, megrablom jóságos páromat azzal, hogy barátunk lelke mélyéig ható sértésnek veszem a módot, ahogyan Kestner bízott benne, jóllehet ez a bizalom másfelől megnyugtatott, és megengedte, hogy félig szemet hunyjak, és ne vegyem túlságosan lelkemre, mikor láttam, hogy a jó barátság veszedelmesen elfajul, és az a bizonyos harmadik elfelejti, hogy átkarolta barátja vállát. Érti ezt, doktor? És átlátja-e, hogy a sértődöttség érzése már annak a jele volt, hogy én magam is elrugaszkodtam a kötelességtől és okosságtól, s hogy Kestner bizalma és egykedvűsége kissé könnyelművé tett?

- Magas szolgálatom révén - válaszolt Riemer - van némi jártasságom az ilyen finomságokban, és azt hiszem, úgy nagyjából át tudom tekinteni az akkori helyzetet. Azokat a nehézségeket sem titkolom önmagam előtt, amelyekkel ez a helyzet együtt járt önre nézve, udvari tanácsosné asszonyom.

- Hálás vagyok a megértéséért - szólt Charlotte -, és hálámat nem csökkenti, hogy mindez már régen történt. Az idő itt valóban oly tehetetlen szerepet játszik, mint egyébként nemigen szokott az életben, és merem mondani, hogy ebben a negyvennégy évben az akkori szituáció megőrizte teljes frisseségét és mindig újonnan és közvetlenül gondolkodásra kényszerítő jelenvalóságát. Igen, bármennyire telítve voltak is ezek az évek örömmel és bánattal, alig múlt el nap, hogy ne gondolkoztam volna kényszerítően az akkori helyzeten - és tekintve következményeit, s azt, hogy mi lett belőle a szellemi világ számára, ez alkalmasint érthető.

- Tökéletesen érthető!

- Mily szép, doktor úr, hogy azt mondja: "Tökéletesen érthető." Mily jóleső és bátorító. Jó beszélgetőtárs az, aki ezt a jó szót kész minden pillanatban kimondani. Úgy látszik, az, amit magas szolgálatnak nevez, csakugyan sok tekintetben színezte jellemét, és sok mindent átszármaztatott önre a gyóntatóatya és nagy penitenciárius tulajdonságaiból, akinek az ember mindent el szeretne mondani, és elmondhat, mert előtte minden "tökéletesen érthető". Kedvet csinált nekem, hogy bevallják még egy és más engem szorongató tapasztalatot azok közül, amelyek akkor és később nekem fejtörést okoztak - hogy minő a szerepe és jelleme a kívülről jövő harmadiknak, aki a megépített fészekbe rakja érzésének kakukktojását. Kérem, ne botránkozzék meg a "kakukktojás" megjelölésen - gondolja meg, hogy eljátszotta jogát a megbotránkozásra, amikor hasonló fordulatokkal - ám nevezzük őket bátornak vagy megbotránkoztatónak - engem megelőzött. Amikor például lidérces lényről beszélt - "lidérces", véleményem szerint, nem kevésbé aggályos szó, mint "kakukktojás". Meg aztán ez a szó csupán a sok évi szakadatlan erőlködő fejtörés kifejezése - értse meg jól, nem mondom: eredménye! Mint ilyen, kevésbé lenne szép és méltó, elismerem. Nem, az ilyen fordulatokban úgyszólván még maga az erőlködés rejlik, egyelőre semmi több... Nem mondok és nem akartam mondani mást, mint ezt: egy derekas ifjúnak azt a lányt, akinek szerelmét áldozza, és hódolatát bemutatja - hiszen a hódolat egyúttal udvarlás is, és természetesen hatást kelt a lányban, magától értetődik, minél különösebb és tündöklőbb a szóban forgó ifjú, és minél elevenítőbb a társasága, amely sok természetes közeledésre hangolja a lány szívét -, az ifjúnak, úgy vélem, szíve választottját valóban a maga lábán állva kellene kiválasztania, magának kellene fölfedeznie életútján, önállóan fölismernie értékét, és napfényre hoznia a föl nem ismertség homályából azt, akit szeretni fog. Miért ne kérdezném meg öntől, amit oly sokszor kérdeztem saját magamtól e negyvennégy év alatt: hogy is állunk egy ifjú derekasságával - ha még oly elevenítő is különben a társasága -, aki híjával van a megtalálás és megszeretés önállóságának, hanem eljön, hogy harmadikként szeresse azt, aki másnak és más által virágzott ki? Aki egy másik emberpár jegyességébe habarodik bele, mások életalkotására telepszik, és idegenek főztjének veszi torkoskodva hasznát? Hogy valaki beleszeret a más menyasszonyába - ez okozott nekem fejtörést házasságom és özvegységem évein át -, bár egyébként hűségesen szereti a vőlegényt, s a szerelemtől elválaszthatatlan udvarlás közben korántsem kívánja csorbítani a megtaláló jogait - legfeljebb, ha egy csók erejéig -, hanem a vőlegénynek és megtalálónak tiszta szívvel átengedi az életre szóló jogokat és kötelességeket, és eleve beéri azzal, hogy a kicsikéket, akik majd ebből az életre szóló frigyből származnak, egytől egyig keresztvíz alá tarthatja, vagy ha ez nem megy, legalább tudomást vesz az árnyrajzaikról... Érti-e mindezek után, mit jelent: beleszeretni a más menyasszonyába, s hogy mennyire lehet ez hosszú éveken át tartó fejtörés tárgyává. Számomra azzá lett, mert nem mindig sikerült elhárítanom egy szót. Bármennyire féltem is tőle, nem állhattam meg, hogy ki ne mondjam: "élősdiség"...

Hallgattak. Az öreg hölgy feje reszketett. Riemer lehunyta a szemét, ajkait is összezárta egy darabig. Aztán hangsúlyozott nyugalommal mondta:

- Amikor kegyed elég bátor volt ezt a szót kimondani, számíthatott arra, hogy belőlem nem hiányzik a bátorság azt meghallgatni. Egyet fog velem érteni, ha kimondom: csak az ebben a szóban rejlő isteni vonatkozásoktól és emlékezésektől való rémület némított el bennünket egy pillanatra - és bizonyára az ön figyelmét sem kerülték el, amikor a szót kiejtette a száján. Teljesen ennek a gondolatnak a magaslatán vagyok - kérem, legyen efelől nyugodt. Létezik egy isteni élősdiség, képzeletünk jól ismeri az isteniség leszállását az emberi életberendezésekre, istenien kalandos részvételét a földi boldogságban, egy itt már kiválasztott ara felsőbb kiválasztását, az istenek fejedelmének szerelmes fellángolását egy halandó nő iránt, akinek férfipárja eléggé jámbor és tisztelettudó ahhoz, hogy az ilyen részesség által ne megrövidítve és lealázva, hanem fölmagasztosítva és megtisztelve érezze magát. Bizodalma, nembánomsága éppen a részestárs kóbor isteni mivoltából ered, minthogy ebben, noha hódolatot és csodálatot gerjeszt, bizonyos reális jelentéktelenség lappang - azért említem ezt, mert kegyed "komolyan nem vevésről" beszélt. Az istenit valóban nem lehet egészen komolyan venni, mármint akkor, ha emberi természetben vendégeskedik. Joggal mondhatja magában a földi vőlegény: "Hagyján, hiszen csak egy isten" - amikor is magától értetődik, hogy ez a "csak" a vetélytárs magasabb természetének legőszintébb átérzésével lehet teljes.

- Úgy van, barátom, nagyon is azzal volt teljes, olyannyira, hogy az én jó Kestneremen gyakran észrevettem az aggódás és kétség jeleit, hogy vajon a másiknak magasabb és nem egészen komolyan vehető szenvedélye mellett méltó-e ő a birtoklásra, hogy boldoggá tehet-e majd engem úgy, mint amaz, és ne válassza-e inkább, bár vérző szívvel, a lemondást. Megvallom, voltak órák, amikor nem volt hozzá kedvem, nem voltam teljes szívvel kész és hajlandó, hogy ezt az aggályát eloszlassam, és mindez - jól jegyezze meg, doktor! -, mindez annak ellenére volt így, hogy mindketten titkon sejtettük: ez a szenvedély, bármennyire fájdalmat okozott is, lényegében afféle játék volt, amire emberileg építeni nem lehetett: a szívnek valamilyen mesterkedése valóságon kívüli - elgondolni alig mertük -, emberen kívüli célok elérésére.

- Legdrágább asszonyom - szólt a famulus megindultan, egyúttal intő és oktató hangon, még a gyűrűvel ékes mutatóujját is fölemelte -, a költészet, isteni jellege ellenére, nem emberen kívüli valami. Kilenc plusz négy esztendeje vagyok a poézis napszámosa és belső titkára, meghitt közelében sok-sok tapasztalatot gyűjtöttem róla, van hozzászólnivalóm. Valójában misztérium a költészet, az isteni lényeg emberré válása; ténylegesen éppannyira emberi, mint isteni - keresztény hittanunk legmélyebb titkaira, ráadásul gyönyörű pogányságra emlékeztető tünemény. Mert akár isteni-emberi kettőssége az oka, akár az, hogy ő maga a szépség - egyre megy, annyira hajlamos az öntükrözésre, hogy ama hajdani, kecses fiú alakját juttatja eszünkbe, aki elbűvölten hajlik tulajdon bájainak tükörképe fölé. Miként a nyelv, ugyanúgy az érzés, a gondolat, a szenvedély is mosolyogva szemléli önmagát. Az öntetszelgést a polgári erkölcs lebecsülheti, de magasabb szellemi légkörben, drága asszonyom, nevét többé semmiféle megrovó mellék-zönge nem kíséri - hogyne tetszene önmagának is a szép, a költészet? Tetszik bizony a legszenvedőbb szenvedélyben is, és ha a szenvedésben emberi, isteni az öntetszelgésben. Esetleg a szeretet különös formáiban is tetszik önmagának, például úgy, hogy beleszeret a más menyasszonyába, tehát a számára tilosba és tilalmasba. Úgy láttam, lelkesedik azért, hogy idegen, nem polgári szerelmi szférából való származásának csábító jeleivel ékesen, valamely emberi viszonylatba lépjen, annak részesévé váljék, megrészegülve a vétektől, amibe beleveti magát, és amit magára idéz. Sok van benne abból a nagyúrból - és ebben belőle -, aki abban leli örömét, hogy a népből való, elkápráztatott leányka előtt, aki őt imádja, s aki mellől könnyűszerrel kiveti a nyeregből az egyszerű széptevőt, széttárja köpenyét, és a spanyol udvari öltözet pompájában mutatkozik meg neki... Ilyen a költészet öntetszelgése.

- Ez az öntetszelgés - mondta Charlotte - túl sok igénytelenséggel párosul ahhoz, hogy teljesen jogosultnak ismerhetném el. Akkori zavarom - bevallom, tartós zavar volt - mindenekelőtt azt a szánalmat keltő szerepet illette, amelyet az isteni lényeg, ahogyan ön nevezi, kénytelen-kelletlen vállalt. Ön értett hozzá, kedves barátom, hogy a számból kicsúszott vaskos szónak magas, fenséges értelmezést adjon, hálás vagyok érte. De hogy az igazat megmondjam, mily siralmas mégis ez az isteni vendégeskedés! És mily megszégyenült csodálkozásba ejtett bennünket, egyszerű, egymáshoz tartozó embereket, hogy kénytelenek voltunk szánakozni ezen a harmadik társunkon, ezen a nálunk, közönséges halandóknál tündöklőbb baráton. Hát volt neki arra szüksége, hogy alamizsnát fogadjon el? Mert mi más volt, mint alamizsna és jámbor ajándék, amit Kestner adott neki: a sziluettképem, a mellcsokrom? Tudom jól, egyúttal áldozat is volt, vigaszdíjféle, én, a menyasszony, teljesen tisztában voltam ezzel, és az ajándékozás beleegyezésemmel történt. És mégis, doktor, egy életen át szakadatlanul töprengtem az isteni ifjú igénytelenségén. Elmondok önnek valamit, amin ugyancsak negyvennégy esztendőn át töprengtem, anélkül, hogy rájöttem volna a nyitjára; Born beszélt nekem egyszer róla - Born joggyakornok, aki akkoriban nálunk volt Wetzlarban, a lipcsei polgármester fia, tudnia kell, doktor úr, már az egyetemi évek óta ismeretségben volt vele. Born jó szívvel volt hozzá és hozzánk, Kestnerhez különösen, derék, jól nevelt fiú, sok érzékkel az illendőség iránt, s bizonyos dolgok nem tetszettek neki. Mint később megtudtam, aggodalmai voltak az ő hozzám való viszonya és viselkedése miatt, ennek szerinte Kestnerre nézve veszélyes kurizálás-jellege volt, szóval, hogy ő udvarolt nekem, mintha csak el akarna ütni Kestner kezéről, hogy magához láncoljon. Meg is mondta ezt neki, és a lelkére beszélt, ahogyan később, mikor amaz már elment tőlünk, nekem elmondotta. "Testvér - mondta neki -, nem járja, mit csinálsz, mi lesz ennek a vége? Az emberek szájára adod magaddal a lányt, s ha Kestner helyében volnék, isten bizony nem lenne ínyemre. Térj, észre, testvér!" És tudja-e, mit válaszolt ő? "Én már olyan jó bolond vagyok - mondta -, hogy a lányt valami különlegesnek tartom, s ha megcsalna (ha én őt megcsalnám, ezt mondta), ha közönségesnek bizonyulna, és Kestnert hátvédnek használná fel, hogy annál biztosabban uzsoráskodjon a bájaival - az a pillanat, amikor erre rájönnék, az első pillanat, amely őt hozzám közelebb hozza, ismeretségünk utolsó pillanata lenne." Mit szól ehhez?

- Ez nagyon nemes és gyöngéd válasz - szólt Riemer, és lesütötte szemét -, arról tanúskodik, hogy megbízott kegyedben, hogy tudniillik nem érti félre a hódolatát.

- Nem értem félre. Még ma is azon igyekszem, hogy ne értsem félre, de hogyan lehet helyesen érteni? Nem, ő nyugodt lehetett, eszem ágában sem volt, hogy jegyességemet hátvédnek használva, bájaimmal uzsoráskodjam, ahhoz túlságosan ostoba voltam, vagy az ő szavával élve, nem eléggé közönséges. De nem megfordítva volt-e: nem ő használta-e hátvédnek Kestnert és kettőnk jegyességét a cselekvésre és szenvedélyére, amely egy máshoz kötött lánynak szólt, akinek tilos volt hozzá "közelebb jutni"? Talán bizony nem ő csalt meg engem, és nem gyötört lángeszétől feszített és lelkemet feszítő varázserejével, amelynek, mint biztosan tudta, nem volt szabad engednem, nem is tudtam engedni. Barátja, a hosszú Merck is ellátogatott egyszer Wetzlarba; én nem szenvedhettem, mindig gúnyosan és félig mérgesen nézett a világba, ellenszenves ábrázatától elszorult a szívem, de okos volt, és akármilyen lelketlen alak különben, a maga módján szerette őt, ezt jól láttam, és ezért mégiscsak elnézőnek kellett lennem iránta. Nos, később fülembe jutott az is, amit ennek a barátjának mondott. Mert együtt jártam táncra és zálogosdira a Brandt lányokkal, Annuskával és Dórával, Brandt ügyész lányaival, akik a rendi ház bérbe adott főépületében laktak, szomszédaink és közeli barátnőim voltak. Dóra szép, nagy lány volt - sokkal délcegebb, mint én, aki még mindig kissé incifinci voltam, bármennyire kivirultam is Kestner tiszteletére -, fekete cseresznyeszemei voltak, gyakran irigyeltem is ezért, mert tudtam, hogy ő voltaképpen a fekete szemekért rajong, azokat jobban kedveli a vizenyős kékeknél. Szóval a hosszú Merck előveszi Goethét, és beszél a fejével. "Te bolond szoknyavadász - mondja -, mit legyeskedsz a menyasszony körül, minek pocsékolod az időt! Ott van a junói termetű, fekete szemű Dorothea, azzal törődj, az lenne hozzád való, és még szabad, nincs lekötve. De neked könnyebb a lelked, ha az időt pocsékolhatod!" Annuska, Dóra húga, hallotta ezt, és később elmondta nekem. Ő csak nevetett Merck szavain - így mondta Annus -, és nem vette szívére szemrehányását; ha ön akarja, hízelgésnek vehetem, hogy úgy vélekedett: velem nem pocsékolja az idejét, és azt, hogy Dóra még nincs lekötve, nem becsülte többre az én előnyös tulajdonságaimnál. Talán egyáltalán nem tartotta előnynek, vagy ha előny volt, hát nem érdekelte. De a könyvbeli Lotténak Dóra fekete szemeit adta - ha igaz. Mert hiszen az a hír járja, hogy ezek a szemek a frankfurti Maxe La Roche-tól, Brentano akkor még fiatal feleségétől erednek, akinek annyit ült a szoknyája mellett, mielőtt megírta a Werthert, míg aztán a férj olyan patáliát nem csapott, hogy elment a kedve újra mutatkozni a házban. Ennek az asszonynak a szemei is lehettek, mondják az emberek, és akadnak, akik arcátlanul azt állítják, hogy Werther Lottéjában belőlem nincs több, mint akárhány más nőből. Mit tart erről, doktor, és hogyan ítéli meg ezt a dolgot ön, a széptudományok embere? Nem hajmeresztő ez, és nem kell-e keserű sértésnek éreznem, hogy a miatt a kis szemfeketeség miatt a végén állítólag nem én vagyok a regény Lottéja?

Riemer megdöbbenve látta, hogy sírva fakad. Az öreg hölgy oldalvást fordulva el akarta rejteni arcát, orra vörös lett, ajkai reszkettek, és finom ujjbegyeivel izgatottan kotorta elő retiküljéből pici zsebkendőjét, hogy megelőzze a könnyeket, amelyek már-már kibuggyantak sebesen pislogó, nefelejcskék szeméből. De úgy volt, mint már előbb is egy ízben, a doktor megint észrevette: tettetett okból sírt. Az ugratás női szükségérzetéből sebtében és ravaszul rögtönzött egy okot, hogy rég kitörni készülő, tanácstalan könnyeivel, amelyeket szégyellt, mert valamilyen megfoghatatlan érzésből fakadtak, szimplábban magyarázható, bár meglehetősen dőre értelmet koholjon. Kis ideig tenyerével szeméhez szorította a kendőt.

- Kedves, drága Madame - mondta Riemer -, lehetséges? Lehetséges, hogy általánosan tisztelt rangjának ily ízetlen kétségbevonása önt ennyire bánthatja, csak egy pillanatra is elszomoríthatja? Jelenlegi helyzetünk, az ostromzár, amelynek türelmes és - merem hinni - jókedvű áldozatai vagyunk, semmilyen kétséget sem szabadna hogy hagyjon kegyedben afelől, hogy kiben látja a nemzet az örök regényalak igazi és egyetlen eredetijét. Úgy mondom ezt, mintha e méltóságát illetően egyáltalán még kétség foroghatna fenn azután, amit erről a mester maga - engedje meg! - vallomásainak harmadik részében mond. Kell önt emlékeztetnem? Miként a művész, mondja azon a helyen, egy Venus-szobrot több szépség tanulmányozása alapján alkot, ő is jogosultnak érezte magát, hogy Lottéját több csinos hajadon tulajdonságaiból teremtse meg; de a fő vonásokat, teszi hozzá, a legkedvesebbiktől vette - a legkedvesebbiktől, drága asszonyom! - És kinek a szülőházát és származását, kinek a jellemét, külsejét és vidám tevékenységét írja le a leggyöngédebb és összetévesztést nem tűrő pontossággal a - megálljunk csak! - tizenkettedik könyvben? Ráérő emberek ám vitatkozzanak azon, hogy egy eredetije van-e Werther Lottéjának, avagy több - a hős egyik legbájosabb és legmegragadóbb életepizódjának hősnője, az ifjú Goethe Lottéja, mélyen tisztelt asszonyom, mindenesetre csak egyetlenegy...

- Ezt ma egyszer már hallottam - szólt Charlotte mosolyogva, s arca pirulón tűnt elő a zsebkendő mögül. - Mager, az itteni pincér, alkalomadtán bátorkodott megjegyezni.

- Nincs ellenemre - válaszolt kimérten Riemer -, hogy a tiszta igazság meglátásában egyszerű emberekkel osztozzam.

- Alapjában véve - mondta Charlotte könnyű sóhajjal, a szemét nyomkodva - nem valami echauffáló igazság, ezt szem előtt kellene tartanom. Egy epizód természetesen beéri egy hősnővel. De számos epizód volt - mondják, még van is. Valóságos körtánc, amibe beállok...

- ...halhatatlan körtánc! - egészítette ki Riemer.

- ...amibe a sors beállított - javította ki magát Charlotte. - Nem vádolom a sorsot. Velem barátságosabb volt, mint nem egy társnőmmel, mert megengedte, hogy teljes és gyümölcsöző egyéni életet éljek a derék ember oldalán, akihez okosan hű maradtam. Vannak köztünk sápadtabb, szomorúbb alakok, akik magányos bánatban enyésztek el, és korai hant alatt leltek nyugalmat. De ha az az ember azt írja, hogy bár fájó szívvel szakadt el tőlem, mégis tisztább lelkiismerettel, mint Friederikától, akkor azt kell mondanom: az én esetemben is megszólalhatott volna egy kicsit a lelkiismerete, mert alaposan kikészített engem céltalan udvarlásával, háttérben a jegyességemmel, és robbanásig feszítette lelkecskémet. Ahogy akkor elment, s elolvastuk a levélkéjét, amikor mi, egyszerű emberek, megint egyedül, magunk közt maradtunk, borongós lett a kedvünk, és naphosszat csak róla beszéltünk. De meg is könnyebbültünk - igen, könnyebben éreztük magunkat, és még jól emlékszem, akkor azt gondoltam és abban a hitben ringatóztam, hogy most helyreállt, és mindenkorra beköltözött hozzánk az illendő, természetes, józan, békés hétköznap. Na hiszen! Akkor kezdődött csak az igazi, mert jött a könyv, és én lettem a halhatatlan szerelmes - nem az egyetlen, ments Isten, hiszen körtánc járja; de a leghíresebb vagyok, aki után az emberek a legtöbbet kérdezősködnek. És most az irodalomtörténethez tartozom, mint a búvárlat és zarándoklat tárgya, Madonnakép, amelynek oltárfülkéje előtt tolong a tömeg a humanitás templomában. Ez volt osztályrészem, és ha megengedi, csak azt kérdem magamtól, hogy jövök én ehhez. Kellett nekem, hogy a fiú, aki azon a nyáron megkísértett és megzavart, oly naggyá váljék, hogy én is naggyá váltam vele, és egész életemre rabja vagyok a feszültségnek és fájó felfokozásnak, amibe az ő cél nélküli ostroma akkor belevitt? Mik az én szegény, balga szavaim, hogy az örökkévalóság számára kellett kimondanom őket? Ahogy akkor a kuzinommal bálba kocsiztunk, s a beszélgetés regényekre fordult, utána meg a táncos szórakozásra, valamit fecsegtem erről-arról, isten bizony nem is álmodva, hogy évszázadok számára fecsegek, s hogy amit mondok, az mindenkorra benne lesz a könyvben. Mert különben befogtam volna a szám, vagy olyasmit próbáltam volna mondani, ami egy kissé jobban illik a halhatatlansághoz. Jaj, úgy szégyellem, ha olvasom, doktor úr, szégyellek ezzel állni ott az oltárfülkémben a népek előtt. Ha már költő volt a fiú, legalább egy kicsit ideálisabbá és okosabbá igazította volna a szavaimat, hogy jobban helytállhassak, mint oltárkép, az emberiség dómjában - ez kötelessége lett volna, ha már kéretlenül ilyen örökkévaló világba vont...

Megint sírt. Ha az ember egyszer elkezdi, akkor már jönnek a könnyek. Sorsa miatt tanácstalanul csóválva fejét, újfent rászorította tenyerét a szemére. Riemer a hölgy másik keze fölé hajolt, amely félkesztyűsen a retikült és az ernyő nyelét tartva, ölében pihent, és gyöngéden rátette a magáét.

- Legkedvesebb, legdrágább Madame - mondta -, azok az indulatok, amelyeket az ön kedves szavai akkor az ifjúban fölkavartak, mindvégig az egész érző emberiség indulatai lesznek - erről ő mint költő gondoskodott, és nem a szavakon múlik a dolog... Szabad! - mondta gépiesen és nem változtatva tartásán, sem a szelíd, vigasztaló hangon, amelyen eddig beszélt. Kopogtak.

- Fogadja alázattal - folytatta -, hogy neve most már mindig ott fog ragyogni ama női nevek közt, amelyek az ő fenséges műveinek egyes korszakait jelzik, s amelyeket a műveltség gyermekeinek ugyanúgy memorizálniuk kell majd, mint Zeus szerelmeit. Nyugodjék bele - de hiszen már rég belenyugodott -, hogy kegyed, akárcsak én, azon emberek, férfiak, asszonyok, lányalakok közé tartozik, akikre őáltala a történelem, a legenda, a halhatatlanság fénye esik, mint Jézus környezetére... Mi az? - kérdezte ültében fölegyenesedve, még mindig szelíd hangon.

Mager állt a szobában. Mivel meghallotta, hogy Jézusról van szó, összekulcsolt kézzel állt.



Negyedik fejezet

Charlotte izgatottan a tarsolyba gyömöszölte zsebkendőjét. Sebesen pislogott, és gyors, könnyű zokogással szipogott befelé kivörösödött orrocskájával. Ezen a módon likvidálta a pincér belépésével megszűnt állapotot. Arckifejezése már az új helyzethez tartozott: nagyon ingerült arckifejezés volt.

- Mager! Már megint bejött? - kérdezte élesen. - Úgy tetszik, megmondtam kelmednek, hogy Riemer doktor úrral fontos beszélnivalóm van, és nem óhajtom, hogy háborgassanak!

Ezt Mager bízvást vitathatta volna, de tísztelettudón lemondott arról, hogy rácáfoljon Charlotte önáltatására.

- Udvari tanácsosné asszonyom! - mondta csupán amúgy is összekulcsolt kezét a hölgy felé emelve. - Kegyeskedjék bizonyosnak lenni afelől, hogy lehetőleg és a végsőkig halogattam a háborgatást. Vigasztalhatatlan vagyok, de végül nem kerülhettem el. Több mint negyven perce várja egy újabb látogató, weimari társaságbeli hölgy, hogy bebocsáttatást nyerjen. Nem utasíthattam tovább vissza a bejelentést, elszántam rá magam, bízva a doktor úr méltányosságában, úgyszintén méltóságodéban, aki miként más, mindenfelől környékezett magas személyiségek, bizonyára megszokta idejét és jóságát úgy beosztani, hogy azzal sokakat kielégíthessen...

Charlotte fölemelkedett.

- Ez több a soknál, Mager - mondta. - Három órája, vagy nem is tudom, mily régóta, miután amúgy is elaludtam az időt, készülök indulni, hogy fölkeressem miattam már bizonnyal aggódó rokonaimat - és kelmed új meg új vendéglátásokra akar késztetni! Ez tűrhetetlen. Már Miss Guzzle miatt is haragudtam kelmedre, és haragudtam a doktor úr miatt is, noha kitűnt, hogy ez esetben rendkívül érdekes látogatóról volt szó. Most pedig tovább is föl akar tartóztatni! Komolyan kétségbe kell vonnom irántam való állítólagos odaadását, minthogy így kiszolgáltat a nyilvánosságnak.

- Udvari tanácsosné asszonyom - szólt kivörösödött szemmel a pincér -, elégedetlensége széttép egy szívet, mely amúgy is meg van szaggatva, szent kötelességek folytán. Mert hogyne tartanám szentnek azt a kötelességemet, hogy illusztris vendégünket megóvjam a zaklatástól! De mielőtt végképp elítél, kegyeskedjék fontolóra venni, hogy magamfajta ember ugyanoly szentnek és szívből érthetőnek kell hogy tartsa rangbéli személyek érzését, melyet méltóságod házunkban létének szállongó híre azzal a szenvedélyes óhajjal hevít át, hogy színe előtt megjelenhessenek.

- Elsősorban - szólt Charlotte szigorú tekintettel - azt a kérdést kellene megvizsgálni, hogy kinek a révén terjedt el a hír.

- Ki a jelentkező? - tudakolta Riemer, aki szintén fölállt helyéről.

Mager így válaszolt:

- Demoiselle Schopenhauer.

- Hm - hümmögött a doktor. - Mélyen tisztelt asszonyom, ez a derék ember nem cselekszik olyan helytelenül, amikor vállalja a bejelentést. Ha szabad magyarázattal szolgálnom, Adele Schopenhauerről van szó, egy nagy műveltségű, legjobb kapcsolatokkal rendelkező ifjú hölgyről, akinek édesanyja, Madame Johanna Schopenhauer, danzigi, dúsgazdag özvegy, egy évtizede városunkban él - a mester odaadó barátnője, egyébként maga is tollforgató, és irodalmi szalont tart, ahol a mester, azokban az időkben, amikor hajlamosabb volt eljárni hazulról, gyakran töltötte estéit. Kegyed szíves volt némi érdekességet tulajdonítani kettőnk eszmecseréjének. De ha ettől nem fáradt ki túlságosan, s ha még ideje engedi, bátorkodom javasolni, hogy szenteljen a kisasszonynak néhány pillanatot. Nem szólva arról, hogy megajándékozna egy fogékony ifjú szívet, jó alkalom lenne kegyed számára, ezért jótállok, hogy nem egy hasznos dolgot megtudjon állapotainkról és viszonyainkról - föltétlenül jobb, mint az, amelyet egy magányos tudóssal folytatott társalgása kínált. Ami ezt a tudóst illeti - szólt mosolyogva -, most mindenesetre átadja a teret, amelynek sajnálatosan hosszan tartó birtoklásáért vádolnia kell önmagát...

- Ön túlságosan szerény, doktor úr - válaszolt Charlotte. - Ez az óra becses és fontos marad az emlékezetemben, hálás vagyok érte.

- Voltaképpen kettő volt - jegyezte meg Mager, mialatt Charlotte kezet nyújtott Riemernek, aki érzelmesen fölé hajolt. - Két óra volt, ha szabad mellékesen megjegyeznem. És minthogy ily módon az ebéd jócskán elhalasztódott, jó lenne, ha udvari tanácsosné asszonyom, mielőtt még Schopenhauer kisasszonyt bevezetem, egy kis tízóraival erősítené magát, egy csésze erőlevest ajánlanék kétszersülttel vagy egy pohárka finom tokajit!

- Nincs étvágyam - szólt Charlotte -, egyébként kifogástalan erőállapotban érzem magam. Isten önnel, doktor úr! Remélem, a közeli napokban még találkozunk. Kelmed pedig, Mager, isten neki, mondja meg a kisasszonynak, hogy kéretem - megjegyezve azonban, s ezt kösse a lelkére, hogy csak néhány percem marad az üdvözlésére, azt is alig igazolhatóan rabolom el kedves rokonaimtól, akik várnak.

- Nagyon helyes, udvari tanácsosné asszonyom! De ha szabad emlékeztetnem: az étvágytalanság nem bizonyítja, hogy nincs szükség evésre. Engedje meg, hogy ismételten némi frissítőt ajánljak... Bizonyára jót tenne méltóságodnak, akkor esetleg hajlandó lenne arra is, hogy figyelembe vegye barátom, Rührig városi strázsa-mester indítványát... Ő tartja fenn bajtársaival a rendet házunk előtt, és az imént nálam volt a folyosón. Úgy véli, a városi közönség könnyebben volna távozásra bírható, és elégedetten oszolna szét, ha előbb egy pillantást vethetne udvari tanácsosné asszonyomra, és méltóságod szolgálatot tenne a felsőbbségnek és a közrendnek, ha beleegyezne, hogy a ház kapujában vagy akár a nyitott ablakban egy pillanatra megmutatkozzék...

- Szó se lehet róla, Mager! Semmi szín alatt! Ez egészen nevetséges, képtelen kívánság! Még talán szónokoljak is? Nem, semmi körülmények közt nem mutatkozom. Nem vagyok közéleti nagyság...

- Több annál, udvari tanácsosné asszonyom! Több és fölemelőbb. Művelődésünk mai fokán már nem közéleti nagyságok kedvéért szalad össze a tömeg, hanem a szellemi élet csillagaiért.

- Bolondság, Mager. Kelmed tanít engem ismerni a tömeget és kíváncsiságának nagyon durva indokait, amelyeknek alapjában szánalmasan kevés közük van a szellemhez. Ezek bolondériák. Ha végeztem a vizitjeimmel, se jobbra, se balra nem nézek, úgy megyek ki a házból. De "mutatkozásról" szó sem lehet.

- Méltóságod maga dönt. Csak fájdalmas arra gondolni, hogy egy kis frissítő élvezése után talán egészen más színben látta volna a dolgokat... Megyek. Értesítem Schopenhauer kisasszonyt.

Charlotte az egyedüllét rövidre szabott perceit fölhasználva az ablakhoz ment, s a tüllfüggönyön át, amelyet kezével összefogott, meggyőződött róla, hogy a téren még minden a régiben van, és a hotelbejárat megszállása alig csökken. Leselkedés közben feje erősen remegett, és a famulussal folytatott beszélgetés hosszan tartó kalandjától arca élénkpirosra gyűlt. Hátrafordultában keze fejét arcára tette, hogy kívülről tapintsa a szemét elhomályosító hévséget. Egyébként nem volt téves az a kijelentése, hogy üdének és elevennek érzi magát, noha ennek az elevenségnek némiképp hektikás természetéről félig-meddig számot kellett adnia magának. Fölszabadult közlékenység és lázasan fékevesztett beszédesség lett úrrá rajta, türelmetlen kedv a további csevegésre és zabolátlan tudata annak, hogy nyelve kész szaporán megeredni, és a legkényesebb témáktól sem riad vissza. Bizonyos kíváncsisággal figyelte az ajtót, amely most új látogató előtt fog megnyílni.

Adele Schopenhauer, akit Mager bebocsátott, mély térdhajlással bókolt előtte. Charlotte kezet nyújtott neki, és barátságosan fölemelte. A fiatal hölgy - Charlotte becslése szerint húszegynéhány éves lehetett - nagyon csúnya, de intelligens jelenség volt; már azzal is, ahogy az első pillanattól fogva s azután állandóan sárgászöld szemeinek félreismerhetetlen bandzsítását részint gyakori pislogással, részint fürge körül-, főként pedig fölfelé tekingetéssel palástolni igyekezett, valamilyen ideges intelligencia benyomását keltette, és szélesre húzódó, keskeny, de okosan mosolygó és művelt beszédben láthatóan gyakorlott szája feledtette a hosszan lekonyuló orrot, az ugyancsak túlságosan hosszú nyakat meg a szomorúan elálló füleket, amelyek mellett az apró rózsákkal koszorúzott, kissé zseniálisan formált szalmakalap alól göndör huncutkák bukkantak elő, és az arcába hulltak. Termete vézna volt. Fehér, de lapos keble elveszett a rövid ujjú batisztderék alatt, amely nyitott, bodros gallérral simult sovány vállára és nyakára. Vékony karjai végén az áttört félkesztyűk ugyancsak szikkadt, fehér körmű, vörös ujjakat hagytak szabadon. Napernyőjének fogantyúján kívül még néhány szál virág selyempapírba burkolt szálait is szorongatta, meg egy tekercs alakú csomagocskát.

Mindjárt beszélni kezdett, gyorsan, hibátlanul, szünetet nem tartva a mondatok közt, és azzal az ügyességgel, amelyre, okos szájának láttára, Charlotte el volt készülve. Közben kissé nyáladzott, úgyhogy némileg szászos kiejtésű beszéde tényleg folyékonyan pergett, és Charlotte nem háríthatta el titkos aggodalmát, vajon emellett saját, hirtelen föllobbant közlési vágya érvényre jut-e majd.

- Udvari tanácsosné asszonyom - kezdte Adele -, jóságáért, amellyel rögtön abban a szerencsében részeltet, hogy bemutathatom hódolatomat, oly hálás vagyok, hogy nem találok rá szavakat. - Szünetet nem tartva folytatta: - Nem a magam szerény személyéért jöttem, hanem Múzsaegyletünk nevében, ha nem is annak megbízásából - ilyen megbízást kapnom még nem volt lehetséges -, amely egyletnek szelleme és szép összetartása egyébként az ön ittlétének elragadó eseménye alkalmából fényesen megállta a próbát, amennyiben egyik tagtársunk, szeretett barátnőm, Line Engloffstein grófnő volt az, aki a szárnyat adó hírt elhozta nekem, nyomban azután, hogy a komornájától meghallotta. Lelkiismeretem azt súgja, hogy Múzsalinát - bocsásson meg, ez Line Egloffstein egyleti neve; mindannyian efféle neveket viselünk, kegyed nevetne, ha fölsorolnám -, hogy Linát szándékolt lépésemről hálából értesítenem kellett volna; mert akkor valószínűleg ő is csatlakozik. De először is csak az ő távozása után fogant meg bennem az elhatározás, másodszor pedig nyomós okaim voltak arra a kívánságra, hogy udvari tanácsosné asszonyomat egyedül köszöntsem istenhozottal Weimarban, és négyszemközt beszélhessek önnel... Megengedi, hogy ezt a pár szál őszirózsát, sarkantyúvirágot és petúniát, a helybeli művészkedés e szerény mintapéldányával együtt, önnek átnyújthassam?

- Kedves gyermekem - válaszolt Charlotte jól mulatva, mert Adele kiejtésében a "bedúnia" szó nevetésre ingerelte, és nem kellett titkolnia derültségét, mivel az még a Múzsalinára vonatkozhatott -, kedves gyermekem, ez gyönyörű. Mily ízléses színösszeállítás! Azon kell lennünk, hogy vizet kapjunk e pompás virágok részére. Ilyen szép petúniákat - és megint elfogta a nevetés - nemigen emlékszem, hogy valaha láttam volna.

- Virágtermő vidék vagyunk - jegyezte meg Adele. - Flóra istennő kegyes hozzánk. - És szemével a fülkében álló gipszszobor felé intett. - Az erfurti magról növesztett palánták több mint száz éve világhírűek.

- Gyönyörű! - ismételte Charlotte. - Hát ez, amit a weimari művészkedés mintapéldányának mond, ez mi lehet? Kíváncsi öregasszony vagyok...

- Ó, a megjelölésem nagyon eufémisztikus volt. Játszadozás, udvari tanácsosné asszonyom, kezem munkája, a legszerényebb istenhozottat kifejező ajándék. Megengedi, hogy segítsek kigöngyölni? Így ni, ha kérnem szabad. Árnyképrajz, fényes fekete papírból kivágva, gondosan fehér kartonra ragasztva, csoportkép, amint látni tetszik. Nem más, mint a mi Múzsaegyletünk, élethű ábrázolásban, már amennyire tőlem telt. Ez itt az említett Múzsalina, Line Egloffstein, mint mondottam; gyönyörűen énekel, nagyhercegnő-trónörökösnénk kedvenc udvarhölgye. Ez itt szép testvérhúga, Júlia, a festőnő, más néven Julimúzsa. Ez itten én vagyok, Adélmúzsa néven, el fogja ismerni, hogy nem szépítettem magam, aki meg átkarol, az Tillemúzsa, vagyis: Ottilie von Pogwisch - ugye, bájos fejecske?

- Nagyon bájos - szólt Charlotte -, nagyon bájos, és az egész hihetetlenül életteljes! Bámulom az ügyességét, drága gyermekem. Hogy ki van dolgozva! Ezek a bodrocskák és gombocskák, ezek az asztal- és széklábacskák, ezek a fürtöcskék, orrocskák és szempillák! Egyszóval, egészen szokatlanul sikerült. Mindenkor sokra tartottam az ollóművészetet, és mindig úgy vélekedtem, hogy elkallódását sajnálni kell, mint a szív és az értelem veszteségét. Annál inkább csodálom a bensőséges szorgalmat, amely itt egy nyilvánvalóan rendkívüli természetes hajlamot a végsőkig fokozva kifejlesztett...

- Erre mifelénk kell hogy az ember művelje a tehetségét, és mindenekelőtt kell hogy tehetsége legyen - válaszolt a fiatal lány -, mert különben nem érvényesül a társaságban, és senki rá se hederít. Itt mindenki áldoz a múzsáknak, ez a jó tónushoz tartozik, és ez jó tónus, nemde? Rosszabbat is el lehetne képzelni. Kiskoromtól fogva kitűnő példaképem volt drága mamám, aki, már mielőtt itt letelepedett, boldogult atyám életében, foglalkozott festészettel, de ezt a képességét csak itt kezdte komolyan kultiválni, hozzá még határozottan előttem járt a zongorázásban, azonkívül az azóta elhalt Fernowtól - a művészetbúvár Fernowtól, aki sokáig élt Rómában - olasz nyelvleckéket vett. Kis költői kísérleteimet mindig a legnagyobb gonddal ellenőrizte, jóllehet neki magának nem adatott meg, hogy verseljen, legalábbis németül - egy olasz szonettet Petrarca modorában, Fernow útbaigazításával tényleg sikerült összeütnie. Csodálatos asszony. Képzelheti, minő benyomást tett rám, tizenhárom-tizennégy éves lányra, ahogy itt nyomban meggyökeresedett, és szalonját máról holnapra a legcsillogóbb szellemek találkozóhelyévé tette. Ha a sziluettezésben vittem valamire, neki és példaadásának köszönhetem, mert mestere volt és az ma is a virágkivágásnak, és teadélutánjainkon a titkos tanácsos legnagyobb örömét lelte az árnyrajzaiban...

- Goethe?

- Ő bizony. Nem nyugodott, amíg mama el nem szánta magát, hogy egy egész kályhaellenzőt kivágott virágokkal díszítsen, s akkor ő maga a legkomolyabb szorgalommal segített neki a fölragasztásnál. Még szinte látom, ahogy fél óra hosszat ült a kész kályhaellenző előtt, és csodálta...

- Goethe?

- Ő bizony. A nagy ember szerető érdeklődése minden készség, a művészkedés, az ügyesség mindenfajta terméke, egyszóval az emberkéz műve iránt valóban megható. Nem ismeri őt az, aki nem ismeri erről az oldaláról.

- Igaza van - szólt Charlotte. - Sőt még én is ismerem erről az oldaláról, és látom, hogy még mindig a régi, akarom mondani: az, aki fiatalon volt. Ifjúkoromban, annak idején Wetzlarban, öröme telt kis színes selyemhímzéseimben, és mikor ezekhez a rajzfüzetembe vázlatokat készítettem, nemegyszer híven és buzgón segítségemre volt. Emlékszem egy soha el nem készült Ámor-templomra, amelynek lépcsőjén egy hazatérő zarándoknőt üdvözölt a barátnője, ennek megkomponálásában neki nagy része volt...

- Mennyei! - kiáltott fel a vendég. - Mit mesél itt, drága asszonyom! Kérem, nagyon kérem, meséljen tovább

- Így álltunkban semmi esetre sem, kedves - válaszolt Charlotte. - Még csak az hiányzik, hogy elfelejtsem megkérni: helyezkedjék kényelembe, hiszen figyelmessége és kedves ajándékai amúgy is kínosan éreztetik velem, hogv oly sokáig kellett várakoztatnom.

- Arra mindenképpen számítanom kellett - felelt Adele, miközben egy zsámolyos pamlagon helyet foglalt az öreg hölgy mellett -, hogy sem az egyetlen, sem az első nem leszek, aki a kegyed népszerűségének kordonját áttöri, hogy színe elé kerülhessen. Bizonyára roppantul érdekes társalgásban volt elmerülve. Távoztában üdvözöltem Riemer bácsit...

- Hogyan, ő magának...

- Ó, dehogy. Így nevezem őt gyermekkorom óta, mint ahogy így szólítottam és szólítom mindazokat, akik állandó vagy csak gyakori vendégek voltak édesanyám vasárnapi és csütörtöki teáin: Meyeréket és Schützéket, Falkékat és báró Einsiedelt, Terentius fordítóját, von Knebel őrnagyot és Betruch követségi tanácsost, az Allgemeine Literaturzeitung alapítóját, Grimmet és Pückler herceget, a Schlegel testvéreket és Savignyékat! Igen, mindezeket bácsinak és néninek szólítottam és szólítom, sőt még Wielandot is bácsiztam.

- Goethét is?

- Őt éppen nem. De a titkos tanácsosnét néninek hívtam.

- A Vulpius hölgyet?

- Igen, Goethe nemrég elhunyt feleségét, akit nősülése után mindjárt bevezetett hozzánk, csak a mamához, mert ez mindenhol másutt némi nehézségekbe ütközött. Sőt lehet mondani, hogy a nagy ember maga is szinte csak mihozzánk volt járatos, mert ha az udvar és a társaság elnézte neki a szabad együttélést a megboldogulttal - éppen a törvényestől fintorgott.

- Vajon von Stein báróné is fintorgott? - kérdezte Charlotte, és könnyedén elpirult.

- Ő a leginkább. Legalábbis úgy tett, mint aki a viszony törvényesítését különösképpen helyteleníti, holott igazában maga a viszony okozott neki elejétől fogva érzékeny fájdalmat.

- Ez könnyen érthető.

- Ó, hogyne. Másfelől azonban szép volt mesterünktől, hogy a szegény teremtést igazi hitvesévé tette. A francia megszállás borzalmas napjaiban, anno hatban, az asszony hűségesen és bátran kitartott mellette, és ő határozottan úgy vélte, hogyha két ember ezt együtt végigcsinálta, akkor Isten és ember előtt összetartoznak.

- Igaz-e, hogy a nő viselkedése nem volt kifogástalan?

- Igen, közönséges volt - mondta Adele. - De mortuis nil nisi bene, a halottakról vagy jót, vagy semmit, de nagyon közönséges volt, falánk és tulipiros, pufók képű, táncdühben szenvedett, és az itókát is kelleténél jobban kedvelte - sülve-főve együtt tanyázott a komédiásnéppel és fiatal legényekkel, amikor ő maga már túl volt a virágkorán; egymást érték az álarcos vigalmak, a trakták, a szánkázások és diákbálok, és bizony megesett, hogy a jénai ficsúrok mindenféle dévajságot engedtek meg maguknak az udvari tanácsosnéval szemben.

- És Goethe tűrte az ilyen viselkedést?

- Szemet hunyt, és talán nevetett is rajta. Sőt lehet mondani, hogy az asszony ledér életmódját bizonyos fokig előmozdította - szeretném föltételezni: azért, mert ebből jogot formált arra, hogy saját érzelmi szabadságának fölmentést adjon. Hiába, egy költőlángész nem meríthet kizárólag a házaséletből szépirodalmi ihletet.

- Szempontjai, kedves gyermekem, nagyvonalúságra és erős szellemiségre vallanak.

- Weimari vagyok - mondta Adele. - Ámornak itt nagy szava van, s bár sokat adunk az illemre, messzemenő jogokat élvez. Meg kell azt is mondani, hogy a titkos tanácsosné nyers életkedvét az emberek inkább esztétikai, mint erkölcsi szempontból bírálták. De aki igazságos akart lenni hozzá, annak el kellett ismernie, hogy kitűnő feleség volt, híven őrködött nagyszerű férjének testi jólétén - amely ennek számára sohasem volt közömbös -, és sok érzékkel biztosította hivatása gyakorlásának föltételeit, jóllehet semmit sem értett belőle, egy árva szót sem, mert a szellem világa hét lakattal volt elzárva előle, mégis roppantul tiszteletteljes fogalmat alkotott arról, hogy mit jelent ez a hivatás a világnak. A mester házasember korában sem szokott le a legényéletről, és az év legnagyobb részét Jénában, Karlsbadban, Töplitzben, mindig magányosan töltötte. De mikor felesége tavaly júniusban belehalt a görcseibe, idegen ápolónők karjai közt hunyt el, mert a férj maga is gyengélkedett, és az ágyat nyomta azon a napon, hiszen már régóta esendő és ingatag volt az egészsége, míg az asszony csupa életerő, annyira, hogy már inesztétikusnak és visszataszítónak hatott - amikor meghalt, mondják, Goethe ráborult az ágyra, és fölkiáltott: "Nem hagyhatsz, nem hagyhatsz el!"

Charlotte hallgatott, miért is a látogató, akinek civilizáltsága nem tűrt fennakadást a társalgásban, sietve gondoskodott a folytatásról:

- Mindenesetre - mondta - anyám nagyon okosan tette, hogy az asszonyt, ő egyedül az egész helybeli társaságból, fogadta házában, és finom tapintattal minden zavaron átsegítette. Mert ezzel a nagy embert annál szilárdabban odakötötte virágzásnak induló szalonjához, amelynek természetesen fő vonzóereje volt. Nekem is meghagyta, hogy a Vulpius hölgyet néninek szólítsam. Goethét sohasem bácsiztam. Ez sehogy sem illett volna. Ő ugyan nagyon kedvelt, és szívesen eltréfálkozott velem. Megengedte, hogy elfújjam a lámpását, amellyel hozzánk jövet magának világított, kívánságára megmutattam neki a játékaimat, és ő a kedvenc babámmal écossaise-t táncolt. De hogy bácsinak szólítsam, ahhoz túlságosan tiszteltem a személyét, nemcsak én, hanem, amint jól láttam, a felnőttek is. Mert gyakran kissé hallgatag is volt, és valahogyan elfogódott, ha hozzánk jött, csendben üldögélt és rajzolgatott az asztalnál, mégis uralkodott a szalonban, egyszerűen azért, mert mindenki hozzá igazodott, és tirannizálta a társaságot, nem mintha zsarnok lett volna, inkább azért, mert a többiek alárendelték magukat neki, és egyenesen rákényszerítették, hogy megjátssza a zsarnokot. Meg is játszotta, és dirigálta őket, az asztalra koppintott, és elrendelte ezt-amazt, skót balladákat olvasott fel, és parancsára a hölgyeknek kórusban vele kellett szavalniuk a refrént, és jaj volt annak, aki elnevette magát. Akkor villámot szórt a szeme, és azt mondta: "Nem olvasok tovább", és mamának nem kis fáradságába került, amíg helyreütötte a szituációt, kezeskedve, hogy ezentúl rend és fegyelem lesz. Vagy pedig azzal szórakozott, hogy egy félénk természetű hölgyet a leghátborzongatóbb kísértettörténetekkel rémített halálra. Általában szeretett incselkedni. Még emlékszem, ahogy egy este az öreg Wieland bácsit majd a bőréből ugratta ki azzal, hogy folytonosan ellentmondott neki - nem meggyőződésből, hanem a rabulisztikus móka kedvéért; de Wieland komolyan vette, és rémesen bosszankodott, mire Goethe csatlósai, Riemer és Meyer fölényesen vigasztalták vagy inkább leckéztették: "Kedves Wieland, nem szabad ezt így felfogni!" Ez helytelen volt, kislány létemre határozottan éreztem, s alighanem mások is érezték, épp csak Goethe nem, ami eléggé sajátságos.

- Úgy van, sajátságos.

- Mindig az volt a benyomásom - folytatta Adele -, hogy az előkelő társaság, legalábbis a mi német társaságunk, az alárendeltség vágyától hajtva, maga rontja el urait és kedvenceit, és valósággal rájuk tukmálja, hogy kínosan visszaéljenek fölényükkel, amiben végül is egyik félnek sem telhet már öröme. Egy egész estén át végkimerülésig gyötörte a társaságot azzal a hosszan elnyújtott tréfával, hogy kényszerítette a jelenlevőket: egyes kellékekből találják ki azoknak az új, még senki által nem ismert színdaraboknak a tartalmát, amelyekből éppen próbákat tartott. Teljesen lehetetlen, túl sok ismeretlenes feladvány volt, senki sem jött rá valamilyen összefüggésre, s az arcok egyre jobban megnyúltak, egyre gyakoribb lett az ásítás. Ő azonban nem tágított, és az unalom kínpadjára vonta egész környezetét, úgyhogy titkon felvetődött a kérdés: nem érzi-e, micsoda kényszerhelyzetben tartja az embereket? Nem, nem érezte, a társaság leszoktatta őt arról, hogy érezze, de alig hihető, hogy őt magát ne untatta volna a kegyetlen játék. Zsarnoknak lenni unalmas foglalkozás, annyi szent.

- Ebben igaza lehet, gyermekem.

- Amellett ő - tette hozzá Adele -, nézetem szerint, nem is zsarnoknak született, hanem sokkal inkább emberbarátnak. Mindig abból következtettem ezt, hogy olyan különösen szerette - és oly nagyszerűen értett hozzá - megnevettetni az embereket. Az ilyen ember bizonyára nem lehet zsarnok. Mint felolvasó is megőrizte ezt a tulajdonságát, vagy akár, ha szabadon mesélgetett, és komikus dolgokat és embereket írt le. Felolvasónak nem minden tekintetben kiváló, ez általános vélemény. Ámbár mindig jólesik fülelni szép, mély zengésű hangjára, és öröm látni meghatott arckifejezését. De komoly jeleneteknél könnyen csap át patetikus, sőt dörgedelmes szavalásba, ami nem mindig kellemes. A komikus részleteket ellenben oly drasztikus természetességgel, oly pompás megfigyeléssel és tévedhetetlen jellemzőerővel domborítja ki, hogy mindenkit elragad. Hát még mikor víg adomákkal hozakodott elő, vagy egyszerűen szédületes esztelenségek kiszínezésébe merült el, akkor valósággal könnyben úszott a hallgatóság a nevetéstől. Érdekes: műveiben általában a jellemzés nagy higgadtsága és finomsága uralkodik, amely olykor esetleg megmosolyogtat, de hogy megkacagtatna, arról nem tudok. Személyes érintkezésben viszont semmit sem szeret úgy, mint ha az emberek gurulnak nevettükben, amikor valamit előad, és saját szememmel láttam, hogy Wieland bácsi szalvétába bugyolálta a fejét, és kegyelemért könyörgött, mert nem bírja tovább, és a többiek is mind pukkadoztak az asztal körül. Ő maga rendszerint meglehetősen komoly maradt ilyen helyzetekben; de volt egy sajátos módja, ahogy villogó szemmel és nyájas kíváncsisággal figyelte a hahotát és általános fesztelenséget. Sokszor gondolkoztam azon, mit jelent, ha egy ilyen rendkívüli ember, aki annyi mindent átélt, elviselt és véghezvitt, oly szívesen serkenti harsogó kacagásra az embereket.

- A dolog nyitja az lesz - jegyezte meg Charlotte -, hogy a nagyságában is fiatal maradt, és életének nehéz, komoly helyzeteiben sem pártolt el a nevetéstől - nem csodálkoznám ezen, én becsülném érte. Ifjúkorunkban sokat és féktelenül nevettünk együtt, kettesben és hármasban, és éppen amikor a hangulata fájdalmassá akart fajulni, és már-már búskomorságba merült, olyankor megemberelte magát, más tárgyra tért, és pontosan úgy megnevettetett bennünket a mókáival, mint az ön édesanyjának teázó társaságát.

- Ó, beszéljen tovább, udvari tanácsosné asszonyom! - kérlelte a fiatal lány. - Beszéljen még arról a kettesben és hármasban átélt halhatatlan ifjúkori napokról. Mi van velem, bolondos jószággal? Tudtam, kihez megyek, kihez indultam leküzdhetetlen vágytól ösztökélve. Most pedig majdnem hogy elfelejtettem, ki az, aki mellett ülök ezen a kétszemélyes pamlagon, és csak az ön szavai nyomán eszmélek rá megint, majdnem ijedten. Ó, beszéljen tovább az akkori dolgokról, esedezem!

- Sokkal szívesebben - szólt Charlotte -, sokkal szívesebben hallgatom magát, kedves. Oly aranyosan szórakoztat, hogy minduntalan újabb szemrehányást kell tennem magamnak, amiért oly soká megvárakoztattam, és még egyszer meg kell köszönnöm szíves türelmét.

- Ó, ami a türelmemet illeti... Annyira égtem a türelmetlenségtől, hogy önt láthassam, és talán egy és más ponton kiönthessem önnek a szívem, hogy alig illet dicséret, amiért e türelmetlenség kedvéért türelmes voltam. Az erkölcsi magatartás gyakran csupán terméke és eszköze a szenvedélynek, és például a művészetet alighanem a türelmetlenségben megnyilvánuló türelem magasiskolájának lehetne tekinteni.

- Ejha, ezt szépen mondta, gyermekem. Ügyes megjegyzés volt. Amint látom, egyéb tehetségeihez nem csekély bölcseleti hajlam is járul.

- Weimari vagyok - ismételte Adele. - Az ilyesmi ragad az emberre. Ha valaki jól beszél franciául, miután tíz évig élt Párizsban, ugyebár azon nincs semmi csodálnivaló? Egyébként, mi, múzsaegyletiek a bölcseletért és kritikáért ugyanúgy lelkesedünk, mint a költészetért. Nemcsak a verseinket mutatjuk meg egymásnak, hanem búvárkodó és elemző dolgozatokat is olvasunk fel az olvasmányainkról, meg ami legújabb termék akad az elmeél birodalomban, ahogyan régente mondták - ma szellemet és műveltséget mondunk. Egyébként jobb, ha az öreg titkos tanácsos semmit sem tud meg ezekről az összejövetelekről.

- Semmit? Miért?

- Több ok szól ellene. Először is általában gúnyos averzióval viseltetik a széplelkű nőkkel szemben, és attól kellene félnünk, hogy kinevet bennünket ezekért a nekünk oly kedves foglalatosságokért. Látja, kérem, nem lehet mondani, hogy a nagy ember idegenkedik nemünktől - ilyen állításért bajosan lehetne síkraszállni. És mégis, a női természethez való viszonyába valami elítélő, majdnem azt mondhatnám: gorombán ócsárló mozzanat vegyül - ez a férfipárti gondolkodás szeretné elzárni előlünk az utat a legmagasabbhoz, a költészethez és a szellemhez, és lényünk leggyengédebb részét szívesen helyezi komikus megvilágításba. Nem tudom, idevág-e vagy sem, de tény, hogy mikor egyszer néhány hölgyet látott, amint egy kerti pázsiton virágot szedtek, megjegyezte: "Olyanok, mint holmi szentimentális kecskék." Ön ezt kedvesnek tartja?

- Nem éppen - nevetett Charlotte. - Nevetnem kell - magyarázta -, mert ebben a gonoszkodásban van valami találó. De természetesen magát a gonoszkodást nem helyeslem.

- Találó - mondta Adele -, ez az éppen. Egy ilyen mondás valósággal gyilkol. Én már le se merek hajolni séta közben, hogy a tavasz néhány zsengéjét keblemre tűzzem, mert szentimentális kecskének látom magam, és ugyanilyen érzésem van, ha saját versemet vagy másvalakiét írom be az albumomba.

- Nem kellene annyira a szívére vennie. De mi más okból nem szabad tudnia Goethének az ön és barátnői esztétikus foglalatosságairól?

- Drága asszonyom - az első parancsolat okából.

- Hogy érti ezt?

- Amelyik így szól: "Ne legyenek mellettem idegen isteneid" - mondta Adele. - Megint itt tartunk, mélyen tisztelt asszonyom, a zsarnokság fejezeténél, mintha nem ránk kényszerített, a társadalom hibájából eredő, hanem természetes és a túl hatalmas nagyságtól alkalmasint elválaszthatatlan zsarnokság volna ez, amelyet ajánlatos félve tisztelni és kímélni, még ha nem vetjük is alá magunkat. Ő, a mester, nagy és öreg, és nemigen hajlandó érvényesülést engedni annak, ami utána jön. Csakhogy az élet megy tovább, a legnagyobbnál sem áll meg, mi pedig, Múzsalinák és Julimúzsák, az új élet, egy új nemzedék gyermekei vagyunk, és korántsem szentimentális kecskék, hanem önálló, haladottan gondolkodó fejek, bátran valljuk korunk ízlését, és már új isteneket ismerünk. Ismerünk és szeretünk olyan festőket, mint a jámbor Cornelius és Overbeck, akiknek képeire ő, ahogyan magam hallottam a szájából, legszívesebben pisztollyal lövöldözne, és mint a mennyei David Casper Friedrich, akiről azt hangoztatja, hogy a képeit éppúgy fölfordítva is lehetne szemlélni. "Ez tűrhetetlen irányzat!" - mennydörgött; igazi tirannus-dörgedelem, tagadhatatlan, de mi a Múzsaegyletben illő tisztelettel hagyjuk tovagördülni, s közben költeményes könyveinkbe Uhland-verseket másolunk, és elbűvölten olvassuk fel egymásnak Hoffmann pompás bizarr történeteit.

- Nem ismerem ezeket a szerzőket - szólt hűvösen Charlotte. - Csak nem akarja azt mondani, hogy akármily bizarrok, fölérnek a költő Wertherével?

- Nem érnek föl vele - válaszolt Adele -, és mégis - bocsássa meg a paradoxont! - túlszárnyalják, ugyanis egyszerűen azért, mert előbbre vannak az időben, mert egy új lépcsőfokot képviselnek, hozzánk közelebb állnak, meghittebbek, rokonabbak; újabbat, egyénibbet tudnak nekünk mondani, mint egy sziklamerev nagyság, amely parancsolón és ugyanakkor tiltón magasodik a fürgén száguldó időbe. Kérem, ne higgye, hogy nincs bennünk kegyeletérzés. Csak hát kegyelet nélkül való az idő, amely a régi mellett elhalad, és meghozza az újat. Igaz, hogy kisebbet hoz a nagy után. De hozzá és gyermekeihez ez a kisebb illik, ez az eleven és jelenvaló, amihez közünk van, és a kegyeletből, mi tagadás, hiányzó közvetlenséggel szól azoknak a szívéhez és idegeihez, akikhez tartozik, és akik hozzátartoznak, akik mintegy részesei a létrejöttének.

Charlotte tartózkodón hallgatott.

- Amint hallom, kisasszonyom - mondta aztán elterelő szándékkal és némi mesterkélt nyájassággal -, az ön családja Danzigból származik?

- Valóban, udvari tanácsosné asszonyom. Anyai ágon teljesen, apai ágon részben. Boldogult apám nagyatyja mint nagykereskedő telepedett le Danzig köztársaságban, de a Schopenhauerek hollandi eredetűek, s ha papa hajlamai szerint történik, még inkább angol gyökerűek lettek volna, mert nagy barátja és csodálója volt mindennek, ami angol, maga is tökéletes gentleman, és falusi házát Olivában teljesen angol ízlés szerint építette és rendezte be.

- A mi családunk, a Buff nemzetség - jegyezte meg Charlotte, a hagyomány szerint Angliából származik. Döntő bizonyítékokat erre nem találtam, jóllehet kézenfekvő okokból sokat foglalkoztam családunk történetével, buzgón folytattam genealógiai tanulmányokat, és számos idevágó okmányt gyűjtöttem össze - kivált drága Hans Christianom halála után, amikor efféle kutatásokra jobban ráértem.

Adele egy pillanatig üresen nézett maga elé, mert nem értette, miféle "kézenfekvő okok" lehettek erre a stúdiumra. Aztán egyszerre ráeszmélt és felkiáltott:

- Ó, mily elismerésre méltók, mily hálát érdemlők ezek a fáradozásai! Mily szerencsésen dolgozik előre ezekkel az utókor számára, amely egészen pontos értesüléseket kíván majd afelől, hogy honnan, milyen talajból sarjadt ön, a kiválasztott asszony, akinek jelentősége az emberi szív története szempontjából fölmérhetetlen!

- Nekem is ez a föltételezésem - szólt méltósággal Charlotte -, sőt tapasztalásom, mert látom, hogy a tudomány már ma is indíttatva érzi magát származásom kutatására, és kötelességemnek tartom, hogy ebben tőlem telhetően kezére járjak. Ténylegesen sikerült családfám elágazását a harmincéves háború előtti időkig visszafelé követnem. Így megállapítottam, hogy 1580-tól 1650-ig a wetteraui Butzbachban élt Simon Heinrich Buff postamester. Fia pék volt. De ennek fiai közül az egyik, Heinrich, káplán lett, és idővel pastor primarius, vezető lelkész Münzenbergben, azóta pedig a Buffok túlnyomórészt mint egyházi férfiak és konzisztóriumi tagok székeltek falusi paplakokban, Crainfeldben, Steinbachban, Windhausenben, Reichelsheimben, Gladerbachban és Niederwöllstadtban.

- Ez fontos, ez becses, ez roppantul érdekes - mondta Adele egy lélegzetre.

- Sejtettem - válaszolt Charlotte -, hogy érdekelni fogja önt, akármennyire vonzódik is az irodalmi élet kisebbrendű újdonságaihoz. Egyébként mellesleg sikerült helyesbítenem egy rám, magamra vonatkozó tévedést, amely enélkül javíthatatlanul tovább öröklődött volna: születésnapomat mindig január tizenegyedikén ünnepeltük, Goethe is kitartott emellett, és valószínűleg ma is kitart. Valósággal azonban tizenharmadikán születtem, és másnap kereszteltek - a wetzlari egyházi anyakönyv megbízhatóságához nem fér kétség.

- Mindent el kell követni - mondta Adele -, én a magam részéről minden erőmmel rajta leszek, hogy erről a mozzanatról az igazság elterjedjen. Mindenekelőtt magát a titkos tanácsost kellene fölvilágosítani, amire kegyed itteni látogatása a legkitűnőbb alkalom lesz. Hanem az ön kedves leánykori kézimunkái, a hímzések, amelyeket a halhatatlan napokban az ő szeme láttára készített, az el nem készült Ámor-templom meg a többi - az ég szerelmére, mi lett ezekkel az ereklyékkel? Sajnálatomra beszélgetésünk elterelődött róluk...

- Megvannak - válaszolt Charlotte -, és gondom volt rá, hogy ezek a magukban véve jelentéktelen tárgyak épségben tartva és biztos őrizetben maradjanak. Georg fivéremet köteleztem erre, aki már boldogult apám életében betöltötte az intézői állást, és a Német-házban az ő utódja lett. Őrá bíztam, hogy vigyázzon rájuk: a templomra, egyik-másik füzérbe keretezett jelmondatra, néhány kis hímzett tarsolyra, egy vázlatkönyvre és több effélére. Hiszen számolni kell azzal, hogy a jövőben muzeális értékűek lesznek, amint általában a ház és háztáj is, lent a nappali szoba, ahol oly sokat üldögéltünk vele, nemkülönben az emeleti, utcára néző sarokszoba, amelyet mi tisztaszobának neveztünk, a falkárpitot díszítő istenalakokkal meg a régi faliórával, amelynek számlapja tájképet ábrázolt, s amelynek tiktakolását és zengő ütését velünk együtt oly gyakran hallgatta. Ez a tisztaszoba véleményem szerint még alkalmasabb is múzeumnak, mint a nappali, s ha rám hallgatnak, akkor ott gyűjtik össze azokat az emléktárgyakat üveg alatt, bekeretezve.

- Az utókor - jósolta Adele, az egész utókor, nemcsak a hazai, hanem a zarándokló külföldi is, hálás lesz önnek gondoskodásáért.

- Remélem - mondta Charlotte.

A társalgás elakadt. A látogató civilizáltsága látszólag csődöt mondott. Adele a földet nézte, ide-oda huzigálta napernyője hegyét. Charlotte várta, hogy fölkerekedjék, de ezt nem kívánta olyan nagyon, ahogy a helyzetet tekintve várni lehetett volna. Sőt inkább örvendett magában, amikor a fiatal hölgy megint beszélni kezdett, ugyanoly folyékonyan, mint előbb:

- Drága asszonyom - avagy szabad már illő tisztelettel barátnőmnek szólítanom? -, lelkem telve önmagamnak szóló szemrehányásokkal, s ha ezek közül a legnyomasztóbb az, hogy nekem ajándékozott idejét aggálytalanul elfogadom, majdnem ugyanoly súlyos a másik, hogy ezzel az ajándékkal még rosszul is sáfárkodom. Bűnösen elherdálok egy nagyszerű alkalmat, és egyik népmesénk motívumára kell gondolnom - nekünk, fiataloknak, mostanában sok érzékünk van a népmese költészete iránt -, hogy valaki varázslat kedvezéséből szabadon kívánhat hármat, és mind a háromszor egészen jelentéktelen és közönyös dolgot kíván magának, anélkül, hogy eszébe jutna a legjobb, a legfontosabb. Így én is látszólagos gondatlansággal erről-arról fecsegek, és közben elmulasztom azt, ami tulajdonképp a szívemen fekszik, s ami - hadd valljam be végre! - ide hajtott önhöz, mert tanácsát, segítségét remélem miatta, arra építek. Bizonyára csodálkozik és türelmetlenkedik, hogy a mi múzsaegyletesdink csip-csup dolgaival merészelem szórakoztatni. De egyáltalán nem tereltem volna erre a tárgyra a szót, ha nem függene össze vele az a gond és aggodalom, amelyet oly mérhetetlenül szeretnék ön előtt bizalmasan föltárni.

- Miféle gond az, gyermekem, kire vagy mire vonatkozik?

- Egy drága emberi lélekre, asszonyom, egyetlen, szeretett testi-lelki barátnőmre, a boldogságra legméltóbb teremtésre, aki miatt kétségbe kell esnem, mert egy hamis, teljességgel szükségtelen és mégis elháríthatatlannak látszó sorsba bonyolódott - egyszóval: Tillemúzsára.

- Tillemúzsa?...

- Bocsánat, kedvencem egyleti neve ez, mint előbb már futólag említettem - Ottiliám, Ottilie von Pogwisch múzsaneve.

- Aha. És miféle balsors fenyegeti ön szerint von Pogwisch kisasszonyt?

- Eljegyzés előtt áll.

- Már megengedjen... És ki a vőlegényjelöltje?

- Von Goethe kamarai tanácsos úr.

- Ne mondja! August?

- Igen, a nagy férfiú és a mamzell fia. A titkos tanácsosné elhalálozása lehetővé tesz egy frigyet, amely az ő életében Ottilia családjának ellenállása, általában a társaság ellenállása következtében meghiúsult volna.

- És miben látja ennek a frigynek a veszélyeit?

- Engedje meg, hogy elmondjam! - kérte Adele. - Engedje, hogy az elbeszélés során szorongatott szívem megkönnyebbüljön, s hogy közbelépését kérjem egy kedves, veszélyeztetett teremtés érdekében, aki bizonyára nagyon megharagudna rám ezért a kérésért, jóllehet a segítségre ugyanúgy rászorul, mint amennyire megérdemli!

És a mennyezetre vetett gyakori gyors pillantásokkal leplezve bandzsítását, miközben éles, okos szája sarkában némi nedvesség csillant meg, Demoiselle Schopenhauer hozzáfogott bizalmas közléseihez.



Ötödik fejezet

Adele elbeszélése

Ottiliám apai ágon holsteini porosz katonatiszti család sarja. Anyja, született Henckel von Donnersmarck lány, von Pogwisch úrral szerelmi házasságot kötött, amelybe a józan észnek, sajnos, kevés beleszólása volt. Legalábbis így vélekedett Ottilia nagyanyja, Henckel grófné, egy múlt századbeli szabású nemesasszony: józanul határozott észjárású, nem sokat köntörfalazó, minden hazugságtól idegenkedő, maróan, nyersen szellemes hölgy. Mindig rosszallta, hogy éppoly szép, mint meggondolatlan leánya a szívére hallgatott. Von Pogwisch úr szegény volt - az volt a Henckel családnak ez az ága is -, ez lehetett az oka, hogy a grófné két évvel a jénai csata előtt weimari szolgálatba, lépett, és trónörökös urunk Keletről jött ifjú feleségének főudvarmesternője lett. Hasonló állást igyekezett szerezni és helyezhetett kilátásba leányának, és egyúttal mindent latba vetett, hogy felbontsa a házasságot, amelynek boldogságát az egyre növekvő anyagi nehézségek megfojtással fenyegették. A porosz katonatiszt akkori alacsony fizetéséből nem élhetett rangjához illően, többszöri próbálkozása, hogy tűrhető szinten tarthassa magát, egyre súlyosabb pénzügyi bonyodalmakra vezetett - elég az hozzá, a házasfelek felőrlődése folytán az anya kívánsága diadalmaskodott: elhatározták, hogy békés megegyezéssel különválnak, ha egyelőre nem is váltak el törvényesen.

Senki sem pillantott a férj szívébe, az apáéba, aki két bájos kislányt hagyott életküzdelmeinek osztályos társánál, Ottiliát és Ulrike nevű húgocskáját. Nyilván félt, hogy kicsöppen a szeretett és belérögződött, számára egyedül lehetséges katonai hivatásból, ez bírhatta a szomorú elhatározásra. Az asszonynak vérzett a szíve, és aligha túlzás, hogy egyetlen boldog órája nem volt attól fogva, hogy megadta magát a szükség kényszerének és a kényszerrel szövetkező anya sürgetésének. A lányok lelkébe kitörülhetetlenül bevésődött apjuk, a szép és lovagias férfi képe; kivált az idősebb és romantikusabb Ottilia egész érzelmi életét és a kor eseményeivel, érzületi kérdéseivel kapcsolatos magatartását, amint kegyed látni fogja, mindenkorra meghatározta az eltűnt apára való emlékezés.

Pogwischné a különválás után leányaival csendes visszavonultságban töltött el néhány évet Dessauban, ott élte meg a szégyen és gyalázat napjait, Nagy Frigyes seregének vereségét, hazája pusztulását, a dél- és nyugatnémet államok becsatolását a félelmetes korzikai hatalmi rendszerébe. Anno 1809-ben, amikor az öreg grófné beválthatta az udvari hivatal megszerzésére tett ígéretét, őfensége Lujza hercegnő palotahölgyeként hozzánk, Weimarba költözött.

Ottilia tizenhárom éves volt akkor, nagyon kedves, tehetséges, eredeti kislány. Nyugtalan és szabálytalan körülmények közt serdült fel, mert a fejedelmi személyek szolgálata nemigen kedvez az otthon rendjének, s az anya udvari lekötöttsége folytán a lánykák gyakran voltak magukra hagyatva. Ottilia eleinte a palota felső emeletén, majd nagyanyjánál lakott. Napjait felváltva töltötte anyjánál, az öreg grófnénál, különféle leckeórákon és barátnőinél, akik közé, mint valamivel idősebb, nemsokára én is tartoztam. Mert gyakran étkezett von Egloffstein főudvarmesternőnél, akinek lányaival a legmeghittebben érintkeztem, ott találtunk egymásra, és olyan lelki szövetséget kötöttünk, amelynek tartama talán nem mérhető az eltelt évek száma szerint, mert ezek jelentős életfejlődés évei voltak, s ez idő alatt gyámoltalan madárfiókákból tapasztalt emberi lényekké cseperedtünk. Ebben a szövetségben egyébként - a gyengédség könnyűvé teszi nekem az elismerést -, hála határozott jellemének, korán kijegesedett érzületeinek, bizonyos tekintetben Ottilia volt a vezető, szellemileg irányító fél.

Különösképpen áll ez a politika dolgaira, amelyek manapság - amikor világunk a legsúlyosabb megpróbáltatások és megrázkódtatások után, melyekbe a sors rendeléséből az a zseniális szörnyeteg döntötte, tűrhető nyugalom állapotába tér vissza, és a rend szent hatalmainak oltalmában leledzik - a köz- és egyéni tudatban inkább háttérbe szorulnak, és nagyobb teret engednek a tiszta emberi törekvéseknek, akkor azonban majdnem kizárólagosan uralkodnak a lelki színtéren. Ottilia szenvedélyesen foglalkozott politikával, mégpedig olyan irányban és szellemben, hogy lelke mélyén egész környezetétől elkülönült, anélkül, hogy erről a titkos ellenzékiségéről valamit is el lett volna szabad árulnia - kivéve nekem, meghitt barátnőjének, akit szintén el tudott tölteni érzésével, gondolkodásmódjával, s akit teljesen belevont hitének, reményeinek világába, hogy velem együtt élvezze titkának ábrándos varázsát.

Miféle titok volt ez? A Rajnai Szövetség államában, amelynek hercege elnyerte a győzelmes démon bocsánatát, és annak hű vazallusaként kormányozta a tartományt, ahol sokáig mindenki rendületlen hittel csüggött a hódító géniuszon, és ha lelkesedéssel nem is, de megadással bízott abban, hogy a világ elrendezésére és a kontinens megszervezésére hivatott - ennek az államnak kebelében Ottilia lelkesen porosz érzelmű volt. A porosz fegyverek szégyenletes vereségétől meg nem tévesztve, áthatotta az északi emberfajta fensőbbségének tudata a szász-türingiai fölött, amelynek körében élni, ahogy magát kifejezte, kárhoztatva volt, s mely iránt kényszerűségből titkolt, csak velem közölt lekicsinyléssel viseltetett. Ennek a kedves gyermeknek hősiességre hangolt lelkén egyetlen ideál lett úrrá: a porosz katonatiszt. Mondani sem kell, hogy ez az eszménykép többé-kevésbé fölismerhetően az elveszített apának emlékezéstől átszellemült vonásait viselte. Ám vérségének általánosabb, szimpatetikus érzelmei és fogékonyságai is közrejátszottak, kifinomították hallását távolabbi történések iránt, amelyek bennünket közvetlenül nem érintettek, ezekkel megértő kontaktusba hozták, és képessé tették arra, hogy oly módon váljék részesükké, amely rám prófétaian hatott, és csakhamar valóban prófétainak bizonyult.

Kegyed könnyen ki fogja találni, mely történésekre célzok. Ottilia szülőhazájában az összeomlás után erkölcsi föleszmélés és talpraállás következett; eltökélt megvetése, elítélése és kiirtása mindazon, bár vonzó és elfinomító, de egyúttal erőtlenítő irányzatoknak, amelyek az összeomláshoz hozzájárulhattak, azt előidézhették; a néptest hősies megtisztítása az érzület és a megrögzött szokások minden hiú cicomájától, megacélozása az eljövendő, dicsőséges napra, amely majd meghozza az idegen uralom bukását, a szabadság hajnalát. Az amúgy is kiszabott sorsnak, a szegénységnek komoly igenlése volt ez; és ha az ínségből fogadalom született, ez ugyanúgy vonatkozott a két másik szerzetesi erényre és követelményre: a szüzességre és engedelmességre; vonatkozott a lemondásra, az áldozatkészségre, a közösségi fegyelemre, a hazának szentelt életre is.

Erről a csendben lejátszódó erkölcsi folyamatról - amely az ellenség és elnyomó számára ugyanoly hozzáférhetetlen volt, mint a vele párhuzamosan megindult titkos katonai újjászervezkedés - kevés hír jutott el a mi kis világunkba, amely nem sok bánkódással, sőt inkább meggyőződéssel, bár a kényúr által rárótt követelmények és terhek alatt némileg sóhajtozva csatlakozott a győztes államrendhez. Körünkben, társaságunkban egyedül Ottilia tartott hallgatag, lelkes és érzékeny lelki kapcsolatot a folyamattal. De közel és távolabb itt is, ott is akadt egy-egy tudós és tanítói tisztséggel megbízott koponya, aki a fiatalabb nemzedékhez tartozván, jelét adta, hogy híve a megújhodási mozgalomnak; ezekkel kebelbarátnőm csakhamar a gondolatok és érzések buzgó csereviszonyába lépett.

Ott volt Jénában Heinrich Luden történelemprofesszor, egy nemes hazafiúi érzéssel eltelt kiváló férfiú. Azon a napon, a gyalázat és rombolás napján, minden ingósága és tudományos fölszerelése megsemmisült, úgyhogy ifjú feleségével egy teljesen kipusztított, hideg és förtelmesen bemocskolt lakásba kellett visszatérnie. De nem görnyedt meg a csapás súlya alatt - hangoztatta is, hogy ha a csata javunkra dőlt volna el, minden veszteségét örömmel viselte volna, és koldussá vetkeztetve is ujjongással kísérte volna a menekülő ellenséget -, hanem keményen talpán állva tovább is hitt a haza ügyében, és diákjaiba is a legtüzetesebben belé tudta oltani hitét. - Továbbá itt volt Weimarban Passow gimnáziumi tanár, lágy kiejtéssel, zamatosan beszélő mecklenburgi, alig huszonegy éves, de alapos felkészültségű, amellett lendületes gondolkodású, a hazáért és szabadságért rajongó fiatal tudós: görögöt tanított (Arthur bátyámnak is, aki akkor nála lakott, adott magánórákat), a nyelv esztétikáját és filozófiáját fejtegette; de tanításának új és sajátos irányelve az volt, hogy hidat verjen a tudomány és az élet között, az ókor kultuszából utat építsen a német hazafiúi és polgári szabadelvű érzülethez - más szóval: a hellén szellemet elevenné támassza fel, és politikai jelenünkre hasznot hozón alkalmazza.

Ilyen férfiakkal tartott fenn hát Ottilia rejtett, majdnem azt mondhatnám: konspirációs kapcsolatot. Ugyanakkor azonban franciabarát, a császárhoz hű felső társadalmunk tagjaként élt - és sose tudtam megszabadulni attól a benyomástól, hogy ezt a kettős életet, amelynek mint meghitt barátnője részese voltam, bizonyos szibaritizmussal élvezte, valamilyen regényes varázst tudott belőle kicsiholni. Az ellentmondás varázsa volt ez, és véleményem szerint fontos és sajnálatos szerepet játszott abban az érzelmi kalandban, amelybe szegény drágám immár négy esztendeje belebonyolódott, s mindenemet odaadnám, ha annak szorító csápjai közül kiszabadíthatnám.

Az oroszországi hadjárat évének elején kezdte Ottilia szívét ostromolni August von Goethe. Esztendeje jött haza Heidelbergből, és szinte nyomban udvari és állami szolgálatba lépett: nemesapród volt, a hercegi kamara valóságos ülnöke. De a hivatali kötelességekhez fűződő "valóságos" jelleget uralkodónk akaratából tapintatosan korlátozták, összhangba hozták Augustnak azzal a feladatával, hogy nagyszerű édesapja segítőtársaként őt mindenféle napi gondoktól és apró-cseprő gazdasági teendőktől mentesítse, társadalmi formaságokon, sőt Jénába teendő szemleutakon is helyettesítse, és neki mint gyűjteményeinek őre és mint titkár kezére járjon, kivált minthogy doktor Riemer akkortájt elhagyta a házat, hogy a titkos tanácsosné társalkodónőjét, Ulrich kisasszonyt feleségül vegye.

Az ifjú August ezeket a vállalt kötelességeket nagy pontossággal végezte, sőt - amennyiben házigazdai teendők voltak - azzal a számító pedantériával, amely megfelelt jelleme ridegségének; most csak ridegséget mondok, ámbár hozzá tehetném: szándékos és hangsúlyozott ridegségről van szó. Őszintén szólva, nem érzem sürgős szükségét, hogy ennek a jellemnek titkát behatóan taglaljam - ezt későbbre halasztom bizonyos viszolygás okán, amely eléggé sajátságosan szánalomból és idegenkedésből tevődik össze; és nem én voltam, nem is én vagyok az egyetlen, akiben a fiatalember ilyen érzéseket keltett. Riemer például - ő maga bevallotta nekem - már akkor valósággal rettegett tőle, és volt tanítványának visszatérése a szülői házba nagymértékben siettette azt az elhatározását, hogy saját háztartást alapít.

Ottilia akkoriban kezdett járni az udvarhoz, és lehetséges, hogy August ott ismerkedett meg vele. De megtörténhetett az ismerkedés a Frauenplanon is, a vasárnapi házi hangversenyeken, amelyeket a titkos tanácsosné néhány éven át rendezett, vagy e hangversenyek próbáin. Mert barátnőm vonzó és természetes jó tulajdonságaihoz tartozik a kellemes, tiszta énekhang, amelyet én az ő muzikális lelke testi kifejezőeszközének neveznék, s ennek köszönhette, hogy meghívták a kis énekkarba, amely hetenként egyszer a Goethe házban gyakorolgatott, s a vasárnapi ebédek alatt és után a vendégek előtt produkálta magát.

Ezzel a kiváltsággal együtt járt személyes érintkezése a nagy költővel, aki, mondhatni, kezdettől fogva szemmel tartotta, szívesen eltréfálkozott vele, és éppenséggel nem titkolta atyai jóindulatát a "hölgyecske" iránt, ahogyan emlegetni szokta... Azt hiszem, még nem kíséreltem meg, hogy képet adjak kegyednek Ottilia bűbájáról - hogy is tehettem volna, szavakkal az le sem festhető -, pedig hát ez a leányvarázs itt nagyon is latba esik, sőt döntő jelentőségű. Beszédes kék szempár, dús szőke haj, inkább alacsony, korántsem júnói, hanem kecsesen könnyed és vonzó alak - egyszóval az a szerencsés típus, amely mindenkor hízelgett egy bizonyos egyéni ízlésnek, s ha ezt kielégíti, a legmagasabb rangra juthat az érzelem és költészet birodalmában. Nem mondok egyebet. Legfeljebb még arra emlékeztetek, hogy e típus egyik kedves, mondén változatával egy ízben híres eljegyzésre került a sor, amely következmények nélkül maradt ugyan, de a társadalmi különbségek őrzői közt állítólag nagy megbotránkozást keltett.

Ha most az akkori futólagos kapcsolat vőlegényhősének fia (egy nagyon is újkeletű nemesség törvénytelen sarja) a bájos Ottilia (egy Pogwisch-Henckel-Donnersmarck lány) körül kezdett forgolódni, akkor ez a dolog az arisztokratikus korlátoltságot tagadhatatlanul hasonlóképpen megbotránkoztatta, mint az egykori eset a frankfurti polgárokat; csak épp nem lehetett nyíltan szóvá tenni a teljesen rendkívüli helyzet miatt, az egészen különleges igények miatt, amelyeket, akárhogy is, ez a fenséges újnemes jogosan támaszthatott, s amelyeket alkalmasint fia számára is tudatosan és a maga elégtételére érvényesíteni óhajtott. Itt csak saját egyéni véleményemet nyilvánítom, de ez a vélemény az egész ügy lefolyásának fájdalmasan pontos megfigyelésén alapszik, és aligha téves. Úgy áll a dolog, hogy elsőnek az apa érdeklődött Ottilia iránt, s csak az ő így megnyilvánult kegye irányította rá fia figyelmét; ez a figyelem gyorsan szenvedéllyé vált Augustban, annak tanújeleként, hogy ízlése azonos az apjáéval - ezt az ízlésbeli azonosságot sok más dologban is nyilvánította -, legalább látszólag; mert valójában függőség és utánzás volt ez, és, magunk közt szólva, neki magának egyáltalán nem volt ízlése, ami épp a nőnemhez való viszonyában a legvilágosabban bebizonyult. De erről később és még mindig eléggé korán! Inkább Ottiliáról szeretnék beszélni.

Hogy milyen állapotban élt a drága teremtés von Goethe úrral történt első találkozása óta, annak jellemzésére, mint legtalálóbb, a "várakozás" szó kínálkozik. Már serdülő korában voltak udvarlói, és nem egy hódolatot fogadott félig játszi hajlandósággal. Igazán szerelmes még nem volt, és várta első szerelmét; szíve mintegy föl volt ékesítve a mindent lebíró isten fogadására, és az ő hatalmát vélte fölismerni azokban az érzésekben, amelyeket ez az egészen különös, szabálytalanul magas származású széptevő támasztott benne. Hódolata a nagy költő iránt magától értetődően a legmélyebb volt; hogy kegyébe fogadta, végtelenül hízelgett neki - csoda-e, hogy a fiú udvarlását, amely az apa nyilvánvaló helyeslésével s úgyszólván az ő nevében történt, ellenállhatatlannak érezte? Hiszen úgy tetszett, mintha a fiú ifjúságán keresztül, benne megifjodva, maga az apa ostromolná szívét. Az "ifjú Goethe" szerette őt - alig habozott, hogy sorsa ébresztőjét, férfiát lássa benne, nem volt kétsége afelől, hogy viszontszereti.

Úgy látom: annál inkább meg volt győződve erről, minél valószínűtlenebbnek érezte saját vonzalmát, s az alakot, amelyben a sors megjelent előtte. A szerelemről annyit tudott, hogy szeszélyes, kiszámíthatatlan, mindenekelőtt szuverén hatalom, amely szereti megtréfálni a józan észt, és az értelem ítéleteitől függetlenül érvényesíti jogát. Szíve választottját egészen másfélének képzelte el: valahogy inkább a maga képére teremtette, derűsebb, könnyedebb, vidámabb, napsugarasabb ifjúnak, mint amilyen August volt. Hogy oly kevéssé hasonlított az előre megalkotott képhez, abban vonzalma valódiságának romantikus bizonyítékát látta. August nem volt nagyon kellemes gyerek, nem volt különösebben sokat ígérő kamasz. Nem jósoltak neki hosszú életet, szellemi képességeitől pedig, a ház baráti körében meggyökeresedett vélemény szerint, nem sokat lehetett várni. Zsenge korának félig beteges állapotából azután jól megtermett legénnyé fejlődött, kissé nehézkes és komor jelenség volt, mondhatnám, kissé fénytelen; ezzel főként a szemére célzok, amely szép volt, vagy igazában: szép lehetett volna, ha kifejezőbb tekintet is lett volna sajátja. Múlt időben beszélek a személyéről, hogy jobban eltávolítsam magamtól, hogy mintegy zavartalanabbul ítélhessem meg. De mindaz, amit róla mondok, a huszonhét éves fiatalemberre még nagyobb mértékben találó, mint az ifjúra, amilyen kezdetben volt, amikor Ottiliával megismerkedett. Sohasem volt kellemes, élénk társalgó. Mintha kedvetlenség, kelletlenség gátolta volna abban, hogy szellemét csillogtassa, valamiféle mélabú, vagy jobban mondva, reménytelenség, amely bizonyos sivárságot árasztott maga körül. Hogy ez a jókedv-hiány, ez a tompa rezignáltság fiúi viszonyából eredt, félelméből, hogy mindenkor fenyegeti az elbátortalanító összehasonlítás édesapjával, ahhoz nem fért kétség.

Nagy ember fiának lenni óriási szerencse, megbecsülendő előny, másfelől viszont nyomasztó teher, az egyéni önérzet tartós megalázása. Még kisfiú volt August, amikor apja egy albummal ajándékozta meg, föl is avatta lapjait, amelyek az évek során, itt Weimarban és azokon a helyeken, ahová fiával utazgatott: Halléban és Jénában, Hellmstädtben, Pyrmontban és Karlsbadban Németország, sőt a külföld minden hírneves emberének bejegyzéseivel teltek meg. Ezek közt alig akadt egy is, amelyik az embercsemete legkevésbé személyes tulajdonságára ne célzott volna, szinte rögeszmeszerűen: fiú voltára. Fölemelő lehetett - de egyúttal nagyon megfélemlítő is egy fiatal kedélyre nézve -, ha Fichte professzor, a filozófus ezt írta be: "A nemzet sokat vár öntől, korunk kimagasló férfiának egyetlen fiától." De el lehet-e képzelni, minő hatást tett erre a kedélyre az a velős mondás, amellyel egy francia államhivatalnok díszítette az emlékkönyvet: "Egy nagy férfiú fiai ritkán számítanak valamit az utókor szemében"? Vegye ezt felhívásnak arra, hogy kivétel legyen az átlagból? Ez is nyomasztó. De közelebb eső volt, hogy ama felírás szerint értelmezze, amelyet Dante szögez a pokol bejárata fölé.

Úgy látszott, Augustban dacos eltökélés fogant meg, hogy egyáltalán ne adjon alkalmat a gyilkos összehasonlításra. Legfőként szinte elkeseredetten, sőt durván elhárított magától minden költői becsvágyat, minden kapcsolatot a szép szellem világával, és tüntetően, kizárólag mint a köznapi, gyakorlati teendők józan embere, mint átlagosan értelmes világfi óhajtott érvényesülni. Kegyed azt fogja mondani: megnyerő és becsülni való büszkeség nyilvánul meg ebben az eltökélt és elutasító lemondásban a felsőbbrendűről, hiszen erre nem volt szabad törekednie, ezt, ha csírájában jelentkezett benne, meg kellett tagadnia, el kellett nyomnia, hogy ne hívja ki mindenfelől a végzetes összehasonlítást. Csakhogy August belső bizonytalansága, elégedetlensége és rosszkedve, gyanakvása, ingerlékenysége éppenséggel nem volt megnyerő, és ezek miatt bajosan lehetett őt büszkének nevezni. Ki kell hogy mondjam: már nem volt büszke, a megtört büszkeség betege volt. Jelenlegi élethelyzetéhez mindama könnyítések révén jutott, amelyeket származása biztosított neki - jobban mondva: rátukmált. Beletörődött ebbe a helyzetbe, de nem helyeselte, és nem tudta meggátolni, hogy ez a helyzet ne eméssze önérzetét, férfiasságát. A művelődés útján nagyon szabad, nagyon laza és elnéző körülmények közt haladt. Tisztségei maguktól hulltak az ölébe, anélkül, hogy ismereteiről, képességeiről előzőleg komolyan számot kellett volna adnia; tisztában volt vele, hogy amit elért, azt nem rátermettségének, hanem kegyenc voltának köszönhette. Másvalakinek tetszelgő öröme telt volna abban, hogy így tolják a szekerét; neki azonban olyan volt a természete, hogy szenvedett emiatt. Ez önmagában tiszteletre méltó; csak hát az önként kínálkozó előnyöket éppenséggel nem hárította el magától.

Ne feledjük el a dolog másik részét sem. Ne feledjük el, hogy nem csupán apja, hanem anyja fia is volt, a mamzell fia, s hogy ez a körülmény sajátos meghasonlást vitt a világban elfoglalt helyzetébe, valamint önérzetébe, ellentmondást egyfelől ilyen vagy amolyan fajta kiváltságai, másfelől származásának és nemességének hibrid rendetlensége közt. Ezen mit sem változtatott az, hogy a herceg, barátja, az apa kérésére, már a tizenegy éves fiút propter natales törvényesítési dekrétummal kegyeskedett fölruházni, amivel nemesi cím jár; az sem változtatott, hogy hat évvel később a szülők megesküdtek. "Szerelem gyermeke": ez ugyanoly szilárdan ült a fejekben - alighanem az övében is -, mint az, hogy "a páratlanul nagy ember fia". Egy ízben botrányt kavart fel, amikor mint csinos, tizenhárom éves fiúcska, a hercegnő születésnapja tiszteletére rendezett jelmezbálon Ámornak maszkírozva virággal és verssel köszönthette fel a fenséges asszonyt. Tiltakozások hangzottak el; nem lett volna szabad, mondották, hogy a szerelem gyermeke Ámorként jelenjék meg tisztességes társaságban. Fülébe jutott-e a rosszallás? Nem tudom. De későbbi életében gyakran ütközött ilyenféle ellenállásokba. Helyzetét födözte atyjának hírneve, tekintélye, s a herceg kegye, amely atyjának szól; de helyzete kétes maradt. Szerzett barátokat - vagy úgynevezett barátokat - a gimnáziumban, a hivatalban, az udvarnál. De igazi barátot egyet sem. Ahhoz túlságosan gyanakvó és zárkózott volt, túlságosan áthatotta magas és kétes különállásának tudata. Mindig vegyes társaságban forgott: az, amelybe anyja révén keveredett, kissé cigányos volt - sok színésznép, sok mulatós fiatalság, és ő hihetetlenül korán hajlott a szeszes italok élvezetére. A mi kedves von Stein bárónénk mesélte nekem, hogy a tizenegy éves fiú egy, anyja szintjének megfelelő vidám klubban nem kevesebb, mint tizenhét pohár pezsgőt ivott meg, s ha nála, a bárónénál volt látogatóban, csak nagy nehezen tudta visszatartani a borivástól. A báróné úgy vélte - bármennyire furcsán hangzik ez egy gyermekről szólva -, hogy borba akarta fojtani bánatát; igaz, hogy bánatának határozott oka volt, mert akkor érte az a megrázkódtatás, hogy apját az ő megpillantásakor sírni látta. A mestert ugyanis 1801-ben majdnem sírba vitte a köhögési roham meg a hólyagos orbánc. Keservesen lábadozva, sokat sírt a gyöngeségtől; de főként akkor sírt, ha megpillantotta fiát - ez azután jótékony hatást remélt attól, hogy kiitta a maga tizenhét poharát. Egyébként ezt apja alkalmasint nemigen ellenezte volna, mert a bor isten adományával kezdettől fogva kedélyesen baráti lábon állt, és fiát is korán jó szívvel részeltette benne. Mi, többiek, azonban nem háríthattuk el magunktól azt a gondolatot, hogy August jellemének nem egy káros vonása, az indulatosság, komorság, vadság és nyerseség a Bacchus örömeihez való korai és sajnos egyre növekvő vonzódásának rovására írandó.

Ebben a fiatalemberben, aki nem éppen kellemes, nem éppen szórakoztató hódolatával környékezte, ebben vélte tehát fölismerni a kedves Ottilia a neki eleve elrendelt élettársat, sorsának megtestesülését. Azt hitte, hogy viszontszereti, bármilyen valószínűtlen volt is ez, vagy, amint mondottam, éppen mert valószínűtlen volt. Nemeslelkűsége, költői érzékenysége August egzisztenciájának tragikus és aggasztó jelenségei iránt, támogatták őt ebben a hitében. Démonjától megváltó szellemének, jó angyalának álmodta magát. Beszéltem arról a romantikus varázsról, amelyet weimari társasági hölgyként és titkos porosz honleányként folytatott kettős életéből tudott kicsiholni. August iránt érzett szerelme új, sűrített alakban jelenítette meg előtte ezt a varázst: az ellentét saját érzületei és annak a háznak érzületei közt, amelynek fia megbabonázta, végsőkig fokozta szenvedélyét, és éppen ezért érezte azt igazán szenvedélynek.

Nem kell mondanom, hogy szellemhősünk, Németország büszkesége, aki oly nagyszerűen gyarapította a nemzet hírnevét, soha a legcsekélyebb mértékben sem osztozott a nemes szíveknek a haza bukásán kesergő bánatában, sem a lelkesedésben, amely mindannyiunk szívét majdhogy szét nem vetette, amikor ütni kezdett a felszabadulás órája; ellenkezőleg: mindkét érzéssel szemben hideg elutasítást tanúsított, és úgyszólván cserbenhagyott bennünket az ellenség előtt. Ez így van, és nincs másképp. Ezt el kell felejteni, ki kell heverni, hadd eméssze el a csodálat, amellyel lángelméjének adózunk - a szeretet, amelyet nagyszerű személye iránt magunkban táplálunk. A jénai szerencsétlenség neki is sok bosszúságot okozott, igaz, hogy nem csupán a győztes franciák részéről, hanem már a csata előtt, a táborozó poroszok részéről is, akik benyomultak kerti házába, s ott szétverték az ajtókat és bútorokat, hogy azok roncsaival szítsák tábortüzüket. De abból is, ami ezután következett, viselnie kellett a maga részét. Azt beszélték, hogy jó kétezer tallérjába került a tatárjárás, már borból is vagy tizenkét akóba, és még a hálószobájában is zaklatták a martalócok. Fosztogatás azonban nem történt nála, mert hamarosan őrséget kapott a háza elé, marsallok kvártélyozták be magukat hozzá, Ney, Augereau, Lannes, végül ott szállt meg Monsieur Dénon is, jó ismerőse Velencéből, a császári múzeumok főellenőre és Napóleon tanácsadója művészeti ügyekben, vagyis: a legyőzött országok műkincseinek elharácsolása körül...

A mesternek nagyon kellemes volt, hogy ez az ember vett nála szállást - utóbb súlyt is helyezett rá, hogy úgy tegyen, mintha az egész dolog kevéssé érintette volna. Luden professzor, akit igen erősen sújtottak az események, mesélte nekem egyszer, hogy négy héttel a szörnyűség lezajlása után találkozott vele Knebelnél, ahol a nagy veszedelemről folyt a szó, és von Knebel úr többször felkiáltott: "Borzalom! Iszonyat!" Goethe azonban csak néhány érthetetlen szót dörmögött, s mikor aztán Luden megkérdezte, hogyan vészelte át őexcellenciája a szégyen és balsors napjait, így válaszolt: "Egyáltalán nincs okom panaszra. Mint aki szilárd szirtfokról néz le a tomboló tengerre, és a hajótörötteken ugyan nem segíthet, de őt magát a hullámzajlás el nem érheti - és valamelyik ókori szerint ez még igen kellemes érzés is lehet..." Itt elhallgatott, és gondolkodott a régi szerző nevén; de Luden, aki alkalmasint tudta, hogy kire gondol, szándékosan nem segített neki, míg Knebel, dacára előbbi fölkiáltásainak, közbeszólt: "Lucretius!" "Úgy van, Lucretius - szólt Goethe, és befejezte a mondatot: - Úgy álltam ott teljes biztonságban, és hagytam elvonulni magam előtt a vad zenebonát." Luden megvallotta nekem, hogy a hideg futott végig a hátán e valóban bizonyos kedélyességgel mondott szavak hallatára. De a borzongás még utána is több ízben erőt vett rajta a beszélgetés során; mert amikor még reszketve motyogott egyet-mást a haza szégyenéről és szenvedéséről, meg arról, hogy szentül hisz annak talpraállásában, Knebel ugyan többször közbekiáltott: "Bravó, úgy van!" - Goethe azonban egy árva szót se szólt, és egy arcizma sem rándult meg, úgyhogy az őrnagy, felkiáltásai után, valamilyen irodalmi témára terelte a beszélgetést, Luden ellenben csakhamar engedelmet kért a távozásra.

Így mondta el nekem az esetet ez a kitűnő férfiú. De hogy doktor Passownak, a gimnáziumi tanárnak a mester hogyan mosta meg a fejét a nézetei miatt, azt saját fülemmel hallottam, mert anyám szalonjában történt, és én mint egész fiatal lány jelen voltam. Passow ugyanis, aki nagyon szépen tudott beszélni, megindult szavakkal áradozott arról, mennyire szívvel-lélekkel csügg azon a gondolaton, hogy a hellén ókor föltárása, a görög szellem kibontakoztatása útján legalább egyesek lelkében helyreállítsa azt, ami a németség egészéből szégyenletesen kiveszett: a szabadságért és hazáért lobogó lelkesedést. (Megjegyzendő, ezek az emberek gyanútlanul és tartózkodás nélkül minduntalan föltárták szívüket a hatalmas szellem előtt, mert el sem tudták képzelni, és a legtávolabbról sem tartották lehetségesnek, hogy valaki kivetnivalót találhat olyan eszméken, amelyeket ők oly egészségeseknek és kívánatosaknak tartottak. Nagy sokára értették meg, hogy a nagy ember ebben semmiképpen nem óhajt velük tartani, és hogy erről nem szabad előtte beszélni.) "Ide hallgasson! - mondta most. - Az ókoriakhoz, úgy képzelem, én is értek valamit, de a szabadságeszme és a hazaszeretet, amit sokan belőlük vélnek meríthetni, azon a veszélyes úton van, hogy bármely pillanatban torzzá válhat." Sohasem felejtem el, mily hideg elkeseredéssel mondta ki a "torz" szót, amely általában a legmérgesebb szidalom, amivel élni szokott. "A mi polgári létünk - folytatta - gyökeresen különbözik a régiekétől, a mi viszonyunk az államhoz egészen másféle. A németség nem korlátozódhat önmagára, hanem ellenkezőleg, az egész világot be kell fogadnia, hogy a világra hatni tudjon. Nem lehet célunk az ellenséges elkülönülés más népektől, hanem csak a baráti érintkezés mindenkivel, a társadalmi erények kifejlesztése, még a velünk született érzések; sőt jogok rovására is." Ez utóbbit parancsolón emelt hangon mondta, mutatóujjával az előtte álló asztalra koppintva, majd hozzátette: "A felsőbbségnek ellenszegülni, egy győztessel szemben makacskodni azért, mert nekünk vérünkben van a latin és görög tudás, ő azonban ezekhez a dolgokhoz keveset vagy semmit sem ért, gyerekes ízetlenség. Tanáros gőg, amely, amennyire nevetségessé teszi az embert, ugyanúgy árt is neki." Itt szünetet tartott. És a fiatal Passowhoz fordulva, aki a megdöbbenéstől magánkívül ült ott, melegebb, de elfogódott hangon zárta le a vitát: "Semmit sem kívánok kevésbé, doktor úr, mint önt megbántani. Tudom, hogy jót akar. De nem elég jót akarni és tisztán gondolkodni; kell az is, hogy az ember át tudja látni magatartásának következményeit. Az ön magatartása engem elborzaszt, mert még nemes, még ártatlan kezdeti alakja valami szörnyűségesnek, amely egy nap a németek közt a legvaskosabb dőreségekben fog jelentkezni, s amitől ön, ha valamikor tudomást szerezne róla, még a sírjában is megfordulna."

Tessék elképzelni az általános meghökkenést, a hirtelen beállott néma csendet! Anyámnak nem volt könnyű dolga, hogy megint ártalmatlan kerékvágásba terelje a beszélgetést! De ilyen volt ő, ez volt akkor az álláspontja, és szóval és hallgatással megsebezte azt, ami bennünk a legszentebb. Mindezt alighanem Napóleon császárt illető csodálatára kell visszavezetni, aki őt anno nyolcban Erfurtban nyilvánosan kitüntette, és a Becsületrend keresztjét adományozta neki, amelyet költőnk mindenkor kifejezetten legkedvesebb rendjeleként becsült. Már hiába, a császárban Jupitert látta, a világrendező főt, és német államalkotását, amely a déli, az ősi és tősgyökeres németlakta vidékeket a Rajnai Szövetségben egyesítette, új, friss és reménykeltő ténynek tartotta, attól várta a német szellemi élet szerencsés fejlődését és megtisztulását, termékeny érintkezésben a francia kultúrával, amelynek, mint hangoztatta, ő maga oly sokat köszönhetett. Fontolóra kell venni, hogy Napóleon sürgetőn meghívta, sőt egyenesen követelte, hogy otthonát helyezze át Párizsba, s hogy Goethe elég sokáig igen komolyan latolgatta az átköltözés kérdését, és különféle irányban tudakozódott a gyakorlati módozatok felől. Erfurt óta személyes kapcsolat volt közte és a cézár közt. Ez úgyszólván mint egyenrangú féllel bánt vele, s a mester bizonyosságot nyerhetett a tekintetben, hogy szellemi birodalmát, németségét nem kell féltenie, hogy Napóleon géniusza nem ellensége az övének - akármennyi oka lehetett is a rajta kívül eső világnak, hogy rettegjen tőle.

Ám nevezze kegyed önzőnek ezt a biztonságérzetet és barátságot, de először is el kell ismernie, hogy egy ilyen ember önzése nem magánügy; másodsorban pedig: egyedül állt-e ő meggyőződéseivel és szempontjaival? Semmi esetre sem - bármily nyomasztók voltak is a terhek, amelyekkel a rettentő protektor kis országunkat sújtotta. Kabinetfőnökünk, von Voigt államminiszter úr őexcellenciája például mindenkor azon a nézeten volt, hogy Napóleon biztosan leteríti utolsó ellenfelét is, s akkor az ő jogara alatt egyesült Európa a béke áldását élvezheti. Ezt társaságban nemegyszer hallottam a szájából, és még nagyon jól emlékszem, mennyire kárhoztatta a tizenháromban kitört felkeléseket Poroszországban, amelyet erőnek erejével Spanyolországgá akartak változtatni, invito rege.[23] "A jó király! - kiáltotta. - Mily sajnálatra méltó, és hogy fog ez ránézve lezajlani, bármennyire ártatlan is a dologban! Nekünk, többieknek minden okosságunkra és óvatosságunkra szükségünk lesz, hogy nyugodtan, pártatlanul és Napóleon császárhoz híven viselkedjünk, ha nem akarunk mi is elpusztulni." Így beszélt ez az okos és lelkiismeretes államférfi, aki ma is kormányoz bennünket. És maga a fenséges herceg? Még Moszkva után is, amikor a császár sebbel-lobbal új seregeket állított fel, és fejedelmünk őt innen egy darabon elkísérte az Elba felé, ahová azért lovagolt, hogy megverje a poroszokat és oroszokat, akik várakozásunk ellenére szövetségre léptek ellene, holott kevéssel előbb még szentül hittük, hogy a porosz király megint Napóleonnal együtt a barbárok ellen fog menetelni - még erről a lovaglásról is teljes lelkesedéssel tért vissza Karl August, egészen elragadtatva "ettől a valóban rendkívüli lénytől", ahogyan magát kifejezte, aki mint valami Istentől megszállott hős, egy Mohamed tűnt fel előtte.

De Lützen után Lipcse következett, és vége volt az Istentől megszállottságnak: a hősért való lelkesedést egy másik váltotta fel, vagyis lelkesedés a szabadságért és hazáért, az, ami Passowban lángolt; és meg kell mondanom, elképesztő, mily gyorsan és könnyen kaphatók az emberek arra, hogy kitanítsa és áthangolja őket a külső események fordulata, egy férfi balsorsa, akiben addig hittek. De még különösebb és keservesen meggondolkoztatóbb látni, amint az események folytán egy nagy és kimagasló ember alulmarad sokkal kisebbekkel és szerényebb képességűekkel szemben, akik mindamellett, mint kiderült, jobban tudták az igazat, mint ő. Goethe állandóan hangoztatta: "Ti jámborok, csak rázzátok a láncaitokat; az a férfi túlságosan nagy hozzátok képest!" És lám: a láncok lehulltak, a herceg orosz egyenruhát öltött, Napóleont a Rajnán túlra kergettük, és azok, akiket a mester fitymálóan úgy szólított: "ti jámborok", a Ludenek és Passowok mint győzők feszítettek előtte, s mint akiknek igazuk lett. Mert a tizenhármas esztendő, hiába, Luden diadala volt Goethe fölött - ezt nem lehet letagadni. És ő maga is beismerte, megszégyenülve és bűnbánóan, és megírta Berlin számára ünnepi játékát, az Epimenidest, amelyben így énekelt:

Szégyellem, hogy én csak henyéltem,
Mialatt ti szenvedtetek,
Az eltűrt fájdalom fejében
Ti mind fölémbe nőttetek.

És így:

Ki mélységből magasba hágott,
Ha vasvégzet mellette van,
Legyőzheti a fél világot,
Mégis a mélységbe zuhan.

Igen, látja, asszonyom, császárját, a világrendezőt, nagyurát most a mélységbe küldte - legalábbis az ünnepi játékban; mert egyébként és titokban, úgy hiszem, még mindig azt mondja: "Ti jámborok".

Mármost August, a fia, Ottilia imádója, politikai érzület dolgában teljesen apját követte; ebben pusztán az ő másolata volt. Testestül-lelkestül a Rajnai Szövetség híveként - mert abban látta egyesítve azt a Németországot, amely valamit számított a kultúra szempontjából -, tökéletes megvetést tanúsított Észak és Kelet barbárjai iránt, ami kevésbé illett hozzá, mint az idősebb Goethéhez; mert benne magában is volt barbár vonás, vagyis zabolátlanság, nyerseség, elvegyülve szomorúsággal, amely szintén nem hatott nemesnek, hanem csupán komornak. Anno tizenegyben a császár követet helyezett ide Weimarba: Saint-Aignan báró, meg kell adni, kellemes és humanista hajlamú főnemes volt, nagy tisztelője Goethének, hamarosan a legbarátibb kapcsolatba is került vele. Augustnak nem volt sürgősebb dolga, mint hogy barátjának nyerje meg a báró titkárát, von Wolbock urat, amit elsősorban azért említek, hogy kegyed lássa, hol kereste barátait a fiatalember, másodszor, mert ez a von Wolbock úr volt az, aki tizenkettő decemberében, mikor Napóleon Erfurtot érintette, Goethének átadta a császár üdvözletét. Ez Augustnak is kapóra jött, mert mindenkor valóságos kultuszt űzött a tirannus személyéből - ami érzésem szerint sehogy sem illett hozzá, mert hát imádatának igazában nem volt szellemi alapja. De még ma is gazdag gyűjteményt tart Napóleon-arcképekből és ereklyékből, amelyhez apja a Becsületrend keresztjét is neki ajándékozta, minthogy ma már nemigen viselheti ezt a kitüntetést.

El lehet mondani, hogy ritkán kötött össze különbözőbb két szívet a szerelem lánca. August úgy imádta Ottiliát, ahogyan Napóleont - igen, kénytelen vagyok ezt a hasonlatot fölállítani, ha még olyan furcsán hangzik is; és szegény barátnőm - megütközéssel és rémülettel láttam - gyöngéden hajlott August nehézkes udvarlására, meg lévén győződve Ámor isten kíméletlen, mindenható erejéről, amely holmi nézetek és érzületek fölött kacagva diadalmaskodik. Neki nehezebb sorsa volt, mint a másik félnek, mert ez leplezetlenül nyilváníthatta meggyőződését, míg neki a magáét titkolnia kellett. De azt, amit szerelmének nevezett, szentimentálisan ellentmondásos élményét a nagy költő fiával, nem rejtegette, és nem is kellett rejtegetnie a mi kis világunkban, ahol az érzés és annak kultusza a leggyöngédebb tiszteletben áll, és általános együttérzésre számíthat. Jómagam Ottilia aggódó bizalmasa voltam, és hűségesen végigjártam vele kalandjának egyes állomásait és epizódjait. De anyja előtt is kitárhatta szívét, annál bátrabban, minthogy von Pogwischné asszony jó régóta hasonló körülmények közt volt, és gyermeke gyónását asszonybaráti bizalmassággal viszonozta. Neki a szép gróf Edlinggel volt dolga, a délvidéki származású udvarnaggyal és államminiszterrel, aki méghozzá, mint kislányának tréfából vice-papát játszó gyámja, házibarátként szerepelt mellette, de valószínűleg hamarosan több lett. Mert az asszony azt remélte, hogy nőül veszi, volt is oka a reménységre, s arra várt, hogy a férfi kimondja a döntő szót, de ez késett. Így Ámor az anyának és leányának elegendő anyaggal szolgált, hogy kölcsönösen kiöntsék szívüket a mindennapos örömökről és szenvedésekről, elragadtatásokról, reményekről és csalódásokról, amelyekből oly bőségesen részelteti a szerelmeseket.

August és Ottilia sűrűn látták egymást az udvarnál, a színházban, a fiú apjának házában, különféle magán-összejöveteleken. De a társaságon kívül, a magány csöndjében is találkozgattak a szerelmesek, amire az Ilm két partján zöldellő régi kertek - Goethéé az egyik, a másik Ottilia anyjáé - lugasaik árnyában a legvédettebb alkalmat nyújtották. Ezeken a találkákon mindig ott voltam szívbéli barátnőm oldalán, és volt mit csodálkoznom, hogy boldogan sóhajtozva távozott, és pirulva ölelgetett engem, köszönetül az asszisztálásomért; mert nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy nem csupán harmadikként vállalt gardedám-szerepem miatt tűnt fel előttem a találkozás oly sikertelennek, a beszélgetés oly üresnek, oly kényszeredettnek. Kedvetlenül és el-elakadva forgott a társalgás egy füzértánc, egy udvari pletyka, egy tervbe vett vagy már megtett utazás körül, és még leginkább akkor élénkült meg, ha a fiatalembernek atyja mellett végzett szolgálatáról esett szó. Ottilia azonban nem vallotta be magának kelletlen érzését, unalmát. Úgy tett, mintha a sivár együttlét vagy sétálgatás során lelkük egymásra talált volna, és alighanem ilyen értelemben számolt be anyjának, akitől viszont azt a hírt kapta, hogy a gróf minden jel szerint most már rövidesen meg fogja kérni a kezét.

Így álltak a dolgok, amikor a drága gyermek életében olyan esemény történt, amelyről nem tudok megindultság nélkül beszélni; mert ebben az élményben kettőnk számára a kor minden szépsége és nagysága összetömörült és megszemélyesült.

Pirkadt a tizenhármas év hajnala. Ami nagyszerű dolog Poroszországban történt - a hazafiak talpraállása, győzelmük a király habozása fölött, az önkéntes csapatok fölállítása, amelyekbe művelődésről és szórakozásról lelkesült lemondásra készen, és alig várva, hogy életét kockára vesse a hazáért, már az ország ifjúságának színe-java sereglett -, minderről, mint már mondottam, eleinte csak gyér és tompított hírek jutottak el hozzánk. De arról is beszéltem már kegyednek, hogy barátnőm érzékeny lelki kapcsolatot tartott elkallódott apjának szférájával, ezt porosz rokonai révén hozzáérkezett, kézzelfogható értesülések is bizonyára erősítették. Kedves személye megremegett és fölizzott a készülő és már folyamatban levő események hatására, amelyek közeledtét, a mi idilli körünkben élve, már régóta óhajtva sejtette. A hősi nép, amelyhez vérsége és szelleme szerint szított, fölkelt, hogy lerázza a francia zsarnokság igáját! Barátnőm egész valóját elragadta a lelkesedés, s ahogyan népe a maga példájával egész Németországot a becsületért és szabadságért vívandó harcra tüzelte, úgy sodort ő engem magával, és tett gyűlöletének és tüzes reményének párthívévé. De ezzel a két érzelemmel különben sem állt már a városban oly egyedül, mint korábban. A hazafias összeesküvés parazsa már itt is izzott a Rajnai Szövetséghez való hűség, a Napóleonimádat hamurétege alatt, és fiatal nemesek, mint von Spiegel kamarás és von Voigt kormánytanácsos, kézen-közön nyaktörő kapcsolatot létesítettek a jénai poroszokkal, hogy tájékoztassák őket a Weimarban történtekről. Ottilia csakhamar szót értett velük, és suttogó szenvedéllyel részt vett mozgolódásukban. Életével játszott, és félig azért, hogy őt fékezzem, félig, mert magam is megszállott voltam, társul szegődtem hozzá ezekben a politikai titkokban, ahogyan vele tartottam leányszíve titkaiban, amikor August von Goethével találkozgatott. Nem tudnám megmondani, a kettő közül melyik miatt éreztem nagyobb gondot és szorongást.

Ismeretes, mily kevéssé reménykeltően alakultak eleinte a harci események. Ottiliának ugyan abban a boldogságban volt része, hogy Weimarban porosz egyenruhákat láthatott, ugyanis április közepén, tizenhatodikán - úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna -, egy szakasz huszár és lovas vadász rajtaütésszerűen megrohanta városunkat, foglyul ejtette a kevés, itt állomásozó francia katonát, és velük megint elvonult. A császári lovasság az eset hírére Erfurtból ide vágtatott, de már egy szál poroszt sem talált a városban, és visszatért állomáshelyére: bizony elsietve, mert másnap reggel - képzelje el Ottilia elragadtatását! - az ifjabb Blücher harcosai, megint huszárok és zöld vadászok, nyargaltak be a városba, lakosságunk örömrivalgással fogadta őket; kezdődött a tánc és vigalom - a józanul gondolkodók szorongva figyelték -, és a gondtalan duhajkodás pár óra múlva keservesen megbosszulta magát. "Franciák!" - járt szájról szájra, és fölszabadítóink a lakomaasztal mellől rohantak fegyvereikért. Souhan tábornok csapatai nyomultak be nagy túlerővel, és rövid volt a harc, amely a várost megint a franciák kezére juttatta. Az imént még vígan hordtuk a bort és az ennivalót hőseinknek, most vérükért reszketve kuksoltunk szobáinkban, s a függönyön át leskeltünk ki a viharzó utcákba, amelyeket kürtharsogás, puskaropogás vert föl, de a csatározás csakhamar a parkba, onnan meg a városon kívülre húzódott. A győzelmet az ellenség aratta. Ó, jaj, nagyon is szokva volt hozzá, és akaratunk ellenére kénytelenek voltunk úgy érezni, hogy a rend győzött a ribillió, mégpedig - miként a veresége megmutatta - egy kamaszosan meggondolatlan ribillió fölött.

Jótékony a nyugalom és a rend, akárki tartja fenn. Volt elég gondunk a franciák beszállásolásával, amely a várost azonnal befogadó- és teljesítőképességének végső határáig igénybe vette, és tartósnak ígérkezett. De a béke visszatért, az utcákon napnyugtáig szabad volt a közlekedés, a győzők nyomorgatták ugyan a polgárt, de oltalmuk alatt nyugodtan járhatott megszokott teendői után.

Nem tudom, miféle titkos ösztön, miféle megsejtés késztette Ottiliát, hogy engem mindjárt másnap ebéd után sétálni vigyen magával. Az éjszakai eső után enyhe áprilisi nappal derűje csábított, a napsütötte levegő megtelt a kikelet édes reményével. A kíváncsiság ingere is vonzott, hogy biztonságban bejárjuk az utcákat, amelyekben tegnap még a férfiak iszonyatos harca tombolt, hogy borzongva szemügyre vegyük a harc ittmaradt nyomait, a puskagolyóktól sérült házakat, vagy egy-egy kőfalat, amely a ráfröcskölt vértől piroslott, hiszen mi, nők, a kíváncsiságunkba oly sok csodálatot és lelkesedést vegyítünk a másik nem kemény és szilaj bátorságáért.

A kastély és a piactér felől szabadabb, zöldellő tájra igyekvőben mi ketten, barátnők, elértük az Ackerwandot, és onnét az Ilm felé tértünk le, annak mentén mezei ösvényeken és bozótos csapásokon, a Borkenhäuschen mellett elhaladva a Római-ház irányába tartottunk. Szétdúlt talaj, egy-egy ottmaradt fegyver vagy egyenruhadarab jelezte, hogy egészen idáig terjedt a harc, menekülés, üldözés. Az átélt és talán még előttünk álló eseményekről beszéltünk, a szállongó hírekről, amelyek szászországi városoknak keleti népek által történt megszállását jelentették, Weimar aggasztó helyzetéről Erfurt császári erőd és a közelgő porosz és orosz csapatok közt, a herceg őfensége zavaráról, meg hogy a nagyherceg a semleges Csehországba, a francia követ pedig Gothába távozott. Úgy emlékszem, Augustról is beszéltünk, meg az apjáról, aki engedett hívei unszolásának, és szintén elhagyta a fenyegetett várost: tegnap reggel hajtatott el kocsiján, kevéssel azelőtt, hogy Blücher harcosai ide bevonultak; még találkoznia is kellett velük az országúton.

Tovább merészkedni a magányos környéken nem látszott tanácsosnak, így hát éppen ott tartottunk, hogy visszafordulunk, amikor egy félig kiáltó, félig nyöszörgő hang vágta el szavunkat és bénította meg lábunkat. Megálltunk, füleltünk és összerezzentünk: oldalvást az úttól ugyanaz a panaszos, hívó szó hangzott fel. Ottilia az előbb ijedtében magragadta a kezem - most elengedte, és mi ketten, lányok, dobogó szívvel és a "Van ott valaki?" kérdést ismételgetve törtettünk át a bozóton. Ki írja le döbbenetünket, megindultságunkat és tanácstalanságunkat? A fák közt, a nedves fűben egy gyönyörű szép ifjú feküdt, sebesült harcos, az elűzött hősi csapat tagja, göndör, szőke haja kuszált és ragacsos, nemes szabású állán pelyhedző szakáll, arcának lázas pirossága ijesztőn elütött a homlok viasszerű sápadtságától, az átázott és sáros, száradóban megmerevült mundér - főként alsó részein - ugyancsak félig megszáradt vértől mocskos. Ijesztő és mégis fölemelő, legmélyebb érzéseinket fölkavaró látvány! Képzelheti, asszonyom, hány aggódva repeső, részvéttől remegő kérdéssel ostromoltuk hogylétéről, sebesüléséről. "Az ég vezérelte errefelé magukat - válaszolta északnémet, éles beszédmódján, de a fogai vacogtak, s valahányszor egyet moccant, szép arca fájdalmasan eltorzult, úgy szívta be foga közt a levegőt. - Combtövön trafált a golyó a tegnapi mókánál - egyszeriben levert a lábamról, és egyelőre le kellett mondanom az egyenes járás szokásáról - csak kúszva tudtam elérni idáig, ahol jó friss a levegő, de hát egy kicsit nedves, ha úgy zuhog, mint ma éjjel; tegnap délelőtt óta fekszem ebben a kies pagonyban, pedig bizony jobb lenne az ágyban, mert úgy érzem, van egy kis lázam."

Ilyen diákos hetykeséggel fejezte ki magát a hős nagy nyomorúságában. És csakugyan diák volt, amint nyomban kiderült. "Ferdinand Heinke - mondta vacogva -, joghallgató Breslauból és önkéntes vadász. De mihez kezdenek velem most a hölgyek?" A kérdés telibe talált, mert soha jobban nem kelt volna el a jótanács, és lélekjelenlétünknek, elhatározóképességünknek nemigen használt az elfogódottság, amely erőt vett rajtunk ebben a kalandos helyzetben, amikor bálványunkat, a porosz hőst közeli, hetykén beszélő, személyes testi valóságában, a polgári hangzású Heinke név alatt magunk előtt láttuk. Mitévők legyünk? Kegyed átérzi két fiatal nőszemély megriadását attól, hogy saját kezűleg segítsen egy valódi, combtövön megsebesült ifjún, aki méghozzá oly szép is! Emeljük fel, úgy cipeljük? Hová? A városba semmi esetre sem, az különben is tele van franciákkal. De hogy bármely közelebbi, ideiglenes menedékig, esetleg a Borkenhäuschenig eljuthassunk vele, a mi erőnket ugyanúgy meghaladta, mint az övét. Sebének vérzése ugyan, mint mondotta, elállt; de a lába kegyetlenül fájt, és arra gondolni sem lehetett, hogy akár támogatásunkkal is, járni tudjon. Nem maradt más hátra - ő maga is így vélekedett -, mint hogy a hőst, a bozót kielégítő oltalma alatt, a helyszínen fekve hagyjuk, mi pedig visszamenjünk a városba, hogy megbízható ismerősöknek hírt adjunk drága leletünkről, és velük megtanácskozzuk a szükséges tennivalót, aminek azonban teljes csöndben és titokban kellene történnie. Mert Ferdinand semmitől sem irtózott úgy, mint attól, hogy foglyul ejtik, és egyében sem járt az esze, mint azon, hogy mihelyt fölépül, megint harci szolgálatba lép, "Napit" - ahogyan a korzikait nevezte - fejbe kólintja, fölszabadítja a hazát, és Párizst a földdel egyenlővé teszi.

Hidegrázástól remegett az állkapcsa, ahogy közölte velünk e szándékait, átugorva a legközelebbi, megmentése elé tornyosuló nehézségeket. Kínzó szomjúságának enyhítésére Ottilia a tarsolyában talált pár szem mentacukrot; nyomban nagy élvezettel kezdte szopogatni. A nálam levő szaglóüvegcsét férfibüszkeséggel visszautasította, de eltűrte, hogy nála hagyjuk a vállkendőinket, az egyiket fejpárnának, a másikat nagyon is könnyű takarónak, és ezzel búcsúzott tőlünk: "Na, nézzenek utána, hölgyeim, mit lehet csinálni, hogy kikerüljek ebből az átkozott kutyaszorítóból! Sajnálom, hogy becses társaságukat egyelőre megint nélkülöznöm kell. Becsszavamra, kellemes szórakozás volt remeteségemben." Állandóan ilyen hősies nembánomsággal beszélt élet-halál közt lebegő helyzetében. Pukedlit csináltunk előtte, amit ő úgy viszonzott, mintha fektében sarkát összecsapva tisztelegne, és elsiettünk...

Alig tudtam, hogyan értünk vissza a városba. A lelkesedés, az aggodalom és az elragadtatás szárnyain - pedig gondosan vigyáznunk kellett, észre ne vegye valaki, hogy ilyen szárnyak röpítenek. Hogy apróra kiterveljük a nagyszerű ember elrejtésének módozatait, arra képtelenek voltunk. Tétova gondolataink szilárd pontja volt, hogy még egy éjszakát nem tölthet a szabadban, hanem biztos hajlékba kell őt vinni, és a leggondosabb ápolásban részesíteni, és ugyanoly határozottan jelentkezett az óhaj, hogy mi ketten ne legyünk kirekesztve ebből az ápolásból. Önként kínálkozott, hogy anyáinkat beavassuk a titokba; de ha biztosak lehetünk is részvételükről, milyen tanácsot, milyen segítséget várhatunk tőlük? Férfitámasz nélkül semmire se mehetünk; és az az ötletünk támadt, hogy von Spiegel kamaráshoz fordulunk, mert tudtuk, hogy együtt érez velünk, s ő lévén a végzetes porosz behatolás egyik értelmi szerzője, minden oka megvan rá, hogy a kaland egyik áldozatának segítségére legyen. Akkor ugyanis még szabadlábon volt; őt és von Voigt barátját csak néhány nap múlva tartóztatták le egy önérdekét hajhászó polgártárs besúgása következtében, és mindketten halállal lakoltak volna vakmerő hazafiasságukért, ha Napóleon, amikor megint személyesen Weimarban időzött, a hercegnő iránti udvariasságból meg nem kegyelmez nekik.

Ennyit mellékesen. A következőkben nem akarok részletekbe tévedni; elég az hozzá, von Spiegel nem hazudtolta meg hozzá fűzött várakozásunkat, hanem rögtön erélyesen dologhoz látott, és a legszerencsésebb körültekintéssel megtett minden szükséges intézkedést. Titokban, sőt darabonként hordágyat csempésztek a parkba, hamarosan száraz ruhákat és erősítőszereket juttattak el a szerencsétlennek, egy jólelkű seborvos meglátogatta, és esti szürkületkor a civillé vátoztatott harcost baj nélkül elszállították a város szélén álló kastélyba, ahol - mégpedig a régi szárnyban, a Bastille-nak nevezett kapuépületben - a kamarás, a gondnoksággal egyetértésben, egy padlásszobácskát rendezett be számára búvóhelynek és menedéknek.

Itt mindenkitől rejtve nyomta a betegágyat vitéz barátunk több héten át, mert a gennyedő lábsebhez a nedves városi parkban töltött éjszaka következményeképp tüdőhurut járult, erős köhögéssel, ami fokozta a lázt és a fájdalmakat, és aggaszthatta volna az orvost, ha a páciens fiatalsága és jó szervezete, valamint állandó jókedve - amelyet legfeljebb türelmetlensége zavart, mert alig várta, hogy megint hadba vonulhasson - nem lett volna a legbiztatóbb kezesség arra, hogy föl fog épülni. Az orvos rendszeresen látogatta a beteget, az öreg várnagy gondoskodott élelmezéséről, én és Ottilia osztoztunk velük az ápolásban, naponta megmásztuk a korhadt lépcsőt, elvarázsolt szobácskájába bort, befőttet és apró nyalánkságokat hordtunk, meg szórakoztató könyveket is, elbeszélgettünk vele, mihelyt az állapota megengedte, fölolvastunk neki, és megírtuk helyette a leveleit. Őrangyalainak nevezett bennünket, mert józanul felszínes modora alatt sok lágy kedély rejlett, s bár széplelkű érdeklődéseinket nevetve elhárította magától, és a jogtudományon kívül semmi mással nem törődött, mint a haza talpraállításával, aminek kedvéért tanulmányait is cserbenhagyta, mi szívesen elismertük, hogy valaki megvetheti a poézist, és nem kell hogy értsen hozzá, ha ő maga a megtestesült költészet - és valóban ilyennek, álmaink megvalósulásának láttuk ezt a szép, jó és nemes lelkű embert; így bizony megesett, hogy Ottilia egy-egy látogatásunk után tőle lejövet szó nélkül, de sokatmondóan a nyakamba borult, én pedig szívből jövő csókkal viszonoztam néma vallomását - ez az eszmecsere az ódon lépcsőn egyébként hajszál híján egyensúlyunk elvesztésébe került.

Megindult és emelkedett érzésekkel teli heteink voltak; leányéletünket a legszebb tartalommal gazdagították; mert fölöttébb boldogító volt látni, hogy az ifjú hős, akinek a haza számára való megőrzésével érdemeket szereztünk, az aggódás rövid idejének elteltével találkozásról találkozásra egyre észrevehetőbben gyógyult, és mi testvérien megosztottuk efölötti örömünket, mint általában nagyszerű védencünk iránt táplált érzelmeinket. Hogy ezekbe a karitatív és honleányi érzületen kívül gyöngédebb, kifejezhetetlen árnyalat is vegyült, mégpedig mindkettőnk szívében, kegyed bizonyára sejti; de itt is az volt a helyzet, hogy az én érzelmeim csak híven kísérték a bájos Ottilia érzelmeit, és úgyszólván átengedték neki az elsőbbséget - ez a dolgok természetéből folyt. Lehet, hogy Ferdinand hálájából nekem, csúf jószágnak is jutott csekélyke rész, de tekintve egyszerű szellemét - amely oly jól, oly pompásan illett az arcához - és ebből származó tökéletes közönyét ama képességek iránt, amelyeket külső ragyogás helyett esetleg felvonultathattam, kezdettől fogva jónak láttam semmi többet nem remélni, és ebben a regényben okosan beérni a meghitten beavatott szerepével. Természetem erre volt berendezve, s a féltékenységtől nem csupán az óvott meg, hogy szerettem barátnőmet, és gyöngéden büszke voltam bájaira; nem is csak az, hogy Ferdinand valóban nagyon egyformán bánt velünk, és - amint emberileg megbocsátó elégtétellel megfigyeltem - kedvencem iránt sohasem változtatott a könnyed nyájasság tónusán; hanem még valami jött a segítségemre: az a reménység, hogy Ottiliát az új és váratlan élmény hatékonyan eltérítheti August von Goethétől, megszüntetheti ezt a kapcsolatot, amely nekem oly baljóslatúnak, oly szerencsétlennek rémlett. Így hát nem is titkoltam elégültségemet, megkönnyebbülésemet, amikor barátnőm nyakamba borulva bevallotta: amit Ferdinand iránt érez, az mégis egészen más, mint amit szíve eddig tapasztalt, s hogy az élet most megtanította, mi a különbség a mély aggodalommal teli barátság és az igazi szerelem között. Efölött érzett örömömet csupán az a megfontolás tompította, hogy Heinke nem nemesi származás, hanem egész egyszerűen egy sziléziai prémkereskedő fia, így hát nem Ottilie von Pogwisch rangjához méltó vőlegényjelölt. Hogy Ferdinand ennek tudatában ragaszkodott-e a könnyed nyájassághoz kettejük érintkezésében, az külön megfontolandó kérdés volt.

Minthogy Heinke jobbulása közben a társasági évad vége felé járt, a színház ugyan még nyitva volt, de az udvari élet megszűnt, és meggyérültek a vendégeskedések és bálok, amelyeknek matadorjai legvégül francia tisztek voltak, ennélfogva Augustot ritkábban láttuk, mint télen át; de azért teljesen nem szakadtak meg vele a találkozások, a séták és kerti légyottok, jóllehet apjának távolléte még növelte hivatalos elfoglaltságát; és míg Ferdinand esete egyébként gondosan őrzött titok maradt, és néhány beavatottan és segítőtárson kívül talált gyermekünk létezéséről Csipkerózsika-szobácskájában senki sem tudott, Ottilia úgy érezte, hogy erről a kamarai ülnököt értesítenie kell - mindenekelőtt a barátsággal és bizalommal járó kötelesség tudata bírta erre a közlésre, de ugyanakkor, nekem úgy tűnt, bizonyos kíváncsiság is, hogy miképpen fogadja kalandunkat August, milyen képet vág hozzá. Egykedvűen, sőt gúnyosan reagált a hírre, kivált mikor mintegy véletlenül Heinke családja felől kérdezősködvén megtudta, hogy polgári származású; oly csekély érdeklődést és részvétet tanúsított, sőt inkább annyira igyekezett távol tartani magától az ügyet, hogy ezentúl csak ritkán, fölületesen és rövidre fogva esett róla szó közte és köztünk, és August szándékosan semmit vagy alig valamit tudott meg hősünk szerencsés fölépüléséről, további, már csak rövid ideig tartó ittlétéről, majd arról, hogy egyelőre eltűnt a városból.

E szavaimmal már elébe vágtam a fejleményeknek. Ferdinand hamarább, mint reméltük, időnként fölkelhetett a betegágyból, és mankója segítségével a kis padlásszobában ide-oda topogva gyakorolhatta lábai mozgékonyságát; a tavaszi napsütés, amely persze csak egy manzárdablakon át férkőzött menedéket nyújtó börtönébe, megtette a magáét, hogy megerősödjön és fölüljön, s avégből, hogy szabad érintkezéshez jusson a nyájas évszakkal, új kvártélyról kellett számára gondoskodni: a várnagy sógora, akinek a ménesistálló mögött a tekepályán cipészműhelye volt, a háza földszintjén fölajánlott egy szobát a lábadozónak, s ez június első napjainak egyikén, kellően támogatva, romantikus rejtekhelyéről át is költözött oda, ahol a közeli folyó partján egy padon sütkérezhetett, s a hídon át elballaghatott a zöldbe és szabadba, a lövöldeligetbe és a tiefurti fasorba.

Akkoriban mi nyugalmi szünetet élvezhettünk a világeseményekben, fegyverszünetet, amely csak nyár derekáig tartott - nem mondom, hogy sajnos, mert hisz ami utána jött, bár szörnyű borzalmakon és határtalan szenvedésen át, dicsőségre és szabadságra vezetett. Városunkban, a beszállásolás folytonos terhe ellenére, amibe úgy-ahogy beletörődtünk, ezalatt szép csendben teltek a napok. A mérsékelt társas élet kora nyárig folytatódott, és ebben kellő óvatossággal részt vett egyszerű polgári ruhát viselő harcosunk, akinek arca szemlátomást megtelt, és rózsás színt kapott. Anyámnál és Ottilia édesanyjánál, valamint Egloffsteinéknél, Wolzogenné úrnő szalonjában és néhány más helyen nem egy vidám, amellett mély érzelemmel teli órát töltöttünk az ifjú hőssel, akit csinos, fiatalos külseje és egyszerű, lovagias modora miatt mindenütt őszinte vonzalommal és csodálattal fogadtak. Különösen doktor Passow rajongott érte, mert, iskolai eszményéhez híven, a hellén szépség és a haza szabadságáért küzdő hősiesség együttes megtestesülését látta benne - nem ok nélkül; csakhogy ifjú barátunk iránti tiszteletében az én ízlésemhez képest kissé túlságba ment, és nem először és nem utoljára kellett magamban leszögeznem, hogy a harcias nemzeti szellem közeli vonatkozásban van a férfiembernek ránk, nőkre nézve csöppet sem örvendetes, fokozott lelkesedésével saját neme iránt, amely már a spártaiak erkölcseiből is nyersen és elidegenítően szemünkbe ötlött.

Ferdinand mindenkivel szemben megőrizte már jellemzett, egyformán napsugaras magatartását, és irántunk, illetve Ottilia iránt tanúsított viselkedése sem adott volna okot a féltékenységre von Goethe úrnak, ha az egymástól éj- és napként különböző két fiatalember valaha is összekerült volna, amit azonban Ottilia meg tudott akadályozni. Nyilvánvaló volt, hogy a hős iránt táplált érzelmei miatt vétkesnek érezte magát komor udvarlója előtt; hogy titkos vonzalmát a neki tartozó baráti kötelesség megszegésének tekintette, úgyhogy nem tudott volna lelkifurdalás nélkül együtt lenni egyszerre a két férfival; és bármennyire csodáltam is finom morális érzékét, amely őt erre a felfogásra indította, ebből nyugtalanul arra a következtetésre kellett jutnom, hogy hiába óhajtom, bárcsak a Heinke-élmény felbontaná engem aggasztó kapcsolatát a nagy ember fiával, ez a reményem aligha fog teljesülni. "Igen, Adele - mondta nekem egy nap, és kék szemére árnyék borult -, megismertem a boldogságot, a fényt és a harmóniát, Ferdinandunk alakjában ezek földerengtek előttem. De bármily nemes is a vonzás, amely belőlük kiárad, a homály és a szenvedés mélyebb igényeket támaszt nemeslelkűségünkkel szemben, és lelkem mélyén tudom, mi sors vár rám." "Az ég oltalmazzon, drágám!" - csak ennyit tudtam válaszolni, szívemben azzal a hidegséggel, amely olyankor száll meg bennünket, ha tekintetünk a végzet mozdulatlan szemével találkozik.

Heinke eltűnt közülünk. Később viszontláttuk; ezúttal azonban, miután hét hétig tartózkodott körünkben, elutazott: előbb sziléziai szülőhazájába, hogy meglátogassa szeretteit, a prémkereskedőéket, s ott bevárja sérült lábának teljes gyógyulását, de azután rögtön beálljon megint a hadseregbe; Ottiliám és én szívből megkönnyeztük ittlétének elvesztését, de magunkhoz tértünk az egymásnak tett esküben, hogy barátságunkat ezentúl az ő hősi emléke kultuszának fogjuk szentelni. A hazafiúi lelkesedésre gyűlt német ifjú eszményképét, amilyennek a Lant és kard költője hirdette, ő mutatta meg előttünk hús és vér alakban, s mivel a hús és vér mindig némiképp szemben áll az eszménnyel, és elkerülhetetlenül bizonyos kiábrándulással jár együtt, így hát, nyíltan megvallva, van abban valami jó és előnyös, ha a távollét folytán megint tiszta eszménnyé szépül. Ferdinandot az utóbbi időkben mindig egyszerű polgári viseletben láttuk, s hogy most ismét a dicsőséges öltözékben lebeghetett lelki szemeink előtt, úgy, ahogy eleinte megjelent - igen nagy előny, ha meggondoljuk, mennyire emeli a férfias tulajdonságokat az egyenruha. Elég az hozzá, távozása után alakja napról napra fénylőbb lett képzeletünkben, míg ugyanakkor, mint kegyed látni fogja, a másik alakot, August alakját egyre sötétebb felhők burkolták.

Augusztus tizedikén lejárt a fegyverszünet, amelynek tartama alatt Poroszország, Oroszország, Ausztria, majd Anglia is szövetkezett a francia császár ellen. Hozzánk Weimarba csak kevés és homályos hír szivárgott a porosz hadvezérek, a Blücherek és Bülowok, a Kleistek, Yorkok, Marwitzok és Tauentzienek győzelmeiről. Hogy valahol a mi Ferdinandunk is kivette részét ezekből a győzelmekből, lányszívünket büszkén megdobogtatta; reszkettünk a gondolatra, hogy a hazának áldozott vére talán már a harcmező zöldjén piroslik. Szinte semmit sem tudtunk. Az északi és keleti barbárok közelednek - ez volt minden értesülésünk; de minél inkább közeledtek, annál ritkábban emlegettük őket barbároknak, lakosságunk és társaságunk annál több rokonszenvvel és reménykedéssel fordult a franciáktól feléjük; részben alighanem egyszerűen azért, mert Weimar népe kezdte bennük a győztest látni, akit odaadásával esetleg már messziről szelídségre hangolhat; de főként azért, mert az emberek általában alárendeltségre hajlamosak, és szükségét érzik, hogy a körülményekkel és eseményekkel, a hatalommal belső egyetértésben éljenek, s mert most mintha magától a sorstól kapták volna az intelmet és parancsot érzületük megváltoztatására. Így a jómodor ellen lázadó barbárokból néhány nap alatt felszabadítók lettek, akiknek sikere és előnyomulása a népért és hazáért való lelkesedést, a francuz elnyomó elleni gyűlöletet viharos megnyilatkozáshoz segítette.

Kevéssel október közepe után láttunk először rémült csodálkozással Weimarban kozákokat. A francia követ menekült, s elutazása előtt csak azért nem érte inzultus, mert az emberek még nem látták föltétlen világossággal, hogyan dönt a sors, és miként viselkedjenek, hogy biztos összhangban legyenek a hatalommal és sikerrel. De a huszadikáról huszonegyedikére virradó éjjel vagy ötszáz ilyen hun lovas vonult be hozzánk, és von Geismar nevű ezredesük ezen az éjszakán ferdén fülére csapott sapkával megállt a kastélyban a herceg ágya előtt, és tudatta vele a szövetségesek Lipcse mellett aratott nagy győzelmét. Sándor cár, jelentette, őt küldte ki a hercegi család védelmére. Ekkor már őfensége is tudta, hányat ütött az óra, s bölcs fejedelemként hogyan kell viselkednie, hogy el ne szalassza a csatlakozást a sorshoz és az események hatalmához.

Drága asszonyom, micsoda napok voltak azok! Köröskörül a város határában, de még az utcáinkban is iszonyatosan tombolt a harci lárma. Franciák, Rajna-vidékiek, kozákok, poroszok, magyarok, horvátok, szlavónok, vad ábrázatú harcosok jöttek véget érni nem akaró váltakozásban, s mivel az Erfurtnak tartó francia visszavonulás föladta a székvárost, ahová a szövetségesek nyomban bevonultak, ránk zúdult a beszállásolások özöne, amely minden háztartást, nagyot és kicsit egyaránt, szertelen, gyakran alig teljesíthető igényekkel terhelt meg. Az emberekkel telizsúfolt város sok fényt és pompát látott, mert két császár, az orosz és az osztrák, hozzá még a porosz trónörökös is tartott itt időnként udvart; megérkezett Metternich kancellár, nyüzsögtek az állami méltóságok és tábornokok, de mindebben csak a legszegényebbek gyönyörködhettek zavartalanul, azok, akiktől nem volt mit követelni, míg nekünk, többieknek, a legszűkebb térre korlátozva, csak teljesíteni, folyvást teljesíteni volt szabad, s mivel minden kéznek bőven volt tennivalója, s mivel mindenkit a végsőkig lekötött a gond, hogyan tehessen eleget a követeléseknek, így hát senkinek sem maradt fölös lelkiereje, hogy a szomszédjával törődjön, s az ember többnyire csak utólag tudta meg, hogyan jártak mások mind e dolgok közepette.

Mindenesetre volt egy belső különbség, bármennyire egyformán nyomasztott külsőleg mindenkit ez a baj és megterhelés: könnyebben és vígabban viselték azok, akiket minden csapásért bőségesen kárpótolt és a szenvedéseken jótékonyan átsegített az érzületük és szívbéli örömük afölött, hogy a haza ügye győzedelmeskedett - még ha ezt a győzelmet a néha kissé durván és zabolátlanul viselkedő barátok: kozákok, baskírok és keleti huszárok segítségével lehetett is kivívni. Anyáink is, Ottiliáé és az enyém, magas rangú parancsnokokat voltak kénytelenek házukba fogadni és élelmezni, segédtisztjeikkel és tisztiszolgáikkal együtt, mi, leányok pedig betű szerint az uraskodó vendégek szolgálóivá fokozódtunk le. De az én drága barátnőm, valóban fölszabadulva, mármint a kényszer alól, hogy porosz szívét rejtegetnie kelljen, sugárzott az örömtől, és rám, a csüggetegebbre is újra meg újra átárasztott valamit a maga lelkesedéséből a nagyszerű időért, amely számunkra szeretett és titokban dicsőített vonásokat viselt: az ifjú hős vonásait, akit megmentettünk, s aki most a maga helyén, nem tudtuk, hol, a szabadság véres művét véghezvinni segít.

Csak ennyit az érzelmeinkről, a lelkiállapotunkról, amely némi személyes színezettől eltekintve, az általános, nyilvános néphangulattól már alig-alig különbözött. De milyen más volt a helyzet a híres házban, amelyhez Ottiliámat oly sajátságos, engem mindig aggasztó kapcsolatok fűztek! Németország nagy költője akkoriban a város, a hercegség, valószínűleg az egész, magasztos érzésekre lendült haza legboldogtalanabb embere volt. Nyolcszázhatban félennyire sem volt boldogtalan. A mi kedves Steinnénk merengőnek találta. Óva intett mindenkit attól, hogy politikai ügyekről beszéljen vele, mert úgy látszik, enyhén szólva, mostani lelkesedésünkből sem veszi ki részét. Talpraállásunk ez évét, amely pedig piros betűs, emlékezetes esztendeje történelmünknek, ő csak "szomorú", "borzalmas" évnek emlegette. Amellett az év tagadhatatlan borzalmaitól mindannyiunknál inkább mentes maradt. Áprilisban, amikor a hadszíntér fenyegetően közeledett városunkhoz, amikor a környező magaslatokat poroszok és oroszok szállták meg, és Weimar mellett fosztogatással és tűzvésszel párosuló csata volt kilátásban, családtagjai, August és az udvari tanácsosné nem akarták tűrni, hogy a hatvanhárom éves, bár szívós, de folyton betegeskedő és régóta változatlan és nélkülözhetetlen megszokásokhoz rögződött férfi olyan zaklatásoknak legyen kitéve, amelyek a nyolcszázhatban történteknél is rosszabbaknak ígérkeztek. Sürgették, hogy minél előbb utazzon el szeretett Csehországába, Töplitzbe, ahol biztonságban élhet a munkájának, befejezheti emlékiratainak harmadik kötetét, mialatt az anya és fia otthon szembenéz az idők borzalmaival. Ez rendben volt, egy szavam sincs ellene - nekem nincs. Akadtak mások, minek tagadnám, akik rosszallták az elutazását, csak azt látták benne, hogy egy nagyúr önző módon kíméli magát; de az előnyomuló Blücher-i harcosok, akik közvetlen Weimar mellett szembetalálkoztak a kocsijával, és fölismerték a Faust költőjét, nyilván másként gondolkoztak erről, ha ugyan abban a hiszemben nem voltak, hogy csak sétakocsikázik. Mert körülfogták, és gyanútlanságukban szívélyes hetykeséggel megkérték, áldja meg fegyvereiket, amit némi vonakodás után barátságos szavakkal meg is tett nekik - szép jelenet, nemde? -, csak némi kelletlenséget, viszolygást érez az ember, ha a naiv félreértésre gondol, amely az egésznek alapja volt.

Nyár derekáig maradt mesterünk Csehországban. Akkor, mivel már ott sem volt biztonságos a helyzet, visszatért, de csak néhány napra; mert minthogy épp akkor úgy látszott, hogy az osztrákok délkelet felől Weimar felé menetelnek, August ismét rábírta, hogy utazzék el; Ilmenauba ment, és ott maradt szeptember elejéig. Attól fogva megint körünkben maradt, s aki őt szereti, kénytelen azt mondani, hogy abból, ami ránk szakadt, még mindig eleget, még mindig túl sokat elviselt velünk együtt. Hiszen a legterhesebb bekvártélyozás ideje volt, és az ő szép háza is, amelynek békét és kíméletet kívántunk volna, kényszerűségből katonai szállássá változott: jó egy héten át naponta huszonnégy személy ült az asztalnál. Gróf Colloredo osztrák táborszernagy szállt meg nála; kegyed bizonyára hallotta, mert akkoriban sok szó esett a dologról: a mester furcsa öntudatlansággal - avagy dacból tette? abban bízott, hogy olyan nagyurak, mint a gróf és ő, a maguk szférájában a tömeg szenvedélyeitől elkülönülten élnek? -, díszruháján a Becsületrend keresztjével lépett elő a vendégek üdvözlésére. "Pfuj! - kiáltott Colloredo eléggé gorombán. - Hogy lehet ilyet viselni?!" Ezt mondták neki! Nem értette. A táborszernagy előtt elnémult. De mások nemegyszer hallották tőle: "Hogyan? Amiért a császár elvesztett egy csatát, én ne viselhessem az érdemrendjét?" Legrégibb barátaitól teljes értetlenség választotta el. Az osztrák vendég után von Humboldt miniszter jött, húsz év óta szellemi szövetségese, kezdettől fogva talán még a költőnél is megrögzöttebb világpolgár - mindig szívesebben élt külföldön, mint a hazájában. Nyolcszázhat óta jó porosz volt, ahogy mondani szokás, vagyis semmi egyéb, mint porosz. Napóleon műve volt ez - meg kell adni, alaposan megváltoztatta a németeket. A kozmopolita gondolkozás tejét forrongó sárkányvérré változtatta, és Humboldtból, a könnyen idomuló humanistából dühös patriótát, szabadságharcra ösztönző hazafit varázsolt. A császár hibájául vagy érdeméül kell-e betudni, hogy gondolkozásunk irányát megfordította, és bennünket öntudatra ébresztett? Nem óhajtom eldönteni.

Hogy milyen megbeszélés folyt akkor a porosz miniszter és mesterünk közt, arról sok minden kiszivárgott, és járt szájról szájra a társaságban. Humboldt, miután berlini levegőt szívott, voltaképpen már tavasz óta várta, hogy az ifjú Körnerhez hasonlóan, Schiller és Goethe fiai is kardot rántsanak a német ügyért. Most régi barátjának érzületét és August szándékait fürkészte - s emennél komor közönyre talált, amannál bosszúsan rosszalló hitetlenségre abban, amit mindenki oly nagynak, oly nagyszerűnek látott. "Fölszabadulás?" - hallotta szájából a keserű kérdést. Ez a fölszabadulás szerinte pusztulásra vezet. Az orvosság rosszabb a betegségnél. Napóleon legyőzetése még korántsem történt meg. Bár olyan most, mint az űzött szarvas, de ezen csak mulat, és még mindig lehetséges, hogy földhöz teremti a falkát. De föltéve, hogy elbukik - no és? Vajon igazán fölébredt-e a nép, és tudja-e, mit akar? Sőt tudja-e valaki is, mi legyen a hatalmas ember bukása után? Orosz világuralom a francia után? Kozákok Weimarban - ez éppenséggel nem az, amit ő, a mester, minden eshetőség közt kívánatosnak vélt. Vajon az ő tetteik kedvesebbek a franciákénál? Hiszen barátaink nem kevésbé fosztogatnak bennünket, mint az ellenségeink. Még a katonáinktól is elrabolják a nagy nehezen szerzett szállítmányokat, s a sebesültjeinket a harcmezőn kifosztják saját szövetségeseik. Ez az igazság, amit érzelgős fikciókkal szépíteni akarnak. A nép, költőivel egyetemben, akik politikával züllesztik magukat, utálatos és becstelen fölhevülés állapotában leledzik. Egy szó, mint száz, szörnyűség az egész.

Szörnyűség volt valóban, drága asszonyom. Épp az volt a baj, a lelkesedést megszégyenítő, hogy a mester irtózatát igazolta mindaz, amit óránként közvetlenül átéltünk, ami a dolgokból egyenest a bőrünkre ment. Való igaz: a franciák visszavonulása és üldözése a legiszonyúbb pusztítást és kiszipolyozást szülte. Városunkat, amelyben egy erőszakos porosz landwehr-ezredes mellett még egy orosz és egy osztrák hadtápparancsnok is uraskodott, állandóan különféle népek átvonuló és bent tanyázó csapatai sanyargatták. A körülzárt Erfurtból sebesült, megcsonkított, vérhasban és ideglázban megbetegedett harcosok tódultak kórházainkba, és hamarosan terjedtek a lakosság körében a háborús járványok. Novemberben ötszáz tífuszbetegünk volt - egy hatezer lelket számláló népességben. Orvos nem volt, valamennyi doktorunk is ágynak esett. Johannes Falk, az író, egy hónap alatt négy gyermekét veszítette el, beleőszült a csapásba. Nem egy házban egy lélek sem úszta meg a kórt. A rémület, a ragálytól való félelem miatt minden élet pangott. Kétszer napjában fenyőszurokkal füstölték végig a várost; a ravatalozás és temetkezés iszonyatos munkája mégis szünet nélkül folyt. Élelmezési nehézségek miatt számos öngyilkosság történt.

Ez volt a dolgok külső képe, a valóság, ha úgy tetszik; s aki nem volt képes fölébe emelkedni a szabadság és a haza eszméihez, annak keserves sora volt. Néhányan mégis képesek voltak: legelöl Luden és Passow tanárok; és velük Ottilia. Hogy költőfejedelmünk képtelen volt erre, vagy elutasította magától, minden bánatunk közül talán ez volt a legkeservesebb. Állásfoglalásáról nagyon is pontosan értesültünk a fia révén - hiszen ő csak apját visszhangozta, s noha gyermekien hűséges csatlakozását az apai érzülethez meghatónak találtuk, valami természetellenest is éreztünk benne, ami még a szavai okozta fájdalmon túl is elszorította szívünket. Lehajtott fővel, könnytől csillogó kék szemét csak néha ráemelve, hallgatta Ottilia, ha August metsző gúnnyal elismételte mindazt, amit atyja Humboldt és mások előtt az idők nyomorúságáról és tévelygéseiről kinyilatkoztatott. Meg a képtelen és nevetséges voltáról. Mert igaz, hogy az ember, ha akarta, ha lelkére vette, képtelennek, nevetségesnek találhatta a fölizgatott, megrészegült, a közös szenvedélytől fölemelt, egyúttal szellemileg lesüllyedt emberek handabandázását. Berlinben Fichte, Schleiermacher és Iffland állig fölfegyverkezve járt, és kardjukat csörgették a járdán. Von Kotzebue úr, híres színdarabírónk, amazoncsapatot akart szervezni, és ha terve sikerül, nem kételkedem, hogy Ottilia hajlandó lett volna engedni a toborzásnak, s még engem is magával ragadott volna, bármennyire excentrikusnak tartom ma, hűvösebb fejjel, az eszmét. Szó sincs róla, nem a jóízlés ideje volt, s aki csak ebben, csak a kultúrában, a megfontoltságban, a mérséklő önkritikában lelte kedvét, az nem találta meg a számítását. Nem találta meg például ama földúlt korszak költői termésében, amely ma nekünk alighanem visszatetszene, jóllehet akkor az általános meghatottság könnyeit csalta ki szemünkből. Az egész nép költőnek csapott fel, kéjelgett és fürdött apokaliptikus prófétai látomásokban, a gyűlölet és bosszú véres ábrándjaiban. Egy lelkész a Grande Armée Oroszországban szenvedett pusztító vereségéről gúnyverset tett közzé, amely egészében és részleteiben egyenesen megbotránkoztató volt. Drága asszonyom, szép a lelkesedés, de ha túlságosan híjával van a szellem fényének, ha egzaltált nyárspolgárok az ellenség forró vérében kéjelegnek, mert hát az adott történelmi pillanat szabad utat nyit rossz ösztöneiknek, akkor bizony a dolgoknak megvan a kínos oldala. Be kell vallani: a dühös rímáradat, amely akkor az országot elöntötte, hogy kigúnyolja, lealacsonyítsa, szidalmazza azt a férfit, aki előtt a vadul tombolók még nemrég félőn és hívőn ájuldoztak, az túlment tréfán és komolyságon, messze túl értelmen és tisztességen, kivált, minthogy nem annyira a zsarnok ellen, mint inkább a nép és a forradalom alulról feltört fia, az új kor meghozója ellen irányult. Még Ottiliámat is titkolt zavarba hozták - láttam rajta - a "Nicolas szabósegédre" költött, éppoly faragatlan, mint szemérmetlen gyalázkodó ódák. Hát akkor a német kultúra és műveltség dicső fejedelme, az Iphigenia költője hogyne szomorkodott volna népének szellemi állapotán. "Ami nem Lützow vad hajszájára hasonlít - panaszolta, és hallottuk mi a panaszt fia szájából -, ahhoz senkinek sincs érzéke." Fájlaltuk ezt; de talán meg kellett volna értenünk, hogy ő a vérszomjas kontárkodással együtt a tehetséges szabadságköltők, a Kleistek és Arndtok dalait is elvetette, és rossz példának bélyegezte, hogy hősének bukása miatt csak a háború és a barbárság uralmára eszmélt.

Amint látni tetszik, bármennyire furcsán illik is az ábrázatomhoz, igyekszem védeni a nagy embert, mentséget keresek hidegségére és részvétlenségére, aminek akkor tanúi voltunk - annál szívesebben teszem, minthogy érzelmi magánya bizonyára sok szenvedést okozott neki, ámbár bizonyos fokig rég megszokhatta, hogy irodalmi tekintetben elidegenedjék a néptől, és klasszikus távolságot tartson önmaga és a népszerűség közt. De egyvalamit soha az életében nem tudok neki megbocsátani, azt, amit akkor a fiával cselekedett, és ami annak amúgy is komor kedélyére - és ezzel együtt Ottilia szerelmére - oly súlyos, oly gyötrelmes következményekkel járt.

A nagy, rettenetes esztendő november havának végén a herceg porosz mintára kibocsátotta önkéntes szolgálatra szóló felhívását; a nyilvánosság óhaja késztette erre, főként a jénai professzorok és diákok harci kedve, akik égtek a vágytól, hogy puskát viselhessenek, és lelkes szószólójuk akadt őfensége kedvese, a szép von Heygendorfné (tulajdonképpen Jagemann) személyében, míg a fejedelem más tanácsadói ellenezték a dolgot. Von Voigt miniszter amellett volt, hogy a fiatalos tüzet bölcsen fékezni kell. Nem szükséges, nem kívánatos, hangoztatta, hogy művelt emberek masírozzanak: parasztlegényeknek való az, jobban is bírják. A zászlók alá sereglő diákok éppen a jénai ifjúság legjobbjai, akik tudományos téren a legtöbbet ígérik. Vissza kell őket tartani.

Mesterünk is ezen a véleményen volt. Fölöttébb lesújtó kijelentéseket tett az önkénteskérdésről, és a kegyencnő ellen olyan kifejezéseket használt, amelyeket kegyed előtt el sem ismételhetek. Tisztelet, becsület, mondta, a katonai hivatásnak, de hogy önkéntes csapatok a maguk szakállára, sorkatonaságon kívül csatározzanak, az kihívás és visszaélés. Tavasszal Drezdában volt Körneréknél, akiknek fiatal fia beállt a Lützow-lovasok közé, a francia császárt hűségesen tisztelő választófejedelem engedélye, mindenesetre helyeslése nélkül. Ez lényegében lázadó magatartás, és a műkedvelő katonák egész önhatalmú tevékenysége közönséges kontárkodás, amely a hatóságoknak csak kellemetlenségeket okoz.

Így a szellemi hatalmasság. És ha különbségtétele a reguláris és önkéntes szolgálat közt kissé mesterkélt, kissé ürügyszerű volt is, mert hiszen a szíve általában nem a hazafias ügyért dobogott, egyvalamit mégis meg kell mondani. Meg kell mondani, és el kell ismerni, hogy az önkénteseket illetően - tárgyilag, nem eszmeileg szólva - tökéletesen igaza lett. Kiképzésük felületes volt, őszintén megvallva, úgyszólván semmi hasznosat nem végeztek, és gyakorlatilag fölöslegesnek bizonyultak. Tisztjeik nem tudták ellátni hivatásukat, számos szökés fordult elő, zászlaik legtöbbnyire raktárban hevertek, és a Franciaországban aratott győzelem után a herceg a fiatalembereket olyan köszönőirattal küldte haza, amely épp csak hogy figyelembe vette a nagyszerű haditetteikről elterjedt népies költői elképzelést. A múlt évben, Waterloo előtt, már nem is vették igénybe szolgálataikat. De ezt csak mellékesen. Teljesen híjával lévén a lelkesedésnek, költőnknek könnyű volt józanul és világosan látni ebben a dologban, és ha kezdettől fogva ellenezte az önkéntes csapatok felállítását és Heygendorfnéról a háta mögött mint katonákért bolonduló buja nőszemélyről beszélt - most mégis kiszaladt a számon egypár rosszmájú kifejezései közül -, főként azért történt, mert szíve mélyén általában a felszabadító háború és az azzal járó izgalmak ellen volt - meg-megújuló szomorúsággal ki kell ezt mondani.

Elég az hozzá, a legmagasabb helyről származó felhívás megjelent, a föliratkozások megkezdődtek, és összegyűlt ötvenhét lovas vadász, gyalogos pedig kilencvenhét. Valamennyi gavallérunk, az egész úri fiatalság beállt: von Gross kamarás úrfi, von Seebach főudvarmester, von Helldorf, von Hassler urak, von Egloffstein tanácsos, von Poeseck kamarás, hogy ki ne felejtsem von Gersdorf elnököt - egyszóval mindannyian. Hozzátartozott a szalonképességhez, de épp az volt a dologban a szép és nagy, hogy a hazafias kötelesség az elengedhetetlen "sikk" társadalmi formáját öltötte magára. August von Goethe is kénytelen volt csatlakozni, nem a magánérzületen múlt, hanem a sikk, a becsületkódex követelményén, és jó későn, mint sorrendben az ötvenedik gyalogos vadász iratkozott fel, nem kérve ki atyja beleegyezését - volt is vele állítólag mindjárt a lépés megtörténte után heves jelenete: úgy hallottuk, hogy bárgyúnak és kötelességszegőnek szidta ezért a lépésért az apa, és mérgében napokig nem állt vele szóba, pedig hát szegény feje igazán nem lelkesedésből cselekedett.

Mesterünk valóban nehezen boldogult a fia nélkül, és semmi olyan érzés nem élt benne, ami átsegítette volna a kényelmetlenségen. Mióta doktor Riemer elhagyta a házat és feleségül vette az Ulrich lányt (nem utolsósorban August miatt, aki megbocsáthatatlanul gőgös, sőt nyers hangot ütött meg az érzékeny férfival szemben), egy bizonyos John látta el a költő mellett a titkári teendőket - nem nagyon szívesen látott ember, aki mellett az apának bizonyára komolyan szüksége volt fiára írásbeli munkákhoz és százféle elintéznivalóhoz. De épp annyira bizonyos: az a gondolat, hogy őt nélkülöznie kelljen, egészen aránytalanul fölizgatta, s ez az aránytalanság az önkéntességi eszmével szemben érzett animozitásával függött össze - meg egyéb animozitásokkal, amelyeknek amaz megint csak kifejezése, leplező ürügye volt. Semmi szín alatt nem akarta, hogy August hadba vonuljon, és nyomban mindent latba vetett, hogy ezt meggátolja. Von Voigt miniszterhez, magához a herceg őfenségéhez fordult. E tárgyban írt leveleit, melyeknek tartalmáról August révén tudomást szereztünk, nem lehet másként, mint Tasso-szerűeknek jellemezni - e második énjének kétségbeesett és szilaj mértéktelenségét tükrözték. Fiának elvesztése, írta, az a kényszerűség, hogy egy idegent kelljen beavatnia levelezésének, írói alkotásainak legbelső titkaiba, helyzetét elviselhetetlenné, létét lehetetlenné tenné. Mindez aránytalan volt, de létét dobta a mérlegre; ez a hatalmas lét oly mélyre nyomta le a serpenyőt, hogy a miniszter, a herceg sietett kedvére tenni. Arról, hogy August szégyenszemre törölje nevét az önkéntesek lajstromáról, nem lehetett szó. Ezzel szemben Voigt javaslata, amelyet a herceg - August buzgó készsége láttán némi gúnyos kelletlenséggel - jóváhagyott, úgy szólt, hogy az ifjú úr egyelőre Rühlmann kamarai tanácsossal a katonai ellátási pénzek ügyében folytatandó tárgyalások végett, a szövetségesek frankfurti főhadiszállására utazzék, hazatérve pedig Karl Friedrich trónörökös, az önkéntesek névleges főnöke mellett ugyanolyan névleges adjutánsi szolgálatot lásson el, és álljon továbbra is atyjának rendelkezésére.

Így történt - és Isten látja, elég baj, hogy így történt! Újévkor August Frankfurtba ment, csak hogy ne legyen Weimarban azon a napon - tizennégy január végén -, amikor rangbéli társait, a gyalogos és lovas vadászokat a városi templomban föleskették, és Flandriába indulásuk után egy héttel tért vissza, hogy adjutánsi szolgálatra jelentkezzék a trónörökösnél. Úgy, mint ez, ő is vadászegyenruhát öltött, és ezt nevezte atyja "a kürtszó követésé"-nek. "Fiam követte a kürtszót" - jelentette ki, és úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Sajnos, nem volt rendben. Általános volt a vállvonogatás amiatt, hogy a huszonnégy éves ifjú otthon maradt, és mindenki megrótta az apát, aki nem elég, hogy ő maga teljesen kivonta magát a német nép hazafias életéből, hanem még a fiát is különállásra kényszerítette. Eleve nyilvánvaló volt, hogy August ezáltal ferde helyzetbe kerül kortársaival, a többi önkéntessel szemben, akik künn vállalták a veszélyeket. Ha hazatérnek, vele együtt fognak élni és hivatalt viselni. Elképzelhető-e közte és köztük zavartalan viszony? Megadják-e majd neki a becsülést, a bajtársi kézszorítást? A gyávaság vádja a levegőben volt - és itt mégis közbe kell szúrnom egy érzésből fakadó megjegyzést az élet igazságtalanságáról és arról, hogy az élet az egyiknél jogosnak és természetesnek fogadja el azt, amit a másiknál elítél és megtorol, ami persze az emberek különbözőségén alapszik, és azon, hogy erkölcsi és esztétikai ítéletüket meghatározó, mélyen személyes okokból az egyiket korántsem illeti meg az, ami a másiknak kijár, sőt az egyiknél kínos eltorzulásnak hat az, amit a másiknál teljesen illőnek és természetesnek szokás elismerni. Tisztelt asszonyom, van egy fivérem, Arthur a neve - fiatal tudós, filozófus, bár eredetileg nem volt az. Kereskedőnek indult, s ezért sok mindent kellett utólag pótolnia: említettem már, hogy doktor Passowhoz járt görög leckére. Kétségtelenül jó koponya, noha kissé keserűen ítéli meg a világot és az embereket; ismerek nem egyet, aki nagy jövőt jósol neki, s aki a legnagyobbat jósolja, az nem más, mint ő maga. Nos hát: fivérem is ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik faképnél hagyta tanulmányait, hogy harcba vesse magát a hazáért - de egy lélek sem kívánta, még csak nem is gondolt rá, hogy ő is azt tehetné, mégpedig abból a roppantul sajátságos okból, hogy aki a legkevésbé, sőt egyáltalán nem gondolt erre, az Arthur Schopenhauer volt. Pénzt adott az önkéntesek felszerelésére; de hogy velük meneteljen, eszébe sem jutott, a legtermészetesebben átengedte ezt annak az emberfajtának, amelyet "a természet gyári árujának" szokott nevezni. És senki sem csodálkozott ezen. Az emberek tökéletes egykedvűsége, amellyel viselkedését fogadták, semmiben sem különbözött a jóváhagyástól, és sohasem volt előttem világosabb, hogy a harmónia, az egybehangzás az, ami bennünket erkölcsileg és esztétikailag megnyugtat.

August esetében, aki pontosan ugyanígy viselkedett, vége-hossza nem volt az orrfintorgatásnak. Még ma is hallom a mi kedves Steinnénk szavait: "Goethe a fiát nem engedte el az önkéntesekkel! Mit szól ehhez? Az egyetlen rangbéli fiatalember, aki itthon maradt!" - és hallom Schillernét: "Semmi áron, a világon semmiért nem akadályoztam volna meg Karlomat, hogy hadba vonuljon! Egész léte, egész valója derékba tört volna, még melankóliás lett volna a fiú." - Melankóliás - barátunk talán nem lett az? Mindig is az volt. De ettől a szerencsétlen időponttól fogva szegény lelkének mélabúja egyre mélyült, és olyan formákat öltött, amelyekben napfényre törtek a természetében amúgy is lappangó hajlamok: a mértéktelen borivás, az érintkezés (félek, hogy sérteni fogom a kegyed fülét) rosszféle nőkkel; mert e tekintetben mindig erős volt benne a mohó kívánság, és egy tiszta kedély csak azt nem érti, hogyan fért meg ez mélabújával s az ettől beárnyékolt szerelemmel, amelyet Ottilia iránt érzett. Ha kegyed engem kérdez - mert kérdezetlenül óvakodnám erről nyilatkozni -, akkor e kilengések rugója az a vágy volt, hogy férfibecsét, amelyet a jó társaság kétségbe vont, más, persze kevéssé nemes téren bizonyíthassa be.

Érzelmeim, ha szabad róluk beszélnem, e dolgokkal kapcsolatban a legbonyolultabbak voltak. Augustra gondolva, a részvét az utálattal viaskodott szívemben; hódolva tiszteltem nagyszerű édesapját, de ugyanakkor, mint bizonyára sokan, helytelenítettem az idők járásától idegen tilalmat, amellyel túlságosan szófogadó fiát meggátolta abban, hogy nemzedékének nagy menetéhez csatlakozzék. De mindebbe az a titkos reményem vegyült, hogy August szégyenletes szerepe, megrendült tekintélye, városszerte ismert kicsapongásai elfordítják tőle szeretett barátnőm érzését, s én nagy bánattól szabadulok meg, ha Ottilia végre lemond erről a hozzá nem méltó, veszélyekkel fenyegető viszonyról, ha szakít a fiatalemberrel, akinek magatartása az ő legszentebb meggyőződéseivel annyira ellenkezett, s akivel érintkezni akkoriban oly kétes dicsőséget jelentett. Drága asszonyom, ez a remény nem vált valóra. Ottilia, a honleány, Ferdinand Heinke híve, kitartott August mellett, ragaszkodott a vele való barátsághoz, minden alkalommal mentegette, sőt védelmezte őt a társaságban. Ha rosszat sugdostak neki róla, azt vagy vonakodott elhinni, vagy nagylelkűen valami regényes szomorúságnak magyarázta, démoni ártalomnak, amelytől Augustot megváltani a drága gyermek magát hivatottnak érezte. "Adele - mondogatta -, hidd el, ő nem rossz, semmiképpen nem az, akárhogy is ócsárolják az emberek! Én megvetem őket, és szeretném, ha ő jobban osztozna velem ebben a megvetésben, akkor kevesebb alkalmat nyújtana nekik, hogy gonoszul kígyót-békát kiáltsanak rá. A hideg, képmutató emberek és egy magányos lélek közti viszályban Ottiliádat mindig a magányos pártján fogod találni. Lehet-e kételkedni abban, hogy ennek az apának a fia alapjában nemes lélek? Meg aztán szeret is engem, Adele, és én adós maradtam neki a szeretettel. Élveztem a nagy boldogságot - nagy boldogságunkat Ferdinanddal, s amikor emlékezetben tovább élvezem, kénytelen vagyok azt August javára szóló követelésnek számítani, engem terhelő tartozásnak, amelynek beváltására az ő komor tekintete figyelmeztet. Igen, felelősnek érzem magam érte! Mert ha igaz, amit róla mondanak, s amitől persze borzadok, nem a miattam való kétségbeesése vitte lejtőre? Mert, Adele, ameddig hitt bennem, addig más ember volt!"

Több ízben beszélt így hozzám, és érzéseim ilyenkor is megosztottak és ellentétesek voltak. Mert szomorúan láttam, hogy nem tud elszakadni a boldogtalantól, s lelkében kitéphetetlenül megrögződött a gondolat, hogy a nagyszerű apa kívánsága szerint örökre hűnek kell maradnia a fiúhoz. De szavai másfelől megint édes vigaszt és erkölcsi megnyugvást loptak belém, mert bár porosz volta, harciasan hazafias érzülete láttán olykor titokban aggodalom környékezett, hogy finom, légies testében talán éppen durva, barbár lelkecske lakozik, viszont abból, ahogyan August iránt érzett, ahogyan miatta a mi Heinkénk szép, egyszerű hősi alakjához való vonzalmából lelkiismereti kérdést csinált, megismertem lelkének kifinomult nemességét, gyengéd rétegződését, s ezért még egyszer oly forrón szerettem őt, ami persze érte való aggodalmamat is megkettőztette.

Tizennégy májusában tetőpontjára lépett Augusttal a kalamitás. A hadjárat véget ért. Párizs elesett, és a hónap huszonegyedikén visszatértek hazájukba a weimari önkéntesek, nem a legbokrosabb érdemeket szerezve a haza körül, mégis dicsőségesen és ünnepelten. Mindig féltem ettől a pillanattól, és ez a pillanat csakugyan igazolt is minden benne rejlő visszásságot. Az urak tartózkodás nélkül és kegyetlen módon éreztették otthon maradt rangbéli társukkal gúnyos megvetésüket. Megint ráeszméltem ez alkalommal, mily kevéssé hiszek azoknak az érzelmeknek valódiságában, amelyeket az emberek cselekedeteik rugóiként szoktak feltüntetni. Nem szívük szerint cselekszenek, hanem valamely helyzet parancsára, amely a magatartásnak egy megszabott, konvencionális mintáját adja kezük ügyébe. Ha a helyzet kegyetlenséget engedélyez - annál jobb. Habozás nélkül és alaposan kihasználják ezt az engedélyt, oly bőségesen élnek vele, hogy kétség nem fér hozzá: a legtöbb ember csak arra vár, hogy egyszer végre a körülmények szabad teret nyissanak neki a durvaságra és kegyetlenségre, és engedjék, hogy szíve szerint brutális lehessen. - Naivságból vagy dacból August az önkéntes vadászok egyenruhájában jelent pajtásai előtt, ami őt, a tiszteletbeli parancsnokként szereplő herceg adjutánsát mindenképpen megillette. De épp ezzel vívta ki különösen - meg lehet érteni - a harcolók gúnyját és sértegetéseit. Nem hiába írta Theodor Körner, a költő:

Gyáva fickó, nem szégyelled,
Megbújni a kályha mellett?
Udvaroncok szalmabábja,
Anyámasszony katonája!

A vers pompásan talált, idézgették is eleget fennhangon. Kiváltképp egy von Werthern-Wiese nevű lovas kapitány járt elöl a buzgó igyekezetben, hogy a durváskodásra oly kedvező szituációt végletekig kiaknázza. Ő tett célzást August születésére és származására, ez, mint mondta, eléggé megmagyarázza gyáva és gavallérhoz nem illő magatartását. Von Goethe úr addig soha nem használt kardjával rohant volna neki, ha a jelenlevők közbe nem vetik magukat. A kínos jelenet vége párbajra való kihívás lett, súlyos feltételekkel.

A titkos tanácsos ekkortájt a közeli Berka fürdőhelyen időzött, és az Epimenidesen dolgozott. Iffland, a berlini intendáns fölkérte, hogy a porosz király hazatérésének alkalmára ünnepi színjátékot írjon, s ezt az ajánlatot a mester oly megtisztelőnek és csábítónak találta, hogy más költői feladatait félretéve, sokértelműen különös, a világ minden ünnepi színjátékától a legegyénibb vonásokkal különböző Hétalvó allegóriájának megalkotásához fogott. "Szégyellem, hogy én csak henyéltem", írta, és: "Mégis a mélységbe zuhan." Ezenközben érte őt egy tisztelőjének, von Wedelné udvarhölgynek figyelmeztető levele, amely August helyzetéről, a kapitánnyal történt összetűzéséről és ennek küszöbönálló következményeiről adott hírt. A nagyszerű apa rögtön ellenintézkedéseket tett. Igénybe venni összeköttetéseit, latba vetni tekintélyét avégből, hogy fiát, mint előbb a harctéri szolgálat alól, most a párbajtól mentesítse, amennyire őt ismerni vélem, fia életéért való gondján túlmenően, bizonyos elégtételt szerzett neki; mert mindig öröme telt az arisztokratikus kivételezettségben, a különbségtevő igazságtalanságban. A figyelmeztető levél küldőjét közvetítésre kérte fel, írt a főminiszternek. Egy magas rangú hivatalnok, Müller titkos tanácsos jött Berkába, a trónörökös, maga a herceg is foglalkozott az esettel, a kapitánynak bocsánatot kellett kérnie, a lovagias ügyet elsimították. August, akit legmagasabb helyen födöztek, megtámadhatatlan volt, a bíráló hangok halkabbak lettek, de nem némultak el; az elmaradt párbaj még inkább kiélezte férfi voltának lebecsülését, az emberek vállvonogatva kerülték őt, ártatlanul kedélyes érintkezés barátaival ettől fogva elképzelhetetlen volt, és jóllehet Werthern urat éppen a tapintatlan célzás miatt alaposan lehordták, sőt büntetésül szobafogságot kapott, August szabálytalan születésének, ha szabad úgy mondanom, félvérűségének gondolata, amely már majdnem feledésbe merült, ismét erősebben tolakodott az emberek tudatába, és közrejátszott magatartásának elítélésében. "Meglátszik" - suttogták a rossz nyelvek. És "honnan is venné"? Hozzá kell tenni persze, hogy a titkos tanácsosné életmódja annak idején kevéssé számolt az idők komolyságával, és élvezethajhászása minduntalan anyagot adott - ha nem is rossz, de nevetségesen méltatlan anyagot - a szóbeszédre.

Végül is Ottilia nehézkes udvarlójának becsületérzése mellett szólt, hogy a dolgot mélyen és fájdalmasan a szívére vette; és hogy így volt, azt sajátságosan közvetett úton-módon hozta tudomásunkra: mégpedig egyre szenvedélyesebb, sőt csökönyös hódolatával a legyőzött hős, Elba férfia iránt. Rajongó hűséggel kitartott mellette, és megvetette a "pártütőket", akik nem szívesen emlékeztek arra, hogy még legutóbb is az év legnagyobb ünnepeként ülték meg Napóleon születésnapját - dacból és büszkeségből érzett így, ami érthető; mert vajon nem vele és érette szenvedett-e? Nem azért érte-e gúny és szégyen, mert nem vonult hadba ellene másokkal együtt? A tömeghangulat és a napi divat fölé emelkedő apa előtt nyíltan kimutathatta megbélyegzettsége miatt érzett bánatát, a császárhoz való lelkes ragaszkodása alakjában. Kimutatta előttünk is, tapintatlanul és makacs indulatban, nem törődve azzal, hogy amikor ilyeneket mond, lábbal tiporja Ottilia érzelmeit; és bármily megadón tűrte barátnőm, igaz, hogy szép szemében könnyekkel, egoista kirohanásait (mert August önmagán könnyített ezzel, közönyösen a másoknak okozott fájdalom iránt, sőt ettől inkább még ösztökélve), most mégis úgy látszott, titkos óhajaim rövidesen teljesülnek; hogy Ottilia gyöngéd és lelkiismeretes érzése August iránt sokáig állni fogja ezeket a bántalmakat, annál kevésbé volt valószínű, minthogy a férfi tüntető Napóleon-kultusza mögött valami más is rejtőzött, vagy inkább alig rejtőzött, csak ruhaként öltötte magára, de aztán csupaszon megmutatkozott alóla: tudniillik féltékenysége az ifjú Heinkére, aki megint köztünk tartózkodott, s akit August fülünk hallatára állandóan a barbársággal szövetkező és Napóleon üdvös kontinentális tervét bárgyún keresztező teutomán őstípusának gúnyolt.

Igen, lelencünk ismét Weimarban volt, pontosabban: már másodízben volt ismét itt. A lipcsei csata után már néhány hétig mint a városunkban parancsnokló porosz generális hadsegéde teljesített szolgálatot, megint forgolódott a társaságban, és közkedveltségnek örvendett. Most, Párizs eleste után, vaskereszttel kitüntetve tért vissza Franciaországból; és kegyed meg fogja érteni: elég volt ezt a szent jelvényt látnunk a mellén, hogy lányos érzésünk, főként Ottiliáé, a pompás ifjú iránt a legörvendezőbben föllobbanjon. Ezt kissé tompította az egyenletesen derűs és nyájas, mindig hálás, de némileg tartózkodó viselkedés, amelyet a gyakori együttlétek alkalmával, mint már azelőtt is, irántunk tanúsított, s amely, magunk közt bevallottuk, nem volt összhangban feléje repeső érzelmeinkkel. Csakhamar magától adódott a dolognak természetes és - ezt is be kell vallanom - bennünket enyhén kijózanító megoldása. Ferdinand fölfedte előttünk, amit eddig akármilyen okból titkolt, most azonban kötelességének tartotta a nyílt színvallást: hogy otthon, Porosz-Sziléziában, szeretett menyasszonya várja, akit rövidesen nőül venni szándékozik.

Könnyű megérteni, hogy ez a közlés mindkettőnket némi zavarba ejtett. Nem beszélek fájdalomról, csalódásról, ilyesminek nem lehetett helye, mert hozzá való viszonyunk alapja eszményi lelkesedés és csodálat volt, amibe ugyan belevegyült az a tudat, hogy szeretetre méltó személyére mint megmentői igényt tarthatunk. Nekünk ő inkább megszemélyesítés volt, mint személy - ámbár a kettő nem mindig választható el tisztán egymástól, hanem fontolóra kell venni, hogy a személy végül is a tulajdonságai révén válhat megszemélyesítéssé. Mindenesetre az ifjú hős iránt táplált érzelmeink, vagyis - minthogy nekem e téren illik háttérbe vonulnom - Ottilia érzelmei sohasem fűződhettek konkrét reményekhez és óhajokhoz, hiszen ilyesmi Ferdinandnak, a prémkereskedőék fiának egyszerű származása folytán szóba sem kerülhetett. Ez a rang-szempont döntő lévén, néha úgy véltem, inkább még én forgathatok efféle gondolatokat; sőt gyenge óráimban arról álmodoztam, hátha az ő számára elérhetetlen barátnőm bája helyettesítené a belőlem hiányzó bájt, és meghódítaná nekem az ifjút, ám a netán lehetséges frigy szörnyű veszélyeitől rögtön borzongva vissza kellett riadnom... nem mintha nem láttam volna benne valamilyen szépirodalmi érdekességet; ugyanis azt mondtam magamban, ábrándozásom méltó arra, hogy egy Goethe a leggyöngédebb erkölcsi-érzéki ábrázolás tárgyául válassza.

Röviden: szó sincs csalódásról és arról, hogy drága emberünk által magunkat elárultnak érezhettük, vagy éreznünk szabad lett volna! A legőszintébb, szerencsét kívánó együttérzéssel fogadtuk vallomását, legfeljebb kissé megszégyenítve a kímélettől, amelyben bennünket eddig részesített - de amelyet tovább is szívesen élveztünk volna. Mert valamelyes zavar és csodálkozás, félig bevallott sajnálkozás mégis együtt járt azzal, hogy Ferdinand lekötött és elígérkezett voltáról értesültünk; elveszett valami határozatlan és meg nem határozható, árnyalatnyi álom és reménység, ami eddig baráti érintkezésünket megédesítette. Mi azonban, anélkül, hogy kifejezetten megegyeztünk volna, mégis mintegy összebeszélve, olyképpen igyekeztünk megszabadulni ettől az enyhe rossz érzéstől, hogy eltökélten a menyasszonyát is bevontuk tiszteletünkbe és rajongásunkba, amely ettől fogva a hős ifjút és menyasszonyát illető kettős kultusszá vált - hogy ez a német leány méltó hozzá, afelől minden kételyt elhárítottunk magunktól, s félig amolyan Thusneldának képzeltük el őt, félig vagy főképpen Goethe Dorotheájához hasonlatosnak, de, magától értetődik, kék, nem pedig fekete szemekkel.

Hogyan magyarázzam meg, hogy Heinke vőlegénységét ugyanúgy elhallgattuk August előtt, ahogyan ő maga oly sokáig elhallgatta mielőttünk? Ottilia akarta így, és egymás közti beszélgetéseinkben nem tártuk fel az okokat. Meg kell mondanom: én csodálkoztam ezen; mert hiszen ő melankolikus udvarlójával szemben véteknek érezte hazafias vonzódását az ifjú harcoshoz, de azt, hogy ez a vonzódás, még a társadalmi körülményektől függetlenül is, semmiféle veszélyt nem jelent August számára, nem akarta értésére adni, jóllehet ez a hír határozottan megnyugtatta volna a fiút, és alkalmasint valamivel több közönyös barátságra hangolhatta volna Ferdinand iránt. Én egyébként készségesen követtem barátnőm előírását. A kamarai ülnök gyanakvása és az a gyűlölködő mód, ahogyan Ferdinandról beszélni szokott, vigaszt érdemelt, de nem elégtételt. Meg aztán ingerültsége nem fogja-e őt egy napon túlzásra ragadni - Ottilia érzésének szakadatlan megsértése nem vezet-e végül szakításra, amit barátnőm lelki üdvössége érdekében csöndben óhajtottam?

Mélyen tisztelt asszonyom, így történt. Legalábbis egyelőre és pillanatnyilag titkos kívánságaim szerint fordult a dolog. Találkozásaink és összejöveteleink Goethe úrral ekkoriban egyre kényesebb, egyre viszálykodóbb jelleget öltöttek; egymást követték a jelenetek; August, kínosan szenvedve diffamáltságát, vigaszban nem részesült féltékenységét, ki nem fogyott a szemrehányásokból és vádakból, hogy vele kötött barátságunkat elárultuk egy jóképű, ostoba német Michel kedvéért; Ottilia, aki persze még mindig nem ejtett szót előtte Heinke sziléziai körülményeiről, hűségében megbántódva, nyakamba borulva zokogott, és végül megtörtént az összeveszés, amiben, mint mindig, politikai és személyes okok elegyedtek. Egy délután Henckel grófné kertjében August megint egekig magasztalta Napóleont, nem mulasztva el, hogy a császár ellenségeit ócsárló kifejezéseit félreérthetetlenül Ferdinandra hegyezze ki. Ottilia azzal válaszolt, hogy szabadjára engedte a népek ostorával szemben érzett utálatát, és az ellene fölkelt ifjúságot a maga részéről szintén a mi hősünk vonásaival ruházta fel; én szekundáltam neki; August sápadtan a haragtól, elfulladt hangon kijelentette, hogy közte és köztünk mindennek vége, többé nem ismer bennünket, számára mostantól fogva nem létezünk, és nagy dérrel-dúrral elhagyta a kertet.

Én, bár magam is megrendültem, úgy láttam, kívánságaim céljához értem, ezt nyíltan be is vallottam Ottiliának, és minden ékesszólásom latba vetésével igyekeztem őt megvigasztalni a szakításért, s meggyőzni arról, hogy viszonya von Goethe úrral semmi jóra nem vezethet. Ugyan beszélhettem. Kedvencem a leggyötrelmesebb helyzetben volt, és én kimondhatatlanul sajnáltam őt. Gondolja meg, kérem, az ifjú, akit lelkesedéssel szeretett, más lány jegyese volt, az pedig, akinek a megváltás szép szándékával kész volt életét áldozni, hátat fordított neki, miután bőszült szavakkal fölmondta a barátságot. Még ez sem elég! Ottilia elhagyatottságában anyja kebelére vetette magát, de olyan szívhez fordult, amelyet éppen rettenetes csalódás ért, és maga is sokkal inkább vigaszra szorult, semhogy ereje lett volna vigaszt nyújtani. Ottilia az én tanácsomra az Augusttal lejátszódott megsemmisítő jelenet után néhány hétre Dessauba utazott rokonaihoz, de sürgős hívásra hanyatt-homlok vissza kellett térnie. Lesújtó dolog történt. Gróf Edling, a gyöngéd házibarát és gyám, a vice-apácska, a hercegség legszebb férfia, akinek adott szavára és kezére von Pogwischné oly biztosan számított, és oly sok joggal számíthatott, sebbel-lobbal, anélkül, hogy az általa fölkeltett reményekre egy szót is vesztegetett volna, feleségül vett egy Moldvából ideutazott Sturdza hercegnőt!

Micsoda ősz és tél, drága asszonyom! Így kiáltok fel - nem annyira azért, mert februárban Napóleon megszökött Elba szigetéről, és újból le kellett győzni, hanem a súlyos próbatételekre gondolva, amelyek elé a sors az anya és leánya erejét és méltóságát állította, s amelyek nagyon is rokon természetűek voltak. Pogwischné kénytelen volt az udvarnál majdnem naponta találkozni a gróffal, igen gyakran ennek fiatal feleségével is, és szívében halálos kínnal, külsőleg nemcsak a mosolygó nyájasságot megőrizni, hanem az összetört reményeiről nagyon is tájékozott, kárörvendő világ szeme láttára cselekedni ezt. Ottilia gyermeki kötelességből asszisztált neki ebben a csaknem emberfeletti erőt követelő helytállásban, s közben az ő helyzetével ugyancsak hamarosan ismerőssé vált, azt kíváncsian figyelő társaságban lehetőleg jó arcot mutatva, tartotta a haragot von Goethe úrral, aki rá sem hederített, komoran, tüntetően brüszkírozta és fitymálta. Nekem az jutott osztályrészemül, hogy szorongva vergődjem ez áldatlan viszony közt - magam is elsivárult szívvel; mert kevéssel karácsony előtt Ferdinand elhagyott bennünket, Sziléziába távozott, hogy elvegye Thusneldáját vagy Dorotheáját - a valóságban Fanny volt a neve -, és bármily kevés reményre jogosított engem őt illetően a természet, bármily fukarul mindig csak a beavatott szerepét juttatta nekem: azt megengedte, hogy én is teljes mértékben fájlaljam hősünk elvesztését, még ha az én esetemben bizonyos megkönnyebbülést, enyhe elégtételfélét vegyített is a fájdalomba. Mert egy csúnya lánynak mégiscsak könnyebb egy széppel együtt álmaik eltűnt hősének emlékét kultiválni - ahogyan most ismét tettük -, mint egyenlőtlenül osztozni vele a férfi testi jelenlétének boldogságában.

Amikor így ifjú hősünk távozása és egy harmadikkal kötött házassága nekem a nélkülözés minden érzése mellett jóleső megnyugvást szerzett, úgy láttam, hogy Ottiliának is kijutott ilyesvalami annak folytán, hogy összeveszett Augusttal. Sőt, bármily kínos lett is emiatt helyzete a társaságban, bevallotta nekem: jót tesz neki, boldogságnak és fölszabadulásnak érzi, hogy most mindennek vége közöttük, és a szíve közönyös békességben kipihenheti ennek a kapcsolatnak oly gyakran ernyesztő visszásságait. Annál zavartalanabbul ünnepelheti most Ferdinand dicső emlékezetét, és szentelheti magát sajnálatra méltó édesanyja vigasztalásának. - Ezt jó volt hallani; ámde nem enyhítette teljesen abbeli kétségeimet, hogy valóban nem kell-e miatta többé aggódnom. August az apja fia - ez volt életének fő sajátossága. Lényegében ott rejlett a nagyszerű apa, aki bizonyára helytelenítette szakítását a "hölgyecskével", a szakítás egész biztosan engedelme nélkül történt, és ugyanoly bizonyosan latba fogja vetni tekintélyét, hogy helyrehozza a dolgot. Afelől tisztában voltam, hogy óhajtja és sürgeti a házasságot, amelytől én borzadtam; fiának Ottilia iránt táplált komor szenvedélye csupán ennek az óhajnak és akaratnak kifejezése és eredménye volt. Ottiliában apja választott típusát szerette; szerelme utánzás volt, másolat, alárendeltség, szerelmének megtagadása pedig hamis önállóság lénye, lázadás, amelynek tartósságát és ellenállóerejét, sajnos, kevésre kellett becsülnöm. És Ottilia? Igazán elszakadt ennek az apának a fiától? Igazán megmenekültnek tekinthettem őt? Kételkedtem - és joggal kételkedtem.

A megrendülés, amellyel az August életmódjáról akkoriban egyre halmozódó bizonyos fajta híreket fogadta, nagyon világosan igazolta hitetlenségem jogosságát. Hiszen sok minden összejött, aminek következtében a fiatalember elvesztette erkölcsi tartását, a kábulatot kereste, vétkes szenvedélyekbe sodródott, amelyekre kétesen robusztos, veszedelmesen érzéki természete mindenkor is hajlamos volt. A szerencsétlen önkéntes-história folytán bekövetkezett társadalmi megbélyegzése, összeveszése Ottiliával, a belső és valószínűleg külsőleg is megnyilvánuló konfliktus, amelybe emiatt apjával, tehát igazában saját magával került: felsorolom, nem azért, hogy mentegessem, hanem hogy megmagyarázzam a kicsapongó életét, aminek általános sugdolózás szerint átadta magát. Sokfelől hallottunk erről, többek közt Schiller leánya, Karolina, és ennek fivére, Ernst révén, összefüggésben azzal, hogy August már tűrhetetlen, vadul civódó és gorombán indulatos lényét panaszolták. Mint mondották, nem tart mértéket a borivásban, és éjnek idején ittas állapotban csúfos verekedésbe keveredett, mely alkalommal még a rendőrségi fogdával is ismeretségbe került - csak nevének köszönhette, hogy hamar kiszabadult, és a kínos ügyet eltussolták. Városszerte ismeretes volt, hogy olyan nőkkel barátkozik, akikre csak a "némber" megjelölés illik. A titkos tanácsos az Ackerwand melletti kert pavilonját átengedte neki ásvány- és fosszíliagyűjteményének tárolására (mert August a maga szakállára ismételte és folytatta apjának gyűjtőbuzgalmát), ez, úgy látszik, gyakran szolgált eltévelyedésének színhelyéül. Köztudomású volt szerelmi viszonya egy huszár feleségével, amit a férj eltűrt, mert az asszony ajándékokat hordott haza. Hórihorgas, szögletes nő volt, egyébként nem csúnya, és az emberek nevettek, mert August állítólag ilyeneket mondott neki: "Életem napfénye vagy!" - amit hiúságból ő maga terjesztett. Nevettek egy félig botrányos, félig megnyerő történeten is: eszerint az öreg költő egy nap estefelé a ház kertjében váratlanul összetalálkozott a szerelmeskedő párral, és csak ennyit mondott: "Gyerekek, ne zavartassátok magatokat!" - aztán diszkréten eltűnt. Nem állhatok jót az esetért, de hitelesnek tartom, mert egyezik bizonyos morális jóindulattal - hogy másképp ne nevezzem -, amelyet sokan szemére vetnek a nagy embernek, amelyről azonban én nem óhajtok ítélkezni.

Csak egy idevágó dolgot hadd próbáljak kimondani, amin gyakran töprengtem - egyébként nem a legtisztább lelkiismerettel, inkább kételyek közt -, hogy vajon joga van-e bárkinek ilyen gondolatokkal foglalkozni. Ugyanis valahogy úgy láttam, hogy a fiúnál roppantul szerencsétlenül és romboló hatással jelentkező némely tulajdonságok már a nagyszerű apánál is föllelhetők, ámbár nehéz fölismerni azonosságukat, meg aztán a tisztelet és kegyelet is visszariaszt ilyen fölismeréstől. Mert az apa esetében ezek a tulajdonságok még szerencsés, gyümölcsöző és szeretetre méltó szférában lebegnek, és a világot megörvendeztetik, míg a fiúra átörökített alakjukban durván, szellemtől megfosztottan, áldatlanul manifesztálódnak, és az erkölcsi érzéket sértve, szembeszökően, szemérmetlenül nyilvánulnak meg. Kérem, vegyen csak elő egy olyan elbűvölő, igen, erkölcsileg elbűvölő remekművet, amilyen a Vonzások és választások. Filiszterek gyakran emelték e zseniális és rendkívül kifinomodott házasságtörési regény ellen az erkölcstelenség vádját, és a klasszikus szépérzék dolga volt természetesen, hogy ezt a vádat mint otromba és bigott nézetet egy vállrándítással visszautasítsa. Pedig hát, drága asszonyom, végeredményben sem az egyikkel, sem a másikkal nincs a dolog elintézve. Ki tagadná, ha a lelkiismeretére hallgat, hogy ebben a fennkölt alkotásban ténylegesen uralkodik egy erkölcsileg kérdéses, nem őszinte, sőt - bocsánat a szóért! - képmutató mozzanat, aggályos bújócskajáték a házasság szentségével, ledér, fatalista engedmény a természet-misztikának... Lám, még a halál is - amelyet úgy kellene felfognunk, mint a morális természet eszközét szabadságának biztosítására - valójában még az is nem az érzéki vágy álcája- és legédesebb menedékeként tűnik-e fel a költő érzésében és ábrázolásában? - Ó, tudom jól, képtelenség, valósággal szentségtörés August zabolátlan, kicsapongó életmódjában egy másik, bántóvá fajult megjelenési formáját látni olyan képességeknek, amelyek azzal a regényalkotással ajándékozták meg az emberiséget. Említettem is már, hogy az igazság kritikai kutatásával olykor lelkiismereti aggályok járnak együtt, és fölvetődik a probléma, vajon érdemes-e föltétlenül az igazságra törekedni, azt megismerésünk tárgyává tenni, avagy léteznek-e tilalmas igazságok.

Nos, Ottiliát a fiatal Goethe úrról keringő hírek szemlátomást sokkal inkább megrendítették, és fájdalmas zavarba ejtették, semhogy el lehetett volna hinni, hogy August személye őt valóban nem érdekli. Nyílt titok volt, hogy gyűlöli a huszár feleségét - ezt a gyűlöletet pontosabb névvel is lehetett volna nevezni. Mert bizonyára örvénylő sodrással hatnak egy tiszta lány érzéseire olyan teremtések, akik a kiszemelt férfit érzékileg lekötik, s akik ővele szemben alantas, de tényleges előnyben vannak. A megvetés és undor a céda vetélytársnőt nem süllyesztheti eléggé mélyen a lány életméltósága alá; de az irigységnek az a szörnyen különleges alakja, amelynek féltékenység a neve, a riválist akaratlanul megint a lány szintjére emeli, és a gyűlölet egyenrangú tárgyává teszi meg - egyenrangúvá annálfogva, hogy mindketten nők. Sejthető az is, hogy a férfi erkölcstelensége, bármily visszataszító, egy ilyen lélekre mégis mély, rettenetes vonzóerőt fejt ki, amely egy már kialvóban levő vonzalmat is képes újból felszítani, és mivel a nemesben minden nemessé válik, az áldozatkészség alakját ölti fel, azét a vágyét, hogy saját odaadásával visszaadja a férfinak jobbik énjét.

Egyszóval: legkevésbé sem voltam biztos benne, hogy kedvencem nem fogja kedvezően fogadni August újbóli közeledési kísérletét - és ez vajon nem tesz-e előbb-utóbb ilyen lépést, a mögötte álló felsőbb akarat irányítására, amely ellen, amikor szakított a lánnyal, hasztalan kísérelt meg lázadást. Amit vártam, amitől féltem, bekövetkezett. Tavaly júniusban - úgy emlékszem az estére, mintha tegnap lett volna - négyen álltunk udvari fogadáson a tükörteremben: Ottilia és én, aztán barátnőnk, Karoline von Harstall és von Gross úr, amikor csoportunkhoz lépett August - aki, úgy vettem észre, hogy már régen kerülget minket -, és a beszélgetésbe elegyedett. Eleinte senkihez sem szólt külön, de azután - rendkívül feszült és mindannyiunktól sok önuralmat követelő pillanat volt - néhány kérdést és kijelentést intézett egyenest Ottiliához. Nagyvilági hangon folyt a társalgás, háború és béke körül forgott, szó esett a veszteséglistákról, August apjának önéletrajzáról, a porosz bálról és az ott lejtett pompás füzértáncról; ám August közben ábrándos pillantásokat vetett, ami sehogy sem illett szavaihoz és a mieinkhez, és amikor búcsúzóul pukedliztünk (mert amúgy is el akartunk menni), nagyon ábrándosnak látszott.

"Láttad az ábrándos tekintetét?" - kérdeztem Ottiliától a lépcsőn. "Láttam - válaszolta -, és megijedtem tőle. Hidd el, Adele, nem kívánom, hogy fölújítsa a régi szerelmet, mert akkor a régi kínnal cserélném fel a közönyt, amelyben jól érzem magam." Ezek voltak a szavai. De a jég megtört, a nyilvános hadiállapot véget ért. A színházban és egyebütt, társaságban, von Goethe úr új meg új közeledésekkel próbálkozott; és Ottilia, ha kerülte is vele az egyedüllétet, amire a férfi törekedett, nekem bevallotta, hogy gyakran furcsa megindulást érez, s amikor ránéz azzal a végtelenül boldogtalan kifejezéssel, szívében föléled miatta a régi bűntudat. Ha aztán a félelmemről beszéltem, arról, hogy ha a vad, ártalmas emberrel érintkezik, abból csak baj származhat, hogy vele barátság nem képzelhető, mert mindig többet fog követelni, mint amennyit Ottilia, ha hihetek a szavainak, adni kész, akkor így válaszolt: "Légy nyugodt, szívem, szabad vagyok, és az is maradok. Lásd, kölcsönadott nekem egy könyvet, Pinto Csodálatos világ körüli út, huszonegy nap alatt, és még csak meg se néztem. Ha Ferdinandtól kaptam volna - nem tudnám-e már fejből az egészet?" Ez igaz volt. Hogy nem szereti Augustot, azt elhittem neki. De elegendő volt-e ez vigasznak, biztonságnak? Hiszen láttam, hogy August és az a gondolat, hogy az övének kell lennie, olyan igézetben tartja, mint a kígyó a kismadarat.

Megbódult a fejem, ha August feleségének képzeltem el őt; pedig hát mi más lehet mindennek a vége? Olyan dolgok történtek, hogy a szívem majd meghasadt, megfoghatatlan dolgok. Az a meggyőződésem, hogy ez a szerencsétlen ember tönkre fogja tenni barátnőmet, eleve igazoltnak látszott, mert múlt ősszel szegénykém komolyan megbetegedett, valószínűleg a belső meghasonlás következtében. Három hétig feküdt sárgaságban, ágya alatt egy dézsa kátrány állt, mert azt mondják, ilyen betegnek használ, ha annak tükrében nézegeti magát. Mikor felgyógyulása után megint összetalálkozott társaságban azzal az emberrel, ez úgy viselkedett, mint aki egyáltalán nem nélkülözte, észre sem vette a távollétét. Egyetlen szava, egyetlen szótagja sem tanúskodott az ellenkezőjéről!

Ottilia magánkívül volt, visszaesett betegségébe, és még egyszer egy álló héten át tükröznie kellett magát a kátrányban. "Mennyei üdvösségemről lemondtam volna érte - zokogta a keblemen -, és ő megcsalt!" De mit gondol, asszonyom? Elhiszi-e, amit mondok? Két héttel ezután halotthalványan jön hozzám a szegény teremtés, dermedt pillantással közli velem, hogy August majdani egybekelésükről teljes lelki nyugalommal mint elintézett dologról beszélt vele! Hogyan érinti ez kegyedet? Képzelhető ennél borzasztóbb valami? Nem nyilatkozott neki, nem kérte a szerelmét, még csak azt sem lehet mondani, hogy beszélt vele a házasságról; szörnyű mellékességgel csak éppen említést tett róla. "És te? - kiáltottam. - Könyörgök, Tillemúzsa, szívem, mondd meg, mit válaszoltál?!" Tisztelt asszonyom, beismerte, hogy szó nem jött a nyelvére.

Megérti-e, kérem, hogy föllázadtam a végzet zord kegyetlensége ellen? Egy gát legalább még szemben állt a végzettel ama nő személyében, akinek léte kétségtelenül komoly akadályt jelentene, ha von Goethe úr, amint végül is elvárható volt, Ottilia anyjától és nagyanyjától megkéri barátnőm kezét: a titkos tanácsosné, Christiane, Demoiselle Vulpius személyében. - Drága asszonyom, az anya tavaly júniusban elhalálozott. Eltűnt a botránykő, mi több: a haláleset következtében a helyzet fenyegetően kiéleződött, mert most már August dolga volt, hogy az apai házba új úrnőt vezessen. Gyásza korlátokat szabott, amellett az évad is csendesedett, így hát nyár felé persze csak ritkán láthatta Ottiliát. Ahelyett történt egy esemény, amelyről nem tudok kegyednek pontosan beszámolni, mert félig derűs, félig aggasztó titok veszi körül, de hogy fatális fontossága van, ahhoz nem férhet kétség. Augusztus elején Ottiliának az Ackerwandnál személyes találkozása volt a titkos tanácsossal, Németország nagy költőjével.

Ismétlem: ennek lefolyásáról adósnak kell maradnom a felvilágosítással, mert magam sem tudom, hogy folyt le. Ottilia csöppet sem szívderítően tréfás modorban megtagadja tőlem a felvilágosítást; abban leli kedvét, hogy az esetet valamiféle incselkedően ünnepélyes titok leplébe burkolja. "Hiszen ő maga sem akar soha - feleli mosolyogva, ha sürgetem a válaszát - Napóleonnal folytatott beszélgetéséről igazán szót ejteni, hanem azzal kapcsolatos emlékét elzárja a világ elől, még barátai elől is, mint valami féltve őrzött kincset. Bocsáss meg nekem, Adele, ha ebben követem példáját, és elégedj meg azzal, hogy elbűvölő volt velem."

Elbűvölő volt vele - átadom kegyednek ezt a tudomásomat, drága asszonyom. És ezzel a híradással zárom novellámat, amely, mint látja, abból a kellemes fajtából való, melynek végén ott az eljegyzés, vagy legalább közeli kilátásként biztat. Ha csoda nem történik, ha az ég közbe nem avatkozik, akkor az udvar és a város karácsonyra, de szilveszterre biztosan várhatja az eseményt.
Hatodik fejezet

Schopenhauer kisasszony elbeszélését itt zavartalan összefüggésben tolmácsoltuk. A valóságban széles, beszédben gyakorlott szájának szászosan színezett szóáradatát két ízben szakította meg valaki: a közepén és a vége felé, mind a kétszer Mager pincér, aki, láthatóan szenvedve kötelességének terhe alatt, alázatos bocsánatkérések közt tűnt fel a parlour-roomban, hogy új bejelentésekkel álljon elő.

Elsőnek Ridel titkos kamarai tanácsosné szobalányát kellett jelentenie. A család küldöttje a földszinti folyosón van, mondotta, és sürgősen érdeklődik az udvari tanácsosné hogyléte és holléte felől, mert az Esplanade-on elfő az ebéd, és nagy a nyugtalanság miatta. Hiába próbálta Mager megértetni vele, hogy az Elefánt illusztris vendégének megérkezését nővére őnagyságához fontos fogadások késleltetik, amikben ő, Mager, nem zavarhatja. A mamzell, némi várakozás után, mégis rákényszerítette erre a lépésre, és erősen ragaszkodott hozzá, hogy ittlétét tudtul adja, minthogy szigorú utasítása van, hogy az udvari tanácsosné asszonyt előkerítse, és magával vigye, odahaza már mindenki módfelett nyugtalan és éhes.

Charlotte kipirult arccal emelkedett fel ültéből, arckifejezése és mozdulata a leghatározottabban ilyesmit látszott jelezni: "Ez csakugyan nem járja! Hány óra is van? Mennem kell! Ezúttal félbe kell szakítanunk a beszélgetést." Ám e nekilendülés után meglepetésszerűen megint leült, és az ellenkezőjét mondta annak, amit várni lehetett.

- Jól van, Mager - szólt -, tudom, nem szívesen toppant be megint. Mondja meg kelmed a mamzellnek, legyen türelemmel, vagy menjen haza - legjobb, ha hazamegy, és megmondja a kamarai tanácsosnénak, üzenem, hogy ne várjanak rám az ebéddel, megyek én is, mihelyt a dolgaim engedik, miattam nincs ok nyugtalanságra. Természetes, hogy Ridelék nyugtalanok, ki ne lenne az, én is nyugtalan vagyok, mert rég nem tudom már, hány óra lehet, és magam sem így képzeltem az egészet. De hiába, ez a helyzet, és én nem vagyok magánszemély, hanem magasabb igényekhez kell alkalmazkodnom, mint amilyen egy rám váró ebéd. Mondja meg kelmed a mamzellnek, üzenem, hogy le kellett rajzoltatnom magam, azután doktor Riemer úrral voltak fontos tárgyalnivalóim, most pedig végig kell hallgatnom ennek a hölgynek az előadását, közben nem mehetek el. Mondja el ezt, és ne feledkezzék meg a magasabb igényekről, meg a nyugtalanságról, amit magam is érzek, de be kell rendezkednem rá, és kéretem az otthoniakat, hogy ők is így cselekedjenek.

- Nagyon helyes, köszönöm szépen - válaszolt Mager elégedetten és teljes megértéssel, és távozott, mire Mademoiselle Schopenhauer kipihenten folytatta elbeszélését nagyjából ott, ahol a fiatal lányok a parkbeli lelet után az elragadtatás szárnyán a város felé röpülnek.

Másodízben a pincér a történetnek ama tájékán kopogtatott, ahol a "huszár felesége" és a Vonzások és választások körül folyt a szó. Határozottabban kopogott, mint előbb, és ahogy belépett, látszott az arcán, hogy ezúttal teljesen fölhatalmazva érzi magát a zavarásra, és semmilyen aggály vagy kétség nem bántja emiatt. Mint aki biztos a dolgában, jelentette:

- Von Goethe kamarai tanácsos úr.

Erre a szóra Adele ugrott fel a díványról, ámbár Charlotte ülve maradása éppenséggel nem hanyagságra vallott, inkább arra, hogy némileg cserbenhagyta az ereje.

- Lupus in fabula![24] - kiáltott Schopenhauer kisasszony. - Jóságos istenek, mi lesz most? Mager, nem szabad találkoznom a kamarai tanácsos úrral! Rendezze úgy a dolgot, hallja-e! Valamiképpen el kell hogy sinkófáljon előle! Bízom a körültekintésében!

- Nyugodtan bízhat, kisasszony - felelte Mager nyugodtan. - Körülbelül számoltam ilyen óhajjal, mert ismerem a társadalmi kapcsolatok finomságait, és tudom, hogy sose lehet tudni. Jelentettem a kamarai tanácsos úrnak, hogy udvari tanácsosné asszonyom pillanatnyilag el van foglalva, és megkértem, fáradjon le az ivószobába. Egy pohárka madeirát iszik, és odatettem neki az egész palackot. Így hát javasolhatom, méltóztassék a társalgást befejezni, utána bátor leszek engedélyt kérni a kisasszonytól, hogy észrevétlenül kikísérhessem a folyosón, mielőtt a kamarai tanácsos urat értesíteném, hogy az udvari tanácsosné asszony fogadja őt.

Ezért az elrendezésért Mager mindkét hölgy dicséretében részesült, és ismét kiment. Adele így szólt:

- Drága asszonyom, tudatában vagyok a pillanat nagyságának. A fiú itt van - ez azt jelenti, hogy az apa követeként jött. Kegyed ittlétéről ő is, akire leginkább tartozik, tudomást szerzett már - hogyne, hiszen nagy a feltűnés, és Weimar Fámája röpkeszoknyás istennő. A mester a sarját küldi kegyedhez, személyében ő jelentkezik - mély megindultságot érzek, a témák, amelyeket szabad volt előadnom, amúgy is megráztak, alig bírom visszatartani könnyeimet. Ez a közeledés hasonlíthatatlanul jelentékenyebb és sürgősebb lévén az enyémnél, gondolnom sem szabad arra - esetleg figyelembe véve, hogy a kamarai tanács el van látva madeirával -, hogy elbeszélésemet végighallgassa, mielőtt fogadja a küldöttet. Nem gondolok erre, mélyen tisztelt asszonyom, és gyors távozásommal bizonyítom...

- Maradjon csak, gyermekem - felelte határozottan Charlotte -, és legyen szíves újból helyet foglalni! - Halvány pír lepte el az öreg hölgy arcát, és szelíd kék szeme lázasan csillogott, de rendkívül egyenes, fegyelmezett, összeszedett tartással ült a pamlagon. - A bejelentett látogató - folytatta - várjon egy kicsit türelemmel. Hiszen vele foglalkozom, amikor önt hallgatom, egyébként megszoktam, hogy dolgaim intézésében rendet és sorrendet tartsak. Folytassa, kérem! Fiúi örökségről beszélt, szeretetre méltó lebegésről...

- Valóban! - emlékezett vissza Demoiselle Schopenhauer, és gyorsan a helyére ült. - Vegyen csak elő egy olyan remekművet... - és gyorsított ütemben, a legpergőbb fordulatokkal és hihetetlen nyelvkészséggel fejezte be elbeszélését Adélmúzsa, egyébként anélkül, hogy az utolsó szó után egy rövid lélegzetvételnél többet engedélyezett volna magának. Sőt haladéktalanul, csak némileg megváltozott hanglejtéssel, így folytatta:

- Ezek azok a dolgok, amelyeket önnel közölni, drága asszonyom, ellenállhatatlan vágy ösztönzött, mihelyt ittlétéről értesültem. Ez a kívánság rögtön egybevágott azzal az óhajjal, hogy önt láthassam, önnél tiszteletemet tehessem, és emiatt vétkeztem Line Egloffstein ellen, amennyiben elhallgattam előtte szándékomat, és kisemmiztem őt ebből a látogatásból. Drága, mélyen tisztelt asszonyom! Ha, amint mondtam, az ég az utolsó pillanatban még közbe akar avatkozni, hogy meggátoljon egy frigyet, amelynek fonáksága és veszedelmessége a lelkemet nyomasztja, az villant át az eszemen, hogy alkalmasint kegyedet használná föl erre, és talán evégből vezérelte hozzánk. Néhány perc múlva látni fogja a fiút, néhány óra múlva, úgy sejtem, a nagyszerű apát. Befolyást gyakorolhat, óvón szót emelhet, joga van hozzá! Hiszen Augustnak anyja lehetne - azért nem az, mert híres története másként alakult, mert ön másként akarta és irányította. A tiszta értelmet, a szentül szilárd érzéket a helyes és illendő iránt, amivel akkor cselekedett, azt állítsa sorompóba most is! Mentse meg Ottiliát! Lánya lehetne, olyan is, mintha az lenne: épp azért fenyegeti most ahhoz hasonló veszély, amellyel kegyed egykor a legtiszteletreméltóbb megfontoltságot állította szembe. Legyen anyja ifjúkori lénye hasonmásának - mert az ő csakugyan, mint ilyent szereti egy fiú, és egy apa a fián keresztül. Őrizze meg a "hölgyecské"-t, ahogyan az apa nevezni szokta, őrizze meg, arra támaszkodva, ami kegyed egykor volt az apa számára, őrizze meg attól, hogy áldozatul essen egy igézetnek, amely engem oly kimondhatatlanul aggaszt. A férfi, akit akkor okos fővel követett, eltávozott, az asszony, aki August anyja lett, az sincs többé. Kegyed van egyedül az apával, azzal, aki a fia lehetne, és a kedves teremtéssel, aki olyan, mintha a leánya volna. Az ön szava fölér egy anyáéval - vesse latba a hamis, a romlással fenyegető ellen! Ezt kérem, ezért esedezem.

- Kedves gyermekem! - szólt Charlotte. - Mit kíván tőlem? Hogy gondolja, hogy ilyesmibe beleártsam magam? Amikor ingadozó érzésekkel, de persze a legélénkebb érdeklődéssel hallgattam elbeszélését, nem gondoltam, hogy ilyen bizalom, hogy ne mondjam, ilyen meglepő kívánság fog fűződni hozzá. Megzavar - nemcsak a kérésével, hanem azzal is, ahogyan azt megokolja. Olyan vonatkozások közé állít engem... olyasmire akar kötelezni, ami nekem, öregasszonynak, régi énemet támasztaná fel újra... Úgy látszik, föltételezi, hogy a titkos tanácsosné elhunytával viszonyom a nagy emberhez, akit egy életen át nem láttam, megváltozott - mégpedig olyan értelemben, hogy fiával szemben anyai jogokat biztosít nekem... Lássa be, hogy ez a felfogás képtelen és riasztó! Hiszen az lehetne a látszat, mintha én ezt az utazást... Valószínűleg félreértettem. Bocsásson meg! Kifárasztottak ennek a napnak benyomásai és megerőltetései, s mint tudja, még vár rám egy és más azokhoz hasonló. Isten áldja, gyermekem, és fogadja köszönetemet szép közlékenységéért! Ne higgye, hogy ez a búcsúvétel elutasítást jelent! A figyelem, amellyel hallgattam, legyen kezesség arra nézve, hogy nem részvétlenhez fordult. Talán lesz alkalmam, hogy tanácsot adjak és segítsek. Meg fogja érteni, hogy amíg nem fogadtam a várt küldöttet, nem tudhatom, egyáltalán olyan helyzetbe kerülök-e, hogy szolgálatára lehessek...

Ülve maradt, úgy nyújtotta kezét jóságos mosollyal Adelének, aki fölugrott, hogy kivágja előtte az udvari bókot. Charlotte feje remegőn biccentgetett a fiatal lány feje fölött, mialatt az, éppoly felhevülten, mint ő maga, hódoló csókra az odanyújtott kéz fölé hajolt. Azután elment Adele. Charlotte néhány percig lehajtott fővel, egyedül várakozott a pamlagon ülve, a szobájában, ahol látogatóit fogadta. Végre megjelent Mager, és elismételte:

- Von Goethe kamarai tanácsos úr.

August belépett, egymáshoz közel eső barna szemeit kíváncsi fénnyel, de félénk mosollyal emelve Charlottéra. Charlotte is élénk várakozással nézett a közeledőre, amit mosollyal próbált enyhíteni. Szíve a torkában vert, arca is tüzelt, a kettő együtt, még ha a túlerőltetés okozta is, kétségtelenül nevetséges volt, ámbár egy valamennyire jóindulatú szemlélő ugyanakkor bájosnak is találhatta. Ilyen iskolás lány hatvanhárom éves fővel aligha akadt még egy. A fiatalember a huszonhetedikben járt - négy évvel lett idősebb, mint apja akkor volt -, Charlotténak konfúzusan úgy tűnt, mintha attól a bizonyos nyártól csak az a négy esztendő választaná el, amennyivel ez a fiú több volt az akkori ifjú Goethénél. Megint nevetnie kellett önmagán - negyvennégy év telt el azóta. Rengeteg idő, maga az élet, a hosszú, egyforma és mégis oly mozgalmas, oly gazdag élet - mármint gyermekáldásban gazdag, tizenegy fárasztó másállapottal, tizenegy lebetegedéssel, tizenegy időszakával a tápláló kebelnek, amely két ízben maradt vissza elárvultan és haszontalanul, mivel a túlságosan gyenge kis kosztosokat vissza kellett adni az anyaföldnek. Azután jött a túlélés korszaka, az is teljes tizenhat esztendő, mialatt özvegy- és matrónasorban méltósággal elvirult, egyedül, a férj és sokszoros apa nélkül, mert az már előrement a halálba, és üresen hagyta őmellette a helyet - a ráérő élet korszaka, amelyet már nem vett igénybe tevékenység és szülés, nem vett igénybe a múltnál erősebb jelen, a valóság, mely elnyomta volna a lehetséges körül forgó gondolatot, úgyhogy az emlékezés számára, az élet minden be nem teljesült "de ha most"-ja számára, az ő másféle, nem polgári, kísérteties méltóságának tudata számára, amely nem a valósághoz és anyasághoz fűződő méltóság volt, hanem jelentőség és legenda, és évről évre növekvő szerepet játszott az emberek képzeletében - mindezek számára sokkal több tér és serkentő képzelőerő maradt, mint a szülések korszakában...

Ah, az idő - és mi, az idő gyermekei! Hervadtunk és hanyatlottunk benne, de az élet és az ifjúság mindenkor fölül volt, az élet mindig ifjú volt, mindig volt ifjúság az élet szintjén, velünk, mellettünk, akiknek az élete letűnőben: mi még együtt voltunk az ifjúsággal ugyanabban az időben, amely még a mi időnk volt, és már az övé, még láthattuk az ifjúságot, még csókolhattuk redőtlen homlokát, visszatért ifjúságunkét, amely belőlünk született... Ez a fiú nem az ő szülötte, de lehetett volna az, s különösen azóta volt ez jól elképzelhető, amióta odavan az, ami ellene szólt, amióta nemcsak őmellette, hanem az apa, az akkori fiú mellett is üres lett a hely. Charlotte fürkésző szemmel nézte Augustot, a másik nő magzatát, bírálva, irigyen mustrálta alakját, hogy vajon ő nem hozhatta volna-e jobban a világra. Nos, a Demoiselle tűrhetően végezte dolgát. Jó megjelenésű a fiú, sőt aki akarja, szépnek mondhatja. Hasonlít-e Christianéra? Charlotte sohasem látta a költő ágyastársát. A hízásra való hajlamot alighanem tőle örökölte a fiú; évei számához képest kissé termetes, noha magas növése ezt tűrhetően egyensúlyozta, az apa karcsúbb volt annak idején, abban a letűnt időben, amely gyermekeit még egészen másképpen formálta és öltöztette, egyrészt illendőbben és kötöttebben, púderes hajcsigákkal és tarkón kunkorodó, szalagcsokros copffal, ugyanakkor a nyakat a csipkés ingben zseniálisan szabadon hagyva, a bozontos hajzat helyett, amely púderezetlenül, forradalom utáni természetes állapotban födte a jelenlegi ifjú homlokát; halántékáról göndör barkó szaladt a hegyesen fölálló inggallérba, s emögött szinte mókás méltósággal tűnt el a fiatalosan puha áll. Föltétlenül méltóságteljesebb, szalonképesebb, sőt hivatalosabb volt a jelenlegi ifjú megjelenése az inggallér nyílását kitöltő, magasan kötött nyakravalóban. A divatosan széles hajtókájú felsőkabát, amelynek egyik, vállban fölmeredő ujjára gyászszalag simult, szorosan és korrektül feszült kövérkés termetén. Könyökét elegánsan behúzva tartotta maga előtt a cilinderkalapot, nyílásával fölfelé. Amellett úgy tetszett, hogy ez a formális, minden fantasztikus hajlamtól idegen kifogástalanság arra való, hogy valami nem egészen kiegyensúlyozott, polgári szemmel nézve nem egészen gáncs nélküli, bár egyébként igen szép dologgal keljen versenyre és feledtesse azt: ez a valami a lágy és borongós szempár volt, amely, mondhatni, tilalmasan nedves fénnyel ragyogott. Ámor szeme volt, azé az Ámoré, akinek annak idején általános megrökönyödésre szabad volt a hercegnőt születésnapi verssel köszönteni: a szerelem gyermekének szeme párja.

Ezeknek az enyhén illetlen szemeknek pontosan örökbe kapott sötétbarna színe és egymáshoz közel eső volta eszméltette rá Charlottét - még mindig ama néhány másodpercen belül, amíg a fiatal férfi belépett, és futó meghajlás után feléje közeledett -, hogy August hasonlít az apjára. Elismert hasonlóság volt ez, és amennyire frappáns, részleteiben ugyanoly nehezen kimutatható: alacsonyabb homlok, kevésbé lendületes vonalú orr - kisebb, nőiesebb száj ellenére is félreismerhetetlen, félénken viselt, lebecsültségének tudatában némileg szomorkás színezetű, s mintegy bocsánatért esedező hasonlóság, amely azonban a testtartásban, a hátrahúzott vállban, az előrefeszített törzsben sem tagadta meg magát, akár utánzás volt, akár hamisítatlan alkati jelenség. Charlotte mélyen meg volt hatva. Amit maga előtt látott, az élet gyarló variáns-kísérlete arra, hogy megismételje önmagát, és az idő fölé kerekedve ismét jelenné váljék; ez az emlékekkel teljes kísérlet, amely, az egykorival csak ezen a ponton egyenrangúan, a fiatalság és jelenvalóság varázsával hatott, olyannyira megrázta az öregasszonyt, hogy mialatt Christiane fia a keze fölé hajolt - bor és kölnivíz illatát árasztva -, lélegzete rövid, fojtott zokogássá változott.

Ugyanakkor eszébe jutott, hogy jelenlegi alakjában a fiatalság nemesi rangot visel.

- Von Goethe úr - mondta -, Isten hozta. Nagyra értékelem a figyelmességét, és örülök, hogy Weimarba érkezésem után ily hamar megismerkedhetem egy kedves ifjúkori barátom fiával.

- Köszönöm a jóságos fogadtatást - válaszolt August, és egy pillanatra konvencionális mosollyal kivillantotta kissé túlságosan apró, fehér, fiatal fogait. - Atyámtól jövök. Megkapta jóleső sorait, s ahelyett, hogy levélileg válaszolna, inkább az én szám által óhajtotta üdvözölni udvari tanácsosné asszonyomat városunkban, amelyre, mint mondta, ittlétével bizonyára fölöttébb elevenítő hatást tesz majd.

Charlotténak nevetnie kellett nagy megindultságában és nagy elfogódottságában.

- Ó, túl sokat vár el - mondta - egy fáradt öregasszonytól! És hogy érzi magát a tisztelt udvari tanácsos úr? - tette hozzá, és az egyik székre mutatott azok közül, amelyeken az imént Riemerrel ült. August elvette a széket, és körülményesen helyet foglalt Charlotte mellett.

- Köszönöm kérdését - mondta. - Lassacskán. Elégedettek akarunk lenni, mi mást tehetnénk... Egészben véve jól van. Vigyázatra, vagy mondjuk: elővigyázatra mindig akad ok, az állapot labilis, esendő voltát tovább is szemmel kell tartani, és az életvitel nagy szabályossága mindenkor ajánlatos lesz. Szabad a magam részéről tudakolnom, hogyan utazott udvari tanácsosné asszonyom? Zavaró incidensek nélkül? És a szállás is kielégítő? Atyám fülének kedves lesz a hír. Mint halljuk, becses látogatása méltóságod nővérének, Ridel titkos kamarai tanácsos érdemes hitvesének szól. A legátérzettebb örömet fogja kelteni ez a látogatás abban a házban, amelyet a felsőbb körök becsülnek, az alárendeltek egyértelműen tisztelnek. Hízelgek magamnak azzal, hogy a titkos kamarai tanácsos úrral hivatalosan csakúgy, mint személyesen, a legtisztább egyetértésben vagyok.

Charlotte koravénnek és mesterkélten kimértnek találta ezt a beszédmódot. Már a "fölöttébb elevenítő" is furcsa volt; a "legátérzettebb öröm" és a "legtisztább egyetértés" meg is mosolyogtatta. Ezt és effélét Riemer mondhatott volna, de a fiatalember szájából sokkal különösebben, körmönfontságában valósággal excentrikusnak hangzott. Charlotte világosan érezte, hogy ez fölvett beszédmód, de a beszélő nyilván nem volt tudatában a szenvelgésnek; megfigyelte ugyanis, hogy a fiatalember nem törődött az ő önkéntelen arcrándításával, észre sem vette, mert nem értette meg, és még csak nem is sejtette, hogy okot adott rá. Amellett Charlotte nem állhatta meg, hogy August szavainak méltóságos merevségét szembe ne állítsa viselt dolgaival, amelyekről annak a nagy, nedves szájnak közlése révén tudott. A fiú iszákosságára gondolt, a huszárfeleségre, arra, hogy egy ízben hűvösön ült, hogy Riemert elüldözte a gorombaságával, gondolnia kellett ugyanakkor az önkéntes-história óta kényes, csak mesterségesen takargatott helyzetére, a gyávaságát és lovagiatlanságát illető szemrehányásra, amelyet elfojtottan is viselnie kellett; és csak mindezeken túl gondolt August homályos vonzalmára Ottiliához, a karcsú, szőke "hölgyecské"-hez - erre a szerelemre, amely a fiú furcsa kifejezésmódjával voltaképpen már nem az ellentét viszonyában állt, hanem - Charlotténak úgy tűnt - azzal valahogy kerülő úton, de mégis szorosan összefüggött és egybevágott. Egyszersmind azonban ennek a szerelemnek, igen megható és a helyzetet bonyolító módon, hozzá, az öreg Charlottéhoz, vagyis az ő tágabban és általánosabban értelmezett énjéhez is köze volt, olyaténképpen, hogy a fiú és az egykori imádó jellemvonásai elvegyültek, amely vegyülékben a fiú nagymértékben megmaradt fiúnak, azaz: atyjához hasonlóan viselkedett. "Istenem! - gondolta Charlotte, a fiatal ember meglehetősen szép és sok mindenre emlékeztető arcára pillantva. - Istenem!" Ebbe a fohászba foglalta össze azt a megindultságot és megbocsátó gyöngédséget, amelyet a fiatalember jelenléte ébresztett benne, és nevetséges beszédmódját is beleértette.

Egyébként eszébe jutott a súlyos megbízatás is, a lelkére kötött kérés, hogy lehetőleg avatkozzék be bizonyos viszonylatokba, állítsa meg a dolgok meghatározott alakulását és a "hölgyecske" fejéből verje ki az udvarlót, vagy megfordítva. De őszintén szólva sem kedve nem volt hozzá, sem hivatottnak nem érezte magát, túlzott kívánságnak tartotta, hogy fondorkodnia kelljen a "hölgyecske" ellen avégből, hogy "megmentse" őt - hiszen ennek a "hölgyecské"-nek nyilvánvaló küldetése volt, hogy a huszárfeleséggel és egyéb káros hajlamokkal győzelmesen fölvegye a harcot, ő pedig, az öreg Charlotte, e cél tekintetében teljesen szolidárisnak érezte magát a "hölgyecské"-vel.

- Örömmel hallom, kamarai tanácsos úr - mondta -, hogy két olyan derék férfi, mint ön és a sógorom, becsüli egymást. Egyébként nem először hallom, levélileg is - önkéntelenül és majdnem ugrató szándékkal August egyik keresett kifejezését ismételte meg -, levélileg is értesültem erről a nővérem révén. Szabad ez alkalommal gratulálnom nemrég történt előléptetéséhez udvari és hivatali állásában?

- Nagyon szépen köszönöm.

- Bizonyára megérdemelte mindkét kegyet - folytatta Charlotte. - Sok dicséretest hallani fejedelmének és országának szolgálatában kifejtett komoly buzgalmáról. Korához képest, ha szabad megmondanom, ön sokszorosan túlterhelt ember. Arról is tudok, hogy minden egyében fölül még édesatyjának is igen dicséretesen segítségére van.

- Az embernek örülni kell - hangzott a válasz -, hogy erre egyáltalán van lehetőség. Amióta anno egyben és ötben súlyos betegségeken esett át, éppenséggel nem magától értetődő, hogy őt még a miénknek mondhatjuk. Mindkét esetben még nagyon fiatal voltam, de jól emlékszem a borzalmakra. Első ízben a hólyagos orbánc a sír szélére juttatta. Görcsös köhögés súlyosbította a betegséget, emiatt nem feküdhetett ágyban, mert megfulladt volna. Álló helyzetben kellett átvészelnie. Sokáig nagy ideggyöngeség maradt utána. Most tizenegy éve pedig görcsökkel járó lázas tüdőbaj tette számunkra hosszú heteken át kétségessé, hogy életben marad. A jénai doktor Stark kezelte. A krízis elmúltával hónapokig tartott a lassú lábadozás, és doktor Stark itáliai utazást javasolt. Apám azonban kijelentette, hogy az ő korában ilyen útra nem mer vállalkozni. Ötvenhat éves volt akkor.

- Nem az az életkor, amelyben mindenről le kell mondani.

- Nemde, kegyed is azt tartja? Úgy látjuk, lemondott az ő Rajna-vidéki Itáliájáról is, ahol pedig tavaly és tavalyelőtt oly jól érezte magát. Tetszett hallani a balesetről?

- Nem én! Miféle baleset érte?

- Ó, szerencsésen megúszta. Az idén nyáron, anyám halála után...

- Kedves kamarai tanácsos úr - vágott közbe Charlotte ismét ijedten -, amíg nem említette - alig értem, miért -, elmulasztottam legmélyebb részvétemet kifejezni önnek ezért a súlyos, pótolhatatlan veszteségért. Ugye, meg van győződve egy régi barátnő szívbeli együttérzéséről...

August gyors, riadt pillantást vetett rá, aztán lesütötte sötét, lágy tekintetű szemét.

- Nagyon hálás vagyok érte - mormolta.

Néhány másodperc telt el gyászoló hallgatásban.

- Remélem - mondta azután Charlotte -, a kedves udvari tanácsos drága egészségének nem ártott meg komolyan ez a kemény csapás.

- Anyám betegségének utolsó napjaiban ő maga is gyengélkedett - válaszolt August. - Mikor a hírek aggasztóbbá váltak, hazasietett Jénából, ahol dolgozott, de a halál napján lázas lett, és kénytelen volt ágyban maradni. Anyám görcsökbe halt bele - vagy görcsök közt szenvedett ki -, igen gyötrelmes halállal. Nekem sem volt szabad bemennem hozzá, legvégül a barátnői közül sem volt mellette senki. Riemerék, Engelsék és Vulpiusék visszavonultak. Bizonyára elviselhetetlen volt a látvány. Két idegen ápolónő karjai közt állt be a vég. Olyasmi lehetett, amit alig szabad kimondanom, valamilyen súlyos, borzalmas női dolog, torz- vagy halvaszülés, halálos lebetegedés, nekem úgy rémlett. Talán a görcsök tüntették fel előttem ilyennek az esetet, vagy az is hozzájárult a benyomáshoz, hogy diszkréten távol tartottak a haldoklótól. Mennyivel inkább óvni kellett apámat, óvni kellett volna még akkor is, ha nem lett volna ágyban fekvő beteg, hiszen érzékeny idegrendszere arra kényszeríti, hogy kerüljön mindent, ami komor és fölzaklató. Amikor Schiller haldokolt, akkor is az ágyat nyomta. Olyan a természete, hogy kerülnie kell minden érintkezést a halállal és a sírral. Ebben, úgy látom, a sors rendelése vegyül a szándékossággal. Tudja-e, asszonyom, hogy négy testvére halt meg csecsemőkorban? Ő él - lehet mondani: a legnagyobb mértékben él; de fiatal kora óta többször volt a halál küszöbén, pillanatonként és koronként. Mikor azt mondom "koronként", a Werther-korszakra gondolok...

Észbe kapott, és kissé zavartan tette hozzá:

- De inkább a fizikum válságai járnak eszemben, az ifjúkori vérömlés, a súlyos megbetegedések ötvenedik évén túl, nem szólva a köszvényes rohamokról és a vesekő-kólikákról, amelyek miatt már oly korán járta a csehországi fürdőket, és nem szólva azokról az időszakokról, amikor megfogható kóros tünetek nélkül borotvaélen volt az állapota, úgyhogy a társaság úgyszólván napról napra el volt készülve, hogy elveszíti őt. Most tizenegy éve minden szem aggódón figyelte - akkor halt meg Schiller. Mellette, aki oly sokat betegeskedett, anyám mindig maga volt a virágzó élet; de anyám meghalt, apám pedig él. Szívós életereje megküzd minden veszéllyel, és sokszor gondolom, hogy túl fog élni mindannyiunkat. Nem akar tudni a halálról, nem vesz róla tudomást, hallgatagon elnéz fölötte, meggyőződésem, ha előtte halnék meg - és mily könnyen megtörténhetne; én fiatal vagyok, ő öreg, de mi az én fiatalságom az ő öregsége mellett! Én az ő természetének csupán hozzávetőleges, kevés nyomatékkal megáldott mása vagyok -, ha meghalnék, ő arról is hallgatna, semmit el nem árulna érzéséből, és halálomról soha nem tenne említést. Így tesz mindig, ismerem jól. Veszélyeztetett barátság fűzi az élethez, ha szabad így mondanom, és alighanem ezért van, hogy gondosan és határozottan elzárkózik gyászos képzetektől, amilyen a haláltusa és a sírba tétel. Sohasem szeretett temetésekre járni, és sem Herdert, sem Wielandot, sem a mi szegény Amalia hercegasszonyunkat, akihez nagyon ragaszkodott, nem akarta koporsóban látni. Wieland végtisztességén, Ossmannstedtben, most három éve, engem ért a megtiszteltetés, hogy őt képviseljem.

- Hm - hümmögött Charlotte, szívében vallásos elégedetlenséggel, amely szinte emberi lázadás is volt. - Könyvecskémbe - mondta, miután párat pislogott - számos bölcs mondás közé, amelyeket szeretek, beiktattam egyet, így hangzik: "Mióta tartod rettenetesnek a halált, amelynek változó képeivel, akárcsak a lakott föld egyéb alakjaival, békén együtt éltél?" Az Egmontból való.

- Igen, Egmont! - csak ennyit mondott August. Azután lenézett a földre, de mindjárt fölpillantott, fürkészőn meresztette Charlottéra a szemét, majd megint lesütötte. Charlotténak utólag az volt a benyomása, hogy szántszándékkal ébresztette föl benne a vívódó érzéseket, és a gyors vizsgálódással meg akart bizonyosodni a sikerről. Utána persze látszott, hogy úgy tesz, mintha alább adná, és enyhíteni, helyesbíteni akarná szavainak hatását, mert ezt mondta:

- Apám természetesen látta anyámat holtan, és szívbe markolóan vett tőle búcsút. Őrizzük egy költeményét, amelyet anyám halálára írt - pár órával a végső perc után íratta le, sajnos, nem velem, az inasának mondta tollba, minthogy én másfelé voltam elfoglalva; voltaképpen csak néhány verssor, de nagyon kifejező:

Napfény, hiába törsz keresztül
A komor, felhőlepte égen,
Nem nyertem mást az életemtől,
Mint elsiratni veszteségem.

- Hm - szólt megint Charlotte, és habozó beleérzéssel bólintott. Voltaképpen bevallotta magának, hogy a költeményt egyrészt kevéssé jelentősnek, másrészt fellengzősnek találja. Amellett gyanította - és eléggé világosan kiolvasta a rávetett pillantásból -, hogy August ki akar csalni belőle ilyen ítéletet, természetesen nem úgy, hogy kimondja, hanem hogy magában gondolja, s hogy egymás szeméből kiolvassák. Ezért Charlotte lesütötte szemét, és valamilyen homályos dicséretet mormolt.

- Ugyebár? - szólt August, noha meg sem értette jól. - Roppantul fontos - folytatta -, hogy ez a költemény létezik, naponta örülök neki, több másolatát terjesztettem el a társaságban. Meg fogják látni belőle - bizonyára bosszúsan -, hogy apám mennyire szerette anyámat - bár természetesen meg kellett őriznie szabadságát és egyéni különállását -, s hogy mily nagy meghatottsággal tiszteli emlékét, annak az asszonynak emlékét, akit a társaság mindenkor gyűlöletével, gonoszságával és rosszindulatú megszólásával üldözött. És miért? - kérdezte nekihevülve. - Mert egészséges napjaiban szeretett egy kicsit szórakozni, szívesen táncolt, és víg társaságban szívesen megivott egy-egy pohárkával. Hát ez is ok? Apám mulatott a dolgon, és nemegyszer emlegette előttem tréfásan anyám kissé nyers életkedvét, egyszer versikét is írt arról, hogy minduntalan baráti kör gyűlik össze nála, de ennek kedveskedő és inkább jóváhagyó értelme volt, és elvégre ő is a maga külön útját járta, és többet volt távol, Jénában meg a fürdőhelyeken, mint otthon nálunk. Megesett, hogy még karácsonykor is, amikor pedig a születésnapom van, ott maradt a munkájánál a jénai kastélyban, és csak ajándékokat küldött. De hogy anyám mennyire gondoskodott testi jólétéről, akár közel volt, akár távol, és mily derekasan viselte a háztartás terhét, távol tartva minden zavaró körülményt az ő kényes művétől, pedig semmit sem értett belőle; ám nem is színlelte, hogy érti - hát a többiek talán értik? -, de a legtisztább szívvel respektálta, azt tudta apám, és hálás volt ezért, és hálával tartozott volna neki a társaság is, ha valóban respektust érezne apám műve iránt, de épp ez hiányzik hitvány lelkületéből, ahelyett jobbnak látta szapulni anyámat, és mindenfélét pletykálni róla, mivelhogy nem volt éterikus és szilfid, hanem Isten látja, kövér és pirospozsgás, és nem tudott franciául. De ez mind merő irigység volt, semmi más, sárga irigység, azért, hogy anyám szerencsét csinált, maga sem tudta, hogyan, és a nagy költő, a nagy államférfi házi jószelleme és felesége volt. Merő irigység, merő irigység. És azért örülök oly nagyon annak, hogy birtokunkban van az anyám halálára írt költemény, mert a társaságunk bele fog sárgulni a bosszúságba, merthogy olyan szép és jelentékeny a vers - tört ki belőle vadul a düh, keze ökölbe szorult, szeme elsötétült, halántékán kidagadtak az erek.

Charlotte láthatta, hogy hirtelen haragú, szertelenségekre hajlamos fiatalemberrel van dolga.

- Kedves jó kamarai tanácsos úr - mondta és hozzáhajolt, megfogta ölébe ejtett reszkető öklét, és gyöngéden szétnyitotta az ujjait -, kedves kamarai tanácsos uram, egészen együtt tudok érezni önnel, annál örömestebb, mert jólesik a szívemnek, hogy így kiáll boldogult édesanyja mellett, és nem éri be azzal, hogy érthető büszkeséggel csak nagyszerű édesapján csüggjön. Hogy úgy mondjam, nem nagy virtus, ha valaki jó fia egy olyan apának, amilyennel ön dicsekedhet. De hogy lovagiasan, a külvilággal szemben állva is, fennen tiszteli anyja emlékét, aki inkább a mi hétköznapi mértékünkre volt szabva, azt a legmelegebb érzéssel becsülöm önben, hiszen én is anya vagyok, és az éveket tekintve anyja lehetnék. Meg aztán az irigység! Istenem, erre nézve tökéletesen egyetértek önnel. Mindig megvetettem az irigységet, és tőlem telhetőleg távol tartottam magamtól - merem mondani: nem esett nehezemre. Hogy valaki irigyelje másnak a sorsát - mily dőreség! Mintha nem kellene mindannyiunknak megtisztulni emberi hibáinktól, mintha nem lenne tévedés és önáltatás, ha másokra irigykedünk a sorsunkért. Szánalmasan meddő érzés. Legyünk saját sorsunk derék kovácsa, és ne sorvasszuk magunkat mások elleni tétlen kajánkodással.

August szégyenlős mosollyal, kis meghajlással köszönte meg Charlotte anyáskodását, és visszahúzta szétnyílt kezét.

- Igaza van, udvari tanácsosné asszonyom - mondta. - Anyám eleget szenvedett. Béke poraira. De nemcsak őmiatta keseredem el. Apám miatt is. Hiszen elmúlt minden, már ahogyan elmúlik az élet, és minden nyugvópontra jut. A botránykő végre a föld alatt van. De micsoda botránykő volt egyszer és maradt mindvégig az "igazak", a farizeusok és erénycsőszök szemében, és hogy szapulták apámat, hogy igyekeztek erkölcsileg befeketíteni, mivelhogy merészelt fejjel menni a falnak és az illemkódexnek, magához vette a nép egyszerű lányát, és vele élt a szemük láttára. Hisz velem is éreztették, ahol csak tudták, és gúnyos vállrándítással, feddő szánakozással sandítottak rám, aki ennek a szabadságnak köszönhetem a létemet! Mintha olyan embernek, mint apám, nem lenne joga saját törvénye szerint és az erkölcsi autonómia klasszikus elve szerint élni... De ezt a jogát nem akarták elismerni a keresztény patrióták, az erényes felvilágosultak és a géniusz és a morál ellentétén jajveszékeltek, pedig hát az autonóm szépség törvénye az élet ügye, nemcsak a művészeté - ez nem fért a fejükbe, és diszkrepanciákról meg rossz példaadásról karattyoltak. Szószátyárság! Békén hagyták-e a géniuszt és a költőt, ha már a személyét nem? Ments Isten! Nekik a Wilhelm Meister ringyófészek volt, és a Római elégiák az erkölcsi lazaság fertője, és Isten és a bajadér, valamint A korinthusi menyasszony priapusi fajtalanság - és ez nem is csoda, hiszen már a Werther is ártalmas erkölcstelenség volt szemükben.

- Csodálkozva hallom, hogy akadtak elvetemültek...

- Akadtak, udvari tanácsosné asszonyom, akadtak. És a Vonzások és választásoknál megint akadtak, akik ezt a művet fajtalannak bélyegezték. Valóban rosszul ismeri az embereket, ha azt hiszi, hogy nem kaphatók elvetemültségre. És ha csak a buta tömeg emberei lettek volna! De mindenki, aki ellenezte a klasszicitást és az esztétikai autonómiát, a boldogult Herder és Klopstock és Bürger és Stolberg és Nicolai, meg a többiek, mind erkölcsi alapon belekötöttek apámba életmódja és műve miatt, és görbén néztek anyámra, amiért apám a maga törvénye szerint élt együtt vele. És nemcsak régi barátja, Herder, a konzisztóriumi elnök tette ezt, noha ő konfirmált engem, hanem még a boldogult Schiller is, aki pedig apámmal együtt adta ki a Xéniákat - nagyon jól tudom, ő is rosszallón elhúzta a száját, ha anyámról esett szó, és titokban korholta miatta apámat, talán mert nem vett el ő is egy nemes kisasszonyt, úgy, mint Schiller, hanem társadalmi állásán alul nősült. Társadalmi állásán alul! Mintha olyan embernek, mint az én apám, egyáltalán volna társadalmi állása, amikor egyedülálló nagyság! Szellemileg az ilyen ember mindenesetre rangja alá kell hogy szálljon - akkor már miért ne mindjárt társadalmilag is? Pedig hiszen Schiller maga járt elöl abban, hogy az érdemi nemességet fölébe helyezte a születési nemességnek, ebbéli buzgóságában apámon is túltett. Miért húzta el akkor a száját anyám miatt, aki aztán igazán megszerezte az érdem nemességét azzal, amit apám jóléte érdekében tett!

- Kedves tanácsos uram - szólt Charlotte -, emberi érzésemmel tökéletesen követni tudom önt, ámbár jobban teszem, ha bevallom, hogy nem tudom, mi is tulajdonképpen az esztétikai autonómia, s hogy attól tartok: ez előttem nem egészen világos dolognak elhamarkodott helyeslésével ellentétbe kerülhetek olyan jeles férfiakkal, mint Klopstock, Herder és Bürger, vagy éppen az erkölcs és a hazafiasság eszméjével. Ezt nem szeretném. De úgy gondolom, ez az óvatosság nem gátolhat meg abban, hogy szívvel-lélekkel ön mellett álljak mindazok ellenében, akik a mi kedves titkos tanácsos urunkba bele szeretnének kötni, és ki akarnák kezdeni azt a dicsőséget, amely őt mint hazánk nagy költőjét beragyogja.

August nem hallgatott oda. Sötét szemét megfosztotta szépségétől és lágyságától az újraébredt düh, amitől szemgolyói kidülledve forogtak ide-oda.

- Pedig hát nem a legszebben és legméltóbban elrendeződött-e minden? - folytatta rekedten. - Talán bizony nem vezette apám oltárhoz anyámat, nem tette őt törvényes hitvesévé, és én nem lettem-e már előbb legfelső kézirattal törvényesítve és apám édesfiává, érdemi nemességének örökösévé nyilvánítva? De ez az éppen, hogy a születési nemességhez tartozókat alapjában véve majd szétveti az animozitás az érdemi nemesség ellen, ezért aztán egy olyan lóháton járó fajankó minden legkisebb alkalmat megragad, hogy anyámra célozva pimasz sértéseket vágjon a fejemhez csak azért, mert elvi okokból és apámmal teljes egyetértésben, nem voltam hajlandó Európa nagy uralkodója ellen hadba vonulni. Amikor a kékvér pusztán a születés és természet jogán a géniusz nemességével így pimaszkodik, arra az áristom nagyon is enyhe büntetés. Poroszlót neki, pribéket, tüzes vasat...

Egészen kikelt magából, arca lángoló vörös lett, összeszorított öklével csapdosta a térdét.

- Kedves jó tanácsos úr - szólt Charlotte csillapítva, mint az előbb, és hozzáhajolt, de rögtön visszahőkölt kissé, mert bor és kölnivíz szaga csapta meg, ami August féktelen dühétől mintha még erősödött volna. Megvárta, amíg a remegő ököl megint lent pihent, és rátette ujjatlan félkesztyűvel takart kezét.

- Minek úgy heveskedni? Nemigen tudom, miről beszél, de valahogy úgy rémlik, hogy szeszélyes oktalanságokba tévedünk. Elkalandoztunk. Vagy inkább: csak ön. Mert én csöndben még mindig annál a balesetnél tartok, amelyet, mint említette, a kedves titkos tanácsos úr elszenvedett - azazhogy szerencsésen megúszott, ha jól értettem; mert ha nem így értettem volna, akkor már rég sürgettem volna ennek a pontnak a tisztázását. Hogy is volt hát?

August néhányat fújt még, és elmosolyodott Charlotte jóságán.

- A baleset? - kérdezte. - Ó, semmi az egész, efelől tökéletesen megnyugtathatom, kis utazási kellemetlenség... Így történt: apám ezen a nyáron nem tudta, hová menjen. A cseh fürdőket, úgy látszik, megunta, 1813-ban, a legszomorúbb esztendőben járt ott utoljára, Töplitzben, azóta sem, eléggé sajnálatos - a házi ivókúra nem pótolja a fürdőket, és alkalmasint Berka és Tennstedt sem az igazi. Karlsbad valószínűleg a karjában sajgó reuma ellen is jobbat tenne, mint a tennstedti kénes víz, amit épp mostanában megint használt. De már nem bízik a karlsbadi forrásban, mert ott anno tizenkettőben a helyszínen veserohamot kapott, hosszú idő óta a legsúlyosabbat, ezt nagyon zokon vette. Így hát fölfedezte Wiesbadent: tizennégy nyarán első ízben utazott a Rajna, Majna és Neckar vidékére, ez az utazás minden várakozáson felül boldogította és fölüdítette. Sok év után először volt megint szülővárosában.

- Tudom - bólintott Charlotte. - Milyen kár, hogy akkor már nem találta életben felejthetetlen édesanyját, a mi jó tanácsosné asszonyunkat! Hallottam azt is, hogy a frankfurti főpostahivatal újságja jól megírt cikket közölt a város nagy fiának tiszteletére.

- Úgy van! Vagyis hát ez akkor volt, amikor visszajött Wiesbadenből, ahol Cramer bányafőtanácsossal kellemesen töltötte az időt. Onnan kirándulva megtekintette a Rókus-kápolnát, s ennek számára azután itthon egy derűs oltárképet tervezett: Szent Rókus mint fiatal zarándok, elhagyja ősei várkastélyát, és szeretetből gyermekek közt osztja szét vagyonát és aranyait. Gyöngéd és szívhez szóló terv. Meyer professzor és barátnőnk, a jénai Luise Seidler valósították meg.

- Hivatásos művésznő a hölgy?

- Igen. Közeli hozzátartozója a Fromann háznak, a könyvkereskedő családjának, és benső barátnője Minna Herzliebnek.

- Mily kedves név. Ön magyarázat nélkül említi Minna Herzliebet - ki az?

- Bocsánat! Fromannék nevelt lánya, akiknél apám Jénában sűrűn megfordult akkoriban, amikor a Vonzások és választásokon dolgozott.

- Csakugyan - szólt Charlotte -, most úgy tetszik, mintha már hallottam is volna említeni a nevet. Vonzások és választások! A leggyengédebb emlékeket fölidéző mű. Csak sajnálni lehet, hogy nem keltett olyan világmozgató feltűnést, mint annak idején a Werther. De nem akartam félbeszakítani. Hogy is folyt hát tovább az utazás?

- Nagyon derűsen, nagyon boldogan, mint már mondottam. Valósággal fiatalító hatást tett apámra, s ő mintha sejtette volna is ezt, mikor elindult. Vidám napjai voltak Brentanóéknál a Rajna-parti Winkelben, Franz Brentano...

- Tudom, ki az. Maxe mostohafia. Egyike az öt gyermeknek, akiket az asszony a jó öreg Peter Brentano első házasságából átvett. Ismerem a körülményeket. Mondják, hogy feltűnően szép, fekete szeme volt; de sokat kuksolt szegény egyedül férjének nagy, ódon kereskedőházában. Örömmel hallom, hogy fia, Franz, barátibb lábon állt Goethével, mint annak idején a férje.

- Akárcsak frankfurti húga, Bettina, aki oly bokros érdemeket szerzett apám önéletrajza körül azáltal, hogy boldogult nagyanyámból nap mint nap részletadatokat szedett ki apám ifjúságáról, és mindent följegyzett számára. Vigasztaló, hogy az új nemzedék számos jobb tagja örökölte e neki járó hódolatot, akármily furcsán megváltoztak egyébként az érzületeik.

Charlotténak mosolyogni kellett azon a távolságot tartó módon, ahogyan August a saját generációjáról megemlékezett, de az nem figyelt oda.

- Mikor másodízben volt Frankfurtban - folytatta -, Schlosseréknél szállt meg. Schlosser esküdtszéki ülnök felesége, mint kegyed bizonyára tudja, egyik nővére Georgnak, aki szegény Kornélia nagynénémet bírta nőül; fiai, Fritz és Christian, derék, jólelkű fiúk, jól példázzák iménti megjegyzésemet: a képtelen idők rabjai, gyógyíthatatlan romantikusok, legszívesebben föltámasztanák a középkort, mintha nem lenne elég a fölelevenítésből, és Christian már visszatért a katolikus egyház kebelébe, ahová nyilván Fritz és felesége is megtér nemsokára. Ám a hagyományos szeretet és csodálat apám iránt nem szenvedett csorbát a divatos gyarlóságok közt, s talán ezért van, hogy azokat apám elnézi nekik, és nagyon kellemesen érezte magát a jámbor emberkék közt.

- Olyan szellem, mint ő - szólt Charlotte -, meg tud érteni mindenféle érzületet, ha jóravaló emberséggel párosul.

- Tökéletesen így van - válaszolt August, és meghajolt. - De azt hiszem - tette hozzá -, mégis akkor örült igazán, amikor a Gerbermühlére, Willemerék Frankfurt környékén, a Felső-Majnánál fekvő birtokára költözött át.

- Lám, csakugyan! Ott látogatták meg őt a fiaim, ott ismerkedett meg velük végre-valahára, és ők sok jóságot tapasztaltak részéről.

- Elhiszem. Szeptember tizennegyedikén ment először oda, és a következő hónapban megint ellátogatott hozzájuk Heidelbergből. A közben eltelt rövid idő alatt történt a nagy esemény: Willemer titkos tanácsos egybekelése nevelt leányával, Marianne Junggal.

- Úgy hangzik, mint egy regény.

- Olyasmi volt. A titkos tanácsos két, még gyermekkorban levő leány atyjaként maradt özvegyen, kitűnő ember, nemzetgazdász, pedagógus és politikus, emberbarát, sőt költő is és a drámai múzsa tevékeny barátja - nos, már tíz éve vagy régebben fogadta házába a kis Mariannát, egy linzi színészcsemetét, mégpedig azért, hogy megóvja a színpad veszélyeitől. Emberbaráti cselekedet volt. A ház nála ifjabb leányaival a tizenhat éves, barna fürtös hajadon elragadó nővé fejlődik, gyönyörűen énekel, kellemmel és eréllyel tud rendezni egy házi estélyt, és hogy, hogy nem, az emberbarát és pedagógus egyszer csak szerelmes lett.

- Emberi dolog. A kettő különben sem zárja ki egymást.

- Ki állítja? Mindamellett a házbeli körülmények nem voltak egészen rendjén, és ki tudja, meddig húzódott volna a dolog apám közbejötte és elrendező befolyása nélkül, nyilvánvalóan erre vezethető vissza, hogy mire október elején Heidelbergből visszatért hozzájuk, a nevelőapa csupán néhány nappal előbb szinte hanyatt-homlok hitvesévé tette nevelt leányát.

Az öreg hölgy tágra nyílt szemmel nézett a fiatalemberre, az vissza rá. Charlotte kihevült és fáradt arca bizonytalanul fájdalmas kifejezésre torzult, amikor ezt mondta:

- Szavaival mintha olyasmit akarna sejtetni, hogy a helyzetnek ez a megváltozása édesapja számára valami csalódást jelentett...

- Egyáltalán nem! - válaszolt elámulva. - Épp ellenkezőleg, az így elrendezett, megtisztult és zavartalanná tett viszonyokkal a háttérben kezdte csak igazán jól érezni magát e szép földzugoly vendégeként. Volt ott egy pompás veranda, árnyas kert, a közelben kies erdő, üdítő kilátás tóra és hegységre, a legszabadabb, legbőkezűbb vendégbarátság. Apám ritkán érezte magát oly boldognak. Még hónapok múltán is rajongva emlegette az enyhe, fűszeres illatú estéket, amikor a szélesen hömpölygő Majna folyam piroslott az alkonyaiban, és az ifjú háziasszony Mignonját, Holdfény-dalát, Bajadér költeményét énekelte neki. Gondolhatja azt is, mily örömmel szemlélte az újdonsült férj a barátságot, amelyre méltónak találtatott a kicsi asszony, akit ő fedezett fel és ajándékozott a társaságnak - mindazok után, amit elképzelek, derűs büszkeséggel szemlélte, ami a viszonyok elrendezése és biztosítása nélkül nem lett volna lehetséges. Apám különösen október tizennyolcadika estéjét magasztalta, amikor velük együtt gyönyörködött Willemer kilátótornyából a lipcsei csata évfordulóján rendezett tűzijátékban.

- Hogy ebben öröme tellett - mondta Charlotte -, megcáfol sok mindent, amit egyesek alkalmilag arról akartak sugdosni, hogy édesapjából, kedves kamarai tanácsos uram, hiányzik a hazafias érzés melege. Az évforduló ünnepén senki sem sejtette, hogy Napóleon néhány hónappal utóbb meg fog szökni Elbáról, és új zűrzavarba sodorja a világot.

- Éppen ez az esemény - bólintott August - fenyegetett azzal, hogy halomra dönti apám jövő évre szóló nyári terveit. Az egész idei télen egyében sem járt az esze, és egyébről sem beszélt, mint hogy - ha csak lehet - meg akarja ismételni utazását azokra a kedves vidékekre. Különben is mindenki úgy találta, hogy Wiesbaden jobbat tesz neki, mint Karlsbad. Rég nem volt itt Weimarban olyan zavartalan tele, mint az idén. Leszámítva a négy hetet, amikor heves hurut gyötörte, egész idő alatt pompásan és fiatalosan érezte magát, talán azért is, mert már hosszabb ideje, a szerencsétlen tizenhármas év óta, a tanulmány és költői munkásság új területe tárult fel előtte, mégpedig a keleti, nevezetesen a perzsa költészet, amelybe a maga alkotó és újrateremtő módján mindjobban elmélyedt, úgyhogy egész sereg gnóma és dal gyűlt össze a mappájában, aminőket még sohasem írt, sok olyan is, amely úgy tünteti fel magát, mintha egy napkeleti költő, Hatem intézte volna egy Zulejka nevű szépséghez.

- Ez jó hír, tanácsos úr! Az irodalom barátja örömmel kell hogy üdvözölje - és csodálattal a teremtő erők kitartása és megújulóképessége iránt, ami az égi kegy valóságos ajándékának mondható. Egy nőnek, egy anyának minden oka megvan arra, hogy irigységgel - vagy éppen csodálattal - tekintsen a férfiember sokkalta nagyobb állhatatosságára, amellyel a szellemi termékenység az asszonyi szaporodóképességgel szemben fölényben van. Ha meggondolom - nem kevesebb, mint huszonegy éve annak, hogy legifjabb gyermekemet (Fritzet, a nyolcadik fiamat) világra hoztam.

- Apámtól tudom - mondta August -, hogy a borkedvelő költő neve, Hatem, akinek álarcában ezeket a dalokat írta, annyit jelent, mint "gazdagon adakozó és befogadó". Ha szabad megjegyeznem, ön is, tanácsosné asszonyom, gazdagon adakozó volt.

- Csak az a szomorú - sóhajtott Charlotte -, hogy régen volt. De folytassa, kérem! A hadisten keresztül akarta húzni Hatem számítását?

- Vereséget szenvedett - válaszolt August -, legyőzte egy másik isten, úgyhogy némi aggódás után minden apám kívánsága szerint történt. Tavaly május végén Wiesbadenbe utazott, s mialatt ott júliusig tartotta a kúrát, a háború vihara kitombolta magát - mindegy, hogy hogyan, de kitombolta magát; a politikai láthatár teljesen kitisztult, és ő háborítatlanul élvezhette a nyár hátralevő részét a Rajnánál.

- A Majnánál?

- A Rajnánál és a Majnánál. Nassau várában von Stein miniszter vendége volt, vele utazott Kölnbe, tanulmányozni a dómot, amelynek építkezése iránt utóbbi időben érdeklődött, és amint elbeszélte, nagyon kellemes útja volt visszafelé Bonnon át és Koblenzen át, ahol Görres úr Rajnai Merkurjának hasábjain a Stein-féle alkotmánytervezetet propagálja. Hogy apám ezzel különösképpen egyetértett volna, azon még jobban csodálkoznám, mint azon, hogy komolyan törődött volna a dóm épületének befejezésével, amire föl tudták hívni a figyelmét. A boldog hangulatot, amelyben az egész idő alatt ringatózott, inkább a szép időnek, az elbájoló vidékben lelt örömének tulajdonítom. Még egyszer volt Wiesbadenben, volt Mainzban is, végül pedig augusztusban Frankfurt fogadta be ismét, s befogadta a kényelmes falusi birtok, régóta szerencsésen elrendezett viszonyaival, ahol most öt héten át, ahogyan megálmodta, bőkezű vendégszeretettől is segítve, eláradt benne a tavalyi jóérzés. Augusztus a születésének hónapja - meglehet, hogy az embert szimpatetikus kötelék fűzi ahhoz az évszakhoz, amely létrehozta, s hogy vissza-visszatérve fokozza életerejét. De nem háríthatom el azt a gondolatot, hogy augusztusra esik Napóleon császár születésnapja is, amelyet Németországban még nemrég oly lelkesen megünnepeltek, és csodálkozom, jobban mondva: örülnöm kellene azon, hogy a szellem hősei mégis mily derűs előnyben vannak a tett hősei fölött. Lám, a véres Waterlooi tragédia szabaddá tette apámnak az utat a vendégszerető Gerbermühlére, és az, aki vele Erfurtban társalgott, rabként ült a tenger szikláin, mialatt apám a sors jóvoltából teljesen kiélvezhette a kedvező pillanatot.

- Így igazságos - szólt Charlotte. - A mi drága Goethénk csak kedveset és jót adott az embereknek, míg az a világzsarnok skorpiókkal gyötörte őket.

- De azt nem engedem elvitatni - szólt August, fejét hátraszegve -, hogy apám is hatalmas hódító.

- Senki sem vitatja el öntől - válaszolt Charlotte -, apjától sem ezt a tényt. De ahogyan a római történelemben tanultunk jó és rossz császárokról, ugyanúgy az ön édesapja, barátom, jó és szelíd császár, a másik ellenben vérszomjas pokolfajzat. Ez tükröződik sorsuk kétféleségében, amelyre ön olyan elmésen rámutatott, öt hétig maradt tehát Goethe az új házasok otthonában?

- Igen, szeptemberig, amíg el nem ment Karlsruhéba, hogy őfensége megbízásából megszemlélje az ottani híres ásványgyűjteményt. Abban a hiszemben ment oda, hogy Lili Schönemann-nal, aki rokonai látogatására néha át szokott jönni Elzászból.

- Hogyan? Oly sok év után Goethe viszontlátta egykori jegyesét?

- Nem, a báróné jövetele elmaradt. Könnyen lehet, hogy betegeskedése akadályozta. Magunk közt szólva, sorvadásban szenved.

- Szegény Lili - mondta Charlotte. - Az egész viszony nem valami sokat eredményezett. Néhány dalt, de világraszóló művet egyet sem.

- Betegsége - toldotta meg von Goethe úr előbbi megjegyzését - ugyanaz, amibe a szegény Friederike Brion belehalt, a sesenheimi leányzó, akinek már három éve hantolt sírjához akkor a badeni tartományban apám oly közel járt. Szomorúan telt el Friederike élete attól fogva, hogy sógoránál, Marx lelkésznél csöndes menedéket talált. Nem tudom, hogy gondolt-e apám a közeli sírra, s ha igen, kísértésbe esett-e, hogy fölkeresse, de nem akartam őt erről kérdezni, és kétségbe is kell vonnom, mert vallomásaiban elmondja: a búcsúzkodás napjai a legutolsó istenhozzád előtt oly kínosak voltak, hogy semmit sem őrzött meg róluk emlékezetében.

- Sajnálom ezt a nőt - mondta Charlotte -, mert nem volt benne elég gerincesség, hogy tisztes boldogságban eltöltendő életre összeszedje magát, és egy dolgos falusi emberben szeresse gyermekei atyját. Az emlékezésben élni az öregkor és az elvégzett napi munka utáni pihenés dolga. A fiatalságot ezzel kezdeni kész halál.

- Biztosíthatom - válaszolt August -, hogy amit a gerincességről mond, teljesen egyezik apám nézetével, aki ezzel összefüggésben megjegyzi, hogy az ember a sérüléseket és betegségeket, amelyekhez nyilván az önvád és a kínos emlékezés is sorolandó, az ifjúság idején hamar leküzdi. A testgyakorlatokat, a lovaglást, vívást és korcsolyázást ajánlja mint a friss talpraállás hasznos eszközeit. De hogy saját személyünk bajain túlessünk, és azoktól megszabaduljunk, ahhoz a legjobb segítséget bizonyára a poétai tehetség nyújtja, a költői gyónás, amelyben az emlékezés átszellemül, az általános emberibe szabadul fel, és maradandóan csodált művé lesz.

A fiatalember egymáshoz értette tíz ujja hegyét, és így érintkező két kezét behúzott könyökkel a melle előtt ide-oda ingatta, mialatt beszélt. Szájának kényszeredett mosolya ellentmondott a szemöldökei között húzódó ráncoknak, melyek fölött homlokán vörhenyes foltok ütköztek ki.

- Furcsa dolog az emlékezés - folytatta -, hébe-hóba eltűnődtem ezen, mert hisz a velem született közelség olyan lényhez, mint az apám, mindenféle illő és illetlen gondolkodásra indít. Az emlékezés bizonyára fontos szerepet játszik egy költő életében és művében; a kettő oly mélységesen egy, hogy szorosan véve csak az egyiket kellene megnevezni, és a műről mint az életéről, s az életről mint a művéről lehetne beszélni. Nem csupán a művet határozza és pecsételi meg az emlékezés, és nem csupán a Faustban, a Götz és a Clavigo Máriáiban, és e Máriák kedveseiként szereplő gonosz alakokban jelentkezik ismételten rögeszmeként. Ha helyesen látom, az életnek is állandóan ismétlődni törekvő rögeszméjévé válik. Tárgya, mint például a beletörődés, a fájdalmas lemondás, vagy az, amit gyónásában a költő mint hűtlen nyugtalanságot, sőt mint árulást képletesen ostoroz, a kezdeti, a döntő, a sorsot megszabó elem; s ha szabad így kifejeznem magam, az élet általános motívumává, veretmintájává válik, és minden további lemondás, önmegtartóztatás és beletörődés annak következménye, arról való ismétlődő emlékezés csupán. Ó, sokszor eltűnődtem ezen, és lelkem kitágult a rémülettől - van olyan rémület is, amely kitágítja a lelket -, ha meggondoltam, hogy a nagy költő olyan uralkodó, akinek sorsa, műve és életre szóló döntése a maga személyén messze túl kihat, és a nemzet alakulását, jellemét, jövőjét határozza meg. Ezért hat rám félelmetes nagysággal az a jelenet, amelyet valamennyien soha el nem felejtünk, noha nem voltunk ott, hanem két ember egyedül szerepelt benne, ahogyan az útra kész férfi a lánynak, aki őt egész lelkéből szereti, s akitől a férfi démona kegyetlen elválást parancsol, ahogyan a nép leányának még lóhátról lenyúlva kezet ad, s a lány szemét elborítják a könnyek. Ezek könnyek, Madame - és ha lelkemet mégannyira kitágítja is a rémület, ezeknek a könnyeknek az értelmét nem tudom megfejteni.

- Ami engem illet - válaszolt Charlotte -, én némi türelmetlenséggel azt vallom, hogy ez a jó teremtés, a nép leánya, csak akkor lett volna méltó imádottjához, ha lett volna benne elegendő gerincesség, hogy rendes életet tákoljon magának, amikor a férfi otthagyta, ahelyett, hogy prédául veti magát a legborzasztóbbnak, ami az ég alatt van, vagyis az elsatnyulásnak. Barátom, az elsatnyulás a legborzasztóbb. Adjon hálát Istennek, aki el tudta kerülni, de ha minden erkölcsi ítélet nem számít fennhéjázásnak, akkor meg kell rónunk azt, aki átadja magát neki. Ön lemondásról beszél - nos, a kis nő ott a hant alatt rosszul tudott lemondani, számára a lemondás elsatnyulás volt, semmi egyéb.

- Ők ketten - szólt a fiatal Goethe, eltávolítva, majd megint összeértetve ujjait -, ők ketten egymáshoz közel lakoznak, és mindenképp bajos lenne különválasztani őket az életben és a műben. Tűnődésem olykor erre is vonatkozott; ha ugyanis ama könnyek értelme kitágította a lelkem, akkor - nem tudom, ki tudom-e fejezni, amit gondolok - az a valóságost illette, amelyet ismerünk, úgy, amivé lett, és a lehetségest, amit nem ismerünk, csak sejthetünk - néha szomorúsággal, amelyet a valóságos iránti túlzott tiszteletből magunk előtt és mások előtt titkolunk, és szívünk legmélyére száműzünk. Mi is a lehetséges a valóságoshoz képest, és ki mer amazért szót ejteni, amikor fenyeget a veszély, hogy szavával megsérti emezt?! És mégis, nekem gyakran úgy rémlik, hogy itt valamilyen igazságtalanság forog fenn, mely abból a tényből magyarázható - ó, igen, itt tényekről lehet beszélni -, hogy a valóságos foglal el minden teret, és von magára minden csodálatot, míg a lehetséges, ami nem vált valóra, csak afféle árnykép és a "de ha mégis" sejtelme. Mennyire kell félni, hogy ilyen "de ha mégis"-sel ne vétsünk a valóságosnak járó tisztelet ellen, amely jórészt azon a belátáson nyugszik, hogy minden mű és élet természeténél fogva csak a lemondás terméke. De hogy létezik a lehetséges, ha csupán sejtelmünk és vágyunk tényeként is, mint "hát még ha" és mint suttogó foglalata annak, ami esetleg lehetne, ez biztos jele az elsatnyulásnak.

- Én a gerincesség pártján vagyok és maradok - válaszolta Charlotte elutasító fejcsóválással -, és azt tartom, hogy az ember ragaszkodjék derekasan a valóságoshoz, a lehetségest pedig ne feszegesse.

- Amikor szerencsém van itt ülni kegyeddel - szólt a kamarai tanácsos -, sehogy se tudom elhinni, hogy ne lenne szintén hajlamos a lehetségessel való törődésre. Ezt a hajlamot azért találom érthetőnek, mert a valóságos és a megvalósult nagysága arra csábít minket, hogy még az elsatnyultan lehetséges irányában is tapogatózzunk. A valóságos természetesen nagy dolgot kínál, hogyisne tenné ilyen potenciák birtokában - így is történt mindenképpen. Így történt, mégpedig eléggé pompásan, a lemondásból és hűtlenségből is lehetett valamit csinálni. De hogy lesz ezután, kérdezi magában az ember - és joggal kérdezi, tekintve a műnek és az életnek minden jövendőbeli életre nézve hatalmasan formáló jelentőségét -, mi lehetett volna még, és talán mennyivel boldogabbak lettünk volna mindannyian, ha nem a lemondás eszméje lett volna mértékadó, ha nem történt volna a korai elválás jelenete, a lóhátról nyújtott kézzel és a felejthetetlen búcsúkönnyekkel. Hiszen csakis ezért és ezzel összefüggésben kérdeztem magamtól, hogy Karlsruhéban gondolt-e ő a közeli, még meglehetősen friss hantra ott, a badeni tartományban.

- Becsülni kell - mondta Charlotte - a fennköltséget, amely a lehetségesnek pártját fogja a valóságossal szemben, akármennyire - vagy éppen, mert oly nagyon - előnyben van ez amahhoz képest. Alighanem függőben kell hagynunk majd a kérdést, hogy melyiket illeti a nagyobb erkölcsi rang: a gerincességet-e vagy a fennköltséget. Itt is megint könnyen történhetne igazságtalanság, mert a fennköltségben oly sok a megnyerő vonás, pedig talán a gerincesség az érettebb erkölcsi fokozat. De mit beszélek? Ma csupa ilyen gondolatom támad. Lényegében a nők osztályrésze, hogy egyre csak csodálják, mi mindent tud gondolni egy olyan férfi. Ön azonban éveinek számát tekintve a fiam lehetne, és egy bátor anya nem hagyja cserben fáradozó fiát. Innen a bőbeszédűségem, amely a végén még vét is a női illendőség ellen. De ne hagyjuk-e békén hantja alatt a lehetségest, és ne térjünk-e rá ismét a valóságosra, akarom mondani: édesapjának üdítő utazására a Rajna és Majna mentén? Szeretnék még többet hallani a Gerbermühléről, hiszen ott ismerkedett meg Goethe két fiammal.

- Sajnos, erről a találkozásról semmit sem mondhatok - válaszolt August -, ellenben tudom, hogy e tartózkodás alatt, amilyenhez fogható ritkán esik meg az életben, tökéletesen megismétlődött, sőt fokozódott apám jó érzése, amelyet első ízben élvezett, hála a kecses háziasszony társasági képességeinek és a házigazda tökéletes vendégbarátságának, háttérben a jól elrendezett viszonyokkal. Ismét csillogott a Majna víztükre a fűszeres illatú estében, és a kecses Marianne megint énekelte saját zongorakíséretével apám dalait. Ezúttal azonban ilyen estéken nemcsak befogadó volt, hanem bőkezű adakozó is; mert engedett a kérésnek, vagy talán maga ajánlkozott, hogy fölolvasson egyre szaporodó költői kincséből, a Zulejka-énekekből, amelyeket Hatem ahhoz a napkeleti rózsaszálhoz intézett, és a házaspár méltányolni tudta az e közlésekből rájuk származó megtiszteltetést. Az ifjú háziasszony, úgy látszik, nem az a fajta nő, aki csak csodálja, hogy mi mindent nem gondol egy olyan férfi, mert nem érte be azzal, hogy kap valamit, hanem odáig vitte a fogékonyságban, hogy a szenvedélyes szózatokra Zulejka nevében valósággal egyenrangú félként kezdett válaszolni, és férje a legvendégszeretőbb jóindulattal hallgatta a váltakozó éneket.

- Bizonyára derék ember - szólt Charlotte -, van érzéke a valóság előnyei és jogai iránt. Az egész pedig ismerősnek tűnik nekem, és úgy látom, jól illusztrálja azt, amit ön az ismétlődésre törekvő emlékezésről mondott. És végül? Az öt hét természetesen lejárt, és a nagy vendég eltűnt?

- Igen, egy holdvilágos búcsúest után, amely dalokkal volt tele, s melynek kései végén, mint értesültem, az ifjú háziasszony majdnem barátságtalanul sürgette a búcsút. De az ismétlődés vágya itt is és újólag kielégülést tudott szerezni magának, ugyanis Heidelbergben, ahová apám távozott, megint viszontlátásra került a sor. Ugyanis a házaspár meglepetésszerűen betoppant, és egy legeslegutolsó búcsúestet tartottak teliholdnál, amikor is az asszonyka, férjének és barátjuknak örvendező ámulatára, egy válaszkölteményt mutatott be, oly szépet, hogy akár apám is írhatta volna. Jól meg kell fontolnunk, mielőtt a valóságnak határozott előnyöket, nagyobb jogokat tulajdonítunk a költészettel szemben. Azok a dalok, amelyeket apám akkor Heidelbergben és utóbb perzsa Dívánja számára költött, nem koronázzák-e meg a valóságot, nem a legteljesebb valóságot jelentik-e? Meghitt kiváltságom, hogy mindenki másnál hamarább ismertem őket, és néhány közülük birtokomban van. Drága asszonyom, roppantul, kimondhatatlanul érdekesek. Még soha nem volt ilyesmi. Egészen apám lényét tükrözik, de teljesen új, megint egy nem sejtett oldaláról. Ha azt mondom róluk, hogy rejtelmesek, kénytelen vagyok ugyanakkor azt mondani, hogy gyermekien világosak. Nem más ez - hogy is jellemezzem -, mint a természet ezoterikája. A legszemélyesebb megnyilatkozás a csillagos égbolt sajátságaival úgy, hogy a Mindenség emberarcot kap, az Én pedig csillagszemmel néz. Ki ennek a megmondhatója! Két verssor mindig elkísér ezekből a költeményekből - hallgassa csak!

Félénk és mintegy ijedten lehalkított hangon szavalta:

Elpirul, mint hajnal rőtje,
Ama bércek zord fala...

- Mit szól ehhez? - kérdezte, még mindig azon az ijedt hangon. - Ne szóljon semmit, amíg hozzá nem fűztem, hogy a "hajnal rőtjé"-re az ő saját áldott neve a rím - azazhogy "Hatem" áll ott, de a nem rímelő szó álarcán át hamiskás bensőséggel csendül az énnel teli rím: "És megint csak érzi Hatem." Hogy hat ez kegyedre? Hogyan érinti ez az ünnepélyesen öntudatos, ifjúságtól csókolt, ifjúságtól megszégyenült nagyság? - Elismételte a verssorokat. - Minő lágyság, szent Isten, és minő fenség! - kiáltotta. És a fiatal Goethe előrehajolva tenyerébe szorította homlokát, ujjával beletúrt hajába.

- Nem kétséges - szólt Charlotte tartózkodón, mert ezt a szenvedélyes viselkedést bántóbbnak érezte az iménti hirtelen haragkitörésnél -, hogy a világ közvéleménye osztozni fog az ön csodálatában, ha ez a gyűjtemény egyszer nyilvánosságra kerül. Persze ezeknek a költeményeknek a hatása, bármily nagy is a hamiskás jelentőségük, aligha lehet valaha olyan világraszóló, mint egy regényé, kivált, ha a költő saját ifjúsága ad neki szárnyat. Ezen sajnálkozhatunk, ha akarunk. És az ismételt találkozások? Elrontotta a frizuráját. Ha akarja, odaadom a kis fésűmet. Nem, úgy látom, ugyanazok az ujjak, amelyek fölborzolták, megint kisimíthatják. - A találkozások ismétlődésének tehát vége lett?

- Úgy kellett történni - válaszolt August. - Idén nyáron, anyám halála után, apám sokat tétovázott, hogy melyik fürdő legyen kúrájának helye. Wiesbaden? Töplitz? Karlsbad? Jól láttuk rajta, hogy erősen vonzza Nyugat, a Rajna-vidék, s mintha arra várt volna, hogy jelt adjon a kegyes istenség, amely előző alkalommal megbénította a háború démonát, hogy ő hajlamát követhesse. Akadt is ilyesmi. Szórakoztató barátja, Zelter, Wiesbadenba utazott, és biztatta apámat, hogy tartson vele. Ő azonban nem akarta egyenest tudomásul venni a jeladást. "Legyen hát a Rajna - mondta -, de ne Wiesbaden, hanem Baden-Baden, ahová Würzburgon és nem Frankfurton át vezet az út." Jó, az útnak nem kellett okvetlenül Frankfurton át vezetnie ahhoz, hogy esetleg oda is elvezessen. Elég az hozzá, július huszadikán apám elutazott. Meyert, a művészetprofesszort választotta útitársnak, aki ugyancsak kérkedett és dicsekedett ezzel. De mit tesz Isten? Talán bizony érzékenykedett a kegyes istenség, és a koboldot játszotta? Weimartól két óra járásnyira felborul a kocsi...

- Jóságos Isten!

- ...és a két utas egymás hegyen-hátán az oly sok önuralommal megválasztott országútra penderül, amikor is Meyer jó véresre zúzta az orrát. Mégsem őrá gondolok, aki elvégre a hiúság öröméért fizetett. De megszégyenítő, ámbár kínos derültségre is ingerel elképzelni az önmaga nagyságának ünnepélyes tudatában élőt, aki rég megszokta, hogy csak megfontolt kimértséggel mozogjon, ahogy ruháját besározva, kibomlott nyakravalóval egy országúti árokban vergődik.

Charlotte újból felfohászkodott:

- Az ég szerelmére!

- Oda se neki - mondta August. - A baleset, a sors rossz tréfája, vagy hogy is nevezzem, minden baj nélkül folyt le. Apám, teljesen sértetlenül, szívélyesen odakölcsönözte Meyer zsebkendője mellé a magáét, hazavitte őt Weimarba, és föladta az utazás tervét - nem csupán erre a nyárra, hanem, úgy látszik, a rossz ómen hatására egyszer s mindenkorra lemondott a Rajna-vidékről: elejtett szavaiból erre következtetek.

- És a dalgyűjtemény?

- Mi szüksége van annak a Rajna-vidék további ihletésére! Növekszik és gyarapszik szépen a roppantul érdekes versek sora anélkül is, sőt jobban, mint azzal - amit a barátságos koboldistenség alapjában alighanem tudott is. Talán azt a tanulságot akarta leszögezni, hogy bizonyos dolgok csak mint a célt szolgáló eszközök engedhetők meg és jogosultak.

- Célt szolgáló eszközök! - mondta utána Charlotte. - Ezt a szólásmódot nem hallhatom megdöbbenés nélkül! A tiszteletre méltó úgy vegyül benne a lealacsonyítóval, hogy senki sem választhatja szét, senki sem tudja, milyen arcot vágjon a dologhoz.

- Márpedig - válaszolt August - egy uralkodó életében, legyen akár jó, akár rossz császár, sok minden akad, amit kénytelenek vagyunk ebbe a kétértelmű kategóriába sorolni.

- Hát igen - mondta Charlotte. - Csakhogy így is, meg úgy is lehet mindent felfogni; a szemszögön múlik. És egy valamennyire eltökélt eszköz alkalmasint képes lesz önmagából is célt formálni. Hanem mennyire irigylendő ön - tette hozzá -, kedves kamarai tanácsos úr, azért, hogy a nyilvánosságot megelőzve ismeri azt az érdekes és kincset érő dalciklust! Ez valóban szédületes kiváltság. Édesapja sok bizalmas dolgába beavatja önt?

- Meghiszem azt - felelte August, és kurtán fölnevetett, úgyhogy apró fehér fogai kivillantak. - Riemer és Mayer ugyan a jó ég tudja, mit nem képzelnek magukról, és nagyképűen fitogtatják a világ előtt ilyen meg olyan fokú beavatottságukat, de hát nekem, a fiának, mégiscsak más a helyzetem, mint az ilyen véletlenül hozzá került adlátusoké - természettől és helyzetemnél fogva arra lévén hivatva, hogy segítsek neki és képviseljem őt. Az emberre, mihelyt eléri a megkívánt életkort, sokféle udvariassági ténykedés, házigazdai gond hárul, sok olyasmi, amit távol kell tartani egy méltóságtól, amelyben a géniusz összefog az öregséggel. Elintézni a befutó háztartási számlákat, tárgyalni az áruszállító kereskedőkkel, helyettesként letudni egy és más kötelező látogatást, fogadni egy és más látogatót, és több efféle alkalmi kötelezettség bőven akad - most csak a temetéseket említem. Itt van az őrködés a jól rendezett és folyton növekvő magángyűjtemények, az ásvány- és éremkabinet, a szemet gyönyörködtető faragott kövek és rézmetszetek fölött, és néha hirtelen ki kell ruccanni valahová, ahol valamilyen fontos kvarc vagy éppen egy fosszília bukkant elő. Bizony, van mit fejben tartani. Nem tudom, tájékozva van-e, asszonyom, udvari színházunk intendatúrájának viszonyairól? Arról van szó, hogy most oda is bekapcsolódom.

- Bekapcsolódik? - ismételte Charlotte szinte ijedten.

- Úgy van. Az a helyzet, hogy apám ugyan rangidős miniszter, de sok esztendeje, voltaképpen már attól fogva, hogy hazatért Olaszországból, egyetlen reszortot sem vezet. Bizonyos szabályszerűséggel csupán a jénai egyetem ügyeit illető kérdésekben áll még rendelkezésre, de már a kurátori cím és a vele járó kötelességek terhére volnának. Lényegében csak két ügykör volt, amelyet még a legutóbbi időig állandóan ellátott: az udvari színház igazgatása és a közvetlen művészi és tudományos intézetek, vagyis a könyvtárak, a rajziskolák, a csillagvizsgáló és a természettudományi gyűjtemények főfelügyelete. Ezek eredetileg, tetszik tudni, fejedelmi alapítású és fejedelmi támogatást élvező intézmények, és apám még mindig szigorúan kitart amellett, hogy meg kell különböztetni és el kell választani őket az országos tulajdontól, még elméletileg is elutasítja, hogy ezekről másnak is számadással tartozik, mint őfelségének, egyedül tőle akar függeni, egyszóval, amint látja kegyed, főfelügyelete kissé a múltból maradt csökevény, ezzel tüntet az új alkotmányos állam ellen, amelyről - megfontoltan idézem a szólásmódját - tudni sem akar. Úgy értendő, hogy egyszerűen nem vesz róla tudomást.

- Ezt könnyű megérteni. Ragaszkodik a régi állapotokhoz, természetében van, és megszokta, hogy a hercegi szolgálatot személynek szóló szolgálatként fogja fel.

- Nagyon igaz. És úgy látom, ez csodálatosan jól illik az egyéniségéhez. Olykor kissé nyugtalanít - bizonyára csodálkozni fog, hogy ilyen nyíltan beszélek -, hogy ez ügyek intézése közben rám is, mint született adlátusára, furcsa fény esik. Mert sok utat kell megtennem helyette, sok megbízást teljesítenem, el kell lovagolnom Jénába, ha ott valamilyen építkezés folyik, közvetítenem a professzorok kívánságait, és még mi mindenfélét. Nem vagyok túl fiatal mindehhez, huszonhét éves fővel elértem a férfikort. De túl fiatal vagyok ahhoz a szellemhez, amelyben a dolgok történnek. Tessék jól megérteni: néha aggódom, hogy ferde világításba kerülök azáltal, hogy asszisztálok egy ilyen régimódi főfelügyelethez, amelyet nem jó örökbe kapni, mert az örökös abba a kényelmetlen látszatba kerül, hogy mintegy ellene szegül az államvezetés új szellemének...

- Ön túlságosan aggályoskodó, kedves kamarai tanácsos uram. Szeretném látni azt, akiben ilyen magától értetődő segítőmunka láttára fonák gondolatok támadnak. És most még az udvari színház vezetésébe is be fog kapcsolódni?

- Igen. Sőt itt a közvetítő szerepemre a legnagyobb szükség van. Nem képzeli, mennyi bosszúságot szerzett apámnak ez a látszólag derűs hivatal. Mennyi hóbort és követelődzés a színészek, a szerzők, és hozzáteszem: a közönség részéről. Folyton tekintettel lenni udvari személyek szeszélyeire és igényeire, legrosszabb esetben olyanokéra, akik az udvarhoz és egyúttal a színházhoz tartoznak, tisztesség ne essék, a szép Jagemann művésznőre gondolok, Heygendorfnéra, akinek befolyása mindenkor ki tudja szorítani az apámét. Egyszóval, bonyolult viszonylatok ezek. Aztán meg, el kell ismerni, apámnak sohasem volt kenyere az állhatatosság - semmilyen vonatkozásban, és ebben sem. Évente heteken át nem volt itt a játékidő alatt, utazgatott, fürdőkben üdült, és egyáltalán nem törődött a színjátszással. Azelőtt is, most is sajátságos módon váltakozik benne a színház iránt a buzgóság a közönnyel, a szenvedélyes érdeklődés a lekicsinyléssel - nem színházi ember, tessék elhinni, aki ismeri őt, az tudja és megérti, hogy nem tud bánni a komédiásnéppel, akármilyen magasan áll is az emberkék fölött, valamiképpen a fajtájukból, a vérükből valónak kellene lenni, hogy velük élhessen és megférhessen, ezt pedig apámról a legjobb akarattal sem - de elég! Nem szívesen beszélek erről, gondolni sem szeretek rá. Anyám, az egészen más volt, ő értett a nyelvükön, barátai és barátnői voltak köztük, és én is kiskoromtól fogva gyakran voltam a társaságukban. Anyám és én, kettőnk dolga volt, hogy védőbástya legyünk közte és a társulat közt, beszámoltunk neki, és közvetítettünk. De már jó ideje ezenfelül az udvarnagyi hivatal egyik tisztviselőjét is maga mellé vette segédnek és helyettesnek, Kirms kamarai főtanácsost, ők ketten azután még másokat is bevontak, hogy jobban fedezhessék magukat, és egy igazgató kollégiumot létesítettek, abból lett most, a nagyhercegség alatt, az udvari színház intendatúrája; apámon kívül Kirms, Kruse tanácsos és gróf Edling a tagjai.

- Gróf Edling, nem az, akinek egy moldvai hercegnő a felesége?

- Ó, látom, pontosan van értesülve. De higgye el, kérem, apám a másik háromnak sokszor útjában van. Szinte nevetséges - egy tekintély nyomása alatt vannak, s végül kedvére is tennének, ha a tetejébe nem éreznék, hogy ez a tekintély sokkal különbnek tudja magát, semhogy érvényesülni akarna. Apám maga úgy állítja be a dolgot, hogy kiöregedett ebből a foglalkozásból. Szeretné lerázni magáról - szabadságigénye, hajlama a magánélethez mindig is a legerősebb volt -, de aztán megint nincs kedve végleg elszakadni. Így merült fel a gondolat, hogy engem bekapcsoljanak. Magától őfenségétől indult ki. "Léptesd be Augustot - kegyeskedett mondani -, akkor te benne vagy, öreg fiú, és mégis meglesz a nyugalmad."

- A nagyherceg úgy mondja neki: "öreg fiú"?

- Igen, úgy mondja.

- És hogy mondja Goethe?

- Úgy mondja: "Legkegyelmesebb uram" és "Fenséged legmagasabb kegyeibe ajánlom magam". Nem lenne szükséges, és a herceg gyakran ki is neveti egy kicsit ezért. Egyébként ez fölidéz bennem valamit, tudom, nem illendő képzettársítás, de hát eszembe jutott, és kegyedet talán érdekelni fogja: anyám mindig magázta apámat, ő viszont anyámat tegezte.

Charlotte hallgatott.

- Nem szeretném - mondta aztán -, ha ez a furcsa részlet - mert furcsa, bár egyszersmind megható is, és alapjában véve nagyon jól érthető -, nem szeretném, ha ez elfeledtetné velem, hogy gratuláljak önnek új kinevezéséhez és munkaköréhez.

- A helyzetem - jegyezte meg August - kissé kényes lesz. Jelentékeny korkülönbség választ el az intendatúra uraitól. És most azt a tekintélyt kell képviselnem köztük, aki különbnek tudja magát.

- Meggyőződésem, hogy tapintata, világismerete révén a helyzet magaslatára fog emelkedni.

- Kegyed nagyon jóságos. Nem untatom, ha fölsorolom a kötelességeimet?

- Semmit sem hallgatok szívesebben.

- Sok olyan levelezés gondja hárul rám, ami egy magas méltóságnak derogálna: tömérdek irkafirkával jár például a harc az undok utánnyomások ellen, amelyek húszkötetes összkiadásunkkal konkurrálnak, aztán meg, tetszik tudni, apám épp most szeretné elérni, hogy tiszteletből mentesítsék különféle levonásoktól, ha még nagyanyjától örökölt tőkéjét, amely jelenleg frankfurti telkekből áll, s amely után Frankfurtban adót kell fizetnie, ha ezt a tőkét ottani polgárjogának feladásával Weimarba telepítené át. Az ördögbe, majdnem háromezer forintot vonnának le, és most az iránt akar lépéseket tenni, hogy a város engedje el neki ezt az összeget, hiszen nemrég önéletrajzában olyan szerető tisztelettel emlékezett meg Frankfurtról. Igaz, föl akarja adni polgárjogát, de mily szépen megtisztelte és megörökítette korábban szülővárosát! Persze, ő maga nem hivalkodhat ezzel, nem is hivatkozhat rá, hanem rám bízza, hogy végezzem a levélváltást, végzem is kellő türelemmel és keménységgel, van is miatta elég bosszúságom. Mert mit válaszolnak nekem, vagyis hát neki, akit képviselek? A város azzal érvel, hogy a levonás elengedése egyet jelentene a többi frankfurti polgárok megrövidítésével. Mit szól ehhez? Nem eltorzítása az igazságosságnak? Csak annak örülök, hogy nem kell szóbelileg tárgyalnom; nem állok jót érte, hogy ilyen válaszok hallatára higgadt és udvarias maradnék. De az ügy nem maradhat ennyiben, ott még nem tartunk. Keményen és türelmesen fogok visszavágni, nem nyugszom, amíg el nem érjük a kinyomatás kizárólagos jogát éppúgy, mint a levonási összegek elengedését. Apám jövedelme nincs összhangban a géniuszával. Időnként természetesen nem mondható csekélynek, Cotta tizenhatezer tallért fizet az összkiadásért, jó, ez annyira-amennyire megfelelő. De olyan írói rang és hírnév, mint apámé, egészen másképpen lenne realizálandó, az oly bőkezűen megajándékozott emberiség egészen másként kellene hogy adózzon az adakozónak, s úgy illenék, hogy a legnagyobb ember egyúttal a leggazdagabb is legyen. Angliában...

- Mint gyakorlati érzékű nő, aki hosszú éveken át voltam családanya és háziasszony, csak dicsérhetem a buzgalmát, kedves kamarai tanácsos úr. De gondoljuk meg, ha a géniusz adományai és a gazdasági ellenérték közt reális viszonyt lehetne fölállítani és megvalósítani - aminthogy nem lehet -, akkor nem volna helyén a szép szólás a megajándékozott emberiségről.

- Elismerem, hogy a két terület közt nincs közös határ. Aztán meg az emberek nem is látják szívesen, ha a nagyok hozzájuk hasonlók módján viselkednek, s a lángelmétől megkívánják, hogy a világi haszonnal szemben nagylelkű közönyt mutasson. Én merő ostobaságnak tartom az emberek betegesen önző tiszteletadását. Szinte gyerekkorom óta nagy emberek közt éltem, és azt tapasztaltam, hogy a lángészre éppenséggel nem jellemző a neki tulajdonított gondolkozás - ellenkezőleg, a magasröptű szellem magasröptű üzleti érzékkel is rendelkezik, és Schiller feje állandóan tele volt pénzügyi spekulációkkal, amit egyébként apámról nem lehet elmondani, talán mert az ő szelleme nem annyira magasröptű, meg aztán nem is volt rá olyan nagy szüksége. De amikor a Hermann és Dorothea oly szép sikert aratott, és országszerte népszerű lett, azt mondta Schillernek, hogy kellene írni egyszer egy ilyen kedélyes szellemű színdarabot, diadalmasan bejárna minden színházat, és nagy csomó pénzt jövedelmezne, a szerzőnek nem is kell okvetlenül túlságosan komolyan venni a dolgot.

- Nem kell komolyan venni? Azt mondja?

- Azt. Schiller mindjárt nekilátott, hogy kapásból fölvázoljon egy olyan darabot, és apám vígan szekundált neki. De aztán nem lett belőle semmi.

- Nyilván azért, mert nem is volt igazán komoly a terv.

- Meglehet. Mindazáltal nemrég egy levelet kellett letisztáznom, Cottának szólt, az volt a tartalma, hogy jó lenne kihasználni a jelenlegi hazafias fölbuzdulás konjuktúráját, és a könyvkereskedői forgalomban erősebben propagálni a korszellemmel oly tetszetősen összhangzó költeményt, amilyen a Hermann és Dorothea.

- Goethe levele volt? - Charlotte egy pillanatig elhallgatott. - Ebből látni megint - mondta aztán nyomatékkal -, mennyire tévesen fogják rá, hogy elidegenedett a korszellemtől.

- Ah, a korszellem - legyintett kicsinylően August. - Attól apám sem el nem idegenedett, sem párthíve és rabszolgája nem lett. Magasan fölötte áll, és fölülről tekint le rá, azért is tudja alkalomadtán olyan merkantilis álláspontból szemlélni. Az időhöz kötött, az egyéni és nemzeti szintjéről rég fölemelkedett az örök emberi és általános érvényű szférájába, ahová olyanok, mint Klopstock és Herder és Bürger nem tudták követni. De hogy nem tudják követni, az félakkora baj, mint az, hogy azt képzelik, ők járnak elöl, és túljutottak az időtlenül érvényesen. Aztán itt vannak a romantikusaink, az újkeresztények és a rajongó neopatrióták, akik azt hiszik, hogy túlhaladták apámat, és a szellem birodalmában a legújabbat képviselik, amelyet ő már nem ért, és a közönség körében is ezt hiszi sok szamár. Van-e nyomorúságosabb a korszellemnél, amely szeretné elhitetni magával, hogy túlhaladta az örökre szólót, a klasszikust? De apám megadja nekik, legyen nyugodt, asszonyom, megadja nekik a magukét suba alatt, noha úgy tesz, mintha nem törődne a sértegetéseikkel. Magától értetődik, sokkal bölcsebb és előkelőbb, semhogy irodalmi villongásokba bocsátkozzék. De kézen-közön és a jövőre nézve kártalanítja magát, nemcsak ellenfeleivel és a korszellemmel, hanem saját előkelőségével szemben is. Lássa, kérem, soha nem volt kedve a világot megbotránkoztatni, és zavarba ejteni "a jó emberek többségét", ahogy magát kegyesen kifejezi. Ámde titokban még más is volt ő, mint a nagy illemtudó, aminek a nyilvánosság ismerte - nem volt simán alkalmazkodó, hanem hihetetlenül szabad és merész. Meg kell hogy mondjam kegyednek: az emberek a minisztert, az udvaroncot látják benne, pedig a megtestesült merészség - hogy is ne lenne az? Vállalta volna-e a Werther, a Tasso, a Wilhelm Meister és mind a sok új és soha nem sejtett mű kockázatát, alap-jellemvonása, a vakmerőség és a hozzávaló erő nélkül - gyakran hallottam tőle, hogy azokból áll valójában az, amit tehetségnek szokás nevezni. Mindig volt egy titkos archívuma különös írásművekből: régebben együtt hevertek ott a Faust első vázlatai Hanswurst lakodalmával és a Bolygó zsidóval, de még most is őrzök egy egész boszorkányszatyorra való ilyen holmit, sok tekintetben vakmerően botránkoztató alkotásokat, amilyen például egy bizonyos Napló költemény, amely olasz mintát követ, és tetszetős elvetemültséggel vegyíti az erotikus morált és - bocsánat a szóért - a trágárságot. Mindezt gondosan őrzöm, az utókor nyugodt lehet, mindenre vigyázok - egyedül énrám lehet számítani, mert apám ezen a téren kevéssé megbízható. Bűnös könnyelműség, ahogy a kézirataival bánik, mintha nem is bánná, hogy elvesznek, kiszolgáltatja őket a véletlennek, s ha meg nem akadályozom, képes az egyetlen meglevő példányt elküldeni Stuttgartba. Résen kell lenni, együtt tartani mindent: ami még nem jelent meg, amit nem óhajt megjelentetni, a szabadszájú titkos dolgokat, az ő kedves németjeinek szánt kellemetlen igazságokat, a polemikus megnyilatkozásokat, a szellemi ellenfeleket meg a politika, vallás és művészet korszerű bolondériáit ostorozó gúnyiratokat.

- Jó, hűséges fiúra valló gondoskodás. Előre örültem az önnel való megismerkedésnek, kedves August - több okom volt rá, semmint sejtettem. Anya vagyok, öregasszony, mint ilyent a legkellemesebben érint, hogy ifjú ember létére ily odaadóan törődik apja munkásságával, s ily rendületlenül kitart mellette, szemben kortársainak tiszteletlen magatartásával. Ezért csak dicséret és köszönet jár...

- Nem érdemlem meg - válaszolt a kamarai tanácsos. - Mi lehetek én apám számára? Gyakorlati gondolkodású átlagember vagyok, távolról sem eléggé szellemes és tanult ahhoz, hogy őt szórakoztathassam. Valóban nem sokat vagyok vele együtt. A legkevesebb, amit tehetek, hogy lelkileg vele érzek, és őrködöm az érdekein, szégyellem, ha ezért dicsérnek. A mi drága Schillernénk is mindig megszégyenítően jó és kedves hozzám azért, mert irodalmi kérdésekben egy nézeten vagyok vele - mintha érdem volna és nem egyszerűen saját büszkeségem dolga, hogy hű maradok Goethéhez és Schillerhez, amikor más fiatalok újabb divatokban tetszelegnek.

- Alig tudok valamit ezekről a divatokról - válaszolt Charlotte -, s úgy vélem, éveim száma kizárja, hogy megértéssel lehessek irántuk. Hallom, vannak jámbor festők és bizarr írók - mindegy, nem ismerem őket, és nem bánt, hogy nem ismerem, mert biztos vagyok benne, hogy alkotásaik közelébe sem érnek ama művekhez, amelyek az én időmben keletkeztek, és a világot meghódították. Ámbár lehetne mondani, hogy a régit, a nagyot nem szükséges elérniük ahhoz, hogy bizonyos értelemben túlszárnyalják - értse meg, kérem, nem szoktam paradoxonokban beszélni, a túlszárnyalást egyszerűen úgy értem, hogy ezeket az új dolgokat támogatja a kor, a jelenkor, amelynek kifejezői, úgyhogy a kor gyermekeihez, az ifjúság szívéhez közvetlenebbül és boldogítóbban szólnak. Elvégre a boldogságérzéstől függ minden.

- És attól - válaszolt August -, hogy az ember miben leli fel a boldogságot. Vannak, akik csak az önérzetben, a becsületben és kötelességben keresik és találják meg.

- Jól mondja, kitűnően. És mégis, engem a tapasztalat arra tanított, hogy a kötelességnek és mások szolgálatának szentelt élet bizonyos érdességet eredményez, és nem használ a szívélyességnek. Schillernéhez, úgy látszik, önt bizalmas baráti kapcsolat fűzi?

- Nincs mit dicsekednem olyan jóindulattal, amelyet nem személyes tulajdonságaimnak, hanem érzületeimnek köszönhetek.

- Ó, a kettő bizonnyal összefügg. Majdnem féltékenység fog el, látva, hogy az anyahelyettes szerepét, amelyet kissé ambicionálok, más tölti be. Bocsássa meg, ha ennek ellenére nem fojtom el egészen anyáskodó érdeklődésemet, és megkérdezem: vannak-e barátai és bizalmasai olyanok közt, akik korban közelebb állnak önhöz, mint Schiller özvegye?

Feléje hajolt, míg ezeket mondta. August ránézett, s a tekintetében hála és félénk zavar vegyült el. Lágy, bús, szomorú tekintet volt.

- Ez bizony - válaszolta - sohasem akart kialakulni. Érintettük már, hogy kortársaim közt sokféle olyan érzület és törekvés üti fel a fejét, amely útjában áll a jó viszonynak, és folytonos súrlódásokra vezetne, ha nem parancsolnék magamra mérsékletet. Az idők járására, úgy találom, ráillik mottóként a latin mondás a győztes ügyről, amely az isteneknek - és a legyőzöttről, amely Catónak tetszett. Nem tagadom, hogy ezzel a verssorral régóta a legátérzettebben rokonszenvezek, a derűs elszántság miatt, amellyel az ész védi méltóságát a vaksors döntésével szemben. Ez a legritkább dolog a földön; általános a pimasz hűtlenség a causa victal iránt és a meghódolás a siker előtt, ez az, ami engem úgy elkeserít, mint semmi más a világon. Ah, az emberek! Ez a kor alaposan megtanított bennünket, hogy megvessük őket szolgalelkűségükért. Most három éve, anno tizenháromban, azon a napon, amikor apámat rábírtuk, hogy Töplitzbe menjen, Drezdában voltam, amely akkor francia megszállás alatt volt. Ennélfogva a polgárok ablakba tett mécsekkel és tűzijátékkal ünnepelték meg Napóleon születésnapját. Áprilisban még Poroszország és Oroszország felséges urainak hódoltak fehér ruhás szüzekkel és kivilágítással. És elég volt, hogy újból forduljon a kocka. Gyalázat. Hogy is őrizze meg egy fiatalember az emberiségbe vetett hitét, ha megélte a német fejedelmek árulását és a híres francia marsallok hitszegését, akik a bajban elhagyták a császárt...

- Barátom, mire való elkeseredni azon, amin változtatni nem lehet, és mindjárt kidobni a hajóból az emberekbe vetett hitet, ha az emberek ember módjára viselkednek kivált egy szörnyeteg-emberrel szemben? Jó a hűség, és a siker nyomában futni nem szép dolog; de egy olyan ember, mint Bonaparte, már hiába, a sikerrel áll vagy bukik. Ön nagyon fiatal, de anyai szívvel azt kívánnám, hogy vegyen példát nagyszerű édesapjáról, aki akkor a Rajnánál vagy Majnánál oly derűsen élvezte a lipcsei csata évfordulóján rendezett tűzijátékot, és egészen természetesnek vette, hogy ami merészen a mélységből emelkedett fel, annak végül is vissza kell zuhannia a mélységbe.

- De nem tűrte, hogy én a mélység embere ellen hadba vonuljak. És hadd tegyem hozzá, hogy ezzel engem atyailag megtisztelt; mert ismerem a fajtáját annak az ifjúságnak, amely azért az ügyért lelkesedve tolongott, és amely éppen ahhoz az ügyhöz illett, ismerem és szívem mélyéből megvetem - megvetem a porosz Tugendbund széltolóit, ezeket a lelkesült szamarakat, ezeket a nyalka tucatférfiassággal parádézó hülyéket, akiknek lapos diákzsargonját nem bírom hallani anélkül, hogy ne reszkessek a dühtől.

- Barátom, én nem avatkozom napjaink politikai vitakérdéseibe. De engedje bevallanom, hogy szavai valahogy elszomorítanak. Talán örülnöm kellene, ahogyan a kedves Schillerné örül annak, hogy velünk, öregekkel tart, de fájdalommal és aggodalommal látom, mennyire elszigeteli önt kortársaitól az áldatlan politika.

- Pedig hát - válaszolt August - maga a politika nem elszigetelt valami, hanem száz meg száz olyan vonatkozása van, amelyekkel érzület, hit és akarat dolgában megbonthatatlan egységet alkot. Minden másban benne rejlik és megrögződik, az erkölcsi és esztétikai nézetekben, a látszólag pusztán szellemi és filozófiai gondolkodásban, és szerencsések azok az idők, amikor, nem tudva róluk, a megkötözött ártatlanság állapotában leledzik, amikor adeptusainak legszűkebb körén kívül semmi és senki nem beszéli a nyelvét. Ilyen, állítólag politikátlan időszakokban - amelyeket én a politikai lappangás időszakainak neveznék - lehetséges szeretni és csodálni a szépet függetlenül a politikától, amellyel csöndben, de megbonthatatlanul összefonódik. Sajnos, nekünk a sors nem adta meg, hogy ilyen szelíd, türelmet nyújtó korban éljünk. A mi korunk kérlelhetetlen élességű fényt vetít, és fölfakasztja, szembetűnővé teszi a minden dolog, minden emberség, minden szépség mélyén megbúvó politikát. Egy pillanatig sem tagadom, hogy ebből sok fájdalom és veszteség, sok keserű elszakadás származik.

- Úgy értsem ezt, hogy önnek volt része ilyen keserű tapasztalatokban?

- Volt bizony - mondta az ifjú Goethe rövid hallgatás után, cipőjének himbálódzó orrát nézegetve.

- És volna kedve erről úgy beszélni, mint fiú az anyjának?

- Az ön jósága - válaszolt August - már kicsalta belőlem az általánost; miért ne toldanám meg a különlegessel? Ismertem egy magamnál valamivel idősebb ifjút, szerettem volna barátomul megnyerni: Arnim a neve, Achim von Arnim, porosz nemesi sarj, nagyon szép jelenség, lovagias lelkesültségtől derűs arca korán lelkembe vésődött, és elevenen megmaradt benne, jóllehet csak elvétve, hosszabb időközökben láttam viszont. Kamasz fiú voltam még, amikor először került látókörömbe. Göttingában történt, ahová apámat elkísérhettem, ahol a fiatal diák azzal vonta magára derűs figyelmünket, hogy megérkezésünk estéjén, nyílt utcán vivátot kiáltott apámra. Megjelenése a legélénkebb és legkellemesebb hatást tette rám, tizenkét éves fiúra, sem ébren, sem álmaimban nem felejtettem el.

- Amikor négy év múlva Weimarba jött, már nem volt ismeretlen a költészet birodalmában. Szellemes rajongással, vagy inkább talán lelkesült elmeéllel a romantikus ónémet irányzatba sodródva, időközben Heidelbergben Klemens Brentanóval társulva, összegyűjtötte és nyilvánosságra hozta A fiú csodakürtje című népdalkincset, amelyet meghatottan és hálásan fogadott a kor, hiszen legsajátabb hajlamaiból született a kompiláció. Látogatást tett apámnál, aki melegen megdicsérte a két szerzőtárs érdekes gyűjteményét, és mi, fiúk, összebarátkoztunk. Boldog heteink voltak. Sohasem örültem úgy, hogy apám fia vagyok, mint akkor őmiatta, mert ez a körülmény kiegyenlítette azt, hogy korban, tanultságban, érdemekben hátrányban vagyok mögötte, és felém fordította figyelmét, becsülését, baráti érzését. Tél volt. Bár mindenféle testgyakorlatban ügyeskedett, és rajtam, fiatalabb társán egyébként e téren messze túltett, nagy örömömre akadt egyvalami, amiben leckét vehetett tőlem: nem tudott korcsolyázni, szabad volt őt tanítanom, és ezek a vérpezsdítő órák, amikor a csodált barátot fölülmúlhattam és irányíthattam, a legboldogabbak voltak, amelyekkel az élet megajándékozott - nyíltan megvallom, hogy boldogabbakat nem várok az élettől.

- Ismét elmúlt három év, amíg újból találkoztam Arnimmal. Anno nyolcban Heidelbergbe mentem jogot tanulni, ellátva kitűnő ajánlásokkal több tekintélyes és szellemes családhoz, mindenekelőtt a híres Johann Heinrich Vosshoz, a Homérosz-fordítóhoz - jénai tartózkodása óta apám baráti lábon állt vele, és Heinrich nevű fia Riemer doktor helyett nálunk házitanítóskodott. Be kell vallanom, hogy az ifjabb Vosst nem valami nagyon kedveltem; az istenítő odaadás, amellyel apámat körülvette, inkább untatott, semhogy megnyert volna számára; lelkes, egyszersmind unalmas természetnek kell őt mondanom (van ilyen vegyülék), és ajakfájása, amely még abban az időben is, amikor én Heidelbergbe érkeztem, akadályozta őt egyetemi előadásainak megtartásában, csöppet sem tette vonzóbbá. Apjában, az eutini rektorban, a Luise költőjében másképpen nyilvánult meg a jellem kettőssége: az idilli és a polemikus hajlamban. Otthonában, ahol a legderekasabb feleség és családanya kényeztette és viselte gondját, a legkedélyesebb természet volt, aki módfelett szerette a tollharcot, a vitatkozást, az éles hangú cikkeket, és állandóan vidor, megfiatalító haraggal rontott neki olyan érzületeknek, amelyek ellenkeztek hitvallásával, a fölvilágosult protestantizmussal, az antik szabású tiszta emberiességgel. Egyszóval, az apámmal közeli barátságban álló Vossék háza második szülőházam lett, és én nekik második fiuk.

- Így nem csupán örvendező ijedség fogott el, hanem meghökkenés és aggodalom is, amikor kevéssel megérkezésem után kamaszkorom eszményképével, friss téli szórakozásom társával az utcán véletlenül összeakadtam. El lehetett vagy el kellett készülnöm a találkozásra, és lelkem mélyén minden órában számoltam vele, mert tudtam, hogy Arnim itt él, itt szerkeszti és adja ki álmatagon múltba forduló orgánumát, a Remeteújságot, az új, romantikus nemzedék szócsövét, s ha alaposan magamba néztem, be kellett vallanom, hogy épp ez volt az első titkos gondolatom, amikor Heidelberget jelölték ki gólyaévem színhelyéül. Ahogy most barátom ott állt velem szemtől szemben, szívem elszorult a boldogságtól és zavartól, és azt hiszem, hol elpirultam, hol elsápadtam. A kor és az egymás mellett élő nemzedékek minden ellentéte és viszálya nyomta a lelkiismeretemet. Tudtam, hogyan gondolkoznak Vosséknál a német és keresztény előidők jámborkodó, megszépítő kultuszáról, amelynek képviselőjeként Arnim egyre feltűnőbb szerepet játszott. Éreztem azt is, hogy elmúltak a szabad gyermekség napjai, amikor ártatlanul mozoghattam a szemben álló táborok közt, és az a szívélyes barátság, amellyel barátom - aki szebb és lovagiasabb jelenség volt, mint valaha - ismeretségünket felújította, egyaránt boldogított és megzavart. Karon fogott, és elvitt Zimmer könyvkereskedőhöz, ahol íróasztala volt; de jóllehet eleinte tudtam neki mondani egyet-mást Bettina Brentanóról, akit nemrég Frankfurtban nagyanyámnál több ízben láttam, hamarosan el-elakadva, kínlódva botladozott tovább a beszélgetésünk, és én fájdalmasan éreztem, hogy ifjúságomhoz nem illő fásultság hibájában marasztal el, s ezt végül nagy kétségbeesésemre pillantásaival, önkéntelen fejcsóválással leplezetlenül el is árulta.

- Amikor elbúcsúztam tőle, kézszorításomba igyekeztem valamit belevinni ebből a kétségbeesésből és abból a vágyból, hogy megőrizhessem iránta kamaszkoromban ápolt gyöngédségemet. De nem állhattam meg, hogy Vosséknak még aznap este be ne számoljak találkozásunkról, és a helyzetet rosszabbnak találtam, semmint képzeltem. Az öreg épp arra készült, hogy ennek a "lurkónak", ahogy magát kifejezte, "ennek a fiatalkorú bűnözőnek, a középkor obskúrus szellemű megszépítőjének" irodalmi síkon elhúzza a nótáját, és kirohanjon ellene egy vitairatban, amely, úgy remélte, meg fogja keseríteni heidelbergi tartózkodását és tevékenységét. Pattogó szavakban árasztotta gyűlöletét a romantikus irodalmárok alattomosan játékos, csábítón ellenséges üzelmeire. Igazi tudományos érzék, filozófiai lelkiismeret nélküli, kegyeletet hazudó szemfényvesztőknek ócsárolta őket, akik a régi szövegeket, amelyeket napfényre hoztak, megifjítás ürügyén arcátlanul meghamisították. Hiába vetettem ellene, hogy apám a Csodakürtöt igen barátságosan fogadta. Egykedvű jóságától eltekintve, válaszolta, apám egészen más értelemben és szellemben tiszteli és becsüli a folklórt meg mindazt, ami nemzeti jellegű, mint azok a németeskedő fűzfapoéták. Egyébként régi barátja és pártfogója egészen úgy gondolkozik, mint ő, ezekről a hazafias álszentekről és újkatolikusokról, akiknek múltdicsőítése semmi más, mint a jelenkor alattomos befeketítése, s akiknek hódolata a nagy ember iránt fölöttébb tisztátalan, mert kizárólag arra irányul, hogy céljaik érdekében kihasználják öt. Szóval az derült ki, hogy ha valamennyire fontos nekem az ő, mármint a rektor barátsága, szeretete és gondoskodása, akkor szigorúan tartózkodnom kell Arnimtól, nem érintkezhetek vele, nem láthatom viszont.

- Mit mondjak még? Választanom kellett: tartsak-e ki e jeles férfiú mellett, szülői házam régi barátai mellett, akik az idegenben otthont adtak, vagy élvezzem egy tiltott barátság boldogságát. Beletörődtem a változhatatlanba. Megírtam Arnimnak: az a hely, amelyet származásom és meggyőződésem számomra a kor párttömörülései közt kijelölt, megtiltja, hogy őt viszontlássam. Kamaszos könny áztatta levelem papírját, mutatva, hogy a vonzalom, amelyről most lemondtam, olyan életkorszakhoz tartozik, amelyből kinőttem. Kárpótlásul az ifjabb Heinrich Voss-szal léptem testvéries kapcsolatba; unalmasságát és az ajkán látszó sebet elviselhetővé tette számomra az a bizonyosság, hogy apámért való lelkesedésében nincs semmiféle ravasz hátsó gondolat...

Charlotte nem mulasztotta el megköszönni az elbeszélőnek ezt a kis gyónást, egyúttal biztosította: tudja, mily nehéz volt a megpróbáltatás, amelynek, lehet mondani, férfi módra helytállt.

- Férfi módra - ismételte. - Igazi férfihistória, amit nekem elmondott, a férfiak világából való, vagyis a kérlelhetetlen elvek világából, amely előtt mi, nők, félig tisztelettudó, félig mosolygó fejcsóválással állunk. A természet és türelmesség gyermekei vagyunk magukhoz, szigorú férfiakhoz képest, és attól tartok, hogy emiatt mint lidérces lények tűnünk fel maguk előtt. Vajon a vonzóerő, amit gyarló nemünk magukra gyakorol, nem abban leli-e jórészt magyarázatát, hogy nálunk az elvek harcában pihenőhöz jutnak? Ha különben tetszünk maguknak, elvi szigoruk rendszerint szemet huny, s olyankor kevéssé bizonyul helytállónak; és az érzékenység története arra tanít, hogy régi családi és becsületbeli viszályok, hagyományos érzületi ellentétek és így tovább, éppenséggel nem gátolják meg, hogy ilyen egyenlőtlen hagyományok gyermekei elpusztíthatatlan, szenvedélyes szívbéli szövetségeket kössenek, sőt efféle akadályok egyenesen arra ösztönzik a szívet, hogy fittyet hányjon nekik, és a maga útjait járja.

- Talán éppen ez az - jegyezte meg August -, ami a szerelmet megkülönbözteti a barátságtól.

- Úgy van. És most engedjen meg egy kérdést... Anyai kérdés ez. Egy meggátolt barátságról beszélt nekem. Szerelmes - sohasem volt?

A kamarai tanácsos a földre pillantott, és megint vissza rá.

- Szerelmes vagyok - mondta halkan.

Charlotte megindult arckifejezéssel hallgatott.

- A bizalma - mondta aztán - ugyanúgy meghat, mint maga ez a hír. Nyíltságot a nyíltságért! Meg kell vallanom, miért határoztam el magam erre a kérdésre. August, ön beszélt nekem az életéről, dicséretes, kiváltságos, odaadó fiúi életéről, hogy mily hűséges segítőtársa nagyszerű édesapjának, helyettesíti útjain, őrzi az írásait, ütköző bakként áll közte és a köznapi teendők világa közt. Ne higgye, hogy én, aki végtére magam is tudom, mi az áldozat és a lemondás, ne higgye, hogy nem becsülöm erkölcsi értéke szerint a szeretetből fakadó önzetlen szolgálatnak szentelt életet. És mégis, hadd mondjam meg, hogy amíg önt hallgattam, érzelmeim meglehetősen vegyesek voltak. Valamilyen gond, aggodalom és elégedetlenség vegyült beléjük, holmi viszolygás, amit olyasmivel szemben érez az ember, ami nem nagyon természetes, nem Isten akarata szerint való. Úgy vélem, Isten nem azért teremtett bennünket, nem azért adta nekünk az életet, hogy lemondjunk róla, és engedjük teljesen föloldódni egy másik életben, legyen bár az a legdrágább és legmagasztosabb. Éljük a magunk életét - nem önző módon, és nem úgy, hogy másokat csak ahhoz való eszköznek tekintünk, de nem is önzetlenül, hanem önállóan és saját meggondolásunkból eredően, a mások és magunk iránti kötelességeink okos egyeztetésével. Nincs igazam? Nem szolgál lelkünk javára, de még jóságunk és szelídségünk javára sem, ha csak másokért élünk. Kereken kimondva, boldogabb lennék, ha közléseiből némi jeleit olvashattam volna ki annak, hogy az apai háztól emancipálni és függetleníteni szándékszik önmagát, ahogyan évei számát tekintve, önnek bizonyára kijár. Önálló háztartást kellene alapítania, meg kellene nősülnie, August.

- Házasodni készülök - szólt a kamarai tanácsos, és meghajolt.

- Pompás! - kiáltott Charlotte. - Eszerint vőlegénnyel beszélek?

- Ezzel talán túl sokat mondanánk. Legalábbis a dolog még nem nyilvános.

- Mindenesetre roppantul örvendek - pedig haragudnom kellene, amiért csak most ad alkalmat, hogy szerencsekívánataimat kifejezhessem. Szabad tudnom, ki a választottja?

- Von Pogwisch kisasszony.

- Keresztneve?

- Ottilia.

- Gyönyörű! Akárcsak a regényben. És én vagyok mellette a Charlotte néni.

- Ne mondja, hogy néni; ő a leánya lehetne - felelte August, s a szeme, ahogy ránézett, nemcsak merev, hanem sajátságosan üveges lett.

Charlotte ijedten elpirult.

- A leányom... mi jut eszébe - rebegte. Kísérteties érzése támadt, hogy újból hallotta ezt a szót, és látta az azt kísérő pillantást, amely úgy hatott, mintha a szó akaratlanul és öntudatlanul, a lélek mélyéből hangzott volna el.

- Igen, igen - bizonykodott August, és élénk mozdulatot tett. - Nem szoktam, vagy csak ritkán szoktam tréfálni. Egyébként nem hasonlóságról beszélek, ami persze titokzatos volna, hanem rokonságról, az pedig a világon milliószorosan előfordul. Kegyed, asszonyom, közismerten ama személyek közé tartozik, akiknek alapképét az évek kevéssé tudják kikezdeni, akik az idő múlásával keveset változnak, vagy jobban mondva, akiknek érettebb megjelenése ifjúkori képük számára különösképpen áttetsző marad. Nem merészkedem azt mondani, hogy kegyed külsőre olyan, mint egy fiatal lány, de nem kell hozzá hatodik érzék, hogy az ember a méltóság burkán át könnyűszerrel fölismerje a fiatal lányt, majdnem az iskolás lányt, aki kegyed egykor volt, és mindössze azt állítom, hogy ez a fiatal lány Ottilia nővére lehetne, ebből pedig matematikailag következik, vagy inkább: ezzel egybevág azon állításom, hogy ő - a kegyed leánya lehetne. Miben is áll a hasonlóság? Nem állítom, hogy a részletvonások egyeznének, hanem az összmegjelenés testvéri rokonságában, a típus azonosságában, ebben a minden júnói külsőtől idegen, könnyed, bájos, kecses, gyöngéd jellegben - ez az, amit nővéri, gyermeki hasonlóságnak neveznék.

Valamiféle utánzás vagy ragályos tünet volt. Charlotte ugyanolyan merev, kissé üveges szemmel nézett az ifjú Goethére, ahogyan előbb az nézett rá.

- Von Pogwisch... von Pogwisch... - ismételte gépiesen. Azután eszébe jutott, hogy a név jellege és eredete fölött elgondolkozhatott volna. - Ez porosz nemesség, katonatiszti nemesség, nemde? - kérdezte. - Olyasféle szókapcsolat lesz ez, mint lant és kard. Őszintén becsülöm a porosz katonai emberfajta szellemét. Ha szellemet mondtam, akkor érzületet, önuralmat, becsületérzést, hazaszeretetet értek rajta. Ezeket a tulajdonságokat annak köszönhetjük, hogy megszabadultunk az idegen járomtól. Ebben a szellemben, ebben a hagyományban nőtt fel tehát az ön jegyese - ha szabad így neveznem. Ha meggondolom, aligha lehet a Rajnai-szövetség csodálója, Bonaparte híve.

- Ezeket a kérdéseket - válaszolt elhárítón August - a történelem túlhaladta és félretolta.

- Hál'istennek! - szólt Charlotte. - És Goethe vajon helyesli, atyailag pártfogolja a maguk frigyét?

- Tökéletesen. Az a véleménye, hogy határozott kilátásokkal biztat.

- De el fogja veszíteni önt - legalábbis jelentős részben. Az imént még, hiszen emlékszik, magam tanácsoltam, hogy önállóan rendezze be életét. De ha most régi, ifjúkori barátom, a mi drága titkos tanácsosunk helyébe képzelem magam - ő elveszíti meghitt segítőjét, kitűnő bizalmasát, ha ön elhagyja a házat.

- Nincs szó ilyesmiről - válaszolt August -, megnyugtatom kegyedet, semmi sem fog változni apám hátrányára. Nem veszíti el fiát, amikor egy leánygyermeket nyer. Úgy tervezzük, hogy az eddigi vendégszobákba költözünk, a második emeletre - nagyon kedves szobák, kilátással a Frauenplanra. De Ottilia birodalma, magától értetődik, nem korlátozódik ezekre; az alattuk levő fogadótermekben is ellátja majd a háziasszonyi tisztet. Hogy a háznak megint női feje lesz, hogy végre úrnőt kap - nem utolsósorban ebből a szempontból látszik kívánatosnak a házasságom.

- Megértem, és csak azon csodálkozom, hogy menynyire ingadoznak az érzéseim. Az imént még az apáért aggódtam, most megint a fiú dolga aggaszt. Emezt illető óhajaim oly módon teljesülnek, hogy bevallom, némi csalódást, kielégületlenséget érzek, éppen mert az apa részéről megnyugvás jár velük. Nem vagyok bizonyos benne, hogy jól értettem-e önt. Bírja már választottja szavát?

- Olyan eset ez - válaszolt August -, amikor voltaképpen már nincs szükség szavakra.

- Nincs szükség? Szavak - szavak. Barátom, ön elértéktelenít egy ünnepélyes fogalmat azzal, hogy többes számba teszi. "Szó", kedvesem, másvalami, mint "szavak", ezt meg kell mondanom - mégpedig érett megfontolás, a legaggályosabb habozás után. "Ki örök kötést tesz, vigyázzon."[25] Ön szerelmes, nagy megindultságomra bevallotta ezt nekem, öregasszonynak, aki anyja lehetnék. Hogy viszontszeretik, abban nem kételkedem. Vele született érdemei ezt számomra a legvilágosabban szavatolják. De bizonyos anyai féltékenységgel megkérdezem, vajon igazán legsajátabb tulajdonságaiért, egészen önmagáért szeretik-e. Amikor fiatal voltam, gyakran képzeltem magam ijedten gazdag és ezért körülrajongott lányok lelkivilágába, akik, bár abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy kedvükre válogathatnak az ország ifjai közül, sohasem lehetnek egészen biztosak abban, hogy vajon a kapott hódolatok nekik maguknak szólnak-e, vagy a pénzüknek. Vegyen hozzá valamilyen testi hibát, bandzsítást, sántítást, egy kis gerincferdülést, és elképzelheti, hogy valóságos tragédiák játszódnak le egy ilyen boldogtalanul megáldott teremtés lelkében - tragikus ingadozások a hivés vágya és a mardosó kétség közt. Megborzongtam, ha arra gondoltam, hogy ilyen teremtésekben szükségképpen támad a frivol ötlet, hogy gazdagságukat személyes tulajdonságuknak fogják fel, és azt mondják magukban: Ha csak a pénzemet szereti, a pénz akkor is enyém és tőlem elválaszthatatlan, ellensúlyozza sántaságomat, így hát ő a sántaságom ellenére szeret... Bocsásson meg, ez a kieszelt és végiggondolhatatlan dilemma régi rögeszmém, leánykorom állandó félelem- és részvétálma, úgyhogy még ma is, ha szóba hozza, fecsegésbe tévedek - de egyedül csak azért hozom szóba, mert önt, kedves August, gazdag ifjúnak nézem, aki bár olyan szerencsés, hogy válogathat az ország leányai közül, mégis minden oka megvan arra, hogy megvizsgálja, miért önt választja valamelyikük: vajon csakugyan önmagáért-e, vagy járulékos tulajdonságai miatt. Ez a hölgyecske - nézze el nekem ezt a hanyag megjelölést, hiszen azért jár rá a nyelvem, mert ön maga jellemezte ezzel a szemléletes és megjelenítő szóval a kislányt, ez késztet rá, hogy hölgyecskének nevezzem; és az, hogy ön a mátkája képét gyermeki vagy testvéri vonatkozásba hozta tulajdon személyemmel, feljogosít a hanyag beszédmódra, mintha csak magamról beszélnék... Bocsásson meg, azon veszem észre magam, hogy már nem is igen tudom, mit beszélek. A mai nap nagy szellemi és lelki megerőltetést hozott rám - nem is emlékszem ehhez foghatóra. De amit elkezdtem, azt végig kell mondanom. Egyszóval, ez az Ottilia nevű hölgyecske úgy, ahogy van, a körülményeitől függetlenül szereti-e önt, vagy pedig a körülményeit, egy híres ember fiának körülményeit szereti-e, úgy, mintha tulajdonképpen az apát szeretné? Gondosan meg kell vizsgálni egy ilyen dolgot, mielőtt az ember leköti magát! Nekem, aki anyja lehetnék, kötelességem és feladatom, hogy figyelmeztessem a meggondolandókra. Mert hiszen az ön leírása szerint a hölgyecskének is anyja lehetnék, és ha Goethe szemében ez a frigy - amint ön kifejezi, vagy ő kifejezte magát - a leghatározottabb kilátásokkal biztat, ez azzal függhet össze, hogy én, az egykori hölgyecske, valaha tetszettem neki, és éppen ebből következik, hogy én az ön anyja lehetnék, és éppen ezért kell alaposan megvizsgálni, hogy ön-e az, aki a lányt szereti, vagy pedig ebben is csak édesapjának képviselője és megbízottja. Hogy annak idején szerette Arnim lovagot, és örömest lett volna a barátja, lássa, ez a saját dolga és nemzedékének dolga, de ez itt, nekem úgy tűnik, csak a mi dolgunk, öregeké. Innen az aggodalmam. Ne higgye, hogy nincs érzékem egy frigy szépsége iránt, amellyel, ha szabad így mondanom, a fiatalok pótolják és megvalósítják azt, amit az öregek megtagadtak maguktól, amit elmulasztottak. Másfelől megint figyelmeztetnem kell önt a dolog roppantul aggályos voltára, minthogy úgyszólván testvérekről van szó...

Horgolt kesztyűs kezével eltakarta a szemét.

- Nem, bocsásson meg, gyermekem, ugyanis, mint már előbb be kellett vallanom, már nem vagyok teljesen ura szavaimnak, s igazat szólva, gondolataimnak sem. Meg kell hogy bocsásson nekem, öregasszonynak - csak ismételhetem, hogy olyan rendkívüli követelményeket támasztó napra, amilyen a mai, egyáltalán nem emlékszem. Valósággal szédülés környékez...

A kamarai tanácsos, aki az utolsó percek alatt nagyon egyenesen, sőt peckesen ült, ezekre a szavakra hirtelen fölpattant a székről.

- Szent Isten - kiáltott -, vádolnom kell magam: kifárasztottam kegyedet, ez megbocsáthatatlan. Apámról beszélgettünk, ez egyetlen mentségem, mert ez a téma, noha semmi kilátás arra, hogy végére jussunk, nem egykönnyen ereszti el az embert... Távozom, és majdnem - keze fejével a homlokára ütött -, és majdnem távoztam, anélkül, hogy átadnám az üzenetet, amely egyedüli igazolásom volt arra, hogy önnek terhére legyek. - Összeszedte magát, és kissé meghajolva, halkan mondta: - Van szerencsém átadni kegyednek, udvari tanácsosné asszonyom, apám szívélyes köszöntését és egyúttal sajnálkozását azon, hogy azonnal nem mutatkozhat. A bal karját kínzó reuma korlátozza a szabad mozgásban. Megtiszteltetésnek venné azonban, és örömére szolgálna, ha méltóságod kedves rokonaival, Ridel kamarai tanácsosakkal és ezek kisasszonylányaival egyetemben e hét péntekjén, tehát mához három napra, fél háromkor szűk körben ebédre szerencséltetné.

Charlotte, kissé meginogva, szintén fölemelkedett helyéről.

- Nagyon szívesen - felelte -, feltéve, hogy rokonaim aznap még szabadok.

- Engedelmével búcsúzom - mondta August, fegyelmezett meghajlással várva, hogy Charlotte kezet nyújtson neki.

Charlotte kissé ingadozva hozzálépett, két keze közé fogta fiatal, kis pofaszakállas, boglyas hajú fejét, gyöngéden homlokon csókolta, ami a férfi előrehajló testtartásánál fogva nem is esett nehezére.

- Isten vele, Goethe. Felejtse el, ha értelmetlenségeket beszéltem, bizony nem vagyok valami üde állapotban. Előbb már itt járt Rose Guzzle és doktor Riemer és Schopenhauer kisasszony, no meg aztán Mager és a weimari közönség, körülményeimhez képest mindez túlzottan érdekes volt. Menjen, fiam, mához három napra ott leszek ebéden - miért ne? Hiszen nemegyszer kapott ő aludttejet nálunk, a Német-házban. Ha kedvelik egymást, gyerekek, házasodjanak össze, hadd teljék benne kedve, és legyenek boldogok emeleti szobáikban. Nem érzem magam hivatva, hogy erről magukat lebeszéljem. Isten vele, Goethe, Isten vele, gyermekem.



A hetedik fejezet

De kár, hogy eltűnik! Hogy véget ér a mélység derűs látománya, s mint valamilyen szeszélyes adakozó és megfosztó démon intésére semmibe foszlik, és én fölbukkanok! Oly gyönyörű volt! Most pedig mi van veled? Hol térsz magadhoz? Jéna ez? Berka? Tennstedt? Nem, ez a weimari selyempaplan, az itthoni falkárpit, a csengőzsinór... Lám, telivér erőben, dicső pompában ébredsz? Jól van, öreg! Sose búsulj, vidám aggastyán!... És hát csoda-e? Mily pompás tagok! Hogy odasimult az istennő keble, rugalmasan benyomódva, a szép vadász vállához, álla a nyakához és szendergésben fölhevült arcához; ambróziás kezecskéje csuklón szorította a vadász viruló karját, amellyel tüzesen átöleli majd az istennőt, orrocskája és szája álomban kinyílt ajkait kereste, míg az oldalvást nyújtózkodó Ámor-kölyök félig elszörnyedve, félig ujjongva lengette íját "Ohó!" és "Megállj!" kiáltásokkal, jobb keze felől pedig okos nézéssel ugrándoztak a vadászkutyák. Hiszen csak úgy kacagott a lelked a remek kompozíció láttán! Honnan is való? Honnan? Hát persze, a l'Orbetto volt, a drezdai gyűjtemény Turchi-képe, Venus és Adonis. Az a szándékuk, hogy restaurálják a drezdai festményeket? Vigyázat, gyerekek! Nagy baj lehet belőle, ha elhamarkodjátok, és kontár kezekre bízzátok. Eleget kontárkodnak ezen a világon - hogy vinné el az ördög. Mert nem tudnak a nehézről és jóról, és mindenki könnyen veszi a dolgát. Kisigényűség - mi származhat abból? Beszélnem kell nekik a velencei restauráló akadémiáról, ahol egy igazgató és tizenkét professzor kolostori magányba zárkózott az ilyenfajta kényes munkák elvégzésére. Venus és Adonis... Amor és Psyché-t kellene megcsinálni, már régi tervem, egyik-másik jó emberem emlékeztet néha rá, ahogyan megparancsoltam; de azt már nem tudják megmondani, honnan vegyem hozzá az időt. Nézd meg egyszer megint alaposan Dorigny Psyche-rézmetszetét a sárga teremben, frissítsd fel magadban az eszmét, aztán ám halaszd el megint. Jó várni és halogatni, egyre jobb lesz, és legtitkosabb, legsajátabb tulajdonodat senki sem veheti el tőled; senki sem előz meg, még ha ugyanazt csinálja is.

Mi is a téma? A téma az utcán hever. Szedjétek fel, gyerekek, nem szükséges, hogy én ajándékozzam nektek, ahogyan Schillernek ajándékoztam a Tellt, hadd játssza vele Isten nevében a maga hősiesen felkorbácsoló színházát, ám mégis fenntartottam magamnak, elnézően valóságos, ironikus, epikus szemléletem számára a herkulesi démoszt, amelyet uralmi kérdések nem érdekelnek, és a kedélyes zsarnokot, aki a tartomány asszonyaival cicázik. Várjatok, biztosan megcsinálom még, és a hexameter is érettebb, a nyelv természetével egyezőbb lesz, mint a Reineckében és a Hermannban volt. Növekedés, növekedés. Ameddig növekedünk, és lombkoronánk terebélyesedik, addig fiatalok vagyunk, és jelenlegi fokunkon, lényünk ily szép kitágulása idején kellene nekifognunk az Amor és Psyché-nek: a nagy képességű öregkorból, mélyen átélt, ifjúság csókolta méltóságból kellene hogy sarjadjon a legkönnyedebb, legkecsesebb alkotás. Senki sem sejti, hogy mily csinos lenne, amíg meg nem születik. Talán stanzákban? De jaj, nem lehet mindent elvégezni a tennivalók özönében, és sok mindennek meg kell halnia. Fogadsz-e, hogy még a Reformáció-kantáta is elsorvad benned? Mennydörgés a Sinai-hegyen... A tágas magány reggeli illata, ebben otthonos vagyok. A pásztori kórusokhoz meg a harciasokhoz Pandora segíthetne. Sulamith, a távoli kedves... Hű szerelme éjjel-nappal - egyedüli örömöm. Ez aztán igazán elszórakoztat. De a fődolog Ő marad és a felfokozott tan, az a szellemiség, amelyet a nép mindenkor félreértett, az elhagyatottság, a lelki gyötrelem, a kínok kínja - és emellett vigasztalni és erősíteni. Hadd lássák, hogy az öreg pogánynak több köze van a kereszténységhez, mint nekik valamennyiüknek. De ki csinálja a zenét? Ki biztat engem, ki érti és dicséri a művet, mielőtt még meglenne? Vigyázzatok, mert ennyire vigasz nélkül elveszítem a kedvem, aztán majd nézhetitek, hogyan kezditek valamennyire is méltón a napot! Ha még itt lenne Ő, aki jónéhány éve - már tíz telt el azóta - eltávozott tőlünk! Ha még itt lenne Ő, hogy sarkalljon, követeljen és szellemesen föltüzeljen! Hát nem odadobtam nektek a Demetriust az ostoba nehézségek miatt, amelyeket az előadásokkal okoztatok nekem, pedig be akartam és be tudtam volna fejezni, s a legnagyszerűbb gyászünnepnek szántam minden idők színpadán? Ti vagytok az oka, tompa, szívós köznapiságotokkal, hogy dühösen elcsüggedtem, s hogy Ő másodszor is és végleg meghalt számomra, amikor fölhagytam azzal, hogy legpontosabb tudásom alapján folytassam az Ő létét. Mily szerencsétlen voltam! Szerencsétlenebb, mint amilyen mások adóssága miatt lehet valaki. Megtévesztett a lelkesedés? Ellened szegült titokban saját szívbéli vágyad és legbecsületesebb szándékod? A külső akadályokkal takaróztál, és adtad a sátorban duzzogót? Ő, ő képes lett volna, ha előtte halok meg, befejezni a Faustot. - Az ég szerelmére! Végrendeleti intézkedéseket kellett volna tenni! - Mégiscsak keserű fájdalom volt és marad, csúf kudarc, undorító vereség. - Ugyanezek miatt tért szívósan kitartó barátom is megszégyenülten örök nyugovóra.

Hány az óra? Éjnek idején ébredtem fel? Nem, a kert felől, az ablaktáblákon át már pislákol a fény. Hét óra lehet, vagy majdnem annyi, rend és terv szerint, és nem valamilyen démon törölte el a szép látományt, hanem saját, hét órára beállított akaratom, amely dologra és napi tennivalókra szólított - éberen maradva ott lent a tápláló völgyben, mint az a jól idomított vadászeb, amely oly idegenkedőn értő szemmel bámulta a szerelemre lobbant Venust. Figyelem! Ez annak a Gotthardusnak a kutyája életnagyságban, aki gazdájának asztaláról elcsente a kenyeret a betegen sínylődő Szent Rókus számára. A Rókus-ünnepbe ma be kell iktatni a parasztregulákat. Hol a zsebkönyvem? Az írópult bal oldali rekeszében. Száraz április - parasztot bajba visz. Dalol már a cinege - kizöldül a venyige - kész költemény. Hát még a csukamáj. Béljóslás a legősibb fajtából. Ah, a nép. Öröklött, meghitt, pogány természeti elem, a tudatlanság és megifjodás tápláló völgye! Vele együtt lenni, benne elmerülni a madárlövészet és a kútünnep alkalmával, a sistergő zsír, a friss kenyér, a parázson sülő kolbász illatában! Mily könyörtelenül megfojtották a legkeresztényibb ünnepnapon a megugrott, vérző borzot! A tudatos állapotban az ember nem maradhat meg sokáig, időnként vissza kell menekülnie a tudattalanba, mert abban él a gyökere. Alapelv. Erről mit sem tudott és nem akart tudni a megboldogult, a büszke nagybeteg, a szellem és a tudatosság arisztokratája, a szabadság nagy, megható bolondja, akit ezért, eléggé képtelenül, a nép emberének tartanak (engem pedig előkelő lakájnak), holott az égvilágon semmit sem tudott a népről és a németségről sem - nos, ezért szerettem őt, a németekkel nem lehet élni, se győzelemben, se vereségben -, hanem gyöngéd, nagybeteg tisztaságában ridegen ellenszegült a népnek, képtelen lévén benne elmerülni, inkább szelíd lelkűen csak azon volt, hogy a kisszerűt magafajtájúnak tekintse, Megváltó-karokon magához és a szellemhez fölemelje. Igen, sok volt benne Őbelőle, akit értelmemmel meg akarok közelíteni a kantátában - amellett a leleményes üzletember babérjaira is pályázott gyermeki nagyságában. Gyermeki? Nos, nagyon is férfi volt, szertelenül férfi, egészen a természetellenességig, mert a tisztán férfias szellem, szabadság, akarat természetellenes, aminthogy ő a női lényeggel szemben egyszerűen ügyefogyott volt: hiszen a nőalakjai mind nevetségesek - ráadásul az érzékiség nála ösztökélő kegyetlenség. Szörnyű, szörnyű és kiállhatatlan! És mindebben csupa tehetség, csupa magasröptű merészség, tudása annak, hogy mi a jó, messze túl a cseléd- és csürhe nép fölött, egyetlen egyenrangú és rokon lelkű társ - soha nem találok hozzá foghatót, ízlés az ízléstelenségben, biztosság a szépben, minden képesség büszke jelenléte, a beszéd könnyedsége és készsége, megfoghatatlan függetlenség mindenfajta külső körülménytől, a szabadság nagyobb dicsőségére - fél szóból és rendkívül okossággal felelő, téged magadra eszméltető, rólad magadról kioktató, magát veled mindig összemérő és kritikai útján önmagára találó társ, eléggé nyűgös: a spekulatív és az intuitív szellem, tudom már, tudom már, ha mindkettő zseniális, akkor feleúton... Tudom már, arról volt szó nála, hogy a nem-természeti, a csak-férfi is lehet lángész, hogy ő lángész és mellettem a helye - az előkelő polcról és az egyenrangúságról volt szó, meg arról is, hogy kijusson a szegénységből és minden egyes drámának egy teljes évet szentelhessen. Kellemetlen, diplomatizáló törtető. Kedveltem valaha is? Soha. Nem szenvedhettem a peckes járását, vöröses, szeplős, betegesen csontos arcát, meggörbült hátát, náthás, horgas orrát. De amíg élek, nem felejtem el a szemeit, azokat a mély kék, szelíd és merész szemeket, azokat a Megváltó-szemeket... Krisztus és spekuláns. Tele voltam bizalmatlansággal. Észrevettem, hogy ki akar zsákmányolni. Agyafúrt levelet írt nekem, hogy a Meistert megszerezze a Horák számára, amelyet egyenest arra alapított, míg te, bajt szimatolva, titokban már megegyeztél Ungerrel. Azután a Faust miatt zaklatott igen bosszantóan, hogy engedjem át a Horáknak és Cottának - mert hát mindenki közt egyedül ő fogta fel, mit is akartam az objektív stílussal az olaszországi út óta, tudnia kellett, hogy én más ember lettem, és az anyag kiszáradt. Terhemre volt, terhemre. Sarkamban járt, és sürgetett, mert neki nem volt ideje. Pedig csak az idő hoz eredményt.

Időre szükség van. Az idő kegyelem, hősiesség nélküli és jóságos, ha tiszteljük és serényen kitöltjük; csöndben gondoskodik, magával hozza a démoni közbelépést... Én várok, körülöttem kering az idő. De gyorsabban megtenné a magáét, ha Ő még itt volna. Az ám, kivel beszéljek a Faustról, mióta az a férfi kivált az időből? Ő tudta minden gondomat, az egész lehetetlenséget és alkalmasint az utakat és módokat is - végtelenül szellemesen és béketűrő-szabadon, tele merész egyetértéssel a nagy tréfát és a nem-költői komolyságtól való emancipációt illetően, amikor a Heléna-jelenés után vigasztalón értésemre adta, hogy a kísértetiesnek és a torznak görög szépséggé és tragédiává párolásából, a tiszta és a kalandos párosításából valamilyen nem éppen elvetendő költői csodabogár származhat. Még látta Helénát, még hallotta első trimetereit, és kinyilvánította nagy és magasztos benyomását, hogy engem erősítsen. Ismerte Helénát, akárcsak Chiron, a nyughatatlan, akit Heléna felől meg akarok kérdezni. Mosolygott, míg hallgatta, tetszett neki, hogy sikerült minden egyes szót antik szellemmel átitatnom...

Mennyi baj ért már, bár üde fürtök
Repdesik ifjan körbe az orcám![26]

Mosolyogva bólintott: "Kitűnő!" Ez szentesítve van, efelől megnyugodtam, ehhez nem kell hozzányúlni, ő kitűnőnek találta - és mosolygott, úgyhogy nekem is mosolyognom kellett, és olvasásom csupa mosoly lett. Nem, abban ő nem volt német, hogy mosolygott azon, ami kitűnő. Ezt egyetlen német sem teszi. Azok morcos képet vágnak hozzá, mert nem tudják, hogy a kultúra: paródia - szeretet és paródia... Bólintott és mosolygott akkor is, amikor a kórus "műértőnek" nevezte Phoebust.

Nos jó, bátran elébe léphetsz,
Hisz rútságra sosem tekint,
Mint ahogy még szent szeme
Nem látott soha árnyat.[27]

Ez tetszett neki, ebben magára ismert, úgy találta, hogy ezt rászabták. Azután kifogást emelt, tévesnek tartotta azt, hogy a szemérem és a szépség sohasem jár karöltve: szerinte a szépség szemérmes. "Miért lenne az?" - kérdeztem. "Mert tudja - felelte -, hogy szemben a szellemivel, amit megjelenít, vágyat gerjeszt." Mondom én: "Ám szemérmeskedjék a vágy, de nem teszi az sem, alkalmasint, mert tudja, hogy a szelleminek a megkívánását jeleníti meg." Ezen velem együtt nevetett. Most már nem nevet senkivel. Itthagyott engem abban bizakodva, hogy majd csak eligazodom a rengetegben, s majd csak megtalálom a vállalkozás megkövetelte anyag teljességéhez az összetartó abroncsot. Ő mindent látott. Látta azt is, hogy Faustot a tevékeny életbe kell vezetni - könnyebb mondani, mint megtenni -, de ha ön azt gondolta, barátom, hogy ez számomra új... Hiszen mindjárt akkor, amikor még egészen homályos és gyermekien zavaros volt minden, Faustnak azt sugalmaztam, hogy mint Luther, "Ige", "Értelem" és "Erő" helyett a "Tett" szót használja.

Dunque! Dunque! Mi ma a teendő? Szedd össze magad víg napi munkára!

Tettre készen állni talpra,
Égi nyugvás lágy ködéből
Ki az életforgatagba,
Hol dolog vár, mily gyönyör!

Csingilingi. Ez a "kis Faust" - a Varázsfuvola, ahol homunculus és fia még egyek a világítószekrénykében... Mi is volt hát, mit is követel a mai nap? Ó, a keservit, hiszen meg kell szerkeszteni őfensége számára a szakvéleményt az Ísis-botrányról, a legvisszásabb kalamitásról. Hogy megfeledkezik az ember ott a mélyben! Most föltámad megint a nappali kísértet, az egész limlom - itt van a vázlat is Voigt őexcellenciája születésnapi köszöntőjéhez -, szent Ég, azt meg kell csinálni, le kell tisztázni, huszonhetedikén van a születésnap, és még nem sok van meg belőle, voltaképpen csak néhány sor, abból egy ér valamit: "Természet, titkod föltárul-e végül?" Ez jó, ez igen, ez rám vall, ez hordozhatja az egész vackot, mert természetesen illedelmes vacak lesz, mint annyi más, csak arra való, hogy a "költői tehetség" megszólaljon a társaságban, elvárják tőle. Eh, pokolba a költői tehetséggel, az emberek azt hiszik, hogy ez az. Mintha az ember, miután huszonnégy éves fővel megírta a Werthert, még élne és növekedne negyvennégy évig anélkül, hogy fölébe nőtt volna a költőnek! Mintha még mindig ott tartanék, hogy a versfaragás kitölti a méreteimet! Suszter, maradj a kaptafánál. Igen, ha az ember suszter volna. De azt fecsegik, hogy hűtlenek vagyunk a költészethez, és holmi kedvtelésekben aprózzuk el magunkat. Ki mondja nektek, hogy nem a költészet a kedvtelés, és a komolyság valahol másutt van, vagyis az egésznél? Buta vartyogás, buta vartyogás! Hát nem tudják a tökfilkók, hogy egy nagy költő mindenekelőtt nagy, és csak azután költő, s hogy teljesen mindegy, verseket ír-e, vagy annak a csatáit vívja, aki Erfurtban mosolygó szájjal és sötét szemmel nézett rám, s a hátam mögött, szántszándékkal fennhangon, hogy meghalljam, azt mondta: "Íme, egy ember" - és nem azt, hogy: "Íme, egy költő." De a balga népség azt hiszi, hogy valaki nagy lehet, ha megírja a Dívánt, ám ha Színelméletet alkot, akkor már nem...

Az ördögbe, hát ez meg micsoda? Mi maradt itt tegnapról? A Pfaff-könyv, a Színelméletet támadó tanári förmedvény. Pfaff a neve a fafejűnek, orrom alá dörzsöli pimasz ellenérveit, van képe házhoz küldeni nekem, tapintatlan német tolakodással; nézetem szerint az ilyen embereket ki kellene lódítani a jó társaságból. De miért is ne tojnának a kutatásomra, amikor a költészetemre tojtak, ahogy csak a hasukból tellett. Az Iphigeniát addig hasonlítgatták össze Euripidésszel, amíg zsibáru lett belőle, elpuskázták nekem a Tassót, és az Eugéniától elvették a kedvem azzal, hogy "márványsima és márványhideg" voltáról locsogtak, Schiller is, Herder is, a gágogó Mme Stäel is, nem is szólva az alja népről. Dycknek hívják a firkász alja népet. Szégyen, hogy tudom a nevét, hogy egyáltalában megemlítem. Senki sem fog tudni róla tizenöt év múlva, halott lesz, amilyen halott már ma is, de nekem tudnom kellett róla, mert velem van az időben. Hogy ezeknek ítélkezni szabad! Hogy akárkinek szabad ítélni! Meg kellene tiltani nekik. Véleményem szerint ez rendőri ügy, akárcsak Oken Isise. Halljátok őket, ahogy bírálnak és ítélnek, és akkor azt kívánjátok tőlem, hogy pártoljam az országos rendeket, a szavazati jogot és a sajtószabadságot, és Luden Nemezisét, és a Német Diák Röpke Lapjait, és Wieland fiának Népbarátját. Förtelem, förtelem. Vágjon oda a tömeg, akkor respektábilis, ha ítél, mizerábilis. Följegyezni és fiókba zárni. Általában mindent fiókba zárni. Minek is hoztam nyilvánosságra és adtam közkézre a dolgaimat? Csak azt szeretjük, ami még nálunk van, és a miénk, de amit agyonfecsegtek és összenyálaztak, hogy lehessen azon tovább dolgozni? A legérdekesebb folytatást írhattam volna nektek az Eugéniához, de nem kellett nektek a jótétemény, bármily szívesen adtam volna. Mulattattam volna őket, ha mulattathatók volnának! De ez a mogorva, tréfakerülő fajzat nem érti az életet. Nem tudja, hogy semmi sem marad meg belőle valamicske bonhómia és megbocsátás nélkül, anélkül, hogy Isten nevében szemet hunyunk, és sok mindent elnézünk neki, csak épp hogy létezhessen. Mit ér minden emberi mű, tett és költemény, ha nem siet segítségére a szeretet, és nem áll pártjára a lelkesedés, amely úgy-ahogy kicsinosítja? Ganéjt ér. De úgy tesznek, mintha joguk lenne az abszolútumot követelni, s mintha erre az igényre záloglevél volna a zsebükben. Átkozott játékrontók. Minél ostobábbak, annál fanyarabb a szájuk. És az ember mégis mindig újra kiteríti elébük a maga portékáját, bizakodva - "hogy talán tetszésükre talál".

Reggeli nyájas hangulatom elkomorodott és berozsdásodott a bosszús töprengéstől! Hányadán is vagyunk? Mi van a karommal? Kegyetlenül fáj, ha keresztbe teszem. Mindig azt gondolom, hogy az éjszaka majd enyhülést hoz, de az alvásnak már nincs meg a régi gyógyító ereje, alighanem bele kell törődni. És az ekcéma a combomon? Az is a legalázatosabb jóreggelttel jelentkezik. A bőr is, az ízületek is fölmondják a szolgálatot. Haj, visszakívánom a tennstedti kénes vizet. Azelőtt Itáliába vágytam, most a forró lébe, hogy feloldja keményedő tagjaimat: így módosítja az öregkor a vágyakat, és így húz le bennünket. Az embernek megint le kell romlania. De mily nagy, mily csodálatos ez a leromlás és az öregkor, és mily mosolygó találmánya az örök jóságnak, hogy az ember a körülményei közt jól érzi magát, és azok magukhoz idomítják, úgyhogy egybehangolódik velük, és kölcsönösen összetartanak. Megvénülsz, öregember leszel, és jóakarattal, de kicsinylően nézel le az ifjúságra, a verébnépre. Szeretnél megint fiatal lenni, az akkori veréb? Nevetséges hetykeséggel írta meg a veréb a Werthert, az persze nem volt csekélység, évei számához képest. De élni és megöregedni, az csak az igazi, ott van a dolog nyitja. Minden hősiesség a kitartásban rejlik, abban, hogy élni akarunk, nem pedig meghalni, és nagyság csak az öregségnél van. Egy fiatal lehet lángész, de nagy nem lehet. Nagyság csak az öregkor hatalmánál, tartós súlyánál és szelleménél lehetséges. Hatalom és szellem, ez az öregkor és a nagyság - és ez a szerelem is! Mi is az ifjúság szerelme az öregkor szerelmében rejlő szellemi hatalomhoz képest? Micsoda verébnász az ifjúság szerelme ahhoz a bódító kedveskedéshez képest, amiben az ifjúságnak része van, ha az öregkor nagysága szeretve kiválasztja és magához emeli, a szellem hatalmas érzésével ékesíti zsengeségét - a rózsás boldogsághoz képest, amelyben új életre kelve pompázik a nagy öregkor, ha az ifjúság beleszeret? Hála neked, örök jóság! Egyre szebb, jelentősebb, hatalmasabb és ünnepélyesebb lesz minden. Csak így tovább!

Ez az igazi újjáéledés. Ha az alvás nem hozza meg, meghozza a gondolat. Csengessünk hát Karlnak, hadd hozza be a kávét; mielőtt megmelegszünk és megélénkülünk, nem lehet fölbecsülni az elkövetkezendő napot, és nem lehet megmondani, hogy áll ma a dolog a derék emberrel, és mit óhajt teljesíteni. Az imént még úgy éreztem, hogy maródit jelentek, ágyban maradok, és hagyok mindent, ahogy van. Ezt az a Pfaff okozta, meg az, hogy a nevemet nem akarták megtűrni a fizika történetében. De a lélek megint magához tért, és az üdítő ital ám végezze el a többit... Minden reggel a csengetésnél arra gondolok, hogy a csengőzsinór aranyozott fogantyúja nem ide illő. Fura dísztárgy, inkább való előre, a nagyvilági fogadások helyére, mint ide, a szellem kolostorába, az alvás rezervátumába, a gond hörcsögodújába. Jó, hogy berendeztem itt a szobákat, a csendes és kopár, komoly birodalmat. A kis nő miatt is jó volt: hadd lássa, hogy nemcsak neki és övéinek volt helyes a hátsó házat otthonnak berendezni, hanem nekem magamnak is, ámbár más okokból. Ez - mikor is csak - kilencvennégy nyarán volt, két évvel azután, hogy megint beköltöztem az ajándékba kapott házba, és az átépítés után. Az Adalékok az optikához korszaka volt ez - ó, mille excuses,[28] céhbeli urak -, természetesen csak a kromatikáról volt szó, mert hogy is merhetne az optikához nyúlni az, aki nem járatos a mérés művészetében, s miként vállalkozhatna arra, hogy ellentmondjon Newtonnak, a hamisnak, az álokoskodónak, a skolasztikus tévedés hazugságbajnokának és pártfogójának, az égi fény rágalmazójának, aki azt akarta, hogy a legtisztább csupa homályból tevődjék össze, a legvilágosabb olyan elemekből, amelyek mind sötétebbek nála. A gonosz bolond, a konok tévtanító, a világ elsötétítője! Nem szabad kifáradni az üldözésében. Amikor megértettem a homályos közeget, azt, hogy a legátlátszóbb is már a homály első foka, amikor fölfedeztem, hogy a szín nem más, mint csökkentett fény, akkor a Színelmélet a kisujjamban volt, akkor le volt rakva az egésznek alap- és sarokköve, és a spektrum sem okozhatott nekem többé bajt. Mintha maga a prizma nem volna homályos közeg! Emlékszel még, ahogy a fehérre meszelt szobában szemedhez tetted a műszert, és a fal, ellentétben a tannal, fehér maradt, mint volt, és kint a világosszürke égbolt nyomát sem mutatta a színeződésnek, s csak ahol világos felülethez homály ütközik, ott keletkezett szín, úgyhogy az ablaküveg a legvígabban tarkállott? Akkor megcsíptem a zsiványt, és először rebegtem magamban: "Hamis a tan!" - és az örömtől csak úgy remegett a belsőm, mint akkor, amidőn világosan és letagadhatatlanul, pontosan úgy, ahogy a természettel jó egyetértésben előre tudtam, a közbülső csontocska bizonyságot tett nekem a metszőfogak jelenlétéről az emberi állkapocsban. Ők nem akarták elismerni, de hisz most, a színek esetében sem akarták. Boldog, kínos-keserves idő volt. Az ember valóban terhére esett másoknak, a nyűgösködő kverulánst játszotta. Talán bizony nem mutattad meg a csontocskával és a növények metamorfózisával, hogy a természet nem tagadott meg tőled egynémely bepillantást a műhelyébe? De ők nem akarták elhinni, hogy értesz hozzá, kelletlen képet vágtak, bosszúsan a vállukat rángatták. Békebontó voltál a szemükben. És az is maradsz. Szépen tiszteltetnek, és halálosan gyűlölnek. Csak a fejedelmek viselkedtek másként. Sose felejtem el nekik, hogy tisztelték és pártfogolták új passziómat. A herceg őfensége - derekasan, mint mindig - azonnal módot és szabad időt adott, hogy meglátásom nyomán haladhassak. A két góthai, Ernst és August - az egyik megengedte, hogy a fizikai laboratóriumában dolgozzam, a másik meghozatta nekem Angliából a szép, összetett, akromatikus prizmákat. Ezek urak, ezek urak. A tudomány vaskalaposai elutasítottak, mint akadékoskodó kontárt, de az erfurti hercegprímás minden kísérletezésemet a legkegyesebb érdeklődéssel kísérte, és akkori értekezésemet, amelyet elküldtem neki, saját kezű széljegyzeteivel tisztelte meg. Az uraknak ugyanis van érzékük a dilettantizmushoz. A műkedvelés előkelő dolog, és aki úr, az műkedvelő. Ellenben közönséges minden, ami céh, szakma és hivatásrend. Dilettantizmus! Ó, ti filiszterek! Sejtettétek-e valaha, hogy a dilettantizmus közeli rokona a démoninak és a lángésznek, mert kötetlen, és arra termett, hogy friss szemmel lásson, tiszta valóságában szemlélje a tárgyat, nem pedig, ahogy a hagyomány diktálja, és ahogyan a csatlóshad látja, amelynek fizikai és morális dolgokról mindig csak másodkézből szerzett képe van? Minthogy én a költészettől jutottam el a művészetekhez, és azoktól a tudományhoz, és az építészet, szobrászat és festészet csakhamar olyan volt nekem, mint az ásványtan, növénytan és állattan, rám fogják, hogy dilettáns vagyok. Oda se neki! Fiatal koromban a strassburgi székesegyházon fölismertem, hogy a tornyára eredetileg ötcsúcsos pártázatot szántak, és a tervrajz ezt igazolta. A természetről ne lehetnének ilyen megfigyeléseim? Mintha mindez nem lenne egy és ugyanaz, mintha ehhez nem csakis az értene valamit, akiben belső egység van, s a természet nem csupán az előtt tárulna fel, aki maga is természet...

A fejedelmek és Schiller. Mert nemes volt ő is, tetőtől talpig úr, noha a szabadságért szállt síkra, és megvolt benne a lángész természetessége, noha a természettel szemben bántóan bűnös gőggel viseltetett. Igen, ő érdeklődött, hitt bennem és ösztönzött, mindig reflektálásra kész erejével, és mikor elküldtem neki a Színelmélet történetének első vázlatát, nagyszerű meglátással fölismerte benne a tudományok történetének szimbólumát, az emberi gondolkodás regényét, azt, ami tizennyolc év alatt lett belőle. Ah, ah, ő meglátott, ő megértett egyet-mást. Mert rangja, szeme és lendülete volt hozzá. Ha még élne, rávenne, hogy megírjam a Kozmoszt, a természet összefoglaló történetét; meg kellene írnom, hiszen geológiai búvárlataim kezdettől fogva arra irányultak. Ki más képes erre, mint én? Ezt mondom mindenre, pedig mindent nem végezhetek el - olyan viszonyok közt, amelyek egzisztenciámat teszik s egyúttal elrabolják. Idő, idő! Adj időt, jó Anya, és én mindent elvégzek. Amikor fiatal voltam, azt mondta nekem valaki: "Te is úgy teszel, mintha százhúsz évig élnél." Adj időt nekem, jóságos Természet, adj csak annyit belőle, amennyi fölött rendelkezel, te ráérő, és én mindenki elől elveszem a munkát, amit te elvégezve szeretnél látni, és amit én végzek el a legjobban...

Huszonkét éve lakom ezeket a szobákat, és semmi sem mozdult bennük, csak a pamlag került ki a dolgozószobából, mert kellettek a szekrények a szaporodó aktákhoz, és még idetétettem az ágyhoz a karosszéket, Egloffstein főkamarásné ajándékát. Ennyi volt a csere és változás. De mi minden cikázott keresztül a változatlanságon, mennyi munka, születés és vesződség tombolt benne. Ilyen fáradalmat rótt ki Isten az emberre! Segíts magadon, az Isten is megsegít. De az idő, az idő elmúlt fölöttem. Hiszen elönt a forró vérhullám, valahányszor erre gondolsz! Huszonkét év - azalatt történt egy és más, egyet-mást létrehoztunk időközben, de ez már majdnem az élet, egy teljes emberélet. Állítsd meg az időt! Őrködj minden egyes órán, minden egyes percen! Ha nem vigyázol rá, elillan, mint a mókus, simán és hűtlenül, akár a sellő. Szentelj meg minden pillanatot! Adj neki világosságot, jelentőséget, súlyt, öntudat, becsületes és méltó teljesítés által! Vezess könyvet napodról, adj számot róla, hogy mire használtad fel! Le temps est le seul dont l'avarice soit louable.[29] Itt van a zene. Nem veszélytelen a szellem világosságára nézve. De hatásos varázseszköz arra, hogy visszatartsuk, elhúzzuk az időt, hogy különleges jelentőséggel ruházzuk fel. Ha a kicsi asszony az Isten és a bajádért énekli, inkább ne énekelné, hiszen majdnem az ő saját története a vers. Mikor azt énekelte: "Ismered-e a hont?" - könnyeztem, és könnyezett ő is, a bájos, az imádott, akit turbánnal és sállal ékesítettem - ő meg én könnytől csillogó szemmel álltunk a baráti körben. Azt mondja az okos angyal azon a hangon, amelyen énekelt: "Mily lassan múlik az idő zeneszó mellett, s mily sokszerű történés és átélés torlódik össze egy rövid időszakaszban, amikor érdeklődő odafigyelésnél úgy tetszik, mintha hosszú idő telt volna el! Időtelés, időtöltés, mi az?" Alaposan megdicsértem az elmésségét, és egész lelkemből helyeseltem. Azt mondtam: "Szerelem és zene, mindkettő időtöltés, egyszersmind az idő örökkévalósága" - és más ilyen ostobaságot. Felolvastam a Hétalvót, a Haláltáncot, azután ezt: Csak e szív, ez tart ki híven; azután ezt: Nem akarlak elveszíteni; azután ezt: Úrnőm, mit susog az ajkad; végül pedig: Virradatnak bíbor szárnyán - Repültem az ajkadig. Késő lett a teliholdas éjszakában. Albert elaludt, Willemer elaludt, kezét összekulcsolta hasán a jó ember, és mi mulattunk rajta. Egy óra volt, amikor elváltunk. Olyan éber voltam, hogy Boisserée-nek még mindenáron meg kellett mutatnom a balkonon a kísérletet a színes árnyékkal. Észrevettem, hogy az asszony kihallgatott bennünket az erkélyéről. "Szentül megfogadtátok, hogy találkoztok teliholdnál." - Ez is kint maradhatott volna még egy kicsit. Avanti![30]

- Szép jó reggelt, excellenciás uram.

- Igen, hm. Jó reggelt. Tedd csak le. Kívánok neked is jó reggelt, Karl.

- Szépen köszönöm, excellenciás uram. Énnálam nem is annyira fontos. Jól méltóztatott pihenni?

- Tűrhetően, tűrhetően. Érdekes, ahogy most bejöttél, megint arra gondoltam régi megszokásból, hogy te vagy Stadelmann, a sok éven át nálam szolgált Karl, akitől a nevét örökölted. Furcsa lehet, hogy valakit Karlnak hívnak, amikor tulajdonképp - erre célzok -, amikor tulajdonképp Ferdinand a neve.

- Nekem már föl se tűnik, excellenciás uram. Magunkfajta ember ezt megszokta. Hívtak már engem Fritznek is. Sőt egy ideig Battistának.

- Accidente![31] Ez aztán mozgalmas élet! Battista Schreiber? Hanem a családi nevedtől ne hagyd magad kifosztani, Karl. Becsületére válsz, szép, tiszta kézírásod van.

- Alázattal köszönöm, excellenciás uram. Kézírásom, mint mindig, rendelkezésére áll. Óhajt talán excellenciád az ágyból diktálni valamit?

- Még nem tudom. Előbb adj innom. Mindenekelőtt nyisd ki az ablaktáblát, hadd lássam, milyen az idő. Mit ígér az új nap. Tán csak nem aludtam el?

- Dehogyis, excellenciás uram. Épp csak hogy elmúlt hét óra.

- Tehát mégis elmúlt? Azért van, mert egy kicsit még feküdtem, és gondolatokat szövögettem. Karl!

- Parancsol excellenciád?

- Van még elegendő készletünk offenbachi kétszersültből?

- Az a kérdés, mit méltóztatik érteni azon, hogy "elegendő"? Mennyi időre elegendő? Néhány napra még futja.

- Igazad van, nem egészen szabatosan fejeztem ki magam. De a hangsúly a "készlet"-en volt. "Néhány napra", az nem készlet.

- Nem bizony, excellenciás uram. Vagyis hát - majdnem kimerült készlet.

- Na látod? Más szóval: készletre már nem futja.

- Pontosan így van, excellenciás uram. Excellenciád végül mégis a legjobban tudja.

- Igen, a végén legtöbbször az sül ki. Csakhogy egy készlet, amely fogytán van, úgyhogy már a láda fenekét látjuk, az valami ijesztő, odáig nem szabad engedni a dolgot. Előrelátóan gondoskodni kell, hogy ne szűnjünk meg a teliből meríteni. Általában fontos az előrelátás.

- Igaz szót mondott ki excellenciád.

- Örülök, hogy egyetértünk. Így hát írnunk kell Frankfurtba Schlosser esküdtné asszonynak, hogy küldjön megint egy jókora ládára valót, hisz nekem bérmentve küldheti. Majd emlékeztess a szükséges levélre, el ne felejtsd. Nagyon szeretem azt az offenbachi készítményt. Tulajdonképpen az egyetlen, ami mostanában ízlik. Tudod, a friss kétszersült hízeleg az öregeknek, mert ropogós, a ropogós pedig kemény ugyan, de törékeny és könnyen rágható, így hát az ember abban az illúzióban ringatózhat, hogy keményet ugyanolyan könnyen rág, mint a fiatalok.

- De excellenciás uram, ilyen illúziókra excellenciádnak igazán nincs szüksége. Engedelmet, ha valaki, akkor excellenciád az, aki még a teliből merít.

- Ezt csak úgy mondod. - Ah, ezt jól csináltad, hadd jöjjön be a jó levegő, az édes és szűzies reggeli levegő, mily kedvesen, bizalmasan legyezget körül. Mily mennyeien hat, nap nap után, mindannyiunkra, fiatalra és öregre, a világ megifjodása az éjszakából. Mindig azt mondják, hogy az ifjúság csak az ifjúsághoz illik, pedig az ifjú természet az öregkorhoz is egészen elfogulatlanul közeledik: ha tudsz örülni, akkor a tiéd vagyok, inkább a tiéd, mint az ifjúságé. Mert annak nincs is igazi érzéke az ifjúsághoz, csak az öregségnek van. Borzalmas is volna, ha csak az öregkor közeledne az öregkorhoz. Hogy magára maradjon, kívül maradjon... Milyennek látszik a nappal? Inkább homályosnak?

- Inkább kissé homályosnak, excellenciás uram. A nap elborult, és följebb is csak itt-ott kéklik egy darabka...

- Várj csak. Eredj és nézd meg a barométert és a hőmérőt kint az ablak előtt. De nyisd ki jól a szemed.

- Rögtön, excellenciás uram. - A barométerállás hétszázhuszonkét milliméter, a külső hőmérséklet tizenhárom fok Réaumur.

- No lám. Akkor már el tudom képzelni a troposzférát. Úgy tetszik, a szellő is meglehetősen nedves, ahogy beáramlik, nyugat-északnyugat felől, azt hiszem, és a karom is erre szavaz. Felhősűrűség öt vagy hat, a szürkés ködlepel kora reggel nagyon csapadékos lehetett, de most a szél megélénkült, látni a felhőkön is, amelyek meglehetős gyorsan vonulnak északnyugatról, akárcsak tegnap este, és már-már megszaggatja, futvást szétkergeti a ködlepelt. Cumulusok, gomolyfelhők húzódnak hosszan az alsó régiókban, igaz? Följebb pedig könnyű cirrusok, szélrázta ágbogak, seprűcsíkok látszanak, és helyenként áttetszik az ég kékje - eltaláltam körülbelül?

- Nagyszerűen eltalálta excellenciád. Fönt a seprűcsíkokat szó szerint fölismerem - ahogy odasodródtak.

- Azt gyanítom ugyanis, hogy a felső szél keletről fúj, és ha az alsó nyugodtan marad, a cumulusok akkor is lassacskán szétoszlanak előrehaladtukban, és helyettük a legszebb bárányfelhők rétegződnek és sorakoznak. Lehet, hogy délben tiszta égboltunk lesz, de ebéd után megint beborulhat. Ingatag, bizonytalan, ellentmondó irányzatokkal teljes lesz a nappal... Lásd, ezt még tökéletesen meg kell tanulnom: a barométerállásból következtetni a felhőalakulatokra. Régente egyáltalán nem érdeklődtek a felső légmozgások iránt, de most egy tudós egész könyvet írt erről, és csinos nomenklatúrát állított össze - magam is hozzájárultam valamivel: a pariesnek, a felhőfalnak én adtam nevet, így most már megszólíthatjuk az állhatatlant, és fejére olvashatjuk, melyik osztályhoz és fajtához tartozik. Mert az ember kiváltsága a földön, hogy néven nevezze és rendszerbe állítsa a dolgokat. Úgyszólván lesütik előtte a szemüket, ha az ember megszólítja őket. A név hatalom.

- Ne írjam fel ezt, excellenciás uram, vagy talán elmondta már doktor Riemernek, hogy följegyezze?

- Ugyan no, nem szükséges, hogy olyan nagyon odafigyeljetek.

- Márpedig ne hagyjunk semmit elkallódni, excellenciás uram, még egy nagy háztartásban sem. És a felhőkről szóló könyv, láttam, itt van kéznél. Bámulatos, mi mindennel törődik excellenciád. Érdeklődési körét egyenesen univerzálisnak lehet nevezni.

- Oktondi, honnan veszel ilyen kifejezéseket?

- Pedig igaz, excellenciás uram. - Ne nézzek utána, mit csinál a hernyó, a kutyatej-hernyó szép példánya, hogy zabál-e?

- Az már nem zabál, eleget zabált, először odakint, aztán nálam, a megfigyelőkamrában. Már hozzáfogott, hogy befonja magát, megnézheted, ha akarod, tisztán látni, ahogy mirigyéből kiválasztja a fonalnedvet, nemsokára begubózik, báb lesz belőle, és kíváncsi vagyok, megérjük-e, hogy végbemegy az átváltozás, és a bábból kibújik a psyche, hogy leélje kurta, könnyű lepkeéletét, amiért annyit zabált féregkorában.

- Igen, excellenciás uram, ezek a természet csodái. De hogy leszünk a diktálással?

- Hát jó, legyen. Meg kell csinálnom a nagyherceg ő királyi fensége számára a szakvéleményt arról az átkozott folyóiratról. Légy szíves, vidd el ezt innen, és add ide a jegyzetlapokat meg a ceruzát, amit tegnap ott készenlétbe helyeztem.

- Méltóztassék. De hogy megmondjam az igazat excellenciádnak: John írnok úr is itt van már, és kérdezteti, nincs-e számára valami megbízás. De én olyan nagyon örülnék, ha itt maradhatnék, és előbb megkaphatnám diktálásra a szakvéleményt. A könyvtáros-titkár úrnak még mindig lesz elég szolgálata azután, hogy excellenciád fölkelt.

- Jó, maradj csak, készülj fel a munkához. John nekem mindig elég korán jön - ámbár legtöbbször késve érkezik. Majd azután sorra kerülhet.

- Szívből köszönöm, excellenciás uram.

Egészen kellemes ember, tűrhető a külseje és ügyes, illedelmes a felszolgálásban meg a személyem körüli belső szolgálatban. És behízelgő modora nem számításból ered - vagy csak részben -, hanem őszinte odaadásból, amibe némi hiúság is vegyül, és a szeretet természetes szükségérzetéből. Gyengéd lélek, jóindulatú és érzéki, sok baja van a nőkkel. Azt hiszem, kuruzsolja magát, mert valamit beszerzett azután, hogy hazajöttünk Tennstedtből. Ha helyes a gyanúm, akkor nem maradhat a háznál. Beszélnem kell majd vele - vagy megbízom Augustot -, nem, őt nem - inkább Rehbein udvari orvost. Az ifjú a bordélyban rátalál a lányra, akit szeretett, és aki őt minden módon szolgaságban tartotta és gyötörte, s most mindezért megfizet neki. Csinos téma. Lehetne valami keményet és nyomatékosat kerekíteni belőle, épp a legalkalmasabb formában. Hej, mennyi erőteljes és érdekes dolog telne ki az emberből, ha szabad, szellemes társadalomban élne! Hogy meg van kötve a művészet, mennyire korlátozzák természetes merészségében holmi homályos meggondolnivalók! De másfelől ez talán jó is neki, titokzatosabb, rettegettebb és szeretettebb marad, ha nem csupaszon, hanem illendően felöltözve jár, és csak itt-ott nyilvánítja egy-egy pillanatra, ijesztőn és elbájolón, vele született vakmerőségét. Kegyetlenség a szerelem egyik fő alkatrésze, és meglehetős egyenletesen oszlik meg a nemek közt: a gyönyör kegyetlensége, az érzéketlenség, a leigázás és bántalmazás kegyetlensége. Egyébiránt a szenvedésben és a kegyetlenség eltűrésében való gyönyörködés ugyanúgy. És még öt-hat fonákságból - ha ugyan fonákságok, de ez lehet morális előítélet - tevődik össze kémiai vegyületben a szerelem, anélkül, hogy másvalami hozzájárulna. Vajon a szerelem csupa elítélendő dologból áll, a legtündöklőbb érzés csupa bevallhatatlan homályosságból? Nil luce obscurius?[32] Newtonnak mégis igaza lett volna? Na, hagyjuk, mindenesetre megszületett belőle az európai gondolat regénye.

Amellett nem lehet állítani, hogy a fény valaha is annyi tévelygést, rendetlenséget, zűrzavart okozott volna, úgy kitette volna a nélkülözhetetlenül tiszteletre méltót a gonoszkodó támadásnak, mint ahogy a szerelem mindenütt és naponta teszi. Karl August kettős családi élete, a gyermekek - ez az Oken a fejedelmet az állami viszonylatokon belül támadta; vajon el fogja-e mulasztani, ha ingerlik, és éppen csak ingerlik, hogy megtámadja a családi viszonylatokat is? Ezt leplezetlenül tudomására kell adnom őfenségének, meg kell értetnem vele, hogy a lap betiltása, a sebészi műtét az egyetlen ésszerű gyógymód - nem pedig a megrovás, a fenyegetés vagy éppen az ügyészség ráuszítása a catilináskodó pimaszra, hogy törvényes úton perbe vonassék, ahogyan a tartományi igazgatóság méltóságos elnöke akarja. A szellembe akarnak belekötni a jó urak. Nem tudják, mit cselekszenek. Az az ember éppoly ügyes és szemtelen élőszóban, mint nyomtatásban; ha egyáltalán kegyeskedik megjelenni az idézésre, sokkal különb replikákat vág nekik ki, mint amilyennel ők valaha is visszavághatnak, és akkor választhatnak, hogy lakat alá tegyék, vagy hagyják győzelmesen elvonulni. Meg aztán egészen illetlen és tűrhetetlen, hogy egy írót lehordjanak, mint valami iskolás gyereket. Az államnak nem használ, a kultúrának árt. Eszes és érdemes ember az; ha ezenkívül aláássa az államot, el kell tőle venni a hozzávaló szerszámot, punktum, de nem megfenyegetni, hogy magába szálljon, és ezentúl szerényebben viselkedjék. Adjátok fel büntetés terhe alatt a leckét egy szerecsennek, hogy fehérre mosakodjék! Honnan is vegye az önmérsékletet, a szerénységet, amikor vérében van a vakmerőség és ripőkség? Ha nem csinálja egyszerűen azt, amit eddig, akkor ráveti magát az iróniára, az ellen meg éppenséggel védtelenek vagytok. Nem ismeritek a szellem egérútjait. Fél rendszabályokkal olyan ravaszkodásra kényszerítitek, amely csak neki használ, nektek nem. Egyéb se kellene, mint hogy a hatóság nyomon kövesse a csalafintaságait, ha rébuszokba és szórejtvényekbe bocsátkozik, hogy Oedipust játssza egy ilyen szfinx előtt! Mélységesen szégyelleném magam a hatóság helyett.

És az ügyészi vád! A zsinat elé akarják állítani - miféle paragrafus alapján? Felségárulás, mondják. Hol az égvilágon van itt felségárulás? Hát lehet-e árulásnak nevezni azt, amit valaki teljes polgári nyilvánosság előtt követ el? Teremtsetek rendet a koponyátokban, mielőtt a rend nevében kikezdtek egy szellemes destruktorral! Az úgy elintézi a vádatokat, mint a pinty, és kijelenti: kész apróra bebizonyítani, hogy igazat írt, az igazság kimondásáért pedig senki sem büntethető. És hol a bíróság, amelyre ebben a meghasonlott korban rá merhetnétek bízni az ügyet? Talán bizony nem ülnek a fakultásokban és dikasztériumokban olyan emberek, akiket ugyanaz a forradalmi szellem éltet, mint a bűnöst, és meg akarjátok érni, hogy a vádlottat fölmentik, vagy éppen dicsérettel bocsátják el a teremből? Még szebb lenne, hogy egy szuverén fejedelem legbensőbb kérdéseit egy korszellemtől megrendített bíróság döntésének vetnék alá! Az ilyesmi sohasem jogi kérdés, és nem szabad, hogy az legyen. Rendőri úton, suba alatt és a nyilvánosság fölizgatása nélkül kell eljárni. A szerzőt hagyják figyelmen kívül, vegyék elő a nyomdászt, és tiltsák meg neki, személyes felelősség terhe alatt, a lap kinyomtatását. Csöndben, gyökeresen kiirtani a rákfenét - bosszúállás nélkül. Valóban bosszút emlegetnek, és nem érzik egy ilyen önvallomás szörnyűségét! A rend hamis szolgálatában szaporítani akarjátok napjaink borzalmait, és dáridóra invitáljátok a durvaságot? Ki szavatolja nektek, hogy a fölingerelt bárgyúság nem korbácsol puhára és nem bántalmaz a legcudarabbul egy férfit, aki mindenkor megérdemli, hogy tündöklő szerepet játsszék a tudományban? Isten óvjon ettől, és óvjon az én élénk és izgatott szakvéleményem.

- Itt vagy, Karl?

- Itt vagyok, excellenciás uram.

"Mindenkor legfőbb kötelességemnek tartottam, hogy királyi fenséged legkegyelmesebb parancsait erőmből telhetően végrehajtsam..."

- Talán valamivel lassabban, ha kérnem szabad, excellenciás uram!

- Írd, te lajhár, és rövidíts, ahogy tudsz, máskülönben hívatom Johnt!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És így tovább. "Királyi fenségednek legalázatosabb, hűséges szolgája." - Ezzel megvolnánk. Mindent kihúztam, amit följegyeztem. Írd le így, egyelőre féltisztázatban! Még nem kész, még túlságosan indulatos, és nincs kellőképpen megkomponálva. Ha előttem lesz, még majd enyhítve és rendezve át kell simítanom. Írd le olvashatóan, ha lehet, még ebéd előtt. Most föl akarok kelni. Nem, további leveleket nem diktálhatok. Ez túl sok időmet rabolta el, és reggel még egy csomó más dolgom van. Une mer à boire[33] - és minden napra csak egy-egy korty jut. Délben szükségem lesz a fogatra, szólj be az istállóba. Felhőképződés ma nem várható, eső nem lesz. Meg akarom tekinteni a parkban az új építkezéseket Coudray építészeti főtanácsos úrral; lehetséges, hogy nálunk eszik, talán Ziegesar úr is. Mi lesz az ebéd?

- Libasült és puding, excellenciás uram.

- Töltsék meg a libát jól makarónival, az laktat.

- Majd szólok a konyhán, excellenciás uram.

- Talán a rajziskola néhány tanára is eljön. Az iskola egyik része ugyanis az Esplanade-ról elköltözik a Vadászlakba. Ezt inspiciálnom kell. Tedd ide a székre a hálóköntösömet. Majd csengetek, ha szükségem lesz rád a hajbodorításhoz. Menj. Várj csak. A villásreggelimet tálaltasd valamivel tíz óra előtt, de semmi esetre sem később. Hideg fogolypecsenyét kérek és hozzá egy jókora pohár madeirát. Az ember nem egész ember, amíg nem vett magához egy kis szíverősítőt. A reggeli kávé inkább a fejnek jó, de a szívnek csakis a madeira.

- Úgy van, excellenciás uram, a költészetnek pedig mind a kettőre szüksége van.

- Tűnj el.

...Szent víz, tiszta és hideg, józanságodban nem kevésbé szent, mint a bornak a nap tüzét magába sűrítő, üdítő adománya. Éljen a víz! Éljen a tűz! Éljen az erős, hűséges szív, vagy mondjuk, a hűszívűség, amely a korait, a tisztát és elsődlegest, az unalmasan és kisszerűen elhasznált kifinomodás őselemét naponta újra átélheti, mint ritka kalandot! Éljen a kifinomodás, amelyet a hűszívűség vidám erővel teljessé teszi! Csak az jelent kultúrát, csak az jelent nagyságot. Hal nyüzsög a mélybe lent, madárnép az égre leng - csinos fordulat. "Madárnép az égre leng" - igen ünnepélyes, nagy távlatú tréfa volt. Szoktak beszélni égre lengő szemekről - az ostobán ábrándos, jámborkodásba gunyorosított szólásból szempillantás alatt egy levegős, derűs, nagyszabásúan láttató valóságképet formáltam. Adalék lehetne az ötlet definíciójához. "Víz, te csak folydogálj! Szilárdan áll a föld! Áradj, fény, levegő! Lángolva ég a tűz!" - az elemek ünnepe már a Pandorában is, azért neveztem ünnepi játéknak. Az ünnepet bizonnyal felfokozva fogjuk megújítani a második Walpurgis-éjben - az élet fokozás, gyenge az, amit átéltünk, szellemileg megerősödve kell hogy még egyszer éljünk. "Fennen magasztalva légy - Dicső elem, mind a négy!" Ez így szilárdan áll, ez lesz zárókórusa a mitológiai-biológiai balettnek a természet-misztérium szatírjátékában. Könnyedség, könnyedség... a művészet legfőbb és legvégső hatása a kellemérzés. Csak ne a homlokráncoló magasztosságot, amely, ha fénylik és csillog is, tragikus kimerültségben áll, mint a morál terméke! A mélyértelműség mosolyogjon... Általában csak elvétve jelentkezzék, derűsen adja meg magát a beavatottnak - így akarja a művészet ezoterikája. Tarka képeket a népnek, mögötte a tudóknak a titkot. Ön demokrata volt, kedves barátom, egyenesen azt hitte, hogy sokaknak kell nyújtania a legkülönbet - nemesen és laposan. Ámde tömeg és kultúra, a kettő nem vág egybe. Mi a kultúra? - válogatott társaság, amely a legkülönb dolgában diszkréten mosolyogva egyetért. És az augurmosoly a művészet paródiás dévajságának szól, amely a legméltóságosabb formához kötve a legvakmerőbbet adja, és a súlyosat elnéző tréfában oldja fel.

Régóta használom már a mosdószivacsot, thalesi ősnedvességben szilárdan megtapadó mélyvízi állatfaj kézbe való példányát. Idő kellett, amíg az emberhez eljutott. Miféle talajban képződtél és fejlődtél ekkorára, különös életváz, amelyből elvették a puha lelkecskét? Talán bizony az Égei-tengerben? Kypris szivárványló kagylótrónusa volt kicsiny tanyád? Elárasztja szemem a víz, amit pórusaiból kinyomok, és azon át vakoskodva látom a neptuni Trionfót, vízi sárkányok és herkentyűk, tengeri gráciák és nereidák, szarvukkal öklelő tritonok csuromvizesen tolongó vonulását Galatea színeket szóró kocsija körül a hullámok birodalmán át... Jó szokás ez a kifacsarás a nyakszirtre, edzi az egész testet; ameddig borzongó jó érzéssel tűröd a hideg zuhanyt anélkül, hogy lélegzeted elfulladna, a folyami fürdőbe is, ha idegfájós karod engedné, tétovázás nélkül belevetnéd magad, úgy, mint a múltban, amikor neveletlen bolond, csúrgó-csöpögő hosszú hajaddal éjnek idején fölbukkantál, és fantasztikusan rémítgetted az elkésve ballagó polgárt. Mindent egészen megadnak kedvenceiknek az örökkévaló istenek - rég volt az a holdvilágos éj, amikor a folyóból kiszállva, mélyen fölélénkülve, bőröd tiszta mámorában, megrendült magadra eszmélésből az ezüstös levegőbe szavaltad ezt a verssort. Ugyanígy segített a nyakszirtedre zuhogtatott víz a Galatea-látomáshoz. Ihlet, ötlet, eszme, mint a fizikai serkentés adománya, egészséges izgalom, szerencsés véráramlás, anteusi érintkezés az elemmel és a természettel. A szellem az élet terméke, s az élet megint csak a szellemben él igazán. Egymásra vannak utalva Az egyik a másikat élteti. Nem tesz semmit, ha a gondolat az életörömtől jobbnak véli önmagát, mint amilyen - az öröm a lényeg, és az öntetszelgés alakítja költeménnyé a gondolatot. Persze, az örömhöz gond is kell, gond amiatt, hogy jó jöjjön létre. Hiszen a gondolat az élet búja egyszersmind. Így hát a jó búnak és az örömnek közös gyermeke lenne. Anyácskámtól a víg kedélyt... Minden komolyság a halálból ered, tisztelgés a halál előtt. De az irtózás a haláltól az eszme csüggedését jelenti - amikor az élet csődöt mond. Mindannyian kétségbeesésben múlunk el. Tiszteld hát a kétségbeesést is! - az lesz utolsó gondolatod. Örökre utolsó? Jámborkodás lenne azt hinni, hogy az élettől elhagyott szellem sötét csüggedésébe egykor betör a magasabb élet örömsugara.

A szellem nem porladt el a földi hüvellyel... A jámborságot még elfogadnám valahogy, csak ne lennének a jámborok. Lenne valami jó is abban, meg a titok csendben reménykedő, sőt bizakodó tiszteletében, csak ne csináltak volna belőle az önhitt bolondok irányzatot és arrogáns kormozgalmat, pökhendi ifjúság-tromfot - új jámborság, új hivőség, új kereszténység -, és ne kotyvasztottak volna össze mindenféle sunyi álszenteskedést, hazafiaskodást és ellenségesen bigott lelki maszlagot hitvány tejfelesszájúak világnézetévé... Hát hiszen arrogánskodtunk mi is Herderrel akkor Strassburgban a régivel szemben, amikor megénekelted Erwint és az ő székesegyházát, és nem hagytad, hogy az újmódi szépelgés lágy tana elpuhítsa érzékedet a jelentékenyen nyers és jellegzetes iránt. A maiaknak ez alkalmasint szíve szerint való lenne, a gótikus jámborkodókat nagyon kellemesen érintené, és éppen azért mellőzted és hagytad ki az összegyűjtött művekből, miután Sulpiz, a jó és jótékony barát, a meghitt és okos Boisserée, edzette lelkiismeretedet az elhagyásra és megtagadásra, és ő helyezett üdvös vonatkozásba a régi-újhoz, vonatkozásba saját ifjúságodhoz. Légy hálás a felsőbb jóakaratnak, a páratlan kedvezésnek, hogy a bosszantóan fenyegető a legfinomabb és legbecsületesebb, pallérozottan tisztelettudó alakban jött hozzád, a derék kölni képében, aki rajongott a méltóságos, a templomi és népi dolgokért, az ónémet építészetért és képekért, és fölnyitotta szemedet sok mindenre, amit addig nem akartál meglátni, Van Eyckre, a közte és Dürer közt virágzott festőkre meg a bizánci-alsórajnai művészetre. Akkor, öreg napjaimra, mogorván elzárkóztam a fiatalságtól, amely az öregkor megdöntésére indul, elzárkóztam tőle saját fennmaradásom érdekében, és óvakodtam minden új és zavaró benyomástól, hogy magamat megőrizzem, és egyszerre, akkor Heidelbergben, a Boisserée ház szalonjában, a színek és alakok új világa tárul fel előtted, kizökkent nézeteid és érzéseid régi kerékvágásából - az ifjúság a régiben, a régi mint ifjúság -, és te érzed, milyen jó is a fegyverletétel, ha győzelem egyszersmind, és a behódolás, ha szabadságot ajándékoz, minthogy szabadság szüli. Ezt mondtam Sulpiznak. Megköszöntem neki, hogy szilárd, szerény nyájassággal jött hozzám akkoriban, hogy megnyerjen - persze azért is, hogy a szekere elé fogjon, hisz azért jönnek mind -, hogy megnyerjen a kölni dóm befejezését illető terveinek. Mindent elkövetett, hogy föltárja előttem az ónémet építőművészetre vonatkozó föl-fölfedezését és azt, hogy a gótika több volt, mint a lehanyatlott római és görög építészet gyümölcse.

Itt a szép eltorzulása,
Sötét téboly alkotása
Számít gyakran legdicsőbbnek.

De oly ügyesen és okosan csinálta dolgát a fiú, oly határozottan és kedvesen, és bár diplomatikusan, mégis oly őszintén nyilatkozott meg nála minden, hogy megszerettem - és vele együtt mindjárt az ügyét is. Hiszen olyan szép, ha az embernek van egy ügye, amelyet szeret! Megszépül tőle ő maga, sőt megszépül az ügye is - bármennyire torz. A markomba kell nevetnem, ha arra gondolok, ahogy első látogatásomkor, anno tizenegyben, itt kettesben kuporogva tanulmányoztuk az ő alsórajnai rézmetszeteit, a strassburgi és kölni alaprajzokat meg Cornelius Faust-illusztrációit, és Meyer rajtakapott bennünket ezen a gyanús foglalkozáson. Bejön, ránéz az asztalra, én meg odaszólok neki: "Nézze csak, Meyer, itt valósággal újra föltámadnak a régi idők!" Nem akart hinni a szemének, hogy mivel foglalkozom. Morog, dúl-fúl, helyteleníti, hogy a fiatal Cornelius az ónémet stílusból jámborul átvette a hibás elemeket, és nagy szemeket mereszt rám, ahogy közönyösen eleresztem a fülem mellett a megjegyzéseit, dicsérem a Blocksberg, az Auerbach-pince ábrázolását, és jó ötletnek mondom Faust mozdulatát, ahogyan karját nyújtja a kislánynak. Végképp megrökönyödik, és levegő után kap, látva, hogy nem söpröm le az asztalról a keresztény építészet barbár emlékeit, hanem a tornyok alaprajzait mégiscsak bámulatosnak találom, és nem átallom megcsodálni az oszlopcsarnok nagyszerűségét. Aztán megenyhül, dörmög, a rajzokra néz, rám néz, Poloniust játszik - "Its back's like a camel."[34] Ő a hivő, a cserbenhagyott, elárult hivő. Van-e mulatságosabb, mint árulás a hívek rovására? Van-e alamuszibb öröm, mint megszabadulni tőlük, nem engedni, hogy visszatartsanak, bolonddá tenni őket - van-e különb tréfa, mint látni az eltátott szájukat, ha erőre kapunk, és kivívjuk a szabadságot? Persze, ez könnyen félreérthető, úgy festhet, mintha az ember a hamis oldalra kerülne, és a jámborkodók azt hiszik, hogy az ember velük jámborkodik, pedig csak arról van szó, hogy örülünk az abszurdumnak is, ha tisztában vagyunk a lényegével. A bolondságok érdekesek, és semmi se legyen számunkra hozzáférhetetlen. Kérdeztem Sulpiztól, mi is van tulajdonképpen az újdonsült katolikussá lett protestánsokkal: szeretném közelebbről megismerni az útjukat, hogyan jutnak el odáig. Azt mondja: sokat tett Herder és bölcseleti műve az emberiség történetéről, de a jelenkori világtörténelmi irányzat is. Nos, ezt meg kell ismernem, ebben van valami közös, mindig akad közös pont, még a bolondokkal is, csak másképpen alakul, és másfélét eredményez. A világtörténelmi irányzat - trónok roppannak, országok remegnek -, ehhez is értenem kell, ez, ha nem tévedek, számomra is életbe vágó, csak az egyiknek az évezred-szellemet, a nagyság megismerését ajándékozza, a másikból katolikust farag. Persze, az évezred-szellemnek a hagyományhoz is van köze, csak érteni kell hozzá. A hagyományt tudákossággal és históriával akarják megtámasztani a bolondok - mintha ez nem ellenkezne minden hagyománnyal! Ezt vagy elfogadom, és akkor eleve hozzáadok valamit, vagy nem fogadom el, és akkor igazi bírálgató filiszter vagyok. De a protestánsok (mondottam Sulpiznak) érzik az űrt, és ezért valamilyen miszticizmust akarnak csinálni - holott ha valami magától kell hogy létrejöjjön, és mesterségesen nem csinálható, akkor a miszticizmus az. Abszurd népség, nem is sejti, hogyan lett a mise, és úgy tesz, mintha a misét csinálni lehetne. Aki ezen nevet, jámborabb, mint ők. De most majd azt hiszik, hogy velük jámborkodol. Ónémet könyvecskédet, a Rajna- és Majna-füzetet, amelyben fölfedted a művészet útját a sötét korszakon át, ki fogják sajátítani, és gyorsan kicsépelik a termésedet, hogy a hazafias aratóünnepen a szalmakötegekkel parádézzanak. Hagyd őket, semmit sem tudnak a szabadságról. Föladni az egzisztenciát, hogy egzisztálhassunk, ember legyen, aki érti ezt a mesterfogást; ehhez több kell, mint jellem, szellem kell hozzá és a szellemből való életmegújhodás képessége. Az állat léte rövid; az ember ismeri állapotainak megismétlődését, az ifjúságot a régiben, a régit mint ifjúságot; megadatott neki, hogy az átéltet szellemben megerősödve újra átélje, övé a fokozott megifjodás, amely nem egyéb, mint győzelem az ifjúság félelme, tehetetlensége és szeretetlensége fölött, a bezárult kör, mely száműzi a halált.

Mindent elhozott nekem a jó Sulpiz, kedvességében és rokonszenves buzgalmában, csak hát abban a hiszemben, hogy a szekere elé foghat - nem tudta, mi mindent hozott, amit nem hozhatott volna, ha a lámpa nem várt volna a lángra, amely meggyújtsa, ha én nem készültem volna fel a közbelépésre, amellyel oly sok minden kezdődött, s amely többet előkészített, mint az ónémet könyvecske. Anno tizenegyben volt nálam, és azután évről évre jött a Hammer-féle fordítás a sirázi költőről írt előszóval, jött a lelkesedés ajándéka, a tükröző magamraismerés, az átlényegülés derűsen misztikus álomjátéka, évezred-szellembe burkolva, amelyet komoran hatalmas barátom, a Földközi-tenger Timurja ébresztett fel - jött az elmélyedés az emberiség ifjúkorába - tág a hit, szűk a gondolat -, a gyümölcsöző út le a pátriárkákhoz és azután a másik utazás szülőföldemre, ahová sejtelmes készséggel indultam: szerelembe fogsz esni - jött Marianne. Sulpiznak nem kellett tudnia, hogy miképpen függ össze mindez, nem is mondom el neki, hogyan kezdődött most öt éve az ő jövetelével, nem is lenne helyes, ha bogarat ültetnék a fülébe, hiszen csak eszköz volt ő, és maga is csak előfogat, amikor engem a szekere elé akart fogni, teljes alázattal. Sőt egy időben írni akart tanulni nálam, hogy jobban propagálhassa az ügyét, és fejébe vette: télen át Weimarban él, hogy ellesse tőlem a titkot, és tanácsomat kérje az íráshoz. "Hagyd ezt, barátom - mondtam neki -, magam is pogány vagyok, de az én pogányaim gyakran már túlságba viszik a dolgot. Semmi sem lennék számodra, egyedül rám kellene szorítkoznod, azzal pedig nem sokra mennél, mert nem lehetek mindig veled." Szeretetből fakadt szó volt. Több ilyent kapott tőlem. Dicsértem kis leírásait, és így szóltam: "Jók ezek és helyesek, mert van saját hangjuk, és ez a fő. Valószínűleg félig se tudnám ilyen jól csinálni, mert bennem nincs meg hozzá az áhítat." Aztán fölolvastam neki az Olaszországi utazásból azt a részt, ahol szívem szerint dicsértem Palladiót, és ócsároltam a németséget, klímájával és építészetével együtt. A jó fiúnak könnyes lett a szeme, és én tüstént megígértem neki, hogy törlöm a mérges helyet, hadd lássa, milyen derék fickó vagyok. Kedvéért a Dívánból kihagytam a keresztre, a borostyán keresztre, a nyugati-északi dőreségre szórt gyalázkodást. Ezt nagyon keserűnek és keménynek találta, kért, hogy vessem el. "Jó - mondtam -, mert te kéred, hát maradjon ki. Majd odaadom a fiamnak, mint nem egy dolgomat, amivel a világot megbotránkoztathatnám. Az majd kegyelettel megőrzi, hadd szórakozzék vele, meg aztán ez efféle kiegyezés az elégetés és a botránkoztatás közt..." De Sulpiz is szeret engem - boldog volt, hogy érdeklődve foglalkoztam jámbor ócskaságaival, nemcsak a maga ügye miatt volt boldog, énmiattam is. Comme il faut hallgató volt - mennyire tetszett neki a Legrövidebb éjszaka és Aurora epekedése Hesperus után, amikor fölolvastam neki utazásunkon Neckarelzben a hideg szobában. Jóravaló lélek! Ösztönösen szép dolgokat mondott nekem a Díván és a Faust rokonságáról, és általában kellemes, meghitt útitárs volt, a kocsiban meg a fogadóban szívesen elbeszélgettem vele életem eseményeiről. Emlékszel, amikor Frankfurtból Heidelbergbe utaztunkban a kelő csillagok fényénél Ottiliáról beszéltél neki, hogy mennyire szeretted és mennyit szenvedtél miatta, és titokzatosan locsogtál mindenfélét, mert fáztál, izgatott és álmos voltál? Azt hiszem, félt... Szép országút vitt Neckarelzből föl a magasba, a Mészhegységen át, ahol kövületeket és ammonszarvakat találtunk. Oberschaflenz és Buchen közt, Hardheimben, a vendéglőkertben ebédeltünk. Ott volt az a fiatal pincérlány, aki megigézett szerelmes szemével, és én rajta demonstráltam, hogy az ifjúság és Eros varázsa fölér a szépséggel, mert a lány nem volt csinos, de roppantul vonzó, és még vonzóbbá tette a szemérmesen gúnyos rátartiság, amikor észrevette, hogy az úr róla beszél, akartam, hogy észrevegye, és Sulpiz természetesen észre is vette, hogy csak azért beszélek, hogy a lány észrevegye, hogy róla beszélek, de mintaszerű volt a tartása ebben a kényes helyzetben, se nem feszélyezett, se nem parlagi - ez katolikus kultúra -, és vígan, kedvesen elnézte, amikor jelenlétében csókot adtam a lánynak, szájon csókoltam.

Napsütötte málnaszemek. Fölmelegedett gyümölcsillat, félreismerhetetlen. Befőznek a házban? Nincs itt az évadja. Orromban érzem mégis. Nagyon kellemes illat, és gyönyörűek a bogyók, nedvtől duzzadók a bársonyos szárazság alatt, mint az asszonyszáj. Ha az életben legjobb a szerelem, akkor a szerelemben legjobb a csók - a szerelem költészete, a belső hévség pecsétje, érzékien platói szertartás, feleúton a lelki kezdet és a testi befejezés közt, édes cselekvés, amelyet magasabb szférában végzünk, mint azt a bizonyost, a lehelet és a beszéd tisztább szerveivel - szellemi tény, mivel még egyéni és magasrendűen különbségtevő -, két kezed közt az egyetlen drága fejecske, szeme a pillák alól mosolygó komolysággal elmerül a tiedben, és csókod ezt mondja neki: "Téged szeretlek, téged kívánlak, téged, istenadta édes egyetlenem, csak téged az egész teremtett világból - mert a nemzés névtelen emberi tény, lényegében nem válogatós, és az éj takarja. A csók boldogság, a nemzés kéj, amit Isten a féregnek is megadott. Nos, te nem voltál lusta féreg annak idején, de a te dolgod mégis inkább a boldogság, és a csók - célját tudó hevület röpke látogatása a gyorsan múló szépségen. Ez a különbség művészet és élet közt is, mert az élet az emberi lét teljessége, a gyerekcsinálás nem a költészet dolga, nem a világ málnaajkára lehelt szellemi csóké..." Lotte ajakjátéka a kanárival, ahogy a madárka kedvesen az édes ajkak közé nyomult, aztán a csőröcske csipkedő érintéssel tette meg az utat az ő szájától a másikéhoz, ez a játék bájosan szemtelen és meg-rendítően ártatlan. Jól csináltad, tehetséges bikfic, aki a művészetről már olyan sokat tudtál, mint a szerelemről, és titkon amarra gondoltál, amikor emezt gyakoroltad - verébfióka létedre már teljesen készen arra, hogy a szerelmet, az életet, az emberiséget eláruld a művészetért. Kedveseim, ti haragvók, megtörtént, a könyv megjelent a lipcsei vásárra, bocsássatok meg nekem, ha tudtok. Drága barátaim, nektek és még gyermekeiteknek is adósotok leszek a rossz órákért, amelyeket az én... - nevezzétek, ahogy akarjátok - szerzett nektek. Kérlek, tartsatok ki! Az évnek ebben az időszakában írtam, szürke verébkoromban. Megint pontosan eszembe jutott a levél, ahogy ezen a tavaszon ismét kezembe került az első kiadás, és oly sok év múltán első ízben futottam át újból a bolondos csinálmányt. Nem volt véletlen, azt kellett hinnem, hogy az olvasmány a többihez tartozik, mint utolsó láncszeme mindannak, ami Sulpiz látogatásával kezdődött, a visszatérő életszakunkhoz, a szellemi megerősödéshez, az ismétlődés derűs ünnepéhez... Egyébiránt tisztelet-becsület, ragyogóan csináltad, fiam, kitűnő a lélektani szövés, a lelki adalékok sűrű bősége. Jó a virágot szedő bolond őszi képe. Csinos, ahogy a kedves hölgy gondolatban sorra veszi barátnőit a jó barát számára, és mindegyiken talál kivetnivalót, egyiknek sem szánja a férfit. Már a Vonzások és választásokból való lehetne. Mennyi okos műgond a sok érzelmi zűrzavar és az egyén korlátait, az emberség börtönfalait ostromló vágy mellett. Már értem, hogy sikert aratott, és aki így kezdi, azt mégsem a gólya költötte. Aki ezt kigondolta, aki idáig elért, az tudja, hogyan kell könnyűnek lenni. Könnyűvé és szerencsésen művészivé teszi a művet a levélkompozíció, a pillanatnyi hangulat, a mindig újrakezdés - lírai, egységes, nagyvilági vonatkozások rendszere. A tehetség megnehezíti magának a dolgot - és ért hozzá, hogy megint könnyűvé tegye. A Dívánnal ugyanaz a helyzet - csodálatos, hogy mindig újra ugyanaz. A Díván és a Werther talán még inkább testvérek, jobban mondva: a kettő ugyanaz, más-más fokon, fokozott, tisztult megismétlődése az életnek. Bár így folytatódna mindig és a végtelenségig, bárcsak az örökkévalóságig fokozódnék a vezeklésből eredő haszon!... A csókról bőségesen esik szó, a korai és a késői dalban egyaránt. Lotte a zongoránál, és a szája sose volt oly elbűvölő, mint akkor, mintha szomjasan szétnyílna, hogy az édes hangokat szürcsölje - nem szakasztott Marianne volt-e már, vagy jobban mondva: nem ő volt-e akkor is, amint a Mignont énekelte, és Albert is ott ült álmosan és türelmesen? Ezúttal olyan volt az egész, mint egy ünnepi szokás, ceremónia, az eredeti történés utánzata, ünnepélyes végrehajtás és időtlen emlékjáték - kevésbé élet, mint először, vagy mégis inkább élet, átszellemült élet... Jó, a nagy korszak lezárult, és ezt a megtestesülést nem látom többé. Akartam pedig, de tudtomra adták, hogy ne tegyem, így hát nincs más mód, mint lemondani, kitartóan várakozva egy új megújhodásra. Maradjunk! A szeretett nő, mindig ifjan, visszatér a csókhoz (csak persze szomorú arra gondolni, hogy időnek alárendelt alakban, öregen él még valahol - ha nem is oly vonzóan és kellemesen, mint ahogy a Werther is fennmarad a Díván mellett).

De emez jobb, naggyá érett, tisztán kiemelkedett a betegségből, és a szerelmespár mintaszerű lett, magasabb szférák felé törekvő. Hiszen átforrósodik a fejed, ha arra gondolsz, mi mindent összehordott a motiválás lázában az a tejfölösszájú. Lázadás a társadalom ellen, nemességgyűlölet, polgári sértődöttség - kellett mindezt belevegyíteni, bikfic, a politikai heveskedést, amely mindent becsmérel? A császárnak igaza volt, amikor megrótt érte: "Ugyan miért csinálta?" Még szerencse, hogy az emberek nem vetettek rá ügyet, a könyv egyéb szenvedélyességeivel együtt elfogadták, és biztosak voltak benne, hogy mindez nem számít közvetlen hatásra. Ostoba zöldség, ráadásul szubjektíve igaztalan. Hiszen helyzetem a felsőbb körökkel szemben igen kedvező volt - később az önéletrajz negyedik része számára okvetlenül lediktálom, hogy hála a Götznek, akármennyire megsértettem benne az eddigi irodalom illemszabályait, egyenesen kitűnő viszonyba kerültem a főrangúakkal... Hol a hálóköntösöm? Csengessünk Karlnak, hadd fésüljön meg. The readiness is all[35] - látogatóm jöhet. Kellemes puha flanell, olyan jólesik rajta hátul összekulcsolni a kezem. Ebben járkáltam reggelenként a Rajnára néző boltíves folyosón Winkelben Brentanóéknál és a Gerbermühlén Willemerék erkélyén. Senki sem mert olyankor megszólítani, félve tisztelték gondolataimat, jóllehet néha semmire sem gondoltam. Nem is rossz öregnek és nagynak lenni, és a tisztelet szükséges valami. Hová mindenüvé el nem kísért már ez a szelíd köntös - megszokott, otthonos tárgy, magammal viszem utazásaimra, hogy megvédjem maradandó énemet, és dacoljak az idegennel. Ugyanúgy az ezüstpoharamat is becsomagoltatom, akárhová megyek, és hozzá a kipróbált bort, hogy sehol se érezzem hiányát, és hogy a különben tanulságos és élvezetes idegen táj ne bizonyuljon erősebbnek magamnál és megszokásaimnál. Az ember ad magára, ragaszkodik önmagához - és ha valaki holmi megmerevedésről szájal, a szájalás ostoba, mert nincs semmi ellentmondás az állhatatosság, az életegységre való törekvés, az én összetartása - és a megújhodás, a megifjodás közt: all' incontro,[36] ez csak az egységben, a bezárult körben, a halált száműző jelben lehetséges.

- Szépíts meg, Figaro, Battista, vagy hogy is hívnak. Hozd rendbe a hajam, a borostákat már magam letaroltam - mert te mindig megfogod az orromat, ha az ajkamra kerül sor, paraszt szokás, ki nem állhatom. - Ismered a tréfacsináló diák történetét? Cimborái előtt fogadkozott, hogy megcibálja az öreg nemesúr orrát, azután mint borbély férkőzött be hozzá, a titokban leskelődők szeme láttára megfogta az ormányát, és annál fogva ráncigálta ide-oda a méltóságos ábrázatot, mire a csínynek híre futott, és az öregurat mérgében megütötte a guta, a fiától azonban a mókamester egész életre valót kapott a párviadalban. Ismered az esetet?

- Nem ismerem, excellenciás uram. Csakhogy attól függ ám, hogy milyen szándékkal és célzattal fogjuk meg valakinek az orrát, és biztosíthatom excellenciádat...

- Jól van, jól, azért jobb szeretem saját kezűleg. Nálam egyik napról a másikra amúgy sem igen találni szőrszálat. De a hajamat lásd el, púderezd be, és nem árt, ha itt-ott egy kicsit a sütővas köré csavarod, egészen más ember vagyok, ha a hajam nem lóg a homlokomra és halántékomra, hanem a helyén van, csak akkor csatára kész a fregatt, csak akkor tiszta a fej, mert a haj és az agyvelő közt vannak vonatkozások, fésületlen agyvelő semmire se jó. Tudod, mégiscsak a régi hajviselet volt az igazi, szalagcsokorral és varkoccsal, erről te már nem tudsz, mindjárt a svéd fej korába pottyantál, de én messziről jövök, sok időszakon küzdöttem át magam, végigcsináltam a hosszú, a rövid copf divatját, a merev, a lengő oldalfürtökét - olybá tűnök önmagam előtt, mint a bolygó zsidó, aki az időkön keresztül vándorol, mindig ugyanaz marad, és alig veszi észre, hogy közben változtak a szokásai és a testén viselt ruhák.

- Jól állhatott excellenciádnak az akkori hímzett ruha, a copf és a fülre fésült tincsek.

- Én mondom neked: rendes, illendően szabályozott kor volt az, és a bolondság a háttérben többet ért, mint manapság. Mondd, hát mi is a szabadság, ha egyben nem felszabadulás? Azt sem kell hinnetek, hogy akkor nem volt emberi jog. Voltak urak és szolgák, hát igen, de ezek Istentől rendelt rangok voltak, és az úr tisztelte a szolga Istentől rendelt rangját. Kiváltképp, mivel akkoriban még általánosabb volt az a belátás, hogy az embernek, akár előkelő, akár alacsony sorsú, vezekelnie kell a hibáiért.

- Na, excellenciás uram, nem tudom, végül is nekünk, kisembereknek mégis több vezekelnivalónk volt, és egyre bizonyosabb, hogy az emberek nemigen tartják fontosnak, hogy az Istentől rendelt magas rang tisztelje az alacsonyt.

- Legyen neked igazad. Mit gondolsz, majd vitába szállok veled? Uradat fésűvel és tüzes vassal kezeled, és kedvedre cibálhatsz és égethetsz, ha ellenkezem, így hát bölcsen befogom a számat.

- Nagyon finom haja van, excellenciás uram.

- Úgy érted: ritkás.

- Dehogy, csak a homlok fölött kezd egy kicsit ritkulni. Úgy értem, az egyes szálak finomak. Ilyen selymes, lágy haja kevés férfinak van.

- Így is jó. Olyan fából vagyok, amilyenből Isten faragott.

Eléggé egykedvű, rosszkedvű hangsúllyal mondtam? Eléggé részvétlenül szóltam természetadta tulajdonságaimról? A fodrászok mindig hízelegnek, és ez az ember annak a mesterségnek a szokásait vette föl, amelyet éppen gyakorol. Cukorral akarja etetni a hiúságomat. Aligha gondol arra, hogy a hiúságnak is többféle formája és hevessége van, hogy a hiúság lehet mély elfoglaltság, komolyan tűnődő önszemlélet, önéletrajzi furor, sürgető érdeklődés fizikai és erkölcsi valód körülményei iránt, a természet szerteágazóan bonyolult útjai és homályos műveletei iránt, amelyek ahhoz a lényhez vezettek, aki vagy, és akit a világ csodál, tehát nem gondol arra, hogy a hízelgés, amilyen az övé, ha teremtményi mivoltunkat illeti, nem úgy hat, ahogyan ő gondolja, nem mint énünket könnyedén, felületesen csiklandó inger, hanem mint boldog, súlyos titok fölzaklató intelme. Olyan fából vagyok, amilyenből a természet faragott. Punktum. Az vagyok, aki vagyok, és arra a mondásra emlékezve, hogy öntudatlanul jutunk mindig legmesszebbre, frissen élek a vakvilágba. Szép, szép, jó, jó. És a sürgető önéletrajzi buzgalom? Nem vág egybe pontosan az eltökélt princípiummal. És noha csak a keletkezésre irányul, a lángész alakulásának módszeres ábrázolására, ami már maga is tudományos hiúság, alapjában véve mégis mindig a keletkezés anyagát kutatja, a létezést, amely szintén keletkezett valamiből, és az életnek messziről származó eredménye. Hiszen a gondolkozók gondolkoznak a gondolkozásról, hát hogyne gondolkozna az alkotásán dolgozó az alkotóról, ha ebből megint alkotás születik, és alkalmasint minden alkotás csak szerfölött hiú elmélyedés az alkotó elvont tüneményébe, egocentrikus alkotás? Nagyon finom a hajam? Itt pihen a kezem a fésülködőköpenyen. Csöppet sem illik a nagyon finom hajhoz, nem afféle keskeny, átszellemült nemesi kacsó, hanem széles és izmos mesterember-kéz, amilyent patkolókovács- és mészáros-ősök hagynak örökbe. Mennyi gyöngédségnek és derekasságnak, gyengeségnek és jellemességnek, törékenységnek és durvaságnak, őrületnek és értelemnek kellett szerencsés véletlen folytán szövetkeznie, évszázadok során családilag elvegyülnie, hogy a végén megjelenjék a tünemény, a tehetség? Csak egy sor gonosz vagy jó hozza létre végül a világ rémületét vagy örömét. Félisten és szörnyeteg - nem egynek gondoltam-e a kettőt, amikor azt a művet írtam, nem cseréltem-e fel őket, és nem tudtam-e, hogy némi rémület nem hiányozhat az örömből, és a félisten nincs szörnyeteg nélkül? Gonosz és jó - mit tud erről a természet, amikor még betegségről és egészségről sem tud sokat, és a betegből örömet és fölébredést teremt. Természet! Legelőször önmagam által vagy enyém - legmélyebben magamon keresztül sejtelek. Te világosítottál fel: ha egy nemzedék soká marad fenn, megesik, hogy mielőtt kihalna, feltűnik egy egyén, aki valamennyi ősének tulajdonságait magában foglalja, minden, eddig külön-külön jelentkezett képességet egyesít, és tökéletes kifejezésre juttat. Gondosan formulázva, gondos tanító szándékkal leszögezve, az emberek nagyobb okulására - a természet tudománya ez, megfontoltan leszűrve az egyén nem biztonságos valójából. Egocentrikus! Hogy is ne volna egocentrikus az, aki a természet céljának, összefoglalásának, kiteljesedésének, apoteózisának tudja magát, nagyszerű végeredménynek, melyet Természet anyánk a legkörülményesebb úton-módon hozott létre. De vajon ez az egész tenyészet és polgári fészekalja, a nemzetségeknek ez a kereszteződése és párosodása évszázadokon át, mikor is a szomszéd határból odavándorolt kézműveslegény szokás szerint mesterének lányát vette el, a grófi lakáj és háziszabó lánya a fölesküdött földmérőhöz vagy a tanult gazdatiszthez ment feleségül, a törzsi vérségnek ez a keveredése vajon olyan nagyon szerencsésen kedvező és istenáldotta dolog volt-e? A világ annak fogja tartani, mivelhogy hozzám vezetett, hozzám, akiben az igen veszélyes hajlamokat máshonnan került jellemerők leküzdötték, felhasználták, átszellemítették, erkölcsi kordába fogták, jóra, nagyra irányították és kényszerítették. Így lettem én üggyel-bajjal sikerült egyensúly-mutatvány, a természet hajszálon múló szerencsés véletlene, a nehézkességnek, a könnyedség szeretetének kardélen járt tánca, afféle épp csak hogy lehetséges, ami ráadásul lángész is, miért ne, hiszen a lángész mindig épp csak hogy lehetséges. Az emberek legjobb esetben a művet méltányolják - az életet nem méltányolja senki. Azt mondom nektek: "Csinálja valaki utánam úgy, hogy nem töri ki a nyakát!"

Mi volt az, hogy úgy húzódoztál a házasságtól, hogy kerülted, mert tilosnak és esztelenségnek érezted a létet ősi minta szerint polgárian folytató kapcsolatot, a célon túl már céltalan továbberőlködést? A fiam, ledér kisegítés, lenézett, szabados ágyasság gyümölcse - afféle célon túli utójáték, én ne tudnám? A természet ügyet se vet rá - és én puszta szeszélyből úgy teszek, mintha szabad és lehetséges volna benne mindent újrakezdeni, összeboronálom őt a hölgyecskével, csak azért, mert a kicsike azok fajtájából való, akiktől menekültem, porosz vért oltok törzsünkbe, hogy az utójátéknak még kicsengése legyen, amelytől a természet ásítozva és vállat vonva elfordul. Értek mindent. De érteni egy dolog, más az érzelem. Ami megköveteli jogát quand même[37] - még a hideg tudással szemben is. Egyelőre tekintélyes és barátságos lesz nálam az élet, egy Lili vezeti majd a házat, akivel az öregúr gálánsan eltréfálkozik, s ha Isten akarja, unokáim lesznek, göndör hajú unokáim, árnyék-unokák, szívükben a semmi csírájával - hit és remény nélkül szeretem majd őket az érzelem parancsára.

Hit, szeretet és remény nélküli volt Kornélia, testvérhúgom, női mellék-énem, aki nem született nőnek. Az ő férjutálata nem volt-e fizikai ellenképe a te házasság-iszonyodnak? Meghatározhatatlan lény, keserűen idegen a földi létben, se önmagának, se másnak nem érthető, rideg apátnő, furcsán tönkrement, és meghalt a nem természetes, gyűlölt gyermekágyban - ez volt édestestvéred, rajtad kívül négy másik közül az egyetlen, aki szerencsétlenségére túlélte a gyermekéveket. Hol vannak a többiek, a túlságosan szép leányka, meg az a csendes, önfejű, idegenszerű fiú, aki a fivéred volt? Rég nem élnek, hamar eltűntek, alig elsiratva, amennyire emlékszem. Alig fölismerhető, háromnegyed részben elfelejtett álom a testvérekről. Engem megmaradásra szemelt ki a sors, titeket elmúlásra, előttem távoztatok hát - és nem veszítettetek sokat. Helyettetek, a ti rovásotokra élek, öt helyett görgetem a követ. Olyan önző vagyok én, olyan mohón élni vágyó, hogy gyilkos módon magamnak kaparintottam meg azt, amiből ti is élhettetek volna? Van mélyebb, rejtettebb bűn annál, amit tudatosan, empirikusan magunkra vállalunk. Avagy ez a különös gyermekáldás egyetlen jelentékeny életért, egyébként azonban a halál számára, onnan ered, hogy apám kétszerte idősebb volt anyámnál, amikor elvette? Áldott pár, az a kegyelem érte, hogy a géniuszt ajándékozhatta a világnak. Boldogtalan pár! Anyácskám, a víg kedélyű, egy roskatag zsarnok ápolónővéreként élte le legszebb éveit. Kornélia gyűlölte apánkat - talán csak azért, mert életet adott neki; a mogorva, élethivatásra rest félbolond, a zárkózott különc, a nyűgösködő pedáns, akinek kínos-keserves rendjét minden léghuzat zavarta, az örökké panaszkodó képzelt beteg nem érdemelt különben is gyűlöletet? Te sokat örököltél tőle: a termetet és nem egy megrögzött szokást, a gyűjtőszenvedélyt, a kimért viselkedést és a tevékenységi mániát, átszellemítetted a pedantériáját. Minél öregebb leszel, annál inkább jelentkezik benned a kísérteties öreg, fölismered, vállalod őt, tudatosan és dacos hűséggel azonosítod magad vele, az apai példaképpel, akit tisztelünk. Érzelem, érzelem, ebben hiszek, ezt akarom. Az élet nem volna elviselhető, ha nem szépítené valamelyest a melengető érzelmi csalás - de ezalatt mindjárt ott van a fagy dermedtsége. Nagyzolunk és meggyűlöltetjük magunkat az igazság jéghidege által, és közben az érzelem vidáman irgalmas hazugságaival békítgetjük magunkat és a világot. Apám sötét ember volt - vagyis hát idős szülők kései gyermeke, és egy fivére, színtiszta őrült, elhülyülésben halt meg, ahogyan végül apám is. Nagyapámat a legszebb nők kedvelték, ó, igen, víg és hetyke kedélyéért, anyám apja volt, Textor úr, hidegfejű falánk és szoknyavadász, akit dühös férjek csúfosan rajtakaptak, de amellett igazlátó, jóstehetséggel megáldott. Furcsa keverék! Valószínűleg meg kellett ölnöm valamennyi testvéremet, hogy bennem ez az örökség vonzóbb és kellemesebb, világhódító formát öltsön - de maradt bennem a ragyogás alatt épp elég őrültség, és ha nem örököltem volna a rend megőrzésének ösztönét, a gondos kímélet művészetét, az óvintézkedések egész rendszerét, hol volnék most! Hogy mennyire gyűlölöm az őrültséget, a kótyagos zsenialitást és félzsenialitást, s hogy már a pátoszt, az excentrikus viselkedést, a hangoskodást is mennyire megvetem, és lelkemben mennyire kerülöm, azt nem tudom elmondani, az kimondhatatlan. Merészség a legjobb és egyetlen, nélkülözhetetlen erény - de teljes csendben, csínján, ironikusan, a szokásosba ágyazva, így akarom, ilyen vagyok. Ott volt az a fickó, mi is a neve, von Sonnenberg, de úgy hívták: Cimbriai, Klopstocktól jött, vad és garázda, bár alapjában véve jószívű ember. Nagy vállalkozása egy költemény volt, az Utolsó ítélet, udvariasság nélkül szólva, bolond vállalkozás, apokaliptikus szörnyűség, ijesztő eszelősséggel adta elő. Rosszul lettem tőle, akárcsak a Szegény Henriktől. Végül a lángeszű férfiú még majd kiugrik az ablakon. Segítség, segítség! Pokolba vele!

Jó, hogy Karl tisztességesen rendbe hozott, ez a kissé régimódi elegancia méltó hozzám. Ha látogatóm jön, kölcsönös megnyugtatásul kimért hangon közömbös dolgokról fogok beszélni, és semminek sem akarok kevésbé látszani, mint fellegjáró lángésznek, akin a kedves középszerűség félig szorongva, félig szórakozva épülni szeretne. Azután még mindig eleget mondhatnak egymásnak az ábrázatomról, erről a homlokról, a hírhedt szempárról, amelyet a képek tanúsága szerint a fejformával, a szájjal és a mediterrán arcszínnel együtt egyszerűen anyám anyjától, a Lindheimer lányként született néhai Textornétól örököltem. Hogy is áll a dolog külső arcjellegünkkel? Mindez megvolt már száz esztendeje, és akkor nem jelentett mást, mint egy derék, okos, ügyes, barna nőszemélyt. Azután a jelleg szunnyadt anyámban, aki egészen másfajta, és bennem vált személyes külső kifejezésévé annak, ami vagyok - szellemet reprezentál, ami különben egyáltalán nem volt a dolga, és amit sohasem kellett volna vállalnia. Miféle szükségszerűség folytán vall szellemi valómra a testi megjelenésem? Nem lehetne a szemem az enyém, anélkül, hogy éppen Goethe szeme volna? De a Lindheimerekre büszke vagyok, valószínűleg tőlük nyertem azt, ami bennem a legjobb, legderekabb. Örömest gondolok arra, hogy az ősi település, amelyről nevüket nyerték, a római határsánc közelében van, a gyűjtőmedencében, ahol hajdan antik és barbár vér keveredett. Innen az arcszíned, a szemed, innen van, hogy kellő távlatot tartasz a németségtől, hogy tisztán látod közönségességét, innen van ezer tápláló gyökeret tépdeső antipátiád a mennydörgette nép ellen, amelyből - és amelynek ellenére - élsz, amelynek művelésére hivatva éled ezt a leírhatatlanul kényes és kínos, nem csupán rangod, hanem már ösztönöd által is elszigetelt, kikényszerített tekintélyű életet, ímmel-ámmal tűrve, hogy ott foltozgassák, ahol érik - én ne tudnám, hogy voltaképpen mindannyiótoknak terhére? Hogyan békítsem meg őket? Vannak óráim, amikor szívesen megtenném! Kellene, hogy sikerüljön - és néha sikerült is -, mert hiszen benned is oly sok van az ő húsukból és vérükből, a Sachséból, a Lutheréból, és ennek dölyfös daccal örülsz, de szellemed formája és jellege folytán nem állhatod meg, hogy világosságba, kellembe, iróniába ne oldjad. Ezért nem bíznak a németségedben, visszaélést gyanítanak mögötte, és közöttük hírnévre jutni rosszabb a gyűlöletnél és a kínnál. Keserves lét, örök viszályban és viaskodásban egy néppel, amely mégis hullámain viszi az úszót. Ám legyen, nem vagyok érzékeny. De nincs rendjén, hogy gyűlölik a tisztánlátást, sajnálatos, hogy nem ismerik az igazság örömét, bosszantó, hogy oly kedves nekik a köd és a mámor és minden dühöngő mértéktelenség, szánalmas, hogy hiszékenyen odaadják magukat minden szédült gazembernek, aki fölidézi hitványságukat, megerősíti bűnös szenvedélyeiket, és arra tanítja őket, hogy nemzet voltukat elszigetelődésnek és durvaságnak fogják fel, szomorú, hogy mindig akkor látják magukat nagynak és nagyszerűnek, amikor már minden méltóságukat eljátszották, és epés kajánsággal tekintenek azokra, akikben az idegenek Németországot látják és tisztelik. Dehogyis akarom megbékíteni őket. Nem szívelnek - rendben van, én sem szívelem őket, így kvittek vagyunk. Nekem megvan a magam németsége - vigye el az ördög, az ádáz filiszterséggel együtt, már amit ők így neveznek. Azt hiszik, hogy ők Németország, holott én vagyok az, és ha gyökerestül-tövestül elpusztulna, bennem tovább élne. Akárhogy is elhatároljátok magatokat attól, ami az enyém, én mégis értetek állok helyt. Az azonban tény, hogy sokkal inkább békülésre születtem, mint tragédiára. Avagy talán nem minden buzgalmam a megbékítésre és kiegyezésre irányul, nem az-e a dolgom, hogy ezt is, azt is ingereljem, érvényesülni hagyjam, és gyümölcsözővé tegyem, az egyensúly és az összhang jegyében? Csak minden erő összefogása teszi a világot, mindegyik fontos, mindegyiket érdemes fejleszteni, és minden képesség csak önmaga által teljesedhet ki. Egyént és társadalmat, tudatosságot és naivságot, romantikát és derekasságot - mindkettőt, mindig a másikat is egyforma teljességgel vállalni, befogadni, az egész lenni, mindegyik elv követőit megszégyeníteni azáltal, hogy tökéletesítjük az elvet - és a másikat ugyanúgy... Humanitás, mint egyetemes mindenütt-jelenvalóság - a legmagasabb, csábító példakép, mint titkon önmagam ellen szegezett paródia, világhódítás, mint irónia, és az egyiknek elárulása a másikért - ezzel magam alá gyűröm a tragédiát, oda kerül, ahol még nincs remeklés, ahol még nincs az én németségem, amely ebben a hódításban és remeklésben rejlik - abban rejlik reprezentatív módon, mert a németség szabadságot, műveltséget, sokoldalúságot, szeretetet jelent -, hogy ők ezt nem tudják, az nem változtat a dolgon. Tragédia köztem és a nép közt? Ugyan mit, civakodunk; én magasan fönt, a könnyed, mély értelmű játékban példás megbékülést akarok ünnepelni, a felhőbe burkolt mágikusan összehangzó Észak lelkét a trimetrikus örök kékség szellemével akarom párosítani, hogy ebből a nászból géniusz szülessen. Mondd csak, hogy is beszélek ilyen szépen? Könnyen árad, szívből kell hogy eredjen...

- Parancsol valamit, excellenciád?

- Hogyan? Nem. Mondtam valamit? Akkor az nem neked szólt. Akkor csak úgy magamban beszéltem. Tudod, ez már az öregség, ilyenkor az ember kezd magában motyogni.

- Nem az öregség, excellenciás uram, csak a gondolkodás élénksége. Bizonyára fiatal korában is tetszett olykor magában beszélni.

- Igazad van. Sőt gyakrabban megesett, mint mostanában, amikor az évek már meggyűltek fölöttem. Hiszen kissé bolondos szokás, hogy az ember magában beszél, a fiatalság pedig bolondos életkor, ahhoz még illik is, később tulajdonképpen már egyáltalán nem. Rohangáltam, valami zakatolt bennem, aztán kimondtam a félőrültséget, és ez volt a költemény.

- Igen, excellenciás uram, éppen ez az, amit zseniális sugallatnak szokás nevezni.

- Bánom is én. Így nevezik azok, akikben nincs meg. Később azután megfontoltság és jellem kell hogy pótolja a bolondos természetet, és amit létrehoznak, lényegében értelmesebb és értékesebb. Elengedsz végre? Fejezd már be. A magad szempontjából érthető, hogy a foglalkozásodat tartod fő dolognak, de az életre való felkészülésnek helyes arányban kell maradnia magával az élettel.

- Belátom, excellenciás uram. De a legszükségesebbet mégiscsak el kell végezni. Elvégre tudom, ki van a kezem alatt. Tessék a kézi tükör.

- Köszönöm! Adj kölnivizet, hadd locsoljak a zsebkendőmre! Ez igen, ez jó! Kellemes, üdítő találmány, már a copfdivat idejében is megvolt, világéletemben szerettem szagolgatni. Napóleon császár is tetőtől talpig ettől volt illatos - reméljük, hogy Szent Ilonán sem szenvedi hiányát. Az élet kis segítségei és jótéteményei, tudnod kell, fő dologgá válnak, ha az életnek magának és a hősi tetteknek befellegzett. Micsoda férfi, micsoda férfi. Féktelenségét most az óceán leküzdhetetlen messzeségébe zárják, hogy a világnak békessége legyen, és itt egy kicsit nyugalomban művelődhessünk... Helyes is, mert a háborúknak és hőskölteményeknek elmúlt az ideje, a király fut, a polgár diadalmaskodik, mert egy hasznos korszak virrad fel, meglátjátok, pénz és forgalom, szellem, kereskedés és jólét kerül sorra, s végre hihetjük és kívánhatjuk, hogy a drága természet is észre tért, és végleg lemondott minden őrült, lázas megrázkódtatásról, hogy örökre biztosítva legyen a béke és a jólét. Egészen üdítő gondolat, egy szavam sincs ellene. De ha elképzelem, hogyan érezheti magát egy ilyen darab őselem, amelynek erőit csendben vízrengetegek közé fojtják, egy ilyen megbilincselt, minden cselekvésben meggátolt óriás, egy betemetett Etna, amely forr és fortyog anélkül, hogy belső tüze még valaha kitörhetne - tudnod kell, hogy a láva pusztít ugyan, de trágyáz is -, akkor mégiscsak elszorul a szívem, és részvétre hangolódom, noha a részvét ilyen esetben tilalmas érzés. De hogy kölnivize legyen, ahogyan megszokta, ezt mégis kívánnám neki. Átmegyek, Karl, mondd meg John úrnak, hogy látni kívánom.

...Heléna, Szent Ilona, hogy az az ember ott ül, hogy annak a helynek ez a neve, hogy én őt keresem, a nőt, aki egyetlen óhajtásom tárgya - olyan szép, amilyen izgató, olyan megkívánt, amilyen szép -, hogy nevét megosztja Prometheus mártírsziklájával, az istenek szerelmetes lánya, aki egészen enyém és nem az életé, az időé, hiszen egyedül az ő utána való ihlető vágy kovácsol ehhez a műhöz, amellyel egy életen át hasztalan birkózom - milyen különös az élet, a sorsok szövevénye. Lám, itt a munkám műhelye, kipihente magát, és reggeli józanságban új birtokbavételre várakozik. Itt vannak mind a segédkönyvek, a kútfők, az ötletadók, a produktív célt szolgáló tudomány világának meghódításához szükséges eszközök. Mily égetően érdekessé lesz minden tudás, amely egy mű gazdagítására és alátámasztására való, és alkalmas arra, hogy részt vegyen a játékban. Az oda nem tartozótól elzárkózik a szellem. De persze egyre szaporodik az, ami oda tartozó, s ahogy öregszem, ahogy mind nagyobb területet ölelek fel, hovatovább semmi sem marad, ami oda nem tartozó. Ezt itt, a fattyúhajtásokról és növénybetegségekről szóló munkát tovább kell olvasnom, ma délután, ha hozzájutok, vagy este; az élet barátja számára roppantul jelentősek az eltérő képződmények és torzulatok, a normálisról talán a patologikus ad legmélyebb tanulságot, és néha úgy sejted, mintha a betegség oldaláról lehetne a legmerészebben behatolni az élő szervezet homályába... Nézd, jó néhány nagyvilági szellemű alkotás vár itt a bíráló kedvre: Byron Korzárja és Larája; ezt a szép, büszke tehetséget tovább kell tanulmányozni, Gries Calderon-fordítását szintén. Rückstühl könyve a német nyelvről sok mindent fölserkent, Ernesti Technologia retoricájába is még jobban el kell mélyedni. Az ilyesmi megvilágítja a tudatot, és szítja a munkakedvet. Az Orientáliákra már kissé sokáig vár a Hercegi Könyvtár. A kölcsönzés határnapjai rég lejártak. De nem adom vissza egyiket sem, nem foszthatom meg magam a fölszereléstől, amíg a Díván világában élek, és ceruzajegyzeteket is írok a könyvekbe, senki sem fog mukkanni. Carmen panegyricum in laudem Muhammedis - az ördög vinné el, még nincs meg a születésnapi köszöntő! Kezdete: "Az éter-tiszta hegyi szél belengi - A sziklacsúcs erdős szurdékait" - kissé erőszakolt összevonás: "a sziklacsúcs szurdékai", de tőlem le kell hogy nyeljék, merészen láttató kép. "Szurdék" szemet szúr, hát csak hunyjanak szemet. "Ama bércek zord fala" is ilyesmi volt. A második versszakban jön a költők kertje, melyet az éroszok könnyű nyílvesszői veszélyeztetnek, a harmadikban a művelt társaság, melyet Mars széttipor, az utolsóban pedig, a vigasztalón visszatérő békénél, kétszer is "visszatér" - csináljunk a szükségből szándékot -, "visszatér elménk mindenhez, mi régi", amire égi a rím, és még gyorsan a tömeg, "melytől akaratát mindenki védi" - jól van, ha diktálás után nekiállsz, húsz perc alatt összeütöd a négy strófát.

A forráskészlet és nyersanyag korántsem nyers, mindenképpen már önmagában is akar lenni valami, és nem arra való, hogy valaki egyetlen üvegcse rózsaolajat sajtoljon ki a törmelékből, és mindjárt szemétre dobhatja, ami megmarad. Honnan veszi a vakmerőséget, hogy valamilyen istennek képzeli magát, aki körül minden csak hitványság, és azt tetszése szerint használja - egyetlen visszasugárzó mindenség a Természet mindenségében, aki barátait is, vagy bármit, ami elébe kerül, pusztán írásra való papirosnak tekinti? Vakmerőség ez és önteltség? Nem, ez rá kirótt és Isten nevében viselt létforma - bocsássátok meg hát, és élvezzétek, hiszen csak örömet akar szerezni... Waring Sirázi utazása igen hasznos mű; Augusti Keleti emlékirata nem egy dologban segített; úgyszintén Klaproth Ázsiai magazinja; Kelet kincsesbányája, egy műkedvelő társaság feldolgozásában - buzgó műkedvelő taligások számára csakugyan kincsesbánya. Dzselal-eddin Rumi sejk kétsorosait újból át kell néznem, az Arábia egén tündöklő plejádokat is, a jegyzetekhez pedig a Bibliai és keleti irodalom repertóriuma bizonyára jó szolgálatokat tesz majd. Itt van az arab nyelvtan is. Megint gyakorolnom kell egy kicsit a cikornyás írást, ez erősíti a benső kontaktust. Benső kontaktus, mély értelmű szó, sokat elárul arról, hogy milyen úton-módon mélyedek el a légkörbe és a tárgyba - mert éneikül semmire se mennék -, ahogy beleásom, belefúrom magam a rokonszenv megszállottságával, amely a szeretve megragadott világ beavatottjává tesz, úgyhogy felszabadult könnyedséggel beszélem a nyelvét, hogy senki se különböztethesse meg, melyik részlet beható tanulmány eredménye, melyik karakterisztikus lelemény. "Furcsa szerzet!" - mondanák az emberek, és csodálkoznának, hogy valaki egy kis kötetnyi költemény és verses aforizma megírásához ily tömérdek útleírás és erkölcsrajz tápláló segítségére szorul. Aligha találnák zseniálisnak. Fiatal koromban, amikor éppen a Werther-láz dühöngött, Bretschneider, az a goromba fráter, kevesellte bennem az alázatot. Fejemre olvasta az igazságot, vagy amit ő annak vélt. "Ne bízd el magad, testvér, nem vagy olyan nagy fiú, mint ahogy a regényecskék körül támadt hűhó el akarja hitetni. Miféle koponya vagy? Ismerlek. Többnyire ferdén ítélsz, és alapjában tudod, hogy értelmed hosszas fejtörés nélkül nem megbízható, elég okos is vagy ahhoz, hogy olyan embereknek, akiket értelmeseknek tartasz, inkább mindjárt igazat adj, semhogy megvitass velük valamilyen tárgyat, és kockáztasd, hogy észreveszik a gyöngédet. Ilyen vagy. Kedélyed is állhatatlan, egyetlen módszer mellett sem tart ki, hanem egyik végletből a másikba csapong, és ugyanolyan könnyen rá lehetne beszélni téged a puritán vallásosságra, mint a szabadgondolkozásra, mert Isten látja, szörnyen befolyásolható vagy. Amellett akkora adag büszkeség van benned, ami már megengedhetetlen, úgyhogy magadon kívül csaknem minden mást gyönge legénynek tartasz, holott te vagy a leggyöngébb, olyannyira, hogy azokkal a kevesekkel szemben, akik előtted okosnak számítanak, képtelen vagy önálló vizsgálódásra, hanem a világ általános ítéletéhez igazodol. Ezt ma kereken megmondom neked. Van egy szemernyi tehetséged, költői géniuszod, amely akkor érvényesül, ha egy tárgyat sokáig hordoztál, feldolgoztál magadban, és mindent összegyűjtöttél, ami az ügyednek használhat - akkor esetleg lehet belőle valami. Ha valami megragadta a figyelmedet, az megmarad a kedélyedben vagy a fejedben, és mindent, ami csak felötlik előtted, igyekszel összegyúrni azzal a rakás agyaggal, amit éppen munkába vettél, semmi másra nem gondolsz, csak erre a tárgyra. Ezzel megteszed a magadét, és nincs tovább. Óvakodj a népszerűséged csalfa délibábjától!" Még szinte hallom a fura különcöt, az igazság bolondja volt, vesszőparipája a megismerés, csöppet sem rosszmájú egyébként, alighanem maga is megsínylette kritikai éleslátását a szamár - okos szamár, mélabúsan éles eszű szamár, és nem volt igaza? Nem volt-e háromszor, vagy mondjuk, két és félszer igaza mindabban, amit orrom alá dörzsölt állhatatlanságomról, önállótlanságomról, befolyásolhatóságomról és géniuszomról, mely csak befogadni és magában hordozni tudja a tárgyat, kiválasztani és fölhasználni a segédeszközöket. Rendelkezésedre állt volna-e mindez a tanulmányi anyag, ha nem lett volna már a kor levegőjében a vonzódás és érdeklődés a keleti művészet iránt, mielőtt te jöttél? Talán magad fedezted fel Hafizt? Von Hammer fedezte fel neked, és csinosan le is fordította. Amikor olvastad, az oroszországi hadjárat évében, megfogott és elbűvölt egy szellemi divattá vált könyv, s mivel nem olvashatsz anélkül, hogy olvasmányod föl ne hangolna, meg ne termékenyítene, meg ne változtatna, hogy kedved ne támadna valami hasonlót csinálni, és termékennyé válni az élmény hatására - hát elkezdtél perzsa módra költeni, és telhetetlen szorgalommal magadhoz vonni mindent, amire az új, vonzó feladathoz és álarcos játékhoz szükséged volt. Eredetiség, szeretném tudni, mi az. "Eredeti ember, s mert eredeti, boldog - ha olyan lehet, mint a többi bolondok." Húszesztendős voltam, és már cserbenhagytam a követőket, csúfoltam a zseniális iskola eredetiség-fintorát. Tudtam, hogy miért. Hiszen az eredetiség nem más, mint iszonyatos eszelősség, művészkedés mű nélkül, terméketlen gőg, a szellem aggszűzi és agglegényi válfaja, meddő bolondéria. Kimondhatatlanul megvetem, mert a termékenységet akarom, a női és férfi mivoltot egyszerre, a fogamzó nemzést, a személyes nagyrahivatottságot. Nemhiába hasonlítok ahhoz a derék nőszemélyhez. A barna Lindheimer lány vagyok férfi alakban, befogadó öl és termékenyítő mag. Az androgin művészetet minden befolyásolhatja, de ha én befolyásolom, az, amit befogadott, az egész világot gazdagítja. Ezt kellene tudniuk a németeknek, ebben vagyok előttük kép és mintakép. Fogadják be a világot, ajándékozzák meg a világot, szívük táruljon ki gyümölcsöző csodálatra, emelkedjenek nagyságra értelem és szeretet, közvetítés, szellem által - mert a közvetítés szellemet jelent -, ilyennek kellene lenniük, ez a rendeltetésük, nem pedig az, hogy eredeti nemzetként megátalkodva, ízetlen önszemléletben és öndicsőítésben elbutuljanak, vagy éppen butaságban, butaság által uralkodjanak a világ fölött. Boldogtalan nép, rossz vége lesz, mert nem akarja megérteni önmagát, és önmagának minden félreértése nem csupán nevetséget támaszt, hanem fölkelti a világ gyűlöletét, és végveszélybe sodorja a németséget. Hiába minden, a sors lesújt rájuk, mert elárulták saját magukat, és nem akarnak azok lenni, amik; a sors szétszórja őket a földön, akárcsak a zsidókat - joggal, mert legjobbjaik mindenkor száműzetésben éltek köztük, és csak a száműzetésben, a szétszóratásban fogják a bennük rejlő tömérdek jót a nemzetek üdvére kifejleszteni, csak akkor lesznek a föld sója... Valaki köhécsel és kopog. Itt a göthös.

- Kerüljön beljebb. Isten neki, jöjjön be!

- Legalázatosabb szolgája, titkos tanácsos úr!

- Maga az, John. Hozta Isten, lépjen közelebb. Korán kint vagyunk az ágyból.

- Igen, excellenciád mindig jókor munkához lát.

- Nem magamat, magát gondolom. Magának ma korán virradt.

- Ó, ó, bocsánat, nem sejtettem, hogy rólam méltóztatik beszélni.

- Ugyan no, micsoda túl szerény félreértés. Fiam tanulótársa, a derék latinista és jogtudós, a gyors kezű kalligráfus ne lenne szóra érdemes?

- Alázatosan köszönöm. És ha így van, nem vártam, hogy ilyen tisztelt szájból az első reggeli szó szemrehányás lesz. Mert másra nem magyarázhatom becses megjegyzését, hogy ma kellő időben jelentkeztem munkára. Ha tüdőm állapota és az a körülmény, hogy az esti hosszas köhögés miatt későn alszom el, néha hosszabb pihenésre kényszerít is, azt gondoltam, biztos lehetek afelől, hogy titkos tanácsos úr kiváló emberiessége... Egyébként meg kell állapítanom, hogy ittlétem bejelentése ellenére a korai diktáláshoz Karl szolgálata részesült előnyben.

- Ugyan menjen már, mit alakoskodik, minek búsítja fölöslegesen a reggelt. Rám fogja, hogy kíméletlen vagyok szóban, és ugyanakkor azon kesereg, hogy túlságosan kímélem magát tettben. Karlnak az ágyból diktáltam valamit, mert éppen körülöttem sürgölődött. Csak holmi hivatalos ügy volt, a maga számára sokkal jobbat tartogatok. Nem is gondoltam semmi rosszra, és nem akartam bántani. Már hogyne lennék figyelemmel gyönge egészségére, hogyne vetnék számot vele. Elvégre keresztények vagyunk. Hórihorgasra nőtt, bizony föl kell néznem, ha előttem áll, aztán milyen sokat görnyed könyvek porában a papiros fölött. Ettől könnyen meggöthösödik a fiatal tüdő - általában ez a fiatalság betegsége, érett korban leküzdhető. Jómagam is vért köptem húszéves koromban, és ma is szilárdan állok öreg lábaimon, miközben szeretem hátratéve tartani a kezem, és a vállamat megfeszíteni, hogy a mellem kidomborodjék - látja, így -, de maga csak lógatja a vállát, és behorpasztja a mellét, hanyag a tartása, ezt minden keresztényi humanitás mellett szemébe mondom. Nézze, John, ellensúlyoznia kellene a port, mikor csak lehet, otthagyni a poros levegőt, ki a rétre, az erdőbe, az Isten szabad ege alá, gyalogolni, lovagolni, ezt tettem én is, és összeszedtem magam. Az ember a szabadban van otthon, ahol a puszta föld van a talpa alatt, hogy nedvei és erői fölszállhassanak belé, s feje fölött égre lengő madarak. A civilizáció és a szellemi foglalkozás szép dolog, nagy dolog, vitathatatlan. De az anteusi kiegyenlítődés nélkül, hogy így nevezzük, tönkreteszi az embert, és betegséget okoz, amire sokan esetleg még büszkék is, és csüggenek rajta, mint valami megtisztelő, sőt előnyös dolgon; mert a betegségnek is van előnye, a betegség felmentés és szabadulás, keresztényi érzésből sokat meg kell neki bocsátani, és az ilyen beteg ember követelődző lesz, ételben válogatós, torkos, iszákos, inkább magának él, mint a gazdájának, és ritkán végzi el a dolgát idejében, hiszen biztos lehet afelől, hogy gazdája háromszor is megfontolja, mielőtt megégeti keresztény száját, és szemrehányást tesz neki, például azért, mert beteg tüdejét még dohánnyal is izgatja, úgyhogy a dohányfüst néha még a szobájából is kigomolyog, elárasztja a házat, és terhére van azoknak, akik sehogy sem szenvedhetik. A dohányfüstöt értem, nem magát, mert tudom, hogy mindamellett kedvel engem, és fájlalja, ha korholom.

- Nagyon, excellenciás uram, titkos tanácsos úr! Keservesen, tessék elhinni! Valóságos rémülettel hallom, hogy tanulószobám pipafüstje minden óvintézkedés ellenére áthatolt az ajtórésen. Hiszen ismerem titkos tanácsos úr averzióját.

- Averziómat. Az averzió gyengeség. Maga az én gyengéimre tereli a szót. Pedig magáról beszélünk.

- Kizárólag, mélyen tisztelt titkos tanácsos úr. Egyetlen gyengémet sem tagadom, és nem engedek a kísértésnek, hogy mentegessem őket. Csak arra kérem, kegyeskedjék elhinni: ha még nem tudtam úrrá lenni rajtuk, bizonyára nem azért van, mintha betegségemmel hivalkodnék. Nincs okom hivalkodásra, töredelemre van okom... Ezt a legmélyebb komolysággal mondom, még ha excellenciád mulat is rajta. Gyengéim, sőt mondhatnám bűneim megbocsáthatatlanok; de korántsem testi bajaimra való hivatkozással engedem át magam nekik olykor, hanem szenvedő lelkem zűrzavara kényszerít rá. Vakmerőség lenne, ha jótevőm óriási emberismeretét arra emlékeztetném, hogy egy fiatalember kifogástalan viselkedése, szolgálati pontossága megszenvedheti azt, hogy lelki válságban, érzületeinek és meggyőződéseinek viharos megváltozásában leledzik, amely egy új és lenyűgözően jelentékeny környezet hatására - szinte azt mondhatnám: nyomására - megy végbe benne, és ama kérdés elé állítja, vajon voltaképpen ott tart-e, hogy elveszíti magát, vagy önmagára talál.

- Nos, fiacskám, a magában végbemenő kritikus változásokból mind ez ideig keveset árult el és vétetett észre. Hogy miben állnak, hogy a célzásai mire vonatkoznak, sejtem. Hadd beszéljek nyíltan. Korábbi politikai Ikarus-röptéről, tökéletesítő hóbortjáról semmit sem tudtam. Hogy ön volt a szerzője annak a vakmerő, fejedelemgyűlölő könyvecskének, amely támadta a parasztrobotot, és egy fölöttébb radikális alkotmányért szállt síkra, ez nem jutott tudomásomra - máskülönben jó kézírása és alapos ismeretei ellenére sem fogadtam volna házamba -, amiért magas és legmagasabb hatóságok jeles férfiai szájából nem egy csodálkozó, sőt megrovó megjegyzést kellett hallanom. Ha jól értem - és fiam is célozgatott már ilyesmire -, kezd lassanként kiszabadulni ezekből a ködökből, elveti felforgató téveszméit, és az államrezon és a földi kormányzás dolgaiban becsületesen a helyesre és a méltán fenntartandóra irányítja gondolkozását. Én azonban úgy vélem, hogy a tisztulásnak és érlelődésnek ez a folyamata, amelyet már pusztán büszkeségből is saját magának, jóravaló eszének és szívének, nem pedig holmi befolyásoknak vagy éppen szándékos nyomásnak kellene tulajdonítania - úgy vélem, hogy ez semmi esetre sem szolgálhat erkölcsi zavarok és helytelen viselkedés magyarázatára, hiszen nyilvánvalóan gyógyulási folyamat, és lelkére, valamint testére csak üdvös hatással lehet. Hiszen a kettő oly bensőségesen összefügg és egybefonódik, hogy az egyiket nem érheti valamilyen hatás, anélkül, hogy a másikat is áldásosan vagy átkosan ne érintené. Azt gondolja, hogy forradalmi hóbortjainak és kilengéseinek nincs közük ahhoz, amit én a civilizáció és a szellem számára szükséges anteusi kiegyenlítődés hiányának mondtam, a természet ölén folytatott friss és egészséges élet hiányának, azt gondolja, hogy a betegeskedése és göthössége nem ugyanaz volt testi vonatkozásban, mint lelki területen azok a téveszmék? Ez mind egy és ugyanaz. Mozgassa, szellőztesse a testét, kímélje pálinkától és dohányméregtől, akkor az agyában is a helyes, a rendnek és felsőbbségnek tetsző gondolatokat fogja működtetni; távoztassa el magától teljesen az ellentmondás gyűlöletes szellemét, a természetellenes törekvést a világ megjavítására, művelje tulajdonságainak kertjét, azon legyen, hogy a jótékonyan fennálló helyzetben megállja a sarat, meglátja, hogy akkor majd a teste is vígan megizmosodik, a kellemes életérzés tartós edényévé erősödik. Eddig a tanácsom, ha hajlandó meghallgatni.

- Ó, excellenciás uram, hogyne lennék hajlandó! Hogyne fogadnék szívbéli hálával ilyen mély tapasztalatból fakadó tanácsot, ilyen bölcs irányítást! Arról is meg vagyok győződve, hogy a vigasztaló biztatások, amelyeket szabad volt hallanom, idővel tökéletesen igazolódnak, és teljesülni fognak. Csak éppen most még, egyelőre - hadd valljam be -, mialatt a ház fennkölt légkörében gondolataim és nézeteim átalakulása kritikus nehézséggel végbemegy, az egyik érzületvilágból a másikba való átmenet ideje alatt lelkiállapotom még érthetően feldúlt, nem mentes a kíntól és a búcsú fájdalmától, így hát talán szelíd elnézésére tarthat igényt. Mit mondok - igényt! Miféle igényem lehetne nekem! De reményemet ilyen elnézésre bátorkodom legalázatosabban kinyilvánítani. Hiszen azzal a megváltozással és megértéssel együtt jár a lemondás nem egy sokkalta nagyobb, bár éretlen és kamaszos reményről és hiedelemről, amely ugyan szenvedést és haragot hozott magával, gyötrő ellentétbe állította lelkemet a való élettel, de vigasztalta is, fölemelte és egybehangolta magasabb valóságokkal. Lemondani arról a rajongó hitről, hogy a nemzetek megtisztulnak egy forradalomban, hogy az emberiség a jog és szabadság jegyében újjászületik, vagyis hogy az ész jogara alatt a boldogság és béke birodalma fog virulni a földön, beletörődni, hogy az erők nyomása örökkön-örökké igaztalanul és vaktában fog erre-arra hullámzani, és az egyik a másik fölött könyörtelenül hatalmaskodik - ez nem könnyű, ez keserű és aggasztó belső vívódásba taszít, és ha ilyen körülmények közt, a növekedés ilyen kínjai mellett a fiatalember egyszer-másszor a köményes palacknál keres megkönnyebbülést, vagy lankadt gondolatait a pipafüst jótékony felhőibe igyekszik burkolni - nem számíthat-e némi szelíd elnézésre a fölötteseknél, kiknek hatalmas tekintélye talán nem kis szerepet játszik ezekben az átalakulásokban.

- Ejha, ez aztán a retorika! Magában egy patetikus, furfangos ügyvéd veszett el - vagy talán még el sem veszett. Tudja fájdalmait másokkal élvezetesen közölni, így hát nem csupán szónok, hanem valósággal költő - jóllehet ezzel a titulussal a politikai düh nemigen illik össze, mert a politikusok és patrióták rossz költők, és a szabadság nem költői téma. De hogy vele született szónoki képességét, amely irodalmárrá és néptribunná predesztinálja, arra használta fel, hogy engem ilyen ferde világításba helyezzen, és úgy állítson be, mintha a velem való érintkezése megrabolta volna az emberiségbe vetett hitétől, és annak jövőjét illetően cinikus reménytelenségbe taszította volna - hallja, ezt nem tette jól. Talán bizony nem jót akartam, és zokon veszi tőlem, hogy tanácsaimmal inkább a maga egyéni javát tartom szem előtt, semmint az emberiségét? Azért én egy Timon vagyok? Ne értsen félre! Föltétlenül lehetségesnek és valószínűnek tartom, hogy a mi tizenkilencedik századunk nem egyszerűen az előző század folytatása, hanem egy új korszakot nyit meg, amelyben majd a legtisztább irányban haladó emberiség látványában gyönyörködhetünk. Persze másfelől nagyon is úgy fest a dolog, mintha egy közepes, hogy ne mondjam, középszerű kultúra akarna általánossá válni, amelynek jellegéhez egyebek közt hozzátartozik, hogy a kormányzatba beleártják magukat sokan olyanok, akiknek semmi közük hozzá. Lent látjuk a fiatalok elvakult törekvését arra, hogy részt vegyenek a legfőbb államügyek intézésében, fönt pedig a gyengeségből és túlzott szabadelvűségből eredő hajlamot, hogy mindenütt többet engedjenek a kelleténél. De merem állítani, én ismerem a túlságos nagy liberalizmus nehézségeit és veszélyeit, amely kihívja az egyesek követeléseit, úgyhogy a végén az ember már nem tudja, a sok kívánság közül melyiket elégítse ki. Mindig kiderül, hogy föntről túlságos jósággal, szelídséggel és erkölcsi finnyássággal tartósan nem lehet boldogulni, amikor fönnáll a kényszerűség, hogy egy vegyes és néha elvetemült világot kell rendben és kordában tartani. A törvényhez való ragaszkodás elengedhetetlen. Hiszen már kezdik puhán és lanyhán kezelni a bűnösök beszámíthatóságának kérdését, amennyiben orvosi bizonyítványok és szakvélemények gyakran azt célozzák, hogy a gonosztevőt felmentik a megérdemelt büntetés alól! Jellem kell ahhoz, hogy valaki ilyen általános elpuhulás közepette kemény maradjon, ezért dicsérem azt a Striegelmann nevű fiatal orvost - mostanában ajánlották hozzám -, aki ilyen esetekben mindig jellemesnek mutatkozik, és a minap is egy bíróság kételyére, hogy vajon egy bizonyos gyermekgyilkos nőt beszámíthatónak kell-e minősíteni, olyan értelmű bizonyítványt állított ki, hogy igenis beszámítható.

- Mennyire irigylem Striegelmann doktort excellenciád dicséretéért! Tudom, hogy róla fogok álmodni, jellemszilárdságán fogok épülni, és némiképp meg is részegszem tőle. Úgy van, megrészegszem! Ah, kegyes pártfogómnak nem vallottam be mindent, amikor belső átalakulásom nehézségeiről beszéltem; valami ösztökél, hogy önnek mint egy gyóntatóatyának és nagy penitenciáriusnak mindent beismerjek. Érzületeim megváltozásával, új viszonyaimmal a rendhez, az állandóhoz, a törvényhez nemcsak bánat társul, nemcsak a búcsú fájdalma amiatt, hogy éretlen ábrándjaimnak istenhozzádot kell mondanom, hanem még valami, id est[38] - bajos kifejezni -, egy eddig nem ismert, szívdobogtatóan szédületes becsvágy, amely ha föltolakszik bennem, megint csak a butykoshoz, a pipaszárhoz nyúlok, hogy elkábítsam a becsvágyat, de meg azért is, hogy segítségükkel még mélyebben és forróbban elmerüljek az új ábrándokban, amelyekben az megnyilatkozik.

- Hm. Becsvágy? És mifajta?

- Abból ered, hogy azokra az előnyökre gondolok, amelyek a hatalom és törvény belső elismerését fölébe helyezik az ellentmondás szellemének. Emez mártírsors, ám a hatalom igenlése a hatalom szolgálatát és az élvezetében való részesedést jelenti a kedély számára. Ezek az új, szívemet fölkavaró ábrándok; hála érlelődésemnek, ezekké változtak át a régiek. Item,[39] mivel a tekintély igenlése már annak szolgálatát jelenti, excellenciád meg fogja érteni ifjúságom ellenállhatatlan vágyát arra, hogy az elméletet mihamarább gyakorlatba vigyem át, és ez váltja ki belőlem azt a kérést, amelyre ez a nem remélt magánbeszélgetés megadja a kívánt alkalmat.

- Mi lenne a kérése?

- Bizonyára nem kell szót vesztegetnem arra, hogy mily drága nekem jelenlegi állásom és foglalkozásom, amelyet excellenciád fiaurához fűző tanulótársi viszonyomnak köszönhetek, s hogy mily végtelen sokra becsülöm azt a segítséget, amelyben ez a nekem és a világnak oly becses ház részesített. Másfelől képtelen önteltség lenne azt hinnem, hogy itt nélkülözhetetlen vagyok, hiszen csak egy vagyok azok közt, akik kisegítő munkák végett excellenciád rendelkezésére állnak, mint maga a kamarai tanácsos úr, azután doktor Riemer, Kräuter könyvtáros-titkár úr, valamint még az inas is. Amellett jól tudom, hogy excellenciádnak utóbbi időben panaszra adtam okot, éppen a zavarodottságom és göthösségem folytán, és általában nem az az érzésem, hogy excellenciád különös súlyt helyez ittlétemre, amiben egyebek közt túlságosan nyurga alakom, szemüvegem és sajnálatosan ragyavert arcom is alkalmasint szerepet játszik.

- Nono, ami ezt illeti...

- Az a gondolatom és forró óhajtásom, hogy excellenciád szolgálatát állami szolgálattal cserélhessem fel, mégpedig azon a szakterületen, amely új, tisztult meggyőződésem szerinti tevékenységre különösen kedvező alkalmat nyújt. Drezdában él szegény, bár tisztes szüleimnek egy barátja és pártfogója, Verlohren kapitány úr, aki személyes kapcsolatot tart a porosz cenzúrahatóság néhány vezetőjével. Ha szabadna megkérnem excellenciádat: kegyeskedjék Verlohren kapitány úrhoz pár szónyi ajánlólevelet intézni érdekemben, elismerően emlékezve meg politikai és erkölcsi megváltozásomról, hogy engem esetleg egy időre magához fogadjon, és a maga részéről beajánljon illetékes, kívánatos helyen, miáltal teljesülne szenvedélyes, sürgető óhajom, hogy a cenzúrahatóság ranglétráján indulhassak el pályámon - titkos tanácsos úrnak, mint már eddig is, de most valóban soha el nem múló hálára volnék kötelezve.

- Nos, John, meg lehet csinálni. A Drezdába szóló levélen nem fog múlni a dolog, és örömest segítenék, hogy azokat, akik a törvénytelenség ellen működni hivatottak, a maga ügyében, korábbi kisiklásai ellenére, kedvező elhatározásra bírjam. Amit gondolkozásának megváltozásával összefüggő becsvágyáról közölt velem, az persze nincs egészen ínyemre. De már megszoktam, hogy magánál egy és más nincs ínyemre, és ez megelégedésére szolgálhat, mert ennek része van abban, hogy kész vagyok előbbre vinni a dolgát. Meg fogom írni - lássuk csak, milyen fogalmazásban -, hogy módfelett örülnék, ha egy jó képességű embernek időt és módot adnának arra, hogy belássa, kerülje és tiszta tevékenységbe oldja fel tévedéseit, és csak kívánhatom, hogy ez a humánus kísérlet sikerüljön, és a jövőben hasonlókhoz adjon meggyőződést és bátorságot. Jó lesz így?

- Gyönyörű, excellenciás uram! Valóban egészen odavagyok a...

- És gondolja, hogy most már a maga ügyeiről áttérhetünk az enyéimre?

- Ó, excellenciás uram, nem tudom megbocsátani magamnak...

- Itt állok, és a Díván verseit lapozgatom, amelyek mostanában néhány egész csinos darabbal szaporodtak. Itt-ott egyet-mást kiegészítettem és elrendeztem, s az eddigi anyag már eléggé jelentékeny volt ahhoz, hogy könyvekre osszam el. Látja, így: A példabeszédek könyve, Zulejka könyve, A csapláros könyve. A Hölgynaptár számára kérnek néhányat - tulajdonképpen nem szívesen adok. Nem szeretek egy-egy követ kitörni a szépen kerekedő koronából, és mutató- és hüvelykujjam közt felmutatni. Nem is hiszem, hogy külön-külön valamelyiket értékelni fogják. Nem az egyes darab értékes, hanem az egész; hiszen olyan, mint a planetárium forgó égboltja; és habozom, hogy e csinálmányok közül egy furcsálkodó közönség elé vigyek valamit a jegyzetek nélkül, az oktató kommentár nélkül, amelyet azért készítek, hogy az olvasókat történelmileg bevezessem Kelet gondolkodásába, szokásaiba és nyelvhasználatába, és így képessé tegyem őket arra, hogy alaposan és derűsen élvezzék, amit föltálalok. Másfelől megint nem szeretek rátartiskodni, és az a vágy, hogy bizakodva előálljak kis újdonságaimmal és érzés sugallta tréfáimmal, szövetségese a külső kíváncsiságnak. Mit gondol, mit adjak közlésre a kalendáriumnak?

- Talán ezt itt, excellenciás uram: "Más ne tudja, csak a bölcsek"... Olyan titokzatos.

- Nem, ezt nem. Kár lenne. Nagyon is furcsa sugallat és finom kaviár a népnek. A kötetbe való, de a naptárba nem. Egyetértek Hafizzal, neki is az volt a meggyőződése, hogy az embereknek csak akkor teszünk kedvére, ha azt daloljuk nekik, amit szívesen hallanak, könnyen és kényelmesen felfognak, akkor azután alkalmilag valami nehezet, súlyosat, kevésbé tetszetőset is közbecsempészhetünk. Diplomácia nélkül a művészet sem boldogul. Hiszen hölgynaptárról van szó. "Csínján kell a nőkkel bánni..." Ez megfelelne, de mégsem alkalmas a görbe borda miatt. "Eltörik, ha meghajlítod. Ha úgy hagyod, még görbébb lesz." Ez nem volna diplomatikus, csak a könyvben csúszik el a többi közt. "Szeretném, ha írónádam kedves szókat írna..." Ez megjárná. És még egy-két derűs, csinos és bensőséges darab, mint ez itt: "Ádám apánk földrög volt még", meg az, ahol a félénk vízcseppekről van szó, amely erőt és szilárdságot nyer, hogy mint az igazgyöngy tündököljön a császár koronáján - meg még ez is a tavalyi termésből: "Édenkertben holdvilágnál", Isten két legkedvesebb gondolatáról. Mi a véleménye?

- Nagyon jó lesz, nagyon szép, excellenciás uram. Talán még ez a csodálatos vers is: "Nem akarlak elveszíteni." Oly gyönyörű sorok vannak benne: "Ékesítse ifjúságom - Szenvedélyed hatalma."

- Hm. Nem. Ez a nők hangja. Fölteszem, hogy a hölgyek szívesebben hallják a férfi és költő hangját. Vegyük tehát az előtte levőt: "Hamut lel a nő, és így szól: Párom értem égett el."

- Kitűnő. Bevallom, szerettem volna győzelemre juttatni javaslatomat. Így be kell érnem a jókedvű helyesléssel. Nem ajánlanám viszont a "Nap, görögök Héliosza" kezdetűt, ez mintha revízióra szorulna. "Görögök Héliosza" és "Földünket besugározza" nem eléggé tiszta és csiszolt rím.

- Ej, a medve dörmög, ahogy a barlangjában szokott. Hagyjuk egyelőre. Majd meglátjuk. Üljön le, kérem, az életrajzomból akarok diktálni.

- Szolgálatjára, excellenciás uram.

- Álljon csak fel, kedves barátom! A kabátja szárnyán ül. Ha egy óráig így marad, csúnyán összepréselődik, összegyűrődik, és az én szolgálatomban éri a kár. Lógassa le a székről kímélő lazasággal a kabát mindkét szárnyát, legyen szíves.

- Leghálásabb köszönetem a gondoskodásért, excellenciás uram.

- Akkor kezdhetjük, azaz folytathatjuk, mert kezdeni nehezebb.

"Ebben az időben... helyzetem a főrangúakkal szemben... igen kedvező volt... - Noha a Wertherben a kellemetlenségek két viszony-határán..."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jó, hogy elment, jó, hogy behozták a reggelit, és ezzel félbeszakítottak bennünket. Nem szenvedhetem a fickót, Isten bocsássa meg, nem tehetne szert olyan gondolkozásmódra, amellyel ne ingerelné a türelmemet; ez az új érzülete még a réginél is ellenszenvesebb, és ha ma nem lett volna könnyű dolgom Huttennek Pirkheimerhez írt levelével, mely ott volt a papírjaim közt, az akkori nemesség jóravaló érzületével és a frankfurti állapotokkal - nem bírtam volna ki ezt az embert. Öblítsük le a mellehúsát ezzel a tüzes istenadománnyal, hogy elnyomja a rossz ízt, amelyet ez a fráter hagyott a lelkemben! Miért is ígértem meg neki a Drezdába írandó levelet? Bosszant, hogy megtettem. Csak hát rögtön vonzott a tetszetős fogalmazás - a kifejezésben, a csinos fordulatokban lelt öröm veszedelmes, könnyen elfeledteti velünk a szó cselekvéstartalmát, és drámaian formulázunk véleményeket valaki számára, akinek amúgy is volna véleménye. Miért kellett ráhagynom, hogy támogatni fogom ízetlen becsvágyát? Hiszen a rend zelótája, a törvényesség Torquemadája lesz belőle. Nyomorgatni fogja a fiúkat, akik valaha szabadságról álmodtak. Meg kellett őriznem a látszatot, dicsérnem kellett őt megtéréséért, de átkozottul nehezemre esett. Miért ellenzem a drágalátos sajtószabadságot? Mert csak középszerűséget termel. A korlátozó törvény jótékony hatású, mert az ellenzékiség, ha nincs határa, ellaposodik. A korlátozás azonban arra kényszeríti, hogy szellemes legyen, és ez nagy előny. Ám legyen szókimondó és goromba az, akinek teljesen igaza van. Egy pártnak azonban nem lehet teljesen igaza - azért párt. Az indirekt módszer illik hozzá, amiben a franciák a mesterek és példamutatók, mert a németek úgy vélik, hogy nincs helyén a szívük, ha nem mondják ki kereken becses véleményüket. Így nem lehet sokra vinni az indirekt módszerben. Kultúra, kultúra! A kényszerűség élénkíti a szellemet, ez a véleményem, és ez a John egy göthös tökfilkó. Kormánypárti vagy ellenzéki, kutya mindegy neki - és még azt képzeli, hogy nyavalyás lelkének gyökeres megváltozása falrengető esemény...

Csak utólag veszem észre, hogy milyen undok, gyötrelmes volt beszélgetésem ezzel az emberrel. Hárpia-ganéjjal mocskolta be életemet. Mit gondol ez rólam? Mit gondol, hogyan gondolkozom én? Azt gondolja, hogy most a gondolkozása olyan, mint az enyém? Szamár, szamár - de mit mérgelődöm miatta? Lehetséges-e, hogy őmiatta bosszankodom, hisz ez a bosszúság már inkább bánathoz hasonlít, vagy inkább a legmélyebb gondhoz és önvizsgálathoz, amely nem egy ilyen alakra, hanem az alkotásra szokott vonatkozni, és az aggódás és szorongó kétely minden árnyalatát felöleli - mivelhogy az alkotás az objektivált lelkiismeret...? A tett élvezése, ez az. A szép, a nagy tett, ez az. (Mit gondol ez rólam?) Faustot a tevékeny életbe, az állami életbe, az emberiséget szolgáló életbe kell elvezetni, törekvése, amely miatt megváltásra számíthat, nagypolitikai formát kell hogy öltsön - látta ezt és mondja is a nagy göthös, és ezzel nem mondott nekem újat; csak persze ő könnyen beszélhetett, mivel a "politika" szó nem fanyarította el száját és lelkét, mint a savanyú gyümölcs - az övét nem... De mire kell nekem Mephistopheles? Arra, hogy kárpótoljon azért, hogy Faustnak megjelennek a hírnév, a nagy tett kísértő szellemei. "Szégyelld magad, hogy hírnévért csengsz!" Az asztalfiókban a jegyzetek, lássuk. "Szavamra, nem! e földgolyó - a nagy tettekhez még talajt ad. - Erőm, merész munkám hajt csak: a túl csodás legyen való."[40] Ez jó. "Nehéz munka": kitűnő - kár, hogy rosszra irányult. De semmi szín alatt nem mellőzhető, hogy ez a szilaj, ez a csalódott férfi a metafizikai spekulációról az eszményien gyakorlati cselekvés útjára térjen, ha az ördög segítségével alaposan ki akarja járni az emberi sors iskoláját. Mi volt ő, mi voltam én, amikor megbújt a barlangjában, és bölcselkedve az eget ostromolta, azután ott volt a szűkös-szánalmas históriája, a szívszerelmével. A kamaszos tompultságból, a zseniális puhányságból akar kinőni a dal és a hős az objektív, cselekvő világérzetbe és férfiöntudatba. A dohos tudóstanyából, a töprengés verméből a császári udvar körébe... Korlátokat gyűlölve, elérhetetlen magasságot áhítva, így kell helytállnia itt is az örök küszködőnek. Csak azon tűnődöm, hogyan fér össze a világérzés, a férfivá érettség a régi zabolátlansággal? Politikai idealizmus, világboldogító tervek - vajon elérhetetlen után vágyakozó éhenkórász maradt? Ez jó ötlet. Vágyakozó éhenkórász, jegyezzük fel, alkalmas helyen majd beiktatjuk. Egész világnyi arisztokratikus realizmus van a szóban, és nem folyhatnak németebbül a dolgok, mint amikor németet némettel fenyítenek... Szövetségre lép hát a hatalommal, hogy cselekvőn létrehozza a földön a jobbat, a nemesen kívánatosat. Hogy kudarcot vall, hogy a fejedelem és udvara halálosan unja bőbeszédű fejtegetéseit, s az ördögnek kell beavatkoznia, hogy szemtelen szószátyárkodással megmentse a szituációt - rendben van. A fellegjáró politikus nyomban mulatságrendezővé, udvari fizikussá, mágikus tűzijáték-pufogtatóvá fokozódik le. A karneváljelenetnek örülök. Ebben gazdag álarcos menetet lehet kifejleszteni mitológiai alakokkal és szellemes bohóckodásokkal, amelyek a valóságban, őfensége születésnapján vagy a császár jelenlétében túlságosan sokba kerülnének. Ezekkel a tréfákkal végződik a keserűen szatirikus játék. Előbb azonban vegye komolyan a dolgát, kormányozzon az emberiség üdvére, találja meg a hit hangjait, amelyek ebből a kebelből törnek elő. Hogy is van csak? "Az emberiség füle jó. Egy tiszta szó szép tetteket sugallhat. Az ember érzi, néki mi való, és minden bölcs tanácsra hallgat." Ezt szeretem. Isten maga, a pozitív lény, a teremtő jóság válaszolhatna így az ördögnek az Előjátékban, és én vele tartok, a pozitívval tartok - nincs olyan balszerencsém, hogy ellenzékben legyek. Azt sem tervezem, hogy Mephistopheles szóhoz jusson a császári palotában. Faust nem akarja, hogy átlépje a kihallgatási terem küszöbét. Kikéri magának, hogy a felséges úr jelenlétében valamiképpen szemfényvesztés és hamis káprázat érvényesüljön szóban és tettben. A mágiát és ördögi csalást végül el kell távolítani az útjából - itt csakúgy, mint Helénánál. Mert ennek is csak azzal a feltétellel engedi meg Persephone a visszatérést, hogy minden egyéb becsületes emberi módon, történik, és Heléna szerelmét az őt ostromló férfi saját szenvedélyének erejével nyeri el. Figyelemre méltó koincidencia. Tudok valakit, aki őrködne a klauzula fölött, ha még őrködhetne... De van itt még valami, amin minden múlik, amitől mindvégig függ annak lehetősége, hogy a megifjodó öregség elakadó folyama ismét megindulhasson - a könnyű kedv és az abszolút tréfa feltétele. Csak a játékban és a varázsoperában van menekvés; csak ha azt gondolhatom: ezek itt mókák, csak akkor fejezhetem be a művet. És mit szólhat ön is, kedves barátom, a felsőbbrendű játék ellen, ön, aki úgy szerette emlegetni a "nem poétikus komolyságot", és a filozófus-eszményképétől jóváhagyott nevelési levelekben már túlságosan oktató szándékkal majdnem ünnepelte az esztétikai játékot? A játék könnyű ugyan, de ez a könnyűség nehéz. És ahol a könnyűt nehéznek érezzük, ott a helye annak is, hogy a nehezet könnyen vegyük.

Ha valahol, akkor az én költeményemben van ez a hely. A klasszikus Walpurgis-éj - (gondolatban elfordulok a politikai jelenettől, úgy veszem észre, hogy szívesen hagyom magam attól elterelni, és voltaképpen úgy érzem, jobban lennék, ha már elhatároztam volna, hogy kihagyom - amit már a göthös szamárral folytatott beszélgetés közben is éreztem, és bosszankodtam emiatt, már csak azért is, mert sajnáltam a kijegyzett verssorokat) -, a klasszikus Walpurgis-éj - hogy valami örvendetesre, nagyon reményteljesre gondoljak -, ó, az nagyszerű tréfa lesz, hatalmasan fölülmúlja majd az udvari maskarádét - eszme, élettitok és az emberré válás élcesen álmatag, ovidiusi magyarázata által súlyossá tett játék, minden ünnepélyességtől mentes, a legkönnyebben és legvígabban stilizált menipposi szatíra - van a háznál egy Lukiano-példány? Igen, a szomszéd szobában, tudom a helyét, hasznos segédlet, újból olvasgatni fogom. A szívem is elszorul arra a gondolatra, hogy mire lett jó nekem, egészen váratlanul, a legálmatagabb lelemény révén, a hommunculus - ki hitte volna, hogy vele, a Szépek Szépével, féktelen és életmisztikával teljes vonatkozásba kerül, és alkalmas lesz arra, hogy negédesen tudományos, neptunusi-thalesi megokolással motiválja az érzékelhető legnagyobb emberi szépség megjelenését! "A mindig feljebb fokozódó természetnek legvégső produktuma a szép ember." Winckelmann értett valamit a szépséghez és az érzéki humánumhoz. Tetszett volna neki ez a merészség, hogy a szépség megjelenésének ábrázolásába belevonom annak biológiai előzményét; tetszett volna neki az az elképzelés, hogy a monád szerelmi ereje entelechiához segít, s hogy a monád, amely mint szerves nyálkacsomócska kezdi létét az óceán mélyén, kimondhatatlanul hosszú időkön át bejárja az élet szép metamorfózisainak útját, föl a legnemesebb, legszeretetreméltóbb teremtményig. A drámában a legelmésebb, a legszellemibb a motiválás, ön nem kedvelte, barátom, kicsinyesnek érezte, és merész dolognak tartotta azt, hogy megveti. Pedig lássa, van a motiválásban merészség, ennélfogva mégsem lehet kicsinyességgel vádolni. Volt-e valaha egy drámai alak föllépése így előkészítve? Természetesen, ez az alak a Szépség maga, itt különleges intézkedések tanácsosak és ajánlatosak. Természetes továbbá: csak egészen diszkréten, sejtetésszerűen szabad tudtul adni. Mitológiai humorra, travesztiára kell mindent kihegyezni, és mély értelmű természetbölcseleti inszinuáció itt ellentmondana a könnyed formának, ugyanúgy, mint a Heléna-színben a tragédiától kölcsönvett pompázó előadás ellentmondana a fondorlatos látszatcselekménynek. Paródia... Ezen tűnődöm a legszívesebben. Akinek gyenge az életfonala, sokat tűnődik, elmélkedik, és a művészetet kísérő töprengenivalók közt ez a legkülönösebben derűs és leggyöngédebb. Jámbor rombolás, mosolygó búcsú... Megőrző utódlás, amely már tréfa és szidalom. A szeretett, a szent, a régi, a magasztos példaképet oly fokon ismételni és oly tartalmakkal, amelyek már a paródia bélyegét sütik rá, és az alkotást késői, már csúfondáros bomlási képletekhez közelítik, aminő az Euripides utáni komédia. Különös élet, magányos, meg nem értett, játszótárs nélküli és hideg, amelynek az a hivatása, hogy egy még nyers nép közt a maga személyében fogja át a világ kultúráját, a hivő virágzástól a tudó hanyatlásig.

Winckelmann... "Szigorúan véve azt lehet mondani, hogy a szép ember csak egy pillanatra szép." Figyelemre méltó mondás. A metafizikai szemléletben elkapjuk a szépség egy pillanatát, amikor, sokszor megcsodálva és sokszor ócsárolva, melankolikus tökélyben jelenik meg - ama pillanat örökkévalóságát, amelyet elhunyt barátom abban a mondásban fájdalmasan istenített. Drága, fájón éles szemű rajongó és szerelmes, aki szellemesen elmélyedtél az érzékibe: ismerem-e titkodat? Minden tudományodnak ihlető géniuszát, a manapság hitvallás nélküli lelkesedést, amely téged Hellashoz kötött? Mert a megjegyzésed amúgy igazában csak a serdülő férfiasságra, az ifjúnak csakis márványban megragadható szépségmozzanatára illik. Hiába, az volt a szerencséd, hogy az ember, "der Mensch", hímnemű szó, s hogy tehát a szépséget kedved szerint hímneműsíthetted. Nekem, az ifjúság és a nő alakjában jelent meg... Ámbár nem is föltétlenül, átlátok a furfangodon, a legvidámabb nyíltsággal gondolok a csinos, szőke pincérfiúra, akit múlt nyáron fönt, a geisbergi csapszékben láttunk - Boisserée akkor is jelen volt, katolikus diszkrécióval. Énekelj más embereknek, s némulj el a csaplárossal!...

Ha van valami az erkölcsi, az érzéki világban, amin egész életem során gyönyörrel és rémülettel mélységesen eltűnődtem, akkor a csábítás az - elcsábítás és elcsábíttatás egyaránt -, édes, félelmetes érintés, amely felülről jön, ha az isteneknek úgy tetszik: ez az a bűn, amelynek vétek nélkül vagyunk vétkesei, vétkesek, mint a bűn eszközei és mint áldozatai, mert hasztalan ellenállni a csábításnak, az elcsábítás ténye azzal nem szűnik meg - ezt a próbát senki meg nem állja, olyannyira édes, és már mint próba, megállatlan... Úgy tetszik az isteneknek, hogy édes csábítást küldjenek ránk, legyünk bár annak szenvedő vagy cselekvő alanyai, s mivel az egyik a másik is egyúttal, ez minden kísértés és vétek paradigmája. Még nem hallottam olyan bűnről, amelyet én el nem követhettem volna. Hogy valaki egy tettet nem követ el, kivonja magát a földi bíró ítélete alól, de az égié alól nem, mert szívében elkövette... A saját nemünk által történő elcsábítást bosszúnak és gúnyos megtorlásnak kellene tekinteni a magunk okozta csábításért - örökké ugyanaz, mint Narcissus megtévedése tulajdon tükörképe előtt. A bosszú örökké nyomon követi a csábítást, a leküzdéssel meg nem állható próbát - így akarta Brahma. Ezért gondolok rá gyönyörrel és rémülettel. Ezért ébreszt bennem borzongást a korán megálmodott, mindig halogatott és még továbbhalasztandó költemény Brahma feleségéről, a páriaistennőről, amelyben ünnepelni és borzongatón hirdetni akarom a csábítást - hogy őrzöm a témát, és mindegyre halogatom, hogy évtizedeket szánok rá, mialatt nyugszik és érlelődik bennem, ez jele annak, hogy fontos számomra. Nem óhajtom könnyedén elintézni, ápolgatom a túlérésig, hordozom életem korszakain át, hadd tündököljön fel egy napon a korai fogamzás mint titokterhes késői magzat - idők során kitisztultan, sűrítetten, végletekig tömören, mint acéldrótokból kovácsolt damaszkuszi penge, úgy lebeg előttem végső alakja.

Pontosan ismerem a kútfőt, ahonnét számtalan évvel ezelőtt elém került, akárcsak az Isten és a bajadér tárgya: valahol az irodalmi házi lomtárban penészedik a németre fordított ócska salabakter, Utazás Kelet-Indiába és Kínába. De már alig emlékszem, hogy hangzott a történet a maga helyén, csak azt tudom, hogyan alakul félénken szellemi célomra a fennkölten nemes, boldogan tiszta asszony alakja, aki a folyóhoz ballag, hogy mindennapos üdülést merítsen, s ahhoz se korsóra, se vödörre nincs szüksége, mivel jámbor kezei közt a hullám pompás kristálygömbbé tömörül. Szeretem ezt a gömböt, amelyet a tiszta Brahma tiszta asszonya naponta derűs áhítattal hazavisz, mint a homálytalan tisztaság, a feddhetetlen ártatlanság hűvös tapintású szimbólumát, és annak jelképét, hogy mire képes együgyűségében. Ha költő szent keze merít, összetömörül a víz... Igen, kristálygömbbé akarom tömöríteni a csábítás költeményét, mert a sokszor megkísértett, csábító létére sokszor elcsábított költő még mindig megteheti, neki megmarad az ajándék, amely a tisztaság jele. A nőnek nem marad meg. Mivel a folyó a mennyei ifjat tükrözte neki, mivel elmerült a szemléletében, a páratlan isteni jelenség megzavarta legbelső életét, a hullám megtagadja, hogy formát öltsön, ő hazatámolyog, a magasztos férj átlátja a történteket, bosszút, bosszút kiált, a balsorssújtotta, bűntelenül bűnös asszonyt a haláldombra hurcolja, leüti a fejét, és kihuny a szem, amely örök szépséget látott, de a bosszúállót a fia megfenyegeti, hogy miként az özvegy tűzhalálba követi a férjét, ő karddal öli meg magát anyja után. Ne tedd, ne tedd! Nézd, a kardon nem alvad a vér, ömlik, mint a nyitott sebből. Siess! Illeszd vissza a törzsre a fejet, mondd el hozzá ezt az imát, áldd meg a karddal az összeillesztés helyét, anyád föl fog támadni. Iszonyat képe a tett helyén. Két test fekszik egymáson, az anya nemes teste és a páriatörzsből származó, kivégzett nő teteme. Fiú, fiú, elsietted! Anyja fejét a kitaszított teremtés holttestére teszi, meggyógyítja a bírói pallossal, és egy óriás istennő támad fel - a tisztátalanság istennője. Ezt énekeld meg! Ebből alkoss rugalmasan költői művet! Nincs ennél fontosabb! A nő istennővé lett, de az istenek közt akarata bölcs lesz, cselekvése vad. A tiszta nő szeme előtt a kísértő arc, a boldog ifjú képe mennyei gyöngédséggel lebeg majd, de ha lesüllyed a tisztátalannak a szívébe, őrült, kétségbeesett kéjvágyat ébreszt abban, örökké tart a csábítás, örökké visszatér a megzavaróan isteni jelenség, amely a nőt futtában érintette, visszatér mindig emelkedve, mindig süllyedve, hol elsötétülve, hol megvilágosodva - így akarta Brahma. Elébe áll a félelmetes nő, hol nyájas intelmeket, hol dühös szidalmakat áraszt rá feldúlt, titkokkal túlterhelt lelkéből - ezzel minden szenvedő teremtés javát szolgálja a magasztos lény irgalmának elnyerése körül.

Azt gondolom, hogy Brahma fél ettől a nőtől, mert én félek - mintha tulajdon lelkiismeretem volna, úgy félek tőle, ahogy nyájasan-dühöngőn előttem áll, félek bölcs akarásától és vad cselekvésétől, és félek a költeménytől, évtizedeken át halogatom, pedig tudom, hogy egyszer meg kell csinálnom. Most össze kellene tákolnom a születésnapi ódát, folytatnom kellene az Olaszországi utazás összeállítását, de ezt az egyedüllétet az íróasztalnál és a madeirabor jóleső melegét furább, titkosabb munkára akarom fölhasználni. Ha költő szent keze merít...

- Ki az?

- Szép jó reggelt, apám.

- Te vagy, August. Hát, Isten hozott.

- Remélem, nem zavarlak. Olyan gyorsan elrakodtál.

- Az a kérdés, fiam, hogy érted a zavarást. Minden zavar. Attól függ, hogy a zavarás kedves-e, vagy terhünkre van.

- Éppen ez a kérdés itt is. És habozok a válasszal, mert nem magamra nézve kell fölvetnem a kérdést, hanem a hírre nézve, amit hoztam.

- Örülök, hogy látlak, akármit hozol. Miféle hírt hoztál?

- Ha már itt vagyok, először is: jól aludtál?

- Köszönöm, fölfrissített az alvás.

- Ízlett a reggeli?

- Egészen jólesett. Úgy kérdezel, mint Rehbein.

- Hadd csak, egy egész világ helyett kérdezlek. Bocsáss meg, éppen valami érdekessel foglalkoztál? Talán az életrajzzal?

- Nem pontosan azzal. Egyébként minden életrajz, amit csinálok. De mi hírt hoztál? Harapófogóval kell kihúznom belőled?

- Látogató jött, apám. Igen. Látogató kívülről és a múltból. Az Elefántban szállt meg. Hallottam már róla, mielőtt a levélke érkezett. A városban nagy az izgalom. Egy régi ismerős.

- Ismerős? Régi? Ne kerülgesd!

- Itt a levélke.

- Weimar, szeptember huszonkettő... ha megint láthatnám azt az arcot... oly nagy jelentőségre jutott... született... Hm. Hm, hm. Érdekes. Ez aztán csakugyan érdekes esemény. Nem találod? De hagyd ezt most, tartogatok számodra valamit, csodálkozni fogsz rajta, és gratulálhatsz nekem hozzá. Várj csak! - Itt van, hogy tetszik?

- Ah!

- Ugye, nagy szemeket meresztesz? Lehet is. Ez a tündöklő látvány igazán arra termett, hogy nagy szemeket meresszenek rá. Frankfurtból kaptam a gyűjteményem számára. Egyidejűleg a Westerwaldból és a Rajna mellékéről is érkeztek ásványok. De ez a legszebb. Mit gondolsz, micsoda?

- Kristály...

- Az bizony. Hialit, üvegopál, de valóságos díszpéldány, nagyságát és hibátlanságát tekintve. Láttál már valaha ilyen gyönyörűt? Nem győzöm nézegetni és merengeni rajta. Micsoda fény, micsoda precízió, micsoda tisztaság, nemde? Mestermű, vagy inkább a természet műve, a Kozmoszé, a szellemi téré, amely rávetíti örök geometriáját, és térbelivé formálja. Nézd a pontos éleket és a csillámló lapokat - csupa pontos él és csillámló lap az egész, ezt nevezem eszményi konstrukciónak. Mert ezt a követ teljesen áthatja, belülről tökéletesen kitölti egyetlen, folyton ismétlődő alak és idom, amely meghatározza tengelyeit, a kristályrácsozatot, és éppen ebből ered az ilyen megtestesülés átlátszósága, affinitása a fénnyel és a nézéssel! Ha kíváncsi vagy a véleményemre, kimondom, hogy az egyiptomi piramisok kolosszális tökélyű él- és lapgeometriájának is ez volt a rejtett értelme: vonatkozás a fényhez, a naphoz. Napjelképek azok az óriás kristályok, a szellemi-kozmikus egységképződménynek emberkéz alkotta hatalmas utánzatai.

- Ez roppantul érdekes, apám.

- De még mennyire. De még mennyire. Hiszen ennek köze van a tartamhoz is, az időhöz és örökkévalósághoz, mert nyilvánvaló, hogy a puszta tartam hamis győzelem az idő és a halál fölött, lévén halott lét és keletkezése óta nem fejlődés többé, mivel nála a nemzést nyomon követi a halál. Így tartanak a kristályszerű piramisok az idők során és túl az örökkévalóságon, ám ez nem élet és nem értelem, ez halott örökkévalóság, életrajza nincs. Minden az életrajzon múlik, és ami korán beteljesedett, annak nagyon is rövid és szegényes az életrajza. Lásd, egy ilyen sal, egy ilyen só, ahogyan az alkimisták neveztek minden kristályt, beleértve a hópelyheket is (de a mi esetünkben nem só, hanem kovasav), egy ilyen sal a létnek és fejlődésnek csupán egyetlen pillanatát rögzíti, azt a pillanatot, amikor a kristálylemez kihull az anyalúgból, és kezdőpontjává lesz további lemezek lerakódásának, miáltal a mértani test gyorsabban vagy lassabban növekszik, és jelentékenyebb vagy csekélyebb nagyságot ér el, de ez már irreleváns, mert e képződmények közül a legkisebb ugyanoly tökéletes, mint a legnagyobb, és élettörténete lezárult a lemez születésével, aztán tovább tart az időben, akárcsak a piramisok, talán évmilliókon át, de az idő csak rajta kívül van, nem benne magában, azaz: ő nem öregszik, ami nem lenne baj, de állandósága halott, s hogy nincs időbeli élete, azért van, mert az épüléshez hiányzik belőle a lebomlás, a képződéshez a beolvadás, vagyis: nem organikus. A legparányibb kristálycsírák ugyan még nem geometrikusak, nincsenek éleik és lapjaik, hanem kerekdedek, és szerves csírákhoz hasonlóak. De ez csak külső hasonlóság, mert a kristály kezdettől fogva keresztül-kasul struktúra, ez pedig világos, áttetsző és jól látható; de van itt egy bökkenő, ugyanis a struktúra maga a halál, vagy a halálhoz vezet - amely a kristálynál nyomon követi a születést. Pedig halál és örökkévalóság nem együvé való, olyan lenne, mintha egyensúlyi helyzet állna be struktúra és bomlás, felépülés és beolvadás között. De nem áll be ez az egyensúlyi helyzet, hanem az élő szervezetben a strukturálódás kerül túlsúlyba a kezdet kezdetétől fogva, és így kristályosodunk és tartunk ki az időben, mint a piramisok. Ám sivár ez a tartam, utóélet a külső időben, belső idő biográfia nélkül. Az állatok tartama is ilyen, ha szervezetük végleg kifejlődik, és felnőttek - s akkor már csak mechanikusan ismétlődik a táplálkozás és szaporodás, mindig ugyanúgy, mint a rárétegződés a kristálynál -, egész további életük folyamán a célnál vannak már. S az állatok nem is élnek soká - valószínűleg, mert unatkoznak. Nem bírják ki sokáig a kistrukturáltságot és a célnál levést, túlságosan unalmas ez. Sivár és halálosan unalmas, kedvesem, minden lét, mely alá van vetve az időnek, ahelyett, hogy magában hordaná az időt, és kitöltené saját idejét, nem futva nyílegyenesen valamely cél felé, hanem körvonalként önmagába térve, mindig a célnál s mégis a kezdet kezdetén - önmagában és önmagán munkálkodó lét lenne az ilyen, úgyhogy levés és lét, működés és mű, múlt és jelen eggyé olvadna benne, s valami olyan tartam állana elő, mely egyszersmind szüntelen fokozódás, növekedés, tökéletesedés is lenne. És így tovább. Tekintsd széljegyzetnek, amit mondtam, ehhez a fénylő szemléletességhez, és nézd el nekem ezt az oktatgatást. - Hogy állunk a szénagyűjtéssel a nagy kertben?

- Elkészült, apám. De vitában vagyok a paraszttal, megint nem akar fizetni, azt mondja, a kaszálással és behordással már lerótta tartozását, és voltaképpen még neki van követelése. De légy nyugodt, nem engedem kibújni a kópét, a jó sarjút értéke szerint meg kell hogy fizesse, ha másképp nem megy, bíróság elé hurcolom.

- Helyes. Igazad van. Meg kell védeni a jusst. A corsaire, corsaire et demi.[41] Írtál már Frankfurtba a levonási pénzek ügyében?

- De facto még nem, apám. A fejem tele van fogalmazványokkal, de még kicsit halogatom a beadvány megírását. Micsoda levélnek kell lennie annak, amivel a többi polgárok megrövidítésének vádját vissza akarjuk utasítani! Méltóságnak kell itt párosulni iróniával, hogy a válasz lesújtó és észre térítő legyen. Ezt nem lehet elhamarkodni.

- Igazad van, én is elhalasztanám. Meg kell várni a kedvező órát. Én még bizakodva látom az elengedés dolgát. Hiszen ha közvetlenül és személyesen írhatnék, de nem tehetem, nem szabad előtérbe lépnem.

- Semmi szín alatt ne tedd, apám! Ilyen ügyekben fedezékre, spanyolfalra van szükséged. Ez nagyon fontos követelmény, s hogy születési előjogomnál fogva annak eleget tehetek, számomra nagy tisztesség... Mit ír az udvari tanácsosné asszony?

- És mi újság az udvarnál?

- Ah, sok fejtörést okoz a trónörökös első házibálja meg a francia négyes, amelyet ma délután megint gyakorolnunk kell. Még nem történt döntés a jelmezek dolgában, amelyek legelőször a polonaise-nél kell hogy megtegyék hatásukat, de még azt sem határoztuk el, hogy a polonaise tarka parádé legyen-e ad libitum,[42] vagy valamilyen eszmét szemléltessen. Egyelőre, a gyakorlatilag megfogható anyag miatt is, a kívánságok nagyon egyéniek. A fiatal herceg maga mindenáron vadembert akar alakítani, Staff török basát, Marschall francia parasztot, Stein szavojárdot, Schumann-né ragaszkodik a görög viselethez, Rentsch törvényszéki jegyző felesége pedig kertészlánynak akar öltözni.

- No hallod, ez aztán végképp nevetséges. Rentschné mint kertészlány. Gondolnia kellene az éveire. Ez ellen föl kell lépni. Legfeljebb mint római matróna jelenhet meg. Ha a herceg vademberként óhajt mutatkozni, ismerjük a természetét. A töpörödött kertészlánnyal olyan mókákra ragadtatná magát, hogy botrány lenne belőle. Komolyan mondom, August, kedvem lenne hozzá, hogy magam vegyem kezembe, legalábbis a polonaise-t, amelynek véleményem szerint nem szabadna tarkának és önkényesnek lenni, egységesen kellene megrendezni, vagy legalább úgy, hogy valamilyen laza, elmés rend uralkodjék benne. Mindenütt úgy van, mint a perzsa költészetben, hogy csak egy magasabb vezérelv nyújt igazi kielégülést, szóval az, amit mi németek "szellem"-nek mondunk. Jár a fejemben egy csinos maskarádé, én szeretnék lenni a rendezője és egyúttal bejelentő heroldja, mert rövid, de velős szó, no meg mandolinokon, gitárokon és teorbákon megszólaló zene kellene hogy kísérje az egészet. Kertészlány? Jó, jöhetnének takaros firenzei kertészlányok és zöld lombsátrak alatt tarka művirág-füzéreket árulhatnának. Napbarnított kertészlegények csatlakoznának a kecses lányokhoz, és létől duzzadó gyümölccsel csapnának vásárt, úgyhogy földiszített lugasokban az év egész bősége, bimbó, levél, virág, gyümölcs kínálja magát a vidám érzékeknek. Ezenfelül néhány halász és madarász vegyülne a szép gyermekek közé hálókkal, horgászbotokkal és lépvesszőkkel, és a legtakarosabb stílusú fogócskajáték, kölcsönös elillanás és foglyul ejtés kerekedne, amelyet tagbaszakadt favágók menete zavarna meg, nekik jutna az a szerep, hogy a finomság közepette a nélkülözhetetlen durvaságot képviseljék. Akkor azután a herold fölidézné a görög mitológiát, és a kellemet hirdető gráciákat nyomon követnék a komoran töprengő párkák, Atropos, Klotho és Lachesis, rokkával, ollóval és guzsallyal, és alighogy elviharzott a három fúria is - akik azonban, érts meg jól, nem szabad, hogy bőszen és botránkoztatóan viselkedjenek, hanem vonzó, bár meglehetősen kígyószerű és kaján fiatal nők gyanánt kell megjelenniük -, máris előcammogna, mint valami súlyos hegy és élő kolosszus, szőnyegekkel leterítve, toronnyal a hátán egy valóságos elefánt, karcsú nő ülne a nyakán, és hegyes végű bottal ösztökélné, mialatt fenn a torony csúcsán a legdicsőbb istennő...

- De apám! Honnan veszünk egy elefántot, és hogyan lehetne azt a kastélyba...

- Ugyan, ne légy már játékrontó! Az majd csak akad, lehet utánzat is, az ormánnyal és agyarakkal fölszerelt állattákolmányt kis jóakarattal a kalandos látszat kedvéért esetleg kerekeken lehet tolni. A szárnyas istennő ott fenn, mondom, Victoria lenne, minden tevékenység serkentő szelleme. Mellette megláncoltan lépdelne két nemes nőalak, a herold tiszte lenne, hogy megfejtse jelentésüket, ugyanis ők a Félelem és a Remény, s aki láncra verte őket, az Okosság, mint az emberek gonosz ellenségeit leplezné le mindkettőt a közönség előtt.

- A Reményt is?

- Okvetlenül! Legalább ugyanannyi joggal, mint a Félelmet. Gondold csak meg, mily édeskésen és lankasztón kápráztatja el az embereket, azt sugalmazva nekik, hogy gondtalanul kényükre élhetnek, valahol biztosan megtalálják a legjobbat. A dicső Victoriát pedig undokul becsmérlő acsarkodásával venné célba Thersites - a herold ezt nem tűrné el, és botjával megfenyítené a himpellért, úgyhogy üvöltve görnyedne meg a törpe, és bugyorrá gömbölyödne, a bugyor pedig mindenki szeme láttára tojássá változna, a tojás fölpuffadna és megrepedne, és egy förtelmes ikerpár mászna ki belőle, vipera és denevér, az egyik a porban kúszna tova, a másik sötéten szárnyalna a mennyezet felé...

- De drága jó apám, miképpen csináljuk, hogy csak látszólag is szemlélhető legyen a megrepedő tojás, a vipera és a denevér?

- Ej, némi jókedvvel, némi szeretettel az elmés szemfényvesztés iránt ezt is meg lehet csinálni. De ezzel még korántsem érne véget a meglepetések sorozata. Mert most tündöklőn előrobogna egy négyfogatú díszhintó, bájos fiú hajtaná a lovakat, a hintóban egy király ülne, turbánja alatt egészséges holdvilágképpel, ezeket bemutatni szintén a herold kötelessége lenne: a holdvilágképű ki más, mint Plutus király, vagyis a Gazdagság. Az elbájoló kocsislegénykében, akinek fekete haját csillogó aranypánt díszíti, valamennyi néző fölismerné a Költészetet, mármint a nemes tékozlást, amely megszépíti Plutus király ünnepi lakomáját, és a kis betyárnak csak az ujjával kellene pattintani; villogó arany karperecek, gyöngysorok, fésűk, diadémok és pompás ékköves gyűrűk röpülnének szanaszét a pattintás nyomán, s a drágaságokért egymáson hemperegve kapkodna a tömeg.

- Ezt jól csinálod, apám! Karperecek, ékkövek és gyöngysorok! Alkalmasint úgy gondolod: "Megvakarom a fejem, megdörzsölöm a kezem..."

- Hiszen olcsó utánzatok és játékpénzek is megtennék a szolgálatot. Nekem csak az a fontos, hogy az adakozó és tékozló költészetet allegorikus vonatkozásba hozzam a gazdagsággal. Velencére kellene gondolni, ahol a művészet, a kereskedői haszon dús televényéből táplálkozva, úgy nőtt, mint a tulipán. A turbános Plutus így szólna a szép fiúhoz: "Te vagy az én fiam, kiben nekem kedvem telik!"

- De ilyen szavakkal semmi esetre sem szabadna kifejeznie magát, apám! Sőt...

- Sőt, jó lenne, ha úgy lehetne intézni, hogy némelyik néző feje fölött apró lángocskák jelenjenek meg, amelyeket a szép kocsis, mint kezének legnagyobb ajándékát, szórna maga körül: a szellem lángocskái az egyiken megállnának, a másikról ellebbennének, gyorsan fölvillanva, csak ritkán megmaradva, a legtöbb fejen búsan kiégve és elaludva. Így együtt lenne Atya, Fiú és Szentlélek.

- Ments Isten, apám, ezt a világért sem, arról nem is szólva, hogy mechanikailag kivihetetlen! Nyugtalanítaná az udvart. Ellenkezik a kegyelettel, és egyenesen szentségtörés.

- Ejnye no! Hogy mondhatsz szentségtörésnek ilyen hódolatokat és csinos allúziókat? A vallási képzetek kincse olyan alkatrésze a kultúrának, amelyet derűsen és sokatmondón fölhasználhatunk arra, hogy egy általános szellemi fogalmat tetszetősen meghitt képben láthatóvá és érzékelhetővé tegyünk.

- De nem akármilyen alkatrész, apám. A vallás az lehet a te magas szemléleted számára, de az ünnepély átlagos részvevői számára nem, és az udvar számára sem, vagy ma már nem. Igaz, hogy a város az udvarhoz igazodik, de az udvar is a városhoz, kivált manapság, amikor a vallás az ifjúság és a jó társaság előtt megint olyan nagy becsben áll.

- No, elég ebből, akkor hát megint összecsomagolom kis színházamat, a spirituszlángocskákkal együtt, és úgy szólok hozzátok, ahogyan a farizeusok szóltak Júdáshoz: "Te lássad!" Pedig még mindenféle kellemes kavargás következett volna: a nagy Pán bevonulása, vad sereg hegyes fülű faunokkal, szikár lábú szatírokkal, jó szándékú törpékkel és nimfákkal, a Harz-hegység szilaj férfiaival - de mindezt hagyom, és megpróbálom másvalahol elsütni, ahol a ti divatos skrupulusaitok békén hagynak, mert ha nem értitek a tréfát, nem vagyok a ti emberetek. - Honnan is kalandoztunk el?

- A most érkezett levélkétől, apám, amelyről beszélni és tanácskozni kellene. Mit ír Kestner udvari tanácsosné?

- Hja úgy, a levélke. A billet-doux,[43] amit hoztál. Hogy mit ír? Nos, én is írtam valamit, olvasd el ezt előbb, un momentino,[44] nesze, a Dívánba szántam. "Mondják, a libák ostobák. Ezt senki el ne higgye. Néha utánam fordul egy. Hátulról vesz szemügyre."

- Igen, igen, apám, nagyon csinos vagy csintalan, ahogy vesszük, és válasznak nem éppen alkalmas.

- Nem? Azt hittem. Akkor mást kell kieszelnünk, gondolom, az lehet prózai - a szokásos válasz, amilyent Weimar előkelő zarándokainak szoktunk adni: ebédre szóló meghívás.

- Azt mindenképpen. A levélke fogalmazása nagyon ügyes.

- Ó, nagyon. Mit gondolsz, meddig kotlott rajta az aranyos?

- Az ember megválogatja a szavakat, ha neked ír.

- Kényelmetlen érzés.

- Ez a kultúra fegyelme, te szabod ki az emberekre.

- És ha meghaltam, majd megkönnyebbülten sóhajtanak, és megint úgy fejezik ki magukat, mint a malacok.

- Ettől, sajnos, tartani lehet.

- Ne mondd, hogy "sajnos". Ne sajnáld tőlük az alaptermészetüket. Nem szívesen nyomasztom őket.

- Ki beszél nyomasztásról? És ki beszél meghalásról? Te még sokáig maradsz uralkodó, aki bennünket jóra és szépre nevel.

- Gondolod? Ma nem a legjobban érzem magam. Fáj a karom. Az a göthös is megint untatott, és a bosszúság után még sokáig diktáltam, ez óhatatlanul megviseli az idegrendszert.

- Vagyis nem óhajtasz átmenni a fogadóba, és tisztelegni a levélke küldőjénél; a levélkére vonatkozó döntést is szeretnéd elhalasztani.

- Hohó, megálljunk. Kissé gyöngédtelenül vonod le a következtetéseidet. Majd azt mondom, hogy erőszakosan.

- Bocsáss meg, az érzéseid és óhajaid körül sötétben tapogatózom.

- Jómagam is. És a sötétben szellemjárás mozgolódik. Ha múlt és jelen eggyé olvad - amire az életem mindig hajlamos volt -, a jelen könnyen ölt kísérteties jelleget. Ez nagyon szépen hat a költeményben, de a valóságban eléggé kellemetlen. - Azt mondod, az esemény föllármázta a várost?

- Meglehetősen. Mit gondolsz, apám, már hogyne lármázta volna föl? Az emberek összecsődülnek a fogadó előtt. Látni akarják a Werther Lottéját. A rendőrségnek nem csekély fáradságába kerül, hogy fönntartsa a rendet.

- Bolondos nép! A kultúra mégiscsak hihetetlenül magas fokon áll Németországban, hogy ez a dolog akkora feltűnést kelt, és így felcsigázza a kíváncsiságot. Kínos ez, fiam. Kínos, sőt ijesztő. A múlt összeesküszik ellenem a bolondsággal, hogy zavart és rendetlenséget támasszon. Hát nem tudta magába fojtani az érzéseit az öreg nő, és nem kímélhetett volna meg engem?

- Túl sokat kérdezel tőlem, apám. De lásd, az udvari tanácsosné igaz úton jár. Kedves rokonaihoz, Ridelékhez jött látogatóba.

- No persze, hozzájuk jött - némi torkoskodó szándékkal. Mert hírnevet akar torkoskodni, nem érzi, hogy a hírnév és hírhedtség kínosan egymásba fonódik. És most még csak a tömeg csődül össze. Hát még a jó társaság, az fog csak igazán izgulni és szórakozni, kíváncsiskodni, sugdolózni, bámészkodni. - Egy szó, mint száz, ennek tőlünk telhetően elejét kell venni, ezt a legmeggondoltabb, legszilárdabb, legfékezőbb magatartással meg kell gátolni. Ebédet adunk szűk körben, ott lesznek a rokonok is, egyébként azonban távol tartjuk magunkat, és nem nyújtunk segédkezet a szenzációéhségnek.

- Mikorra gondolod, apám?

- Valamilyen közeli napra. Helyes mérték, helyes távolság. Egyrészt legyen elég időnk, hogy a dolgot szemügyre vehessük, és messziről hozzászokjunk, másrészt ne halogassuk sokáig, hanem essünk túl rajta. Jelenleg a szakácsnő meg a szolgáló amúgy is el van foglalva a nagymosással.

- Holnapután minden benn lesz a szekrényekben.

- Jó, akkor legyen mához három napra.

- Kit hívunk meg?

- A legközelebbi ismerősöket - megtoldva néhány távolabbival. Kissé kitágított intimitás lesz ajánlatos ezúttal. Item: az anya és leánya a sógor-házaspárral, Meyer és Riemer a hölgyeikkel; esetleg még Coudray vagy Rehbein; Kirms kamarai tanácsos és felesége. Kit hívjunk még?

- Vulpius bácsit?

- Szó se lehet róla. Hova gondolsz?

- Charlotte nénit?

- Steinnét érted? Jó kis indítványaid vannak! Két Charlotte kissé sok a jóból. Nem mondtam, hogy fő az elővigyázat, a megfontoltság? Ha eljön, akkor roppantul kiélezett szituációba kerülünk. Ha lemond, akkor tápot ad a szóbeszédnek.

- Itt volna még a szomszédból Stephan Schütze úr.

- Jó, hívd meg az írót. Werner bányatanácsos úr Freiburgból, a földtantudós, ő is a városban időzik. Meg lehetne hívni, hogy legyen kivel szót váltanom.

- Így tizenhatan volnánk.

- Le is mondhatnak egyesek.

- Dehogy, apám, el fog jönni mindenki! - Öltözék?

- Teljes dísz! Az urak frakkban és kitüntetésekkel.

- Ahogy parancsolod. A társaság ugyan baráti jellegű, de a meghívottak száma indokolttá tesz némi formalitást. Ez figyelmesség is az idegenből jöttek iránt.

- Úgy gondolom.

- Mellesleg meglesz az örömünk, hogy egyszer megint a Fehér Sas rendjellel látunk téged - majdnem azt mondtam, az Aranygyapjúval.

- Különös és újkeletű kitüntetésünkre nézve túlságosan hízelgő nyelvbotlás lett volna.

- Ennek ellenére kis híján kicsúszott a számon - valószínűleg azért, mert ez a találkozás úgy hat rám, mint egy utólag pótlandó jelenet az Egmontból. A wetzlari napokban még nem volt spanyol udvari díszöltönyöd, hogy abban mutatkozzál ez előtt a Klärchen előtt.

- Jókedved van. Ami nem éppen szolgál arra, hogy javítsa az ízlésedet.

- A túlságosan csiszolt ízlés bosszús kedvre enged következtetni.

- Ma reggel még mindkettőnknek tennivalóink vannak.

- A te legközelebbi teendőd az lenne, hogy írsz egy névjegyet és átküldöd?

- Nem, te látogatod meg a hölgyet. Ez kevesebb és több. Átadod tiszteletemet és szíves üdvözletemet. Nagyon megtisztel, ha legközelebb ebédre szerencséltet.

- Számomra igen nagy megtiszteltetés, hogy téged képviselhetlek. Ritkán volt erre jelentősebb alkalmam. Legfeljebb Wieland temetését tudnám ehhez hasonlítani.

- Ebédnél találkozunk.



Nyolcadik fejezet

Charlotte Kestnerre nem hárult az a nehéz feladat, hogy magyarázkodnia és mentegetőznie kelljen azért a bizony aránytalanul tetemes késésért, amivel huszonkettedikén az Esplanade-on Ridelékhez beállított. Mikor végre helyben volt, legfiatalabbik húga karjai közt, aki mellett megilletődötten állt a férje, mentesült minden részletes beszámoló alól, hogy miféle élmények rabolták el délelőttjét, sőt délutánjának egy részét is, és csak a következő napokban, mellékesen tért vissza a lefolyt beszélgetésekre, esetről esetre, amikor kérdést intéztek hozzá. Még a harmadnapra szóló meghívásra is, amelyet Elefántbeli utolsó látogatója adott át neki, csak órák múlva emlékezett vissza: "Ja, igaz!" - mondta, és mindjárt kikérte övéinek hozzájárulását ahhoz a levélkéhez, amelyet megérkezése után a híres ház urának írt.

- Nem utolsósorban, sőt talán elsősorban rád gondoltam - mondta a sógorának. - Nem látom be, miért ne ápolhatna az ember olyan kapcsolatokat, amelyek, ha mégannyira régi keletűek is, kedves rokonainak hasznára lehetnek.

És a titkos kamarai tanácsos, aki a hercegi szolgálatban kamarai igazgatói állásra aspirált - főként, mert ezzel a kinevezéssel jelentékenyen emelkedne a fizetése, hiszen a francia megszállás napjaiban szenvedett veszteségei óta egyedül arra volt utalva -, hálásan mosolygott. Valóban nem ez lenne az első alkalom, hogy sógornőjének ifjúkori barátja előbbre viszi pályáján. Goethe becsülte Ridelt. Annak idején a hamburgi fiatalembert, aki egy grófi családnál volt házitanító, a Sachs-Weimar-i trónörökös herceg mellé ajánlotta be nevelőnek; ezt az állást töltötte be néhány évig. Madame Schopenhauer estélyein dr. Ridel gyakran találkozott a költővel, de a házában sohasem fordult meg, és fölöttébb kellemes volt neki, hogy Charlotte megjelenése révén most majd bejuthat.

Egyébként a kilátásban levő frauenplani ebédről, amelyre Ridelék aznap este írásbeli meghívást is kaptak, a következő napokon mindig csak futólag, mellékesen és bizonyos abbahagyó sietséggel esett szó, mintha közben a család teljesen megfeledkezett volna az ügyről. Hogy csak a Ridel házaspár volt hivatalos, lányaik nem, az összejövetelnek több mint családias jellegére utalt, éppúgy, mint az előírt frakkviselet; egyéb beszélgetések közt szinte véletlenül megemlítették, a beállott szünetben a megállapítás örvendetes vagy nem örvendetes voltát fontolgatták, azután más tárgyra tértek.

Rég nem látták egymást, a távollétet csak úgy-ahogy hidalta át a levelezés, így hát bőségesen volt miről beszámolni, megemlékezni, eszmét cserélni. Gyermekeik, testvéreik és e testvérek gyermekeinek sorsát és életkörülményeit tárgyalgatták. Már csak a gyász szomorúságával emlegethették nem egy tagját annak a kis rajnak, amelynek képe, ahogy Lotte kenyeret osztott szét köztük, helyet kapott a költészetben, és általános szemlélet derűs birtokává lett. Négy nővér már örökre eltávozott, legelöl a legidősebbik, Dietz udvari tanácsos felesége, de öt fia maradt, s ezek mind tekintélyes állást töltöttek be bíróságoknál és államhivatalokban. Pártában csak Sophie, a negyedik nővér maradt, ő szintén már nyolc éve elhalálozott Georg fivére házában; ez a kitűnő férfiú - Charlotte róla nevezte el bizonyos kívánságok ellenére, legidősebb fiát - egy gazdag hannoveri lányt vett el, s azután, mint boldogult atyjának, az öreg Buffnak utóda, saját és mindenki megelégedésére látta el Wetzlarban az intézői hivatalt.

Általában annak a szemléletessé vált csoportnak férfi része határozottan életrevalóbbnak, tartósabbnak bizonyult a női résznél - kivéve azt a két koros hölgyet, aki most Amalie Ridel szobájában ült, és kézimunkázás közben a múltról és jelenről diskurált. Legidősebb fivérük. Hans, ugyanaz, aki annak idején dr. Goethével különösen szívélyes barátságban volt, s aki oly gyermekes féktelenséggel örült a Werther-könyvnek, most tekintélyes és jövedelmező tevékenységet folytatott, mint gróf Solms-Rödelheim jószágigazgatója; Wilhelm, a korban második, ügyvédkedett, a harmadik, Fritz, mint tiszt szolgált a németalföldi hadseregben. Mi szó eshetett hímzés meg a fatűk zörgése közben a Brandt lányokról, Annuskáról és a junói termetű Dóráról? Jött hír róluk? Elvétve. A fekete szemű Dóra nem ahhoz a Cella nevű udvari tanácsoshoz ment nőül, akinek cikornyás udvarlásán az akkori víg társaság oly nyersen gúnyolódott - főként egy foglalkozás nélküli joggyakornok, aki a fekete szemek iránt ugyancsak nem volt érzéketlen -, hanem Hessler orvosdoktorhoz, de korán megözvegyedett, úgyhogy már régóta Bambergben élő fivérénél vezette a háztartást. Annuska harmincöt éve a Werner tanácsosné nevet viseli, Thekla pedig, a harmadik Brandt lány, Wilhelm Buff ügyész oldalán kielégítő sorsban éldegél.

Mindezekről megemlékeztek, élőkről és elhunytakról. Ám Charlotte csak akkor élénkült meg igazában - arcán ilyenkor elömlött a bájos, megifjító pasztellpirosság, és méltóságosan megtámasztott álla szilárdította mindig kissé remegésre hajlamos fejét -, ha gyermekeire fordult a szó, fiaira, akik most a negyvenes éveket taposták, és olyan tekintélyes élethelyzetben voltak, mint Theodor, az orvosprofesszor, és August doktor, a követségi tanácsos. Kettejük látogatása anyjuk ifjúkori barátjánál a Gerbermühlén, újból szóba került - és általában, bár félig-meddig kerülgették, a nővérek társalgásába minduntalan belopakodott a közelben lakó nagy ember neve, akinek léte, bármily magasan elkülönült, ennek a körnek életével és sorsával az ifjúkor napjai óta maradandóan egybefonódott. Charlotte például elmondta, hogy amikor negyven évvel ezelőtt Kestnerrel Hannoverből Wetzlarba utazott, Frankfurtban meglátogatták hűtlenné vált barátjuk édesanyját. Az öreg tanácsosné olyan jóba lett a fiatal párral, hogy később vállalta a komaságot Kestnerék újszülött kislányánál. Az, aki saját kijelentése szerint legszívesebben valamennyi gyermeküket keresztvíz alá tartotta volna, akkor Rómában időzött, és az anya, aki éppen egy rövid, meglepő értesítést kapott tőle erről a nagy jelentőségű tartózkodásról, forrón, büszkén áradozott rendkívüli gyermekéről; szavait Lotte jól megjegyezte, és most elismételte húgának. Mily gyümölcsöző és roppant nagy hasznot hozó kell hogy legyen - így beszélt a tanácsosné - egy ilyen utazás olyan embernek, aki, mint az ő fia, sasszemmel lát meg minden jót és kiválót; áldásos nemcsak ránézve, hanem mindazokra nézve, akik olyan szerencsések, hogy a hatókörében élhetnek. Idézte egy barátnőjének, néhai Klettenbergernének mondását: ha az ő Wolfgangja Mainzba utazik, többet hoz magával, mint mások, akik Párizsból és Londonból térnek haza. Levelében ígérte - dicsekedett az anya -, hogy visszafelé utaztában meg fogja őt látogatni. Akkor majd mindent töviről hegyire el kell hogy meséljen a fiú, és ehhez nagy traktára lesz hivatalos a ház valamennyi barátja és ismerőse - pazar vendégség lesz, vadpecsenye, sültek, szárnyasok, rogyásig. Amalie Ridel megjegyezte, neki úgy rémlik, hogy a dologból semmi sem lett, s nővére, minthogy ő is ilyesmit hallott rebesgetni, megint saját fiaira terelte a beszélgetést, akiknek jól nevelt gyermeki ragaszkodása és illendően rendszeres látogatásai neki is alkalmat adtak némi anyai büszkélkedésre.

Hogy ezzel a húgát hovatovább kissé untatja, annak alighanem tudatára ébredt. És minthogy amúgy is természetszerűen meg kellett beszélni a szóban forgó ebéddel kapcsolatban a toalettkérdést, Charlotte négyszemközt elárulta a kamarai tanácsosnénak a tervbe vett elmés tréfát, a volpertshauseni báli ruha és az arról hiányzó rózsaszín szalagcsokor derűsen célzatos ötletét. Úgy történt a dolog, hogy kifaggatta húgát a tervei felől, s mikor utána neki kellett hasonló kérdésre felelnie, először habozón szégyenlős, mosolygó hallgatásba burkolózott, de aztán pironkodva előállt irodalmi és személyes emlékekkel teljes szándékával. Egyébként nővére ítéletének már elébe vágott, azt bizonyos mértékig befolyásolta, eleve kikövetelvén, hogy Amália helytelenítse az ifjabb Lotténak anyja ötletével szemben tanúsított hűvösen bíráló magatartását. Így persze nem sokat jelentett, hogy Amália nagyon kedvesnek találta az ötletet - arckifejezése nem felelt meg pontosan ennek az ítéletnek, amikor mintegy vigasztalón hozzátette, hogyha a házigazda nem értené el a célzást, valaki a környezetéből biztosan észreveszi majd, és figyelmezteti rá. Különben többé nem tért vissza erre a kényes pontra.

Ennyit az újra összetalálkozott nővérek beszélgetéseiről. Tény, hogy Charlotte Buff, weimari tartózkodásának ez első napjaiban, egészen megmaradt a házias keretek közt. A kíváncsi társaságnak várnia kellett a körében való megjelenésére; a nagyközönség látta őt olyankor, ha a kamarai tanácsosnéval kisebb sétákat tett a falusias külvárosban és a parkban, a templáriusok házához, a szökőkúthoz és a szakadékhoz, és még este is, ha a szobalány érte jött, és leánya meg esetleg dr. Ridel társaságában hazatért a piactéri fogadóba; sokan fölismerték, ha nem közvetlenül, mint őt magát, akkor a kíséretéről következtetve személyére, és ahogy szelíd, disztingvált tekintetű szemét csendesen előreszegezve haladt, nemegyszer hallhatta, hogy lábukkal a járdát súrolva megfordulnak utána emberek, akik szemöldöküket hirtelen fölrántva, vagy el is mosolyodva éppen elhaladtak mellette. Sokaknak feltűnt az a méltóságos és jóságos, kissé királynői fejbólintás, ahogyan olyan köszöntéseket viszonzott, amelyek városszerte ismert rokonainak szóltak, s amelyeket az emberek örömmel vonatkoztattak őrá is.

Előzőleg csak tartózkodva emlegették, inkább belső feszültséggel várták a megtisztelő meghívás déli vagy inkább délutáni óráját, amely végül elérkezett. Bérkocsi állt meg a ház előtt; Ridel rendelte meg, részint a hölgyek ünneplő ruhájára, részint saját cipőjére való tekintettel - mert ezen a borús szeptember huszonötödikén esős idő ígérkezett -, részint az alkalmat általában megillető tiszteletből; és a család, miután valami keveset fogyasztott a jócskán délfelé fölszolgált hideg villásreggeliből, fél három tájban beszállt, vagy fél tucat kisvárosi kíváncsiskodó szeme láttára, akik mint valami esküvő vagy temetés nézőközönsége elkerülhetetlenül a várakozó hintó köré gyűltek, és már a kocsist is kifaggatták az út célja felől. Ilyen alkalmakkor a bámész nép megcsodálja a ceremónia kiöltözött résztvevőit, ezek viszont többnyire irigylik a köznapi ruhában kényelmeskedőket, akik mint kívülállók szemlélődnek, sőt csöndes tudatában vannak előnyös helyzetüknek, úgyhogy amazoknál a lekicsinylés a "Jó nektek!" érzésével, emezeknél az alázatos tisztelet némi kárörömmel vegyül.

Charlotte és húga a hátsó magas ülést foglalták el, míg dr. Ridel, térdén tartva a cilinderét, divatos, párnázott vállú frakkban és fehér nyakkendősen, mellén érdemkereszttel és két más kitüntetéssel, unokahúga mellett a szemközti jó kemény padon foglalt helyet. A rövid úton, amíg az Esplanade-on végig a Frauenthor utcán át a Frauenplanra kocsiztak, alig esett szó köztük. Ilyen utakon rendszerint a személyes élénkség bizonyos tartalékolása, a társasági föllépésre való, mintegy színfalak mögötti fölkészülés uralkodik, és itt különleges körülmények tompították elgondolkozóvá, sőt feszélyezetté a hangulatot.

A rokon házaspár tisztelte Charlotte hallgatását. Negyvennégy év. Részvevő érzéssel csüggtek a kedves asszonyon, időnként rámosolyogtak, és egyszer-egyszer megcirógatták a térdét, ami alkalmat adott neki arra, hogy a megható öregkori tünetet, fejének szabálytalanul jelentkező, néha alig észrevehető, néha nagyon is feltűnő biccentgetését a nyájas visszaköszönés mozdulatába burkolja, és ezzel megokoltnak tüntesse fel.

Közben Ridelék lopva figyelték unokahúgukat, akin látszott, hogy ettől az egész vállalkozástól idegenkedik, sőt azt nyilvánvalóan helyteleníti. Az ifjabb Lotte komoly, erényes és áldozatkész életvitelénél fogva tiszteletben álló személyiség volt, elégedettsége vagy elégedetlensége latba esett, és elutasítón összepréselt szája hozzájárult az általános hallgatagsághoz. Hogy szigora elsősorban anyjának célzatos, most fekete köpennyel takart ruháját illette, azt mindnyájan tudták. Legjobban tudta ezt Charlotte, és húgának egyszer nyilvánított, de többé meg nem ismételt tetszése sem nyugtatta meg tréfájának kitűnősége felől. Közben többször el is ment tőle a kedve, és csak makacsságból ragaszkodott az ötlethez, ha már egyszer megfogant benne, és azzal nyugtatta meg magát, hogy csak csekély előkészületre volt szükség akkori megjelenésének visszaállításához, mert hiszen közismerten fehérben szeretett járni, ehhez tehát joga volt, és csak a rózsaszínű szalagokban, főként a kebléről hiányzó szalagcsokorban rejlett az iskoláslányos csíny, ettől pedig, ahogy ott ült föltornyozott, fátyollal körülfont és göndör fürtökben nyakára omló frizurájával - bár egy kicsit irigyelte a többiek semmitmondó öltözékét -, szívét dacosan alamuszi várakozással teljes öröm érzése dobogtatta meg.

Ott volt a szabálytalan kisvárosi tér - macskakövein zörögtek a kerekek -, a Seifengasse, az oldalszárnyain kissé beszögellő, szélesen terpeszkedő ház, amely előtt Charlotte a húga társaságában már többször elsétált: földszint, emeletsor, közepes magasságú, manzárdablakos tetőzet, sárgára festett behajtókapuk az oldalszárnyakon, a középső főkapuhoz fölfelé vezető lapos lépcsőfokok. Mialatt a család kiszállt a kocsiból, a lépcső előtt javában köszöntötték egymást más vendégek, akik ellentétes irányokból érkezve itt találkoztak: két idősebb, cilinderes, felleghajtó-köpenyes úr - az egyikben Charlotte dr. Riemert ismerte föl - éppen kezet rázott egy fiatalabb harmadikkal, aki a frakk fölött nem viselt köpenyt, csak esernyőt tartott a kezében, mint aki a szomszédból jön. Stephan Schütze úr volt, "kitűnő belletristánk és zsebkönyvkiadónk", amint Charlotte megtudta, mikor a gyalogszerrel jövők a kocsin érkezőkhöz fordultak, és udvarias kalaplengetések közt lejátszódott a szívélyes üdvözlések és bemutatkozások szertartása. Riemer humoros fellengzéssel tiltakozott, amikor meg akarták ismertetni Charlottéval, kifejezte azt a reményét, hogy az udvari tanácsosné asszony nem felejtette el három napja ismert régi barátját, és atyailag megveregette az ifjabb Lotti kezét. Ezt tette kísérője is, egy hajlott derekú, szelíd arcú, csíkokban őszülő, hosszú hajú, ötvenesnek látszó férfi. Nem kisebb ember volt, mint Meyer udvari tanácsos, a művészetek professzora. Ő is, Riemer is egyenest a hivatali munkájukból jöttek, hölgyeik majd tőlük függetlenül érkeznek.

- Nos, reméljük - szólt Meyer, miközben beléptek a házba, szülőhazájának megfontoltan tagolt beszédmódján, amelyben a jóravaló ónémet árnyalat külföldies, félig francia akcentusokkal vegyült -, reméljük, hogy a szerencse kedvezéséből jó és derűs kondícióban találjuk mesterünket, nem pedig hallgatagnak és maródinak, így nem lesz az a kínos érzésünk, hogy terhére vagyunk.

Charlottéhoz fordulva mondta ezt, megfontoltan és körülményesen, nyilván nem érezte, hogy a ház bennfentese mennyire elcsüggeszthet ilyen szavakkal egy újonnan érkezőt. Charlotte nem állhatta meg válasz nélkül.

- A ház urát, professzor úr, még önnél is régebb idő óta ismerem, és van némi tapasztalatom költőkedélyének változékonyságáról.

- Mindazonáltal az újabb ismeretség az autentikusabb - mondta rendületlenül Meyer, kényelmesen érvényre juttatva a középfokú melléknév egyes szótagját.

Charlotte nem figyelt oda. Mély hatást tett rá az előkelő lépcsőház, ahová beléptek, a széles márványkorlát, a pazar kényelmességgel emelkedő lépcsőzet, a mindenfelé szép arányossággal elosztott antik dísz. A lépcsőfordulón - ahol fehér fülkékben vonzó görög alakok bronzöntvényei álltak, előttük márványtalapzaton, ugyancsak bronzba öntve, kitűnően megfigyelt pózban egy hátraforduló agár - August von Goethe várta az inassal a vendégeket. Kissé elhízott alakja és arca ellenére nagyon jól festett elválasztott, hullámos hajával, frakkján csillogó kitüntetésekkel, selyemnyakkendővel és damasztmellényben. Fölkísérte őket néhány lépcsőn a fogadóterem felé, de mindjárt visszafordult, hogy az utóbb érkezőket fogadja.

Az inas, szintén úriasan kiöltözve az alkalomhoz, aranygombos kék libériájában, sárga sávos mellényben, fiatal létére méltósággal vezette egészen föl Rideléket, Kestneréket meg a ház három barátját, hogy lesegítse róluk a felsőruhát. Fönt is, a díszlépcső végződésénél, nemes művészi pompa uralkodott. Egy szoborcsoport, amelyet Charlotte Álom és halál néven ismert - két ifjú, egyikük a másiknak a vállán nyugtatja karját -, sötéten csillogva vált el a világos falfelülettől a bejáró mellett, amelynek felső párkányát fehér domborműsor alkotta, s amely előtt a padlón kék zománcból kirakott "Salve" látszott. "Na lám! - gondolta Charlotte fölindulva. - Hiszen szívélyes üdvözlettel várnak. Ki beszél itt mogorváról és maródiról? Hanem a fiú sokra vitte! Wetzlarban a Kornmarkton szerényebben lakott. Ott a sziluettképem lógott a falán, amelyet jóságból, barátságból és részvétből ajándékoztam neki, reggel-este azt csókolta szemével és szájával, ahogy meg is írta a könyvben. Nincs-e különleges jogcímem ahhoz, hogy ezt a »Salvé«-t magamra vonatkoztassam?"

Húga oldalán lépett be a tárt ajtón, kissé megijedt, mert szokatlan volt neki, hogy az inas formálisan kihirdette az érkező vendégek nevét, az övét is: "Kestner udvari tanácsosné asszony!" A fogadóhelyiség, egyúttal zeneterem, eléggé elegáns szoba volt, de a följárat tágasságához képest mérsékeltebb arányaival némi csalódást keltett, és egyszerű, szárny nélküli ajtókon át további helyiségek felé nyitott távlatot. Egy hatalmas Juno-mellszobor közelében már együtt állt néhány vendég, két úr meg egy hölgy; abbahagyták a csevegést, hogy figyelmesen szemügyre vegyék a közeledőket, vagy inkább csak az egyiket (aki maga is tudta ezt), és készültek a bemutatkozásra. Ugyanakkor azonban az inas újabb vendégeket jelentett be, mégpedig Kirms udvari kamarai tanácsos urat és nejét, akik a házigazda fiával léptek be, és mindjárt nyomon követte őket Meyerné és Riemerné, úgyhogy, mint kis helyen, ahol nincsenek nagy távolságok, történni szokott, a meghívottak hirtelen, szinte egy csapásra együtt voltak - így aztán általános lett a bemutatkozás, és Charlotte, kis tolongás középpontjaként, dr. Riemer és a fiatal Goethe révén egyszerre ismert meg számára idegen személyeket. Kirmséket, valamint Coudray építészeti tanácsost és feleségét, Werner bányatanácsost, aki Freiburgból jött és a Trónörökösben szállt meg, továbbá Riemerné meg Meyerné úrnőket.

Tudta, hogy olyan kíváncsiságnak teszi ki magát, legalábbis az asszonyoknál, amely valószínűleg nem mentes a kajánságtól, de méltósággal állta, már csak azért is, hogy valamennyire fékezhesse fejének a körülmények folytán erősen fokozott reszketését. Ez a gyengeség, amelyet a jelenlevők különféle érzésekkel konstatáltak, sajátságos ellentétben volt leányos megjelenésével, ahogy ott állt kecsesen és furcsán, elomló, de csak bokáig érő, mellén csattal redőkbe vont, halványrózsaszín szalagcsokrokkal megtűzdelt fehér ruhában, keskeny szabású, magas sarkú, fekete, gombos cipőben, tiszta homloka fölött feltornyozott hamuszürke hajával, menthetetlenül öreg, már petyhüdt orcái közt bájos vonalú, kissé hamiskásan mosolygó szájával, naivul kipirult orrocskájával és enyhén bágyadt, disztingvált tekintetű nefelejcskék szemével. Így fogadta a vendégek bemutatkozását és áradozó bizonykodásukat: mennyire el vannak ragadtatva, hogy egy ideig városukban tartózkodik, és mekkora megtiszteltetés számukra, hogy egy ilyen jelentős és emlékezetes viszontlátásnak lehetnek tanúi.

Ott állt mellette, időről időre pukedlizve, kritikus lelkiismerete - ha szabad így neveznünk az ifjabb Lottit -, legfiatalabb tagja a kis társaságnak, mert még Schütze író urat is jó negyvenesnek lehetett becsülni. Karl húga és ápolónője meglehetős ridegnek hatott simán elválasztott, fülére fésült hajával, díszítetlen, sötétlila ruhájában, amely fönt majdnem prédikátoros, keményített körgallérral zárult. Felvont szemöldökkel, elhárító mosollyal hallgatta az udvarias bókokat, amelyek neki is, de főként anyjának szóltak, és amelyeket kiprovokált dévajkodásnak érzett. Azonfelül szenvedett anyjának fiatalos kikészítettsége miatt, és ez visszahatott Charlottéra is, aki azonban derekasan védekezett a befolyás ellen; a fehér ruha, mint egyéni árnyalat és kedvtelés még úgy-ahogy megjárta, csak azok az átkozott rózsaszín szalagcsokrok ne lettek volna! Lotti lelkében két érzés viaskodott: kívánta, bár megértenék az emberek ennek az ide nem illő cicomának a célzatát, nehogy megbotránkozzanak rajta, ugyanakkor rettegett, hogy az istenért valahogy meg ne értsék.

Röviden, Lotti humortalan bosszankodása az egész miatt a kétségbeeséssel volt határos. Charlotte érzékeny megsejtéssel kénytelen volt osztozni érzéseiben, és nem kis fáradságába került, hogy tovább is hinni tudjon bánatos tréfájának kitűnőségében. Amellett ebben a körben egyik hölgynek sem lett volna valami sok oka, hogy szeszélyes öltözködéséből lelkiismereti kérdést csináljon, vagy attól tartson, hogy különcködéssel fogják vádolni. Esztétikus szabadság, sőt színpadiasság uralkodott a hölgyek ruházkodásában, ellentétben az urak hivatalos külsejével, akik mind, Schütze is, valamilyen szolgálati kitüntetést, érmet, szalagot vagy keresztecskét viseltek a gomblyukukban. Legfeljebb Kirms udvari kamarásné volt kivétel a hölgyek közül; mint magas állású hivatalnok felesége, nyilván ragaszkodott a szigorúan decens megjelenéshez, persze nála is el kellett tekinteni selyemfőkötőjének túlságosan, szinte már elképesztően széles szárnyaitól. Madame Riemer azonban - az a bizonyos árva, akit a tudós férfiú ebből a házból vezetett oltárhoz -, valamint Meyer udvari tanácsosné, született von Koppenfels, viseletükben erősen hangsúlyozták a művészies, egyéni merészséget: amaz, holmi intellektuális komolykodás ízlése szerint, ruhája fekete bársonyán elsárgult csipkegallért viselt, elefántcsontszínű, karvalyszerű, sötéten szellemdús pillantású ábrázatát éjfeketén omló, ezüst szálakkal átszőtt, homlokát csavart fürttel beárnyékoló hajzat keretezte - emez tagadhatatlanul érett Iphigéniának stilizálva, klasszikus esésű, antik mintával szegélyezett, citromsárga ruhájának közvetlenül a keblek alatt húzódó övére félholdat tűzött, fején lecsüggő, sötétebb színű fátyolt viselt, a rövid ujjakhoz modernkedő, hosszú szárú kesztyűket húzott. Madame Coudray, az építészeti főtanácsos felesége, dudoros szoknyájával keltett feltűnést, továbbá fátyollal körülcsavart, széles Corona-Schröter-kalapjával, amely karimájával a hátára konyulva ült leomló göndör fürtjein; még a kissé kacsaprofilú Amalie Ridel is a ruhaujjak bonyolult fodraival és rövid hattyúprém gallérral festői különösséget tudott adni külsejének. E jelenségek közt tulajdonképpen Charlotte volt a legigénytelenebb - idős gyermetegségében és a fejreszketéstől minduntalan megtört méltóságtartásában mégis a legmegindítóbban föltűnő és legérdekesebb, gúnyra vagy elgondolkodásra késztető - a kínlódó Lotti inkább a gúnytól félt. Keservesen meg volt győződve arról, hogy a weimari hölgyek közt erről-amarról már kész volt a gonoszkodó egyetértés, amikor a kis társaság az első ismerkedés után a szobában csoportokra oszlott.

Kestneréknek, anyának és leányának a ház ifjú ura megmutatta a dívány fölött lógó festményt, széthúzva a zöld selyemfüggönyt, amely eltakarta. Az úgynevezett Aldobrandini-menyegző másolata volt; Meyer professzor készítette barátságból - magyarázta August. Mivel az említett úr éppen odalépett, August más vendégekhez csatlakozott. Meyer is cilinderben jött, de most kis bársonysipka volt a fején, ami a frakkhoz különösen háziasan hatott, úgyhogy Charlotte önkéntelenül a lábára pillantott, nincs-e rajta nemezpapucs. Az éppen nem volt, bár a művészetek professzora széles talpú cipőiben éppúgy csoszogott, mintha a gyanú találó lett volna. Kezét kényelmesen hátratette, fejét hanyagul oldalvást hajtotta, általában tüntetően úgy viselkedett, mint a ház gondtalan barátja, aki lelki nyugalmával igyekszik bátorítani az ideges újoncokat.

- Így most teljes számban együtt vagyunk - mondta megfontolt és egyenletesen szaggatott beszédmódján, amelyet, mióta a Zürichi-tó melletti Stäfából elkerült, sok római és weimari éven át megőrzött, és semmilyen arcjátékkal nem kísért -, teljes számban együtt vagyunk, és számíthatunk rá, hogy vendéglátónk is rövidesen megjelenik közöttünk. Érthető, ha azoknak, akik először vannak itt, ezek az utolsó percek a várakozással járó szorongás miatt kissé hosszúra nyúlnak. Mindazonáltal örülhetnének, hogy ráérnek egy kicsit hozzászokni a környezethez és a légkörhöz. Szívesen vállalom, hogy ilyen személyeknek előzetes tanácsaimmal könnyebbé és vidámabbá tegyem az expérience-t, amely még mindig eléggé jelentős marad.

A francia szó első tagját hangsúlyozta, és mozdulatlan arccal tovább beszélt:

- Ugyanis mindig a legjobb (úgy mondta: "letjobb"), ha az ember semmit vagy lehető legkevesebbet árul el a feszültségből, amelyet elkerülhetetlenül érez, és minél elfogulatlanabbul, az izgalom minden jele nélkül lép eléje. Ezzel a mesternek is, önmagának is lényegesen megkönnyíti a szituációt. Mesterünk ugyanis mindent befogadó érzékenységével előre osztozik a vendég elfogódottságában, amellyel számolnia kell, ez úgyszólván már messziről átragad rá, úgyhogy fölötte is úrrá lesz egy kényszer, amely a másik fél zavarodottságával kényelmetlen kölcsönhatásba kerül. A legokosabb mindig, ha a vendég a maga természete szerint viselkedik, és nem képzeli azt, hogy rögtön holmi magasröptű szellemes tárgyról, vagy éppen a mester műveiről kell vele társalogni. Semmit sem ajánlanék kevésbé. Sokkal tanácsosabb, hogy az ember saját tapasztalatából merített egyszerű, kézzelfogható dolgokról csevegjen, akkor a mester, aki sohasem tud betelni az emberi valóságokkal, hamar feloldódik, és szabad folyást engedhet részvevő jóságának. Mondanom sem kell, hogy nem olyanfajta bizalmaskodásra gondolok, amely figyelmen kívül hagyja az őt mindannyiunktól elválasztó távolságot, mert számos intő példa mutatja, hogy az ilyesminek gyorsan véget tud vetni.

Charlotte csak ráhunyorgott az oktató hangon beszélő famulusra, és nem tudta, mit válaszoljon. Önkéntelenül elképzelte - és feltűnően képesnek tartotta magát ennek az elképzelésére -, mily nehezére eshetett lámpalázban szenvedő idegeneknek, hogy efféle, elfogulatlanságra biztató intelmeket lelki nyugalmuk javára hasznosítsanak. Valószínűbb az ellenkező hatás - gondolta általánosságban. Az előzetes rendszabályok mögött beavatkozást sejtett, és ezt személyes sértésnek vette.

- Nagyon köszönöm, udvari tanácsos úr - mondta végül -, az útbaigazítást. Bizonyára sokan voltak már érte hálásak. Ne feledjük azonban, hogy az én esetemben egy negyvennégy éves ismeretség felújításáról van szó.

- Az az ember - válaszolt szárazon Meyer -, aki mindennap, sőt minden órában változik, negyvennégy év múltán is alighanem megváltozott. Nos, Karl - szólította meg az inast, aki a szobák sora felé haladt el mellettük -, milyen ma a hangulat?

- Átlagosan joviális, udvari tanácsos úr - felelte a legény. Kisvártatva megállt az ajtóban, amelynek szárnyai - Charlotte először látott ilyent - falba tolhatók voltak, és különösebb ünnepélyesség nélkül, mondhatni kedélyes hanghordozással jelentette:

- Őexcellenciája.

Ekkor Meyer odament a többi vendéghez, akik az elszórtan társalgó csoportokból már együvé gyűltek, kis távolságban az előttük elkülönülten álló Kestner hölgyektől. Goethe határozott, rövid, kissé darabos léptekkel jött be, behúzott vállal, alsótestét kissé előretolva, kétsorosan gombolt frakkban, selyemharisnyában; mellén jó magasan villogott a szépen ötvözött ezüstcsillag, keresztbe tett fehér batiszt nyakkendőjét ametiszttű fogta össze. Halántékán bodorított, magas, boltozatos homloka fölött már ritkuló haja egyenletesen volt púderezve. Charlotte ráismert és nem ismert rá - ez is, az is megrendítette. Első pillantásra fölismerte mindenekelőtt barnás árnyalatú arcában a sajátságosan tágra nyílt, voltaképpen nem nagy, sötét tükrözésű szempárt - a jobb szem jóval alacsonyabban ült, mint a bal -, ezt a naivul ámuló nézést, amelyet most a kissé bemélyedt külső szemsarkok felé igen finom ívben futó szemöldök kérdő felhúzása erősített, mintha azt akarná mondani: "Hát ezek kicsodák?" - Jóságos Isten, hogy fölismerte Charlotte túl egy egész életen az ifjú szemeit! Tulajdonképpen barnák voltak ezek az egymáshoz kissé közel eső szemek, de azt szokták mondani, hogy feketék, mert minden kedélyhullámzáskor - és mikor nem hullámzott a kedélye! - pupillái úgy kitágultak, hogy fekete színük elnyomta a szivárványhártya barnáját, és az lett az uralkodó benyomás. Ő volt és mégsem ő. Ilyen sziklaboltozat a homloka semmi esetre sem volt, persze azért olyan magas, mert egyébként szépen nőtt haja hátrafelé gyérül, egyszerűen a leleplező idő műve, ezt mondja az ember megnyugtatásul, anélkül, hogy igazán megnyugvást találna benne; mert az idő az élet volt, a mű, annak vésője formálta évtizedeken át ezt a homlokszirtet, az mintázta ilyen komollyá az egykor sima arcot, az szántott rajta ilyen mély barázdákat. Idő, öregség itt már több, mint hajhullás, leleplezés, természetes megviseltség, amely megindít és melankóliára hangol; csupa értelem, szellem, alkotás, történelem, és megnyilvánulásai nemhogy sajnálatra indítanák, inkább örvendező ijedelemben dobogtatják meg a gondolkozó szívet.

Goethe hatvanhét éves volt akkor. Charlotte szerencsésnek mondhatta magát, hogy most látta viszont és nem tizenöt évvel előbb, a század elején, amikor nehézkes elhízottsága, amely már Itáliában kezdődött, tetőpontján volt. Ezt a megjelenési formát már régen levetette. Dacára merev járásának, amely azonban szintén emlékeztetett régebbi jellegzetességeire, tagjai fiatalosan hatottak a fekete frakk rendkívül finom posztója alatt. Alakja az utóbbi évtizedben megint kezdett hasonlítani az egykori ifjú alakjához. A jó Charlotte átugrott egyet-mást, különösen ami az arcot illeti, amely időközben sokkal inkább elütött wetzlari barátjáétól, mint amennyire ő látta, mert olyan állomásokon ment keresztül, amelyeket ő nem ismert. Egy időben mogorva kövérséggé változott lecsüggő orcákkal, úgyhogy azon az ifjúkori társnő sokkal nehezebben igazodott volna el, mint ezen a mostani állapoton. Egyébként volt ebben valamilyen talányos célú megjátszottság: főként ártatlan képpel rosszul motivált álmélkodása a várakozó vendégek megpillantásakor. De ráadásul úgy tetszett, mintha a két szélén mélyen beszögellő, széles szabású, tökéletesen szép, se nem túl keskeny, se nem túl vaskos száj az öregkor által modellált alsó arcfélbe ágyazva, rendkívüli mozgékonyság és az egymást gyorsan megtagadó kifejezési lehetőségek ideges túlsága miatt szenvedne, és nem egészen őszintén ingadozna, hogy a sok közül melyiket válassza. Félreismerhetetlen volt az ellentmondás egyfelől az arcvonások szoborszerű méltósága és jelentékenysége, másfelől a gyermekes kétely, valamilyen kacérkodó kétértelműség közt, amelyet a kissé ferde fejtartás fejezett ki.

Amikor bejött, jobb kezével bal karja - reumás karja - után kapott. Pár lépés után elengedte, megállt, kedvesen ceremóniás meghajlással mindenkit üdvözölt, majd a hozzá legközelebb álló két hölgyhöz lépett.

A hangja, az teljesen a régi volt, ezen a zengő bariton hangon beszélt és olvasott fel már a karcsú ifjú is; most talán valamivel vontatottabban és kimértebben szólalt meg - de régente is volt benne valamilyen ünnepélyesség -, csodálatos volt hallani, ahogy most újra fölhangzott az öreg testből.

- Kedves hölgyeim - mondta kezet nyújtva nekik, Charlotténak jobb kezét, Lottinak a balt, azután mindkettőjük kezét egymáshoz vonta és a magáéban tartotta -, hát végre tulajdon számmal köszönthetem önöket Weimarban! Itt látnak valakit, akinek hosszú volt az eddig a pillanatig eltelt idő. Ez aztán pompás, szívderítő meglepetés! Hogy megörülhetett a mi kedves kamarai tanácsosunk és családja a szívből óhajtott látogatásnak! Ugyebár mondani sem kell, mennyire méltányoljuk, hogy városunkban időzve nem kerülték el házunk táját.

Azt mondta: szívből óhajtott - hála a száján átfutó félig szemérmes, félig élveteg kifejezésnek, a gyengéd szórögtönzés vonzóan kerekedett ki. Charlotte nagyon is tisztán látta, hogy ez a varázs diplomáciával, előre megfontolt, a dolgokat első pillanattól fogva határozottan szabályozó kerülgetéssel vegyül, ez már szavainak óvatos meggondoltságából is kitetszett. A szabályozottság értelmében abból is hasznot húzott, hogy Charlotte nem egyedül, hanem leányával állt előtte, mind a két pár kezet együvé fogva többes számban beszélt, és még önmagáról sem egyes számban, hanem úgy mondta: "mi", és mintegy a házával takarózott, amikor föltételezte, hogy a látogató hölgyek el is kerülhették volna "házunk táját". Egyébként a bájos "szívből óhajtott" összetételt Ridelékre vonatkoztatva képezte.

Szeme kissé nyugtalanul járt ide-oda az anya és leánya közt, sőt fölöttük az ablak felé is elkalandozott. Charlotténak az volt a benyomása, hogy Goethe voltaképpen nem is látja őt; de amit futó pillantással is észrevett - ezt tudta Charlotte -, az fejének most nem fékezhető remegése volt: egy rövid pillanatra dermedtségig komoly és kímélő arckifejezéssel szemet hunyt e meglátás előtt, de utána nyomban, mintha mi sem történt volna, az elszomorodott visszavonultságból visszatért a szívélyes jelenbe.

- És az ifjúság - folytatta egészen a fiatal Lottihoz fordulva - mint arany napsugár hull az árnyékba borult házba...

Charlotte, aki eddig épp csak jelezte, hogy magától értetődően nem kerülték el háza táját, most előállt az esedékes és nyilvánvalóan elvárt bemutatással.

- Legfőbb kívánságom az volt - mondta -, hogy Charlotte leányomat, utolsó előttinek született gyermekemet, aki Elzászból néhány hétre látogatóban van nálam, bemutassam... excellenciádnak - használta a szokásos címzést, bár gyorsan és alig hallhatóan, és Goethe nem tiltakozott, nem kért más megszólítást, talán mert elmerült a bemutatott lány szemléletében.

- Csinos, nagyon csinos! - mondta. - Ezek a szemek bizonyára már sok bajt kavartak a férfivilágban.

A bók annyira szokványos volt, és annyira nem illett Károly testvérhúgára és ápolónőjére, hogy szinte égbe kiáltott. A hűvös Lotti elhárító, kényszeredett mosollyal harapott az ajkába, talán ez késztette a költőt arra, hogy következő mondatát a más tárgyra térő "mindenesetre" szóval kezdje.

- Mindenesetre - mondta - nagyon, nagyon szép, hogy végre in natura[45] láthatom annak a derék kis csoportnak egyik tagját, amelyet a mi kedves boldogult udvari tanácsosunk árnyrajzban küldött el nekem. Mindent meghoz az idő, csak ki kell várni.

Ez olyan engedményféle volt; az árnyrajzok és Hans Christian említése valamilyen eltérést jelentett attól a szabályozottságtól, amelyet Charlotte homályosan érzett, így hát talán helytelen is volt részéről arra emlékeztetni Goethét, hogy bizony már volt alkalma megismerni két gyermekét, Augustot és Theodort, amikor azok bátorkodtak őt meglátogatni a Gerbermühlén. Talán épp ennek a falusi birtoknak a nevét nem kellett volna említenie, mert amikor kicsúszott a száján, Goethe elképedve nézett rá, sokkal riadtabb volt a pillantása, semhogy pusztán az említett találkozásra való ráeszmélés rovására lehetett volna írni.

- Hát persze! - kiáltott aztán. - Hogy is felejthettem el! Bocsásson meg ennek a vén koponyának!

És ahelyett, hogy a feledékeny koponyára mutatott volna, jobbjával bal karját kezdte simogatni úgy, mint mikor bejött, nyilván annak szenvedő állapotára akarta fölhívni a figyelmet.

- Hogy vannak azok a pompás fiatalemberek? Jól? Mindjárt gondoltam. Hogy jól érzik magukat, az derekas természetükből következik, az velük született - ilyen szülők sarjainál nem csoda. És hogy utaztak a hölgyek? - kérdezte még. - Remélem, hogy kellemesen. Hildesheim-Nordhausen-Erfurt gondozott és kedvelt útszakasz - jók a lovak, útközben több helyen jól lehet étkezni -, és nem is nagyon költséges, alig fizethettek többet, mint tizenöt tallért nettó.

Ezzel a szóval megszüntette a külön társalgást, elindult, és Kestneréket magával tessékelte a többi vendéghez.

- Gondolom - mondta -, hogy kitűnő ifiurunk (Augustot értette) már megismertette önöket a kis számú tisztelt jelenlevőkkel. Ezek a szintén szép hölgyek az önök barátnői, ezek a jeles férfiak tisztelőik... - Egymás után üdvözölte a főkötős Madame Kirmset, a nagy kalapú Coudray építészeti tanácsosnét, a szellemdús Riemernét, a klasszikus Meyernét és Amalie Ridelt, akihez már előbb, a "szívből óhajtott" látogatás említésekor beszédes pillantást küldött, azután sorra kezet szorított az urakkal, ahogy ott álltak, különösen kitüntetve a városban idegen Werner bányatanácsost, ezt a kedvesen zömök, apró, élénk szemmel tekingető, erősen kopaszodó tarkóján ősz fürtös, ötven körüli férfit, akinek borotvált arca kedélyesen simult a fehér nyakkendővel körülcsavart, állát szabadon hagyó magas inggallérba. Hátra és oldalt billenő rövid fejmozdulattal nézett rá Goethe, és megértően bágyadt, a formalitást lenéző arckifejezéssel, mintha azt akarná mondani: "Na végre, a sok hiábavalóság közt valami rendes is akad" - ami Meyer és Riemer arcán féltékenységet leplező, pártfogói mosolyt váltott ki -, majd a többiek elintézése után mindjárt élénken odafordult a földtantudóshoz, mialatt a hölgyek Charlottét tolongták körül, és legyezőjük mögött suttogva kérdezgették: úgy látja-e, hogy Goethe nagyon megváltozott.

Egy darabig még ott álldogáltak az óriási klasszikus mellszobor árnyékában, a hímzett fali bordűrökkel, rézmetszetekkel, víz- és olajfestményekkel díszített fogadószobában, ahol egyszerű, de ízléses székek álltak szimmetrikusan elrendezve a falaknál, a fehér keretes ajtók és ablakok előtt, a szintén fehérre lakkozott gyűjteményszekrények közt. A mindenfelé kiállított látnivalók és apró régiségek, márványasztalokon a csiszolt kalcedoncsészék, a Menyegző alatt, a leterített pamlagpárkányon a szárnyas Niké, fiókos szekrényeken üvegburák alatt az antik istenszobrocskák, lárvák és faunok művészeti tárlat jellegét adták a helyiségnek. Charlotte nem vesztette el szem elől a ház urát, aki szétvetett lábakkal állt, túlságosan egyenes, hátrahajló tartásban, leeresztett karokkal, kezét a hátán összetéve, selyemfényű frakkjában, amelyen minden mozdulatnál megvillant az ezüstcsillag, ott állt, és fölváltva társalgott egyik vagy másik férfivendéggel, Wernerrel, Kirmsszel, Coudrayvel - egyelőre vele már nem. Charlotte nem is bánta, hogy lopva figyelheti, és nem kell vele beszélnie - ami nem akadályozta meg abban, hogy hajszoló türelmetlenséggel ne várja beszélgetésük folytatását, mert ennek sürgős szükségét érezte, viszont másokkal való érintkezésének megfigyelése valahogyan elvette a kedvét, és arról győzte meg, hogy az, akit kitüntet megszólításával, nem valami jól érzi magát.

Kétségtelen, hogy ifjúkori barátja roppantul előkelő benyomást keltett. Ruházata régen szeszélyesen keresett volt, most azonban választékos, a legutolsó divat mögött mérséklettel elmaradt, s az enyhén ósdi szabás összhangban volt állásának és járásának merevségével, az egész együttvéve méltóságot sugárzott. Noha föllépését terebélyes rátartiság jellemezte, s noha szép fejét magasan hordta, mégis úgy rémlett, mintha az a méltóság nem a legszilárdabb lábon állna; bárki állt is előtte, magatartásában volt valami ingadozó, feszélyezett, elfogódott vonás, amely a maga értelmetlenségében a megfigyelőt ugyanúgy nyugtalanította, mint a mindenkori beszélgetőtársat, mert erre a legkülönösebb gátlást erőltette. Minthogy mindenki érzi és tudja, hogy a viselkedés természetes szabadsága és önfeledt következetlensége a tárgyilagosságon nyugszik, ez a kényszeredettség azt a gyanút keltette, hogy az emberek és dolgok iránti fogyatékos érdeklődésből ered, és nagyon alkalmas volt arra, hogy a partner is tanácstalanul elidegenedjék a tárgytól. A ház urának az volt a szokása, hogy nyugodtan figyelte az előtte állót mindaddig, amíg az beszéd közben nem nézett rá, mihelyt azonban szemét rávetette, feje fölött állhatatlanul pillantgatott ide-oda a szobában.

Charlotte asszonyi éleslátással figyelte mindezt, és csak ismételhetjük: éppen annyira félt attól, hogy barátjával ismét beszélgetnie kelljen, mint amennyire sürgető kényszerűségét érezte. Egyébként Goethe viselkedésének ezek a sajátosságai alkalmasint nagy részben a túl hosszúra nyúlt ebéd előtti étlen és tétlen várakozásnak voltak tulajdoníthatók. Többször nézett a fiára kérdőn felvont szemöldökkel, nyilván a házimarsalli teendőket kérte tőle számon.

Végre hozzálépett az inas a kívánt jelentéssel, ő pedig a beszélgetést gyorsan félbeszakítva, továbbadta a kis gyülekezetnek.

- Kedves barátaim, a leves az asztalon van! - mondta. Azzal Lottéhez és Lottihoz lépett, táncfiguraszerű cikornyás mozdulattal kézen fogta őket, és velük nyitotta meg a bevonulást a szomszédos, úgynevezett sárga terembe, ahol ma terítettek, mert a kis ebédlőben tizenhatan nem tudtak volna elhelyezkedni.

A "terem" elnevezés csak némi túlzással illette meg a helyiséget, amely a társaságot most befogadta, de azért tágasabb volt annál, amelyből átjöttek, és két nagyméretű fehér márványfej volt benne: egy mélabús szépségű Antonius meg egy fejedelmi Jupiter. Mitológiai tárgyú, színes rézmetszet-sorozat és Tizian Égi szerelem képének másolata díszítette a falakat. Innen is nyitott ajtókon át további termek látszottak, és különösen csinos volt az, amelyik a keskeny oldalról egy mellszobor-csarnokon keresztül a repkénnyel befuttatott erkélyre és a kertbe vezető lépcsőre nézett. Az asztal a polgári eleganciánál díszesebben volt megterítve: finom damasztabroszon virágok, aranyozott porcelán és minden terítéknél három-három pohár. A fiatal libériás szolgált fel, meg egy pirospozsgás falusi szobalány, pártában, buggyos vállú, fehér ingben, fűzőben és otthon szabott, bő szoknyában.

Goethe az asztal hosszának közepén ült Charlotte és húga közt, ezek jobbján és balján Kirms kamarai tanácsos és Meyer professzor, még odább egyfelől Madame Meyer, másfelől Madame Riemer. August nem egészen tarthatta be a tarka sor elvét, mivel az urak fölös számban voltak. Apjával szemközt ültette a bányatanácsost, ennek jobb oldali szomszédjául doktor Riemert kellett elhelyeznie, akivel ő az ifjabb Lotte társaságán osztozott. Wernertől balra, Charlottéval átellenben ült Madame Coudray, akihez doktor Riemer és Madame Kirms csatlakozott. Stephan Schütze úrnak és az építészeti főtanácsosnak az asztal keskeny oldalán jutott hely.

A leves - jó erős húsleves velőgombóccal - már köröskörül a tányérokon párolgott, amikor helyüket elfoglalták. A házigazda mozdulata, ahogy tányérja fölött megtörte a kenyeret, valamilyen ünnepélyes avatásra emlékeztetett. Ha ült, sokkal jobban festett, és fölszabadultabbnak látszott, mint állva és járva; mindenekelőtt ülő helyzetben jóval magasabbnak hitte volna az ember, mint amilyennek az egyenes testtartás mutatta. De már maga az is, hogy házigazdai minőségében az asztalfőn ült vendégei közt, kényelmes biztonságot kölcsönzött megjelenésének: látszott, hogy elemében érzi magát. Nagy szemeiben tréfás fények csillantak meg, ahogy körülnézett a még hallgató társaságon, és mikor a kenyértöréssel megnyitotta az étkezést, nyilván beszélgetésre is jelt akart adni, mert meggondolt, tisztán tagolt és jól beosztott beszédmódján, amely az Észak-Németországban művelődött délnémeté volt, mindenkihez általánosságban intézte szavait:

- Legyünk hálásak az Égnek, kedves barátaim, ezért a vidám együttlétért, amelyben ily örvendetes és becses alkalomból részeltet bennünket, és fogyasszuk jókedvvel a szerény, de gonddal készült lakomát.

Azzal kanalazni kezdett, és mindnyájan követték példáját, nem mulasztva el, hogy egymásra pillantva bólintásokkal és lelkesült mosolyokkal ki ne fejezzék elismerésüket a talpraesett kis szónoklat fölött, mintha azt mondanák: "Hiába, ahogy ő eltalálja, mindig úgy a legszebb!"

Charlotte kölnivízpárába burkolózva ült, mely bal oldali szomszédja felől áradt; önkéntelenül arra a jó illatra gondolt, amelyről Riemer szavai szerint föl lehet ismerni az isteni lényeget. Tétova, álmatag eszméletében az úgynevezett isten-ózon józan valódiságának tetszett ez a friss kölnivízillat. Háziasszonyi érzéke megállapította, hogy a velőgombócot csakugyan gonddal készítették el, azaz: mintaszerűen könnyűre és ízletesre sikerült - de közben egész valója feszült várakozásban volt, dacosan ellenszegült holmi szabályozásoknak, és korántsem mondott le arról, hogy szándékát keresztülvigye. Ebben a reményben, amelyet bajos lett volna közelebbről meghatározni, megerősítette asztalfőn ülő szomszédjának kényelmesebb, szabadabb viselkedése - de ugyanakkor lehűtötte az a, sajnos, elkerülhetetlen körülmény, hogy mellette ült és nem vele szemben, mert mennyivel előnyösebb lett volna belső törekvése számára, ha Goethe szemtől szembe láthatja, és mennyire javította volna kilátásait, ha szeme rányílik elmés öltözékére, amely törekvésének eszköze volt! Irigyen kívánkozott a jókedvűen pillantgató Werner helyébe, mert így csak oldalról várhatott szomszédja részéről megszólítást, holott jobban szeretett volna úgy beszélgetni vele, hogy szemben ülnek egymással. A házigazda azonban nem hozzá külön, hanem általában a szomszédaihoz beszélt, mikor néhány kanál leves után az ezüsttálcán elébe tett két borospalackot (az asztal mindkét végén is állt kettő-kettő), egyiket a másik után kissé félrehajtotta, hogy elolvassa a címkéjüket.

- Amint látom, fiam kitett magáért, és két kitűnő szíverősítőt tétetett az asztalra, az egyik hazai termés, de bízvást állja a versenyt ezzel a külföldivel. Megmaradunk annál a patriárkális szokásnál, hogy magunk töltjük a bort - jobb így, mintha szolgálattevő szellemek töltögetik, vagy kényeskedve kézről kézre jár a palack, amit nem szenvedhetek. Módszerünk szabad kezet ad, a magunk üvegén láthatjuk, hol tartunk az ivásban. Milyent parancsolnak, hölgyeim, és ön, bányatanácsos úr? Vöröset vagy fehéret? Gondolom, előbb talán a hazait, a franciát majd a pecsenyéhez. Avagy inkább mindjárt emezt vegyük bemelegítőnek? Ezt a nyolcas termésű Lafitte-ot merem ajánlani - nagyon kellemesen hat a kedélyre, és jómagam nem esküszöm meg, hogy később nem próbálkozom vele, igaz, hogy ez a piesporti Aranycsepp nagyon is alkalmas arra, hogy monogám hajlamokat ébresszen abban, aki egyszer belekóstolt. A mi kedves németjeink fura egy náció, csúnyán elbánik a prófétáival, akárcsak hajdan a zsidók, hanem a boraik, azoknál különbet nem adhat az Úristen.

Werner csak csodálkozva nevetett. Kirms azonban, keskeny arcú, feje búbján őszülő, nehéz szempillájú férfi, így válaszolt:

- Excellenciád elfelejti javára írni a gonosz németeknek, hogy excellenciádat is ők adták a világnak.

Bal kéz felől Meyer és rézsút szemben Riemer helyeslő kacagásra fakadt, jeléül annak, hogy nemigen foglalkoztak a szomszédaikkal, inkább a házigazda körül folyó beszélgetésre figyeltek.

Goethe is mosolygott, csukott szájjal, talán azért, hogy a fogait ne lássák.

- Hát igen, ez úgy-ahogy mentségükre szolgálhat - mondta. Azután megkérdezte Charlottétól, mit óhajt inni.

- Szokatlan nekem a bor - felelte Charlotte. - Könnyen a fejembe száll, és csak a barátság kedvéért hörpintek néha egy keveset. Inkább az az ásványvíz érdekelne. - Fejével a borosüvegek mellé tett vizespalackokra mutatott. - Miféle víz az?

- Ó, az én égeri vizem - válaszolt Goethe. - A kegyed ízlése jó helyen tapogatózik, ez a forrás ki nem fogy a házamból, a föld minden józan adománya közül ezzel szereztem a legjobb tapasztalatokat, öntök belőle kegyednek azzal a kikötéssel, hogy megkóstolja ezt az aranynedűt is - továbbá, hogy nem keveri a különböző elemeket, és nem önt vizet a borba, ami nagyon elítélendő szokás.

Sorra töltögetett a körülötte ülőknek, míg az asztal egyik végén fia, a másikon dr. Riemer látta el ezt a teendőt. Közben tányért váltottak, gombás sülthal-vagdalékot szolgáltak fel kagylóhéjban, amiről Charlotte, bár nem nagy étvággyal evett, tárgyilagosan kijelentette, hogy rendkívül ízletes. Csendben fürkésző kíváncsisággal, feszülten figyelve mindent, a konyhának ezt a magas színvonalát érdekesnek találta, és a házigazda igényeiben lelte nyitját. Különösen, amikor most és később is megfigyelte, hogy August majdnem félénken pillantgat a társaság vendéglátó ura felé, apjától örökölt, de sokkal lágyabb, mélabúsan édeskés nézésű szemében szorongó kérdéssel, hogy vajon ízlik-e neki az étel. Goethe volt az egyetlen, aki kettőt vett a kagylóból, de a másodikat csaknem érintetlenül hagyta. Hogy inkább a szeme, mint a gyomra kívánta az ételt - ahogy mondani szokás -, az megmutatkozott utóbb a kitűnő filénél is, amit gazdag zöldség-körítéssel hosszú tálakon hordtak körül, ebből olyan bőségesen szedett a tányérjára, hogy a végén a fele ottmaradt. Viszont sűrűn kortyolgatott a rajnai borból meg a bordóiból, és a töltögetéssel, amelyben, mint előbb a kenyértörésben, volt valami szertartásosság, elsősorban saját magát látta el. A piesporti palackot meg éppen hamarosan cserélni kellett. Arcának amúgy is sötét tónusa az ebéd folyamán egyre feltűnőbben elütött hajának fehérségétől.

Töltögető kezét - amely, csuklója körül a kézelő bodrával a rövidre vágott, szépen formált körmökkel, széles és izmos volta ellenére valamilyen szellemi kifinomultságot sejtetett, és kecsesen, mégis keményen markolta a palackot - Charlotte azzal a beható és kissé elfogódott figyelemmel nézegette, amelytől egész idő alatt nem tudott megszabadulni. Goethe újra meg újra öntött neki az égeri vízből, és folytatta erről megkezdett előadását, egyhangúság nélkül zengzetes, különös tisztasággal tagolt beszédmódján, csak olykor hagyva el, szülőföldjének tájszólása szerint, a szóvégződést; lassan, terjengősen számolt be első ismerkedéséről ezzel a jó hatású forrással, elmondta, hogy minden évben hozat belőle Weimarba az úgynevezett franzensdorfi korsósokkal, s az utóbbi években, amikor már nem járt a csehországi fürdőkbe, idehaza rendszeres ivókúrákat próbált tartani. Ebben a rendkívül pontos és világos beszédmódban, amelyet nagyon kellemes mozgású szájának tétova mosolya kísért, volt valami akaratlanul parancsoló és uralkodó jelleg, ez lehetett az oka, hogy az asztalnál ülők mind odahallgattak, aminthogy egyébként is az egész étkezés alatt csak gyéren és szórványosan folytak külön beszélgetések, és mihelyt a házigazda megszólalt, az általános figyelem rögtön feléje fordult. Ezt alig is akadályozhatta meg, legfeljebb úgy, hogy tüntető diszkrécióval valamelyik szomszédjához hajolt, és hangját letompítva ahhoz beszélt; de még akkor is sokan arrafelé figyeltek.

Így volt ez akkor is, amikor Kirms kamarai tanácsosnak a német nép mentségére felhozott jó mondása után Goethe úgyszólván négyszemközt kezdte magyarázni Charlotténak a tőle jobbra ülő úr kilétét és jó tulajdonságait: hogy milyen jeles államférfi és kiváló gazdasági szakember, lelke az udvarnagyi hivatalnak, amellett a múzsák barátja és a színművészet finom érzékű kedvelője, az idén megszervezett új intézménynek, az udvari színház intendatúrájának megbecsülhetetlen tagja. Szinte az a látszata volt a dolognak, mintha Kirmsre akarná hárítani Charlotte szórakoztatását, úgyszólván nyakába varrni az asszonyt, ha ugyanakkor nem faggatta volna ki a színházhoz való viszonyáról, és nem említette volna meg, hogy ittléte alatt remélhetőleg meggyőződik róla, mi szépet tud nyújtani a weimari színpad. Fölajánlotta, hogy amikor csak kedve van színházba menni, vegye igénybe a páholyát. Charlotte szépen megköszönte, és azt felelte, hogy ő maga mindig nagyon kedvelte a színjátszást, de szűkebb körében nemigen érdeklődtek iránta, meg aztán a hannoveri színház csöppet sem alkalmas arra, hogy fejlessze az érzéket: így hát ő, minthogy az élet gondjai amúgy is meglehetősen lekötötték, némiképpen elidegenedett ettől a műélvezettől. A Goethe irányítása alatt híressé vált együttes megismerését azonban kedves kötelességének fogja tartani.

Mialatt kissé elfogódott hangon így nyilatkozott, szomszédja az ő tányérja fölé hajtva fejét, megértően bólogatott, és közben Charlotte pironkodva látta, hogy azt a néhány kenyérmorzsát és galacsint, amit szórakozottan gyúrogatva a terítőn hagyott, Goethe a gyűrűsujjával fölcsippentette, és takaros halmocskává kotorta össze. Megismételte a meghívást a páholyába, és kifejezte reményét, hogy a körülmények jóvoltából Charlotte megnézheti a Wallenstein előadását, amely, Wolff-fal a címszerepben, jelentékeny színpadi teljesítmény, és már számos idegenből jött nézőre tett mély hatást. Azután maga is furcsállotta, hogy a Schiller darabja és az asztalon levő ásványvíz közötti összefüggés révén a csehországi Éger várára terelte a szót, ugyanis ebben a várban, amely őt mint építészeti alkotás is nagyon érdekli, koncolták fel hajdan Wallenstein legkiválóbb híveit. Erről kezdett beszélni, és csak el kellett fordulnia Charlotte tányérjától, és fölemelnie bizalmasan halkított hangját, hogy mindenki odafigyeljen. Az úgynevezett Fekete Torony, jelentette ki, különösen szép látvány lehetett, mondjuk, az egykori felvonóhídról nézve, egyébként nagyszerű építmény, kövei valószínűleg a Kammerbergből valók. Ezt a bányatanácsosnak mondta, szakemberi meghittséggel bólintva feléje. A köveket, magyarázta, művésziesen munkálták meg, és úgy illesztették össze, hogy a lehető legjobban állják az időjárás viszontagságait, alakja így az Elbogen mellett található egyes földkristályokéra emlékeztet. És ehhez az alakrokonsághoz kapcsolódva csillogó szemmel, nagyon élénken rátért egy ásványtani leletre, amelyre csehországi útján bukkant, amikor Égerből Liebensteinbe kocsizott; nemcsak az érdekes lovagvár, hanem a Kammerberggel átellenben emelkedő, geológiai szempontból nagyon tanulságos Plattenberg is csábította oda.

Arrafelé, ecsetelte sok frisseséggel és szemléletességgel, nyaktörően komisz volt az út, lépten-nyomon vízzel telt gödrök, sohasem lehetett tudni, melyik milyen mély, és útitársa, egy ottani hivatalnok, ezer aggodalom közt hányódott - állítólag az ő, mármint az elbeszélő személye miatt, de valóságban félreismerhetetlenül saját magáért, úgyhogy folyton nyugtatgatni kellett, és hivatkozni a kocsis ügyességére, ez ugyanis oly jól értette a dolgát, hogy Napóleon, ha ismeri, biztosan megtette volna belső kocsisának. Óvatosan behajtott a mély gödrökbe - így lehetett legjobban megúszni felborulás nélkül.

- Ahogy a kaptatón fölfelé döcögtünk - így folyt tovább az elbeszélés -, egyszerre meglátok valamit a földön, mire szépszerével lekecmergek a kocsiról, hogy közelebbről megnézzem azt a valamit. "Hát te hogy kerülsz ide? Az ám, hogy kerülsz ide?" - kérdem, mert mi néz rám csillogva a sárból? Egy földpát-ikerkristály.

- Mi a manó! - szólalt meg Werner. És noha gyaníthatólag - Charlotte gyanította, sőt majdnem remélte - a bányatanácsos volt az egyetlen, aki tudta, mi is az a földpát-kristály, mégis mindnyájan el voltak ragadtatva az elbeszélő találkozásától a természet játékával, mégpedig egészen őszintén; mert oly pezsdítő drámaisággal jelenítette meg az eseményt, és főként olyan elbűvölő volt a csodálkozó és örvendező "Hát te hogy kerülsz ide?", ahogyan a leletet megszólította, annyira új, megkapó és meseszerű, hogy egy ember - és milyen ember! - egy kőnek azt mondja: "te!", hogy korántsem egyedül a bányatanácsos találta meg a számítását. Charlotte, aki egyforma feszültséggel figyelte a beszélőt és a hallgatókat, szeretetet és örömet látott minden arcon, így Riemerén is, ahol ez a kifejezés egészen sajátságosan mosódott egybe az állandó zsörtölődéssel; de fölismerte August, sőt Lotti arcán is, főként pedig, ahogy Meyer Ridelné mellől az elbeszélő felé hajolt, hogy a szavait lesse, a professzornak különben merev, száraz arcán olyan szívbéli gyöngédséget látott tükröződni, hogy neki magának is, nem tudta, hogyan, könny szökött a szemébe.

Annak csöppet sem örült, hogy ifjúkori barátja, a vele folytatott rövid magánbeszélgetés után, egyre inkább az egész asztaltársasághoz beszélt, részben az általános óhajnak engedve, részben azért - Charlotte nem titkolta maga előtt -, mert így kívánta a "szabályozottság". És mégis, az asztalfőn ülő házigazda patriarkális magánbeszédét valamilyen jellegzetes, mondhatnánk mitikus hangulatú élvezettel hallgatta, ami ellen nem tudott védekezni. Egy régi szókapcsolat, egy homályos emlék ötlött fel benne, és makacsul megrögződött az elméjében. Luther asztali beszélgetései - erre gondolt, és az arcjellegek minden különbözőségével szemben védte ezt a benyomást.

Evés, ivás, töltögetés közben, időnként hátradőlve és két kezét szalvétája fölött összekulcsolva, a házigazda tovább beszélt, jobbára lassan, mély hanghordozással, lelkiismeretesen válogatva a szavakat, de néha folyamatosabban és gyorsabban, ilyenkor kezei olyan gesztusokra tárultak, amelyekben sok könnyedség és lendület volt. Arra emlékeztették Charlottét, hogy a színészeknek ízlésre és tetszetős színpadi mozgásra nevelő oktatásokat szokott tartani. Sajátságosan bemélyedt szögletű szemei tündöklő szívélyességgel fogták át az asztaltársaságot, mialatt a szája mozgott - nem mindig kellemesen: ajkai időnként bántó kényszeredettséggel húzódtak el, amely a rá figyelőre kínosan és rejtélyesen hatott, és az élvezetet nyugtalansággá és részvétté változtatta. De a rossz igézet legtöbbször hamar megszűnt, és akkor a szépen formált száj mozgása csupa jóleső kedvesség lett, úgyhogy csodálatos pontossággal, minden túlzás nélkül ráillett a homéroszi "ambróziás" jelző, ha ezt a valóságra egyáltalán alkalmazni lehet.

Tovább is Csehországról beszélt, Franzensbrunnról, Égerről, a jól megművelt égeri völgy varázsáról, leírt egy templomi hálaadó és aratóünnepet, amelyen ott részt vett, vadászok, céhek és tősgyökeres parasztnép tarka körmenetét, amely nehéz díszbe öltözött, oltáriszentséget vivő papság vezetésével a nagytemplomtól elindulva kerülte meg a várost. Azután hangját letompítva, száját előredudorítva, baljós arckifejezéssel, amelyen valami epikai tréfásság is átsuhant - ahogyan gyermekeknek rémtörténeteket szokás mesélni -, fölidézte ennek az érdekes városnak a kései középkor egyik századában lezajlott véres éjszakáját, egy zsidómészárlást, amelyre a lakosság mint valami hirtelen támadt görcsben ragadtatta magát, s amelyről hírt adnak a régi krónikák. Ugyanis Izraelnek sok gyermeke élt Égerben a számukra kijelölt utcákban, ott állott egyik leghíresebb zsinagógájuk is, mellette a zsidó egyetem, egész Németországban egyetlen a maga nemében. Egy nap egy mezítlábas barát, aki nyilván fatális szónoki képességgel rendelkezett, a szószékről szívszaggatóan ecsetelte Krisztus szenvedését, és a zsidókat okolta minden rosszért, mire egy tettre buzdult és a prédikáció hallatára önkívületbe esett hadfi a főoltár elé ugrott, megragadta a feszületet, és "Aki keresztény, az kövessen!" kiáltással az amúgy is gyúlékony tömegbe dobta a szikrát. A hívek követték, kint mindenféle csőcselek csatlakozott, és hallatlan fosztogatás, gyilkolás kezdődött a zsidónegyedben: a boldogtalan lakókat összeterelték két főutcájuk közt egy sikátorba - ennek még ma is Gyilkosság utca a neve -, és lett olyan öldöklés, hogy patakokban folyt a vér. Egyetlenegy zsidó menekült meg a mészárlásból, mégpedig úgy, hogy kínos-keservesen a kéménybe bújt el. Mikor helyreállt a nyugalom, a bűnbánó város, amelyet egyébként az akkor uralkodó IV. Károly római király a történtekért eléggé súlyosan megbírságolt, az életben maradt zsidót ünnepélyesen elismerte Éger polgárának.

- Éger polgára! - kiáltott az elbeszélő. - Így már volt legalább valami, és a szerencsétlen beérte ezzel a nagyszerű kárpótlással. Valószínűleg elvesztette asszonyát és gyermekeit, tulajdonát és jószágát, minden barátját és rokonát, az egész kis közösséget, nem is beszélve a fullasztó szorongásról a füstfogóban, ahol borzalmas órákat élt át. Csupaszon, kifosztottan állt ott, de most már mint Éger polgára, és a végén erre még büszke is volt. Ilyenek az emberek - rájuk ismertek-e, barátaim? Vígan vállalkoznak a legszörnyűbbre, s amikor lehűlt a vérük, még élvezik is a bűnbánó nagylelkűség gesztusát, azt hiszik, ezzel feledtetik a gyalázatos gaztettet - nevetséges, de van benne valami megindító. Mert a nyájközösségben tettről alig, csak történésről lehet beszélni, s az ilyen kirobbanásokat leghelyesebb úgy tekinteni, mint kiszámíthatatlan természeti tüneményt, amely a kor lelki beállítottságából következik, s ilyenkor a mindig jelenlevő magasabb, korrigáló emberségesség beavatkozása jótétemény még akkor is, ha megkésve érkezik: a mi esetünkben a római felség menti meg úgy-ahogy az emberiség becsületét azzal, hogy elrendeli a sötét ügy kivizsgálását, és a forma kedvéért a helyi magisztrátusra pénzbírságot ró ki.

A hátborzongató eseményt nem lehetett volna tárgyilagosan megnyugtatóbb, hűvösen engesztelékenyebb szemlélettel értelmezni, mint Goethe tette, és Charlotte úgy találta, bizonnyal ez a leghelyesebb mód arra, hogy az ilyesminek megtárgyalása asztal mellett elviselhető legyen. A zsidók jelleme és sorsa körül folyt még egy darabig a szó, és a házigazda fölkapta és mintegy beledolgozta előadásába azokat a megjegyzéseket, amelyeket egyik-másik vendég, mint Kirms, Coudray vagy az okos Meyer időnként közbevetett. Fölényes nyugalommal és némileg tréfás megbecsüléssel beszélt a választott népről. A zsidók, mondta, patetikusak, anélkül, hogy heroikusak volnának: fajuk ősisége és vérré vált tapasztalata bölccsé és szkeptikussá teszi őket, ami szöges ellentéte a heroikusnak, és csakugyan, még a legalacsonyabb zsidó beszédmódjában is van valami bölcsesség és irónia - amellett határozott hajlam a pátoszra is. A szót azonban itt betű szerint kell érteni, mert hisz eredetileg fájdalmat jelent, és a zsidó pátosz nem más, mint a fájdalom dagálya, amely ránk, másfajtájúakra, gyakran groteszk és igazában elidegenítő, sőt visszataszító hatást tesz - aminthogy a nemesebb érzésű ember az istensújtotta állapot stigmájának és külső megnyilatkozásának láttán mindig az undor, sőt a természetes gyűlölet indulatait kénytelen magában elfojtani. Nagyon nehéz meghatározni egy jó németnek az érzéseit, a nevethetnék és a titkos tisztelet egészen különleges keverékét, amikor hallja, hogy a zsidó házaló, akit tolakodása miatt a durva kezű szolga kihajított, égnek emelt karokkal kiabálja: "Meggyötört és megsanyargatott engem a hitvány szolga!" Annak az átlag-őslakónak nem állnak rendelkezésére a régibb és magasabb szókincsből származó mázsás kifejezések, míg az ószövetség gyermeke otthon van ebben a patetikus eszmekörben, és nem restelli annak nagy szavait saját útszéli élményére alkalmazni.

Hát ez igazán aranyos volt, és a társaság szívből derült - Charlotte ízlése szerint túlságosan hangosan - a jajveszékelő házalón, akinek földközi-tengeri, pittoreszk arcjátékát a házigazda élethűen utánozta, vagy inkább hirtelen fölvillanó és eltűnő mimikával jelezte. Még Charlotte is elmosolyodott, de a dolog sokkal kevésbé érdekelte, sokkal több gondolat kavargott a fejében, semhogy mással, mint ezzel a kissé erőltetett mosollyal részt vehetett volna a mulatságban. A társaság hahotázó tetszésnyilvánításában megbúvó alázat és szolgalelkűség türelmetlen megvetést keltett benne, mert ifjúkori barátjának szólt, de épp ezért a maga személyét illetően hízelgésnek is vette. Természetes, hogy meghatódtak Goethe nyájasságától, amely - látszott a száján - nem mindig erőlködés nélkül árasztotta rájuk kincseit. Hiszen minden mögött, amivel társaságát szórakoztatta, ott volt a hatalmas életmű, ez adott zengő hátteret minden kiejtett szavának, érthető, hogy jelentőségükkel arányban nem álló hála volt a visszhang. Méghozzá az volt a különös, hogy az ő teljesen példa nélküli esetében a szellemi magatartás a tisztelők szemében elválaszthatatlanul egybeforrt a társadalmi-hivatalossal, hogy a nagy költő mellesleg - nem is éppen mellesleg - nagy úr is volt, s az utóbbit nem a lángésztől különböző, hanem azt a világ előtt reprezentáló kifejezésnek érezték. A távolságot teremtő és minden megszólítást körülményessé tevő "excellenciás" címnek, amelyet viselt, költő voltához éppoly kevés köze volt, mint a mellére tűzött csillagnak; ezek a megkülönböztetések megillették őt, mint az udvar kegyencét és minisztert; de magukba olvasztották szellemi nagyságának lényegét, úgyhogy mélyebb eredet révén mégis azzal összefüggőnek látszottak. Könnyen lehet, gondolta Charlotte, hogy belső tudatában is végbement ez a folyamat. Elgondolkozott ezen, noha kétsége támadt, érdemes-e sokáig időzni ekörül. A többiek szolgálatkész kacagása mindenesetre arra vallott, hogy tetszik nekik a szellemi és földi kiválóságnak egy személyben való találkozása, hogy büszkék rá, és lelkesednek érte; de ő a maga részéről ezt rossznak és helytelennek ítélte, sőt valahogy fölháborítónak. Ha alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy ez a büszkeség és lelkesedés nem egyéb, mint hízelgő szolgaszellem, akkor elgondolkozása és ebből eredő lehangoltsága jogosultnak bizonyul. Úgy tetszett, hogy a szellemi nagyság túlságosan megkönnyíti az embereknek a hódolatot, ha csillaggal és címmel, díszlépcsős művészhajlékban mutatkozik, elegáns és csillogó szemű aggastyán alakjában, akinek a fején úgy nőtt a finom haj, mint amott a Jupiterén, és aki ambróziás szájjal beszél. "A szellemi - gondolta - szegény, csúnya és földi megbecsülés nélküli kellene hogy legyen, hogy próbára tegye az embereket, képesek-e mégis tisztelni..." Riemerre pillantott, mert újra fülébe csengett minapi mondása, amely azóta nem ment ki a fejéből: "Mindebben nincs egy szikra keresztényi." Ha nincs, hát nincs. Nem akart ítélni, és nem volt kedve bármiben egyetérteni a könnyen sértődő férfiúval, aki urára és mesterére zengett dicshimnuszaiba folyton holmi zsörtölődést kevert. De ránézett, és látta, hogy miközben a legodaadóbban együtt nevet a nevetőkkel, bágyadt ökörszemei közt egy kis dudor töprengésre, ellenállásra, dacra, szóval zsörtölődésre árulkodik... Azután szelíd, de mélyen fürkésző pillantása két hellyel továbbsiklott, Lottin túl Augustra, az apja árnyékában félresiklott életű fiúra, akin rajta maradt a szeplő, hogy nem vonult hadba az önkéntesekkel, s aki el fogja venni a hölgyecskét; nem most először nézett rá az ebéd alatt. Már amikor Goethe az ügyes kocsisról beszélt, aki a gödrös úton meg tudta akadályozni a felborulást, Charlotte éles pillantást szegzett a kamarai tanácsosra, mert sajátos módon eszébe ötlött az a furcsa modor, ahogyan a minap August elbeszélte az ő ifjúkori barátjának balesetét, rosszul végződött utazását, amikor Meyer társaságában és nagyságának ünnepélyes tudatában az országút árkába zuhant. És most, ahogy August és a famulus közt ide-oda járt a tekintete, hirtelen gyanú támadt benne, fölnyilalló ijedség, amely nemcsak erre a kettőre, hanem az egész társaságra vonatkozott: egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha az általános kacaj hunyászkodó hangossága valami mást akarna túlharsogni és palástolni, valamit, ami annál félelmetesebb, minthogy őt magát fenyegeti, egyúttal cinkos együttérzésre hívja fel.

Hála istennek, a gondolat, amely megkísértette, teljesen értelmetlen volt, szót sem érdemelt. Szeretet, csak szeretet hullámzott az asztal körül ülők kacagásában, és beszélt a szemekből, amelyek barátjának derűs megfontoltsággal csevegő ajkain csüggtek. Mindenki még többre számított, és megkapta, amit remélt. Luther patriarkális asztali beszélgetése mint zengzetes és szellemes csevegés folyt tovább, és egy darabig még a zsidók körül forgott - mégpedig valamilyen magasrendű méltányossággal, amelyről el lehetett hinni, hogy szintén korrigáló pénzbírsággal sújtaná Éger város tanácsát. Goethe dicsérte ennek az érdekes fajnak különleges képességeit, zenei érzékét és orvosi rátermettségét - a zsidó és az arab orvos az egész középkoron át a világ különös bizalmát élvezte. Itt van továbbá az irodalom, ahhoz is sajátos vérségi kapcsolat fűzi ezt a népet, ebben rokon a franciával: akárki megfigyelheti, hogy még az átlagzsidó is többnyire tisztábban és szabatosabban ír, mint a törzsökös német, aki a déli népektől eltérően rendszerint nem tiszteli eléggé a stílust, és nem tud élvező gondossággal bánni vele. A zsidó az írás népe, és nyilvánvaló, hogy emberi tulajdonságait és erkölcsi meggyőződéseit mint vallási képzetek világiasult formáit kell szemlélni. A zsidók vallásossága azonban igen jellemzően az evilágihoz tapad és kötődik, és éppen ez a hajlam és képesség, amellyel a földi dolgoknak a vallás dinamizmusát kölcsönzik, arra enged következtetni, hogy még jelentős szerep és hivatás vár rájuk az emberiség jövőjének alakításában. Mármost, figyelembe véve, hogy milyen nagymértékben járulnak az általános pallérozottsághoz, roppantul különös és nehezen megmagyarázható az ősi ellenszenv, amely a zsidó emberfajta iránt a népekben parázslik, és minden pillanatban kész tettleges gyűlöletté föllángolni, amint ezt az égeri zavargás épp eléggé példázza. Ehhez az ellenszenvhez, amelyben az utálatot növeli a nagyrabecsülés, tulajdonképpen csak egyetlen másik fogható: a németek ellen táplált gyűlölet, akiknek a sors által kijelölt szerepe, valamint belső és külső helyzete a népek családjában a legbámulatosabb hasonlóságot mutatja a zsidókéval. Ő nem akar erre széltében-hosszában kiterjeszkedni, nem akarja megégetni a száját, de bevallja, hogy időnként erőt vesz rajta, lélegzetét is elállítja az aggodalom: mi lesz, ha egy nap a világ fojtott gyűlölete fölszabadul, és olyan történelmi lázadásban tör ki a föld másik sója, a németség ellen, amelynek csupán miniatűr elő- és mintaképe az a középkori gyilkos éjszaka... Egyébiránt bízzák rá az ő saját külön szorongó gondjait, oda se neki, és legyenek elnézéssel iránta, amiért ilyen kalandos összehasonlításokba, nemzeti sajátságok szembeállításába bocsátkozik. Akadnak sokkal meglepőbbek is. A nagyhercegi könyvtárban van egy régi földgömb, amely szűkszavú felírásokkal néha igen találóan jellemzi a különféle földlakókat, és Németországról ezt mondja: "A német az a nép, amely nagy hasonlatosságot mutat a kínaiakkal." Ez nagyon mókásan hangzik, de nincs-e benne valami találó is, ha a németek címkórságára és a tudományosság iránt beléjük rögződött tiszteletére gondolunk? Persze az ilyen néplélektani megfigyelésekben mindig marad valami önkényes, és a hasonlat éppúgy vagy még inkább ráillik a franciákra, akiknek kulturális önteltsége és mandarinosan szigorú vizsgarendszere erősen kínai veretű. Azonkívül demokraták, és ebben is rokonok a kínaiakkal, még ha ezeket nem is érték el a demokratikus gondolkozás radikalizmusa terén. Ugyanis Konfuciusz honfitársaitól származik ez a mondás: "A nagy ember csapás a társadalomra."

Erre megint kitört a kacagás, még az előbbinél is harsogóbban. Ez a mondás, ebből a szájból hallva, a derültség valóságos orkánját indította el. A vendégek előre-hátra dülöngtek a székükön, tenyerükkel csapkodták az asztalt - határtalanul megütközve ezen az elvi értelmetlenségen, mindenképpen mutatni akarták a házigazdának, mennyire méltányolják, hogy éppen ő vállalkozott a mondás idézésére, s egyúttal értésére akarták adni, hogy azt szörnyűséges és nevetséges képtelenségnek tartják. Csak Charlotte ült egyenesen a helyén, dermedten védekező tartásban, és nefelejcskék szeme ijedten kitágult. Megborzongott. Arca tényleg elszíntelenedett, és csupán szája sarkán egy fájdalmas vonaglásban jelentkezett nála az általános vidámság. Kísérteties víziója volt: soktetős, sokcsengettyűs tornyok alatt egy öregesen bohó, iszonyúan okos nép fiai, copfos, tölcsérkalapos, tarka zekés alakok szökdeltek jobbra-balra, hosszú körmű, szikár mutatóujjukat fölváltva nyújtogatták fölfelé, és cirpelő nyelven kiáltottak világgá egy hajmeresztő, halálosan bőszítő igazságot. Amíg ez a lidércnyomás tartott, ugyanolyan hideg borzadály futkosott Charlotte hátán, mint az imént: az asztal körül ülők túl hangos kacaja csak arra való, hogy leplezzen valami rosszat, amely egy rettenetes, óvatlan pillanatban kitörhet úgy, hogy valaki földönti az asztalt, és elordítja: "Igazuk van a kínaiaknak!"

Ebből látni, hogy ideges volt. De mindig támad ilyenféle, tisztán atmoszferikus idegesség, szinte a levegőben van bizonyos feszült szorongás, hogy nem lesz-e baj, ha az emberi közösség egyre és sokakra oszlik, ha az egyén bármilyen értelemben és viszonylatban elkülönülten szembekerül a tömeggel; és jóllehet Charlotte régi ismerőse velük egy sorban ült az asztalnál, mégis ő hozta létre ezt a sohasem veszélytelen, de épp azért izgató helyzetet azáltal, hogy egyedül vitte a szót a társalgásban, a többiek pedig közönségként statisztáltak. Nagy, sötéten csillogó szemmel pillantott végig az asztalon a derültség viharában, amelyet idézete fölkavart, és arcán ismét megjelent a színlelt csodálkozás, az a naivul nem őszinte kifejezés, amellyel először a szobába lépett. Az "ambróziás" száj meg-megrebbenve készült a beszéd folytatására. Amikor csend lett, megszólalt:

- Egy ilyen mondás persze nemigen győz meg bennünket a könyvtári glóbusz bölcsességéről. Ennek a színvallásnak nyílt antiindividualizmusa határt szab a kínaiak és a németek közti rokonságnak. Nekünk, németeknek, drága az egyéniség - joggal, mert csak abban van a nagyságunk. Hogy azonban ez így van, mégpedig sokkal kifejezettebben, mint más népeknél, bármily tág lehetőséghez juttatja is az egyént, ennek a közösséghez kapcsolódó viszonyába csüggesztő és elvetendő elemet vegyít. Kétségtelenül valamivel több volt véletlennél, hogy az öregkor természetes életundora II. Frigyesnél ebben fejeződött ki: "Belefáradtam, hogy rabszolgák fölött uralkodjam."

Charlotte nem mert fölnézni. Most nem látott volna mást, mint tűnődő bólogatást és itt-ott tetszést kifejező derültséget, amivel a vendégek ezt a citátumot is fogadták, de izgatott képzeletében úgy rémlett, hogy a lehunyt pillák alól alattomos pillantások lövellnek a beszélőre, és rettenetesen félt, hogy ezt láthatja a valóságban. Jó ideig elrévedés, fájdalmas töprengés állapota választotta el tudatát a beszélgetéstől, és meggátolta a gondolattársítások követésében. Nem tudta volna megmondani, hogyan fordult a társalgás azokra a dolgokra, amelyekre néha-néha felfigyelt. Majdnem elengedte füle mellett szomszédjának újabb figyelmességét. A házigazda biztatta, hogy vegyen "egy minimumot" (így fejezte ki magát) a befőttből, és ő félig öntudatlanul csakugyan vett is belőle. Azután hallotta, hogy fénytani kérdéseket fejteget, ígéri, hogy ebéd után megmutat néhány karlsbadi üvegpoharat, amelyeknek festése a legkülönfélébb színekben játszik, aszerint, hogy milyen világításban nézi az ember. Közben lebecsülő, sőt becsmérlő megjegyzést tett a newtoni tanokra, gúnyosan említette az ablaktábla résén át üvegprizmára eső napsugarat, és beszélt egy papírlapról, amelyet mint fénytani tanulmányainak első emlékét és legkorábbi följegyzését őriz. Mainz ostrománál a lyukacsos sátorban esőcseppek hulltak a papírra, azok nyomai látszanak rajta. Kegyelettel csügg múltjának apró ereklyéin és emléktárgyain, gondosan megőrzi őket, egy hosszú élet lecsapódásaként sok ilyen érdekes limlom gyűlik össze. E szavak hallatára Charlotte szíve hevesen dobogni kezdett a fehér ruha alatt, melyről hiányzott egy szalagcsokor, mert úgy érezte, gyorsan közbe kellene szólnia, hogy az életlecsapódás további részletei felől érdeklődjék. De belátta, hogy ez lehetetlen, lemondott róla, és megint elvesztette a beszélgetés fonalát.

Mikor a sült után az édességhez tányért váltottak, arra figyelt föl, hogy a házigazda nagy hévvel mesél valamit; nem tudta, hogyan került szőnyegre a tárgy: egy erkölcsileg tanulságos művészi pályafutás története. Hőse egy olasz énekesnő, aki rendkívüli hangadományával csak azért lépett nyilvánosság elé, hogy segítsen apján, egy római zálogházi pénzbeszedőn, akit jellemgyöngesége nyomorba döntött. A fiatal teremtés csodálatos tehetségét műkedvelő-hangversenyeken fedezte fel egy színigazgató, nyomban szerződtette társulatába, és a lány első föllépésével Firenzében akkora sikert aratott, hogy egy zenerajongó egy scudo helyett száz zecchinót ajándékozott a jegyért. Ebből a szerencsepénzből a kezdő énekesnő bőségesen juttatott szüleinek, pályája merészen ívelt fölfelé, a zenei égbolt csillaga lett, ömlött hozzá a pénz, és legfőbb gondja volt, hogy minden jóval ellássa az öregeket - és az elbeszélő fölszólította hallgatóit, képzeljék el, mily szégyenkezéssel vegyes jó érzés töltötte el az élhetetlen apát, akit tündöklő gyermekének erélye és hűsége húzott ki a kátyúból. De ennek az életnek kalandos fordulatai ezzel nem értek véget. Egy gazdag bécsi bankár beleszeretett, és megkérte a kezét. Csakugyan búcsút mondott a hírnévnek, feleségül ment kérőjéhez, és úgy látszott, hogy a szerencse hajóján a legpompásabb és legbiztosabb révbe jutott. A bankár azonban megbukott, koldusként halt meg, és az asszony búslakodó visszavonultságban eltöltött évek sora után, már nem egészen fiatalon, visszatér a színpadra. Életének legnagyobb diadala várja. A közönség hódolattal ünnepli újbóli feltűnését, és ő csak ekkor érti meg, mivel szakított, és mitől fosztotta meg az embereket, amikor azt hitte, hogy a Krőzus házassági ajánlata pályájának betetőzését, egyúttal befejezését jelenti. Ez a körülrajongott visszatérés, a polgári és társadalmi tündöklés epizódja után, élete legboldogabb napja volt, és tulajdonképpen ekkor lett testestül-lelkestül művésszé. De ezután már csak néhány évet élt.

Ehhez a történethez az elbeszélő megjegyzéseket fűzött arról, hogy mily sajátságosan laza, közönyös és bizonytalan viszony fűzte ezt a különös lényt művészi hivatásához, és megfelelően könnyed és fölényes mozdulataival, úgy látszik, tetszést akart kelteni hallgatóiban az ilyenfajta nemtörődömség iránt. Furcsa istenteremtése! Ekkora képesség birtokában nyilván sohasem fogta fel különös komolysággal és ünnepélyességgel művészetét és általában a művészetet. Hiszen csak elzüllött apján akart segíteni, amikor elszánta magát, hogy kamatoztassa és tartósan a gyermeki szeretet szolgálatába állítsa tehetségét, amelyet addig senki sem méltányolt, még ő maga sem. Figyelemre méltó a készsége, ahogyan az első józanul kínálkozó alkalommal, bizonyára az impresszáriók nagy bánatára, otthagyta a dicsőséges pályát, és visszavonult a magánéletbe, és minden jel arra vall, hogy bécsi palotájában nem sírta vissza a művészkedést, könnyű szívvel nélkülözte a kulisszák poros szagát és a gyöngyöző koloratúrákat jutalmazó virágesőt. Mikor a sors kegyetlen játéka megkövetelte, hirtelen elhatározással ismét a nyilvánosság porondjára lépett. Most azután eléggé szívfacsaró, ahogy ez az asszony a közönség lelkesedésének hatása alatt egyszerre ráeszmélt, hogy amit azelőtt félvállról vett, és többé-kevésbé csupán célhoz vezető eszköznek tekintett: a művészet volt mindenkor komoly és igazi hivatása, de már nem élhetett sokáig, hanem kevéssel a művészet birodalmába való visszatérése után meghalt. Nyilván nem egyezett a természetével ez az életre szóló fölismerés, kései fölfedezése annak, hogy a néppel való igazi azonosulásra van hivatva - nem született a szépség tudatos papnőjének, tehát nem is lehetett az. A tragikum nélküli tragikum a tehetséggel megáldott teremtésnek a művészethez való viszonyában, ahol nagyon nehéz megkülönböztetni a szerénységet a gőgtől, az elbeszélőt mindig rendkívüli módon érdekelte, és szerette volna személyesen is ismerni a szóban forgó hölgyet.

A hallgatók hozzászólásaiból kitűnt, hogy ők is szerették volna. Szegény Charlotte annál kevésbé. Valami bántotta és nyugtalanította a történetben, vagy inkább a hozzáfűzött kommentárban. Saját, de ugyanúgy az elbeszélő lelkivilága kedvéért is abban reménykedett, hogy a tevékeny gyermeki szeretet példája erkölcsi megindultságban fog kicsendülni; a beszélő azonban a jóleső elérzékenyülést kiábrándító fordulattal olyan térre vitte át, amely legfeljebb érdekesnek mondható, mindent a lélektanra hegyezett ki, s éreztette, hogy jóváhagyja az esetet, mert azt példázza, hogy a lángész számára saját művészetének lekicsinylése nélkülözhetetlen. Ettől Charlotte - megint önmaga miatt, éppúgy, mint őmiatta - megborzongott és megrémült. Ismét töprengő révületbe esett.

A csemege nagyon illatos málnakrém volt, tejszínnel és piskótával. Pezsgőt is szolgáltak fel hozzá, de ezt már szalvétába burkolt palackból az inas töltögette, és Goethe, aki az előző borokból is bőségesen kivette a részét, most mint aki nagyon szomjas, egymás után két pohárral hajtott fel: az üres poharat rögtön odanyújtotta vállán át az inasnak. Miután, mint utóbb kitűnt, egy vidám emléken csüggve, egymáshoz közel eső szemeivel néhány percig rézsút fölfelé merengett, amit Meyer csöndes szeretettel, a többiek mosolygó várakozással figyeltek, az asztal fölött egyenest Werner bányatanácsoshoz fordult azzal, hogy valamit akar mesélni. "El kell hogy meséljem valamit önnek!" - szó szerint így mondta, és ez a nyelvbotlás - vagy mi - roppantul meglepően hatott a meggondolt és szabatos beszéd után, amihez a füleket hozzászoktatta. Megjegyezte még, hogy az évekkel ezelőtt történt esetre a helybeli vendégek jól emlékeznek, de a nem idevalósinak még újdonság lesz, különben is olyan mulatságos, hogy mindenki újból meghallgathatja.

Elejétől fogva szívbéli gyönyörűséget kifejező arccal egy tizenhárom év előtti kiállításról kezdett beszélni; a weimari műbarátok egyesülete rendezte a képtárlatot, amelyre máshonnan is értékes anyag érkezett. Egyik legszebb műtárgya Leonardo da Vinci Charitas-fejének - meg kell adni - nagyon ügyes kópiája volt.

- Önök tudják: a kasseli képtár Charitasáról van szó, és ismerik a másolat készítőjét is. Riepenhausen úr, a tehetséges művész ez esetben különösen finom és dicséretes munkát végzett: a képet akvarellszínekben adta vissza, amelyek jól megőrizték az eredeti tompított tónusát, az epekedő szempár, a fej szelíd, szinte kérő hajlása, különösen a száj édes szomorúsága tökéletesen sikerült a kópián. A kép általános tetszést aratott.

- A kiállítást a szokottnál későbbi időszakban rendeztük, és a közönség érdeklődése arra késztetett, hogy tovább is tartsuk nyitva. Egyre hidegebb lett, és takarékosságból csak a nyitás órája előtt fűtötték a termet. Az egyszeri belépésért csekély díjat szedtünk, főként idegenektől; a helybeliek előfizethettek, és tetszés szerint bármikor - tehát a fűtetlen órákban is - látogathatták a kiállítást.

- Most következik a történet. Egyik nap nevetve hívnak a bájos Charitas-fej elé, és saját szemünkkel győződhettünk meg egy diszkréten elbűvölő jelenségről: a kép száján, jobban mondva a száj fölött az üvegen félreismerhetetlen lenyomatban látszott egy kellemes ajakpár szépen formált hasonmása - egy csóké.

- Képzelhetik, milyen remekül mulattunk. Képzelhetik azt is, milyen víg titkosrendőri buzgalommal láttunk az eset kinyomozásához, hogy szépszerével megállapíthassuk a tettes azonosságát. Fiatal volt - előre sejteni lehetett, de az üvegen talált nyomok is erre vallottak. A tett pillanatában feltétlenül egyedül volt - mások jelenlétében ilyesmire nem vetemedett volna. Egy helybeli előfizető követte el a szerelmes bűntényt, korán, amikor még nem fűtötték a szobákat. Rálehelt a hideg üvegre, és saját leheletének párájába fagyasztotta a csókot. Csak kevesen voltak beavatva, de könnyű volt rájönni, ki surrant be egyedül a fűtetlen szobába. A majdnem bizonyosra vett gyanú egy fiatalemberre esett, akit nem akarok megnevezni, még csak közelebbről jellemezni sem; nem is tudta meg, hogy rájöttünk gyöngéd csínyére, de mi, beavatottak, több alkalommal barátságosan üdvözöltük valóban csókra termett ajkát.

Eddig tartott a nyelvbotlással bevezetett történet, amelyen nemcsak a bányatanácsos, hanem a jelenlevők mindegyike ámulva szórakozott. Charlotte nagyon elpirult. Valóban egészen a homlokáig, föltornyozott ősz hajáig pír öntötte el gyöngéd arcbőrét, és szemének kékje ijesztően elhalványodva rítt ki ebből a vértolulásból. Az elbeszélőtől elfordulva ült, sőt valósággal félrefordult másik szomszédja, Kirms tanácsos felé, mintha hozzá akarna menekülni, ezt azonban a szomszéd, aki maga is nagyon jól mulatott a történeten, nem vette észre. Szegény asszony tele volt aggodalommal, hogy a házigazda tovább fejtegeti a semmiben megmerevült titkos csókot, sőt annak fizikai föltételeit, s mikor a derültség kissé alábbhagyott, a magyarázat nem is maradt el, de inkább a szép bölcseletének, mint esetleg a hőtannak a körébe vágott. A házigazda az Apelles festett cseresznyéit csipegető verebekről beszélt, és arról a csalóka hatásról, amelyet a művészet, ez a maga nemében egyetlen és épp ezért legvarázsosabb tünemény képes az értelemre gyakorolni - nem egyszerűen az illúziókeltés jegyében, mert éppenséggel nem puszta szemfényvesztés, hanem mélyebb módon: tudniillik azáltal, hogy egyképpen tartozik az égi és a földi szférához, vagy plátóian szólva, isteni és látható lévén egyszersmind, az érzékek útján ejti meg a szellemet. Innen az a sajátságosan bensőséges színezetű vágy, amelyet a szépség ébreszt, s amely kifejezésre - hőből és hidegből születő kifejezésre jutott az ifjú műbarát intim cselekedetében. Ami ebben bennünket megnevettet, nem más, mint a titokban elkövetett kis bűntény zavart képtelensége. Afféle komikus részvét fog el, ha elgondoljuk, mit érezhetett a kísértés áldozata, mikor ajkai a hideg, sima üveglapot érintették. De voltaképpen alig képzelhető megindítóbb és jelentőségteljesebb képlet ennek a vértől meleg, fagyosan viszonzatlan csóknak véletlen anyagivá válásánál. Valóságos kozmikus tréfa, etcetera.

A kávét még ott az asztalnál felszolgálták. Goethe nem kávézott, ahelyett az utóételhez, amely mindenféle édességből, ánizsos perecekből, aprósüteményből és mazsolából állt, megivott még egy pohárka Tinto rosso nevű délvidéki bort. Azután asztalt bontott, és a társaság megint átvonult a Juno-szobros terembe meg az abból nyíló fülkeszerű szobába, amelyet a ház barátai az urbinói reneszánsz fejedelem ott függő arcképéről Urbino-szobának hívtak. A most következő óra - tulajdonképpen csak háromnegyed óra - meglehetősen unalmas volt, de talán jobb, tűnődött Charlotte, mint ebédidő alatt az a sok izgalom és szorongás. Szívesen fölmentette volna ifjúkori barátját az alól, hogy mulattatásuk végett szorgoskodjék. Goethe főként a külső vendégeket igyekezett szórakoztatni, akik először voltak a házban, tehát Charlottét és hozzátartozóit, valamint Werner bányatanácsost; folyton hangoztatta, hogy "valami jelentőset" - így mondta - akar nekik mutatni. Saját kezűleg - de August és az inas is segített neki - nagy mappákat emelt le a polcokról, tele rézmetszetekkel, fölcsapta az otromba fedeleket az ülő hölgyek és a mögöttük álló urak előtt, hogy bemutassa nekik az egymásra rakott "látványosságok"-at - ezt a szót használta a barokk képekre. A legfelsőknél oly sokáig elidőzött, hogy a következőket már csak futólag lapozhatta át. Konstantin csatája, több nagy lapból álló sorozat, részesült a legtüzetesebb magyarázatban; ujjával mutogatta az egyes részleteket, a nézők figyelmét fölhívta az alakok csoportosítására és elosztására, az emberek és lovak találó rajzára, és igyekezett tudatukba vésni, mennyi szellem és tehetség kell egy-egy ilyen kép megtervezéséhez és szerencsés kidolgozásához. Megszemlélték az éremgyűjteményt is, amelyet fiókszámra hordtak be az arcképszobából - a hozzáértő szemében valóban teljes és gazdag gyűjtemény volt: a tizenötödik századtól máig valamennyi pápa érmét tartalmazta, és Goethe teljes joggal mutatott rá, milyen mély és hasznos távlatokat nyit a művészet történetébe egy ilyen áttekintés. Úgy látszott, minden vésnököt név szerint ismer, az érmek keletkezésének történelmi indítékairól is beszámolt, és előadását megtűzdelte azokról a férfiakról szóló anekdotákkal, akiknek tiszteletére az érmeket verték.

A karlsbadi üvegpoharakról sem feledkezett meg. Behozatott néhányat, és valóban, a fény előtt ide-oda forgatva, gyönyörűen váltogatták színüket sárgából kékbe és pirosból zöldbe - ezt a jelenséget közelebbről megvilágította egy kis készüléken, amelyet, ha Charlotte jól értette, ő maga szerkesztett; behozatta a fiával: léckeret volt, fekete és fehér alapon halványszínű üveglapokat kellett tologatni benne, és kísérletileg újra előállott a poharakon megfigyelt tünemény.

Időnként, ha úgy gondolta, hogy megtette a magáét, és egyelőre vendégei el vannak látva nézegetnivalókkal, hátratett kézzel járkált a szobában, és néha-néha mélyet lélegzett - a kilélegzést kis hang kísérte, amely nyögésnek is beillett. Itt-ott a szobában vagy a fülke bejáratánál elbeszélgetett a tétlenül álldogáló vendégekkel, akik már ismerték a gyűjteményeket. Felejthetetlenül érdekes volt Charlotte számára látni, ahogy Stephan Schützével, az íróval beszélgetett; mialatt húgával az optikai készülék fölé hajolva ide-oda tologatta az üveglapokat, a két férfi, az idősebb és a fiatalabb, egészen közel állt egymás mellett, és ő lopva megosztotta figyelmét a színhatások és e jelenet között. Schütze rendszerint pápaszemet viselt, de most levette, valahogy elrejtve tartotta, és az üveglencsék támaszához szokott, nélkülük erőlködő és bambán vakoskodó szemeit kidüllesztve nézett maga elé a barna és markáns, de folyton változó kifejezésű arcba. A két autor közt a Szerelem és barátság zsebkönyvéről folyt a szó, amelyet Schütze egy idő óta évenként kiadott, emiatt szólította meg a házigazda. Goethe dicsérte a zsebkönyvet, összeállítását szellemesnek és változatosnak mondta, és kezét hátán összetéve, lábát szétterpesztve, állát gallérjába húzva kijelentette, hogy évről évre sok szórakozást és tanulságot merít a könyvből. Biztatta Schützét, hogy a zsebkönyvben elszórtan megjelentetett saját elbeszéléseit idővel gyűjtse önálló kötetbe, mire az író elpirult, még jobban kidüllesztette a szemét, és bevallotta, hogy elvétve maga is foglalkozott már ezzel a gondolattal, csak még kételyei vannak, megéri-e a fáradságot egy ilyen gyűjtemény. Goethe erélyes fejrázással tiltakozott a kétely ellen, de ellentmondását nem az elbeszélések értékével okolta meg, hanem tisztán emberi, mondhatnánk kánoni érveléssel: mindent össze kell gyűjteni, mondta; ha eljön az élet ősze, a termést be kell takarítani, hogy tető alá, biztonságba kerüljön az, ami szanaszét sarjadt és nőtt, mert különben az ember nyugtalanul válik meg az élettől, nem abban a tudatban, hogy helyesen és példásan élt. Csak egy jó címet kell találni hozzá, az fontos. És egymáshoz közel eső szemei körös-körül kutatták a mennyezetet - Charlotte félt, hogy kevés kilátással a sikerre, mert az volt a határozott érzése, hogy Goethe nem is ismeri az elbeszéléseket. De ekkor kisült, hogy Schütze úr elég messzire eljutott habozó fontolgatásában, mert rögtön kitalált egy könyvcímet: Vidám óráknak szándékozik elnevezni a gyűjteményt, ha esetleg sor kerül rá. Kitűnő, mondta Goethe. Ő maga se tudna jobbat kigondolni. Ez nagyon jól hangzik, és finom emelkedettség is van benne. A kiadónak tetszeni fog, vonzza a közönséget, és ami fő, szinte ránőtt a könyv testére. Ennél kell maradni. Egy jó könyv mindjárt a címmel együtt születik, s hogy ekörül nem lehet gond és kétség, egyenes bizonyítéka belső egészségének és életrevalóságának. - Bocsásson meg! - mondta, mert Coudray építészeti tanácsos lépett hozzá. Schützéhez pedig, aki újra föltette pápaszemét, nyomban odasietett doktor Riemer, nyilván azért, hogy kifaggassa, mit beszélt vele Goethe.

Csak az ebéd utáni társalgás vége felé, véletlenül jutott eszébe Goethének, hogy Charlotténak megmutassa a gyerekeit ábrázoló sziluettképeket, amelyeket egykor ajándékba kapott a derék házaspártól. Úgy esett, hogy otthagyva a metszeteket, érméket és színkísérleteket, körülvezette a szobában a Kestner dámákat és Rideléket, hogy bemutassa berendezésének néhány ritkaságát: az üveg alá tett istenszobrocskákat, egy ódon lakatot kulccsal, amely az ablakfélfán lógott, a barométer harang alakú fedele alatt egy kis aranyozott Napóleont kalappal és karddal. Ekkor kapott észbe. - Most tudom - kiáltott fel, és hirtelen bizalmas megszólítási formára tért át -, mit kell még nektek megmutatnom, gyerekek! A régi ajándékot, az árnyrajzokat rólatok és dicső tetteitekről! Majd meglátjátok, hogy évtizedeken át mily hűségesen megőriztem és becsben tartottam őket. - August, légy oly jó, hozd be a mappákot a sziloettekkel! - mondta erősen frankfurtias tájszólással; mialatt a társaság a furcsán bebörtönzött Napóleont nézegette, a kamarai tanácsos valahonnan előkerítette a paksamétát, s mivel a kerek asztalon már nem volt hely, letette a Streicher-zongorára, aztán odahívta apját és kísérőit.

Goethe maga oldotta ki a szalagokat, és nyitotta fel a mappát. Sárgult, penészfoltos papírfélék voltak benne rendetlen összevisszaságban, képes dokumentumok és emlékek, árnyrajzok, virágfüzérbe foglalt, elhalványult ünnepi versezetek, sziklákat, helységeket, folyópartokat, pásztornépet ábrázoló vázlatok, amelyeket régi utazásain emlékeztetőnek vetett papírra pár vonással a tulajdonos. Az öregúr nehezen ismerte ki magát közöttük, és nem találta, amit keresett. - Hol az ördögbe lehet? - dörmögött bosszúsan, és egyre gyorsabban és idegesebben dobálta a lapokat. A körülötte állók sajnálták, hogy annyit fárad, és mind sürgetőbben hangoztatták, hogy készségesen lemondanak a képről. Nincs is rá szükség, hogy viszontlássák, hiszen már puszta megemlítése világosan szemük elé varázsolta. Utolsó pillanatban Charlotte fedezte fel, és előhúzta a kusza garmadából. - Megvan, excellenciás uram - mondta -, itt vagyunk! - Goethe kissé meghökkenve, sőt hitetlenkedve nézte a papirosra ragasztott arcéleket, és hangjában még maradt valamicske bosszúság, ahogy mondta: - Persze, valóban úgy illett, hogy kegyed találja meg. Ez itt a kegyed arca, drágám, ügyesen kivágva, emitt meg a boldogult férje, a levéltári titkár úr, s öt legidősebb gyermekük. Ez a szép kisasszony még nincs rajta. Melyik is az a kettő, akit ismerek? Ezek itt? Bizony, bizony, a gyerekek megemberesednek.

Odalépett Meyer és Riemer. Diszkrét és egyértelmű jeladásul mindketten összehúzott szemöldökkel lehunyták szemüket, és csöndesen bólogattak. Nyilván úgy vélték, elég volt a szemlélgetésből, és mindenki igazat adott nekik abban, hogy a mestert nem szabad túlságosan kifárasztani. Elbúcsúztak; az Urbino-szobában csevegők is csatlakoztak hozzájuk.

- El akartok hagyni, gyerekek, mindnyájan egyszerre? - kérdezte a ház ura. - Hát igen, ha nincs maradástok, mert szólít a kötelesség és az öröm, azon senki fönn nem akadhat. Adieu, adieu. Bányatanácsos urunk még egy kis ideig nálam marad. Ugyebár, kedves Werner, ez a megállapodás? - Valami érdekeset tartogatok önnek, más vidékről kaptam, mi, öreg augurok a szép nap befejezéséül majd elgyönyörködünk benne: kövült édesvízi csigák az elbogeni területről, Libnitzből. - Isten vele, drága barátnőm! - fordult most Charlottéhoz. - Gondolom, Weimar és kedves rokonai néhány hétig még itt tartóztatják. Sokkal hosszabb időre választott el bennünket az élet, semhogy ne óhajtanám, hogy ittléte alatt még találkozhassunk. Nincs mit megköszönni. Viszontlátásra, drága asszonyom! Adieu, hölgyeim! Adieu, uraim!

Ismét August kísérte le Rideléket és Kestneréket a szép lépcsőn a kapu elé, ahol Ridelék bérkocsiján kívül még kettő várakozott, a Coudray és Kirms házaspároké. Most komolyan esett. A vendégek, akiktől fönt már elbúcsúztak, köszöntek nekik, és továbbmentek.

- Apámat szokatlanul fölélénkítette a kegyed ittléte - szólt August. - Úgy láttam, mintha a fájó karjáról is megfeledkezett volna.

- Igazán nagyon kedves volt - válaszolt a kamarai tanácsosné, és a férje buzgón helyeselt. Charlotte így szólt:

- Ha fájdalmai voltak, annál inkább csodálni kell a szellemét és mozgékonyságát. Az ember szégyenkezik, ha erre gondol, és én szemrehányást teszek magamnak, hogy nem érdeklődtem a bajáról. Fölajánlhattam volna neki egy keveset az opodeldokomból. Viszontlátás után, kivált, ha hosszú volt a távollét, az embernek mindig van megbánni való mulasztása.

- Bármilyen mulasztás történt - felelt August -, helyre lehet hozni, ha nem is azonnal: azt hiszem, apám most egy kis pihenőt tart majd, és újabb találkozásokról egyelőre kénytelen lesz lemondani. Különösen, ha az udvarnál kimenti magát, másféle összejöveteleken nem vehet részt. Ezt kötelességemnek tartottam megjegyezni.

- Istenem, ez igazán magától értetődik! - mondták. - Még egyszer köszönünk mindent, és üdvözöljük őexcellenciáját.

Ott ültek megint négyen, és a magas cséza hazafelé döcögött velük a nedves utcákon. Lotti, az ifjabb, merev derékkal, állandóan duzzadó orrcimpákkal ült a hátsó ülésen, úgy nézett a kocsi mélyébe, pontosan anyja füle mellé, akinek szalagcsokros gálaruháját újból eltakarta a fekete köpeny.

- Ő nagy és jó ember - szólalt meg Amalie Ridel, és férje rábólintott: - Valóban az.

Charlotte ezt gondolta, vagy álmodta:

"Ő nagy, és ti jók vagytok. De én is jó vagyok, igaz szívből jó, és az akarok lenni. Mert csak jó emberek tudják megbecsülni a nagyságot. A csengős tornyok alatt szökdécselő és cirpelő kínaiak ostoba, gonosz emberek."

Hangosan pedig így szólt dr. Ridelhez:

- Nagyon, de nagyon hibásnak érzem magam előtted, sógor, ezt rögtön bevallom neked kérdezetlenül. Mulasztásról beszéltem - nagyon is jól tudtam, mire értettem, és magamban nagyot csalódva, magammal nagyon elégedetlenül kocsizom most haza. Ténylegesen nem jutottam hozzá sem az asztalnál, sem azután, hogy reményeidről és vágyaidról beszéljek Goethével, és amint leghatározottabb szándékom volt, nála egy kicsit beajánljalak. Nem tudom, hogy történt, hogyan maradt el, de egész idő alatt nem alakult úgy a helyzet, hogy megtehessem. Tehetek is róla, nem is. Bocsáss meg!

- Sebaj, kedves Lotte - válaszolt Ridel -, sose nyugtalankodjál! Nem is volt olyan nagyon szükséges, hogy beszélj a dologról, elég a jelenléted, meg az, hogy őexcellenciájánál ebédelhettünk, részedről már ez is nagy segítség, valamiképpen bizonyára használni fog az ügyünknek.



Kilencedik fejezet

Charlotte október közepéig maradt Weimarban, és Lotti lányával egész idő alatt az Elefántban lakott. Elmenreichné, a szálló tulajdonosa, részint saját eszére, részint Mager, a faktótum buzgó rábeszélésére hallgatva, nagyon méltányosan szabta meg a szoba árát. A híres asszony tartózkodásáról az ugyancsak híres városban nem valami sokat tudunk. Úgy látszik - egyébként korához illően -, tisztes visszavonultság jellemezte, de nem egészen megközelíthetetlenül; mert bár idejének java részét szeretett rokonainak szentelte, úgy halljuk mégis, hogy barátságosan részt vett több kisebb, sőt néhány nagyobb összejövetelen is, amelyekre ezekben a hetekben különféle társadalmi körök meghívták. Egy ilyen fogadást, mint illett, maguk Ridelék rendeztek, ezt az ő hivatalnokköreikben még egy-két másik követte. Továbbá Meyer udvari tanácsos és felesége, szül. Koppenfels, és Coudray építészeti főtanácsosék is vendégül látták Goethe ifjúkori barátnőjét. De megjelent egy ízben a voltaképpeni udvari társaságban is, mégpedig gróf Edling házában, aki az udvari színház intendatúrájának tagja volt, és a moldvai Sturdza hercegnőt bírta nőül. A grófék október elején zenei produkciókkal és szavalatokkal szépített estét adtak, ezen Charlotte is jelen volt. Valószínűleg akkor ismerkedett meg Schiller özvegyével, aki egyik barátnőjének írt levelében rokonszenves vonásokkal ecsetelte személyét és megjelenését. Ez a másik Charlotte említést tesz Ridel titkos kamarai tanácsosnéról is, amikor "a földi dolgok múlandóságával" kapcsolatban arról számol be, hogy milyen érett komolysággal üldögélt a hölgyek társaságában a regény "kotnyeles szőkéje".

Magától értetődik, hogy Charlotte minden ilyen alkalommal sok tiszteletadásban részesült; és oly nyájas méltósággal fogadta a hódolatokat, hogy azok hamarosan nem csupán irodalmi nimbuszának szóltak, hanem emberi tulajdonságainak is, amelyek közt az egyik legvonzóbb valamilyen szelíd melankólia volt. Az izgatott viselkedést, amelyet megjelenése olykor kiváltott, nyugodt határozottsággal hűtötte le. Beszélik például, hogy egy társaságban - valószínűleg gróf Edlingnél - valamelyik egzaltált nő kitárt karral rohanta meg: "Lotte! Lotte!" - mire Charlotte hátralépett és rászólt: "Mérsékelje magát, kedvesem!" Ezzel észre térítette a kelekótya teremtést, egyébként utána nagyon kedvesen elbeszélgetett vele a város és a nagyvilág eseményeiről. A rosszmájú pletyka és megszólás persze nem kímélte meg egészen, de a jobb érzésű emberek az ilyesminek jóindulatúan gátat vetettek. Sőt, mikor utólag - valószínűleg Amalie Ridel testvéri indiszkréciója folytán - híre terjedt, hogy olyan öltözékben ment Goethéhez, amely nem volt mentes a Wertherbeli szívügyekre vonatkozó célzásoktól, akkorra már morális helyzete annyira megszilárdult, hogy a szóbeszéd nem sokat árthatott neki.

Wetzlari barátját jártában-keltében egyszer sem látta viszont. Mindenki tudta, hogy Goethét először is gyötri a karjában bujkáló köszvény, másodszor nagyon elfoglalja összes művei két újabb kötetének átnézése. A fentebb vázolt frauenplani ebédről Charlotte beszámolt August fiának, a követségi tanácsosnak; leveléről csak annyit mondhatunk, hogy erősen magán viseli a pillanat bélyegét, és arra vall, hogy írója nemigen törekedett az élmény méltó megrögzítésére, sőt mintha az ellenkezőjére törekedett volna. Ezt írta:

Azt hiszem, még nem mondtam el nektek, hogyan láttam viszont a nagy férfit. Nincs is róla sok mondanivalóm. Csak annyi, hogy új ismeretséget kötöttem egy öregemberrel, s ha nem tudnám, hogy Goethe, vagy épp azért - szóval semmiképpen nem tett rám kellemes benyomást. Tudod, hogy ettől a viszontlátástól, jobban mondva új ismeretségtől nem sokat vártam, épp ezért nagyon elfogulatlan voltam; ő is a maga merev módján, tőle telhetően igyekezett kedves lenni hozzám. Rólad és Theodorról érdeklődéssel emlékezett meg... Anyád, Charlotte Kestner, szül. Buff

Ha ezeket a sorokat összehasonlítjuk az elbeszélésünk elején közölt, Goethének írt levélkével, meg kell jegyeznünk, hogy ez sokkal gondosabb belső előkészületnek köszönhette végleges formáját.

De ifjúkori barátja is írt neki egyszer ezekben a hetekben. Október kilencedikén, nem kis meglepetésére, névjegyet kapott Goethétől az Elefántban. Még reggeli pongyolában volt, amikor Mager behozta, és utána nem volt könnyű gyorsan eltávolítani a pincért. Ezt olvasta:

Igen tisztelt barátnőm, ha ma este igénybe veszi páholyomat, elküldöm kegyedért a kocsimat. Jegyre nincs szükség. Inasom megmutatja az utat a földszinten keresztül. Bocsássa meg, hogy magam nem lehetek ott, s hogy eddig nem mutatkoztam, jóllehet gondolatban gyakran időztem kegyednél. Szívből kívánja a legjobbakat - Goethe

A kért bocsánatot - tehát azért, hogy a levélíró maga nem szolgáltatott neki társaságot, és eddig sem jelentkezett - Charlotte hallgatagon megadta azzal, hogy elfogadta a meghívást, de csak a maga számára, mert Lotti, az ifjabb, puritán idegenkedéssel kerülte Thalia örömeit Amália pedig erre az estére férjével együtt máshová ígérkezett. Így hát őt egyedül vitte két sima hátú pej ló Goethe fogatán, a kék posztóval bevont, kényelmes landaueren a színházba, és a hannoveri udvari tanácsosné irigy szemek és lornyonok kereszttüzében, de anélkül, hogy a figyelésben a közönség kíváncsisága zavarta volna, azon a díszhelyen töltötte el az estét, ahol nem is olyan régen számos alkalommal egy egészen más szabású nő, Christiane, a mamzell ült. A nagy szünet alatt sem hagyta el a proszcéniumpáholyt.

Theodor Körner történelmi szomorújátékát, a Rozamundát adták. Gondosan, szépen rendezett előadás volt, és Charlotte, aki, mint mindig, fehér, de ezúttal sötétlila csokrokkal díszített ruhát viselt, elejétől végig nagyon élvezte. Tisztult nyelven megszólaló, büszke szentenciákat, gyakorlott orgánumokra bízott, szenvedélyes kitöréseket hallott, amelyek nemesen mérsékelt taglejtésekkel kísérve, jólesőn bizsergették emberi érzését. Átszellemült haldoklások, mikor az élettől búcsúzó, mindvégig eszményien uralkodva a nyelven, rímekben beszélt; tragédiához illő, izgalmasan kegyetlen jelenetek, amelyek megbékítően végződtek, mert a gonosz intrikus is kénytelen volt elismerni: "Megsemmisült a pokol" - a cselekmény e csúcspontjai művészien átgondolt elrendezésben követték egymást. A földszinten sokan sírtak, Charlotténak is könnyes lett a szeme, jóllehet a költő nyilvánvaló fiatalosságán elég sok gáncsolnivalót talált. Sehogy sem tetszett neki, hogy Rozamunda, a hősnő, egy magánjelenetként elszavalt költeményben önmagát többször Rózának nevezte. Meg aztán sokkal jobban értett a gyermekekhez, semhogy ne ütközött volna meg a darabban szereplő színészporontyok ágálásán. Rossz emberek tőrt szegeztek a mellüknek, úgy kényszerítették az anyát, hogy mérget igyon, s mikor megtette, gyermekei így szóltak hozzá: "Anyánk, olyan sápadt vagy! Légy vidám! Mi is vidámak akarunk lenni!" Azután a koporsóra mutattak, amely az egész jelenet alatt a színen volt, és felkiáltottak: "Nézd csak, mily vígan lobognak a gyertyalángok!" A földszint erre is fölzokogott, de Charlotte szeme száraz maradt. A gyerekek nem ilyen ostobák, gondolta sértődötten, csak egy nagyon fiatal szabadságharcos képzelhette el így a gyermeki ártatlanságot.

Úgy látta, hogy baj van a szentenciákkal is, kétség fér hozzájuk, bármennyire latba vetették értük a színészek iskolázott hangjukat és kedvelt személyük tekintélyét; azokból is, az előadás minden melegsége és ügyessége mellett, kiérezte, hogy a szerzőből hiányzik az élet mélyebb ismerete és tapasztalata, amire a zöld gyepen, vitézkedés közben aligha is tehetett szert. Volt a darabban egy tiráda, amely fölött nem tudott elsiklani, hanem kritikus töprengéssel fönnakadt rajta, míg csak rá nem eszmélt, hogy több utána következő részt elengedett a füle mellett és elszalasztott; még a színházból távozóban is elégedetlenül gondolt vissza a jelenetre. Úgy volt, hogy valaki a vakmerőséget mint nemes erényt magasztalta, mire egy érettebb ítéletű szereplő hibáztatta az emberek túlzott készségét arra, hogy nemesnek mondják az arcátlanságot. Csak legyen valakinek mersze pimasz kézzel bemocskolni mindent, ami szent és becses, rögtön hőssé avatják, kikiáltják nagy embernek, a történelem csillagai közé sorolják. Márpedig nem az elvetemültség teszi a hőst - adta a költő szereplője szájába. Az emberiességnek az a határa, amely a pokollal érintkezik, nagyon is könnyen átugorható; olyan merészség ez, amelyhez nem kell más, mint rosszaság. Azt a másik határt azonban, amelyen túl az égi világ van, csak a lélek legmagasabb lendületével és tiszta pályán lehet átrepülni. - Ez valóban szép volt, de a páholy magányos vendégének úgy rémlett, mintha a szerző és önkéntes vadász azzal a két határral az erkölcsi világ zavaros és hibás helyrajzát adná. Az emberiességnek, így töprengett, talán csak egy a határa, amelyen túl nincs sem ég, sem pokol, vagy éppúgy van ég, mint pokol, és ezt a határt alighanem csak egyféle nagyság léphette át, és ebben a nagyságban az elvetemültség és a lelki tisztaság olyan módon keveredik, amelyről a költő a maga vitézi tapasztalatlanságában éppoly keveset tudott, mint a gyermekek roppant nagy okosságáról és érzelmi finomságáról. Vagy lehet, hogy tudott róla, csak azt hitte, úgy illik, hogy a költészet a gyermekeket megható hülyéknek ábrázolja, és az emberiség két határát vonja meg. A darab tehetségre vallott, de ez a tehetség arra irányult, hogy úgy csináljon meg egy színdarabot, amilyennek közmegegyezés szerint lennie kell, és annyi bizonyos, hogy a költő az emberiesség határát egyik irányban sem lépte át. Nos, igen, a fiatal nemzedékben sok az ügyesség, de egészben véve elég gyatrán áll a dolga, a nagy öregeknek nincs tőle sok félnivalójuk.

Így tusakodott magában, így hánytorgatta ellenvetéseit még azután is, hogy utoljára gördült le a függöny, s a taps és fölkerekedés zsivajában tisztelettudóan hozzálépett a frauenplani inas, és ráadta köpenyét.

- Nos, Karl (mert az inas megmondta, hogy Karlnak hívják), nagyon szép volt. Igazán nagyon élveztem.

- Őexcellenciája örül majd, ha hallja - mondta az inas. Hangja, ez a józan prózai megszólalás Charlottét a fennköltben való elmerülés órái után visszazökkentette a hétköznapi valóságba, és ráeszméltette, hogy kritikai gáncsoskodásának aligha volt egyéb célja, mint enyhíteni a gőgös és kissé érzelgős elidegenedés állapotán, amibe könnyen jut az, akinek érintkezése volt a széppel. A szépnek az ember nem szívesen fordít hátat, ezt mutatta a földszinten állva maradt nézők makacs tetszésnyilvánítása, amely nem is annyira a színészek iránt érzett hálájukról akart tanúskodni, inkább csak eszköz volt ahhoz, hogy még egy kicsit megkapaszkodhassanak a szépség szférájában, mielőtt beletörődnének, hogy vége, kezüket leengedik, és Isten neki, visszatérnek a közönséges életbe. Charlotte is, már kalapban és köpenyben, mialatt az inas várt rá, még pár percig ott állt a páholy mellvédjénél, és összeverte fehér kesztyűs kezét. Azután Karl nyomában, aki újra föltette rozettás cilinderét, elindult lefelé a lépcsőn. A sötét után a világosban fáradtan hunyorgó, de azért csillogó szemével nem maga elé, hanem rézsút fölfelé nézett, jeléül annak, hogy igazán élvezte a szomorújátékot, bármennyire kihívta ellenkezését az a bizonyos két határ.

Ismét megállt a bejárat előtt a landauer, fölhajtott fedéllel, egy-egy lámpással kétfelől a magas baknál, ahol a szalutáló kocsis a ferde lábdeszkának támasztotta karimás csizmáit; az inas segített Charlotténak a beszállásnál, térdére gondosan takarót terített, aztán betette az ajtót, és gyakorlott lendülettel a kocsis mellett termett. A kocsis csettintett, a lovak nekirugaszkodtak, a kocsi elindult.

Belseje lakályos volt - nem csoda, hiszen messzi utakra szolgált, és még szolgálnia kellett tovább is, Csehországba meg a Rajna és Majna vidékére. A tűzött sötétkék posztóhuzat elegánsan és kényelmesen hatott; az egyik sarokban szélvédő üvegbe tett gyertya égett, még írószer is rendelkezésre állt: Charlotte azon az oldalon, ahol beszállt és leült, bőrtasakba dugva papirostömböt és ceruzákat látott.

Kezét tarsolyán összekulcsolva, csendesen ült a sarokban. A kocsis bakját a hintó belsejétől elrekesztő közfal kis ablakain át beszűrődött a lámpások nyugtalanul cikázó fénye, és ebben a téveteg világításban észrevette: jó, hogy mindjárt azon az oldalon foglalt helyet, ahol beszállt, mert nem volt olyan egyedül, mint a páholyban. Goethe ült mellette.

Nem ijedt meg. Ilyesmitől nem ijed meg az ember. Csak odább húzódott a sarokba, kissé jobban oldalvást, szomszédjának imbolygó fénytől megvilágított alakját nézte, és figyelt.

Goethe bő köpenyt viselt, pirossal bélelt és szegélyezett magas gallérral, kalapját ölében tartotta. Sötét szeme a sziklahomlok, a jupiterien nőtt haj alatt, amely most nem volt púderezve, és még majdnem fiatalosan, bár ritkásan barnállott, tágra nyílva, ravaszul pillantott szomszédnőjére.

- Jó estét, kedvesem - szólalt meg azon a hangon, amelyen egykor Ossziánból, Klopstockból olvasott fel a más menyasszonyának. - Ha már ma este nem lehettem a társaságában, és az elmúlt napokban sem voltam látható, arról az egyről mégsem mondok le, hogy a művészi élvezetről hazakísérjem.

- Ez nagyon kedves, excellenciás Goethe - felelte Charlotte -, főként azért örülök neki, mert elhatározásából, abból a meglepetésből, amelyet nekem szerzett, kettőnk lelkének valamilyen harmóniája csendül ki, ha ugyan egy nagy ember és egy jelentéktelen asszony közt erről egyáltalában szó lehet. Mert úgy veszem észre, hogy ön is kielégületlenséget érzett volna - egészen az elszomorodásig -, ha minapi búcsúzásunk a tanulságos megszemlélések után a legutolsónak bizonyul, és nem követi még egyetlen viszontlátás, amelyet igazán készségesen ismerek el örökre szólóan utolsónak, ha ennek a történetnek megbékítő befejezést tud adni.

- Egy szakasz - hallotta Charlotte a sarokból -, hosszú szakasz az elválás. A viszontlátás: rövid fejezet, töredék csupán.

- Nem tudom, mit mondasz, Goethe - válaszolt az asszony -, azt se tudom, jól hallom-e, de nem csodálkozom, és neked sem szabad csodálkoznod, mert egy hajszálnyival sem adom alább a kicsi asszonynál, akivel legutóbb a tűzfényű Majna partján költői játékot űztél, s akiről szegény fiad elmondta nekem, hogy egész egyszerűen belépett az életedbe és dalodba, és ugyanolyan jó verseket írt, mint te. Na igen, színészcsemete, és alighanem csapodár természet. De hát a nő csak nő, és mi mindnyájan belépünk a férfi életébe és dalába, ha kell... Azt mondod, a viszontlátás rövid fejezet, töredék? De magad is úgy vélted, annyira töredék mégse legyen, hogy a teljes kudarc érzésével kelljen visszatérnem magányos özvegyi otthonomba.

- Hát nem ölelted kebledre szeretett húgodat hosszú távollét után? - szólt Goethe. - Hogy beszélhetsz utazásodról úgy, mint teljes kudarcról?

- Ej, ne gúnyolódj velem! - válaszolt Charlotte. - Hiszen a húgom csak ürügy volt nekem, hogy kielégítsem egy vágyamat, amely régóta elrabolta álmom: elutazni városodba, meglátogatni téged nagyságodban, amelybe életemet beleszőtte a sors, és ehhez a töredék történethez olyan befejezést találni, amely életem alkonyán megnyugvást ad. Mondd, nagyon alkalmatlanul ért a jövetelem? Szánalmasan ostoba, iskoláslányos csíny volt?

- Semmi esetre ne nevezzük így - válaszolt Goethe -, ámbár nem jó cukorral etetni az emberek kíváncsiságát, érzelmességét és kajánságát! De az indítékokat, amelyek kegyedet, drágám, erre az utazásra bírták, nagyon is megértem, és jövetele, legalábbis mélyebb értelemben, nem ért alkalmatlanul; inkább jónak kellett mondanom és szellemesnek, ha a szellem az a legfelsőbb irányító, amely a művészetben és az életben értelmes rendbe fűzi a dolgokat, és bennünket arra késztet, hogy minden érzékelhetőben csak magasabb viszonylatok álcázását lássuk. Egy valamennyire jelentékeny élet egységében nincsenek véletlenek, és nemhiába került ismét kezembe nemrég, ezen a tavaszon, a mi könyvecskénk, a Werther, hogy a kegyed barátja elmerüljön a régmúltba, tudván, hogy a megújulás és visszatérés korszakába lépett, amely fölött hatékony magasabb lehetőségek működtek közre, hogy a szenvedély szellemben oldódjék fel. De mikor a jelen szellemesen úgy mutatkozik meg, mint a múlt megifjodása, akkor nem lehet csodálni, hogy a jelenségek hatalmas hullámzásában a meg nem ifjodott múlt is látogatóba jön hozzám, megsápadt célzásokkal és fejének megható reszketésével arról téve tanúságot, hogy alá van vetve az időnek.

- Nem szép tőled, Goethe, hogy ily nyíltan szóvá teszed ezt a tanúságtételt, és ezen nem sokat segít az, hogy meghatónak mondod, mert a megható iránt nincs érzéked, hanem hűvösen csak az érdekeset látod abban, amitől mi, egyszerű halandók meghatódnánk. Jól láttam, hogy észrevetted ezt a kis gyengémet, amely pedig semmit sem mond egész lényem derekasságáról, és sokkal kevesebb köze van az idő alá vetettséghez, mint ahhoz, hogy beleszövődtem a te mértéken felülire nőtt életedbe, amit csak bántónak és fölzaklatónak mondhatok. Nem tudtam azonban azt, hogy ruhámnak csakugyan megsápadt célzásait is észrevetted - na persze, többet veszel észre, mint amennyit elkalandozó tekinteted sejtet, és elvégre akartam is, hogy észrevedd, hiszen ezért eszeltem ki a tréfát, és számítottam a humorodra, bár most belátom, hogy a tréfa nem is sült el valami nagyon humorosan. De hogy visszatérjek idő alá vetettségemhez, hadd mondjam meg neked, excellenciás úr, hogy édeskevés okod van ezen fönnakadni, mert minden költői megújhodás és megifjodás ellenére állásod és járásod olyan merev lett, hogy Isten ne adja, és nekem úgy tetszik, mintha ünnepélyes gavallériád is rászorulna az opodeldokra.

- Megharagítottam kegyedet - szólt Goethe, hangját szelíden elmélyítve - mellesleg elejtett szavammal. De ne feledje el, hogy csak azért említettem, mert igazolni akartam a tünetet, és meg akartam magyarázni, miért tartom jónak és mély értelműnek azt, hogy kegyed is a nagy szellemjárás sodrába került.

- Érdekes - szólt közbe Charlotte. - August, a félhivatalos vőlegény, mesélte nekem, hogy anyját, a mamzellt tegezted, ő azonban magázott téged. Feltűnő, hogy nálunk most éppen fordítva van.

- A tegezés és magázás - felelte Goethe - akkor is, a te idődben, ingadozott köztünk, egyébként a jelenlegi megoszlást kettőnk helyzete indokolja.

- Rendben van. De te az én időmről beszélsz, ahelyett, hogy azt mondanád: "a mi időnk", hiszen a tiéd is volt. De ez most megint a te időd, szellemileg megújhodva és megifjodva a jelenben, míg az én időm csak egyszer volt. És akkor ne legyek mélyen megsértve attól, hogy így nyíltan a szememre veted ezt a semmitmondó kis gyöngémet, amely sajnos mégis mond annyit, hogy az én időm a múlté?

- Barátnőm - válaszolt Goethe -, hát bánthatja időtől megviselt alakja, és sértheti arra vonatkozó valamilyen célzás éppen kegyedet, akit milliók közt kegyelt a sors, és örök ifjúsággal ajándékozott meg a költeményben? Dalom megőrzi azt, ami múlandó.

- Jó ezt hallani - szólt Charlotte -, és én hálásan elismerem, noha ez nagy terhet rótt rám, és sok izgalmat okozott szegény fejemnek. Hadd tegyem hozzá mindjárt azt, amit te bizonyára csak ünnepélyes gavallériából hallgattál el: ostobaság volt, hogy időtől megviselt alakomra aggattam a múlt jelvényeit, amelyek költeményedben megrögzített alakomhoz illenek. Elvégre te sem vagy olyan ízléstelen, hogy kék frakkban, hozzá sárga mellényben és nadrágban járkálj, mint akkoriban sok ábrándos ficsúr, hanem ma már fekete és selymes tapintású a frakkod, és bevallom, az ezüstcsillag rajta ugyanoly jól fest, mint Egmont mellén az Aranygyapjú. Igen, Egmont! - sóhajtott. - Egmont és a nép leánya. Nagyon jól tetted, Goethe, hogy saját ifjúkori alakodat is megrögzítetted a költeményben, úgyhogy most mint merev járású excellenciás úr a lemondás teljes méltóságával áldhatod meg talpnyalóid levesét.

- Látom - válaszolt Goethe kis szünet után mély megindultsággal -, az én barátnőmet nemcsak az idő jelére tett, látszólag gyöngédtelen, ám szeretettől sugallt megjegyzésem bőszítette ellenem. Haragja vagy haragban nyilvánuló fájdalma sokkal jogosabb és tiszteletreméltóbb eredetű, és nem azért vártam-e rá a kocsiban, mert szükségét éreztem, hogy szembenézzek ezzel a fájdalmas haraggal, jogosnak és tiszteletre méltónak ismerjem el, és szívem legmélyéből fakadó bocsánatkéréssel kiengeszteljem?

- Szent Isten - rémült meg Charlotte -, hová gondol excellenciád! Ezt nem akartam hallani a szájából, és ettől úgy elpirulok, mint mikor a málnakrémnél azt a történetet mesélte. Bocsánatkérés! Mintha büszkeségemnek, boldogságomnak volna miért megbocsátani! Hol az a férfi, aki az én barátommal összemérheti magát? Ahogy a jelenkor tiszteli, ugyanoly tisztelettel fogja emlegetni nevét az utókor.

- Alázat ide, ártatlanság oda - felelte Goethe -, semmi sem enyhíti kegyetlenségét annak, hogy megtagadja, amit kértem. Ha azt mondja: nincs mit megbocsátani, azt jelenti, hogy engesztelhetetlen azzal szemben, akinek talán mindenkor az volt a sorsa, hogy büntetlenül bűnben vergődjék. Ahol szükség van bocsánatra, azt a szerénység sem tagadhatja meg. Mert akkor nem ismeri a lelki gyötrelmet, azt a perzselő érzést, amely áthatja az embert, ha bizakodó önérzetének homályában hirtelen jogos szemrehányás éri, úgyhogy egy halom izzó kagylóhoz lesz hasonlatos, amilyet imitt-amott építkezéshez használnak mész helyett.

- Barátom - szólt az asszony -, borzasztó volna nekem, ha az, hogy rám gondolsz, csak egy pillanatra is megzavarná bizakodó önérzetedet, amitől oly sok függ a világ számára. De feltételezem, hogy ez az alkalmi átizzás elsősorban az első nőnek szól, akinél a lemondás kezdődött, hogy azután megismétlődjék; a nép leányának, akinek távozóban lóhátról kezet nyújtottál; mert hiszen bárki megnyugvással olvashatja, hogy tőlem enyhébb bűntudattal váltál el, mint tőle. Szegény lány, ott a badeni sírhant alatt! Nyíltan megmondom, nem nagyon szívelem őt, mert nem állt meg a talpán, és átadta magát az elsatnyulásnak; holott minden azon múlik, hogy az ember gerincesen öncélnak tudja magát még akkor is, ha csak eszköz. Ott nyugszik most a badeni földben, míg másvalaki termékeny élet alkonyán tisztes özvegysornak örvend, aminek derekasságával szemben egy ilyen kis bántó fejreszketés semmit sem mond. Hiszen a siker birtokosa is én vagyok - mint halhatatlan könyvecskédnek nyilvánvaló és félreismerhetetlen hősnője, kétségbe nem vonhatóan és el nem vitathatóan még a részletekben is, dacára a fekete szemek körül támadt kis zűrzavarnak, és még a kínai míves is, bármennyire idegenszerű az érzülete, engem fest a pohárra Werther mellé - engem és senki mást. Erre büszke vagyok, és azzal se törődöm, hogy aki a sírhant alatt pihen, talán ő is benne van a játékban, hogy ő mindennek a kezdete, és esetleg ő lobbantotta fel szívedben Werther szerelmét - mert erről senki sem tud, és az emberek szeme előtt az én vonásaim és körülményeim lebegnek. Csak amiatt aggódom, hogy ez valaha kiderülhet, és egy napon fölfedezi a nép, hogy ő az igazi, hogy úgy hozzád tartozik az égi mezőkön, mint Laura Petrarcához, és akkor ledöntik szobromat az emberiség dómjában, és kidobják az oltárfülkéből. Ez az, ami néha könnyekig nyugtalanít.

- Féltékenység? - kérdezte mosolyogva Goethe. - Hát minden gyengéd ajkon csak Laura neve csendüljön fel? Kire vagy féltékeny? Arra, aki nővéred, nem, tükörképed és második éned? Ha a felhő alakulva alakot cserél, nem ugyanaz a felhő mégis? És Isten száz neve talán nem Őt, az egyetlent jelenti - és titeket, drága gyermekek? Az élet csak alakváltozás, egység a sokban, tartósság a változásban. És te meg ő, ti mindannyian egyek vagytok szeretetemben és - bűnömben. Azért utaztál ide, hogy efelől megnyugvást szerezz?

- Nem, Goethe - mondta Charlotte. - Azért jöttem, hogy megkeressem a lehetségest, aminek hátrányai a valóságossal szemben kézenfekvők, s ami mégis mindig jelen van a valóság mellett, a "de ha mégis" és "hát még ha" gondolatában, és rászolgál érdeklődésünkre. Nem gondolod, öreg barátom, és nem kutatod te is néhanap a lehetségest valóságod méltóságában? A valóság, tudom jól, a lemondás műve, tehát bizonnyal az elsatnyulásé is, mert lemondás és elsatnyulás közeli szomszédok, és minden valóság és mű csak elsatnyult lehetőség. Borzalmas az elsatnyulás, én mondom neked, és nekünk, kicsinyeknek kerülnünk kell azt, és teljes erőnkből ellene kell szegülnünk, még ha fejünk remeg is az erőfeszítéstől, mert különben nem marad számunkra csak egy sírhant a badeni földön. Nálad volt valami más is, neked volt mit hozzátenned. A te valóságod tartalma egészen más - nem lemondás és hűtlenség, hanem csupa beteljesülés, csupa magasrendű hűség, és olyan hatalmas tekintélyt sugároz, hogy senki sem merészkedik mellette a lehetségest firtatni. Meghajlok előtte!

- Életed beleszövődése az enyémbe fura elismerésre bátorít téged, drágám.

- Arra legalábbis feljogosít, hogy beleszóljak, és kissé bizalmasabban dicsérjelek, mint az avatatlan tömeg! De egyet hadd mondjak meg, Goethe: nem valami jó és kellemes volt nekem a te valóságodban, művészhajlékodban és életkörödben, inkább kínos szorongást éreztem, meg kell vallanom, túlságosan érzik közeledben az áldozat szaga - nem tömjénillat, azt még elviselném, hiszen Iphigenia is elviseli a szkíták Diánája kedvéért, de már az emberáldozat ellen irgalmasan tiltakozik, és sajnos, ennek szaga terjeng a környezetedben, majdnem úgy, mint a csatatéren vagy egy gonosz császár birodalmában. Egy ilyen Riemer, aki folyton zsémbel és zsörtölődik, és akinek férfibecsülete a cukrozott lépvesszőn ficánkol, aztán szegény fiad, a tizenhét pohár pezsgőjével, meg a hölgyecskével, aki újévkor feleségül megy hozzá, és beröppen majd emeleti szobáidba, mint bogár a gyertyalángba, nem is szólva Marie Beaumarchais-ról, aki nem tudta úgy tartani magát, mint én, s akit sorvadás vitt a sírba - mi egyebek ők, mint a te nagyságod áldozatai. Ah, csodás dolog áldozatot hozni, de keserves áldozatnak lenni.

Nyugtalan fények villóztak és cikáztak a mellette ülő köpenyes férfi alakján.

- Drága lélek - mondta -, hadd feleljek neked bensőséggel, búcsúzóul és engesztelésül. Áldozatról beszélsz, ám ekörül titok van és nagy egység, akárcsak a világ, a személyiség és a mű körül, és minden csak változás. Az ember áldozott az isteneknek, és végül Isten lett az áldozat. Olyan hasonlattal éltél, amelyet mindenekfölött szeretek és sajátomnak érzek, s amely régtől fogva uralkodik lelkemen: a bogárról és a halálosan csábító lángról beszéltél. Úgy gondolod, hogy én vagyok a láng, amelybe a lepke mohón belezuhan, pedig hát a dolgok változásában és cserélődésében én vagyok az égő gyertya is, amely feláldozza testét, hogy a világosság ragyogjon, és részeg pillangó is vagyok újra, amely a lángba hull - ez a hasonlat a szellemivé változó élet és test minden áldozatára találó. Drága lélek, régi, kedves gyermeki társam, kezdettől fogva végig áldozat vagyok - és az, aki meghozza az áldozatot. Valamikor fénnyé és szellemmé égtem el neked, és örökké azzá égek el. Tudd meg, barátodnak legkedvesebb, legmeghittebb öröme, legnagyobb reménye és leghőbb vágya a metamorfózis - az átalakulások játéka, ahogy egy arcon az aggastyán megifjodik, a gyermekből ifjú lesz, bármilyen emberi arc, amelyen egybemosódva csillannak fel a különféle életkorok, az ifjúságból az öregség, az öregségből az ifjúság mágikusan előtűnik. Ez a nagy egység, kedvesem, ahogy a dolgok egymásból felbukkannak, egymással váltakoznak és cserélődnek, ahogy az élet hol természetes, hol szokásokhoz szabott arculatát mutatja, ahogy a múlt jelenné válik, a jelen visszamutat a múltra, és mindkettő elébe játszik a jövőnek, amely már bennük kísértett. Utóérzés, előérzés - mindenben ott az érzés. Emeljük pillantásunkat, tárjuk fel szemünket a világ egységére - ámulva, derűsen és tudón. Vezeklést követelsz: hadd el, látom, ahogy szürke ruhában elémbe nyargal. Akkor majd üt megint Werther és Tasso órája, mintha éjfélkor is delet ütne - s mivel Isten megadta elmondanom, amit szenvedek, csak ez a kezdet és vég marad akkor nekem. Akkor az elmúlás már csak búcsú lesz, örökre szóló búcsú, az érzés haláltusája, és az óra megtelik fájdalommal, olyan fájdalommal, amely kevéssel előzi meg a halált, és amely már a haldoklás, ha még nem is egész halál. Halál, utolsó repülés a lángba - a nagy egységben talán az is csak egy változás? Szunnyadó szívemben szunnyadjatok, drága képek - mily boldogító pillanat lesz, ha majd egyszer együtt fölébredünk.

A régi zengésű hang elnémult. - Béke veled, öreg barátom! - susogta még Charlotte. A kocsi megállott. Fényei elvegyültek az Elefánt bejáratánál égő két lámpa világával. Ott állt Mager, hátratett kézzel, fölemelt orral vizsgálgatta az őszi éj ködén át pislákoló csillagokat és most könnyű pincérléptekkel átment a gyalogjárón, hogy az inast megelőzve kinyissa a kocsiajtót. Természetesen nem rohant, hanem csak úgy sietett, mint aki már kissé elszokott a futástól, két kezét finomkodón görbített ujjakkal válla magasságáig emelve.

- Udvari tanácsosné asszonyom - mondta - Isten hozta, mint mindig! Bizonnyal lélekemelő estét méltóztatott eltölteni múzsatemplomunkban. Szabad karomat biztos támaszul fölajánlani? Boldog Isten, udvari tanácsosné asszonyom, meg kell mondanom: Werther Lottéját Goethe kocsijából kisegíteni, ez olyan élmény - hogy is mondjam? Méltó a megörökítésre.






 
 
0 komment , kategória:  Thomas Mann Lotte Weimarban   
Címkék: rátermettségének, ízléstelenségben, meggondolnivalók, megismerkedésnek, legátérzettebben, megbotránkoztató, egyenrangúságról, megpillantásakor, hátrafordultában, fölszabadulásnak, szükségérzetéből, legkellemesebben, előrehaladtukban, megismerkedhetem, türelmetlenkedik, megjelenhessenek, legbecsületesebb, parasztregulákat, magyarázatképpen, meggyőződéseivel, szerencsétlenebb, színészporontyok, lebecsültségének, villásreggelimet, rendőrhatóságtól, beavatottságukat, intendatúrájának, legkeresztényibb, emelkedettséggel, magánjelenetként, biztonságérzetet, természetellenes, sértegetéseikkel, lépcsőfordulónál, kereszténységhez, szerencsétlenség, hetedik fejezet, weimari Elefánt, napon Gotha, város főterére, kocsi felhágójáról, járdára segítette, kocsis mosolyogva, lány mozdulatait, magas ülésről, hátán lógó, érkezésnél jelen, postakocsi mellett, bejárat felé, anyának látszó, kétágyas szoba, övén kissé, Thomas Mann, Lotte Weimarban, Fordította Lányi Viktor, Charlotte Buff, Werther Lottéja, Mindenható Isten, Nevem Mager, Madame Mager, Nálunk Weimarban, Werther Lottéjának, Goethe Lottéjának, Elzászban Karl, Minthogy Madame Kestner, Elefánt Hotel, Charlotte Kestner, Hans Christianját, Drága Lottika, Szent Jakab, Miss Cuzzle, Miss Cuzzle-nak, Mager Thank, Rose Cuzzle, Miss Rose, Lord Castlereagh, Most Weimarba, Madame Schopenhauer, Rose Cuzzle-nak, Azonban Riemer, Miféle Riemer, Miss Rose-hoz, Szent Isten, Friedrich Wilhelm Riemerről, Inkább Mager, Doktor Riemer, Mert Weimarban, Visszatérek Rostockra, Mert Karolina, Karoline Ulrich, Demoiselle Vulpius, Hans Christianom, Holmi John-, Wilhelm Meister, Wandsbecker Bote, Hölty Májusi, Julius Caesarjában, Minthogy Isten, Madame Melber, Tudós Újságban, Lotténak Dóra, Maxe La Roche-tól, Werther Lottéjában, Goethe Lottéja, Miss Guzzle, Demoiselle Schopenhauer, Adele Schopenhauerről, Madame Johanna Schopenhauer, Értesítem Schopenhauer, Adele Schopenhauer, Line Engloffstein, Line Egloffstein, Allgemeine Literaturzeitung, Kedves Wieland, David Casper Friedrich, Simon Heinrich Buff, Nagy Frigyes, Rajnai Szövetség, Jénában Heinrich Luden, Weimarban Passow, Inkább Ottiliáról, Karlsbadban Németország, Csakhogy August, Monsieur Dénon, Rajnai Szövetségben, Karl August, Mármost August, Napóleon Erfurtot, Jómagam Ottilia, Rajnai Szövetséghez, Ferdinand Heinke, Mert Ferdinand, Hogy Ferdinand, Minthogy Heinke, Hozzánk Weimarba, Gróf Colloredo, Kozákok Weimarban, Johannes Falk, Berlinben Fichte, Grande Armée Oroszországban, Tavasszal Drezdában, Karl Friedrich, Újévkor August Frankfurtba, Arthur Schopenhauer, Theodor Körner, Goethe Dorotheájához, Gróf Edling, Pinto Csodálatos, Elsőnek Ridel, Mademoiselle Schopenhauer, Weimar Fámája, Hiszen Augustnak, Hasonlít-e Christianéra, Amellett Charlotte, Rajna-vidéki Itáliájáról, Amikor Schiller, Ezért Charlotte, Ments Isten, Szent Rókus, Luise Seidler, Minna Herzliebnek, Minna Herzliebet, Rajna-parti Winkelben, Franz Brentano, Peter Brentano, Willemerék Frankfurt, Marianne Junggal, Rajnai Merkurjának, Lili Schönemann-nal, Szegény Lili, Friederike Brion, Clavigo Máriáiban, Jóságos Isten, Heidelbergben Klemens Brentanóval, Johann Heinrich Vosshoz, Bettina Brentanóról, Megírtam Arnimnak, Heinrich Voss-szal, Rose Guzzle, Dorigny Psyche-rézmetszetét, Ismerte Helénát, Oken Isise, Luden Nemezisét, Német Diák Röpke Lapjait, Azelőtt Itáliába, Battista Schreiber, Frankfurtba Schlosser, Cornelius Faust-illusztrációit, Kérdeztem Sulpiztól, Földközi-tenger Timurja, Frankfurtból Heidelbergbe, Csengessünk Karlnak, Winkelben Brentanóéknál, Gerbermühlén Willemerék, Szegény Henriktől, Szent Ilonán, Szent Ilona, Byron Korzárja, Gries Calderon-fordítását, Ernesti Technologia, Hercegi Könyvtár, Waring Sirázi, Augusti Keleti, Klaproth Ázsiai, Dzselal-eddin Rumi, Hozta Isten, Egyetértek Hafizzal, Görögök Héliosza, Huttennek Pirkheimerhez, Szépek Szépével, Utazás Kelet-Indiába, Werther Lottéját, Stephan Schütze, Fehér Sas, Legfeljebb Wieland, Charlotte Kestnerre, Esplanade-on Ridelékhez, Amalie Ridel, Wilhelm Buff, Kestnerrel Hannoverből Wetzlarba, Wolfgangja Mainzba, Közben Ridelék, Charlotte Álom, Legfeljebb Kirms, Madame Riemer, Madame Coudray, Ekkor Meyer, Hans Christian, Madame Kirmset, Amalie Ridelt, Egyébként Goethe, Azzal Lottéhez, Tizian Égi, Madame Meyer, Madame Kirms, Fekete Torony, Égerből Liebensteinbe, Meyer Ridelné, Ugyanis Izraelnek, Ugyanis Konfuciusz, Csak Charlotte, Szegény Charlotte, Ettől Charlotte, Vinci Charitas-fejének, Stephan Schützével, Biztatta Schützét, Odalépett Meyer, Ismét August, Továbbá Meyer, Azután Karl, Laura Petrarcához, Marie Beaumarchais-ról, Boldog Isten, Werther Lottéját Goethe,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
12.14. 23:57 Hitelminősítés - Pozitívra javította Szerbia államadós-osztályzatának kilát...
12.14. 23:37 Magyar Ring Gála - Kovács és Bacskai is győzött a fővárosi bokszgálán
12.14. 23:27 Ismét bizalmat szavazott a lengyel szejm a Morawiecki-kormánynak
12.14. 23:07 Halálos közúti baleset történt Kerekegyházánál
12.14. 22:47 Jégkorong Négy Nemzet Torna - Szoros meccsen vereség a házigazdától
12.14. 22:37 Női kézilabda Eb - Francia-orosz döntő lesz
12.14. 22:07 Négy nemzet bajnokság - Legjobb magyarként második a Janovszkaja, Lukács jé...
12.14. 21:27 IM: az emberi jogi biztos nem ismeri a közigazgatási bíróságokról szóló tör...
12.14. 21:27 Huawei-ügy - Az amerikai és a kanadai külügyminszter egyetértett abban, hog...
12.14. 21:17 Női röplabda Extraliga - Négy szettben nyert az éllovas Vasas
Tudjátok ?
Szerintetek lesznek jó karácsonyi filmek a TV-ben?
Lesz eredménye a tüntetésnek ?
Mennyi ideig élhet egy benti macska?
Mennyire káros a szervezetre a dohányzás?
Milyen sorozatokat lenne érdemes néznem?
még több kérdés
Blog Címkék
Kellemes készűlődést  Advent második vasárnapja  Bódai-Soós Judit: Ajándék újra  Kórházban - szülészeten  Gyertyák  Gyertyák  Kellemes délutánt  Böjte Csaba: Adventi üzenet  Kosztolányi Dezső: Reggeli áld...  Aranyosi Ervin: Advent –...  Őrizkedni kell a bizalmas bará...  Facebookon kaptam  Jó éjszakát kívánok  Gazdagréti téren karácsonyi ün...  Szerelem - romantika  Kosztolányi Dezső: Reggeli áld...  Hosszú út - Tizennyolcadik nap  Manyákné, Kati - téli képe  Ébredés  Gyertyák  Békés Karácsonyi készülődést!  Aranyosi Ervin: Gyújts tüzet l...  Advent 2 Két gyertya ég  Teréz anya adventi intelme  Szép színes havas erdő  Adventi koszorún  A Jézuska csak békét tud hozni  A második vasárnap angyala  Harangok  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Téli kép  Meggyes csigatekercs bögrésen  Facebookon kaptam  Könnyű és nyugodt napot  Advent második vasárnapja  Szép színes havas erdő  téli kép, lovasokkal  A bűn hatalma  Jó éjszakát kívánok  Gyertyák  Facebookon kaptam  Ébredés  Advent 2.VASÁRNAPJA  Facebookon kaptam  téli kép, lovasokkal  Keleti hölgy  A sorrend a következő  Hull a hó  Ördög  Kellemes Adventi várakozást!  Böjte Csaba testvér Ádventi üz...  Facebookon kaptam  Égi kapun át  Hull a hó  Png rózsa  Jó éjszakát szép álmokat  Karácsony fa  Lendületben  Fantázia kép - fekete angyal  Dorosné, Éva advent 2 két gyer...  Keleti hölgy  A világ legmagasabb karácsonyf...  Png rózsa  Tekints fel!  December 8. Salgótarján  Facebookon kaptam  Jó kívánságom !  Boldog szülinapot a ma ünneplő...  A hölgy túl díszítette magát  Bódai-Soós Judit: Ajándék újra  Karácsonyi hangverseny lesz a ...  Facebookon kaptam  Facebookon kaptam  Adventi várakozás  Gyulladáscsökkentő ételek  Facebookon kaptam  Lehetséges...  Böjte Csaba: Adventi üzenet  Meggyes csigatekercs bögrésen  A bűn hatalma  Rajzos nő  Sírás  téli kép, lovasokkal  Karácsonyfa  Átadták a felújított esztergom...  Egér hajkurászás  Ha borúsnak is látod néha a f...  Mírjam barátnőmtől a facebooko...  Png rózsa  Advent 2 Két gyertya ég  Élő folyam  2018. December 10., hétfői Nap...  Tekints fel!  Harangok  A Jézuska csak békét tud hozni  Vidám hóember  Rajzos nő  Advent 2.VASÁRNAPJA  A sorrend a következő 
Bejegyzés Címkék
hetedik fejezet, weimari Elefánt, napon Gotha, város főterére, kocsi felhágójáról, járdára segítette, kocsis mosolyogva, lány mozdulatait, magas ülésről, hátán lógó, érkezésnél jelen, postakocsi mellett, bejárat felé, anyának látszó, kétágyas szoba, övén kissé, mienkhez lehetőleg, pincér mellett, fogadó homlokzatán, leánya most, bejárathoz kísérte, komorna kalaposskatulyát, hölgyek óhajának, lehető legjobban, idegen hölgy, pincér formás, folyosóra tessékelve, bejárat közelsége, előtértől elválasztó, pulpitusa mellől, gallérköpenyes úrral, bejáratnál egymásra, fogadósné közönyös, jövevények mellett, idősebb hölgy, pincérre figyelve, darabig ide-oda, ceruzája hegyét, zöld kötényes, poggyásszal várakozott, erfurti Larisch, száját úrnője, magas rendőrhatóságtól, törvényes előírások, különös jóságra, hölgy elnevette, régies megszólítást, fogadósnétól átvette, madzagon lógó, bejelentő tábla, lánya pillantott, válla fölött, hölgy helyesen, vörössel megjelölt, ismeretlenséggel együtt, irodai alkalmazott, brit utas, udvari tanácsosné, feje búbján, ideig mozdulatlanul, első lépcsőfordulónál, idős hölgy, wetzlari Német-házból, német lovagrend, számomra kijelölt, föltáruló perspektíva, tanácsosné nyugodt, kuncogó szobalányra, huszonhetes szoba, második emeleten, szoba mutatós, ugyanily nevű, legparányibb összehasonlítást, doni kozákok, élet megújhodásai, erőszak hatékony, kozákoknak tulajdonítani, hölgyek futólag, berendezés többi, falat antik, padló tisztára, hölgyek tűrhetően, hevederes bakra, pincérhez elbocsátó, igaz szívű, ilyen évenement, maga megragadó, költészet fényétől, örök hírnév, tanácsosné elhárító, pincér szavaira, komorna mögötte, férfi csaknem, tanácsosné lánya, szoba hátterében, poggyászt rakosgatta, fogadó tulajdonosának, világeseményekkel összefonódott, hivatásommal járó, örökké kedves, élők sorában, , ,
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák