Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-19 19:27:00, csütörtök
 
   
  UTOLSÓ KÖNYV
AZ ISTENEK LAKOMÁJA



1
Népeink szent tava, előkelő hegyeitől körülvéve, a legtisztább és a legkékebb tó volt, amit láttam. Az ősz sötétsége ereszkedett a csendes víztükörre, amikor először megpillantottam. Láttam a templomokat. Láttam a szent kőgyűrűt. Láttam a barázdát, amiből Tages emel¬kedett ki, hogy tollba mondja bölcsességeit. Láttam Begoé nimfa forrását. Ők talán valahol másutt jelentek meg. Tarquiniiben mutogatták Tages földbe vájt gödrét. Rómában Egeriának barlangja és forrása volt. De a hagyomány ezeket a helyeket Volsiniiben szentesítette.
Számomra a legszentebb a változó isten temploma, Voltumna kőoszlopos épülete volt, amelyben a középső fülke üresen állt. Bronzból öntött szép Chimaira őrizte, oroszlán, kígyó és sas ugyanabban a testben, egyesítve magában a földet, az alvilágot és az eget a változó isten külső jelképeként. Legyőzhetetlenül őrizte Voltumna üres fülkéjét. A görögök azt állították, hogy hősük szárnyas paripán lovagolva legyőzte és megölte Chimairát. Ifjúságom napjaiban ennek bizonyságára megmutatták nekem Korinthoszban Pégaszosz forrását. De népem körében még mindig él Chimaira a változó és alakját változtató isten szent jelképeként. Őt a görögöknek még nem sikerült megölniök.
Az őszi ünnepségek idejére sok nép gyűlt össze valamennyi városból, noha csupán a városok képviselői léphettek be kíséretükkel a szent területre, és lakhattak a szent kunyhókban. A nem szent város, a hatalmas és gazdag Volsinii a tótól félnapi járóföldre emelkedett hegyének ormán. Híres volt kézműiparáról és kereskedelmi áruiról, és hasznot húzott az őszi ünnepségekből. De a szent Volsiniiben a tó partján az ünnepségek idején nem volt szabad kereskedni.
Az ünnepségek első reggelén betakart fejjel a tanácskozások házába kísértek, ahol összegyűlt a tizenkét város tizenkét képviselője. Közülük csak ketten voltak igazi lukumók, öten a lukumó címet használták, egy a népe által megválasztott király volt, a többi négyet pedig városuk tanácsa jelölte ki képviselőnek, s meghatározott időre szóló hatalmukat törvények korlátozták. Ilyen volt Clusium képviselője is. Voltak köztük öregek és fiatalok is, mint a tarquinii Lars Arnth Velthuru, aki atyja helyetteseként érkezett, de valamennyien magukra öltötték városuk szent köntösét, és egyforma kíváncsisággal néztek rám. Díszhelyek nem voltak. Kedvük szerint leülhettek vagy állhattak, anélkül hogy bármiféle tiszteletet tanúsítottak volna egymás iránt.
Kitakartam a fejem, és tudtam, hogy ez az első és legegyszerűbb próba. Amint tekintetem végigjártattam rajtuk, mindegyikük jelt próbált adni nekem, ki az ujjával, ki a szemével hunyorgatva, ki mosolyogva, ki komolynak tettetve magát. Köntösüket kifordították, nehogy városuk jelképéről bármire következtethessek. Mégis nyomban tudtam és megéreztem, ki a két igazi lukumó. Nem tudom megmagyarázni, miről éreztem meg, de feltétlen bizonyosság és tudás töltött el, úgyhogy elmosolyodtam a gyermekes játék miatt.
Mentem, és fejet hajtottam, először a volsinii aggastyán előtt, aztán üdvözöltem az örökké hideg Volterra sötét arcú lukumóját. Ő erős testalkatú férfi volt, és még nem töltötte be az ötvenet. Talán a szeméről ismertem fel, talán szemöldökráncairól. Szigorú komolyság áradt belőle, az aggastyánból pedig mosoly és nyájasság. A többieket csak fejbólintással üdvözöltem.
Mindkét lukumó egymásra tekintett és előlépett. Az aggastyán így szólt:
- Ismerlek téged, Lars Turms.
A többi város képviselője nyomban hevesen vitatkozni kezdett egymással, és néhányan azt mondták, hogy ez még egyáltalán nem bizonyíték. Értesüléseket szerezhettem mindkét lukumó külsejéről, vagy talán Clusium képviselője velem egyetértésben titkos jelekkel mutatta meg nekem őket. Egyáltalán nem törődtek velem, mintha nem is hallgattam volna végig vitájukat. De az öreg lukumó a vállamra tette a kezét. Kimondhatatlan jóság, nyájasság, könyörületesség melege sugárzott belőle énbelém, amikor szépen mosolyogva így szólt hozzám:
- Járj-kelj szabadon ezekben a napokban, ahol és ahogyan akarsz, szent vagy nem szent helyeken. Légy jelen az áldozatoknál, ha akarod. Nézd a versenyjátékokat. Semmilyen ajtót nem zárnak be előtted, senki sem kényszerít semmilyen ajtó kinyitására.
A volterrai lukumó kezével barátságosan megérintette a karom. Szilárdság, erő, biztonságérzet áradt belém a kezéből.
- Készülj fel, ha akarod, Lars Turms - mondta. - Senki sem kényszerít a felkészülésre. Miért kellene felkészülnie az igazi lukumónak? De a felkészüléssel kifinomulsz, hogy olyasmit is befogadj és tapasztalj, amit eddig nem tapasztaltál.
- Hogyan kell felkészülnöm, atyám? Hogyan kell felkészülnöm, bátyám? - kérdeztem tőlük.
- Úgy, ahogy akarod, Turms - mondta nevetve az öreg. - Van, aki felkapaszkodik a hegyre, a magányba, a másik az emberek zsivajgásában keresi önmagát. Sok ösvény van, de ugyanahhoz a célhoz vezetnek. Ezekben a napokban virraszthatsz és böjtölhetsz. A virrasztás segít a minden¬napi embernek, hogy olyasmit lásson, amit különben nem lát. De bort is ihatsz, amíg a zúgásban és a ködben cserben nem hagy a lábad, hogy aztán magadhoz térve, miután kihánytad az előző italt, újra ihass. Szerethetsz nőket, és a kimerülés határáig kielégítheted érzékeidet. Akkor is jönnek igazi álmok és látomások. Mai koromban már bánom, hogy nem próbáltam ki ezt az utat is. Most már késő. Hamarosan hetvenéves leszek, fiam, és nem vágyódom arra, hogy további időt eszközöljek ki az istenektől, és még tíz évig viseljem el rozzantra kopott testemet.
- Az érzékek a legédesebb kimerültségbe simogatják az embert - mondta a volterrai férfi. - Segítenek bennünket, hogy elviseljük ezt az életet, és még köszönetet is mondjunk érte. De azért jusson eszedbe, Turms, hogy az éhség is, a szomjúság is, a kielégületlenség is élvezetté válik, ha látomásokhoz vezet. Nem állítom, hogy ezek nemesebb élvezetek lennének, mint az ittasság vagy a kielégülés. Mindenkinek megvan a maga útja. Nem adhatok tanácsot neked, hogy te melyik utat kövesd. Csak a magam útjáról mesélhetek.
Az aggastyán mogyoróvesszejével rámutatott, és így beszélt:
- Ő pásztornak született, és a hegyek magányában látta látomásait. Az én testem régi nemzetségbe született. Ő mint lukumó mégis öregebb lehet nálam.
Több tanácsot nem adtak nekem, de a szemükből, sugárzásukból éreztem, hogy a szívük mélyén elismertek engem. Nekik, lukumóknak, akik önmagukat elismerték, nem volt más próbára szükségük, mint arra, hogy én, Turms, én voltam. De a hagyomány kedvéért próbára kellett tenniök engem, hogy magam találjak rá önmagamra, és ismerjem el magamat. Ez a leggyötrelmesebb a lukumó számára.
Azon a napon láttam, hogy új rézszeget vertek a végzet templomának kortól megszürkült faoszlopába. Sok szeg volt benne, fej fej mellett, és a legrégibb szegfejek durván voltak megmunkálva, és megzöldültek a rézrozsdától. De még sok hely maradt az oszlopon. Az istenek mérték még az időt az etruszk népeknek és városoknak.
Három napig külpolitikai ügyekről tanácskoztak, meg Veiji háborújáról Róma ellen. Caere és Tarquinii megígérte, hogy fegyverekkel és csapatokkal segíti Veijit. A görögökről is beszéltek, és Lars Arnth megkísérelte, hogy Populonia és Vetulonia támogatásával kijelentse, előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a háború a görögök ellen. De nem talált visszhangra. A lukumók közül egyik sem avatkozott a háborúról folytatott eszmecserébe, mert a lukumó csak saját városának megvédésére fogadja el a háborút, ha veszély fenyeget, de ilyenkor is erejét veszti. Mialatt a többiek vitatkoztak, a volsinii aggastyán a fülembe sugdosott:
- Csak hadakozzanak Róma ellen. Rómát úgysem tudják legyőzni. Bizonyára tudod, hogy Róma atyád városa, és a legtitkosabb előjelek fűzik a te városodhoz. Ha Róma elpusztulna, elpusztulna Clusium is.
A fejemet ráztam, és így válaszoltam:
- Sok dolog van, amit nem tudok, és ilyesmiről a beavatottak sem beszéltek nekem Clusiumban.
Kezét a nyakamra tette, és így suttogott:
- Milyen erős és szép vagy, Turms. Örülök, hogy megértem, hogy láthassalak. Puszta közelséged melegíti öregségemet. Ne higgy a beavatottaknak. Ők kénytelenek bemagolni a tudásukat, és másoktól megtanulni a varázsigéket meg az áldozatokat. Mást nem tudnak. Talán még nem kellene felfednem előtted ilyen titkos dolgokat, de puszta szórakozottságból megfeledkezhetem róla, hogy később elmondjak neked olyasmit, amit a városod miatt jó tudnod. Atyád elfoglalta Rómát, és néhány évig ott tartózkodott, hogy rendbe hozza a város ügyeit. Ő visszaadta volna a várost Lars Tarchónak vagy a fiának, de a rómaiak meggyőzték, hogy szívesebben kormányozzák önmagukat, semhogy eltűrjék egy rossz király önkény¬uralmát. A rómaiak azt is megkísérelték, hogy meggyilkolják őt. Egeria szent barlangjában találkozott a legöregebb Vesta-szűzzel, aki elmondta és tolmácsolta neki a jóslatokat. Atyád hitt neki, és önként lemondott Rómáról. De az előjelek miatt Róma sorsát Clusium sorsához kötötte. Ha valaha valamilyen külső veszedelem fenyegeti Clusiumot, Rómának meg kell mentenie. Ez meg van írva Róma szent könyveiben, és megerősítést nyert az istenek lakomá¬ján. Lars Porsenna ezt fontosabbnak tartotta, mint az állami egyezményt, amit bárki meg¬szeghet, ha a nép maga kormányozza önmagát. A rómaiak önérzete miatt jobb, hogy ezt nem hozták nyilvánosságra. De a régi nemzetségek tudnak róla, és atyáról fiúra megőrzik ezt az ismeretet.
- Erről tudnod kell - folytatta. - Clusium sohasem csatlakozhat Róma ellen indított háborúhoz, és Clusiumnak Róma mellett kell felemelnie a szavát, ha a bosszús szomszéd népek teljesen el akarják pusztítani. Megbüntethetik és meg is kell büntetniök Rómát. Rómának szüksége van a fenyítésre, hogy felnőjön. De ha az etruszkok részéről teljes pusztulás fenyegetné Rómát, Clusiumnak a saját jövője érdekében inkább Róma mellett kell harcolnia, mintsem Róma ellen. Ez annyira kötelező és szent dolog, hogy maguk az istenek szálltak le az égből a megerősítésére. De megegyeztek, hogy erre egyetlen nyilvános jellel emlékeztetnek, éspedig azzal, hogy Rómában nem lehet nyilvános adásvételt jóváhagyni, amíg ki nem nyilvánítják: Ez Porsenna földje, vagy ez Porsenna háza, vagy ez Porsenna portékája. Hiszen Róma hírnevével, házaival és minden holmijával együtt Porsennáé volt, miután ő elfoglalta.
Eszembe jutott, hogy magam is csodálkoztam azon a furcsa szokáson, amit Rómában az árverezőknek kellett követniök az adásvétel törvényesítésénél. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy a lábam miért vezetett olyan ellenállhatatlanul a szent barlangba, és miért ismertem rá és fröcsköltem arcomra a forrás vizéből. Atyám nyomdokaiban jártam. Ezért ismert fel nyomban az arcomról a legidősebb Vesta-szűz, mint atyám fiát.
A városok képviselői hét napon át belpolitikai ügyekről tanácskoztak, és határvitákban döntöttek. Napról napra könnyebbnek éreztem magam. Elkeveredtem a nép között. Jártam szent és közönséges helyeken. A többiekkel együtt nevettem és kiabáltam a szokásos versenyjátékokat szemlélve. De ha rám ismertek, a legnagyobb tolongás közepette is hirtelen üresség támadt körülöttem, és az emberek félénken néztek rám. Ezért kezdtem inkább a magányt és a világosságot keresni. Nem éreztem sem éhséget, sem szomjúságot. A csillagokat nézegetve a hegycsúcson virrasztottam. Áradt belém az öröm, és semmilyen gond nem rontotta többé a kedélyemet. Bármelyik lukumó puszta pillantása vagy érintése vagy barátságos szava elegendő volt, hogy kiűzze a szívemből az árnyakat, s szívem ege nyomban kiderült.
Aztán sor került az áldozatokra és a hozzájuk kapcsolódó hagyományos versenyjátékokra. Az áldozatokat a templomokban végezték, de a szent viadalokat a kőgyűrűn belül vívták. A lukumók és a városok képviselői tizenkét szent kövön ültek, de ezeket párnákkal tették kényelmessé, és mindenki, akinek megengedték, hogy a szent területre lépjen, városának képviselője mögött szorongott. A tulajdonképpeni köznép a hegyoldalakról és a háztetőkről nézte a viadalt, az egész környék emberektől tarkállott, és Volsinii közönséges városa elnéptelenedett. A küzdelmekre mélységes csendben került sor, tiltottak mindenféle cirkuszban szokásos lármát vagy tetszésnyilvánítást.
Jómagam jelen voltam, amikor a villámnak mutattak be áldozatot, melyet nekem kellett az isten kőasztalára helyeznem. A hajszálakat a saját hajamból vágtam, a kis halakat hálóval a tóból fogtam, és a hagymákat magam ástam ki a földből. A hagyományos imákat Volsinii villámpapja mondta el, mert én nem tudtam őket. A pap aztán előadta, hogy a sziget templomában milyen előjeleket észleltek a különböző városok számára. Csupán Veijinek mutatkoztak gonoszul vöröslő villámok rossz égtáj felől. Ami a többi várost illette, nem volt tudomás említésre méltó szerencsétlenségekről.
Turms isten napján egy nagy birkanyájból kellett kiválasztanom egy anyajuhot, hogy a nevemben feláldozzák. Minden juh szép, tiszta és hibátlan volt. Az anyajuh, amit kiválasztottam, szelíden követett az oltár mellé, és nem próbált menekülni, amikor a pap kőkése elvágta nyakán az ereket. Miután a vér az áldozókelyhekbe folyt, a pap megnyitotta a juh hasát, és elővette a májat. A színe megfelelő, a máj pedig hibátlan volt, de másfélszer nagyobb a szokásosnál. A zsigerjós ennél több magyarázatot nem adott az előjelre, de ettől kezdve jóstársaival együtt más szemmel nézett rám, mint addig, tisztelettel kitért az utamból, fejet hajtott előttem, és úgy köszöntött, ahogyan az isteneket szokták. Ebből megértettem, hogy tudásuk alapján elismernek lukumónak.
A következő napon Volsinii öreg lukumója valamilyen mondvacsinált ürüggyel a házába hívatott. Amikor a nyolc oszlop között beléptem, az előcsarnokban egy férfit láttam, aki feszülten várakozva az első fülkében ült egy kemény ülésen, és üveges szemmel meredt maga elé, mint a vakok. Lépteim hallatára lelkendezve ezt kérdezte:
- Hát te vagy az, aki ajándékokat adsz? Tedd a szememre kezed, gyógyító!
Kijelentettem, hogy nem vagyok gyógyító, hanem csak alkalmi vendég a házban. De a vak nem hitt nekem. Addig erősködött, amíg puszta szánalomból a szemére tettem a kezem. Szorosan megfogta a csuklóm, és két kezem hosszasan a két szemére szorította. Mintha valami beléáramlott volna belőlem, úgyhogy egyre gyengébbnek éreztem magam, és szédülni kezdett a fejem. Végül elhúztam a kezem. Ő behunyt szemmel mélyet sóhajtott, és köszönetet mondott.
A lukumó szobájában a heverőn halálsápadt leány feküdt, még csaknem gyermek, s a kezét nyújtogatta, hogy a parázstartó fölött melengesse. Szomorúan, és gyanakodva nézett rám. Amikor a lukumó felől érdeklődtem, azt válaszolta, hogy mindjárt jön, és arra kért, üljek addig mellé az ágy szélére.
- Beteg vagy? - kérdeztem.
Ő félrehúzta a takarót, és kitakarta mindkét lábát. Láttam, hogy lábszárizmai elsorvadtak, úgyhogy a lába két lécre hasonlított, noha különben sápadtsága ellenére is szép leány volt. Elmondta, hogy hétéves korában felöklelte és megtaposta a bika. Sebei és zúzódásai begyógyultak, de attól kezdve nem tudott járni. Szégyenkezés nélkül megmutatta nekem a vállán a szarvak okozta hegeket. Egy pillanat múlva nagyon félve ezt súgta:
- Jó és szép vagy, te, aki ajándékokat adsz. Dörgöld meg a lábam. Nagyon fájni kezdett, mikor a szobába léptél.
Egyáltalán nem voltam kiváló gyúró, de fiatal koromban természetesen megtanultam a helyes fogásokat, hogy kezelhessem a testgyakorlatokon megfájdult izmaimat. Ütközet után is az volt a szokás, hogy a harcosok segítettek egymásnak, lazára gyúrva a megerőltetéstől megkemé¬nyedett izmokat. De bármilyen óvatosan próbáltam is dörgölni a leány lábszárát, minden érintésemre feljajdult fájdalmában. Megkérdeztem, hogy befejezzem-e, de ő így felelt:
- Ne, ne, nem is fáj!
A fejem most még erősebben kezdett szédülni. Végül görnyedt háttal belépett az öreg lukumó, és ezt kérdezte:
- Mit csinálsz, Turms? Miért kínzod ezt a szegény beteg leányt?
- Ő maga kért rá - mentegetőztem.
- Hát mindenkin segítesz, aki erre kér? - fortyant fel. - Hát bárkinek adsz, aki hozzád fordul? Hiszen vannak jók és rosszak is, akik kérnek. Vannak bűnös és ártatlan szenvedők. Hát nem tudsz különbséget tenni köztük?
- Ez a szegény leány nem önhibája miatt szenved - mondtam némi töprengés után. - De ha embert látok szenvedni, azt hiszem, nem teszek különbséget jó és rossz, bűnös és ártatlan között, hanem mindegyiken segítek, ha tudok. Hiszen a nap is ugyanolyan melegen tűz rosszakra és jókra egyaránt. Nem beszélem be magamnak, hogy értelmesebb lennék a napnál.
Ő nagyokat szusszantva bólogatott, mintha ellenkezni akart volna. Aztán leült, ráütött a bronzpajzsra, és bort kért, majd így szólt:
- Egészen sápadt vagy. Gyengének érzed magad?
A fejem szédült, és tagjaim remegtek a gyengeségtől, de udvariasságból bizonygatni próbáltam, hogy semmi bajom sincs. Nagy megtiszteltetés volt, hogy maga elé hívatott a saját házába. Nem akartam panaszkodással elrontani az örömömet.
Bort ittunk, és felfrissültem. Ő egész idő alatt figyelmesen nézte az ágyon fekvő leányt, aki rezdületlenül viszonozta a tekintetét, mintha valamire várna. Volterra sötét arcú lukumója lépett be, és röviden üdvözölt bennünket. Az aggastyán saját kezűleg töltött neki a borból egy fekete cserépkupába. Amikor az ajkához emelte a kupát, az aggastyán hirtelen a leányra mutatott, és mintegy mellékesen ráparancsolt:
- Kelj fel, gyermekem, és járj!
Kimondhatatlan csodálkozásomra a leány arca felragyogott, óvatosan mozgatni kezdte a két lábát, és a padozatra lépett, kezével az ágyra támaszkodott, de aztán imbolyogva felállt, hogy kiegyenesedjék. Oda akartam futni, hogy támogassam, attól tartva, hogy elesik, de az aggastyán egy szót sem szólva a karomnál fogva visszatartott, és mindhárman a leányt néztük. Nagyon támolygott, de lépett egyet, még egyet, és egyik sarokból a másikba ment, a festett gerendafalnak támaszkodva.
Sírva és nevetve felkiáltott:
- Tudok járni, tudok járni!
A kezét felém nyújtva támaszkodás nélkül végigtámolygott a padlón, elém zuhant, és hosszasan csókolgatta a térdem.
- Lukumó! - suttogta áhítatosan. - Lukumó!
Hirtelen gyógyulásától ugyanúgy megdöbbentem, mint maga a leány, hitetlenkedve megtapogattam lábszárának elsorvadt izmait, és a fejem csóválva így szóltam:
- Ez csoda!
Az öreg lukumó jóindulatúan felnevetett, és megjegyezte:
- Te tetted, belőled jött az erő, lukumó.
De én mindkét kezem felemelve tiltakoztam:
- Nem, nem, ne gúnyolódj rajtam!
Az aggastyán a volterrai lukumó felé biccentett. Ő az ajtóhoz ment, és hívó hangon megszólalt:
- Jöjj, és mutasd a szemed, te, aki hiszel.
A férfi, aki üveges szemmel ült az előcsarnokban, kezét a szemén tartva, belépett. Újra meg újra levette kezét a szeméről, körülnézett, és megint eltakarta a szemét.
- Látok - mondta végül, alázatos tisztelettel meghajolt előttem, és kezét isteni üdvözlésre emelte. - Te tetted, lukumó - kiáltott fel. - Látok! Látlak téged és a fényt a fejed körül.
- Ez a férfi négy éve vak - magyarázta az öreg lukumó. - Hajóját védelmezte a kalózokkal szemben. Aztán mintha szakállas óriás lény rontott volna rá. A szakáll eltakarta előle az eget. Úgy érezte, mintha szörnyű ütést kapott volna a fejére. Azóta semmit sem látott.
A férfi buzgón bólogatott, és elismerte:
- Igen, igen, a fejem sértetlen volt, a szemem sértetlen volt, és a hajó megmenekült, de utána semmit sem láttam, amíg meg nem érintetted a szemem, megmentő.
Tanácstalanul néztem magam körül, a bortól kissé mámorosan.
- Gúnyolódtok velem - tettem szemrehányást nekik. - Én semmit sem tettem.
Mindkét lukumó egyhangúlag így beszélt:
- A hatalom és az erő benned van és a tiéd, ha akarod. Ismerd már el magad önmagadnak, hogy lukumónak születtél. Mi nem vonjuk kétségbe.
Még mindig nehéz volt felfognom. A fiatal leány boldog arcát nézegettem. Nézegettem a szempárt, amely az imént még vak volt.
- Nem, nem - tiltakoztam újra -, nem kérek ilyen hatalmat, nem akarok ilyen erőt! Félek. Csak ember vagyok.
Az öreg lukumó így biztatta a két gyógyultat:
- Menjetek, és mutassatok be hálaáldozatot az isteneknek. Amit másoknak tesztek, az történik veletek is.
Szórakozottan kinyújtotta a kezét, és megáldotta őket. Elindultak, a leány imbolygó járással ment a saját lábán, a látó pedig támogatta.
Miután távoztak, a lukumó felém fordult:
- Emberi testbe születtél - mondta. - Ezért ember vagy. De ugyanakkor lukumó vagy, ha el mered ismerni önmagadnak. Eljött a pillanat. Ne félj többé. Ne lázadozz, és ne menekülj önmagádtól. Tévelygésed végét ért.
- A sebek összezárulnak, és a vérzés eláll - mondta a fiatalabb lukumó -, ha a sebhez nyúlsz, te, aki visszatértél, és újra vissza fogsz térni. Ismerd már el magadnak önmagadat.
- A lukumó még a halottat is felébresztheti álmából egy pillanatra vagy egy napra - jelentette ki az aggastyán -, ha hisz önmagában, és érzi az erejét. De ilyen tett a saját életét rövidíti meg, és a megboldogultnak szörnyű szorongást okoz, hogy a léleknek vissza kell térnie a hullaszagú testbe. Ilyesmit ne tégy. Szellemeket is hívhatsz, ha akarod, és testet építhetsz számukra, úgyhogy beszélhetnek és válaszolhatnak neked. De ez a lelkek kínzása. Ne tégy ilyet, ha nem kényszerülsz rá. Ne kínozd a lelkeket, hogy téged se kínozzanak.
Mindkettőjükből olyan feltétlen bizalom, bizonyosság és tudás sugárzott felém, hogy szinte álomban hallgattam őket, és a szívemben nem tudtam ellenkezni velük. Eszembe jutott, hogyan segítettem Mikont a sebek kötözésében. Azok a sebek gyorsabban gyógyultak, amiket én kötöztem be, és az elvágott ütőér megszűnt vérezni, ha rányomtam az ujjam. De Mikon, mihelyt tehette, kezelésbe vette a sebesülteket, és sohasem jutott eszembe, hogy nekem is lett volna részem a sebek begyógyulásában. Teljes mértékben az ő orvosi tudománya érdemének tartottam.
Megértve, hogy a bizonyosság és a bizonytalanság küszöbén ingadozom, az öreg lukumó így szólt:
- Hát nem érted, mit akarok mondani a testek építésével?
Fogott egy fadarabot, a szemem elé tartotta, és így biztatott:
- Ezt nézd!
Aztán a fadarabot a padlóra dobta, és ezt mondta:
- Látod, béka született belőle.
Az iménti fadarab a padlóról felpattanva a szemem előtt békává változott, ijedtében nagyokat ugrott, és aztán mozdulatlanul megállt, kerek, kidülledő szemével áhítatosan engem nézve.
- Vedd csak a kezedbe, és tapintsd meg - biztatott vidáman nevetve az öreg lukumó, amikor észrevette, milyen hitetlenkedve néztem az eleven lényt, amit teremtett.
Szégyenkeztem, de a kezembe vettem a békát, éreztem hideg és nyálkás bőrét. Eleven béka volt, és mocorgott a kezemben.
- Engedd el - kérte az öreg.
Hagytam, hogy a béka kiugorjék a kezemből. Amikor tompán a padlóra puffant, ismét száraz fadarabbá változott a szememben. Most a volterrai lukumó vette a kezébe, megmutatta nekem, és így beszélt:
- Nem az alvilágiakat, hanem a földieket szólítom. Nézd, hogyan nő a borjú bikává.
A padlóra dobta a fadarabot. A szememben újszülött borjúvá változott. A még nedves borjú imbolyogva vékony lábaira állt. Aztán növekedni kezdett. Fején szép hegyes szarvak nőttek. Végül akkora lett, hogy betöltötte az egész szobát, és nem fért volna ki a keskeny ajtónyíláson. Éreztem a bika szagát, láttam szemének kékes lobogását. Félelmetes bika volt.
A lukumó pattintott az ujjaival, mint aki beleunt a játékba. A bika eltűnt, és a kőpadlón újra csak a szürke fadarab hevert.
- Te is megteheted, ha akarod - mondta az öreg lukumó. - Légy bátor. Vedd a kezedbe. Mondd meg, mit akarsz, mi szülessék belőle, akkor megszületik.
Szinte álomban lehajoltam, hogy a padlóról felvegyem a fadarabot, és az ujjaim között forgattam. Egészen közönséges, simára kopott, kortól megszürkült fadarab volt.
- Nem hívom az alvilágiakat, sem a földieket, hanem az égbelit, és a galamb a madaram - mondtam halkan, a kezemben lévő fadarabra meredve.
Ugyanakkor már éreztem is a pihéket, a madár pelyhes melegét és gyors szívverését a markomban. Hófehér galamb röppent fel a kezemből, körberepülte a szobát, és légiesen könnyen visszatért, hogy a kezemre szálljon, a szárnyával verdesett, s éreztem a kezemen a madárujjak csiklandozó érintését.
A volterrai lukumó előrehajolt, hogy megsimogassa a galamb tollait, és így szólt:
- Milyen szép madarat alkottál! Ez az istennő madara. Hófehér.
- Hiszel-e már, Turms? - kérdezte az aggastyán.
A madár eltűnt, és a kezemben újra csak a szürke fadarab volt.
Bizonyára olyan elhűlten néztem, hogy mindketten nevetésben törtek ki, és így beszéltek:
- No lám, Turms, most már megérted, miért jobb, ha a lukumó csak negyvenéves korában találja meg és ismeri el önmagát. Ha fiú lennél és felfedeznéd a képességedet, lelkesen játszadoznál, és számtalan testet hoznál létre, megijesztenéd magad körül az embereket, és talán nekibuzdulnál, hogy magával a változóval kelj versenyre, olyan alakokat hozva létre, amelyek addig nem léteztek. Az ilyesmi az istenek kísértése. Ne gyötörd az isteneket, hogy téged se gyötörjenek. Ha gonosz szándékkal rajtad üt az ellenség, vesszőt dobhatsz a lábához, és a vesszőt kígyóvá változtathatod. Ez megengedett dolog. Ha egyedül vagy és szomorkodsz, kedvenc állatot teremthetsz magadnak, ami ágyadban a lábadnál alszik, vagy a testével melegít. De ezt csak akkor csináld, ha egyedül vagy, és ne mutasd meg másoknak. Visszatér, ha hívod.
Bódulat fogott el. Szívemben erő sugárzott. Testem minden porcikájában nem is sejtett módon éreztem az erőt.
- És embert? - kérdeztem. - Embert is alkothatok társamul?
Ők egymásra néztek, és aztán rám, a fejüket rázták, és így válaszoltak:
- Nem, Turms, embert nem alkothatsz. Csak tovatűnő testet építhetsz egy pillanatra, és lelket varázsolhatsz bele, ami válaszol a kérdéseidre. De lelkek vannak jók és rosszak is. A rossz megelőzheti a jót, és félrevezethet téged. Nem vagy mindentudó, Turms, nem érzel meg mindent. Mindig jusson eszedbe, hogy emberi testbe születtél. Ez megköt téged, és megszabja tudásod határait. Ismerd meg börtönöd falait. Ezeket csak a halál bontja le körülötted, és akkor megszabadulsz, amíg újra nem kell születned. Egy másik korba, egy másik helyen. De közben édes lesz a pihenésed.
Azon a napon nem fárasztottak többet, hanem hagytak, hogy nyugodtan töprengjek a tanultakon. A következő reggel újra maguk elé hívtak, vértől megkeményedett ruhadarabot mutattak nekem, és így biztattak:
- Tapogasd meg a kezeddel ezt a ruhadarabot, hunyd be a szemed, és mondd el, mit látsz.
A ruhadarabbal a kezemben behunytam a szemem, és szörnyű szorongás fogott el. Ködösen, mintha álmodtam volna, láttam a történteket, amiket így mondtam el:
- Egy öregember ruhája. Ő poros és izzadt. Valahonnan hazatérőben van. Boldog, és szaporán lépked. A bozótból elvadult pásztor ront elő, kővel sújt le rá. Az öregember térdre esik, felemeli a kezét, irgalomért kiált. A pásztor újra lesújt. Ijedten körbepillantva kifosztja a holttestet. Aztán csak ködöt látok.
Hónom alól folyt a veríték, és a tenyerem nyirkos lett. Kinyitottam a szemem, és kiejtettem a kezemből a szörnyű ruhadarabot.
- Felismernéd a pásztort? - kérdezték ők ketten.
Szorongva töprengtem azon, amit láttam.
- Forró nap volt - feleltem tétovázva. - A felsőteste mezítelen volt. Bőrét sötétbarnára égette a nap. Zord arcán nagy sebhely húzódott.
Ők bólogattak, és így szóltak:
- Ne gyötörd vele többet magad. A bírák nem tudtak elmarasztaló bizonyítékokat szerezni a pásztor ellen. Mi megmutattuk a helyet, ahol a zsákmányát elrejtette. Fűzfa kosárral a fején egy rossz kútba vetették, mivel nem könyörült meg a gyámoltalan emberen. De örülünk neki, hogy megerősíted a bűnösségét. Ilyesmit nem szívesen teszünk. Túlságosan nagy a tévedés veszélye. De néha meg kell tenni. A ki nem derített gyilkosság újabb gyilkosságokra uszít.
Kezemben két egyforma és azonos méretű mintákkal díszített fekete kupát adtak, hogy segítsenek megfeledkeznem szorongásomról. A szememet be sem hunyva tüstént felemeltem a bal kezemben lévő kupát, és így szóltam:
- Ez a szent kupa. A másik nem szent.
- Turms, lukumó vagy - mondták ők ketten. - Hát elismered már, és hiszel magadban?
De még mindig tanácstalan voltam. Az öreg lukumó így magyarázott:
- A tárgyakból kiolvashatod a történteket. Olyankor minél kevesebbet gondolkodsz, annál tisztábban látsz. Ezért is jobb, ha a lukumó negyvenéves, amikor ráismer önmagára, és elismeri a képességeit. Különben nekibuzdulna, hogy a tárgyakkal kísérletezzék, és önmagában véve csekély értékű képességét fejlessze. Ennek nincs nagy jelentősége. A lukumónak fölösleges ilyesmivel fárasztania magát, ha nem kényszerül rá. Ugyanez a képesség számos közönséges emberben is megvan.
- A szikánok Szicíliában tudnak és hallanak olyasmit, ami másutt történik, akár a világ túlsó szélén.
- Kiléphetsz a testedből, ha akarod - mondták ők -, és olyasmit láthatsz, ami másutt történik, sőt körvonalakban meg is jelenhetsz, és befolyásolhatod az események menetét. De ne tégy ilyet. Ne lépj ki a testből, amibe születtél. Ez veszélyes, mert a test védtelenül marad, ha távozol belőle. És az eseményekre gyakorolt befolyásod is csak ideiglenes. Minden úgyis úgy történik, ahogyan történnie kell. Hiszen ott vannak számunkra a jelek meg az előjelek. A villámok, a madarak és az áldozati juh mája eléggé kifejezésre juttatja, amit tudnunk kell.
Megerősítésként felemelték a kezüket, hogy üdvözöljenek, mint egy istent.
- Így van, Turms - mondták. - Lukumó vagy. Sok minden lehetséges számodra, de nem válik minden a javadra. Tanulj meg választani, tanulj meg különbséget tenni, tanulj meg korlátokat szabni. Ok nélkül ne gyötörd magad, és ne kísértsd az istent. A néped számára, a városod számára elég, hogy vagy. Elég, ha a halhatatlan emberként közéjük születik.
Ezektől a szavaktól megremegett a testem. Még egyszer tiltakozón felemeltem a kezem, és felkiáltottam:
- Nem, nem, még hogy én, Turms, halhatatlan volnék?
Ők mély áhítattal egyhangúlag kijelentették:
- Így van, Turms lukumó. Halhatatlan vagy, ha ezt be mered ismerni önmagadnak. Tépd le végre a fátylat a szemedről, és ismerd el tulajdon valóságodat.
- Minden emberben megvan a halhatatlanság csírája - mondták. - De az emberek nagy része beéri a földdel. A csíra meddő marad, és sohasem hajt ki. Szánandó az ember, de hagyjuk meg neki azt a részt, amivel beéri. Minek a halhatatlanságot olyasvalakire erőszakolni, aki nem kéri, és azt sem tudja, mit kezdjen vele. Minek halhatatlansággal gyötörni az embert, aki, ha csak egyetlen napra tétlen marad, üresnek érzi a létét, és nem tudja, mihez kezdene, ha egyedül maradna. Ó, ember!
De ezt is hozzátették:
- Tudásunk korlátozott, mert az ember testébe születtünk. Úgy hisszük, hogy az embert a halhatatlanság csírája különbözteti meg az állattól. De biztosan nem tudjuk. Minden élőlény a változó istennek egy-egy alakja. Meg sem tudjuk különböztetni az élőt az élettelentől. A megvilágosultság pillanatában érzed, hogy a kezed alatt miként sugározhat a kemény kő. Nem, tudásunk fogyatékos, bár lukumóként születtünk a földre.
Aztán így figyelmeztettek:
- Miután lukumónak ismerted el magadat, nem élhetsz többé önmagad kedvéért, hanem a néped és a városod javára. Te vagy az, aki ajándékokat adsz. De önmagadtól és az erődtől nem hullámzik a gabonaföld, és nem hoz gyümölcsöt a föld. Csupán általad történik minden. Ne hagyd megkísérteni magad. Semmit se tégy az emberek kedvére, hanem csak az ő javukra. Ne láncold magad jelentéktelen dolgokhoz. Erre vannak a törvények meg a szokások, a bírák, a papok, a jövendőmondók és a helytartók. Inkább zárkózz a magányba. Fölöslegesen semmit se tagadj meg magadtól, ami az életben kedvedre való és szórakoztat. Elég nehéz a test börtönébe születni. Tedd a börtönt olyan kellemessé, amennyire tudod, anélkül hogy kárt okoznál a népednek, és rosszallást váltanál ki másokból. Ne sértsd meg az isteneket, hogy ők se sértsenek meg téged. Te vagy néped legfőbb papja, te vagy a legfőbb törvényhozó, te vagy a legfőbb bíró, mert lukumó vagy. De minél kevesebbet hivatkoznak rád, annál jobb. A népeknek és a városoknak meg kell tanulniok lukumók nélkül élni. Rossz idők jönnek. Te visszatérsz, de a néped sohasem tér vissza, amikor lejár a részére kiszabott idő.
Kíméletesen tanítgattak, saját tapasztalatukból jól tudva, milyen nyomasztó terhek nehezednek rám. Volsinii öreg lukumója pártfogólag a nyakamra tette a kezét, és így beszélt:
- A kétség a legszörnyűbb kísértésed. Gyengeségünk pillanataiban valamennyiünket megkísérti, ezt tapasztaltuk. Olyan ez, mint a hullámzás. Van olyan nap, amikor erőd tetőpontján van, és örömet meg bizalmat sugárzol, nem kételkedve magadban. Ezek az áldás napjai. De a hullám elmozdul, és erőd hullámvölgybe süllyed. Az áldás napjaiért a csüggedés és a reménytelenség napjaival fizethetsz, amelyeken minden elsötétül körülötted, és hitetlenség tölti el a szívedet. Ilyenkor maradj csendben, törődj bele, és alázkodj meg. Amikor a legnagyobb a gyengeséged, akkor a legerősebb a kísértés.
- Erőd a hold szakaszainak megfelelően növekedhet és csökkenhet - mondta a volterrai lukumó. - Vagy az évszakoktól függhet. Vagy az időjárástól. Ebben a tekintetben mindannyian különbözők vagyunk. Talán az időjárás jobban uralkodik rajtunk, mint mi az időjárás fölött, noha szólíthatjuk a szelet, és vihart támaszthatunk. Egyszer, amikor gyengeségem gyötört, felmentem a hegy meredélyére. A kísértés a fülembe súgta: Ha igazi lukumó vagy, ugorj a meredélyről a völgybe. A levegő könnyedén a földre tesz, és nem teszel kárt magadban. Bizonyítsd be magadnak, hogy igazi lukumó vagy. Ha nem vagy az, nem sokat számít, ha össze¬töröd a fejed. Ilyesmiket sugdos a kísértés. Azért mondom el ezt, hogy óva intselek a gyen¬geség pillanataitól. Maradj csendben, maradj veszteg ilyenkor. Teremts magadnak kedvenc állatot, és szólítsd, hogy vigasztaljon. Jön, ha hívod. Ennyi erő a leggyengébb pillanatodban is van benned.
Sötét szemét néztem, elfogott a kíváncsiság, és megkérdeztem:
- És leugrottal a meredélyről? Mondd el!
Ő a fejét rázta, és tiltakozott:
- Nem akarom elmondani. Túlságosan szégyellem.
Az öreg lukumó vidáman kuncogni kezdett.
- Nézd csak a törött csont nyomait a két térdén - indítványozta. - Nem sok csontja maradt épen, amikor Volterra népe felszedte a meredély lábánál. A nyomokból látszott, hogy az egyik sziklarepedésből nőtt bokorra zuhant. Ez fékezte a zuhanás sebességét. Innen egy ernyőfenyő koronájára esett, és ágról ágra zuhant, úgyhogy a csontjai a letörő ágakkal versenyt recsegve törtek össze. Ha nem lenne lukumó, aligha volna képes járni. A háta merev maradt, de nem mondható nyomoréknak. A lukumó sohasem sérül meg olyan súlyosan, hogy nyomorékká váljék, noha olykor-olykor emlékeztetőt kap arra, hogy halandó, nehogy megfeledkezzék róla, hogy emberi testbe született.
Ez is igaz volt. Átéltem a háború veszedelmeit és a tenger borzalmait, de sohasem kaptam valóban komoly sebet, és nem is ütöttem meg magam. Amikor halálos veszedelemben voltam, mintha láthatatlan szárnyak óvtak volna. A volterrai lukumó a földre sütötte a szemét.
- Esés közben a legkisebb fájdalmat sem éreztem - vallotta be szégyenkezve. - Olyan volt, mintha egy könyörületes, de büntető kéz erősen megrázott volna. Csak amikor újra eszméletre tértem, és az emberek felszedtek a földről, akkor kezdődtek a fájdalmak. Valóban nagyon keserűen belekóstoltam az ember halandóságába, de megérdemeltem, és jó tanulság volt.
Elbeszélésük csaknem teljesen összetört, gyengeséget éreztem, mintha csak felszívódtak volna testemben a csontok.
- Mentsetek fel ez alól a teher alól - kértem. - Csak Turms vagyok. Hát el kell ismernem magam lukumónak, és hinnem kell önmagamban, még ha nem akarok is?
- Turms vagy, halhatatlan és igazi lukumó - felelték ők. - Ezt be kell ismerned önmagadnak. Nem tagadhatod meg többé önmagadat.
De így vigasztaltak:
- Megértünk téged, és mi magunk is átéltük az ember legszörnyebb gyötrelmét, a hitetlenkedés és saját gyarlóságunk kínját. De a tizenkettedik napon este megoszthatod velünk az istenek lakomáját, ahogyan mi is részt vehettünk az istenek lakomáján, mikor ráleltünk önmagunkra, és lukumónak vallottuk magunkat. Még hárman vagyunk, akik részt veszünk ezen a lakomán, de földi halálod napján, Turms, egyedül kell találkoznod az istenekkel.

2
A tizenkettedik napon a hagyományok által előírt szent viadalra került sor, amit a városok vezető helyéért folytattak. Derűs őszi nap volt, a nap meleg sugarakkal tűzött a szent tóra és a kéklő hegyekre. A tizenkét város lukumói és képviselői a kőgyűrű tizenkét szent kövén ültek. Jómagam a tömegben kaptam helyet Clusium képviselője mögött, mivel nyilvánosan még nem ismertek el lukumónak, és a szent köntöst sem terítették még a vállamra. Ezért mintha senki sem törődött volna velem. De miközben a többiek tolakodtak, körülöttem volt üres hely, és készakarva senki sem nyúlt hozzám, és a ruhámat sem fogdosta.
Elsőként a legöregebb augur érkezett, simára kopott görbe bottal a kezében. Őt követte a városok tizenkét ifja. Mezítelenek voltak, csupán a fejüket övezte piros szalag. Mindannyian városuk kerek pajzsát és szent kardját fogták a kezükben. Felsorakozásukat sorshúzással döntötték el, mert egyik etruszk város sem volt különb a többinél. De miután a kőgyűrűn belülre jutottak, mindegyikük saját városának képviselője elé lépett, hogy ott várakozzék.
Egy lefüggönyözött hordszékből az augur kisegítette a hajadont, és a kör közepére, a szent kőágyhoz vezette. A hajadon is mezítelen volt, de a szemét a szent gyapjúszalaggal szorosan bekötötték. Szépen fejlett érintetlen fiatal leány volt. Az augur kioldotta tarkóján a gyapjúszalag csomóját, és felfedte az arcát. Riadtan, piruló arccal a leány körülnézett, és a kezével ösztönösen takargatta meztelenségét. Az ifjak kiegyenesedtek, amint őt nézték, és szemük harci kedvtől kezdett csillogni. De én a szívem mélyéig megrendülve arcáról Miszmét ismertem fel a leányban, bár először nem akartam hinni a szememnek.
Tudtam ugyan arról, hogy minden évben az etruszkok legszebb és legelőkelőbb hajadonját választják ki áldozatnak, és hogy a választást a legnagyobb dicsőségnek tartják, ami egy leányt érhet. De ugyan hol találhattak rá Miszmére, és miért éppen Miszmét választották ki áldozatnak, ezt nem értettem. Védekező mozdulatai és riadt arca gyanút ébresztett bennem, hogy nem önként vállalta az áldozat szerepét.
A szokás által megszabott síri csend uralkodott. Csak a tömeg nehéz lélegzését hallottam, és az ifjak hevesen ziháló mellkasát láttam. De az áldozat érvénytelen, ha ellenkezik. Ezért az augur kézmozdulatokkal megnyugtatta Miszmét, míg végül a leány büszkén a magasba emelte a fejét, vállalta saját fiatalságát és testének szépségét, állta az ifjak tekintetét, és hagyta, hogy az augur gyapjúszalaggal kösse össze a kezét.
Ekkor nem bírtam tovább, elfogott a kétségbeesés, és heves mozdulatot tettem. A két lukumó vizslató tekintetével találkoztam, és láttam, hogy a többi város képviselője is ugyanolyan kíváncsian néz rám, mint Miszmére. Magyarázat nélkül megértettem, hogy ez is próbatétel számomra. Ők a leányomnak hitték Miszmét, és látni akarták, kész vagyok-e a tulajdon leányomat feláldozni az etruszkok szent szokásait követve, hogy igazi lukumó mivoltomat bizonyítsam.
Nem voltam teljesen tisztában vele, mi fog történni, de azt tudtam, hogy a kör közepén a kőágy áldozati oltár, és hogy az ifjaknak karddal meg pajzzsal kell megküzdeniök egymással. Csak az mentette meg az életét, aki sebesülten a kőgyűrűn kívülre lépett. De az augur is megvédhette botjával a halálos döféstől azt az ifjút, aki súlyosan megsebesülve a földre rogyott, de azért nem volt hajlandó kiengedni a kardot a kezéből.
Csendben maradtam, és hirtelen elfogtam Miszmé tekintetét. Miszmé ragyogó szemmel mosolygott rám, és volt az arcán valami ellenállhatatlan huncutság és báj, amely egy villanás¬nyira Arszinoét juttatta emlékezetembe. Nem volt ugyanolyan szép, mint Arszinoé, és egyenes termete még lányos és fejletlen volt. De két melle mint két kis szilaj csikó, haját szépen fürtökbe fésülték, lábszára nyúlánk volt, csípője csábítón gömbölyödött, és már egyáltalán nem szégyellte magát. Éppen ellenkezőleg, szemének bosszantó villanásából kiolvastam, hogy nagyon is tisztában van azokkal az érzésekkel, amiket az ő látványa ébresztett abban a tizenkét ifjúban.
Nem, Miszmé miatt nem kellett aggódnom. Anyja leánya volt, és tudta, milyen játékba kezdett. Teljesen megnyugodtam. Bárhogyan kerítették is a kezükbe az etruszkok, önként vállalta áldozatszerepét. Amikor láttam, hogy rövid idő alatt milyen szép nagylány lett, éreztem, hogy büszke vagyok rá. Amikor emelt fővel körülnéztem, hirtelen a Tarquinii szent kövén ülő Lars Arnth tekintetével találkoztam. Ugyanolyan megigézve bámulta Miszmét, mint az ifjak. Most hirtelen rám nézett, résnyire összehúzta a szemét, mintha kérdezni akart volna valamit. Ösztönösen beleegyezőleg bólintottam neki.
Lars Arnth méltóságteljesen felállt, levetette köntösét, és a kezében karddal és pajzzsal a kőgyűrűn belül álló tarquinii ifjú vállára dobta. Aztán lehúzta ujjasát, kioldotta a nyakláncát és csuklóján a karpereceket, a földre ejtette őket, és végül az aranygyűrűt is lehúzta hüvelyk¬ujjáról. Mintha magától értetődő dolog lett volna, városának szent pajzsát és kardját kivette az ifjú kezéből, maga lépett a helyére, és intett neki, hogy üljön a szent kőre. Ez olyan nagy megtiszteltetés volt az ifjú számára, hogy enyhítette csalódását.
Az augur kérdő pillantással nézett körül, mintha tudakolná, van-e valakinek bármilyen kifogása a küzdő kicserélése ellen. Aztán botjával megérintette Lars Arnthot, jelezve, hogy jóváhagyja a cserét. Lars Arnth karcsúbb volt, mint a többi ifjú, és a bőre nem annyira napbarnított, hanem fehér, mint egy nőé. De izmos és szép volt mezítelenül, és életkorát tekintve nem volt idősebb a többi bajvívónál. Várakozón résnyire nyitott szájjal nézte Miszmét, Miszmé pedig a maga részéről kíváncsian és meglepetten tekintett rá. Miszmé eleven arcáról jól látszott, mennyire jólesett lányos hiúságának, hogy az etruszkok leghatalmasabb városának helytartója elragadtatásában kész a párviadalban kockára tenni az életét, hogy őt kiszabadítsa és elnyerje.
De én önkéntelenül elmosolyodtam, és kimondhatatlanul megkönnyebbülve az egészet az istenek mulatságos tréfájának tekintettem, amivel meg akarták mutatni nekem, mennyire vak lehet a legélesebb szemű ember is, és milyen fölösleges bármit fontosnak tartani ezen a földön. Úgy olvastam Lars Arnth gondolatait, mint egy nyitott könyvtekercset. Miszmé látványa elragadtatta kétségtelenül, de ugyanabban a pillanatban megsejtette, milyen sokat nyerhet, ha élve kerül ki a szent viadalból. A külpolitikai tanácskozásokon vereséget szenvedett. Tekin¬télye csökkent Tarquiniiben a szerencsétlen himerai hadjárat miatt. Az öreg Aruns még élt, és tekintélye rendíthetetlen volt, de egyáltalán nem hangzott el, hogy a halála után Arnthot választják meg uralkodónak, noha ő maga a saját helyére emelte a fiát helytartónak. Lars Arnth határozott politikája előrelátó politika volt, amilyet a kor eseményei megköveteltek, de nem nyerte el sem az öregek, sem a görögbarátok tetszését.
Ha győztesként kerül ki a szent viadalból, személyesen vív ki egy évre vezető szerepet és díszhelyet Tarquiniinek az etruszk városok között. A feledés homályába vesző múltban a városok uralkodói maguk léptek a szent körbe, hogy megvívjanak egymással a vezető szerepért. A mai korban hallatlan dolog volt, hogy a fiatal helytartó a saját életét tegye fel tétnek városa érdekében. Ha győzne, Tarquinii vezető szerepe nem lenne puszta formaság és dicsőség, hanem a győzelmet az istenek jeleként értelmeznék. Ugyanakkor önmagának elnyerné egy élő lukumó leányát, aki egyszersmind Lars Porsenna unokája, és kivehetné a részét a lukumó megtalálása miatt támadt általános izgalomból és abból a halhatatlan hírnévből, amit Lars Porsenna élvezett az etruszkok körében.
Az istenek mosolyogtak, és az istenekkel együtt én is mosolyogtam, mert minden hazugság volt. Hiszen Miszmé nem volt igazi leányom. Csak annak hitték. Amikor erre rádöbbentem, ugyanakkor azt is megértettem, hogy az emberek világában nincs sok jelentősége az igazság¬nak és a hazugságnak. Minden attól függ, mit hisz igaznak az ember. Az istenek az igazság és a hazugság, a jó és a rossz fölött állnak. A szívem mélyén elhatároztam, hogy Miszmét leányom¬nak ismerem el, és megtiltom neki, hogy bármikor bárkinek is elárulja, hogy nem vagyok az igazi apja. Elég, hogy mi ketten tudjuk. Másokra nem tartozik. És teljes szívemből kívántam, hogy Lars Arnth győzzön, mivel Miszmé nem találhatott előkelőbb és tehetségesebb férjet. Igaz, hogy nem tudtam, boldoggá tehet-e bárki férfiút és általában az etruszkokat Arszinoé leánya. De miért törődtem volna ezzel, ha egyszer a szívem mélyén Miszmét a leányomnak ismertem el. így számára csak az lehetett elég jó, aki az etruszkok közt a legjobb. Mosolyogva így rendelték az istenek. Pajkosan mulattatott a gondolat, hogy Arszinoé mekkorát tévedett Miszmét illetően.
Az augur hagyományos fekete bőrgallérját Miszmé mezítelen vállára terítette, és kényszerítette őt, hogy a kőágy szélére üljön, gyapjúszalaggal összekötött csuklókkal. Aztán görbe botjával jelt adott, és a bajvívók olyan hevesen és villámgyorsan rontottak egymásnak, hogy az első összecsapás villogó összevisszasággá kavarodott a nézők szemében. Gyorsabban, semhogy a szemek felfogták volna, két ifjú már vérében feküdt a földön, és kezükből kihullt a kard. Az első tusában elengedhetetlen a rendkívüli gyorsaság, hogy a küzdők létszáma csökkenjen.
Azt hiszem, a bajvívók akkor cselekedtek volna a legbölcsebben, ha együtt rontottak volna Lars Arnthra, és kiszorították volna a körből, előkelő származása miatt nem mervén megölni. A többiek csupán a külső dicsőségért és a szép áldozatért küzdöttek. Ő az egész jövőjéért, Tarquinii trónjáért. Sőt, az etruszkok népeinek megmentéséért küzdött, mivel azt hitte, hogy csak a saját politikája segítheti az etruszkok városait abban, hogy megszabaduljanak a görögök megsemmisítő nyomásától. De hogyan sejthették volna ezt a versenytársak?
Nem, a hagyományos szokás szerint az első összecsapásban hatan támadtak hat ellen, a hat tengerparti város a belső országrész hat városa ellen, és ketten, súlyosan megsebesülve, nyomban kiestek a játszmából. A bajvívók előzetesen megegyeztek egymás között, hogy az első támadásban senki sem döfi hátba vagy oldalba mellette álló társát. Lélegzetvételnyi időre megálltak, hogy felbecsüljék a helyzetet, aztán öten támadtak öt ellen, a kardok villámlottak, és a pajzsok összecsendültek. A fájdalom jajkiáltásait hallottuk, és a többiektől gyorsan elkülönült az a négy ifjú, aki még nem kapott sebet, görnyedt háttal egymást lesve és az erőfeszítéstől zihálva kapkodta a levegőt. Egy ifjú a körön kívülre tántorgott, ketten négykézláb másztak ki a körből, vérnyomot hagyva maguk után, egynek kiverték a kezéből a kardot és vele együtt az ujjait is, egy hanyatt feküdt a földön, és átvágott torkából habosán bugyborékolva szállt el az élet, egyet pedig az augur védelmezett a botjával, noha a földön térdelve még mindig dacosan próbálta felemelni a kardját.
Azok négyen, a játszmából kiesettekkel nem törődve, gyors pillantásokkal méregették egy¬mást. Miszmé feszülten kiegyenesedve figyelte őket, és zihálva lélegzett. Az egyik közülük Lars Arnth volt, és erősen szorítottam érte, azt kívánva, tartson ki, vagy legalábbis maradjon életben. Egy pillanatig a kör szélén álltak, a szent körrel védelmezve a hátukat. Aztán a leg¬türel¬metlenebb idegei felmondták a szolgálatot, és ő pajzsát felemelve rárontott a legközelebbi bajvívóra. Ez saját pajzsával felütötte a támadó pajzsát, és altestébe döfte a kardját. A harmadik bajvívó észrevette az alkalmas pillanatot, és előreugrott, hogy kardját az éppen védekező ifjú fedetlen hátába vágja, nem azért, hogy megölje, hanem csak azért, hogy elég súlyos sebet ejtsen rajta és harcképtelenné tegye.
Mindez hihetetlenül gyorsan ment végbe, és az etruszkok legdaliásabb és legszebb ifjai közül tízen már kiestek a játszmából, sebesülten vagy haldokolva, egyikük pedig ujjaitól megfosztva. Szomorúan arra gondoltam, hogy valamennyien mennyire reménykedtek és vágytak a győzelemre, és hogyan edzették a testüket és képezték tudásukat szakadatlan gyakorlatokkal. Néhány röpke pillanat alatt minden lezajlott, és reményük szertefoszlott. Most már csupán Lars Arnth és a Veiji nevében küzdő ifjú maradt hátra. Kezdetét vehette az igazi küzdelem. Most már nem a véletlen és a jó szerencse döntött, hanem kizárólag a kardforgatási tudomány, a kitartás és az, hogy ki bírja jobban idegekkel.
A sietség már nem használt. Ezt mindketten megértették, amint egymást kémlelve a kör szélén lopakodtak. De azért mindketten vetettek egy pillantást Miszmére, aki az izgalomtól ragyogó szemmel merőn nézte őket. Utólag hallottam, hogy Veiji bajvívója részt vett Miszmé elragadásában, és a nyeregben az ölében tartotta. Beleszeretett Miszmébe, és elhatározta, hogy inkább meghal, semhogy beletörődjék vereségébe. De Lars Arnth fiatal kora ellenére kijárta már az állami élet keserű iskoláját, és nagyon jól tudta, hogy az ellenfél állóképességét leginkább a türelem és a szívósság őrli fel. Hidegvérűen várakozott, sőt, még a pajzsát is leengedte, és kinyújtóztatta végtagjait.
A veiji ifjú nem bírta tovább, előrerontott, a két pajzs összecsendült, és a két kard fényes szikrákat hányt, amint összecsapott. De egyenlő súlyúak és egyformán rátermettek voltak. Egyik sem tudta hátravetni a másikat. Vagy tízszer és egyre szilajabban csaptak össze villám¬gyorsan, aztán elváltak egymástól, hogy kifújják magukat. Lars Arnth combján folyt a vér, de hevesen rázta a fejét, amikor az augur fel akarta emelni a botját. A veiji legény megfeledkezett róla, hogy őt figyelje. Abban a pillanatban Lars Arnth lehajtott fejjel támadott, és a pajzsa alá döfött. Az ifjú fél térdre rogyott, de felemelte a pajzsát, és oly vadul és ügyesen hadonászott a kardjával, hogy Lars Arnth hátrálni kényszerült. A veiji ifjú mély szúrást kapott az ágyékába, és nem tudott felállni. De a földön térdelve eszeveszetten félreütötte kardjával az augur botját, és tekintetét Lars Arnthra szegezte.
Lars Arnth kénytelen volt újra támadni, akár akart, akár nem. Felfogta, hogy a folyamatos gyakorlás miatt a veiji ifjú kitartóbb, mint ő. Ezért döntésre kellett vinnie a viadalt, még mielőtt karja kifáradt volna. Támadott, pajzsát a lehető legalacsonyabban tartva, hogy altestét védelmezze. A veiji ifjú pajzsával elhárította az ő csapását, és a földön térdelve egy röpke pillanatra elengedte a kardját, homokot kapott fel a földről, és vadul Lars Arnth arcába dobta, hogy a szemét elvakítsa. Ugyanakkor gyorsan felkapta a földről a kardját, jelezve, hogy leejtése nem a megadás jele volt, és hegyével Lars Arnth védtelen mellkasa felé döfött, mindent feltéve egyetlen szúrásra, és a lendülettől térdről orra bukva. Lars Arnth nem látott ugyan, de így is sikerült félreütnie a kardot, úgyhogy a mellcsontról lecsúszva csak veszélytelen sebet vágott az oldalán, bár a pajzsot tartó kezét ösztönösen felemelte, hogy szeméből kitörölje a homokot. Mivel a másik orra esett, pajzsának szegélyével lesújthatott volna az ifjú tarkójára, vagy levághatta volna a kardot szorongató ujjait. De Lars Arnth beérte azzal, hogy rálépjen a kardot markoló kézre, és pajzsával a földre szorítsa ellenfele arcát, nem téve kárt benne. Ez nemes cselekedet volt, hiszen ő maga épp az imént forgott halálos veszedelemben, és csak véletlen szerencsével menekült meg belőle.
A veiji ifjú rettenthetetlen volt, és még egyszer megpróbálta kiszabadítani magát. Csak aztán hitte el, hogy alulmaradt, és torkából a csalódottság remegő zokogása tört fel. Elengedte a kardját, és Lars Arnth lehajolt, hogy felkapja a földről, és úgy dobta ki a körből, utána se pillant¬va, hogy süvített bele a levegő. Nemeslelkűen a kezét nyújtotta ellenfelének, és fel¬segítette őt a földről, bár a szemét még mindig elvakította a homok, arca pedig mocskos volt.
Aztán Lars Arnth olyasvalamit tett, ami azelőtt bizonyára még soha elő nem fordult. Az erőfeszítéstől még mindig lihegve és bőrén verítékcseppekkel, vizslató pillantást vetett maga körül, aztán az augurhoz lépett, pajzsát a kezébe nyomta, hogy fogja, és lekapta válláról a bő auguri köntöst, úgyhogy a legöregebb augur elképedve állt ott egy szál ujjasban, sovány csupasz lábszárával. Lars Arnth az augur köntösével a hóna alatt Miszméhez lépett, kardjával elvágta a lány csuklójára kötött szent gyapjúszalagot, tisztelettudón lehajolt, hogy szájával a száját érintse, majd karjába zárva Miszmét a kőágyra heveredett, és magukra húzta az auguri köntöst, megbújva mögötte a többiek tekintete elől.
Ez olyan meglepő dolog volt, hogy a legszentebb ősi szokás sem akadályozhatta meg az érzelmek kitörését. Valamennyien nevetésben törtünk ki, az augur gyámoltalan arckifejezése meg sovány lábszára még inkább nevetésre ingerelt bennünket, úgyhogy a végén már hahotáztunk. És nevetésünk még harsányabbá vált, amikor Miszmé a köntös alól kidugta csupasz lábát, és lábujjait begörbítve integetett nekünk. Mindkét lukumó úgy nevetett, hogy könnyek potyogtak a szemükből, és többen, összegörnyedve kezükkel a térdüket csapkodták, sőt még a veiji ifjú is elnevette magát, amint mindkét kezét az ágyékára szorítva kisántikált a körből, miközben ujjai közül szivárgott a vér.
Ilyen megkönnyebbülten nevettünk Lars Arnth váratlan tapintatosságán, és nem hiszem, hogy bárkinek bármi kifogása lehetett ellene. Éppen ellenkezőleg, később valamennyien elismerték, hogy így volt a legjobb, mert nem illett volna, hogy egy olyan előkelő ifjú, mint Lars Arnth és Lars Porsenna fiának a leánya mindenki szeme láttára végezze el a hagyományos áldozatot. Azt hiszem, Miszmé és Arnth is megkönnyebbülten kacagott, amikor az augur oltalmazó köntösének leple alatt összeölelkezett, és alkalmasabb időpontra halasztotta az áldozatot.
Amikor a viharos nevetés végre elcsitult, Lars Arnth ledobta magukról a leplet. Egymás kezét fogva felálltak, mindketten emelt fővel és egymás szemébe nézve, mintha az egész világról megfeledkeztek volna. A mérges augur elkapta a köntösét, a vállára dobta, és görbe botjával nagyobbat koppantott mindkettőjük fejére, mint kellett volna, őket férjjé és feleséggé, Tarquinii városát pedig egy esztendőre az első etruszk várossá nyilvánítva. Az a vér, ami Lars Arnthnak a viadalban kapott sebeiből Miszmére folyt, elegendő bizonyíték volt házasságuk megerősí¬tésére. Lars Arnth levette Miszmé nyakából a fekete bőrgallért, és kifordította, úgyhogy a fehér oldala került kívülre, az ősrégi hagyomány szerint bizonyítva, hogy az élet legyőzte a halált. Kéz a kézben kiléptek a körből, Miszmé mezítelenségét nászköntössel takarták be, fejére pedig mirtuszkoszorút tettek. Lars Arnth fogta a saját köntösét, és az ujjasába bújt, én pedig futottam, hogy leányomként megöleljem Miszmét.
- Hogyan ijeszthettél meg ennyire? - dorgáltam.
De Miszmé szeszélyesen hátravetette a fejét, hangosan nevetett, és ezt kérdezte:
- Most már elhiszed, hogy tudok vigyázni magamra, Turms?
Lars Arnthra pillantva a fülébe súgtam, hogy ezentúl az lesz a legbölcsebb, ha atyjának szólít, kellő tiszteletet tanúsít irántam, és nem feledkezik meg róla, hogy Lars Porsennának, az etruszkok nagy hősének az unokája. Ő a maga részéről elmondta, hogy a szántóföldi testvérek megpróbálták védelmezni őt meg a majoromat a Janiculum lejtőjén, de a felbőszült tömeg felgyújtotta az épületeket, ellopta a jószágot, és letiporta a vetést, miután hírét vette, hogy megszöktem a Mamers börtönből. Ő az öregekkel együtt elrejtőzött, és életben maradt. Még aznap este kiásta a bikafejet, és levágta a két szarvát, az egyik aranyszarvat az öreg rabszolga házaspárnak, a másikat pedig annak az ifjúnak adta, ki fiatal fiúból és pásztorból majorom vezetőjévé lett, s Miszmé nevében mindkét öregnek megszerezte a szabadosi pálcát.
De alighogy Miszmé újra elásta a bikafejet, a tűzvésztől felriasztva Veiji felderítő lovascsapata lovagolt át a határon, és elrabolta Miszmét. De tisztelettudón bántak vele, bár az imént küzdő ifjú igen erősen szorította magához a ló hátán.
- Nem volt ez egészen újdonság számomra, és nem is féltem - jelentette ki Miszmé. - Hiszen a majorvezetőnk belém habarodott, és állandóan ölelgetni meg csókolgatni akart, úgyhogy egyre jobban bíztam magamban, és már nem gondoltam arra, hogy csúnya vagyok. Megtanultam kordában tartani őt, és jobb is neki, hogy így történt. Már nagyon szenvedett miattam, és én sohasem engedtem volna neki. Az aranyszarvból akármilyen magához való feleséget szerezhet, és földet is vehet magának. Megígérte, hogy gondját viseli a két öreg rabszolgának, akiket felszabadítottam.
- De miért nem meséltél nekem soha arról, hogy milyen szép és előkelő az élet az etruszkoknál? - folytatta, és vádló pillantást vetett rám. - Már korábban megtanultam volna nehéz nyelvüket. Hát örökre Rómában akartál hagyni, atyám, Turms? Nem szeretem Rómát. Az etruszkok körében csupa jót és szépet tapasztaltam, Veijiben és itt, Volsiniiben egyaránt, noha először azt hittem, fogoly vagyok, és eladnak rabszolgának. De szép asszonyaik meg¬tanítottak arra, hogy ők hogyan fürdenek, és ápolják a bőrüket, meg hogyan bodorítják a hajukat, és engem is szépnek neveztek, és megértették velem, milyen páratlan megtiszteltetés számomra, hogy éppen engem választottak hajadonnak a szent bajvívásra.
Duzzogni kezdett, és rosszallón elismerte:
- Azt hittem, hogy miattam történik, mert szépnek tartanak. De valószínűleg miattad esett rám a választás, atyám, hogy tiszteletet tanúsítsanak irántad. Időközben mindenfélét hallottam rólad.
Lars Arnth sietett a mosolygó istenek nevére megesküdni, hogy Miszmé a legszebb leány, akivel valaha is találkozott. Azért vitte vásárra a bőrét, mert első pillantásra megérezte, hogy Miszmé az ő számára született, ő pedig Miszmé számára, meg hogy Miszmé nélkül nem is lett volna többé érdemes élnie. Igazat is beszélt, és ő maga is elhitte, amit mondott, de azt hiszem, hogy a bűvölet vaksága, hiszen az istennő aranyfátylával kápráztatta el a szemét, csak az egyik ok volt, amiért harcba bocsátkozott. Hiszen az emberi tettek egyetlen rugója sem oszthatatlan, hanem mindig több ok játszik közre és válik eggyé, mielőtt az ember cselekvéshez fogna, még akkor is, ha ő maga nem tudna is róla, vagy nem vallaná be magának.
De örültem Miszmének, és Lars Arnthnak is örvendeztem, mivel ismertem, és megítélésem szerint rászolgált minden emberi boldogságra, már amennyire Arszinoé leánya több boldogságot hozhatott egy férfinak, mint bosszúságot. Miszmé mégis fogadkozott, hogy okosabb az anyjánál, és hűséges marad a férjéhez, mert az etruszkok országában nem lehetett nála szebb és számára kedvesebb férfi. Egészen maradéktalanul nem tudtam megbízni benne, mivel szükségét érezte, hogy erre megesküdjék. Szerintem ez azt mutatta, hogy a szíve mélyén ő maga is gyanakodni kezdett, hogy az anyja leánya. Amikor a szemébe néztem, megértettem, hogy Lars Arnth élete nem lesz unalmas Miszmé oldalán.

3
Teljes csend volt. Amikor a naplemente vörösre kezdte festeni a tó sötét tükrét meg a tó mögött kéklő hegycsúcsokat, a papok felállították az istenek szent sátrát. Előtte a nők őrlőköveiket forgatták, hogy új gabonából dagasszák meg az istenek kalácsát, a hálókat a vízbe vetették, és fogtak az istenek vörös szemű halaiból. Egy bikaborjút, egy bárányt és egy malacot áldoztak és szenteltek az isteneknek. A főzőtüzek a szabad ég alatt égtek. A papok egymás közt tanácskoztak, és a szent verseket mormolták, hogy az ősi szokások szerint dagasszák és süssék meg a kalácsokat, és készítsék el az étkeket. Az istenek lakomáját már évek óta nem tartották meg.
Miután lement a nap, éreztem a tó hűvösségét, a föld melegét és a hervadás szagát, a finom ételek, a sülő kalácsok és a fűszernövények illatát. Végre megérkezett mindkét lukumó. Szent köntösüket terítették a vállukra. Mögöttük az istenek szent edényeit hozták.
- Megtisztultál? - kérdezték.
- Megtisztultam - jelentettem ki. - A szemem tiszta. A szám tiszta. A fülem tiszta. Az orrlyukam tiszta. Testem minden nyílása tiszta. A fejem meg van mosva. A lábam és a kezem meg van mosva. Az egész testem tisztára van dörgölve. A legtisztább gyapjúból szőtt ujjasba bújtam, ami most van először rajtam.
- Ma éjszaka te vagy a lakoma házigazdája, Turms - mondták mosolyogva. - Te vagy az, aki ajándékokat ad. Két istent hívhatsz meg, hogy velünk étkezzenek. Kiket hívsz meg?
Nem tétováztam.
- Az istennőnek tartozom a meghívással - mondtam. - Őt hívom meg, a falkoszorúsat. Turan az ő szent neve.
Az öreg lukumó meglepetést színlelt, és ravaszkodva így beszélt:
- Magad mesélted, hogy Artemisz istennő hogyan pártfogolt téged, és Hekaté alakjában hogyan gondoskodott földi jólétedről. Sokkal vagy adósa a tenger habjaiból születettnek is, akit Erüxben egyszerre Aphrodité és Istar néven tisztelnek, amint elmondtad.
- Ők egy és ugyanaz az istennő - feleltem -, noha különböző alakban jelenik meg különböző helyeken és különböző népeknek. Turan az ő igazi neve, és a hold az ő jelképe. Ezt megértettem. Őt választom. Őt hívom meg.
- És a másik vendéged? - kérdezték. - Kit választasz?
- Őt, magát a változót, Voltumnát hívom meg - mondtam szenvedélyesen. - Őt azelőtt nem ismertem. Őt azelőtt nem értettem meg. Végre ismerni akarom. Miatta szent a tengericsikó az idők hajnala óta, amikor még nem léteztek faliscusok, etruszkok, görögök. Az ő jelképe a nap. A szobra a Chimaira.
Mindkettőjük arcáról lehervadt a mosoly, egymásra pillantottak, és figyelmeztetőleg megkérdezték:
- Tudod-e, mit akarsz, mit merészelsz?
De a szent ujjongás hatalmában így kiáltottam:
- Őt választom, őt hívom vendégségbe, Voltumnát!
Ekkor széthúzták a sátor szent függönyét. A füst nélküli fáklyák fényes világánál láttam az istenek magas heverőjét sokszoros derékaljával és a heverőn kétszeres párnán mindkét szent fehér kőkúpot. Mindhármunk részére egy-egy alacsony heverő volt felállítva. Alacsony asztalok vártak ránk. Ülőhelyek vártak. A keverőedényben előre meg volt keverve a bor. Láttam a kalászcsomókat. Láttam a föld gyümölcseit. Láttam a koszorúkat.
- Koszorúzd meg őket, égi vendégeidet - mondták a lukumók.
Kiválasztottam egy borostyánkoszorút, és ezekkel a szavakkal koszorúztam meg az egyik fehér kúpot:
- Neked, Turannak, az istennőnek, tőlem, az embertől.
Könnyed ujjongás lett úrrá rajtam, fogtam a csipkebogyó-koszorút, és a másik kúpot ezekkel a szavakkal koszorúztam meg:
- Neked, Voltumna, neked olyan koszorúd van, amilyet akarsz. Fogadd a csipkebogyó-koszorút, te, mint isten, tőlem, a halhatatlantól.
Ebben a pillanatban végre halhatatlannak ismertem el magam. Miért és hogyan történt, és miért választottam éppen a csipkebogyó-koszorút, ezt nem tudom megmagyarázni. De kétségem elszállt, mint a köd, és szívem égboltja a halhatatlanság fényében kezdett ragyogni.
Ledőltünk a heverőkre. Nyakunkba az ősz virágaiból, bogyóiból és leveleiből kötött vastag füzért tettek. A zenészek halkan fújni kezdték kétágú furulyájukat, megszólaltak a húros hangszerek, és a sátor előtt szent ruhába öltözött táncosnők és táncosok adták elő az istenek táncait. Az ételeket régi fekete edényekben szolgálták fel nekünk. Evés közben ősi kőkéseket használtunk, de segítségül kétágú aranyvillát is kaptunk. Mindkét szent kőkúpnak a saját edényébe tálaltak, és aztán elvitték az edényeket. Ettünk tengeri rákokat, tintahaldarabokat és olajtól csepegő szardíniát. Ettünk a tó vörös szemű halaiból, amelyeket filéztek és meg¬sütöttek. Ettünk borjúhúst, bárányhúst és malachúst, amit savanyú és édes fűszerekkel pároltak és sütöttek.
A furulyák és a húros hangszerek egyre szilajabban szóltak. A táncosok a föld táncát, a tenger táncát, a levegő táncát lejtették. Eljárták a szűzies istennő táncát, de a szerelem táncát, a kutyák táncát és az ökrök táncát és még a lovak táncát is. Finom illatfelhők szálltak fel körülöttünk a magas lábú füstölőedényekben parázsló füstölőszerekből. A bor melegítette testünket és a fejünkbe szállt. De minél tovább tartott a szent lakoma, annál csalódottabbnak éreztem magam, amikor tekintetemet az istenek magas heverőjén álló két mozdulatlan kőkúpra emeltem.
Az öreg lukumó jobb oldalára dőlve pihent a heverőjén. Látta tekintetemet, és mosolyogva vigasztalt:
- Ne légy türelmetlen, Turms. Az éjszaka hosszú. Talán az istenek készülődnek, hogy velünk találkozzanak, ahogyan mi is felkészültünk a velük való találkozásra. Az istenek örökkévaló termeiben talán javában lótnak-futnak és sürgetik az ünneplő ruhát, a hajukat kenik meg befonják. Honnét tudnád?
- Ne gúnyolódj velem - mondtam heveskedve.
Ő kinyújtotta öreg kezét, és figyelmeztetőleg megérintette a vállam.
- Ez életed legmagasztosabb éjszakája, Turms - mondta. - De a népnek is meg kell kapnia a maga részét. Ők is láthatják a kőkúpokat, amiket megkoszorúztál. Ők is láthatnak bennünket, amint étkezünk és bort iszunk. Ők is láthatják a szent táncokat, és élvezhetik a zenét. Csak aztán maradunk hármasban, a függönyöket összehúzzák, és vendégeid megérkeznek.
A sátoron kívül, a sötétben, a csillagmennyezet alatt mintegy ezerfős tömeg gyűlt össze hangtalanul, hogy a megvilágított sátrat nézze. Csak az összezsúfolódott tömeg sóhajtását lehetett sejteni, de egyetlen hang sem hallatszott. Az emberek óvakodtak bármilyen nesztől, és még a lábukat sem merték odébb tenni.
A főzőtüzek kialudtak. A szolgák egymás után távoztak. A táncosok eltűntek. A zene elhallgatott. Minden némaságba burkolózott. A két koszorús fehér kőkúp a magas ágyon a sátortető félhomályába tornyosult. Az utolsó szolga fedeles tálat hozott elém az asztalra. Láttam, hogy mindkét lukumó felemelkedik heverőjén, és feszülten néz rám. A szolga felemelte a fedőt, a fűszernövények erős illatát éreztem, zsíros mártásban húsdarabokat láttam, felemeltem a villámat, és egy húsdarabot a számba tettem. Nem volt rossz íze, már amennyire érezhettem, hiszen nem haraphattam bele, és nem is nyelhettem le. A falatot ki kellett köpnöm a számból.
Ugyanakkor leengedték a függönyöket. A szolgáló kifutott a sátorból, és az edényt fedetlenül hagyta, hogy előttem az alacsony asztalon gőzölögjön. Kézfejemmel megtöröltem a szám. Borral leöblítettem a szájpadlásomat, és kiköptem a számból a bort. Mindkét lukumó furcsálló pillantást vetett rám.
- Miért nem eszel, Turms? - kérdezték.
- Nem tudok - válaszoltam a fejemet rázva.
Ők rábólintottak, és elismerték:
- Igen, igen, mi sem tudunk. Az az istenek eledele.
Az aranyvillával megforgattam a zsíros mártásban úszó húsdarabokat. Nem tűntek vissza¬taszítónak. Az edényből felszálló gőz sem volt rossz szagú.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Sündisznó - felelték. - A sündisznó a legrégibb állat. Amikor beköszönt a tél, összegömbölyödve elalszik, és megfeledkezik az időről. Tavasszal újra felébred álmából. Ezért a sündisznó az istenek eledele.
Az öreg lukumó megtisztított kemény tojást vett fel két ujja közé, és felénk mutatta.
- A tojás mindennek a kezdete - mondta. - A tojás a születés és a visszatérés jelképe. A tojás a halhatatlanság jelképe.
A tojást, amit megtisztított, a széles áldozati kehelybe állította. A fiatalabb lukumó és én szintén megtisztítottunk egy-egy tojást, és ugyanúgy áldozati serlegünkbe helyeztük. A volterrai lukumó felállt, gondosan lezárt agyagkorsót vett elő, kihúzta a dugóját, kőkéssel eltávolította róla a viaszt, és csípős fűszeres bort töltött áldozati serlegünkbe.
- Eljött a pillanat - mondta. - Érkeznek az istenek. Igyunk a halhatatlanság italából, hogy szemünk elviselje ragyogásukat.
Kiürítettem áldozati serlegemet, ahogyan ők is tették. Az ital égette a torkom, és el¬zsibbasz¬totta a gyomrom. Aztán a példájukat követve megettem a tojást, amit megtisztítottam. Az öreg lukumó halk hangon így szólt:
- Velünk együtt ittad a halhatatlanság italát, Turms. Velünk együtt etted meg a halhatatlanság tojását, Turms. Most hallgass. Jönnek az istenek.
Mindhárman ugyanolyan borzongató félelem hatalmában merőn néztük azt a két fehér kőkúpot. Kezdtek növekedni a szemünkben. A füsttelen fáklyák fénye halványulni látszott. A kőkúpok a lángoknál fényesebben kezdtek ragyogni. Aztán eltűntek, és megpillantottam őt, az istennőt, amint testet ölt, és kecsesen leereszkedik a heverőre, gyönyörűbben minden földi nőnél. Mosolygott, hogy ne féljünk. Tojásdad szeméből fényesség sugárzott. De hajfürtjei elevenen tekeregtek, és a fején félelmetes falkorona volt.
Aztán megjelent ő, a változó. Először játszadozott velünk. Hideg fuvallatnak éreztük, és a fáklyák sárgásra fakult lángjai hevesen fellobbantak. Aztán víznek éreztük, és kapkodtunk, mint a fuldoklók, hogy levegőhöz jussunk, miközben a láthatatlan víz a szánkon és az orrlyukunkon át a tüdőnkbe folyt. Tűzként tapogatta a bőrünket és a végtagjainkat, úgyhogy azt hittük, elevenen megégünk. De semmi nyoma sem maradt a bőrünkön, és ő újra lehűtött bennünket, úgyhogy a bőrünk olyan hideg lett, mintha mentás kenőccsel kenegették volna. Óriási méretű tengericsikó alakjában lebegett felettünk a levegőben. Végül Turan istennő ráunt a játékra, és hívogatón kinyújtotta isteni kezét. Voltumna megnyugodott, és kápráztató fényalakjában leheveredett az istennő mellé a heverőre, hogy emberként viselkedjék a társaságunkban.
Nem kellett felállnom, hogy megkínáljam őket, mert anélkül is fogyott a sündisznóból készült étel, és egyre kevesebb lett, míg végül kiürült a tál. De nem tudom megmagyarázni, hogyan étkeztek. A bor szintje is apadt a keverőedényben, míg végül az utolsó csepp is eltűnt, és az edény belső felülete megszáradt. Nem voltak éhesek, mert az istenek nem éreznek sem éhséget, sem szomjúságot, mint az emberek, mindez csak mese. De most, hogy vendégségbe jöttek hozzánk, és felfogható alakban jelentek meg nekünk, barátságuk jeléül megették a szent étket, és megitták a szent bort.
Azt hiszem, kedvükre való volt a földi étel íze, és a földi bor a fejükbe szállt, amint a lakomákon megesik, mert az istennő szeszélyesen mosolygott, és hosszúkás szemével csábítón nézett rám, karjával szórakozottan átölelve Voltumna nyakát. Ő, a változó, fürkészve nézegetett engem, mintha szívesen próbára tette volna kitartásomat.
- Ó, ti lukumók - szólalt meg hirtelen -, talán halhatatlanok vagytok, de nem vagytok örökkévalók.
A hangja ércesen csengett és viharként zúgott. De azért elképzelhetetlen irigység sugárzott belőle felénk.
Turan istennő békéltetőn simogatta napfényű haját, és megtiltotta neki, hogy kötekedjék.
- Ne ijeszd meg őket - mondta az istennő fennhangon, és hangja ezüstcsengettyűnek és galambturbékolásnak hangzott. - Ő, Voltumna, nyugtalan isten. De értsétek meg őt. Mi, többiek, sokféle alakban megjelenünk, és szent szobrainkban térünk pihenőre, de neki nincs tartós alakja. Az állandó változás, a kitágulás és az összezsugorodás, az átforrósodás és a lehűlés, a vihar és a szélcsend nyugtalanná teszi őt.
Voltumna körvonalai remegni és villogni kezdtek, de Turan gyorsan a vállára tette mindkét kezét, szép szájával megcsókolta a szája szögletét meg a szemöldökét, és így szólt:
- Ez az alakod a legszebb és a legtökéletesebb, amiben valaha is találkoztam veled. Tartsd meg, és őrizd meg, és ne idegesíts azzal, hogy hirtelen egész mássá változol.
Voltumna önérzetének nyilván hízelgett a tündöklő istennő csodálata, noha jól tudta, hogy változékonyságában ő a legmagasabb rangú az istenek között, mert önmagából teremtett mindent, ami a földön volt és élt, a többi isten pedig csak hatott az ő teremtményeire, ki-ki a maga módján és a saját szeszélyes kedve szerint. Amikor ezt láttam, megértettem az istenek hiúságát és egymás közötti versengését, meg azt is, miért lehet fogadalmakkal és áldozatokkal megengesztelni és megvesztegetni őket.
Amikor ez a gondolat világos felismerésként felvillant bennem, hirtelen vékony, tüzes ujjak könnyű szorítását éreztem a vállamon, mintegy figyelmeztetőn. Amikor meglepődve hátra¬fordultam, védőszellemem szárnyas fényalakját láttam mögöttem a heverő szélén ülni. Életemben másodszor jelent meg nekem, és szavak nélkül is tudtam, hogy éppen most jobban kell ügyelnem magamra, mint bármikor. Őt látva tudtam, hogy a szívem mélyén jobban vágyódom utána, mint amennyire valaha is vágyódtam valami után ezen a földön. Éreztem eleven közelségét, mintha megolvadt fém hullámzott volna sisteregve a testemben.
Amikor körülnéztem, láttam, hogy a másik két lukumó védőszelleme is megjelent fényalakban, hogy csillogó szárnyukkal védelmezzék őket. A védőszellemek kíváncsian méregették egymást, mintha összehasonlítanák egymást, és a szárnyuk remegett. De az én szememben a saját védőszellemem volt a legszebb. A legközelebb is állt hozzám, úgyhogy az istennő villámló szépsége idegen szépség volt számomra.
Voltumna hívó mozdulattal kinyújtotta a kezét, és így vádolt:
- Ó, ti lukumók, ti aztán elővigyázatos házigazdák vagytok, hogy testőröket hívtok meg oltalmazásotokra! Mitől féltek?
Turan istennő is megszólalt:
- Megsértetek engem mint istennőt, és megbántotok azzal, hogy inkább a heverőn pihentek védőszellemetek társaságában, mint mellettem. Ti hívtatok meg engem, nem pedig én titeket. Tüstént küldd el a védőszellemedet, legalább te, Turms. Talán egy pillanatra leheveredem melléd, és a kezemmel megérintem a nyakad.
Védőszellemem szárnya a haragtól reszketni kezdett, és megértettem, hogy megharagudott. Nagyon heves volt. Turan istennő hosszúkás szemével bíráló pillantást vetett rá, ahogyan egyik nő szemléli a másikat, és megjegyezte:
- Kétségtelenül szép ez a szárnyas lényed. De nem hiszed tán, hogy versenyre kelhet velem. Hiszen istennő vagyok, és ugyanolyan örökkévaló, mint a föld. Ő pedig csak halhatatlan, mint te.
Kínosan éreztem magam, de amint védőszellemem ragyogó arcát néztem, közelebb állónak éreztem magamhoz, mint az istennőt, és nyomban így válaszoltam:
- Nem küldhetem el, ha már hívatlanul eljött.
A megsejtés villámként hasított belém, és a hangom remegni kezdett:
- Talán olyasvalaki küldte ide, aki fölöttetek áll.
Nem folytathattam gondolatomat, mert abban a pillanatban szemem előtt az embereknél és az isteneknél is hatalmasabb mozdulatlan alak bontakozott ki a sátor közepén. Hideg fényköntös borította az alakját, rátekert pólya tette láthatatlanná az arcát. Ő volt az, akit az istenek sem ismernek, akinek a nevét és a számát senki sem tudja, sem az emberek, sem a földhöz kötött istenek. Amint mozdulatlan alakját megpillantottam, mindkét földi isten árnnyá halványult az istenek heverőjén, védőszellemem pedig két szárnyával takart be, mintha jelezni kívánta volna, hogy egyek vagyunk, ő meg én. Két szárnyának védelmében merő ragyogás voltam.
Aztán fémízt éreztem a számban, mintha már meghaltam volna, a fülemben vihar dübörgött, orromban a jég szagát éreztem, és tüzes fény vakította el a szemem. Aléltságomból alacsony heverőmön tértem magamhoz. A fáklyák kialudtak. A bor a földre ömlött. A kalászokból kiperegtek a szemek. A sátor fapadozatán összetaposott gyümölcsök hevertek. Mindkét kőkúp sejtelmes-fehéren magasodott kétszeres párnáján az istenek magas heverőjén, és felfogtam, hogy a sátor résein át a reggeli derengés szürke fénye világítja meg őket. Koszorúik elher¬vadtak és megfeketedtek, mintha tűz perzselte volna meg őket. Én is kiszáradtnak és megperzseltnek éreztem magam, mintha egyetlen éjszakán éveket vesztettem volna az életemből. Végtagjaim zsibbadtak voltak, és elgémberedtem a hidegtől.
Azt hiszem, mindhárman egyszerre tértünk magunkhoz, és olyan keménynek éreztem magam alatt a heverő puha párnáit, mintha a sírbolt kőfalain belül kőágyon ébredtünk volna. Szörnyen súlyos és ólomnehéz volt a testem. Metszőn éles volt a szememben a felhős nappal szürke reggeli fénye. Felültünk, fejünket két kezünkbe fogva. Végül egymásra néztünk.
- Álmodtam-e? - kérdeztem.
Volsinii öreg lukumója a fejét rázta, és tiltakozott:
- Nem, nem álmodtál. Ha ez álom volt, akkor mindhárman ugyanazt az álmot láttuk.
- Láttuk a lefátyolozott istent - mondta a volterrai lukumó. - Hogyan lehetünk még életben?
- Ez a korszakok változását jelenti - vélekedett az öreg lukumó. - Az előző véget ér, és új veszi kezdetét. A lefátyolozott isten azelőtt nem jelent meg az istenek lakomáján. De mint lukumók tudtunk róla, és sejtettük létezését. Talán az utolsó lukumók vagyunk. Ezért jött el.
A volterrai lukumó résnyire széthúzta a függönyt, és kitekintett.
- Az ég beborult - mondta. - Hűvös reggel van.
Nyomban jöttek a szolgálók, és gőzölgő reggeli italt, forró tejet és mézet hoztak nekünk. Mohón ittam, és az ital átmelegítette a testemet, úgyhogy jobban éreztem magam. Edényekben vizet hoztak, megmoshattuk az arcunkat, a kezünket és a lábunkat. Észrevettem, hogy az ujjasom foltos lett, és vérzett az orrom. A gyomrom úgy égett, mintha gyilkos mérget ettem volna.
Mégis felfrissültem, és a forró italtól gyorsabban keringett a vér az ereimben. A karom meg a lábszáram dörgöltem, hogy megmelegedjék. Az öreg lukumó ezekkel a szavakkal lépett hozzám:
- Megosztottad az istenek lakomáját, Turms, megittad a halhatatlanság borát. Nem vagy többé az, aki eddig voltál. Hamarosan észreveszed, hogy semmi sem ugyanaz többé számodra, mint ezelőtt volt. Talán ismered és elismered már magad, Turms, Porsenna fia, Larkhna fia?
- Nem így van - mondtam csendesen. - A föld az anyám. Az ég az apám. A nap a bátyám. A hold a nővérem. Elismerem magam. Nem menekülök többé. Lukumónak születtem az emberek közé. Turms vagyok, a halhatatlan. Elismerem, hogy visszatértem. Elismerem, hogy újra vissza fogok térni. De még nem tudom, miért.
- Vesd le magadról bemocskolódott ujjasodat, ahogyan egykor használt ruhaként leveted majd magadról földi testedet - biztatott. - Lépj ki az istenek sátrából olyan mezítelenül, ahogyan emberi testbe erre a világra születtél. Csókold meg anyádat. Emeld arcod atyád felé. Köszöntünk téged, lukumó, te halhatatlan.
Széthúzták a sátor függönyét. A szürke felhős égbolt alatt ezernyi ember szótlan arcát láttam. Viharos szél csapta meg arcomat, és a sátor függönyei lobogtak. Levetettem ujjasomat, és kiléptem a sátorból. Letérdeltem, hogy megcsókoljam a földet. Aztán felálltam, és a karom meg az arcom az égbolt felé emeltem. A felhőfüggöny meghasadt. Az előbújó nap meleg sugaraival vakítón tűzött rám. Ha még kételkedtem volna magamat illetően, többé nem kételkedhettem. Atyám, az ég elismert a fiának. Bátyám, a nap gyengéd sugaraival csókolt meg. Csoda történt.
A vihar zúgásánál erősebben tört fel a tömeg kiáltása:
- Lukumó, lukumó érkezett!
Lombos ágakat lengettek, mintha erdő hullámzott volna előttem. Az emberek a ruhájukat lobogtatták, és egyre csak kiáltoztak. A két másik lukumó, akik az úton vezetőim voltak, kiléptek a sátorból, és a lukumó szent köntösét terítették a vállamra. A köntössel együtt kegyes nyugalom és öröm font körül, és ellágyította a szívem. Többé nem voltam üres. Többé nem voltam mezítelen. Többé nem fáztam.

4
Talán nincs is több mondanivalóm. Kavicsról kavicsra pergettem le a kezemben elmúlt életemet, és a kavicsokat visszaejtettem a legegyszerűbb fekete kupába az istennő szobra előtt. Ezekről fogok magamra ismerni, ezekről fogok emlékezni magamra, ha egyszer visszatérek, ha egyszer idegenként lemegyek a sírbolt kőlépcsőjén, és a kezembe veszem a kavicsokat. A silány cserépedény talán már el lesz törve. Talán évszázadok pora fogja borítani sírkamrám padozatát. Talán már nem lesz ott a kőkoporsó szépen faragott domborműveivel, és a testem is porrá vált már, elkeveredve a porral. De a közönséges kavicsok megmaradnak.
Az ajándékok és a kincsek eltűnnek. A kőkoporsókat feltörik. Jönnek a rablók meg a zsákmánykeresők. A népek életének tartama meg van szabva. Ha egyszer kihal a nép, ha a nyelve is feledésbe merül, senki sem őrzi tovább a sírokat. Az ábrákkal díszített szép görög serlegek, művészeim faragványai, eltűnnek. De a kőfalakra festett képek megmaradnak. Azokat nem lehet ellopni. A közönséges kavicsok megmaradnak. Ki tud majd olvasni belőlük?
Ezért tudom, hogy ráismerek majd önmagamra, amikor lehajolok, hogy az évszázadok porából felszedjem a sima kavicsokat. A keskeny lépcsőn felmegyek majd, vissza a napfényre. Eleven szemmel látom majd az istennő hegyének kecses kúpját a völgy másik oldalán, a sírommal szemben. Ráismerek majd önmagamra, emlékezem majd önmagamra. És akkor, akkor feltámad majd a vihar. Így hiszem én, Turms, a halhatatlan. Még ha írásom megsemmisülne is, a tinta lekopna, a nádpapír elkorhadna, és senki sem tudna olvasni többé azon a nyelven, amelyen írtam, az írással életem minden egyes kavicsához hozzákapcsoltam mindazt, amire vissza akarok emlékezni. Ezekről ismerem majd fel önmagamat, amikor visszatérek.
A kezem reszket, lélegzetem zihál. Tíz év pergett le, és végre előttem halálom perce, hogy megszabaduljak földtestemtől. De népem jól van, a jószág gyarapodott, a földek termést hoztak, az anyák egészséges gyermekeket szültek. Arra neveltem őket, hogy helyesen éljenek akkor is, amikor én már eltávoztam.
Ha azért kerestek fel, hogy előjeleket kérjenek tőlem, így válaszoltam:
- Ezért vannak az augurok, a béljósok és a villám papjai. Higgyetek nekik. Ne zavarjatok engem jelentéktelen dolgokkal.
A tanácsra bíztam a törvényhozást, és a népre a törvények megerősítését, a bírák ítélkezhettek, a hivatalnokok végrehajthatták az igazságos ítéleteket. Én csak figyelmeztettem őket:
- A törvénynek védelmeznie kell a gyengéket az erősekkel szemben. Az erőseknek nincs szükségük védelmezőre.
De amikor így beszéltem, Hannára gondoltam, aki engem szeretett, és a gyermekemre, aki még meg sem született, amikor magával vitte. Ők gyengék voltak. Én nem voltam képes megvédeni őket. Mihelyt lehetőségem kínálkozott, kerestettem őket a világ minden zugában, még Föníciában is. De teljesen nyomuk veszett.
Miután minden keresés hiábavalónak bizonyult, bűntudat mardosott, és így könyörögtem: “Te, aki a legmagasabban állsz a föld istenei fölött, te, aki eltakarod az arcodat, te mozdulatlan! Csak neked van hatalmad arra, hogy eltöröld bűnömet. Te visszafordíthatod az időt. Te felhozhatod a holtakat a tenger fenekéről. Te tedd jóvá gonosz tettemet, és adj nekem békességet."
“Semmit sem kérek önmagamnak - fogadkoztam. - Életem hátralévő részét kizárólag a népem javára élem le. Még ha belefáradnék is testem börtönébe, ígérem, hogy a föld isteneitől a megengedett további tíz évet is kieszközlöm, hogy tovább éljek népem javára. De könyörülj rajtam, hogy hitványságom miatt ne érhesse baj Hannát meg a gyermeket."
Nem mutattam be áldozatot. Hogyan lehetne áldozni a lefátyolozott istennek, akinek a nevét meg a számát senki sem tudja? Csak könyörögtem. Én, a lukumó, akinek közvetítésével áldás hullt népemre, magamon nem segíthettem. Ezért erőmben nem sok örömet leltem.
Egyre ritkábban festettem pirosra a kezem és az arcom, egyre ritkábban vitettem magam az isten hordszékén a templomba. Ha ilyenkor éhes gyermeket vagy síró nőt láttam, jégeső verte el a völgy szántóföldjeit, villámok csaptak a földbe, és dörögtek a fellegek. A nép megtanulta ismerni az akaratomat. De ez nem segített a saját bűntudatomon.
Aztán megesett a csoda. Miután lukumóként sok évet értem meg népem körében, két egyszerű vándor kéredzkedett a színem elé. Előjelek nélkül, váratlanul érkeztek. Elevenen láttam Hannát, és tüstént ráismertem, noha alázatosan fejet hajtott előttem, miként a férje is.
Hanna szép parasztmenyecskévé fejlődött, és a legszebb korban volt. De a szeme szomorú maradt, amikor rám emelte a tekintetét.
A férje nyílt tekintetű és jó arcú volt. Szorosan fogták egymás kezét, mivel féltek tőlem. Miattam tették meg gyalogszerrel a hosszú utat.
- Turms lukumó - mondták -, szegény emberek vagyunk, de a színed elé kellett járulnunk, hogy nagy ajándékot kérjünk tőled.
Hanna elmesélte, hogy a görög Poszeidónia közelében éjjel a tengerbe ugrott a föníciai rabszolgahajóról. Inkább a halált választotta, semhogy beletörődjék a végzetbe, ami felé Arszinoé küldte. De a hullámok szelíden a partra vetették, és egy barátságos pásztorral találkozott, aki védelmébe vette, és elrejtette, noha szökött rabszolga volt.
- Miután a fiad megszületett - mesélte Hanna -, együtt legeltettük a jószágot, ő pedig gondját viselte a fiúnak, és nem bántott engem. A jósága miatt vonzódni kezdtem hozzá, és végül észrevettem, hogy szeretem. Ő soha egyetlen rossz szót nem szólt hozzám, hanem nyájas volt, és önzetlenül bánt velem. A fiúval együtt a szerencse költözött be hozzá és hozzám, úgyhogy biztonságos helyen van egy kis házunk, földünk és szőlődombunk, még jószágunk is. De több gyermekünk nem született, úgyhogy a te fiad az egyetlen kincsünk, Turms.
A férfi alázatosan nézett a szemembe, és így beszélt:
- A fiú engem hisz az apjának, jól érzi magát velünk, és szereti a földet, amit megművelünk. Magától tanult meg furulyázni, és új dalokat talál ki azoknak a daloknak a mintájára, amiket hallott. Nincs benne egyetlen rossz gondolat sem. De bánkódtunk miatta, mert nem tudtuk, mitévők legyünk. Nem tudtunk megválni tőle. Miután betöltötte tizenötödik életévét, nem bírtuk tovább. A színed elé kellett járulnunk, hogy az ügyben rád bízzuk a döntést. Követeled-e tőlünk a fiút, vagy pedig megengeded, hogy megtartsuk?
- Lukumó vagy - mondta Hanna. - Jobban tudod, mint mi, mi válik a fiú javára.
Remegő szívvel és a megrendüléstől elgyengülve ezt kérdeztem:
- Hol van ő, a fiatok?
Kikísértem őket, és göndör fürtös ifjút pillantottam meg, aki a tér szélén furulyázott. Olyan szépen játszott, hogy emberek verődtek össze körülötte, hogy hallgassák. Bőrét sötétre bar¬nította a nap, a szeme pedig nagy és álmodozó volt. Riadtan abbahagyta a furulyázást, amikor a tömeg ijedten hátrált, hogy utat engedjen nekem. Mintha Hannánál és a férjénél keresett volna menedéket, bizalmatlanul meredt rám, attól tartva, hogy bántottam a szüleit. Mezítláb volt, háziszőttesből készült parasztgúnyát viselt. Szép, nagyon szép volt. Ők hárman össze¬tar¬toztak, ők együtt boldogok voltak, ők beérték osztályrészükkel. Könyörgésem meghallgatásra talált. Hogyan választhattam volna el őket egymástól? Arszinoé gonosz tette Hanna javára vált. Én több bánatot okoztam volna neki, mint boldogságot.
Néztem a fiamat, hogy örökre a szívembe véssem az arcvonásait. Aztán visszatértem házam magányába. Hannának és a férjének megköszöntem, hogy eljöttek, helyzetükhöz illő ajándé¬kokat adtam nekik, és a fiút elismertem az ő fiuknak. Nem volt jogom a gyerekhez. Arra kértem őket, nyugodtan forduljanak hozzám, ha valamiben hiányt szenvednének. De sohasem fordultak hozzám. Egyszerű ajándékokat küldözgettem nekik, míg egy napon a görögök terjeszkedése elől elköltöztek, nem hagyva hátra semmi üzenetet, hova települtek. Hanna helyesen fogta fel a dolgot. Így volt a legjobb. Neki is meg a fiúnak is.
Ilyen felfoghatatlan irgalom jóvoltából megszabadultam bűntudatomtól. Azóta a népem javára éltem. Népem számára elegendő, hogy mint lukumó közöttük élek.
Ha a föld megrendül, ha az áldozati állat mája hibás, ha az áradás elpusztítja a vetéseket, ha szerencsétlenség zúdul a városra, maguk meg tudják keresni az okát és jóvá tudják tenni. Az igazságot sértették meg, határcövekeket helyeztek át, rabszolgával bántak rosszul, özvegyet fosztottak ki, vagy éhező gyermek sírt hiába a kevély szomszéd ajtajában. Nyugodt szívvel halhatok meg. Népem mindezt megtanulta. De népemet több jó érte, mint rossz, amióta lukumóként a javára élek.
Nem engedtem meg, hogy népem belépjen a háborúba. Róma ellen sem, bármilyen rossz békebontó lett is Rómából, mivel a jóslat szerint Rómának egyszer meg kell mentenie Clusiumot a pusztulástól. Lars Arnth háborújához sem engedtem csatlakozni városomat. Csak Miszmé szemrehányásai vettek le a lábamról, mivel oly világosan ráismertem benne az anyjára. Hagytam hát, hadd vonuljanak hadba azok, akik maguk akarnak menni. Ez hat évvel a himerai csata után történt, olyan sok időt vett igénybe a tengerparti városokban az új hadihajók építése és az egymás közötti széthúzás elsimítása a közös erőfeszítés érdekében. De az edény alja levált és összetört. Hierophüla jóslatára emlékezve Démadotosz a görög városok egyesített hajóhadával elküldte azokat a jelzőpajzsokat, amiket annak idején levágatott és gondosan megőrzött. Kümé mellett a tengeren hajóhadunk elszenvedte a legsúlyosabb vereséget, ami a türrhének hajóit valaha is érte. A tenger már nem a miénk. Tengerünk szigetein görög kolóniákat alapítanak. Hajók helyett kőfalakat kezdtünk építeni városaink védelmére. Ezek építésére ment el az a gazdagság, amit nemzedékek gyűjtöttek össze, miután a görögök tönkretették kereskedelmünket.
Miután népeink vereségéről hallottam a Kümé mellett vívott tengeri ütközetben, addig nem mutatkoztam népem előtt, amíg el nem mentem, hogy kijelöljem a sírom helyét. Mint lukumó bűnt követtem el, amikor megengedtem, hogy hadba vonuljanak azok, akik akartak, ígére¬temnek megfelelően és ennek a bűnömnek kiengesztelésére is további tíz évet eszközöltem ki az istenektől, a népem, nem pedig a magam javára. Tíz évig nem mutatkoztam a népem előtt. Hosszú évek voltak ezek, de népem boldogult, én pedig írással töltöttem az időt. Most végre ezek az évek is elmúltak.
És még élnek az etruszk népek, még virágzanak az ország belső városai, még versengnek egymással Veiji agyagöntői, Tarquinii festői és saját városom szobrászai, hogy képekben örökítsék meg az embereket és az isteneket. Saját szobrom készen pihen a hegy mélyén, az alabástromkoporsó fedelén, örök heverőjén; áldozati kehellyel a kezemben, virágfüzérrel a nyakamban nyugszom ott. De idegenkedem tőle, idegenkedem az arcomtól. Inkább pihennék mint tetem, koporsó nélkül, kőágyon, falfestményekkel és népem ajándékaival körülvéve. De nem tilthattam meg, hogy elkészítsék a szobromat. Nem sérthettem meg kőfaragóimat, mivel művészetük olyannak örökíti meg az embert, amilyen életében volt. Művészetük megörökíti az emberek örömét és ünnepét, az aratást, a must sajtolását és a magányos horgászt tavam partján, ahogyan az istenek ünnepeit és játékait is megörökíti. Ilyen a népem, ilyen a városom. Még haláluk után is tovább élnek művészeik alkotásaiban, a művészeik által faragott emberi arcokban. Büszke vagyok népemre, büszke vagyok városomra, én, Turms, a halhatatlan.
De belefáradtam testem börtönébe, és a kezdődő nap szabadulásom fényes napja lesz. A szent hegyre a sírkamrák elé felállították az istenek sátrát. A szent kőkúpokat az istenek ágyának kettős párnáira helyezték. A levegőben az ősz illata terjeng, friss gabona és bor illata. A vízimadarak rajokba verődnek. A nők dalolva forgatják az őrlőköveket, hogy új lisztből dagasszák meg az istenek kalácsát.
Ezt még-el kell viselnem. Pirosra festett kézzel, karral és arccal, vállamon a lukumó szent köntösével, fejemen borostyánkoszorúval az istenek hordszékén visznek az istenek sátrában felállított halálos ágyamra. Amikor a halálveríték kiveri a homlokom, amikor a halál fekete uszálya lobog majd a szememben, végig kell néznem az istenek táncait, és részt kell vennem az istenek lakomáján népem szeme láttára. Csak aztán húzzák össze a függönyöket. Magamra maradok, hogy találkozzam az istenekkel, és megigyam a halhatatlanság borát.
Utoljára ízlelem az élet ízét a hamuban sült árpakenyérből, a friss vízzel kevert borból. Jöhetnek aztán az istenek. De inkább védőszellemem után vágyódom, mint az istenek után. Fénytestként, tűztestként terjeszti majd fölém két szárnyát, és kicsókolja számból az életet. Abban a pillanatban végre a fülembe súgja majd a nevét, és meg fogom ismerni őt.
Ezért tudom, hogy boldogan halok meg, izzón, mint egy ifjú, hogy végre magamhoz ölelhetem és érezhetem őt. Erős szárnya visz majd a halhatatlanságba. Aztán jön a pihenés és a feledés, az édes, édes feledés. Egy évszázad, egy évezred, egyre megy. Egyszer még visszatérek, én, Turms, a halhatatlan.

.oOo.
 
 
0 komment , kategória:  MIKA WALTARI TURMS, A HALHATA  
Címkék: osztályrészükkel, megkönnyebbülten, sziklarepedésből, füstölőszerekből, tapasztalatukból, szerencsétlenség, versenyjátékokra, oltalmazásotokra, felsorakozásukat, versenyjátékokat, figyelmeztetőleg, csillagmennyezet, halhatatlanságot, összegömbölyödve, megtisztítottunk, megvilágosultság, kereskedelmünket, összevisszasággá, kiengesztelésére, elképzelhetetlen, összezsúfolódott, legyőzhetetlenül, kielégületlenség, méltóságteljesen, kimondhatatlanul, falfestményekkel, ellenállhatatlan, elragadtatásában, felszabadítottam, halhatatlanságba, megszabaduljanak, kézmozdulatokkal, megfeledkezhetem, lélegzetvételnyi, rabszolgahajóról, leggyötrelmesebb, csendes víztükörre, szent kőgyűrűt, hagyomány ezeket, helyeket Volsiniiben, változó isten, középső fülke, őszi ünnepségek, városok képviselői, szent területre, szent kunyhókban, tótól félnapi, őszi ünnepségekből, szent Volsiniiben, ünnepségek idején, ünnepségek első, tanácskozások házába, UTOLSÓ KÖNYV, ISTENEK LAKOMÁJA, Láttam Begoé, Rómában Egeriának, Korinthoszban Pégaszosz, Lars Arnth Velthuru, Lars Turms, Lars Arnth, Lars Tarchónak, Lars Porsenna, Clusiumnak Róma, Hiszen Róma, Csupán Veijinek, Csak Turms, Lars Arnthot, Hiszen Miszmé, Lars Arnthra, Beleszeretett Miszmébe, Aztán Lars Arnth, Lars Arnthnak, Lars Porsennának, Végül Turan, Mintha Hannánál, Csak Miszmé,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
04.01. 08:41 Választás 2018 - Az NVB 187 megfigyelőt vett nyilvántartásba az országgyűlé...
04.01. 08:01 Választás 2018 - Egy hét múlva lesz az országgyűlési választás
04.01. 07:40 Választás 2018 - Kormányszóvivő: összehangolt megtörési kísérlet indult Mag...
04.01. 07:04 Tűz ütött ki egy szarvasi tollfeldolgozóban
04.01. 07:04 Heti makronaptár - Kevés adat jelenik meg április első hetében
04.01. 07:04 Csökkenő forgalomban gyengült a BUX a héten
03.31. 22:33 Férfi vízilabda Eurokupa - Egygólos előnyben a Ferencváros a döntőben
03.31. 22:03 Férfi vízilabda BL - A Szolnok és az OSC is kikapott Olaszországban
03.31. 21:53 Jégkorong Erste Liga - A MAC története első diadalát aratta
03.31. 21:43 Szakértő: tárgyalásokkal meg lehetett volna előzni a katalán válságot
Tudjátok ?
A Kúria kimondta, hogy törvénytelen volt a kettős állampolgárok szervezett szavaztatása!?
Akkor is ilyen népszerű lenne Soros a balosok körében, ha Orbán mellett lobbizna?
Ki az írója és mi a mű címe?
Aki épp érettségi, vagy valamilyen vizsga előtt áll esetleg tudna segíteni Ady verselemzésb...
Kell-e nekünk arab tavasz?
még több kérdés
Blog Címkék
Szép gondolatok...  Zöld png rózsa  Látkép a városról  Rózsaszínű liliomok  Éva szép képe...  Esik  Keresztény vers- Csak lássam a...  Jó szórakozást  Png virág  Szép gondolatok...  Csokis mese sajt  Komolyzene  Kun Magdolna: Egy perc alatt  Fehér virágok  Szórakoztatóak - ezt nézd meg  Alvó cicàk  Interjú Patrubány Miklós MVSZ ...  Páros kép  Png virág  Teljes kiőrlésű zabpelyhes áfo...  A hála talajigényes virág  Boldog nap  Szėp francia kėp  Képes idézetek  Éva szép képe...  Png nő  Tulipánok  Látkép a városról  Fohászok - IX.  Miskolci filmek szomszédai gaz...  Majd egyszer...  Dorosné Éva gyönyörű szerkeszt...  Fohászok - XIII.  Szigetközről a Föld Napján  azért még küzdök...  Robert Burns - Az ördög elvitt...  Keresztény vers- FUNDAMENTUM  Kedd  Az értelem kevés a megértéshez  Gerbera  Békés estét kívánok Mindenkine...  Áprilisi nyár Alighogy kinyíl...  George Byron - Az új görög dal...  Jó szórakozást  It’s kind of cute but no...  A férfi, akit farkasok nevelte...  Áprilisi nyár Alighogy kinyíl...  Fehér virágok  Sigmaringeni Szent Fidél áldoz...  Öt Elem Wushu Egyesület  Napi áhítat - Gondoskodik megf...  Esik  Kellemes kàvėzà...  Kun Magdolna: Anyám könnyei  Ragyogóan szép napot kívánok!  Lőrinczi L. Anna: Kezdete a vé...  Megtanultam megelégedni  Kun Magdolna: Bocsáss meg anyá...  Szép gondolatok...  Majd egyszer...  Esemény teli nappal indult a h...  Hulladékból építenek fészket a...  Takarék bélyeg  Köszönöm Ditke!  Szép gondolatok...  Mi igaz abból, hogy a magyarsá...  Virágos  Képes idézetek  Tallóztam  Interjú Patrubány Miklós MVSZ ...  Legyen ma is szép napunk!  Méreyné Juhász Margit: Krizant...  Felhők  Miért szeretlek?  Tavasz  Szegvári: Te jó kedvű  Dr .Bakay Kornél - A sátán ors...  Kun Magdolna: Egy perc alatt  Lőrinczi L. Anna: Kezdete a vé...  Isten nagyobb a mi szívünknél  Szép gondolatok...  Megnézik a négereket az állatk...  Amikor valami jót cselekszel  A hála talajigényes virág  Boldog nap  Egyedényes baconös-csirkés tés...  Miskolci filmek szomszédai gaz...  Rózsaszínű virágok  Rózsaszínű virágok  Lőrinczi L. Anna: Kezdete a vé...  Boldog nap  Sajátszerkesztésű képem  Szėp napot kivànok!  Öt Elem Wushu Egyesület  Fohászok - XIII.  Robert Burns - Az ördög elvitt...  Fohászok - X.  Levél 4.24  Esik  Keresztény történet- Imádkozás 
Bejegyzés Címkék
csendes víztükörre, szent kőgyűrűt, hagyomány ezeket, helyeket Volsiniiben, változó isten, középső fülke, őszi ünnepségek, városok képviselői, szent területre, szent kunyhókban, tótól félnapi, őszi ünnepségekből, szent Volsiniiben, ünnepségek idején, ünnepségek első, tanácskozások házába, tizenkét város, lukumó címet, többi négyet, tarquinii Lars, szemével hunyorgatva, gyermekes játék, volsinii aggastyán, örökké hideg, szeméről ismertem, aggastyánból pedig, többieket csak, többi város, öreg lukumó, vállamra tette, volterrai lukumó, igazi lukumónak, felkészüléssel kifinomulsz, emberek zsivajgásában, célhoz vezetnek, napokban virraszthatsz, virrasztás segít, ködben cserben, előző italt, kimerülés határáig, legédesebb kimerültségbe, volterrai férfi, ittasság vagy, maga útja, magam útjáról, hegyek magányában, szívük mélyén, hagyomány kedvéért, lukumó számára, napon láttam, végzet templomának, legrégibb szegfejek, istenek mérték, etruszk népeknek, görögök ellen, lukumók közül, háborúról folytatott, lukumó csak, többiek vitatkoztak, fülembe sugdosott, legtitkosabb előjelek, fejemet ráztam, nyakamra tette, városod miatt, város ügyeit, várost Lars, rómaiak meggyőzték, rossz király, legöregebb Vesta-szűzzel, előjelek miatt, istenek lakomá&#172, állami egyezményt, rómaiak önérzete, régi nemzetségek, bosszús szomszéd, etruszkok részéről, saját jövője, istenek szálltak, furcsa szokáson, árverezőknek kellett, adásvétel törvényesítésénél, lábam miért, szent barlangba, forrás vizéből, legidősebb Vesta-szűz, többiekkel együtt, szokásos versenyjátékokat, legnagyobb tolongás, emberek félénken, világosságot keresni, csillagokat nézegetve, hegycsúcson virrasztottam, hozzájuk kapcsolódó, templomokban végezték, szent viadalokat, kőgyűrűn belül, tulajdonképpeni köznép, háztetőkről nézte, egész környék, küzdelmekre mélységes, villámnak mutattak, , ,
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2598
  • e Hét: 32987
  • e Hónap: 205020
  • e Év: 885913
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.