Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-19 19:17:05, csütörtök
 
   
  HARMADIK KÖNYV
HIMERA



1
A phokaiai Dionüsziosznak hajózási tudománya a tengeren nagyobb volt a ladéi ütközetben végrehajtott hőstetteinél és tiszteletre méltóbb a föníciai vizeken tanúsított zsákmányolási tudományánál. Az őszi szelek heves rohamai közepette, amikor a hajók a tengerről már a téli kikötőkbe menekültek, neki három hét alatt sikerült Szicília partvidékének látótávolságába jutnia. Mindhárom hajóját megmentette, és ezalatt egyetlenegyszer sem kötött ki, és útközben egyetlen útmutató szárazföldi jelünk Kréta hegysége volt. Ez a hihetetlen hőstette minden elismerést megérdemel.
De bűzlöttünk, és betegek voltunk, bőrünket kimarta a sós víz, tele voltunk zúzott sebekkel, és annyira káprázott a szemünk, hogy látomásaink voltak, szarvas tengeri szörnyeket meg Poszeidón hajadonjait láttuk a tengerben. Amikor nyugaton végre megpillantottuk a szárazföld kékes árnyát, és elhittük, hogy valóban földet látunk, sírva fakadtunk, és az emberek károgva ordítozni kezdtek, hogy Dionüsziosznak ki kell kötnie az első parton, legyen az Afrika földje vagy Itália, lakják bár karthágóiak vagy görögök.
Hajóink olyan csúnyán szivárogtak, és már annyira benne jártunk az őszben, hogy Dionüsziosz sem képzelhette, egy füst alatt ugyanilyen hosszú utat megtehet az ismeretlen vizeken egészen Masszíliáig. Ezért tanácskozásra hívta hajóinak parancsnokait és kormányosait, és így beszélt:
- Látjátok előttünk a hegy óriási árnyékát és fölötte a füstoszlopot. Erről tudom, hogy Szicília partvidékére értünk. Ha nagy városokba vágytok, Észak-Itália felé vitorlázhatunk, Krotonba vagy délre Szürakuszába, amely a leghatalmasabb Szicília városai közül, hacsak Akragasz a sziget déli partján nem nagyobb nála.
A kormányosok nagyon fellelkesültek, és így kiabáltak:
- Gazdag emberek vagyunk, és egy nagy városban tudjuk a legjobban eladni a zsákmányunkat. Hajójavítóiban azonnal kijavíttathatjuk megrongálódott hajóinkat, vagy új hajókat vásárol¬hatunk, hogy tavasszal Masszíliába vitorlázzunk phokaiai honfitársainkhoz. De mindenekelőtt pihenésre és kiadós ételre, táncra, zeneszóra, énekre, borra és koszorúkra vágyunk, hogy talpra álljunk az elszenvedett bajokból.
- Nagy és civilizált városban kétségtelenül a legjobb alkalom kínálkozik mindazokra az örö¬mök¬re, amelyekre vágytok - mondta Dionüsziosz. - De a nagy városok erős városok, falaik és zsoldoskatonáik és jól őrzött kikötőik, sőt még hadihajóik is vannak. Kereskedelmi tevékenységük révén a világ más részeiből is gyorsabban kapnak híreket, mint a nyomorúsá¬gos kis városok. Ezért erősen gyanítom, hogy az első örömök után koszorú helyett hirtelen tüzes vaskarikát kapnánk a fejünkre.
Szigorúan nézett embereire, és így folytatta:
- Lelkiismeretünk tiszta, és tudjuk, hogy törvényes háborút viseltünk a perzsák ellen. De túlsá¬gosan gazdagok vagyunk, semhogy ne keltenénk gyanakvást, bárhogyan magyaráznánk is, hogy zsákmányunkat a ladéi tengeri csatában szereztük, és hogy onnan egyenesen a bizton¬ságos nyugatra, görög honfitársainkhoz vitorláztunk. A bortól megittasodva már azelőtt is sokan mindent kifecsegtek. Magunk tudjuk a legjobban, milyen könnyen eljár a szánk. Hiszen jóniai férfiak vagyunk, és a halhatatlanoknak valamennyi nép közül éppen a mi törzsünkre esett a választásuk, hogy nekünk adják a legnagyobb szószátyárság képességét.
- Nem - mondta -, télre a lehető legfélreesőbb várost kell keresnünk, és meg kell vásárolnunk tirannusának a barátságát. Három hadihajó és olyan sereg, mint a mienk, nem lebecsülendő segítség egy kis tirannusnak, aki igyekszik megőrizni függetlenségét Szicília nagy városainak szorításában. Ilyen városok Szicília északi partvidékén vannak, Panormosz és a karthágóiak érdekterülete előtt. Ott magunk előtt találjuk a türrhének tengerét, amelyen át kell vitorláznunk, hogy Masszíliába jussunk. Ezért még egy utolsó erőfeszítést kérek tőletek, hős fegyvertársaim. Vitorlázzunk át bátran a tengerszoroson, amelyben már száz és száz hajó lelte sírját. Különben mindent elvesztünk, amit szenvedések árán megszereztünk.
A bátor kormányosok is elsápadtak, amikor a meseszerű tengerszoros örvényeire, tenger¬áramlataira és álnok szeleire gondoltak. Dionüsziosz hagyta, hogy valamennyien kedvükre beszéljenek, hogy mindenki kiönthesse a szívét és megnyugodjék. Leszállt az est, tompa dübörgést hallottunk, és láttuk, hogy tűzoszlop festi vörösre az eget a füstölgő hegycsúcs fölött.
- Atyám halálának földje tűzoszlopokkal és dübörgéssel köszönt engem - szólalt meg Dorieusz. - Ez elegendő előjel számomra. Tudom már, miért mutattak nyugatnak a birkacsontok, amikor útmutatást kértem.
- Dionüsziosz szerencsésen elhozott eddig bennünket - mondta a maga részéről Mikon. - Ő vezessen bennünket továbbra is.
Én is úgy vélekedtem, hogy az istenek egyáltalán nem azért óvtak meg bennünket a tengeri rákoktól, hogy szégyenletesen elsüllyesszék hajóinkat a rossz hírű tengerszorosban. Ezzel véget is ért a tanácskozás, Dionüsziosz keresztülvitte a maga akaratát. Az éj csendjében feláldozta a tengerszoros könyörtelen isteneinek a föníciai révkalauzokat. Amikor reggel észrevettem, hogy eltűntek a hajóról, sajnálat töltött el, mivel beszélgettem velük, hogy a nyelvüket tanuljam, és tapasztaltam, hogy idegen voltuk ellenére ugyanolyan emberek, mint mi.
A tengerszoros a kegyetlen áldozat ellenére méltó maradt rossz hírére, és több napon át erőnket megfeszítve kínlódhattunk, hogy átjussunk rajta, és elkerüljük a hajók zátonyra futását. Zanklé városából gyors küldönc csónak evezett felénk, követelve, hogy fussunk be a kikötőbe, és fizessünk adót, amiért átkeltünk a tengerszoroson. De Dionüsziosz nyájasan szólt az adószedőkhöz, és megmagyarázta, hogy hadihajók vagyunk, a perzsa háborúból jövünk, és új lakóhelyek felé tartunk. A hadihajóknak pedig nem kell adót fizetniök, hanem csak a kereskedőhajóknak. Aztán szerény emberként elhallgatott, és hagyta, hogy a kormányosok meséljenek a zankléi adószedőknek az ő hőstetteiről a ladéi tengeri csatában, és a kormányosok nem is kisebbítették az érdemeit, úgyhogy az adószedők tátott szájjal hallgatták, és megfeledkeztek a dolgukról.
Inkább holtan, mint élve, a hullámverés állandó zúgásával a fülünkben végre a türrhének ősziesen kék tengerére értünk, és kedvező szelet kaptunk, hogy végigvitorlázzunk Szicília hegyektől kéklő északi partvidéke mentén, látótávolságra a partoktól. Dionüsziosz hálaáldo¬zatokat mutatott be, bort öntött a tengerbe, és a legnagyobb áldozatként átvágta a föníciai isten lábát, s a hajóról a tengerbe taszította, ezekkel a szavakkal:
- Nincs többé szükségem rád, bárki légy is, te isten, mert ezeket a vizeket nem ismered.
A szivárgó hajók nehézkesen mozogtak alattunk, a tengerszoros megpróbáltatásai után a korábbinál is rosszabb állapotban. Valamennyien a szárazföldre vágytunk, hogy végre friss vizet ihassunk, és szőlőt meg almát ehessünk. De Dionüsziosz folytatta a vitorlázást a part¬vidék mentén. Táguló orrlyukakkal szaglászta a szárazföld felől fújdogáló szelet, megszólította a halászokat, és friss halat vásárolt tőlük élelmezésünkre. Miután elegendő ismeretet szerzett, így beszélt:
- Ha jól értettem, Szicília valamennyi görög városa hadilábon áll egymással, és hol az egyik, hol a másik hadakozik a többiek ellen. De miután átjutottunk a tengerszoroson, megbékéltem, és senkivel sem keresek civakodást. Ezért kérjünk jeladást az istenektől, hogy merre lépjünk. A birkacsontdobálásban nem hiszek, ma éjszaka figyeljük meg hát valamennyien álmunkat, és aztán kövessük az álmunkban kapott előjelet.
Azt hiszem, Dionüsziosz csak azért beszélt így, hogy még egy éjszakányi időt nyerjen. Ő maga aligha hitt az álmokban, inkább azt akarta, hogy embereinek szemében isteni szentesítést nyerjen már korábban kialakult elhatározása.
Mert a következő reggel, mihelyt felébredt, a hajókorláthoz futott, hogy szükségét végezze, ugyanakkor a legnagyobb megdöbbenést színlelve a szárazföldet kémlelte. Éjszaka túlságosan is közel sodródtunk a parthoz. Alapos szemrevételezés után Dionüsziosz felkiáltott:
- Csakugyan kegyesek hozzánk az istenek! Álmomban láttam azt a földnyelvet és hegyet, amely olyan, mint egy öreg szamár hajlott háta. Gyorsan evezzünk el mellette, és szálljunk partra! Mögötte van az álmomban látott szép part patakjaival és forrásaival, gabonavetéseivel és gyümölcsfáival.
Az emberek az evezőkhöz futottak, és még enni sem volt türelmük, annyira vágytak arra, hogy szilárd földet érezzenek a lábuk alatt. Már előző este megmosakodtunk, bekentük magunkat, és új ruhába bújtunk. A legtöbben befontuk a hajunkat, és leborotváltuk a szakállunkat a föníciai hajókon talált finom borotvákkal. Rongyosra foszladozott ruháinkat a tengerbe dobtuk, és a hajókon füstölőszereket égettünk, hogy csökkentsük kellemetlen szagukat, és hogy előkészítsük szívünket az isteni álmokra.
De miközben a férfiak eveztek, hogy megkerüljük az erdő borította földnyelvet, Dorieusz komoran összevonta a szemöldökét, és fenyegető hangon megszólalt:
- Nem tudom, kinek az álma jobb, phokaiai Dionüsziosz, de az én álmom a valóságnál eleve¬nebb volt, és álmomban ősapám, Héraklész jött hozzám minden földi lénynél hatalmasabban. Jobb vállán tölgyfatörzs nagyságú görcsös buzogány volt, de a bal vállán kakas állt fél lábon, és szakadatlanul kukorékolt. Én csak ezt az álmomat vagyok hajlandó követni mint előjelt, nem pedig a te álmodat, phokaiai.
- Hogyan magyarázod az álmodat? - kérdezte gúnyosan nevetve Dionüsziosz.
Dorieusz megérintette derekán a kardot, és így szólt:
- Nem tudom megmagyarázni, de spártai férfi ritkán lát álmot, és akkor engedelmeskedik neki. Ezért meg kell vívnom veled az én álmomért a te álmoddal szemben, Dionüsziosz, ha nem vagy hajlandó hinni az álmomnak.
Dionüsziosz észrevette, hogy Dorieusz komolyan beszél. Miközben a férfiak eveztek, ő hozzánk, többiekhez fordult, és megkérdezte, ki mit álmodott.
- Álmomban felhőmagas falakat láttam - mondta Mikon -, és a falakon belül borzalmas tűzvész pusztított. Láttam, amint a menekülő férfiak kincsesládájukat és háziisteneiket vitték az ölükben, a nők pedig kezüknél fogva vonszolták a hajóra síró gyermekeiket, hogy elmenekül¬jenek az égő városból.
Dorieusz örömében mosolyogni kezdett, és így beszélt:
- Álmod megmagyarázza az én álmomat. Álmodban Tróját láttad égni. A trójai tűzvészből menekülők Szicíliáig vitorláztak, megalapították Erüxet és Segestát, és leigázták az őslakó szikánokat, ahogyan utazásai során ősapám, Héraklész is legyőzte őket. Azóta Szicília nyugati vidéke Héraklész örökös birtoka. Atyám, Dorieusz elhajózott meghódítására, de elesett a csatában, mert semmi hír sem érkezett többé róla. Ezért akaratom ellenére az istenek azért hoztak nyugatra, hogy folytassam atyám munkáját. Álmomban Héraklész bal vállán győzelmet kukorékolt a kakas. Hajózzunk hát Erüxbe, és hódítsuk meg Erüx földjét.
Dionüsziosz a haját tépve felkiáltott:
- Vigyétek a szemem elől ezt a spártai bolondot! Még ha a hajóink bírnák is Erüxig az utat, csak a halál torkába kerülnénk, a karthágóiak keze közé. Erüx országa az ő érdekterületükhöz tartozik, és az afrikai Karthágó az Erüxszel szemközti parton a legkegyetlenebb város, amely valaha is a tenger fölött uralkodott.
- Az álmokat sokféleképpen lehet magyarázni, Dorieusz - mondta csitítólag Mikon. - Talán a hosszú tengeri böjt miatt jutottak eszedbe álmodban az akraiai Aphrodité kukorékoló kakasai. Férfiasságban ősapáddal egyenrangúnak érezted magad, a görcsös buzogány férfiasságod jelképe volt. De bárhogyan legyen is, semmit sem vesztünk, ha először Dionüsziosz álmát követjük, és biztos menedéket keresünk ezen a szép partvidéken.
A kormányosok és az evezősök nyomban örömrivalgásban törtek ki. A földnyelv mögött védett kikötő tárult elénk szelíd partjaival, buja rétekkel, gyümölcsfákkal és sötét erdőkkel. A parti dombot rönkökből és földből emelt fal övezte, és a falon belül templomot és egész sor új gerendaházat láttunk. A víz fölött pásztorfurulyák örömteli hangja, juhok bégetése és szarvas¬marha bőgése úszott fülünkbe.
De Dorieusz a fogát csikorgatta, őrjöngésbe hergelte magát, kirántotta a kardját, lapjával képen csapta Mikont, Dionüszioszt pedig a kard hegyével fenyegette.
- Hajózz tovább! - parancsolt rá. - Bensőmben Héraklész hangja azt mondja, hogy még nem vagyunk eléggé nyugaton. Csak akkor evezzünk partra, ha már a hajó süllyed alattunk. Ez elegendő előjel számunkra, phokaiai.
Őrültségétől megdöbbentem, de barátságunk kedvéért az ő pártjára kellett állnom. Dionüsziosz hiába próbálta lecsillapítani, míg aztán ő is méregbe gurult. Szája habzani kezdett, és kezéből hirtelen kirepítette szekercéjét, amely áthasította Dorieusz pajzsát, és megsebesítette a kezét.
- Nesze kakas a bal kezedbe! - üvöltötte Dionüsziosz, és a fedélzetről felkapott egy kopját, hogy keresztüldöfje Dorieuszt. De abban a pillanatban heves szélroham száguldott el fölöttünk oly erősen oldalára billentve a mélyre merült hajót, hogy a víz beáradt az evezőnyílásokon, és az evezősök azt kiabálták, hogy valamennyien vízbe fúlunk.
Dionüsziosznak sürgőssé vált, hogy a hajót a szél irányába fordítsa, és felhúzassa a vitorlát, nehogy az álló hajó a tajtékosan rohanó hullámok martalékául essen. A szél messzire sodort bennünket a part mentén, bár csupán néhány hajóhossznyi evezés választott el az örökzöld földnyelvvel védett kikötő csendes vizétől. Hideg őszi eső csapkodott bennünket, és homá¬lyosította el a partot. Dorieusz elernyedt kezét dörzsölgette, letörölte ujjairól a vért, és így szólt:
- Vita nélkül hinned kellett volna az álmomban, Dionüsziosz. Nyisd ki a szemed, és akkor látod, hogy maga Héraklész szállt a hajónkra, és fújt a vitorlába, hogy bizonyságot tegyen az én álmom mellett.
De a phokaiai férfiak kiáltoztak és panaszkodtak, és azt hitték, a vízbe vesznek. Mikonnal együtt mi is könnyítettünk öltözékünkön, és felkészültünk, hogy a partra ússzunk. Mikon azonban így beszélt:
- Szó sincs róla, hogy elvesszünk, legalábbis te nem s én sem. Hamarosan meglátjuk, mi rendeltetett.
Az erős szél előrenyomott bennünket, úgyhogy haszontalan lett volna megkísérelnünk a partra evezést. De miután a záporeső elvonult, a szél megszelídült, és vad rohamaival nem tette többé próbára a hajók szilárdságát. Mintha nevetve zúgtak volna el mellettünk a tarajos hullámok, és mintha újra valamilyen láthatatlan erő vitt volna bennünket előre óvatosan és ügyesen. Dionüsziosz alávetette magát az elkerülhetetlennek, és így beszélt:
- Az álmok csak álmok, és csak torzsalkodást szülnek. Feledjük el az álmokat, és engedel¬mes¬kedjünk a tenger meg a szél akaratának. A tengert és a szeleket ismerem, és nem lázadozom ellenük.
Estefelé a csendesedő szél a part felé sodort bennünket. Láttuk a folyó torkolatát, a kikötőt meg az erős falakkal körülvett várost. Körülötte hőforrásokból gőzfelhők emelkedtek a magasba, mögötte pedig magas hegyek kéklettek. Az emberek abbahagyták a víz meregetését, és evezőt ragadtak az evezőpadokig emelkedő vízben. Akár akartuk, akár nem, partra kellett eveznünk, mert alattunk süllyedt a hajó. Amikor végül az evezősök a fedélzetre menekültek, és a hajó belső részeit elöntötte a víz, nagy recsegés-ropogás és rázkódás közepette a part közvetlen közelében megfeneklettünk. Megmenekültünk, jóllehet a hullámok a fedélzetet mosták, és a hajó nagyot sóhajtva az oldalára dőlt. De mindkét ötvenevezős hajó partot ért, és valamennyien a vízbe ugrottunk, és partra vontattuk őket. Csak aztán fogtunk fegyvert, és készültünk fel védekezésre, bár a föld imbolygott alattunk, és jobbra-balra dülöngéltünk, ahogy szétterpesztett lábbal meg akartunk állni.

2
Ahogy a hajózási időszak befejeződött, a folyó mindkét partjára egész sor hajót vontattak, kitámasztották és betakarták őket. Emberek közeledtek felénk, félelem nélkül és kíváncsian, tarka ruhába öltözve és különböző nyelveken lelkesen kiáltozva. Amikor fegyvereinket meg¬pillantották, biztonságos távolságra megálltak, de néhányan lombos ágakat törtek le a fákról, és a barátság jeléül meglengették a fejük fölött.
A földre dobtuk pajzsunkat és fegyvereinket. A tömeg nyomban közelebb jött, az emberek beszéltek hozzánk, jobbról is, balról is szemügyre vettek bennünket, a ruhánkat rángatták, ahogyan a kíváncsiak teszik minden más országban is. Sokan beszéltek közülük görögül, bár furcsa tájszólásban. Az árusok kosarakban szőlőt meg gyümölcsöket hoztak nekünk. Fizetségként elfogadták tőlünk a perzsa aranypénzt, és váltópénzként saját ezüstpénzükből adtak vissza. Elmondták, hogy városuk neve Himera. Annak idején Zanklé lakosai alapították, és ide költözött néhány szürakuszai is, akik ráuntak a szürakuszai belháborúkra. De a lakosok többsége őslakó szikulokból állt, akikkel a görögök házasságra léptek.
Napnyugta után a város kapuit bezárták. Ezen az estén nem kívántunk tovább társalogni a vidék lakosaival, hanem lerogytunk, ki-ki ott, ahol éppen állt, hogy a puszta földön aludjunk. A föld illata és a pázsit meg a földnek puszta érintése is édes volt testünknek a hajók bűze és a kemény hajódeszkák után.
De a hajó száraz élelme és az olajos kása után az este habzsolt szőlőtől és gyümölcstől olyan szörnyű hasmenést kaptunk, hogy amikor a hegycsúcsok mögött derengeni kezdett a hajnal, nyögve és jajgatva kuporogtunk végig a tengerparton, és úgy éreztük, mintha egész bensőnk vízzé vált volna.
Többen gyanakodtak, hogy az idegenek megmérgeztek bennünket, hogy megszerezzék hajóinkat. De Dionüsziosz állította, hogy ez így van rendjén. Miután kinyitották a város kapuit, elküldte néhány emberét, hogy egy ökröt és néhány juhot vásároljanak. Az ökröt felkoszo¬rúztuk és feláldoztuk, combcsontjait meg a birkák faggyúját elégettük. Aztán tűzön húst sütöttünk, s reggeli hasgörcseinket feledve degeszre ettük magunkat. Ismét árusok jöttek kosaraikkal, hogy foszlós kenyeret és mézes süteményeket adjanak el nekünk, és mi nem takarékoskodtunk a pénzzel, hanem gondtalanul többet fizettünk, mint amennyit kértek, míg Dionüsziosz hirtelen véget nem vetett ennek a tékozlásnak, emlékeztetve bennünket arra, hogy jóniaiak vagyunk.
Táborunkban gondtalan zsivaj uralkodott; azt hiszem, a szárazföld sohasem lehet olyan édes, mint hosszú tengeri utazás után. Föníciai hangszereket csörgettünk, szóltak a furulyák, és többen már ebéd előtt illetlen kecskebak táncot kezdtek járni. A táborunkban uralkodó zsivaj körénk csalogatta a városból a köznépet, nőket is, akik szemérmesen köntösük szélével takarták el a szájukat, de azért csillogó szemmel vágyakozó pillantásokat vetettek a kecske¬baktáncosok szilaj ugrásaira. De Dionüsziosz szigorúan megtiltotta embereinek, hogy idő előtt nőhöz nyúljanak, és őröket állított a hajókra, mert az idegen népség nagyon kíváncsian próbálta kipuhatolni, mi lehet a rakomány, amit pedig idegeneknek nem illett mutogatni.
Végül Krinipposz, Himera tirannusa jött a városból fegyveres őrségének és több lovasnak a kíséretében, hogy üdvözöljön bennünket, és a szándékaink felől érdeklődjék. Ritkás szakállú, görnyedt hátú férfi volt, aki szerény háziszőttes köntösben, kíséretétől övezve a saját lábán jött. Dionüsziosz legrangosabb embereinek a kíséretében elébe ment, elmondta neki történetét a ladéi tengeri csatáról és a perzsáktól szerzett zsákmányról, és tél idejére menedéket kért tőle, hogy a tavasz érkeztével Masszíliába vitorlázzunk. Köteleket és ökröket, csörlőket és ácsokat kért, hogy elsüllyedt hajóját a szárazföldre, a másik két hajót pedig téli pihenőhelyre vontathassa, s mindezekért kellő fizetséget ígért.
Mialatt Dionüsziosz beszélt, Krinipposz alaposan szemügyre vette őt meg közülünk is többeket. A szeméből látszott, hogy szerény külseje ellenére nem jelentéktelen ember. Miután Dionüsziosz befejezte mondókáját, így beszélt:
- Honfitársaim akaratából Himera egyeduralkodója vagyok, noha az uralkodás ellenszenves a szememben. Ezért nem hozhatok döntő határozatot honfitársaim véleményének megkérdezése nélkül. De vannak dolgok, amelyeket nem kívánatos a népgyűlés elé terjeszteni, hogy vala¬mennyien lármát csapjanak. Ezért jöjj a házamba, hogy a négy fal között beszéljük meg az evilági és az isteni ügyeket. Vagy ha gyanakszol rám, mivel nem ismered még a szokásainkat, vonuljunk félre kettesben tárgyalni, olyan távolságra, hogy embereid lássanak, de ne halljanak bennünket. Remetetermészetű vagyok, kerülöm az embereket, és az ékesszólás gyenge oldalam. Ezért nem tűrök meg magam körül túlságosan nagy hallgatóságot.
Dionüsziosz készségesen elfogadta a javaslatot, és az az ősz fejű ember félelem nélkül messzire félrevonult Dionüsziosz oldalán a rétre, noha Dionüsziosz több fejjel magasabb volt nála, és puszta kézzel kitekerhette volna vékony nyakát. Láttuk, amint letelepednek a földre, és komoly beszélgetésbe mélyednek. Krinipposz fegyveresei a lovaikat ugratták, büszkén mosolyogtak, és így beszéltek:
- Páratlan férfiú a tirannusunk, Krinipposz, és királlyá kiáltanánk ki, de nem szereti a király nevet. A házában az alvilágiak egész csomó szent varázseszközét őrzi, úgyhogy egyetlen vetélytárstól sem kell tartania. És senki nem is tudja, hogyan kerültek azok hozzá, de miután ránk ijesztett velük, véget vetett városunkban minden belviszálynak, és olyan bölcsen uralkodik fölöttünk, hogy a karthágóiak és a türrhének a barátaink, és még Szürakusza sem meri megsérteni szabadságunkat.
Elmondták még, hogy Krinipposz előkelő nőt vett feleségül Karthágóból, és egyformán őrködött a városban letelepedett valamennyi ember érdekei fölött nemzetiségüktől függetlenül. Az egyéni gazdagsággal nem sokat törődött, de a varázseszközeit a legnagyobb becsben tartotta. Méltányos adókat vetett ki, és ezeket a város falainak erősítésére, a kikötő építésére meg a templomokra fordította. A város kincstárából kölcsönöket adott a vállalkozó szellemű férfiaknak hajók építésére, és kárpótlást fizetett a hajókért, amelyek hajótörést szenvedtek. Szóval elbeszélésük szerint Himera városa a boldog emberek városa volt, amelyben nem ismerték a félelmet, és nem követtek el igazságtalanságot.
Végre láttuk, hogy Krinipposz és Dionüsziosz felemelkedik a földről, és udvariasan leveregetik a fűszálakat egymás hátsó feléről. Együtt tértek vissza hozzánk, és Dionüsziosz a lelkesedéstől kipirulva parancsot adott embereinek, hogy csapkodják pajzsukat, emeljék a magasba dárdájukat, és éltessék Krinipposzt. Krinipposz kíséretével visszatért a városba, Dionüsziosz pedig így beszélte el a történteket:
- Szövetséget kötöttem ezzel a kiváló uralkodóval. Ettől kezdve valamennyien akkor megyünk be a városba, és akkor jövünk ki, amikor csak akarunk, fegyveresen vagy fegyvertelenül. Ott lakást bérelhetünk vagy házat építhetünk magunknak. Kereskedelmet folytathatunk, ha akarjuk, áldozhatunk a város isteneinek vagy a saját isteneinknek, ahogyan akarjuk, házasságot köthetünk a város asszonyaival, vagy más módon nyerhetjük el kegyeiket, ahogyan mi akarjuk, vagy a nők akarják, mert itt szabadak az erkölcsök. Csupán erőszakot nem alkalmazhatunk, és senkit sem sérthetünk meg a város lakói közül, és köteleznünk kell magunkat, hogy védelmezzük a város falait, amíg köztük lakunk, mintha a saját városunk lenne.
Emberei gyanakodni kezdtek, és így beszéltek:
- Ez az egész túlságosan jó és szép, semhogy igaz lehessen. Krinipposz ravaszabb, mint hiszed. Miután becsalogat a városba, parancsára az emberei rajtunk ütnek és megölnek bennünket, hogy megkaparintsák kincseinket, vagy megigéz varázseszközeivel, vagy arra csábít bennün¬ket, hogy szerencsejátékokat játsszunk vele, amelyekben mindent elvesztünk, amit nagy erőfeszítésekkel gyűjtöttünk össze öreg napjainkra.
Dionüsziosz rájuk szólt, hogy fogják be a szájukat, és bízzanak benne. A Krinipposszal folytatott beszélgetés során olyan biztosítékokat és fogadalmakat kapott, hogy azokat nem lehet kétségbe vonni. De mindenekelőtt meggyőződött róla, hogy Krinipposz érdekei és a saját érdekei egybevágnak, ami a legszentebb esküknél is többet ér. Ezért úgy döntött, hogy lezárt ládákban és lepecsételt zsákokban Krinipposz kincstárába szállíttatja kincseinket jó magatar¬tásunk biztosítékául, és megígérte, hogy a zsákmányból embereinek egyelőre csak annyit oszt ki, amennyi a tél idejére semmittevő életet biztosít számukra a városban. Krinipposz nem akarta, hogy egyszerre túl sok pénz kerüljön a városba, mivel ez drágasághoz vezetne, és megnehezítené a város lakosainak az életét.
Az emberek elkomorodtak, gyanakodván, hogy Krinipposz már meg is igézte Dionüszioszt híres varázseszközeivel. De a város és az általa kínált örömök csábítása olyan nagy volt, hogy rövid időn belül csoportosan igyekeztünk befelé a nyitott városkapun, miután Dionüsziosz a hajók őrzésére rendelte a legerősebb férfiakat.
A kapuőrök csakugyan beengedtek bennünket a városba, és nem kérték a fegyvereinket. Amint végigmentünk az utcákon, láttuk munka közben a kézművesek műhelyeit, a festő- meg a szövőműhelyeket. Láttuk a teret és csarnokait a tanítókkal, az írnokokkal és a kereskedők¬kel, láttuk Krinipposz házát és Poszeidón szép templomát hornyolt kőoszlopaival. Láttuk Démétér templomát meg a karthágói Bál istennek emelt templomot is. Bármerre jártunk, a város lakói köszöntöttek bennünket, a gyermekek utánunk futottak, a férfiak meg a nők köntösünk szegélyét cibálták, és vendégségbe hívtak. Himera valóban kedélyes és vendég¬szerető város volt, utcáin a különböző nyelvű kiáltások a szabadság és a gondtalanság érzését keltették.
A férfiak, akik olyan sokáig szenvedtek a tengertől, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hanem kettesével vagy hármasával egymás után tértek be a házakba, hogy a szívélyes vendégszeretetet élvezzék. Ily módon egyre fogyatkozott csapatunk, a házak kapujára koszorúkat tűztek ki, borostömlőket vittek be, a nyitott ajtókból finom ételek illata csábítóan ingerelte orrunk, és hamarosan kurjongatás, sípszó és hangos női nevetés verte fel az utcák meg a sikátorok csendjét. Hirtelen azt vettük észre, hogy hárman állunk az utcán, Dorieusz, Mikon meg én.
- Bár megtalálnám Héraklész templomát - mondta Dorieusz -, akkor áldozatot mutatnék be neki. Valóban megjelent álmomban, és az álmom igaz volt. Bizonyára láttátok a városkapu kőből faragott szemöldökfáján a kakas szobrát, és a kakast verték a pénzükre is. Ebbe a városba kellett jönnünk, és itt kell maradnunk, amíg sorsunk beteljesedik.
- Fölösleges itt fegyvert meg pajzsot hordanunk - mondta Mikon -, mivel a lakosok csak ujjal mutogatnak ránk, és nevetnek a gyávaságunkon, barbároknak tartva bennünket.
A város mindenféle csábító illatát szaglásztam, és így beszéltem:
- Hol találhatunk hozzánk méltó házat, hogy ott lerakjuk fegyvereinket, és átadhassuk magun¬kat a vendégszeretet nyugalmának. Krinipposz háza nem csábít, mert úgy hírlik, fukar ember, és a gyomra miatt csak zöldséget eszik. De rangunk miatt közönséges emberhez sem illik vendégségbe mennünk.
Az az igazság, hogy a köznép mellőzött hármunkat a Dorieusz sisakján lobogó fekete lósörény miatt, és inkább beérték azzal, hogy egyszerű hajósokat meg evezősöket hívjanak vendég¬ségbe. Éhesek és szomjasak voltunk, és semmi-kedvünk sem volt hozzá, hogy borkereskedőtől vegyünk borostömlőt, és visszatérve a táborba a hajókhoz, magunkban mulatozzunk. Mikon komolyságot tettetve ezt javasolta:
- Te adj most nekünk tanácsot, Dorieusz, Héraklész örököse. Merre menjünk, és melyik házat tiszteljük meg látogatásunkkal? Ha egyszer az álmod erőnek erejével ebbe a városba hozott bennünket, azt is tudnod kell, hogy itt merre irányozzuk lépteinket.
- Nincs mit haboznunk - mondta Dorieusz. - Menjünk nyugatnak, ameddig a város tart, akkor közelebb leszünk örökrészemhez.
Tehát a város nyugati széléig mentünk, ahol a nagy házaknak nem volt utcára néző ablakuk, a kerteket pedig falak vették körül. Az utca hangtalan és szemetes volt, és a sártapasztás málladozott a falakról. Ennek ellenére könnyebben lépkedtem, a fejem kiürült, a levegő csillogott a szememben, és felkiáltottam:
- Álmomban már jártam ebben az utcában. Ezeket a házakat ismerem. De álmomban az utcán négyesfogatok hajtottak végig nyikorgó kerekekkel, vak dalnok pengette a lantját, és tarka tetők óvták az ajtókat meg a kapukat. Igen, ez álmaim utcája. Vagy nem?
Tétovázva álltam meg, hogy körülnézzek, mert az emlékkép csak egy pillanatra villant fel, és utána mintha újra hályog borította volna a szemem. Csak a szemétkupacokat láttam a kapuk mellett, meg a néptelen utcát.
- Nem lakatlan ez az utca - szólalt meg Mikon -, de azelőtt a gazdagok és az előkelők utcája volt. Ez látszik a falakról meg a kapuk vasalásáról és bronzvereteiről. De mióta a nép szerezte meg a hatalmat, és tirannus vette védelmébe a nép érdekeit, az előkelő nemzetségek ideje lejárt.
Nem hallgattam rá, mert ugyanakkor hófehér galambtollat láttam megvillanni a földön, amely éppen az imént hullt le. Lehajoltam, hogy felszedjem az utca kövéről, és körülnéztem. A hatalmas kapun kis ajtó volt. Bronzkopogtatóján szatír ölelt magához egy menekülő nimfát. De nem kellett kopogtatnom, mert az ajtó nyikorogva kinyílt, amikor benyomtam. Beléptünk az udvarra, és ott gyümölcsfákat, sötét ciprusokat és kövekből épített fürdőmedencét láttunk.
Erősen sántítva öreg rabszolga jött elénk, akinek a térdhajlatát egykor régi barbár szokás szerint izzó kővel merevítették meg. Elutasítólag emelte fel a kezét, és gyanakodva üdvözölt bennünket. Nem értettük a beszédét, de bizonyára azt kérdezte, mit akarunk. Tudomást sem véve róla, körülnéztünk a kertben. Mikon a fürdőmedence sárgás vizébe mártotta a kezét, és azt kiáltotta, hogy igen meleg. Dorieusz meg én is belenyúltunk, és valóban csábítóan forrónak éreztük. Sejtettük, hogy ugyanaz a víz, amely a város körül a föld forró üregeiből tört fel, úgyhogy a források gőzölögtek, amikor estefelé lehűlt a levegő.
Az öreg szolga segítséget hívni bement a házba, és egy pillanat múlva tetőtől talpig csíkos gyapjúköntösbe burkolózott termetes nő és két szolgálólány kíséretében tért vissza. Az asszony Himera görög tájszólásában szólt hozzánk, és azt kérdezte, hogy talán rablók vagyunk, hogy fegyveresen tolakszunk be egy védtelen özvegyasszony házába.
Azért mégsem volt egészen védtelen, mert az öreg szolga buzogányt vett a kezébe, és a ház lépcsőjén izmos férfi állt csúf föníciai íjjal a kezében. Maga az asszony dölyfösen nézett ránk szurokfekete szemével. Látszott rajta, hogy valamikor szép nő lehetett, bár a szeme, görbe orra és gúnyos szája körül már ráncok húzódtak.
- Csak menekültek vagyunk Jóniából - mondta alázatosan Mikon -, ahol a tenger túlsó felében a perzsák ellen hadakoztunk. A tenger istenei Himera partjaira vetettek bennünket, és Krinipposz tirannus télre menedéket ígért nekünk, hontalan férfiaknak.
Dorieuszt azonban bántotta Mikon alázatossága, és így kiáltott:
- Lehet, hogy te menekült és hazátlan vagy. Jómagam spártai férfiú vagyok, és azért jöttem, hogy új országot keressek, nem azért, hogy kérjem, hanem származásom miatt jussom van hozzá. Bejöttünk a kertedbe, mivel a város többi házának lakói egymással versengve ajánlották fel barátságukat és vendégszeretetüket az alacsony származású hajósembereknek. Csupán mi nem találtunk rangunkhoz méltó házat, de szemlátomást eltévesztettük a kaput, hisz nem fogunk tán vendégbarátságot kérni egy védtelen özvegyasszonytól.
Még mindig a kezemben tartottam a galambtollat. Az asszony közelebb lépett hozzánk, szórakozottan elvette a tollat a kezemből, és így szólt:
- Bocsássatok meg nekem, hogy barátságtalanul fogadtalak titeket, de sejthetitek, hogy mint gyönge nő, megijedtem pompás fegyvereitek és díszes pajzsotok láttán. Bárki volt is az a láthatatlan, aki a kapumhoz vezetett benneteket, áldom őt. Isten hozott benneteket, és késede¬lem nélkül parancsot adok szolgálóimnak, hogy rangotokhoz méltó lakomát készítsenek. Külsőtökről látom, hogy egyáltalán nem vagytok jelentéktelen férfiak, de én sem vagyok egészen jelentéktelen nő. A nevem Tanakil. Ha semmit nem mond is nektek, állíthatom, hogy ezt a nevet sokan ismerik, és nemcsak Himerában.
A házába vezetett bennünket, arra kért, hogy az előcsarnokban akasszuk fel a fegyvereinket, és megmutatta a fogadószobát, amelyben heverők voltak, rajtuk egymás fölött három derékalj meg bojtokkal díszített könyöktámasztó párnák. Voltak ott keleti ábrákkal festett ladikok meg egy föníciai háziisten, akinek elefántcsont orcáját elevenre festették, és akit drága ruha¬dara¬bokba öltöztettek. A padló közepén nagy korinthoszi keverőedény állt, a falak mentén pedig attikai serlegek, köztük a régi időkből származó fekete díszítésű meg újszerű vörös ábrás serlegek is.
- A saját szemetekkel látjátok, hogy fogadószobám rideg - mondta szerényen Tanakil -, és a sarkokban hálót szőttek a pókok. Annál nagyobb öröm számomra, hogy előkelő vendégeket látok magam körül, akik nem vetik meg házam egyszerűségét. Ha egy kis türelemmel lesztek, munkára fogom a szakácsomat, és behűttetem a borosedényeket, és elküldöm rabszolgámat, hogy érlelt áldozati húst vásároljon, meg zenészeket fogadjon fel, akik fuvolán meg sípon is tudnak játszani.
Ránk mosolygott, szurokfekete szeme csillogott, és így folytatta:
- Jómagam öreg és csúnya nő vagyok, de ne aggódjatok, van élettapasztalatom, és nem nagyon törődöm az emberek előítéleteivel. Jól tudom, hogy megerőltető tengeri utazás után mihez van kedvük a férfiaknak, és nem hiszem, hogy csalódni fogtok.
Biztatott bennünket, hogy amíg az étek elkészültére várunk, fürödjünk meg a kert fürdő¬meden¬cé¬jének kénes vizében. A medence szélén levetettük ruhánkat, és a forró víz édes bágyadtság¬gal árasztotta el tagjainkat. Jöttek a rabszolgák, hogy megmosdassanak bennünket, végig¬dörgölték a bőrünket, megmosták a hajunkat, és bekenték a testünket finom kenőcsökkel. Miközben meztelenül hevertünk a kezük között, Tanakil szégyenkezés nélkül hozzánk lépett, és kedvére nézegetett bennünket.
Amikor kiszabadultunk szolgái keze közül, úgy éreztük magunkat, mintha újjászülettünk volna, úgyhogy már a puszta lét is élvezet volt számunkra. Ruhadarabjainkat elvitték, hogy a szolgák megtisztítsák, mi pedig a legfinomabb gyapjúból szőtt ujjast húztuk magunkra, és redőkbe szedett köntöst borítottunk a vállunkra. Miután felöltöztünk, beléptünk a fogadószobába, és végignyúltunk a heverőkön. A szolgálók ezüsttálcán mindenféle apró ínyencséget, sózott hallal töltött olajbogyót, fehér és fekete halszeleteket és egész finomra vágott és tekercsbe göngyölt füstölthús-szeleteket szolgáltak fel nekünk, amelyek belsejében olajból, tojásból, édes tejből meg fűszerekből kevert töltelék volt.
Az előétel a végsőkig fokozta éhünket és szomjunkat, úgyhogy nem nagyon tudtunk oda¬figyelni a vak furulyás dallamaira, sem a három szép leányra, akik csengő hangon a Himerában élt Sztészichorosz régi dalait énekelték. Végre belépett Tanakil, aki a legdrágább ruháit öltötte magára. Haját tornyosra felfésültette és felékesítette. Karját és nyakát ezúttal fedetlenül hagyta, nyakában sárga drágakövekkel díszített aranyláncot, két karján pedig egész vagyont viselt hajlékony arany és ezüst karperecekben. Arcát is kifestette, úgyhogy a szája meg az orcája vörösen izzott, szeme pedig acélosan villogott két fekete szemöldöke alól.
Rózsavíztől illatozva és pajkos mosollyal egész tömlőnyi sötét színű bort öntött a keverő¬edénybe, és illendő mértékben jéghideg vizet töltött hozzá. Az éneklő leányok futottak, hogy megtöltsék a széles ivóserlegeket, és fél térdre ereszkedtek előttünk, amint átnyújtották serlegünket, úgyhogy kívánatos idomaik szépen előbújtak rövid tunikájuk alól.
- Gondolom, szomjasak vagytok - mondta Tanakil. - Oltsátok szomjatokat tömlős borral meg vízzel, hogy ne részegedjetek meg. Bizonyára hallottátok már a pásztorleányról szóló erkölcsös dalt, akit elemésztett a szerelem. Mialatt húst esztek, hallhatjátok Daphnisz és Chloé történetét is. Ez éppen elég unalmas ahhoz, hogy ne zavarja az étvágyatokat, de tiszteljük Himera hagyományait. Majd megtudjátok, ha eljön az ideje, miért és hogyan tiszteljük a kakast mint városunk jelképét.
Miután égető szomjunkat valamennyire csillapítottuk a borral kevert vízzel, fedett tálakban juhhúst, fiatal marhahúst meg nyárson sült madarakat hoztak elénk, amelyek csontjait eltá¬volították, ízesítőként fűszerezett gyökérzöldséget, parajmártást és a legízletesebb darakását tálalták fel hozzá. Egyre újabb és újabb fogásokat szolgáltak fel nekünk, amikor már azt hittük, hogy teleettük magunkat, és valahányszor ittunk, a leányok mindig újabb serleget nyomtak a kezünkbe, amelynek alján újabb művészi ábra bukkant elő a bor alól. Tanakilnak bizonyára nagy kisegítő személyzetet kellett hívnia a konyhai munkára, hogy ilyen lakomával vendégelhessen meg bennünket.
Amikor végül nehezen szuszogtunk a túlzott evéstől, és kegyelemért könyörögtünk hozzá, Tanakil mindenféle gyümölcsöt és pirosló szőlőt, zsíros süteményeket és más édességet hozatott be. Saját kezűleg nyitotta ki a lepecsételt boroskorsót, és a serlegekbe mentával fűszerezett bort töltött, ami hűtötte a szánkat, és hirtelen a fejünkbe szállt, úgyhogy a jól¬lakottságtól függetlenül úgy éreztük magunkat, mintha a heverőn fekve a levegőben lebeg¬tünk volna. Miután kiittuk ezeket a serlegeket, aljukon olyan bohókás ábrákat pillan¬tottunk meg, hogy hangosan nevettünk, és egymásnak nyújtogattuk a serlegeket, hogy összehasonlítsuk a bennük lévő ábrákat. Az alattomos mentás bortól izzani kezdtek a tagjaink, úgyhogy kezdtük egészen más szemmel nézegetni azokat az illedelmesen daloló leányokat.
Tanakil látta a tekintetünket, és megigazította öltözékét, úgyhogy az aranykarikák között megpillantottuk nyakának és két karjának a fehérségét. A fogadószoba félhomályában egyáltalán nem volt csúnya nő, és ha felfelé tartotta az állát, a korát sem lehetett észrevenni.
- A leányok, akik daloltak és felszolgáltak nektek - mondta -, csak ártatlan pásztortáncokat tudnak járni. Himera fejedelme, Krinipposz gyomorbajos ember, amint bizonyára tudjátok, és ezért nem engedi meg, hogy hivatásos táncosnőket hozzanak a városba.
Odakiáltott a furulyásnak, és intett a leányoknak. A kétágú furulya dallamára táncolva kezdtek körbefutkosni, mint a fiatal csikók, tánc közben levetették ruhájukat, és a fejük fölött lobogtatták tunikájukat. Táncuk nem volt művészi, és teljesen ártatlannak sem nevezhettem volna, hiszen csupán az volt a célja, hogy a szemünk láttára elől-hátul lemeztelenítsék magukat. Amikor hevesen zihálva, egymás vállát átfogva megálltak előttünk, nagyon megszeppentem, és így szóltam:
- Tanakil, Tanakil, te kiszámíthatatlan háziasszony! Lakomád páratlan volt, de mentás borod veszedelmes, és boroskupáid képeinél is csábosabban kísértik érzékeinket ezek a meztelen leányok. Ne vigyél bennünket a kísértésbe, mert megígértük, hogy nem erőszakoskodunk, és nem sértjük meg ennek a városnak a lakóit.
Tanakil féltékenyen nézegette azt a három fiatal leányt, mélyet sóhajtott, és így válaszolt:
- Egyáltalán nem követtek el erőszakot, és meg sem sértitek őket, ha hozzájuk nyúltok. Ezek a leányok tisztességesek, de mivel alacsony sorban születtek, elnézik nekik, hogy ajándékokat fogadjanak el a kedvükre való férfiaktól, amennyiben nem válik szokássá náluk. Így több hozo¬mányt gyűjthetnek össze, mint amennyit munkájukkal valaha is megkereshetnének; feleségül mennek majd valamelyik hajóshoz, kézműveshez vagy szántóvetőhöz, és senki sem helyteleníti.
- Minden országnak megvannak a maga szokásai - mondta Mikon. - Lüdiában ugyanez a szokás uralkodik, mint itt, Babilonban pedig a leányoknak a templomban pénzért kell fel¬áldozniuk a szüzességüket, mielőtt férjhez mehetnének. A szkíta a legnagyobb tisztelet jeléül saját feleségét viszi éjszakára a vendég ágyába. Miért szólnánk meg hát a himerai szokásokat, mikor ez a derék város menedéket nyújtott nekünk a falai között.
A leányok hozzánk futottak, karjukat a nyakunk köré fonták, és öleltek meg csókoltak bennünket. De Dorieusz hevesen lefejtette a nyakából a leány kezét, és ezekkel a szavakkal ült fel heverőjének szélére:
- A kakasra mondom, amely Héraklész vállán ült, hogy sokkal jobban tisztelem vágyamat, semhogy alacsony sorban született leányhoz nyúljak. Ez nem méltó hozzám, de a leány természetesen megkapja tőlem az ajándékot, amit kíván.
Mikon néhány csepp bort a padlóra lottyantott, szenvedélyesen megölelte a leányt, aki a serleget átnyújtotta neki, és így beszélt:
- A legsúlyosabb bűn a vendégbarátság törvényeinek a megsértése. Gyors lábon fut előttem az idő. Amikor az akraiai Aphrodité templomában szolgáltam, azt hittem, soha többé nem kívá¬nok majd halandó nőre nézni. De csúnyán tévedtem, mert Aphrodité éppen most kápráztatja el a szemem, és tölti meg tagjaimat a vágy bizsergésével.
Az ölében vitte ki a leányt az esti fényben ragyogó kertbe. Tanakil sóhajtott, és parancsot adott, hogy gyújtsanak világot a sötétedő szobában. De Dorieusz a kezénél fogva vissza¬tartotta, és ezt mondta:
- Ne, ne, ne gyújtass lámpát, Tanakil! Ez a világítás jobban illik az arcodhoz, és ellágyítja büszke vonásaidat. Ragyogó szemed és sasorrod tanúskodik melletted. Valld be, ugye előkelő származású vagy?
Észrevettem, hogy Dorieusznak váratlanul fejébe szállt az ital, és ezekkel a szavakkal próbáltam csitítani:
- Vigyázz, nehogy megsértsd a háziasszonyunkat!
Tanakil annyira megdöbbent, hogy a csodálkozástól tátva maradt a szája. De nyomban el is takarta száját, hogy elrejtse fogsorának hiányosságait.
- Jól sejted, spártai - mondta. - Bárki légy is, azt hiszem, felveszem veled a versenyt származás tekintetében. Karthágó leánya vagyok, és őseim a királynőtől, a város alapítójától származnak, ő pedig isteni származású.
Annyira fellelkesült, hogy a belső szobákból előhozta nemzetségtábláját. Erre föníciai betűkkel volt írva, amelyeket nem tudtam elolvasni, de ő maga egymás után legalább harminc nevet olvasott fel, amelyek közül egyik idegenebbül csengett a másiknál, és ezekkel a szavakkal fejezte be:
- Most már elhiszed? És csak sajnálhatom a koromat meg arcom ráncait, mivel egyébként készségesen tanúsítanék irántad olyan vendégbarátságot, amilyenre vágyódsz.
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Dorieusz tarkóját, és ugyanakkor a mellét a vállához, csípőjét pedig a csípőjéhez szorította. Dorieusz még jobban tűzbe jött, és ilyen szavakban tört ki:
- Úgy bizony, jól megtermett és férfihoz méltó nő vagy, és a szőlőd egyáltalán nem tűnik fonnyadtnak. A származás és egy érett nő tapasztalatai többet érnek az életkornál.
Tanakil a bortól pirosló arccal habozás nélkül felállt, talpra segítette Dorieuszt, és hóna alatt a nemzetségtáblát szorongatva magával vitte a belső szobába. Így aztán hármasban maradtunk, az a két fiatal leány és én, negyediknek pedig a sarokban a vak furulyás, aki lágy dallamokat csalt elő kétágú furulyájából.

3
Kora reggel a himerai kakasok földöntúli kukorékolására ébredtem. Zúgott a fülem, halántékomon lüktettek az erek, és először azt sem tudtam, hol vagyok és ki vagyok. Amikor kitisztult a szemem, észrevettem, hogy egy heverőn fekszem a karthágói Tanakil fogadó¬szobájában, tépett koszorúval a fejemen. Egyetlen takaróm a színes gyapjúköntös volt. Ezt is bor mocskolta be, és rossz szagú volt. A finom ujjast, melyen rúzsfoltok éktelenkedtek, lerúgtam a lábamhoz. Emlékezetem kihagyott, és nem tudtam többé, mi történt velem. A másik ágyon Mikon, Kósz-sziget orvosa feküdt elernyedten, nyitott szájjal és hangosan horkolva. Erről eszembe jutott, hogy késő éjszakáig bort ittunk, és természetfölötti dolgokról beszélgettünk, de ha agyonütöttek volna sem tudtam volna visszaemlékezni rá, milyen titkokat árult el nekem.
A leányok a furulyással együtt eltűntek. A szemem dörgöltem, és mintegy álomban felidéztem a leányok sima tagjainak érintését a bőrömön. Rossz ízű volt a szám, a fogadóteremben szörnyű felfordulás uralkodott. A padlón az értékes serlegek és ivókupák cserepei hevertek, a szobában botorkálva feldöntöttük a föníciai istenszobrot, és valamelyikünk a sarokba hányt. A kakasok állandó kukorékolása bántotta a fülem, és elhatároztam, hogy soha többé nem iszom mentával ízesített bort.
- Ébredj, Mikon - kérleltem. - Ébredj, és nézz körül, hogyan tiszteltük meg Himera legkiválóbb asszonyának a vendégbarátságát. Elvarázsolt ház ez, és varázserő vezetett ide bennünket, amikor galambtollal kinyitottam vasalt kapuját.
Felráztam Mikont, és ő a fejét fogva felült. Találtam egy bronztükröt, amelynek hátsó oldalára finom vonalakkal Odüsszeusz hazatérése volt rávésve. Miután megnéztem benne a saját arcomat, Mikon kezébe adtam a tükröt. Ő figyelmesen nézte tükörképét, és ragacsos hangon ezt kérdezte:
- Ki az a züllött férfi, aki puffadt arccal néz rám?
Nagyot sóhajtott, hirtelen összerezzent, és felkiáltott:
- Turms, barátom, bajban vagyunk mind a ketten, vagy legalábbis én, aki a legszörnyebb átkot vontam magamra. Ha nem csal az emlékezetem, éjszaka sokáig beszélgettünk, és kérés nélkül elárultam neked a felszenteltek minden titkát. Emlékszem, te megtiltottad nekem, hogy beszéljek, de én megragadtam a karodat, és kényszerítettelek, hogy végighallgasd esztelen locsogásomat.
- Emiatt ne aggódj - nyugtattam meg. - Azt hiszem, semmilyen bűnt nem követtél el, mivel a legjobb akarattal sem emlékszem egyetlen szóra sem abból, amit beszéltél. De ha a mi ébredésünk szörnyű, Mikon testvér, akkor még szörnyebb ébredés vár barátunkra, Dorieuszra. Nagyon félek, hogy ittasan jóvátehetetlen szégyent hozott nemcsak a háziasszonyunkra, Tanakilra és önmagára, hanem mindhármunkra, sőt még a phokaiai Dionüszioszra is, akinek végső soron felelnie kell viselkedésünkért.
- Ő hol van? - kérdezte Mikon, véres szemeivel körbetekintve.
- Nem tudom - válaszoltam -, és nem is akarom tudni. Én legalábbis nem indulok a keresésére a ház belső szobáiba. Félek tőle, hogy milyen látvány fogadhat. A legjobb és az egyetlen, amit tehetünk, Mikon, hogy a legnagyobb csendben elillanunk a házból, és ez Dorieusznak is baráti szolgálat lesz. Nem hiszem, hogy a mai napon szívesen nézne bármelyik barátjának a szemébe.
Óvatosan kimentünk, és a küszöbön belebotlottunk az eszméletlenül részegen fekvő kapuőrző rabszolgába. A nap felkelt arányló sugaraival. Himera valamennyi házában kukorékoltak a kakasok, és friss volt az őszi levegő, amit belélegeztünk. Megfürödtünk a fürdőmedence forró vizében, és az előcsarnokban a fegyvereink mellett megtaláltuk kitisztított és összehajtogatott ruhánkat. Miután felöltöztünk, közös elhatározással még egyszer bementünk a fogadószobába, és kiittuk a keverőedényben maradt tömlős bort, hogy bátorságot öntsünk a szívünkbe. Aztán kimentünk a kapun, és keresztülbaktattunk a városon, melynek lakói éppen főzőtüzüket gyújtogatták. Útközben több boldogtalan, fejét tapogató és jajveszékelő férfiúval találkoztunk, és csatlakoztunk hozzájuk, úgyhogy amikor átjutottunk a városkapun, már mintegy száz hajós meg evezős volt velünk, és egyikünk sem érezte magát különbnek a másiknál.
Dionüszioszt a legnagyobb munkában találtuk hajóink mellett. Egész sor teherhordó szamár, málhás állat meg két ökrös szekér volt vele hajcsárostul. Bősz haragjában káromkodott, és szidott bennünket, mert Krinipposznál ő és kormányosai csak vizet ihattak, és borsólevest ehettek. Ezért hatalmas gyomrából időről időre tompa moraj hallatszott. Ettől még nagyobb haragra gerjedt, kötéldarabbal csapkodta beteg embereit, és mindenkit munkára fogott, hogy a hajón bőrzsákokba, üres hordókba és ládákba gyömöszöljék zsákmányunkat. Merő alázatos¬ság¬ból Mikonnal együtt bekapcsolódtunk ebbe a megerőltető munkába, noha ilyesmi nem tartozott a feladataink közé.
A legtöbb vesződséggel a nagy hajó kiürítése járt, mivel súlyos rakományától olyan mélyen megfeneklett a folyó iszapos hordalékában, hogy nem tudtuk partra vontatni, bár a férfiakon kívül az ökröket és a málhás barmokat is a hajókötél elé fogták. Krinipposz technikusai vaskos gerendákból csörlőt állítottak fel, hogy a hajót kiszabadítsák az iszapból, de zsákmányunk olyan súlyos volt, hogy ez sem járt sikerrel. Nem volt más kiút, mint könnyíteni a hajón, és a víz alá bukva kihordani rakományának egy részét. Himera korall halászai készségesen vállalkoztak a veszélyes munkára, de Dionüsziosz nem akarta elárulni kincseinket. Azt mondta hát, nagyon helyes, ha saját szoknyapecérei és borzsákjai a friss tengervízben józanítják ki a fejüket, és hűtik le tagjaikat.
Mialatt mi a két ötvenevezős hajóról kihordott zsákmányt osztályoztuk és nyilvántartásba vettük és zsákokba meg ládákba zártuk, a csónakok az elmerült hajó fedélzeti nyílásához eveztek, a hajó belsejébe köteleken ólomsúlyokkal ellátott kosarakat engedtek le, és csapatunkból a legkiválóbb búvároknak a kötelet fogva kellett a víz alá bukniok, és a hajó sötét gyomrában a kosarakba rakniok a zsákmányt. Amikor kifogyott a levegőjük, a hidegtől meg a félelemtől elkékülve jelentek meg a víz színén, és a csónakokba szálltak pihenni, míg Dionüsziosz kötélvéggel fel nem melegítette a testüket, és vissza nem küldte őket a hajó gyomrába. Ezen a napon sok szerencsétlen férfiú elátkozta, hogy gyermekkorában elsajátította a jóniai búvármesterséget.
Dionüsziosz úgy határozott, hogy jegyzékekbe íratja fel a bőrzsákok, a ládák meg a hordók tartalmát, és megszámozza a zsákokat meg a ládákat. De a zsákmányban voltak olyan eszközök meg tárgyak is, amelyek nevét vagy rendeltetését nem ismertük. Könnyű mondani, lemérni és felírni: föníciai ezüstmaszk, a szeme fekete kő, súlya 12 mina; vagy: istenszobor, bronz, belül üres, arca és keze aranyozva, súlya l talentum és 5 mina; vagy: nyaklánc, ezüst és arany keveréke, díszítése 15 különböző színű kő, súlya 5 mina. De sorolja csak fel valaki italtól lüktető fejjel és ragacsos szájjal név szerint az aranyba foglalt elefántagyarakat vagy a női orr- és mellbimbókarikákat vagy a különböző szövetfajtákat és ezek díszítését!
Mint írástudók Mikon és én kaptuk ezt a legnehezebb feladatot, és Dionüsziosz maga rótta a számokat a hordókra, míg el nem fogytak a számai. Végül beérte azzal, hogy tenyér nagyságú perzsa arany pecsétnyomójával egyszerűen lezárja a zsákokat meg a hordókat, nem törődve többé azzal, amit felírtunk.
- Hermész nevére - mondta -, nagyon gyötör a gondolat, hogy meg fognak lopni, de még ilyen kockázattal is inkább megőrzőm józan eszemet, semhogy belezavarodjak a jegyzékekbe meg a számokba.
Ilyen mérhetetlenül nagy zsákmány kirakodása, csomagolása és lajstromba vétele ellenáll¬ha¬tatlan kísértésbe vitte az embereit, kivéve a búvárokat, akiken semmi sem volt, amibe elrejt¬het¬ték volna, amit elloptak. Estefelé sikerült mindkét ötvenevezős hajóról kirakodni a zsákmányt, úgyhogy már csak a nagy hajó maradt hátra. Valamennyien boldogan mosolyogtunk, amikor Dionüsziosz végre parancsot adott, hogy erre a napra vessünk véget a munkának, és megengedte, hogy visszatérjünk a himerai házakba, és élvezzük vendég¬szeretetüket.
Örömünk azonban keserű csalódásra fordult, amikor Dionüsziosz parancsot adott, hogy sorban mindenki vesse le a ruháját. Maga vizsgálta át mindenkinek a ruhadarabjait, és ezekből egész csomó ékszert, aranypénzt meg értéktárgyat szedett össze. Néhány emberét felszólította, hogy bontsa ki a haját, ahonnan arany meg drágakövek gurultak elő. Az egyiknek, aki dünnyögött, megparancsolta, hogy nyissa ki a száját, és egy aranyból készült halat húzott elő belőle. Hónaljukat és lábuk közét is megvizsgálta, sőt még azt sem átallotta, hogy az ujját egyik-másik boldogtalan végbélnyílásába dugja, és szépen díszített ezüstsípot szedett ki belőle, úgyhogy az emberei elszörnyedtek egymás iszonyú becstelenségén.
Tőlem tíz mina súlyú aranyláncot vett el, amit magam adtam vissza, amikor láttam, mi vár rám, Mikon pedig a hóna alól aranyból öntött szárnyas oroszlánt szedett elő és nyújtott át neki. Kapzsisága mélységesen elkeserített bennünket, és csalódtunk egymás becsületességében is, ezért végül kiabálni kezdtünk, hogy szeretnénk átvizsgálni Dionüsziosz ruháját is, mivel a nap folyamán egyre nehezebben mozgott, és csengett-bongott jártában.
Dionüsziosz hirtelen elvörösödött, és haragtól remegő hangon ezt kérdezte:
- Ki a parancsnokotok, és ki segített nektek, hogy a ladéi tengeri ütközetben halhatatlan hírnévre tegyetek szert? És ki tett benneteket gazdag emberekké, és ki mentett meg benneteket a tenger rákjaitól, hogy új országba jussatok? Senkiben sem bízhattok többé ezen a világon, ha bennem nem bíztok.
Kidülledt ökörszemével sorra végignézett az emberein, annyira megindult a saját szavaitól, hogy még a szakálla is remegni kezdett, könnyei potyogtak, és így panaszkodott:
- Ó, emberi gonoszság és szörnyű hálátlanság, hogy mindenkit, még engem is a saját romlott szívetek mércéjével mértek!
De mi elkeseredetten kiáltoztunk:
- Fogd be a szád, Dionüsziosz! Mint parancsnokunk egy cseppet sem vagy különb nálunk, és ha meg sem próbálnád, hogy előnyhöz juss a mi rovásunkra, nem is tisztelnénk, hanem ostoba embernek tartanánk.
Üvöltözve és nevetve rávetettük magunkat, és súlyunkkal sikerült hanyatt döntenünk. Lerángattuk róla ruhadarabjait, míg végül pusztán a természettől kapott sűrű szőrzetétől fedve feküdt zihálva a földön. Láttuk, hogy a hasára meg a hóna alá meg a lába közé bőrzacskókat erősített, és amikor ezeket kiürítettük, csengve-bongva érmék, ékszerek, pecsétnyomók, láncok meg karikák ömlöttek ki, míg a saját maga részére ellopott kupac ugyanolyan magas nem lett, mint amennyit mi együttesen loptunk.
Amikor ezt láttuk, harsány nevetésre fakadtunk, és néhányan fuldokoltak a nevetéstől, úgyhogy le kellett kuporodniuk, és tenyerükkel kellett csapkodniuk a térdüket, többen pedig a nevetés könnyeit törölgették a szemükből. Talpra állítottuk Dionüszioszt, és izmos vállát veregettük, és ezekkel a szavakkal magasztaltuk:
- Valóban igazi parancsnokunk vagy, és a legkiválóbb közülünk, és sohasem hagyunk el téged.
Aztán hosszú vita után úgy döntöttünk, hogy előlegként ki-ki megtarthatja a zsákmányból azt, amit ellopott, mert mindenki éppen az ellopott tárgyat tartotta a legkedvesebbnek valamennyi közül. Jó szívvel megengedtük Dionüsziosznak is, hogy tartsa meg a zsákmányból ellopott parancsnoki részét, mivel ő bizonyult a legravaszabbnak közülünk. Csak a kimerült búvárok panaszkodtak keserűen, kezüket a levegőbe emelték, és így kiabáltak:
- Hát nekünk felkopik az állunk, pedig a nap legnehezebb munkáját mi végeztük!
De Dionüsziosz összeszidta őket, és így válaszolt:
- Senki sem különb a másiknál, ti kapzsi emberek! Egy szót se többet, eredjetek és halásszátok ki a tárgyakat, amiket a tengerfenékre vagy a part menti lapos kövek alá rejtettetek, és érjétek be a részetekkel. Ha pedig valakinek semmi sem jut, érje be annyival a saját ostobasága miatt. Ilyen ostoba embert nem tűrök meg a hajóimon.
A búvárok lopva egymásra és ránk pillantottak, aztán a partra mentek, ismét a víz alá buktak, és a parti kövek között kotorásztak, kezdték elforgatni őket a helyükről. Volt, aki aranyból készült üstöt talált, a másik ékes íjat, a harmadik ezüstből készült háromlábút, volt, aki egy egész ladikot, úgyhogy kiderült, nagyobb és értékesebb tárgyakat tettek félre maguknak, mint bárki más, kivéve Dionüszioszt, csupán azért, mert munka közben nem volt rajtuk ruha, amiben elrejthették volna a lopott tárgyakat. De nem sajnáltuk tőlük életveszélyes munkájuk miatt, és cseppet sem kívántunk cserélni velük, hogy tintahalak, ollós rákok meg égető medúzák társaságában bukjunk alá a hajó sötét gyomrába.
- Áldozzunk Himera isteneinek illő részt a zsákmányból - mondta Dionüsziosz -, hálából, hogy ilyen egyetértésben és vidáman fogtunk hozzá a zsákmány elosztásához, és nem ejtettünk sebeket egymáson.
Ez szerintünk igazságos és méltányos volt. A zsákmányból kiválasztottunk egy bronzból készült háromlábú széket, néhány rézedényt és azt a bronzból öntött lékverőt, amelyet emlékül letörtünk egy föníciai hadihajóról, mivel semmi egyéb elmozdítható nem volt rajta. Ezeket Himera különböző templomainak szenteltük, a karthágói kereskedők templomának pedig fogadalmi ajándékként egy perzsa pajzsot.

4
Dorieuszt egész nap nem láttuk. Amikor besötétedett, és a csillagok kigyúltak Himera idegen égboltján, nem tudtam tovább fékezni nyugtalanságomat.
- Vissza kell térnünk Tanakil házába - mondtam Mikonnak -, bármennyire ellenszenves is a gondolat a hátrahagyott rendetlenség miatt. Valami történt Dorieusszal, és nem lepődnék meg, ha az a büszke nő, mialatt ő részegen aludt, hajtűvel szúrta volna át a torkát, hogy bosszút álljon a tisztességén esett sérelemért.
- Kiizzadtam magamból a bor mámorát - válaszolta Mikon -, de a fejem még mindig zavaros, és szörnyű mentaízt érzek a számban, ha böfögök. Mégis, mint orvos állítom, hogy ilyen állapotban az ember ok nélkül felnagyítja vétkeit, azt képzelve, hogy soha többé nem nézhet egyetlen tisztességes ember szemébe sem. Tulajdonképpen mi rosszat tettünk, amit bárki, lett légyen akár előkelő férfiú, el ne követett volna ugyanilyen állapotban? Ha jól emlékszem, az asztalon jártad el a főnixtáncot, hogy megmutasd a leányoknak, milyen ruganyos vagy, de lerészegedvén ugyanígy cselekedtek a parancsnokok meg a tanácsadók már előtted is, és nem árnyékolta be későbbi hírnevüket.
Eltakartam az arcom, nyögtem szégyenemben, és így kérleltem:
- A kegyes istennők nevére, Mikon, ne emlékeztess, mi mindent tettem. Ebben a lelkiállapot¬ban különben is fel tudnám kötni magam, mert holdtalan az éjszaka, és ez a végsőkig lehangol engem. És közérzetemet egyáltalán nem javítja az a gondolat, hogy mások részeg fejjel még rosszabbat is elkövettek. De Dorieusz a barátom, és elő kell kerítenünk őt elevenen vagy holtan, és ha meghalt, a rangjához méltó halotti máglyát kell rendelnünk számára.
- Dorieusz veszedelmes ember - mondta Mikon - és korlátolt gondolkodású, miként a kiváló katonák gyakorta, amikor azt képzelik, hogy öldökléssel lehet a legjobban megoldani a dolgokat. Arra született, hogy felfordulást okozzon, és nem szomorkodnék, ha tisztességes halotti tort kellene rendeznünk neki. De azt hiszem, holdtalan lelkiállapotodban az események elé sietsz. Inkább menjünk és nézzük meg bátran, mi baj, ugyanakkor vigyünk illő ajándékot Tanakilnak, hálából a vendégszeretetéért.
- A legbölcsebb vagy a férfiak közül, akikkel eddig találkoztam, Mikon - mondtam örvendezve -, és mint barát, Dorieusznál többet jelentesz számomra. Valójában nem vagyok kapzsi, és nem sokat törődöm az értéktárgyakkal. Istennőm, Artemisz megjelent nekem Hekaté alakjában, és tűzpiszkálóját felemelve, miközben fekete kutyája a lábánál ugatott, megígérte nekem, hogy sohasem kell félnem a szegénységtől. Adjuk hát Tanakilnak ezt az ékkövekkel kirakott, tíz mina súlyú aranyláncot, amit elcsentem. Már magam sem értem, miért csúsztattam a köntösöm alá, amikor lajstromba vettem a zsákmányt. Egyszerűen így történt, és bizonyára így rendeltetett, hogy ezzel kiengesztelhessük Tanakilt. Te tartsd meg azt a szárnyas aranyállatot, mivel kedvedre való emlék.
Mikon ellenezte a javaslatomat, de észrevette, hogy ebben a lelkiállapotomban teljesen komolyan beszéltem. Nagyon megköszönte. Miután Himera piacterére értünk, láttuk, hogy a vásárcsarnokot fáklyákkal úgy kivilágították, mintha fényes nappal lett volna, és hogy a legtöbb kereskedő még ott tartózkodott a portékájával együtt. Megittunk ott egy kis tömlő bort, és ez csodálatosan felbátorította csüggedt szívemet. Olajban eltett haldarabkákat és hamuban sült finom himerai kenyeret ettünk hozzá.
Még ettünk és ittunk, amikor megérkezett Dionüsziosz, kísérettel, mint hatalmas ember, a piactér közepén máglyát gyújtatott, és az összetóduló népnek áldozati húst meg bort oszto¬ga¬tott. A legkülönfélébb hangszerek szólaltak meg, és a himerai nők minket is megkoszorúztak. Egyáltalán nem voltunk koszorús hangulatban. Miután bátorságot öntöttünk a szívünkbe, a sötét éjszakában botladozva folytattuk utunkat a város nyugati vége felé, és amikor eltűntünk a tömeg szeme elől, levettem a fejemről a koszorút, és illedelmesen a kezemben tartottam.
Szerencsére Tanakil házának kapuszögletében betegesen pislákoló gyantás fáklya égett tartójában. Különben aligha találtunk volna rá magára a házra is, de ebből azt is gyanítottuk, hogy vár ránk. Kinyitottuk a nyikorgó kaput, bementünk, az előcsarnok falára akasztottuk fegyvereinket, és beléptünk a lámpákkal megvilágított fogadószobába. A heverőn elnyúlva ott találtuk Dorieuszt életnagyságban, könyökét párnára támasztva, de komor arccal és olyan pompás föníciai ruhában, hogy első pillantásra alig ismertünk rá. Vele szemben a másik ágyon Tanakil heverészett, és ő sem látszott vidámnak, hanem mintha egyetlen éjszaka megaszaló¬dott volna. Orcája beesett, a szeme körül fekete karikák húzódtak, bár arcfestékkel igyekezett javítani külsején. A két heverő között bronzlábú asztal állt, rajta ételek, a padlón pedig a keverőedény félig töltve sárgás borral. Különben minden nyomot eltakarítottak a szobából, a mozaikpadlót felmosták, a korsószilánkokat felszedték, és a háziistent ismét talpra állították.
- Ó, Tanakil - kérleltem -, bocsáss meg nekünk az elmúlt éjszaka okozott szégyenért és anyagi károkért. Túlságosan bőséges volt a lakomád, és kifogott rajtunk, szegény férfiakon, akiket kimerített a tenger, és akik nem szoktunk hozzá a mentás borhoz.
De Tanakil kezét a szája elé tartva Mikonra nézett, és ezt kérdezte tőle:
- Te ugye görög orvos vagy? Mondd, lehet az embernek új fogakat csinálni a kihullottak helyére?
- Ez nem orvosi feladat - válaszolta Mikon -, hanem inkább ügyes kézművesnek való munka. Imádkozz Héphaisztoszhoz, ha akarod.
- Drága háziasszonyunk! - kiáltottam fel elszörnyedve. - Hát Dorieusz barátunk részegen kiverte a fogaidat?
Dorieusz ősapja nevére nagyot káromkodott, és rám förmedt:
- Ne beszélj ostobaságokat, Turms!
Remegő kézzel a keverőedényből bort merített ivókupájába, és fenékig kiitta, a bort az állára csöpögtetve.
- Dorieusz semmi rosszat nem tett nekem - szólalt meg Tanakil. - Tehát gonosz gyanakvás¬tokkal ne bántsátok meg Dorieuszt, aki minden tekintetben úgy viselkedett velem szemben, ahogyan nemesi származású férfiúnak nővel szemben kell viselkednie.
Kimondhatatlanul megkönnyebbülve még ennyit tudtam mondani:
- Ez aztán remek!
De Dorieusz befogta a számat, és szitkozódott:
- Talán a Hádészban jártatok, ti átkozott bajtársiatlan emberek? Csakugyan, miért is cipelem magammal és védelmezem a csatában pajzsommal a barátaimat, ha ők cserbenhagynak éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségem volna rájuk?
- Tényleg, hol bujkáltatok? - kérdezte Tanakil. - Nagyon szenvedek, mert hiányzik a számból néhány fogam. Eszembe sem jutottak, amíg Dorieusz meg nem jegyezte, hogy bennem mint nőben semmi más hiba nincs. Tudom, hogy a türrhén orvosok elefántcsontból tudnak fogakat csinálni, amiket aranykötéssel erősítenek a helyükre. Karthágóban is vannak férfiak, akik arannyal vonatják be a fogaikat, és csillogó köveket foglaltatnak bele. De ez inkább hiúságból, semmint szükségből történik. A hátsó fogaim nem érdekelnek, hiszen az élet mindenkiét elkoptatja, annál gyorsabban, minél jobb ételt eszik, úgyhogy a rossz fogak tulajdonképpen az előkelő származás jelei. De ez nem vigasztal, mivel elöl is hiányzik néhány fogam. Ezért Dorieusz előtt most már csak a szám elé tartott kézzel merek beszélni.
Dorieusz az asztalhoz csapta ivókupáját, úgyhogy a szép serleg összetört.
- Hagyd már abba a siránkozást a fogaidról, kedvesem! - üvöltötte. - Hiszen már egyébről sem tudsz beszélni, mintha a gonosz bújt volna beléd. Tényleg nem törődöm a fogaiddal. Csak véletlenül említettem, amikor déltájban különben is fájó fejjel ébredtem, és nyitott szájjal láttalak feküdni. Voltaképpen csak jót akartam, amikor azt mondtam, hogy mint nőben semmi más hiba nincs benned. A te korodban sok nőnek talán már annyi foga sincs, mint neked.
Tanakil sírva fakadt, a festék összemaszatolta beesett orcáját.
- Úgy, úgy - panaszkodott -, most már a koromat kezded a szememre vetni, bár az elmúlt éjjel nem kérdezted. A hadiszekercék istenének a nevére, keservesen bánom már, hogy beléd botlottam, hogy a korommal sértegetsz, és állandóan néhány hiányzó fogamról fecsegsz.
Dorieusz hirtelen felült, halántékán kidagadtak az erek, és így üvöltött:
- Csend legyen, asszony! Nem bírom tovább! Ha folytatod, felveszem a mellvértemet, fogom a kardomat, és kirohanok a házból. Te leszel az oka, ha jogos haragomban megölöm azt a himerai lakost, aki véletlenül elém kerül, bárki legyen is. Hiszen megőrjítesz a beszédeddel!
A fejét fogva így panaszkodott:
- Barátaim, barátaim, miért hagytatok el engem? Komolyan beteg vagyok. Mintha tűz égetné a fejemet, görcs állt a hasamba, és a tagjaimat mintha összezúzták volna. Egész nap folyvást hánytam, semmilyen étel sem maradt meg bennem, csak estefelé tudtam néhány egyszerű falatot lenyelni, és fájó torkomra néhány korty bort önteni.
Mikon aggódni kezdett, és a fejét tapogatta, hüvelykujjával kifordította a szemhéját, és a sze¬mét vizsgálta, megnézte a torkát, és a tenyerével a hasát nyomkodta, azt kérdezve, hogy fáj-e.
Miközben Dorieusz nyögdécselt, Tanakil megfeledkezett a maga bánatáról, és hogy eltereljem a gondolatait, átnyújtottam neki az értékes nyakláncot, hálából egész vendégszeretetéért, és reménykedtem, hogy ezzel jóváteszem a kárt is, amit okoztunk.
Tanakil örömest elfogadta a láncot, és a nyakába tette, de nagyvonalúan így beszélt:
- Nem vagyok kicsinyes. Hiszen mi öröme van az embernek a gazdagságából, ha nem rendez¬het a házában lakomákat a barátainak? Igaz, hogy a serlegek, amiket összetörtetek, finom művűek voltak, és az athéni kézművesek a nevükkel jegyezték a rájuk festett képeket. De egyszer minden cserépkorsó eltörik, és azt sem hiszem, hogy a háziistenem megharagudott volna, mert reggel tüstént új ruhát adtam rá, és drága füstölőszereket égettem előtte. Erre szükség is volt, hogy a lakoma nyomait eltüntessem, de minden férfi ilyen, és felkészültem rá. Tehát semmiféle kárt nem szenvedtem, és szép ajándékotokat is csak azért fogadom el, nehogy megsértselek benneteket. Egy baj történt csak, hogy megnémult az egyik leány, aki titeket szórakoztatott, és egy szó sem jön ki többé a száján. Talán megijesztettétek valamivel, mert annyira kimerült volt, hogy hajnalban két társnőjének kellett hazavinnie, és még akkor is fel volt akadva a szeme.
Mikon és én bűntudatosan néztünk egymásra, mert egyikünk sem emlékezett pontosan arra, hogy tulajdonképpen mi is történt. Mikon úgy vélekedett, hogy a leány talán megijedt a baktánctól, amelyet szilajul adtam elő, de kiderült, hogy arról a leányról van szó, akit Mikon mindjárt az elején az ölében vitt ki a kertbe. Amennyire vissza tudtunk emlékezni, ez a leány vissza sem tért többé a kertből a fogadószobába, hanem a másik két leánnyal ott játszott barátságosan, érméket keresve a medencében, míg aztán Mikon bejött a kertből, és természetfölötti dolgokról kezdett el beszélni nekem, úgyhogy teljesen megfeledkeztünk a földi örömökről.
Mikon mentegetőzve magyarázta, hogy a szegény leány bizonyára elaludt a nedves fűben, és teljesen bedagadt a torka. Ő legalábbis nem emlékezett rá, hogy bármi rémítőt tett volna a leánnyal, olyasmit, amitől megnémult volna, hanem éppen ellenkezőleg.
De Tanakil így beszélt:
- Kellemetlen ügy, és veszélyezteti a jó híremet, mivel idegenek vagytok. Himera lakói babonás emberek, és elsőként fejedelmünk, Krinipposz mutat jó példát nagybecsű varázseszközeivel. Engem és a házamat is beárnyékolja az eset, mert mindenki jól tudja, hogy az ember akkor veszti el hirtelen beszélőképességét, ha varázsló ereje hat rá, hacsak tudtán kívül meg nem sértette valamelyik istent, aki túlságosan kényes a tekintélyére.
Mikon tűzbe jött, mint általában az az ember, aki bűntudatot érez, és ezt állította:
- Az egyetlen isten, akit megsérthettünk volna, a habokból született istennő, de az ő varázs¬övére esküszöm, hogy neki áldoztunk minden módon, amit csak megtanultam az akraiai Aphrodité áldozati hajóján, és akkor legalábbis a leány még nem vesztette el beszélőképessé¬gét, hanem túlságosan is hangos lett, úgyhogy attól tartottam, felzavarja a szomszédokat.
Tanakil fontolóra vette a dolgot, és így szólt:
- Nem vádollak téged. Hiszen minden tekintetben szelíd és jóindulatú ember vagy. A nevedben már kárpótlást is küldtem a leánynak, de a szülei nagyon aggódnak az eset miatt, és attól félnek, hogy a leány sohasem mehet férjhez, ha néma marad.
Dorieusz kijelentette, hogy ezen a napon keservesen megtanulta, hogy a néma feleség bizonyára a legszebb ajándék, amit az istenek férfinak adhatnak. Tanakil úgy tett, mintha nem hallotta volna, és folytatta a mondókáját:
- Nagyon félek, hogy ezek a szegény szikulok elvesztik a fejüket leányuk afeletti szenvedését látva, hogy egyetlen szót sem tud többé kiejteni a száján, a szeme pedig fel-felakad. Rosszul jártok, ha panaszt emelnek Krinipposznál. Krinipposz azok közé a ritka tirannusok közé tartozik, aki éppen a nincsteleneket és az őslakos szikulokat védelmezi, úgy vigyáz rájuk, mint saját szeme fényére. A gazdagok és a nemesi származásúak panaszai hidegen hagyják, mint a követ, de ha egy szegény járul elébe, hogy panaszt emeljen valamilyen igazságtalanság miatt, ami érte, tüstént talpra ugrik, mintha bolha csípte volna meg a fenekét.
Dorieusz a fejét csóválta, és kijelentette, hogy egy ilyen állam és ilyen uralkodási mód felfoghatatlan számára. Felfogása szerint az ország szikuljai a spártai helótáknak felelnek meg, és Spártában inkább érdemnek tekintették, semmint bűncselekménynek, ha egy polgár akár meg is ölte a helótát. De Mikon ráförmedt:
- Ne beszéljünk most politikáról, Dorieusz, hanem térjünk a tárgyra. Bár kiváló orvos vagyok, tényleg nem tudom, hogyan adhatnám vissza a néma leány beszélőképességét. Az ilyesmi inkább áldozópap, jövendőmondó feladata, semmint pedig orvosé, noha felszentelt vagyok.
Tanakil a leányért küldött, hogy saját szemünkkel lássuk az állapotát. Komor hangulatban vártuk érkezését. Végre megjött a leány, apja és anyja által vezetve, és nehezen tudtam elviselni azoknak az egyszerű embereknek a vádló pillantását, és látnom, hogy a leány hiába tátogatja a száját, hogy üdvözöljön bennünket.
Mikon megpróbált a hátunk mögé bújni, de a leány, amint megpillantotta, kitépte magát a szülei kezéből, letérdelt, hogy megcsókolja a kezét, és szeretettel az arcához vonja. Mikon zavartan a leány szüleire sandított, de felemelte a földről a leányt, barátságosan magához ölelte, és megcsókolta a száját. Többre nem is volt szükség. A leány mély lélegzetet vett, kitört belőle a szóáradat, kiabált, sírt, nevetett, és úgy csacsogott, hogy be nem állt a szája. A szülei örömükben összecsapták a kezüket, és a szikulok nyelvén azt mondták, hogy nem történt semmi baj, meg hogy az igézet bizonyára csak véletlen volt.
A leány Mikon kezét fogta, és egyre csak fecsegett, míg végül a szülei szégyenkezni kezdtek miatta, és ráparancsoltak, hogy fogja be a száját. Mikon maroknyi ezüstpénzt adott nekik, úgyhogy jó szerencséjük felett örvendezve távoztak, és leányukat is magukkal vitték.
Miután ez a kellemetlen ügy ilyen jól elrendeződött, megköszöntem Tanakilnak minden jóságát, és azt mondtam, hogy már bizonyára fel kell kerekednünk, hogy állandó lakást keressünk magunknak a városban. Tanakil megijedt, és gyorsan válaszolt:
- A házam bizonyára szerény, és otthonotokban, a fényűző Jóniában jobb körülményekhez szoktatok, mint aminőt a kis Himerában nyújthatok nektek. De ha nem becsülitek le a házamat, maradjatok a vendégeim, ameddig csak akartok. Minél tovább maradtok nálam, annál nagyobb öröm számomra, ha el tudjátok viselni fogsoromon a csúf hiányokat.
Feddő pillantást vetett Dorieuszra, aki már csak arra volt képes, hogy nagyokat sóhajtson. A nagyobb biztonság kedvéért, meg hogy megmutassa, hogy egyáltalán nem ajándékok remé¬nyében hívott meg bennünket, a belső szobákba sietett, kinyitotta ékszeres ládikóját, és valamennyiünknek viszontajándékot hozott. Dorieusz hüvelykujjára aranygyűrűt húzott, Mikonnak elefántcsont keretes viasztáblát ajándékozott, nekem pedig zsinóron függő és nyakban hordható holdkövet, ami megvéd az eszelősségtől.
Ezek az értékes ajándékok alkalmasak voltak arra, hogy felrázzanak bennünket levertségünk¬ből. Lelkesen dudorászva Tanakil egymás mellé három ágyat állíttatott fel nekünk, és puha vánkosokat rakatott rájuk. Az ágyaknak rézlábuk és vasrácsozatból készült aljuk volt. Türrhén munka valamennyi. Nyugovóra tértünk, és bizonyára tüstént elaludtunk volna, ha Dorieusz nem nyögött és forgolódott volna ágyában, hogy a vasváz csak úgy nyikorgott bele.
Végül ledobta magáról a takarót, és felmordult, hogy mint katona nem szokott hozzá a puha vánkosokhoz, hanem inkább a kemény földön fekszik, a pajzsával takarózva. A sötétben kibotorkált a szobából, és hallottuk, hogy nekimegy a ládáknak, és feldönti a bútorokat, míg végül Tanakil kiáltott valamit éles hangon, és tüzet csiholt, hogy lámpát gyújtson. Dorieusz rászólt, hogy tüstént oltsa el a fényt, mivel a spártainak sötétben is tudnia kell a dolgát végezni, anélkül hogy bárki látná. Aztán nem hallottuk többé Dorieuszt, és nem is zavart többet bennünket, hanem jól végigaludtuk az éjszakát.

5
Berendezkedtünk a házban, és jól éreztük magunkat Tanakil vendégeiként. Miután zsák¬mányunkat Krinipposz kincstárának vasajtai mögé szállítottuk, olyan gyorsan teltek napjaink, mint a vízfolyás. Dionüszioszt csupán annyi kár érte, hogy nem volt türelme eléggé kiüríteni az elmerült hajót, hanem miután úgy vélte, könnyebbé vált, ismét partra akarta vontatni, hogy megmentse a hajót. A technikusok csörlőinek ereje és a vontatóköteleknek a szilárdsága olyan nagy volt, hogy a hajó nagy recsegés-ropogás közepette középen kettévált. A látvány olyan mulatságos volt, hogy Himera lakosai még hónapok múlva is nevetésben törtek ki, ha valaki csak említést tett hajónk szárazföldre vontatásáról.
Tehát a part menti iszapból kellett összegereblyéznünk meg a víz alá bukva összeszednünk a hajóból szétszóródott zsákmányt. Amikor ez a munka is befejeződött, és Dionüsziosz most is elnéző volt, olyan szabadok lettünk, mint az ég madarai, és kedvünk szerint élhettünk a városban.
Egy idő múlva azonban Himera lakói keserű panaszkodásba kezdtek, hogy mindennek megvan a maga ideje, de vége is kell hogy legyen. Ezért Krinipposznak véget kell vetnie a phokaiaiak mulatozásainak a városban.
- A phokaiaiak felkavarják napjaink természetes rendjét - panaszolták. - Azelőtt felkeltünk, amikor a kakasok kukorékoltak, hogy mesterségünket folytassuk. Most minden házból még délben is horkolás hallatszik, és nem merjük zavarni vendégeinket, mert dühbe gurulnak, ha a legmélyebb álmukból keltjük fel őket. Nem vagyunk kicsinyesek asszonyaink meg leányaink tisztességét illetően, de bosszantó, ha az ember azt látja, hogy a felesége vagy a leánya reggeltől estig egy hajós szakállán csüng, vagy szeretettel fésülgeti ki a hajából a tetveket. És nem is merjük elmondani, ami éjszakánként történik.
Krinipposz felpattant egyszerű faszékéről, amelynek ülőkéjét balszerencsés elődjének a bőréből fonták, gyér szakállát tépdeste, dühösen körülnézett, és így beszélt a néphez:
- A megfelelő pillanatban jöttetek, polgárok, mert éppen a kezemben tartottam az alvilágiak varázseszközeit, amelyek eredetét senkinek sem merem elmondani. Ezekből azt olvastam ki, hogy félelmetes veszedelem fenyegeti Himerát, és Szürakuszában járt kémeim megerősítik, hogy igaz ez az értesülés. Ezért Dionüszioszt a hajósaival együtt munkára rendelem, hogy városunk falait három singgel magasabbra emeljék, és ezzel fizessenek vendégszeretetünkért. Azt hiszem, a szürakuszaiak inkább valamelyik más város meghódítására indulnak, ha a fülükbe jut, hogy télvíz idején Himera falai három singgel magasodtak.
Dionüsziosz nem sok hitelt adott Krinipposz varázseszközeinek, de ő maga is megértette, hogy a hajósokból fegyelmezetlen csürhe lesz, ha minden így megy tovább. Mivel izgága emberek voltak, már keresték a civakodást, és csoportosan verekedtek egymással, az egyik hajó legénysége a másik hajó legénységével, a szeles oldalon evező emberek a szélcsendes oldalon evezőkkel, és különben is bármi elegendő okot szolgáltatott ahhoz, hogy kékre-zöldre verjék egymás fejét, és fegyvereikkel megsebesítsék egymást.
Így aztán Dionüsziosz gyorsan megszólalt:
- Remek a terved, Krinipposz fejedelem! Kezeskedem érte, hogy fegyelemhez szokott embereim örömest fáradoznak majd azon, hogy ennek a barátságos városnak a falait magasítsák. De mondd csak, görög vagy föníciai singre gondoltál, amikor három singről beszéltél?
Krinipposz, mint ravasz ember, fél szóból is értett, csodálattal pillantott Dionüszioszra, és így válaszolt:
- Kedvemre való férfiú vagy, Dionüsziosz, de természetesen föníciai singre gondolok, nem pedig görögre. Már a karthágói szövetségeseink iránti tisztelet is azt követeli tőlem, hogy ebben föníciai singgel mérjek.
Dionüsziosz kettétépte az ingét, a szakállát cibálta, és odakiáltotta az embereinek:
- Hallottátok, és mindannyian hallottátok, hogyan sértegeti ez a hitvány tirannus a jóniai férfiak becsületét? Persze hogy magasítjuk Himera falait három görög singgel, ez helyes és méltányos, de egy ujjnyival sem többel. Nem, Krinipposz, nem, miután Jónia szabadságáért harcoltunk, és miután pusztán szabadságszeretetből elhagytuk szülővárosunkat, ebben a kérdésben nem alkuszunk. Nem lehet szó sem perzsa singről, sem egyiptomi singről, sem föníciai singről, hanem kizárólag a görög sing lehet a mértékünk. Ugye, kedves honfitársaim és hűséges társaim?
Emberei üvöltözni kezdtek, és a legtürelmetlenebbek már futottak is fegyvereikért a házakba, amelyekben el voltak szállásolva. “Görög sing, görög sing!" - üvöltöttek, jól tudva, hogy a görög sing háromujjnyival rövidebb a föníciai singnél. Krinipposz forradásos képű rendőrei hiába próbálták feltartóztatni őket korbácsukkal, és amikor Krinipposz elé tolakodtak, kis híján felborították híres uralkodói székét.
Krinipposz elégedetten a széke mögé vonult, és heves alkudozásba kezdett Dionüsziosszal, de bele kellett törődnie, hogy mértékként a görög singet használják. Dionüsziosz emberei örömükben kurjongattak, és egymást ölelgették, megfeledkezve egymás közötti civódásaikról, mintha valamilyen nagy győzelmet arattak volna. Ily módon Dionüsziosznak sikerült rávennie őket, hogy önként vállalják az egész télen át tartó nehéz rabszolgamunkát, és Himera falait három singgel magasítsák, mivel munkájukat görög singgel mérhették.
Miután ezt a kérdést elintézte, Krinipposz megparancsolta, hogy mindenkinek, Himera saját lakosainak és az idegeneknek egyaránt, naplemente után lakásában kell maradnia, és kakas¬kukorékoláskor fel kell kelnie. Akit éj idején az utcán találnak, annak bírságot kell fizetnie az állami kincstárnak, vagy pedig a téren lévő szégyenoszlophoz állítják, kivéve ha bábát kellett hívni egy vajúdó nőhöz, vagy hirtelen megbetegedés, tűzeset adódott elő, és kivéve bizonyos vallási szertartásokat a hold különböző szakaszaiban. Akit pedig kakaskukorékolás után alva találnak, az első esetben megússza bírsággal, a második esetben szégyenoszlophoz kerül, de a harmadik esetben száműzik Himerából. Nem hiszem, hogy valaha még egy tirannus ilyen könyörtelen törvényt hozott volna honfitársainak sanyargatá¬sára.
Dorieuszt, Mikont és engem Dionüsziosz mégsem rendelt a falépítési munkálatokra, mivel nem okoztunk rendbontást a városban. Tehát kedvünkre élhettünk Tanakil házában, jómagam pedig külön mentesítést kaptam Krinipposztól, hogy éjszakánként a városban bolyonghassak, mégpedig teliholdas éjszakákon, mivel a telihold mindig nyugtalanná tett.
De csak néhány napja laktunk Tanakil házában, amikor az a két szikul, a férj meg a feleség újra a házba jött, maguk között vezetve a leányukat. A leány sorvadozott, tekintete a semmibe meredt.
- Nagyon szégyelljük, hogy így kell zavarnunk titeket, előkelő idegenek - mondták azok a derék emberek. - De a lányunkon csakugyan átok van. Mihelyt hazaértünk, újra megnémult, és azóta egyetlen szót sem tud kimondani. Miután láttuk, hogy itt milyen gyorsan visszanyerte beszélőképességét, azt hittük, csak szeszélyeskedik. De hiába vesszőztük meg, hiába ütöttük arcul, és hiába cibáltuk a haját. Meg sem mukkan.
- És semmiképpen sem akarunk titeket boszorkánysággal vádolni - tették még hozzá mente¬getőzve -, de kétségtelenül furcsa, hogy az a görög orvos milyen könnyen, egyetlen csókkal meg tudta oldani a nyelvét. Próbálja meg újra, és lássuk, mi történik.
Mikon hevesen tiltakozott, és azt mondta, hogy mindennek megvan a maga ideje, meg hogy nem illik nőket csókolgatnia, amikor isteni dolgokon töpreng, mert az ilyesmi csak tévútra vezeti a gondolatokat.
De Tanakil és Dorieusz kezdett már gyanakodni, hogy akarva vagy akaratlanul megbabonázta a leányt, és követelték, hogy nyomja a száját a leány szájára. Először nem történt semmi, de miután a leányt egy ideig a karjában tartotta, Mikon kivörösödött, és egyre szenvedélyesebben csókolgatta a leányt. Kiszabadulva a karja közül, a leány újra beszélni kezdett, sírt és nevetett, és Mikon kezét csókolgatta, és szaporán elmagyarázta, hogy semmit sem tehetett az igézet ellen. Amikor otthon van, és távol Mikontól, torka bedagad, és képtelen mozgatni a nyelvét. Ezért esedezett és könyörgött, hogy maradhasson Mikon mellett.
Mikon megszidta a leányt, és kijelentette, hogy ilyesmiről szó sem lehet. A szülők is mereven ellenezték, és azt mondták, hogy a leánynak némaságából kigyógyulva haza kell térnie, és segítenie kell a házimunkában. Semmi sem akadályozza abban, hogy olykor-olykor az idegeneknek énekeljen és táncoljon, és további hozományt szerezzen, de szó sem lehet róla, hogy idegen házba költözzön, és egy idegennel éljen. A tisztességes leány elveszti jó hírét, ha ilyesmit tesz, és ledérnek minősítik, úgyhogy egyetlen tisztességes ember sem hajlandó többé feleségül venni.
A leány haragra gerjedt, és azt kiabálta, hogy nem tud Mikon nélkül élni. Görcsösen vonaglani kezdett, eszméletlenül a padlóra rogyott, és nem is tért magához, bár az apja arcul csapta, Tanakil vödörnyi hideg vizet öntött az arcába, anyja pedig hajtűjével a csípőjét szurkálta. Még vér sem folyt a szúrás helyéről, úgyhogy már-már attól tartottunk, hogy meghalt.
Miután azonban Mikon lehajolt hozzá, hogy a tenyerével megsimogassa a tagjait, a leány kezdett életjeleket adni, arcába visszatért a vér, felült, körülnézett, és csodálkozva kérdezte:
- Hol vagyok, és mi történt?
- Ez komoly dolog - mondta Mikon. - Ha a leány gyermekkora óta megfelelő iskoláztatásban részesült volna, püthia és látnok válhatna belőle. Csodálom, hogy azonnal nem vettem észre, bár jó szemem van hozzá, hogy meglássam a tüneteket.
Megjegyeztem, hogy Mikon túlságosan ittas volt, amikor a leánnyal találkozott, semhogy bármilyen betegség tüneteit észrevehette volna. A szülők is állították, hogy leányuk eddig ugyanolyan volt, mint a többi leány, legfeljebb ha érzékenyebb és könnyebben megbántódó. Mikon mint orvos akarata ellenére érdeklődni kezdett a dolog iránt, és biztatta a szülőket, vigyék el a leányt, hogy lássák, újra megnémul-e. Csak egyet térültek-fordultak az utcán, és már jöttek is vissza, állítva, hogy a kapun kilépve a leány már egyetlen értelmes szót sem tudott kimondani a száján.
Mikon elkomolyodott, félrehívta Dorieuszt meg engem, és így beszélt:
- Régen sejtem már, hogy a láthatatlanok irányítják utunkat. Már a galambtollra gyanakodnom kellett volna, ami ebbe a házba vezetett bennünket. Aphrodité kelepcéjébe kerültünk. És hogy éppen ez a leány került az utamba, ez nem egyéb, mint Aphrodité csapdája, hogy engem fogva tartson. Miután annyi tévelygés után végre alkalmam nyílt a zavartalan elmélkedésre, éppen az isteni megvilágosodás küszöbére jutottam, az aranyfürtű pedig nem tűri el, hogy egy férfi bármi másra gondoljon, mint az ő hatáskörébe tartozó dolgokra. Ha a leányt elküldjük, és néma marad, az egész város a szájára vesz bennünket, és aztán Krinipposz elé kerülünk. Mit tegyünk?
Dorieusz meg én egybehangzóan azt mondtuk, hogy jobban teszi, ha csupán a maga nevében beszél, mert ebben az ügyben mi se nem osztunk, se nem szorzunk. Részegen maga Mikon vitte a leányt a kertbe, és feltehetőleg olyasvalamit csinált vele, amit nem lett volna szabad ilyen érzékeny leánnyal, úgyhogy most már csak Mikonra tud gondolni.
- Ez a dolog természetes magyarázata - fejeztem be -, és ehhez nincs szükség semmiféle isteni magyarázatra.
Mikon megharagudott, és így válaszolt:
- Ne próbáld elhárítani magadról a felelősséget, Turms. Te nyomtad a kezembe azt a fehér kavicsot, anélkül hogy kértem volna, és te hoztál ebbe a házba, hogy összetalálkozzam azzal az átkozott leánnyal. Aphrodité feszítette ki a hálóját e ház fölé. Dorieusz is nagyon jól tudja. Máskülönben hogyan vetette volna magát egy öregasszony ölébe?
Dorieusz a fogát csikorgatta.
- Tanakil értelmes és előítéletektől mentes nő - mondta. - Ok nélkül túlzod az életkorát. És valóban nem tudlak megérteni téged, Mikon, és Turmsot sem, hogy pusztán vágyatok csábí¬tására képesek vagytok alacsony sorban született leányokhoz nyúlni. Most magatok látjátok, milyen bonyodalmakhoz vezet az ilyesmi. Tanakil előkelő nő, és álmában sem kérne többet, mint amennyit kaphat.
- Bárhogyan legyen is - mondta Mikon -, aranyhálóban vergődsz, bár magad sem tudsz róla. Ugyanígy én is belegabalyodtam. De téged, Turms, sajnállak. Te az ő választottja vagy. Bennünket csak azért kínoz az istennő, hogy neked bizonyítsa a hatalmát, de még elképzelni sem merem, milyen szörnyű kelepcét állított neked.
- Fényes nappal álmodsz, Mikon - jelentettem ki fölényesen. - Eltúlzod az istennő hatalmát. Készségesen elfogadom az ajándékát, és élvezem a barátságát, de egyáltalán nem akarok a hatalmába kerülni. Mindkettőtökben van valami hiba, azért hagyjátok, hogy a könnyűvérű istennő megtörje az akaratotokat. E tekintetben több vagyok, mint ti, és erősebb nálatok.
Miután ezek az esztelen szavak kicsúsztak a számon, hirtelen a szám elé kaptam a kezem, hiszen egyenesen kihívást jelentettek a habokból születettnek, és fel sem tudom fogni, hogyan mondhattam ilyet. Visszatértünk a többiekhez anélkül, hogy tanácsot vagy segítséget tudtunk volna adni Mikonnak. A leány még jobban megmakacsolta magát, és esküdözött, hogy egyik reggel élettelenül fogjuk találni a kapu melletti fáklyatartón függve. Aztán majd magyaráz¬hatjuk a népnek meg Krinipposznak, hogyan és miért történt így, ha meg tudjuk magyarázni.
Fenyegetőzése nehéz helyzetbe hozott bennünket. Mikon beleunt az eredménytelen vitába, és végül ezt a javaslatot tette:
- Legyen hát! Magamhoz veszem a leányt, és megveszem őt tőletek rabszolganőmnek, ha méltányos árral beéritek. Lehetetlenül nagy összeget nem fizethetek érte, mert csak vagyontalan vándororvos vagyok. Vegyétek azt is figyelembe, hogy ez a leány akaratából történik, nem pedig az én akaratomból.
A leány szülei szörnyülködve néztek egymásra, rávetették magukat Mikonra, és öklükkel kezdték ütlegelni, úgyhogy csak nagy üggyel-bajjal sikerült szétválasztanunk őket.
- Még hogy rabszolgának adjuk el a saját leányunkat! - kiáltották. - Hiszen szabad szikulok és a föld ősi művelői vagyunk, ugyanúgy, mint Erüx földjének szikánjai.
- Tulajdonképpen mit akartok? - kérdezte végül elgyötörtén Mikon.
Ezt érkezésükkor valószínűleg még a leány szülei sem tudták, de a beszélgetés meg a leány viselkedése megvilágította a gondolataikat.
- Feleségül kell venned őt, idegen! - kiáltották. - Bár nem szívesen adjuk idegenhez a leányainkat. Magad igézted meg, és csak önmagadat okolhatod érte. A leánynak a szokásos hozományt adjuk, és még bőségesebbet, mint hiszed, mert maga is megszolgálta, és azért mi sem vagyunk annyira szegények, mint amilyennek látszunk.
Mikon a haját tépte, és így kiabált:
- Ez kibírhatatlan, és nem lehet igaz, és pusztán az istennő szeszélye, hogy eltávolítson engem a természetfölötti dolgokon való elmélkedéstől. Ugyan melyik férfi lenne még képes értelmesen másra gondolni, mint a mindennapi élet gondjaira, ha egyszer feleséget vett maga mellé.
A leány a kezét tördelte, és kijelentette, hogy jobban szeretne halott lenni, semhogy ilyen sok bosszúságot okozzon Mikonnak. A szülők megragadták a kezét, erőnek erejével Mikon kezébe tették, és ezt mondták:
- Az ő neve Ahura.
Amikor ők a saját furcsa nyelvükön a leány nevét kiejtették, Mikon hirtelen a fejéhez kapott, és így kiáltott:
- Aura, ha a neve valóban Aura, akkor semmit sem tehetünk. Az egész az istennő csínytevése. Hiszen Aura szélsebes leány, és Artemisz egyik vadásztársa. Dionüszosz beleszeretett, de a leánynak mindig sikerült elmenekülnie, mivel gyorsabb volt nála, míg végül Aphrodité őrültté varázsolta, s ebben az állapotában odaadta magát Dionüszosznak. Hiszen Dionüszosz is benne volt a játékban, amikor részegre ittuk magunkat, és ez az érzékeny leány nyilván nem engedte volna, hogy ennyire a hatalmam alá vonjam, ha Aphrodité dőreséggel el nem vakította volna. A név előjel. Benne vagyok a pácban, és ezen nem segíthetek.
Nem állíthatom, hogy kedvünkre való lett volna ez a döntés, de mást nem tehettünk, ha nem akartunk bonyodalmakba keveredni a város lakosaival. Megegyeztünk a lakodalom napját illetően, és a lakodalmat a szikulok házában tartottuk, a szarvasmarha meg a kecskék társa¬ságában, énekelve és táncolva. A szülők kirakták a hozományt, hogy a szomszédok láthassák, és jószágot öltek le, kenyeret dagasztottak, főztek meg sütöttek, úgyhogy mindenkinek bőségesen jutott az ételből, és általános volt az öröm. Mikor végül szokásaik szerint egy galambot áldoztak, és ennek vérével befröcskölték a menyasszony meg a vőlegény ruháját, megszólalt minden hangszer, és olyan bőségesen kínálgatták a bort, hogy az ökrök bőgése és a tyúkok kotkodácsolása közepette én is akaratlanul eljártam a baktáncot, és nagy népszerűségre tettem szert ezeknek a földet túró egyszerű parasztoknak a soraiban. De amikor alkonyodni kezdett, Krinipposz új törvényének engedelmeskedve haza kellett mennünk, és magunkkal vittük Aurát.
A lakodalom előtt Mikon levert volt, és úgy vélekedett, hogy talán saját házat kellene keresnie, a kapu fölé ki kellene tűznie a kígyós botot, és Himerában kellene maradnia, hogy orvosi mesterségét folytassa. De Tanakil úgy tett, mintha nem is hallotta volna. A lakodalomban Mikon felélénkült és felfrissült, amiben feltehetőleg a bornak is része volt, mert először neki jutott eszébe, hogy naplemente előtt vissza kell érnünk Tanakil házába. Reggel csak nagy üggyel-bajjal tudtuk kakaskukorékoláskor felébreszteni. És eztán Mikon hosszú ideig nem is gyötört azzal, hogy isteni dolgokról beszéljen nekem.

6
Tehát ilyen szerencsétlenül járt Mikon, nekem viszont annyi hasznom lett a dologból, hogy tanulgathattam a szikulok nyelvét. Tanakil szívesen tanította nekem Karthágó tiszta föníciai nyelvét, amivel megvolt ugyan a maga célja, mégis neki köszönhetem, hogy sok mindent megtudhattam Karthágó szokásairól és törvényeiről, kereskedelméről, felfedezőútjairól és isteneiről.
Tulajdonképpen nagyon könnyen megtanultam beszélgetni a föníciaiakkal, türrhénekkel és a szikulokkal, mert kereskedőtevékenységük közben és egymással társalogva valamennyien egyszerű keverék nyelven beszéltek, amelybe minden nyelvből kölcsönöztek szavakat, úgyhogy a fele görög, a fele pedig föníciai volt, bár a görög sohasem tanulta meg a föníciaiak furcsa torokhangjainak a kiejtését. Jóniában megtanultam azt a becsmérlő kijelentést, hogy a föníciaiak, amikor beszélnek, kárognak, mint a varjak. Himerában csodálkozva hallottam, hogy a föníciaiak azt szokták mondani, hogy a görögök, amikor beszélnek, kárognak, mint a hollók.
Aura gyorsan megtanult görögül, és egy hónap múlva Mikon már folyékonyan vitatkozott apósával meg anyósával a szikulok nyelvén, mert nincs jobb nyelvtanító, mint férfinak a nő és nőnek a férfi, ha együtt élnek. Így történik a házasságban is, hiszen a férjnek meg a feleségnek tudnia kell egymás nyelvét, hogy perlekedhessenek egymással.
De Dorieusz lenézte az idegen nyelv tanulását, és csak a saját nyelvén beszélt.
- Bárhová megyek - mondta -, magammal viszem az anyanyelvemet. Aki nem érti meg vagy nem akarja megérteni, annál rosszabb neki.
Miután Aura megtanulta, hogy bízhat bennünk, sétákra vitt bennünket a város környékére, az erdőkbe és a hegyekbe, és megmutatta nekünk a szikulok szent forrásait, fáit és köveit, ame¬lyek¬nél a szikulok szerény áldozatokat mutattak be, hogy ne sértsék meg földjük védő¬szellemeit, bár a városban a görög isteneket tisztelték. Amikor bizalmasan megmutatta nekem ezeket a szent helyeket, amelyeket az idegen nem különböztetett meg környezetüktől, Aura így beszélt:
- Ha megérintem ezt a szent követ, mintha szúrná valami a tagjaimat. Elzsibbad a kezem, ha megérintem ezt a görcsös fát. Ha ennek a forrásnak a tükrében nézegetem magam, mintha álomba merülnék, és nem is léteznék.
Ahogy együtt barangoltunk Aurával, egy idő után csodálkozva tapasztaltam, hogy a tagjaimban érzem, mikor a szikuloknak a ködbe vesző messzi múltban megszentelt helyéhez közeledtünk. Ha Aura kezét fogtam, előfordult, hogy hirtelen megszólaltam:
- Ez az a hely. Az a fa. Az a forrás.
Nem tudom megmagyarázni, miről ismertem fel. Olykor-olykor Aura megpróbált félrevezetni:
- Nem, nem, tévedsz, folytassuk utunkat.
De én nem követtem, és neki vissza kellett fordulnia, és el kellett ismernie, hogy kitaláltam.
Nemsokára már nem is kellett Aura kezét fognom, hanem, miután ő valamelyik irányba mutatott, messze a többiek elé mentem, és magamtól megálltam, hogy megszólaljak:
- Itt érzem az erőt. Ez a szent hely.
Mikon azt állította, hogy ez a képességem valamilyen módon Aurától függ, és hogy Aura nélkül nem találnék rá a szikulok szent helyeire. Ezért kezdtem egyedül barangolni, és olykor-olykor, gyengén vagy erősen, éreztem, hogy rábukkantam a szikulok védőszellemeinek áldozati helyeire. Minél mentesebbnek éreztem magam a gondolatoktól, annál könnyebben éreztem meg az erőt, és kerülgetve-távolodva közeledtem hozzá, úgyhogy az erő gyengült, majd újra erősödött, míg végül megrázta a tagjaimat, és arra késztetett, hogy felkiáltsak:
- Föld védőszelleme, bárki légy, rád találtam!
Ez az érzés egyáltalán nem volt kellemetlen, hanem inkább mámorítón édes, mintha a föld védőszellemei kedveltek volna. Csupán egy alkalommal a távoli völgyben bukkantam egy kőgörgeteges mélyedésre, amelyből ellenséges erő áradt belém olyan gonoszul, mintha áthatolhatatlan fal emelkedett volna az utamban. Miután elmagyaráztam a hely fekvését, Aura elmondta, hogy ott valamikor nagyon régen, Himera alapításának idején, a szikulok csapdákat állítottak, és az utolsó emberig megöltek egy görög expedíciót, és a tetemeket temetetlenül a szakadékba dobták. Utána számos szikul a hely közelében járva megbotlott, és a lábát törte vagy kificamította, míg végül senki sem akart többé arra járni.
Mikon így beszélt a képességemről:
- Hát nem tudtam, mihelyt megpillantottalak, hogy a visszatértek közé tartozol? Jobb lenne, ha felszenteltetnéd magad, akkor tüstént részese lennél a beavatottak titkos ősi tudományának, és nem kellene tévelyegve a saját erődből törekedned arra a tudásra, ami ellen természetes eszed lázadozik, de amely előtt egyszer mégis meg kell hajolnod. A képességed veszedel¬messé is válhat. Kapcsolatba kerülhetsz az alvilágiakkal, és a hatalmuk alá hajthatnak. Sok ember kevesebbtől is eszét vesztette, és habzó szájjal halt meg. Ha nem akarod, hogy felszenteljenek, inkább azzal gyakorold a képességedet, hogy föld alatti forrásokat és teléreket keresel, nem pedig a föld védőszellemeinek lakóhelyeit.
- Hagyj játszanom a saját akaratom szerint - mondtam önfejűen -, mert egyelőre az egész csak játék, amivel önmagamat hökkentem meg.
Himerában volt egy türrhén kereskedőház, amelyben vasárukat és páratlanul szép arany ékszereket árultak. Dionüsziosz megbízott, hogy barátkozzam össze a kereskedőház türrhénjeivel, hogy titokban ismereteket szerezzek arról a tengerről, amelyen keresztül kell hajóznunk, hogy Masszíliába jussunk. De volt bennem valami, ami arra késztetett, hogy kerüljem azokat a hallgatag, furcsa ábrázatú férfiakat, akik a görögökkel ellentétben nem szerették az alkudozást, sem a fecsegést, hanem inkább árucikkeik kiváló tulajdonságaival versengtek. Amikor hallottam, amint egymás között a saját nyelvükön beszélgettek, mintha álmomban már beszéltek volna ezen a nyelven, és mindent megérthettem volna, ha bizonyos megmagyarázhatatlan küszöböt átléphettem volna.
Amikor a himeraiaktól a türrhének és szokásaik felől érdeklődtem, valamennyien egymást túllicitálva magyarázták, hogy a türrhének kegyetlen és élvsóvár emberek. Olyan elpuhultak és erkölcsileg annyira romlottak, hogy lakomáikon az előkelő nők is isznak, férjük mellett elnyúl¬va a heverőn. A tengeren szörnyű ellenfelek, és mint kovácsok, minden más népen túltesznek. Állítólag ők találták fel elsőnek a horgonyt, valamint a léktörőt a hadihajó orrára. Önmagukat raszenna népnek nevezik, de az itáliai szárazföldön egymással versengő népek etruszkoknak hívják őket.
Anélkül hogy meg tudtam volna magyarázni magamnak irántuk érzett ellenszenvemet, végül nagy elhatározással kereskedőházukba mentem. De már amikor az udvarba léptem, úgy éreztem, mintha idegen istenek hatalmi körébe kerültem volna. Mintha elsötétült volna előttem az ég, és a lábam alatt remegett volna a föld. Mégis leültem a zsámolyra, amelyet a kereskedők kínáltak nekem, és egy szépen kovácsolt, magas lábú füstölőedényre kezdtem alkudni. Miután más árut is szemügyre vettem, a belső helyiségekből előjött elöljárójuk, akinek ovális szeme, egyenes orra és hosszúkás orcája ismerősnek tűnt a szememben. Egyetlen intéssel kiparan¬csolta a többieket a szobából, mosolygott, és néhány szót a saját nyelvén szólt hozzám. A fejemet ráztam, és a város keverék nyelvén azt mondtam, hogy nem értem. Ő hibátlan görög nyelven válaszolt:
- Valóban nem érted, vagy csak tetteted magad? Ha görögnek kell kiadnod magad valamely okból, amit nem ismerek, és amit egyszerű kereskedőként nem is akarok ismerni, azért magad is megérted, hogyha úgy fésülnéd a hajad, mint mi, ha leborotválnád göndör szakálladat, és a mi ruhánkat öltenéd magadra, bárhol elmennél etruszknak.
Hirtelen megértettem, miért volt olyan ismerős az arca. Ugyanilyen arcot, ugyanilyen szem¬formát és a két szemöldök között ugyanilyen barázdát, ugyanilyen egyenes orrot és széles szájat láttam, amikor a tükörbe néztem. De elmeséltem, hogy epheszoszi vagyok, jóniai menekült, és tréfálkozva így szóltam:
- Szerintem a haj fésülése és az öltözék szabása teszi az embert. A különböző népek istenei is inkább öltözékükben, semmint arcukban térnek el egymástól. Semmi okom sincs, hogy kétségbe vonjam jóniai származásomat, de megjegyzem célzásodat. Mondd hát el nekem, milyen nép vagytok ti, etruszkok, akikről annyi rosszat beszélnek.
- Tizenkét szövetséges városunk van - mondta -, de minden városnak megvannak a maga szokásai, törvényei és kormányzása, és egyáltalán nem vagyunk kötelesek egymás szokásait követni. Tizenkét mosolygós istenünk van, és tizenkét égtájunk a jövő kifürkészésére. Tizenkét madarunk van, és tizenkét lebeny a májban, amelyek meghatározzák életünket. Tizenkét vonal van a kezünkön, és tizenkét szakaszra oszlik az életünk. Akarsz még többet is tudni?
- Jóniában is tizenkét szövetséges városunk volt, amikor a perzsák tizenkét szatrapája ellen harcoltunk - mondtam gunyorosan. - Tizenkét csatában győztük le a perzsákat, és nekünk, görögöknek tizenkét égi és tizenkét alvilági istenünk van. De nem vagyok püthagorikus, és nem vitázom a számokról. Mondj inkább valami lényegeset életkörülményeitekről és szokásaitokról.
- Mi, etruszkok többet tudunk, mint sokan hiszik - mondta -, de a szánkat is csukva tudjuk tartani. Így például sokkal többet tudok tengeri hadviselésetekről és utatokról, semmint az számodra és főnököd, Dionüsziosz számára üdvös lenne, de ne félj, legalábbis az etruszkok tengeri hatalmát még nem sértettétek meg. Felosztottuk a nyugati tengert a karthágói föníciaiakkal, és a karthágóiak a szövetségeseink, úgyhogy az etruszkok hajója ugyanolyan biztonságban vitorlázik Karthágó vizein, mint a karthágói hajó a mi vizeinken. De megtűrjük a görögöket is, és annak idején Itáliában a partvidékünkön megengedtük a görög Poszeidónia és Kümé megalapítását. Part menti városainkban laknak görög kereskedők és kézművesek is, és sírkamráinkban görög serlegeket áldozunk. Készségesen átvesszük a többi néptől a legjobbat, amit feltalálnak, és eladjuk a többieknek mindazt, amit mi tudunk a legjobban csinálni. De tudásunkat nem adjuk el más népeknek. Az eladásról szólva, megegyeztél már az óhajtott füstölőedény árában?
Azt feleltem, hogy még nem sikerült eleget alkudnom, de gyorsan hozzátettem:
- Nem mintha alkudni akarnék, de a görögök és a föníciaiak között lakva észrevettem, hogy az alkudozás a kereskedő számára nagyobb öröm, mint az eladás, és hogy az igazi kereskedő mélységesen megsértődik, ha az ember nyomban elfogadja a kért árat. Az ilyen vásárlót tökfilkónak tartják, vagy azt gondolják felőle, hogy kérkedik a vagyonával, amit nem maga szerzett.
- Pénz és ár nélkül a tied a füstölőedény - mondta az etruszk. - Ajándékba adom neked.
Gyanakvóvá tett, és ezt kérdeztem:
- Mi okod volna, hogy ajándékokat adj nekem? És nem is tudom, van-e nálam megfelelő viszontajándék.
Ő hirtelen elkomolyodott, meghajtotta a fejét, bal kezével eltakarta a szemét, kinyújtotta a jobb kezét, és így válaszolt:
- Az arcod miatt adom neked ajándékba, semmilyen viszonzást nem kérek. De örülnék neki, ha hajlandó lennél egy kupa bort meginni és kis időre leheveredni velem.
Félreértettem a szavait, és mereven visszautasítottam:
- Ilyesmit nem művelek, noha jóniai vagyok.
Miután felfogta, mire gondoltam, mélységesen megsértődött.
- Nem, nem, ebben a dologban mi, etruszkok egyáltalán nem utánozunk titeket, görögöket - mondta. - Nem kell félned. Még az ujjam hegyével sem merészelnék hozzád nyúlni. Bárki legyél is.
Ezt olyan jelentőségteljesen mondta, hogy hirtelen levertség lett úrrá rajtam. Nem éreztem többé ellenszenvet, hanem éppen ellenkezőleg, vágyat, hogy kiöntsem a szívemet ennek az ismeretlen férfinak.
- Tehát ki és mi vagyok? - kérdeztem. - Hogyan tudhatná az ember, hogy kicsoda és micsoda. Hát nem hordozzuk valamennyien a bensőnkben a másik és idegen énünket, amely hirtelen lep meg bennünket, és olyasmire késztet, amit nem akarunk?
Hosszúkás szemével rám nézett, fürkésző mosollyal a szája körül, és így ellenkezett:
- Nem mindannyian. Egyáltalán nem valamennyien. Hiszen az emberek túlnyomó többsége csak barom, amelyet a folyópartra hajtanak megitatni, aztán megint vissza a legelőre.
Szörnyű szomorúság kerített hatalmába, s így beszéltem:
- Irigylésre méltó és a legjobb a sors akkor, amikor az ember beéri a maga részével. Irigylésre méltó az olyan ember sorsa is, aki nem éri be osztályrészével, de beéri azzal, hogy olyasmire törekszik, amit ember el is érhet. Ha hatalomra vágynék, volna lehetőségem a hatalom megszerzésére. Ha vagyonra vágynék, volna lehetőségem vagyon gyűjtésére. Ha élvezetekre vágynék, minden módon élvezetekre törekedhetnék. Akkor is mindig elégedetlen maradnék ugyan, mert a hatalomra vágyó ember sohasem tesz szert megítélése szerint elegendő hatalomra. A gazdag sohasem éri be gazdagságával, hanem még többet akar. Az élvezetek is csak fokozzák az ember vágyakozását, amíg a legfurcsább formákban ki nem tör belőle. De elégedetlenségemben is előttem lebegne a fő cél, ami ember számára elérhető lehet. Azt hiszem, mégis olyasmire törekszem, ami ember számára elérhetetlen.
- Tehát mit gondolsz, mire törekszel? - kérdezte ő.
- Nem tudom - ismertem el. - Anyámmal csak álmomban találkoztam, igazi atyám a bölcses¬ségek keserű barátja volt, a villám szült engem egy fa tövében Epheszosz városán kívül, és az epheszoszi Artemisz mentett meg, amikor a pásztorok meg akartak kövezni.
Bal kezével ismét eltakarta a szemét, meghajtotta a fejét, és felemelte a jobbját, mintha üdvö¬zölni akart volna engem. De semmit sem szólt, és már bántam, hogy ilyen sokat elmondtam magamról egy vadidegen embernek. Kis fogadószobába vezetett, saját kezűleg hozta a boroskorsót, fekete külsejű keverőedénybe töltött belőle, és a bort friss vízzel elegyítette. Erős ibolyaillat töltötte meg a szobát.
Miután ivókupájából egy cseppet a padlóra loccsantott, megszólalt:
- Az istennőre ürítem serlegemet. Az ő fején falkorona van. Az ő jele a borostyánlevél. Ő a falak istennője, de a test falai összeomlanak előtte.
Ünnepélyesen fenékig ürítette a serlegét.
- Melyik istennőről beszélsz? - kérdeztem.
- Turanról beszélek - válaszolta.
- Nem ismerek ilyen istennőt - jegyeztem meg.
De ő semmit sem válaszolt, csak titokzatos, futó mosollyal nézett rám, mintha nem hitt volna nekem. Udvariasságból kiürítettem serlegemet, de így beszéltem:
- Nem tudom, bölcs dolog-e veled bort innom. Borod ibolyaillata a fejembe szállhat. Különben is észrevettem, hogy nem tudok többé mértéktartóan bort inni, mint a civilizált emberek. Ebben a városban már kétszer is sokat ittam, míg végül teljesen megrészegedtem, és eljártam a szilaj kecskebaktáncot, és végül elvesztettem az emlékezetemet.
- Mondj hát köszönetet a bornak - jegyezte meg ő. - Hiszen boldog ember vagy, ha borba fojthatod szorongásaidat. De a nevem Lars Alsir. Mit akarsz tőlem?
Hagytam, hogy újra megtöltse a fekete ivókupát, a bor örömre serkentette a szívemet, és bevallottam:
- Nagyon is jól tudom, mit akartam tőled, amikor ide jöttem. A legnagyobb szolgálatot tennéd nekem, ha tudnál szerezni számomra egy peripluszt a ti tengeretekről, partjairól, földjeleiről, szeleiről, tengeráramlatairól és kikötőiről, hogy a tavasz beköszöntével hajóink biztonságosan Masszíliába vitorlázhassanak.
- Bűn lenne átadni a hajózási kézikönyvet egy idegennek - mondta Lars Alsir. - Nem vagyunk a phokaiaiak barátai. Néhány emberöltővel ezelőtt tengeri háborúba keveredtünk a phokaiaiak¬kal, amikor megpróbálták befészkelni magukat Szardínia és Korzika nagy szigetén, ahol bányászati jogaink fölött kell őrködnünk. Elsüllyesztettük a hajóikat, és a telepesek csontjait Alaliában hagytuk porladni.
Majd hozzátette még:
- Semmit sem érnél vele, ha adnék is neked egy peripluszt a tengerünkről. Mégsem jutnál el soha Masszíliába. Parancsnokodnak, Dionüsziosznak meg kell szereznie a hajói számára Karthágó és az etruszkok engedélyét is, hogy keresztülhajózhasson a tengerünkön. Még ha feláldozná is minden összerabolt kincsét, akkor sem sikerülne ilyen engedélyt vásárolnia.
- Talán fenyegetőzöl? - kérdeztem.
- Egyáltalán nem - tiltakozott. - Hogyan fenyegethetnélek téged, ha valóban a villám fia vagy, ahogyan elmesélted.
- Lars Alsir - ejtettem ki komoly hangon a nevét, de ő félbeszakított, és hasonló komolyságot tettetve ezt kérdezte:
- Mit akarsz tőlem, Lars Turms?
- Mit akarsz ezzel mondani? - csodálkoztam, s gyanakodva néztem rá. - A nevem valóban Turms, de egyáltalán nem Lars Turms.
- Csupán tisztelettel adózom neked - állította. - így mondjuk, ha tisztelettel adózunk egymás származásának. Nem, téged semmilyen veszély nem fenyeget, mivel Lars vagy.
Nem ismertem ki magam rajta, de elmondtam, hogy Dionüszioszhoz és a phokaiaiakhoz szegődtem. Ha ő titokban nem adhat el nekem Dionüsziosz részére használható peripluszt, esetleg ajánlhat egy révkalauzt, aki ismeri a tengert és őrállomásait, és hajlandó ezek között Masszíliába vezetni bennünket.
Lars Alsir ujjhegyével ábrákat rajzolt a padlóra, anélkül hogy rám nézett volna, és így válaszolt:
- A karthágói kereskedők olyan elkeseredetten titkolják a kereskedelmi állomásaikhoz vezető hajózási útvonalakat, hogy bármelyik odavalósi hajóskapitány, mihelyt észreveszi, hogy egy görög hajó leskelődik utána, inkább zátonyra viszi a hajóját, és így az idegennel együtt önmagát is elpusztítja, semhogy elárulja a titkos hajózási útvonalat. Mi, etruszkok nem vagyunk ilyen titkolózók, de nekünk is vannak hagyományaink mint a tenger urainak. Azt hiszem, hogy etruszk révkalauz még halálos veszedelemben is egyenesen hadigályáink léktörői elé vezetné Dionüsziosz hajóit.
- Érts már meg engem, Lars Turms! - fortyant fel, és felemelte a fejét, ismét a szemembe nézve. - Mi tartana engem vissza, hogy drága pénzért eladjak neked egy hamis peripluszt, vagy adjak neked egy révkalauzt, aki zátonyra vezetné a hajóitokat. De veled nem tehetek ilyesmit, mivel Lars vagy. Dionüsziosz arassa le, amit vetett. Hagyjunk fel ezzel az ellenszenves témával, és inkább beszélgessünk isteni dolgokról.
Keserűen megjegyeztem, hogy nem értem, milyen téboly készteti arra az embereket, hogy mihelyt bort ittak, éppen engem akarnak isteni dolgokkal traktálni.
- Hát valóban átok bélyegét viselem a homlokomon? - kérdeztem enyhe mámorban ibolyaillatú borától. - Az epheszoszi pásztorok meg akartak kövezni, mivel a villám sújtott, és letépte a ruhát rólam. De Artemisz megmentett, vagy pontosabban vénségtől dadogó papnője, Artemiszia, aki a külsőm miatt megkedvelt.
Észrevettem, hogy haszontalanságokat fecsegek egy idegennek. Mély lélegzetet vettem, és így magyaráztam:
- Azt akarom mondani, hogy azóta soha semmitől sem féltem, sem az istenektől, sem az emberektől. Hogyan is félhetne bármitől a világon egy olyan férfiú, akibe belecsapott a villám? Nem, a veszély csak önkívületbe ejt, úgyhogy hangosan nevetek, amikor pajzsok csattognak és koponyák hasadnak ketté körülöttem, a vihar pedig táncra készteti tagjaimat. Tőled sem félek, Lars Alsir, sem tőled, sem mosolygó isteneidtől. Ellenkezőleg, ebben a pillanatban éppen úgy érzem, mintha tetőmagasságban ülnék, letekintve rád, és parányi lennél a szememben.
Hangja távolról hatolt el fülembe, halkan, mint a suttogás:
- Pontosan így, Lars Turms. Kerek széken ülsz, hátad kerek támlának támasztod. De mit tartasz a kezedben?
Magam elé nyújtottam a kezem, tenyérrel felfelé, két könyökömet az oldalamhoz szorítva, a tenyeremet néztem, és csodálkozva megszólaltam:
- Az egyik kezemben gránátalma van, a másikban pedig kúp.
Messze alattam a félhomályban Lars Alsir a padlón térdelt, arcát lelkesen felém emelte, és bizonygatta:
- Pontosan így, Lars Turms, pontosan így! Az egyik kezedben a földet tartod, a másikban az eget, és egyetlen halandótól sem kell félned. De a mosolygó isteneket még nem ismered.
Szavai olyanok voltak, mint valami kihívás. Valami felfoghatatlanul szélesre tárult bennem, a föld függönye kettéhasadt a szememben, és mint valami árnyat, megpillantottam az istennőt. Falkorona volt a fején, borostyánlevél a kezében, de az arcát nem láttam.
Mérhetetlen távolságból hallatszott a fülembe Lars Alsir kérdése:
- Mit látsz, villám fia?
- Látom őt! - kiáltottam fel. - Először látom őt, akit eddig csak álmaimban láttam. De mert fátyol takarja az arcát, nem ismerhetem fel.
A következő pillanatban visszahulltam a nagy magasságból, az árnyszerűvé halványult világ újra keménnyé és áthatolhatatlanná sűrűsödött körülöttem, éreztem a testem, és Lars Alsir a vállamnál fogva rázogatott, amint fogadószobájában a heverőn feküdtem. Kemény tekintettel meredt rám, és ezt kérdezte:
- Mi bajod, ember? Hirtelen révületbe estél.
Két kezemmel szorítottam a fejem, kiittam a fekete ivókupát, amit az ajkamhoz tartott, majd eltoltam magamtól, és ráförmedtem:
- Milyen méreggel itatsz te engem? Ilyen hirtelen azért mégsem részegedem meg. Mintha lefátyolozott nőt láttam volna, a földi nőknél nagyobb termetűt, de én ugyanolyan nagy voltam, mint ő, mint egy felhő. Ha varázsló vagy szemfényvesztő vagy, nem viselkedtél velem tisztes¬sé¬gesen, Lars Alsir.
De ő hevesen tiltakozott:
- Egyáltalán nem vagyok varázsló, sem szemfényvesztő. Borom ártalmatlan ibolyaillatú bor. Talán a fekete kupa formája erősítette meg a kezed. Próbaképpen a szent serleget adtam a kezedbe. Lám, az etruszk föld istenei követik az etruszkot, bárhová menjen is, és bárhol szülessék is újjá. Ha egyszer magad láttad őt, Lars Turms, talán nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy tizenkét istenünk van, mint a többi népnek is, de felettük ott vannak a lefátyolozott istenek, akiknek a nevét és a számát senki sem tudja.
- Kezed érezte a szent serleg formáját - tette még hozzá -, bár magad nem különböztetted meg a közönséges ivóserlegtől. Mi, etruszkok korántsem kövezzük meg azt a férfit, akit a villám sújtott. Ellenkezőleg, ez a mi szemünkben isteni származását bizonyítja. Az ég a villámmal ismeri el a saját fiának. Valamennyi nép közül mi vagyunk az egyetlen, amely ismeri a villámokat, és tanult papjaink úgy olvassák a villámok nyelvét, ahogyan mások az írást.
- Hát csakugyan azt állítod, hogy etruszk származású vagyok, nem pedig görög? - kérdeztem.
- Lennél bár rabszolga vagy ringyó fia, a villámmal akkor is az istenek kiválasztottja vagy - mondta meggyőzően. - De azt tanácsolom neked, hogy senkinek ne fedd fel magad, és ne kérkedj a származásoddal, ha egykor a mi országunkba kerülsz, ahogyan hiszem. Majd időben rád ismernek. Magadnak úgy kell járnod-kelned, mintha be lenne kötve a szemed. Ne válassz utat magadnak a saját fejed szerint. Az istenek úgyis akaratuk szerint vezetnek. Többet nem mondhatok neked, mert nem tudok többet.
Nehéz volt hinnem a szavainak, amint ismét saját testem rabjának éreztem magam, mintha falak zártak volna maguk közé. Lehet, hogy a babonás etruszkok tisztelik a villám sújtotta férfit, nem úgy, mint a görögök. De én legalábbis görög származásúnak hittem magam, mivel azt mondták, hogy a szübariszi menekültek közé tartozom. Talán valóban csak egy ringyó fia vagyok, apám pedig valamelyik Szübariszban járt etruszk volt. Ez magyarázatot adhatott arcom szokatlan vonásaira, de ettől még nem lett belőlem etruszk. Jóniainak éreztem magam, mivel jóniai nevelést kaptam.
Lars Alsir nem látszott kegyetlen vagy élvhajhász embernek. Megfontolt kereskedő volt, és az etruszk tengeri városok érdekei fölött őrködött Himerában. Ápoltam a barátságot vele, hogy az etruszkok nyelvét is elsajátítsam. Olyan gyorsan tanultam, hogy gyerekkoromban hallanom kellett etruszk beszédet. A szívem mélyén valóban a múltat hordoztam, bár a villámcsapás kitörölte az emlékezetemből, úgyhogy amikor Epheszoszban Hérakleitosz házába kerültem és a tanítványa lettem, olyan voltam, mint a tiszta viasztábla.
Lars Alsir soha többé nem beszélt a származásomról. Mintha elidegenedtem volna tőle, amikor jobban megismertem, ő úgy viselkedett velem szemben, mint egy idegennel, akit tisztel, a szokásos ajándékokat adtuk egymásnak, de bármivel foglalatoskodott is, nyomban abbahagyta, valahányszor felkerestem.
Elmondtam Dionüsziosznak, hogy a türrhéneket nehéz megközelíteni, és hogy idegen még ajándékokkal sem férkőzhet a bizalmukba, ha a tengerrel kapcsolatos dolgok iránt érdeklődik. Ahogyan előre gyanítottam, Dionüsziosz dühbe gurult szavaim hallatára, és felkiáltott:
- Phokaiai férfiak csontjai pihennek az ő tengerük partjain is. Ősapáink csontjai szentelik meg utunkat. Ha a türrhének inkább vasba harapnak, semhogy hagyjanak békességben Masszíliába menni, akkor magukra vessenek, ha véres lesz a szájuk szöglete.
Új hadigályát építtetett, ugyanakkor azt is ellenőrizte, hogyan magasítják három görög singgel Himera falait. De azért nem fárasztotta túlságosan kemény munkával az embereit, hanem csak annyira, hogy a fegyelem fennmaradjon közöttük. Számos phokaiai férfiú Mikon példáját követve házasságot kötött Himerában, és tavasszal magával akarta vinni a feleségét Masszíliába.
Szicília tele enyhe és meleg volt. Szívesen éltem Himerában, és magamat kerestem, míg nem találkoztam Küdippével, Krinipposz tirannus unokájával.

7
Amint elmondtam már, Krinipposz gyomorbajos volt, és csak zöldfélét evett, noha nem volt püthagorikus. Éppen ellenkezőleg, elkergette városából a püthagorikusokat, akik fehér köntösükkel kérkedtek, bizonygatták, hogy számolási tudományuk révén minden más embernél kiválóbbak, és kétségbe vonták Krinipposz varázseszközeinek jelentőségét. De a püthago¬rikusoktól ugyanígy idegenkedtek a többi városban is, ahol megpróbálták titkos társaságaikat létrehozni. A politikához nem értve a püthagorikusok ugyanis a nemzetség és a vagyon által megszabott oligarchia helyett akaratlanul a legbölcsebb és az erkölcsileg legfeddhetetlenebb férfiak oligarchiájáról prédikáltak.
Krinipposz ezekkel a szavakkal küldte el őket Himerából:
- A bölcsességnek és az erkölcsi feddhetetlenségnek semmi köze sincs a hatalomhoz. Ha bölcs lettem volna, nem vettem volna a nyakamba az egyeduralkodás olykor-olykor elviselhetetlen terhét, amitől csak a gyomrom fájdul meg. Ha erkölcsileg feddhetetlen lettem volna, nem vettem volna feleségül népem érdekében föníciai nőt Karthágóból. Pusztán jó szerencsémnek köszönhetem, hogy én temethettem el őt, és nem ő engem. Nem, az állami életben a bölcsesség és az erkölcsi feddhetetlenség csak viszálykodást szül az alattvalók között, akadályoz minden hasznos szövetséget, és haragot ébreszt a szomszéd városokban.
Amikor kibírhatatlan gyomorfájdalmak gyötörték, Krinipposz szívesen adott elő ilyen keserű gondolatokat fia, Terillosz okulására, akinek a feje megkopaszodott már, miközben hiába várt atyja halálára és arra, hogy saját kezébe jussanak apja varázseszközei. Alkalmam volt meg¬hallgatni Krinipposz előadásait, mivel orvosként magához hívatta Mikont, én pedig kíváncsi¬ságból elkísértem. Mikon szerei enyhítették ugyan fájdalmait, de Mikon óva intette:
- Nem tudlak meggyógyítani, Krinipposz tirannus. A pillanatnyi enyhülés nem gyógyulás. A hatalom, amit lenyeltél, a gyomrodra ment, és belülről mardos, mint a rák.
- Ó, milyen örömmel meghalnék már! - sóhajtozott Krinipposz. - De nem gondolhatok pusztán a magam örömére. A Himera iránti aggodalom tölti el a szívemet, és el sem tudom képzelni, hogyan hagyhatom a város fölötti uralmat egy tapasztalatlan fiúra. Már csaknem negyven éve próbálom kézen fogva politikai észjárásra tanítani, de nem lehet sokat követelni attól, akinek semmi sem adatott,
Terillosz aranylemezekből kovácsolt koszorúját rángatta, amelyet azért hordott a fején, hogy kopaszságát leplezze, apja mozdulataival tépdeste a szakállát, és így nyafogott:
- Drága atyám, azt tanítottad nekem, hogy Himera függetlensége és a béke Karthágó barát¬ságától függ. Erüx istennője Segestából adott nekem feleséget Ennyi éven át elviseltem őt, és különben beértem ágyasokkal, hogy biztosítsam számunkra Erüx földjének szövetségét, ha Szürakusza elnyeléssel fenyeget bennünket De a feleségemtől csak Küdippé született. Politikus eszednek köszönhetem, hogy még fiam sincs, akire a varázseszközöket hagyhatnám, ha majd egyszer öröklöm tőled őket.
Mikon Krinipposz ütőerét tapogatta, aki nyögdécselve feküdt egy piszkos birkabőrrel letakart falócán, és így intette őt:
- Ne izgasd magad tirannus! A harag és a rosszkedv csak súlyosbítja bajodat
- Egész életem merő bosszúság és rosszkedv volt - mondta keserűen Krinipposz - furcsán is érezném magam, ha valami állandóan nem keserítené a szívemet. De te, Terillosz, ne aggódj, kire hagyod a hatalmadat, mivel nagyon félek, hogy nem sok marad belőle, amit másokra testálhatnál. Add feleségül Küdippét idejében olyan városba és olyan uralkodóhoz, akiben megbízhatsz, hogy Himera elvesztése után kegyelemkenyeret rágcsálhass az árnyékában.
Terillosz érzékeny lelkű férfi volt, és könnyekre fakadt atyjának gonosz szavaitól. Krinipposz ellágyult, eres kezével megveregette a fia térdét, és így beszélt:
- Nem, nem, nem korhollak téged, fiam. Hiszen magam nemzettelek a világra, és felelhetek a következményekért. Rosszabb korba születtél, mint én, és nem tudom, képes lennék-e én magam, még a varázseszközeim segítségével is, rábírni a mai Himerát, hogy engem válasszon meg egyeduralkodójának. A nép már nem olyan hiszékeny, mint a régi jó időkben volt. Csak annak örülök, Terillosz fiam, hogy szerintem senki sem fog megölni téged papi méltóságod miatt, mint a varázseszközeim birtokosát. Csak a hatalom terhétől szabadulsz meg, és gondtalanul élhetsz Küdippé kenyerén.
- Hozzátok ide Küdippét, hogy csókolja meg a nagyapját - adta ki a parancsot. - Meg akarom mutatni őt ezeknek a férfiaknak. Nem árt, ha szépségének híre városunkon kívül is elterjed.
Nem vártam túl sokat Küdippétől, mert tudtam, hogy a nagyapák unokaszeretete elvakítja egészséges ítélőképességüket. De amikor Terillosz bevezette Küdippét, mintha kisütött volna a nap. Csak tizenöt éves volt, de barna szeme ragyogott, bőre fehér volt, mint a tej, és amikor mosolygott, kis fogai gyöngyszemekként csillogtak.
Miután szemérmesen üdvözölt bennünket, Küdippé szaladt, hogy megcsókolja a nagyapját, megsimogatta ritka szakállát, és elviselte rossz szagú leheletet. Krinipposz megforgatta, mint valami eladásra kínált üszőt, felemelte az állát, oldalról is megmutogatta az orcáját, és büszkén kérdezte:
- Láttatok már kívánatosabb hajadont? Nem gondoljátok, hogy szépsége politikailag okos férfiút is képes felkavarni?
Mikon határozottan kijelentette, hogy nem egészséges dolog egy ilyen fiatal leányban túlságosan tudatosítani önnön szépségét. Krinipposz kotkodácsolva felnevetett:
- Ha ostobább leányról volna szó, igazatok volna, de Küdippé nemcsak szép, hanem értelmes is, az én nevelésem. És ne higgyetek szelíd tekintetének és szemérmes mosolyának. Gondolatban már felmért titeket, és kiszámította, hogyan húzhatna hasznot belőletek. Ugye, Küdippé?
Küdippé rózsaszínű tenyerével befogta nagyapja fogatlan száját, megszidta, és pironkodva így beszélt:
- Jaj, nagyapa, miért vagy mindig ilyen gonosz? Hiszen még akarva sem lehetnék számító természetű. Az ő szemükben bizonyára még szép sem vagyok. Szégyenbe hozol engem.
Mikonnal egyszerre kiáltottunk fel, hogy a legszebb hajadon, akit valaha láttunk, és Mikon hálát adott a szerencséjének, hogy már nős ember, és nem jöhet tűzbe, hogy a saját vesztére a holdat akarja megszerezni az égről. Én így beszéltem:
- Nem, nem, nem a hold ő, hanem a legragyogóbb napfelkelte, ami elkápráztatja a szemet. Ha téged látlak, Küdippé, szeretnék király lenni, hogy elnyerhesselek magamnak.
Ő félrebillentette a fejét, hosszú szempillái alól arányló tekintettel nézett rám, és így válaszolt:
- Még nem vagyok abban a korban, hogy férfiakra gondoljak. De ha gondolok valakire, csak olyan szép férfira gondolok, akinek a házi tűzhelyét őrizném, és akinek a saját juhaim gyapjából szőnék szövetet. Bizonyára csak gúnyolódsz velem, és talán régimódi a ruhám berakása, és furcsa a cipőm, és rosszul van megkötve a lábamon.
Puha bőrből készült, pirosra festett cipőt viselt, amely térdhajlatáig érő bíborszalagokkal volt megkötve, úgyhogy térdig fel kellett emelnie a ruháját, amikor a szalagokat megmutatta.
- Jómagam fél életemben mezítláb jártam - mondta büszkén Krinipposz -, és ha járkálok, még most is gyakran levetem a cipőmet, hogy ok nélkül ne koptassam. Ez a hiú leány szegénnyé tesz a követelőzéseivel. A szakállamat simogatva szelíden a fülembe súgja: “Nagyapa, végy nekem etruszk cipőt." A homlokomat csókolgatva susogja: “Nagyapa, ma láttam egy föníciai fésűt, ami illenék a hajamba." De ha a hiúsága miatt a hajamat tépem, ő így magyarázkodik: “Egyáltalán nem magam miatt cicomázkodom, hanem a te méltóságod miatt, nagyapa. Talán megint reszketsz a hidegtől, és azt akarod, hogy a prémtakaró alatt melegítselek?" Ilyenkor elveszett ember vagyok, és a fésűn kívül még fülbevalót is veszek neki.
- Jaj, nagyapa, miért bosszantasz idegenek füle hallatára? - pörölt vele Küdippé. - Te tudod a legjobban, hogy nem vagyok sem hiú, sem követelőző. De nem mindenki olyan, mint te. Te rongyos köntösben és mezítlábasan is Himera egyeduralkodója vagy, de atyámnak arany¬lemezekből kovácsolt koszorút kell viselnie, hogy megkülönböztesse magát a köznéptől, én pedig kénytelen vagyok felékesíteni magamat az áldozati szertartásokra meg az ünnepi felvonulásokra, mert különben bármelyik szamárhajcsár vagy hajósember megcsipkedhetné a csípőmet.
Lelkesen kijelentettem, hogy ő minden ékszer nélkül, sőt ruha nélkül, mezítelenül is kiválnék minden más nő közül, miként az arany ékszer egy halom réz közül. De Krinipposz összevonta a szemöldökét, és figyelmeztetett:
- A gondolataid túlságosan vakmerőek, te jóniai! Önmagában véve igazad van, és ezt magam tudom a legjobban, mivel gyermekkora óta saját kezűleg mosdatom, és azelőtt gyönyörködve nézegettem, amint szolgálólányaival együtt a folyóban fürdött. De most már ebben sincs örömöm, mivel a parton kell futkosnom, dárdával kell szurkálnom a nád közé, és nyilakat kell lődöznöm a bokrokba, hogy óvjam ártatlanságát az arcátlan tekintetektől.
Megkérdeztem, nem kevés-e és nem túlságosan hideg-e a víz a folyóban ilyenkor tél idején. Küdippé sietve kijelentette, hogy nem fél a hideg víztől. Ezenkívül fürdőzésre forró vizű forrása volt a városon kívül.
Amikor elindultunk Krinipposz házából, Mikon figyelmeztetett:
- Ez a Küdippé szívtelen leány, és abban a korban van, amikor bármelyik férfiún hajlandó kipróbálni hatalmát. Nehogy közeledni merészelj hozzá! Először is nem lenne sikered, mivel határtalan a nagyravágyása. De még rosszabb lenne, ha sikert érnél el, mert csak szenvedést okozna neked, és Krinipposz végül megöletne, mint egy legyet, amely nyugalmát megzavarja.
De ilyen csodálatosan szép leányról semmi rosszat nem gondolhattam, és ártatlan hiúsága szerintem csak gyermekes hódítási vágy volt. Amikor rá gondoltam, mintha nap sütött volna a szemembe, és többé már semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá.
Kerülgetni kezdtem Krinipposz házát a vásártér oldalán, hogy legalább egy villanásnyira láthassam Küdippét, és megjegyeztem a forró vizű forrásra tett célzását is. Az egyik reggel távolról láttam is, amint hajadonjainak őrizetében fürdeni ment. Krinipposz mezítlábasan kísérte, kezében tartva cipőjét, és csakugyan a gőzölgő forrás körül futkosott, dárdával döfködve minden bokorba.
Az egyetlen alkalom, hogy vele találkozzam, bevásárló útja volt, amikor szolgálólányainak kíséretében és néhány forradásos arcú rendőr védelme alatt a boltokba ment. Illedelmesen a földre sütött tekintettel járt, de a fején koszorú volt, a fülében ékszerek, a karján sodrott karperecek, a lábán pedig bokaszíjas puha szandál. Nagyon élvezte, amikor a férfiak játékosan “ó!" meg “jaj!" kiáltásokkal kísérték. Amikor kedvére való portékát vagy ékszert talált, nagy szemével a kereskedőre nézett, az ár hallatára elszomorodott, és bizalmasan panaszkodni kezdett nagyapja félelmetes fösvénységére. A kemény szívű kereskedőkre nem hatott két nagy szeme. Éppen ellenkezőleg, felemelték áraikat, mihelyt megpillantották, mivel Krinipposz leányunokája volt. De olykor-olykor valamelyik tapasztalatlan segéd a zsákmánya lett, és a saját kárára áron alul adta el neki az ékszert.
Lars Alsirhoz fordultam segítségért, mivel más nem jutott eszembe. Készségesen teljesítette kérésemet, ugyanakkor le is nézett, s így beszélt:
- Hát valóban beéred ilyen silány játékokkal, Turms, noha rendelkezésedre állnak az istenek csodálatos játékai? Ha erre a kemény szívű leányra vágysz, miért nem használod ki az erődet? Ajándékokkal nem szerzed meg.
Kijelentettem, hogy Küdippé puszta látása minden erőmtől megfoszt. Így aztán amikor Küdippé ismét eljött, hogy etruszk ékszereket nézegessen, Lars Alsir pedig sötét szövetre helyezte azokat, hogy a tetőnyílás fényében csillogjanak, Küdippének megtetszett egy nyakék, amelyet búzaszemmintásra kovácsolt aranylapkákból állítottak össze, és megkérdezte az árát.
Lars Alsir a fejét rázta, és sajnálkozását fejezte ki:
- Már eladtam.
Küdippé természetesen a vevő után érdeklődött, Lars Alsir pedig elmondta, hogy én vettem meg, ahogyan előre megbeszéltük.
- Az epheszoszi Turms? - csodálkozott Küdippé. - Hiszen ismerem őt. Hát nem magányos férfiú?
Lars Alsir úgy vélekedett, hogy bizonyára van egy barátnőm, de értem küldött, én pedig természetesen nem tartózkodtam messze. Küdippé a legédesebb mosolyával fogadott, szemér¬mesen üdvözölt, és így szólt:
- Jaj, Turms, annyira megkedveltem ezt a szép nyakéket. Szép munka, és bizonyára nem is drága, hiszen az aranylapkák olyan vékonyak. Nem volnál hajlandó megválni tőle az én kedvemért?
Zavart színleltem, és azt mondtam, hogy már másvalakinek ígértem. Küdippé annyira izgalomba jött, hogy kezét a karomra tette, arcomban éreztem a leheletét, és kérdezősködni kezdett, kinek akarom adni.
- Komoly gondolkodású férfiúnak tartottalak - mondta. - Éppen ez vonzott annyira, hogy nem tudtalak elfeledni téged és hosszúkás szemedet. Valóban csalódtam benned.
Jelentőségteljesen súgtam, hogy ilyesmiről nem illik kíváncsian hallgatózó szolgálólányok füle hallatára beszélni. Nyomban az udvarra küldte kíséretét, úgyhogy hármasban maradtunk, ő, Lars Alsir meg én. Küdippé ártatlanul a szemembe nézett, és így kérlelt:
- Add el nekem az ékszert, hogy megőrizhessem irántad tiszteletemet. Különben arra kell gondolnom, hogy könnyelmű férfiú vagy, és rossz hírű nők után futkosol. Csak rossz nő fogadhat el idegen férfitól ilyen drága ajándékot.
Úgy tettem, mintha haboznék, és ezt kérdeztem:
- Nos, mennyit fizetsz érte?
Lars Alsir tapintatosan hátat fordított nekünk. Ahogy ezt észrevette, Küdippé az ujjaival puha erszényét tapogatta, boldogtalannak tettette magát, és így panaszkodott:
- Jaj, talán csak tíz ezüstpénzem maradt, és nagyapám különben is azért szid, hogy pazarló vagyok. Nem adnád el nekem olcsón ezt az ékszert, hogy megóvd a tisztességedet valamelyik kapzsi nő csábításaitól? Nem sokat ér a szerelem, ha ékszerekkel kell megvásárolni.
Elismertem, hogy van valami abban, amit mond.
- Küdippé - javasoltam -, valóban eladom neked az ékszert, mondjuk egy kakasveretű ezüstpénzért, ha ráadásul hagyod, hogy megcsókoljam a szád.
A legnagyobb felháborodást tettette, a szájához kapta a kezét, és így szólt:
- Nem tudod, mit kérsz. A szám még egyetlen férfi sem csókolta meg apámon és a nagy¬apámon kívül. Nagyapám figyelmeztetett, és azt mondta, hogy bajba kerül az a leány, aki hagyja, hogy a férfi megcsókolja a száját, mert egyetlen férfi sem éri be ennyivel, hanem utána a leány mellét akarja tapogatni, és ettől elgyengül a leány, és nem tudja elhárítani a még vesze¬delmesebb többi cirógatást. Én ugyan nem tudom, mit akar ezzel mondani, és nem is tudom megérteni, hogyan gyengülne el egy leány, ha egy férfi ártatlanul megsimogatja a mellét. De semmiképpen sem engedhetem meg, hogy megcsókold a szám. Nem, Turms, ne is javasolj ilyesmit, bár értem, hogy semmi rossz szándékod nincs.
Mialatt beszélt, csodálkozva csóválta a fejét, kezét a ruhája alá dugta, és a mellét tapogatta, úgyhogy kezdtem gyanakodni, hogy még azt az egy drachmát is meg akarja takarítani, amit kértem. Gyorsan így beszéltem:
- Beleláttál a gondolataimba, és egyenesen szégyellem magam, amiért ezt a nyakéket egy könnyelmű nőnek akartam adni, hogy kegyeit elnyerjem. De könnyebb lenne elfelednem őt, ha megcsókolhatnám a te ártatlan szádat.
Küdippé habozott, és ezt kérdezte:
- Komolyan megígéred, hogy senkinek sem mondod el? Tényleg nagyon szeretném meg¬szerezni ezeket a szépen kovácsolt aranylapocskákat, de még inkább szeretnélek téged megmenteni a gonosz csábításoktól, ha valóban elhihetem, hogy utána senki másra nem gondolsz többé, csak rám.
Annyira csábított, hogy olvadozott a szívem, és már csaknem felkiáltottam, hogy amióta őt megláttam, senki más nőre nem tudok nézni többé. De uralkodtam magamon, és hallgatást fogadtam. Miután még egy pillantással meggyőződött róla, hogy Lars Alsir továbbra is hátat fordít nekünk, Küdippé lábujjhegyre állt, kissé megnyitotta ajkait, hogy megcsókoljam, és a ruháját is széthúzta. De miután engem tűzbe hozott, hirtelen elhúzódott tőlem, megigazította a ruháját, előkotorta az erszényéből az ezüstpénzt, a kezébe vette az aranyláncot, és hűvösen megszólalt:
- Itt a drachmád. Azt hiszem, jó vásárt csináltam. Nagyapámnak igaza volt, hogy a férfiak hová akarnak nyúlkálni, de ami engem illet, tévedett. Egyáltalán nem éreztem gyengének magam, és becsülettel szólva ugyanolyannak éreztem a csókodat, mintha egy borjú nedves orrát csókol¬tam volna meg. Talán nem sértődsz meg, ha ezt nyíltan megmondom neked.
Ravaszabb volt nálam, és valóban semmit sem nyertem vele, hogy megcsókoltam, hiszen csak fölöslegesen tűzbe jöttem, és ráadásul adósa maradtam Lars Alsirnak a drága nyakékkel. Le kellett volna vonnom belőle a tanulságot, ehelyett emlékként őriztem a kakasveretű ezüstpénzt, és megremegtem, valahányszor a kezembe vettem.
Hiába könyörögtem segítségért Aphroditéhez, és ígérgettem neki áldozatokat. Már arra gondoltam, hogy Aphrodité szeszélyességében elhagyott, vagy hogy merő képzelgés volt mindaz, amit Mikon a tengeren mondott. De az istennő valójában egész más módon szőtte hálóját a vesztemre, mint gondoltam, úgyhogy Küdippé pusztán csalétek volt, akit az utamba dobott, hogy arra vezessen, amerre akar.
De hogyan is tudhattam volna ezt? Lefogytam, és aludni sem tudtam a szerelemtől, míg végül, amikor a tavaszi szelek fújdogálni kezdtek, Dorieusz félrehívott, és így beszélt hozzám:
- Turms, ezekben a hónapokban nagyon sokat gondolkodtam, és megérlelődött bennem az elhatározás. Erüxbe akarok utazni, és szárazföldön utazom, hogy lássam az egész nyugati vidéket. Tanakil elkísér, mert az erüxi aranyművesek aranyból és elefántcsontból fogakat tudnak csinálni. Elhiszik neki, ha azt mondja, hogy özvegysége miatt az erüxi Aphroditének akar áldozni. Mikon és Aura is velünk jön, és természetesen szeretném, ha te is látnád Segesta gabonavárosát és Erüx földjét.
Nem fordítottam figyelmet arcának sötét komolyságára, csak Küdippére gondoltam, és lelkendezve felkiáltottam:
- Remek a terved, és nem is értem, miért nem magam eszeltem ki. Nekem is van dolgom az erüxi Aphroditével. Hiszen ő a nyugati tenger leghíresebb Aphroditéje, ahogyan az akraiai Aphrodité a keleti tenger fölött uralkodik. Tüstént keljünk útra, inkább ma, mint holnap.
A következő napon felkerekedtünk, hogy lóháton, szamarakkal és hordszékeken Erüxbe utazzunk. A pajzsokat Tanakil házában hagytuk, csupán az utasember nélkülözhetetlen fegyvereit vittük magunkkal, hogy a rablók meg a vadállatok ellen védekezhessünk. Miután Küdippé lángra gyújtotta érzékeimet, érett és kész voltam erre az utazásra, és azt hittem, hogy az erüxi Aphrodité segítségével keresztülvihetem akaratomat. De az istennő ravaszabb volt nálam.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
Címkék: bíborszalagokkal, tulajdonságaival, követelőzéseivel, nyugtalanságomat, összetalálkozzam, vitorlázhassanak, búvármesterséget, elsüllyesztettük, boszorkánysággal, felszenteltetnéd, kiszámíthatatlan, remetetermészetű, kimondhatatlanul, búzaszemmintásra, megkereshetnének, szégyenoszlophoz, megkülönböztesse, aranylapocskákat, természetfölötti, takarékoskodtunk, fenyegethetnélek, kakaskukorékolás, összehasonlítsuk, honfitársainkhoz, püthagorikusokat, nélkülözhetetlen, korsószilánkokat, varázseszközöket, bűncselekménynek, kegyelemkenyeret, viselkedésünkért, halhatatlanoknak, védőszellemeinek, kereskedőházukba, szétválasztanunk, keresztülvihetem, phokaiai Dionüsziosznak, tengeren nagyobb, ladéi ütközetben, föníciai vizeken, őszi szelek, téli kikötőkbe, hihetetlen hőstette, szárazföld kékes, emberek károgva, első parton, füst alatt, ismeretlen vizeken, hegy óriási, leghatalmasabb Szicília, sziget déli, kormányosok nagyon, HARMADIK KÖNYV, Álmodban Tróját, Azóta Szicília, Álmomban Héraklész, Bensőmben Héraklész, Végül Krinipposz, Mialatt Dionüsziosz, Miután Dionüsziosz, Láttuk Démétér, Felráztam Mikont, Áldozzunk Himera, Ezeket Himera, Miután Himera, Szerencsére Tanakil, Imádkozz Héphaisztoszhoz, Ezért Dorieusz, Miközben Dorieusz, Ezért Krinipposznak, Ezért Dionüszioszt, Hiszen Aura, Hiszen Dionüszosz, Miután Aura, Olykor-olykor Aura, Lars Alsir, Lars Turms, Epheszoszban Hérakleitosz, Elmondtam Dionüsziosznak, Mikon Krinipposz, Lars Alsirhoz, Lars Alsirnak, Miután Küdippé,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
10.11. 16:46 Áldozatokat követelt a viharos időjárás Dél-Franciaországban
10.11. 16:46 Cea de-a patra ediţie a Zilelor Culturii Evreieşti din Cluj-Napoca va fi or...
10.11. 16:30 Villamospálya-felújítás miatt változik a közösségi közlekedés Budapesten a ...
10.11. 16:30 Nébih: betartja a szabályokat a tokaj-hegyaljai borászatok többsége
10.11. 16:30 Együttműködik az MFB és az Eximbank a kkv-szektor fejlesztése érdekében
10.11. 16:30 Volkswagen: tömeges leépítéssel fenyeget az új autók szén-dioxid-kibocsátás...
10.11. 16:29 Tuzson: nem lehet különbség életminőség szempontjából a falvak és a városok...
10.11. 16:29 Rétvári: évszázadonként egyszer van olyan lehetőség, mint a váci kézilabda-...
10.11. 16:22 Megnyílt a V4-es országok kortárs filmszemléje Prágában
10.11. 16:02 Kilenc új alkotást vetítenek a Spanyol Filmhéten az Urániában
Tudjátok ?
Mi a megfejtés nr. 74 ?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
még több kérdés
Blog Címkék
Az érintés fájdalomcsillapító ...  Majom a hátamon  CSANÁDI IMRE: Levélsöprő  Facebookon kaptam  Irigység  Megfúladok  Jó ember  Esti kép  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  D12-es hajóvonal (Budapest)  Le fogsz esni  Egy angyal  Megfúladok  Egy ilyen szép szerelem...  Unom az iskolát  Isten fegyverzete  Dühös  2018. október 13., szombati Na...  Ha már nem a tökéletes külsőt ...  Célzok  Aztán mássz le a toronyból  NÁDOR TAMÁS: Szeptember  Október 12. MAI LÁTOGATÓK...  Ketrecben  Facebookon kaptam  Konferencia  Köszöntelek sok szeretettel Ke...  Irigység  Poloskainvázió  Facebookon kaptam  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  Vers  2018. október 10. szerdai Napi...  Meggyesi Éva: Esőben sétálni  Vágy  Facebookon kaptam  2018. október 13., szombati Na...  Megfúladok  Sorakozó  A lépcső  Tág pórusú bőr esetén (LINK-be...  A zsűri  Jó éjszakát kívánok!  A térdfájdalom leküzdésére - ...  Négyzet alakú  NÁDOR TAMÁS: Szeptember  Evangélium  Film Édenkertünk Írországban -...  Egy angyal  Facebookon kaptam  Dorosné Éva szép szerkesztései...  Bilincsben  Vágy  Facebookon kaptam  Arra kellett rájönnöm, hogy e...  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  És eddig! Nincs tovább!  Komolyzene  Facebookon kaptam  Konferencia  Vágy  RainbowLorikeetsUmbrella (Ausz...  2018. október 10. szerdai Napi...  Jéghokis  Elvágom  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  A lépcső  Isten fegyverzete  A zsűri  Torna  Facebookon kaptam  Őszi kép  Evangélium  Csillagokat látok  Bibliám  Isten fegyverzete  Facebookon kaptam  Állandó fáradtság mint betegsé...  Vers  Célzok  Félek  Jéghokis  Várnai Zseni: Őszi Napsütés  Erdei tónál  2018. október 12., pénteki Na...  Facebookon kaptam  Fáradtság mint betegségtünet  Meggyesi Éva: Esőben sétálni  Október  Masszőr  Esküvő  Meggyesi Éva: Esőben sétálni  Egy ilyen szép szerelem...  Csatorna  Asztma és terápiái  Félek  2018. október 12., pénteki Na...  CSANÁDI IMRE: Levélsöprő  Sorakozó  A világ változik 
Bejegyzés Címkék
phokaiai Dionüsziosznak, tengeren nagyobb, ladéi ütközetben, föníciai vizeken, őszi szelek, téli kikötőkbe, hihetetlen hőstette, szárazföld kékes, emberek károgva, első parton, füst alatt, ismeretlen vizeken, hegy óriási, leghatalmasabb Szicília, sziget déli, kormányosok nagyon, nagy városban, legjobban eladni, elszenvedett bajokból, legjobb alkalom, nagy városok, első örömök, perzsák ellen, ladéi tengeri, bortól megittasodva, halhatatlanoknak valamennyi, legnagyobb szószátyárság, lehető legfélreesőbb, karthágóiak érdekterülete, türrhének tengerét, utolsó erőfeszítést, bátor kormányosok, meseszerű tengerszoros, füstölgő hegycsúcs, maga részéről, istenek egyáltalán, tengeri rákoktól, rossz hírű, maga akaratát, tengerszoros könyörtelen, föníciai révkalauzokat, nyelvüket tanuljam, kegyetlen áldozat, hajók zátonyra, perzsa háborúból, hadihajóknak pedig, kormányosok meséljenek, zankléi adószedőknek, adószedők tátott, hullámverés állandó, fülünkben végre, türrhének ősziesen, legnagyobb áldozatként, föníciai isten, tengerbe taszította, szivárgó hajók, tengerszoros megpróbáltatásai, szárazföldre vágytunk, szárazföld felől, másik hadakozik, többiek ellen, álmunkban kapott, éjszakányi időt, következő reggel, hajókorláthoz futott, legnagyobb megdöbbenést, szárazföldet kémlelte, öreg szamár, álmomban látott, evezőkhöz futottak, lábuk alatt, legtöbben befontuk, föníciai hajókon, tengerbe dobtuk, hajókon füstölőszereket, isteni álmokra, férfiak eveztek, erdő borította, álma jobb, valóságnál eleve&#172, álmomat vagyok, falakon belül, menekülő férfiak, hajóra síró, trójai tűzvészből, őslakó szikánokat, istenek azért, haját tépve, szemem elől, spártai bolondot, hajóink bírnák, halál torkába, karthágóiak keze, afrikai Karthágó, legkegyetlenebb város, tenger fölött, álmokat sokféleképpen, hosszú tengeri, akraiai Aphrodité, görcsös buzogány, szép partvidéken, , ,
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 3809
  • e Hét: 6855
  • e Hónap: 61988
  • e Év: 1873879
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.