Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-04-25 11:14:32, szerda
 
   
  ELSŐ RÉSZ.



I.

A dolgozó-szobában voltunk, amikor megjelent az igazgató egy uj fiuval, a kin még nem volt egyenruha, meg az iskolaszolgával, aki egy fiókos munka-asztalt czipelt utánok. Az alvók fölriadtak s mindnyájan fölkeltünk, mintha nagy munkában zavartak volna meg bennünket.

Az igazgató intett, hogy üljünk le; aztán, a korrepetitor felé fordulva:

- Roger ur - szólt alig érthető hangon - ezt a növendéket ajánlom a figyelmébe. Egyelőre a második osztályba fog járni. Ha szorgalmas lesz és jól viseli magát, átviszszük a nagyokhoz; mert kora ezek közé utalná.

Az uj fiu félénken huzódott meg az ajtó mögött lévő szögletben, úgy, hogy alig láthattuk. Mintegy tizenöt esztendős falusi gyerek volt; erősebb, nagyobb mindnyájunknál. Homlokába fésült haját rövidre nyirva viselte, amint ministráns-gyermekeken látni; jóképü fiunak tünt fel s látszott rajta, hogy roppant zavarban van. Bár nem volt széles vállu, zöld posztóból készült zekéje, melyen fekete gombok ékeskedtek, nagyon bánthatta a hónaljánál, s a rövid ruhaujj hajtókája alól kibuvó vörös kézcsuklón szemmellátható volt, hogy igen megszokta a fedetlenséget. Sárgás-barna, kurta pantallója alól, melyet a nadrág-tartó erősen huzott felfelé, kikandikált a kék gyapjuharisnya; lábafejét nagy, formátlan, rosszul fényesitett, szeges czipő fedte.

Fel kellett olvasnunk a feladatainkat. Az uj fiu tátott szájjal, áhitatosan hallgatta, mint a szent beszédet. Nem merte a lábát keresztbe tenni, nem mert az asztalára könyökölni s két órakor, mikor előadásra csöngettek, a korrepetitornak kellett figyelmeztetnie, hogy keljen fel és csatlakozzék hozzánk.

Az volt a szokásunk, hogy mikor berontottunk az osztályba, a földhöz vágtuk a sipkánkat, hogy a kezünk annál szabadabb legyen; a küszöbről kellett a pad alá teremteni, ugy, hogy onnan a falhoz vágódjék s minél nagyobb port csapjunk; ezt mi igen elmésnek találtuk.

Az uj fiu vagy nem vette észre ezt a virtust, vagy nem mert utánozni bennünket, elég az hozzá, még az imádság után is a térdén tartotta a kucsmáját. Ez a fejfedő egyike volt ama ravasz szerkezetü holmiknak, a melyekben megtalálni a katonasipka, a csákó, a kerek kalap, a süveg és a vidra-sipka elemeit, szóval: egyike ama szegényes, szomoru dolgoknak, melyeknek néma csunyaságában van valami meginditó kifejezés, olyanféle, mint a minőt a félkegyelmüek arczán találunk. A tojásdad formáju, különös fejfedő alapzatát három, halcsonttal béllelt bőrtekercs alkotta; a másik része házinyul-bőrből és bársonydarabokból volt összeróva, a melyeket a prémtől vörös zsinór választott el; felső, zsákszerü része végül egy szögletes, szövettel bevont s czifra sujtással boritott keménységben végződött, melynek diszitményéről igen vékony és igen hosszu zsinóron apró "arany"-szálakból készült bojt-forma csüngött le. Ez a csákó uj volt; az ellenzője csak ugy ragyogott.

- Keljen fel - szólt a tanár.

Fölkelt s a csákója leesett. Az egész osztály elkezdett nevetni.

Lehajolt és fölvette. De egyik szomszédja a könyökével ujra lelökte; fölszedte másodszor is.

- Tegye el már egyszer a sisakját - szólt a tanár, a ki elmés ember volt.

Ezeket a szavakat általános hahota honorálta, amire a szegény fiu teljesen elvesztette a fejét. Nem tudta, mit csináljon; tovább is a kezében tartsa-e a süvegét, ledobja-e a földre, vagy föltegye a fejére? Leült s megint a térdére tette.

- Keljen fel - kezdte ujra a tanár - és mondja meg, hogy' hivják?

Az uj fiu dadogva nyögött ki valami érthetetlen nevet.

- Ismételje!

Ugyanaz a dadogás vált hallhatóvá; s az érthetetlen szótagokat az osztály lármája és vihogása kisérte.

- Hangosabban! - rivallt rá a tanár. - Hangosabban!

Az uj fiu, a kétségbeesés egy végső elhatározásával, felnyitotta rémségesen nagy száját s teli tüdővel kiáltotta, mintha hína valakit, ezt a szót:

- Bovarikár!

Pokoli lárma kerekedett; perczekig tartó hihihi és bruhaha. A fiuk elkezdtek üvölteni, vonitani, tombolni és toporzékolni s a sok éles hang kaczagva visszhangozta: Bovarikár! Bovarikár! Majd, lassankint, csöndesedni kezdett az osztály, az általános hahota elcsitult s a kaczagás szórványosan hallatszott, de a vidámság csak nem akart csillapodni, ki-kitört ujra, s mint a félig elsült petárda, mely még sistereg és fel-felpukkan, hol az egyik, hol a másik padsorban ujra meg ujra felhangzott a fojtott nevetés.

A büntető penzumok záporának végre mégis sikerült helyre állitania a nyugalmat, s a tanár nagynehezen megtudhatta, hogy az uj fiut Bovary Károlynak hivják. Betünkint mondatta el magának a nevet, s azután megparancsolta a szegény ördögnek, hogy üljön a szamarak padjára, a katedra elé. Az uj fiu megindult, de a következő pillanatban eszébe jutott valami, s megállott, tétovázva.

- Mit keres? - kérdezte a tanár.

- A sapk... - felelt félénken a fiu, nyugtalanul tekintgetve körül.

- Ötszáz verset kap az egész osztály! - kiáltott fel a tanár dühösen, s ez a pár szó, mint a Quos ego, elejét vette egy ujabb viharnak. - Nem tudnak nyugodtan maradni?! - folytatta boszusan, megtörölve homlokát zsebkendőjével, melyet a kalapja belsejéből halászott elő. - Ami pedig magát illeti, maga, uj fiu, huszszor fogja leirni ezt a mondatot: ridiculus sum.

Aztán, szelidebb hangon:

- Eh, majd megtalálja a sapkáját; nem lopták el!

A csend helyreállott. A fiuk feladataik fölé hajoltak, s uj társunk, aki minden tekintetben mintaszerü magaviseletet tanusitott, két órán keresztül meg se moczczant. Még az se hozta ki sodrából, hogy időnkint egy-egy tollhegy czélba vette, s néhány ügyesen kormányzott papir-golyóbist röpitett az arczába. Ilyenkor egyet simitott az arczán, s aztán megint mozdulatlan maradt; még csak fel se tekintett.

Este, a dolgozó-szobában, kivette fiókjából a mancsettavédőjét, gondosan elrendezte az irásait, s hozzá látott a feladatához. Láttuk, hogy roppant lelkiismeretesen dolgozik; minden szót kikeresett a szótárból, s iszonyuan törte magát, hogy semmit el ne mulaszszon. Bizonyára ennek a nyilvánvaló buzgalomnak köszönhette, hogy meghagyták a magasabb osztályban, mert, bár alaposan bevágta a leczkéit, valami gyors felfogást s nagy tanulékonyságot nem igen tanusitott. Eddig mindössze egy kis latin nyelvet tanult, a falujabeli paptól; mert szülei takarékosságból csak akkor adták be a kollégiumba, amikor már lehetetlen volt tovább halasztani a dolgot.

Atyja: Bovary Károly Dénes Bertalan ur, hajdan al-ezredorvos volt, de az 1812-iki katona-állitás alkalmával valami kellemetlen ügybe keveredett, s e miatt kénytelen volt szolgálatát elhagyni. Szerencséjére a csinos emberek közé tartozott, s fel tudta használni ezt a jótulajdonságát. Szóval, hamarosan megkaparintott egy hatvanezer frankos hozományt, amelylyel egy harisnyakereskedőnek a leánya járt együtt, aki beleszeretett a daliás legénybe. Bovary ur szép ember volt, nagyokat tudott hazudni, a sarkantyuja vigan pengett, gyönyörü pofaszakállt hordott, mely összenőtt a bajuszával, az ujja mindig tele volt gyürüvel, feltünően öltözködött, olyan volt, mint egy hős, s ugy tudott beszélni, mint egy vigécz. Mikor megházasodott, két vagy három esztendeig a felesége vagyonából élt: jól evett-ivott, későn kelt, egész nap porczellán-pipáját szitta, este kávéházba ment és csak szinház után vetődött haza. Ekkor meghalt az apósa, s kiderült, hogy csak igen-igen kevés maradt utána. Bovary ur dühbe jött, bele fogott egy-két ipar-vállalatba, elvesztett néhány ezer frankot, azután elhatározta, hogy falura költözik gazdálkodni; lehetetlen, hogy ezen a téren ne érvényesüljön. De minthogy a gazdálkodáshoz épp oly kevéssé értett, mint a kereskedéshez, minthogy a lovait, ahelyett, hogy munkába küldte volna, sétalovaglásra használta, minthogy megitta az almaborát butéliában, ahelyett, hogy eladta volna hordóban, minthogy a baromfi-udvar legszebb szárnyasait sorra megette s disznóinak a szalonnájával a vadász-csizmáit fényesitgette: nemsokára be kellett látnia, hogy legjobb lesz, ha felhagy minden vállalkozással.

Kibérelt, kétszáz frankért évenkint, Pays de Caux*-nak és Picardiának a határszélén, egy majort, mely kuriának is beillett, s melyre csak ugy véletlenül bukkant rá; és elkeseredve, dühösen az egész világra, vádolva eget és földet, negyvenöt éves korában visszavonult ebbe a remeteségbe, mert - amint mondani szokta - megutálta az embereket, s ezentul már békében akar élni.

A felesége valamikor őrülten szerette Bovary urat; valóságos szolgálójává lett, ami férjét csak még inkább elidegenitette tőle. Fiatal korában vidám, közlékeny, kedves teremtés volt szegény, de ahogy megöregedett - hasonlóan a levegőn felejtett borhoz, amely megeczetesedik - házsártos, nyafogó, ideges vénasszony lett belőle. Annyit szenvedett - s eleinte szótlanul - mikor látta, hogy férje minden szoknyának utána szalad s minduntalan részegen, fáradtan jön haza, késő éjjel, az Isten tudja honnan! Később a büszkesége fellázadt. Nem sirt többé s nem veszekedett. Elhallgatott, lenyelte dühét, és stoikusan viselte sorsát mindhalálig. Különben nem is ért volna rá férjével vitatkozni; egész nap lótott-futott, mindig volt valami dolga. Ő járt az ügyvédekhez, a birósághoz; ő tartotta nyilván a kötelezettségek lejáratát, s ő eszközölte ki a sok halasztást; otthon pedig varrt, mosott, vasalt, ügyelt a munkásokra, fizette a számlákat, mig Bovary ur, nem törődve semmivel a világon, s belesüppedve világgyülöletből fakadt álom-kórságába - melyből koronkint csak azért ébredt fel, hogy kellemetlenségeket mondjon a feleségének - nyugodtan pipázott a tűzhely mellett, s bele-bele köpött a hamuba.

Mikor Bovarynénak gyereke lett, a csecsemőt ki kellett adni dajkaságba. Ahogy aztán visszakerült hozzájok, nagyon elkényeztették a szegény kis porontyot. Ugy dédelgették, mint egy királyfit. Az anyja édességekkel traktálta; apja pedig megengedte neki, hogy mezitláb szaladgáljon fel s alá. Bovary ur filozóf volt, s azt tartotta, hogy a gyermekeknek legjobb volna egészen meztelenül járniok; a vadállatok kölykei is úgy nőnek fel, azért elég erősek. Ellentétben az anyai hajlandóságokkal, Bovary úr ugy vélekedett, hogy a gyermeket spártai módra kell nevelni, s hozzá kell szoktatni mindenhez, hogy megedződjék. És e szerint igyekezett formálni a fiát. A kis fiunak fütetlen szobában kellett hálnia; rá szoktatta, hogy pohárszámra igya a rumot, s csúfolódjék, hogyha proczessziót lát. De a gyermek jámbor természetü volt, s nem igen felelt meg a várakozásának. Anyja mindig magával hurczolta; papirból figurákat vagdalt ki neki; mesével, történetekkel mulattatta, s végtelen monológokat intézett hozzá, kissé melankolikusan vidám monológokat, amelyek tele voltak csacsogó hizelkedéssel. Életének nagy magánosságában ezt a gyermek-fejet tette a középpontjává mindannak, ami megtört hiuságából és szétfoszlott reménységeiből még megmaradt. Ábrándozott, hogy fiának nagy jövője lesz; már látta nagynak, szépnek, elmésnek, valami előkelő hivatalban, mint főmérnököt vagy államtitkárt. Megtanitotta olvasni, sőt még ének-leczkéket is adott neki, s ócska zongorája mellett bele vert a fejébe két-három kis románczot. Minderre Bovary ur, aki nem volt barátja a szépművészeteknek, azt mondta, hogy: "Bizony kár pocsékolni az időt!" Ugy se lesz soha annyijok, hogy beadhassák konviktusba, hogy hivatalt vásárolhassanak neki, vagy üzletet rendezhessenek be számára. Különben: "Egy kis fellépés, egy kis szemtelenség, s férfi-embernek nyitva a világ." Bovaryné elharapta, amit mondani akart, s a gyermek folytatta, a hol elhagyta: naphosszat csavargott.

Követte a munkára menőket, s göröngygyel hajigálta meg a hollókat, amelyek megriadva repültek tova. Szedret evett az árokban, fütyköst keritett magának s leült pulykát őrizni; aratáskor szorgalmasan forgatta a szénát; ha szép idő volt, bebarangolta az erdőt, s ha esett az eső, malmot játszott a templom előcsarnokában; nagy ünnepek idején megkérte az egyházfit, engedje harangozni, hogy kis testének egész sulyával rákapaszkodjék a nagy kötélre, s együtt himbálódzzék vele, ide-oda, ide-oda.

Persze, ugy nőtt, mint a sóska, Erős volt, mint a fiatal tölgy; a jégeső se árthatott neki. Olyan keze lett, mint egy kovács-legénynek; az arczáról szinte kiabált az egészség.

Mikor betöltötte a tizenkettedik esztendejét, anyja végre rábirta Bovary urat, hogy tanittatni kezdjék a fiut. Aztán rábizták a papra. De ennek a tanulásnak nem lehetett valami nagy foganatja, a leczke egy kicsit rendetlenül járt ki, s akkor is mindössze egy pár perczig tartott. Többnyire a sekrestyében kapott "órát", olyankor, mikor a pap nem tudta mivel eltölteni az időt, egy keresztelő meg egy temetés között; ilyenkor állva, futtában, elmagyarázott a fiunak egyetmást, amivel az bizony nem mehetett sokra. Máskor, ha véletlenül nem kellett kimennie, Angelus után érte küldött a növendékének. Fölmentek a szobájába, leültek; szunyogok és éji pillék röpködtek a gyertya körül. Meleg volt, a gyermek elaludt; nemsokára a jó öreg tisztelendő ur is elszunnyadt, s kezét hasán nyugtatva, hortyogni kezdett, nyitott szájjal, úgy, hogy messze elhallatszott. Koronkint az is megtörtént, hogy a plébános ur, visszajövet valamelyik környékbeli betegtől, akinek az utolsó kenetet adta fel, észrevette az uton Károlyt, aki, ha csak tehette, a mezőn futkározott, haszontalankodott; odahivta magához, egy negyed óráig oktatta, dorgálta, s élve az alkalommal, elragoztatott vele néhány igét, egy fa tövében. Néha az eső vetett véget a leczkének; néha egy ismerős ment arra. Különben a plébános meg volt elégedve vele, sőt azt mondta, hogy az ifju embernek igen jó az emlékezete.

Ennyivel nem érhette be. Bovaryné összeszedte minden energiáját, s Bovary ur restelt ellentmondani neki. Unta is már ezt a vitatkozást. Elég az hozzá, elhatározták, hogy egy esztendő mulva, ha a gyerek már túl lesz az első áldozáson, beadják iskolába.

Még azután is vártak egy fél esztendőt; végre, a következő tanuló-évben, Károlyt csakugyan bevitték a rouen-i kollégiumba. Maga az apja vitte oda, október vége felé, a saint-romain-i vásár idején.

Most már egyikünk se igen fog emlékezni rá. Jelentéktelen, csendes fiu volt, aki nem sok vizet zavart; játszott, ha játszani, s tanult, ha tanulni kellett; az előadás alatt figyelt, a hálóteremben jól aludt, az ebédlőben jól evett. Csak egy ismerőse volt, egy vaskereskedő, aki a Rue Ganterie-ben lakott, s aki minden hónapban eljött érte egyszer, többnyire vasárnap, amikor már becsukta a boltját. Ez a barátja ilyenkor elküldte sétálni a kikötőhöz - a hol Károly elnézte a hajókat - aztán, este hét óra tájban, visszahozta a kollégiumba, még vacsora előtt. Minden csütörtökön este hosszu levelet irt az anyjának, vörös tintával; a levelet mindig három ostyával ragasztotta le. Majd átnézte a történelmi jegyzeteit, vagy Anacharsis-t olvasgatta, amely mindig ott hányódott a dolgozó-teremben. Ha sétálni mentünk, a szolgával beszélgetett, aki faluról jött legény volt, mint ő maga.

Mivel nagyon szorgalmas volt, soha se tartozott az osztályban a legutolsók közé; sőt egyszer harmadik lett a természetrajzból. De mikor elvégezte a hatodik osztályt, szülei kivették a kollégiumból, abban a meggyőződésben, hogy magától is le tudja tenni a baccalaureatus-t. Ugy végezték el, hogy orvos lesz belőle.

Anyja szobát bérelt neki, egy selyemfestő ismerősüknél, a negyedik emeleten. Kialkudta az ellátását, butort szerzett számára - egy asztalt és két széket - elhozatott hazulról egy régi jó cseresnyefa-ágyat, s vett neki egy kis öntött vas kályhát is, meg fát, sokat, hogy ne fagyjon meg szegény gyermeke. Aztán a hét végén hazautazott, ujra meg ujra lelkére kötvén fiának, hogy viselje jól magát, most hogy magára van hagyatva.

Károly szinte elkábult, mikor az orvosi egyetem hirdetményén végigolvasta az óra-rendet. Anatómia, patológia, fiziologia, farmakologia, kémia, botanika, klinikai kurzus, terapeutika! - a higiénéről és a belső gyógyitás tudományáról nem is beszélve - az etimologiáját se tudta ezeknek a szavaknak. Megannyi ajtó, mely magasztos homálylyal teli szenthelyekre vezet!

Semmit sem értett meg abból, a mit előadtak; hiába hallgatta, mindez csak nem akart a fejébe menni. Pedig ernyedetlenül dolgozott, bekötött füzeteket vett magának, hallgatott minden tárgyat, nem mulasztott el egy leczkét sem. Ugy végezte mindennapi feladatát, mint a czirkusz-ló, mely bekötött szemmel forog ugyanabban a körben, nem tudva, hogy minő munkát őröl le.

Hogy kevesebbet kelljen költenie, anyja minden héten egy darab borjusültet küldött neki a gyorskocsival. Ebből reggelizett, mikor délelőtt visszajött a kórházból, amúgy futtában, mert annyi ideje már nem volt, hogy egy kicsit kipihenje magát. Vissza kellett rohannia az előadás-termekbe, a klinikára, a kórházba, egyik utczából ki, a másikba be. Este, mihelyt lenyelte a sovány ebédet, melylyel gazdája traktálta, fölment a szobájába és ujra munkához látott, ázott ruhájában, mely gőzölgött a testén az izzó kályha mellett.

A nyári szép estéken, abban az órában, mikor a langyos utczák már üresek s csak a szolgálók bolondoznak egy-egy toll-lapdával a kapuk előtt, kinyitotta ablakát, rákönyökölt a párkányra és elmerengett. A folyó, mely Rouennak ezt a részét afféle nemtelen kis Velenczévé teszi, hol szennyes-sárgán, hol viola-kéken folydogált odalenn, rácsozatai és hidjai között. Munkások guggoltak a parton s mosták a vizben felső karukat. A padlásablakokból kinyuló póznákon gyapjukötegek száradtak a levegőn. Szemben, a háztetők felett, a nagy, tiszta eget látta s a lemenő vörös napot. Milyen jó lehet arra messze! Micsoda illat a bükkfa-ligetben! És kitágult orrlyukkal, nagyot lélekzett, mintha teli akarná szívni tüdejét a falu édes illataival, melyek nem érkeztek el hozzá.

Megsoványodott, nyurgább lett s valami fájdalmas kifejezés volt az arczán, mely szinte érdekessé tette.

A nélkül, hogy gondolt volna rá, puszta nembánomságból, lassankint hűtlenné vált minden komoly elhatározásához. Egyszer elmulasztotta az előadást, másnap nem ment el a klinikára s örömet találván a renyheségben, végre tájékára se ment az egyetemnek.

Korcsmába kezdett járni, s belehabarodott a dominójátékba. Bezárkózni esténkint egy szennyes nyilvános helyiségbe, hogy fekete pontokkal jelzett kis birkacsontokat csattogtasson egy márványasztalon, szabadsága oly becses bizonyitékának tünt fel előtte, hogy maga iránt való tisztelete valósággal megkétszereződött. Ugy tetszett neki, hogy most már megismert valamit a nagyvilágból s közelebb jutott a tiltott örömökhez; és mikor benyitott a kávéházba, szinte érzéki gyönyörüséggel fogta meg az ajtó kilincsét. Egész sereg, eddig féken tartott érzés szabadult fel benne; kuplékat tanult meg és énekelgetett, ha rákerült a sor, lelkesedni kezdett Béranger-ért, megtanult puncsot késziteni, és végre megismerte a szerelmet.

Ezeknek az előkészitő munkálatoknak az eredménye természetesen az volt, hogy az orvosi vizsgálaton megbukott minden tárgyból. És otthon pompás vacsorával várták, hogy megünnepeljék a sikerét!

Gyalog indult haza s a falu szélén megállapodott. Oda hivatta az anyját, elbeszélt neki mindent. Anyja mindjárt kész volt a mentséggel; a bukást egyszerüen a vizsgáló tanárok igazságtalanságának tulajdonitotta. Megnyugtatta fiát; ne féljen, nem lesz semmi baj. És Bovary ur csak öt esztendő mulva tudta meg az igazságot, a mikor már elavult a dolog. Mit volt mit tennie? Beletörődött. Különben ugy se hitte volna el, hogy valaki, aki tőle kapta az életet, ostoba is lehet.

Károly tehát ujra dologhoz látott és szakadatlanul tanult, mig egyszer csakugyan elkészült. Bevágta előre az összes kérdéseket, s vizsgálatát, elég jó kalkulussal, elfogadták. Mily boldog volt az anyja! Nagy lakomával ünnepelték meg a nevezetes napot.

Hol fogja gyakorolni a mesterségét? Tostes-ban. Ott csak egy orvos van, az is nagyon öreg. Bovaryné már régen leste, mikor fog meghalni ez az öreg ur, s a derék aggastyán még le se hunyta a szemét, mikor Károly már letelepedett a szemközt lévő házban, mint az öreg ur utódja.

De nem elég, hogy az ember fölneveli a fiát, kitanittatja orvossá, s fölfedezi számára Tostes-ot, a hol a mesterségét gyakorolhatja; asszony is kell neki. Bovaryné talált asszonyt is; egy dieppe-i végrehajtó negyvenöt éves özvegyét, akinek tizenkétszáz frank évi jövedelme volt.

Bár csunya volt, pörsenéses arczu és száraz, mint egy rőzse-köteg, Dubuc-né válogathatott a kérőkben; talált minden ujjára tizet. Hogy czélját érje, Bovarynénak ki kellett túrnia valamennyit, s ez nem kevés fáradságába került. Különös ügyességgel játszott ki egy ravasz hentest, akit a papok pártfogoltak.

Károly a házasságtól a kényelmesebb életmód elkövetkeztét várta; azt hitte, hogy szabadabb lesz, s hogy tetszése szerint fog rendelkezni ugy a személyével, mint a pénzével. De felesége lett az ur a házban. Károlynak az idegenek előtt ezt kellett, azt nem volt szabad mondania; kénytelen volt böjtölni minden pénteken; nem öltözködhetett máskép, csak ugy, ahogy a felesége akarta; s az asszony rendeletéből zaklatnia kellett azokat a klienseket, akik késlekedve fizettek. Felesége felbontogatta a leveleit, kémlelte minden lépését, s ha asszony-látogatók jöttek hozzá orvosi tanácsot kérni, a kulcslyukon át hallgatta, hogy mit beszél velök.

Minden reggel megkövetelte a maga csokoládéját és az apró-cseprő dolgokban is a legnagyobb figyelemmel kellett lenni iránta. Folyvást panaszkodott, hogy ideges, hogy a melle fáj, hogy fejgörcsei vannak. A lépés zaja is bántotta; ha Károly elment, a magánosságot rettenetesnek találta, s ha visszajött hozzá, azzal gyötörte, hogy: már a halálát lesi. Este, mikor Károly haza érkezett körutjából, kinyujtotta a paplan alól hosszu, sovány karját, átölelte a férjét, leültette ágya szélére, s elsirta neki minden búját-baját. Hogy Károly már nem szereti, hogy másvalakit szeret! Megmondták neki előre, hogy szerencsétlen lesz! S ez a sok panasz mindig azzal végződött, hogy adjon neki Károly valami szörpöt, vagy más egyéb orvosságot, és szeresse jobban egy kicsit.



II.

Egy éjjel, tizenegy óra tájban, lódobogás ébresztette fel őket; a ló éppen a kapu előtt állt meg. Cselédjük kinyitotta a padlás-szoba ablakát, s tárgyalni kezdett az utczán várakozó emberrel. Az orvost kereste; levelet hozott neki. Nastasie dideregve ment le a lépcsőn és kinyitotta az ajtókat, egyiket a másik után. Az ember leszállt lováról és bejött a házba. A hálószobába érve, egy rongyba burkolt levelet halászott elő szürke bojtos gyapjusapkájának a belsejéből, átnyujtotta Károlynak, aki felkönyökölt a párnájára, hogy elolvashassa a levelet. Nastasie az ágy mellett a gyertyát tartotta. Bovaryné, szemérem-érzetből, a fal felé fordult s csak a hátát mutatta nekik.

Ez a levél, melyet irója formás kis kék pecséttel zárt le, arra kérte Bovary urat, siessen haladéktalanul a bertaux-i tanyára, meggyógyitani egy eltört lábat. Tostes-tól a bertaux-i tanyáig, Longueville-en és Saint-Victor-on át, jó hat mértföld az ut. S odakünn sötét, csillagtalan az éj. Az ifjabb Bovaryné aggódni kezdett, hogy férjét még baj éri az uton. Elhatározták tehát, hogy az istálló-szolga előre megy, Károly pedig csak három óra mulva, holdkeltekor indul el. Majd elébe küldenek egy fiut, aki el fogja vezetni a tanyára és ajtót nyit neki.

Reggel négy óra felé Károly beburkolózott köpönyegébe s megindult a bertaux-i tanya felé. Az álom még nem ment ki egészen a szeméből, s mialatt lova csöndesen, egyhanguan poroszkált, lassankint ujra elszundikált. Csak akkor riadt fel, mikor a lova, visszahőkölve ama tüskebokrokkal környezett árkok elől, melyek a szántóföldeket választják el az uttól, magától megállapodott. Eszébe jutott az eltört láb, s igyekezett visszaidézni emlékezetébe mindama törési eseteket, amelyekről csak tudott. Az eső elállott; pirkadni kezdett, s a lombtalan almafák ágain kuczorgó kis madarak fázósan borzolgatták tollaikat a hideg reggeli szélben. Köröskörül, amerre szem látott, végtelen sikság terült el, s a tanyák körül sötéten rajzolódó fák-bokrok violaszinbe játszó fekete foltot vetettek itt-ott erre a roppant szürkeségre, mely a messzi látóhatáron a reggeli ég komor szineiben veszett el. Károly időnkint kinyitotta a szemét, de olyan fáradt és álmos volt, hogy csakhamar ujra elszenderedett. Félálmában legutóbbi benyomásai összezavarodtak emlékeivel; majd diáknak, majd házasembernek látta magát, hol ágyában feküdt, mint az imént, hol az operáló-asztal körül szorgoskodott, mint hajdan. A puhitó borogatás meleg szaga összevegyült fejében a harmatos fü édes illatával; hallotta az ágyfüggönyök vasgyürüinek a csikorgását, amint végig siklanak a vasrudon, majd ismét alvó feleségét látta... Ahogy áthaladt Vassonville-en, egy suhanczot látott meg az uton. A gyerek az árokparton ült.

- Maga a doktor? - kérdezte.

Mikor hallotta, hogy: igen, felkapta a faczipőit, s szaladva mutatta az utat Károlynak.

Az orvos, utközben, megtudta vezetőjének a beszédjéből, hogy Rouault ur nagyon jómódu gazda. Előtte való este kitörte a lábát, egy szomszédjától jövet, akinél a Három királyok-at ünnepelték. A felesége meghalt már vagy két esztendeje. Csak a lánya van vele; a kisasszony, aki a háztartásról gondoskodik.

Az uton szaporodni kezdett s egyre mélyebbé vált a kerékvágás. Eszerint már közel lehetnek a tanyához. Egyszerre a kis siheder eltünt; bebujt a sövénynek egy hasadékán, majd ujra megjelent s kinyitotta belülről az udvart elzáró korlátot. Károly lehajolt, hogy a faágak meg ne sértsék az arczát, s beforditotta lovát a dértől nedves avarra. A házőrző kutyák ugatva rohantak elő óljaikból, amennyire a lánczuk engedte. A ló megijedt és ágaskodni kezdett.

A tanya csakugyan jómódra vallott. Az istállókban, a tárt kapukon át, hatalmas igás-lovakat lehetett látni, amelyek békésen abrakoltak a vadonatuj rácsozatu jászolban. Az épületek mentén tekintélyes szemétdomb gőzölgött, s a pulykák és tyukok között öt vagy hat páva szemecskélt, ami a legnagyobb fényüzése a caux-i baromfi-udvaroknak. Az akol hosszu, a csűr magas volt; egyik is, másik is sima falú. A kocsiszinben két nagy szekér és négy eke állott, minden hozzávalóval: jármokkal, ostorokkal, és kék gyapjuból készült ló-takarókkal, melyek már egy kicsit szennyesek voltak a tetőzetről lehulló finom portól. A kissé lejtős udvart egymástól egyforma távolságra álló fák tették barátságossá; a pocsolya felől libasereg vidám gágogása hallatszott.

A ház küszöbén Bovary urat egy fiatal nő fogadta, három fodorral diszitett kék merino-ruhában. Aztán bevezette a konyhába, a hol nagy tűz lángolt. Köröskörül, kisebb-nagyobb fazekakban, a cselédség reggelije főtt. A kandalló belső részében néhány nedves ruha száradt. A lapát, a többféle tűzfogó és a fuvónak a hegye - megannyi óriási méretü szerszám - ugy fénylett, mint a csiszolt aczél; s a falon függő konyha-edényeken ott tükröződött a tűzhely lángjával együtt a kora reggeli napsugár is, amely már beszűrődött a konyha-ablakon.

Károly felment az emeletre, megnézni a beteget. Ágyában találta, dunyhák és paplanok között, izzadtan, jó messzire gyapjusipkájától, melyet, ugy látszik, türelmetlenségében hajitott le az ágyról. Ötven esztendős, zömök kis ember lehetett; fehér bőrü és kék szemü. Kopasz volt a feje bubjáig, és fülbevalót viselt. Egy széken nagy üveg pálinka állott előtte, s a beteg ugyancsak sürün töltögetett magának a gyomor-erősitőből. De ahogy az orvost megpillantotta, egyszerre alábbhagyott a vitézkedéssel, s ahelyett, hogy káromkodott volna, mint ahogy már egy fél nap óta cselekedte, elkezdett iszonyatosan nyögni.

A törés egyszerü volt; a bajt semmi se komplikálta. Károly nem is kivánhatott volna könnyebb esetet. Még élénken emlékezett rá, hogyan viselkedtek mesterei a sebesült ágya mellett, s ezek példájára vigasztalni kezdte a beteget, mindenféle jó szóval, afféle sebészi nyájasságokkal, amelyek olyanok, mint az az olaj, amelylyel a metszőkést kenik. Hogy küllőket csinálhasson a tört hely köré, leküldött a kocsiszinbe s felhozatott egy csomó léczet. A léczek közül kiválasztotta a legalkalmasabbat, darabokra vágta, aztán lecsiszolta egy üvegdarabbal; a szolgáló ezalatt tépést csinált, Emma kisasszony pedig apró párnákat varrt, amelyeknek az volt a hivatásuk, hogy a tört lábat körülbugyelálják. Mivel egy kicsit sokára találta meg a varró-eszközeit, apja türelmetlenkedni kezdett. Nem felelt semmit, de varrás közben megszurta az ujját. A vérző ujjat aztán a szájába vette, hogy kiszíjja belőle a vért.

Károlyt meglepte a lány körmeinek a fehérsége. Még sohase látott ilyen gondosan ápolt, mandula-alaku, finoman élezett körmöket; ez a vakitó fehérség a dieppe-i elefántcsontra emlékeztette. Pedig a kezét nem lehetett szépnek mondani, talán mert nem volt elég halvány; annyi bizonyos, hogy az izületeknél valamivel formásabb is lehetett volna. Aztán meg tulságosan hosszukás volt, s körvonalainak a hajlásában több finomságot keresett a szem. Annál szebb volt a szeme. Tulajdonképpen barnának kellett lennie, de a szemöldöke feketének tüntette fel. Tekintetében tisztaság és bátorság csillogott.

Mikor a kötés elkészült, az orvost meghivták - és pedig maga Rouault ur - hogy egyék egy falatot, mielőtt haza megy.

Károly lement a földszinten lévő nagy terembe. Egy kis asztalon két teriték állott; a teritékek mellett ezüst serleg és evőeszközök. Az asztalka közvetetlen közelében volt egy nagy mennyezetes ágynak, melynek lebernyegén és fali szőnyegén török figurákat lehetett látni. Az ablakkal szemben lévő nagy tölgyfaszekrény felől levendula-illat szállongott, keverten a frissen vasalt ruha átható szagával. A szoba szögleteiben néhány gabonával teli zsák állott; az, ami nem fért el a szomszéd magtárban, ahová három kőlépcső vezetett. A terem különben nem volt minden dísz nélkül; a falon, melynek zöld festését penészszinüre változtatta a mindenfelé jelentkező salétrom, egy krétával rajzolt s aranyozott keretbe foglalt Minerva-fej ékeskedett. A kép aljára, szögletes disz-betükkel, ez volt irva: "Kedves atyámnak".

Előbb a betegről beszélgettek, aztán az időről, a tartós nagy hidegről, meg a farkasokról, amelyek éjjelenkint ellepik a mezőt. Rouault kisasszony nem szerette a pusztai életet, kivált most, hogy az egész tanyáról neki magának kellett gondoskodnia. A teremben meglehetős hüvös volt; a kisasszony még evésközben is didergett. Károly csak most vette észre, hogy milyen húsosak az ajkai; mert az volt a szokása, hogy, ha nem evett és nem beszélt, a száját harapdálta.

Nyakát szélesen lehajló, fehér ruhagallér vette körül. Haját, melynek két vastag, fekete fonata oly sima volt, mintha mindegyik egy-egy darabból lett volna, vékony, finom vonal választotta kétfelé a fején; ez a vékony választék aztán egész hajerdőben veszett el, mely majdnem egészen beboritotta a fülét s hátul hatalmas fonadékban végződött. Ez a csodálatos haj oly hullámosan hajlott halántékára, hogy a falusi doktor, a ki életében először vett észre ilyesmit, alig tudta levenni róla a szemét. Arczszine üdének, rózsásnak tünt fel. Ruhaderekának két gombja között, ahogy a férfiak viselik a lánczot, csigahéj-foglalatu női messzelátót hordott.

Mikor Károly, aki felment, hogy elbucsuzzék Rouault apótól, visszajött a terembe, Emma kisasszonyt az ablaknál találta. Homlokát az ablaküvegnek támasztva, a kertet nézte, a hol a futópaszuly karóit feldöntögette a szél. Megfordult.

- Keres valamit? - kérdezte.

- A lovagló-vesszőmet, ha megengedi - felelt.

S keresgélni kezdte az ágyon, az ajtó mögött, a székek alatt; a zsákok és a fal közt csuszott le a földre. Emma kisasszony észrevette s lehajlott a zsákok fölé. Károly, udvariasságból, oda sietett, s amint, hasonló mozdulatot téve, kinyujtotta a karját arra felé, érezte, hogy melle hozzá ért a leány hátához. Emma kisasszony piros arczczal egyenesedett fel, s csak a válla fölött nézett rá, amint átnyujtotta neki a bikacsököt.

Ugy igérte, hogy három nap mulva jön megint Bertaux-ba, de már másnap átlovagolt, aztán pontosan megjelent hetenkint kétszer, nem számitva, hogy néha váratlanul is beállitott, mint aki feledékenységből elvétette a szokásos napot.

Különben minden jól ment; a gyógyulás szabály szerint folyt le, s mikor a hetedik hét közepén Rouault apó lábra állott s megpróbálta segitség nélkül járni fel s alá a viskó-jában, Bovary urat nagytehetségü embernek kezdték tekinteni. Rouault apó kijelentette, hogy a legelső yvetot-i orvosok se gyógyitották volna meg jobban, sőt talán még a rouen-iak se.

Károly nem igen kérdezgette magától, hogy miért jár Bertaux-ba olyan szivesen. Ha gondolt volna rá, bizonyára az eset sulyosságának tulajdonitotta volna buzgalmát, vagy pedig a remélhető haszonnak. De vajjon ez volt-e az oka, hogy, mig minden más elfoglaltságát terhesnek és nyomoruságosnak tartotta, a bertaux-i kirándulásoknak már előre örvendett? Ezeken a napokon korán kelt, galoppban haladt előre, egyre nógatta a lovát, s mielőtt beállitott a tanyára, megtisztitotta czipőjét a fűben és felhuzta fekete keztyüjét. Ilyenkor örült, hogy megérkezett a tanyára, hogy vállával félretolhatja a fa-sorompót; örült, hogy hallhatja a kőfalon kukorékoló kakast, s láthatja a suhanczokat, akik szembe jöttek vele. Szerette a csürt és az istállókat; szerette Rouault apót, aki nagyokat parolázott vele és megmentőjének nevezte; szerette hallani, amint Emma kisasszony kis faczipőiben végigkopogott a szépen felmosott konyha kőkoczkáin. Ezek a nagysarku faczipők valamivel magasabbnak tüntették fel, s amint igy járt-kelt előtte, a sebesen emelkedő fatalp, a bőrczipőhöz súrolódva, olyan kedvesen csattogott és nyikorgott!

Emma kisasszony rendesen kikisérte Károlyt a tornácz lépcsőjéig, s ha a lovat akkorára még nem hozták elő, ott maradt vele. Ilyenkor már nem beszélgettek, csak éppen elbúcsúztak egymástól. A hüvös szél ide-oda tánczoltatta a lány nyakszirtjén a finom hajpihét, majd kötőjének a pántlikájával kezdett játszadozni s addig lengette, kuszálta össze-vissza, mig végre valóságos csokorrá göngyölitgette a csipőjét övező s hátul megkötött két fehér szalagot. Egy szép nap lágyabbra vált az idő; az udvarban álló fák kérge csepegett s az épületek tetején olvadni kezdett a hó. Emma már a küszöbön volt, de visszament a szobájába a napernyőjéért. Jött, s kinyitotta. A galambszin selyem-ernyőn átsugárzó napfény valami különös, rezgő csillogást varázsolt finom, fehér arczbőrére. Mosolygott; a szép idő boldoggá tette. És a nagy csendben hallani lehetett, amint a tetőről leszivárgó vizcseppek rá-rákoppantak a kifeszitett selyemre.

Eleinte, hogy Károly Bertaux-ba kezdett járni, az ifjabb Bovaryné is élénken érdeklődött a beteg iránt. Sőt külön lapot nyitott neki abban a könyvben, melybe férjének orvosi látogatásait és bevételeit jegyezte. Mikor azonban értesült róla, hogy Rouault urnak leánya is van, kérdezősködni kezdett. Megtudta, hogy Rouault kisasszonyt az Orsolya-szűzek nevelték, következésképpen szép nevelést kapott; tud tánczolni, rajzolni, tanult földrajzot, tud himezni és zongorázni. No még csak ez kellett neki!

- Hát ezért derül ki ugy az arcza, valahányszor Bertaux-ba megy - tépelődött magában - ezért veszi fel mindig az uj mellényét, nem törődve vele, hogy az esőben tönkre teheti?! Ó, ez a nő, ez a nő!...

És ösztönszerüleg gyülölni kezdte ezt a nőt. Eleinte csak czélzásokkal könnyitett a lelkén, de Károly sehogy se akarta megérteni a czélzásait. Utóbb világosabban kezdett beszélni s mindenféle nehézségeket támasztott, ha férje Bertaux-ba készült; Károly, aki rettegett a viharos jelenetektől, erre se szólt egy szót se. Végre egyenesen rátámadt s vallatni kezdte, amire Károly nem tudott mit felelni: - Mért jár Bertaux-ba még most is, noha Rouault már meggyógyult s fizetni egy garast se fizetett? Persze, mert van ott valami személy, egy hölgy, aki tud fecsegni, társalogni, himezni, meg nem tudom micsoda ostobaságot! Ezt szereti ő: uri kisasszonyok kellenek neki!

És ujult erővel folytatta:

- Uri kisasszony! A Rouault apó leánya? Ugyan! A nagyapjuk még juhász volt s van egy unokatestvérök, akit majdnem becsuktak, valami korcsmai verekedés, késelés vagy mi miatt. Ezért nem érdemes ugy henczegni és selyemruhában járni vasárnap a templomba, mint valami grófnő! Különben ez a Rouault voltaképp egy szegény ördög, aki, ha véletlenül tavaly be nem üt a repcze, aligha tudta volna kifizetni a bér-hátrálékát!

Károly, hogy elkerülje a hasonló jeleneteket, egy idő óta nem járt Bertaux-ba. Sok zokogás és csók után, a szerelmi kitörés egy ünnepies perczében Alojzia megeskettette, hogy nem megy oda többet. Rá kellett tennie a kezét Alojzia imádságos könyvére; igy mondta el a fogadalmat. Engedelmeskedett tehát; de vágyának a vakmerősége tiltakozott viseletének a szolgaisága ellen, s képmutatása azt a naiv gondolatot rejtegette, hogy most már, mivel nem szabad látnia, joga van szeretnie Emmát. Aztán meg az özvegy nagyon sovány volt; hosszu fogaira rosszul esett ránézni; télen-nyáron egy kis fekete sált hordott, melynek a hegye lecsüngött a lapoczkája alá; a ruha csak ugy lógott rajta; tulságosan rövid szoknyája nem fedte el a bokáit, pedig se szürke harisnyáin, se nagy czipőin nem volt semmi látnivaló.

Koronkint Károlynak az anyja is átjött hozzájok egy pár napra; de alig teltek el a viszontlátás első órái, ő is ugyanazt hajtogatta, amit a menye. Mintha egy olló két szára közé került volna; egész nap nyiszálták a megjegyzéseikkel. Mért eszik olyan sokat? Mért kinálgatja a borát minden jöttmentnek? Micsoda makacsság, hogy nem akar flanell-inget hordani!

Ekközben az történt, hogy tavasz elején az ingouville-i jegyző, aki Dubuc özvegyének a vagyonát kezelte, egy szép nap elvitorlázott ismeretlen vidékre, s magával vitte a kliensei pénzét. Alojziának a vagyona ugyan nem csak készpénzből állott, mert azonkivül, hogy részese volt egy hajónak - amely részesedés értékét hatezer frankra becsülték - megmaradt Saint-François utczai háza is, de mégis csak ugy volt, hogy abból a nagy vagyonból, melyről oly sokat beszéltek, Alojzia nem hozott egyebet a házhoz, mint egy pár butort, meg egy csomó viselt ruhát. És lassankint kiderült, hogy a dieppe-i ház egészen az alap-czölöpzetéig meg van terhelve jelzáloggal; hogy ami a jegyzőnél volt, azt már csak az Isten tudja, hová lett; s hogy végre a hajórész értéke nem több ezer tallérnál. E szerint hazudott a jó asszony! Az idősb Bovary ur dühében a földhöz vágott egy széket, s azzal vádolta a feleségét, hogy szerencsétlenné tette a fiukat, amikor hozzá kötötte ehhez a kiaszott gebéhez, akinek a czakkumpakkja se ér többet, mint amennyit a bőre. Átjöttek Tostes-ba. Magyarázatot kértek, s a magyarázat kínos jelenetekre vezetett. Alojzia sirva menekült férjéhez s rimánkodott, hogy védelmezze meg szüleitől. Károly rajta volt, hogy megvédelmezze, s mentegette, amennyire csak tudta. Amazok megharagudtak és haza utaztak.

De a határozott föllépésnek azért megvolt a maga hatása. Egy héttel később Alojziát, amint a fehérnemüjét teregette ki az udvaron, vérhányás fogta el, s másnap, mialatt Károly hátat forditott neki, hogy leereszsze az ablak függönyét, csak annyit mondott: "Jaj, istenem!", egyet sóhajtott s elvesztette az eszméletét. Ki hitte volna? - meghalt.

Mikor a temetőben már mindent elvégeztek, Károly haza ment. Odalenn senkise várta; fölment az emeletre, a hálószobába. Alojzia ruhája még most is ott függött a hálófülkében, egy szögön. Károly rá könyökölt a szekrényre és hosszasan elmerengett. Valami nagyon fájdalmas érzés fogta el. Mégis csak szerette, hiába.



III.

Egy reggel Rouault apó elhozta Károlynak az orvosi tiszteletdijat: hetvenöt frankot negyven sou-s pénzdarabokban, és egy pulykát. Hallotta, hogy milyen szerencsétlenség érte, s vigasztalta, már amennyire tudta.

- Tudom én, hogy mi az! - szólt Károlynak a vállára ütve - én éppen ugy voltam, mint ön. Mikor szegény, boldogult feleségem meghalt, kimentem a mezőre, hogy egyedül legyek; ledőltem egy fa tövébe, sirtam, pörbe szálltam a jó Istennel, ostobaságokat beszéltem; irigyeltem az uton heverő döglött vakondokot, melynek hasában férgek nyüzsögtek, szóval, szerettem volna meghalni. És mikor arra gondoltam, hogy mások ebben a pillanatban együtt vannak jó kis feleségükkel és ölelgetik őt: a botommal nagyokat ütöttem a földre. Olyan bolond voltam, hogy enni se akartam; s az a gondolat, hogy elmenjek akár csak a kávéházba, dühbe hozott, nem is képzelné. No és, amint egyik nap mult a másik után, amint télre tavasz és nyárra ősz következett, mindez szép lassan elmult; elmult, vége... azaz, hogy elcsitult, mert valami mindig megmarad belőle... valami, ami - hogy is mondjam? - ugy nyomja az ember lelkét!... De mivel ez közös sorsunk, nem szabad kétségbeesni és összeroskadni; mert mások meghaltak, ne akarjunk mi is meghalni. Szedje össze magát, Bovary ur; gondoljon egy kicsit másra, majd csak el fog mulni!... Tudja mit, látogasson meg bennünket! A lányom gyakran gondol önre s ugyis azt mondja, hogy ön már teljesen megfelejtkezett róla. Egy pár nap mulva itt a tavasz; kimegyünk a vadasba egy kicsit nyulászni, ez szórakoztatni fogja önt, meglátja.

Károly szót fogadott Rouault apónak. Megint elment Bertaux-ba, s mindent ugy talált ott, ahogy tegnap hagyta; tegnap, már tudniillik: néhány hónapja. A körtefák tele voltak virággal, s Rouault apó, aki most már vigan járt-kelt, jóval elevenebbé tette a tanyát.

Rouault apó kötelességének tartotta: a lehető legtöbb figyelmességet tanusitani vendégével szemben; ugy gondolkozott, hogy a mélyen sujtott embert kettőzött gyöngédség illeti meg. Kérte, hogy csak tartsa fenn a kalapját, halk hangon beszélt hozzá, mint nagybeteghez szokás, és zsörtölődött, ha nem készitettek az orvos számára külön valami könnyebb ételt, tejhabos dolgokat vagy körte-befőttet. Közben vidám történetekkel mulattatta. Károly azon vette észre magát, hogy jóizüen nevetgél; de egyszerre eszébe jutott a felesége, s elkomorodott. Behozták a kávét; és megint nem gondolt rá.

Egyre kevesebbet gondolt rá, amint ujra hozzá szokott a magános élethez. A függetlenség uj és kellemes érzése lassankint türhetőbbé tette özvegységét. Most már akkor ebédelt, amikor akart, jöhetett-mehetett, anélkül, hogy igazolgatnia kellett volna magát, s ha fáradt volt, végig dőlhetett az ágyán. Ahogy a többiek tették vele, ő maga is dédelgette, beczézgette magát; és láthatóan jól esett neki, ha valaki vigasztalgatni kezdte. Aztán meg feleségének a halála éppenséggel nem ártott a keresetének; egy hónapig mindenki csak erről beszélt: "Szegény fiatal ember! Mily szerencsétlenség!" Sűrün emlegették a nevét s pácziensei megszaporodtak. És végül: akkor ment Bertaux-ba, amikor akart. Ezeknek a látogatásoknak tulajdonképpen nem volt semmi czélja; és mégis a reménység, meg valami édes, boldogitó érzés vitte oda. Mikor tükre előtt a pofaszakállát kefélgette, ugy találta, hogy csinosabb legény, mint amilyen azelőtt volt.

Egyszer ugy három óra felé érkezett meg Bertaux-ba; mindenki kinn volt a tanyán. Bement a konyhába, de eleinte nem vette észre Emmát; a konyha zsalugátere le volt eresztve. A zsalugáter hasadékain át a nap vékony sávokban szürődött be a kövezetre; fénycsikjai feltánczoltak a konyha tetejéig. Az asztalon még ott voltak az el nem mosott ételes edények; a poharakon legyek mászkáltak, s addig zümmögtek, mig végre belefultak a maradék almaborba. A szabad tüzhely fölött, a nyitott kéményen át, nappali világosság áradt be, mely a tüzhely kormos tetejének valami bársonyos fényt adott, s kékes szinnel vonta be a már elhamvadt parazsat. Emma a tüzhely és az ablak között ült; varrt. A nyakán nem volt kendő; meztelen vállán egy-két izzadság-csepp látszott.

Falusi szokás szerint mindjárt itallal kinálta a vendégét. Károly azt mondta, hogy: köszöni, nem kér semmit, de a lány tovább is kinálgatta. Csak nem utasit vissza egy pohár édes pálinkát, ha ő is iszik vele? Elővett a szekrényből egy üveg curaçao-t meg két kis poharat; az egyiket megtöltötte egészen, a másikba alig öntött pár cseppet. Aztán koczintottak, s Emma is szájához vette a poharat. Minthogy ez majdnem egészen üres volt, Emmának hátra kellett hajolnia, hogy ihassék; s - mialatt Károly elnézte a hátra szegzett fejet és kifeszitett nyakat - kicsucsoritott szájjal akarta szürcsölni az italt, de nevetnie kellett, mert semmi izt se érzett. Ugy segitett magán, hogy szép, finom fogai közül kidugta a nyelve hegyét, s azzal szítta fel a curaçao-cseppeket.

Aztán visszaült a helyére s elővette a munkáját. Egy fehér gyapju-harisnyát foltozgatott, ugy, hogy összevarrta rajta a lyukakat. Ráhajlott a munkájára s elhallgatott; Károly se beszélt. Az ajtó hasadékán át a szellő egy kis port söpört be a konyha kőkoczkáira; Károly elnézte a porszemek kergetőzését, s hallgatta, hogyan zúg valami a fejében, halkan, csendesen. Aztán egy tyúkra figyelt, mely az udvar mélyén, messze, kotkodácsolni kezdett. Emma koronkint tenyerével hűsitgette az arczát, majd ujra meg ujra megfogta a tűzfogó hideg vasát, hogy ne legyen olyan melege.

Panaszkodott, hogy, mióta a melegebb idő beállott, szédülései vannak; kérdezte, nem volna-e jó tengeri fürdőt használnia. Később a kolostorról kezdett beszélni, Károly meg a kollégiumáról; s a beszélgetés megeredt. Fölmentek a leány szobájába.

Emma megmutatta a régi hangjegy-füzeteit, jutalom-könyveit, tölgyfalevelekből összeállitott iskolai koszoruit, meg a többi emlékeit, amelyeket egy szekrényfiókban tartott. Azután édes anyjáról és a temetőről beszélt, sőt megmutatta vendégének a kertben azt a virágágyat is, amelyről virágot szed, minden hónap első péntekén, hogy feldiszitse vele édes anyja sirját. Pedig a kertészük nem tudja gondozni a virágokat; nem ért az semmihez a világon. Persze falun rosszul szolgálják ki az embert. Azért, legalább a téli hónapokban, szeretett volna a városban lakni; ámbár nyáron, mivel a napok hosszuk, talán még unalmasabb a falu, mint télen. És aszerint, amit mondott, a hangja hol frissen, tisztán csengett, hol egyszerre csak vontatottá vált. Mikor maga-magáról beszélt, a hangja szinte dünnyögő volt; aztán, mikor másra tért át, megint felvidult. Néha nyilt szemmel, szinte gyermekesen nézett a vendégére; máskor meg összehuzta a szempilláit, a tekintete csupa unalom volt, s látszott rajta, hogy a gondolatai messze kalandoznak.

Este, mialatt hazament, Károly folyvást azzal foglalkozott gondolatában, amiről délután beszéltek. Azt akarta, hogy eszébe jusson a lánynak minden szava, elgondolkozott egyes mondásainak az értelmén, maga előtt akarta látni Emmát abban az időben, mikor még nem ismerte. De sehogyse tudta elképzelni másformának, mint amilyen akkor volt, amikor először látta, vagy amilyen az imént volt. Aztán azt kérdezgette magától: mi lesz vele, ha férjhez megy? Kihez megy férjhez? Fájdalom, Rouault apó gazdag, s ő... ő oly szép! Emma alakja ujra meg ujra megjelent előtte, s egyhanguan, mint egy pörgettyü búgása, folyvást csak az zúgott a fülében: "Hátha megházasodnál?! S elvennéd ezt a leányt?!" Éjjel nem tudott aludni, a torka kiszáradt, megszomjazott; fölkelt, egyet húzott a vizes kancsójából s kinyitotta az ablakot. Az ég tele volt csillaggal, meleg szél fujdogált, a messzeségben kutyák ugattak. Arrafelé nézett, a merre Bertaux-t tudta.

Károly, ugy gondolkozván, hogy végre is, ezzel semmit se koczkáztat az ember, szentül megfogadta, hogy megkéri a leányt, mihelyt alkalom nyílik rá; de valahányszor alkalom nyilt, a félelem s az aggódás, hogy nem találja meg a kellő szavakat, megnémitotta.

Pedig Rouault apó nem bánta volna, ha megszabaditják a leányától, akinek semmi hasznát se vette a ház körül. Magában megbocsátott neki, mert ugy találta, hogy a leánynak több esze van, mint hogy kedve legyen a gazdálkodáshoz; ehhez az átkozott mesterséghez, mely még senkit se tett milliomossá. A gazdálkodás neki se sokat hozott a konyhára; nemcsak hogy nem szerzett, ellenkezőleg, minden esztendőben fogyott a vagyona. Mert bár nagyon értett az adás-vevéshez, s örömét találta a kupeczkedésben, viszont maga a gazdálkodás, s a földmüveléssel kapcsolatos összes foglalatosságok teljességgel nem voltak inyére. Nem szivesen húzta ki kezét a zsebéből, s éppen nem az az ember volt, aki maga is megfogja az eke szarvát; másrészt semmit se tudott megtagadni magától, ami a jóléthez és a kényelemhez tartozik. Szeretett nagyokat szopogatni az almaborból, méltányolta a jó szivart, s megbecsülte az angolosan készült ürüczombot. A konyhában szokott lakmározni, egyedül, szemben a tüzhelylyel, egy kis asztalnál, amelyet megteritve hozatott be, a hogy a szinházban látta.

Mikor észrevette, hogy Károlynak kipirul az arcza, ha Emmával beszél, amiből világos volt, hogy maholnap meg fogják kérni a leányát, előre meghányta-vetette magában a dolgot. Egy kicsit gyatrá-nak találta Károlyt; nem ilyen vőt kivánt volna, az bizonyos. De mellette szólt, hogy: rendes ember, takarékos, művelt, s látni lehetett rajta, hogy hozomány dolgában nem lesz követelő. Mivel pedig Rouault apó épp akkor huszonkét holdat volt kénytelen eladni a birtok-ából, mivel sokkal tartozott a kőmüvesnek, és sokkal a nyergesnek, mivel végre a prés csavarját is meg kellett csináltatni, elhatározta, hogy:

- Ha megkéri a leányt, hozzá adom.

Szent Mihály-nap táján Károly három napot töltött Bertaux-ban. Az utolsó nap is ugy mult el, mint az előbbiek; negyedóráról-negyedórára halogatta a mondanivalóját. Mikor hazafelé indult, Rouault apó egy darabig elkisérte. Kiértek a mély utra; pár percz és el fognak válni: a pillanat elérkezett. Károly még egy utolsó haladékot adott magának: amig eljutnak a kerités széléig. Elhagyták azt is, s Károly végre elszánta magát:

- Rouault mester - szólt - szeretnék önnek valamit mondani.

Megállapodtak. Károly elhallgatott.

- Hát csak hadd halljam! Vagy, azt hiszi, nem tudom? - felelt Rouault apó csendesen nevetve.

- Rouault apó... Rouault apó... - dadogta Károly.

- Ami engem illet, örülök rajta - folytatta Rouault apó. - Azt hiszem, a kicsi is ugy gondolkozik, mint én, de azért mégis meg kell kérdeznünk tőle, hányadán vagyunk. Most csak menjen haza; én majd visszafordulok, s kivallatom. Ha: igen, értsen meg jól, azért nem kell visszajönnie; tudja, az emberek mindjárt elkezdenek fecsegni, aztán meg minek felizgatni a leányt? De hogy ön se emészsze magát sokáig, azonnal tudatni fogom a feleletet, s ha: igen, ki fogom nyitni az ablak zsalugáterét. Innen elláthat odáig, ha egy kicsit áthajlik a sövényen.

És visszament.

Károly egy fához kötötte a lovát és lesbe állott. Elmult egy félóra, s aztán még tizenkilencz perczet számlált az óráján. Egyszerre valami zörej hallatszott a ház felől; a zsalugáter kinyilt s a falhoz csapódott. A kapcsa még zörgött egy pár pillanatig.

Másnap, reggel kilencz órakor már a tanyán volt. Emma elpirult, amikor meglátta, de azért nevetni próbált, illedelemből. Rouault apó megölelte jövendőbeli vejét. Aztán a dolog anyagi részéről kezdtek beszélni. Erre különben még ráértek, mert addig nem lehet megesküdniök, mig Károlynak a gyász-esztendeje le nem telik. Vagyis a jövő tavaszig.

A tél ebben a várakozásban telt el. Rouault kisasszony a kelengyéjével foglalatoskodott. Ennek egy részét Rouen-ban rendelték meg, az ingeket azonban, meg a háló-főkötőket Emma maga készitette el, kölcsönkért divat-rajzok nyomán. Olyankor, mikor Károly is a tanyán volt, az esküvő előkészületeiről beszélgettek; megvitatták, melyik szobában kell teriteni, hány tál étel kell, s mi legyen a pecsenye előtt.

Emma éjfélkor szeretett volna esküdni, fáklyafény mellett. De Rouault apó nem méltányolta ezt az ötletet. Igy hát egészen közönséges lakzit tartottak, amelyre negyvenhárom személyt hivtak meg, - amelyen tizenhat óráig ültek az asztalnál, - s amely másnap ujra kezdődött, sőt egy kissé a következő napokon is.



IV.

Már korán kezdtek érkezni a vendégek: hintón, szekeren, bricskán, egyfogatu, nyitott kocsin s kétkerekü, könnyü laptikán, ócska, fedetlen kordélyon és bőrfedelü batáron. A szomszéd falukban lakó fiatalok pláne talyigákon jöttek, amelyeken állva szorongtak egymás mellett, a kocsioldalba fogózva, hogy ki ne essenek; a ló nehezen ügetett velök, s jól összerázhatta őket. Tiz mértföldnyi távolságból jött vendég: Goderville-ből, Normanville-ből és Cany-ból. Meghivták mind a két család összes rokonságát; kibékültek barátokkal, akikkel esztendőkig haragban voltak; irtak ismerősöknek, akiket régen elveszitettek szem elől.

Minduntalan ostorpattogás hallatszott a sövény mögül; a sorompó megnyilt s egy kocsi vonult be az udvarra. A tornácz lépcsőjéhez érve hirtelen megállapodott, s a vendégek egy ujabb szállitmányát öntötte ki magából. Minden oldalról alakok szálltak ki belőle, akik a térdeiket dörzsölgették vagy a karjaikat nyujtóztatták.

Az asszonyok főkötőben, városias szabásu ruhában és arany óralánczokkal jelentek meg; némelyiken csuklyás köpeny volt, melyet öv-szalag füzött össze, másokon szines, könnyü kendő, mely tűvel volt a ruhához erősitve, s szabadon hagyta hátul a nyakat. A gyerekek, akik éppen ugy voltak öltözve mint a papáik, láthatóan alkalmatlannak találták uj ruháikat; némelyik ez alkalommal kapta életének első pár csizmáját. Egy pár nagyocska leány is volt közöttük, tizennégy-tizenhat évesek, bizonyára az unokatestvéreik vagy a nénjeik; ijedt arczu, szótlan, pironkodó kis teremtések, akiknek nagy gondot okozott, hogy be ne piszkitsák a keztyüiket. Ezeken fehér ruha diszlett, az első áldozás alkalmával viselt fehér ruha, melyet erre az ünnepi alkalomra egy kicsit megtoldottak; a hajuk zsiros volt a rózsapomádétól.

Minthogy a tanyán nem volt elég istálló-szolga, az urak feltürték a kabátjuk ujját, s maguk fogták ki a lovakat. Különbözö társadalmi helyzetük szerint különféle felső ruhát viseltek: ki frakkot, ki hosszabb vagy rövidebb kabátot, némelyek zekét. Ezek a ruhadarabok csak egy dologban egyeztek meg: abban, hogy mindegyik valóságos családi kincs volt, nagy becsben álló klenódium, mely csak ünnepi alkalmakkor került ki a szekrényből. Egyébként meglehetősen tarka látványt nyujtottak. Volt köztük: széles lebernyegü s fecskefarkszerüen lengő hosszu kabát, kidudorodó gallérral és roppant zsebekkel, vastag posztó-zeke, mely többnyire rézkeretü ellenzővel ellátott sapka kiséretében mutatkozott, és sok rövidebb kabát, melyeknek a szárnyait mintha ugyanabból a darabból hasitotta volna ki, nem a szabó, hanem fejszéjével az ács. Az utóbbiakon hátul két óriás gomb fénylett, mint két rettentő szem. De találkozott olyan vendég is - igaz, hogy ezek az asztal végére kerültek - akin csak vasárnapi blúz volt, lehajtott galléru s redőzött hátu blúz, melyet kivarrott öv szoritott össze.

S a sok fehér ing-mell ugy feszült, mint megannyi vért! Mindenki meg volt nyiratkozva, a fülek elálltak a fejektől, s itt is, ott is, mindenütt csak frissen beretvált arczokat lehetett látni. Voltak, akik virradatkor, sebtében borotválkoztak meg, amikor még nem láttak jól; ezeknek az orruk alját apró, rézsutos sebhelyek tarkázták. Másoknak az állát meg az arczát kezdte ki a beretva. A felhámlott bőrt aztán az úton kifujta a szél: a sok vigyorgó fehér arcz tele volt veres folttal.

Minthogy a polgármesteri hivatal csak egy félmértföldre volt a tanyától, gyalog mentek oda; gyalog is jöttek vissza, miután a templomban is megvolt a czeremónia. A násznép, mely előbb, mint tarka szalag huzódott tova a zöldelő vetés között kigyózó szük ösvényen, lassankint megszakadozott, s kisebb-nagyobb csoportokra oszlott, amelyek a sok beszélgetés közepett el-elmaradoztak egymástól. Elül ment a hegedüs, felpántlikázott hangszerével, aztán az ifju pár, a rokonok, a jóbarátok és ismerősök - az utóbbiak, ahogy éppen egymáshoz kerültek - végül a gyermekek, akik messzire elmaradoztak, hogy harangvirágot szedhessenek a zabvetésben, vagy hogy felügyelet nélkül játszadozhassanak.

Emma, akinek a ruhája tulságosan hosszu volt s meg-megakadozott, koronkint megállt, hogy kiszabaditsa slepjét; ilyenkor keztyüs kezével ügyesen letisztogatta ruhájáról a tövist és a gazt, mialatt Károly üres kézzel várta, mig elkészül s ujra karját nyujtja. Rouault apó, akinek a fején uj selyemkalap diszlett, s akinek a körme se látszott ki a ruhájából - olyan hosszu volt a frakkjának az ujja - az idősebb Bovarynét vezette a karján. Az idősebb Bovary ur viszont, aki mélységesen megvetve az egész tisztelt gyülekezetet, katonás szabásu, egysor gombos kabátban jelent meg az esküvőn, egy szőke falusi ártatlanságnak udvarolgatott, meglehetősen kocsmai tónusban. A szőke hol mosolygott, hol elpirult, s nem tudott mit felelni. A többiek ügyes-bajos dolgaikról beszéltek, vagy lopva egymás hátát csiklandozgatták, hogy jóelőre gondoskodjanak egy kis vidámságról; ekközben, ha oda figyelt az ember, folyvást hallani lehetett a hegedüst, aki pihenés nélkül czinczogott tovább. Csak akkor lélekzett egyet, mikor észrevette, hogy a násznép messze elmaradt mögötte. Meggyantázta a vonóját, hogy a húrok jobban nyekeregjenek, aztán ujra megindult, hegedüjének a nyakát le s fel jártatva, hogy jól megjegyezze magának az ütemet. A hangszer nyikorgása messzire elriasztotta a madarakat.

A lakomára a nagy kocsiszínben teritettek. Négy marhahátszin került az asztalra, hat pörkölt tyuk, három ürüczomb és serpenyős borjupecsenye. De a lakoma ékessége egy szép nagy malacz volt, amelyet négy hurka és sóska-főzelék köritett. Az asztal négy sarkán, nagy üvegekben, pálinka állott. Nyitott üvegekben édes almabor gyöngyözött; s minden poharat előre tele töltöttek borral. Nagy tálakban, melyek azonnal himbálózni kezdtek, mihelyt az asztalt egy kicsit meglökte valaki, vaniliás, sürü tejszinhab diszlett, felületén az uj pár névbetüivel s egyéb czifrázatokkal.

A torták és más édességek elkészitése végett Yvetot-ból hozattak czukrászt. Mivel uj ember volt a környéken, ki akart tenni magáért, s a lakoma vége felé ő maga hozott az asztalra egy remek czukor-épületet, mely olyan általános álmélkodást keltett, hogy sokan felkiáltottak meglepetésükben.

Ennek a remekműnek az alsó része egy kékszinü, keménypapirból készült, négyszögü alkotmány volt, mely több csarnokra osztott templomot ábrázolt, oszlopsorral, gipsz-szobrocskákkal, s fülkéiben kis aranypapir-csillagokkal; második emeletét tortasüteményből való vártorony alkotta, apró erőditményekkel: mandulával, malaga-szőlővel és narancs-szeletekkel; felső részén végre, a tetőzeten, mely parkot ábrázolt, sziklával, lekvár-tavacskákkal és mogyoróhéj-sajkákkal, egy kis Ámort lehetett látni, amint kecsesen himbálózott csokoládéból font kötél-hintáján, melynek két czölöpje legfelül két összehajló, természetes rózsabimbóban végződött.

Estig folyvást ettek. Mikor megunták az ülést, kimentek sétálni az udvarba, vagy átvonultak a csürbe, a hol egypáran hozzáfogtak a parafa-játékhoz. Aztán visszaültek az asztalhoz. Az álmosabb természetüek elaludtak és hortyogni kezdtek. De mikor behozták a kávét, mindenki felélénkült. Megeredt az énekszó s megkezdődtek az erőmutatványok. Súlyokat tartottak ki, kinyujtott karral emelgették egymást, megpróbálták a vállukra emelni a szekeret, pajkosságokat beszéltek, s megcsókolták a hölgyeket. Éjjel, mikor hazafelé készültek, a zabbal jól tartott és alaposan ellustult lovak sehogyse akartak a kocsirud mellé állani; ágaskodtak, rugtak, egyik-másik istráng elszakadt, a gazdáik káromkodtak vagy nevettek; s egész éjszaka, a Bertaux-ból szétágazó utakon mindenfelé, veszettül iramló szekereket lehetett látni a hold világánál, megvadult lovakat, melyek neki rohantak az ároknak, ide-oda rángatott kocsikat, melyek iszonyuakat zökkentek a kőrakásokon vagy megrekedtek a lejtős helyeken, és ijedt asszonyokat, akik kihajoltak a kocsiból, hogy megragadhassák a gyeplőt.

Akik Bertaux-ban maradtak, egész éjjel ittak a konyhában. A gyermekek elaludtak, ki hol volt, az asztal körül, a földön.

Az uj asszony megkérte apját, hogy kiméljék meg a szokásos tréfáktól. Mindazáltal egyik rokonuk, aki tengerihalkereskedő volt - s aki egy pár sole-t hozott nászajándékul - nem akart letenni arról, hogy a kulcslyukon át vizet fuj be az uj pár szobájába. Rouault apó épp a kellő pillanatban érkezett meg, hogy ebben megakadályozza. Megmagyarázta, hogy vejének komoly hivatása és társadalmi állása nem engedi meg az ilyen illetlenkedést; mindamellett a rokon csak nagynehezen engedett ezeknek a tekinteteknek. Magában büszkeséggel vádolta Rouault apót, s visszavonult egy sarokba négy vagy öt más vendéghez, akik, mivel többféle husételből véletlenül gyöngébb falatokat kaptak, ugy találták, hogy rosszul fogadták őket. Ezek az elégedetlen vendégek súlyos dolgokat suttogtak a házigazdáról, s leplezett szavakkal arra czélozgattak, hogy nem bánnák, ha a balsors egy kicsit megalázná a kevélyeket.

Az idősebb Bovaryné egész nap ki se nyitotta a száját. Nem kérdezték meg, hogy menye miképpen öltözködjék, a lakoma dolgában se kértek tőle tanácsot; tehát korán visszavonult. Férje, ahelyett, hogy követte volna, elküldött Saint-Victorba szivarért, aztán reggelig füstölt s itta a kirsch-sel kevert grogot. Ez az ital, melyet a vendégek közül senki se ismert, nagyban emelte idősb Bovary urnak a tekintélyét.

Károly nem volt tréfálkozó természetü s a nászlakomán nem igen tett ki magáért. Természetesen ő volt a czéltáblája az összes élczeknek, s attól fogva, hogy a levest behozták, mindenki kötelességének tartotta az elmésségnek egy-egy nyilát lövellni rá; ő azonban nem igen tudott megfelelni a szójátékokra, a kétértelmü mondásokra, a burkolt bókokra s más egyéb hunczfutságokra.

Másnap, ellenben, mintha kicserélték volna. Mintha neki nyilt volna ki a szeme, s nem az uj menyecskének, akinek az arczáról semmit se lehetett leolvasni. Emma éppen olyan volt, mint tegnap; a legnagyobb kópé is hiába erőltette az eszét, ő rá ugyan nem volt mit ráfogni, Károly azonban éppenséggel nem titkolódzott. Lelkemnek nevezte a feleségét, tegezte, lépten-nyomon kereste, kérdezősködött, nem látták-e, s minduntalan félrehivta; ilyenkor elvezette messzire, az udvar másik végébe, a fák közé, de azért messziről is látni lehetett, hogy karjával átfonja feleségének a derekát, félig ráhajolva járkál vele, s a feje folyton ott motoszkál a menyecske vállát köritő csipkénél.

Két nappal az esküvő után a fiatalok hazamentek; Károly nem hagyhatta tovább magukra a betegeit. Rouault apó oda adta nekik a bricskáját, s ő maga is elkisérte őket Vassonville-ig. Ott még egyszer megcsókolta a leányát, leugrott a kocsiról s haza gyalogolt. Vagy száz lépésnyire megállt és visszanézett: a bricska épp akkor tünt el egy porfelhőben. Rouault apó felsóhajtott. Eszébe jutottak a régi idők; a lakodalma, meg amikor a felesége először volt áldott állapotban. Már az igaz, ő is vidám volt azon a napon, amikor hazavitte az asszonykáját apósa házából. Lóháton mentek; a felesége ott kuczorgott mögötte, a nyeregben. A ló nehezen baktatott a hóban, mert karácsony táján voltak, s a mezőt vastag hó-takaró fedte. Felesége egyik kezével beléje kapaszkodott, a másikban a kosarát tartotta. A szél ide-oda lobogtatta caux-i divatu főkötőjének hosszu csipkefátyolát, s a lengő, röpködő fátyol néha körülölelte a lovagló ember arczát. Ilyenkor visszafordult egy kicsit: a főkötő aranyozott lemezével menyecskéssé varázsolt, rózsás arczocska csöndesen mosolygott ott a válla mögött. Hogy megmelegitse fázós ujjait, koronkint bedugta kezét urának a bekecse alá. Milyen régen volt mindez! A fiuk már harmincz éves volna! És hátranézett, de semmit se látott az úton. Szomorú volt, mint egy puszta ház, amelyből elvitték az összes bútorokat; és kótyagos, a lakmározástól gőzölgő fejében a régi szép emlékek sötét gondolatokkal keveredtek össze. Egy pillanatig arra gondolt, hogy benéz a templom melletti kis temetőbe, de attól tartott, hogy ez még szomorubbá teszi, hát csak hazament, egyenesen.

Károly ur és felesége hat óra felé érkeztek meg Tostes-ba. A szomszédok ablakaikhoz siettek; mindenki látni akarta a doktor második feleségét.

A vén szolgáló megjelent, üdvözölte az uj asszonyt, bocsánatot kért, hogy az ebéd még nem készült el, s arra kérte a Nagyságát, hogy előbb nézzen körül a házban.



V.

A tégla-épület az utcza, jobban mondva az országut vonalában állott. Ahogy benyitott az ember, legelsőbb is egy fogast pillantott meg, s ezen egy kurta galléru köpönyeget, egy kantárszárat meg egy fekete bőrsipkát; az egyik sarokban, a földön, egy pár kamásli hevert, amelyen még rajta volt a multkori megszáradt sár. Jobbra nyilt: a nagy terem, vagyis az a helyiség, amelyben ettek, s amely nappali szobául szolgált. A foszladozó, kanári-sárga szinü tapétát a magasban fakó virágfüzér ékitette; az ablakokon vörös zsinórral szegélyezett s pamutszövetből készült fehér függöny-szárnyak borultak egymásra; a kandalló szük párkányán egy Hippokrates-fejjel diszitett lábas óra állott, két ezüstözött, karos gyertyatartó között.

A folyosótól balra nyilt Károlynak a fogadó szobája, egy hat lépésnyi szélességü kis helyiség, amelyben nem volt egyéb, csak egy asztal, három közönséges és egy karosszék, meg egy fenyőfából készült könyvszekrény. Ennek a könyvszekrénynek mind a hat polczát megtöltötte az Orvosi Tudományok Encziklopédiájá-nak temérdek, felvágatlan kötete, melyek rongyos czimlapjain látnivaló volt, hogy már az ötödik vagy hatodik gazdát szolgálják. A konyhából, a rendelés óráiban, ide érzett a vajszag, viszont a konyhában hallani lehetett a betegek köhögését és bajaik egész históriáját. Közel az udvarnak ahhoz a részéhez, ahol az istálló állott, még egy nem éppen diszes, nagy szoba következett. Ez már az udvarra nyilt, s ámbátor egy sütőkemencze is volt benne, inkább fáskamrául, spájzul, raktárul szolgált. Tele volt mindenféle ócskavassal, üres hordókkal, használhatatlanná vált gazdasági eszközökkel, meg egy sereg más egyéb poros dologgal, amiknek már nem igen lehetett kitalálni a rendeltetését.

A kert inkább hosszu volt, mint széles. Két oldalt vályogból csinált fal keritette be, hátul pedig tüskebokrokból álló sövény választotta el a mezőtől. A fal mentén jobbra is, balra is baraczkfák állottak hosszu sorban. A kert közepetáján, egy e czélra készült kőfalon, palakőből való napóra volt látható; a hasznosabb vetemények valamivel odább elterülő tábláját vadrózsabokrokkal szegélyezett négy keskeny virágágy vette körül. Lent, a kert végében, törpe fenyők közepett, gipszszobrocska rejtőzött: egy barát, aki a breviáriumát olvasta.

Emma felment az emeleti szobákba. Az első nem volt bebútorozva; a másikban, mely hálószobául szolgált, a vörös függönynyel elkülönzött fülke mélyén mahagonifa-ágy várta az uj asszonyt. Az alacsony szekrényt kagylóhéjból készitett szelencze ékitette; a dolgozó asztalon, az ablak közelében, vizes palaczk állott, s ebben a palaczkban selyem szalaggal átkötött narancsvirág-bokréta. Menyasszonyi bokréta volt; a másik bokrétája! Emma egy pillanatig rajta felejtette a szemét. Károly észrevette ezt; fogta a bokrétát, s felvitette a padlásra. Emma, egy karosszékben ülve (mialatt a holmijait rendezgették körülötte) elgondolkozott. Erről a kilökött bokrétáról eszébe jutott a másik: az övé, amelyet egy skatulyában magával hozott. És elmerengve, azt kérdezgette magától: vajjon mit csinálnának vele, ha netalán ő is meghalna?

Az első napokat azzal töltötte, hogy terveket csinált, miképpen kellene a házat átalakitani; s aztán hozzá is fogott ehhez a nagy munkához. Ujra tapétáztatta a falakat, kifestette a falépcsőt, s padokat helyeztetett el a kertben, a napóra körül. Még az is megfordult a fejében: nem lehetne-e a kertben egy medenczét csináltatni, szökőkuttal, amelyben aranyhalak uszkálnának. Károly, aki tudta, hogy a felesége nagyon szeret kocsikázni, kéz alatt egy kis könnyü kocsit vásárolt, mely uj lámpásaival és elegáns, kivarrott bőrből való sárellenzőivel hintóhoz hasonlitott.

Károly sugárzott a boldogságtól; nem volt többé semmi gondja a világon. A vacsorák kettesben, az esti séták az országuton, Emmának egy kézmozdulata, amint megigazitotta a pántlikáit, puszta látása az ablak zárjára akasztott kis szalmakalapnak, és sok más efféle, amikről azelőtt nem is gyanitotta, hogy milyen örömet lehet bennök találni, folytonossá tették a boldogságát.

Reggel, az ágyban, mikor fölébredt s megpillantotta a párnán feleségének a fejét, hosszasan el tudta nézni, hogyan sugározza be a napfény a finom pihét ezen a fehér arczocskán, melyet a bodros hálófőkötő csak félig-meddig takart el. Ilyen közelről nézve, a szeme mintha nagyobb lett volna, különösen abban a pillanatban, mikor fölébredt s egypárszor még lecsukta, majd ujra felnyitotta a szempilláit. A homályban feketének, a napfényen sötétkéknek tetszett, s mintha több rétege lett volna benne az egymásra következő szineknek, mintha lenn, a mélyben, sötétebb lett volna, fentebb pedig világosabb, s legfelül, a szem zománczánál, már egészen kék. Károlynak a tekintete szivesen időzött ezekben a mélységekben, s gyönyörködött benne, hogy a ragyogó tükörben kicsinyitve, igen kicsinyitve, ott látja önmagát is, a hálósipkájával, s nyitott ingének a felső részével.

Fölkelt. Emma az ablakhoz ment, hogy lássa, amint az ura elindul hazulról, s fésülő-köpenyében, melyet alig-alig hogy összehúzott magán, rákönyökölt az ablak párkányára, két cserép geránium-virág közé. Károly, az utczán, a sarokkőnek támasztva a lábát, felcsatolta a sarkantyuját s Emma tovább is lebeszélgetett hozzá, egy-egy virágszirmot vagy növénylevelet harapdálva, melyet aztán lefujt az utczára. A virágszirom, félkört irva le a levegőben, mint egy madár, lehullt s szerencsésen eltalálta a rosszul kefélt vén kanczát, mely mozdulatlanul állott a kapuban. Károly, a lóról, egy csókot intett neki; Emma visszaintett, becsukta az ablakot, s Károly elindult.

És a nagy országuton, melynek hosszu por-szalagja oly végtelennek tünt fel előtte - a mély uton, a falombok boltozata alatt - a szántóföldek mellett vezető szűk ösvényen, ahol a gabona itt-ott a térdéig ért - mindenütt csak egy gondolat foglalkoztatta. A nap a vállára tűzött, orrlyukai kéjjel szivták a reggeli levegőt, szive tele volt az éj gyönyörüségeivel, feje nyugodt, teste elégedett volt, s vigan haladt tova, kérődzve boldogságán, mint aki pazar lakoma után még folyton érzi szájában a szarvasgomba ízét.

Micsoda öröme volt eddig az életben? Azzal kezdte, hogy becsukták egy kollégiumba, magas falak közé, a hol társai közt egyedül élt, mert czimborái gazdagabbak és erősebbek voltak nála. Kinevették a tájszólásait, folyton csúfolták a gúnyái miatt, s ő csak nézte, mikor a társalgóba hivták őket, a hol süteményt és édességeket kaptak a mamáiktól. Később, orvosnövendék korában, sohase volt egy garasa sem; s nem volt rá eset, hogy azt a kis munkásleányt, aki a szeretőjévé lett, el tudta volna vinni tánczolni, valamelyik nyilvános helyiségbe. Aztán tizennégy hónapot töltött az özvegygyel, akinek a lába, az ágyban, olyan hideg volt, mint a jégcsap.

És most, most az egész életre övé ez a szép asszony, akit imád. A világegyetem az ő számára nem terjedt túl felesége szoknya-aljának bűvös körén. Szemrehányásokat tett magának, hogy nem szereti eléggé, s alig várta, hogy viszontlássa. Mihelyt tehette, haza sietett. Dobogó szivvel ment fel a lépcsőn: Emma a szobájában volt s öltözködött. Nesztelen léptekkel sompolygott feléje, s mikor odaért, hirtelen megcsókolta a hátát; Emma felsikoltott.

Folyvást czirógatta volna, s nem tudta megállani, hogy minduntalan hozzá ne érjen a fésüjéhez, a gyürüihez, s a vállán lévő kendőhöz; néha czuppanó csókokat nyomott az arczára, máskor meg végig csókolta egész meztelen karját az ujjai hegyétől egészen a válláig; Emma ilyenkor egy kicsit mosolyogva s egy kicsit boszankodva tolta el magától, mint a hogy egy gyermekkel szoktunk tenni, aki ránk csütörködött s akit nem tudunk lerázni a nyakunkról.

Mielőtt férjhez ment, azt hitte, hogy szerelmet érez; de minthogy a boldogság, melyet ettől a szerelemtől várt, sehogy se akart megérkezni, arra gondolt, hogy: ugy látszik, csalódott. És nagyon szerette volna tudni, hogy tulajdonképpen mit értenek az életben e szavak alatt, hogy: boldogitó érzés, szenvedély és szerelmi mámor, amelyekről a könyvekben olyan sok szépet olvasott.



VI.

Olvasta Pál és Virginiá-t és sokat álmodozott a bambusznád-házacskáról, a néger Domingoról és Fidélről, a kutyáról, de legkivált arról az édes barátságról, amelylyel egy jó kis bátyóka viseltetik kis barátnője iránt, akinek piros gyümölcsöt szed toronynál magasabb, óriási fákról, vagy madárfészket hoz, mezitláb szaladva a fövenyben.

Mikor tizenhárom esztendős lett, apja bevitte a városba, hogy kolostorba adja. A Saint-Gervais negyed egy vendéglőjében szállottak meg, a hol a vacsorához festett tányérokat tettek elébük, amelyek képei La Vallière kisasszony történetét ábrázolták. A képek alá irt rövid magyarázatok, melyek egyes betüit a sok kés és villa már régen elkoptatta, mindannyian a vallást, a sziv nemes érzelmeit és az udvar pompáját dicsőitették.

A kolostorban eleinte nemcsak hogy nem unatkozott, hanem ellenkezőleg, igen kellemes otthont talált; a kedves testvérek, hogy szórakoztassák, gyakran átvitték a kápolnába, a hová a refektóriumból hosszu folyosó vezetett. A szünetek alatt nem igen játszogatott, de annál jobban tudta a katekizmust, s mindig ő volt az, aki a leghamarább tudott megfelelni a főtisztelendő ur fogasabb kérdéseire. Mivel soha se hagyta el a kolostor langyos levegő-körét, s csakis ezekkel a fehér arczbőrü nőkkel érintkezett, akik rézkeresztes nagy olvasót hordanak: lassankint nagyon megszokta a zárda életét s valami misztikus gyönyörüséget talált a tömjén illatában, a szenteltviz frissitő cseppjeiben s a viaszgyertyák ragyogásában. A misére nem igen figyelt, ellenben annál gyakrabban nézegette imádságos könyvében a kék keretü szentképeket; s a bárány, ki elveszi e világ büneit, az éles nyilakkal átvert vérző sziv és a kereszt terhe alatt már-már összeroskadó Jézus rajongó érzésekkel töltötték el. Hogy sanyargassa magát, megpróbálta egy egész nap nem enni. S törte a fejét, hogy milyen fogadalmat tegyen, minő önkinzásnak szentelje az életét.

Mikor gyónni ment, apró vétkeket talált ki s képzelt bünökkel vádolta magát, hogy tovább maradhasson a gyóntatószék előtt, a homályosságban térdepelve, összetett kézzel, arczát a rács felé forditva, a suttogó pap közelében. Az égi vőlegényről, férjről és örök házasságról szóló hasonlatok, melyek a prédikácziókban oly sűrűn ismétlődnek, váratlanul édes érzéseket keltettek a szivében.

Esti imádság előtt, a dolgozó-szobában, vallásos könyvek egyes részeinek felolvasásával töltötték az időt. Hétköznap a bibliát vagy Frayssinous abbé Előadásai-t olvasgatták, vasárnap, szórakozásul, a Kereszténység szellemé-t. Mily gyönyörüséggel hallgatta a romantikus mélabú e zengzetes megnyilatkozását, az örökkévalóság és a földi dolgok nagy kérdéseivel vivódó lélek panaszait! Egy uj világ nyilt meg előtte. Ha véletlenül egy kiskereskedő boltjának hátulsó fülkéjében nő fel, talán jobban megragadták volna a természet-imádás hangjai, melyek rendesen az irók révén jutnak el a szivekhez. De Emma falusi leány volt; a nyáj bégetése, a major idillje, az eke munkája, az unalomig ismert valami volt előtte. Mindez tehát hidegen hagyta. Talán mert hozzá szokott, hogy csupa nyugalmas dolgot lásson maga körül, lelke a rendkivülit, az izgatót kereste. A tenger csak vihar idején érdekelte; a növény csak akkor tetszett neki, ha romok között zöldelt. Minden közömbös volt előtte, amiből lelkivilága nem húzhatott némi, ugyszólván személyes hasznot; mindent haszontalanságnak itélt, a mi szivét azonnal nem foglalkoztatta. Több volt benne az érzelgősség, mint a művészi érzék; az izgalmat kereste s nem a látnivalót.

A zárdába bejárt egy vén leány, akinek az volt a feladata, hogy megfoltozza, kijavitsa az elrongyolt fehérnemüt, s megvarrja, amire hamarább volt szükség. Minden hónapban megjelent s rendesen egy hetet töltött a kolostorban. Az érsekség volt a pártfogója, mert régi, nemesi családból származott, amelyet a forradalom tett tönkre. E tekintetek azt a kedvezményt szerezték meg neki, hogy a refektóriumban evett, a kedves testvérek asztalánál, s ebéd után egy kicsit elbeszélgetett velök, mielőtt ujra munkájához látott. A növendékek közt nagy népszerüségnek örvendett, s mialatt a zárdában dolgozgatott, sokan kiszökdöstek a tanuló-szobából, hogy egy kicsit hallgassák. Könyv nélkül tudta a mult század összes szerelmi dalait, s mig varrótűje járt, halkan danolgatott. Máskor meg történeteket mesélgetett, beszámolt vele, hogy mi ujság a nagyvilágban, elvégezte a városban a komissiókat, s a nagyobb leányoknak, titokban, regényeket kölcsönzött. Kötényének a zsebében mindig volt egy-két regény, amelyekből, ha munkájában elfáradt, maga is le-lenyelt egy pár fejezetet. Hogy mi volt ezekben a regényekben? Csupa szerelem, szeretők, szerelmes asszonyok és szerelmes leányok, üldözött hölgyek, akik elájulnak a magános pavillonokban, postakocsisok, akiket minden állomáson megölnek, lovak, amelyeket minden lapon agyonhajtanak, sötét erdők, szivek harcza, szerelmi eskü, sok zokogás, könnyek és csókok, csolnakok a holdfényen, fülemilék a ligetben, lovagok, akik bátrak mint az oroszlán, szelidek mint a bárány, erényesek mint senki, ellenben igen szépen vannak öltözve és ugy hullatják a könnyeiket, mintha korsóból öntenék.

Emma, tizenöt éves korában, vagy egy félesztendeig piszkolgatta a kezét ennek az ócska kölcsönkönyvtári limlomnak a porával. Később, megismerkedvén Walter Scott munkáival, a történelem regényes eseményei ragadták meg érdeklődését, s várormokról, lovagtermekről s hegedősökről álmodozott. Szeretett volna valamely régi várkastélyban élni, mint azok a hosszu ruhaderekat viselő, sápadt várkisasszonyok, akik lóherealaku kereszttel diszitett, csúcsives ablakok alatt a kőpárkányra könyökölve, s állukat a jobbkezükre támasztva töltötték napjaikat, egy életen át lesvén, hogy mikor kerül elő a messzeségből az a fehértollu lovag, aki fekete lovon vágtat feléjök. Ebben az időben Stuart Mária volt az eszményképe, de épp oly rajongó tisztelettel gondolt a többi hires és szerencsétlen asszonyra is: az orléansi szüzre, Héloïse-ra, Sorel Ágnesre, a szép kovácsnéra és Clémence Isaure-ra. Ezek ugy tüntek fel előtte, mint megannyi üstökös a történelem sötét végtelenségében, amelyből, rajtok kivül és semmi összefüggésben velök, még csak néhány alak és néhány jelenet domborodott ki lelki szeme előtt: Szent Lajos a tölgyfájával, a haldokló Bayard, XI. Lajos egyes kegyetlenkedései, valami kevés a Szent Bertalan-éjből, a béarni tollforgója, de legkivált azok a jelenetek, amelyek a festett tányérokon XIV. Lajost magasztalták.

Azokban a románczokban, amelyeket a zeneleczkéin énekelt, nem volt egyébről szó, csak aranyos szárnyu kis angyalokról, madonnákról, lagunákról és gondolásokról. Ezek az ártatlan szerzemények a szöveg együgyüsége és a dallam szegényessége ellenére is varázslatosnak tüntették fel előtte a szerelmi érzelgés világát. Társai közül többen magukkal hozták a zárdába azokat a keepsake-eket, képes emlékkönyveket, amelyeket ujévi ajándékul kaptak. Ezeket a könyveket el kellett rejteni, ami nem volt könnyü dolog; csak titokban olvashatták, éjjel, a hálóteremben. Emma alig mert hozzányulni szép, selyem kötésükhöz, s káprázó szemmel nézte az emléksorok iróinak nevét; többnyire grófok és vicomte-ok voltak.

Szinte remegett, mialatt tova fujta a metszetekről a selyempapirt, mely egy kissé meghajolva lágyan omlott a könyv másik oldalára. Az egyik metszet kurta köpenyü fiatal embert ábrázolt, amint egy erkély oszlopos korlátjához támaszkodva gyöngéden ölel egy fehérruhás leányt, akinek övezsinórján picziny, alamizsnás táska csüng; majd szőke fürtü, ismeretlen angol ladyk következtek, akik kerek szalmakalapjok alól derüs, nyilt tekintetet vetnek rád nagy, világos szemökkel. Egy más kép kocsin mutatta a ladyket, amint hanyagul hátra dőlve fogatukban, egy park közepén hajtatnak tova, remek lovakkal, amelyek előtt egy agár ugrándozik, s amelyeket két, térdigérő fehér nadrágba öltöztetett kis postakocsis kormányoz. A következő lady a szofáján ábrándozott; felbontott levél hevert előtte, s a holdat nézte, a nyitott ablakon át, melyet egy fekete függöny csak félig takart el. Egy más, könnyes szemü hölgy, gotikus alaku kalitka előtt állva, a gerliczéjét etette, s a szájából csókolta át a táplálékot a madár csőrébe. Egy harmadik, válla felé forditva mosolygó arczát, hosszu, vékony, kissé fölfelé görbült ujjaival egy százszorszép leveleit tépegette. Természetesen ott voltak a hosszu pipából füstölő szultánok is, akik lugasban heverésznek, bajadérok, gyaurok, török kardok és görög sipkák közepett; és ott voltak mindenekelőtt azok a sápadt világitásu, csodálatosan nagyszerü tájak, amelyeken együtt látni a pálmafát és a fenyőt, jobbra a tigriseket, balra egy oroszlánt, távolabb tatár minareteket, az előtérben római romokat és pihenő tevéket, a háttérben egy szépen kipuczovált őserdőt vagy egy nagy függőleges napsugarat, amint ez megtörik a vizen, amelynek aczélszürkeségéből mint fehér csomósodások válnak ki itt-ott az ismeretes, szendén uszkáló hattyuk.

Az éjjeli lámpa éppen ott függött Emmának a feje fölött. Halovány világánál sorra elvonultak előtte a nagyvilág képei. A hálóteremben mély csend volt; csak néha hallatszott valami távoli dübörgés, amikor egy-egy elkésett bérkocsi végig robogott a nagy köruton.

Mikor az anyja meghalt, rettenetes fájdalom fogta el. Néhány napig keservesen sirt, aztán berámáztatta az elhunyt hajfürtjeit, s egy levélben, melyet Bertaux-ba irt - a levél tele volt szomoru gondolatokkal az élet hiábavalóságáról - azt a kivánságát fejezte ki, hogy őt is ugyanabba a sirba temessék, amelyikbe az édes anyját. Rouault apó azt hitte, hogy beteg, s meglátogatta. Emma ekkor már nyugodtabb volt. Valami elégtételfélét érzett, hogy a boldogtalanságnak mindjárt, egyszerre, olyan magaslatára emelkedett, a hová a közönséges lelkek soha se juthatnak el, s lamartine-i busongásnak adta át magát. Lélekben a tó felett megrezdülő hárfahangokat, a haldokló hattyuk énekét, a falevelek hullását, az égbe repülő szüzek szárnyainak suhanását, és az Örökkévalónak minden völgyeket átható szavát hallgatta. Aztán, nem akarván megvallani magának, hogy már beleunt ebbe, előbb puszta megszokásból, majd hiuságból, tovább busongott, s egyszerre azon vette észre magát, hogy teljesen lecsillapodott, s hogy annyi szomoruság sincs a szivében, mint redő a homlokán.

A derék apáczák, akik előbb szentül hitték, hogy hivatást fedeztek fel benne, meglepetéssel látták, hogy Rouault kisasszony sehogy se akar megfelelni a várakozásaiknak. Ugy elhalmozták misével és szent beszédekkel, olyan sürün rótták rá a magános áhitatot és a kilencz napos imádkozást, hogy Emma ugy tett, mint az a ló, amelynek nagyon rángatják a gyeplőjét: egyszerre csak megbicsakolta magát s a világért se akart tovább menni. Minden rajongása ellenére meglehetősen anyagias gondolkodásu volt; a templomban csak a sok diszitmény, czifraság és virág, a zenedarabokban csak az édeskés szöveg, a könyvekben pedig csak az ragadta meg a lelkét, ami izgatta, lázba ejtette. A vallás rejtelmeivel nem igen tudott megbarátkozni; másrészt a kolostorban uralkodó fegyelem, mely különben soha se volt kedvére, egyre jobban terhére kezdett lenni. Mikor apja kivette a zárdából, senki se sajnálta, hogy elmegy. A fejedelemasszony pláne ugy találta, hogy az utóbbi időkben igen tiszteletlenül viselkedett.

Otthon eleinte öröme telt benne, hogy kedvére parancsolgathatott a cselédeknek, de aztán megutálta a falusi életet és sajnálni kezdte, hogy ott hagyta a zárdát. Mikor Károly először jelent meg Bertaux-ban, Emma igen kiábrándult teremtésnek tartotta magát, aki már nem érez semmit, s akire már nem várhat semmiféle csalódás.

De az uj állapottal járó természetes nyugtalanság, és talán az az izgatottság, melybe ennek az embernek a jelenléte ejtette, lassankint elhitették vele, hogy végre csakugyan megszállotta az a nagy, csodás szenvedély, mely - mint egy rózsaszin tollu, óriási hattyu, mely a költészet egének távoli kékjében uszkál - eddig csak a messzeségben jelent meg előtte. És most, amint egyik nap a másik után mult esküvője után, nem tudta elképzelni, hogy az a nyugalom, amelyben él - ez volna az a boldogság, amelyről álmodott?



VII.

Néha arra gondolt, hogy: pedig hát mégis csak ezek életének a legszebb napjai, hisz ezek a mézes hetei, amint mondani szokták. Persze ahhoz, hogy a mézes hetek édességét érezze, el kellett volna utazniok valahova dél felé, azokra a hangzatos nevü helyekre, a hol a nász után való napok édes semmittevését ugy tudja élvezni az ember! Postakocsin, leeresztett kék selyem függönyök mögött üldögélve, lépésben haladtak volna tova a lejtős uton, hallgatva a postakocsisnak a messzeségben visszhangzó dalát, melyre a hegyek közt a kecskék csöngettyüje és a vizesés tompa moraja felel. Napnyugtakor, tengeröböl partján járkálva, teli tüdővel szivták volna a czitromfák illatát; majd, este, egy villának a terasszán, a magánosságban oda engedvén férjének a kezét, a csillagokat nézték volna, terveket szőve. Ugy tetszett neki, hogy a boldogság a földnek csak bizonyos helyein terem, hasonlóan egy délszaki növényhez, amelynek forró-égövi talaj kell, s amely másutt mindenütt elsenyved. Mért, hogy nem lehet kikönyökölnie egy svájczi házikó erkélyére, vagy mért nem zárkózhatott el szomoruságával egy skót cottage-be, oldalán egy fekete bársonyruhás férjjel, aki átalvetőt, vadászcsizmát, hegyes kalapot és lovagló keztyüt hord?!

Talán jól esett volna neki, ha mindezt elmondhatja valakinek. De hogyan fejezze ki ezt a megfoghatatlan rossz érzést, mely ugy változtatja alakját, mint a futó felhő, s ugy kavarog, mint a szél? Nem tudta volna elmondani; alkalma se volt rá, de a bátorsága is hiányzott ehhez.

Pedig, ha Károly akarta volna, ha csak gyanitotta volna is, ha a tekintete, egyetlen egyszer, elejébe jött volna a gondolatának, a bizalomnak olyan bősége vált volna le hirtelen a szivéről, mint amilyen bőségben hull le a fáról az érett gyümölcs, ha csak megérintik az ágat.

Minél szorosabban fűzte őket egymáshoz a házasélet folytonossága, Emma annál mélyebbnek látta az örvényt, mely őt férjétől elválasztja.

Károlynak a társalgása lapos volt, mint egy utczai gyalogjáró. Soha se hallott tőle egy eredeti ötletet, s a legközönségesebb dolgokat is ugyanazokkal a szavakkal mondta, ahogy másoktól hallotta. Amit beszélt, nem ébresztett se gondolatot, se érzést, még csak egy mosolyt se tudott kelteni. Elbeszélte, hogy mig Rouenban lakott, soha, egyetlen egyszer se jutott eszébe elmenni a szinházba s megnézni a párisi szinészeket. Nem tudott se uszni, se vívni, se lőni, s mikor Emma - akit egy regény tett erre kiváncsivá - néhány, a lovaglás körébe vágó szak-kifejezés értelmét tudakolta tőle, Károly egy kérdésére se tudott felelni.

Emma pedig ugy képzelte, hogy egy férfinek mindenhez kell értenie, foglalkoznia kell sokfélével, hogy ügyes, kiváló legyen minden téren, s beavathassa feleségét a finomabb élet és a szenvedély összes titkaiba. De ez nem tanitotta semmire; nem tudott, nem sejtett, még csak nem is kivánt semmit. Azt hitte, hogy a felesége boldog; Emmát meg dühössé tette ez az iszonyu nyugalom, ez a lomha elégedettség, sőt az is, ha szerelmesen közeledett hozzá.

Emma néha rajzolgatott s ez Károlynak mindig nagy mulatság volt. Ilyenkor ott maradt mellette, s elnézte, amint Emma a rajzpapirra hajolva szorgalmasan dolgozgat, majd egy kicsit összehunyoritva a szemét, figyelmesen nézi a munkáját, s kenyérgalacsint gyur, hogy kijavithassa a hibákat. Ha zongorázott, minél sebesebben jártak az ujjai, Károly annál inkább álmélkodott. Emma nem kimélte a billentyüket s hatalmas futamokat kalapált ki a zongorán. A rozoga vén szerszám, melynek minden húrja reszketett, ugy zengett, hogy, ha az ablak véletlenül nyitva volt, hallani lehetett még a falu végén is, s a törvényszéki szolga, aki sapka nélkül és papucsban szokta végig járni a falut, meg-megállott az ablak alatt kezében irásaival, egy kicsit hallgatózni.

Másrészt Emma a háztartáshoz is értett, sőt egyebekben is segitségére volt a férjének. Az orvosi látogatásokról számlákat küldözgetett szét a betegeknek, s a számlákhoz ügyes, udvarias leveleket irt, amelyekben nyoma se volt az üzletszerüségnek. Ha vasárnaponkint vendégük volt, mindig talált ki valami uj tálalási módot; a ringlótot szőlőleveleken, gúla-alakba rakva adta az asztalra, a befőttet párisias üvegtálban szolgáltatta fel, sőt arra is kiterjedt a figyelme, hogy szájmosókat kellene vásárolni ebédutánra. Mindez nagyban emelte a faluban Bovarynak a tekintélyét.

Károly ugyancsak büszke volt rá, hogy ilyen felesége van. Ha látogatója jött, a világért se mulasztotta volna el megmutatni neki Emmának a krétarajzait, amelyeket berámáztatott, s amelyek hosszu, zöld zsinóron csüngöttek a nagy terem falán. Mise után kiállott az utczaajtóba, hogy mindenki lássa szép, himzett papucsait.

A legtöbbször későn érkezett haza, tiz óra tájban, néha éjfélkor. Kérte az ebédjét, s levetette a kabátját, hogy kényelmesebben egyék. Minthogy a cseléd ilyenkor már lefeküdt, Emma szolgálta ki. Károly ezalatt beszámolt vele, hogy hol járt, kikkel találkozott, milyen reczepteket irt, s elégedetten majszolta a maradék borjutokányt. Aztán megtisztogatott egy pár falat sajtot, megrágott egy almát, kiüritette a poharát, levetkőzött, hanyatt feküdt az ágyban s hortyogni kezdett.

Minthogy hozzászokott a gyapot-hálósipkához - azelőtt sohase viselt másfélét - az uj selyem-hálósipka, melyet második házassága óta használt, mindig lecsúszott a füléről. Reggelre kelve, a haja össze-vissza volt borzolva s szinte fehér lett a sok pihétől, mert rendesen párnájának a szalagja is kioldozódott. Nagy, durva csizmában járt, melynek az alján, a lábfej fölött és a boka körül, két vastag ráncz görbült, s melynek a szára ugy feszült, mint a falábat fedő bőr. Azt mondta, hogy falun ez is jó.

Anyja nagyon helyeselte ezt a takarékosságot, mert az idősebb Bovaryné most is ellátogatott hozzá néha-néha, olyankor, amikor otthon egy kicsit hevesebb jelenete volt az urával. Egyébként azonban az öreg asszony egy cseppet se volt megelégedve fia háztartásával, s mintha nem igen szivelte volna a menyét. Ugy találta, hogy vagyoni viszonyaikhoz képest nagyon is előkelő; a fa, a czukor és a gyertya ugy fogyott náluk, mint egy grófi házban, s a konyhában annyi szenet pazaroltak el, hogy huszonöt tál ételre is sok lett volna! Rendet csinált menyének a fehérnemüs szekrényében s kioktatta Emmát, hogyan kell vigyázni a mészároslegényre, aki a húst hozza. Az idősebb Bovaryné csak ugy ontotta, s Emma köszönettel fogadta a leczkét; egész nap hangzott felváltva a sok leányom és anyám, de ezeket a megszólitásokat az ajkak rángása kisérte, s a nyájas szavakat haragtól remegő hangok mondták.

A boldogult Dubucné idejében az öreg asszony tisztában volt vele, hogy kettejük közül Károly őt szereti jobban; de most, látván fiának Emma iránt való szerelmét, ugy rémlett neki, hogy elhagyták, hogy szeretetét kijátszották, s hogy meghóditottak valamit, ami az övé volt. Szomoruan nézte fiának a boldogságát, mint ahogy a tönkrejutott ember nézi az ablakon át azokat, akik teritett asztalnál ülnek az ő hajdani kastélyában. Emlékezések czimén eszébe juttatta fiának, mennyit szenvedett, mennyit áldozott érte, s összevetve mindezt Emmának a hanyagságaival, arra az eredményre jutott, hogy fia nem cselekszik okosan, amikor ennyire bálványozza s ennyire elkényezteti a feleségét.

Károly nem tudott mit felelni; tisztelte az anyját s végtelenül szerette a feleségét; csalhatatlannak tartotta az előbbinek a véleményét, de a másiknak a viselkedését viszont kifogástalannak találta. Mikor az idősebb Bovaryné elutazott, megpróbálta, hogy majd eszébe juttatja Emmának egyikét-másikát azoknak az izetlen megjegyzéseknek, amelyeket a mamájától hallott; megkoczkáztatott, félénken, egy pár szót - ugyanazon kifejezéseket használva, amelyeket az anyja - de Emma egy pár rövid szóval menten letorkolta, s azt mondta neki, hogy törődjék a betegeivel.

Emma egyébként, olyan elméleteknek hódolva, amelyek helyességében nem kételkedett, rajta volt, hogy beleszeressen a férjébe. Ha holdvilág sütött s a kertjökben járkáltak, elszavalta előtte mindazokat a szerelmes verseket, amelyeket könyv nélkül tudott, s méla, szomoru dalokat énekelgetett neki, közben egyet-egyet sóhajtva; de ez után épp oly nyugodt maradt, mint amilyen annakelőtte volt, s ugy látszott, Károlyt se igen hatja meg a dolog.

Akárhogy ütögette az aczélt a kovához, erőködése hasztalan maradt: a szive csak nem akart tüzet fogni. S mivel képtelen volt megérteni azt, amit maga nem érzett, és képtelen volt hinni abban, ami nem a szokott formák között nyilvánult: végre is elhitette magával, hogy Károlynak a szerelme éppen nem tulságos. A gyöngédség, melyet férje vele szemben tanusitott, szinte szabályossá vált; mindig ugyanabban az órában jött a csókjaival. Emma ugy gondolta, hogy ez is csak szokás, mint a többi; az ismert csemege a mindig egyforma ebéd után.

Egy erdő-őr, akit Károly szerencsésen kigyógyitott a tüdőgyuladásból, egy kis olaszországi agarat hozott ajándékba ő nagyságának; Emma, ha sétálni ment, mindig magával vitte ezt a kis állatot. És gyakran ment sétálni, hogy egy pár pillanatig egyedül legyen s ne lássa mindig azt az unalmas kertet meg a poros utat.

Rendesen elment a banneville-i bükkfa-ligetig, s annál az elhagyott pavillonnál állapodott meg, mely ezt a ligetet a mezőtől elválasztja. Közel ide, mély árok huzódik tova; az árokban, fű és gaz közepett, éles levelű, hosszu sás terem.

Legelőször mindig körülnézett, hogy lássa: nem változott-e meg valami a közelben azóta, hogy utóljára volt itt. A helyén talált mindent: a sok gyüszüvirágot és sárga ibolyát, a csalánt és a köveket a pavillon körül. A három ablak alatt, melyeknek örökkön zárt zsaluit por és szú ette, talán még több volt a moha; a zsaluk vaspántja még rozsdásabbnak látszott. És Emmának a gondolata elkalandozott, mint a körülötte ugrándozó fiatal agár, mely hol a cziczkányokat vette üzőbe, hol csaholva keringelt egy-egy sárga pillangó körül, majd elszaladt a gabonatáblákig, a hol a pipacsot rágcsálta. Azután gondolata mind sürübben tért vissza ugyanarra a pontra, s amint a fűben ülve napernyője hegyével a földet piszkálta, Emma azt kérdezgette magától:

- Istenem, miért is mentem férjhez?!

Eltünődött rajta, mi lett volna, ha a véletlenek lánczolata ugy hozza magával, hogy nem ezzel, hanem egy más emberrel akad össze; találgatta, mik lehettek volna ezek a körülmények, amelyek soha el nem következtek, minő lett volna akkor az élete, s milyen az a férj, akit nem lehetett megismernie. Végre is, vannak férfiak, akik nem olyanok, mint ez. Lehetett volna a férje szép, elmés, kiváló és vonzó ember is; azok, akikhez kolostorbeli társnői mentek feleségül, kétségen kivül ilyenek. Vajjon mit is csinálnak ezek a régi barátnők? Városban élnek; zajos utczákon járnak, amelyeknek a képe folyton változó: tarka-barka néppel teli szinházakban és ragyogó báltermekben szórakoznak; olyan életmódot folytatnak, amelytől a sziv kitágul s az érzékek élednek. Az ő élete ellenben olyan fagyos, mint egy padlás, melynek az ablaka északra nyílik, s az unalom, e csöndes pók, ott szövi hálóját szivének minden zugában. Eszébe jutottak azok a napok, amikor a kolostorban a jutalmakat osztották ki, s amikor ő is felment az emelvényre a maga kis jutalmáért. Nagy czopfjaival, fehér ruhácskájában, kivágott czipőjében, ennivalóan kedves volt, s az urak, mikor visszatért a helyére, oda hajoltak hozzá, hogy bókokat mondjanak neki; a zárda udvara tele volt hintóval, a kocsiajtókból Isten hozzád-ot integettek, a zenemester, hóna alá szoritva hegedü-tokját, szintén elment s mély tisztelettel üdvözölte. Milyen messze volt mindez! Milyen messze!

Oda hivta Dzsalit, a térdei közé vette, megsimogatta hosszu, finom fejét, és igy szólt:

- Dzsali, csókold meg szegény urnődet, neked nincs bánatod.

Dzsali hosszan ásitott, s Emma elnézve a karcsu állat vékony, bús ábrázatát, elérzékenyedett.

- Szegény Dzsali, te is sajnálatraméltó vagy! - s hangosan beszélt hozzá, mintha vigasztalni akarta volna.

Időnkint, amint a tenger felől jövő szél végig járta az egész caux-i sikságot, hüs szellő csapott a mezőre. A nád zizegni kezdett, s a bükkfák levelei, melyeket minduntalan remegés fogott el, összesugtak, mig fenn, a magasban egyre tartott csöndesen hajlongó ormaiknak örökös zúgása. Emma összefogta magán a sált és fölkelt.

Az erdei uton zöldes fény világitotta meg az avart, mely puhán ropogott a lába alatt. A nap már lenyugvóban volt, s a faágak közül az alkonyi ég vörösen tünt elő. A sok fatörzs arany alapozásból kiváló barna oszlopsorként meredezett előtte; félelem szállotta meg, hivta Dzsalit és sebesen tért vissza Tostes-ba a legrövidebb uton. Otthon fáradtan dőlt egy karosszékbe és egész este nem szólt egy szót se.

De szeptember vége felé, egy rendkivüli esemény szakitotta meg életének egyhanguságát: meghivták Vaubyessard-ba, d'Andervilliers márkihoz.

A márki, aki a restauráczió alatt miniszter volt, visszavágyódott a politikai életbe, s már jó előre utját egyengette annak, hogy a következő alkalommal megválaszszák képviselőnek. Az elmult télen igen sok rőzsét osztott ki, s a megyegyülésen nagy hévvel követelt kerülete számára uj utakat.

A nagy melegek idején valami daganat támadt a szájában, s ettől Károly szabaditotta meg, egyetlen egy metszéssel, ami illő feltünést keltett. Az ispán, akit a márki Tostes-ba küldött, hogy az operáczióért járó dijat kifizesse, haza érve, elbeszélte, hogy az orvos kertjében gyönyörü cseresznyét látott. Vaubyessard-ban a cseresznyefákon soha sem termett semmi, a márki ur néhány oltóágat kért Bovarytól, illendőnek tartotta személyesen köszönni meg ezt a szivességet, észrevette Emmát, ugy találta, hogy csinos alakja van s hogy nem ugy köszön, mint egy cseléd; szóval a kastélyban elvégezték, hogy nem lesz tulságos leereszkedés, s másrészt, ügyetlenséget se követnek el vele, ha a fiatal házaspárt meghivják.

Egy szerdán, délután három órakor, Bovary ur és neje befogattak s elhajtattak Vaubyessard-ba. Nagy bőrládát vittek magukkal, amelyet a kocsi hátuljára kötöztek, meg egy kalapskatulyát, melyet elül helyeztek el. Azonkivül Károly is szorongatott egy skatulyát a két térde közt.

Este érkeztek meg, épp akkor, mikor a parkban gyujtogatni kezdték a lámpákat, hogy a kivülről jövő kocsik könnyebben megtalálják az utat.



VIII.

Az olasz mintára épitett, uj divatu kastély, melynek ugy középső részébe, mint két, valamivel előbbre eső oldalszárnyába szabad lépcsőzet vezetett, egy jókora rétnek a szomszédságában állott, ahol nem éppen sürün ültetett, nagy fák között néhány tehén legelt. A kastély felé kanyarodó, homokos utat két oldalt cserjék, rododendronok, jázmin- és bangita-bokrok szegélyezték. Egy hid alatt vékony ér folydogált; a kéklő messzeségből, itt-ott szalmafedelü házacskák kukkantak elő. A rétet két, lassu emelkedésü, erdős domb határolta; a kastély mögött, már a sürüség felé, páros vonalban kocsiszinek és istállók állottak, a régi várkastély maradványai.

Károlynak a kocsija a középső lépcsőzet előtt állapodott meg; szolgák siettek elő; a márki is megjelent és karját nyujtva az orvos feleségének, bevezette őket a kastélyba.

A fölötte magas előcsarnok márványkőlapokkal volt kirakva; a lépések kopogása és a szó ugy visszhangzott benne, mint valami templomban. Szemben a bejárással egyenes, széles lépcső vezetett a felső helyiségekbe; balra, egy hosszu, fedett folyosón, mely távolabb a kertre nyilt, a biliárd-terem ajtajához jutottak. Még a küszöbön se voltak, s már hallani lehetett az elefántcsont golyók koppanását.

Végig haladva a biliárd-termen, mely a szalonba nyilt, Emma a játékasztalok körül komoly képü, rendjeles urakat pillantott meg, akik állig érő, magas gallért viseltek, s akik csöndesen mosolyogtak, ha dákójuk szerencsésen lökte meg a golyót. A falak sötét fakárpitozása fölött aranyozott keretü arczképek függöttek, amelyek alján fekete betükkel irt sorok voltak láthatók. Emma elolvashatta: "Andervilliers d'Yverbonville János Antal, Vaubyessard grófja és Fresnaye bárója, elesett a coutrasi ütközetben, 1587 október 20-án." Egy másikon: "Andervilliers de la Vaubyessard János Antal Henrik Vitus, Francziaország admirálisa és a Szent Mihály-rend lovagja, megsebesült a la hougue-saint-vaasti ütközetben, 1692 május 29-ikén, meghalt Vaubyessardban, 1693 január 23-ikán." A többieket nem igen lehetett látni, mert a lámpafény, mely a biliárd zöld posztójára volt irányozva, a terem nagyobb részét árnyékban hagyta. Csak itt-ott, ahol a képeken a festék vagy a máz egy kissé megtöredezett, akadt meg egy-egy vékonyka fénysugár, s az aranyrámába foglalt, nagy, sötét vásznakról csupán helylyel-közzel csillantak elő a festmény egyes, jobban világitott részei: egy sápadt homlok, két szem, mely rátekintett a nézőre, a vörösruhás és hajporos vállakra leomló parókák, vagy egy harisnyakötőnek a csattja, mely egyik-másik hatalmas lábikra fölött csillogott.

A márki kinyitotta a szalon ajtaját; a hölgyek egyike fölkelt - maga a márkiné volt - elébe jött Emmának, leültette maga mellé egy két személynek való kis pamlagra, s beszélgetni kezdett vele, olyan barátságosan, mintha már nagyon régen ismerte volna. A márkiné mintegy negyven esztendős lehetett; szép vállu és hajlott orru asszony volt, aki egy kissé vontatottan beszélt. Gesztenyeszinü haját ez este egyszerü csipkekendő boritotta. Mellette, magastámláju karos-székben, egy szép, szőke leány ült szótalanul; a kandalló körül hölgyek és urak beszélgettek. Az utóbbiak mindmegannyian egy-egy kis virágot hordtak a frakkjuk gomblyukában.

Hét órakor feltálalták az ebédet. A férfiak, akik sokkal többen voltak, mint a hölgyek, a nagy asztalnál ebédeltek, az előcsarnokban; a hölgyek, a márkival és a márkinéval, az ebédlőben foglaltak helyet.

Emmát, mikor belépett az ebédlőbe, valami meleg áramlat csapta meg: a virágok és a parfőnös fehérnemü illatának, a párolgó húsétel könnyü gőzének meg a szarvasgomba aromájának sajátos keveréke. A kandeláberek gyertyáinak a fénye ott tükrözött az ezüst ételvédőkön, majd távolabb sápadt sugarakban tört meg a finoman párás kristályüvegeken; minden teriték mellett, karcsu vázában, bokréta állott, a bő szélü tányérokon pedig püspöksüveg formára összehajtogatott asztalkendő, amelynek két hajlásában egy-egy hosszukás, kis zsemle rejtőzött. A tengeri rákok veres ollói lelógtak az asztalkendővel párnázott tálakról; a gyékényfonatu kis kosarakban felhalmozott gyümölcsöt széles, zöld levelek burkolták körül; az étvágygerjesztően párolgó fürjet egészben szolgálták fel, s az udvarmester, aki selyemharisnyába és térdigérő nadrágba öltözve, fodros ingmellben, fehér nyakkendősen hordozta körül az ezüst serpenyőt, komolyan, mint egy biró - a vendégek háta mögött állva, némán szeletelte fel a pecsenyét, majd kanalához nyulva, mesteri mozdulattal tette tányérra a kivánt darabot. A rézpántokkal szegett nagy porczellánkályhán egy nyakig felöltöztetett női szobor mozdulatlanul nézte az ebédlőben összegyült sok embert.

Bovaryné észrevette, hogy többen a hölgyek közül nem vetették le a keztyüjöket s nem tették bele az e czélra készitett üvegtartóba.

Ekközben, az asztal felső végén, egyesegyedül a sok asszony között, egy nagyon öreg ember, az ételek fölé görnyedve szorgalmasan majszolta a sok ennivalót, amivel a tányérját telerakták. A ruháját védő asztalkendő össze volt kötve a hátán, mint a hogy gyerekekkel szokták tenni. Mialatt evett, a mártáscseppek folyton potyogtak a szájából. A szemhéja teljesen meg volt merevedve, s fekete pántlikával megkötött kis czopfot viselt.

Ez az öreg ember a márki apósa volt: Laverdière herczeg, valaha igen kedves embere Artois grófnak, abban az időben, mikor ez Vaudreuilbe járt vadászni, Conflans márkihoz. Ugy beszélték, hogy Laverdière herczeg szeretője volt Mária-Antoinette királynénak, Coigny után és Lauzun előtt. Fiatalkorában, s későbbi éveiben is, nagyon kicsapongó életmódot folytatott; élete folyása csupa párbajból, szöktetésből és vakmerő fogadásból állott, elverte az egész vagyonát s valóságos réme volt egész családjának.

Egy szolga mindig ott állt a háta mögött és hangosan kiáltotta a fülébe, hogy mi az az étel, amelyre reszkető ujjaival rámutatott, érthetetlen szótagokat dadogva. Emma alig tudta levenni róla a szemét. Ugy nézett erre a tátott száju, lefityegő ajku öreg emberre, mint valami rendkivüli és magasztos jelenségre. Ez az ember az Udvarnál élt és királynék ágyában aludt!

Pezsgőt töltögettek a poharakba. Emmán, a hogy szája a jeges itallal érintkezett, végig futott a libabőr. Még soha se látott gránátalmát, és soha se evett ananászt. Úgy tetszett neki, hogy a porczukor is fehérebb és finomabb itt, mint másutt.

A hölgyek, azután, fölmentek a szobáikba, öltözködni a bálra.

Emma olyan aggodalommal látott hozzá a toalettcsináláshoz és olyan gondot forditott minden kicsiségre, mint egy színésznő, a ki első fellépésére készül. Úgy fésültette a haját, a hogy a fodrász tanácsolta; még egyszer szemügyre vette az ágyán kiterített bares ruhát, majd felöltözött.

Károlynak a hasát egy kicsit szoritotta az uj pantalló.

- Csak ilyen talp alá való leffentyűje ne volna ennek a nadrágnak - szólt. - Attól tartok, hogy e miatt majd nem tudok tánczolni.

- Tánczolni akarsz? - kérdezte Emma.

- Hát persze!

- Elment az eszed?! Csak nem fogod magad kinevettetni! Maradj veszteg, egy doktornak ugyse illik tánczolni.

Károly elhallgatott. S mig Emma öltözködött, fel s alá sétált a szobában.

Emma a tükör előtt ült, két gyertyatartó között; Károly, mögötte, a tükörben nézte, hogy felesége hogyan csinosítja magát. Fekete szeme mintha még feketébb lett volna, mint rendesen. Fejdíszét kék szalag tartotta össze, mely két oldalt, a fül táján, bodros volt; hajába hosszu száru, csinált rózsát tűzött, melynek levelein mintha vízcseppek csillogtak volna. Halványsárga ruhája vérpiros rózsákból és világoszöld levelekből kötött három kis bokrétával volt megtűzve.

Károly hirtelen egyet gondolt, s megcsókolta feleségének a vállát.

- Ugyan hagyj békét! - mérgelődött Emma. - Tönkre teszed a toalettemet!

Alulról kürtszó hallatszott, s aztán a hegedűk rázendítettek egy négyes bevezetésére. Lementek a lépcsőn; Emma alig tudta megállani, hogy ne szaladjon.

Mire leértek, a négyest már megkezdték. Minden oldalról vendégek sereglettek elő s egy kis tolongás támadt. Emma, közel a bejárathoz, leült egy divánra.

A négyes figurái, s az ezeket befejező country dance, véget értek; a tánczoló párok szétoszoltak, s a terem közepén nem maradt más, csak beszélgető férfiak, a kik apró csoportokba verődtek, meg néhány egyenruhás inas, a kik frissitőket hordtak körül. A hölgyek széksorának egyenes vonalában hol erre, hol amarra mozogtak a festett legyezők, a bokréták csak félig-meddig takarták el a mosolygó arczokat, az arany dugóju illatszeres üvegcsék egyik helyről a másikra vándoroltak, s a szűk, fehér keztyük, a melyek világosan mutatták a köröm helyét s fentebb, a csuklónál, összeszorították a puha bőrt - kézről-kézre jártak. A ruhaderekak csipkedíszei meg-megremegtek s ide-oda lengtek, a keblek tájékán tündöklő gyémánt-melltűk szerteszét szórták tűzsugaraikat, a meztelen karokon hivalgó s apró medaillonokkal díszített karpereczek csillogtak-villogtak. A homlokra fésült s hátul fonatokba oszló hajfürtökben virágszálak, apró koszorúk, vagy piczi gallyak pompáztak: nefelejts, jázmin, gránátvirág, sőt kalász és búzavirág is. A mamák és más idősebb hölgyek türelmesen, bár savanyú arczot vágva, ültek helyeiken; többnyire turbánszerü, vörös fejdíszt viseltek.

Emmának dobogott egy kicsit a szive, mikor a gavallérja érte jött, s megfogván ujjainak a hegyét, oda vezette a tánczolók sorába.

De ez csak addig tartott, míg a zene megszólalt. Ebben a pillanatban megindulása eltűnt; önkéntelenül, s meglehet öntudatlanul, engedett a parancsoló ritmusnak, s egy kevéssé - alig észrevehetően - előre nyújtva a nyakát, tova lebbent tánczosának a karján. Koronkint, mikor a többi hangszer elhallgatott, s csak a hegedü szólt, egy-egy mosoly jelent meg ajakán; ilyenkor a szomszéd szobából behallatszott a tánczterembe a zöld posztóra dobált aranypénzek pengése. De aztán a trombita ujra megszólalt, a többi hangszer is rákezdte, a tánczosnak, ki előbb andalogva lépett, ismét perdült a sarka, a szoknya lebbent, suhogott, a kéz a másik kezet hol kereste, hol elhagyta, s az előbb lesütött szem most tüzesen tapadt rá.

A tömegben elszórtan, részint a tánczolók között, részint a beszélgetők sokaságában, volt egynéhány gavallér (vagy tizenöten lehettek), a kik nem voltak éppen egyforma koruak - az egyik huszonöt éves lehetett, a másik talán negyven - a kiken azonban, bár se arczra, se öltözékre nem hasonlítottak egymáshoz, csak abban az egyben, hogy nagyon különböztek a tömegtől, volt valami közös, családi vonás.

A ruhájuk jobb szabásu volt, mint a többieké, s mintha finomabb posztóból lett volna. Hajuk, mely csiga alakban borult halántékukra, finomabb pomádéval lehetett megkenve. Nemesebb formáju fejükön a gazdagság arczszíne volt látható, az a fehér arczszín, a melyhez csakis a porczellán halványsága, a selyemnek a fénye, s a szép bútoroknak a lakkja az illő környezet, egyszóval az az arczszín, melyet csupán a kitünő táplálékkal való rendszeres és mértékletes életmód tarthat meg a maga tökéletességében.

Nyakuk könnyedén mozgott vállukon, s fejhordozásukon meglátszott, hogy se az ing, se az ehhez gyöngéden símuló, habkönnyüségü nyakkendő nem feszélyezi őket. Oldalszakálluk puha, lehajló gallérhoz ereszkedett le; ajkukat hímzett névbetüs, batiszt zsebkendővel törölték meg, mely kellemes, finom illatot árasztott.

Az idősebbeknek az arcza meglepően fiatal maradt; viszont az ifjak vonásai valami különös érettséget és öntudatot tükröztek. Közömbös tekintetükből az a nyugalom sugárzott, mely a szenvedélyek mindennapos kielégítésének egyik kétségtelen jele; és kedves modoruk (e megnyerő külső szín) ellenére is kiérzett belőlük az a sajátos brutalitás, mely rendesen a testi erő és a hiuság könnyü diadalainak a következése, világosabban szólva: azoknak az embereknek a brutalitása, a kik uralkodói és parancsolói a lovaknak és a könnyüvérü nőknek.

Emmától három lépésnyire egy kék frakkos gavallér Olaszországról beszélt egy sápadt fiatal asszonynyal, a ki gyöngyökkel díszített fejéket viselt. Magasztalták Szent Péter templomának hatalmas oszlopait, Tivolit, a Vezuvot, Castellamaret, a Cascinet, Genova rózsáit, s azt az egyetlen látványt, melyet a Kolosszeum nyújt holdvilág idején. De Emma, a balfülével, egy másik társalgásra is figyelt, noha ebből igen sok szót nem értett. Emitt egy igen fiatal embert fogtak körül, a ki, előttevaló héten, megverte Miss Arabelle-t és Romulus-t, és kétezer aranyat nyert azzal, hogy valahol Angliában egy árkot átugratott. Az egyik beszélő panaszkodott, hogy az ő lovain nagyon sok a felesleges hús; a másikat meg az boszantotta, hogy egy pár nyomdahiba egészen elferdítette versenylovának a nevét.

A bálteremben igen fülledtté lett a levegő; a gyertyalángok elhalványodtak. Sokan visszavonultak a biliárd-terembe. Egy szolga, a ki székre állott, hogy kinyisson egy felső ablakot, betört két ablaküveget. Az üvegcserepek csörömpölésére Bovaryné megfordult, s észrevette, hogy a kertre néző ablakon át parasztarczok bámulnak be a terembe. Ezekről az arczokról Bertaux jutott eszébe. Mintha csak látta volna a tanyát, az iszapos pocsolyát, apját blúzban az almafák alatt. És szinte látta maga-magát is, a mint, már nagyobbacska leány korában, a majorban lábatlankodott és ujjával fölözte le a tejfelt a tejes köcsögökről.

De a jelen óra káprázatai közepett elmúlt élete, mely eddigelé oly világosan élt tudatában, messzinek, nagyon messzinek tűnt fel előtte; mintha nem is élte volna át igazán mindezt. Itt van, itt, ebben a teremben; de mintha eddig semmi se történt volna vele: ez a bál árnyékba borított minden egyebet. Éppen egy szelet maraszkin fagylaltot szopogatott. Balkezébe fogva a frissitőt tartó vörös kagylóhéjat, jobbjával ajkához emelte a kanalat, s félig lehunyta a szemét.

Egy hölgy, mellette, leejtette a legyezőjét. Ugyanekkor egy tánczos ment el arra.

- Kérem, uram - szólt a hölgy - legyen olyan jó, vegye fel a legyezőmet; ide esett, e mögé a kanapé mögé.

A fiatal ember lehajolt, s mialatt kinyujtotta a karját, Emma észrevette, hogy a hölgy valami fehéret dob a tánczos kalapjába; ez a fehér valami összehajlított papirdarabnak látszott.

A fiatal ember fölvette a legyezőt s mély tisztelettel nyújtotta át a hölgynek; a hölgy egy fejbólintással megköszönte, s aztán bokrétája mögé rejtette orrocskáját.

Vacsora után - mikor is igen sok spanyol és rajnai bor, rákleves és mandulatej, Trafalgar módra készült pudding, s nagy mennyiségü, aszpikkal körített, mindenféle fajta hideg hús fogyott el - a kocsik kezdtek a kastélyból elszállingózni, egyik a másik után. Ha az ember egy kicsit félrevonta a csalánszövet-függönyt, látni lehetett, hogy minduntalan egy-egy fényesség suhan el az ablak előtt: a sorra elrobogó kocsik lámpái.

A bálterem egyre üresebb lett, s még a játékosok közül is sokan elpályáztak. A zenészek a nyelvökkel nedvesitgették ujjaik hegyét; Károly, hátával egy ajtónak támaszkodva félig aludt.

Reggeli három órakor megkezdődött a fűzértáncz. Emma nem tudott keringőzni. Pedig mindenki keringőzött, Andervilliers kisasszony s maga a márkiné is. Már csak azok voltak a tánczteremben, a kik továbbra is a kastély vendégei maradtak; mintegy tizenketten, a családtagokon kívül.

Már vagy öt percz óta tartott a keringő, mikor a tánczosok egyike, a kit röviden és bizalmasan csak a vicomte-nak neveztek - s a kin úgy állott a mélyen kivágott mellény, mintha ráöntötték volna a testére - másodszor is megjelent, tánczra kérni Bovaryné asszonyt. Biztosította, hogy nagyszerüen fog sikerülni a dolog; ő majd vezetni fogja. Emma engedett.

Lassan kezdték, de egyre sebesebben folytatták. Keringtek s minden keringett körülöttük, a csillárok, a bútorok, a falak, a padló, mint a hogy egy korong kering, forog a csapja körül. Az ajtó közelében Emma ruhájának a széle beleakadt a pantalló talp-övébe; lábaik összegubanczolódtak; a vicomte tánczosnője szemébe tekintett, s Emma önkénytelenül felnézett tánczosára; kábultság fogta el, megállt. Majd ujra elindultak, s a vicomte most még sebesebben ragadta magával, kitánczoltatta a folyosóra, a hol Emma, lélekzetét vesztve, majdnem elbukott, s egy pillanatra úgy elfulladt, hogy feje lehanyatlott tánczosa mellére. Aztán még folyvást keringve, de már lassabban, visszatánczoltak; Emma kimerülten dőlt székére s eltakarta kezével a szemét, hogy egy kicsit magához térjen.

Mikor felnézett, a terem közepén egy hölgyet pillantott meg, a ki egy puffon ült, s a kit három tánczos is ostromolt, térden állva. A hölgy a vicomte-ot választotta, s a zene ujra kezdte.

Mindenki őket nézte. Körültánczolták a termet, egyszer, kétszer, háromszor; a hölgy egy kissé lehajtotta a fejét, a felső teste szinte mozdulatlan maradt.

A vicomte testtartása se változott; derekát meggörbítve s karját ívalakba hajlítva tánczolt; a száját előre csucsorította, a nyaka mintha megmerevedett volna.

- Ez az asszony aztán tud keringőzni! - szólt magában Emma.

Sokáig tánczoltak, s mindenki kidőlt mellőlük.

Aztán egy pár perczig még beszélgettek, végre jó éjt, vagy inkább jó reggelt kivántak egymásnak, s a kastély vendégei nyugodni tértek.

Károly halálosan fáradt volt; alig állott a lábán, a mint mondotta, s csakhogy éppen fel tudott vánszorogni a lépcsőn. Öt óra hosszat ácsorgott a játékteremben, a whist-partikat nézve, pedig egy cseppet se értett ehhez a játékhoz. Nagy örömére volt tehát, hogy végre levethette a czipőit, s megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végig dőlhetett az ágyán.

Emma egy sált vett a vállára; felnyitotta az ablakot és kikönyökölt.

Koromfekete éj volt; a fákról, itt-ott, még csepegett az eső. Emma teli tüdővel szivta a nedves levegőt, mely felüditette szempilláit. A bál zenéje még folyton zsongott a fülében s ébren akart maradni, hogy minél tovább legyen része ebben a fényüző életben, a melyet nemsokára itt kellett hagynia.

Virradni kezdett. Elnézte, hosszan, a kastély ablakait, s találgatta, merre lehetnek a szobái azoknak, a kikkel az imént megismerkedett. Szerette volna ismerni egész életöket, körülményeiket, viszonyaikat; szerette volna megtudni titkaikat s bele vegyülni életök folyásába.

De vaczogni kezdett a hidegtől. Levetkőzött s bebujt a takarója alá, Károly mellé, a ki mélyen aludt.

A reggelinél is sokan jöttek össze. De alig ettek tiz perczig, és semmiféle likőr nem volt az asztalon, a mi meglepte a doktort. Tiz percz multán Andervilliers kisasszony felkelt, összeszedte a kiflimaradékokat egy gyékénykosárba a kastély taván uszkáló hattyúknak, s az egész társaság sétálni ment az üvegházba, a hol csodálatos, bolyhos növények formáltak gúlákat függő vázák alatt, a melyek széléről, mint megannyi nagyon is teli kigyófészekből, hosszu zöld fonatok csüngöttek alá. A narancsfasoron át, mely a virágház másik szélénél kezdődött, fedél alatt lehetett eljutni a melléképületekig.

A márki azzal kedveskedett a fiatal doktornénak, hogy megmutatta neki az istállókat is. Valamennyi, kosár-alaku jászol-rács fölött egy-egy porczellán-tábla állott, a melyekről le lehetett olvasni mindegyik lónak a nevét. Mialatt elhaladtak mellettök, s a márki egyiknek-másiknak csettentett a nyelvével, a paripák nyihogtak, ficzánkoltak rekeszeikben. A nyergelő padlója úgy fénylett, mint egy szalon parketje. A kocsiszerszámok, középütt, két forgó oszlopra voltak akasztva; a kantárok, kengyelvasak, ostorok és zablalánczok pedig, szép sorjában, a falra.

Károly ezalatt kiment s előkeritett egy szolgát, a kit megkért, hogy fogjanak be a kocsijába. A kocsit elővezették, felrakták rá a podgyászt, s a Bovary-pár, megköszönvén a márkinak és a márkinénak a szives fogadtatást, visszaindult Tostes-ba.

Emma szótlanul nézte a kerekek forgását. Károly, az ülőhely legszélén, karjait szétterpesztve hajtotta a lovacskát, s ez vigan poroszkált a villaalaku kocsirúd két ága között, a hol ugyancsak bő volt neki a hely. A gyeplő lágyan verdeste az izzadó kis állat tomporát, s a kocsiládához kötözött skatulya, a mint ide-oda ütődött, szabályosan ismétlődő koppanásokat hallatott.

A thibourville-i magaslaton voltak, a mikor egyszerre nevetgélő és szivarozó lovasok vágtattak el előttük. Emmának úgy tetszett, mintha a vicomte is köztük volna; arra nézett, de már nem látott egyebet a szemhatáron, csak a vágtatás vagy az ügetés szerint más-más ütemben, hol le, hol pedig felfelé mozgó fejeket.

Egy negyed mértfölddel odább a hámszerszám egy szijja elszakadt, s hogy ezt össze lehessen kötözni, meg kellett állapodniok.

Károly leszállt, segitett a bajon, s mikor még egyszer körülnézett, hogy rendben van-e minden, egy szivartartót pillantott meg a földön, lovának a lábánál. Fölvette. A zöld selyem szegésü szivartartó közepén czimer volt látható, olyan, a minőket hintók ajtaján látni.

- Két szivar is van benne - szólt. - Jó lesz estére, ebéd után.

- Hogyan? Hát te szivarozol? - kérdezte Emma.

- Néha, alkalom adtán, igen.

Zsebre vágta a talált jószágot s elinditotta a lovát.

Mikor haza értek, az ebéd még nem készült el; ő nagysága dühbe jött, Nastasie nyelvesen felelt.

- Takarodjék! - szólt Emma. - Velem nem szemtelenkedik! Ha letelik az ideje, el fog menni a háztól.

Hagymaleves volt ebédre, meg borjuhus sóskával. Károly, Emmával szemben ülve, elégedetten dörzsölgette a kezét:

- Mindenütt jó, de mégis csak legjobb otthon!

Nastasie úgy sirt, hogy behallatszott a szobába. Károly szerette egy kicsit ezt a szegény vén teremtést. Mialatt özvegy volt, sok, sok este Nastasie volt az egyetlen társasága; aztán meg ő volt az első betege s a legrégibb ismeretsége ezen a vidéken.

- Igazán elküldöd? - szólt végre.

- Igen - felelt Emma. - Szeretném látni, ki tiltja ezt meg nekem?!

Aztán, mialatt Nastasie megágyazott, kimentek, egy kicsit melegedni, a konyhába. Károly rágyujtott. Előre csucsoritott szájjal szítta a szivarját, minduntalan köpött, s valahányszor kifujta a füstöt, mindig hátrahőkölt.

- Hagyd el, még rosszul leszel - szólt Emma lenézéssel.

Károly letette a szivart s kiszaladt a kúthoz egy pohár hideg vizért. Emma fogta a szivartartót s bedobta a szekrény fenekére.

Mily hosszu volt a másnap! Lement sétálni a kertecskéjébe, fel s alá járt a fasorban, végig ment rajta meg visszajött, néha megállott a virágágyak, a gyümölcsös vagy a gipsz-barát előtt, s elbámult ezeken a régi dolgokon, a melyeket olyan jól ismert. Mily messzinek tünt fel előtte a bál! De mennyi minden is történt tegnapelőtt reggel óta ma estig! Vaubyessardba való utazása óta valami nagy repedés támadt az életében, hasonló azokhoz a roppant hasadékokhoz, a melyeket az orkán néha egyetlen éjszaka váj a hegyekbe. De azért megadta magát sorsának s lemondással, kegyeletesen zárta el szekrényébe szép báli ruháját, meg atlasz czipőit, melyeknek a talpa megsárgult a parket lágy viaszától. A szive is így járt: a gazdagsággal való érintkezés óta lerakódott rá valami, a mi nem akart többé letörlődni róla.

A bálra való emlékezés lett a legkedvesebb foglalkozása. Minden szerdán, a hogy fölébredt, az volt az első gondolata, hogy: "Ah, ma egy hete... ma két hete... ma három hete, ott voltam!" Lassankint az arczok elmosódtak emlékezetéből, a négyesek zenéjét is elfelejtette, nem látta többé oly tisztán az inasok egyenruháját és a szobák berendezését; a részletek eltüntek, de a búsongás megmaradt a szivében.



IX.

Néha, mikor Károly elment hazulról, előkereste a szekrényből, a fehérnemük közül, a hová eltette, a zöld selyem szivartartót.

Nézegette, kinyitotta, sőt olykor meg is szagolta a bélését, a melyből dohányszaggal vegyes szegfüillat áradt szerte. Vajjon kié volt?... A vicomte-é. Bizonyosan a kedvese ajándékozta neki. Paliszanderfából készült, finom himzőrámán himezték ezt, csinos, drága kis szerszámon, melyet senki szemének nem volt szabad látnia, mely titokban sok órát rabolt el, s melyre egy dolgos kezü, de gyakran elmerengő női lény lágy fürtjei hajoltak. Az alapszövet minden egyes lyukacsát szerelmes lehellet járta át; a himzőtűnek minden egyes öltése egy reményt vagy egy emléket rögzitett meg; és mindez a sok, egybefont selyemfonál azonegy hallgatag szenvedélynek a folytonosságáról beszélt. A vicomte aztán egy napon magával vitte az emléket. Vajjon miről beszéltek akkor, mikor ez az emléktárgy a széles párkányu kandallón, virágvázák és egy Pompadour-óra között várta, hogy elvigyék?!...

Most már hát Tostes-ban van, a vicomte pedig Párisban, messze, messze! Vajjon milyen lehet ez a Páris? Micsoda varázslatos név! És halkan ismételgette magában: Páris!... jól esett kimondania ezt a nevet. Úgy hangzott fülének ez a szó, mint egy dómnak a nagyharangja; még a pomádés tégelyeinek a feliratán is ragyogónak látta e nagyváros nevének öt betüjét.

Éjszaka, mikor a vásárra menők, nehéz szekereiken, elhaladtak ablakai alatt, a la Marjolaine-t énekelve: Emma fölébredt; és hosszasan hallgatva a vaskerekek zaját, mely, a hogy a kocsik a faluból kiértek, hirtelen elhalt:

- Holnap már ott lesznek! - suttogott magában.

És követte őket gondolatában, hegynek fel, völgynek le, falvakon, városkákon át, a mint végig vonultak az országúton a csillagok világánál. A határozatlan messzeségben aztán mindig elérkezett egy homályos helyhez, a hol álma szétfoszlott.

Meghozatta Páris térképét s újja hegyével nagy sétákat tett a mappán. Fel s alá járt a körutakon, megállapodott minden sarkon, az utczák elágazásainál, s a fehér négyszögek előtt, melyek a nagyobb épületeket jelentik. Mikor aztán elfáradt a szeme s pillái lecsukódtak, látta, hogy a sötétben mint lobogtatja a szél a gázlángokat, s látta a hintók sorát, mely nagy robajjal vonul fel a szinházak oszlopos bejárója alá.

Előfizetett egy divatlapra: A kosár-ra, és A szalonok tündéré-re is. Elolvasta az első előadásokról, a lófuttatásokról és a bálokról szóló összes tudósításokat; soha egy sort se mulasztott volna el. Egy új énekesnőnek az első fellépése, egy új árúháznak a megnyitása módfelett érdekelte. Ismerte a legujabb divatot, az elsőrendű szabók czímét, s tudta, hogy az előkelő világ mely napokon jár a Bois-ba vagy az Operába. Eugéne Sue regényeiben főképpen a bútorzatok leírását olvasta figyelemmel, de még jobban szerette Balzac-ot és George Sand-t, a kiknek könyveiben a tulajdon élvezet-vágyának valamely képzelt kielégítését kereste. Még az ebédlőasztalhoz is magával vitte könyvét, s tovább lapozgatott benne, míg Károly evett és beszélt. Mialatt olvasott, a vicomte képe minduntalan megjelent előtte. Hasonlóságokat keresett s fedezett fel közte és regényeinek képzelt alakjai között; képzeletében alakját összeelegyitette a legutóbb olvasott mesékkel. De a kör, melynek középpontja a vicomte volt, mindinkább bővült, s a fénykoszorú, mely fejét környezte, egyre távolodott tőle, hogy utóbb más álomképekre vesse sugarait.

És Páris, a világ városa, Páris, mely végtelen, mint a tenger, mind gyakrabban jelent meg Emmának a képzelete előtt. Eleinte csak rózsaszinü ködben látta, de aztán rájött, hogy ez a rózsaszinű kaosz különböző részekre oszlik, melyek más-más képet mutatnak. E képek közül Emma csupán kettőt-hármat vett észre; a többit nem látta meg emezektől, a melyek neki az egész világot jelentették.

Látta mindenekelőtt a nagykövetek világát, azt a világot, a hol az emberek fénylő parketen járnak, óriási termekben, melyeknek a fala csupa tükör, nehéz bársonyból való és aranyrojtos takaróval fedett asztalok körül; az uszályos ruhák, a rejtelmességek és a mosolyok alá rejtett aggodalmak világát.

Látta továbbá a herczegnők társaságát. Itt mindenki halovány arczú volt s délután négy órakor kelt fel; az asszonyok - szegény, jó angyalok! - angol csipkével szegett alsószoknyát hordtak; a férfiak - megannyi nagy tehetség a könnyedség álorczája alatt, a kiket a felületesség fel nem ismert - agyonnyargalták a lovaikat, a nyarat Baden-Badenben töltötték, s mikor negyvenedik évükhöz közeledtek, milliomos árvákat vettek feleségül.

Látta végül, mint nevetgél, vigad a vendéglők külön szobáiban, a hol a vacsora éjfélután kezdődik, egyszerű gyertyafénynél, a szinésznők és írók tarka serege. Ezek úgy szórták a pénzt, mintha királyok volnának, tele voltak földfeletti törekvésekkel, s ha a zseni láza kitört rajtuk, fantasztikus dolgokat műveltek. Valamennyijök közül ők élték a legmagasabb rendű életet; mintha már ég és föld között, a viharzó fellegekben laktak volna, életök egyszerűen felséges volt.

A mi kívül esett ezen a három világon, azzal Emma nem igen gondolt; van vagy nincs, nem törődött vele. Különben, minél közelebb jutott hozzá valami, annál kevésbbé keltett benne érdeklődést vagy szeretetet. Mindaz, a mi közvetetlen közelében volt, az unalmas falu, a kicsinyes, ostoba emberekből álló környezet, a szűkös életviszonyok, kivételes valaminek tünt fel előtte; azt hitte, hogy őt csak egy különös véletlen sodorta ezek közé a viszonyok közé, míg az ő szük, kis körén túl a boldogságnak és szenvedélynek végtelen birodalma terül el. Vágyakozásában összezavarta a fényüzés érzéki élvezeteit a szív örömeivel, a külsőségek választékosságát az érzések finomságaival. Ugy gondolkozott, hogy a szerelemnek is, mint a legtöbb indiai növénynek, külön talajra és megfelelő melegre van szüksége, mert különben elsenyved. A holdvilágnál való ábrándozásokat, a lázas öleléseket, az odaengedett kézre hullatott forró könnyeket, az érzéki gyönyörűségek mámorát és a szerelem boldog odaadását gondolatában nem tudta elválasztani a nagyúri kastélyok erkélyétől, a hol oly édes elmélázni, a selyemfüggönyös és vastag szőnyegekkel teli öltözőszobáktól, az üvegháztól és a déli virágoktól, az emeletes ágytól, a drágakövek ragyogásától és az inasok egyenruháinak vállbojtjaitól.

A postásnak a legénye, a ki minden reggel eljött a lovat megvakarni és az istállót kitisztogatni, végig kopogott a folyosón ormótlan faczipőiben; a zubbonya rongyos volt, lábát nem fedte egyéb, csak a faczipő. Ezzel kellett beérniök térdig érő nadrágú, ügyes groom helyett! Mikor a munkáját elvégezte, elment s az nap már nem jött vissza, mert Károly, mikor haza érkezett, maga vitte be a lovat az istállóba, maga vette le róla a kantárt és a nyerget, míg a cseléd egy köteg szalmát hajított be a jászolba a lónak, nem éppen könnyen, de már a hogy tudta.

Nastasie helyére, a ki sűrű könnyhullatások között végre elment Tostes-ból, Emma egy tizennégy esztendős, jóképű árvaleányt fogadott fel cselédnek. Tudtára adta, hogy ezentúl nem szabad gyapjú fejkötőt viselnie, kioktatta, hogy az úrinépet hogyan kell szólítania, elmagyarázta neki, hogy ha egy pohár vizet kérnek tőle, ezt tányéron kell behoznia, s hogy kopogtatnia kell az ajtón, mielőtt belép, megtanitotta vasalni, keményíteni, ő nagyságát öltöztetni, s a többi, egyszóval szobaleányt akart faragni belőle. Az új cseléd szótlanul engedelmeskedett, s minthogy ő nagysága nem szokta bezárni az éléskamrát, Félicité, esténkint, egy marék czukorral kárpótolta magát, a melyet aztán az ágyban megcsemegézett, miután hűségesen elmondta esteli imádságát.

Délután, néha, átszaladt a szomszédba beszélgetni egy kicsit a postakocsisokkal. Ő nagysága ezalatt fenn volt az emeleten, a hálószobájában.

Ilyenkor rendesen a pongyolája volt rajta, melynek hátsó, kendőformára szabott kivágásából redőzött s három aranygombbal záródó ingecske kandikált ki. Ezt a pongyolát, derékban, nagy bojtokban végződő selyemzsinórzat tartotta össze; lábát gránátszinű kis papucs fedte, melynek nagy pántlika-csokra leért egészen a lábafejéig. Vett magának egy írómappát, tolltartót és más íróeszközöket, levélpapirt, borítékot, ámbár nem volt kinek írnia; újra meg újra letörülgette a csecsebecse-asztalkáját, meg-megnézte magát a tükörben, aztán egy könyvet vett elő, majd, el-elmélázva a sorok között, végre is leejtette a regényt az ölébe. Szeretett volna elutazni messzire, vagy visszatérni a kolostorba. Nem tudta mit óhajt inkább: meghalni? vagy Párisban élni?

Károly ezalatt szélben, hóban, esőben egyre rótta a keresztutakat, hol erre, hol amarra. Gyakran ebédelt rántottát, terítetlen, piszkos asztalon; bedugta a karját sok nedves ágyba; koronkint, ha eret vágott, a vér befecskendezte az arczát; hallgatta a haldoklók hörgését; megvizsgált egy sereg, mindenféle edényt és szépszámú szennyes inget hajtott fel, hogy meghallgassa a tüdőhangokat; de este kellemes tűzhelyet, terített asztalt, kényelmes bútorokat és szép feleséget talált otthon, kiváltképpen szép feleséget, a ki finom öltözékben járt, tiszta, üde és illatos volt, pedig nem használt illatszert, de úgy kellett lennie, hogy a bőre tette az ingét illatossá.

Emma sok apróságot talált ki, a mivel valósággal elbájolta Károlyt: hol csinos formájú papirdíszt tett a gyertyatartókra, hol ruháit alakította át ízlésesen, hol meg rendkivüli neveket adott egészen közönséges ételeknek, a melyeket a cseléd elrontott, Károly azonban nagy gyönyörűséggel fogyasztott el. Rouenban Emma látott hölgyeket, a kik egy csomó csecsebecsét viseltek az órájok mellett; ő is vett ilyen csecsebecséket. A kandallóra kék üvegből készült virágtartókat vásárolt, meg egy elefántcsontból való munkaszekrénykét, aranynyal befuttatott, ezüst gyüszűvel. Minél kevésbbé értette Károly ezt az elegancziát, annál inkább el volt tőle ragadtatva. Mindez csak fokozta érzékeinek örömét, s csak még kellemesebbé tette otthonát. Mintha aranyporral hintették volna be élete kis ösvényét.

Jó színben volt, teljesen egészséges; orvosi hírneve is nőttön nőtt. A parasztok szerették, mert nem volt büszke. Megsimogatta az utczán a gyermekeket, soha se ment a korcsmába, s erkölcsös életével mindenkiben bizalmat keltett. A mellbetegségek és hurutok gyógyításában különösen szerencsés volt; talán, mert attól tartva, hogy még megöl valakit, nem mert egyebet rendelni, mint ártatlan csillapító szereket, néha-néha egy kis hánytatót, lábvizet, nadályt. Nem mintha mindjárt megijedt volna, mihelyt egy kis műtétet kellett végezni; ellenkezőleg, olyan szivesen vágott eret, mintha csak lovakat kezelt volna, a mi pedig a foghúzást illeti, azt tartották róla, hogy vasmarka van.

Végre, hogy a tudomány mai szinvonalán maradjon, megrendelte a Gyógyászat-ot, egy új orvosi szemlét, melynek az előfizetési felhivását neki is megküldötték. Ebéd után, olykor, olvasgatott belőle egy-egy keveset, de minthogy a szobában meleg volt, s az emésztés lankadttá tette, öt percz multán rendesen elszunnyadt, s két kezét az állához támasztva aludt az olvasmányon, sörényével olyan közel a lámpához, hogy ez folyton veszedelemben forgott. Emma vállat vont és egy darabig nézte, hogy mily nyugodtan alszik. Legalább olyan emberhez ment volna férjhez, a ki egész éjszaka hallgatagon és kitartóan bújja a könyveket, s a ki aztán, hatvan esztendős korában, mikor előveszi a köszvény, egy szerény rendjelet tűzhet rosszul szabott fekete kabátjára! Azt óhajtotta volna, hogy a Bovary nevet, mely immár az övé, ismerje az egész világ; hogy ez a név hiressé váljék s ott legyen a könyvkereskedők kirakatában, az ujságokban, mindenütt. De Károlyban nem volt egy szikrányi becsvágy se! Egy yvetot-i orvos, a kivel együtt tanácskozásra hivták, meg is alázta egy kicsit, ott, a beteg ágya mellett, az egész összegyülekezett rokonság jelenlétében. Mikor Károly, este, elbeszélte ezt az esetet, Emma hevesen kikelt az orczátlan kolléga ellen. Károly elérzékenyült. Homlokon csókolta a feleségét, s könnycsepp csillogott a szemében. Pedig Emma magánkivül volt a szégyentől; kedve lett volna megverni a férjét, s ki kellett mennie a folyosóra, hogy ablakot nyisson s a friss levegőn valamennyire lecsillapodjék.

- Micsoda szegény ember! Micsoda szegény ember!... - ismételgette magában s az ajkát harapdálta.

Napról-napra jobban boszankodott rá; néha alig tudott ránézni. Károly, idővel, tűrhetetlen szokásokat vett fel; evés után a nyelvével tisztította a fogát; ha tovább is az asztalnál ültek, szétvagdosta a kiürült üvegek dugóit; a levest rémségesen hörbölve ette; s a hogy elkezdett hízni, a szeme, mely amúgy is kicsi volt, szinte eltünt arczának a pöffedtsége mögött.

Emma koronkint nem állhatta meg, hogy ne igazítsa meg férjének a ruháját; az alsó inget, melynek vörös szegése kilátszott a rendetlenül gombolt mellény alól, visszabujtatta a helyére, ujra megkötötte a lompos nyakkendőt, s a kopott keztyűt, melyet Károly még használni akart, eltüntette a szeme elől; de ezt nem Károlyért tette, a mint képzelte, hanem magamagáért, önzésből és ideges ingerültségből. Néha beszélgetett is az urával; elmondta neki, hogy mit olvasott, mi a legérdekesebbik jelenete a regényének, mi a meséje a legujabb párisi színdarabnak, s micsoda mendemondákat olvasott egy-egy tárczában, a nagyvilág embereiről, mert, végre is, Károly ott volt, s figyelmesen meghallgatta és hűségesen helyeselte mindazt, a mit mondott. De épp ily bizalmas lett volna az agarához is. S ha más közönsége nincs, talán a kandallóban égő fadaraboknak vagy az óra ingájának is elmondta volna mindezt.

Ekközben, lelkének a legmélyén, valami eseményt, valami csodát várt. Mint a matróz a sülyedő hajón, kétségbeesetten tekintgetett körül életének szörnyű magánosságában, hogy valahol messze, nem tünik-e fel egy fehér vitorla a látóhatár ködében? Nem tudta: mi lesz ez a véletlen, minő szél hajtja hozzá, mely part felé fogja vezetni, csolnak-e vagy háromemeletes hajó, aggodalmakat rejt-e magában, vagy boldogsággal van telides-tele egészen a kajüt-ablakokig, de napról-napra várta, s reggel, a hogy felébredt, azt remélte, hogy még aznap el fog következni. Minden neszre fülelt, néha hirtelen felugrott, s aztán csodálkozott, hogy: nem jön; este pedig, naplemente után, egyre szomorúbban, azt kivánta, hogy: bár csak már holnap volna.

Ismét tavasz lett. Az első meleg napokon, mikor a körtefák virágozni kezdtek, szédülések fogták el, s azt hitte, hogy megfullad.

Július elejétől fogva az ujján számítgatta, hogy hány hét van még októberig; azt gondolta ugyanis, hogy Andervilliers márki talán megint bált ad, s őket is meghivja Vaubyessardba. De elmúlt szeptember, és se meghivót nem kaptak, se a márki nem mutatkozott.

Ez után a bántó csalódás után a szive ismét üresen maradt s az egyforma napok hosszú sora ujra kezdődött.

Jött, egyik a másik után; sok, számtalan nap, az egyik olyan, mint a másik, s egyik se hozott semmit! Másoknak, bármilyen alantas a sorsuk, megvan legalább az a reményök, hogy valami történhetik velök. A véletlen olykor végtelen bonyodalmakat idéz elő, s a színtér, melyben élnek, megváltozik. De vele, vele semmi sem történhetik; nem akarja az Isten! A jövő vaksötét folyosónak tünt fel előtte, a mely jól elzárt ajtóhoz vezet.

Abbahagyta a zongorázást, miért játszanék, kinek? Ha sohase lesz módjában, rövidújju bársonyruhába öltözötten ülni le egy Érard-féle zongora elé, fényes hangverseny-teremben, a hol, mialatt ujjai könnyedén verik az elefántcsont-billentyüket, az elragadtatás moraja zúg körülötte: nem érdemes a tanulással fárasztania magát. A rajzpapirjait meg a himzését is eltette a szekrényébe. A varrást meggyűlölte, olvasni nem akart.

- Mindent elolvastam, a mit olvasni érdemes - szólt magában.

És el tudta nézni, hogyan esik az eső, vagy hogyan tüzesedik meg lassankint a csipővas.

Milyen szomorú volt vasárnap, mikor vecsernyére harangoztak! A kábultság valamely tompa figyelmességével hallgatta, hogyan giling-galangol a repedt harang. A háztetőkön, itt-ott, macska kóválygott s lustán nyujtózkodott, az erőtlen napfényen sütkérezve. A szél, az országúton, nagy porfelhőket kavart fel. A távolból, néha, kutyaugatás hallatszott: s a harang egyhangúan kongott tovább, ugyanabban az ütemben, messze hallatván szavát, mely csak a mezőn halt el.

Ekközben az emberek kijöttek a templomból. Az asszonyok, feketére mázolt faczipőikben, a vadonatúj zekés parasztok, a kis gyerekek, a kik hajadon fővel voltak s vigan ugrándoztak az öregek előtt: sorjában ballagtak haza. Öt vagy hat ember - mindig ugyanazok - éjfélig is ott maradt a vendéglő kapuja előtt, szerencsét próbálni a parafa-játékban.

A tél nagyon hideg volt. Az ablakokat minden reggel zuzmara lepte be, s a rajtok átszűrődő napvilág, mely bágyadt volt, mintha fénytelenre csiszolt üvegen verődött volna keresztül, egész nap nem akart erőre kapni. Délután négy órakor már meg kellett gyujtani a lámpát.

Jó időben Emma lement a kertbe. A dér hosszú, ezüstszin fonalakat himzett a káposztalevelekre; madarat nem lehetett hallani, mintha minden aludt volna. A gyümölcsfákat szalmatakaró borította, s a szőlővenyige, mint egy nagy beteg kigyó, sinylett a falorom alatt, a melynek hasadékaiban százlábú pinczebogarak mászkáltak. A fenyvesben közel a sövényhez, a háromszögletes kalapú gipsz-pap, a ki a breviáriumát olvasta, elveszítette a féllábát, s minthogy a gipsz a fagytól megtöredezett, ijesztően foltos ábrázattal hajolt könyve fölé.

Aztán felment a szobájába, becsukta maga után az ajtót, s megpiszkálta a szenet a kandallóban. A tűzhely melegétől ellankadt s az unalom még nagyobb súlylyal nehezedett rá. Kedve lett volna lemenni a cselédjéhez egy kis beszélgetésre, de elszégyelte magát, hogy erre gondolt, s mégis csak odafenn maradt.

A tanító, a kin mindig ugyanaz a fekete selyemsapka volt, mindennap ugyanabban az órában nyitotta ki az ablaktábláit szemközt Bovaryékkal. A csősz is naponta elment az ablak alatt, jól ismert zekéjében, oldalán panganétjával. A posta lovait, reggel és este, hármankint áthajtották az utczán, a túlsó oldalra, az itatóhoz. Időnkint megszólalt a korcsma-ajtó csöngettyüje: valaki bement vagy kijött. A mikor egy kis szél fujt, a borbély czégéréül szolgáló réztányérok elkezdtek csikorogni vaskampóikon. E réztányérokon kivül a borbély boltját még két tárgy diszítette: egy régi divatkép, mely rá volt ragasztva a kirakat üvegére, s a kirakatban egy viaszból készült női fej, melyet sárga hajzat ékített. A borbély is panaszkodott, hogy nem tud boldogulni, hogy semmi reménysége a jövőben, s folyton egy nagyvárosi boltról ábrándozván, a mely például Rouenban volna, a kikötő tájékán, közel a szinházhoz: egész nap le s felsétált, a városházától a templomig, sötét tekintettel lesve a vendégeket, a kik csak nem akartak jelentkezni. Akármikor pillantott ki az ablakon Bovaryné, a borbély mindig ott járkált a boltja előtt, mint egy őrtálló katona, örökkön ugyanabban a házisipkában, s ugyanabban a lasting-öltözetben.

Némelyik délután egy fekete pofaszakállas figura jelent meg az utczán: napbarnitotta, örökösen mosolygó férfifej, a melynek fehér fogsorát lehetetlen volt meg nem látni. Jöttét mindannyiszor egy-egy keringő jelentette, melynek zenéjére, a sípládáján levő babaszínház kicsi szalonjában hüvelyknyi alakok perdültek tánczra: rózsaszínű turbános hölgyek, zöld bársonyzekés tiroliak, fekete frakkos majmok és térdigérő nadrágot viselő urak. Ezek a kis bábuk szédítő gyorsasággal forogtak, forogtak a piczi karosszékek, kanapék és tükrösasztalkák körül; alakjaikat három tükörfal kettőzte meg, amelyek a két szögletben, aranyozott papírral voltak összeragasztva. Az ember, mialatt egyre jártatta hangszerének forgatórudacskáját, epedően tekintgetett az ablakok felé, hol az egyik, hol a másik oldalra. Némelykor, miután egy nagyot köpött a sarokkőre, a térdével emelgette feljebb nehéz hangszerét, melynek a szijja ugyancsak megviselte a vállát; s a sípláda hangjai, majd panaszosan, vontatottan, majd gyorsan, vidáman áradtak ki a rózsaszín tafota-függönyös, czifra réz-szerkezet alól. Azokat a zenedarabokat játszotta, a melyeket a színházakban a leggyakrabban hallani, a melyeket a szalonokban mindenfelé énekelgetnek, s a melyek dallamára, ragyogó csillárok alatt, annyian tánczolnak!... A nagyvilág szólt általuk Emmához. Véget nem érő táncz-zene kezdett gomolyogni fejében, s mint a hogy a bajadér tánczol egy szőnyegnek a virágain, gondolata együtt szökellt, imbolygott, himbálózott ezekkel a hangokkal, álomból álomba, szomorúságból szomorúságba. Az ember, összegyűjtvén sapkájában az alamizsnát, leborította hangszerét egy ócska, kék gyapjú-takaróval, a hátára vette a sípládát, és nehézkes lépésekkel tovább bandukolt. Emma nézte, a mint ment, mendegélt s végre eltünt.

A legkiállhatatlanabb órák, mégis, azok voltak előtte, a mikor reggeliznie vagy vacsorálnia kellett, földszint, az ebédlőben, a hol a kályha füstölgött, az ajtó nyikorgott, a téglapadló és a falak nedvességet izzadtak. Ilyenkor alig bírt magával; mintha életének egész keserűségét odatették volna a tányérjára. A marhahús gőzétől nem csak a gyomra, a lelke is émelygett. Károly sokáig szokott enni; Emma ezalatt egy pár mogyorót ropogtatott, vagy felkönyökölt az asztalra, s késének a hegyével vonalakat húzgált a viaszos-vászon asztalterítőre.

A háztartással nem törődött többé, s az idősebb Bovaryné, a ki a böjt egy részét Tostes-ban töltötte, meglepetéssel vette észre, hogy menye ugyancsak megváltozott. Ő, a ki azelőtt úgy ügyelt a külsejére, s olyan finnyás volt, most napokon át fel se öltözködött, szürke gyapjúharisnyát hordott, s elüldögélt egy szál gyertya világánál. Azzal hozakodott elő, és többször is, hogy takarékoskodniok kell, mert hát nem gazdagok, közbevetőleg megjegyezte, hogy ő igen megelégedett, igen boldog, és hogy Tostes neki nagyon tetszik, szóval, egészen más húrokat pengetett, mint annakelőtte, s olyanokat mondott, a miknek hallatára az idősb Bovarynénak elállt a szava. Egyébként azonban most sem mutatott valami nagy hajlandóságot arra, hogy megszívlelje a napamasszony tanácsait, sőt egyszer, mikor az öreg asszony azzal állott elő, hogy a gazdának ügyelnie kell rá, vajjon a cseléd megfelel-e vallásos kötelmeinek, olyan haragos szemeket vetett rá, s olyan fagyosan mosolygott, hogy a jó asszonynak egyszer s mindenkorra elment a kedve a prédikálástól.

Multak a napok és Emma egyre szeszélyesebbé vált. Türelmetlen volt és zsémbes; maga se tudta, hogy mit akar. Külön ételeket rendelt magának és nem nyult hozzájok; egyik nap kijelentette, hogy ezentúl nem iszik egyebet, csak tejet, s másnap megint megivott öt-hat csésze teát. Néha makacskodott, hogy ő bizony nem megy az utczára; máskor meg panaszkodott, hogy megfullad a szobában, kinyitott minden ablakot, s előkereste a nyári ruháit. Mikor alaposan kiveszekedte magát a szolgálójával, ajándékokat vett neki, vagy eleresztette látogatóba; máskor meg minden ezüstpénzét odaadta a koldusoknak, bár éppenséggel nem volt lágyszivű s rendesen nem igen törődött a más bajával, a mint hogy ezzel nem is igen szoktak törődni a paraszt szülőktől származók, a kiknek a lelkében mindig marad valami az apai kéz kérgességéből.

Február vége felé Rouault apó, megemlékezvén róla, hogy vejének köszönheti, ha egészen kigyógyult a bajából, egy gyönyörű pulykával lepte meg Károlyt, az ajándékot maga hozta el, s ennek tiszteletére három napig Tostes-ban maradt. Károlyt elfoglalták a betegei; a vendéget tehát Emmának kellett szórakoztatnia. Rouault apó tele füstölte a szobát, rá köpködött a tűzfogóra, beszélt szántásról-vetésről, borjukról és tehenekről, tyúkokról és községtanácsról; úgy, hogy mikor elment, Emma olyan megkönnyebbülten tette be utána az ajtót, hogy ez még őt magát is meglepte. Különben most már egy cseppet se titkolta a megvetését semmi és senki irányában; néha olyan különös nézeteket fejtett ki, olyan élesen gáncsolta, a mi másnak tetszett, s olyan bátorsággal védte a legerkölcstelenebb dolgokat: hogy a férje csak úgy meresztette a szemét.

De hát örökké fog tartani ez a nyomorúság? Sohase fog megváltozni a sorsa? Pedig ér annyit, mint azok a nők, a kik boldogan élnek! Látott Vaubyessardban herczegnőket, a kiknek a modora nem volt olyan finom, mint az övé, s a kiknek a termete nem is említhető aznap, a mikor az ő karcsú és nemes alakjáról van szó. Átkozta a gondviselés igazságtalanságát, s a falnak dőlve, dühében sírni kezdett. Ó, mennyire irigyelte azokat, a kik zajos, lázas életet élnek! Mennyire vágyódott az álarczos bálok, a szilaj gyönyörüségek, a mámor s mindama szédítő érzések után, a melyeket nem ismert, s a melyektől örökre meg van fosztva!

Megsápadt és gyakran erős szívdobogás fogta el. Károly valerian-t és kámforos fürdőt használtatott vele. De mindez csak még jobban felizgatta.

Voltak napok, a mikor roppant hévvel, szinte lázasan, beszélt, beszélt; ezeket a fellángolásokat rendesen tökéletes érzéketlenség, valóságos bénúltság követte. Ilyenkor teljesen oda volt; nem szólt, nem mozdult. Egy üveg kölni vizet kellett a karjára önteni, hogy magához térjen.

Minthogy folytonosan panaszkodott, a mért Tostes-ban kell élniök, Károly azt képzelte, hogy a betegséget bizonyosan valamely helyi ok, levegő-viszonyok, mocsár vagy más efféle, idézte elő; ez a gondolat nem hagyta békén, s egy idő óta azt forgatta a fejében, hogy máshová kellene költözködniök.

Ettől fogva Emma eczetet ivott, hogy még jobban megsoványodjék, folyton köhécselt, s az étvágyát teljesen elvesztette.

Károly nehéz szivvel szánta el magát arra, hogy el fogja hagyni Tostes-ot, ahol már négy esztendőt töltött, s a hol éppen most kezdték egy kicsit felkapni. De ha meg kellett lennie! Bevitte Emmát Rouenba, a volt professzorához. Ez megállapította, hogy az asszonynak idegbaja van; levegőt kell változtatnia.

Miután jobbra is, balra is kérdezősködött, megtudta, hogy a neufchâteli kerületben egy jókora mezőváros, névszerint Yonville-l'Abbaye, minden egészségügyi szolgálat nélkül van, mert orvosa, a ki lengyel menekült volt, a mult héten felszedte a sátorfáját és eltünt. Írt az odavaló gyógyszerésznek, hogy megtudja, mekkora a népesség száma, milyen messzire lakik a legközelebbi orvos, mennyit keresett évenkint az elődje, stb.; s mind e kérdésekre kielégítő feleleteket kapván, elhatározta, hogy oda fog költözni, mihelyt kitavaszodik, ha ugyan addig Emma teljesen meg nem gyógyúl.

Az útra készülve, Emma egy délelőtt a fiókjait rendezgette, a mikor egyszerre megszúrta az ujját valami. A menyasszonyi bokrétájának a vassodronya volt. A narancsvirágok megsárgúltak a portól; az ezüst szegésü selyem szalag a szélein kifoszlott. Bedobta a tűzbe. Olyan gyorsan lángolt fel, mint a száraz szalma. Aztán, mintha a hamuban egy vörösen izzó kis bokrot látott volna, mely lassan emésztődött. Nézte, hogy ég el lassankint egészen. A papírburok szétpattogott, a vassodrony összetekergőzött, a lemez megolvadt; s az összezsugorodott papírcsipkék mint fekete pillangók szállongtak, kergetőztek a kandalló üregében, aztán a kürtőn át, elrepűltek.

Mikor, márczius havában, elköltöztek Tostes-ból, Bovaryné áldott állapotban volt.

 
 
0 komment , kategória:  Bovaryné Irta Flaubert  
Címkék: takarékoskodniok, mészároslegényre, következésképpen, lelkiismeretesen, szemrehányásokat, szerencsétlenség, tökéletességében, paliszanderfából, selyemharisnyába, legalkalmasabbat, visszatánczoltak, üzletszerüségnek, folytonosságáról, figyelmességével, engedelmeskedett, postakocsisokkal, mancsettavédőjét, világgyülöletből, hiábavalóságáról, összeelegyitette, gyapjusapkájának, könyvszekrénynek, legközönségesebb, összeszorították, gyapjusipkájától, megkoczkáztatott, csiklandozgatták, megjegyzéseikkel, választékosságát, kegyetlenkedései, megkönnyebbülten, feledékenységből, hajlandóságokkal, összetekergőzött, előkészületeiről, összezsugorodott, dolgozó-szobában voltunk, fiókos munka-asztalt, alvók fölriadtak, igazgató intett, korrepetitor felé, növendéket ajánlom, második osztályba, ajtó mögött, rövid ruhaujj, nadrág-tartó erősen, szent beszédet, lábát keresztbe, asztalára könyökölni, korrepetitornak kellett, földhöz vágtuk, kezünk annál, ELSŐ RÉSZ, Bovary Károlynak, Bovary Károly Dénes Bertalan, Mikor Bovarynénak, Minderre Bovary, Hogy Károly, Mikor Károly, Károly Bertaux-ba, Koronkint Károlynak, Átjöttek Tostes-ba, Pedig Rouault, Szent Mihály-nap, Akik Bertaux-ban, Orvosi Tudományok Encziklopédiájá-nak, Olvasta Pál, Walter Scott, Stuart Mária, Sorel Ágnesre, Clémence Isaure-ra, Szent Lajos, Szent Bertalan-éjből, Másrészt Emma, Szegény Dzsali, Azonkivül Károly, Yverbonville János Antal, Vaubyessard János Antal Henrik Vitus, Szent Mihály-rend, Magasztalták Szent Péter, Miss Arabelle-t, Meghozatta Páris, Eugéne Sue, George Sand-t, Rouenban Emma, Pedig Emma, Látott Vaubyessardban, Bevitte Emmát Rouenba,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
09.25. 07:11 Kutatók éjszakája - Napcsigát is bemutatnak Szombathelyen
09.25. 07:10 Új önkormányzatot választanak Bujákon vasárnap
09.25. 07:05 Devizapiac - Vegyes forintmozgás kora reggel
09.25. 07:04 Kutatók éjszakája - A szegedi lézerközpontba is ellátogathatnak az érdeklőd...
09.25. 07:04 Schönberg, Mozart és Schubert műveit tűzi műsorra szombaton a Pannon Filhar...
09.25. 07:04 Mávinform: a Budapest-Veresegyház-Vác vonalon hosszabb a menetidő
09.24. 23:14 ENSZ-közgyűlés - Szijjártó: a világ eddig biztonságosnak tekintett részeit ...
09.24. 22:34 Jégkorong Erste Liga - Kanadai gólokkal győzött a Ferencváros
09.24. 22:24 A magyar futsalválogatott kikapott Csehországtól
09.24. 22:14 FIFA-gála - Luka Modric az Év játékosa
Tudjátok ?
Mi a megfejtés nr. 74 ?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
még több kérdés
Blog Címkék
Amikor a sebész  Png rózsa  Vers  Anyai figyelmeztetés.....  Vers  Jó éjt!Szép álmokat!  Kalapban  Szép napot!  Az álmok kiégnek  Szèp napot kívánok  Kellemes délutánt!Jó pihenést!  Az ősz kincse: napraforgómag  Kellemes hétvégét!  Facebookon kaptam  Két hullámban jön az évszakvál...  Gondolat........  Kellemes délutánt ! ..........  Kompozíció  Az elmúlás  Kompozíció  Őszi képek - Gina  Szabó Miklós polgármester 2006...  Szép estét kívánok!  Őszi kép  Klasszikus grízgaluska leves  A jellem tökéletesítése  Jó éjszakát,szép álmokat!  Életnek nevezzük azt,  Facebookon kaptam  Váltaozkós  Szép napot!  Vers  Csodálatos estét  Facebookon kaptam  Angyalok őrizzék álmodat  Régi szép idők  Harc? ......  Vacsoraidő.......  Sertéscsülök pékné módra hagym...  Gerberás csokor  Aranyosi Ervin: A szív dallama  Természetben  Kellemes délutánt!Jó pihenést!  Amikor a sebész  Köszöntelek!  Szép estét  Klasszikus grízgaluska leves  Jézussal  Petőfi Sándor - A HAZÁRÓL  Szép napot  Kovács Bettina: Négy évszak  Extrém sport!  Kellemes őszi délutánt!  Az ősz kincse: napraforgómag  Őszi képek - Gina  Szép napot  Őszi kép  Őszi kép  Az igazi nőnek ...  Szerelmes szépség  Kellemes délutánt ! ..........  Gerberás csokor  Régi szép idők  Ki az úr a háznál......  Csodálatos estét  Facebookon kaptam  Kompozíció  Szép napot  Szép estét  Őszi kép  Dr. Nagy Mihály Ősz piktor  Facebookon kaptam  Agyonütött idő  Elbüvölő szépség  Az álmok kiégnek  Gondolat........  Agyonütött idő  Szép estét  Film 2016 Hamilton Ügynök  Csodálatos estét  Stigmával a homlokán  Film 2016 Hamilton Ügynök  Ki az úr a háznál......  Dr. Nagy Mihály Ősz piktor  Jó reggelt kedves látogatóimna...  Vers  Kellemes hétvégét  Néhány szó a cukorbetegek diét...  Petőfi Sándor - PIROSLIK MÁ...  Vers  Kellemes délutánt kívánok!  Jó reggelt!Kellemes ébredést!  Facebookon kaptam  Kalapban  Vágyakozva  Amikor a sebész  Sejtelmes szépség  Facebookon kaptam  Szép napot!  Cseppektől övezetten 
Bejegyzés Címkék
dolgozó-szobában voltunk, fiókos munka-asztalt, alvók fölriadtak, igazgató intett, korrepetitor felé, növendéket ajánlom, második osztályba, ajtó mögött, rövid ruhaujj, nadrág-tartó erősen, szent beszédet, lábát keresztbe, asztalára könyökölni, korrepetitornak kellett, földhöz vágtuk, kezünk annál, küszöbről kellett, falhoz vágódjék, imádság után, térdén tartotta, fejfedő egyike, melyekben megtalálni, kerek kalap, vidra-sipka elemeit, félkegyelmüek arczán, tojásdad formáju, másik része, prémtől vörös, ellenzője csak, csákója leesett, egész osztály, könyökével ujra, szavakat általános, kezében tartsa-e, térdére tette, dadogás vált, érthetetlen szótagokat, osztály lármája, végső elhatározásával, fiuk elkezdtek, általános hahota, kaczagás szórványosan, vidámság csak, félig elsült, másik padsorban, fojtott nevetés, büntető penzumok, tanár nagynehezen, szegény ördögnek, szamarak padjára, következő pillanatban, tanár dühösen, ujabb viharnak, kalapja belsejéből, csend helyreállott, fiuk feladataik, nyilvánvaló buzgalomnak, magasabb osztályban, falujabeli paptól, 1812-iki katona-állitás, csinos emberek, hatvanezer frankos, leánya járt, daliás legénybe, sarkantyuja vigan, ujja mindig, felesége vagyonából, almaborát butéliában, baromfi-udvar legszebb, vadász-csizmáit fényesitgette, egész világra, felesége valamikor, levegőn felejtett, büszkesége fellázadt, kötelezettségek lejáratát, tűzhely mellett, anyja édességekkel, gyermekeknek legjobb, vadállatok kölykei, anyai hajlandóságokkal, gyermeket spártai, gyermek jámbor, gyermek-fejet tette, középpontjává mindannak, fejébe két-három, gyermek folytatta, munkára menőket, templom előcsarnokában, nagy kötélre, fiatal tölgy, arczáról szinte, tizenkettedik esztendejét, kicsit rendetlenül, sekrestyében kapott, temetés között, fiunak egyetmást, gyertya körül, gyermek elaludt, utolsó kenetet, uton Károlyt, mezőn futkározott, , ,
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1372
  • e Hét: 11540
  • e Hónap: 112662
  • e Év: 1780018
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.