Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-17 05:59:04, kedd
 
   
  Balzac Chabert
CADIGNAN HERCEGNÉ TITKAI



A júliusi forradalom csapásai sok olyan főúri vagyont tettek tönkre, melyeket az udvar tartott fenn, és Cadignan hercegné nagy ügyesen a politikai események rovására írta pazarlásából eredő teljes anyagi romlását. A herceg a királyi családdal együtt ment el Franciaországból és Párizsban hagyta feleségét; a hercegasszony anyagi biztonságát a férj távolléte adta, mert az adósságok, amelyeknek fedezésére az eladható birtokok ára nem látszott elegendőnek, csak a herceget terhelték. A hitbizomány minden jövedelmét zárolták. Egyszóval ennek a nagy múltú családnak az ügyei ugyanolyan rosszul álltak, akárcsak az idősebb Bourbon-ágé.

Ez az asszony, akit oly nagyon ünnepeltek, amíg a Maufrigneuse hercegné nevet viselte, bölcsen elhatározta, hogy teljes visszavonultságban fog élni; azt akarta, hogy elfelejtsék. Párizsban az események oly szédületes iramban kergették egymást, hogy Maufrigneuse hercegné, aki a Cadignan hercegi névbe temetkezett el, hamarosan szinte ismeretlen lett, hiszen az új szereplőknek, akiket a júliusi forradalom vetett a színre, sejtelmük sem volt erről a névváltoztatásról.

A duc cím Franciaországban megelőz minden rangot, a másik hercegi címet: a prince-t is, bár a heraldika tudományában, ha mentes minden álokoskodástól, a címek semmit sem jelentenek, és a nemesemberek teljesen egyenjogúak. Ezt a csodálatos egyenlőséget a francia királyi ház hajdanában gondosan fenntartotta; még napjainkban is megvan, legalább is névleg - s példázza az az igyekezet, hogy a királyok egyszerű grófi címet adnak gyermekeiknek. I. Ferenc ennek a hagyománynak szellemében járt el, amikor megsemmisítette a címek ragyogását, amellyel a fenségében büszkélkedő V. Károly ruházta fel magát, így írván alá V. Károlynak küldött levelét: Ferenc, Vanves ura. XI. Lajos még ezen is túltett, leányát egyszerű köznemeshez, Pierre de Beaujeu-höz adta feleségül. XIV. Lajos annyira megzabolázta a feudális rendszert, hogy a királyságban a duc hercegi cím lett a főúri osztály legmagasabb és legirigyeltebb méltósága. Van azonban Franciaországban néhány család, akik bár a prince címet viselik - ezzel a ranggal valaha hatalmas javadalmak jártak - előkelőbbnek számítanak, mint a duc-rangúak, ezekhez a kivételes családokhoz tartozik a Cadignan-ház - amelyben az elsőszülött fiú a Maufrigneuse hercegi rangot viseli, míg a többit egyszerűen Cadignan lovagnak hívják. Akárcsak a Rohan-család két hercegi sarjának, a Cadignan hercegeknek is joguk volt arra, hogy trónon üljenek otthonukban; apródokat és nemesurakat tarthattak szolgálatukban.

Erre a magyarázatra szükség van egyrészt azért, hogy elkerüljük a tudatlanok ostoba kritikáját, másrészt pedig, hogy lerögzítsük egy világnak a nagyságát, amelyről azt mondják, letűnőben van, s amelyet annyi ember támad anélkül, hogy megértené. A Cadignannok címere: arany mezőben öt fekete tőrmarkolat egybefogva, MEMINI jelszóval, zárt koronával, amelyen nincs se címertartó, sem orrjegy. Manapság, amikor oly sok idegen özönlik Párizsba, és a heraldika tudományában jóformán teljes a tájékozatlanság, a prince hercegi cím kezd divatba jönni. Az igazi prince-ek adományozott birtokkal rendelkeznek és a fenség megszólítás illeti meg őket. Az a körülmény, hogy a francia nemesség lefitymálta a prince címet és azok az okok, amelyek miatt XIV. Lajos a duc rangot részesítette előnyben, megakadályozták, hogy Napóleon hercegeinek kivételével fenségnek szólítsák azt a néhány prince családot, amely Franciaországban még megvan. Ez a magyarázata annak, hogy a Cadignan hercegek névlegesen a kontinens többi prince-ei mögött maradnak.

A Saint-Germain negyed előkelő társasága pártfogolta a hercegasszonyt tisztelő tapintatból a neve iránt - ez a név azok közé tartozik, amelyeket mindig tisztelni fognak - pártfogolta balsorsa miatt, melynek okairól már nem beszéltek, és szépsége miatt: a hajdani fényűzésből csak ez maradt meg. Az előkelő társaság, melyben egykor ott ragyogott, hálás volt neki azért, hogy apácaként valósággal eltemette magát otthonában. Ez a tapintatos eljárás a hercegnének óriási áldozatába került, nagyobba, mint bármely más nőnek.

Franciaországban a kivételes eseményeknek oly erős a lelki visszhangja, hogy a hercegasszony visszavonulásával újra elnyerte mindazt, amit fénykorában a közvélemény előtt talán elveszített. Csak egy barátnőjével, d'Espard márkinéval érintkezett, de nála is kerülte a nagy társaságot és az ünnepségeket. A hercegasszony és a márkiné a kora délelőtti órákban szinte titokban szoktak találkozni. Ha a hercegné a barátnőjével ebédelt, a márkiné senkit sem fogadott. D'Espard márkiné viselkedése egyenesen csodálatra méltó volt: első emeleti páholyát az Olasz Színházban zárt földszinti páholyra cserélte fel, így Cadignan hercegné észrevétlenül jelenhetett meg a színházban és távozásakor senki sem ismerte fel. Kevés asszonyban lett volna ilyen lelki finomság: megfosztani magát attól a gyönyörűségtől, hogy bukott vetélytársnőjét uszályhordozójaként maga után vonszolja és jótevőjeként szerepeljen.

A hercegasszony ily módon mentesült attól, hogy pazarul költséges ruhákat csináltasson, s titokban járt a márkiné kocsiján, amelyet nyilvánosan nem fogadhatott volna el. Soha senki nem derítette ki, miért viselkedik így d'Espard márkiné a hercegnével, magatartása azonban nagyszerű volt, s hosszú időn át temérdek kisebb megnyilvánulás kísérte, amelyek egyenként semmiségeknek látszottak, de együttesen lenyűgözően hatottak. 1832-ben már három esztendő hava hullott Maufrigneuse hercegné kalandjaira, és annyira megfehérítette őket, hogy ugyancsak meg kellett erőltetni az emlékezetét annak, aki fel akarta idézni előző élete fontos eseményeit. Abból a királynőből, akit annyi udvaronc rajongott körül, s akinek könnyelműségeiről több regényt lehetett volna írni, egy harminchat éves, elbűvölően szép asszony maradt; de bátran mondhatta magát harmincnak, bár egy tizenkilenc éves fia volt - Georges de Maufrigneuse herceg, szép, mint Antinous, szegény, mint Jób - akire bizonyára óriási sikerek vártak, s akit anyja mindenképpen gazdagon akart megházasítani. Talán ez a terv volt a titkos oka, hogy a hercegné oly bizalmas barátságot tartott fenn a márkinéval, akinek fogadótermét egész Párizsban a legelőkelőbbnek tartották, s ahol majd a gazdag örökösnők közül szemelhet ki feleséget fia számára. A hercegné úgy gondolta, hogy fia házasságkötésére öt év múlva kerül majd sor, öt sivár magányban eltöltött esztendő múlva, mert ahhoz, hogy előnyös házasságba vezesse fiát, önnön viselkedésén a feddhetetlenség fémjelzésének kell ragyognia.

A hercegasszony a Miromesnil utcában lakott, egy kis magánpalota földszintjén, szerény bérű lakásban. A régi pompa maradványaiból rendezkedett be. Lakása a nagyvilági hölgy eleganciáját árasztotta. Szép, felsőbbrendű életre valló holmik vették körül. Kandallója felett gyönyörű miniatűr, X. Károly arcképe, Madame de Mirbel festette, s alatta bevésve ezek a szavak: A király ajándéka; párhuzamosan Madame arcképe, aki oly kitüntetően jóságos volt a hercegnéhez. Egy asztalon értékes album ékeskedett, nem merte volna kirakni egyetlen polgárasszony sem azok közül, akik manapság ott trónolnak zajos ipari világunkban. Ez a vakmerőség nagyszerűen jellemezte a hercegnét. Az albumban arcképek voltak, s köztük a hercegasszonynak vagy harminc bizalmas barátja, akiket a társaság szeretőinek mondott. "Ez a szám rágalom; de vagy tízre mégis rúg a számuk" - jelentette ki a csípős nyelvű d'Espard márkiné. Maxime de Trailles, Marsay, Rastignac, d'Esgrignon márki, Montriveau tábornok, Ronquerolles és Ajuda-Pinto márki, Galathionne herceg, a fiatal Grandlieu hercegek, Rhéthoré és a szép Lucien de Rubempré meg a fiatal Sérizy gróf arcképeit a leghíresebb művészek örökítették meg hízelgő ecsetvonásokkal. Mivel a hercegné ebből a gyűjteményből mindössze két vagy három személy látogatását fogadta, az albumot tréfásan "félrelépései gyűjteményének" nevezte. A balsors jó anyát nevelt ebből az asszonyból. A Restauráció tizenöt esztendeje alatt sokkal többet szórakozott, semhogy fiával törődhetett volna; de amikor elmenekült a visszavonultságba, ez az előkelő egoista hölgy úgy vélte, hogy határtalan anyai szeretete miatt majd feloldozzák múltja alól az érzékeny lelkű emberek, akik a jó anyának mindent megbocsátanak. Annál is inkább szerette fiát, mert nem volt senki más, akit szeressen.

Georges de Maufrigneuse egyébként olyan ifjú, akire egy anya büszke lehet; a hercegasszony semmi áldozatot nem sajnált érte; istállót meg kocsiszínt bérelt neki, e helyiségek felett lakott Georges a félemeleten, három gyönyörűen berendezett utcai szobában; a hercegné sok mindent megtagadott önmagától, hogy fiának hátaslovat tarthasson meg egy másik lovat könnyű kocsival és egy kisinast. Neki magának a szobalányán kívül csak egy szakácsnéja volt, egyik régi konyhalánya. A fiatal herceg kisinasának ez idő tájt meglehetősen nehéz volt a szolgálata. Toby, a megboldogult Beaudenord egykori inasa - ezt a nevet ragasztotta az előkelő társaság a tönkrement ficsúr neve mellé - huszonöt éves korában is mindössze tizennégynek látszott, s neki kellett gondozni a lovakat, rendben tartani a nyitott meg csukott kétkerekű kocsit, kísérni gazdáját, takarítani a lakást s a hercegné előszobájában tartózkodni, hogy bejelentse a vendéget, ha asszonya történetesen látogatót fogadott. Ha meggondoljuk, ki volt a Restauráció alatt a szép Maufrigneuse hercegné, Párizs egyik királynője, ragyogó királynője, akinek fényűző életmódja talán a leggazdagabb, legdivatosabb londoni nőkét is túlszárnyalta, akkor volt valami megható abban, hogy most a Miromesnil utcai kis lakásban lakik, csak néhány lépésnyire hatalmas palotájától, amelynek fenntartására semmilyen vagyon nem elegendő, s amelyet lerombolt a spekuláció kalapácsa. Az az asszony, akit harminc tagú személyzet is alig bírt megfelelően kiszolgálni, akinek Párizsban a legszebb fogadótermei voltak, a legbájosabb lakosztályai, aki oly gyönyörű estélyeket adott, most mindössze öt szobában lakott: előszoba, ebédlő, szalon, hálószoba meg egy öltöző szoba és egész személyzete két cselédlány.

- Ó! Csodálatra méltó, amit a fiáért tesz - mondta az elegáns könnyedséggel pletykázó d'Espard márkiné - és csodálatraméltósága mentes minden fellengzősségtől; igen, ő boldog. Ki hitte volna, hogy ez a könnyelmű nő ilyen elhatározásra szánja el magát és így kitart mellette; a mi jó érsekünk is bátorította, jóságosan viselkedett vele és rávette az öreg Cinq-Cygne grófnét, hogy látogassa meg a hercegnét.

Ismerjük el egyébként, királynőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki lemondjon és méltóságosan vonuljon le arról a magas helyről, amely sosem veszett el teljesen számára. Csak azok siránkoznak, mikor megbuknak, akik tudják, hogy önmagukban senkik és semmik; vagy pedig elégedetlenkednek és a múltat emlegetik, mely soha nem tér vissza, sejtve, hogy az ember kétszer nem kapaszkodhat fel. A hercegné azelőtt megszokta, hogy virágok közt éljen; emelték szépségét, mert virág volt ő maga is, nem lehetett más hasonlatot találni rá - most le kellett mondania a drága virágokról, de jól megválasztotta földszinti lakását; onnan gyönyörködött a cserjékkel teli szép kis kertben, és az örökké zöld pázsit felvidította békés visszavonultságában. Körülbelül 12 000 frank évjáradéka volt; ez a szerény jövedelem két forrásból eredt: egy évenkénti segélyből, amelyet az öreg Navarreins hercegné, a fiatal herceg apai nagynénje küldött mindaddig, amíg a herceg meg nem házasodik, és abból a segélyből, amelyet d'Uxelles hercegnétől kapott, aki birtokán élt eltemetkezve s takarékoskodott, ahogy csak az öreg hercegnék tudnak takarékoskodni, akiktől még Harpagon is tanulhatna.

Cadignan herceg külföldön élt, mindig rendelkezésére állt száműzött urainak, megosztotta velük balsorsukat, s önzetlen odaadással szolgálta őket; alighanem ő volt a legértelmesebb azok között, akik a királyi családot körülvették. Cadignan herceg állásfoglalása még mindig támogatást adott Párizsban élő feleségének. Az a tábornok, akinek az afrikai hódításokat köszönhetjük, a hercegné lakásán tartott megbeszéléseket a legitimista vezetőkkel, az idő tájt, amikor Madame szervezkedéssel próbálkozott a Vendée-ban. Ennyire sikerült a hercegnének homályban maradnia, nehéz helyzete miatt ennyire nem gyanakodott rá a kormány!

Mikor a hercegné látta, hogy közeledik a szerelem szörnyű csődje, a negyven éves kor, amelyen túl oly keveset várhatnak már a nők, belevetette magát a filozófia birodalmába. Olvasott, ő, aki tizenhat éven át a lehető legerősebben viszolygott minden komoly dologtól. Az irodalom és a politika manapság azt jelenti a nőknek, mint hajdanában az ájtatoskodás, igényeiknek ez az utolsó menedéke. Az előkelő körökben az a hír járta, hogy Diane könyvet akar írni. Mióta a hercegné elbűvölő szép asszonyból szellemes asszonnyá hervadt, addig is, amíg teljesen el nem hervad, elérte azt, hogy megtiszteltetésnek számított, ha valakit fogadott, s a megtiszteltetés a kitüntetett személyt rendkívüli módon kiemelte. E foglalatosságok fedezékében sikerült félrevezetnie Marsay-t, első szeretőinek egyikét, aki a legbefolyásosabb alakja volt annak a polgári politikának, amely 1830 júliusában került uralomra; a hercegné néha esteli órákban fogadta őt, s közben a tábornagy és még néhány legitimista halkan tanácskozott a hálószobájában az ország visszahódításáról, ami nem sikerülhet az eszmék igénybevétele nélkül, csakhogy az összeesküvők a sikernek éppen erről a tényezőjéről feledkeztek meg. A szép asszonynak szép kis bosszúja volt ez; gúnyt űzött a miniszterelnökből, spanyolfalként használta fel a saját kormánya elleni összeesküvésben. Ezt a Fronde legnagyobb napjaihoz méltó kalandot írta meg a hercegné a világ legszellemesebb levelében, amelyben beszámolt az ügyek folyásáról Madame-nak.. Maufrigneuse herceg elment Vendée-be és vissza is jött anélkül, hogy bajba keveredett volna, bár kivette a részét Madame összeesküvésének veszélyeiből, aki sajnos hazaküldte őt akkor, amikor az ügy elveszettnek látszott. A fiatalember odaadó ébersége talán meghiúsíthatta volna az árulást. Bármilyen nagy hibákat követett is el Maufrigneuse hercegné a polgári világ szemében, fia viselkedése kétségkívül mindezeket helyrehozta a főúri világ előtt. Nemes és nagy tett, hogy egyetlen fiának, egy történelmi család utolsó sarjának életét kockáztatta. Akadnak úgynevezett ügyes emberek, akik magánéletük botlásait politikai szolgálataikkal teszik jóvá, vagy fordítva; Cadignan hercegné magatartásában azonban semmi számítás nem volt. És lehetséges, hogy akik hozzá hasonlóan viselkednek, éppoly kevéssé teszik számításból. Ezek az ellentmondások felerészben az eseményekkel magyarázhatók.

- Marsayt nemsokára elveszítjük - mondta d'Espard márkiné a hercegasszonynak - s vele együtt eltűnik majd Maufrigneuse herceg karrierjével kapcsolatos utolsó reménység is; ez a nagy politikus újra beleszeretett önbe, amióta olyan ügyesen vezeti az orránál fogva.

- A fiam sohasem fog behódolni a királyi család fiatalabb ágának - válaszolta a hercegné - még akkor sem, ha éhen pusztulna, akkor sem, ha nekem kellene dolgoznom érette. Egyébként Berthe de Cinq-Cygne nem viseltetik ellenszenvvel iránta.

- A gyermekek és az apák kötelezettségei - jelentette ki d'Espard márkiné - nem azonosak...

- Ne beszéljünk erről - mondta a hercegné. - Éppen elég lesz, ha nem tudom rábírni Cinq-Cygne márkinét, hogy elvetessen a fiammal egy vasgyáros kisasszonyt, ahogy a kis d'Esgrignon tette!

- Szerette ön d'Esgrignont? - kérdezte a márkiné.

- Nem - jelentette ki a hercegné komoly hangon. - D'Esgrignon naivitása afféle vidékies ostobaság volt, s erre egy kissé túl későn, vagy ha úgy tetszik, túl korán jöttem rá.

- És Marsay?

- Úgy játszott velem, mint valami babával. Oly fiatal voltam! Sohasem szeretjük azokat a férfiakat, akik oktatóink, nagyon is sértik apró hiúságainkat.

- És az a szerencsétlen kis alak, aki felakasztotta magát?

- Lucien? Szép volt, mint Antinous és nagy költő, őszintén szerettem, boldog lehettem volna vele. De beleszeretett egy rosszhírű nőbe és én átengedtem őt Sérizy grófnénak... Vajon átengedem-e, ha igazán szeretett volna?

- Milyen megdöbbentő, hogy egy Esther keresztezhette a maga útját!

- Szebb volt, mint én - mondta a hercegné. - Idestova három éve élek teljes magányosságban - folytatta kis szünet után - és hát ez a nyugalom egyáltalán nem keserves. Csak magának merem megmondani, hogy itt boldognak éreztem magam. Untam már az imádókat, fáradt voltam és kielégületlen, az érzések csak felületesen érintettek, nem hatoltak a szívem mélyére. A férfiakat, akiket megismertem, jelentékteleneknek, silányaknak, felületeseknek találtam; egyikük sem nyújtott semmi meglepőt, nem volt bennük se tisztaság, se nagyság, se lelki finomság. Szerettem volna olyan emberrel találkozni, akit tisztelhetek.

- Közös hát a sorsunk, kedves barátnőm? - kérdezte a márkiné. - Maga sem találkozott soha a szerelemmel, miközben kereste?

- Soha - felelte a hercegné, és kezét a márkiné karjára tette. Leültek egy durván ácsolt padra, a virágzó jázminbokrok alá. Mindketten olyan szavakat mondtak az előbb, amelyek ünnepélyesen hangzanak az ő korukbeli asszonyok szájából.

- Talán engem is, akárcsak önt - folytatta a hercegné - jobban szerettek, mint a többi nőt, és annyi kaland között, érzem, nem ismertem meg a boldogságot. Sok esztelenséget követtem el, de valamennyinek célja volt, s ez a cél egyre távolodott, ahogy közeledtem felé! Megöregedett szívemben még érintetlen ártatlanságot érzek. Igen, annyi tapasztalás alatt ott lappang az első szerelem, amely még most is kiszolgáltatna a férfiaknak; fáradtan és megtépázottan is fiatalnak és szépnek érzem magam. Szerethetünk boldogság nélkül is, és van úgy, hogy boldogok vagyunk, bár nem szeretünk; de szeretni és boldognak lenni, egyesíteni ezt a két hatalmas emberi gyönyörűséget, csoda. Az én életemben ez a csoda még nem történt meg.

- Az enyémben sem - mondta d'Espard márkiné.

- Magányomban egyre rám nehezedik a szörnyű bánat; szórakoztam, de sohasem szerettem.

- Milyen megdöbbentő ez a titok - kiáltott fel a márkiné.

- Ó, kedves barátnőm - felelt a hercegasszony - ezeket a titkokat csak egymásnak vallhatjuk be, egész Párizsban senki se hinné el nekünk.

- És - folytatta a márkiné - ha nem lennénk túl a harminchaton mindketten, talán egymásnak se vallanánk be...

- Hát igen, fiatal korában az ember hajlamos az ostoba elbizakodottságra - mondta a hercegasszony. Néha azokra a pénztelen fiatalemberekre hasonlítunk, akik tüntetőleg babrálnak a fogpiszkálóval, mert el akarják hitetni magukról, hogy jól ebédeltek.

- Hát igen, ide jutottunk - mondta megejtő bájossággal d'Espard márkiné, és szavait a tudatos ártatlanság elbűvölő mozdulatával kísérte. - S azt hiszem, mindkettőnkben van annyi életerő, hogy elégtételt szerezzünk magunknak.

- Mikor a napokban említette nekem, hogy Beatrix elutazott Contival, egész éjjel ezen tűnődtem - mondta a hercegné rövid hallgatás után. - Bizonyára nagyon boldog lehet, hogy így feláldozta társadalmi helyzetét, jövőjét, és egyszer s mindenkorra lemondott a társaságról!

- Beatrix ostoba kis teremtés - jelentette ki komolyan d'Espard márkiné. - Touches kisasszony oda volt az örömtől, hogy megszabadult Contitól. Beatrix nem is sejtette, hogy Conti jelentéktelensége mennyire kiviláglott, mikor ez a felsőbbrendű nő lemondott róla, s egy pillanatig sem próbálta védelmezni állítólagos boldogságát.

- Akkor hát Beatrix szerencsétlen lesz?

- Máris az - felelte d'Espard-né. - Mért kellett a férjét otthagynia? Egy nő ezzel csak a saját tehetetlenségét bizonyítja be.

- Tehát úgy hiszi, Madame de Rochefide nem azért tette, hogy zavartalanul élvezhesse az igazi szerelmet, azt a szerelmet, amelynek öröme csak puszta álom a mi számunkra?

- Nem, ő Beauséant grófnét és Langeais hercegnét majmolta, akik - négyszemközt bevallhatjuk - egy kevésbé közönséges században nagy egyéniségek lettek volna, mint egyébként ön is, s mint La Vallière, Montespan, Diane de Poitiers, vagy d'Étampes hercegné és Châteauroux hercegné meg a hozzájuk hasonlóak.

- S ha nem ez a király volna, kedves barátnőm. Ó, ha felidézhetném ezeket az asszonyokat, és megkérdezhetném tőlük, vajon...

- De hiszen - vetette közbe a márkiné - nem kell a halottakhoz fordulni, ismerünk mi élő asszonyokat is, akik boldogok. Több mint húsz alkalommal beszélgettem bizalmasan erről a kérdésről Montcornet grófnéval, aki tizenöt év óta a világ legboldogabb asszonya a kis Émilé Blondet mellett, nincs közöttük semmi csalás, semmi titkolózás, ma is úgy élnek, mint az első napon; de beszélgetésünket mindig megzavarták és félbeszakították a legérdekesebb pillanatokban. Azoknak a hosszantartó kapcsolatoknak, mint amilyen a Rastignacé és Nucingen bárónéé, meg mint az ön unokanővérének, Madame de Camps-nak szerelme az ő Octave-jával, van egy titka, s ezt a titkot mi nem ismerjük, drága barátnőm. A világ megadja nekünk azt a roppant megtiszteltetést, hogy a régensherceg udvarába illő romlott nőknek tart bennünket, pedig mi ártatlanok vagyunk, akárcsak két kis zárdai növendék.

- Ez az ártatlanság boldoggá tenne - kiáltott fel gúnyosan a hercegasszony - de a mi ártatlanságunk sokkal rosszabb, s joggal érezhetjük magunkat megalázva. Hát igen! Sajgó keserűségünket felajánljuk majd Istennek, hogy vezekeljünk meddő próbálkozásainkért; mert nem valószínű, kedves barátnőm, hogy a hervadás idején megtaláljuk azt a szép virágot, amely tavasszal és nyáron nem virult nekünk.

A márkiné kis ideig eltűnődött a múlton, aztán így folytatta: - Nem is ez a lényeg. Még elég szépek vagyunk ahhoz, hogy szerelmet ébresszünk, de soha senkit sem fogunk meggyőzni ártatlanságunkról és erényünkről.

- Hiszen ha hazugság lenne, rögvest különböző magyarázatok erősítenék a hitelét, ízlésesen tálalva szolgálnák fel, úgy, hogy hihető legyen, s elfogyasztanák, mint az ízes gyümölcsöt; de próbáljuk elhitetni az igazságot! Ó! A legnagyobb emberek is belebuktak ebbe - tette hozzá a hercegnő, s finom mosolyát csak Leonardo da Vinci ecsete tudta volna visszaadni.

- Az ostobáknak néha sikerül igazán szeretni - mondta a márkiné.

- Csakhogy ehhez még az ostobák sem elég együgyűek - jegyezte meg a hercegné.

- Igaza van - nevetett a márkiné - de mi ne keresgéljünk se az ostobák, se a tehetségesek között. Ilyen probléma megoldásához lángész kell nekünk. Csak a lángészben van meg a gyermek hite, a szerelem áhítata, és örömest tűri, hogy port hintsenek a szemébe. Gondoljon Canalisra és Chaulieu hercegnére. Ha mi ketten találkoztunk is lángeszű férfiakkal, talán nagyon távol maradtak tőlünk, nagyon belemerültek a munkába, mi pedig nagyon léhák voltunk és sodródtunk a szórakozás árjában, nagyon is sodródtunk, nagyon is le voltunk kötve.

- És én mégis szeretném megismerni az igazi szerelem gyönyöreit, mielőtt elhagynám ezt a világot - kiáltott fel a hercegné.

- Szerelmet ébreszteni, az semmi - mondta a márkiné - érezni kell. Sok nőt ismerek, aki csak ürügye egy szenvedélynek, ahelyett, hogy oka és egyszersmind okozata lenne.

- Az utolsó szerelem, amelyet ébresztettem, szent és tiszta érzés volt - mondotta a hercegasszony - s beteljesüléshez vezethetett volna. A véletlen akkortájt elém hozta a nekünk rendelt felsőbbrendű férfit, akit oly nehéz hatalmunkba keríteni, mert több a szép asszony, mint a lángeszű férfi. De az ördög beleártotta magát.

- Beszélje el, drága barátnőm, hiszen ez újdonság nekem.

- Az 1829-es esztendő telének derekán figyeltem fel erre a szép szerelemre. Péntekenként ott láttam az Operában, az első sorokban, mindig ugyanazon a helyen, egy harminc év körüli fiatal férfit, aki csak az én kedvemért jött; lángoló tekintettel nézett engem, de szeme gyakran elborult, talán a köztünk levő távolság miatt, talán azért, mert nem számíthatott sikerre nálam.

- Szegény fiú! A szerelmes férfi nagyon buta tud lenni - mondta a márkiné.

- Felvonásközökben mindig ott lézengett a folyosón - mondta tovább a történetet a hercegné még egyre mosolyogva a csípős baráti megjegyzésen, amellyel a márkiné félbeszakította - aztán egyszer vagy kétszer odatapasztotta arcát a szemközti páholy ablakához, hogy lásson engem, vagy hogy én lássam őt. Ha valaki bejött hozzám, észrevettem, amint ott silbakolt az ajtó előtt, ilyenkor egy futó pillantást vethetett rám; végül már ismert mindenkit a társaságomból, s árnyékként követte őket, mikor a páholyomba jöttek, azért a kiváltságért, hogy a kinyíló ajtón át betekinthessen. A szegény fiú bizonyára hamarosan megtudta, hogy ki vagyok, mert látásból ismerte Maufrigneuse herceget és az apósomat. Ettől az időtől fogva rejtélyes ismeretlenemet mindig ott találtam az Olasz Színházban az első sorokban, ahonnan önfeledt elragadtatással bámult engem; mondhatom, szép látvány volt. Mikor a közönség kitódult az Operából vagy az Olasz Színházból, ott állt a tömegben, mintha a földbe gyökerezett volna: lökdösték, de ő meg se moccant. A szeme elborult, ha valamelyik udvarlóm karján megpillantott. Egyébként sem szóban, sem írásban nem közeledett hozzám és kerülte a feltűnést. Ugye, elismeri, hogy ez jó modorra vall. Néha, mikor reggelfelé hazatértem a palotámba, ott találtam az emberemet, ült a kapu sarokkövén. Ennek a hűséges szerelmesnek nagyon szép szeme volt, bajuszt és pofaszakállt viselt, s állát sűrű, hosszú, legyezőalakú szakáll borította; a szakállerdőből csak fehér arccsontja meg szép homloka fehérlett ki - szóval valóságos antik fej. A herceg - hiszen tudja - a júliusi napokban a Tuilériák Szajna parti részét védte. Este, mikor már minden elveszett, visszatért Saint-Cloud-ba. "Kedvesem - így szólt hozzám - kis híján megöltek úgy négy óra tájt. Az egyik felkelő célbavett a fegyverével, de egy hosszú szakállú fiatalember - akit, úgy vélem, láttam már az Olasz Színházban, s aki a támadást vezette - félrelökte a puskacsövet." A lövés mást talált, az ezred egyik őrmesterét, aki két lépésre volt a férjemtől. A fiatalember ezek szerint köztársaságpárti lehetett. 1831-ben, mikor ideköltöztem, itt találkoztam vele, a falnak támaszkodva állt; úgy tetszett nekem, hogy örül a szerencsétlenségemnek, melytől talán azt remélte, hogy közelebb hoz bennünket egymáshoz; de a Saint-Merry-i eset óta nem láttam többé: ott esett el. Lamarque tábornok temetése előtti napon a fiammal együtt sétáltam, s az én köztársaságpártim követett bennünket, hol mögöttünk ment, hol meg előttünk, a Madeleine templomtól a Panoramas közig, ahová igyekeztünk.

- Csak ennyi volt az egész? - kérdezte a márkiné.

- Ennyi - felelt a hercegné. - Ah, igen! Azon a reggelen, mikor Saint-Merryt bevették, egy kisfiú akart velem beszélni, mindenáron csak velem, s átadott egy közönséges papírra rótt levelet, amelyet az ismeretlen írt alá.

- Mutassa meg - mondotta a márkiné.

- Nem, drágám. Nem sérthetem meg a titkát; e férfi szívében oly nagy és szent volt a szerelem. Még ma is elszorul a szívem, ha erre a rövid és szörnyű levélre gondolok. Ez a halott férfi több érzést kavar fel bennem, mint valamennyi élő, akiket kitüntettem. Ott kísért gondolataimban.

- A neve? - kérdezte a márkiné.

- Ó, egészen mindennapi név, Michel Chrestien.

- Jó, hogy megmondta nekem - kiáltott fel d'Espard márkiné - sokat hallottam róla. Ezt a Michel Chrestient egy híres emberhez, Daniel d'Arthezhez fűzte barátság; d'Arthezzel maga már meg akart ismerkedni, ő minden télen egyszer-kétszer el szokott látogatni hozzám. Chrestiennak, aki valóban elesett Saint-Merrynél, sok barátja volt. Azt hallottam, hogy ő is azok közé a nagy politikusok közé tartozott, akiknek - akárcsak Marsay-nak - csupán az alkalom léggömbjére van szükségük, hogy felemelkedjenek és egyszeribe azzá váljanak, amivé lenniök kell.

- Akkor hát jobb, hogy meghalt - mondta a hercegné, s gondolatait bánatos arckifejezéssel leplezte.

- Akar valamelyik este találkozni d'Arthezzel nálam? - kérdezte a márkiné. - Elbeszélgethetnek erről a hazajáró lélekről.

- Szívesen, kedves barátnőm.

E beszélgetés után néhány nappal Blondet és Rastignac, akik jól ismerték d'Arthezt, megígérték a márkinénak, hogy elviszik hozzá vacsorára. Ez az ígéret elhamarkodott lett volna, ha nem említik meg a hercegasszony nevét; hiszen a vele való találkozás nem lehetett közönyös a nagy író számára.

Daniel d'Arthez egyike azoknak a ritka embereknek, akik napjainkban a nemes jellemet nagy tehetséggel egyesítik magukban; még nem tett szert arra a népszerűségre, amely műveiért megillette, de övé volt a tisztelő megbecsülés, a kiváltságos lelkek legnagyobb elismerése. Hírneve bizonyára nőni fog még, de abban az időben a hozzáértők véleménye szerint, már elérte a tetőpontját: olyan író ő, aki előbb vagy utóbb igazi helyére kerül, s onnét többé nem mozdul el. Ez a vagyontalan nemesember megértette, hogy kora személyes példát követel. Hosszú időn át küzdött a párizsi arénában gazdag nagybátyja akarata ellenére, aki olyan ellentmondásból, amelyet csak a hiúság próbál igazolni, először hagyta, hadd szakadjon rá a súlyos nyomor, később pedig a híres emberre rátestálta azt a vagyont, amelyet az ismeretlen írótól könyörtelenül megtagadott. Ez a hirtelen fordulat egyáltalán nem változtatta meg Daniel d'Arthez életmódját: az antik korhoz méltó egyszerűséggel folytatta munkáját, sőt újabbat is vállalt, amikor a jobboldal képviselőjeként bevonult a parlamentbe. Amióta híres ember lett, időnként eljárt a társaságba. Egyik régi barátja, Horace Bianchon, a kiváló orvos, megismertette őt Rastignac báróval, az államtitkárral, Marsay barátjával. Ez a két politikus elég nemeslelkűséget tanúsított, mikor beleegyezett, hogy Daniel és Horace meg Michel Chrestien néhány jó barátja kihozhassák a köztársaságpárti férfi holttestét Saint-Merry templomából, s megadják neki a végtisztességet. D'Arthez bizonyos hálát érzett Rastignac iránt ezért a szolgálatáért, hiszen ellentétben volt a kor rideg köztársasági szellemével, annak a kornak a felfogásával, amelyben a politikai szenvedélyek oly hevesen robbantak ki. Az államtitkár és a híres miniszter ügyes politikus létükre ki is használták ezt a körülményt: megnyerték maguknak Michel Chrestien néhány barátját, akik egyébként nem követték Chrestien politikai felfogását; ezek az emberek csatlakoztak az új kormányhoz. Egyikük, Léon Giraud először államtanácsi előadó, később pedig államtanácsos lett. Daniel d'Arthez teljesen a munkának szenteli életét, társaságba csak nagy ritkán jár, olyan az neki, akár az álom. Háza kolostor, úgy él ott, mint egy benedekrendi szerzetes: életmódja ugyanolyan mértékletes, elfoglaltságai ugyanolyan rendszeresek. Barátai tudják róla, hogy ez ideig a nő csak rettegett baleset volt az életében, hiszen oly sokat tanulmányozta a nőket, hogy félt tőlük. De éppen azért, mert annyit vizsgálta a női nemet, végül már egyáltalán nem ismerte, s ebből a szempontból hasonlított azokra az elmélyedő taktikusokra, akik mindig vereséget szenvednek a váratlan terepen, ahol tudományosan megalapozott tételeik módosulnak, és akadályok gördülnek elébük. D'Arthez nagyon tapasztalt megfigyelőnek mutatkozott s nagyon naiv gyermek maradt. Ezt a látszatra lehetetlen ellentétet megértik mindazok, akik fel tudják mérni azt az űrt, amely a képességet az érzéstől elválasztja: az egyik az agyból ered, a szívből a másik. Lehet valaki nagy ember és gonosz, mint, ahogy akadnak ostobák, akik fennköltek a szerelemben. D'Arthez egyike azoknak a kiváltságos embereknek, akikben a szellem finomsága, az óriási agyvelő összhangban áll az érzelmek erejével és nagyságával. A tett embere s egyben a gondolat embere is: ritka sajátosság ez. Magánélete nemes és tiszta. Bár ez ideig gondosan elkerülte a szerelmet, ismerte magát, s már előre tudta, hogy mekkora hatalma lehet rajta a szerelmi szenvedélynek. A kimerítő munka, amellyel dicsőséges művei számára előkészítette a szilárd talajt, meg a sivár nyomor hosszú időn át csodálatosan megvédte. Mikor beköszöntött a jólét, közönséges és érthetetlen viszonyba keveredett egy alacsony sorból származó, meglehetősen csinos nővel, akinek nem volt se műveltsége, se modora, s akit gondosan rejtegetett a világ szeme elől. Michel Chrestien véleménye szerint a lángészben megvan az a képesség, hogy a legnehézkesebb lényeket tündérekké, az ostobákat okos nőkké s a parasztasszonyokat grófnőkké alakítsa át; minél tökéletesebb egy nő, annál kevesebbet ér, mert szerinte, a lángész képzelete már nem tud mit változtatni rajta. Úgy vélekedett, hogy a szerelem közönséges szükséglet az alacsony rendű lények számára, de a felsőbbrendűeknek határtalan és csodálatosan vonzó erkölcsi alkotás. D'Arthezt Raffael és Fornarina esetével igazolta. Ő maga is lehetett volna effajta példázat, ő, aki Maufrigneuse hercegnét angyalnak látta.

D'Arthez furcsa szeszélye egyébként sokféleképpen indokolható; talán kezdetben kétségbeesett, hogy a földkerekségen nem találkozik olyan nővel, aki megfelel annak az elragadó ábrándképnek, amelyet minden szellemi ember megteremt és dédelget magában; a szíve talán túlságosan is érzékeny és túlságosan gyöngéd volt ahhoz, hogy egy társaságbeli nőnek kiszolgáltassa, talán úgy vélte, jobb, ha a természetnek megadja a magáét, s tiszteletben tartván az eszményképet, megőrzi illúzióit, vagy talán ki akarta életéből zárni a szerelmet, mert azt hitte, nem fér össze munkásságával, szerzetesi életmódja rendjével, amelyben a szenvedély mindent felforgatott volna.

Néhány hónap óta Blondet és Rastignac egyre csúfolta d'Arthezt, szemére vetették, hogy nem ismeri sem a világot, sem a nőket. Azt mondták, ily sok és jelentékeny munka után már nyugodtan szórakozhat; szép vagyona van és diák módjára él, nem élvez semmit, sem az aranyait, sem a dicsőségét, nem volt része a nemes és finom szenvedély gyönyöreiben, amelyeket előkelő születésű és nevelésű nők ébresztenek vagy éreznek; vajon nem méltatlan-e hozzá, hogy a szerelemnek csak a durvaságait ismeri? A szerelem leegyszerűsítve azzá, amivé a természet alkotta, az ő szemükben a világ legostobább dolga volt. A társadalom egyik dicsősége, hogy megalkotta a nőt a természet nősténye helyett, a vágy szakadatlanságát ott, ahol a természet csak a faj szakadatlanságával törődik; szóval, hogy feltalálta a szerelmet, a legszebb emberi vallást. D'Arthez nem ismerte a szerelmes beszéd elbűvölő gyöngédségeit, az érzelmeknek azokat a bizonyítékait, amelyeket a lélek és az ész ajándékoz, mit sem tudott a vágyról, amelyet a finom modor megnemesít, s azokról az angyali formákról, amelyekbe ezek az előkelő nők a legdurvább dolgokat is burkolják. Lehet, hogy ismerte a nőt, de sejtelme sem volt arról, ami isteni benne. A nőnek csodálatos művészetre, sok szép lelki és testi köntösre van szüksége, hogy szépen tudjon szeretni. Mikor ez a két romboló magasztalta a gondolat élvezetet adó romlottságát, amely a párizsi kacérság melegágya volt, egyben sajnálkozott az egészséges és fűszertelen táplálékon élő d'Arthezen, hogy nem kóstolt bele a párizsi konyhaművészet válogatott gyönyörűségeibe s szavaik ugyancsak izgatták d'Arthezt. Bianchon doktor, akit a nagy író beavatott bizalmába, tudta, hogy barátja kíváncsisága felébredt. D'Arthez számára a hosszantartó viszony a közönséges nővel nemhogy kellemes megszokássá vált volna, hanem tűrhetetlen lett; csakhogy visszatartotta túlzott félénksége, amely minden magányosan élő embert hatalmába kerít.

- Szerintem - mondta Rastignac - ha valakinek a címerében vörös és arany alapon két bizantinus van, az egyik tiszta fémből, a másik meg zománcozott, akkor ezt a régi picardiai címerpajzsot mutogassa a hintáján. Harmincezer frank évi jövedelme van, és még hozzá, amit a tollával keres; ön igazolta a nevében rejlő jelszót, amelyet őseink annyiszor hangoztattak: ARS THEZ aurusque virtus - és nem sétáltatja meg címerét a Bois de Boulogne-ban. Olyan században élünk, amikor az erénynek a nyilvánosság elé kell lépni.

- Ha felolvasná műveit Tuskó őnagyságának, akiben gyönyörűségét leli, megbocsátanám, hogy még mindig kitart mellette - jelentette ki Blondet. - Csakhogy, kedves barátom, magát testi vonatkozásban száraz kenyéren tartják, szellemi szempontból pedig még kenyérhez sem jut...

Ez a kis baráti torzsalkodás már hónapok óta tartott Daniel és ismerősei között, mikor d'Espard márkiné szólt Rastignacnak és Blondet-nak, vegyék rá d'Arthezt, hogy jöjjön el hozzá ebédre; azt mondta nekik, hogy Cadignan hercegné mindenképpen szeretne megismerkedni ezzel a híres emberrel. Az effajta nevezetesség bizonyos nőknek azt jelenti, mint a gyermekeknek a laterna magica: gyönyörködés a szemnek, egyébként meglehetősen szegényes és kiábrándultsággal teli gyönyörködés. Minél inkább felajzza a kiváló szellemű ember az érzéseket távolból, annál kevésbé felel meg nekik közelről; minél ragyogóbbnak álmodták meg, annál fakóbb lesz. E tekintetben a csalódott kíváncsiság gyakran igazságtalanságba csap át. Sem Blondet, sem Rastignac nem vezethette félre d'Arthezt, de nevetve tudtára adták neki: íme, itt van előtte a lehető legcsábítóbb alkalom, amikor tisztára csutakolhatja a szívét, megismerheti egy előkelő párizsi hölgy szerelmének csodálatos gyönyöreit. A hercegné szemmel láthatóan beleszeretett, aggodalomra semmi oka, ezen a találkozáson mindent elnyerhet; Cadignan hercegné olyan magaslatra emelte, ahonnan többé le sem tud szállni. Blondet és Rastignac semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy ráfogja ezt a szerelmet a hercegnére; az asszony jól elbírta ezt a rágalmat, hiszen múltjáról annyit anekdotáztak. Mind ketten elmesélték d'Artheznek Maufrigneuse hercegné kalandjait: első könnyelműségeit Marsay gróffal, a második ballépését Ajudával, akit elválasztott feleségétől s így állt bosszút madame de Beauséant-ért, aztán a harmadik viszonyt a fiatal d'Esgrignonnal, aki elkísérte őt Olaszországba és szörnyű botrányba keveredett a hercegné miatt: ecsetelték, milyen szerencsétlen volt egy híres nagykövet mellett és boldog egy orosz tábornokkal, Egériája volt két külügyminiszternek, és a többi... D'Arthez azt válaszolta nekik, hogy annál, amit közöltek vele, ő többet tud a hercegnéről, szegény barátjától, Michel Chrestientól, aki négy esztendőn át titokban imádta ezt az asszonyt, és csaknem beleőrült a szerelembe.

- Gyakran elkísértem barátomat - mondta Daniel - az Olasz Színházba meg az Operába. A szerencsétlen az utcán versenyt futott a lovakkal, hogy megcsodálhassa a hercegasszonyt a hintó üvegén át. Cadignan herceg ennek a rajongásnak köszönheti az életét; egy fickó le akarta lőni, de Michel megakadályozta.

- Íme, a téma teljesen kész - mondta Blondet mosolyogva. - Ez az asszony kell magának; ha kegyetlen lesz, csak gyöngédségből teszi, és finom bájjal be fogja önt vezetni az elegancia titkaiba, de vigyázzon, már jó egynéhány vagyont elpusztított. A szép Diane olyanfajta nő, aki két kézzel szórja a pénzt, aki egy fillérbe se kerül és milliókat tékozol el. Adja neki a testét és a lelkét; de a pénzét markolja meg, mint Girodet Vízözön-ének öregembere.

E beszélgetés után Daniel úgy érezte, hogy a hercegné kifürkészhetetlen, akár az örvény, bájos, mint egy királynő, romlott, mint a diplomaták, megvan benne a beavatottak titokzatossága és a szirének veszedelmes vonzereje. A két elmés férfi, akinek fogalma sem volt arról, mi lesz a tréfa vége, Diane d'Uxelles-t hajmeresztően bűnös párizsi nőnek, a kacérság mesterének, a világ legszédítőbb kurtizánjának festette le. És bár igazuk volt, ez a nő, akiről ilyen felelőtlenül tárgyaltak, szentnek és sérthetetlennek tetszett d'Arthez szemében; érdeklődését nem kellett felkelteni, tüstént beleegyezett, hogy elmegy a márkinéhoz, s a két barát nem is akart egyebet tőle.

Mihelyt megkapta a választ, d'Espard márkiné felkereste a hercegasszonyt.

- Kedves barátném - így szólt hozzá - szépnek érzi magát és kacérnak? Jöjjön el hozzám néhány nap múlva ebédre, d'Arthezzel fogok szolgálni. A mi lángelménk nagyon vadóc természet, fél a nőktől, még sosem szeretett. Képzelje hozzá a többit. Rendkívül szellemes és egyszerűsége félrevezető, mert minden gyanakvást leszerel. Éleslátása a tényekből következtet, gyorsan működik és minden számítást megzavar. Ma még félrevezetheti valaki, holnap már nem megy lépre senkinek.

- Ó - mondta a hercegné - ha csak harminc éves lennék, milyen jól szórakoznék! Egy kiváló szellemű ember, akivel játszhatom - mindmáig ez hiányzott nekem. Csak partnereim voltak, ellenfeleim nem. A szerelem játék volt, nem pedig küzdelem.

- Drágám, ismerje el, hogy ugyancsak nagylelkű vagyok, mert végül is kétszer ad, ki gyorsan ad...

A két nő nevetve nézett egymásra, s barátian kezet szorítottak. Igaz, hogy mind a kettőnek fontos titkai voltak, és kapcsolatuk kétségkívül nem egy férfin múlt s nem is egy szívességen; mert a nők között csak akkor őszinte és szilárd a barátság, ha apró bűnök tartják össze. Ha két barátnő már-már gyilokra menne, s látják egymás kezében a mérgezett tőrt, meghatóan harmonikus látványt nyújtanak, s ezt a harmóniát csak az a pillanat zavarja meg, amikor egyikük, véletlenségből, leejti fegyverét.

A beszélgetés után egy héttel a márkinénál úgynevezett kis fogadóest volt; az effajta összejöveteleken csak a legbizalmasabb ismerősök jelentek meg szóbeli meghívásra, mindenki más előtt csukva maradt az ajtó. Erre az estére öten kaptak meghívást: Émilé Blondet és Montcornet grófné, Daniel d'Arthez, Rastignac és Cadignan hercegné. A háziasszonyt is beleszámítva, ugyanannyi férfi volt jelen, mint ahány nő.

A véletlen még soha semmit se készített elő oly mesterien, mint d'Arthez és Diane találkozását. A hercegné még manapság is az elegancia elismert tekintélyei közé tartozik, s a nők szemében ez a legelső művészet. Kék bársony ruhát viselt hosszú, fehér sonkaujjal, gyönyörű ruhaderékkal, a kékkel hímzett, laza ráncokban omló tüll mellfodor négyujjnyit hagyott szabadon a nyakából s vállát elfödte, ahogy Raffael néhány képén látni. Szobalánya ügyesen pár szál harangvirágot tűzött a híres szép szőke haja zuhatagába. Diane még huszonöt évesnek sem látszott. Négy esztendei magány és pihenés visszaadta arcbőre frisseségét. S vajon nincsenek-e olyan pillanatok, mikor a tetszés vágya megsokszorozza a nők szépségét? Az arc változásai nem függetlenek az akarattól. Ha a heves felindulások a szangvinikus és melankolikus emberek arcszínét megsárgítják, a limfatikusét zöldesre változtatják, szabad-e elvitatni a vágytól, örömtől, reménytől azt a képességet, hogy olyanná varázsolják az arcbőrt, akár a patyolat, élénk fényűvé aranyozzák a tekintetet, és a szépséget oly izgató ragyogással fokozzák, amely üde, napsütéses reggelhez hasonlít? A hercegasszony híres fehér bőrére rálehelődött az érettség árnyalata, s ez fejedelmivé tette megjelenését. Ennek a nőnek - aki annyit foglalkozott emlékeivel, akire oly sok komoly gondolat nehezedett - álmodozó és fenséges homloka csodálatos összhangban volt most kék szeme fáradt és méltósággal teljes pillantásával. A leggyakorlottabb arcismerő sem tudta volna felfedezni a kimondhatatlanul finom vonások mögött a számítást és az eltökéltséget. Vannak női arcok, amelyek nyugalmukkal és finomságukkal becsapják a tudományt és félrevezetik a megfigyelőt; akkor kellene megvizsgálni őket, amikor a szenvedélyeik beszélnek, de ez nehéz; vagy pedig akkor, amikor a szenvedélyek elhallgattak, ennek pedig semmi haszna sincs, ugyanis az asszony akkor már öreg és nem alakoskodik. A hercegné a kifürkészhetetlen nők közé tartozik, minden tud lenni, ami csak akar: bolondos, gyermekes, kétségbeejtően ártatlan vagy ravasz, komoly és nyugtalanítóan titokzatos. Azzal a szándékkal ment el a márkinéhoz, hogy szelíd és egyszerű asszony lesz, akinek az életből csak a csalódások jutottak, érzékeny lelkű nő, akit megrágalmaztak, s aki beletörődött sorsába, egyszóval sebzett angyalként viselkedik. Korán érkezett, hogy idejében elfoglalhassa helyét a kereveten, a tűz mellett, d'Espard-né oldalán; így akart mutatkozni, abban a testtartásban, amelynek tudatosságát remek természetességgel leplezte, betanult, kiszámított pózban, hogy érvényre juttassa azt a szép, kígyózó vonalat, amely a lábnál kezdődik, kecsesen halad a csípőig, s elbűvölő gömbölyűségekkel folytatódik a vállig, a szem elé tárva a test profilját. Egy meztelen nő nem lenne olyan veszélyes látvány, mint a mesterien elrendezett, mindent eltakaró és egyben mindent megmutató szoknya. Diane fifikája nem sok nőnek jutott volna eszébe: ugyanis fia, Maufrigneuse herceg kíséretében jelent meg a márkiné nagy meglepetésére. D'Espard márkiné pillanatnyi tétovázás után megértően szorította meg a hercegné kezét.

- Értem! Ha d'Arthezzel most frissiben elfogadtatja a nehézségeket, később nem lesz velük baja.

Montcornet grófnő Blondet-vel érkezett. Rastignac d'Arthez kíséretében jött. A hercegné a híres írónak nem mondott afféle bókokat, amilyenekkel köznapi emberek szokták elhalmozni; tisztelettudó előzékenység volt a magatartásában, amennyit a társadalmi formák csak megengedhettek, így viselkedett bizonyára a francia királlyal és a királyi hercegekkel is. Boldognak látszott, hogy találkozhatott a híres emberrel, s elégedettnek, hogy óhajtotta ezt az ismeretséget. A hercegné, mint általában a jó ízlésű nők, főként azzal tűnt ki, ahogy a beszélőre figyelt; nyájasságában semmi gúny, s ez az udvariasság birodalmában ugyanaz, mint az erényében a mindennapos gyakorlat. Amikor a híres ember beszélt, azzal a figyelő magatartással hallgatta, amely ezerszer hízelgőbb a legválogatottabb bókoknál is. A márkiné mutatta be őket egymásnak, minden póz nélkül, az udvariasság szabályai szerint. D'Arthez ebédnél a hercegné mellett ült; Diane nem csipegetett a finnyáskodó nők módján, jó étvággyal evett, s azon volt, hogy természetes asszonynak lássék, aki csöppet sem kényeskedik. Két fogás között, mikor megindult az általános társalgás, felhasználta az alkalmat, hogy d'Arthezzel külön beszélgessen.

- Azért kerestem az önnel való kellemes találkozást, uram - mondotta a hercegasszony - mert szeretnék megtudni egyet s mást egy szerencsétlen barátjáról, aki ugyan nem a mi ügyünkért halt meg, de aki nagyon lekötelezett, anélkül, hogy hálámat kifejezhettem és leróhattam volna neki. Cadignan herceg is osztozott sajnálkozásomban. Megtudtam, hogy ön egyik legjobb barátja volt annak a szegény fiúnak. Az önök tiszta, zavartalan barátsága nagy becsben áll előttem, így hát nem fogja meglepni, hogy meg akarok tudni mindent arról az emberről, aki oly kedves volt önnek. Igaz, szívvel-lélekkel a száműzött királyi család mellett állok, és tudják rólam, hogy monarchista nézeteket vallok, de nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy senki sem lehet köztársaságpárti és egyben nemes szívű. Az abszolutizmus és a köztársaság az a két kormányzási forma, amely nem fojtja el a szép érzéseket.

- Michel Chrestien angyal volt - felelte meghatott hangon Daniel. - Az antik világ hősei között sem találok nála különbet. Nem szabad őt azok közé a szűk látókörű köztársaságpártiak közé sorolni, akik szeretnék visszaállítani a Konventet és a Jóléti Bizottság kellemetességeit. Nem, Michel arról ábrándozott, hogy egész Európát a svájci államszövetség mintájára kellene megszervezni. Valljuk be magunk között, hogy a nagyszerű uralom után, melyet egy ember gyakorolt - úgy vélem, ez felelt meg leginkább a mi országunknak - Michel rendszere megszüntetné a háborút az Óvilágban és újjáépítené világunkat egészen más alapokon, nem a hódításén, amely hajdanában a hűbériség igájába hajtotta. Ebből a szempontból a köztársaságpártiak álltak a legközelebb eszméihez; ezért csatlakozott hozzájuk júliusban és Saint-Merrynél. Bár nézeteink teljesen különböztek, mégis szoros barátság kapcsolt össze bennünket.

- Ez mindkettőjük jellemének legnagyobb dicséretére válik - mondta félénken Cadignan hercegné.

- Élete utolsó négy esztendejében - folytatta Daniel - csak nekem vallotta meg az ön iránti szerelmét, és ez a vallomás még szorosabbra fűzte testvéri barátságunk amúgy is erős kötelékeit. Ő volt az egyetlen, aki úgy szerette volna önt, ahogy megérdemli. Hányszor áztam bőrig, mikor egész hazáig követtem az ön hintaját, s versenyt futottunk a lovaival, hogy egy vonalban legyünk a kocsival, hogy láthassuk... csodálhassuk!

- De uram - mondta a hercegasszony - még a végén kárpótolnom kellene önt.

- Bárcsak itt lehetne Michel! - felelte Daniel bánatos hangon.

- Talán szerelme nem tartott volna sokáig - szólt a hercegné, és bánatosan ingatta fejét. - A köztársaságpártiak még merevebbek, ha a meggyőződésükről van szó, mint mi, az egyeduralkodó királyság hívei, akiknek főhibánk az elnézés. Barátja bizonyára tökéletes lénynek képzelt engem, és keserűen csalódott volna. Bennünket, nőket ugyanannyi rágalom üldöz, mint amennyit önnek kell elviselnie az irodalmi életben, s mi nem védekezhetünk sem a dicsőséggel, sem műveinkkel. Nem annak látnak bennünket, akik vagyunk, hanem annak, amit csinálnak belőlünk. Hamarosan elrejtették volna előle azt az ismeretlen nőt a képzeletbeli nő hazug képe mögé, s a világ számára ez a valódi. Azt hitte volna rólam, hogy méltatlan vagyok az ő nemes érzéseire, hogy nem tudnám megérteni.

E szavaknál a hercegné fenséges mozdulattal rázta meg a fejét s virágokkal díszített, szép szőke fürtjei meglebbentek. Micsoda lesújtó kétségeket, mily titkos szenvedéseket fejezett ki ez a mozdulat! Daniel mindent megértett és heves felindulással meredt a hercegnére.

- És mégis - folytatta az asszony - azon a napon, jóval a júliusi forradalom után, mikor újra láttam őt, már-már engedtem a vágynak, hogy megfogjam, megszorítsam a kezét ott mindenki előtt, az Olasz Színház előcsarnokában, s odaadjam neki a virágcsokromat. De azt gondoltam, hogy hálám e bizonyítékát félremagyarázhatnák, mint annyi más nemes cselekedetemet, melyek manapság Maufrigneuse hercegné hóbortjaként forognak közszájon, s amelyeket sohasem tudok már megmagyarázni, mert engem a fiamon és az Úristenen kívül senki más nem ismer.

D'Arthez felé intézte ezeket a szavakat, hogy a vendégek ne hallhassák, olyan hangsúllyal, amely a legügyesebb színésznőnek is dicséretére vált volna; d'Arthez szívéhez kellett ezeknek a szavaknak férkőzniök és célt is értek, íme, ez az asszony a halott ember emléke előtt akarta magát igazolni - nem a híres íróról volt itt most szó. Talán rágalmazták a hercegnét, és most tudni akarta, vajon nem mocskolták-e be az előtt a férfi előtt is, aki annyira szerette. Vajon megőrizte-e illúzióit haláláig?

- Michel olyan férfi volt - felelt d'Arthez - aki fenntartás nélkül szeret, s ha választása szerencsétlen, szenved, de soha nem mond le választottjáról.

- Hát így szeretett engem?... - kiáltott fel az asszony, rajongó boldogságtól sugárzó arccal.

- Igen, asszonyom.

- És boldoggá tette ez a szerelem?

- Négy esztendőn át.

- Egy nő mindig büszke elégtételt érez, ha ilyesmit hall - szólt a hercegné. Finom, nemes arcát d'Arthez felé fordította, s ez a mozdulat szemérmes zavart árult el.

Ezeknek a komédiásnőknek egyik legmesteribb fogása, hogy magatartásuk fátyolosan rejtelmes, mikor pedig a társalgás szűkszavú, a szemükkel beszélnek. Hazug vagy őszinte szerelmük zenéjébe ilyen ügyes disszonanciákat lopnak bele, amelyek ellenállhatatlanul csábítanak.

- Vajon nem tettünk eleget hivatásunknak - folytatta az asszony, még halkabbra fogva hangját, miután meggyőződött arról, hogy elérte a kellő hatást - ha bűn nélkül sikerült boldoggá tennünk egy nagy embert?

- Ő nem írt erről önnek?

- De igen; csakhogy teljes bizonysággal akartam tudni, mert higgye meg uram, ő nem tévedett, amikor így felmagasztosított engem.

A nők értenek ahhoz, hogy ártatlan tisztaság csendüljön ki szavaikból, valami vibráló remegést visznek hangjukba, amely távlatot és mélységet ad mondanivalójuknak; s ha elbűvölt hallgatójuk később már nem is emlékszik pontosan szavaikra, célt értek és éppen ez az ékesszólás sajátossága. Ha a hercegasszony most a francia királyné diadémját viselné, homloka akkor se lenne fenségesebb, mint így, mikor virágokkal díszített, feltornyozott hajfonatainak éke ragyog felette. Ez az asszony úgy lépkedett a rágalom hullámain, akár a Megváltó a Tibérias taván, s ahogy az angyalokat a dicsfény, úgy burkolta be őt ennek a szerelemnek szemfedője. Semmi sem vall arra, hogy tudatosan viselkedik így, sem arra, hogy nagynak és érzésekkel telinek szeretne látszani: egyszerű és nyugodt. Élő ember nem tehetett volna ilyen szolgálatot a hercegasszonynak, mint ez a halott. A magányos, munkájának élő d'Arthez nem ismerte a társaságbeli élet fogásait, s tanulmányai oltalmazó fátyolt vontak személye meg a világ közé, így hát beleesett a hercegasszony hangsúlyának meg szavainak csapdájába. Megejtette az asszony választékos modora, csodálta ezt a tökéletes szépséget, amely megérlelődött a balsorsban és a magányban visszanyerte üdeségét; rajongással töltötte el a finom szellemnek és a szép léleknek oly ritka együttese. Szóval Michel Chrestien örökébe szeretett volna lépni. Szenvedélye, mint általában a mélyen gondolkodó emberekké, egy eszmével kezdődött. Nézte a hercegnét és most sokkal közelebbről vizsgálgatta a feje formáját, bájos vonásainak arányait, termetét, lábát, finom vonalú kezét, mint amikor barátjával együtt eszeveszetten futott utána, ráeszmélt a hatodik érzék meglepő jelenségére, amelyet a szerelemtől mámoros ember fedez fel magában. Milyen világosan olvashatott Michel Chrestien ebben a szívben, ebben a lélekben, amelyben a szerelem tüze világított! Vajon őbelé, Michelbe is így beleláttak? Ez kétségkívül boldoggá tette volna, így hát a hercegné varázsba ejtette d'Arthezt, az asszonyt a költészet dicsfénye övezte. Ebéd közben az írónak eszébe jutottak köztársaságpárti barátjának kétségbeesett vallomásai és reménykedései, amikor azt hitte, hogy érzéseit viszonozzák; Michel egyedül csak neki mondta el a szép verseket, amelyeket e nő iránti igaz érzése sugallt. Daniel tudtán kívül felhasználta ezt a segítséget, amelyet a véletlennek köszönhetett. Ritkán történik meg, hogy valaki önvád nélkül válhassék bizalmas barátból vetélytárssá, és d'Arthez most büntetlenül tehette meg. Egy pillanat alatt rájött, mily óriási a különbség az előkelő nők, a nagyvilág virágai és a közönséges asszonyok között, bár az utóbbiakat csak egyetlen példány alapján ismerte. Lelkének és tehetségének leghozzáférhetőbb, leggyengébb pontjain fogott tüzet. Naivitása és gondolatainak heve arra ösztönözte, hogy meghódítsa ezt a nőt, s érezte: visszatartja a társadalmi különbség, az a sorompó, amelyet a hercegné modora, vagy nevezzük a nevén, méltósággal teljes magatartása emelt közéjük. Így hát e férfi számára, aki megszokta, hogy ne tisztelje szerelmét, most különösen ingerlő volt ez a helyzet, olyan, mint valami csalétek, amelyet még veszélyesebbé tett, hogy le kellett nyelnie, el kellett tűrnie hatását, anélkül, hogy elárulná magát. A társalgás egészen a csemegéig Michel Chreslienről folyt, s ez kitűnő ürügyet szolgáltatott Danielnek és a hercegnének, hogy halkan beszélgessenek szerelemről, rokonszenvről, sugallatokról; alkalmat adott a hercegnének, hogy játssza a félreismert, megrágalmazott nőt, s a férfinak, hogy a halott köztársaságpárti jogutóda legyen. Ez az ártatlan lelkű ember talán maga is meglepődött, hogy már kevésbé sajnálja barátját. Mikor a felséges csemegék ott pompáztak az asztalon a karos gyertyatartók fényében, a virágcsokrok között, amelyek gyümölccsel és édességgel gazdagon tarkítva, színpompás sövényként választották el egymástól a vendégeket, a hercegné jónak látta egy elragadó mondással lezárni hosszúra nyúlt bizalmas beszélgetésüket. Szavait észbontó pillantással kísérte és rendkívül finoman fejezte ki azt a gondolatot, hogy Daniel és Michael ikerlelkek. D'Arthez ezután bekapcsolódott az általános társalgásba, gyermekes öröm és egy kis kamaszos önhittség áradt belőle. Mikor visszatértek a márkiné kis szalonjába, a hercegasszony természetes mozdulattal karolt d'Arthezbe. A nagy szalonon átmenet meglassította lépteit, és mikor már jócskán elmaradtak a márkiné mögött, aki Blondet-val ment karonfogva, megállította d'Arthezt.

- Nem akarok elzárkózni a szegény köztársaságpárti barátja elől - mondotta. - És bár törvényként írtam elő magamnak, hogy senkit sem fogadok, maga az egyetlen, aki előtt nyitva áll az ajtóm. Ne higgye, hogy ez kegy. A kegyet csak idegeneknek osztjuk, s én úgy érzem, hogy mi régi barátok vagyunk: Michel testvérét akarom látni önben.

D'Arthez nem tudott mit felelni, csak megszorította a hercegné karját. Mikor felszolgálták a kávét, Diane kacér mozdulattal nagy sáljába burkolózott, és felemelkedett. Blondet és Rastignac sokkal agyafúrtabbak voltak és járatosabbak a társasági életben, semhogy holmi polgári udvariaskodásokkal marasztalni próbálták volna a hercegnét; de a márkiné megfogta a kezét, visszatartotta, és ezt súgta a fülébe:

- Várjon, amíg a személyzet megebédel, a kocsi még nem állt elő.

Intett az inasnak, s az újra visszahozta a feketekávés tálcát. Montcornet grófné sejtette, hogy a hercegnének és a háziasszonynak beszélnivalója van, maga köré vonta d'Arthezt, Rastignacot meg Blondet-t, s a meglepő ötletek valóságos pergőtüzével szórakoztatta őket. A párizsi nők oly csodálatosan értenek ehhez.

- Nos hát - kérdezte a márkiné Diane-tól - mi a véleménye róla?

- Imádnivaló gyerek, nemrég vették ki a pólyából. Valóban, most is, mint mindig, harc nélkül jön a győzelem.

- Kétségbeejtő - mondta d'Espard márkiné - de segíthetünk rajta.

- Hogyan?

- Hadd legyek a vetélytársnője.

- Ahogy óhajtja - válaszolta a hercegné - én már döntöttem. A lángész egy módja annak, hogy az ember észlény legyen; nem tudom, mit nyer rajta a szív, erről majd később beszélgetünk.

Diane kifürkészhetetlen szavai után a márkiné élénken belekapcsolódott az általános társalgásba; nem látszott sértődöttnek az ahogy óhajtja miatt, sem kíváncsinak arra, hová vezethet ez a találkozás. A hercegné vagy egy óra hosszat ült még a tűz mellett a pamlagon, abban a hanyag és elomló pózban, melyben Guérin ábrázolja Didót, és a gondolataiba mélyedt ember figyelmével hallgatta Danielt, időnként ráemelte a tekintetét, nem is leplezve csodálatát, amely egyébként nem volt túlzott. Mikor a fogat előállt, kezet fogott a márkinéval, bólintott Montcornet grófné felé, és feltűnés nélkül távozott.

Az est véget ért, anélkül, hogy a hercegné szóba került volna. A társaság élvezte d'Arthez felfokozott hangulatát, aki most szelleme teljességében mutatkozott be. Rastignac és Blondet kétségkívül kitűnő társai voltak, észjárásuk éles, intelligenciájuk széles körű. Ami a két nőt illeti, őket már régóta az előkelő társaság legszellemesebb asszonyai közé sorolták, így hát ezeknek az embereknek, akik rendszerint kénytelenek állandó védekezésre készen állni a nagyvilágban, a szalonokban és a politikában, ez a társalgás ritka boldogságot okozott, s úgy érezték, mintha egy oázisban pihennének. Vannak kiváltságos lények, akik olyanok a többiek között, mint a jótékony csillagok, melyeknek fénye megvilágítja az elmét, sugarai melegséget árasztanak a szívbe. D'Arthez e szép lelkek közé tartozott. Ha egy író olyan magasba emelkedik, mint ő, megszokja, hogy mindenről elmélkedjen, s a társaságban néha megfeledkezik arról, hogy nem kell mindent elmondani; nem tud olyan tartózkodó lenni, mint azok, akik állandóan a nagyvilágban forgolódnak; ám ezekben az elszólásokban csaknem mindig sok az eredetiség, és senki sem veszi rossznéven őket. D'Arthez nemesen eredeti, színes egyénisége, amely oly kevés tehetségnek sajátja, könnyed fiatalsága csodálatosan élvezetessé tette az estét. D'Arthez Rastignac báróval távozott, aki hazavitte a kocsiján; Rastignac természetesen a hercegnéről beszélt s megkérdezte az írót, hogyan vélekedik róla.

- Michel joggal szerette: rendkívüli asszony - felelte D'Arthez.

- Nagyon is rendkívüli - vágott vissza gúnyosan Rastignac. - De az ön hangsúlya elárulja, hogy máris beleszeretett; fel fogja keresni három napon belül, s én éppen elég jól ismerem a párizsi életet, így hát előre tudom, mi történik majd kettőjük között. Nos, kedves Danielem, könyörögve kérem, ne hagyja magát belerántani semmi érdekközösségbe. Szeresse a hercegnét, ha már a szíve lángra gyúlt; de gondoljon a vagyonára. A hercegné soha senkitől nem fogadott el és nem is kért még két garast sem, a d'Uxelles-ek és Cadignanok büszkesége él benne; de tudtommal nemcsak a saját nagyon tekintélyes vagyonát herdálta el, hanem súlyos milliók is elúsztak miatta. Hogyan? Miért? Mi módon? - senki sem tudja, ő maga sem. Ezelőtt tizenhárom évvel tanúja voltam, mikor húsz hónap alatt elpusztította egy kedves fiatal fiú meg egy öreg közjegyző vagyonát.

- Tizenhárom esztendeje! Végtére is hány éves?

- Nem látta az asztalnál a fiát, Maufrigneuse herceget? - kérdezte nevetve Rastignac. - A fiatalember tizenkilenc éves. Tizenkilenc meg tizenhét annyi, mint...

- Harminchat! - kiáltott fel meglepetten az író. - Én húszra becsültem.

- A hercegné ezt el is fogadja - válaszolta Rastignac - de ne nyugtalankodjék, az ön számára mindig húsz éves marad. Nagyon különös világba fog most belépni. Jó éjszakát, ön, már hazaérkezett - mondta a báró, látván, hogy a kocsija befordul a Bellefond utcába, ahol d'Arthez a saját csinos házában lakott. - A hét folyamán még találkozunk des Touches kisasszonynál.

D'Arthez ellenállás nélkül hagyta szívébe hatolni a szerelmet, akárcsak Tóbiás bácsi; önfeledt imádata, Diane iránti csodálata egyre nőtt A hercegné, ez a gyönyörű teremtés, egyik legjelentősebb alkotása annak a szörnyű Párizsnak, ahol a jónak és rossznak minden lehetősége megvan, a megálmodott angyal lett; angyal, bármennyire lejáratta is ez a szerencsétlen kor ezt a nevet.

Hogy megérthessük a híres író átalakulását, tudnunk kellene, hogy a magány és az állandó munka mennyire megőrzi a szív ártatlanságát; ismernünk kellene minden vágyat és ábrándot, amelyet a testi vágy kielégítésére szorítkozó és egy közönséges nő mellett kínossá vált szerelem kelt életre, ismernünk mind a fájdalmakat, amelyeket ébreszt, s az isteni érzéseket, amelyeket még a lélek legrejtettebb zugaiban is fakaszt. D'Arthez csakugyan gyermek volt, iskolás fiú, ahogy a hercegné azonmód ösztönösen felismerte. És a szép Diane-ban a felismeréshez hasonlatos sugallat szólalt meg. Végre találkozott azzal a felsőbbrendű emberrel, aki után minden nő vágyakozik, még ha csak játéknak kívánja is; az erővel, amelynek az asszonyok szívesen alárendelik magukat, ha egyébért nem, hát a gyönyörűségért, hogy leigázzák; s végül megtalálta benne a nagyszerű elmét, amely a szív naiv tisztaságával és a szenvedély frisseségével egyesült. Kimondhatatlan boldogságot érzett, mikor látta, hogy ez a temérdek gazdagság tetszetős alakban öltött testet. D'Arthezt szépnek találta, talán az is volt. Bár harmincnyolc esztendős és elérte a komoly férfikort, még mindig megőrizte a fiatalság bizonyos üdeségét, amelyet mértékletes és tiszta életmódjának köszönhetett; mint az íróasztal mellett ülő emberek vagy a politikusok, meglehetősen testes volt. Fiatalember korában kissé hasonlított Bonaparte tábornokra. Ez a hasonlóság még mindig megmaradt, már amennyire egy fekete szemű, sűrű barna hajú férfi emlékeztethet a kék szemű, gesztenyehajú uralkodóra; de az író szemét, melyben azelőtt égő és nemes becsvágy izzott, a siker mintegy lágyabbá tette. A gondolatok, amelyek ott feszültek agyában, kivirágoztak, beesett arcának vonalai kisimultak. A jólét élénk barnapiros arcszínt varázsolt oda, ahová fiatal korában a nyomor sárgás foltokat festett, azoknak a természeteknek jellegzetes színét, akiknek erejét felemészti a nyomasztó, folytonos küzdelem. Ha gondosan vizsgáljuk az ókori filozófusok nemes vonásait, mindig észrevehetjük rajtuk, hogy eltérnek az emberi arc tökéletes típusától; ezeknek az eltéréseknek köszönheti minden ábrázat egyéni jellegzetességét, a filozófusoknál azonban ezt a jellegzetességet megnemesíti a megszokássá vált gondolkodás és a szellemi munkához annyira szükséges állandó nyugalom. A legelgyötörtebb arcok is, így Szókrátészé, idővel csaknem istenien derűsekké válnak. D'Arthez uralkodói arcának nemes egyszerűségét kiegészítette a naiv kifejezés, a gyermekes természetesség és a megható jóindulat. Nem volt meg benne az az álnoksággal átitatott udvariasság, amelynek segítségével a társaságban a legjobb modorú és legszeretetreméltóbb emberek gyakran nem létező tulajdonságokat mímelnek, és megsebzetten hagyják ott azokat, akik rájöttek, hogy becsapták őket. Az író visszavonultsága miatt talán vétett a társadalmi élet egy-két törvénye ellen, de senkit se botránkoztatott meg, s így a vadócságnak ez a zamata még kellemesebbé tette a kiváló emberekre jellemző szeretetreméltóságát, azokét, akik otthonukban megtudnak szabadulni felsőbbrendűségüktől, s a környezetük színvonalára szállnak le, hogy IV. Henrikhez hasonlóan, hátukat a gyermekeknek, elmésségüket pedig az ostobáknak bocsássák rendelkezésre.

Hazatérve a hercegné már bizonyosra vette, hogy d'Arthez megadta magát az ő varázsának. De az ő sorsa is beteljesedett: a hercegné szerelmes volt, minden tapasztaltsága és tudatlansága beleolvadt ebbe az érzésbe. Egyre azt kérdezgette magától, vajon megérdemli-e ezt a nagy boldogságot, s mi jót cselekedett, hogy az ég ilyen angyallal ajándékozta meg. Méltó akart lenni erre az érzésre, kívánta, hogy örökké tartson, hogy magába szívja mindörökre, hogy szépasszony életét kellemesen fejezze be abban a paradicsomban, amelyet maga előtt látott. Ellenállásra, apró bosszantásokra, kacérkodásokra nem is gondolt. Egészen más járt az eszében. Megértette a lángelmék nagyságát, és megérezte, hogy a kitüntetett nőt nem vetik alá a közönséges törvényeknek. Gyors áttekintéssel, amely sajátsága ezeknek az asszonyi tehetségeknek, elhatározta, hogy d'Arthez vágyának már az első alkalommal engedni fog. Egyetlen találkozás után eléggé megismerhette a férfi jellemét, és sejtette: az író nem fog olyan hamar előállni kívánságával, hogy neki időt ne hagyna azt csinálni magából, amit akar, azt, aminek látszania kell e fenséges szerelmes előtt.

A lelkiismeret mélyén most ismeretlen színjáték kezdődik két lény között, akik közül az egyik félrevezeti a másikat; ez a színjáték kiszélesíti az erkölcstelenség határait, olyasfajta sötét és nevetséges játék ez, amelyhez képest Tartuffe drámája semmiség; csakhogy nem a színpad számára készült, s éppen azért rendkívüli, mert egyszerű, érthető és a szükségszerűség igazolja; szörnyű dráma, talán a bűn fonákjának nevezhetnénk. A hercegné első lépése az volt, hogy meghozatta d'Arthez műveit; egy szót sem ismert még belőlük, s mégis húsz percen át fejtegette és magasztalta a könyveket anélkül, hogy melléfogott volna! Aztán valamennyit elolvasta. Majd össze akarta hasonlítani ezeket a műveket a korabeli irodalom legjobb termékeivel. Aznap, mikor d'Arthez meglátogatta, szellemi csömöre volt. Míg a látogatást várta, mindennap a legválasztékosabb ruhát öltötte magára, olyan ruhát, amely gondolatot fejez ki, és a nézővel el is fogadtatja, anélkül, hogy az ember tudná, hogyan és miért. Bájos öltözéke a szürke színek harmonikus összhangja, félgyász-féle, amely mögött magányos szomorúság lappang; olyan asszony viselete, akit az élethez már csak néhány szál köt, talán a gyermeke, s akit már minden fáraszt. Elegáns életundor áradt belőle, amely azonban nem jutott el az öngyilkosságig; hátralevő életét e földi börtönben tölti el. D'Arthezt úgy fogadta, mint nő a várva várt férfit, aki már százszor is járt nála. Megtisztelte azzal, hogy régi ismerősként bánt vele, egyetlen mozdulatára az író már otthonosan érezte magát; Diane egy pamlagra mutatott, hogy ott foglaljon helyet, amíg ő befejezi a megkezdett levelet. Társalgásuk a lehető leghétköznapibb módon indult meg: az időjárásról, a minisztériumról, Marsay betegségéről, a legitimisták reményeiről beszéltek. D'Arthez az abszolutizmus híve volt, és Diane természetesen ismerte annak a férfinak nézeteit, aki tizenöt- vagy huszadmagával a parlamentben a legitimista pártot képviselte. A hercegné megtalálta a módját, hogy elbeszélje: miként játszotta ki Marsay-t, és azután ügyes fordulattal - a kellő alkalmat Cadignan hercegnek a királyi családhoz és Madame-hoz való hűsége adta - a hercegre terelte d'Arthez figyelmét.

- Mindenesetre mellette szól, hogy szereti urait és hűséges hozzájuk - mondotta. - Közéleti magatartása vigasztalást nyújt azokért a szenvedésekért, amelyeket a magánéletében okozott természetével. Mert - folytatta, ügyesen elejtve a herceget, mint beszédtémát - észrevette már ön, aki mindent tud, hogy a férfiaknak kettős jellemük van? Az egyik otthon, feleségük, meghitt életük számára, és az az igazi. Itt nem viselnek álarcot, nem alakoskodnak, még a képmutatással sem fárasztják magukat, ez az igazi énjük, mely gyakran iszonyú; s közben a nagyvilág, a többi ember, a szalonok, az udvar, az uralkodó, a politika kiválónak, nemesnek, nagylelkűnek látja őket; az erény hímzett köntösét viselik ott, ékesszólásukkal, kiváló képességükkel tündökölnek. Milyen szörnyű tréfa! És az emberek néha elképednek, amikor némelyik asszony mosolyog a férjén, fölényesen bánik vele, közömbös iránta!...

Nem fejezte be a mondatot, kezét a szék karjára ejtette, de ez a mozdulat csodálatosan kiegészítette szavait. Mikor látta, hogy d'Arthez nézi hajlékony alakját, amint oly bájosan a karosszék mélyébe simul, s nézi ruhája kígyózó vonalait, és azt az édesen hullámzó ráncocskát a keble fölött - az öltözködésnek ezt a merész fogását csak a karcsú termetűek engedhetik meg maguknak - a hercegné visszatért megkezdett gondolatához, mintha csak magában beszélne:

- Nem folytatom tovább, önök írók ugyancsak nevetségessé tették az úgynevezett félreismert nőket, akiknek nem sikerült a házasságuk, s izgalmasnak, érdekesnek akarnak látszani, ami szerintem silány polgári ízlésre vall. Az ember beadja a derekát, és ezzel vége, vagy ellenáll, ez pedig szórakoztató. Mindkét esetben hallgatni kell. Igaz, hogy én sem teljesen megtörni, sem eredményesen ellenállni nem tudtam; de ez talán még komolyabb ok a hallgatásra. Milyen ostobák is a nők, hogy panaszkodnak. Ha ők bizonyultak gyengébbnek, akkor nem voltak elég okosak, hajlékonyak és megérdemlik sorsukat. Hiszen ők uralkodnak Franciaországban. Úgy játszanak önökkel, ahogy akarnak, amikor akarnak, s amíg be nem telnek vele.

A hercegné illatszeres szelencéjét himbálta, mozdulataiból csodálatos asszonyi fölény és gúnyos jókedv áradt.

- Gyakran hallottam nyomorult kis teremtésektől, sajnálják, hogy nőknek születtek, férfiak szeretnének lenni. Mindig szánakoztam rajtuk - fűzte aztán tovább a szót. - Ha döntenem kellene, ismét csak nő lennék. Szép öröm, mondhatom, a diadalt az erőnek köszönhetni, a hatalomnak, amelyet a törvények biztosítanak önöknek, férfiaknak, azok a törvények, amelyeket a férfiak hoztak! De ha a lábunk előtt térdelnek s őrültségeket mondanak és követnek el, nem mámorító boldogság-e éreznünk, hogy gyengeségünk diadalmaskodik? Így hát hallgatnunk kell, amikor sikert értünk el, mert elveszíthetnénk a hatalmunkat. És ha az asszony vereséget szenvedett, akkor is kénytelen hallgatni, büszkeségből. A rabszolga hallgatása megrémíti urát.

Ezt a csacsogást olyan kedvesen gúnyos, olyan bájos hangon adta elő, olyan kacér fejmozdulatokkal, hogy d'Arthez, aki effajta nővel még soha nem találkozott, ugyanúgy ki volt neki szolgáltatva, akárcsak a fogolymadár, amikor ott remeg a vizsla előtt.

- Kérem asszonyom - mondta végül d'Arthez - magyarázza meg nekem, miért szenvedett egy férfi miatt? És legyen bizonyos abban, hogy minden olyan helyzetben, ahol más nő közönségessé válik, ön megőrzi a finomságát, még akkor is, ha nem lenne meg önben az a képesség, amellyel egy szakácskönyvet is érdekessé tud tenni.

- Gyorsan halad előre a barátságban - mondotta a hercegné, és ünnepélyes hangja az írót komollyá és nyugtalanná tette.

Másról kezdtek beszélni, az idő későre járt. A szegény lángelme elszontyolodva távozott, bánkódott, mert a hercegné kíváncsinak tartja, s ő megsértette ezt a szívet, és meg volt győződve, hogy Diane-t megrázó szenvedések érték. Pedig a hercegné egész életén át csak szórakozott, valóságos női Don Juan volt, csak azzal a különbséggel, hogy nem vacsorára hívta meg a kőszobrot, és kétségkívül ő diadalmaskodott volna rajta.

Nem folytathatjuk tovább ezt az elbeszélést anélkül, hogy meg ne emlékezzünk Cadignan hercegről, akit Maufrigneuse herceg néven jobban ismernek; szólni kell róla, mert egyébként a hercegné csodálatos koholmányainak a veleje elsikkadna, és az idegenek mit sem értenének ebből a szörnyű párizsi komédiából, amelyet Diane egy férfi előtt játszott. Maufrigneuse herceg, mint a Cadignan sarjak általában, hosszú, szikár ember, viselkedése rendkívül elegáns, nagyon kellemes, beszéde csupa kedvesség; Isten kegyelméből ezredes lett s a véletlenéből jó katona. Egyébként bátor, akár egy lengyel, mindenkor és minden megfontolás nélkül, és üresfejűségét a társaság tolvajnyelvével álcázza. Harminchat éves kora óta a kényszerűség éppoly közönyössé tette a szépnem iránt, akárcsak urát, X. Károlyt, mert mint a király, ő is megbűnhődött azért, hogy fiatal korában nagyon sok nőnek tetszett. Tizennyolc esztendőn át a Saint-Germain negyed bálványa volt, s mint az aranyifjak általában, pazarló, élvezetekkel teli életmódot folytatott. Apját tönkretette a forradalom, a Bourbonok alatt visszakerült tisztségébe, egy királyi kastély igazgatását bízták rá, s különféle illetményeket és nyugdíjakat kapott; ám ennek az összeeszkábált vagyonnak az öreg herceg hamar a végére járt, hiszen ugyanolyan nagy úr volt most is, mint a Restauráció előtt, így hát, amikor a kártalanítási törvényt végrehajtották, a kapott összeget felemésztette a fényűzés, melyet hatalmas palotájában kifejtett; vagyonából csak ez a palota maradt meg érintetlenül, s legnagyobb részét a menye lakta. Cadidnan herceg nyolcvanhét éves korában halt meg, kevéssel a júliusi forradalom előtt. Feleségét anyagilag tönkretette és hosszú időn át feszült viszonyban volt Navarreins herceggel, aki Cadignan első házasságából való lányát vette feleségül, s akivel nagy nehezen rendezte az anyagi ügyeket. Maufrigneuse hercegnek viszonya volt d'Uxelles hercegnével. 1814 körül, amikor Maufrigneuse betöltötte a harminchatodik évét, a hercegné, aki tudta róla, hogy szegény, de kegyben áll az udvarnál, hozzáadta a leányát; Diane-nak körülbelül évi ötven-hatvanezer frank jövedelme volt, nem számítva azt, amit majd az anyja után örököl. D'Uxelles kisasszonyból ily módon hercegné lett, és anyja tudta, hogy minden valószínűség szerint a lehető legnagyobb szabadságot fogja élvezni. Miután Maufrigneuse herceget az a váratlan öröm érte, hogy utóda született, a herceg teljes szabadságot adott feleségének, ő maga pedig helyőrségről helyőrségre járva vígan élt, a telet Párizsban töltötte, adósságokat csinált, amelyeket az apja mindig kifizetett, s a legteljesebb hitvesi elnézést gyakorolta: valahányszor haza készült Párizsba, mindig egy héttel előbb értesítette feleségét. Ezrede imádta, a trónörökös szerette, ügyes udvari ember hírében állt, s bele-belekóstolt a hazárdjátékba, egyébként minden alakoskodás távol állt tőle; feleségének nem sikerült rávennie, hogy illendőségből és iránta való tapintatból - így mondta tréfásan a hercegné - tartson ki valamilyen kis operai táncosnőt. A herceg apja tisztségét örökölte és sikerült megnyernie mindkét király, XVIII. Lajos és X. Károly kegyét. Teljes jelentéktelenségét tehát jól használta fel, ám magatartását, életmódját, mindent a lehető legszebb máz vont be: beszédmódja, előkelő viselkedése, egész modora tökéletes volt; még a liberálisok is szerették. Nem állt módjában folytatni a Cadignanok szokását, akik - az öreg herceg szerint, - anyagilag tönkreteszik feleségüket, ugyanis a hercegné saját maga herdálta el vagyonát. A hercegnének ezt a nevezetességét annyira ismerte mindenki az udvarban és a Saint-Germain negyedben, hogy a Restauráció utolsó öt esztendejében kigúnyolták volna azt, aki szóba hozza, mintha csak Turenne vagy IV. Henrik halála körülményeit akarta volna elbeszélni. Az asszonyok kivétel nélkül áradoztak, ha az elbűvölő hercegről beszéltek: tökéletes férj, ritkaság, hogy egy férfi olyan szépen viselkedjék, mint Maufrigneuse; a hercegné szabadon rendelkezhetik a vagyonával, s a herceg minden körülmények között megvédi. Büszkeségből, jóságból vagy lovagiasságból, Maufrigneuse valóban gyakran kiállt a hercegné mellett, olyan alkalmakkor is, amelyek minden más nőt tönkretettek volna, még a Diane társadalmi helyzetében is, bár őt az öreg d'Uxelles hercegnének, Navarreins hercegnek, az, apósának és a férje nagynénjének tekintélye védte. Manapság Cadignan herceget a legnemesebb arisztokrata jellemek közé sorolják. Hűnek lenni a megpróbáltatásban, ez talán egyike a legszebb győzelmeknek, amelyet az udvari emberek önmaguk felett arathatnak. D'Uxelles hercegné negyvenöt éves volt, mikor leányát Maufrigneuse herceghez adta, így hát jó ideje már, hogy féltékenység nélkül, sőt érdeklődéssel kísérte figyelemmel volt szeretője sikereit. Mikor leánya és a herceg házasságot kötöttek, rendkívül nemesen viselkedett, s ezzel mintegy eltakarta ennek a kapcsolatnak az erkölcstelenségét. Ám a kajánkodó udvari embereknek volt min gúnyolódniuk, s azt állították, hogy d'Uxelles hercegnének nem került megerőltetésébe ez a nemes viselkedés, hiszen már öt év óta a vallásosságnak és a megbánásnak szenteli életét, olyan asszonyok szokása szerint, akiknek sok a vezekelnivalójuk.

Néhány napon át Diane egyre kiválóbb irodalmi ismeretekkel tündökölt. Merész lendülettel a legnehezebb kérdéseket vetette fel, hiszen éjjel-nappal bámulatos elszántsággal bújta a könyveket. D'Arthez álmélkodott és szentül hitte, hogy Diane felsőbbrendű nő, sejtelme sem volt arról, hogy a hercegné - sok író szokása szerint - azt ismétli esténként, amit délelőtt olvasott. Ezek a beszélgetések Diane-t eltávolították céljától, igyekezett hát visszakerülni a bizalmas beszélgetések terepére, ahonnan szerelmese óvatosan meghátrált; de nem volt könnyű feladat a d'Arthez-fajta férfit rábírni, hogy visszatérjen, ha egyszer már elijedt. Mégis egy hónapig tartó irodalmi hadgyakorlat és magasröptű plátói eszmecserék után a férfi úgy nekibátorodott, hogy mindennap megjelent három órakor. Hat felé elment, este kilenckor a türelmetlenséggel teli szerelmesek rendszerességével újra megjelent, s éjfélig vagy éjfél után egy óráig maradt Diane-nál. A hercegné, valahányszor d'Arthez látogatását várta, keresett gondossággal öltözködött fel. Kölcsönös ragaszkodásuk, egymás iránti figyelmességük és minden megnyilvánulásuk kifejezte azokat az érzéseket, amelyeket nem mertek bevallani, ugyanis a hercegné ritka éleslátással észrevette, hogy ez a nagy gyerek ugyanannyira félt a végső rohamtól, amennyire ő áhítozott utána. D'Arthez állhatatos, néma vallomásaiban mélységes tisztelet volt, s ez végtelenül jólesett a hercegnének. Mindketten úgy érezték, hogy napról napra szorosabb a kapcsolat közöttük, hiszen semmi lapos hétköznapiság, semmiféle feszültség sem gátolta őket eszmecseréjükben, mint azokat a szerelmeseket, akik közül az egyik határozottan sürget, a másik őszintén vagy kacéran védekezik. Akárcsak a korukhoz képest ifjú lelkű embereket, d'Arthezt is hatalmukba kerítették azok a megrendítő kétségek, amelyeket egyrészt izzó vágya, másrészt az a félelem okozott, hogy talán nem tetszik Diane-nak; fiatal asszony hasonló körülmények között nem érti ezt meg, de a hercegné már gyakran teremtett effajta helyzetet, így hát élvezte is az ízét. Diane-nak jólestek ezek a kedves bohóságok, annál is inkább, mert tudta, hogyan kell véget vetni nekik. A nagy művészhez hasonlított, aki gyönyörködik a vázlat elmosódó körvonalaiban, hiszen bizonyos abban: az ihlet egy órája is elegendő arra, hogy befejezze a fogamzás homályában derengő remekművet. Mily sokszor lelte kedvét abban, hogy méltósággal teli magatartásával feltartóztatta d'Arthezt, mikor az a döntő lépésre készült! Egyetlen pillantásával, csókra nyújtott kezével vagy néhány meghatott és gyöngéd hangon kiejtett jelentéktelen szóval elfojtotta az ifjú szív titkos viharait, hol pedig felgerjesztette, hol meg lecsendesítette. A hidegen kiagyalt, de csodálatosan megjátszott mesterkedés az asszony képét egyre mélyebbre véste bele ennek az elmés írónak lelkébe, és Diane-nak tetszett, hogy gyermekként bizakodónak, egyszerűnek, csaknem ostobának lássa őt maga mellett; de néha, mikor a hercegné magába mélyedt, csodálnia kellett, hogy ennyi nagyság miként párosulhat ennyi ártatlansággal. Ez az asszony, aki a kacérság mesternője volt, játék közben maga is észrevétlenül rabszolgájához láncolódott. Végül is Diane már sürgette volna ezt a szerelmes Epiktétoszt, s mikor azt gondolta, Daniel már kellően megpuhult és mindent elhisz neki, kötelességének tartotta úgy bekötni a szemét, hogy semmit se láthasson.

Mikor Daniel egyik este betoppant, Diane elgondolkozva egy kis asztalra könyökölt, szőkehajú, szép fejére ráhullt a lámpa fénye; egy levéllel játszadozott az asztalterítőn. Mikor d'Artheznek már feltűnt ez az írás, összehajtogatta és az övébe dugta.

- Mi történt? - kérdezte d'Arthez - nyugtalannak látszik.

- Levelet kaptam Cadignan hercegtől - hangzott a válasz. - Bármennyit hibázott is velem szemben, miután elolvastam a levelét, arra kellett gondolnom, hogy száműzetésben van, távol a családjától, távol a fiától, akit szeret.

Ezek a szavak úgy hangzottak, mintha a lelkéből szakadnának fel, és angyali érzékenységről tanúskodtak. D'Arthez végtelenül meghatódott. A szerelmes férfi kíváncsisága valósággal lélektani és irodalmi kíváncsisággá alakult át. Tudni akarta, mennyire nagylelkű ez az asszony, mekkora sérelmeket képes megbocsátani, s mi a titkuk ezeknek a nagyvilági nőknek, akiket léháknak, szívteleneknek, önzőknek tartanak, s hogyan tudnak angyalokká válni. Eszébe jutott: egyszer már visszautasították, mikor meg akarta ismerni ezt a mennyei szívet, s ahogy a szép Diane áttetsző, kecses kezének karcsú ujjait megfogta, szinte reszkető hangon szólalt meg:

- Elég jó barátok vagyunk ahhoz, hogy elmondhassa nekem, milyen szenvedések érték? Úgy látom, a múlt szomorúsága nehezedett magára, mikor úgy elrévedezett.

- Igen - suttogta Diane e rövid szót olyan hangon, amely Tulou flótájának legédesebb zenéjével vetekedett.

Tekintete elfátyolosodott, visszasüppedt álmodozásába. Daniel nyugtalanul várakozott, áthatotta e pillanat ünnepélyessége. Költői képzeletében mintha felhők foszladoznának, s láthatóvá válik a szentély, ahol megpillanthatja Isten lábánál a megsebzett bárányt.

- Nos?... - kérlelte az író szelíd, nyugodt hangon.

Diane ránézett a gyöngéden sürgető férfira, aztán lesütötte tekintetét, és félig lecsukódó szemhéja kimondhatatlan szemérmességről beszéltek. Csak egy szörnyetegnek juthatott volna eszébe, hogy képmutatásra gyanakodjék, amikor ez a rosszmájú asszony bájos, kígyózó mozdulattal hátravetette csinos fejét, hogy tekintete újra belemélyedjen a nagy férfi mohósággal teli szemébe.

- Megmondhatom? Megmondjam? - Keze tétova mozdulatot tett, és az álmodozó gyöngédség fenséges kifejezésével nézett d'Arthezre. - A férfiak oly kevéssé lelkiismeretesek ilyen dolgokban! Úgy vélik, nem nagyon köti őket a titoktartás!

- Miért vagyok itt, ha nem bízik bennem? - kiáltott fel d'Arthez.

- Ugyan, barátom - felelte Diane, s hangjába az öntudatlan szerelmi vallomás édességét lopta bele - mikor egy nőt az érzelmei életre-halálra hozzáláncolnak valakihez, vajon taktikázhat-e? Ez nem visszautasítás (mit tudnék én megtagadni öntől?); de mit gondolna rólam, ha mindent elmondanék? Szívesen elárulnám magának, milyen különös helyzetben élek én mostanában, de hogy vélekedne arról az asszonyról, aki feltárja házasélete titkos sebeit s elárulja egy másik ember titkát? Turenne megtartotta a tolvajnak adott szavát; nem kötelességem-e nekem is Turenne példáját követni, nem tartozom-e becsületességgel még hóhéraimnak is?

- Becsületszavát adta valakinek?

- Cadignan herceg nem tartotta szükségesnek, hogy titoktartást kérjen tőlem. Hát mit akar még, a lelkemnél is többet? Zsarnok! Azt akarja, hogy magába temessem el a becsületemet? - mondta, s oly pillantást vetett d'Arthezre, amellyel ezt a hamis vallomást egész lényénél is becsesebbé tette.

- Nagyon közönséges emberré alacsonyít le, ha attól fél, hogy bármi rosszra vetemednék magával szemben - mondta az író, és hangjában rosszul palástolt keserűség lappangott.

- Bocsásson meg, barátom - és Diane megfogta d'Arthez kezét, majd két tenyere közé fektette, s gyengéden becéző mozdulattal végigsimított rajta ujjaival. - Én ismerem a maga értékét. Elbeszélte nekem egész életét, amely oly szép, oly magasztos, méltó a nevéhez; viszonzásul talán mondjam el én is életem történetét? Csakhogy én most rettegek, hogy lesüllyedek a maga szemében, ha elmondom titkaimat, amelyek nemcsak az enyémek. S ki tudja, maga, aki a magánynak és az irodalomnak él, esetleg el sem hiszi, milyen iszonyú a nagyvilág. Ó, maga nem tudja, mikor drámáit eltervezi, hogy sokkal borzalmasabbak játszódnak le családi életekben, ahol látszatra a lehető legnagyobb az egyetértés. Nem is sejti, hogy néhol az aranymáz alatt mekkora a szerencsétlenség.

- Mindent tudok! - tört fel a kiáltás Danielből.

- Nem - felelt rá az asszony - maga semmit sem tud. Szabad-e a leánynak bármikor is kiszolgáltatnia az anyját?

Mikor ezeket a szavakat meghallotta, d'Arthez úgy érezte magát, mint az az ember, aki sötét éjjel eltévedt az Alpokban, s a hajnal felderengő fényénél észreveszi, hogy feneketlen szakadékon lép át. Elképedten bámult a hercegnére, s hátán végigfutott a hideg. Diane arra gondolt, hogy ennek a lángelmének vajmi kevés az esze, de észrevette a férfi szemében felvillanó fényt, s ez megnyugtatta.

- Végre is maga szinte a bírám - mondta kétségbeesetten. - Én én beszélhetek, mert akit megrágalmaznak, joga van ahhoz, hogy ártatlanságát bebizonyítsa. Engem annyi könnyelműséggel, oly sok rosszal vádoltak s vádolnak még most is (ha ugyan emlékeznek még egy szegény, remete-életet folytató nőre, akit a világ arra kényszerített, hogy magába vonuljon) hogy talán szabad megpihennem egy szívben, ahol hajlékot találok, olyan hajlékot, ahonnan nem űznek el. Az önigazolást mindig erős támadásnak véltem az ártatlanság ellen, így hát a büszkeség visszatartott attól, hogy beszéljek. Egyébként kihez is szólhattam volna? Ezeket a kegyetlen titkokat csak Istennek vallhatjuk meg, vagy egy papnak, akit hozzá közelállónak érzünk, vagy pedig annak, aki szinte azonos velünk. Nos hát, ha titkaim nincsenek itt - s e szavaknál kezét d'Arthez szívére tette - éppen úgy, ahogy itt őriztem őket - s ujjai ruhája kivágásánál hajlítgatták a derekat tartó halcsontokat - akkor maga nem a nagy d'Arthez, és én tévedtem.

D'Arthez szemét elfutotta a könny; Diane-nak még csak a pillái sem rebbentek meg s mozdulatlan tekintetével szinte felfalta ezt a könnycseppet. Fürgén, tökéletes ügyességgel csinálta, mint a macska, mikor egeret fog. Hatvan napos illemszabályszerű érintkezés után d'Arthez most merészelte először megfogni ezt a langyos, illatos kezet, ajkához emelte, s a csuklótól az ujja hegyéig csókkal borította el. Ebben a kézcsókban annyi gyöngédség és kéj volt, hogy a hercegné lehajtotta a fejét és kellemes dolgokat várt az irodalomtól. Arra gondolt, hogy a lángelmék nyilván sokkal tökéletesebben szeretnek, mint az öntelt ostobák, a társaságbeliek, a diplomaták, sőt felülmúlják a katonatiszteket is, pedig ez utóbbiaknak más dolguk sincs. A hercegné szakértő volt e téren, és tudta, hogy a szerelmes férfi természete többé-kevésbé a semmiségekben nyilvánul meg. A szerelemben jártas nő egyetlen mozdulatból meg tudja határozni a jövőt, ahogy Cuvier egy lábcsont-darabból megállapította: "Ez egy ilyen és ilyen nagyságú állaté volt, szarvas állat vagy szarv nélküli, húsevő, növényevő, kétéltű stb., ennyi meg ennyi ezer éves." Diane bizonyos volt abban, hogy d'Arthez a szerelembe is annyi ötletet visz bele, mint írásművészetébe, ezért úgy vélte, szükséges, hogy felhajszolja a szenvedély és a vakhit legmagasabb csúcsára.

Csodálatos, érzéssel teli mozdulattal hirtelen visszahúzta a kezét. Ha azt mondta volna: "Fejezze be, hisz elpusztít engem!" - az sem lett volna ennyire határozott. Tekintete egy pillanatig d'Arthez szemébe mélyedt; boldogság, szemérem, félelem, bizakodás, epekedés, tétova vágy és szűzies szégyenkezés tükröződött benne. Most húsz esztendősnek látszott. De számításba kell venni, hogy a komikus hazugságnak erre a jelenetére mesterien gondos öltözködéssel készült fel, karosszékében úgy festett, mint a nap első csókjára kinyíló virág. Akár csalóka volt, akár igaz, Daniel megmámorosodott tőle.

Amennyiben szabad egyéni véleményt megkockáztatni, valljuk be, gyönyörűség lenne, ha hosszú időn át így vezetnének félre bennünket. Talma a színpadon kétségkívül gyakran emelkedett a természetes fölé. S vajon Cadignan hercegné nem a legnagyobb komédiásnője-e korának? Ennek az asszonynak csak a figyelő közönség hiányzott. Sajnos, a politikai viharoktól felzaklatott időkben a nők nem tudnak kivirágzani, akár a vízi liliomok, amelyeknek felhőtlen égre, langyos szellőre van szükségük, hogy gyönyörködő szemünk előtt teljesedjenek be, s bontsák ki szirmaikat.

Itt volt a kellő pillanat, Diane behálózta a nagy embert régóta kiagyalt történetének kibogozhatatlan szálaival, s a férfi úgy hallgatta, ahogy hajdanában az őskereszténység korában egy új hivő az apostol igéjét.

- Kedves barátom, anyám, aki még él Uxelles-ben, tizenhét esztendős koromban, 1814-ben - lám, ilyen öreg vagyok - hozzáadott Maufrigneuse herceghez, s nem az irántam, hanem az iránta való érzelmek késztették erre. Ezzel rótta le adósságát az egyetlen férfinak, akit szeretett, mindazért a boldogságért, amit tőle kapott. Ó, ne döbbentse meg ez a szörnyű számítás, oly gyakran történik ilyesmi. Sok asszony inkább szerető, mint anya, a legtöbb pedig jobb anyának, mint feleségnek. Ez a két érzelem, a szerelem és az anyai érzés, a mi életmódunk közepette úgy fejlődött, hogy gyakran harcot vív egymással a nő szívében, s ha nem egyforma erősek, az egyik szükségképpen alulmarad; ily módon válik néhány kivételes asszony nemünk dicsőségévé. Az oly lángeszű ember, mint maga, meg kell, hogy értse ezeket a dolgokat, amelyek elképesztik az ostobákat, de mégis igazak, sőt, tovább megyek, igazolhatók is a jellemek, a vérmérséklet, a vonzalmak, a helyzetek különbözőségével. Engem például húsz esztendei szerencsétlenség, csalódás, rágalom, súlyos gyötrődés, üres élvezet után, most minden bizonnyal elítél a nagyvilág. Pedig húsz esztendei szenvedés talán feljogosít arra, hogy azt a hátralevő tíz-tizenkét esztendőt, ameddig a szépségem még tart, egy szent és tiszta szerelemnek szenteljem? De nem lesz így, nem vagyok elég ostoba ahhoz, hogy Isten előtt kisebbítsem érdemeimet. Hordoztam az élet terhét, s mikor majd letelik az időm, jutalmam nem fog elmaradni...

- Milyen angyal! - gondolta d'Arthez.

- Bárhogy is van, sosem haragudtam d'Uxelles hercegnére, hogy jobban szerette Maufrigneuse herceget, mint ezt a szegény Diane-t itt maga előtt. Anyám ritkán látott engem, elhanyagolt; de mint nő is rosszul bánt velem, és ami rossz, ha asszony követi el egy másik asszonnyal, iszonyúvá válik, mikor anya teszi leányával. Azok az anyák, akik úgy élnek, mint d'Uxelles hercegné, eltávolítják leányaikat maguk mellől, így engem is csak két héttel az esküvőm előtt vezettek be a társaságba. Képzelje el tapasztalatlanságomat! Teljesen járatlan voltam, s nem is sejtettem, hogy milyen titok lappang e kapcsolat mögött. Szép vagyonom volt: Nevers vidéki erdőségeim, amelyeket a forradalomban elfelejtettek vagy nem tudtak eladni, évenként hatvanezer frankot jövedelmeztek, a birtokhoz tartozott még a szép anzyi kastély is; Maufrigneuse herceg nyakig úszott az adósságban. Később megtudtam, mi az, ha az embernek adósságai vannak, de akkor még csak nem is gyanítottam, hiszen fogalmam se volt az életről. Abból, amit a vagyonom jövedelméből megtakarítottak, férjem a maga ügyeit rendezte. Maufrigneuse herceg harmincnyolc éves volt, mikor feleségül mentem hozzá, de évei, akárcsak a háborúban eltöltött esztendők, duplán számítottak. Ó! Több volt ő hetvenhat évesnél is. Anyám negyven éves korában még igényt tartott az életre, így két féltékenység között őrlődtem. Micsoda tíz esztendőt éltem át!... Ah! Ha tudták volna, mit szenvedett az a szegény kis asszony, akit annyi mindennel gyanúsítottak! Olyan anya őrzött, aki féltékenykedett önnön leányára! Istenem!... Maguk, drámaírók, sose tudnának ilyen sötét, ilyen kegyetlen történeteket kiagyalni. Amennyire szegényes irodalmi ismereteimből tudom, a dráma rendszerint cselekmény, párbeszéd és lendületes mozgalmasság sorozata, amely mind a katasztrófa felé gördül, de amiről én beszélek, maga a legszörnyűbb, feltartóztathatatlan katasztrófa! Lavina, amely reggel ránk zúdult és este ismét ránk zuhan, s ránk zúdul a holnapi napon is. Végigfut rajtam a hideg, ahogy most erről beszélek s megvilágítom azt a hideg, sötét barlangot, ahol éltem, ahonnan nem volt kiút. Ha már mindent meg kell mondanom magának, szegény gyermekem születése is, aki egyébként teljesen rám ütött... Bizonyára meglepte, mennyire hasonlít hozzám? Ugyanaz a haj, szem, arcforma, az én szám, az én mosolyom, az én állam, az én fogaim... Hát igen, az ő születése is véletlen, vagy az anyám és férjem közti megegyezés következménye. A házasság után hosszú ideig úgy éltem, mint egy fiatal lány, esküvőm másnapján mintegy elhagyva, anya voltam, anélkül, hogy asszony lettem volna. Anyám kedvét lelte abban, hogy meghosszabbítsa tudatlanságomat, s egy anyának rettenetesen nagy előnyei vannak leányával szemben, ha el akarja érni ezt a célt. Engem, szegény kis teremtést, zárdában neveltek, mint egy titokzatos rózsát, semmit sem tudtam a házasságról, koromhoz képest fejletlen voltam, s boldognak éreztem magam: örültem annak a megértésnek, szép összhangnak a családunkban. Szóval az anyaság első örömei annál is inkább eltöltöttek, mert más örömökről sejtelmem se volt és elterelték gondolataimat férjemről, alig foglalkoztam vele, nem is tetszett nekem valami nagyon, s ő sem igyekezett szeretetre méltónak mutatkozni. Annyit szajkózták nekem, hogy egy anya mivel tartozik önmagának! Egyébként a fiatal lányok mindig szeretnek mamásdit játszani. Olyas korban voltam, hogy a gyermek helyettesítette számomra a babát. Büszkélkedtem az én gyönyörű kis virágszálammal, mert Georges szép volt... valóságos csoda! Hogyan is törődtem volna a nagyvilággal, hiszen oly boldog voltam, hogy táplálhattam és gondozhattam azt a kis angyalt. Imádom a gyermekeket, mikor egész kicsik, fehérek és rózsásak. A fiam jelentett nekem mindent, csak neki éltem, nem hagytam, hogy a nevelőnő öltöztesse, vetkeztesse, rakja tisztába. Ez a gondoskodás teher a sokgyermekes anyáknak, de nekem gyönyörűséget szerzett. Ám három vagy négy év múlva, hiszen nem vagyok egészen ostoba, bármennyire igyekeztek is bekötni a szemem, mégis tisztán láttam. Képzelje el, mikor feleszméltem négy év múlva, 1819-ben! A két ellenséges fivér tragédiája enyhe kis történet ahhoz képest, ahogy anya és leánya, a hercegné meg én, egymással szemben álltunk; úgy dacoltam velük, anyámmal meg férjemmel, hogy nyíltan kacérkodni kezdtem, s a világ nyelvére kerültem... Isten a tudója, mennyire! Maga megérti, barátom, hogy azok a férfiak, akikkel a könnyelműsködés gyanújába keveredtem, olyanok voltak számomra, mint a tőr; felhasználjuk, hogy ledöfjük vele az ellenséget. Csakis a bosszúm foglalkoztatott, és észre se vettem, milyen sebeket ütöttem önmagamon. Ártatlan voltam, akár egy gyermek, s romlottnak, a világ legelvetemültebb nőjének tartottak, én pedig mit se tudtam erről. A világ kimondhatatlanul ostoba, vak és tudatlan; csak azokat a titkokat tárja fel, amelyek szórakoztatják s tápot adnak gonoszságának, de kezével elfödi a szemét, hogy a nagy, nemes dolgokat ne lássa. Lázadozó ártatlanságom abban az időben, úgy gondolom, olyan pillantásokban s magatartásban nyilvánult meg, a büszkeség olyan mozdulataiban, hogy nagy festőknek kapóra jött volna. Megvetésem áradata, felháborodásom vihara bizonyára ott örvénylett körülöttem a bálakon. Hiábavaló költőiség! Ily fenséges költemények csak a húsz esztendős kor méltatlankodásától telnek ki. Később az ember már nem méltatlankodik, elfárad; a bűn nem döbbenti meg, gyáva lesz és fél. Kitűnően éreztem magam, ó, mondhatom, ugyancsak kitűnően! A legostobább ember szerepét játszottam: vállaltam a bűn terhét, anélkül, hogy előnyeit élveztem volna, örömem telt abban, hogy hírbe hozzam magam! Gyerek módjára rosszalkodtam. Itáliába utaztam egy fiatal hebehurgyával, s mikor szerelemről kezdett beszélni, faképnél hagytam: de mikor megtudtam, hogy bajba keverte magát miattam - hamisított, hogy pénzhez jusson - segítségére siettem. Anyám meg férjem, akik tudták, mi a valóság, fékszáron tartottak, mint tékozló asszonyt. Ó! Akkor én elmentem a királyhoz. XVIII. Lajos, az a szívtelen ember, meghatódott: százezer frankot adott a magánpénztárából. D'Esgrignon márki, az a fiatalember, akivel talán találkozott már társaságban, s aki később nagyon gazdagon nősült, megmenekült abból az örvényből, amelybe miattam merült le. Ez a kaland, melynek önnön könnyelműségem volt az oka, gondolkodóba ejtett. Rádöbbentem, hogy én magam vagyok bosszúm első áldozata. Anyám, férjem, apósom mellett ott volt az egész társaság, s úgy látszott, hogy ők takargatják az én őrültségeimet. Anyám tudta rólam, hogy sokkal büszkébb, sokkal kiválóbb, sokkal inkább d'Uxelles-vér vagyok, semhogy közönségesen viselkedjem, és megborzadt attól a rossztól, amit ellenem elkövetett, ötvenkét éves volt, hátat fordított Párizsnak, visszavonult Uxelles-be. Most ott tart bűnbánatot hibáiért, és túlzott vallásossággal meg az irántam való határtalan szeretettel vezekel. De 1823-ban egyedül hagyott, kiszolgáltatva Maufrigneuse hercegnek. Ó, barátom, maguk férfiak nem tudhatják, mit jelent egy öreg férj, akit bálványoznak a nők. Micsoda otthona van annak a férfinak, aki megszokta, hogy a társaságbeli nők körülrajongják, aki sem tömjént, sem füstölőt nem talál odahaza, akiből valósággal kiaszott az élet, és éppen ezért féltékeny! Mikor Maufrigneuse herceg egészen az enyém volt, jó feleség akartam lenni, de nekiütköztem mogorva kedélye érdességeinek, tehetetlensége szeszélyeinek, gyerekes ostobaságainak, önhitt hiúsága megnyilvánulásainak, röviden szólva, egy olyan embernek, aki hasonlatos a világ legunalmasabb elégiájához, s aki úgy bánt velem, mint holmi kislánnyal, kedvét lelve abban, hogy önérzetemet lépten-nyomon megalázza, tapasztalataival lehengereljen, és bebizonyítsa teljes tudatlanságomat. Minden alkalmat megragadott a sértésre. Szóval mindent elkövetett, hogy megutáltassa magát, s feljogosított engem arra, hogy eláruljam őt; de én a szívem meg a jószándékom áldozatául estem három vagy négy esztendőn át. Tudja, mi volt az az aljas megjegyzés, amely új őrültségekbe hajszolt? Kitalálná-e valaha is a társaság legcsodálatosabb rágalmát? - "Maufrigneuse hercegné visszatért a férjéhez" - így mondták. - "Ugyan! Romlottságból teszi, hiszen a halottakat feléleszteni diadal, s neki már csak ilyen diadal jut" - ezt a megjegyzést tette a legjobb barátnőm, a rokonom, akinél az a szerencse ért, hogy magával találkozhattam.

- D'Espard márkiné! - kiáltott fel Daniel iszonyodó kézmozdulattal.

- Én megbocsátottam neki, barátom. Elsősorban a megjegyzése rendkívül szellemes, aztán talán jómagam még kegyetlenebb elmésségeket rögtönöztem nők rovására, akik szegények, ugyanolyan makulátlanok voltak, mint én.

D'Arthez újra megcsókolta ennek a szent asszonynak a kezét, aki először anyját tálalta fel apróra vagdalva, aztán pedig Cadignan hercegből, akit ismerünk, háromszoros Othellót csinált, s végezetül saját személyét is felaprította s hibáztatta önmagát, csak hogy a jóhiszemű író előtt beburkolózzék abba a szűziességbe, amellyel a legostobább nő is igyekszik mindenáron elkápráztatni szerelmesét.

- Most már megérti, barátom, hogy visszatérésem a társaságba feltűnést keltett, s azért tértem vissza, hogy feltűnjek. Újabb harcok árán kellett megszereznem függetlenségemet, és semlegesíteni Maufrigneuse herceget. Egyéb okok miatt meg tékozló életet folytattam. Tündököltem, ünnepségeket rendeztem, adtam a hercegnőt, és adósságokat csináltam, hogy elkábítsam magam, hogy a való életet egy álomélet segítségével elfelejtsem. Otthon a fáradtság álmába omoltam bele, s másnap újjászülettem, szép voltam, vidám, szertelen a világ szemében; de ebben a szomorú harcban, melyet képzeletem a valósággal vívott, feléltem a vagyonomat. Mikor az 1830-as lázadás kirobbant, akkor találkoztam ennek az ezeregyéjszakai életnek a végén a szent, tiszta szerelemmel, amelyre - őszinte vagyok! - mindig vágytam. És ismerje el, természetes is, hogy a női szív, amelyet oly sok szerencsétlen véletlen, s annyi más ok dermesztett meg, öntudatra ébred, mikor az asszony érzi, hogy megcsalták; és én annyi nőt láttam akkor magam körül, akiket boldoggá tett a szerelem. Ó! Miért is tisztelt engem Michel Chrestien annyira? A sors most is gúnyt űzött velem. Mit mondjak még?! Lezuhantam a magasból, mindent elvesztettem, nincs már semmi illúzióm; mindent kifacsartam, egy gyümölcs kivételével, ehhez nincs már kedvem, s a fogam se elég erős hozzá. Végül is, mikor vissza kellett vonulnom, már teljesen kiábrándultam a világból. Van ebben valami gondviselésszerű, akárcsak az érzéketlenségben, amely előkészít bennünket a halálra.

Diane most kenetes áhítatra valló mozdulatot tett.

- Minden a kezemre játszott - folytatta aztán. - A monarchia balsorsa és összeomlása segített, hogy eltemetkezzem. A fiam sok mindenért megvigasztal. Az anyai szeretet kárpótol bennünket mindazokért az érzésekért, amelyekben csalódtunk. A nagyvilág álmélkodik visszavonult életemen, pedig én itt találtam meg a boldogságot! Ó, ha tudná, hogy ez a szegény teremtés itt maga előtt milyen boldog. Mindent feláldozok a fiamért s megfeledkezem azokról az örömökről, melyeket nem ismerek, melyeket sosem fogok megismerni. Ki hinné, hogy Cadignan hercegné életének titka egy szerencsétlen nászéjszaka, annak a sok kalandnak pedig, amit ráfogtak, kislányos dac, s felelet két ember visszataszító szenvedélyére? Senki sem hinné el. Ma már félek mindentől. Bizonyára visszautasítanám az igaz érzést, bármennyire bensőséges és tiszta, mert oly sok álnokság emlékét hordom magamban; szakasztott olyan helyzet ez, mint a gazdag embereké, akik lépre mentek a balsorsot színlelő szélhámosoknak, s később elutasítják a becsületes nyomorgót, mivel megundorodtak a jótékonyságtól. Mindez iszonyú, ugye? De higgye el, amit most elbeszéltem, sok asszony története.

Az utóbbi szavakat már a nagyvilági, csúfondáros dáma tréfás, könnyed hangján mondta.

D'Arthezben elhűlt a vér. Úgy érezte, hogy a fegyencek, akiket a bíróság gyilkosságért, betöréses lopásért, hamisításért gályára küld, valóságos szentek a társaságbeli emberekhez képest. Ezt a szörnyű panaszt Diane a hazugság műhelyében kovácsolta, a párizsi Styx vizében edzette meg, s az igazság utánozhatatlan hanglejtésével adta elő. Az író kis ideig elmélyedve nézte ezt az imádnivaló asszonyt, ahogy ott ült a karosszékbe süppedve, s két keze úgy csüngött le a fotel karjáról, mint két harmatcsöpp a virágszirom szélén, összeroskadva a vallomás súlyától, elcsigázva, mert azáltal, hogy elmondta élete szenvedéseit, mintha újra érezné valamennyit - szóval úgy ült ott, akár a mélabú eleven szobra.

- És ítélje meg - mondta, majd hirtelen mozdulattal felegyenesedett, egyik kezét a magasba lendítette, és szemében az állítólag szűzi életben eltöltött húsz esztendő lángja lobogott - ítélje meg, mily hatással lehetett rám barátjának szerelme, mert bevallom, hogy egy férfi, aki méltó hozzám, gyöngének talált volna, annyira szomjaztam a boldogságot... de a sors gúnyos tréfája... vagy talán az Istené, hogy meghalt, meghalt, és megmentette az életét, kinek?... Cadignan hercegnek! Ugye, nem csodálkozik, hogy olyan révedezőnek látott...

Ez volt az utolsó csapás, s a szegény d'Arthez nem állta már tovább: térdre rogyott, fejét a hercegné kezébe temette, és sírt, szelíd könnyeket hullatott, akár csak az angyalok, ha ugyan az angyalok egyáltalán sírnak. Mivel Daniel arca el volt takarva, Cadignan hercegné nem palástolta el gúnyos diadalmosolyát; ilyen mosolyt lehetne látni a majmok ábrázatán, amikor valami nagy turpisságot követnek el, ha a majmok egyáltalán nevetnének.

- Megfogtam - gondolta.

És valóban megfogta, jól megfogta d'Arthezt.

- De hiszen maga... - mondta a férfi, s nemes vonású fejét felemelve Diane-ra nézett.

- Szűz és mártír - fejezte be Daniel szavait az asszony, maga is mosolyogva ezen az elkoptatott tréfán, amelynek azonban varázsos jelentőséget adott kegyetlen vidámsággal teli mosolya. - Nevetek, mert arra a hercegnére gondolok, akit a világ ismer; arra a Maufrigneuse hercegnére, akiről azt pletykálják, hogy szeretője volt Marsay, a hitvány Trailles, az a politikai briganti, meg az ostoba kis d'Esgrignon és Rastignac, Rubempré, nagykövetek, miniszterek, orosz tábornokok, és mit tudom én? Egész Európa! Rosszmájú megjegyzésekkel fogadták azt az albumot is, amelyet azért csináltattam, mert úgy képzeltem, hogy a csodálóim egyben hű barátaim is. Jaj! Irtóztató. Nem is értem, hogyan tűrhetek meg egy férfit térdre omolva a lábam előtt: hitem és meggyőződésem szerint valamennyit meg kellene vetnem.

Felállt, és méltóságos lépésekkel az ablakmélyedéshez ment. D'Arthez visszaült alacsony székére, s ottmaradt, csak nézte a hercegnét, s követni nem merte; figyelte, amint zsebkendőjét az orrához emelte, de nem fújt bele. Ugyan, miféle hercegné az, aki kifújja az orrát? Diane a lehetetlent is megpróbálta, hogy elérzékenyültnek lássék. D'Arthez azt hitte, hogy az ő angyala sír, odarohant, átölelte, és szívéhez szorította.

- Nem, hagyjon - rebegte elhaló hangon - túlságosan sok bennem a kétség, nem vagyok én jó semmire sem. Kibékíteni engem az élettel - ez a feladat meghaladja egy férfi erejét.

- Diane! Én szeretni fogom magát, kárpótlásul elvesztett életéért.

- Nem, ne beszéljen így hozzám - felelt az asszony. - Úgy szégyellem magam, és úgy reszketek, mintha valami nagy bűnt követtem volna el.

Most egészen olyan volt, mint egy ártatlan kislány, s mégis fenségesnek, nagynak, nemesnek tetszett, akár egy királyné. Bámulatosan ügyes mesterkedései már-már a színtiszta igazság látszatát keltették, s le sem lehetne írni, mennyire hatottak d'Arthez tapasztalatlan, őszinte lelkére.

A nagy író megnémult a csodálattól, ott állt mozdulatlanul az ablakmélyedésben, s egy szóra várt, a hercegné pedig egy csókra; csakhogy Diane szent volt d'Arthez előtt. Mikor a hercegné már fázni kezdett, visszaült karosszékébe, lába egészen meggémberedett a hidegtől.

"Hát ezt nehéz lesz kivárni" - gondolta, s homlokát magasra emelve, fenséges erényt tükröző arccal tekintett d'Arthezre.

- Asszony ő? - kérdezte önmagától az emberi szívnek e mélyrehatoló megfigyelője. - Hogyan kezdjem el vele?

Hajnali két óráig azzal töltötték el az időt, hogy bolondságokat mondtak egymásnak; az asszonyi lángelmék - mint a hercegné is - csodálatossá tudják tenni az ilyesmit. Diane kijelentette, hogy nagyon össze van törve, nagyon is öreg, hervadt; d'Arthez bebizonyította azt, amiről Diane meg volt győződve, hogy bőre a lehető legfinomabb, bársonyos, hófehér és illatos, hogy fiatal és virágzása teljében van. Részletenként vitáztak Diane szépségéről ilyen megjegyzésekkel: "Azt hiszi? - Maga tisztára őrült! - Ez a vágy szava! - Két hét múlva olyannak lát majd, amilyen vagyok. - Végül is negyven felé járok, hát lehet ilyen öreg asszonyt szeretni?!"

D'Arthez áradó ékesszólással beszélt, akár egy gimnazista, szavai tarkállottak a túlzó jelzőktől. Az elmés író olyan ostobaságokat mondott, mint egy szerelmes alhadnagy, az asszony elérzékenyülve hallgatta, de magában jót mulatott.

Mikor d'Arthez kint volt az utcán, azon tűnődött; talán nem kellett volna ennyire tisztelettel viselkednie. Emlékezetében felidézte azokat a különös vallomásokat, melyeket itt természetesen nagyon megrövidítettünk, mert egy egész kötetre rúgnának, ha mézédes bőségükben adnánk vissza őket, úgy, ahogy a hercegné mesteri fogások kíséretében valamennyit feltálalta. Ennek az oly egyszerű és annyira mély embernek visszatekintő éleslátását elkápráztatta szerelmi regényük természetessége, mélysége és a hercegné hanghordozása.

- Igaz, hogy az életben vannak ilyen drámák - töprengett magában d'Arthez, s nem bírt elaludni. - A nagyvilág az effajta szörnyűségeket a választékosság virágaival, a rágalom szőtte díszes takaróval, elmés történetekkel borítja be. Mindaz, amit a képzelet kitalál, megvan a valóságban. Szegény Diane! Michel megsejtette ezt a talányt, azt mondta, hogy a jégréteg alatt vulkán lappang! És Bianchonnak meg Rastignacnak igaza van: ha egy férfi össze tudja kapcsolni az eszmény nagyságát a testi vágy örömeivel, mert bájos modorú, szellemes és gyengéd lelkű asszonyt szeret - ez valóban kimondhatatlan nagy boldogság.

Felmérte magában e szerelem mélységét, és végtelennek találta.

Másnap két óra felé d'Espard márkiné, aki már több, mint egy hónapja nem látta a hercegnét, és üzenetet sem kapott tőle, megjelent nála, mert a kíváncsiság majd kifúrta már az oldalát. El sem lehet képzelni mulatságosabbat annál, ahogy ez a két, minden hájjal megkent, kígyóravaszságú nő az első félórában egymással beszélgetett. Diane d'Uxelles ugyanúgy óvakodott d'Arthez nevének említésétől, mint a sárga ruha viselésétől. A márkiné egyre a téma körül keringett, akár a beduin a gazdag karaván körül. Diane mulatott, a márkinét düh emésztette. Diane lesben állt, fel akarta használni barátnőjét, mint egy vadászkutyát. E két közismert társaságbeli hölgy közül az egyik erősebb volt a másiknál. A hercegné egész fejjel nőtte túl a márkinét, s az a lelke mélyén elismerte felsőbbségét! Talán ez volt barátságuk titka. A gyengébbik ott sunyított álragaszkodása fedezékében s leste a pillanatot, amelyet minden gyenge lény oly régóta vár, azt, hogy nekiugorhat majd az erősebb fél torkának, és kielégült harapása nyomát ott hagyhatja rajta. Diane világosan látta mindezt. De a két barátnő mézesmázos kapcsolata az egész világot félrevezette. Mihelyt a hercegné észrevette a még ki nem mondott kérdést barátnője ajkán, így szólt hozzá:

- Nos, drágám, tökéletes, óriási, határtalan, mennyei boldogságot köszönhetek önnek.

- Miről van szó?

- Emlékszik még, miről elmélkedtünk három hónapja ebben a kis kertben, mikor ott ültünk a napsütötte padon, a jázminbokrok alatt? Ó! Csak a lángeszű emberek tudnak igazán szeretni. Alba herceg mondta Medici Katalinnak: "Egyetlen lazac feje többet ér, mint valamennyi békáé", s én ezt a mondást örömest alkalmazom az én nagy Daniel d'Arthezemre.

- Most már egyáltalán nem lep meg, hogy az utóbbi időben eltűnt a szemem elől - jegyezte meg a márkiné.

- Ígérje meg, angyalom, ha találkozik vele, egy szót sem szól rólam - kérte őt a hercegné, és megfogta a kezét. - Boldog vagyok, kimondhatatlanul boldog, és ön tudja, hogy a társaságban egy megjegyzésnek, egy tréfának milyen következményei lehetnek. Egyetlen szó gyilkolhat, hiszen annyi mérget lehet belekeverni. Ha tudná, már egy hete egyre az foglalkoztat, bár az ön életében is támadna hasonló szenvedély. Hiszen oly jóleső és gyönyörű diadal nekünk nőknek, ha asszonyi életünket ilyen égő, tiszta, odaadó, teljes szerelemben fejezzük be, mintegy elszunnyadva benne, különösen annak a nőnek, aki annyi ideig kereste, mint én.

- Miért kér engem arra, hogy hű legyen a legjobb barátnőmhöz? - szólt a márkiné. - Feltételezi rólam, hogy áskálódom ön ellen?

- Mikor egy asszonynak ilyen kincs van a birtokában, természetes, hogy félti, és ez az érzés szorongással tölti el. Lehetetlenül viselkedtem, bocsásson meg, kedves barátnőm.

Kis idő múlva a márkiné elment; a hercegné utána nézett, s így szólt magában:

- Ez az asszony rendbe fogja hozni az ügyemet! Csak mondjon el mindent rólam! Nem akarom azzal terhelni, hogy Danielt innen cipelje el, így hát elküldöm őt hozzá.

Néhány perc múlva, három órakor d'Arthez megérkezett. Éppen egy érdekes történet közepénél tartott, mikor a hercegné hirtelen szavába vágott, és szép kezét a karjára téve így szólt:

- Bocsásson meg, barátom, de attól tartok, hogy elfelejteném megemlíteni ezt a dolgot; ostobaságnak látszik, pedig rendkívül fontos. Maga be se tette a lábát d'Espard márkinéhoz, amióta azon a kimondhatatlanul boldog napon megismerkedtünk nála; menjen el, nem kedvtelésből, nem is udvariasságból, hanem miattam. Ki tudja, talán ellenségem lett, ha véletlenül tudomására jutott, hogy az ebédje óta maga úgyszólván ki sem mozdult a házamból. Egyébként is, barátom, nem szeretném, ha elhanyagolná ismeretségeit meg a társaságot vagy elfoglaltságát és munkásságát. Megint csak nagyon megrágalmaznának. Mi mindent nem beszélnének? Pórázon tartom, lefoglalom magamnak, félek az összehasonlításoktól, újra beszéltetni akarok magamról, hogy ügyesen fogtam hozzá, s meg akarom tartani hódításomat, hiszen tudom, hogy ez az utolsó. Ki gondolná, hogy maga az egyetlen barátom? Ha annyira szeret, ahogy mondja, el fogja hitetni a világgal: mi úgy szeretjük egymást, mint két testvér. Most pedig folytassa.

D'Arthez lelkében mély nyomot hagyott az a feledhetetlenül bájos mozdulat, amellyel ez a kecses nő megigazította ruháját, hogy könnyed redőkben omoljon alá. Diane beszédében volt valami meghatározhatatlan finomság, gyöngédség, s Daniel könnyekig meghatódott tőle. A hercegné kiemelkedett a nők nyomorúságos polgári körülményei közül, akik a pamlagokon civakodnak és kellemetlenkednek egymásnak, s bámulatos nagyságban mutatkozott meg! Diane-nak nem kellett kimondania, kettőjük kapcsolata nemes volt. Nem tegnap, nem holnap és nem ma - akkor lesznek egymáséi, amikor akarják, a végét-hosszát nem érő huzavona nélkül, melyet a közönséges nők áldozatnak neveznek, nyilván azért, mert tudják, mi mindent veszítenek el; de azoknak az asszonyoknak, akik bizonyosak győzelmükben, ez az ünnep diadal. Diane szavaiban minden határozatlan volt, mint az ígéret, édes, akár a remény, és mégis szilárd, mint a jog. Valljuk meg, hogy az effajta nagyság azoknak a nőknek tulajdonsága, akik híresek és utolérhetetlenek a félrevezetésben, s uralkodók maradnak ott, ahol a többi nő alattvaló lesz. D'Arthez most felmérhette, milyen különbség választja el az ilyen asszonyokat a többiektől. A hercegné mindig méltósággal teljes és szép volt. Ennek a nemességnek titka talán az a művészet, amellyel a nagyvilági nők minden leplet ledobnak magukról; ebben a helyzetben végül már olyanok, akár az antik szobrok - ha csak egy kis ruhadarabot is magukon tartanának, szemérmetlennek látszanának. A polgárasszony mindig igyekszik eltakarni magát.

D'Arthezt felvértezte a gyöngédség, tündöklő erények bátorították - engedelmeskedett hát, és felkereste a márkinét, aki elbűvölő kacérsággal kellette magát. A márkiné óvakodott attól, hogy d'Arthez előtt egy szóval is említse Diane-t; de meghívta, hogy a közeli napokban jöjjön el hozzá ebédre.

D'Arthez nagy társasággal találkozott a márkiné ebédjén. Ott volt Rastignac, Blondet, Ajuda Pinto márki, Trailles gróf, d'Esgrignon márki, a két Vandenesse, du Tillet, Párizs egyik leggazdagabb bankárja meg Nucingen báró, Nathan, lady Dudley, két rendkívül alattomos követségi attasé, és d'Espard lovag, ennek a szalonnak egyik legélesebb elméje és sógornője fifikáinak készséges támogatója.

Maxime de Trailles nevetve kérdezte d'Artheztől:

- Gyakran látja Cadignan hercegnét?

D'Arthez feleletül mereven biccentett.

Maxime de Trailles, ez az előkelő körökhöz tartozó bravó, ez a mindenre kész fickó, erkölcsnek, törvénynek fittyet hányt, s tönkretette szeretőit, zálogba rakatta velük gyémántjaikat, de tetteit elbűvölő modora és ördögi szellemességének ragyogó máza alá rejtette. Az emberek éppúgy féltek tőle, mint ahogy megvetették. Ám senki se mert arra a vakmerőségre vetemedni, hogy más magatartást tanúsítson iránta, mint udvarias előzékenységet, s így Trailles gróf mit sem vett észre vagy pedig ő is alakoskodott, akárcsak a többiek. Gróf Marsay jóvoltából megcsinálta a maga karrierjét. Marsay, aki már régóta ismerte Maxime-ot, alkalmasnak tartotta arra, hogy elvégezzen bizonyos titkos és diplomáciai megbízásokat; ezeket Trailles csodálatos ügyességgel oldotta meg. D'Arthez az utóbbi időben eléggé járatos volt a politika boszorkánykonyhájának ügyeiben, s így jól ismerte ezt az alakot, és talán csak ő volt elég fennkölt jellemű ahhoz, hogy nyíltan megmondja neki a világ hallgatólagos véleményét.

- Ghétsékkifül ön a hercekné miatt hanyakolja el ujappan a gepfiselőhászat - fordult Nucingen báró Danielhez.

- Ó, a hercegnéhez igen veszedelmes dolog egy férfinak betennie a lábát. - D'Esgrignon márki kissé felemelte hangját. - Neki köszönhetem szégyenletes házasságomat.

- Veszedelmes? - ismételte meg a szót d'Espard márkiné. - Ne beszéljen így a legjobb barátnőmről. Amit a hercegnénél tapasztaltam és láttam, véleményem szerint csak a legnemesebb érzésekből fakadhat.

- Hadd beszéljen d'Esgrignon márki - kiáltott fel Rastignac. - Ha egy férfit levetett egy szép ló, hibásnak találja, és túlad rajta.

D'Esgrignont bosszantotta ez a megjegyzés, d'Arthezre nézett és azt mondta:

- Remélem, uram, nincs a hercegnével olyan kapcsolatban, hogy ne beszélhetnénk róla az ön jelenlétében?

D'Arthez hallgatott.

D'Esgrignon, akiben volt szellemesség, úgy vágott vissza Rastignacnak, hogy az egekig magasztalta a hercegnét, s ezen az egész asztaltársaság jót mulatott.

Mivel ez a gúnyolódás nagyon homályos volt d'Arthez előtt, szomszédnőjéhez, Montcornet grófnéhoz hajolt, s megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen mit is jelent ez a tréfálkozás.

- Az itt levő férfiak - úgy mondják - mind élvezték a hercegné kegyeit; amint látom, ön az egyetlen kivétel, mert nagyon jó véleménnyel van róla.

- Biztosíthatom, hogy ez a felfogás tökéletesen téves - válaszolt Daniel.

- De hiszen itt van d'Esgrignon, ő Perche-ből származó nemesember, s tizenkét esztendeje teljesen tönkretette magát a hercegné miatt, kis híja, hogy ki nem végezték.

- Ismerem az ügyet - jelentette ki d'Arthez. - Cadignan hercegné megmentette d'Esgrignont a bíróságtól, és lám, a márki most így hálálja meg!

Montcornet grófné szinte bamba elképedéssel és kíváncsian meredt d'Arthezre, majd a háziasszonyra emelte tekintetét, s pillantása Danielre mutatott, mintha csak azt mondaná: "Ezt az embert megbabonázták."

E rövid beszélgetés alatt a háziasszony védelmébe vette Cadignan hercegnét; védelme olyasféle volt, mint a villámhárító, amely magához vonzza a villámot. Mikor d'Arthez bekapcsolódott az általános társalgásba, Maxime de Trailles éppen így szólt:

- Diane-nál a romlottság nem következmény, hanem ok, s talán ennek az oknak köszönheti remek természetét; semmi mesterkedés, semmi kiagyaltság nincs benne, a legkifinomultabb fogásai is olyanok, mintha gyermekesen ártatlan szerelem ösztönözné, és az embernek ezt el kell hinni.

Ez a mondat mintha egyenest az olyanfajta embernek készült volna, mint d'Arthez, s oly erős volt, hogy valósággal zárószónak hatott. Nem beszéltek tovább a hercegnéről, már kivégezték. D'Arthez gúnyosan nézett Trailles grófra és d'Esgrignon márkira.

- Ennek az asszonynak az a legnagyobb hibája, hogy a férfiak példáját követi. Éppúgy eltékozolta a vagyonát, mint azok, szeretőit uzsorások karmaiba kergette, hozományok olvadtak szét a keze között, árvákat tett tönkre, ősi kastélyokat herdált el, sőt talán felbujtója és elkövetője bűnöknek is, de...

Az a két férfi, akinek d'Arthez most megfelelt, sohasem hallott még ilyen kemény szavakat. A de-re az asztalnál ülők mind felfigyeltek, kezükben megállt a villa, tekintetük hol a bátor íróra, hol meg a hercegné gyilkosaira tapadt, és kínos csendben várták, hogy kimondja a végső következtetést.

- De Cadignan hercegné egy dologban felette áll a férfiaknak - folytatta d'Arthez gúnyos, könnyed hangon. - Ha valaki bajba kerül miatta, megmenti, és senkiről se mond rosszat. A sok nő között miért ne akadhatna egy, aki úgy szórakozik a férfiakkal, mint a férfiak a nőkkel? A szépnem miért ne állhatna időnként bosszút?...

- A lángelme diadalmaskodik a szellemeskedésen - mondta Blondet Nathannak.

A gúnyos megjegyzéseknek ez a tömege úgy hatott, mint az ágyútűz a puskalövésekkel szemben. Sietve másra terelték a beszélgetést. Sem Trailles-nak, sem d'Esgrignonnak nem volt kedve vitába szállni d'Arthezzel.

Mikor felszolgálták a kávét, Blondet és Nathan odament az íróhoz; buzgólkodó udvariasságukat senki se merte követni, mert amennyire csodálták d'Arthez magatartását, annyira féltek, hogy két hatalmas ellenséget szerezhetnek maguknak.

- Mindig is tudtuk, hogy jellemének nagysága méltó a tehetségéhez - mondta neki Blondet. - Nem ember módjára viselkedett, hanem úgy, mint egy isten. Nem hagyta, hogy szíve vagy képzelete elragadja, nem vette védelmébe a szeretett nőt, pedig várták, hogy beleesik ebbe a hibába, s akkor hogy diadalmaskodott volna ez a társaság, amely emésztő irigységgel tekint az irodalmi hírességekre... Engedje meg, hogy kimondjam: ez a legfelsőbb foka a magánélet politikájának.

- Ön államférfi - mondta Nathan. - Nehéz feladat és nagy ügyességet kíván bosszút állni egy asszonyért anélkül, hogy védelmébe venné!

- A hercegné a legitimista párt egyik hősnője, így hát minden lovagias embernek kötelessége, hogy mégis oltamába vegye - felelt hidegen d'Arthez. - Az, amit a királyi családért tett, a legesztelenebb életmódot is jóvátenné.

- Megfontoltan játszik - jegyezte meg Nathan Blondet-nak.

- Tökéletesen úgy játszik, mintha a hercegné megérné a fáradságot - felelt rá Rastignac, aki hozzájuk csatlakozott.

D'Arthez visszament a hercegnéhez; Diane szorongó félelemmel várta. Az asszony határozta el ezt a kísérletet, de a kimenetele végzetessé válhatott volna. Diane-nak életében először elszorult a szíve és verejtékezett a teste. Még sose került a keze közé ilyen nemes jellem, ennyire talpig férfi, ilyen ártatlan lélek, ilyen tiszta egyéniség; nem tudta, mitévő legyen, ha d'Arthez hinne a világnak, amely igazat mond, ahelyett, hogy az ő hazugságait fogadná el. Azért szőtte-fonta kegyetlen hazugságait, mert hajtotta a vágy, hogy megismerje az igazi szerelmet. Érezte, a szerelem rügyei kipattannak szívében, szerette d'Arthezt, s arra ítéltetett, hogy félrevezesse; hiszen az a csodálatos színésznő akart maradni, aki a nagy komédiát eljátszotta előtte. Mikor meghallotta Daniel lépéseit az ebédlőben, olyan felindulás, olyan remegés fogta el, amely egész életfelfogását is megrendítette. Rangjához képest nagyon is kalandos asszonyi életében még sohasem érzett ilyen megdöbbenést és megértette, hogy boldogságát tette kockára. A semmiségbe meredő tekintet most végig simogatta d'Arthez egész lényét, átlátott a testén, olvasott a lelkében: a férfit meg sem érintette a gyanakvás denevérszárnya! A félelem szörnyű felindulásának visszahatására Diane-t valósággal fojtogatta a rászakadó öröm, mert a bánatot könnyebb elviselni, mint visszatartani a feltörő, határtalan boldogságot.

- Daniel, engem megrágalmaztak, és te megbosszultál! - kiáltotta, s felemelkedve ölelésre tárta két karját.

Danielt mélységesen megrendítették ezek a szavak, melyeknek indítékairól mit sem tudhatott s hagyta, hogy a hercegné szép kezébe fogja fejét és szűzi csókot leheljen homlokára.

- Hogy találta ki?...

- Ó, nagynevű csacsi ember! Hát nem látod, hogy őrülten szeretlek?

Ettől a naptól kezdve nem esett többé szó sem Cadignan hercegnéről, sem d'Arthezről. A hercegné valamicske vagyont örökölt anyjától; a nyarakat mindig Genfben tölti a nagy íróval egy villában, csak néhány téli hónapon át tartózkodik Párizsban. D'Arthez csupán a képviselőházban mutatkozik. Írásai nagyon ritkán jelennek meg. Megoldás ez? Igen, olyan emberek számára, akikben van szellem, de nem azoknak, akik mindent akarnak tudni.
 
 
0 komment , kategória:  Balzac Chabert ezredes és más  
Címkék: ablakmélyedésben, érzéketlenségben, gondviselésszerű, legelvetemültebb, franciaországban, elérzékenyültnek, hercegasszonynak, intelligenciájuk, ablakmélyedéshez, belekapcsolódott, szerencsétlenség, kimondhatatlanul, franciaországból, fejmozdulatokkal, visszavonultsága, szellemességének, magánpénztárából, gömbölyűségekkel, leggyakorlottabb, különbözőségével, meggyőződésükről, legkifinomultabb, beszélgetésünket, megnyilvánulásuk, köztársaságpárti, félbeszakították, eszmecseréjükben, jellegzetességet, megtiszteltetést, legcsodálatosabb, visszautasítanám, tapasztalataival, házasságkötésére, összeesküvésének, legválogatottabb, vezekelnivalójuk, júliusi forradalom, udvar tartott, politikai események, királyi családdal, hercegasszony anyagi, férj távolléte, eladható birtokok, herceget terhelték, hitbizomány minden, nagy múltú, ügyei ugyanolyan, idősebb Bourbon-ágé, másik hercegi, heraldika tudományában, címek semmit, nemesemberek teljesen, Balzac Chabert, CADIGNAN HERCEGNÉ TITKAI, Olasz Színházban, Egyébként Berthe, Émilé Blondet, Gondoljon Canalisra, Olasz Színházból, Tuilériák Szajna, Michel Chrestien, Michel Chrestient, Horace Bianchon, Léon Giraud, Arthezt Raffael, Artheznek Maufrigneuse, Michel Chrestientól, Olasz Színházba, Girodet Vízözön-ének, Jóléti Bizottság, Olasz Színház, Szóval Michel Chrestien, Michel Chreslienről, Arthez Rastignac, Miután Maufrigneuse, Manapság Cadignan, Mikor Daniel, Mikor Maufrigneuse, Mivel Daniel, Egész Európa, Szegény Diane, Medici Katalinnak, Ajuda Pinto, Gróf Marsay, Blondet Nathannak, Nathan Blondet-nak,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
06.25. 00:02 Történelmi csúcsot döntött a GKI konjunktúraindexe
06.24. 23:32 Török választások - Erdogan bejelentette győzelmét a török államfőválasztás...
06.24. 22:52 Török választások - Szijjártó: Európa érdeke, hogy Törökországban stabilitá...
06.24. 22:12 Vb-2018 - Kolumbia magabiztos győzelme, a lengyelek nem juthatnak tovább
06.24. 21:42 Cseh kormányalakítás - Zeman szerdán kinevezi az új cseh kormányt
06.24. 20:52 Illegális bevándorlás - Merkel: európai megoldásra van szükség, ahol ez leh...
06.24. 20:32 Férfi vízilabda ob I - Élvonalban maradt az UVSE
06.24. 20:02 Atlétikai ob - A Bp. Honvéd szerezte a legtöbb aranyat a három nap alatt
06.24. 19:42 Donald Trump az illegális bevándorlók jogi eljárás nélküli visszatoloncolás...
06.24. 19:42 Túraautó-vk - Michelisz harmadik a harmadik futamon
Tudjátok ?
Miért fontos az 1 b előjegyzés?
Anyám miért csinálja ezt?
Mit jelenthet egy kilátón az, hogy MR.F?
Találd ki a hiányzó 3 szót?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
még több kérdés
Blog Címkék
Pusztai Orsi: Test, lélek és s...  Nem elég?  Szegedi szivárvány.......  Png virág  A kapcsolatok csak a legritkáb...  BKV.....utcakereső-közlekedés....  Gondolat........  Kedves látogatom Margot & Roc...  Kellemes hétvégi kikapcsolódás...  Tasnádi Beér Gyula: Sero.  A NET ( i ) gazságai........  Büky György: A honvéd  Szép női kép...  Szegedi szivárvány.......  Teli voltunk élettel  Kedves látogatom Margot & Roc...  Mit teszünk, ha megvágjuk az u...  Gránát a karzaton  Megtörtént esetek? Talán! Nem ...  ccCcc  Szép nyári napot  Kajtorné Gitka  Csak az tud élni, ki mindig ne...  Rudnyánszky Gyula: Párommal az...  Márk Miklós  Mi jó barátok vagyunk!  FINA Férfi vízilabda Világliga...  Csöndesen...  Írjad poéta Reményik Sándor Í...  Üdvözöllek!  Az olajfák tetején  Senki sem szolgálhat két úrnak...  Verseghy Ferenc: 12. Bútsúzás.  ccCcc  Lakatos Zsuzsanna - A SORSH...  Hadd legyek...  Kellemes kávézást  Kellemes délutánt kívánok!  Vidám délutánt  Töltött paprika recept....  Egy cég alkalmazottai beszélge...  Férgek  Mire képes a mobiltelefonod?  Kellemes hétvégi kikapcsolódás...  Csöndesen...  FINA Férfi vízilabda Világliga...  A NET ( i ) gazságai........  Ajtay Miklós: Ha nevetek . . .  Kedves látogatom Gitti  Tanúságos történetek  Europa  Ferenc pápa az újságíróknak:  Büky György: A honvéd  Erődi Dániel: Ha az Isten. . .  Wass Albert: A vers Báró Bánff...  Szeletnyi szerelem  Folyóparton üldögélve  Jó hétvégét  Nő sárkánnyal  Szép női ruha...  Páros kép  Márk Miklós  Kellemes hétvégét  Png óra  Jó reggelt!  Rozelouis  Ima Magyarországért  Verseghy Ferenc: 12. Bútsúzás.  Egy cég alkalmazottai beszélge...  Png virág  Jézus jön  Csanády György: Az ormok felé.  Hogy megszerezze számunkra min...  Hogy megszerezze számunkra min...  Ajtay Miklós: Ha nevetek . . .  Rozelouis  Png rózsa  Png cica  Png nő  Rózsákkal díszített torta  Tisztelettel gondolunk vissza  Kedves látogatom Gitti  Kicsi rakás.....  Kellemes hétvégét kívánok!  Mindenkit szeretettel várok!!  Folyóparton üldögélve  Lám jó  Kellemes délutáni időtöltést  Ez még a kánikulában történt  Torjay Attila  Nem bízni Istenben: egyenes út...  Ha a beszélgetést tekintjük a ...  Kellemes hétvégét  Soha nem tudhatod, mi rejtezik...  Kovács Anikó  House of Cards a magyar állami...  esti kép  Kellemes hétvégi kikapcsolódás...  A NET ( i ) gazságai........  Férgek 
Bejegyzés Címkék
júliusi forradalom, udvar tartott, politikai események, királyi családdal, hercegasszony anyagi, férj távolléte, eladható birtokok, herceget terhelték, hitbizomány minden, nagy múltú, ügyei ugyanolyan, idősebb Bourbon-ágé, másik hercegi, heraldika tudományában, címek semmit, nemesemberek teljesen, csodálatos egyenlőséget, francia királyi, királyok egyszerű, hagyománynak szellemében, címek ragyogását, fenségében büszkélkedő, feudális rendszert, főúri osztály, prince címet, ranggal valaha, kivételes családokhoz, többit egyszerűen, magyarázatra szükség, tudatlanok ostoba, prince hercegi, igazi prince-ek, fenség megszólítás, francia nemesség, néhány prince, magyarázata annak, kontinens többi, hercegasszonyt tisztelő, neve iránt, hajdani fényűzésből, előkelő társaság, tapintatos eljárás, hercegnének óriási, kivételes eseményeknek, lelki visszhangja, hercegasszony visszavonulásával, közvélemény előtt, nagy társaságot, kora délelőtti, barátnőjével ebédelt, márkiné senkit, márkiné kocsiján, emlékezetét annak, harminchat éves, tizenkilenc éves, terv volt, legelőkelőbbnek tartották, gazdag örökösnők, feddhetetlenség fémjelzésének, régi pompa, nagyvilági hölgy, király ajándéka, asztalon értékes, vakmerőség nagyszerűen, albumban arcképek, hercegasszonynak vagy, társaság szeretőinek, szám rágalom, csípős nyelvű, fiatal Grandlieu, szép Lucien, fiatal Sérizy, leghíresebb művészek, hercegné ebből, gyűjteményből mindössze, albumot tréfásan, előkelő egoista, érzékeny lelkű, anya büszke, hercegasszony semmi, másik lovat, szobalányán kívül, szakácsnéja volt, fiatal herceg, megboldogult Beaudenord, nevet ragasztotta, tönkrement ficsúr, hercegné előszobájában, szép Maufrigneuse, spekuláció kalapácsa, legszebb fogadótermei, legbájosabb lakosztályai, öltöző szoba, fiáért tesz, elegáns könnyedséggel, öreg Cinq-Cygne, magas helyről, múltat emlegetik, ember kétszer, hercegné azelőtt, drága virágokról, , ,
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 369
  • e Hét: 5322
  • e Hónap: 132801
  • e Év: 1338885
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.