Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-05-01 14:58:33, kedd
 
   
  A SZERELMES LEVÉL



A FINOM EMBER BÚCSÚLEVELE

- Mit szeretsz inkább hallani éjnek idején?

- A vadludak kiáltását a vaksi holdvilág előtt, amint dél felé szállnak a Duna felett, és te egy csendes szigeten állasz házad kapuja előtt, hogy egyedül (amint az egész életedben voltál) nyugovóra térjél?

- Vagy talán az éjszakának azt a különös hangját szereted, midőn éjfélkor valamely nagyobb stációra robog be véled az expresszvonat, és a lakatosok hosszú nyelű kalapácsaikkal végigkongatják a vasút kerekeit? Mily sajátságos zengése van némelyik keréknek! Abban a kocsiban, amelyhez ez az énekes kerék tartozik, bizonyosan nászutasok mennek a fehér hegyek közé, amelyeknek aljában piros ibolyák nyílnak! A másik kerék itt a szomszédodban szinte panaszos hangot hallat, mint talán a nappal jókedvű kereskedelmi utazó szólja el magát álmában, hogy még mindig szakadatlanul kell neki utazni a pénz után, sohasem ülhet le nyugodtan a karácsonyfa alá. - Hát a te kereked mit mond éjszaka, amikor a lakatos megkopogtatja, mint orvos a beteget? Ha azt mondaná, hogy nagyon hosszú az a harminc perc, amelyet a budapesti állomáson vesztegel az expressz; - ha azt mondaná, hogy gyerünk már túl a határon, és repüljünk arra, amerre a hazájukat könnyen cserélgető vadludak repülnek; - ha azt mondaná a kerék, hogy ő az életet úgy kedveli, hogy az folytonos futamodás legyen, akkor ne hallgass az én történeteimre.

- Én szeretek beszélgetni a fatönkökkel, amelyek egy helyben maradtak, mert a kertészek elfelejtették ősszel vagy tél elején, amikor az ilyen munka szokás: kiásni őket. Én szeretek beszélgetni az utakkal, amelyeken nem jár senki, csak elnyúlnak ők a fák alatt, és elrejtőznek a lehullott levelek alá, mintha azt akarnák, hogy meg ne találja senki többé, miután a divatból kimentek... A fatönkök elmesélik fiatalkorukat, mikor még lombokat eresztettek, és az emberek olyan vágyakozva néztek rája, hogy a fa elborzadt ettől a nagy szeretettől - hátha éppen az ő gallyát választják majd arra, hogy szeretetükben felhurkolják magukat. A magányos utak pedig szinte elnyúlnak, mint a jó kutya a gazdája lábának érintésére. Minden lépésemnél mondanak valamit. Azt kopogja a levél, hogy ő örül annak, hogy senki észre nem veszi. Nem akarja, hogy valaki ráfeküdjön, piros vérét folyassa, amelynek láttára a Nagyerdőből előjönnek a varjak. A fagallyak, amelyek télen lejjebb ereszkednek, pláne az ilyen magánutakon, ahol úgy sem jár senki: a kalapomat akarják lesodorni, mintha csak azt kiáltanák: - Mért nem köszönsz ennek az útnak, ennek az öregúrnak, hiszen már itt hagyta lábnyomát apád, anyád, nagyapád is, amint végigmentek az úton, hogy soha többé vissza ne jöjjenek? - Igen, felelem, valóban erre járt az apám, mikor nagybeteg volt. És köszönök a magányos útnak, amelyen most én járok az élet gyógyíthatatlan betegségével.

- Én mindig megbánom, ha hangosan beszélek, mert a szavak úgysem tudják kifejezni a gondolatot... Minek beszélni lassú, erőfeszítéses fáradozással, mint ahogy a vakondok túrja magát előre a föld alatt, mikor a gondolat szárnyán röppenni lehet, mint a sirály a Duna felett; sőt, ha valaki olyan igénytelen ember, mint én, akkor megelégszik azzal, hogy csak úgy tudjon lelkendezve repdesni, mint ahogy a csirke tanulja ezt az utolsó falevelektől, egyik bokorról a másikra szállatozván.

- Ezért rendszerint bánatos vagyok, amikor magányos útjaimon hazafelé ballagok, mert már útközben visszatérnek emlékezetembe azok a szavak, amelyeket Önnek mondtam, amelyek teljesen feleslegesek voltak, amelyek most úgy kergetnek hazáig, mint a hervadt falevelek szaladnak az őszi széllel az ember sarkában. Valóban, ezek a szavak rövid pár óra alatt elhervadtak, amint viszontlátom őket emlékezetem tükörében. Fonnyadunk, mint a virágszirmok, pedig amikor az Ön tiszteletére kibocsátottam őket szájamon, azt hittem, hogy hervadhatatlanok, mint a pápa őszentsége aranyrózsái.

- És otthon, magányomban megint csak visszagondolok tovább is a szavakra, amelyek az Önnel való találkozásom idején elhagyták a szájamat: néha oly fájdalommal, mint ahogyan az embert fogai hagyják el, máskor keservesen, mint a sóhajtás, amely kiszáll az ember ajkán, mielőtt elkészült volna rá.

- Ilyen gyötrő gondolkozás közben - mialatt azon töröm a fejemet, hogyan lehetne a kimondott szavakat semmivé tenni, hogy ne legyen belőlük méreg, mint ahogy a szénből lesz a ciánkáli, amely majd előbb-utóbb megöl engemet is és Önt is - az ablakomhoz állok, és elnézegetem azt a terméketlen, kavicsos mezőt, amely ablakomtól a Duna-partig elterül, mint valami elátkozottak mezeje. Legfeljebb a varjú sétálgat itt olyan büszkén, mint a hóhér, aki tudja, hogy szolgálatait nem nélkülözhetik. Legfeljebb néhány kivetett kődarab szomorkodik itt száraz bokrok alatt, amely kövek és bokrok úgy kerültek erre a mezőre, mint elátkozott szavak, melyeknek soha többé nem szabad az emberek társaságába visszatérni. Igen, idekerülnek az én szavaim is, hogy itt majd holttá váljanak, miután Ön megunta őket, és szabadulni akar emléküktől. Itt várják azt a keserves feltámadást, amely majd abban nyilvánul meg, hogy Ön majd felkapja és utánam dobja őket - a szavakat, amelyeket én elejtettem, mint a borsószemeket a mesében, hogy mindenkor utánam lehessen találni.

- Hát bocsásson meg, hogy nem vigyáztam jobban a szavaimra, amelyekben mindenféle ígéreteket tettem, amelyeket magányos természetemnél fogva: soha be nem válthatok. - Még ezen a kopár sivatagon is, amely ablakom előtt elterül, végigfutamodik néha a szélkergette ördögszekér, mint valami szenvedélyes szerelem, amelynek útja kiszámíthatatlan. Hát az én életem lett volna csak kopárabb ennél az elátkozott mezőnél?

- De az ördögszekér is elfutamodik, a kövek és a bokrok ismét halotti mozdulatlanságban maradnak. A hold, amely este a nagy fa felett állott: megtanulta a vadludaktól az utat a Duna felé, hogy valaki szemével odáig elbotorkáljon. Most ott áll a Duna felett, és az én szememre még mindig nem jön álom azok miatt a szavak miatt, amelyeket valaha talán szenvedélyből mondtam Önnek, későbben pedig azért ismételgettem, hogy fájdalmat ne okozzak Önnek a hallgatásommal. Hiszen udvarias, finom embernek neveltek szüleim.

- Hát kérlek, most már aludni megyek, de előbb bevallom neked, hogy a szavak közül leginkább a vadludak hangját szeretem, amelyek másvilági érthetetlenséggel hangzanak le hozzánk a magasból. Ezek a magányos, senki által meg nem értett hangok: az én hangjaim. A te hangjaid az expresszvonat kerekeinek a zengései a pesti pályaudvaron, mielőtt az expressz kirohanna boldog utasaival a zajló, boldog, idegen nagyvilágba. Ezért nem érthetjük meg mi egymást.

(Margitsziget, tél.)

* * *

POSZTRESZTÁNT

- Tudok egy jó helyet, kedvesem, ahol zavartalanul találkozhatnánk: annak a fának a teteje volna az, amely fáról engem a varjú les reggelenkint, amikor magának levelet írok. A varjú ugyanis tudja, hogy előbb-utóbb az övé leszek, miután elfogadtam magának azt az ajánlatát, hogy posztresztánt leveleket váltsunk egymással, ahogy valamikor a háború előtt volt szokás levelezni. Nem hiszem, hogy sok jóra vezetne az ilyen levelezés, azért ajánlom inkább a nagy fa tetejét találkozóhelyül, különösen hajnalonkint, mikor az még ködkabátjában halálosan unatkozik.

- Hálátlansággal fog vádolni, mikor azt mondom, hogy eddigi találkozásainkkal nem voltam megelégedve: - pedig Ön mennyi mindent reszkírozott, hogy egy-egy jó találkozás dolgát rendesen nyélbe üthesse! Szép kis homloka ráncos lett a gondtól, amíg például azt kigondolta, hogy jöhetnénk össze az újpesti sziget hajóállomásán, de sajnos, az itteni kocsma télen zárva van, és én nem költhettem el azt a halászlét, amelyre annyi ideje vágyakoztam! - Mennyi fejtörésébe került, hogy úgy intézhesse látogatásait barátnőinél, hogy az est egy bizonyos órájában a Bazilika néptelen környékén összejöhessünk, de én mindig attól féltem itt, hogy a nyakamba szakad a tetőről valamely szent kőszobor istentelen magaviseletem miatt. Cukrászdákba mentünk, ahová tán sohase tettük volna be a lábunkat. Megismerkedtünk a Kamaraerdő vöröshangyáival. Voltunk a Gellérthegyen, és voltunk Kőbányán abban a fogadóban, ahol a sertéskupecek szoktak megszállni. Bálokba jártam el az Ön kedvéért, hogy messziről láthassam, pedig bálba csak akkor jártam, amikor ifjú hivatalnok koromban a miniszteri tanácsosok hervadt kisasszonyait kellett pörgetni, mert azt hittem, ez kell az életben való boldoguláshoz. Mennyi fáradság, mennyi időpazarlás, mennyi haszontalan szívdobogás a várakozások közben! Csak annak örülök, hogy a Dunán úszó jégtáblákon nem akart velem találkozni, pedig azt mondják, hogy ez is szokásban van. Ellenben annál többet kellett teát innom és heringsalátát enni Lady Clavering zsúrjain - tudja, annál a vastag bokájú asszonyságnál, akit egymás között így neveztünk.

- És minden ilyen találkozás után holttá fáradva kerültem haza a magam négy fala közé, hogy elégedetlenségemben órákig járkáljak fel és alá, s közben elfelejtek a tűzre rakni. A rab járkál így börtönében, aki nem találja a szabadulás módját, végül már azt is elhatározva, hogy leugrik a második emeletről... Hányszor gondoltam magamban ilyenkor fogcsikorgatva, hogy meddig fog még tartani ez a céltalan bujdosás a világ, az emberek és mindenki elől (pedig bizonyosra veszem, hogy Önnek a szoknyasuhogásából, az én sétapálcám tartásából akárki megítélhette, hogy nem vagyunk férj és feleség, mert azok nem sétálnak a Laszlovszky-vámnál). Mért nem találkoztunk már végre sötét este a Miatyánk utcában vagy a Szivárvány-közben zsarnoki férjurával vagy vérszomjas testvéreivel: egy tőrdöfés ma sem számíthat sokkal többet, mint a régi Velencében! Mért nem hoz össze a végzet a margitszigeti romoknál Pletykásinéval, aki másnap az egész várost beharangozná, hogy mi ketten felcsaptunk régiségbúvároknak, mert amikor ő jött, hátat fordítottunk neki, bizonyos felírások keresése végett az ó falakon? Meddig kell még ilyen bűnösen, bűnözve, lelkiismeret-furdalással, rettegve és álmatlanul járkálnunk egymás mellett vagy egymástól távol?

- Én azt veszem észre, hogy az az emlékezetes cipő, az a gombos, magasszárú (amelynek olyan fényes volt az orra, mint egy kis kutyáé), amelyet első találkozásunk alkalmával viselt, kezd tágulni, rendes, háziasszonyos nyomokat hagy maga után a kerti úton, mintha akár a piacra vinné tulajdonosnőjét. Úgy látom innen, a négy fal közül, hogy a titkos találkozásokat Ön már olyanformán osztotta be gazdasszonyi teendői közé, mint akár az uborkasavanyítást. Már nem száll ki vértelen ajakkal, papírfehéren és az izgalomtól félbolondan egy rejtett utcában a konfortáblisból, hogy mindig nekem kellessen megnézni: vajon nem felejtett-e valamit a kocsi ülésén? Már nem nyújtja úgy felém a kezét, mintha azt éppen nekem akarná ajándékozni. Nem emeli fel titokzatosan a fátyolát, hogy megcsókolhassam az arcát, mint valami ereklyét, amely csók szerencsét, egészséget, megnyugvást hoz reám. Nem simul önfeledkezéssel a mellényemhez, ha befordult a kapun az öreguracska, aki idáig előttünk ballagott... Nem ad jeleket a lábával az asztal alatt, és néha percekig hallgat, mintha nem jutna eszébe számomra semmi mondanivaló.

- Valami olyan titkos férj kezdek lenni maga mellett. És a férj már régen tudja az összes kéz-, láb- és derékmozdulatokat. Tudja, hogyan alszik. (Mint éjjel a virág.) Tudja az étvágyat, a reggeli szeszélyt és az esti ásítást. Tudója a mosolyoknak, a hamis nevetéseknek, a könnyeknek és a gyermekes ellágyulásoknak. Tudója az összes kunsztoknak, amelyekkel felesége az életen átlavírozik. Nem borul térdre az új harisnyakötő előtt, akárhogyan van annak megkötve a maslija: minden ruhadarabot ismer a kalaptól a cipőig, a sóhajtástól a köhintésig... nem lehet neki semmi újat sem bemutatni. - Pedig még nincs itt a tavasz, hogy az új ruhát és az új arculatot elő lehetne venni.

- Tehát, mit gondoltam én ki itt magányomban, amelyben a bölcs remetéhez illő gondolatokkal foglalkozni szoktam. Miért pihentesse Ön mosolyát, könnyeit, suttogásait és egyéb nagyszerű művészeteit - amelyeket már nem tart érdemesnek nekem bemutatni, mert azt hiszi, hogy jól ismerem őket? Miért váljanak meguntakká a ruhák, a kalapok, a kabátok, amelyek korántsem kopottak még annyira, hogy félre lehetne őket vetni? Miért essenek a megszokottság unalmába azok a titkos kirándulások, a szerelmesek pesti és budai találkozóhelyei, a drágalátos kiskocsmák, a pompás kis fogadók, az aranypapirosba vont cukrászdák - miért váljon üzleti hangulatúvá a titkos találkozás a zsúron, a bálon, a színházban -, miért unjam én magamat a kalaposbolt előtt óraszámra, mint egy madár, amíg maga a kalapot próbálja - miért ne legyen többé bódító parfőmszaga a kocsi belsejének, amelyen titokban valahová megyünk?

- Ön még fiatal, és nem kívánhatom azt az áldozatát, hogy bájait, kunsztjait, ügyességeit és minden tudományát, amellyel a sors megajándékozta, most már véka alá rejtse, mert én valamikor (talán annó ájncban) útjába kerültem. Mért hevertetné az emlékkönyvembe zárva mosolyait? Mért ne kacagna? Mért ne turbékolna? Mért ne találná megint újszerűnek, nagyszerűnek, sohasem látottnak a gellérthegyi utat - ha oda egy másik férfi társaságában felsétál? Mért ne szeretné meg ruháival együtt újra önmagát is, ha új bókokat hall a fülébe?

- Majd meglássa, hogy dobog megint majd a szíve a rejtett utcában!... Én, sajnos, már nem tudnék egyebet kitalálni, mint csak azt, hogy a fatetőre hívjam Önt találkozóra.

* * *

LEÁNYSZÖKTETÉS

Drága Asszonyom, eltávozom a városból, mert ma, hajnali harangszókor úgy éreztem, hogy érdemtelen vagyok az Ön jóságára...

Már akkor kezdtem zavarba jönni önmagammal, amikor ezt a bizonyos hajnali harangszót mindennap elszárnyalni hallottam az ablakom előtt, mint egy korán útrakelő galambot vagy egy fehér hajót, amely drágalátos gyümölcsökkel megrakodva jön lefelé a Dunán... De a halálraítéltek is hallják a hajnali harangszót, és én kezdtem magam a halálraítéltekhez hasonlítani: azt hittem, hogy előbb-utóbb meghalok Önért. Mert olyan jó hozzám...

Tudom, hogy akkor, midőn a verebek beszélgetni kezdenek az udvaron, és az Ön kislánya iskoláskönyveivel elindult otthonról, Ön sietve veszi a levélpapirost, amelyen megírja nekem, hogy ismét álmatlanul tölté az éjszakáját, mert engem kimondhatatlanul szeret. Látni akar már a reggelizőasztal mellett, és mint írja, még mindig van abból a kassai sódarból, amelyet a minap megdicsértem, mert nemcsak magától vonta el a falatot, hanem a kislányától is... És e levélkével már fürgén kopog magas sarkú félcipőjében lakásom felé az ábrándos szobalány, aki mindig olyan házaknál szeret szolgálatot vállalni, ahol az úrnő szerelmes.

Asszonyom, most eltávozásom előtt bevallom Önnek, hogy én szeretek reggel sokáig aludni, amely szokásom még lumpkoromból maradt meg. A lumpolásról az Ön kedvéért lemondtam, de a reggeli alvástól nem tudok megválni. Ha ilyenkor felébresztenek: rosszkedvű vagyok egész nap. És különben is, megmondom őszintén, hogy én frissen csapolt sört szeretek reggelizni valami paprikás pörköltfélével, amelyet kedvem szerint csak a kocsmai szakácsnők tudnak főzni. Azonkívül az is szükséges a reggeli jó érzésemhez, hogy krákogó, vén korhelyek üljenek körülöttem, akik mindennap ugyanazt a kétszáz szót beszélik, sohasem halnak meg, mert rendszerint bevárják a friss csapolást.

Nagyon boldog voltam, asszonyom, amikor feltette magában, hogy leszoktat arról, hogy a déli harangszó is a kocsmában érjen. Valóban, ez az élet nem vezet máshoz, mint a tökéletes elzülléshez, amint ezt már annyi példa mutatta. Könnyesen, meghatottan, mint Asszonyomnak minden irányomban való jóságát; vettem tudomásul, hogy Asszonyom a délelőttjét bevásárlásokkal szándékozik eltölteni, és szívesen venné, ha komisszióiban elkísérném. Nem írhatom le boldogságomat, amikor kocsival mentünk el vásárolni a Duna-parti nagycsarnokba! Hogy örültem a tűzoltósapkás kakasoknak, a városban még ismeretlen tyúkoknak és a csirkéknek, amelyek úgy megnyugodtak a karomon, mint valamikor a tánciskolában a leánykák... A fácánok tollait előre az Ön számára való kalap mellé képzeltem, a vadkacsa farkával majd én díszítem fel fövegemet, mint valami vidéki vadász, míg a nyulakból, amelyeket néhanapján hazahoztunk, majd a kisleány kap karmantyút vagy sapkát, amint a városligeti nagyjégen a korcsolyázás elkezdődik. Örvendeztem a kelkáposztának, amelyre Asszonyom oly huzamos ideig alkudozott, míg legnagyobb boldogságomra sose kifogásolta a karfiol vagy a zöldpaprika árát, mert tudta, hogy ezeket a zöldségeket én szeretem levesemben. A csarnoki kofák úgy bántak velünk, mint fiatal házastársakkal - ugyebár, felejthetetlen az a kimustrált, vén árusasszony, aki hamisan csippentett szemével, és azt javasolta, hogy a nagyságos asszonynak jól kell táplálni becses férje urát, mert akkor szép a férfi, ha kövér? És mily ismerősök voltunk már Finkelstein kisasszonnyal a rákok szezonjában! Sajnos, a kisasszony jobban tetszett nekem, mint rákjai.

Mondhatom, Asszonyom, hogy sohase felejtem el a vásárcsarnoki délelőttöket az Ön társaságában. Ekkor tapasztaltam valóban, hogy milyennek kell lenni egy jó asszonynak, aki arra törekszik, hogy szép kövér ember legyen valaha abból a férfiból, akit szívéből szeret. Nem, nem fogom elfelejteni vitatkozását a potykák felett Krisztus szelíd halászaival! Csakhogy a potykák kiugrottak kezemből.

És aztán az ebédek, amelyeket az Ön asztalánál elköltöttem: ugyancsak eszembe fognak jutni akkor is, ha gyomorbajos, beteg úriember leszek, és gyermeki pépen éldegélek. Sőt azt hiszem, hogy valójában csak akkor fogom méltányolni tudni a rostélyosokat, amelyeket a vöröshagymától alig lehetett látni, valamint a nagy tányér leveseket; amelyek elegendők lettek volna egy aratónak. Az asztalra mindig egyfajta fehér bor került, mint a változatlan, állandó szerelem. Megvolt a magam helye, a magam széke az asztalnál, szemközt becses férjével, kisleánya bal oldalán, és mondhatom, hogy olyan biztonságban éreztem magam kedves házuknál, mint akár édesanyám ölében. Csak éppen a tésztánál jutott eszembe, hogy vannak valahol bizonyosan korhely cimboráim egy bolthajtású, belvárosi kocsmában, akik ugyancsak főzeléket feltéttel ebédelnek, de olyan étvággyal, mintha napok óta nem ettek volna. Csurog a húslé a szájukban, kenyérrel törölgetik ki a tálat, különösen a borsó után, amelyet őszkor a verebek is úgy szeretnek. A hideg spriccert olyan szomjúsággal hajtják fel, mintha az nyomban vérré válnék bennük. És a rossz cigarettára felséges élvezettel rágyújtanak, hogy a keserű füst mellett édesdeden nevettető történeteket meséljenek egymásnak. Il padronénak szólítják a kocsmárost, csalni hívják őt, amikor fizetésre kerül a sor, és gondtalanul szövögetik esti programjukat. Ebéd után aludni szoktak, uzsonnázni a kávéházba mennek, az estét asztaltársaságban töltik, ahol megint elölről kezdődnek a bolondságok... Bevallom, Asszonyom, hogy gyakran sóhajtva vágyódtam ebbe a társaságba - az "elzüllöttek" közé -, amikor az Ön ezüsttel és kristállyal terített asztala mellett üldögéltem. Nem érdemeltem meg a jóságát, sem figyelmességét, sem önfeláldozását, mert titokban mindenféle terveket koholtam magamban, hogy majd valamely ürügy alatt elmaradok vendégszerető asztalától, és visszamegyek a kis belvárosi kocsmába, ahol nem is terítenek mindig friss abrosszal.

Most aztán úgy érzem, hogy be kell vallanom Önnek, hogy méltatlan vagyok szerelmére, jóságára. El kell hagynom örökre azokat a kedves helyeket, amelyek szívemhez nőttek. - De, hogy mégse maradjak árva magamban: magammal viszem tizenöt esztendős leánykáját, aki már régebben igazat adott nekem apró-cseprő szenvedéseimben. Ő megértette, hogy néha kocsmába kell járnom... És ezzel az új programmal kezdjük el új életünket, de Önt én sohase felejthetem el.

* * *

ASSZONYSZÖKTETÉS

Leánykám, letérdepelek Ön előtt - az arcképe előtt - itt magányos, négy falam között, és úgy mondom el mindazt, ami már régen arra kényszerít, hogy éjszaka mindig halljam, mikor ütnek tizenkettőt a városban a toronyórák. Nem egészséges és szívderítő dolog az ilyen virrasztás, másnap bágyadtabban ébred fel tőle az ember, mint akár a bál után. Az én koromban pedig már csak úgy lehet együtt tartani az egészséget - a lépet, a vesét, a gyomrot, a szívdobogást, azokat a szörnyű idegeket -, hogy az ember pontosan kialussza a maga óráit. Az orvosok által annyiszor emlegetett langyos fürdők is csak akkor használnak, ha megfelelő nyugalom van előttük vagy utánuk. A mindennapi forrásfürdő tartja bennem a lelket már évek óta.

Templomi áhítattal nézegetem el az arcképét, amellyel titkon megajándékozott... Olyan ifjú e képen, mint egy bálkirályné, és olyan szelíd, mint azok a kisleányok, akik először mennek bálba. A régi templomokban, amikor a festők még tudtak ártatlan nőket festeni, láthatni ilyen szentképeket. És valóban nem mondhatok mást most neked, leánykám, hogy szentebb vagy mindenkinél ebben a városban, ifjabb vagy, mint a rügy az orgonafán, és jobb illatod van a déli szélnél, amely az ibolyát fakasztja.

Nagyon boldog voltam - mintha kicseréltek volna -, amikor megengedted, hogy elkísérjelek az iskolába, oda, a Váci utcába, és megengedted, hogy a szakállas apák és ernyős mamák, a német regényekből való nevelőnők társaságában az iskola után megvárhassalak. Te nem is tudod, leánykám, milyen nagy dolog ez az ilyenfajta beteg úriembernek, amilyen én is vagyok, fiatal hölgyre várakozni egy iskola kapuja előtt. Lehetőleg a túlsó oldalon, hogy el ne sodorjanak a kiözönlő leányok. Ott állani a leányok zsivaja, felszabadult kacaja, pajkos arcfintorgatása vagy szemérmes pirulása közepette nekem, akinek már csak négy fal között volna szabad üldögélnie, valamely ócska könyvvel a sláfrokkos térdén vagy pedig zöldellő kertekben sétálgatni, és csendes összehasonlításokat tenni magam és a kertek öreg, gyermekgyilkos őrzői vagy pedig a gyomruk emésztésére figyelmező, nyugdíjas sétálók között.

Nem is tudom elmondani neked, kis szívem, hogy milyen új fordulatot látszott jelenteni életemben az a pillanat, amikor végre az iskola kapujában feltűnt a te fruska-arcod is, rövid hajad körül még ott látszik szálladozni a könyvek és kréták pora, arcodon már mutatkozik egy kis komolykodó vonás, amely a kedves tanárnő figyelmeztető szavai folytán keletkezett ott... Holott ily látványokhoz én már régen nem vagyok szokva, legfeljebb tolvaj gazdasszonyom ravaszdi arcához, amint kémlelve figyeli, hogy észreveszem-e: mennyi piacpénzt csinált magának?

Aztán együtt, végig a déli örömtől zengő, belvárosi utcákon, amikor úgy tűnik fel a városrész, hogy csupa fiatalemberek lakják az ódon házakat (fiatalosak még az apácák is, akik a leánykákat az intézetbe kísérik), az úrnők mindenkori új, divatos ruháikban mindig hódítóak, akármilyen bolondságokat eszelnek ki a szabók - az öreg embereket tán elküldték erre az időre a temetőbe vagy Budára sétálni. És mi egyúttal, egymás mellett mendegéltünk az utcán, és te mindig elmondtad tanulmányaidat, munkáidat, feleleteidet, mintha még én is odajárnék valahová a közelbe, a piarista gimnázium nyolcadik osztályába. Pedig én már fáradt voltam a déli verőfény embereitől, tekinteteitől, vidámságaitól, mert évek óta megszoktam, hogy napközben sok órán át egyedül legyek, mert akkor nem fáradok ki... tudniillik, arra gondolok mindig, amire éppen legjobban esik. Míg itt, a te kis gyémántos szavaidat kellett kísérnem figyelemmel, figyelemmel lesnem kellett a szemközt jövők szemét, vajon mit gondolnak rólunk; észre kellett venni a boltok kirakatait, a villamosokat, a kocsikat, a házmestereket, régi, szép nőket, akik velem együtt elhervadtak, és kortársaimat, akik az öregség fenyegetésével néztek utánam... látnom kellett a déli verőben az egész életet, amelyet úgy meguntam, mint egy anekdotabeli angol.

És még kísérgettelek mindenfelé, mint egy lovag a hölgyét... Holott én már egy olyan hölgyet szerettem volna kísérőmül, aki énreám vigyáz, mint valami tapasztalt, bölcs szellem. Mentünk a jégpályára és bálba, hogy majd megszakadt a szívem, amikor a fiatalemberek hamis tekinteteit észrevettem körülötted. Mentünk társaságba, hogy még azokra a leányokra is féltékeny lettem, akik fehér zsebkendőt kötnek a karjukra a tánc közben, hogy emígy jelezzék férfivoltukat. Mentünk nyaralni Balatonra és Budakeszire, és én mindig megesküdtem magamban, hogy sohase hagyom el a négy falamat, csak egyszer megint hazakerülhessek.

És hányszor ültem melletted a családi ebédeken, mert hiszen nyílt titok volt, hogy amint iskoláidat elvégzed és a férjhezmenés ideje elkövetkezik: az én törvényes feleségem leszel, addig nevelgethetlek magamnak... A pókhasú nagybácsik, akik magukhoz illő férfitársaságban soha meg nem történt kalandjaikkal dicsekedtek, helybenhagyólag bólongatnak: ők is gyermekkoruk óta ismerték a feleségűket, maguknak kertészkedtek. A nagynénik ebéd után a szomszédban levetették szoros fűzőiket, és jövedelmeim felől tudakozódtak, miközben eldicsekedtek vele, hogy férjüket milyen módszerrel szoktatták le a boritalról, a kártyáról, a könnyelmű nők ismeretségéről - holott én már nem akarok semmiről sem leszokni, mert legjobb nekem korán este az ágyban lenni.

Azt kezdtem észrevenni, leánykám, hogy olyan nagy feladatok várakoznak reám, amelyek mostani mogorva életmódomat végleg felborítják, lehetetlenné teszik. Tudod, én szeretek sétapálcára támaszkodva menni, ez pedig mégse volna illendő egy fiatal, bálozó, repkedő, dalos madárka mellett. Azt kezdtem elhatározni magamban, hogy majd megvénítelek bölcs, pesszimista tanácsaimmal, vén könyveimmel, embergyűlölő világfelfogásommal, de aztán rájöttem, hogy ez a feltevés lehetetlen a te ifjúságod mellett.

Arra kérlek, hogy hagyd meg legdrágább emlékeimnek a csókokat, amelyeket tőled kaptam. Te, leánykám, még könnyen el tudsz felejteni engem, de nem úgy szegény anyád, aki megszokta, hogy a veje legyek. Azért inkább őt veszem el feleségül, mert korban, életfelfogásban inkább megegyezünk. Add nekem a te jó édesanyádat, aki velem ezzel együtt téged tovább is változatlanul szeret.

* * *

A KEGYES HERCEGNŐHÖZ

Gyónás után és szent áldozás előtt vagyok, Hercegnő, amikor Ön ismét és ismét eszembe jut, mint életem minden körülménye között. Nem hazudhatok ez időpontban Hercegnőmnek, mert hiszen újabb bűnnel terhelvén lelkemet, méltatlanná tenném magam a szent áldozásra. Azt hiszem Hercegnőm most már minden kétségeskedés nélkül hitelt ad levelemnek.

Hercegnőm! Én Önt szeretem.

Bár kegyes volt felhatalmazni, hogy titkos leveleimben bizalmasan Te, Juli-nak szólíthassam, hogy a levelek előkerülése esetén a címzettet Juliette-nek, a komornának, a levélírót pedig Adalbertnek, a vadásznak lehessen beállítani: - mégsem tudom tegezni hercegnőmet. Jezsuita páterek voltak a nevelőim, akik nemcsak a vívásra, de az udvariasságra is megtanítottak.

Hercegnőm! Én Önt szeretem.

Bár felejthetetlen nagylelkűségében engedélyt adott arra, hogy pavilonjában mint csodadoktor bármikor felkereshessem, hogy mestere legyek ama finom hajszálak eltávolításának, amelyek karjain és lábain aranypihe alakjában mutatkoznak, mégis inkább a szentképecske hátára írok Önnek azokkal az apró betűcskékkel, amelyeket a tábori életben egy dobostól tanultam, aki a csaták szünetelése közben dobjának bőrére írta fel szerelmi verseit - amely kutyabőrt a dobos elesése után az ezred el is küldött a menyasszonynak, aki azt bizonyára ma is hűségesen őrizgeti. Ezt a szentképet én az imént gyóntatómtól kaptam ajándékba, mert ösztöklésére híven bevallottam bűneimet. (Sajnos, mostanában gyilkosság nem terhelte a lelkem, mint abban az időben, mikor hornista voltam az x.-i gyalogezrednél, és az oroszokkal egy hegyszoros végett verekedtünk.)

Hercegnőm! Én Önt szeretem.

Meg vagyok győződve, hogy nem venné rossz néven, ha hintaja elé ugornék, és vitéz kézzel megragadnám a lovak zabláját, mint szegény, megboldogult nagyatyám cselekedte ezt a várpalotai mézeskalácsosné vásáros fogatával. De már szegény nagyatyámnak sem adott hitelt a veszprémi statáriális bíróság, amikor tettéért azzal védekezett, hogy olthatatlan szerelmet érzett a megtermett mézeskalácsosné iránt, és a Bakony-erdőt - ez idő tájt - igen alkalmatos helynek találta, hogy az asszonysággal érzelmeit közölje. Szegény nagyatyámmal egy olyan fát virágoztak fel, amely egyébként nem szokott kivirágzani. Talán éppen ez emlékezetes családi vonatkozás miatt kerülöm a Múzeum utat, amikor hercegnőm hintaja arra tart.

Hercegnőm! én szeretem Önt! - Bár még eddig egyetlen kísérletet sem tettem arra nézve, hogy éjnek idején kipróbáljam a palota kertjeinek kerítésén, vajon tudok-e olyan jól ugrani, mint szegény jó atyám, aki egy elhibázott ugrás miatt úgy bicegett egész életében, mint az öreg grófok szoktak. Pedig, ha átvetném magam a kerítésen, játék volna felkúszni arra a nagy amerikai diófára, amelyről Ön azt szokta mondani, hogy azért szereti ablaka alatt, mert késő ősszel úgy ketyeg, mint egy öreg falióra - amint dióit hullatja ez a vén időmérő. Az amerikai diófának megvan az a tulajdonsága is, hogy ágairól könnyű volna az Ön emeleti ablakán belépni. Ne féljen, nem olyankor jönnék, mikor tudnám, hogy a Hercegnőm estélyen vagy bálban van. Olyankor másznék a fára, amikor tengerészlátcsövemen át előbb pontosan megállapítanám a szomszéd ház tűzfaláról, hogy a nagy állótükör előtt nem Juliette, a szobalány csinosítja magát, hanem Hercegnőm vizsgálja, hogy az operaházi páholyban nem szedett-e fel valamely bolhát vagy egyéb ragadozót. Tudom, hogy Hercegnőm nem kiáltana segítségért, amikor a vakmerő kalandor a diófa lombjai közül a szobába ugrana... De mégse merészelek ilyen úton közeledni Hercegnőmhöz, éppen megdicsőült atyámra való tekintetből, aki halálos ágyán bevallotta, hogy egész életén át nem csupán egy elhibázott ugrás miatt bicegett, hanem egy posta miatt is, amelyet éppen egy puskából és egy ablakból utánaküldtek, mikor észrevették, hogy elhibázza az ugrást. Szegény jó atyám e vallomás letétele után felvette az utolsó kenetet, de én sohasem tudom elfelejteni, hogy miért titkolta annyi ideig a bicegésének valódi történetét. Rossz óment látok ebben, és ugyanezért nem merek felmászni az amerikai diófára, bár tudom, hogy indulatomnak ilyen bemutatása nem volna ellenére a hercegnőnek.

Hercegnőm! Én Önt szeretem - bár egyik barátom azt mondja, hogy az igaz szerelem nem riad vissza egy-két késszúrástól sem. Mert például: mit szólna a Hercegnő ahhoz, ha a palota tetőzetén felfedeznék egy padláslyukat, amelynek zárja egy kézmozdulatra enged? Boldogult testvérbátyám, akinek kimúlása óta örökre árvának érzem magam, mert nincs, aki neveltetésemet befejezze, éppen ilyen padláslyuk miatt került igen fatális helyzetbe. Rossz helyen nyomta meg a padláslyuk zárját; olyan zajt okozott vele, hogy azt a házmester és egyéb mihaszna cselédség is meghallotta. Jó testvéremet tetten érték, amint a padlásra akasztott lepedők mögé akart elrejtőzni, és ugyanezért ráfogták, hogy lopni jött a házhoz. Mit sem segíthetett már az a néhány késszúrás, amelyet szegény testvérem védekezése közben kiosztott. Halálra ítélték, mint a lepedőtolvajokat szokás. A siralomházban egyedül hozzám volt bizalommal, amikor is bevallotta, hogy esze ágában sem volt lepedőt lopni, ellenben a háziasszonyhoz akart ellátogatni, akivel szerelemféltésből kifolyólag némely elszámolása lett volna. De ebben a személyzet megakadályozta, és ugyanezért most meg kell halnia. - Hát ez a kis emlék jut mindig az eszembe, amikor már elindulok, hogy Hercegnőmhöz akár a kéménylyukon át is bejussak. Észrevettem ugyanis szegény megboldogult bátyámon, hogy mindenütt inkább szeretett volna ez idő tájt tartózkodni, csak a siralomházban nem.

Hercegnőm! én Önt szeretem - bár még egyetlenegyszer sem öltözködtem hordárnak, kéményseprőnek, adóvégrehajtónak, levélhordónak, akinek mindenhová bejárása van. Nem bújtam el Juliette ágya alatt (nehogy félreértésekre adjak alkalmat Adalbertnek), nem jöttem a szőnyegporoló-vállalat megbízásából sem (nehogy a régi, elveszett szőnyegeket is rajtam keressék). Nem tettem másnemű kísérletet sem, hogy elzárt palotájába hatoljak akár álkulccsal is (mert tudom, hogy a cselédség keze milyen ragadós, és régen eltűnt ruhadarabokat szívesen keresnek az álkulccsal jövő vendégen).

Mindamellett szeretem Önt, Hercegnőm! De attól félek, hogy ez igaz vallomásom után némileg csökkenni fogok mérlegén. Pedig még könnyű lett volna azt hazudni, hogy azon töröm a fejem, miképpen raboljam el Önt!

* * *

A TEKINTETES KISASSZONYHOZ

- Mostanában vajon, melyik újságnak "szubabonensei" maguk, Boriskáék, a helybeli Nemesi Kaszinóban? Melyik az a közlöny, amelyben magukhoz írhatnék beszélyeket, kritikákat, leveleket, mint a tizenkilencedik századbeli írók szokták, amikor azt akarták, hogy vadászatra, szüretre vagy Borbála napjára hívják meg őket, ahová ugyan meghívás nélkül is bízvást betoppanhattak.

Úgy emlékszem, hogy a nagymamához még Komócsy József költő úr írogatta a verseit, valamely szépirodalmi őrbe, amely versek megjelenése után onnan Dabasról a nagymama rendszerint hízott sertést küldött a költőnek, amely küldeménnyel őt mindig nagy zavarba hozta. K. J. ugyanis Pest városa kellős közepén, a Zöldfa utcában lakott, és különböző hatóságokhoz kellett futkosnia, hogy megengedjék neki a bérháznak udvarán az ajándékdisznó leszúrását, valamint megpörkölését. A disznóöléshez engedélyt kellett kérni a rendőrségtől, hogy a sarkon álló konstábler össze ne tévessze a sertés visítását valamely más szerencsétlenséggel; a pörkölésről ugyancsak tudni kellett a tűzoltóságnak, nehogy a nagy füst láttára a kéményseprők (ezek a hivatásos tűzoltók), valamint a tímárok (ezek a régi, önkéntes tűzoltók) otthagyják munkájukat, hogy a vízipuskával a Zöldfa utcába vonuljanak...

Volt is elég baja a költőnek, amikor a falusi kocsi az eleven sertéssel megérkezett! Igaz, hogy a nagymama küldött tavalyról a disznóval együtt pörköléshez való szalmát, de vajon honnan vegye az árva költő mind azt a sok majorannát, borsot, paprikát, fokhagymát, pácot és még a jó Isten tudná, hogy mit, amely a disznó kellő elkészítéséhez szükséges? Így aztán nem is nagyon csodálható, hogy Komócsy József az eleven disznóval megterhelt szekeret egyenesen a Kispipa-vendéglő felé irányította, ahol alelnöke volt a költő egy asztaltársaságnak. Aztán, hogy mi történt a disznóval a Kispipában, azt a nagymama már sohasem tudta meg.

Az édesmama idejében, kedves Boriska, úgy tudom, a helybeli Nemesi Kaszinóban - amelyet Kisbirtokossági Gyűldének is neveznek az öregebb urak - A Hét című lapot "szubabonálták". A szűzdohányszagú, étvágya muladozására panaszkodó Péter bácsi mindig elsüllyesztette a gérokkja zsebébe a hetilapot, amikor annak új száma is megérkezett a Kaszinóba. Miért vitte haza Péter úr ezt a különös újságot, amelyet jó darabig csak a pesti kávéházaknak írtak? Csak azért, mert volt egy oldala ennek az újságnak, ahol régi Pest megyei históriák tárgyaltattak D'Artagnan tollából. D'Artagnan lovagról pedig mindenki tudta, hogy ott született a dabasi határban.

Gyermekkorában Vay Sarolta grófné névre hallgatott; felnőtt korában Vay Sándor gróf lett a neve, mert leányasszony létére mindig férfiruhában járt. De hát viselhetett V. S. akármilyen kockás nadrágokat, zakókat és pincseket fejfödőnek, otthon, Dabason mégiscsak az volt a neve, hogy: Sári. - Ha szép hegedűszóban mondta el az Újvilágban ama régi Pest megyei históriákat, az öregebb urak mindig nagy megértéssel bólongattak: "Igaz, ami igaz, ott verekedtünk gyakran a pesti Aranysas-fogadóban." - És csendesen körülnéztek azokon a helyeken, szalmazsákokban, ruhásszekrényekben, Wertheim-szekrények aljában, ahol a szaglászódó fináncok miatt a leveles szűzdohányt volt szokás tartogatni, és szép csomót összepakoltak a dohányból, amelyet majd valamely bizalmas emberükkel Pestre küldenek, hogy legyen "Sárinak" valami színivalója is a Pest megyei történetek megírásához. - Én azt hiszem, hogy "Sári" nem nagyon örült meg a leveles dohánynak, mert nem volt neki hozzávaló dohányvágó kése. És egyébként is "Sári" sohasem pipázott, legfeljebb vastag, fekete szivarokat szívott, amelyektől fonnyadtkás arca kidagadt.

...Kedves Boriska, maga most nagyanyja és édesanyja példájára ugyancsak folytatja a levelezést arról a vidékről, ahol Magyarország utolsó udvarháza, még feltalálhatók. Ezekben az udvarházakban még jó ismerősünk az agár és a vizsla, nem szorította ki őket végleg a farkaskutya. Tinta is akad a házaknál - igaz, hogy nem az az aranyporos, lila színű tinta, amellyel egykor magasrangú papok írták alá a neveiket, valamint finom úrhölgyek írdogálták naplóikat, régi írók (Podmaniczky Frigyes is) emlékirataikat, hogy a késői unokák e naplók és emlékiratok olvasása közben nem győzik eleget csóválni a fejüket azokon a sokféle dolgokon, amelyek a hajdani öregekkel megestek... Mondom, tinta is akad a háznál, hisz manapság is sokat kell levelezni adóhivatalokkal és más hatóságokkal. Ámde ezeknek a kalamárisoknak a mélyéből már nem jönnek napvilágra azok a levelek, amelyeket az öregek küldtek kedves íróiknak. Hiába panaszolják el a költők verseikben például szerelmi borongásaikat - amelyek néha nagyon is komolyan vehető nyavalyák -, maga, Boriska és a többi Boriskák sem vesznek tollat, hogy vigasztaló sorokat küldjenek a költőnek, holott ilyen esetben a nagymama egy szép ártányt választott ki a csordából, amelyet a Vasárnapi Újság versírójának Pestre adresszált. Hiába pöngenek a lantok, sercegnek a tollak a pesti írók asztalainál mérhetetlen szomjasságról az üdvösség után, amely akkor következne be, ha a költő végre megkóstolhatná a szerelem nektárforrását - nem akad már bölcs öregúr a háznál, aki tenyerével a költeményre csapna: "Ugyan küldjetek már egy-két hordó bort ennek a nyavalyás skriblernek!" És a kocsi valóban elindulna a boroshordókkal. - A szűzdohánnyal is úgy vagyunk, hogy csak hallomásból tudunk róla, holott azelőttiben a Boriskák jóvoltából minden valamirevaló magyar poéta szűzdohányos pipája melegénél enyhítette a kezét.

Nem, azért nem teszek magának szemrehányást, Boriska, elmaradó levelei miatt.

Jönnek a levelek, mégpedig nem is mindig üresen: "válaszbélyeg" mindig van hozzájuk mellékelve.

És vajon mit tartalmaznak ezek a levelek? - kérdi Boriska.

Megmondom magának a titkot. Álmokat hoznak a levelek az ország különböző részeiből, amely álmokra megfejtést kérnek az olvasók. Mintha megint azt a tizenkilencedik századbeli korszakot élnénk Magyarországon, amikor mindenki az álmaiból él. Az elnyomatás történelmivé válott korszakában álmodtak ennyit hazánkban a nők és férfiak. Mindenkinek van valamely kedvenc álma, amelyre megfejtést szeretne kapni az álomfejtéssel is foglalkozó írótól. Minden nőnek van egy nyugtalanító álma, amelyet nem tud magától elhagyni sem a háziteendőknél, sem az irodában az írógép vagy a hivatalos munka mellett sem. Maguk, vidéki, tekintetes kisasszonyok, tanakodó orcával járnak-kelnek a padláson, a pincében, a konyhában, de bévülről valamely szorongás ereszkedik néha a szívükre akkor is, ha csak a fazekaikkal veszekednek; - mert valami olyant álmodtak az éjszaka, amelyre megfejtést nem tudnak maguktól kitalálni. A pesti leányka is hiába pattogtatja az írógép abécéit, hiába írja a számokat, betűket egymás mellé a hivatalában, míg azok úgy megnövekednek, mint a piramisok kövei: - néki is van egy álma, amely éjszakánkint meglátogatni szokta, amelyről nem tud magában megoldást találni.

Hát csak azt akarom mondani, Boriska, hogy maga is felcsaphat a levélírók közé, akik álmaikra kérnek választ. Ó, bár tudnék a maga leveleire megfelelő választ adni!

* * *

A VIDÉKI HÖLGYHÖZ

Ó, asszonyom, ne féljen, mikor a levelemet megpillantja, hogy azt fogom öntől kérdezni, hogyan teleltek befőttjei. Még csak az almák után sem tudakozódom, amelyek hófehér gyékényen telelnek a széljárta padláson, ahol mindig megütöttem a fejemet a gerendán függő, nagyapó-csizmájában, amely olyankor lóbőrös nyikorgást hallatott, mint az utazóké, akik nyeregben vagy tengelyen messzi utakat tesznek meg egy hölgy kedvéért... Azt sem kérdem, hogy milyen a divat maguknál ott a Kárpátok alatt Merényben; a nagy havakban, amelyekben olyan hosszúra nő a lovak szőre, mint a medvéké, most is csak csizmát hordanak maguk, amelynél szebb viselet nincsen, ha a csizma megfelelő, kecses, szép járású női lábon helyezkedik el; a rövid lódenszoknya manapság is hallatlanul illik a csizmaszárhoz, mint akár abban az időben, mikor én fiatalember voltam. Nemkülönben remek viselet a bekecs, amely magyaros (vagy, mint arrafelé, maguknál mondják: lengyeles) cifraságokkal van kihányva... Azt pedig úgyis tudom, hogy otthon, a régi kastély szobáiban vagy tavaszkor a kert álomból jött útjain az alig bokát érintő félcipő maguknál is a divat, hozzá ama világos színű harisnya, amellyel mostanában szerte a világon a nők testük tisztaságát példázzák. A nagyanyáink korából vett menyasszonyos fehér harisnya bizonyosan csak a nagyon fekete nőknél divatozik ott a Kárpát alatt is.

Ellenben azt kérdem magától, ó, asszonyom, hogy mit csinál az a nagy kakas, amelyet M.-ben való tartózkodásom alatt az én nevemről volt kegyes elnevezni? Vajon még mindig az én nevemet viseli a hatalmas állat, amely olyan büszke volt, mintha egyenesen a francia aranyakról jött volna a merényi kastélyba. Reisz alispán úr nem nézhetett körül öntudatosabban a Szepes megyei országutakon, mint ez a kakas körültekintett, ha történetesen az ódon, Mária Terézia-korabeli kastély előtt volt dolga. Hát még, mikor felpattant a kőkerítésre - amelyen moha, vadfű és egyéb drágalátos régiség zöldült vendéghívogató nyájassággal -, mily délceg volt ez az állat, mint talán egy királynő testőre az egyéb szürke sorkatonaság között. Valóban, testőre volt önnek, asszonyom, ez a kakas, amíg én az m.-i romantikus kastélyban úgy éltem, mint a finom Bessenyei és a zamatos Kisfaludy korában éltek a magyar költők, akik valamely olyan családból származtak, amelyről könnyű volt kimutatni az atyafiságot bármelyik magyar udvarházban. "Egy Kisfaludy-lány férjhez ment a maga unokatestvéréhez - mondta asszonyom bátorítólag -, így mi mégis rokonok vagyunk, akár akarja, akár nem."

Hát csak azt akarom kérdezni, asszonyom, hogy mit csinál az a bizonyos kakas: nem kapott-e valamely új nevet, mióta én arról a tájról eljöttem?

Mert akkoriban még az megengedtetett neki, hogy belépdelhessen a könyvtárszobába, amely olyan tágas volt, mint akár a szepesi püspöké, aki lila színű kis sapkában üldögélt ugyanekkor valahol, finom albumpapiroshoz hasonlóan fehér arccal a tengerhabszínű, életpiros lángú kályha előtt, amíg ölében régi könyvet lapozott... A kakas megtekintette a könyvtárszobát, felszállott valamely könyvespolcra, mintegy babonás útmutatással szolgálván, hogy mely tájon keressük a nekünk való könyveket... És a kakas alatt valóban mindig megtaláltuk azt a metszetgyűjteményt, amelyet régi festők játékos kedvükben rajzoltak vagy festettek öreg hercegek vagy hidegedő szeretőik mulattatására, amely gyűjtemények a gyermekek elől el vannak zárva. Ön pirul, asszonyom, amint kora ősszel a falevél, finom, imakönyvecskéhez szabott kezén a szundikáló, antik gyűrűk felvillantak, mintha várva várt vendég jött volna a házhoz, de asszonyom lemondó sóhajtással igazította meg a hajtűket bomladozó kontyában: "Milyen bolond a fiatalság" - mondta, és a kakast elkergette magas polcáról, mintha ő volna oka annak, hogy a régi metszetek közé olyan illetlen kép is került, amelyet a kolostorokban és zárdákban ama szobákban őriznek, ahová nem léphetnek be a növendékek.

Hát az orosz agár, amely ritkaság a girbegurba Kárpát alatt, a Vojka él-e még?

Ugyancsak asszonyom testőrei közül való volt ez a hosszú szőrű eb, amely mindig olyan karácsonyi örömet mutatott megérkezésemkor, mintha most következett volna végre az ideje a várva várt vadászatnak. Sokáig azt hittem, hogy Vojka távollétemben, utazásaimban mindig csak azért hever a szőnyegen asszonyom lábainál, hogy reám emlékeztesse önt. Ezért kíséri a kastély fedett folyosóján, amely végtől végig Mednyánszky ifjúkori képeivel volt beaggatva, hogy megállítsa asszonyomat azok előtt a festmények előtt, amelyeket valamikor kettesben oly elmerengéssel nézegettünk. "Ezek a fehér derekú nyárfák itt nőnek a kastély parkjában, és napfelkeltekor tündökölnek úgy, mint az orgonasípok a pünkösdi nagymiséken" - mondá asszonyom, és Vojka éppen úgy figyelt szavaira, mint akárcsak én. "Ez az őszi tájkép itt Toporc alatt van, a szomszédban - a mi lovainkkal egy órajárásnyira -, és a vén fenyőket akkor ültették, mikor Görgey Artúr született." És mi áhítatosan néztük Mednyánszky fáit, amelyek olyanok voltak, mintha együtt növekedtek volna velünk gyermekkorunk óta. "És ez a híd Szepesbéláról való, amely alatt mostanában a kékfestők áztatják vásznaikat."

És mikor Vojka kiszabadulva a folyosóról, végigfutamodott táncos kedvével a parkon, mintha, legalábbis lakodalom lenne a háznál, asszonyom a kezemre tette a kezét, és komoly figyelmeztető hangon így szólott:

- Nagyon érdemes dolog volna itt bevárni az őszt, mert akkor színről színre, a maguk valóságában láthatja azokat a fákat és tájképeket, amelyeket egykor Mednyánszky festett.

(Sajnos, nem mondhattam meg, hogy őszkor nekem Badacsonyban van elhalaszthatatlan dolgom az Anyósék híres házában. Egy verset kell ott valakinek az emlékkönyvébe beírni.)

Mindenesetre azonban az ősz beállta előtt is hosszadalmasan elüldögéltem asszonyom mellett a kanapén, és mindenféle ravaszságokon törtem a fejemet. Így többek között sokszor meg akartam csókolni a kezét, de amint csuklója felé nyúltam, az a bizonyos orosz agár nyomban azt a bátorságot vette magának, hogy kettőnk közé a kanapéra ugrott, s úgy viselkedett, mint egy férj, aki a feleségét őrzi. A park tölgyei alatt néha megszállott a vitézség, amely azokból a lantokból áradt, amelyeket még Apolló idejében akasztottak a tölgyekre, és fél lépéssel közeledtem asszonyomhoz... Emlékszik, hogy Vojka milyen vágtatásba fogott nyomban, hogy közébünk furakodjon, és eltávolítson bennünket egymástól?... Szerencse, hogy papagáj nem volt a háznál, amely reánk kiabált volna a csendes szobákban.

De még így sem mehetek többé vissza önhöz a nagy kakas és a kiállhatatlan agár miatt.

* * *

A CIRKUSZ MŰVÉSZNŐJÉHEZ

Tegnap este egy kecskeszakállas úriember (akiről későbben kiderült, hogy nem is szabó) tüntetőleg hátat fordított, amikor maga, tündérnő, Isztómina a nagydob tetejére ugrott, hogy onnan szertehintse mosolyait, bókjait és csókjait a nagyérdemű publikum között... Sőt, ez a kecskeszakállas valamely pisszegő hangot is hallatott, mintha valami pincért hívna a maga neveletlen modorában. A tapsorkánban, láttam elboruló arcán, Művésznőm meghallotta a kecskeszakállas jeladását, és ezért én ma reggel megölöm a kecskeszakállast, vagy ő öl meg engem. A pisztolyok felporozva már, hű szekundánsaim csak arra várnak, hogy végighallgassam a hajnali misét, és én itt a templom sarkában levelet írok Önnek, Isztómina, mert ha végzetesen találna is az ólom, akkor is az Ön neve lesz az, amelyet lezáruló ajkam rebegni fog. Isztómina, úgy érzem, hogy ma meghalok Önért.

És most bevallom, hogy már nagyon régen szeretem Önt. Szerelmem időpontját nem tudom megmondani, mert még akkor nem volt karkötőórám, amelyen minden tennivalómat pontosan ellenőrizhettem. Mindössze arra emlékszem, hogy szerelmem körülbelül egy időben kezdődött a sörhajú karnagy pálcikájának első mozdulatával, midőn az emelvényen jelt adott a fúvósoknak és vastag húros muzsikusoknak a megnyitó induló eljátszásához. És a nyurga klarinétos kíváncsian áthajolt a nemzetiszínű vászonnal takart karfán, hogy megnézze, ki jön elő a manézs bordópiros függönyei mögül... Bizonyosan Önt várja ez a szemtelen fráter, Isztómina, mert észrevettem, hogy hangszerét mindig az égnek szegezte, amikor a tündérnő a porondra tánclépésben kiugrott. És engem nem nyugtatott meg, hogy a zenészek székei alatt komótos nyugalommal álldogáltak a söröskancsók, amelyeket Antonnak, a cirkuszszolgának kellett kötelességszerűleg megtölteni az előadás előtt és előadás közben... Nem, én nem hittem a söröskrigliknek... Az a gondolat furdalt, hogy a karmester csupán a publikum előtt akar tekintélyt tartani, amikor mindenféle ócska paplandarabokkal kitömi a nadrágját, a bagolyokulárét is azért viseli orrán, hogy a karzati látogató ne merje megkritizálni a maga füttyeivel az előadott zenedarabok hiányosságait, valójában egy karcsú, csikószemű fiatalember ő, aki a szünetben az Ön öltözője körül settenkedik, Isztómina. Úgy érzem, hogy ma meghalok Önért.

Bevallom, hogy korántsem vagyok olyan boldog, mióta páholyülésem van (amelyet esténkint szegény anyám összekuporgatott fillérein vásárolok meg), mint abban az időben voltam, amikor a cirkuszponyván egy icipici lyukacskát fedeztem fel, amelyen egyedül én nézegettem be az Ön öltözőjébe... Vajon látott-e, Isztómina, midőn trikóját felvonta? Tél volt, és az én szemem hiába kereste azt a bizonyos vattát az ön trikójában. Az Ön trikója nem volt kitömve, Isztómina, bájai kitölték azt véges-végig, és én erre nagyon büszke voltam. A sátorponyva lyukacskája százszor különb hely volt mai páholyülésemnél; egyedül voltam a tudója annak, hogyan reng a tükör a női öltöző választófalán, mert a szomszédban a balletcorps hancúrozva és hangosan öltözködött. Egyedül csak én láttam, hogy mennyi mindenféle nyúllábra, szarvasbőrre, skatulyára, üvegre és tüllszoknyácskára van szükség ahhoz, hogy a mai előadás jól sikerüljön. És láttam, hogyan hányja a keresztet magára, amikor utoljára nézi meg magát tükörében, és odabévülről, mint a kivégzéshez rendelt dobok, megperdülnek a hangszerek, és a pikulás hosszú nyakát kinyújtja az emelvényről, hogy meglássa Önt, amint cári briliánsokkal díszítve megjelenik a trapézugráshoz. Isztómina, úgy érzem, ma meghalok Önért.

Bevallom, hogy gyűlöltem a cirkuszigazgatót és nejét, amint "az úr" fekete frakkban, "a hölgy" pedig uszályos ruhában kilovagoltak a manézsba. "Gödöllői séta": ez volt a "számuknak" a címe, és észrevehető volt a publikum meglepetése, amikor a cirkuszigazgató Ferenc Józsefnek maszkírozta magát, míg az igazgatóné szerencsétlen sorsú királynénkat, Erzsébetet mímelte... Mondhatom, tündérnő, mindig felháborodtam a tapsokon, amelyeket a cirkuszigazgató és neje bekaszíroztak a nagyérdemű közönségtől: ezek a tapsok a felséges királyi párnak szólottak, nem pedig nekik, kócevőknek. Különösen méltatlankodtam azon, hogy az igazgatóné ostorával meglegyintgetett egyes elegáns férfiakat, akik dülledő szemmel nézték az első padsorból vagy a lózsiból, hogyan sarkantyúzza a direktorné piskótanagyságú lakkcsizmába bújtatott lábával a jól betanult heréltet, amelyről Ön, tündérnő, volt szíves közölni velem, hogy az almafoltok festve vannak szőrére... Azt írtam, hogy méltatlankodtam a direktorné gömbölyű, testhezálló lovaglóruházatán, valamint vöröses fátyola alól nézelődő ibolyaszemén? Nem, Isztómina, én komolyan megharagudtam, amikor az előadás után az igazgató úr és neje nem a cirkusz végéhez csatolt, hosszú komédiáskocsiban tértek nyugovóra, hanem a Vörös Ökörhöz címzett fogadóban fenntartott asztaluknál foglalták el helyüket, vagy a helybeli közönség hódolatát itt is elfogadták... Haragudtam azért, hogy "Erzsébet királyné", aki néhány fertályórával előbb olyan tapsviharokat aratott művészi lovaglásával (az almásszürkén), amely tapsok dübörgése közben bízvást lyukat hasíthattak a ponyvára, észrevétlenül, azok is, akik odakinn rekedtek: ugyanaz a direktorné most oroszos bundában, piros orrát mutogatva jelentkezik a Vörös Ökörnél, és boldognak mutatja magát, ha udvarlói asztalához rendelik a kucsébert a szerencse kipróbálása végett... És ilyenkor mindig Ön jutott eszembe, Isztómina, aki életveszedelmes ugrásait elvégezvén a trapézon: most egy kis bérelt szobácskában teát vacsorázik társnőjével, és izmait hideg vízzel öblögeti, mert hiszen holnap is van előadás. Ezért meghalok ma Önért, Isztómina.

Bevallom, hogy darabideig féltékeny voltam a partnerére is, Losic úrra, aki magát, Isztómina, tízméternyi magasságban a földszinttől a trapézon hintáztatja, repülés közben karjánál fogva elkapja, lábába kapaszkodik, és merész ívben továbbrepíti, mint ez már a légtornászok régi szokása. Bevallom, hogy még az sem nyugtatott meg véglegesen, amikor Losic úrról megtudtam, hogy hat neveletlen gyermek atyja Boroszlóban, és a felesége erőművésznő egy másik társulatnál. Jó darabideig sehogy sem tetszett az a fogás, amellyel Losic úr az Ön bokáit illeti ott a tízméteres magasságban. Sokkal illedelmesebb is lehetett volna Losic úr, amikor Önt reptében elkapja. Nagyon is visszaélni látszott azzal a helyzettel, hogy odafent a trapézon a maga élete az ő kezébe van letéve. Nem, ez sehogy se volt gentlemanhez méltó eljárás, midőn egy ízben, egy rövidebbre vett repülés idején, az Ön lábszárait, tündérnő, Losic úr úgy megragadta, hogy kezének nyomai még napok múlva is látszottak az öltözőbeli lyukon át, amelynél szerencsém volt tartózkodhatni... Mindazonáltal meghalok Önért, Isztómina, és ma este már nem leszek jelen, amikor a karnagy jelt ád Antonnak, hogy hozhatja a frissen csapolt söröket.

Még csak egyetlen gondolat tart vissza ebben a földi életben, amely gondolat nem más, mint próbatétele annak a bizonyos cirkuszigazgatónénak, aki olyan nagyon különbözik Öntől munkateljesítmény dolgában, ő csak nyeregben dolgozik, míg Ön a légben, mégis vetélkednek érte az udvarlók, hogy kinek a szerencseszámait fogadja el a kucsébertől... Azon gondolkozom, hogy mit szólna ez a körülrajongott hölgy, ha én egyszer egy egész kucséberkosarat nyernék a részére? - De meghalni magáért fogok.

* * *

A JÓLÁNYHOZ

Miután nekem nincs oly jó kiskutyám, amely az asztalomon maradt csontokat lerágná; nincsen feleségem, aki megszorítaná, megnehezítené, megkönnyebbítené az életemet; nincsen még csak valamely betegségem sem, amellyel elmulattathatnám magamat, mint a legtöbb férfi az én koromban: ráérek magának leveleket írogatni, Jólány, miután maga látszólagosan törődik az én senkinek se kellő életemmel.

Ön az egyetlen lény ebben a nagyvárosban, aki nem tart unalmas fráternek, holott én magamról azt hiszem, hogy unalmasabb vagyok az ábécénél is.

Vajon mivel tudok én többet, mint a legtöbb férfi?... Sőt bevallom, hogy annyit sem tudok, mint akármelyik boltossegéd. Nem tudok például Önnel, Jólány, beszélgetni, amikor erre sor kerülne. Érzem, hogy nagyon nevetséges volnék, ha szavalni kezdenék magamról... Okosságomról, kifogástalanságomról: mindig csak magamról, amint már ez a legtöbb férfinak szokása, mindaddig, amíg azt valóban el nem hiszi az illető hölgy. Nem tudom például elmondani Önnek a szokásaimat, mert attól félek, hogy ez Önt nem érdekelné, holott a legtöbb férfi szemrebbenés nélkül szokta elmondani az ámuló hölgynek, hogy mit szokott például reggelizni. Egy barátom például azzal hódította meg a kiszemelt hölgy szívét, hogy kiadta magát vegetáriánusnak, mert ez mostanában divat. Barátom elmondta, hogy délelőtt tizenegy órakor szokott felkelni, és táplálékul ilyenkor legfeljebb egy fél narancsot vesz magához. Délután három óráig se nem eszik, se nem iszik, ekkor azonban ebédel, mégpedig rendszerint spenótot tükörtojással, vajas zsemlével. Este tizenegy óráig megint szünetet tart az étkezésben, amikor is meleg vízzel leöntött zöldborsót vacsorázik, és csak néha enged meg magának egy pohár sört, mert a sör rontja a szívet. És a hölgy bámulatára barátom kijelentette, hogy e mellett az életmód mellett határozottan hízik, ami észrevehető mellényén is... Mire barátom történetét emígy elmondta, már sikerült megnyerni a hölgy vonzalmát. Hogyne volnék én unalmas ember, amikor a magam életéből mindössze annyit tudok elmondani, hogy a kora tavaszi reggeleket azért szeretem, mert akkor a kertek olyanok, mint a pirítóskenyér az első láng után!

Nem tudok Önnek beszélni a betegségeimről sem, pedig egy másik barátom tanúvallomása szerint ez a téma még azon az úton is érdekli a női füleket, ahol a Zugliget felől az ösvény a Normafánál a Svábhegy felé kanyarodik, és a hegyoldalban egy rét van, ahol a kiránduló párok emberemlékezet óta leheveredni szoktak.

Ez a másik barátom azt állítja, hogy ezen az útvonalon alaposan megmagyarázta hölgyének, hogy a fokhagyma mely betegségek ellen biztos gyógyszer. Az előadás folyamán kiderült, hogy a fokhagyma körülbelül minden betegség ellen jó óvószer, különösen járványok idején. Kelet-Európában azért találkoznak olyan öreg zsidók, mert egész életükben zsebükben hordanak fokhagymagerezdeket, melyeket nyomban megrágnak, ha azt érzik, hogy valamely betegséget szereztek. Barátom, sajnálkozására, nem tudja megrágni a fokhagymát, de lenyeli rágás nélkül. (Ekkor megmutatta hölgyének azt a lyukas zápfogát is, körülbelül a Normafa közelében, amelyet rosszul tömött be a fogorvos.) Barátom tehát lenyeli a fokhagymagerezdet, és hogy e művelet könnyebben sikerüljön: egy korty bort iszik rá. Barátom szentül állítja, hogy a Zugligettől a Sváb-hegyig nem volt másról beszélgetés, mint a csodálatos hagymáról, mégis, mire ahhoz a kerthez értek, amelyben báró Kemény Zsigmond neve van bevésve egy kőpadba: a nő meghódítása befejeztetett.

Legnagyobb sajnálatomra, nem tudom Önnek azt sem elmondani, hogy milyen ruha volt barátnőjén, akit tegnap a Margit-hídon láttam.

Pedig egy harmadik barátom tanítása szerint ez a mesemondás mindennél jobban érdekli a nőket. Barátom órák hosszáig üldögélt hölgyével egy rejtett, kis budai cukrásznál (látja, még a pontos címet is elfeledtem megkérdezni), ahol mindig csak arról volt szó, hogy milyen volt a szabása annak a bizonyos ruhának. Meglepő szabása volt! Egy vörös gomb volt a szoknya hasítékánál, amely gomb színe miatt a hölgynek a kalapja és nyakkendője is vörös volt. Bőrharisnyája kifogástalanul simult bokájához... Mire a hölgy itt megjegyezte, hogy tudomása szerint csupán egyetlen harisnyája van barátnőjének, és ezt a harisnyát minden este ki kell mosni, hogy az kifogástalan lehessen. Barátom szavahihető ember, hitelképes egyéniség a kereskedővilágban is, és ezért nem kételkedtem igazmondásában. Mire a budai cukrászdában befejeződött a barátnő toalettjének a megbeszélése: a hölgy már olyan lágy volt, mint a tészta.

Ugyanezért bevallom önnek, kedves Jólány, hogy én nem tudom elgondolni, hogy miről is beszélgetnek azok a párok, akiket tavaszonkint Pesten - és tán máshol is - látni, amint mélyen elmerülve diskurálnak. Minden férfi arról beszélgetne, hogy mit szokott ebédelni?...

Nem, egy negyedik barátom aztán bevallotta a nagy titkot, hogy irodalomról, erről a szép gyermekről is szokás beszélgetni, különösen olyankor, ha a hölgy már néhány könyvet olvasott. Ez a negyedik barátom állandó vevője volt egy antikváriusnak, ahol mindazokat a könyveket összevásárolta, amelyektől az antikvárius szabadulni akart. Megvette barátom Himfy szerelmeit, és megvásárolta Anatole France regényeit. Néha egy Shakespeare-kötettel a hóna alatt jelent meg a randevún, máskor az Aranykéz utcai szép napok című könyvet hozta magával, amely könyv bohóságain aztán sokat nevettek. A hölgy mindig áhítatos képpel nyúlt az ajándékba kapott könyv felé, mert jó természete volt, mindennek örült, amit ajándékba kapott. Barátom azután kíváncsian kérdezősködött hölgyénél az olvasmányokról, miután neki magának nem volt ideje (sem türelme) ahhoz, hogy egyetlen könyvet is végigolvasson. A hölgy valóban el is mondta egy-két könyvnek a tartalmát, különösen a könnyebben megérthető részleteket - így például Tamás úrfi kalandjai-ból azt a részletet, amikor Tom a kerítést festi, vagy pedig azt a helyet, ahol Falstaff kirabolja az utazókat. Édes mesélgetések voltak ezek, amelyeket barátom kinyílt füllel hallgatott, és a mesemondás érdemeit egyedül hölgyének volt hajlandó tulajdonítani... Lássa, drága Jólány, engem az irodalomról való beszélgetések se érdekelnének, mert hiszen egyéni nézetem van minden könyvről. Nagyon sajnálom, hogy nem tölthetem életemet ezentúl nagy fák alatt, ahol irodalomról lehetne hosszadalmasan vitatkozni. Pedig azt mondják, hogy ez még a fokhagymánál is jobb orvosszer a betegségek ellen.

Sokszor elgondolkozom, hogy miről is tudnék én Önnel, Jólány, beszélgetni, ha egyszer úgy véletlenül összekerülnénk, és arra volnánk ítélve, hogy egy délutánt (vagy egy egész hosszú életet) együtt töltsünk? Keresem magamban a szavakat, amelyekkel a beszélgetést elkezdeném... Kutatok a hangok után, amelyekkel belefognék elmondásába annak a fontos körülménynek, hogy miért nem hordok keménykalapot, csak puhát... Vajon elhinné Ön nekem, hogy a keménykalaptól meg lehet kopaszodni?... Töröm a fejem, hogy mit mondanék, ha egyszer egy szobába kerülnénk, ahol ajtó, ablak zárva, és nekünk olyan sokáig kellene együtt lenni, ameddig az ezeregyéjszaka tart?...

Nem, drága Jólány, ne várja tőlem, hogy betegségeimről vagy ebédeléseimről beszéljek. Sőt, az irodalomhoz sem értek... Ezért jobb, ha nem találkozunk.

* * *

A BABONÁS HÖLGYHÖZ

Vajon kinek kötözi meg mostanában az ujját álmában a fejében maradt hajszálakkal, drága hölgy, miután én már nem számítok Ön előtt az élők sorában?

Vajon ki az a boldog fiatalember, akinek a haját kacsafark-módjára fodrozza, és nyomban megismeri, ha más nő keze is hozzányúlt e frizurához?

Vajon kinek a nyakába akaszt lyukas pénzdarabokat, amelyek a vetélytársnő megrontásától megóvnak; kinek az ujjára húzogat régi gyűrűt (sőt karkötőt is arra a helyre, ahol azt senki sem látja), ha a férfiúnak kedve kerekedik a kártyázáshoz; kinek tesz a kalapja pántlikájába hervadt falevelet, amely őt a legszebb férfivá avatja az egész városban?

Kinek a cipőjébe rejt borsószemet, hogy az mindenkor kegyedre gondoljon, bárhol a világon kedve támadna táncra perdülni; kinek főz édes meg keserű pálinkát mindenféle gyümölcsnedvekből, amely italoknak az a tulajdonságuk, hogy jó barátságot szereznek; kinek kell mostanában bal lábbal átlépni a küszöbét, midőn elmenőben volna, mert ez a művelet biztos szer a jó találkozáshoz? És kinek veti ki mostanában kártyából, hogy sikerülni fog-e terve, szándéka? Kivel beszéli meg álmait, amelyekben minden bizonnyal van egy jegy, amely a fiatalemberre vonatkozik? Ki fog kapni jó vagy rossz tartalmú levelet, meglepő hírt, váratlan újdonságot, amikor a verebek nagyon korán reggel megszólalnak, olyan korán, hogy még a nyulak se mentek ki a rétekre, legelőbe?

Kiről kotkodácsol a tyúkja, amikor este elhelyezkedik az éjszakai nyugalomhoz; kiről fütyül az énekesmadárkája olyan hosszadalmasan, hogy annak csak boldog sírás lehet a vége; kinek a dolgaira emlékezteti a váratlanul lecsusszanó harisnyája vagy pedig a felbomló szoknyaszalagja? Ki mostanában az a boldog ember, akinek sorsáról jelt ad a kifésült hajcsomó a kályha lángjában vagy pedig a szűrőben maradt tealevél?

Kinek a monogramját írja le a hamuba vagy a homokba, a parti fövénybe vagy a tulipánok ágyába, hogy az minden bizonyossággal megérkezzen még a mai nap folyamán? Kinek a kalapjára ereszkedik a szerencsét fonó pók? Kinek a pipaszárához alkalmatosak azok a szép, hosszú, kemény fűszálak, amelyeket az árok szélén találhatni? Kinek az ingét kell szárítani Szent György napján az udvarra feszített kötélen az édes napsugárban, hogy az ing egész évben hófehér maradjon (de vigyázni kell a szomszédasszony megejtő pillantására)? Kinek csavar mostanában rejtelmes cérnaszálat a mellénygombjára, hogy az első pillantásra megismerhetni, hogy kinyitotta-e az illető mellényét a távollét alatt?

Kire gondol mostanában, drága hölgy, amikor az elkényeztetett mészárosra rámosolyog, ha szép darab levesnek való húst lát a székben? Kinek a kedvéért emelgeti, méricskéli a hízott baromfiakat, az egyhangú kacsákat és a tapasztalatlan fiatal ludakat, miközben csaknem a becsületsértésig érő alkudozást folytat a kofával? Kinek a kedvéért válogatja ki a legrücskösebb uborkákat, amelyek fiatal koruk mellett is értenek ahhoz, hogy a férfiúi vonzadalmat felkeltsék? Ki miatt pofozza fel kanalával ibrikeit, fazekait, lábasait, amelyek még akkor is tisztálkodnak, amikor Óbudán már a levest húzzák? Ó, mondja meg, kinek a lépteit lesi szimatolva az ajtóhasadéknál hasaló farkaskutyája, hogy majd annak nyakába ugorjon - asszonyát is megelőzve?

És még egy utolsó kérdésemre feleljen, drága hölgy, hogy felőle nyugodalmam lehessen a másvilágon: - Kinek a karján szokott ellátogatni a szent remetéhez, aki odakinn és a Zugliget legvégén, télen fapapucsban, nyáron mezítláb jár, és hetvenesztendős korában is úgy tud szaladni, mint egy mókus? Ó, én jól tudom, hogy ezt az öregembert bolondnak mondják azok a hölgyek, akik pusztán szórakozásból látogatnak el hozzá, de annál komolyabban veszik őt azok a nők, akik bizonyos dolgokat akarnak megtudni jövendőjükről. Különösen olyankor, midőn férfi karján lépkednek el a szent remete hajlékába, aki itt teák és egyéb orvosságok árusításával is foglalkozik, amely üzelmei miatt már többször meggyűlt a baja a kerületi hatóságokkal is... És a remete már látja, hogy a megvizsgálás céljából bemutatott férfiú egyik bajuszszára már másfelé tekinget, nem pedig a karján lévő hölgyre, de a remete jó ember, és nem árulja el titkát. Sőt, ha a hölgy megtalálja a remete jóindulatához vezető szavak forrását, némi ajándékkal is fűszerezi kérését: a remete előhozza a házából azt a nagy könyvet, amelytől az egész környéken félnek; előhozza a könyvet, és a nagy diófa alatt kijelenti a térdeplő szerelmesekről, hogy azokat ezentúl házastársaknak tekinti, amiről némi jegyzetet is tesz. Az esküvő után a szent ember megmutatja azt a rétet, a Normafán túl, a Svábhegy oldalában, ahol a mindenkori szerelmesek letelepedni szoktak, mert itt rejtve lehetnek a világ elől. Ó, mondja meg nékem, síri nyugalmam érdekében, drága hölgyem, bejegyeztette nevét azóta a remete nagykönyvébe, amióta a mi nevünk odakerült, mint turbékoló galambpár?

* * *

A FOGADÓSNÉHOZ

Mire ezek a sorok magához jutnak: én már átkeltem a határszélen, és ki tudja, mily bizonytalan sorsnak megyek elébe az omnibusszal azon a tájékon, ahol oly setétsűrűek az erdők, hogy bizonyára éppen úgy megterem benne az útonálló, mint az ember kalapján koppanó makk - ahol oly tündöklően tiszták a vízesések, hogy az ember örökké itt szeretné tölteni hátralévő idejét a folyó átlátszó mélyében, mint valamely sima kavics, amelyet az utazónők szemei azért is elnézegetnek hosszasabban, mert szeretnék, ha szívük ehhez hasonlítana. Az Ön szeme felejthetetlen: ama lámpáshoz hasonlít, amely lámpást ködös nehéz éjszakákon kékesen meglebegtetnek a fogadó udvarán, amikor az utazókocsi párologva, gőzölögve megérkezik, és az utazók darabideig nem tudják mozdítani a lábukat a hosszú üldögéléstől.

Tudom, hogy levelem vételekor elsősorban arra gondol, hogy e sok haszontalan irkafirka helyett inkább egy hártyába burkolt aranypénzcsomagocskát küldtem volna, amelyet elutazásomkor ígértem Önnek számlám fejében, azonban bevallom, hogy még eddig nem találkoztam azzal az aranycsomagocskával, amelyet Önnek elküldhetnék. Fogadja tehát csak puszta indulatomat, mint akár az első nap, amikor lábamat betettem abba a nagyszobába, ahol az utazók asztalaiknál üldögélnek és kíváncsian nézegetnek a konyha felé, ahonnan a zsír sistergése hallatszik, valamint a mozsárnak a hangja, pedig még messzire esik a karácsonyi ünnep. Ezen az első estén, a hosszú, nagy úttal a hátam mögött: az Ön kékkel szegélyezett, sárga szoknyája úgy tűnt fel nékem, mint a zarándok előtt az a búcsújáró hely, ahol most majd kegyes gondolatok között eltölti hátralévő életét. Igen, bevallom, azt hittem ezen az első estén, hogy ezentúl nem kell már tovább utaznom: annyi lesz mindössze a tennivalóm, hogy az asztal baklábára helyezem a lábamat, amikor az a bizonyos sárga szoknya nyájaskodva mellém telepedik.

Bevallom, hogy számtalan hazugságba keveredtem Ön mellett, de hát ezért magára vessen, mert olyan kíváncsiságot árult el utam célja felől, amilyen kíváncsiságot még a vidéki fogadósné részéről is megtisztelőnek tartottam a magam részére, pedig azt kellett tapasztalnom, hogy kegyed ama beszédes, nagy szájával, amilyen a szavalóművésznőké szokott lenni, nemcsak engem, de a lengyel határ felé igyekvő borkereskedőket is kikérdezi. (Pedig ezek a szakállas emberek valóban nem mondhatnak mást, mint csupán annyit, hogy Boroszlóban várja őket egy másik szakállas ember, aki meggyőződik a boroshordók pecsétjének sértetlenségéről - ezzel útjuk befejeződik.) Én tehát hazudtam Önnek, hogy érdekesebb legyek még Hohenlohe herceg vadászánál is, aki a közelgő medvevadászatokhoz szállított ólmot és port olyan mennyiségben, hogy az erdőkben a medvék előre bőgni kezdtek. Hazudtam Önnek, hogy királyi futár vagyok, aki leánykérő levelet visz a szomszéd országba - mert tudtam, hogy az ilyen leánykérés mindig érdekli az útbaneső fogadósnékat. Feltevésemben nem is csalódtam, mert Ön, asszonyom, még a tejet is ki hagyta futni a konyhán, amikor mesemondásaimat olyan jóízűen mondogattam a sódarszeletek és a vörös bor között, hogy magam is gyönyörködtem bennük. - De hát miért is vágta fel a sódart, asszonyom, amelyhez az ünnep bekövetkezte előtt nem volt szándéka nyúlni?

Bevallom, hogy káposztás lengyel levesei úgy az asztalhoz ragasztottak, hogy ezeknek a leveseknek kedvéért hajlandó voltam egyszerre elfelejteni az összes fogadósnékat, akik valaha kedvemben jártak. Elfelejtettem a késmárki két kövér asszonyokat, pedig ott egyszerre két feleséget is szerezhettem volna magamnak. Elfelejtettem a fogadói szakácsnékat, akiket pedig mindig legelőször látogattam meg azon a hosszú útvonalon, amely az ország fővárosától a határszélig vezet. Egyetlen szobalány sem jutott többé eszembe, pedig ha ismeretlen fogadóba érkeztem, mindig kikérdeztem a szobalányokat vallási és szerelmi kérdéseik felől. Sok jó tanácsot hagytam el utazásaimban, itt-ott, ahol azoknak tán hasznát is vették. Én terjesztettem el Magyarországon azt az immár közkeletűvé válott babonát, hogy a kulcslyukon át is meg lehet szerelmesedni, ha az ember idejében néz be a kulcslyukon... Az Ön lengyel levesei, asszonyom, feledtették velem egész múltamat: olyan jámbor ember lettem, hogy olyankor meglátogattam a helybeli templomot, amikor nem volt ott misemondás, sem gyónás: így senkivel se találkozhattam, akinek emlékben elvittem volna valamely gondolatát.

Ne csodálkozzon tehát, asszonyom, hogy jó borai és ízes eledelei olyan könnyelműségre ragadtattak, amelyet ma őszintén és becsületesen sajnálok. Pénzerszényem nem volt arra berendezkedve, hogy hosszabb időt is eltölthetnék egy-egy fogadóban, mert hiszen utam is sietős volt. A tallérok pedig veszedelmesen nyugtalankodtak erszényemben, amikor Ön a konyha vagy a pince irányába vette lépteit: vajon miféle ellenállhatatlan falattal vagy nemes italneművel téved vissza? Ne csodálkozzon, asszonyom, hogy talléraimnak nyugvást parancsoltam, mert hiszen még messzi út állott előttem. Inkább tehát azt ígértem Önnek, hogy majd világéletemben itt maradok az Ön sárga szoknyája mellett, és könnyítek üzletének vezetésében: így például a borok lefejtését már én fogom elvégezni az idén. És ezenkívül is mindazokat a teendőket vállalom, amelyek egy férfi hivatásai a kocsmárosüzletben.

Ne haragudjon, asszonyom, hogy nem születtem fogadósnak, ellenben vendégnek. Kérem, ne verje be az ablakot, amelyen át megszöktem. Az ablak valóban nem tehet róla.

* * *

AZ ÖZVEGYASSZONYHOZ

Nem tudom, asszonyom, megbarátkozott-e már azzal a figurával, amely a vetőkártyában az özvegységet jelenti, mindenesetre megírom Önnek, hogy azt a nagy, három emberre való utazóbundát, valamint a háromemberes kulacsot, amelyet kedves férje használt utazásaiban, amelyeket maga hajdanában úgy gyűlölt, mint a korhely cimborákat, akik férjét rossz útra csábítják: - tegye félre... Ki tudja, hogy nem lesz-e valakinek szüksége e segítő barátokra, a gyászév elmúlása után.

Most mindenesetre várjuk meg a gyászévet, amely nem is olyan unalmas, mint azt az ember hinné, amikor még mellette horkol, és álmában a mindenkinek kijáró kísértetekkel viaskodik az, aki most odakünn szusszantás nélkül alszik a temetőben. (Ó, bár megint felkeltene egy éjszaka azzal a nesszel, hogy csömört érez a tagjaiban, amely csömört talán nem is a kománál, hanem Isten tudná, miféle romlott nőszemélyeknél szerzett!) Ismétlem, nem is olyan szomorú a gyászév, mint azt gondoltuk volna...

Végre alaposan ki lehet vallatni a nadrágokat, kabátokat, szekrényeket, addig elzárt fiókokat és még zárkózottabb cselédeket a megboldogult viselt dolgairól.

A nadrággombok, amelyek idáig mindig azzal mentegették elmaradozásukat, hogy itt-ott valamely anekdota miatt voltak kénytelenek lepattogni: most megmondják az igazat, hogy voltaképpen milyen női papucs alatt hevertek darabideig. ("Ugyan miféle bestia lehetett az illető, nekem kellett utána felvarrni a gombot?" - kérdezi magában elmerengve Nagysád?) Vallomást tesznek a kabátok gomblyukai azokról a virágokról, amelyeket ott idegen női kezek elhelyeztek. És amelyek miatt kénytelenek voltak ezek a gomblyukak kitágulni. ("Hogy nem volt gombostűje a szemtelennek, amivel megkímélhette volna a ruhát!" - mondja magában, Nagysád fejcsóválva.) De árulkodni kezdenek a szekrények is a gazda távollétében. Elmondják, hogy hová dugdosta férjuram azokat a dolgokat, amelyeket tanácsosnak vélt rejtegetni a felesége elől: - így például a kocsmaszámláit, amelyeken lúdpástétom is szerepelt, pedig itthon a világért se ette volna meg a libát. (Vajon miféle kocsmárosné lehetett az, aki a megboldogulttal lúdpástétomot etetett?) Megszólalnak a fiókok, amelyekbe egykoron az illető pénzesbugyellárisát rejtegette, amikor valamely fárasztó útjából (mint gyakran mondaná: borvásárlásaiból) hazajött, és attól félt, hogy majd úgy elnyomja az álom, hogy még azt sem találja észrevenni, amikor felesége kihúzza párnája alól a pénztárcát. Bezzeg, most vall a titkos rekeszes bugyelláris! Megmutatja még azt a mezítelen, szemérmetlen női fotografiát is, amelyet az illető titokban a tárcájában hordozott, és hozzá mindenféle gondolatokat intézett, amikor senki sem látta! Milyen undorodással lehet nézegetni ezt a női képet - egyszeriben elmúlnak látásától a könnyek, amelyek minden alkonyattal az elköltözöttért volnának szentelve.

És ha még tovább is keresgél Nagysád a titkos íróasztalfiókokban, bizonyosan talál számadásokat pénzekről, amely pénzekről a megboldogult Önnek sohasem beszélt. Kinek, hová, merre adta ki ezeket a pénzeket? Hol volt az a feneketlen harisnya, amely visszahozhatatlanul elnyelte a tallérokat - hol volt az a kapzsi kéz, amelyben hamuvá válott az arany -, hol volt az a verem, amelyben évről évre elásatnak a drága, jó termések, és a verem nyitját többé sohasem lehet megtalálni? Higgyen nekem, Nagysád, ennél a rejtélynél a lakatot egy női kéz tartja a markában. Vajon nem nézte meg sohasem, hogy a szomszédasszony a kerítésre nem akasztott-e néha-néha valamely fehérneműeket, ingeket vagy alsószoknyákat száradás céljából, amely dolgok jeladások is szoktak lenni arról, hogyan dobog a szomszédasszony szíve a szomszéd irányában, és mit álmodott éjszaka? Nem figyelte meg, hogy a megboldogult miért fújt néha olyan nagy füstfelhőket a méhesbeli pipázáskor, amely füstfellegek a szomszédban is láthatók voltak? Nem írt fel néha bizonyos titkos szavakat a filagória fehér falára, amelyeket a szomszédból is el lehetett olvasni? Hát arra sem emlékszik, hogy a padláslyukon miért dugdosta ki annyiszor az elköltözött a fejét, amikor a szomszéd udvarban nagymosás volt, és a szomszédasszony nekivetkezve, vállig felgyürkőzve, meztelen lábán papucsban segített a szolgálónak, mosónőnek a teknő mellett? Nem hiszem, hogy az illető azt számlálgatta volna, hogy hány inget meg egyéb alsóruhát adnak a nagymosásba a szomszédok...

De ha még a konok, hallgatag, árván maradt kocsist is előveszi, és megkínálja mézespálinkával, még talán a börtöntöltelékből is kipréselhet egyet-mást, pedig ez az ember a csendőrök előtt sem szokott vallani. Elmondhatja például Nagysádnak, hogy a megboldogultnak az volt a szokása, hogy külön kocsin küldte előre a kalapját, egy másik kocsin a felöltőjét, a harmadik kocsin érkezett meg ő maga, ha olyan házhoz ment látogatóba, ahol szépasszony volt. Ez a lezárt szájú kocsis, ha kellően megérteti vele, hogy az illető már úgysem jöhet többé haza, hogy a kocsirudat felemelje, még azt is bevallja, hogy mely kocsmáknál ácsorgott egész éjszaka a lovaival, pedig sürgős borvásárlásról volt szó, és abban a bizonyos kocsmában nem is mérték éppen a legjobb bort...

Szívesen kitanítom, asszonyom, ezekre a dolgokra, mert hiszen én már meggondoltam irányában való szándékomat, nem házasodom meg, bár valamikor nagyon szerettem volna téli időben, utazásaimban lábaimat ugyanabba a lábzsákba bújtatni, amelyben a megboldogult melegítette a lábát.

* * *

A PÜNKÖSDI KIRÁLYNŐNEK

Vajon az idén is elfoglalta pünkösd vasárnapján rendes szobáját, én Pünkösdi királynőm, ott a Svájci-házban, amely a legrégibb épületnek mondatik ott a Sós-tó partján, de emberemlékezet óta mindig ebben a lakban vesznek kvártélyt azok, akik életüket szerelmi gondolatok között mulatozva vagy borongva töltik?... Vajon kirakta már a cipőjét, a "numeró négy" elé, hogy az éj csendjében eme levélkémet táncos, fülledt, még felhevült lábtyűibe csempészhessem? És a "numero három" kulcslyuka mögül lelkendezve várjam, mikor nyúlik ki a csendes ajtó mögül a réklis kar a titkos levélkéért!

Vajon megérti-e már szenvedéseimet ott a cincérbogaras tölgyerdő mélyében, midőn egy korhadó fapadon azokhoz a betűkhöz szerettem volna leginkább hasonlatossá válani, amely betűket még azok vésték ide, akik már régen elmentek a tölgyerdőből? Megtudta már, hogy mért nem akartam lenni violaszál a Svájci-ház előtt a virágágyban, de nagybőgős sem az ablaka alatt? Rájött már, hogy miért kerestem a magányos nádast árva csónakom orrával, amíg a hitvány tavon úgynevezett "velencei éjszakát" rendeztek hangos huszárok és a huszárok társaságában mindig hangosabb civilek? Ráeszmélt már, hogy a faleveleken és a tiszteletre méltó lombokon át nem azért veti a napsugár aranyhidait a sétaútra, hogy maga azokat átlépdelje, mint akár azoknak az öreg plébánosoknak az ernyőit, akik ezt breviárium olvasgatása közben maguk mellé helyezték a kerti padra? Gondolkozott már azon, hogy miért nem ittam én úgynevezett büdös ásványvizet, amikor mindenki azt itta a fürdőhelyen, még azok a táncrendezők is, akik mindig olyanformán járnak-kelnek a hölgyvilág körül, mintha műkedvelői előadáson lépnének fel? Kistudírozta már, hogy a helyi lap szerkesztőjével azért ittam reggeltől estig savanyú bort, ettem vele fokhagymás rostélyosokat, és kötöttem vele életre-halálra szóló barátságot, hogy nagyságodnak a neve sohase maradjon ki a közlönyből, amikor a bálkirálynő nevét hódolattal leírják? Rágondolt már arra, hogy kedvenc dalait soha senki nem húzatta megértőbb lelkesedéssel a cigánybandával, amikor Ön már aludni tért, míg addig fitogtatva hátat fordított a kacsingató zenészeknek? Tudja-e már végtére, hogy miért lettem önkéntes tűzoltó? Miért szólítottam - az Ön asztalánál (persze a sarokasztalnál) - a felszolgáló pincért mindennap más szellemes hívással: pinceőrnek, pincésnek, pincellérnek, pincnek és pinek? Miért verekedtem össze egy krémnadrágos fürdővendéggel, aki a borbélynál megelőzni akart, és miért utaztam el egy ízben hajnyírás szempontjából Budapestre, mert akkori felfogásom szerint csak itt értenek igazán a hajnyíráshoz? Miért hordtam esernyőt, ha csak a tó partjáig kísérhettem Önt, és miért raktam a szívem fölé azt a zsebkendőcskét, amelyet Ön elhajított? Remélem, most már tudja, hogy ki rugdalta meg cipősarkával szobája ajtaját, amidőn azon át egy nőhódításairól ismert gavallért besurranni látott?

Fürdő Szépe - pünkösdi királynőm, most kezdődik megint a maga ideje. Nyilván már becses mamája kiosztogatta azokat a pofonokat a nagymosásnál (az Ön ruhája nagymosásánál), amelyek ilyenkor szokásban vannak, és bizonyára elájult már néhányszor Ön is a varrónő és a vasalónő munkája felett, akik a fürdőzéshez való ruhákat előkészítették. A vasúti állomásról már nagy üvegzörgetéssel közeleg az omnibusz, tetőzetén az Önök emberéletre való utazókofferje foglal helyet. Bizonyára kéznél van az a piros kötéses regény is, amelyet fehér ruhában, nagy, zöld fa alatt álmodozva lehet forgatni, miközben arra is gondolhat, hogy elfelejtette az alsószoknyáját kiadni a mosónőnek. Lehet angolos sétákat tenni reggelenkint, lehet különböző kúrákat tartani, miközben meg lehet újra győződni arról, hogy a fürdősasszonyok manapság is a legjobb tudósítók, és hiba nélkül tudják a leckéjüket, ha a szomszéd hölgy testén viselt selyemalsókról vagy a bolhacsípésekről van szó. Lehet olyan sokszor öltözködni, amiről otthon fogalma sem volt, és megfigyelhetni, hogy a mindenható fürdőorvos mely hölgyet részesít különösebb kitüntetésben. Lehet kártyás, kóborló férfiakat a délutáni órákra szobájukba zárni azzal az ígérettel, hogy majd bekukkant hozzájuk, és lehet megint a cipőt beparfümözni, mielőtt azt éjszakára ajtaja elé helyezné: valószínű, hogy majd akad egy bolond férfi, aki éjszakai csetlései-botlásai közepette majd felemeli a kívánatos cipőcskét, és kezében jobbról-balról megforgatja, pedig egyébként mi köze sincs a cipőszakmához.

Igen, megint lehet a Svájci-ház alattomos, zöld zsalugáterein kilesni, hogy ebéd utáni hangulatában hogyan ígér lángoló házasságot és földrengésre se múló hűséget a szobaleánynak vagy a pincérnőnek az a férfi, akiről még rövid idővel azelőtt azt hitte, hogy intésére a tó legmélyebb pontján is kibúvárkodná vízbe esett gyűrűjét. Igen, ismét megtapasztalhatja, drága hölgy, hogy mily gazemberek a férfiak, amikor mosónőket látnak a patakban hajladozni vagy mezítlábas szobalányokat a homályos folyosón végigmenni. Hogy az erdőben eprészkedő parasztlányokról ne is beszéljek.

* * *

A JÓL ÉRETT KISASSZONYHOZ

Kedvesem, nagyon-nagyon szomorú lettem, amikor megkaptam a maga levelezőlapját, mint valami gyászjelentést arról, hogy "jól érett" lett az elmúlt vizsgálatokon.

Elmúlt gyermekkora a levelezőlappal, és én többé nem hazudhatok magának se aranybányáimról, melyek az erdélyi hegyek között vannak, se repülőgépemről, amely a kastélyom kapufélfájához van kikötve, se a griffmadaramról, amely a tengerpartról nyomban értem jön, ha utazási kedvemben megdörzsölök valamely ócska lámpát... Nem tűnhetek fel többé maga előtt Szindbád, a csodahajós alakjában, de még titkos tanár úrnak sem, aki annak a módszerét is tudja, hogyan lehet a leckét megtanulni, anélkül hogy az ember könyvet venne a kezébe. Bölcs és okos kisasszony lett Ön, a Váci utcai leánygimnázium értesítőjében szép, kerek betűkkel szerepel a neve, és én mehetek nyugalomba a hazudozásaimmal. Egy jól érett kisasszonynak már jogában áll kételkedni a férfiak igazmondásában.

Sajnos, nem jelenhettem meg az "érettségi banketten", ott a papák és mamák között, amikor kegyed éjfél utáni két óráig mulatozhatott kedve szerint, és az öreg dajka, aki hazakísérésével volt megbízva, már javában bóbiskolt a kerti kocsma külső részében. Sajnos, hogy nem áldozhattam ezt a csillagos, nyári éjszakát az Ön mulattatására, mert akkor megmondom vala magának, hogy többé nem fogom várni a Váci utca sarkán, hogy gondos felügyelettel hazáig kísérjem. Kifogytam öreges mondanivalóimból, kalendáriomos mondásaimból, százesztendős könyvekből vett anekdotáimból. Most már nem szórakoztatná, akármilyen vicceket mesélnék a tanár urakról és még viccesebbet a tanárnőkről. Nincs szüksége ama titkaimra, hogyan lehet puskázni az irodalmi dolgozat elkészítésénél, valamint a matematikai feladványnál. Nincsenek olyan nehéz feladatok, amelyeket némi okossággal elkészíteni nem lehetne; valamint olyan fiatal lányok sincsenek, akikhez az érdeklődés kulcsát néhány próba után meg lehetne találni: - de Ön már többé nem úgynevezett "fiatal lány"; érett hölgy, jól érett hölgy, aki papájával, mamájával elmehet a tilosnak mondott színdarabokhoz. Még megérem, hogy a lóversenyen is fogok találkozni Önnel, mint akár valami öreg dámával, aki az álmai szerint éppen úgy játszadozik a lóversenyen, mint hajdanában a kislutrin.

Kinyílik Ön előtt a világ, kedvesem, nincs többé szüksége arra, hogy egy öreg bácsi nagy naivan elmondogasson Önnek rossz novellákat, vagy pedig azokat a regényeket mesélje, amelyeket maga a tanulmányai miatt nem ért rá elolvasni, annál inkább volt ideje ezekhez az öreg bácsinak, hosszú, semittevő életén át. Mi is volt ezekben a novellákban? Többnyire szerelem, mert a novellaírók nem tudnak egyébről írni; a novellák hősei és hősnői a világ teremtése óta mindig szerelmesek, természetesen boldogtalanul, mert másképpen nem érdekes az egész. És mi volt a regényekben? Ugyancsak szerelem, amely végtelennek látszó nyomtatott ívek után végre boldogsággal végződik - ezért szokás mindenekelőtt a regénykönyv utolsó fejezetét olvasni.

Emlékszik, hogy például a nyugat-magyarországi felkelés idején mennyit meséltem Önnek bizonyos Esmond Henrikről, Anna királynő ezredeséről, akinek két-háromszáz esztendő előtti élete nagyban hasonlított akár a mi ezredeseink életéhez, akik Budaörsnél állottak? Mondogattam Önnek; hogy okvetlenül olvassa el Esmond Henrik történetét, mert mindjárt regényesebb, tehát szívbéli szempontokból ítélheti meg a mi felkelőink történetét... És már csak azért is érdemes elolvasni az angol ezredes történetét, hogy majdan, amikor a nyugat-magyarországi eseményekről regényt ír valamely magyar író, tudjon különbséget tenni a magyar és az angol író munkája között... És nem tudtam rávenni, hogy a regényt elolvassa, pedig a maga szíve is, mint ez idő tájt a legtöbb pesti nőnek, hol a királycsapatok, hol a kormánycsapatok részén volt érdekelve, amint az események váltakoztak. A szív, az csak reménykedjen vagy pusztuljon - de a könyvolvasáshoz magának se volt több ideje, mint általában a pesti nőknek. Remélem, hogy most, midőn darabidőre félretette tanulókönyveit, előveszi végre Esmond Henrik történetét, hogy felkeresse benne az ezredeseket és főhadnagyokat, akikbe eleven alakban szerelmes volt; megtalálja a kapitányokat, akiket ellenállhatatlan kényszer vitt vagy IV. Károly táborába, vagy pedig a felkelők soraiba. Ha ezt a kétszáz esztendő előttről keltezett regényt elolvassa, megtanulja belőle a legújabb magyar történelmet.

...mert még nagyon sokat kell tanulnia, kedvesem, ha valóban az életben is "jól érett" akar lenni, mint iskolabizonyítványában. De hát hol tanulhasson egy fiatal hölgy, akinek minden lépésére vigyázni kell, és még csak táncolni se járhat olyan helyekre, ahová szeretne; meg kell elégednie az unalmas társaságokkal, pedig ugye, mennyivel jobb volna például valamely bárban lejteni? - Csak a könyvek, kedvesem, amelyekből magának most meg kell tanulnia az életet, a jó írók könyvei, akik látnak, néznek, gondolkoznak embertársaik helyett is, és akik végeredményben jobban meg tudják magyarázni az élet csínját-bínját még a mindentudó vőlegénynél is, mert a vőlegények néha kénytelenek hazudni, de a jó író sohasem hazudik.

Azt tanácsolom tehát magának, kedvesem, hogy rakja körül magát jó könyvekkel, amelyeket valóban figyelmesen el is olvas. A könyvek elolvasása után lesz valóban joga mindazokhoz a privilégiumokhoz, amelyek egy "jól érett" hölgyet megilletnek.

* * *

A REGGELIZŐ HÖLGYHÖZ

Vigyáznom kell az egészségemre - mondogatta Ön, amikor este hat órakor uzsonnázás és vacsorázás nélkül rendszerint lefeküdt, mert a lefekvés előtt fogyasztott ételek ártanak az arc üdeségének. És aludt olyan édesdeden, mint egy gyermek, ki karácsonyfával álmodik. Sohasem hallhatta annak a rosszkedvű embernek ajtócsapkodását, aki olyan mérgesen dobta ki lábtyűit a szállodai szoba küszöbére, mintha örökre búcsút akarna venni tőlük, mert a cipők az est beállta után rossz utakra vezették: kocsmákba, ahol ehetetlen volt az étel, langyos a bor, és másba szerelmes a fogadósné.

Ellenben már a madarak első megszólamlását meghallotta Ön, amikor néhány bolond veréb még csak azért beszélget, hogy az esti veszekedését folytassa. Ilyenkor Ön mindig kinyitotta ablakát, miután igénybe vette az ágya mellett fülelő piros papucsokat. És mosolygott, amikor a sárgarigó is megszólalt (igaz, hogy július derekától fogva mind ritkábban), derült, mikor a harkály csipogott, elmerengett, amikor a vadgerle búgni kezdett, sőt még a fiatal varjak suta kiáltásaira is felfigyelt. Az volt a babonája, hogy az ég madaraitól kell megtanulni a mindennapra való életkedvet... Lám, a szarkáról nem gondoskodik senki, mégis milyen örömösen pletykálkodik a kerti sövényen, mintha örökösen csak kedves vendégeket jelentene be! A madarak legfeljebb szerelem esetén ismerik a csüggedést, ilyenkor szokta magát szalmaszálra hurkolni a kanveréb, és a szalmaszálat valamely okkal-móddal odaerősíti az ereszhez, ha az nádból van. De Ön mindig büszke volt arra, hogy esze ágában sincs a szerelem, akármennyire is meresztgette szemét hallgatója e hirtelen mondáson. (Mert az Ön hallgatója abban az időben legalább hetenkint egyszer megszerelmesedett.)

- Tehát a madarak nem csüggednek - mondogatta Ön magában, amikor kastélya körül kihallgatta heves reggeli beszélgetéseiket, amelyekkel egy egész elmúlt, csendben, álomban töltött éjszakáért akarták magukat kárpótolni; - miért csüggednék tehát én? Még fiatalnak érzem magam, arcomon alig vannak ráncok, ha kedvemre való cipőt húzok fel, úgy tudok lépkedni, mint a zerge, ha friss ruhát öltök magamra: még a derekamban is érzem az üdeséget... Miért csüggednék tehát én? - mondhatja Ön, és a szemét olyan angyali szelídséggel függeszti a hallgatójára, hogy az is hinni kezdi, hogy a madarak és az Ön révén - még megérhet néhány szép napot.

Így megérheti azt, hogy Önnel reggelizzen együtt...

Ön azt mondja, hogy a reggeli számít egyedül a testi táplálkozások között, az ebéd időrablás, a vacsora felesleges... de reggel, frissen megfürödve, madárének mellett leülni egy kertben, valamely régi fogadó udvarán, ahol a falak a tetőzetig vadszőlővel vannak befuttatva, és a fehér abroszról felpiroslik a paprika, a só tündériesen világít, a vajnak olyan színe van, mint egy fiatalnak maradott negyvenéves asszonynak. És az asztal megtelik mindenféle ennivalókkal, amelyek a kora reggeli órákban korántsem tartoznak a megunt eledelek közé. Frissen jöttek elő a kancsóból, pincéből, mintha akkor ébredtek volna ők is.

Ah, mily várakozást tud Ön gerjeszteni maga és reggelije iránt, mikor a lapos késsel felkeni a vajat a friss zsemlyeszeletekre! Mily hódító ama kézmozdulása, amellyel előkészíti a kávét vagy a teát, hogy az ember máris szeretné megcsókolni a szűzies kezét! A sódart rendszerint akkor vágják fel, amikor Ön vendéget kapott reggelizéséhez, és a sódar olyan ízletes, mint valaha volt egy határállomáson, ahová reggel érkezett a vonat, hogy onnan a nagy hegyek közé folytassa útját. Retkek és zöldhagymák is piroslanak, szagosodnak: mert Ön reggelire ugyanazokat az ételeket eszi, amelyeket mások vacsorára szoktak; az Ön véleménye szerint a reggeli akármilyen bőséges: nem hízlal. Emlékszem ama reggelijére, amelyhez hideg sülteket, sőt meleg bifsztekeket is szolgáltak, és mindennek tetejébe aranysárga sört is öntöttek a poharakba. "De ha bort akarna inni: az sem ártalmas reggel, akármilyen nehéz a bor!" - mondá Ön biztatólag, amikor a különböző mustárokat összekeverte az omlós marhahúshoz. És a reggeli folyamán a száj megtelik mindenféle ízekkel, a szív feszültségeket érez, és mégsem érzi magában az ember azt a nehézséget, amelyet például ebéd után szokott. Sőt könnyűnek, boldognak gondolja magát az ember, amikor Ön azt indítványozta, hogy: - most pedig vezessék elő a lovakat, bejárjuk a határt.

...Asszonyom, most bevallom Önnek, hogy így szerettem volna élni mindvégig: együtt ébredni a madarakkal és együtt reggelizni Önnel, hogy étvágyától magam is új étvágyhoz jussak. Lóra ülni és megnézni, hogy ártott vagy használt az éjjeli esőzés a földeknek, parasztok ügyes-bajos dolgairól tudakozódni, árkokon átugratni, és mezőkön végignyargalni. Most már bevallhatom, hogy nagyon kedvemre volt ez az élet... De, sajnos, időközben megismerkedtem egy hölggyel, aki éppen Önnel ellentétben, az élet legfontosabb szakának az estét és az éjszakát tekinti. Este fésülködik és öltözködik, miközben tündéri vállait a legillatosabb parfőmmel hinti be. Este tud csak mosolyogni, kacagni, nekividámodni, mert nagyon jól tudja, hogy a különböző festékek nem látszanak meg az arcán. Este hódít, mert délig rosszkedvvel az ágyat őrzi; nappal keserű, fanyar, boldogtalan, csüggedt, és minden felkeléskor azt mondja magában: Ma megölöm magam... És, mit tagadjam, ez az esti bolygó elhalványítja az Ön hajnali ragyogását. Mert mikor odakünn alkonyodni kezd: hölgyem többé nem forgat fejében öngyilkossági terveket, hanem annál sűrűbben forgatja az újságokat, amelyek azért vannak a világon, hogy hírt adjanak a készülő mulatságokról, bálokról, színházi előadásokról. És mikor az Ön madarai, asszonyom, csüggedten utolsót csevegnek a lombok között, mi hintóba ülünk, hogy a főváros ragyogásába vágtassunk. Melyik a jobb élet? Mi jobb? Reggelizni vagy vacsorázni? A halál minden asztalnál megtalál - mondom magamban fásultan.

(1925)

* * *

FUTTATÁS

FUTTATÁS

A gomblyukában nagy, fehér virág, a fején szürke kalap, amely olyan finom és olyan különös formájú, hogy a párját nem találni Budapesten (mert nincsen is párja), lila vagy kék ruha a testén, és szakállas arca - amely talán az Attiláéhoz, vagy valamely régi-régi hun vezéréhez hasonlatos - egykedvű, szinte fáradt nyugalom: ez a turfkirály messziről. A lépése csöndes, egyformán ringatózó, és a legnagyobb tolongásban is olyan nyugodtan és lassan lépked, mintha egymaga járkálna a gyepen, sohasem taszítja meg senki, a nyugalmában nem zavarják a játék izgalmában félig önkívületben lévő, tántorgó, kapkodó emberek körülötte. A "ring" forrong, hullámzik, és lázas izgalom pirítja az arcokat. A tőzsde karzatáról látni ilyenféle képeket izgalmas napokon. Itt negyedóránkint ismétlődik a forrongó izgalom: minden futam előtt. A turfkirály egykedvű csöndes léptekkel megy keresztül a tömegen. A tömeg utat nyit neki, és ismét bezárul mögötte, hogy azután lépésről lépésre kísérje az alig néhány négyszögölnyi területen, ahol a lóversenyjáték üzleti részét lebonyolítják. A "ring" aszfaltján mozdulnak meg a legnagyobb bugyellárisok, születnek és eltűnnek a vagyonok, az élet verejtékes szagát vélnéd érezni a lengő levegőben, kétségbeesés, öröm és feszült izgalom kúszik az arcok hideg lárvája alatt, amelyek pedig gőgösek és nyugodtak óhajtanának maradni a künn tolongó publikum előtt. Némely szem mögött bizonyosan látszanak az odabent kavargó gondolatok foszlányai: az otthon síró asszony, a szigorú főnök és a törvényszék képei. Itt-ott a revolver füstjének árnyéka rajzolódik egy-egy homlokra, máshol gőgös és büszke urak láthatók, most még a ring aszfaltján, de egy-két óra múlva odahaza, homályos szobában, kétségbeeséstől meggörnyedten. A képet betetőzik a megjelenő és eltűnő bankjegycsomagok. Könnyedén, szinte játszi kedvvel járnak-kelnek a bankócsomók kézről kézre, mintha értéktelen papírdarabok volnának. Csak odabenn szorul össze vagy dobban a szív... És az emberek azt hiszik, hogy csak a másikon látszik a kárörömet keltő kétségbeesés vagy a naiv öröm. Pedig senki se tud itt eltitkolni semmit, csak egyetlenegy: a turfkirály. A szakállas, sápatag arc egykedvűségében, csöndes, szinte unott mozdulatlanságában hiába kutat a leskelődő tekintet. Örömet, szomorúságot, de még csak futó bosszúságot sem árul el soha ez az arc. Szinte hipnotikus nyugalom árad a csöndes lépésű ember környékén. Amerre megy (ahogy megy), az izgalomtól feldúlt arcok szégyenkezve igyekeznek hétköznapi formájukat magukra ölteni. Mintha röstelkednének az emberek a megjelenő turfkirály előtt. Ah, bolondság volt a fejet elveszíteni! Íme, itt jön a turfkirály, ő még sohasem vesztette el a fejét! Vegyünk példát róla, és játsszunk utána... A könyvesek pedig a rossz külsejű bécsi emberek - a fiákeresek modorában lekapják a kalapjukat a turfkirály előtt, az arcuk nyájas és alázatos, csak a szemük villog, mint a farkasé a szelídítő előtt:

- Befehlen, Euer Gnaden!

*

A csengők megszólalnak. A lovak futnak. A turfkirály a szeméhez emeli a hatalmas látcsövet... A tömeg már csöndesen morajlik, a lovak közelednek. A tompa zúgás most hatalmas, szinte dörrenés szerű kiáltássá erősbült, a lovak hátán pufog a vessző - tíz méter még a célig... A turfkirály ilyenkor elveszi a látócsövet a szemétől. És ebben az egyetlen pillanatban egy futó másodpercig még az addig eltakart szemekben azt az érzést, amelyet a verseny lefolyása keltett a turfkirály szívében: örömet-e vagy bosszúságot. A szemek mosolyognak - vagy haragos pír lappan el az arcon... Mire a másodperc elmúlott, a turfkirály arca megint mozdulatlan, egykedvű, csöndes. Lent azt kérdezik:

- Vajon nyert-e? Vajon vesztett-e?

Már senki sem tudja teljes bizonyossággal.

(1910)

* * *

A DERBY

A Derbyt visszavonhatatlanul Reichenau nyerte. A hároméves csikó külsőleg semmiben sem különbözik kilenc társától, melyekkel a starthoz állott. A barna lovacska semmitmondó alkatú, izmai nem árulnak el valami különösebb erőt, mégis olyan tempóban, olyan szokatlan gyorsasággal és olyan fölényesen nyerte meg a százezer koronát és a császár aranykelyhét, hogy a legrégibb turflátogatók sem emlékeznek hasonló esetre.

Reichenau eddigi pályafutásán is többször feltűnt, ámde mai sikeres futását senki sem merte remélni sem Bécsben, sem Budapesten, sem másutt. A tribuswinkeli ménes tulajdona már korábban feltűnt, később visszafejlődött, a kancadíjakban helyezetlenül futott. Mai képessége, mellyel a kétezer-négyszáz métert befutotta, mély titok volt. A némaság, a morajtalanság, a meghökkent csend, amely a pályán a győzelmet követte, annak bizonyítéka, hogy alig voltak a tribünön olyanok, akik a győzelemben bizakodtak.

Bécs város, amely a lófuttatás tekintetében még Budapestet is felülmúlja, megdöbbenve látta ezt. A monarchia legjobb lovai állottak fel állítólag a freudenaui pályán, amelyen több mint százezer látogató volt. Az időjárás hagyományos Derby-időjárás volt, melegen tűzött a nap, messzi bárányfelhők lógtak az égen, az arcokat kipirosította a közelgő nyár heve, a szemek vidámak, mint a tenger hullámai, a kedvek, ha visszafojtottak is, reménykedve, fecske módjára csapkodnak. Különösen nagy hölgyközönség tisztelte meg a lóversenytér gyepét. A Derby lefutásáig tengerzöld muszlinból való, régi, szép párizsi divatokra hasonlító szoknya kötötte le az érdeklődést. Egy lengyel hercegnő viselte, ámde a bécsi hölgyek valamennyien feltűntek e napon egyszerű, ízléses, olcsó és mégis kívánatos toalettjeikben. Kevesebb selyemruha mutatkozott e délután a világváros ligetében, mint a pesti Király-díj napján a Városliget porában. Mondhatni, hogy egyszerűségig menő ízlésükben és feltűnésmentességükben a bécsi hölgyek nagyban felülmúlták pesti társnőiket.

Eltekintve a világvárosi szeméttől, a női látogatók többsége finom és válogatós volt, mint egy főúri kertünnepély vendégei. Bár az udvari páholyban nem jelent meg egyetlen főhercegnő vagy főherceg alakja sem, ott volt a legtöbb közönség: arisztokraták, bécsi nagyiparosok, osztrák-magyar tábornokok, főurak főúrnőikkel töltötték meg a kolosszális tribünöket. De lent a gyepen is a legszebb hölgykoszorú adott találkát, az összes ismert bécsi színésznők, feltűnést keltő, fehér nyakú leányok, piros-fehér arcú, szőke bécsi szépségek, galíciai zsidónők és pesti kokottok bukkantak fel Bécsben a sétálók előtt.

A férfiak közül természetesen a magyarok voltak többségben, legalábbis az ő hangjukat lehetett hallani olykor harsogva vagy pesties méltatlankodással spekulálva és felháborodva, amint ezt a pesti gyepen megszoktuk. Bizonyára kiszorítottuk volna a lóversenytér osztrák látogatóit, ha amúgy kurucosan összefogunk. Egyelőre azonban az osztrák vasiparos: Urbán Lajos úr nyerte meg a Derbyt lovával, holott a magyarok szinte nemzeti kérdést csináltak Palatin győzelméből, amely Festetics Tasziló herceg aranysárga színeivel állott starthoz. A bookmakerek, mint csata után a zsoldosok, letörölték arcukról a verejtéket, mikor felhangzott a harangszó, mely a lovak indulását jelentette.

E könyvvel manipuláló férfiak már hónapok óta biztatták a publikumot különböző lovak győzelmével. Szombaton két részre szakadt a bécsi publikum. Volt Burscheri-párt, amely Bécs város tradícióit védelmezte, amidőn Münzer Frigyes úr lovának győzelmét remélte, volt Palatin-párt, amely a felözönlő magyarok tömegéből tellett ki, de nem hiányzott a vasárnapra virradó éjszaka álmaiból Bankó és Plato pártja sem. Reichenaura nem gondolt senki e nagy városban, ahol e napokban mindenki doktora lett a hippológiának.

A háború árnya szinte eltávolodott a városról. Lónevek nyargaltak a gondolatokban, a mindennapi beszédekben, utcán és színházban, villamoson, szalonban. Elképzelhetetlen összegek voltak kockára téve egyes lovak győzelméért, csak Reichenau esetleges győzelmét nem vették kombinációba. A bookmakerek 12:1 kínálták a kanca nyerését.

A start rövidesen sikerült, a paripák megindultak, csakhamar feltűnt Janek Géza kék zubbonya, aki Plato nyergében ült, és követte a mesemondó Andersenről elnevezett Mautner-ló. Ezután körülbelül egy hossznyi űr tátong a futamodó paripák között. A fehér korlátok között röppentyű gyorsasággal futottak a dresszek színei, mint egy színes talaj, rohant végig a mezőny a gyep túlsó oldalán, s mire a színes pántlika a kanyarodóhoz jutott, a Rothschild-színek eltűntek a mezőny éléről, Janek pihentette lovát, a harmadik helyre fogta vissza.

Ezután különböző paripák tünedeztek fel. Később villámlásként száguld előre Reichenau a szürkéskék Eschsel, körülbelül egy hossznyi előnyt szerez, amelyet kétségbeesett lovaglással, de megingathatatlanul megtart a célig. Az agyonhajszolt, fáradt lovat a csoportból csupán Plato és Palatin tudják megközelíteni az ördögi iramban. Az elképedt tömegen át egy rákvörös arcú katonatiszt tör magának utat, Urbán Lajos úr, a ló tulajdonosa közeledik, és kantárszáránál vezeti lovát.

Ez volt a Derby lefolyása 1918-ban, nagy elképedésére a sportkedvelő publikumnak, és tökéletes bukására a hippológiának.

A lótudósok mehetnek zabot hegyezni.

(1918)

* * *

KÁRTYA ÉS LÓ

Semmi panaszom az ellen, hogy június havának 14-ik éjszakáján utoljára hangzik el a kártyaasztalok mellett a krupié rekedt kiáltása: Nincs tovább! Ez az ország majd csak kiheveri azt is, hogy nem engedték szerencsejátékot űzni, amelyet századok óta játszanak a hazában. A múlt idők lyukas homlokú és elfehéredett arcú kísértetcsapata folytatás nélkül tűnik el az éjféli vasajtónál. A kártyásoknak nem lesz miért öngyilkosságot elkövetni. A hazárdkerék megáll egy darabidőre Magyarország felett, senkit sem kap torkon a pikk dáma, s az élet megy nekilendüléssel, a szerencse mindennapos kártyaasztali esélyei megvárják a béke boldog Monte Carló-i szoáréit, midőn ismét csillagot lehet rúgatni az alvó játékszenvedéllyel. Az ördög rabszolgái darabidőre szabadságra mennek. A templomi zenés miséket hallgatják a sátán fiai, holott kabátjuk alól kilóg patájuk.

Ismétlem, nagyon tisztelt barátom, hogy semmi kifogásom nincs a hazárdjáték eltörlése ellen. A kártyagyárosok kliensei között talán feltalálható volna az én nevem is, ha ugyan vezetnek valahol egy nagy könyvet a magyarországi kártyásokról. Láttam szerencsét, pirosan, mint a farsang utolsó napja és a párkák szívtelenségével operáló szerencsétlenséget. Nadrágokat ültem ki, és megsárgult, fehér mellényeket vettem újra elő, amelyek jó kabalának bizonyultak. A vesztő kártyások mély, ólmos álma talán többször látogatott meg, mint a nyerők nyugtalan, fázékony, felhevült és tervtelen álma. Valójában csak a vesztes tud szépeket s elringatókat álmodni, míg a boldog nyerők kimeresztett szemmel feküsznek kemény ágyaikon. Üsse kő. Tiltsák be a kártyát. Az élettapasztalataimnál fogva úgyse szabadna már régen mást játszanom, mint a nagy Napóleont a patience figuráival.

Ámde a sajtó nem elégedett meg a zöld asztal terrorizálásával. A gyepre is kitekint az ezerszemű, és a paripák játékos, csalfa futkosása mellett nem kerüli el figyelmét a játékosok izzadt, kabáttépő és szívzsibbasztó tömege. Ebben nincs egészen igazatok, nagyon tisztelt barátom. A nemes vérű csikókat nem lehet megbüntetni azért, mert lovagjaik hamis szívűek. Az enyhe arculatú kör dáma sem tehet arról, ha hamiskodó kéz keresi nefelejcs-alakját, a jókedvű csikók is hirtelen futnának, ha lovasaik nem nélkülöző és gondterhelt legények volnának. Ámde a hitbizományos Esterházy herceg vagy az öreg Szemere nemigen ülnek fel lovakra, hogy a versenyekben aktív részt vegyenek. Szolgáikat parancsolták a nyeregbe, akik a paraszti sorból való Janekek és Vargák közül kerülnek ki. - Másrészt sehol sincs előírva, hogy a lovak úgy futkározzanak, amint a papírforma, az emberi számítás előírja. A favorit fogalmát azok találták ki, akik a legnagyobb csalók a játékosok között: akik biztosra akarnak menni egy-egy versenyló futásával. Az a játék, ahol a szerencse és a váltakozó esély talaját kivennék a kombinációból, ahol mindig az a ló győzne, amelyet a beavatottak megfogadnak az andungizáló játékosok tömege ellen, hasonlatos volna a hamisjátékhoz, amelyben biztosan üti az ügyes kéz az előre összeállított kilencest. Miért legyen az embereknek igazuk, mikor a lovak futják a versenyt? Aki fél a kockázattól, és biztos, takarékpénztári alapon akarja elhelyezni a tétjét, az ne menjen a lóversenyre, hanem vegyen Fabankot kétszáz koronáért. Egyáltalában nem látom be, hogy miért haragusznak az emberek, ha nem az a ló nyeri meg a versenyt, amelyet ők az okos fejükkel nyerőnek kijelölnek! Gondolkoznának a lovak lábával (esetleg a lovasok huncutságával, akiktől olyan becsületességet várnak a tisztelet nélküli időkben, mint Gottfriedtől, a keresztes vitéztől), gondolkoznának a szerencse forgandóságával, gondolkoznának a kapzsinak nevezett bukmékerek élethivatásán: már kevésbé csodálkoznának, hogy nem mindig jön be elsőnek a csikó, amelyet ők e célra kijelöltek. A lóversenyt felnőtt emberek látogatják, és senkinek sem jut eszébe az a körülmény, hogy ezek a paripák, amelyek a zöld gyepen versengenek: hadi-lovak. Már ifjúkorukban sem jártak térdig a zabban, amellyel a növendék állatot oly bőségesen kell táplálni, mint a csecsemőt a tejjel. Az elmúlt télen pedig egyetlen versenyparipa sem kapta meg naponta a maga hat liter zabját, amelyre múlhatatlanul szüksége volna. Korgó gyomorral álltak az istállókban, míg elkövetkezett a dologidő. Csodálatos, hogy az emberek ezektől a nélkülöző, rosszul táplált lómunkásoktól olyan precíz teljesítményt követelnek, mint egy svájci óraműtől!

Bocsáss meg, igen tisztelt barátom, hogy ilyen hosszadalmas fejtegetésbe ereszkedtem a csikók érdekében. Megvallom, jobban szeretem őket, mint az embereket, akik a hátukra ülnek. Ne akarjanak meggazdagodni az emberek a csikók játékos futásán, és ne csapjanak lármát, ha tervük nem sikerült. Nem minden turfcsalás, ami fénylik. Nyugodjunk meg abban, hogy a favoritot is megviselte a háborús nélkülözés. Ha nem jön be elsőnek - szidják az angolokat!

Lehetséges, hogy a lóversenyző, gyanakvó, elkeseredett Magyarországban egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, de szót kérek az embereknél különb csikók védelmére.

(1918)

* * *

A RÉGI LÓVERSENYTÉR

A szép asszonyok, akik Király-díjak napján gyönyörű toalettjeikben egykor itt megáztak, a gavallérok, akik kétfogatú bérkocsin méltóságteljesen kanyarodtak a főkapu elé (ahol az egyfogatúnak megállni sem volt szabad), és verseny végén gyalogosan, szomorúan ballagtak el a bokrok között kanyargó ösvényeken, a lovaregylet urai, akik a piros zsinórral elkerített emelvényen öregedtek meg, és az 1918-i őszi versenyek után nem gondoltak arra, hogy utoljára látták a gyönyörű pályát: még emlékeznek reá, hogy mily előkelő és ünnepélyes volt. Ó, mily rugalmas volt a gyep a totalizatőr bódéi körül, mily árnyékos volt a kis liget, amelynek közepén tarka pokrócaik alatt körben vezették a versenyparipákat, mily finom és jókedvű volt a társaság, amely e helyen találkozni szokott május illatos napjaitól kezdve késő októberi időig, midőn a borongós estéken már gyertyavilág mellett fizették ki az utolsó tiketteket a totalizatőr tisztviselői.

Valóban gyönyörű volt a régi lóversenytér a Thököly úton, sokan sóhajtva gondolunk rá, mint szép ifjúkori emlékünkre, hol talán nyertünk vagy veszítettünk, ahol a főváros legszebb hölgyeiben gyönyörködhettünk, találkozhattunk előkelő ismerőseinkkel, élvezhettük a sport gondtalan és izgalmas délutánjait. Aki a régi lóversenytéren megfordult: az csak szomorúan gondolhat a sorsfordulatra, amely Budapestet megfosztotta egyik legszebb látványosságától. Igaz, hogy az utóbbi években már szűknek és primitívnek hittük a jó öreg versenyteret, igaz, hogy a sport barátai már számlálták a hónapokat, amidőn az új és nagyszerű versenytéren indul meg az új szezon, igaz, hogy hálátlanok voltunk, ahol egy emberöltőn át futtattuk hangulatainkat és karcsú versenylovainkat - de mégsem hittük, hogy ily váratlanul akaratunkon kívül elveszítsük őt.

Kicsi volt a tribün, de elfértek ott a hölgyek, akiknek beszélnivalójuk volt a szomszédjukkal. Aztán milyen jól meg lehetett itt húzódni, amikor az őszi eső kezdte csapkodni a tetőt, vagy a tavaszi zivatarok száguldottak át a mezőn. Kicsi volt a pálya, de minden irányban belátható, a versenyparipákat percről percre lehetett látni iramodásukban, a leghosszabb versenyek szemünk láttára folytak le, és a fordulónál már az egész publikum körülbelül megítélhette a paripák esélyét.

A Jockey Clubnak fenntartott helyen, a piros bársonnyal és szép oszlopokkal elkerített mezőn feltünedeztek a grófnők gyönyörű toalettjeikben. Tavaszkor a lila orgonaszín volt a divat a karcsú hölgyeken, míg a nyár elhozta tarkabarka virágváltozatait. Ősszel komolysötét ruhák érkeznek a párizsi szabóműhelyekből, hogy itt a budapesti közönségnek bemutattassanak. Gyakran vendégek voltak itt a rózsaszínű Andrássy konteszek, a gyönyörű Esterházy Pálné (most Cziráky grófnő), Pallavicini őrgrófné, Károlyi István özvegye, a Pesti Hírlap tippje szerint játszva, Wenckheim Denise grófnő, akinek emlékezetes Affenbluméja két Kanca-díjat is nyert Kaposi gondos tréningjében. Egyetlen versenynapot sem hagyott ki Kodolits tábornokné, a hamburgi Heine bárónő, aki tán a legszenvedélyesebb látogatója volt a turfnak, de megfordult e helyen a versenyévadon minden hölgye a high-life-nak, aki Pesten tartózkodott.

Nem voltak páholyok, mint a Freudenauban, messzire esett a ring, keskeny volt a bejárati folyosó, rossz volt a vízvezeték, de nekünk, öreg pestieknek, akik első fiatalságunktól kezdve itt töltöttük a tavaszt, a nyarat és az őszt, nagyon kedves és meghitt volt ő.

Minden ember ismerte itt egymást, csaknem minden turflátogatónak tudtuk a maga helyét, ahonnan a versenyeket figyelni szokta. Az ismerősöknek nem kellett sokáig keresgélniök egymást, nyomban találkozhattak. A tribünön egy pillantással meg lehetett találni a keresett sportladyket. Ugyanazon a helyen ültek a grófnők évről évre, megszokott helyén fogadta ismerőseit a szőke Egyediné, Meszlényi Adrien nádfonatú széke az első tavaszi versenynaptól a késő őszi végső versenyig ugyanazon helyen állott. Voltak társaságok, akik a legelső padot birtokolták, mások a korlátok mellett találkoztak, és a tribün előtt a kis fehér székek ritkán cseréltek gazdát.

Mindenki tudta itt a maga helyét, amelyet a régi jogok alapján szerzett, és mások is tiszteletben tartották a jogokat. Az írók, hírlapírók, színészek rendszerint a középső sort foglalták el a székek közül. Itt ült Szomaházy István, az egykedvűen vesztő Heltai Jenő, a jó humorú Márton Miksa és társaságuk. Míg Ambrus Zoltán sohasem ült be, mindig egymagában rótta a pályát a korlát mellett, és alig ment egyszer-kétszer nyertes tiketteket beváltani. Az újságírók jobbra, Újházi Ede, a sánta, de annál hangosabb hírlapíró, Neszmélyi Arthur, az egykedvű Ivánffy. Az első padon Fellner, a Kereskedelmi Bank igazgatója, közvetlenül a lovaregyleti páholy mögött Léderer Sándor lovag, Kohner Adolf és Megyeri Krausz Lajos. Utóbbi valahányszor győzelmi esélye volt a lovának, mint a Népszínház egyik financierje, mindig magával hozott egy színésznőt, sőt egyszer, amikor Facon, a Szászbereki ménes lova az ő színében megnyerte a Szent István-díjat, erre az alkalomra Párizsból Dauwilwe kisasszonyt, a híres szépséget hozta magával. A tribün közepén Robicsek, a Cukorgyár Részvénytársaság igazgatója, a büfé teraszán Gálos Kálmán vezérigazgató volt látható. Fent a torony mellett Tatay Vilmos, a mostani bukméker; lent a tribün bal sarkán Pintér Gyula jelezték messzire elhangzó harsány hangon a startot.

Lent a tribün alján valóságos divatszalon volt. A Bán nővérek: Nelly és Mariska, a Népszínház művésznői minden nagyobb versenynél más és más színű toalettben jelentek meg. Alapi Salamon két leányával is ismert törzslátogatói voltak a turfnak. A tudós báró Eötvös Loránd két leányával lóháton jött a versenytérre, és sokszor le sem szálltak a nyeregből; ilyenkor a pálya belsejéből, a harminc krajcáros helyről nézték a versenyeket. Krausz Simi, a göndör fürtű, poétakülsejű bankár is gyakran megjelent, és csak a báró Springer lovait játszotta meg. Nagy napokon az ünnepélyes Lánczy Leó, Wlassits Gyula, gróf Apponyi Albert, Wekerle Sándor is megjelentek, Wurmbrandt grófné szenvedélyesen játszott, mint az egykori Milán király, aki gróf Takowa név alatt sűrű vendége volt a vidám Budapestnek, a szép leányokat látcsövezte; olykor egy pohár vízzel nedvesítette ajkát, sohasem feledkezett meg az aranypénzdarabról, amelyet a tálca szélére csúsztatott.

Szép életpályája volt a szenzációs Daisynek, aki gróf Batthyány Elemér társaságában gyakran feltűnt a pesti gyepen. Az egész turfvilág Daisyje volt ő. Gyönyörű toalettjei, vagyont érő kalapjai, divatos cipői mindig feltűnést keltettek a turf hölgyvilágában. Ha megszavaztatták volna a pesti publikumot, bizonyosan Daisynek nyújtotta volna az elegancia pálmáját. Pedig nem volt egyedül. A drágalátos Pálmay Ilka, az "isteni", sűrű vendége volt még akkor a gyepnek. Imádói mindig nagy csoportban vették körül a grófnét, és szőke fején kimondhatatlanul illett a kis párizsi kalap. Meg kell említenünk még a bájos hölgykoszorúból a pajkos mosolyú Sugár Valit, aki barátnőivel évekig járt karonfogva a gyepen, és szép ruháit mindig a gyepen mutatta be először.

Ki nem hagyhatunk a turf hölgyvilágának történetéből egy fekete hajú, tüzes szépséget sem. A bécsi Mariahilfer-strasse egyik kalaposboltjában fedezte fel Mr. R., s rövid időn belül egyike lett a budapesti gyep legismertebb szépségeinek. Sokan rajongtak az andalúziai szépségért, de talán senki oly kitartóan, mint szegény G. kapitány, aki örökölte atyjának millióit. A fiatal istállótulajdonos óhajtása egy véletlen folytán sikerült. Mr. R. szerencsétlenül operált a versenyeken, adósságok fojtogatták, az őszi versenyek után kénytelen volt G. kapitány nagylelkűségéhez folyamodni, aki versenylovaival együtt Miss B.-t is átvette tőle összes kötelezettségeivel együtt. A kis Miss néhány hiábavaló nap után elvesztette G. úr jóindulatát, és a tüzes szépség könnyű szívvel és százezer forinttal hagyta el a turf világát, hogy messze távol, Horvátországban, polgári otthonában mosolyogva gondoljon vissza a múlt időkre.

*

Sokan voltak még, akik ideig-óráig feltünedeztek a tarkabarka közönség között, amely a régi lóversenyteret megtöltötte. Mindenkinek megvolt a maga kis regénye; amelyről manapság a szürkülő hajú urak néha beszélgetnek. Kicsi volna ez a könyv, ha mindenkinek emléket állítanánk, akik itt hajdanában ifjú kisasszonyok, elragadó menyecskék voltak.

De a ringben és a ring környékén is ismerte egymást a régi lóversenytér publikuma, mindenki tudta, mit fogadott Szemere, mely paripára helyezte el a pénzét Péchy Andor és Léderer Sándor lovag. A mágnások néha csak az emelvény széléről hangosan diktálták be poénjaikat a favoritokra a legközelebb álló Hornernek vagy Lackenbachernek. A publikum pedig a legdíszesebb ruhájában jelent meg a régi lóversenytéren, mint akár az előkelő bálokon. Pest régi asszonyai itt ragyogtak, és másnap olvashatták nevüket az újságban. A színésznők legújabb toalettjeiket itt mutogatták. A vidéki járatlan közönséget nyomban fel lehetett ismerni a jól összetanult publikum sorában. A mázsáló udvarán, a kerítés mögött láthattuk az istállótulajdonosokat, akik szakértő szemmel vették vizsgálat alá a győztes paripát, amelyet az imént vezettek be a piros kötéllel elzárt útvonalon a mezőről.

Szép és jámbor világ volt itt. Az embereknek nemigen volt titkuk egymás előtt. Még az úgynevezett "barátnők" is megjelengettek a gyepen, de sohasem merészkedett senki kihívólag vagy feltűnően viselkedni. Affér ritkán fordult elő a versenytéren. Illedelmes, nyugodt emberek jártak a tikettbeváltó boltok körül. A bukmékerek körében is fékezett, szolid hangulat uralkodott, legfeljebb a szerencsés nyerő keltett érthető feltűnést. Ha valaki tízezer koronát nyert egy versenyben, az egész publikum tudott róla, és évek múltán is megemlegették.

*

Ha utunk mostanában a régi lóversenytér felé visz, melankólia lepi el a szívet a feldúlt pálya láttára. Veteményes kertek terülnek el; amerre Rascal patái villogtak. Kis csárda van a bejáratnál a ruhatár helyén, hol régi kedveseinkre a kabátot felsegítettük. Szép volt! Be kár érte!

(1922)

* * *

MISSIS KITTIE ÉS FEKETE BŐRŰ KOMORNÁJA

(Egy öreg gavallér visszaemlékezése)

A magyar és osztrák gyep minden időben telve volt szép nőkkel. A hölgyek kezdettől fogva kiváló pártfogói voltak a turfnak, megjelentek ott máskor is, nemcsak az Asszonyságok díjának napján. A pesti tavaszi versenyekre megérkezett "egész Bécs", mint mondani szokás - a megközelíthetetlenül gőgös Cseh mágnások elhozták gyönyörű feleségeiket, míg Wien, a régi bájos, kedves Wien elküldte hozzánk szőke, fess művésznőit, elegáns hölgyeit, az orfeumok csillagait. (Az emlékezetes Carola Cecília, a bécsi Ronachert rendszerint pesti tavaszi meeting idején cserélte fel a Nagymező utcai Somossy-orfeummal vagy a Hajós utcai Herzmannal.) Hősnőnket, kiről itt szó lesz, nevezzük missis Kittie-nek. Nem Bécsből került hozzánk, mint a turf legtöbb híve. A missis bölcsőjét ismeretlen helyen ringatták, csak annyit tudott róla a gavallérok világa, hogy már megfordult az újvilágban, a legendás Amerikában is, ahol a legenda szerint éppen egy Vanderbilt nevű fiatal ember volt rajongó hódolója Kittie kisasszony mámorító szemének.

Igaz, hogy többnyire öreg urak már ők, akiknek missis Kittie olykor eszébe jut, többet ülnek ők napjainkban a kályha mellett, mint legyeskednek a szellős gyep környékén - ámde kivétel nélkül elismeréssel és hódolattal emlékeznek meg a rejtélyes amerikai kisasszonyról, aki a nyolcvanas években körülbelül egy turf kalendáriumnyi időt töltött a monarchiában Budapesten, Bécsben, Kottingbrunnban, ahol a legelegánsabb világ megfordulni szokott versenyek idején.

Azt mondják a kandalló körüli elbeszélők, hogy Kittie kisasszonynak a szemében állandó hipnotikus áram volt. Akire hosszadalmasan ránézett e gyújtó pillantásokkal, élete végéig nem felejtette el. Legjobban talán az alagi tréner, Alex Reeves emlékszik a missis szemére, ugyanaz az Alex, aki akkoriban még igen ifjú ember volt, és éppen Dél-Afrikából érkezett meg, hogy atyja alagi lotjában segédkezzék a telivérek idomításánál. Ámde tartsunk sorrendet elbeszélésünkben; missis Kittie már nincs jelen, hogy bűvölő tekintetével megzavarhatná lelkünk egyensúlyát.

Missis Kittie-t a minden szépért, nobilisért és elegánsért rajongó szegény Wahrmann Richárd fedezte fel, egy európai kőrútján egy bajor fürdőhelyen, ahol a kisasszony kreol komornája társaságában amerikai útját pihente ki. Az öreg Vanderbilt (ama szerelmetes ifjú atyja) nem eresztette amerikai földre fia barátnőjét. A dollárok Bajorországban is jók voltak, és a missis meglehetősen gondtalan és előkelő életmódot folytatott, hogy az utazgató magyar sportsman figyelmét felköltse. Csakhamar sikerült W. Richárdnak megismerkedni a feltűnő jelenséggel, és a müncheni Vier Jahreszeiten régi vendégkönyvében már egy időre jelezték a missis és a magyar gavallér fogadói tartózkodását. Az ismeretségből szoros barátság, vagy tán még hevesebb fokú érzelmek is kifejlődtek, Wahrmann Richárd Kittie kisasszonnyal és elmaradhatatlan komornájával együtt érkezett meg Budapestre. A kisasszony egy előkelő budapesti hotelben vett szállást, ahol többnyire azok szálltak meg, akik a versenyek kedvéért igyekeztek Budapestre. Sportsmanek, zsokék, bécsi és vidéki turflátogatók találkoztak esténként a hotel előcsarnokában, de a missis ilyenkor sohasem hagyta el szobáját, legfeljebb feltűnő arcbőrű komornája suttogott a vidám zsokékkal.

A missis komornája maga is ragyogó szépség volt, aki nagy hódításokat tett az angol és amerikai zsokék világában. Sok diadalra tett szert itt a kreol szépségű szobaleány, hevülékeny barátokat számlált ujjain a versenyüzem bajnokai, a zsokék és idomárok között, aminek csakhamar az lett a következménye, hogy a szobaleány nagy összegekben és hallatlan szerencsével kezdett játszani a budapesti gyepen. A fekete szépségnek csakhamar babonás híre kerekedett a hírhedt fogadók között, csoportosan követték a játékosok, midőn start előtt a komorna a totalizatőr bódéi felé elindult. És sohasem fizettek rá, akik bíztak a "fekete szépség" szerencséjében.

Missis Kittie sohasem játszott. Látszólag minden idejét Wahrmann Richárdnak szentelte. Ismeretséget sem kötött senkivel, csupán barátját, trénerét, Alex Reevest ismerte a magyar férfiak közül. Az ifjú tréner gyakran ment jelenteni ownerének a gondjaira bízott telivérek állapotáról, amikor is nem mindig találta otthon Wahrmann urat, ellenben missis Kittie többnyire otthon tartózkodott, és átvette barátja részére a gondos idomár üzenetét. A kottingbrunni versenyek idején Alex Reeves már csaknem kizárólag úrnője útján tudott értekezni gazdájával, W. Richárd ugyanis akkor már meglehetősen zavaros életmódot folytatott. Éjszakáit többnyire a kártyázóasztal mellett töltötte, nappal aludt. Missis Kittie a vöslaui fogadóban, ahol a versenyek idején megszállott, egyedül sóhajtozott vacsora után. Így valósággal időtöltő szórakozás volt számára, ha az ifjú tréner megjelent és referált a Wahrmann-istálló telivéreiről, valamint a másnapi versenyek eshetőségeiről.

Így érkezett el a napja annak a versenynek, amelyben a kottingbrunni pályán Wahrmann Richárd egyik lovának, Steetsmannek starthoz kellett állnia. A paripának éppen megfelelt a távolság, amelyre már többször ki volt próbálva. A tréner állítása és Wahrmann úr érzése szerint Steetsmann nem veszthette a versenyét. A győzelemben talán csak missis komornája nem bízott, aki nagyobb összeggel fogadta Steetsmann istállótársát, egy addig semmi szerepet nem játszó kancát. A komorna természetesen titokban tartotta fogadását, legfeljebb úrnőjének árulta el titkát.

Természetesen a verseny napján Wahrmann lova rogyásig lefogadva állott a starthoz. Az izzadó bukmékerek az utolsó percekben beszüntették a tikettek kiállítását, a totó-gépek csak a Steetsmann számát kopogták, a paripa, mint verhetetlen favorit rohant el a starttól a zászló jeladására. De csakhamar rémült kiáltás tölti be a pályát. A fogadók ezrei üvöltik Steetsmann nevét, amely a cél előtt egyszerre lankadni kezd, hogy istállótársának, az alig ismert lónak engedje át a dicsőséget, ő maga mint jó ötödik ment át a célon. Wahrmann kivörösödött arccal rohant az egykedvű trénerhez, aki semmi magyarázatot nem tudott adni a versenyló vereségére. Sokan emlegették e napon Steetsmann nevét a kettős monarchiában, sokan elvesztették biztosan elhelyezni vélt pénzüket a verhetetlennek hitt paripán.

Vahrmann úr jelentékeny veszteségét ismét a kártyaasztalnál próbálta behozni, míg missis Kittie éjről éjre egyedül nézte a csillagokat a fogadó erkélyéről. Azaz, hogy nem mindig volt egyedül. Ebben az időben már feltünedezett a kottingbrunni gyepen az a szürke cilinderes férfiú, aki a missist még amerikai útja előtt ismerte. És a kisasszonyban feléledtek a régi érzelmek, titokban találkozott régi barátjával, és a találkozóról még a mindent tudó Alex Reevesnek sem volt sejtelme, nemhogy Wahrmann úr gondolt volna ilyesmit a Jockey Club kártyaszobájában.

A nők érzelmei kiszámíthatatlanok, tudják ezt a világ teremtése óta a bölcs férfiak, de vajon kinek jutott volna eszébe missis Kittie hűségében kételkedni, aki úri barátja idomárján kívül eleven férfiúval nyilvánosan szóba sem állott? Lesütött szemmel haladt el a bámuló férfiak sorfala között, és vacsoráját is szobájába hozatta, hogy meg legyen kímélve a néma, de annál kifejezőbb férfitekintetektől. Csak a "fekete szépség", a kreol komorna sejtette a közelgő változást, mert nagy titokban, mikor senki sem látta, csomagolni kezdett a hotelban. Így telt el egy hét, mialatt Wahrmann minden idejét a színes lapok forgatásával töltötte. A hűséges tréner nem találván őt odahaza, ismét csak úrnőjével közölhette, hogy a megvert versenyparipát, a Steetsmannt a közeledő versenynapon ismét starthoz állítja.

Steetsmann látszólag teljesen elhanyagolt versenyló volt, e napon a fogadási piacon múltkori csúfos veresége után Wahrmann egyetlen krajcárt sem reszkírozott lova győzelmére, a közönség ugyancsak nem felejtette el Steetsmann utóbbi szereplését. A bukmékerek szinte szánakozó mosollyal fogadták azt a szürke cilinderes idegen urat, aki az ablakon szórván ki pénzét, 16-ról 5-re fogadta le Steetsmannt jelentékeny poénokkal. A start pillanatában a totalizatőr gépe felől is heves csattogás hangzott. Valaki megbolondult, Steetsmannt "nyomta meg" a legnagyobb kasszánál mindaddig, amíg a csengettyű a lovak indulását jelentette.

Ebben az izgalmas pillanatban a kreol komorna missis Kittie fülébe súgta: minden be van csomagolva. A jegyek megváltva az esti gyorsvonatra. A missis némán bólintott. A közelben álló Wahrmann mit sem hallhatott, hisz minden figyelmét Steetsmann szenzációs futása foglalta le. A paripa már a startnál megszökött a mezőnytől, és előnyét folyton növelve, diadalmasan közelgett a cél felé. A közönség üvöltése közben reparálta Steetsmann múltkori kudarcát, de ez az üvöltés nem az öröm kiáltása volt, hanem a vesztesek, a megcsalódottak jajszava.

Wahrmann ismét a trénerhez rohant, felelősségre vonván lova futásáért, az egykedvű Alexet azonban most sem hagyta el hidegvére. A ringben az ismeretlen szőke cilinderes úr ürítgette ezalatt a könyvesek táskáját, majd a totalizatőr pénztáránál váltotta be tikettjeit.

Többet nem látták őt a kottingbrunni gyepen, de nem látták ott missis Kittie-t és kiváló komornáját sem, akik az esti gyorssal ismeretlen helyre és búcsú nélkül elutaztak. Ugyanezért némelyek Steetsmann gyanús szereplésével vonták összefüggésbe a missis eltűnését, de mi, tapasztalt férfiak tudjuk, hogy a női szívek kiszámíthatatlanok.

(1922)

* * *

A BÉKEÉVEK SZÉP EMLÉKEI VASÁRNAP, A KIRÁLY-DÍJON

Rózsaszínű májusi délután Pejacsevich Albert gróf félrecsapja fején kemény, fekete kalapját (nem cilinderét, amely az új lóversenytér megnyitása óta olyan divat lett Pesten, mint a béke boldog éveiben sem volt), zsakettben és csíkos fekete nadrágban ünnepelnek az urak, mintha azokat az esztendőket akarnák visszahozni, amikor még Király-díjakat futottak a pályán, százezer szem nézegette a felhők furcsa alakulásait a látóhatáron, fodrásznők, varrónők, hipnotizáló nőszabók, rejtelmes életmódot folytató tipszterek és megközelíthetetlenül büszke fiákeresek jelentek meg a horizonton - álomba ringatta magát mindenki, akinek némi igényjogosultsága volt pesti embernek látszani, amikor versenylovak és a versenylovak emberei kihirdették a városban, hogy megérkezett a Király-díj napja. (Ó, bizonyos, hogy a masszírozónők fertályórával korábban keltek, a mágnások palotáiban korábban terítettek, és a polgári házaknál sem volt könnyű testi sértés azért, ha ezen a napon megkozmásodott a leves. Pest bohó, gyöngyvirágos fiatalkorát éli - százezer szempár borul el, ha déltájban rossz külsejű fellegek jönnek a város felé a budai hegyek felől. Élni vágyik minden cipőszalag a városban, és még a legöregebb gérokkok is azt hiszik, hogy újra divatba jöhetnek.)

*

1925-öt írnak az évszámlálók, és Pest olyan ragyogva lép elénk a kőbányai határban épített új lóversenypályán, mint valami ezüstlakodalmát ünneplő násznép, amely tehetségén fölül is emlékezetessé akarja tenni azt a napot, amikor ragyogva és ifjan elindult azon a pályán, ahol annyi öröm és balszerencse várakozott rá, ahol valódi, gáncs nélküli lovagok, majd tolakodó, gyanús egzisztenciák nyújtogatták feléje a karjukat, hogy a zöld gyepre bevezessék. Pest a mai Király-díj napján megint elővette azokat a trükkjeit, amelyekkel hajdanában boldogult - kábító volt és gazdag volt, jómódot hazudott, és szegény volt, könnyedén sétált végig a gyepen, holott kétségbeejtően szorította a cipő, és szoknyáit, ruháit oly gondtalanul lengette, mintha az a májusi cserebogárral együtt termett volna. A boldog, unalmában kövéredő, vagyonosságában tokásodó vagy jólétében fogyasztókúrát használó Pest mutatkozik meg egy délután olyan női ruhákban, amelyeknek megrendelésénél, szabásánál, próbájánál kénytelen-kelletlen Turf-Kalender-olvasóvá válik az a csoszogó nőszabó is, aki koránál fogva már mentesítve érzi magát a szenvedélyes dátumok hatásai alól... Igen, azok a nőszabók is izgalomba jöttek a városban, akik már olyan magánzóknak képzelték magukat, hogy sem az újholdat, sem a májusi napot nem találták érdemesnek számon tartani kuncsaftjaik szempontjából - most pedig a Király-díj napján vakká varratták szabónőiket, ők maguk pedig az új lóversenytér karzatáról repesve várták mindazokat a sikereket, amelyeket a divatos, rózsaszínű ruhák a turfon elérnek. A nőszabók - de férfiak sneiderjei is nemhiába karikázták be ezt a napot a maguk naptáraiban. Pejacsevich gróf félrevágta kalapját, és lova - Montaltó - olyan tempóban nyerte meg versenyét, mint akár azok a lovak, amelyeket Teleki gróf (Rascal gazdája) valaha hipnotizált e verseny lefutása előtt.

*

Montaltón kívül is mindenki ott volt, akinek valamely köze volt az ünnepélyes Király-díj lefutásához. Már előbb említettem azokat a gavallérokat, akik úgy megszokták ebben a slendrián országban a nehéz cilinderkalap viseletét, mint akár a háború alatt az egyenruhát. Aminthogy valamikor a múlttá válott években nem sok sánsza volt annak a jelenlevőnek, aki csukaszürke ruha nélkül jelent meg a hiúság várában - ugyancsak napjainkban még a legkegyesebb hölgyek is csak azon férfiakra ajándékozzák pillantásaikat, akik a Magyar Lovaregylet (Jockey-Club) megállapodása révén cilinderben ünneplik meg egy hét múlva is az új pálya megnyitásának örömeit. Most a cilinder lett az az új divat, amelyről száz lépésnyire megismerik az igazi, vérbeli sportsmant - habár e sorok sokat látott írója látott tegnap délután kürtőskalapot olyanoknak is a fején, akik nem tekinthetők kizárólagosan a lelkes lóversenybarátoknak. A divat előbb-utóbb mindig degradálja magát. Bizonyos, hogy Batthyány Elemér a jövő heti versenynapokon már más kalapban fog megjelenni. Lefutották a Király-díjat, ezzel az új pálya méltóan fölavatódott, a kövér, kis ügynökök jövő vasárnap csodálkozva nézik, hogy cilinderkalapjuk alól vetett arcátlan mosolyukra hozzájuk hasonló arcátlanság vigyorog vissza.

*

Fölvonultak a békeesztendők színei is... Vörösek, fehér szegéllyel, feketék vörös sapkával, vörös csíkosok, kék ujjak, aranysárga sapkák, de a legnobilisabb volt az a szám, amelyet egy öreg sportsman hordat lovászaival: a szalmasárgát az égszínkék ujjakkal. Zichy Béla gróf színei ezek - mindig tiszteletre méltóak voltak és maradnak azonkívül is, amilyen megjegyzések, átkok, káromkodások kíséretében emlegették őt tegnap azok a polgártársaink, akik táskával a nyakukban jelennek meg a lóversenytéren, és szokás szerint meggazdagodnak. Nem, tegnap nem vittek haza bérházak vagy selyemharisnyák megvételére való összeget a ringjükből. Az öreg gróf lova híven, csalhatatlanul, szilárdan, mint egy régi világbeli becsületszó, futotta le versenyét. Favorit volt, és megnyerte a Király-díjat.

A népszerű József főherceg debrecenies ötösfogata körül az automobilok százai. A hangulatos, meleg érzésű, elgondolkozó Király-díj elmúlása után az emberek megint visszazökkentek szokásos illemszabályaik közé, kesernyésen, gyanakodva, rosszat szimatolva futottak a kocsik a savanyú Pest felé.

(1925)

* * *

AZ ÚJ LÓVERSENYTÉR MEGNYITÁSÁN
VISSZATÉRT A RÉGI, SZÉP MÁJUSOK LEVEGŐJE

Az egykori pesti úriember, aki a fogadalmait, elhatározásait, babonáit komolyan meg szokta tartani: - a jövendőről beszélgetve fölemlegette:

- Akkor megyek megint lóversenyre, hogy ha komfortábli visz odáig!

És egykedvűen legyintett Alagnak, fanyarul mosolygott Megyernek - ezeket a lóversenypályákat valójában sohasem tudta megszokni az igazi pesti ember. Mert megint más volt a csak vonaton elérhető lóversenypályák közül a siófoki és a még boldogabb korszakba való tátralomnici és a tatai pálya - ide nyaralás, fürdőzés, üdülés és egyéb életvidámító okokból is elutaznak vala a pesti kávéházakból. De ugyan kinek jutott eszébe Alagon vagy Megyeren vakációzással is egybekötni a lóverseny látogatását?

*

Most már lehet a régi pestiek kedvenc járóművén: konflison és fiákeren is kimenni a lóversenyre. A kocsiállomások körül két óra tájban hegyezni kezdik füleiket a lovak, markába szorítja az ostornyelet a kocsis, a kerekek pedig azzal a vidám pörgéssel indulnak meg a kövezeten, amely a régi Pesten volt szokásban, amikor a Magyar Lovaregylet versenydélutánjait hirdette. Régi, elfelejtett, szinte emlékké válott arcok tünedeznek föl az útvonalon, amely amoda az új lóversenytér felé, a rossz szagú kőbányai határra vezet. Néha úgy tűnik föl, hogy sem az arcok, sem a kocsik nem koptak meg, csak éppen el voltunk varázsolva darabidőre. A fiákerekben ugyanazok a hölgyek mutogatják harisnyáikat, csak éppen több festéket raknak azóta az arcukra, mióta Pesten lóverseny volt. A "számozatlanokban" megint látni cilinderes urakat, akik olyanformán öltözködnek ki erre a napra, mint a Király-díjakon vagy bécsi Derbykre szokás. (Tudvalevő, hogy az elegáns ember Király-díj napján tette fejére utoljára a fekete cilinderkalapot - és azután már csak legföljebb szürke cilinderben jelent meg a nevezetesebb versenynapokon, ha a divatban Batthyány Elemér gróf öltözködését fogadta el irányadónak.) Igen, a lovaregyleti urak nagyon megbecsülték a megnyitó napot. Régen nem lehetett Pesten ennyi cilinderkalapot látni, mint vasárnap délután a ligetteleki dűlőben. Fölvonultak modern, gyárkémény formájú cilinderek mellett azok az ábrándosan ódivatú, régi divatképekről való cilinderek is, amelyekről a régi dandyvilágban annyi mondanivaló volt. Olyan kivasaltan érkeztek a zsakettok és a csíkos nadrágok, mintha Budapesten a szabók egyebet sem tettek volna, mint a lóversenytér megnyitásához adjusztálják a gavallérokat. Hajh, az öreg Dréher Antal bécsi fiákeros-kalapját nem láthattuk az új pályán, elmúlt Szemere Miklós is fülig érő kalapjával, ama fehér kalappal, amelyre aranysárga szalag volt varrva.

*

Ámde egyébként mindenki sofőr vagy kocsis mögé ült vasárnap délután, aki azt hiszi magáról, hogy nála nélkül a főváros társadalmi élete el nem képzelhető. Hiszen: a mágnásoknál ez érthető, utóvégre elsősorban az ő passziójukat jelenti a lóverseny. Természetes dolog, hogy Batthyány Elemér leveszi fejéről a nehéz kalapot, amikor végre ismét Budapesten futják a Nemzeti- és Hazafi-díjat. Érthető, hogy Festetics Tasziló herceg elmerengve dől karosszéke támlájára, amikor körülnéz a zöld gyepen. Sőt - tiszteletre méltó minden lovaregyleti tag áhítata és meghatottsága, amikor az új pálya küszöbét átlépi. A dicsőséges, régi, szép idők vannak visszatérőben, amikor májusban lóverseny volt Pesten, és ettől az eseménytől az egész város megbolondult. Az ifjúság pezsdül föl a fáradozó szívekben, és már csak a régi emlékekért is érdemes volt megérni ezt a napot, amikor a pesti pályán szólal meg ismét a start harangkondulása.

De megható volt azoknak a polgári sorban levő pestieknek a fölvonulása, akik valóban csak lelkes szórakozásból járják a gyepet. Mily repesve üdvözölték egymást ezek a régi pestiek, akik már azt hitték, hogy majd csak a másvilágon találkoznak újra! Milyen megifjodás látszott arcokon, amelyek azt hitték, hogy egymást többé a pókhálók és ráncok miatt föl nem ismerhetik! Hogy nyuladoztak egymás felé a viszontlátásnak örvendező kezek, mennyi mindent meséltek a szájak arról az időről, amikor Pesten utoljára volt lóverseny! Itt-ott néha annyi régi ismerősre találtunk, mintha a régi lóversenypályán járnánk, hál istennek, senki sem halt meg a városban azok közül, akik itt valaha valamit számítottak! Egy délutánra megelevenedett a régi Pest összes kedves figuráival, szeretetre méltó embereivel, tiszteletre méltó hölgyeivel, akiknek bokáit csak most láthatjuk valóságban, miután akkor, amidőn utoljára találkoztunk velük, még a hosszú szoknya volt divatban...

*

A megnyitásnak sportértékeiről majd elszámolnak azok, akik ehhez a mérlegeléshez értenek - én nem tudtam kellő komolysággal és szakszerűséggel figyelni a paripák játékos futkározásait sem, annyira érdekeltek az emberek, akik kivirágosodott szemmel, nyíló arculattal, régi bőbeszédűséggel sétálgattak, mesélgettek, csevegtek, szórakoztak ezen a májusi délutánon, mintha egyszerre elfelejtették volna mindazokat a keservességeket, amelyek azóta érték őket, miután az utolsó hendikep után fölszaladt az oszlopra a veres golyó. Egy múltjában megifjodó, minden erőfeszítésével régi életét és életmódját folytatni kívánó Pestet láttunk magunk előtt 1925. május 10-én. Egy nagyváros lakosságát, amely egy nap alatt ki akarja törölni emlékezetéből egy évtized gyötrelmes szomorúságait: ott akarja folytatni könnyelműnek vagy fölületesnek nevezett életét, ahol abbahagyta, mert ez a város már arra is rászorult, hogy a lóversenytéren szívhasson magába egy kis szabadabb levegőt. Ismét vidám, kedves, mulatságos óhajt itt lenni mindenki, miután már a düh és keserv mérges éveit sikerült a háta mögött hagyni. Egy élni vágyó főváros népe találkozott a zöld gyepen, amely főváros nem hagyja magát megfojtani, hanem élni akar, könnyelműen vagy bolondosan: de élni.

*

Igen tanulságos délutánja lehetett mindenkinek a lovaregyleti versenypálya megnyitása. Rá kellett eszmélni, még a pesszimistáknak is, hogy ennek a városnak a lakosságában hallatlanul és kifogyhatatlanul buzog most is az életkedv - fonnyadásról, csüggedésről, fáradtságról itt szó sem lehet, ellenben annál inkább beszélhetünk a régi gyönyörű Budapestnek a reneszánszáról. Régen volt ilyen ünnepély a városban, amelyen ennyire kézzelfoghatólag megmutatkozott volna Budapest életgazdagsága.

(1925)

* * *

AZ ÁLDOTT, JÓ PESTI KÖZÖNSÉG
JÉGHIDEG IDŐBEN NÉZTE VÉGIG
AZ ÜGETŐ LOVAK ELSŐ DÉLUTÁNJÁT

(Nyolcezer látogató előtt diadalmaskodott Cassolini hajtó
a favorit Rendetlen nevű lovával)

Hiszen, ha Kutschenbach Róbert nyugalmazott százados úr nem volna olyan pedáns ember: majd másképpen végződött volna az a bizonyos tavaszi hendikep, amely a budapesti gyepen a versenylovak divatbajövetelét jelenti - mondogatták turflátogatók, akik jobbára életben maradtak az elmúlt esztendőkből.

Körülbelül mindenki (aki csak véletlenül el nem szökött a rákosi homokba) odakünn volt az Erzsébet királyné úti pályán, bár a gonoszkodó szél sehogyan sem kedvezett a márciusi kabátoknak. Az urak és az úrhölgyek korábban várták a tavaszt, amint öltözködésükről megítélhető volt. Sok olyan téli holmi - apróság, városi bunda, divatos télikabát nem láthatta a tavaszi hendikep izgalmas lefolyását, amely apróságok például még a tavalyi őszi versenyeknél megszokott jelenségek voltak. Úgy látszik, korán tavaszodott, a téli fölszerelések (a hölgyeken és urakon) hamarább befejezték pályafutásukat, mint békeidőben. Március hetedike van, a tavaszi hendikepet futják - ugyan kinek jutna eszébe állatbőrökbe burkolózva megjelenni a versenypályán, bármily dermesztő az északnyugati szél.


Az Erzsébet királyné úton körülbelül ez az ál-tavasziaskodás a föltűnő Kutschenbach Róbert nyugalmazott százados pedantériáján kívül. A százados, aki az indító emelvényén szokott állani közönségesen, nyilván némi szenvedélyt, némely vérpezsdülést, valamilyen izgalmat óhajtott előidézni úgy a téli szőrben melegedő lovakban, valamint a téli szőrözetüket nagy részben levetkőzött turflátogatókban. Mitől izgul a vérbeli sportsman az Erzsébet királyné úti pályán? Izgul a starttól, amikor tizennégy kétkerekűt lát maga előtt (ami például Badenben mindennapos dolog), izgul a Novák nevű hajtótól - akinek nevét a nem sikerült startok idején iskolamesteres szigorúsággal emlegeti a nyugalmazott százados, mivelhogy ez a bizonyos Novák mindenáron meg akar szökni a lovával, amely kísérlete a közönség nagy részében helyesléssel találkozik; izgul ez a közönség még az alattomosan fújdogáló széltől is, amely becsületes tüdőgyulladást jósol a tavaszi hendikep emlékére.

No de mindegy, a télikabátok, bundák és egyéb apróságok megközelítő értékének papírkoronái immár a kalitkás emberek kezei közé vándoroltak, az úgynevezett "nagy kasszáknál" (a kétszázezer koronásoknál). Rendetlen nevű ló lett a favorit, amely lovon tavalyiban Sennyei gróf (a mostani igazgató) szép eredményeket ért el játékos kedvében, amely kocsiló mostanában egy Steinmetz nevű úr tulajdona.


A gyalogsági százados is beleun végre, hogy ama szimplex embereket, a versenylovak hajtóit katonás rendre oktassa - elindítja a tizennégy kocsit. A kocsisok a lovak közé vágnak, előzködnek, fújnak, trombitálnak, a kanyarulatnál csaknem kiborítják egyik társukat, a magyarosan higgadt Benkőt, aki pedig nem is egészen reménytelenül hajtott ebben a versenyben. Az ügetősport ismerői mondják, hogy Benkőnek, bár óvatosan hajtott, a külső pályán váratlan karambol nélkül nem az istállóknál kellett volna végezni balsikeres versenyzését. Bár ez kocsiskörökben nem szokásos: - a nagy tudású Cassolini Luigi nevű hajtót mondják mostanában és tavaly is az ügetősport Machiavellijének, ami mindenesetre csak megtisztelő lehet az Il Principe ötszáz esztendős szerzőjére nézve. Mondom, akadtak némelyek az Erzsébet királyné úti versenypálya vékony kabátos látogatói között, akik a Mediciek történetíróját emlegették, amikor a reményteljes Kairó nevű ló összetörött kocsijával megállott. A kitűnő és elszánt Cassolini ezután minden nagyobb megerőltetés nélkül hajtotta be a bírósági páholy elé Steinmetz úr lovát, ahol fotográfusok - ennek a szegény pesti életnek reménykedő aspiránsai - is üdvözölték őt masináikkal, valamint sok tapsot nyert lókereskedői, kávéházi alkalmazotti, cigányzenészeti körökből.

Tulajdonképpen csak annyit akartam följegyezni e mogorva, kellemetlen, sok ismeretlen emberrel, sohasem látott páholylátogatóval népes délutánról, hogy végre kezd megmutatkozni a mai Budapest igazi arculata. Az olcsó helyen zsúfolt, de szomorú nézőtér, az első helyen egy-két régi figura, aki önámítására manapság is az egykor békebeli jókedvvel üdvözli egymást az első hivatalos versenynapon. Felkiáltanak, paroláznak, ölelkeznek is, amint ezt megszokták a régi tavaszokon, de ha volna olyan hely, ahol senki nem látná őket: bizonyára könnyeket törülnének a szemükből.

A publikum a régi jó barátságos sár helyett hideg kövön koptatja a cipője talpát. Vaskorlát védi a hajtókat és a lovakat, hogy a publikum meg ne cirógathassa őket.

(1926)

* * *

A SZÁZESZTENDŐS PESTI LÓVERSENY

Hát ez is lehet - már a lóverseny is százesztendős lett magyar életünkben? - kérdezzük elámulva. - Hiszen mintha csak tegnap kezdődött volna - a régi turf hősei: a Blaskovich Ernők, a Szapáry Ivánok, Esterházy Miklósok, Üchtritz Zsigák olyan közel élnek emlékezetünkben, hogy akármelyik tavaszi délután végigkocsikázhatnának a Kerepesi úton a lóversenyről jövet, senki sem csodálkozna rajtuk a városban. Sőt azon sem képednénk el, ha az álmot kidörzsölve szemünkből: a sportlapokban megint Kisbér, Kincsem, Tokió, Rascal nevével találkoznánk - hiszen, mintha csak tegnap lett volna, hogy győzedelmesen futamodni láttuk őket a városligeti gyepen! És betérve a régi sportsman-kávéházakba, az egykori Váci utcai Korona tubákszínű bolthajtásai alá vagy csak a Kerepesi úti Kincsem-kávéházba, ahol ugyan igen ordináré atmoszféra volt, de a legjobb tippeket lehetett kapni: azt vennénk észre, hogy a sarokasztalnál régi divatú szalonkabátokba, nanking nadrágba öltözött gavallérok Bruce Lowe vagy Robertson tenyésztési módszerén vitatkoznának. (Olyasféle dolog ez, mint a vigéc álma ama régi Dickens-regényben, aki a nyugalomba helyezett postakocsin együtt utazik a száz esztendő előtti utasokkal.)

De hát nézzük: valóban száz esztendő múlott volna el azóta, amióta Magyarországon angliai módszerben lovakat futtatnak?

*

A magyar lóversenyzés megalapítójának általában Széchenyi Istvánt mondják, aminthogy a Lánchidat sem lehetne elképzelni e nemes név megemlítése nélkül. Pálik Béla festményein valóban úgy látjuk a szürke nadrágos, fekete frakkos, fatermörderes Széchenyit, amint angliai típusú hátaslovon sétál a pesti Duna-parton, és a háttérben a fekete körszakállas, csavart bajuszkájú, hullámos hajzatú, szomorú arculatú gróf megett már olyan nagyoknak látszanak a pesti házak, a Duna-parti paloták, amilyen óriások akkor sem lehettek, amikor Széchenyink már Döblingben fogadott örök kvártélyt. (A hű barát, Wesselényi Miklós ebben is osztozik sorsával, azzal a különbséggel, hogy még a döblinginél is szomorúbb házban, a gräfenbergi gyógyintézetben telepedik meg.)

1827-et írnak a kalendáriumok, amikor tavaszi időben az első lófuttatást rendezik a Pest melletti rákosi mezőn, amely a magyar történelemben odáig csak országgyűléseiről volt nevezetes. Van ugyan feljegyzés arról, hogy Örményben Hunyady József gróf már 1822-ben futtatott paripákat angliai módszerben, de valódi népszerűségét, szenzációját a lóverseny a Rákoson éri meg először, amikor Széchenyi gróf Angliában vásárolt hosszú farkú, hosszú sörényű pejlován az urak csoportjától kísérve kilovagol a mezőre. Lóháton és hintón (sőt egyik-másik, öregebb dáma: gyaloghintón is) érkeznek a futtatás helyére a Bécsből lerándult főhercegek, akik még sohasem láttak ilyesmit, pedig lovakban mindig bővelkedett a bécsi udvar. Ott vannak a Hunyadyak, az Esterházyak, Károlyiak, Batthyányiak. És mögöttük, mintha búcsúra menne: dűl a pesti nép, a strimflis nadrágú uracsok, lombos szoknyás, virágfej-nagyságú kalapos hölgyeket vezetnek karjukon, vagy feszítenek egy akkori pesti bérkocsiban. Munkába állítják a gödöllői, kartali, aszódi fuvarosgazdákat, akik a kerepesi vámnál várakoznak utazó pasasérokra. Targoncákon tolják kifelé a lacikonyhák felszereléseit, a sütőket és boroshordókat, és a hajóhídon megérkeznek Pestre a budai polgárok is, hogy tanúi legyenek a fantasztikus lovaskapitány legújabb bravúrjának, miután a minapában az egész város szeme láttára, megbokrosodott paripája miatt csaknem a Dunába veszett.

*

Szívesen hallgatjuk ezeket a százesztendős regéket is, de mégis közelebb érezzük magunkat a pesti lófuttatás történetéhez, amikor ifjúkori emlékek, gavallérok és nemes paripák nevei csendülnek fel bennünk, amely neveket egykor mindenki ismert Pesten, amely neveknek viselőit vagy a városligeti gyepen láttuk futamodni gyönyörű hölgyek kendőlobogtatásai közben, hol meg gyönyörű kocsikon hajtatni a Sugár úton, amikor ugyancsak egy egész város érdeklődő tekintete kísérte szerető figyelemmel a népszerű paripatulajdonosokat.

Mennyi minden képzelmet jelentett ez a szó Pest ragyogó ifjúságában: versenyló!

A versenyló már nem is számított közönséges négylábú állatnak, hanem valami varázslatos tüneménynek, amelynek patáiban (csaknem azt írtam: kezében) a bőség szaruja van, amelyből dicsőség, hírnév és vagyon árad nemcsak a versenyló tulajdonosára, hanem azokra is, akik a versenylóval közelebbi ismeretségben vannak. Darley Arabián, Byerly Türk, Godolphin Arabián, Belgrade Türk, Alckok Arabián: az angol telivértenyésztés ősei, amelyeknek kimondott neveik hallatára az angol mezei pályák szénaszagát érezzük, fanyar, őszi levegőjű St. Legereket Doncasterben, Oaksokat és epsomi Derbyket. És a magyar versenylovak ősei: a Cambuscanok, a Büszkék, a Kisbérek, a Talpramagyarok, a Stronziánok, a Buccaner-ivadékok, amelyeknek családi táblázatait éppúgy ismerik vala a régi Pesten, mint akár főúri tulajdonosaikét. (Sőt néha: még alaposabban!) És azok a versenylovak, amelyeknek élete, futása nemcsak dicsőséget hozott gazdájára, hanem vagyont is, amely vagyonból másoknak is jutott. Kincsem, amelynek nyereményeiből Blaskovich Ernő Kincsem-palotát épített a Reáltanoda utcában, de ugyanakkor egy kisebb egzisztencia szegény pincérből kávéháztulajdonossá avanzsírozott előre az életben, Kincsem verhetetlensége folytán. Patience, a Festetich-kanca, amely ugyancsak kisebb vagyonokat hozott azoknak, akik a kancák kitartásában bizakodnak, és ugyanakkor bukmékereket tett tönkre. Belvárosi ódon házak, amelyeknek tulajdonosai élelmes emberek módjára "mutyit" adtak a bukmékereknek: cseréltek gazdát Patience győzelmei után. Tokio, amelyet a bécsi Frohner vendéglős a halálos ágyán adott el Péchy Andornak és Wahrmann Richárdnak, akik aztán Üchtritz báróval megalakítják a Comp. Matchlesst, és a jogászfiú, aki a régi Szerecsen utcai fogadóirodában egy pengőforintot reszkírozott Tokio futásaira, olyan összeget kapott Sárkány úrtól, hogy ügyvédi irodát nyitott belőle. Ignác, amely azzal tette magát emlékezetessé, hogy megverte Tokiót, mikor is Tokio lovasa, Frank Sharpe is Ignácot fogadta, mégpedig ötezer forinttal, amely összeget mai koronákba átszámítani szinte lehetetlenség. Rascal, a Király-díjak hőse, akit csikókorában a legpechesebb magyar játékos, gróf Dégenfeld Imre vett meg egy árverésen, de tüneményes győzelmei előtt eladta Teleki László grófnak. Rascal három Király-díj nyerésével örökre beírta a nevét a magyar turf történetébe, de nagyon sokan emlékeznek reá azok a vakmerőnek mondott játékosok is akik Rascalra akkora fogadásokat nyernek, amely fogadások összege évekre talpraállítja őket. Mert hiszen a versenyló tulajdonképpen csak akkor szép, amikor nyerni lehet rajta, mióta Walpoole és Miller világjáró angolok megtanították a pestieket a lóversenyfogadásokra.

*

Nem csoda, hogy az elmúlt években, amikor még Pest bízott a maga ifjonti szerencséjében, gyümölcsöző bátorságában: a lóversenyen sokkal hazárdabb játék folyt, mint manapság. Pest úgy reménykedett a nyereségében, mintha a bécsi pénzemberek, Lackenbacher, Horner, Donrin csak azért állnának odakünn a gyepen a pénzestáskával nyakukban, hogy a pesti álmokat készpénzben valóra váltsák. Hogy lóversenynapokon emelkedett a kávéházak forgalma: az csak természetes volt. A szegény néposztálytól sem lehet megvonni a mulatságot, még ha ez a dunyhájába kerül is, mert hiszen ezen a napon fog futni az a nevezetes versenyló, amellyel már többször álmodott! Ámde nem kellett mindenkinek zálogházba mennie, hogy pénzt szerezzen a délutáni futtatáshoz, mert minden utcában, minden házban voltak uzsorások, akik ilyenkor a legkeresettebb uraságok voltak Pesten. Sreiber bácsi, a régi New York-kávéház karzatán bonyolította le üzleteit, és nem volt valami válogatós az üzletfelei megválasztásában. De uzsorával foglalkozott az a vörös sapkás hordár is lóverseny idején, aki egy-két évtizede támasztotta a falat valamely belvárosi vagy Kerepesi úti kávéház előtt, és ez idő alatt jól kiismerte a vendégeit. És uzsorás volt a vörös L. úr is, akit a Nemzeti Kaszinó környékén vagy az Erzsébet téri kioszkban lehetett megtalálni. Ámde ő legszívesebben fiatal mágnásoknak adott kölcsönt. Váltóira még emlékeznek sokan mai főuraink közül. Hát a különböző szövetkezetek, törpe bankok nem azért voltak Pesten, hogy májusi vagy őszi lóverseny idején pénzzel ellássák a pestieket? A hotelportások nagy kasszát tartanak kezük ügyében, mert a vidéki uraságok, a külföldi vendégek addig sem mulaszthatják el a lóverseny látogatását, amíg pénzük táviratilag megérkezik. És itt voltak a mindig feltalálható, mindig nyájas pesti főpincérek, akik a lóversenynapi ebéd után a Pannonia télikertjében szívesen kiürítették a pénztárcájukat, hogy vidéki vendégeiknek módot adjanak a fogadásokhoz. Azt lehetne mondani, hogy lóversenyzés idején egész Budapest a játékra és mulatságra volt berendezve. Naiv, bizakodó volt ez a város, elképzelhetetlennek látszott, hogy a lovak cserbenhagyják a bennük hívőket.

*

Hát még az istállótulajdonos mit jelentett a régi Pesten? Álomlovag volt ő, aki a szegények álmaiban felragyogott, hogy bizalmat merítsenek belőle eljövendő szerencséjükhöz.

A közfelfogás szerint az istállótulajdonos mindig nyer. Ha nem a maga lován, akkor a másén. A lovaknak zab kell, a trénereknek és a zsokéknak pezsgő (a régi lóversenytéren, ahol egy ezüstforintba került egy pohár pezsgő, a nyerők is pezsgőt ittak), a barátnőknek új ruha, páholy az orfeumba, gyémántos csokor Carola Ceciliának...

Az istállótulajdonos úgy szerepelt a régi pesti fantáziában, mint aki mindig kaviárt, osztrigát, pástétomot eszik, az alázatosan köszöngető bukmékerektől elveszi a pénzüket... Testvéri viszonyban a lovával, amely akkor nyer, amikor ő akarja. A szép, fiatal nők mind az ő fiákerét bámulják az utcán, a színházban a szép színésznők kacsingatnak, az orfeumban az ő fülébe húzza a banda... ő az úr ebben a városban, hírnév környékezi, és nyereség üti a zsebét. Hát lássuk, milyen is volt valójában az az istállótulajdonos, akit annyi legenda vette körül a városban?

Itt volt mindjárt Batthyány Elemér, akinek korábban kétfelé szoktatott kefe szakállát, majd túlnőtt deresedő szakállát, végül patriarkás fehér áll-lobogóját mindenki ismeri Pesten. Szép korszakot élt át a gróf. Róla jegyzi fel a történetíró, hogy ő volt az, akinek karján, a tudatlan Pest, a falusi kislány először a nagyvilágba lép. A politikával atyja, ama Batthyány vértanú emlékezete miatt nem foglalkozott, de annál inkább érdekelte a lófuttatás, amelynek tanulmányozására többet jár vala Esterházy Miklós gróf társaságában Angliába, mint Széchenyi István. Innen hozta lovát, Red Hot-ot is, amelytől ama nevezetes versenylovai származtak, mint Gaga, Ganache és Mindig, és a lótenyésztésben aranyérként végighúzódó Galopin-nemzetségnek magyarországi alapítója lett. Nos, Batthyány Elemérről nem nevelhetett magának vérmes legendát a pesti polgári fantázia, mert a gróf remete módjára élt Borz utcai lakásában, ahonnan mindig a megszokott időben távozott, természetesen leginkább a Nemzeti Kaszinó felé, és a megszokott időben tért haza, ugyancsak a Nemzeti Kaszinóból. Azoknak az angol clubmaneknek a típusa a nemes gróf, akik legföljebb a sport vagy a szép nők kedvéért hagyják el megszokott foteljüket. Emlékezetem szerint nem folyt le lófuttatás Pesten az ő jelenléte nélkül ötven esztendeje, de nagyon gyakran feltűnt jellegzetes alakja a bécsi Freudenauban a Derbymítingen és a kisebb magyar pályákon is, Alagon, Megyeren, Tatán, Tátralomnicon, Siófokon, mert hiszen a lóversenyzésnek olyan kultusza volt nálunk, hogy a kisebb vidéki városok is tartottak évente lóversenyeket. Széchenyi dörgedelmes szavai, úgy látszik, használtak a magyaroknak, amikor Lovakrul című röpiratában megállapította, hogy a lóra termett nemzet nem tud bánni a lovakkal. Batthyány Elemér életmódja örök mintakép maradhat a magyar sportsmanek előtt. Sohasem fogadott lovai győzelmére, de annál büszkébb volt paripáira. Igaz, hogy a pesti néphumor mindig úgy állította be Batthyány személyét, mint aki amolyan atyaúristenséget tölt be a gyepen, amely atyaúristenség jóvoltából annyira meggazdagodhatik a hordár is, hogy végre egész sült libát vihet haza vacsorára a családjának verseny végeztével az Andrássy úti Brieftől. És ugyancsak Batthyány Elemért emlegették az üreszsebűek, amikor az utolsó futam után gyászmenetben vonultak végig a Csömöri úton. Csak a nők emlegették Elemér grófot mindig bizonyos rajongással, mert tudnivaló volt felőle, hogy nagy tisztelője a gyengébb nemnek, még különvonatokat is rendelt, ha Bécsből vagy vidékről egy szép dáma a pesti lóversenyre kívánkozott.

A Batthyány-korabeli istállótulajdonosok közül nem lehet kihagyni báró Üchtritz Zsigmondot, akit ugyancsak mindenki ismert Pesten szürke szakálláról és lobogó, szürke üstökéről, amelyre sohasem tett kalapot. Őt mondták a turf tanárának, aki legjobban ismeri a lovakat. És az egykori Veszprém megyei szolgabíró is arról volt nevezetes, hogy sohasem fogadott, megelégedett a versenydíjakkal, amelyeket a lovak bőségesen összenyertek, amikor Péchy Andorral közösen tartott versenyistállót. Nyert Derbyket is és St. Legereket, de kedélye változatlan fölényes, mondhatni, mindig bölcs és derült volt, akár hazahozta a kék szalagot a gyepről, akár nem. A Nemzeti Kaszinóban pontban éjfélkor vette az esernyőjét, miután az összes külföldi lapokat, képeslapokat, sportújságokat áttanulmányozta, és hazaballagott Magyar utcai agglegény-kvártélyára. Tehát ő sem élte azt a nagyszabású életet, amelyet a pesti fantázia elképzel az istállótulajdonosokról.

Ugyancsak a Batthyány gróf "évjáratához" tartozott az Öreglaki Nagyságos, akit némelyek a turf különcének mondanak. Jankovich-Bésán Gyula, öreglaki földbirtokos volt ő, aki ugyancsak arról volt nevezetes, hogy csupán passzióból futtat, mert még a versenydíjakra sincs szüksége. Ő volt az, aki a háború első esztendejében, amikor a lóversenyzés szünetelt: külön lóversenyt rendezett magának az alagi pályán az Ausztria-díj távolságára, mert volt egy csikója, amelyet az Ausztria-díjra nevelt. És miután az Öreglak nevű csikó a vele versenyre kelt idősebb lovakat könnyűszerrel a faképnél hagyta a célkarikánál, az Öreglaki Nagyságos öröme kimondhatatlan volt. Híres volt még Jankovich Gyula arról, hogy öregségére gazdag ajándékokkal látott el egy Magyar utcai úrnőt, aki a főúri körökben szellemességéről volt nevezetes, aki délutánonkint a Nagyságosnak felolvasta az újságot. Soha olyan jóízűen nem tudott szundikálni, mint a felolvasás alatt. Nem szeretett vonaton utazni, inkább kocsin járt, mikor már az ország minden részében voltak vasutak. Régi világbeli magyar földesuraság volt, aki valóban úgy szerette a lovat, mint az megérdemelte. Szarvasbőgés idején azonban egyszerre vége volt a lóversenyzésnek, vadászni kellett menni, mert még volt egy folyosó az öreglaki kastélyban, amely nem volt teleaggatva szarvasagancsokkal. Természetesen megtiltotta, hogy lovai távollétében fussanak, ott akart lenni lovai minden futásánál. Regényalak az Öreglaki Nagyságos, a régi Magyarországnak gyönyörű alkonyodásából való alak, akire hosszasan végignézegetünk, amíg beköszönt a mindent eltakaró éjszaka. A pesti sportfantáziák kiábrándítására róla is meg kell írnom, hogy ételben, italban és egyéb élvezetekben nagyon mértékletes volt.

Hát az a kerecsen-szakireni, ősmagyar arculatú úriember, aki nyári hőben is felgyűrt gallérú felöltőben és zárt fiákerben robog ki a Pannóniából a régi lóversenypályára, hogy figyelő, komoly, okos, de titokzatos tekintetével megborzongtassa azokat a versenylátogatókat, akik az arany-ezüst dressz ellen szándékoztak játszani? Szemere Miklós ő, aki vakmerő fogadásaival valóban legendás alak lett a játékosok fantáziájában. A legkorrektebb urak egyike, aki valaha a magyar glóbust taposta, de a játékban olyan rettenthetetlen volt, mint honfoglaló ősei, akik egy szál karddal rohantak le a Kárpátokról, hogy új hazát foglaljanak maguknak. A sportot jobban senki sem szerette, mint ő, a világ legszebb nőjénél is többre becsült egy jó kancacsikót, ugyanezért agglegény is maradt, mint legtöbben azok a férfiak, akiknél a nő szerelmét pótolja a lovak szeretete. (A ló nagyobb konkurenciája az asszonyoknak, mint a vadászat vagy a mulatozás; ez utóbbiakat meg lehet unni bizonyos életkorban, de a lovat sohasem lehet megunni, mindig születnek új csikók, amelyeknek játékos futamodásában gyönyörködni lehet.) Egy életírója így jellemzi Szemere Miklóst: "A gyep volt az ő szalonja, ahol az agglegényes furcsaságokkal és különc emberekkel teli fogadói szobája helyett csevegett hölgyismerőseivel. Mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnék számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien régime-ből ittmaradott idős urak részére megbeszélni való témája, politikusoknak friss külföldi sürgönye, pillangóknak és színésznőknek tippje, bukmékereknek elveszteni való tízezer koronája, sárkánynyakú versenyparipája, amelynek futásáért a ferenciek templomában imádkoztak öreg, elszegényedett grófnők, és az eső ellen vastag felöltője, széles esernyője." Az életíró (akit nem kell messzire keresni e sorok írójától) sohasem emlékezett meg Szemere Miklós fogadásairól, amelyeket olyan gondosan épített fel, mint egy tornyot. Ha volt olyan lova, amelyben bízott: fanatikusan, vakhitűen rakta fel a pénzt lova győzelmére. Gyakran már hónapokkal, hetekkel előre kezdett fogadni lova nyerésére a külföldi bukméker-irodáknál, Bécsben, Hamburgban, Angliában, ahol jó ismeretsége volt. Néha olyan tőkéket helyezett el, hogy vagyonilag is megrendült volna, ha lovai nem nyernek. Eltolira, amellyel a Szent István-díjra pályázott, csaknem egész vagyonát felrakta. És aki egy rövid fejhosszal nyert. Ő volt az a legendabeli istállótulajdonos, aki nemcsak nyert, de nyereségét megtartani is tudta. Sohasem elégedett meg kevéssel, mindig sokra ment. És szerencséje sohasem hagyta cserben, mert senki sem ismerte a lovakat úgy, mint ő. Az akkori sportlapok már javában közölték a lóverseny-esztendők pontos eredményeit, az úgynevezett turf kalenderek minden versenyló történetét följegyezték, de Szemere Miklós nem hitt senkinek a világon, csak saját magának, s ezért esténkint, amikor a lóversenyről hazajött, két gyertyaszál mellett felütötte naplóját, és beírta megfigyeléseit, amelyeket nemcsak a saját lovairól, de másokéról is tett a délután folyamán. Egy-egy megjegyzés volt talán okozója annak, hogy Szemere Miklós néhány hét múlva hallatlan összegekkel fogadott egy versenyló futására, amely neki valaha megtetszett. Különcködéséhez tartozott, hogy külön festőt tartott - a "lengyelt" -, aki minden lovát megörökítette olajban, külön íródiákot tartott - az öreg Erdélyit -, akinek voltaképpen nem volt egyéb dolga, mint magyarosan, ősiesen hangzó lóneveket kitalálni. Szemere Miklós úr minden nagy eszessége, nagy vagyonossága mellett bízvást helyet foglalhat abban a könyvben, amelyet majd a magyar különcökről fognak írni. Ámde ő is egészséges életet élt, dorbézolásban nem vett részt, ebédre egy darabka főtt marhahúst evett paradicsommártással, a szobájában tornaszereket tartott, és a pezsgőt kis kortyokban itta, részeg állapotban nem látták. Nem, sohasem evett egy fogással többet a vacsorájához, még akkor sem, ha százezreket nyert versenylovaival.

Hát az ódivatú cilinderkalapos, magas, csontos úriember, aki külsejében (kalap nélkül) leginkább egy tiroli zergevadászhoz hasonlít, aki a pesti versenyszezonok kezdetén a Nyugati pályaudvaron megérkezik, hogy a Hungária-szálló ódon batárján fogadójába vitesse magát: vajon ki volna ő más, mint Dreher Antal, a sörkirály. Azóta sok mindenféle királyokat nevezett el a néphumor: hol harisnyakirálynak, hol kalapkirálynak, hol virslikirálynak, mert a demokratikus eszmék mellett a polgár szeret humorizálni is a maga fajtabelijein. De Dreher Antal valóban első volt a maga szakmájában, a sörgyártásban, és nagy nevet vívott ki az istállótulajdonosok között is áldozatkészségével, sportszeretetével. Az öreg Drehert ugyan nem látta eleven ember, hogy valaha is odalépdelt volna hosszú lábaival a totalizatőr-kasszához, hogy lován öt forintot elhelyezzen. Ellenben otthagyta még a schwechati vadászatokat is, ahol nemegyszer hofburgi főhercegek voltak a vendégei, ha Pesten megkezdődött a májusi lóverseny. Vékony, kis sétapálcájával, harmonikás nadrágjával, rövid, kis, szürke felöltőjében lelkesedve nézte lovai futamodásait, nem sajnált semmi pénzt egy jó kancáért vagy egy jó tenyészménért. Tovább nevű lovával a Derby kék szalagját is megnyerte. Nomármost, az öreg Dreherről, a schwechati nábobról igazán nem lehetett mondani, hogy a lóversenynyereségekből költekezik. Életmódjában mintája volt a takarékos embereknek. Miután kocsilovakat is tenyésztett: a saját lovain járt be vonat helyett Bécsbe, sőt nyári időben szalmakalapos négyesfogaton a kottingbrunni versenyekre is. Nem lehet semmiféle legendát feljegyezni az öreg Dreherről, csak annyit, hogy típusa volt az áldozatkész sportsmannek, amilyen a fia is, Dreher Jenő, aki átvette atyja halála után a nevezetes istállót.

A mai sportfantáziák hőse az imént megnyert Király-díj és Magyar Derby révén, Sigray Antal gróf ugyancsak sportsman, nem égből pottyant az ölébe az a szerencse, hogy Naplopójával a legnagyobb díjakat megnyerje. Az egykori fess huszárönkéntes minden sportban járatos. Lovagolt úrlovasversenyekben, szenvedélyesen követte a falkát, gyakorolta a vívást, és a legjobb pólójátékosnak mondják őt. Már huszonöt esztendő előtt voltak versenylovai, amelyeket figyelemmel kellett kísérni minden valamirevaló sportembernek, mert a fiatal istálló Giddy Girlje második lett a Szent István-díjban. Harsona nevű lovával fejhosszal vesztette el a Derbyt, de íme, most annyi esztendő után helyrehozza a csalódást a csodálatos Naplopó. Sok munkával, áldozatkészséggel, sportszeretettel eltöltött esztendőnek az eredménye Naplopó Derby-győzedelme. A sporttól távol állók csak az eredményt látják, és elképedve kiáltanak fel: milyen szerencse! Pedig a lóversenyen is úgy áll a dolog, mint az életben, hogy a vakszerencsét néha pótolni tudja a kitartó munka, a szakadatlan energia és az alapos szaktudás.

*

Könyveket lehetne írni azokról a nevezetes istállótulajdonosokról, akiket a régi magyarországbeli lószerető ember mintának tekinthetett a sport terén. Az Esterházyak, Wenckheimek, Csekonicsok, Rothschildok, Springerek, a Károlyi Pisták, Baich Péterek, Luczenbacherek, Péchy Andorok, Zichy Bélák, Mautner Viktorok, Geist Gazsik, Liptay Bélák, Harkányi bárók éppen olyan ismeretesek voltak a régi Pesten, mint akár a tüneményes herceg, Festetich Tasziló, aki különvonaton utazik lovai versenyzéséhez Pestre vagy Bécsbe. Egy-egy régi név, amikor felmerül az emlékezetünkben, olyan világot jelent, amely többé sohasem fog visszatérni. Szinte a történelem harangjait véljük például hallani, amikor a leglelkesebb magyar sportsman, gróf Apponyi Antal nevét leírjuk, akinek Montenuovo hercegnő volt a felesége. Megtörténhetik még az Magyarországon valamikor, hogy egy császári vérből származott hercegnő esténkint bejárja az alagi istállókat, hogy személyesen győződjön meg arról, vajon lovai kaptak-e elég abrakot, nem részeg-e a tréner, nem pipázik-e a lovász a szalmában, és másnap sürgősen telefonoz Lackenbachernek, a pesti bukmékernek, hogy lovát a holnapi versenyre ennyivel és ennyivel akarja fogadni? Szerencsére, az Apponyi név ma is a régi aranypengéssel cseng a turf históriájában, a régi Antal gróf elsőszülött fia révén, aki éppen úgy szereti e sportot, a paripát, a versenyt, mint az egykori fekete-világoskék színek megalapítója.

*

Sokat kellene még mesélgetni a százesztendős lóverseny híres lovasairól, akiknek úgy ismerte a nevét a közönség, mint az ünnepelt primadonnákét, a turf csodabogarairól, a lótudósokról, különcökről, szélhámosokról: hiszen száz esztendő alatt sok minden megtörténik a legjobb családban is. Hát még mennyi mesemondás lehetne azokról a régi, kedves emberekről, akik évtizedeken át figyelték a csikónemzedékeket, mintha valamely atyafiság fűzné őket egymáshoz, pedig csak annyi volt, hogy az emberek tovább élnek, mint a lovak, ezért ráérnek emlékezni a lovak apjaira, nagyapjaira, dédapjaira...

Bizonyosan még hivatottabb tollak is munkába veszik majd a százesztendős Gyep történetét, a krónikás meghatottan a szép emlékektől, leteszi a tollat.

(1926)

* * *

AKI SZENT ISTVÁN NAPJÁN MEGGAZDAGODOTT

Szemere Miklósnak volt egy versenylova, Eltolinak nevezték, és a paripák váltakozó szerencséjével futkározott a gyepen, hogy mindennapi zabját megkeresse. Szemere Miklós, akinek nábobi hagyatékát annyit emlegetik mostanában, nagyon szegény legény volt még akkoriban. Nemigen tarthatott ingyenélőket maga körül; ugyanezért versenyparipáitól is megkövetelte, hogy azok legalább ennivalójukról, zabocskájukról gondoskodjanak. Ez a bizonyos Eltoli nevű versenyló meglehetősen szorgalmaskodott gazdája gondjainak könnyítésén, Szemere Miklós ezért különös jóindulattal bánt lovával. Gyakran meglátogatta őt istállójában, gondja volt arra, hogy az istállók körül forgolódó emberek el ne lopják a zabot, mint ez már emberemlékezet óta szokásuk azoknak, akik a lovak etetésével vannak megbízva. A gazda simogatta, dédelgette lovát; ha álmatlan éjszakája volt: még éjféltájban is fölkereste Eltolit, amelyet lassankint jobban szeretett, mint akár a legjobb barátját.

(Különben is kevés barátja volt ennek a zárkózott lelkű, magányos, kedvetlen úriembernek.)

A lovászok, lóvakarók és más babonás emberek megesküdtek arra, hogy Szemere Miklós beszélgetni szokott a lovával. A ló hűségesen válaszolt a hozzá intézett kérdésekre és ezért nem akadt senki az istállóban, aki Eltoli abrakját el merte volna lopni. Csak lovasaival nem volt megelégedve a versenyló. Rángatták, száját tépték, kellemetlenül ültek nyergében, sőt néha ok nélkül meg is verték, holott Eltoli mindig igyekezett kötelességének eleget tenni: a maga és gazdája ennivalójáról gondoskodni.

*

Szemere Miklós számos ismerőse között volt egy angol zsoké, akit Cleminsonnak neveztek, és a pálinkát, bort, táncot és a cifra nőt szerette. Többnyire részeg volt ez a zsoké, mert annyi pénze mindig akadt, hogy a búskomorság, betegség és más emberi nyavalya ellen néhány vidám kortyot felhörpintsen. Egész életében szerelmes volt egy Szilvia nevű színésznőbe, aki miatt elhagyta Angliát, mert az angol törvények szerint börtönbe zárták volna az adósságok miatt, amelyeket e színésznő kedvéért vállalt. Cleminson Magyarországba, mégpedig Pestre vetődött, ahol Szemere úr az Arany Sas című fogadóban megismerkedett a boldogtalan szerelmessel.

- Ha kifizetné adósságait: Szilvia megbocsátana önnek? - kérdezte egy napon Szemere úr a sok búfelejtőtől alig eszmélt állapotú zsokét.

Cleminson földre vetette magát, amikor Szilvia nevét hallotta. Szemere úr pedig így szólott:

- Nos, én kötelezem magam, hogy összes adósságait kifizetem, ha ön hűségesen, jó ember módjára bánik lovammal, Eltolival.

Cleminson égre-földre esküdözött, rövidesen megbarátkozott Eltolival, kedvére lovagolta, de hajh, az ördög, a megszokott pálinka mindig a sarkában volt. S így Cleminson gyakran részegen ült föl a versenyló nyergébe, amikor a pesti gyepen már előre legyintettek kezükkel ismerősei:

- Eltoli ismét nem fog nyerni, mert lovasa részeg, mint a csap!

És Eltoli nem nyert. Szemere úr búsult. Cleminson pedig megint csak esküdözött, hogy pálinkához többé nem nyúl, még ha kínjaiban megfeszülne is.

- Ha ön az életben még egyszer akarja Szilviát látni, akkor Szent István napján józan lesz! - mondá egyszer Szemere úr.

- Józan leszek! - felelt Cleminson, mint már annyiszor az életben.

Szemere úr azonban most már nem hitt a zsoké szavainak, hanem szobát nyittatott a zsoké részére az Arany Sasban és mindig maga gondoskodott arról, hogy a szerelmes angol esténkint józan fővel feküdjön le, hogy másnapra ember legyen a talpán. A szobakulcsot a nadrágzsebébe helyezte. A szállodai szoba ablakán e régi időben még vasrács volt; Cleminson éjszaka sem mászhatott ki onnan, hogy borzasztó szenvedélyének hódolhasson.

Cleminson józan volt. De boldogtalan. Párnái tele voltak könnyekkel.

- Se Szilvia, se pálinka. Mindez egy ló miatt! - üvöltötte néma dühében, és sarkával rugdosta a bezárt ajtót.

*

Szemere úr pedig tovább látogatta Eltolit éjszakánkint, és a babonás emberek szerint lovával folytatott megbeszéléseket.

S ezeknek a megbeszéléseknek lett az eredménye, hogy Szemere úr Szent István napja előtt néhány héttel kölcsönkért mindenütt, holott ez nem volt szokása. Kölcsönkért pénzt, váltókat írogatott alá, minden vagyonát eladogatta, elkótyavetyélte az anyai örökségét, hogy készpénzhez jusson. Még az inggombjait is eladta, mert azok gyémántból voltak.

És mindenütt, ahol lóversenyre lehet fogadni, Londontól, Hamburgtól, Berlintől, Bécstől kezdve egészen a budapesti bukmékerekig (akiknek vezetőjük akkoriban Horner és Lackenbacher urak voltak), mindenütt, ahol pénzt vesznek el a versenylovak esetleges győzelmére, megfogadta Eltoli elsőségét a pesti Szent István-díjban. Már a nadrágja sem volt az övé, a hitelét pedig annyira kimerítette, hogy az Arany Sasban azon gondolkozott a szállodás, hogy ne mondja-e fel a pénztelen vendég kvártélyát.

A pálinka hiányában Cleminson őrült módjára üvöltött. Az ajtót feszegette. Az ablakon át segítségért kiáltozott. Szemere úr éjjel-nappal a lova mellett tartózkodott az istállóban, és Eltoli fülébe sugdosott.

*

Így következett el ama bizonyos Szent István napja, amikor Szemere úr kivezette lovát a versenytérre, szabadjára engedte Cleminsont zárkájából, aki természetesen a legelső pálinkásboltnak akart rohanni, de Szemere úr vésztjóslóan rákiáltott:

- Cleminson, gondoljon Szilviára. Soha az életben nem láthatja őt, ha ma leissza magát!

A zsoké a pálinkásbolt előtt megtántorodott.

- Huncut gazember legyen a nevem...

És egyetlen kortyot sem ivott a lóverseny előtt. Kísértetsápadtan, minden tagjában remegve, de tiszta fejjel ugrott a nyeregbe, amikor a Szent István-díjhoz csengettek. Eltoli annál vidámabb volt a józan lovas alatt. Nagyot nyerített szinte kőbálvánnyá meredt gazdája felé, amikor a gyepre kiugrott. Az egész Szemere vagyon volt a négy patájára bízva. Színaranyból való patkó kerül a lábára, ha győz. Ha elmarad, akkor pisztolygolyó a homlokába.

A pisztoly ott feszült gazdája zsebében; amely pisztollyal tán a gazda őt magát is kivégzi, ha csalódna lovában.

De Eltoli nem csalt.

És nem csalt Cleminson sem.

Szinte kísérteties alakban, mint a szélvész felhői rohantak a cél felé, minden versenylovat és lovast megelőzve. A városban a tornyokban ötször kondultak meg az órák. Mégpedig aranyhangon.

Ezen a napon lett Szemere Miklós az ország egyik leggazdagabb embere.

(1928)
 
 
0 komment , kategória:  KRÚDY GYULA ÁLMOSKÖNYV TENYÉR  
Címkék: magyarországbeli, látványosságától, férfitársaságban, versenylovainkat, virágváltozatait, versenyparipákat, megválasztásában, sportszeretettel, kísértetsápadtan, cilinderkalapjuk, méltóságteljesen, beszélgetéseiket, turflátogatókban, meggazdagodhatik, szabóműhelyekből, ellenállhatatlan, összekuporgatott, kimondhatatlanul, kártyaszobájában, adóvégrehajtónak, kalaposboltjában, cirkuszszolgának, elbeszélésünkben, atyaúristenséget, lepedőtolvajokat, lóversenynapokon, komédiáskocsiban, részvénytársaság, szorgalmaskodott, elmulattathatnám, bankjegycsomagok, mondanivalóimból, meglegyintgetett, lóversenypályára, unokatestvéréhez, sértetlenségéről, vadludak kiáltását, vaksi holdvilág, csendes szigeten, egész életedben, különös hangját, lakatosok hosszú, vasút kerekeit, énekes kerék, fehér hegyek, másik kerék, szomszédodban szinte, nappal jókedvű, pénz után, lakatos megkopogtatja, budapesti állomáson, hazájukat könnyen, SZERELMES LEVÉL, FINOM EMBER BÚCSÚLEVELE, Lady Clavering, Drága Asszonyom, KEGYES HERCEGNŐHÖZ, TEKINTETES KISASSZONYHOZ, Nemesi Kaszinóban, Komócsy József, Kisbirtokossági Gyűldének, Gyermekkorában Vay Sarolta, Kedves Boriska, Podmaniczky Frigyes, Vasárnapi Újság, VIDÉKI HÖLGYHÖZ, Mária Terézia-korabeli, Görgey Artúr, CIRKUSZ MŰVÉSZNŐJÉHEZ, Bizonyosan Önt, Ferenc Józsefnek, Vörös Ökörhöz, Vörös Ökörnél, Kemény Zsigmond, Anatole France, BABONÁS HÖLGYHÖZ, Szent György, Hazudtam Önnek, PÜNKÖSDI KIRÁLYNŐNEK, Fürdő Szépe, ÉRETT KISASSZONYHOZ, Kinyílik Ön, Esmond Henrikről, Mondogattam Önnek, Esmond Henrik, REGGELIZŐ HÖLGYHÖZ, Ilyenkor Ön, Euer Gnaden, Urbán Lajos, Festetics Tasziló, Volt Burscheri-párt, Münzer Frigyes, Janek Géza, KÁRTYA ÉS LÓ, Monte Carló-i, RÉGI LÓVERSENYTÉR, Jockey Clubnak, Esterházy Pálné, Károlyi István, Pesti Hírlap, Wenckheim Denise, Meszlényi Adrien, Szomaházy István, Heltai Jenő, Márton Miksa, Ambrus Zoltán, Újházi Ede, Neszmélyi Arthur, Kereskedelmi Bank, Léderer Sándor, Kohner Adolf, Megyeri Krausz Lajos, Szent István-díjat, Párizsból Dauwilwe, Cukorgyár Részvénytársaság, Gálos Kálmán, Tatay Vilmos, Pintér Gyula, Alapi Salamon, Eötvös Loránd, Krausz Simi, Lánczy Leó, Wlassits Gyula, Apponyi Albert, Wekerle Sándor, Batthyány Elemér, Pálmay Ilka, Sugár Valit, Miss, Péchy Andor, MISSIS KITTIE ÉS FEKETE BŐRŰ KOMORNÁJA, Carola Cecília, Alex Reeves, Missis Kittie-t, Wahrmann Richárd, Vier Jahreszeiten, Wahrmann Richárd Kittie, Missis Kittie, Wahrmann Richárdnak, Alex Reevest, Alex Reevesnek, Jockey Club, BÉKEÉVEK SZÉP EMLÉKEI VASÁRNAP, Pejacsevich Albert, Magyar Lovaregylet, Zichy Béla, LÓVERSENYTÉR MEGNYITÁSÁN, VISSZATÉRT RÉGI, SZÉP MÁJUSOK LEVEGŐJE, Dréher Antal, Szemere Miklós, PESTI KÖZÖNSÉG, JÉGHIDEG IDŐBEN NÉZTE VÉGIG, ÜGETŐ LOVAK ELSŐ DÉLUTÁNJÁT, Kutschenbach Róbert, Cassolini Luigi, SZÁZESZTENDŐS PESTI LÓVERSENY, Blaskovich Ernők, Szapáry Ivánok, Esterházy Miklósok, Üchtritz Zsigák, Bruce Lowe, Széchenyi Istvánt, Pálik Béla, Wesselényi Miklós, Örményben Hunyady József, Darley Arabián, Byerly Türk, Godolphin Arabián, Belgrade Türk, Alckok Arabián, Legereket Doncasterben, Blaskovich Ernő Kincsem-palotát, Péchy Andornak, Frank Sharpe, Dégenfeld Imre, Teleki László, Nemzeti Kaszinó, Carola Ceciliának, Esterházy Miklós, Széchenyi István, Batthyány Elemérről, Nemzeti Kaszinóból, Batthyány Elemért, Üchtritz Zsigmondot, Péchy Andorral, Nyert Derbyket, Nemzeti Kaszinóban, Öreglaki Nagyságos, Jankovich-Bésán Gyula, Jankovich Gyula, Szemere Miklóst, Szent István-díjra, Dreher Antal, Dreher Jenő, Magyar Derby, Sigray Antal, Giddy Girlje, Szent István-díjban, Naplopó Derby-győzedelme, Károlyi Pisták, Baich Péterek, Péchy Andorok, Zichy Bélák, Mautner Viktorok, Geist Gazsik, Liptay Bélák, Festetich Tasziló, Apponyi Antal, SZENT ISTVÁN NAPJÁN MEGGAZDAGODOTT, Szemere Miklósnak, Cleminson Magyarországba, Arany Sas, Szent István, Arany Sasban, Szent István-díjhoz,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
10.11. 16:46 Áldozatokat követelt a viharos időjárás Dél-Franciaországban
10.11. 16:46 Cea de-a patra ediţie a Zilelor Culturii Evreieşti din Cluj-Napoca va fi or...
10.11. 16:30 Villamospálya-felújítás miatt változik a közösségi közlekedés Budapesten a ...
10.11. 16:30 Nébih: betartja a szabályokat a tokaj-hegyaljai borászatok többsége
10.11. 16:30 Együttműködik az MFB és az Eximbank a kkv-szektor fejlesztése érdekében
10.11. 16:30 Volkswagen: tömeges leépítéssel fenyeget az új autók szén-dioxid-kibocsátás...
10.11. 16:29 Tuzson: nem lehet különbség életminőség szempontjából a falvak és a városok...
10.11. 16:29 Rétvári: évszázadonként egyszer van olyan lehetőség, mint a váci kézilabda-...
10.11. 16:22 Megnyílt a V4-es országok kortárs filmszemléje Prágában
10.11. 16:02 Kilenc új alkotást vetítenek a Spanyol Filmhéten az Urániában
Tudjátok ?
Mi a megfejtés nr. 74 ?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
Képrejtvény. Ki tudod találni?
még több kérdés
Blog Címkék
Testi feltámadás  Önmegtagadás  Önmegtagadás  Énünk felmagasztalása  Videó  Csillagösvény - Böjte Csaba el...  Bátorság, hit, önzetlenség.  Png cica  Az ősz a lombhullás, a betakar...  Ronaldo három gyerek társaságá...  Két lehetőség  Idézetek a barátságról.  Jó reggelt, szép napot kávézol...  Hölgy az erdei pataknál  Piros háttérben feketekalapos ...  Szép napot  Suzy csodálatos képe  Vigyázzanak rád az angyalok!  Szépséges őszi napot Mindenkin...  Őszi kép  Suzy csodálatos képe  Szép napot !  Boldog szülinapot !  Videó  bizony))  Kovács Kati - Soha ne sírj...  Könyv tartó  Őszi kép  Tallóztam  Kormányos Sándor: Elrejtőztem...  Idézet !  ooOoo  A keresztyén élet lemondásokka...  Labirintus  Nő - zöldben  Ronaldo három gyerek társaságá...  Piros rózsa  Szeretet  Egy angyal - madarakkal  Videó  Kellemes szép napot kívánok!  MistyGrandePiles (Canada)  bizony))  Csillagaim  Szép romantikus kép !  Szép őszi napot!  Zabálás  A keresztyén élet lemondásokka...  bizony))  Png cica  Röntgen  Nő - zöldben  Videó  Halló  Nő - zöldben  Két pont között  Szép őszi napokat  Szász Margit megosztott egy vi...  Videó  Szeretettel !  Őszi gyümölcsök ...  F. Zoltán László - A szerele...  Szeretet  Jó reggelt!!!  Tihany - Moszkva - Várpalota  Bátorság, hit, önzetlenség.  Labirintus  Őszi kép  Jó éjszakát , szép álmokat  Október 13. Jó reggelt!  Png nő  Boldog szülinapot !  Videó  A válasz a kérdés  Szép romantikus kép !  Jó reggelt!!!  Csillagaim  Énünk felmagasztalása  Szerelem hajnala  Jó éjszakát kívánok!  Idézetek a barátságról.  Könyv tartó  Boldog hétvégét!  Cuki pofik  Kellemes hétvégét !  Jó reggelt, szép napot!  Kormányos Sándor: Őszi szél  Szerelem hajnala  Csillagösvény - Böjte Csaba el...  Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz  bizony))  Videó  Kellemes ébredést, jó reggelt!  Sajat szerkesztesu GIF-kepek.....  A vita  A két kiváló ember! II. János ...  Csapj bele  Emlékezünk drága szeretteinkre...  Szeretet  Énünk felmagasztalása 
Bejegyzés Címkék
vadludak kiáltását, vaksi holdvilág, csendes szigeten, egész életedben, különös hangját, lakatosok hosszú, vasút kerekeit, énekes kerék, fehér hegyek, másik kerék, szomszédodban szinte, nappal jókedvű, pénz után, lakatos megkopogtatja, budapesti állomáson, hazájukat könnyen, folytonos futamodás, helyben maradtak, kertészek elfelejtették, ilyen munka, lehullott levelek, divatból kimentek, fatönkök elmesélik, emberek olyan, nagy szeretettől, magányos utak, gazdája lábának, ilyen magánutakon, kalapomat akarják, magányos útnak, élet gyógyíthatatlan, szavak úgysem, vakondok túrja, föld alatt, gondolat szárnyán, csirke tanulja, utolsó falevelektől, másikra szállatozván, hervadt falevelek, őszi széllel, ember sarkában, szavak rövid, pápa őszentsége, embert fogai, ember ajkán, kimondott szavakat, szénből lesz, ablakomhoz állok, varjú sétálgat, emberek társaságába, keserves feltámadást, kopár sivatagon, szélkergette ördögszekér, elátkozott mezőnél, bokrok ismét, szavak miatt, szavak közül, vadludak hangját, expresszvonat kerekeinek, pesti pályaudvaron, expressz kirohanna, teteje volna, varjú ugyanis, háború előtt, ilyen levelezés, újpesti sziget, itteni kocsma, bizonyos órájában, nyakamba szakad, tetőről valamely, sertéskupecek szoktak, miniszteri tanácsosok, életben való, várakozások közben, vastag bokájú, magam négy, tűzre rakni, szabadulás módját, második emeletről, céltalan bujdosás, régi Velencében, margitszigeti romoknál, egész várost, kerti úton, piacra vinné, titkos találkozásokat, izgalomtól félbolondan, rejtett utcában, kocsi ülésén, asztal alatt, összes kéz-, reggeli szeszélyt, esti ásítást, hamis nevetéseknek, gyermekes ellágyulásoknak, összes kunsztoknak, életen átlavírozik, bölcs remetéhez, megszokottság unalmába, titkos kirándulások, szerelmesek pesti, , ,
2018.09 2018. Október 2018.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6560
  • e Hét: 9606
  • e Hónap: 64739
  • e Év: 1876630
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.