Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2012-05-10 12:46:35, csütörtök
 
   
  Völgy a világ végén



DÉL-AMERIKA

Rejtve érintetlen ércfalakban
ezüstkincsek, csattok izzanak,
óriáskígyó végeláthatatlan
teste ring a banánfák alatt.

Püspöklila szitakötőszárnyak
színe orchideaszirmon ég,
tábornokok lázadókká válnak,
s Göncölszekér nélkül ég az ég.


A templom tele van. Az ájtatos gyülekezet a prédikációt hallgatja. A tiszteletes úr azt magyarázza, hogyan illik felkészülni karácsony szent ünnepére. Ha az az érzése, hogy a gyülekezet nem figyel, lovaglócsizmájával belerúg a szószéket pótló katedrába.

Ám a gyülekezet nem a figyelést tartja fontosnak. Fontos az, hogy az ember vasárnapra szépen kiöltözzön, fontos, hogy otthon ne felejtse a német zsoltároskönyvet. A szekérbe, a zöld (vagy sötétvörös) kocsiba befogni a fontos és az, hogy a lovak szőre fényes legyen. Alaposan tisztára csutakolni őket, az fontos. A kislányok a vasalt szoknyát tartják fontosnak meg az új napernyőt, még akkor is, ha mezítláb jönnek. Az istentisztelet olyasvalami, mint a katonai díszszemle békeidőben: mindenki egyszerre néző és szereplő.

A kislányok, elöl-balra, egymással sugdolóznak, és a ruhájukat huzigálják. A kisfiúk elöl-jobbra, kellemetlenül feszengenek az ünneplőben. Az öregasszonyok, hátul-balra, úgy bólogatnak, mintha minden mondatot külön jóváhagynának, vagy mintha minden percben elbóbiskolnának. Az idős férfiak, hátul-jobbra, köhécselnek, torkukat köszörülik, nagyokat fújnak. Üdvös dolog ennyi bibliaidézetet hallani, de jobban esne nagyot szívni a kukoricalevélbe takart, koromfekete dohánylevélből. Várni kell; most nem illik. Még egy negyedóra, és a tiszteletes úr is másról fog beszélni: istentisztelet után káposzta- és veteménymagokat árul.

A papi csizma nekivágódik a katedrának, a tiszteletes úr felemeli a hangját: "És el fog jönni az Úrjézus, eljön ide, a mi nyomorúságos világunkba! Vagy nem tudjátok, hogy világunk, ez a kevély, elbizakodott, csillagokra törő világ a siralmak völgye? Egyesek ezt nem akarják tudomásul venni! Közületek még senki sem éhezett egyetlen napig sem!"

A nyájas olvasó valószínűleg már régen nem hiszi egy szavamat sem. Hogy a német kislányok karácsony előtt mezítláb mennek a templomba, hogy a tiszteletes úr káposztamagot árul, hogy a gyülekezet a német zsoltároskönyvből dicséri az Urat, de még senki sem találkozott volna az éhséggel - ez kicsit sok egy bekezdésben.

Bocsánatot kérek! Úgy illett volna kezdenem, mint a drámaíróknak. Hely: a Déli Félteke. Pontosabban: Donna Irma falva, Dél-Brazíliában. Idő: karácsony előtt, vagyis a nyár kellős közepe.

Vannak nagy és fényes városnegyedek. Róma fénye kiterjed az egész földre... de hogy hol keresse az ember Donna Irmát, azt innen harminckilométernyire már legfeljebb csak a postás tudja. Talán jobb volna így kezdeni:

Az európaiak bizalmatlanul nézik azt, aki Brazíliába készül. "Brazília? A világ végén van. Rio de Janeiro? Ahol a négerek a szambát lejtik?" A riói polgár, a carioca, szánakozva mosolyog, ha valaki São Paulót említi. "Vidék - mondja lenézően. - Interior." Itt Rióban még vannak nemzetközi kongresszusok, a miénk a Nemzeti Könyvtár, van Egyetemünk, itt van a Külügyminisztérium, a Füvészkert, a Jachtklub, ez a csodák városa. De São Paulo? A világ végén van! A São Pauló-i, aki önmagát paulistának nevezi, büszke, mint a római limes őre. "São Paulo világváros - mondja -, és több gyára van, mint egész Brazíliának összesen! És több bevándorolt európaija! Itt olasz, német, magyar, görög, japán, örmény lapok jelennek meg, itt lehet élni. Van egy kiváló kínai vendéglőnk, és a képtárban egy eredeti Churchill-festmény!" De a város aszfaltujjai nem nyúlnak messze, az utak az erdőbe torkollnak... s ott vége a világnak! Ám ha valaki igazán felkerekedik, nekiindul, nem leli meg a világ ígért végét. Az ember repül vagy három órát, továbbgurul autóbuszon, áttör egy-két porfelhőn, és egy német kisvárosba jut: Blumenauba! "Ez itt, ez élet - mondja a sváb képű blumenaui polgár -, és akkor becsüli meg az ember igazán, ha már járt valaha Németországban! Odaát darabonként árulják a banánt, darabszám! És egy banán annyiba kerül, mint itt egy egész fürt! Blumenaunak van zeneiskolája, gimnáziuma, temploma, mozija, kórháza... de persze, ha valaki még négy-öt órányira felzötyög az Itajai folyó mentén... az már a világ végére jut!"

Aki nem sajnálja a fáradságot; és végül felér oda Münsterbe, a háború óta hivatalosan Tenente Gregorióba - Gregorio hadnagynak hívják most, mert Vargas elnök testőrsége fekete parancsnokáról neveztette el -, olyanokkal találkozik, akik nemhogy a világ végén, de a kellős közepén vélnek lakni. "Két szálloda, lutheránus templom, katolikus templom, új kórház és régi temető; szikvízgyár, hentes, órás... város ez, hogy is ne volna város! Nincs járda? De villanyvilágítás van, aki nincs berúgva, nem esik hasra. Persze még egy óra az erdőn keresztül, és ott fenn, a Donna Irma-völgyben - ott már a világ végén van az ember."

Donna Irma nagyra tör, municipio, járásszékhely szeretne lenni. "Miért ne? - kérdi a jegyző, aki egy személyben telekkönyv- s anyakönyvvezető, bíró és közjegyző, vagyis a földi hatalmak Donna Irma-i helytartója. - A kápolna helyére nemsokára templom épül, a lutheránus templomban harmónium is van, van patikánk, báltermünk, iskolánk, szerelőnk, a hentes jobban húz fogat, mint a városi fogorvos... büszkék lehetünk! Nem vagyunk Új-Jerikóiak! Új-Jerikó a világ vége!"

Új-Jerikó polgárai nem szívesen hallgatják az ilyen beszédet. Poppschitz, a boltos és disznókereskedő, aki már annyi ideje árulja a sertést, hogy csak a citrom hiányzik a szájából, s pontosan úgy festene, mint egy újévi malac, még egy árnyalattal vörösebb lesz, ha valaki azt meri mondani, hogy itt az Isten háta mögött érzi magát. "Idáig jön az autóbusz! - kiáltja. - Idáig ér a villanyvezeték, itt este is lát az ember! A boltomban mindent kapni! Szövetet, kaszát, ekét, éjjeliedényt, fejfájós port, babot, petróleumot! Ennél több Blumenauban sincs! Ez itt szemben Bummék híres mézeskalácsgyára! Kóstolja csak meg Bummék kekszét! De ott fenn, nyugatra, Itanduvában, ott aztán a világ végén van az ember."

Itanduvában még van egy szülésznő, és Itanduván túl még vannak völgyek, még vannak meredek hegyhátak (a németek is serrának nevezik, ezzel a spanyol-portugál szóval), és még itt is kunyhókhoz vezetnek az ösvénnyé váló utak. Az utolsó villanylámpán túl még mindig vannak virágoskertek; még mindig akad egy gyümölccsel csábító körtefa.

Egyszer kilovagoltam arrafelé. Szép szeptemberi, vagyis tavaszi délelőtt volt. Úgy éreztem, Háry János nyomán járok, eljuthatnék a világ peremére is, leülhetnék egy kicsit, és lóbálhatnám lábaimat a Semmibe... Az út mentén, pálmalevéllel fedett kunyhó előtt egy öreg sváb szívta a kertjében termett dohány füstjét. Én sem vagyok mai gyerek, de valahogy diákos csínytevő kedvem kerekedett, megálltam, megszólítottam az öreget: "Jó napot, mondja csak, uram, itt van a világ vége?" Az öreg nem haragudott, még csak nem is csodálkozott. "Nem. Nincs itt. Ha épp oda kívánkozik, lovagaljon csak egy-két órát tovább!" Köszöntem, folytattam utamat. A kunyhók még kisebbek lettek, a fák még magasabbak.

A serra szélén egy caboclo, egy igazi bennszülött, akinek még az ükapja sem jött odaátról, lemutatott a végtelen erdőre, arra a 40×40 négyzetkilométerre, amelyet a fehér ember az utolsó botokud indióknak meghagyott, hogy festői háttér előtt haljanak ki. "Ott laknak - mutatta. - Ott a világ vége! O fim do mundo!"

Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz is ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége. Legfeljebb nem minden kísér el utunkon; a gótikus székesegyházak nem hagyják el Európát. A barokk templomok átjöttek Bahiáig, ott megtorpantak a sok arany súlya alatt. Az utolsó könyvtár, amelynek katalógusában még előfordul Rotterdami Erazmus neve, a São Pauló-i. Blumenauban még tudják, mi a jégszekrény. Az utolsó fürdőszoba, a legutolsó kerti törpe Tenente Gregorióban van. Egy harmónium még elhatolt Donna Irma templomáig. S végül eljut az ember odáig, ahol csak a bölcs nem hiányol semmit, mert róla már a régi rómaiak megállapították, hogy "minden javát magánál hordja".

Völgyem leírásának ezen a pontján kiadóm figyelmeztet, hogy illene bemutatkoznom. Első személyben írtam, az olvasó joga, hogy megtudja, ki fia-borja vagyok.

(Mielőtt hozzálátnék, irigy pillantást vetek a szemben levő dombokra. Az ottani legelők ura ötvenkét birka tulajdonosa. Ezek minden évben megajándékozzák ötvenkét hófehér báránnyal... A jó olasznak nincs más gondja, mint minden szombaton eladni egy birkát. Ebből egy hétig ehet, ihat, pipázhat. Neki az égvilágon senki sem parancsol, és az se bántja; mi illik, mi nem.)

Kiadómnak igaza van. A hagyomány megköveteli, hogy aki úti kalandjait elmondja, az be is mutatkozzék. Kartársam; doktor Lemuel Gulliver már kezdetben megmondja, hogy Nottinghamshire-ben született, és Cambridge-ben járt egyetemre. Sorstársam, Robinson Crusoe még azt is elmeséli, milyen hosszú volt hajója, s milyen magas az árboc. A világirodalom régebbi és híresebb hajótöröttjei, Odüsszeusz és Jelky András is szívesen mesélték, hogyan indultak útnak, hogy jutottak célhoz.

A hajótöröttek általában irigylik egymást, s mindegyik azt hiszi, hogy neki jutott a leghidegebb víz, a legmagasabb hullám, a leggyengébb deszka. Én is ezt hiszem: harmincnyolcban vágtam neki a világnak, egy kis kofferrel, pénz nélkül, hiányos nyelvtudással és egy útlevéllel, amelyben már benne állt, hogy "külképviseleti hatóságaink... bajba jutott honosainkat sem anyagilag, sem más módon nem támogathatják". Rövidesen ezt is megvonták. Európában vihar vonult fel, üvöltő diktátorok álltak a kormányhídon, színes ingekbe bújt opportunisták fújták a visszhangot.

Azt hiszem, egyet érzek a többi hajótöröttel: csodálkozom, hogy föld van a talpam alatt.

Nem értem, hogy kerültem partra. Ha csak egy kis rend volna a világon, ha a logika előrevilágítana, régen el kellett volna pusztulnom. De nincs rend, éhezők nem mindig halnak éhen, fegyencek átmásznak a börtön falán, s egyes hajótörötteket a homokra vet a hullám. Gullivert Lilliputban, Crusoe-t szigetén, Odüsszeuszt Nauszikaánál, engem a riói öböl büdös koncentrációs táborába, ahol a bevándorlók egykor szenet szállító hajója kihányja fáradt terhét.

Tizenöt évig tartott az út a müncheni tárgyalások lázas napjaitól a riói banánfák árnyékáig. "Infandum renovare dolorem" - elmondani a kimondhatatlan szenvedést - még a hős Aeneasnak is túl sok volt: a tapasztalt hajótörött a költő Vergiliusra hagyta, mondja el helyette.

Soroljam még fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik - foglalkozásaimat? Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv festői táján s Machiavelli szőlőhegye tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat raktam össze apró darabkákból - a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait enyveztük össze - s ezelőtt írtam még - másoknak - művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban. A könyvtár 1941-ben sziget volt, a bárban ott lebegett a kávé semlegességillata, és jól táplált monsignorék a lotofágok csendes mosolyával majszolták a svájci csokoládét. Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első, háború utáni kongresszusának fordítója. Voltak pacienseim... egy börtönőr egyszer elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlt zsebtolvaj- és betörőkörökben. (Igen jól fizető betegek voltak.) Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is - az értékes állat 1943 hideg telén meghűlt, mert nem lehetett fűteni a követségi villa hevenyészett disznóólját. Ez a malac külön regényt érdemelne. A világ első, diplomáciai immunitást élvező hízója. Jelen voltam a disznótoron is. Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem, betegápolói fizetéssel... csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.

A riói öbölből a Donna Irma-völgyig már csak négy évig tartott az út.

A határtalan távolságokon tulajdonképpen először épp az európai marad el, pontosabban: a második világháború korának emigránsa. Halálra rémül, ha elveszti az aszfaltot a lába alól, s büszkének szánt, de ügyefogyott jelmondata: "Nem élhetek fürdőszoba nélkül."

Érthetetlennek tűnik, hogy éppen az európai, aki megismerte a borzalmak mélységeit, megismerte a halálfélelmet és az éhséget, akit a civilizáció átkai sújtottak, amikor a kultúra áldásai már régen elhagyták, még mindig útjelzések és tilalomfák közt akar élni. Irodába, gyárba vágyik. A gonosz feljebbvalóra, a tökkelütött alárendeltre akar panaszkodni, moziba akar menni, hogy láthassa azokat a tájakat, ahol nem merne, és képtelen volna élni.

Nem, nem érthetetlen. Az európai már olyan ügyefogyott, hogy nem is választhatja az egyszerű, kezdetleges élet végtelen szabadságát. Az egyének gyengesége teremti meg a csordát; udvarias politikusok ilyenkor is tömeget mondanak. A gyengék igénylik a színes inget, az egyenruhára varrt sasokat, a fekete fezt, a csizmát, mert enélkül még gyengébbnek érzik magukat. Az első háború utáni, vagy ami ugyanazt jelenti, a második háború előtti európaiak olyan gerinctelenek voltak, hogy egypár nagyhangú pojáca a nyakukra ülhetett - és itt olyan gyengék, hogy a lábuk nem viszi őket tovább, ha a villamos megállt.

Száz év - ötven év - valóban oly sok idő lenne? Csak most múlt száz éve, hogy az első német bevándorló nagy reménységgel és kis batyujával a vitorlásból partra szállt, és Santa Catarina földjére lépett. És mégis oly régen volt, hogy már időtlen mesének hangzik:

Franciaországban élt egyszer egy király, akinek körte alakú feje a torzképfestők öröme volt. Lajos Fülöpnek, a polgárkirálynak hívták. Biedermeier fotelben ülve igazgatta népe sorsát, és egy szép nap elhatározta, hogy hazahozatja híresebb elődje, Napóleon császár Szent Heléna szigetén porladó hamvait. Saját fiát, Joinville hercegét küldte a tengerre, hogy a vállalkozás új dicsőséget hozzon a királyi házra. De a szelek kiszámíthatatlanok, az óceán nagy, és Szent Ilona szigete igen kicsi. A királyfi végül is Brazíliában kötött ki. Napóleon csontjai türelmesen várhattak. A brazil császár örömmel fogadta az ifjú herceget; a hullámok ritkán vetnek királyfit a partra! "Volt a császárnak egy világszép húga, a királyfi meglátta, belészeretett, fényes lagzit csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a lé" - mondja most bizonyára a mesevilágban jártas olvasó kissé unottan, de igen helyesen. A történelem csak annyit tehet a meséhez, hogy - Brazíliáról lévén szó - a császárnak egy vasa sem volt, minélfogva húgának hozományul csak kétszáz négyzetmérföld őserdőt adhatott, lent a Santa Catarina-i partvidéken, ahol a madár sem jár, hacsak nem hosszú csőrű tukán az illető.

A fiatalok a mézeshetek és mézesévek múltán elindultak Frankhonba, ahová - itt fordul a mese a történelembe - 1848-ban érkeztek meg. Rossz idők jártak a királyokra... A cilinderes polgárok barikádokat emeltek, azt sem kérdezték, mit szabad, mit tilos; sőt lőttek... és királyfi és királykisasszony nemsokára az emigránsok szerényebb szerepében kötött ki Hamburgban

Mielőtt az emigráns abból élhet, amit tud, abból kell tengődnie, amije van. Nekik csak egy távoli őserdejük volt. Szerencséjükre a hamburgi fakereskedőknek tisztább földrajzi fogalmaik voltak, mint nekik. Az üzlet csakhamar létrejött. Nemsokára már indultak is az első gyarmatosítók, és megalapították Joinville, városát; a francia nevű német kisváros felvirágzott. A vállalkozó szellemű hamburgiak munkának láttak. Első földmérőjük, akit véletlenül épp Wunderwaldnak hívtak, felosztotta az erdőt. Dalárdát és tűzoltóegyesületet alapítottak, s csak nagyon messziről gondoltak Bismarck egyre nyomasztóbb hangulatú Németországára.

Nemsokára egy Blumenau nevű braunschweigi patikus követte a herceg hamburgijait. Patikában, kotyvasztás közben könnyű álmodozni. Ibsen drámákat álmodott, dr. Blumenau német gyarmatokat. Olvasott, levelezett, s egy szép nap vagy húsz vállalkozó szellemű s pénztelen fiatalemberrel és házaspárral átjött Brazíliába, felhajózott a Joinville-től délre tengerbe torkolló Itajai folyón, amíg egy festői kanyarhoz nem ért. Ott művészi érzékkel, hercegi fölénnyel, patikusi komolysággal kirakatta a ládákat, batyukat, vagyis várost alapított.

Századunk első éveiben Hamburg városa hatalmas területet vett, nem messze a patikus városától; így létesült az Itajai partján Hammonia városa, itt épült az első, ma már múzeumba illő, de még mindig csökönyösen közlekedő vasút; ötven éve még éltek a gyarmatosítók: Kolonist-nek nevezték magukat, az ötven holdas birtokot Kolonie-nek. Fejszével, fűrésszel estek az őserdőnek. Őserdei híradó volt az első újságjuk.

Más emberek voltak, mint kortársaink. Megérdemelnék, hogy valaki megírja történetüket. Az amerikaiak Hollywoodot bízták meg, foglalja eposzba pionírjaik hőstörténetét. A nyugatnak tartó, indiánok ellen harcoló kispolgár, a nincstelen honfoglaló, a törvénytől menekülő kalandor, a csak önmagában bízó lázadó ma a kordába fogott amerikai polgár vasárnap délutáni eszményképe. A Santa Catarina-i Kolonist még várja, hogy eposzba foglalják hőstetteit, és valószínűleg hiába várja...

Az emberiség arra ítéltetett, hogy csak azt ismerheti meg, ami írva van - és ezekből az életekből semmi sem vált papírrá. Az első nemzedék az erdő ellen harcolt, és sírjait ma már elfedte a páfrány. A páfrányból bozót lesz, és elhal a tengeren túlról jött nyelv. Az unokák már nem áldoznak az ismeretlen nyelvű ősök szellemeinek.

Az emigránséletnek megvannak a maga kérlelhetetlen törvényei. Az első: elölről kell kezdeni. A városban ez azt jelenti, hogy a bevándorolt egyszerre csak az utcán áll - vagy mert nem hozott elég pénzt, vagy mert minden készpénzét tapasztalatra cserélte. A kolonista számára pedig azt, hogy előbb hosszú évekig a dombvidék távoli zugában, kunyhóban él, hogy egy nemzedék az őserdőben vérzik el - elvérzik, mert nincs orvos, aki vérzést tudna csillapítani. A második már elér egy bizonyos biztonságot, már örökölt földön áll. A harmadik esetleg már várost lát a fák helyén, vagy visszatérhet a házak közé, hogy újra megtalálja a lázadók, a kalandorok, az emigráns európaiak végső célját: a polgári életformát. A városban már akadna íróasztal - de ki írná meg nagyapja történetét? Mindenki a saját történetét meséli.

Nem hiszem, hogy akad majd, aki feljegyezné a ma még eleven hagyományok töredékeit. Az őserdőbe vivő és az őserdőből kivezető úton szerencsétlenség történt: a második világháború. A Hitler-vallás sehol sem talált olyan jámbor hívekre, mint a birodalomtól távol élő svábok. A kis sánta Göbbels - "az apokaliptikus csirkefogó" - Dél-Amerikának irányította rádióállomásait, és bízhatott benne, hogy arrafelé minden szavát szentírásnak veszik. "Németország feltámad!" - prédikálta. A fiatalok mit tudhattak Dachauról, ha még Berlinről sem tudták, merre lehet! Csak egy hangot, szavakat, egy nyelvet hallottak... a haza, az édes anyaföld nyelvét - s boldogan öltöttek barna inget. Akadt egy bennszülött Quisling, akinek szép portugál neve volt (nehogy a hatóságoknak feltűnjön), aki pontosan lemásolta Hitler bajszát, hogy a legbutább kölyök is észrevegye, kit képvisel, és hatalmasakat üvöltött az állam első, Németországból jött hangszóróiba. Készen voltak a tervek a "végső győzelem" napjára: Santa Catarina német gyarmat lesz, és zsidók híján a feketéket kell agyonverni, a brazilokat kiutasítani... Ezrével mentek "haza" a sváb hazafiak, hogy a háború után győzedelmesen térjenek vissza Dél-Amerikába, mint a tengeren túli Birodalom urai...

Tudjuk, hogy másként történt. Brazília Amerika oldalán lépett a háborúba. Csak jelképes haderőt küldött az olasz harctérre, de a belföldön sikerrel harcolt a fegyvertelen kolonisták ellen. Elkobozták a földeket, műhelyeket, az öreg néniket és a Hitler elől idáig menekült németeket kizavarták lakásaikból, nácik s áldozataik részére közös gyűjtőtábort létesítettek, megtiltották a német beszédet, és bezárták az elemi iskolákat. Nemcsak a légvárak dőltek össze, hanem a nehezen felépített valóság is. Kitűnt, hogy milyen veszélyeket rejt a honvágy, hogy milyen hasznos felejteni. Az iskolákat többé sohasem nyitották meg, az akkor elégetett könyvek hamuja elszállt. Veszélyes exportcikk volt a koncentrációs tábor és a könyvmáglya - a sors különös iróniája, hogy Lessinget odaát azért égették el, mert megértést és türelmet hirdetett, itt pedig azért, mert németül hirdette.

A tilalmak valamit végleg eltöröltek. Parasztok és paraszttá vált pionírok lassan gondolkoznak, és nehezen felejtik el, amit már tudomásul vettek. Tekintélytiszteletük megrendíthetetlen. Sokan még azt sem hallották, hogy a háború vége óta újra szabad németül köszönni. Semmi esetre sem állítanák önmagukról, hogy németek. Németország messze van, a világ másik végén... Igaz, hogy Brazília sincs túl közel. Ha a fiatal kolonistát nagyon szorítják, mondja meg, milyen állam fia, akkor végre, sóhajtva, oda lyukad ki, hogy Santa Catarina-i.

Szent Katalin fia? Mit mond ez a fogalom? Az, hogy afgán vagy eszkimo, még felidéz bennünk egy képet, ha talán nem is felel meg egészen a valóságnak. Még egy olyan világos meghatározás is, mint angol, sem mond biztosat arról az angolról, akivel egyszer találkozni fogunk... Mit érthetünk hát catarinenser alatt? Mint minden amerikai, a catarinenser is olvasztókemencében készült. Lengyelek, görögök, franciák megtanulnak portugálul, azt játsszák, hogy brazilok. A nyelvük tulajdonképpen nem is portugál, mert inkább afrikai törzsek hanglejtésére, ewe-re vagy suahelire hasonlít. A portugálok majdnem a múlt század végéig szállították a rabszolgákat, megtanították őket annyi portugálra, hogy megértsék a parancsot, és aztán a néger dajkára bízták fehér avagy kávészínű gyermekeiket. A Fekete Anya szobrot kapott São Paulóban, s megérdemelten. Ő találta ki a brazil nyelvet.

A Schleswig-Holstein-i, a sváb, a szász kalandorok kései unokája már helyesen ejti a néger hangokat. Sőt: a néger anya úgy dajkálta kisdedét, hogy testsúlyát hol egyik, hol másik lábára helyezve, előre-hátra hajolt, és úgy dúdolt neki. A fiatal brazil anya, még ha kékszemű, lenhajú is, szégyellné magát, ha csak egy percig nyugodtan tartaná csemetéjét. És amint Szent Katalin országának ifjú polgárát a bantu asszonyok módján dajkálják, a botokud indiók kedvenc ételével etetik: a mandiókagyökérrel, melyet sokfelé cassavának, itt botokudul és katalin-nyelven aipinak neveznek.

Befolyásolja az étkezés a népek jellemét? Megváltozik az északról jött krumplievő, ha Rómában áttér a csőtésztára? A lélekbúvárok a megmondhatói, hogy milyen lelki tulajdonságokat köszönhettek az erdő meztelen lakói ennek a lisztes, ízletes, sok mindenre jó gyökérnek, s hogy ezek fellelhetőek-e a catarinenserben. Az illető tudósnak azonban sietnie kellene, mert az utolsó kétszáz botokud útban van az örök vadászterületek felé.

Átveszik-e az emberek szomszédjuk tulajdonságait? Cserélődnek a jellemvonások a kerítéseken keresztül? Ez esetben a Velence vidéki olaszok tulajdonságai is átütnek a szent katalin-i jellemen, mint ahogy Tiepolo alkonyatai is megjelennek néha a brazil égen.

Az olasz gyarmatosítás kezdete is legendaszerű. A nápolyiakat, a szicíliaiakat Odüsszeusz tengere csalogatja messzi országokba. Az Alpesek völgyeiben, a Karszton lakó olaszok már a szomszéd völgyben honvágyról panaszkodnak. Hogy kerültek a trentóiak a dombvidékre, amely hazai szőlőhegyeikre emlékeztet? A véletlen, miután a joinville-i herceg hajóját a brazil partra vetette, újra kezébe vette egy embercsoport sorsát.

Szinte hallom az ellentmondást: "A történelem a megvalósult szükségszerűség." "A történelem logikája követelte, hogy..." De a történelem nem fizika, az ok és okozat törvénye nem mutat a jövőbe. A görögök hiába törték a fejüket, ki intézi az ember sorsát: Tükhé-e, a véletlen, avagy Ananké, a szükségszerűség... mert ha igaz, hogy a logika uralkodik, az uralkodó néha alszik, s a véletlen intézi fölényesen az emberek ügyeit, amíg újra felébred.

A történelem törvényszerűsége azt követeli, hogy a szűkülő Európa népei új, szűzi földeket keressenek. Amikor Blumenau értesült az első gyarmatosítási kísérletek sikereiről, logikusan következtethette; hogy sehol sincs jobb kilátása a telepeseknek, mint az örök tavasz földjén, ott, ahol a kávétól az almáig minden megterem. Tudta, hogy a kisszámú, elszórtan települő család elvész, elkallódik a vadonban és az idegenek közt, és el akarta érni azt a létszámot, amely már elég erős megőrizni hagyományait és sajátosságait. Az is érthető, hogy az, aki műveltségét egy braunschweigi patikában szerezte, nem értesült arról, hol van a nyelvek határa az Alpesektől délre. Fogalma sem volt arról, hogy az 1860-as években a Habsburg-monarchia határain belül olaszok is éltek. Csak annyit tudott, hogy Tirol szegény országrész, hogy a hegyekben nehéz gazdálkodni, s hogy a havasok éhes lakóit könnyű lesz átcsalni Szent Katalin termékeny mezőire.

Blumenau - akiről különben csak annyit tudunk, hogy nagyothallott, s hogy az utókor doktori címmel ruházta fel - a tettek embere volt: írt az innsbrucki Császári Helytartóságnak. Ez a kiváló intézmény (melynek a magyar történelemhez is volt valamelyes köze, amennyiben a kufsteini börtön is a hatáskörébe tartozott) megértéssel, sőt lelkesen fogadta az ismeretlen patikus ajánlatát. Bozentól délre olaszok - ahogy Innsbruckban mondták: katzelmacherok éltek. A macskaevő taljánt a fenébe küldeni! Ennél hazafiasabb gondolat még Bécsből sem érkezett! A Helytartóság ritka gyorsasággal intézkedett. Egynéhány hónapra dr. Blumenau levele után már indultak is a trentói családok a hatóságoktól olyan melegen ajánlott pálmafák felé.

Dr. Blumenau abban a szalonkabátban, amelyben ma a főtéren álló bronzszobra ábrázolja, várta a tiroliakat; a kikötőben ünnepi hangulat uralkodott, amikor feltűnt a háromhónapos úttól fáradt, viharvert gőzös. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor kiderült, hogy a Véletlen beleszólt a szép tervbe, és olaszokat küldött, akik egy mukkot sem tudtak németül, s még szeretett uralkodójukat, Ferenc Józsefet is csak Cecco Beppe néven ismerték!

A város-, sőt majdnem államalapító patikus beletörődött a sorsba - annál is inkább, mert a trentóiak értettek a sajtgyártáshoz, a kukoricalisztből, amelyből a svábok csak rossz kenyeret sütöttek, kiváló polentát főztek, sült madárkákat tálaltak hozzá, és csakhamar igen szép szőlőt árultak, boruk pedig kitűnő volt. Az olaszok rizst vetettek, míg a sváboknak még krumplijuk sem volt... Nem lehetett visszaküldeni őket. Már azért sem, mert szívesen vették és fizették meg a német iparosok törülközőit, asztalkendőit; alsóruháit. A legbölcsebb tervező sem találhatott két egymást ennyire kiegészítő embercsoportot.

Az egykor a Velencei Köztársasághoz tartozó tartományok, melyekhez Trento is tartozik, ma is szorosan összefüggnek. A trentóiakat csakhamar a padovaiak, a friulok követték. Inkább jöttek a hivatalosan portugálul beszélő országba; mintsem hogy a hideg angolszászok közé mentek volna, Észak-Amerikába. A latin nyelv élő lányai mindmáig erősen hasonlítanak egymásra. A latinul beszélő könnyebben találja meg a luzitánhoz vezető utat, mint az osztrák szomszéd nyelvének a kulcsát.

Az olaszok, azaz a velenceiek (Dante toscanai nyelvét idegennek érezték volna, de alig találkoztak vele a templomon kívül) könnyen érintkeztek a harmadik, már itt talált népcsoporttal: az Azori-szigetek halászaival.

Ezeket hiába kérdezték volna, a szükségszerűség vagy a véletlen hozta őket ide. Azt sem tudták, hogy a portugál király sózta őket rokona, a brazil császár nyakába, mert hogy az ismert mondást variáljuk: "Sok volt a portugál, és kevés a szardínia." A szigeteken nem volt mód bölcselkedni a túlszaporodás kérdésein. Az azoriaknak különben is hiába mesélték volna, hogy hol van Brazília: iskolát, betűt úgysem láttak még. Valami ősportugált beszéltek, egy gályán jött, kevés szavú nyelvet. A földi tudományokból csak annyit tudtak, hogy hálóval halat lehet fogni; az asszonyok hálót fonó mozdulatokkal verték a csipkét is. Ha az azoriaknak elvont fogalmaik lettek volna, arra lettek volna büszkék, hogy az államalkotó elemhez tartoznak... De erről csak a későbbi világháborúk idején értesültek. Eleinte megmaradtak a partvidéken, tovább halásztak. A földműveléshez nem értettek. Ha nem látták a tengert, megrémültek, mint európai kortársaink, ha nem látnak kövezetet és villanykapcsolót.

Svábok, velenceiek, azoriak voltak a catarinenserek elemei - de nemcsak ők. A brazil állam az első világháború előtt Oroszországba küldte ágenseit, s hívta a Volga melletti, a kaukázusi, a szibériai németeket. Az első világháború után ugyanonnan jöttek azok, akiknek már voltak rokonaik ott, ahol az aipi zöldül. Vannak keresztény szekták, melyek úgy értelmezik a Bibliát, hogy aszerint gyilkolni tilos, s emiatt a világi és hadviselő hatalmakkal kellemetlen ellentétbe keveredtek: a mennoniták, "Jehova tanúi", a "Jóisten saját gyermekei" önmaguk részére felfedezték, ha nem épp Brazíliát, de az erdőt. Idetaláltak.

Észak-Amerikában a technikai haladás összekovácsolta, összeötvözte a nemzetiségeket. A jellemek, sőt a neurózisok már futószalagon készülnek. Ott, ahol nincsenek utak, nincs betű, lassabban készül az új ember. A régi szavak még élnek: élnek még kis, titkos nyelvek is: a különböző tájszólásokat beszélő németek két-három évtized alatt megalkották saját és portugál szavaikból, félreértett olaszból és botokudból, a Katarinenser-deutsch-ot, s nagyon csodálkoznak, ha az odaátról jövő honfitárs nem érti, hogy a churrasco marhasültet, abacaxi ananászt jelent... Az olaszoknak nehezére esik különbséget tenni saját szavaik és a portugál szavak között. Egyformán illenek a latin vázú mondatokba. Van, aki a portugált úgy ejti, mintha tegnap futott volna ki gondolája a Canale Grandéból, van, aki tiszta velenceit beszél, s meg van győződve, hogy portugál. A cremonai, a bresciai tájszólás száz változatban keveredik az azoresi (most már államhivatalnok) utódjának Magelhaessal jött mondataival. Nyelvészek szép értekezéseket írhatnának ezekről az egy családban, egy völgyben beszélt magánnyelvekről.

Még egy-két nemzedék, s el fognak tűnni. A lélekölő rádió, az önálló gondolkodást pusztító elemi iskola el fogja tüntetni az itt született tájszólásokat is. Korunkban úgy pusztulnak a kis nyelvek, mint a ritka állatok. Az indio törzsek nyelvei eltűnnek, de tűnnek az olasz tájszólások, a svájci, francia patois-k, tűnik a skót, a helgolandi - az emberiség egyre szegényebb lesz.

Szeretem a még a magyarnál is kisebb, fenyegetettebb nyelveket; szívesen tanulom a serra, a völgyek ("die Tiefen") tájnyelveit, a szavakon keresztül nézem a beszélőket. Nem merném állítani, hogy beléjük látok. Még az író is csak azokba az alakokba néz, akiket önmaga alkotott. Én csak a testeket ismerem, a fájó szerveket, az emberek szagát, melyet nem lehet leírni, amely más, mint az igazi, négerből és indióból gyúrt bennszülötté, és más, mint az európai paraszté. Ismerem a sebekre, fekélyekre utaló szavakat - de a lelkekhez nem értek.

Nem boncolok lelket, az a gyanúm, hogy a lélekelemzés éppolyan keveset mond a lélekről, mint az oxigén-, hidrogén- és szénatomok a kenyérről, mely belőlük áll. Csak annyit mondhatok, hogy a messziről jött, alig összeforrt keverékből, a tönkrement kisiparosok, tudatlan halászok, szegény karszti kecskepásztorok ivadékaiból paraszt lett.

Ezen talán csodálkozik az, aki a parasztot misztikus, földből sarjadt lénynek tartja, a föld tudatlan, de tiszteletre méltó papjának, valakinek, aki megismerhetetlen mesterséget űz. A róluk írók is sokszor olyan hangot ütnek meg, mintha egy távoli, titokzatos népről prédikálnának a városban - a nem-titokzatos valóságban élő olvasóközönségnek.

A Santa Catarina-i kolonista nem más, mint a többi magára utalt, két kezével dolgozó ember; talán jobban ismeri az állatokat, az időjárást, a fák órát mutató árnyékait, kevésbé azt, ami a kerítésen, ami a völgyön túl fekszik. Végtelenül bizalmatlan, mert a városi ember, a hivatalnok, a sertéskereskedő, a tápiókagyáros nem sok jóakaratot mutatott iránta. Az orvos, a patikus az ő tudatlanságán gazdagodott meg. A német nem bízik a portugálban, mert rosszul érti. Nem bízik az olaszban, mert egyáltalán nem érti, a holsteini plattdeutschot beszélő rosszat gondol a gombócevő bajor szomszédról. Ugyanakkor végtelenül hiszékeny. Ha valaki térképet lengetve tengerparti telkeket árul, melyek a dagállyal eltűnnek, itt biztosan eladja őket. Nagyszerű üzletet csinál a vándorló orvosságárus az óriáskígyóolajjal. Egy kis üveg öt csirke árába kerül, de fog-, fej- és hasfájást gyógyít, jó korpa ellen, és hasra kenve a szülést is elősegíti. Álmatlanság ellen a homlokra kell kenni. A kolonista alázatos és félénk. Nem mer bemenni a jegyzőhöz, aki egyszer rákiáltott. Ugyanakkor olyan büszke és biztos magában, mint bolygónk kevés lakója. Ahhoz a ritka emberfajtához tartozik, akiknek a világon senki sem parancsol, aki keményen dolgozik, de ott és akkor, amikor kedve tartja. A kolonista birtokának korlátlan ura. Ha végiglovagol a legelőjén, méltóságteljes, mint a középkori lovag, aki szintén nem írt, nem olvasott, a katekizmust a papokra hagyta, de a szabadságnak azt a teljességét élvezte, melyet a polgár már nem ismer.

Ellentmondások? Igen. Az ember ellentétes lény, ördög és angyal rokona. Miért ne legyen a kolonista bizalmatlan és hiszékeny, félénk és dölyfös?

A táj a béke és a boldogság képe. A gyümölcsfák arról beszélnek, hogy a narancs és a körte sohasem hiányzik a kolonista asztaláról; ahol télen-nyáron zöldek a legelők, s annyi a tehén, ott nincs vacsora- és reggeligond. Az olaszok rizsföldjei, a németek aipimezői megnyugtatóan zöldellnek. Kacsák totyognak a Donna Irma-patak partján, sok a baromfi, és a malacok hátából csak a kés és villa hiányzik, hogy a csendélet teljes legyen. Ajánlanám a képet a művésznek, aki a béke freskóját kívánná megfesteni.

Nehezebb volna jóságos kortársakat illeszteni az örökzöld keretbe. Annak, aki a harmónia e képét zavartalanul kívánná megőrizni, nem tanácsolnám, hogy a barátságos házak tulajdonosainál a szomszédok iránt érdeklődjék. S jaj annak, aki meg meri kérdezni, mit gondol a szülő gyermekeiről, a gyerek szüleiről!

Kilencvenéves korában a páfrányok alá vonult az utolsó azok közül, akik az őserdőt irtották ott, ahol ma a lutheránus templom áll. Eljött hozzám hatvanéves fia, megkért, írjak a városban megjelenő hetilap részére egy kis megemlékezést a tisztes aggastyánról. "Meséljen az apjáról!" - kérem. "Az apám... az apám sokáig élt, és erős volt, nagyon erős! Amikor kisfiú voltam, játszottunk, és én a patakba dobtam a szomszéd fiú sapkáját. A szomszédasszony átjött, panaszkodott. Az apám megvert, de hogyan! Összetörte a bordáimat. Hetekig feküdtem... aztán, amikor az öcsém fejszével ment neki, megcsendesedett." A fiúk végül visszafizetik a gyermekkori szenvedéseiket. Vagy csak hálátlanok?

Dahl úr hozza öreg anyját: "Húsz év óta lábfekélye van! Hogy fáj! Milyen büdös!" A hat gyerek nem akarta megfizetni a kezelést, de most már senki sem állja a házban. A genny átüt a kötésen, a legyek ellepik; s a hullaszag! Elkezdem a kezelést, az eredmény meglepő: a soha meg nem érintett sebek hálásan gyógyulnak, a szélük kisimul, a felületek tisztulnak, hat hét alatt minden rendbe jöhetne. De nem jár kezelésre. Múlik az idő. Egyszer meglátom a fiát. "Mi van az anyjával? Miért nem jön?" "Semmi szükség rá. Fájni ugyan még fáj a fekély, még nyitott, de már nem büdös."

Máskor egy fiatalember hívott anyósához. A gyomorrák már odáig sorvasztotta, hogy a Halál a kisujján elvihette volna. "Ne adjunk neki legalább egy altatót?" - kérdeztem. Azt felelte: "Nem kell. Mi mindnyájan olyan jól alszunk, hogy éjjel nem is halljuk a nyögését."

Idillikus, alávaló - ezek a fogalmak olyan szépen megférnek egymással, mint hiszékeny és bizalmatlan, alázatos és büszke. Csak az antik színpad álarca volt mindig egyforma, csak a világot jelentő deszkán vannak javíthatatlan gonosztevők és szeplőtlen hősök. A spektroszkóp már régen bebizonyította, hogy a természet nem ismer tiszta szubsztanciákat, mindenben megvan minden. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy mindenkiben szintén megvan minden. Csak a pokol kénköve és tüze rettenti el a kezdő csirketolvajt, s örök mennyei malasztot kell ígérni, ha az ember fájdalomcsillapítóhoz akar juttatni egy rákban haldokló nagyanyát. De pokol és mennyország is csak közvetlen közelről hatnak, ha a halálos ágy - az utolsó hajó - már a sírnak tart. Csak annál a gondolatnál, amely röviden fogalmazva így hangzik: "Elpatkolok" - jelenik meg a lelkiismeret. Egy sírásóról mesélnek, aki világéletében utolsó csirkefogó volt. De a halálos ágyán magába szállt, és bevallotta: egyszer egy fiatal lányt temettek. A gyászolók már hazamentek, otthagyták, hogy hantolja be a sírt. A lány egyszerre csak dörömbölni kezdett, kiabált: "Miért zártatok be? Hol vagyok? Engedjetek!" De ő azt mondta: "Az ördögbe is, koporsóban vagy, ott is maradsz!" És behantolta a sírt!... S most egyszerre, hogy lángolni látta a poklot, bűnbánatot érzett!

Ugyanabban a családban halálán volt egy öregember. Papot hozatott, és meggyónt neki. Felvette az utolsó kenetet, megkapta bűnei bocsánatát in articulo mortis. De a felesége, aki az ajtónál hallgatózott, Isten szolgája távoztával belépett, és csak annyit mondott: "Mit, a Marissal is? És azzal a mocskos, disznó Ilsével?" Az elengedett tisztítótűzbéli esztendők helyett olyan pofonok következtek, amilyent csak fejésben jártas kezek osztogathatnak. Másnap az özvegy szívszaggatóan zokogott a temetésen.


Aki repülő-, madár- vagy honvágy-távlatból néz a tájra, csak az idillikus vidéket látja. Töredékes képet kap az is, aki csak az emberekbe tekint, és elfelejti a felszínt. Nem szabad a dolgokat a röntgenológus szemszögéből nézni. A legcélszerűbb lassan, figyelmesen végighajtani a vidéken.

A "végighajtani" magyarázatra szorul. Szó sincs motorberregésről, benzinszagról. Ló húzza a kocsit, "hű"-re indul, "brr"-re megáll, ostorcsettintésre gyorsít. Itt még nem szakadt meg az évezredes kapcsolat a ló és az ember között, szó sincs arról, hogy a lovat a filmvállalat kelléktárába vagy a kutyaeledelkereskedőkhöz utalnák. Nincs kolonista, aki ne mesélne valami különöset lovairól. Van olyan ló, hogy "jó, de lassú, akkor kellene befogni, ha koporsót szállít az ember". De ha idegen ló kerül a legelőre, nekimegy, mint a táltos, és addig rúgja, amíg a másik elmenekül. Van ló, mely "nem kap kukoricát, de úgy szalad, mintha jászolszám kapná". "Az embert megismerni a barátairól? - hallom. - Szó sincs róla. Nézze, milyen tizenegy barátja volt Júdásnak! De a lovairól meg lehet ismerni az embert" - mondja nekem egy öreg, aki bölcsességét pálinkásbutykosából szívja.

Végighajtunk, végigmegyünk... csak az a kérdés: honnan? Hol van birodalmam határa, vagyis az a határ, ahonnan az emberek még hozzám jönnek sebeikkel? Hol kezdődik az a völgy, amelyet arról a világtörténelemben ismeretlen, Irma nevű telepesfeleségről neveztek el... aki itt szerezte a nálunk csak Mozart-operákban hallott donna címet.

Királyságom határait legpontosabban növények jelzik. Lenn a tengerparton a banánok integetnek széles leveleikkel, óriási szívalakú virágaikkal, s megteremne a kávécserje is, ha a svábok szokásai nem írnák elő, hogy a kávét Brazíliából kell vásárolni, és mindenféle mással keverni. A banán még elkíséri az Itajai folyót, de Tenente Gregorio előtt megunja a vándorlást, megáll. Ott minden, ami világoszöld, már dohánylevél. Aztán egyszerre sötét méregzöldbe fordult a Teremtő ecsetje: ez már aipi. Ott, ahol a szűk, kacskaringós út mentén megáll a cukornád is, ott, ahol a hegy sötét palabelét mutatja, hiába kínálva táblákat az írni-olvasni nem tudóknak, ott, ahol egyszerre hűvösebb lesz a levegő, s a szél a körtefák virágainak illatát hozza - ott vonnám a határt.

Csodálattal gondolok a telepesekre, akik addig forgatták a földgömböt, amíg megtalálták azt a helyet, ahol az idegen ország nem egészen idegen. Tudták, hogy az ember boldogsága a felhőktől s szelektől függ. Hallottam, hogy a tiroliak, akik az első világháború után jöttek, és innen hatnapi járóföldre hasonló hegyeket találtak, eleinte nagyon haragudtak, hogy a trópusok híres gyümölcsei nem teremtek meg arrafelé. Szemére is hányták a miniszternek, aki odavezette őket: "Ha legalább banánunk volna..." De az öregúr csak simogatta legendás hírű, fehér szakállát, és csak annyit mondott: "A tiroli nem terem meg, ahol a banán terem... A tiroli ott terem, ahol alma terem..." És neki volt igaza.

Jót tesz, megállni az út mentén. Az őserdő fekete fala még ott mered a serra hátán, helyenként leereszkedik a Riesel-patakig. Lehelete hűvös. Az indio jól választotta házát: az erdőben mindig hűvös van, illata különös és édes, páfrányok, pálmák, orchideák árasztják. Ez nem tropikus őserdő. Az alacsony pálmák (a belük volt az indio kedvenc csemegéje) és a hosszú, virágzó indák ellenére inkább Altdorfer és Dürer erdejére emlékeztet. Talán ilyen volt a reneszánsz kor erdeje az Alpesek völgyeiben.

Az út felett faház áll. Koromfekete néger tekint ki az ablakán. "Ez még Brazília" - gondolhatnánk. De ha a fekete Péter kávébarna kislányát, Marinhát hívja, egyszerre Svábországba jutottunk. Péter anyanyelvén szól. Nem azon, amelyet Guayanától az argentin pampákig hallunk. Péter őseit gálya hozta Lourenço Marquesból, de azok testvérének vallja magát, akiket a Hamburg-Süd gőzöse hozott. Nem hisz a bőr színében. S azt a nyelvet beszéli, amelyet kiskorában, tanonckorában hallott, amelyet felesége beszél. Bajok csak akkor voltak, amikor tilos volt németül szólni. Brazília félt a fajgyűlölet vallásától, féltette négereit, japánjait, indióit a gyilkos tanoktól, a Goethe nyelvén elhangzott uszításoktól. De Péter meggyőződéssel védte a szólásszabadság szent jogát, és nem engedett: "Jobb német vagyok, mint a fehérbőrűek" - magyarázta a rendőrségen. Betehettek-e egy fekete ősbrazilt a németeknek szánt koncentrációs táborba? A delegado, a rendőrség megbízottja félt, hogy kinevetik, hazazavarta Pétert.

Település itt nem azt jelenti, hogy ház áll ház mellett. Birtok következik birtok után; minden kolónia ötven hold. A következőn talán már áll egy ház, vagy csak egy rancho, egy ferde tetejű kunyhó. Könnyen nyújtózkodik az ember, a gyerekek nem ütköznek egyhamar kerítésbe. Péter szomszédja messze lakik. Még mielőtt odaérnénk, mellékút ágazik fel Inhambuba.

A mellékút kísértést jelent. Még messzebb vezet a nagyvilág zajától, zavarából, mintha egyenesen Utópiába indulna.

A régi térképezők egy-egy hegyet, völgyet, hegycsúcsot az ott először látott állatról neveztek el. Az inhambu fürjszerű madár. Az őserdő bozótjában élt; ízes húsának köszönheti, hogy pusztulófélben van... csak régi indio neve él még a falu nevében, mint rég kipusztított törzsek neve São Pauló-i utcanevekben.

Utópia boldog szigetét úgy képzelem, mint az Inhambuba vezető utat.

A családok egy mérföldnyire, fél mérföldnyire élnek egymástól. Akkor találkoznak, ha kedvük tartja, havonként néha többször, de rendszerint ritkábban. Csak ha beteg a háziasszony, jön a szomszéd felesége kisegíteni. A házak körül széles, az erdőig érő aipimezők... Régi, hű kísérőnk, az éhség, hosszú utazásain még nem érte el az Inhambuba vezető utat. Az út nem hosszú. Lóháton másfél óra. De érdemes gyalog felmenni. Nehéz leírni, milyen az, ha az ember a trópusokból szubtropikus vidékre kerül, és ha a tenger szintjéről 4-500 méter magasra jut. A súly lehull a vállról, tágul a tüdő, enyhül a honvágy. És aki sokáig járt a városok kifejezéstelen házai között, fellélegzik, ha eleven kifejezésű házakat lát.

Egy modern pszichológus új tesztvizsgálatot ajánl a régiek mellé: fát rajzoltat, s ennek alakjából, ágaiból, gyümölcseiből, leveleiből és gyökereiből következtet az illető lelki alkatára. Én egy lassú, de sokkal biztosabb eljárást ajánlanék, s itt, az inhambui úton nem volna nehéz alkalmazni: hagyd, hogy a kísérleti személy annyi és olyan fát ültessen, amilyet akar. Ápolja őket húsz-harminc évig, vigyázzon rájuk... s nem lesz nehéz megmondani, milyen ember.

Belekontárkodom a lélekbúvárok tudományába, és megadom saját kulcsomat: sötét, áthatolhatatlan mandarinsövény - magába fordult, félénk személy. Pálmák a ház előtt: büszke, öntelt, a különöst kedvelő ember. Körtefák a ház körül: hajlam a gyakorlati életre, nem-eredeti lény. Platán: nem-babonás bennszülött. Azok, akik az erdőben értesültek az élet dolgairól, félnek a fától, mely évente elveszíti kérgét. Leprásnak hat, talán leprát terjeszt!

Az inhambui út mást is mutat. Szőlőlugas, a konyha külön épület - olasz telepes. Rózsabokrok - lányok a háznál. A rózsa Európából jött, és ott, ahol nincs tél, könnyen elvadul. Csipkerózsika meséje itt valóság: száz év alatt egy rózsabokor tövis és virág alá temetné a mesebeli király várát is, a kolonista házáról nem is szólva. A régi kertek violája, margarétája mellett Dél-Amerika flórája sem hiányzik: a tizenegyóra-virág csak délelőtt nyitja színes kelyhét; százszínű szőnyeg pompázik délig, zöldesszürke fonákja terül délután. A rózsa nem feltétlenül királynő: az orchideák versenyeznek vele, a címért. Nem csillapítják a honvágyat, mint a rózsa óhaza illata, inkább beljebb csalogatják az erdőbe azt, aki beléjük szeretett. Az orchideák nem árulják el titkukat. Egészen új, szürrealista formák és színek bukkannak fel a bozótban vagy ősrégi fák koronájában. Oda kell mászni értük, ahol különben csak vén, tapasztalt mérgeskígyók vadásznak kismadárra. Jókedvükben szerény lakhellyel is megelégszenek: a disznóól tetejének árnyékos részén hatalmas csokorrá nő, száz virággal integet az erdőből hozott orchideaszál.

Érdemes felsétálni Inhambuig. Itt látjuk, hogy indul az élet az erdőben!

Kezdetben volt a fűrészmalom. A deszkák egy részéből bútor lesz, a másikból kenyér. Aztán jön a bolt, portugálul a venda, svábul die Wende, a földi javak tárháza. A venda vendéglő is, van kiadó szobája, postahivatal is (a boltosnak néha be kell hajtania a városba). A boltos bankár, hitelt ad, cukornádpálinkát mér, és pontos értesülései vannak az aipiárakat illetőleg. Az inhambui boltos már villanyáramot is szolgáltat szomszédainak! És van már egy piros cserepes, tornyos lutheránus templom is a dombon! Olyan, mintha képeskönyvből vágták volna ki. Talán igazán az olvasókönyvéből építette a kis köpcös, szász pallér. "Mindenki segített, a katolikusok is." A felszentelésen egy egész ökröt sütöttek nyárson. Templom, áldozat, áldomás összetartoznak. "Most épül a katolikus templom - meséli egy inhambui. - Pontosan akkora lesz; mint a miénk." "Pontosan? - kételkedem. - Igazán pontosan akkora?" "Nem - vallja be -, egy méterrel hosszabb." Az inhambui polgárok sem különböznek a külvilágiaktól.

Csalogatnak a mellékutak, az erdőbe tűnő, orchidea-irányba vezető ösvények, de Donna Irmába igyekszünk. Ez az út a határt őrző négertől az első fehér emberig vezet, akit Braunnak hívnak. Braun úr már biztosította önmaga számára a halhatatlanságot. Mint Everest nevét a hegy, Beringét a tengerszoros, úgy fogja az ő nevét őrizni ez a völgy- és erdőrész: "Braunnál." A halhatatlanság biztosítéka egyelőre a helységnevekben rejlik. Brazíliának egy kis zöld része majd örök időkre megőrzi a Braun-nemzetség emlékét.

Braun vendája messze van a falutól, de mégis egyik központja. A teherautósok tudják, hogy hordóban árulja a benzint. Vendéglő is van, turistaszállónak mondhatnánk, habár a turisták ez idő szerint a kátyúba ragadt deszkaszállító teherautók sofőrjei. Az ebédlő még a múlt koloniál stílusát őrzi, de már polgáriasult. Az első emeleten szép keretben ez áll: "Mindenkinek csak annyi boldogság jut részül, amennyit viselni méltó." "Kant Immanuel." Kant, aki földrajztanár is volt, és bölcseket mondott a térről és az időről, aligha sejtette volna, hogy Königsbergtől - egy elpusztított Königsbergtől - ekkora tér- és időbeli távolságban valaha is idézni fogják. De a fiatal Braun már középiskolát is látott, tanít a vasárnapi iskolában, sőt könyveket is vesz. A házában már szabad Kantot említeni.

Híd vezet a vízesés felett, mely a venda melletti fűrészmalmot hajtja. (Minden a fűrészmalommal kezdődik.) Szomorúfüzek (itt a honvágytól búsak - de vajon mitől búsultak odaát Európában?) hallgatják a patak csobogását. A patakmenti réten ősrégi araucariák emelik imádkozó mozdulattal ágaikat az ég felé - ritka látvány ott, ahol végtelen erdőket ítéltek halálra a deszkakereskedők. A vendához teherautó is tartozik. Dohányt visz a városba, s onnan hozza a mindennapi élet mindennap szükséges tárgyait. Onnan jönnek a külvilág képei is. Egy reményteljes utazási iroda plakátokat osztogat, a fiatal Braun felhozza őket, és ha a háziasszonyok Inhambuból vagy a Kacsa-völgyből bejönnek sóért, szögért, petróleumért, ott várja őket a biztató meghívás: "Visitez Versailles!" "See the Tower of London!"

Az emlékek a tárgyakhoz tapadnak. Aki egy vidéken otthon van, tudja, mi, hol történt, tudja, hol illik borzongva áttekinteni egy korláton: ott, ahol a Halál emberalkotta dolgokhoz ért... A Braun vízesése fölötti hídról biciklizett az öreg Mahnke a mennyországba. Süket volt és tökrészeg. Mégis a korom-sötétben biciklizett, s azt hitte - így téved az, ki világéletében két lovat hajtott -, azt hitte, a két kerék is megtalálja majd az istállóba vezető utat. De a kerekek csak a fizika vak törvényeit ismerik, és pontosan ott zuhantak a patakba, ahol a korlát hiányzott. A fűrészmalom gátja mögött mély a víz. "Itt történt" - mondják a boltból jövők, s lemutatnak a patakra. Mások hozzáteszik: "Igen, a cachaça, a cukornádrum! Abba már sokan belefulladtak!" Akik hisznek az isteni gondviselésben s abban, hogy az emberi sorsok is benn foglaltatnak a szabadesés törvényeiben, azt mondják: "Eljött az ő órája is!" "Mindenkinek csak egy bizonyos idő adatott, s aztán már sírja várja!" Rögtön elmondják Düwalmeier tanulságos esetét: "A vén csirkefogó - Isten nyugosztalja! - világéletében mihaszna volt, s csak arra volt kíváncsi, hány cachimbot, hány pipa büdös dohányt szívhat, még mielőtt elviszi az ördög. Pontosan akarta tudni, és elment kártyát vettetni a régi indio telep mögé, ahol semmi keresnivalója sem volt. De alig jött ki az ajtón - Isten tudja, mit ígért neki az a piszkos boszorkány, mindig három tojásért jósolt -, nekiszaladt a jósnő tehene. Estére meghalt. És csak azért, mert kíváncsi volt, mert pontosan akarta tudni!" A Halál... ki ne tudna róla egy mesét? "A Halál - hallom - néha téved. Felejt, mellékap! Lám, a nagymama esetét, a nagymamáét, akit mindenki ezen a néven ismert, mert már nagyanya korában vándorolt be, túl volt az ötvenen... de még erős volt, szerették... és ki mondta volna, hogy még fél század van előtte? És mégis: túlélte gyerekeit, még egy-két unokáját is, és százéves lett! Amikor száz lett, leköltözött dédunokájához, Indaialba. Már nem látott jól, már nem járt kapálni; de még tett-vett a konyhában. Százegy lett, százkettő, látni való volt, hogy a Halál elfelejtette! Amikor százöt lett, már alig hallott, csak dédunokája kislányának a magas hangját hallotta még. A kislány kísérte, ő beszélt hozzá. Úgy hangzott, mint a furulyaszó, s aki látta őket, azt mondta: "Kilencvenkilenc év különbség!" És mi történt? Egy szép nap a kislány anyja reggel belép a szobába, ahol mind a ketten aludtak, és holttesthez ért! Pedig beteg sem volt, nem szenvedett... de meghalt a kislány! A Halál elfelejtette a vénasszonyt, s amikor sietve jóvá akarta tenni mulasztását, a sötétben mellékapott, s a kislányt vitte el!

Senki sem merte megmondani a nagymamának. "Gréti átment a blumenaui nagynénihez - mondták -, majd visszajön!" De a vénasszony egy szót sem hallott, vagy nem értett semmit, csak sírt, jajgatott... Amikor eltemették a kislányt, senkit sem engedtek a házba, senki sem szólt neki, de ő csak sírt, csak sírt szakadatlanul: "Gréti, jaj, Gréti" - és amikor jajgatott, éjnek idején, a Halál észrevette, hol fekszik, s hogy tévedett! Harmadnapra azután eljött érte is."

"Úgy bizony - fűzik tovább -, nem halhat meg mindenki úgy, mint a vén Kränke!" A vén Kränke esetét mindig akkor idézik, ha a de arte moriendi, a meghalás művészetére kerül a szó: "A legkisebb fia ezüstlakodalmán újra felöntött a garatra, de nem egy vagy két üveg cukornádpálinkával! A harmadiknál már a negyediket követelte... aztán ott a karosszékben elaludt. A zene, a lárma nem keltette fel. Amikor végre ágyba akarták vinni, már jéghideg volt."

Negyedórányira, félórányira, egy órányira van a falu a Braun boltjától? Az attól függ, lovon, fiatal vagy öreg lábakon jár-e az ember, esett-e, vagy süt a nap, nappal van-e, vagy éjszaka. Aki jár, és meg nem áll, eljut a faluba, és ha útközben kíváncsi, mennyi van még hátra a bozótból, a mandiókaföldekből, megkérdezheti a gyerekeket. Gyerekeket biztosan lát az ember: az iskolából jönnek, oda mennek. Braunhoz mennek vásárolni, tőle mennek hazafelé.

Itt, a Ráktérítőtől délre örök a tavasz; amit elvet az ember, ki is kel, megterem. Kislányok és fiúk születnek, tejet isznak, megnőnek, nagykanállal eszik az aipit, zsíros lével szeretik a kukoricamálét. Ha nyolc-tíz gyerek üli is körül az asztalt, egy sem áll fel éhesen. Hat-hét gyerek nem számít soknak. Egy kolónia, egy ötvenholdas "gyarmat" eltart egy tucatot is, és a természet úgy intézte a dolgokat, hogy pontosan annyian üljenek az asztalnál, amennyien jóllaknak. Itt él a közelben egy nem is idős kolonista, aki a spanyol királyok idején már hidalgó, nemesember lett volna - por haber tenido siete hijos varones sin interrupcion de hembra alguna -, mert hét fiút nemzett, és lány nem szakította meg a sort. Kárpótlásul a meg nem szerzett nemesi címerért, a gólya még egy kislánnyal is megajándékozta. "Javasasszony lesz belőle, akire ráolvas, meg fog gyógyulni" - mondják a hivő lelkek. "Boszorkány lesz belőle" - súgják mások. Hogy is volt a hét holló meséje?

A nagyobb gyerekek felnőnek, megházasodnak, de a szülői házban újabb csecsemők születnek. Nemegy nagybácsi tekint fel tisztelettel nála jóval idősebb unokaöccsére. Tizenkilenc gyerek már ritkábban akad, de két anyát is ismerek, aki eddig vitte. "Tizenhat gyerek - panaszkodott az egyik - nem elég ahhoz, hogy anyjukat eltartsák. Szeretném tudni, hányra volna szükség?" Még a nagy gyereksereg sem nyújt biztonságot, aki biztonságot, boldogságot keres, délibábot hajszol. Sőt, a számtalan gyerek annyi munkát, gondot, bajt jelent anyjának, hogy néha nem lehet ennyiben hagyni.

"Rio dos Indiosban történt - hallom -, az asszony ott huszonötig vitte; csak úgy, idővel. Néha egy fél tucat fiú jött egymás után, néha egy fél tucat lány. De huszonöt az már mégis egy kicsit sok, és az asszony oda lyukadt ki, hogy no most aztán elég. Fogta magát, és a férjének - itta a rumot, mint a szivacs - patkánymérget kevert az üvegébe. Úgy hánykolódott az ágyán, hogy leszakadt alatta, aztán vége is volt. Többet nem szült az asszony."

"Lecsukták?" - kérdeztem akkor még naivul. "A gyerekek nem engedték. Kellett az anyjuk, a legkisebb még szopott. Azt mondták, látták, amikor apjuk maga keverte a port a rumba. Erre aztán hazaengedték az asszonyt."

Gyerekek mindenütt születnek. Egyforma mohón szívják a tizennégy vagy az ötvennégy éves anya tejét. Hat gyerek nem elég, hogy egy anya lábszárfekély-kezelését megfizesse, de az anyák mindig lelnek főtt aipigyökeret, kanalat, tányért vagy tányérpótló féltököt gyerekeik részére. Néha még a szomszéd gyerekek, az erdőben talált gyerekek részére is. "Élt egyszer a bozótban egy caboclo asszony, egy gonosz boszorkány. Nem akart gyermeket nevelni; és ha gyereke született, tüzet rakott, bedobta" - így kezdődik egy történet. Ha a távoli nyájas olvasó úgy véli, hogy a rendőrségnek be kellett volna avatkoznia, csak annyit mondhatok, hogy Utópiában nincs rendőr, s hogy az innen negyven kilométerre cachaçát mérő vendéglős, aki mellesleg amolyan seriffszerű "rendőrségi megbízott" is, nem lovagolna egy fél napot, hogy egy boszorkány magánügyeivel törődjék. "De egyszer - így folytatódik a történet - épp arra járt a Putz Pali felesége, azé a Putzé, aki két szál deszkával és egy köteg madzaggal jobban rendbe szedi a tört karokat, mint a nagyfejű doktorok. Kiszedte a sötétbőrű kislányt a tűzből. Még élt. Szépen fölnevelte." Aki nem hiszi, megnézheti. Most tizenöt éves, úgy beszél németül, mint a holsteini halászok. Példája mutatja, hogy a valószínűségszámítás sem lát a jövőbe. Ki jósolta volna meg a hamuban síró, kávészínű csecsemőnek, hogy konfirmációja előtt a templomban szépen el fogja mondani, mit tett Luther Márton a wittembergai templomkapu előtt?

Ahol sok a gyerek, elmosódnak a különbségek: a fogadottal pontosan úgy bánnak, mint a sajáttal. "A Schrötteréknél a Bab-völgyben már volt egy csomó fiúgyerek, s csak kislányt kívántak, de semmi sem jött, »Kivénültünk, asszony« - mondta a Schrötter a feleségének. És amikor karácsony napján kilép az ajtón, ott feküdt egy kis, pólyába tett csecsemő a küszöb előtt. »A kislány, a kislány!« - kiáltotta. Mind összeszaladtak - mit hozott a Jézuska! -, úgy örültek. Aztán, amikor kicsavarták a pólyából, kisült, hogy ez is fiú volt! »Most már mindegy« mondták, és felnevelték ezt is." Ha a feleség megszökik valaki mással - olyan országban, ahol a válás ismeretlen fogalom, szökni szokás -, rendszerint magával viszi legkisebb gyermekét. A szöktető szerelmes ezt már eleve tudja, és nincs semmi ellenvetése.

A gyerekek mind dolgoznak. Élni és dolgozni éppúgy egyértelmű fogalmak, mint élni és lélegzeni. Háromévesek fát hordanak a konyhára. A legidősebb gyerek, főleg ha lány, anyjának szigorú és jóságos helyettese. A tizenhat évesek nyugodtan férjhez mehetnek, hiszen életüket eddig is pelenkamosással, tejlevesfőzéssel töltötték, s annál is inkább, mert tizenhattól hatvanig egy új szót, egy új fogalmat sem tanulnak. A gyerekek olyan gyorsan nőnek, mint az aipibokrok közti gaz. A füvek és páfrányok tömkelegét portugál szóval capimnak hívják. S a gyomlálásra a svábok megalkották a kapinen igét. A kapinálást magyarra nyugodtan kapálással fordíthatnánk. Kapinálni annyi, mint dolgozni - rendet teremteni -, a kígyófészkeket szétverni, a mindent elpusztító levélvágó hangyák rejtekhelyeit megtalálni. A capim, a hangyák, télen-nyáron támadnak, a harc örök. "Aki nem dolgozik, ne is egyék" - mondják óvatosan odaát. Itt máshogy hangzik: "Aki nem kapinál, nem eszik." Így igaz. Az iskolaévek néha felvetik a kérdést: "Tanulni vagy kapálni?" - s úgyszólván mindenki, aki választhat, a kapát választja, inkább otthon marad, és a gaz ellen küzd, mint kint a világ gazsága ellen. Kapálva múlik az ember élete, tízgyerekes anyák minden szabad idejüket kapálva töltik. Ez a lét, a lényeg. Ezt senki sem magyarázta meg szebben, mint a Pachinger Jancsi, amikor első feleségéről emlékezve mesélte: "Alig volt húszéves. Mielőtt megbetegedett, semmi baja sem volt. Előző nap jól volt, másnap már nem. Úgy nézett ki, mint az influenza, de talán mégsem az volt, mert egyszerre csak meghalt." "Borzasztó, nagyon sajnálom, Pachinger úr" - mondtam én. "Már van új feleségem, ő is jól kapál" - vigasztalt.

A gyerekekről még sok mindent lehetne mondani, mert ők adják meg a munka, a ház, az élet értelmét. "Már megnősült?" - kérdem a karikagyűrűs fiatalembert, akit még nem is olyan régen mint kis kölyköt kezeltem. "Meg!" "Gyereke is van?" - kérdem tréfából. "Úgy kezdődik! - kiáltja csodálkozva, hogy még ezt sem tudom. - A második már útban van!" - teszi hozzá fölényesen. A gyerekeké a jövő, s az volna a legszebb, ha a jövőhöz még ötven hold erdőt is hagyhatna az ember mindegyikre! Ha legalább soha életükben nem kerülnének el az utópiai mandiókamezők zöldjéből.

Sokan elkerülnek... Dél-Amerikának hivatalosan van védkötelezettsége, de nincs se puskája, se cipője egy igazi hadsereg számára. A hadsereg tábornokból, ezredesekből áll. De Nemecsek nélkül még a grundon sem volt parádé - és a legjobb Nemecsek még mindig a sváb parasztfiú. Porosz altisztek egzecíroztatták az ükapákat. Megvan a foganatja. Az itt toborzott díszszázad még az amerikaiaktól levetett egyenruhában is marcona jobbra-arccal fogadja a repülőgépből kilépő külföldi államfőt. Hosszú az esztendő idegenben, babon és rizsen, a múlt századbeli rabszolgák kosztján. Még többet szenvedtek azok, akiket Németországba vetett balsorsuk, azok, akiket apáik 38-ban "hazaküldtek", hogy "védjék a hazát". Olyan országba jutottak, ahol senki sem tudta, mit jelent "az aipit kapinálni", ahol cukornád sem termett, ahol karácsonykor - karácsonykor! - átkozott hideg volt! Az egyik maga mesélte nekem: "Még azt sem tudják, mi a nyársonsült! Marhaszeletnek hívják... és ha az ember megrendeli, olyan kicsi, hogy körös-körül kilátszik a tányér! A kávé annyiba kerül, mintha minden szem külön hajójegyet váltott volna! S ami a snapszot, a cukornádpálinkát illeti... te jó Isten! a szegény embernek bújával-gondjával egyedül kell megbirkóznia!"

Akik túlélték a vihart és a szégyent, visszakerültek, és megfogadták, soha többé el nem mennek.

A lányok ritkán vágynak a "nagyvilágba". Tudják, hogy a visszaút nagyon nehéz. Még azok is szenvednek, akik csak a szomszéd államba, Paranába házasodnak. Teherautón csak egy nap, de mégis milyen messze van! Nyomorult vidék, a föld sötétvörös, a kávécserjék minduntalan elfagynak. Hallottam egy asszonyról, aki már túl volt a negyvenedik évén és a századik kilón, amikor Paranába költözött - de egy szép nap mégis felmászott a legmagasabb araucariafa koronájára, hogy hátha onnan meglátja a Donna Irma-völgy feletti serrát.

Már az egyszerű kirándulás a tengeren túli világba is kaland, s szerencse, ha a vége jó! "Egy papné hetven felé járt, amikor Németországba került. Az apja lutheránus pap volt, a férje is, a fia is az. Itt született az erdőben, hetven éve még más sem volt, mint erdő, apja, férje, fia mindig a legtávolibb telepeseknél jártak, az apostolok lovain vitték az apostolok szavait. Velük taposta a rengeteg ösvényeit, a földből növő falvak sarát, míg a reuma meg nem bénította térdét. Végül sikerült helyet szerezni számára egy németországi kórházban. Az óceán felett repült, a repülőtérre érte jöttek, kezelték, néhány hónap múlva sántítva, de már egyedül járt a városban. Hallgatta a lármát, nézte a kirakatokat.

Egyszer úgy adódott, hogy át kellett mennie a főtéren. A tér közepén szószéken rendőr állt, körülötte az autók körhintája forgott. Az anyóka egy ideig nézte, várta, hogy megálljon a végtelen autófolyam, majd egy csendesebb percben Istennek ajánlva lelkét, elindult a szószék irányába, gondolván, hogy aki ott fenn áll, rossz ember nem lehet. Könnyű elképzelni, mi történt: fékek csikorogtak, pléh csattant a pléhre, megindultak a tülkök, a szitkok... a néni csak bicegett rendőr-irányban. A rend őre megfordult a zajra, egy pillanatig csak bámulta a vakmerő öregasszonyt, leállította a forgalmat, s a hirtelen csöndben kaszárnyahangra kapcsolva ráüvöltött:

- Hát maga melyik őserdőből mászott ki?

A papné őszintén és alázatosan felelt:

- A brazilból, kedves biztos úr.

Mit tehetett a rend buzgó őre? Leugrott a szószékről, karon ragadta a bűnöst, és átkísérte a másik oldalra.

"Kimenni a nagyvilágba" az éhesek, a kíváncsiak, az álmodozók dolga. A nagyszülők még ezekhez tartoztak. Éhesek voltak, mint azok a hunsrücki parasztok, akiket a falu jegyzője le akart beszélni a kivándorlásról. "Azt hiszitek, hogy ott a sült galamb repül majd a szátokba?" "Nem hisszük - mondták -, de ha történetesen repülne, megehetjük!" Kíváncsiak voltak, akik hallottak a botocudók országáról, a brazil patakok ametisztjéről, topázairól. Álmodozók voltak, mint "Isten saját gyermekei" és "Jehova tanúi", akik zavartalanul akartak várni a fényben leszálló mennyei Jeruzsálemre. De ott, ahol aipi terem, ahol az emberek megtanulják, hogy lehet a domboldalba vájt kemencében kukorica- és aipilisztből kenyeret sütni, elmúlik az éhség, ahol minden erdő mindig zöld, elmúlik a kíváncsiság, és aki hajnaltól késő estig kapinál, takarmányt szállít, ellátja a jószágot, s fát vág, az megszűnik álmodozni. Ott marad, ahol van. Blumenau, kövezett utcáival, régimódi, tornyos-erkélyes villáival, egy-két, ha felhőt nem is, de reggeli ködöt karcoló betonépítményével majdnem annyira van, mint Párizs.

Ha megpillantom Donna Irma első házait, okkal vagy ok nélkül, de otthon érzem magamat. Pedig tudom, otthon ott van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol a nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol. Mégis otthon érzem magam, mert ismerem a két házat, melyek balról, az út felett, jobbra, az út alatt, mint zöldre mázolt deszkavárak, a bejáratot őrzik. Jobboldalt kisfiú született, és egy-két fogással segítenem kellett; bal felől egy nagyon fáradt, nagyon öreg asszonyt kísértem az utolsó kikötő felé: útja a német Samoa-szigeteken kezdődött, Ausztrálián, a Csendes-óceánon keresztül vezetett ide, és már nem volt érdemes folytatni. Nincs kulcsom az élet kapuihoz, de néha hívnak, hogy kenjem meg sarkait.

Ha újszülöttet látok, mindig megkérdem, hogy mi lesz a neve. A kolonisták már sok mindent tanultak a bennszülöttektől - mint azt, hogy a pólyást szüntelenül rázni illik, és azt is, hogy különös és ritka keresztnevek jól hatnak. Az egzotikus nevek előszeretete még a rabszolgakor hagyatéka. Az ültetvényes - a fazendeiro - pompás tréfának tartotta négereit Cézárnak, Napóleonnak, Nelsonnak nevezni, vagy ha kedvelte a zenét, Beethovennek és Rossininek. Amikor 1889-ben a rabszolgaság - legalábbis hivatalosan - megszűnt, egy-egy földbirtokos ezer vagy akár ötezer rabszolgája egyszerűen fölvette volt gazdája nevét: Silva vagy Dos Santos lett. Csak a keresztelő pap akadályozhatta meg, hogy az egész nemzetet ne egy néven hívják. Addig forgatta a hagiografikus lexikont, amíg megtalálta Theodosiust és Euklidest a fekete kisfiúknak, Callixtát és Apollóniát a kislányok részére. A lelkes hazafiak aztán a kiirtott indiók neveit hozták divatba. A fiúkból Tibirica és Karamuru lett, a kislányokból Yara és Iracéma. Az európai, aki Beethovennel vagy Hippokratésszel még egy bizonyos fogalmat társít, sokszor csodálkozik. A bennszülött részére már csak nevek, mint Jancsi vagy Pali. És ha a naptárban sajtóhiba volt, nem baj, Nebson se rosszabb, mint Nelson. A jobb oldali házban született kisfiút Edilsonnak nevezték, és az is maradt. A templommal szemben lakó szabó fia Rubens. "Hogy jutott ehhez a névhez?" - kérdem az anyját. "A joacabai benzinkút tulajdonosa után neveztem" - feleli. Egy kislány Illa. Miért? Abban a percben, amikor a világra jött, valaki a kórház folyosóján azt kiabálta, hogy "illa, illa". Egy másik Aspirina. Az aszpirin mindig jót tett anyja fejfájásának. Egy harmadik Lomita. "Nem Lolita?" - kérdem kissé gyanakodva. "Nem, Lomita. A férjem olvasott egy történetet egy Lomita nevű lányról, aki mindig híven szolgálta az uraságot." Az apa - a szabad kolonista - nyilván hűséges szolgálót kívánt... Vajon miért? Néha a gyerekek maguk se nagyon értik, mit jelent a nevük. "Hogy hívnak?" - kérdem a hétéves kislányt. "Isolinának." "Isolina? Hát ez micsoda név?" "Nem tudom, de otthon Egérkének neveznek."

Ha tehetetlenül állok egy tovatűnő élet előtt, megkísérlem egy-két emlék megmentését. Honnan jött, mit látott az az ember, aki mostantól kezdve már mindenről hallgatni fog? Ki ne vinne sírjába titkokat, történeteket? Az asszonyt ott, a bal oldali házban az angolok vitték Samoából Ausztráliába, amikor az első világháború kitört. Akkor minden németet deportáltak. A háború után visszatérhettek volna, de a Szigeteken mindenük odaveszett. A polinéziaiak már csak egy német szót tudtak: "Raus!" - vagyis, takarodj!... Akkor jöttek Dél-Amerikába. A fél család Ausztráliában maradt. A fiatalok már csak angolul írnak. A család másik fele itt kapál a völgyben, és Dorothea, a pöttömnyi kislány németül jelenti jöttömet: "Der olle Dokter ist schon da." (Itt van a vén doktorbácsi.)

Lehet, hogy nem látom helyesen a házakat, a lakóikat: rossz időpontokban lépek be. A házak azért épülnek, hogy az emberek bennük éljenek, boldoguljanak, és én akkor lépek be, amikor valaki szenved. Minél mélyebbre nézek, annál szomorúbbak a madártávlatból idillikus hajlékok.

Jobbra lakik a mészáros, aki szabad óráiban a fogorvos mesterségét űzi, vagy - mondhatnám úgy is - a fogtechnikus, aki sovány keresetén úgy segít, hogy egyszer egy héten vesz egy kiszolgált, vén tehenet, és késsel-baltával-fűrésszel földarabolja. A háza mögötti ólban élt a nagybácsija. Vak volt. "Ennek ellenére dolgozott, etette a baromfit, segített a konyhán." Később megbetegedett; a gerincagysorvadásnak egy különös válfajában, amyotrophicus lateralis sclerosisban, ami ritka kórkép. A Halál, "a sápadt Halál egyforma lábbal lép a szegények kunyhóiba, a királyok tornyaiba", és néha a szegényeknek is juttat egy ritkaságszámba menő nyavalyát. Aztán már csak feküdt, vak szemekkel, sorvadó izmokkal, és alig volt képes megfordulni a kukoricacsuhén. Alig-alig szóltak hozzá. Miről beszéljen az ember valakivel, aki öreg, vak, béna, és csak fekszik? Egyszer reggel hívta az unokaöccsét. "Jöjjön csak gyorsan, mert ma meghalok" - mondja. Amire jött, már meg is halt. "Furcsa dolog - mondta a fogorvos -, hát nem furcsa?" "Vak volt, és mégis meglátta a Halált."

A következő házban még nem jártam. Itt lakik Habakuk, a kárpitos és lószerszámkészítő. Kis autóján bőröket hoz a cserzőtől, és betegeket szállít a kórházba. Orvosi tevékenységem zavarja ez utóbbi keresetforrását, és buzgón magyarázza szomszédainak, hogy a kórház bizony jobb kezelést nyújt. Csak késő este hozta hozzám a feleségét, amikor csalánkiütése volt, mert nem akarta, hogy más is meglássa. Értem Habakukot. Megtanultam, hogy a homo oeconomicust érdekei vezérlik, s ennek jóhoz-rosszhoz semmi köze. De tudom: Habakuk szép fehér háza szomorú hely. "Isten saját gyermekei"-hez tartozik, apja ott prédikált, ő maga szorgalmasan olvassa a Bibliát. A Bibliában igen sok történet, mese és hasonlat áll, mindenki kikeresheti a magáét. Habakuk a tálentomok történetéből okult. A bibliai szövegkritika kételkedik a példabeszédek hitelességében. Az Úr, aki Istent jelképezi, kegyetlen és keményszívű; a szolga joggal veti szemére, hogy ott akar aratni, ahol nem vetett. Három szolgáról szólt a történet vagy tízről? Üzérkedniük kellett vagy kereskedniük? A sötétségbe vetették azt, aki nem üzérkedett, vagy csak elvették a tálentomát? Habakukot azonban nem érdekli a szövegkritika, úgy értelmezi a példabeszédet, hogy a tanoncot nem szabad túltáplálni, s ha nadrágszíja túl bőnek bizonyul, akkor ő, a szíjgyártó, könnyűszerrel kurtít rajta. Saját gyerekei is sápadtak, soványak. Ha autóján ide vagy oda hajt, a mezítlábas gyalogjárók hiába integetnek neki. Tudja, hogy ezek nem szaporítanák a tálentomait. És ami a tevét s a tű fokát illeti, bízik abban, hogy Istennél semmi sem lehetetlen.

Habakuk házánál már bent járunk a faluban. Innen már látni az autójavító műhelyt, az iskolaszolga kidőlt-bedőlt faházát s a domboldalon magát az iskolát. A lutheránus templom és a temető sincsenek messze.

A szerelőműhely azt mutatja, milyen könnyű áttérni a lópatkolásról a tengelyhegesztésre - vagy hogy milyen egyszerű benzinhiány idején visszatérni az üllőhöz és a kalapácshoz. "Gépszerelő" errefelé bátor embert jelent, valakit, aki hajlandó egy bedöglött motorral addig babrálni, amíg - völgynek le - elgurul a következő műhelyig - aminthogy "fogorvos" vállalkozó szellemű, bátor embert jelent, aki harapófogóval kitépi a fogat, s esetleg egy darab állkapcsot is, és tanító (ha már iskolához közeledünk) olyasvalakit, aki oda mer állni negyven-ötven gyerek elé, és a fejükbe verni azt a kérdés- és feleletsorozatot, melynek értelme számára is ködös. Aki bátorság nélkül járja a világ vége felé vezető utat, el van veszve.

Máris ellentmondok önmagamnak: az iskolaszolgának semmi szüksége a vakmerőségre. Elég elvenni a jegyző sánta, ferde, félkegyelmű testvérét. Erre viszont az afrikai és dél-amerikai erdők fia alkalmas, aki a nőnél nem a lábak egyformaságára s nem a szókincsre tekint.

Aldomiro az ország valódi fia. Szobája faláról nem merednek rá az "odaátról" jött ősök képei. Illik őt, honfitársainak méltó képviselőjét, külön bemutatni. Ez annál is könnyebb, mert mindig otthon ül, legszívesebben keresztben a küszöbön, ott eregeti a kukoricalevélbe csavart fekete dohány füstjét. A kapát, a munka jelképét keze még nem érintette. A söprűt, amely az ő munkáját jelentené, a feleségére hagyja, de az sem igen használja.

Minek söpörni? Ha szép az idő, a gyerekek mezítláb jönnek, és nem piszkolják be a padlót. Ha pedig esik, az utak s ösvények eláznak, elúsznak, a lecsüngő bokroktól és indáktól járhatatlanok, és úgysem jut el gyerek az iskoláig. Söpörni ritka, ünnepélyes, szertartásos tevékenységgé válik, melynek célja nem a tanterem tisztántartása, hanem Aldomiro lelkiismeretének megnyugtatása. Aldomiro különben is nemsokára nyugdíjba vonul. Akkor minden egyszerűbb lesz, nem kell többé söpörni küldeni az asszonyt. Egyelőre ül, és nézi a füstöt. Néha a kukoricalevél elperzselt szélét vagy a lábujja hegyét nézi.

Lesz, aki azt mondja, hogy máris túl hosszan időztem Aldomiro növényként vegetáló lényénél. Tévedés! Aldomiro rászolgál figyelmünkre, mert az uralkodó népréteg tagja, és mert egy sajátos életbölcselet hirdetője. Nem tudná írásba foglalni, mert hivatala nem követeli az írásjegyek ismeretét. Már ez a tény is sokat mond: az írni-olvasni nem tudók védik az erdőt, ők őrzik meg az utolsó termő anyaföldet! Jaj, ha a nép négyötöde nyomtatott betűt, papirost követelne! Amazonia erdei se volnának elegendők újságra és könyvre! És mennyi veszedelmes eszme szállna azoknak a fejébe, akiknek a gondolata ma még csak a lábujjuk hegyéig száll!

Aldomiro bölcselete semmi esetre sem tarthat igényt eredetiségre. Lao-ce már régen feljegyezte: "A bölcs semmittevéssel foglalkozik." A portugál eszményképének összefoglalása: "Árnyék, friss víz, kényelmes cipő" - "sombra, agua fresca, sapatos folgados", az olaszé a "dolce far niente". De az édes semmittevést még senki sem közelítette meg annyira, mint ezen ország boldog fiai. Itt nincs tél, hogy hangyák és tücskök felett ítélkezzék. A caboclo az ország belterületének lakója, indiók és spanyol kapucinusok, négerek és portugál smaragdvadászok utóda kunyhóban él. Bútora nincs. A legkisebb gyerek hálóban hál, a többiek gyékényen, a puszta földön. A kunyhó körül van négy-öt tucat kávécserje. A kávé sohasem hiányzik, elég felszedni a cserje gyümölcsét, megszárítani, kihámozni, megpörkölni, megőrölni a magokat. Ott terem a cukornád is. Ennek a nedve befőzve a világ legjobb kávéédesítője: sűrű, sötét, édes és tápláló. Úgyszólván mindenhol megterem az édes krumpli, a batata doce... elég két-három indát a földbe dugni, magától szalad tovább. A hatalmas gumók olyan felületesen nőnek, hogy ki sem kell ásni őket. Elég lehajolni értük. Nem nagy munka kétszer egy évben egy fél zsák kukoricát, egy bödön babot elvetni, és várni, amíg beérnek. A banáncserje, a dinnyefa (papaya), gazon, bozóton túlnő, és egész évben adja gyümölcsét. A narancsot az veti, aki jó helyre köpi a magját, a málnát a kismadarak, ha máshol felcsíptek egy szemet. A csirkék maguktól szaporodnak, és elég bogarat, kukacot találnak ahhoz, hogy a tojás ne hiányozzék. A kismalacok is ismerik a járást a bozótban, a matóban, ahol akad nekik való gyökér, gumó... a méhek szorgalmasan gyűjtik a mézet, tavasszal orchidea- és liliomillatút... minek akkor - nem ironikusan kérdem, hanem nagyon őszintén -, minek a betű, az óra, a jövőbe tekintő gond, amely felnyomja a vérnyomást, és elzárja a koszorúereket. Ha a szerencsétlen európai nem akar bútor, ruha és könyvek nélkül élni, az az ő baja.

Ki merné azt állítani, hogy Diogenész bolond volt? Az ő példáját ma csak a caboclo követi, aki a vízparton ülve nézi a patakot, és a munkát addigra halasztja, amíg a víz majd hegynek fel folyik. És ha Rockefeller - korunk Nagy Sándora - maga jönne, és újra azt kérdezné: "Mit kívánsz magadnak?" - a bölcs ma is csak annyit mondana, hogy: "Menj csak egy kissé arrébb a napból" - vagy mert szubtropikus vidéken élünk: "Jer közelebb, vessél rám egy kis árnyékot." Ez a bölcselet nem életellenes, sőt, a portugál annyira szereti az életet, hogy azt vallja: "Ha a halál örök nyugalom, inkább fáradtan élek." A küszöbön pihenő ember mindezzel tisztában van. "Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok megtartották volna maguknak" - idézi, és a zsebeit tapogatja, van-e még benne kukoricalevél.

Bölcs Aldomiro nemcsak élni tanít. Léte, tettei sokat mondanak az állam szervezetéről is. Hogy egy mozdulatlan analfabéta fizetést kap az államtól, az akárhol előfordulhat. De itt e ténynek történelmi alapja van. Az ország a múlt század végéig úgy volt megszervezve, hogy a rabszolgák dolgoztak, az urak pedig a közgazdaságban a fogyasztók szerepét töltötték be. Mindenki meg volt győződve arról - a rabszolgák is -, hogy kétfajta ember él a földön: az egyiké a munka, a másiké a munka gyümölcse. Aztán felszabadították a rabszolgákat, s egy negyedszázadra rá megindultak a világháborúknak címzett európai polgárháborúk.

Aki menekülhetett, az Újvilágba menekült, s mivel Észak-Amerika elzárta kapuit, Dél-Amerikába. Erre aztán a braziloknak ismét eszükbe jutott a kétfajta ember nagy lehetősége, és úgy rendezték be az életet, hogy övék lett a közügyek intézése, s amíg a bevándorló, aki úgyis automatikusan tovább robotolt, adót fizetett, íveket pecsételtetett, igazolványokat szerzett, vizsgákat ismételt, kérvényeket írt, addig ők a Lao-ce-féle filozófia helyi válfaját művelték. Az ország polgáraitól nem követel se tapsot, se meghunyászkodást. Pénzt kér. S a pénzért semmi olyat nem vesz, ami valakinek ártana, legfeljebb egy ósdi repülőgépanyahajót, melyre a gyors gépek már nem tudnak leszállni, lökhajtásos bombázókat, melyek számára nincs alkalmas repülőtér, székesegyházat épít egy kopár fennsíkon, hogy körülötte főváros támadjon, de a bevett s tömegesen nyomtatott pénz legnagyobb része (ezért néztük Aldomirót olyan hosszan és tiszteletteljesen) azokra a tevékenységekre megy el, melyeket Donna Irmában példamutatóan az iskolaszolga űz.


"Amilyen az úr, olyan a szolga" - mondja a közmondás. Balra fordulva, a dombra tekintve, inkább így mondanám: Amilyen a szolga, olyan az iskola.

A kolonistáknak volt iskolájuk, mint ahogy templomuk is volt, és végül saját kórházuk is; de számtalan más intézménnyel együtt az El Alamein-i és sztálingrádi vereségek az erdők német iskoláit is elvitték. Az idősebbek közt még sokan vannak, akik végigjárták a négy osztályt. Tudnak írni és olvasni, vasárnap délután szívesen néznek egy képeslapba, vagy "A Lahri Sánta Hírnök Naptára" régi évfolyamaiba. Gyerekeik már csak a brazil iskolát ismerik, úgyhogy el kell mondanunk róla egyet-mást.

Az ország első iskoláit a jezsuiták alapították. Az erdő, vagy talán helyesebben: a kőkorszak embereivel mindenekelőtt a niceai zsinat határozatait akarták közölni. Az indiók érdeklődése meglepően csekély volt, ezért egy kérdés föltevésére biztatták őket: "Ki teremtette a világot?" A kérdés magában hordja a választ, s a választ még a vadember is megadhatta: a teremtője. Minden további kérdés már gondosan ki volt dolgozva, és a válasz már ellentmondást nem tűrő biztonsággal volt felírva. A katekizmus szent rendszere: az egész tananyagot olyan kérdésekre osztani, melyeket soha, semmilyen tanuló fel nem tett volna, és hozzáírni a válaszokat, melyekre semmilyen tanító nem jött volna rá magától, máig is változatlanul megmaradt.

Megmaradt már azért is, mert a Nevelésügyi Minisztérium (egy nyáron hűtött, gyönyörű riói felhőkarcoló) urai mélyen meg vannak győződve arról, hogy a belterület tanítóinak tudománya nem ér fel bátorságukkal, ezért a kérdéseket s feleleteket (sajtóhiba nélkül) készen kell kezükbe adni. Továbbá tudják, hogy csak igen kevés gyerek jut túl a második-harmadik osztályon. Amit tehát az állampolgárnak az alkotmányról, a törvényhozásról, az igazságszolgáltatásról tudnia kellene, a tantervben a kis egyszeregy mellé kerül. Egy kis történelmet is illik tanítani, mielőtt kapa (vagy kukoricaszivar) kerül a toll helyébe. E követelmények eredménye a mai elemi iskola.

Egy tanárnővel (a tanítónak itt tanári címe van) folytatott beszélgetés világosított fel arról, mit gondol, mit tanít a világtörténelemről:

"Kezdetben teremtette Isten és Krisztus a világot. Hogy hol, az kérdéses, de semmi esetre sem Brazíliában, mert akkor még nem volt felfedezve. Ezerötszáz évre rá Cabral Alvarez Péter végre felfedezte. Ez alkalommal találkozott Ramalho Jánossal, egy portugál hajóssal, aki már régebben itt élt, egy törzsfőnök lányát vette el, és az övé volt a Guainazesok királyságának a fele. Ez volt az oka, hogy a portugálok csakhamar jól érezték magukat az országban. Az indiókra vadásztak, smaragdot kerestek. Aranyat is találtak. Csak a braziloknak nem volt jó dolguk; mert a portugálok mindent elcipeltek. 1790 körül egy csoport hősies brazil összeesküdött, hogy lerázzák a jármot. Egy zászlós, aki szabad óráiban fogat is húzott, s ezért Tiradentesnek hívták, volt a vezérük. Népünnepély keretében felakasztották és felnégyelték, ennélfogva április 21-én nincs iskola. Aztán egy Napóleon nevű tábornok megtámadta Portugáliát, mire a király s udvara átjöttek Rio de Janeiróba. Ott vették csak észre, milyen szép ez az ország. Később Brazília önálló lett, az uralkodó hercegből pedig Első Péter brazil császár. A fia volt Második Péter. Mind a kettő képe ott van ma is a pénzjegyeken, mert ez volt Amerika első és utolsó császársága. Később elzavarták a császárokat és kényurakat, felszabadították a rabszolgákat, s végül Brazília megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A legjobb labdarúgó Pelé. Az elnök Kubicsek Juscelino."

Érzem, hogy távoli olvasóm újra elveszíti bizalmát. Messzi és vadregényes országok utazói sokszor engedtek a kísértésnek, és kalandjaikat a hatás kedvéért kissé kiszínezték. Én magam sem hiszek el mindent dr. Gulliver Lemuelnek, habár esküszik, hogy a színtiszta igazat mondja. De torzképnek, iróniának csak ott van értelme, ahol egy ismert helyzetnek rejtett vonásait világítják meg. Én csak fényképezni akarok, csak azt a helyet választom meg, ahonnan a dolgokat nézem, a többi a lencse dolga. Az olvasó fantáziájára bízom, hogy fog az emberiség történelme a gyerekek elképzeléseiben tükröződni, ha az eseményeknek ilyen rövid kivonatát kapják, ezt is portugálul, és olyan titokzatos szavakkal, mint "felfedezés" és "függetlenség".

Az se biztos, hogy a tanító tudja-e, mit jelentenek. Csak annyit mondhatok, hogy még az igazgató sem tudta, mi az, hogy: fidalgo, pedig a szó előfordul a tankönyvben. (Aki valaha találkozott Don Quijote bús képével, tudja, hogy hidalgo köznemest jelent.) És mikor a mennyiségtani tanulmányok csúcsaként az utolsó, már nem kötelező tanévben, a kör területét is kiszámítják, és a pí betűről esik szó, a tanári kar nem tudott felvilágosítani arról, hogy a görög betű kifejezésben mit jelent az a szó, hogy görög. Az igazgató egyszer arról beszélt, hogy veszedelmes volna rakétával a holdra lőni, mert eltörhet, és darabjai a földre, talán épp a völgyünkre eshetnének; s földi és mennyei dolgokról beszélgetve értesültem, hogy földünkön éjjel is nappal van, mert a nap alatt forgunk, míg a nap felett, a mennyekben örökké süt a nap. Hogy honnan kerül elő, hová tűnik a szivárvány, arról senki sem tudott felvilágosítani. (Erről csak Jehova egy idetévedt tanúja tudott többet: Isten küldte az özönvíz után, annak jeléül, hogy többé nem küld vizet. Legközelebb tüzet fog küldeni.)

A helyzet érthetőbb, ha tudomásul vesszük, hogy Dél-Amerikában minden gúlát a hegyénél fogva kezdenek építeni. Ha máshol várost alapítanak, vasúton és utakon kezdik. Aztán jön a vízvezeték, a villany, a csatornák... Aztán házak, kórház, középületek... végül talán székesegyházra is gondolnak. Az új főváros, Brasilia építése a székesegyház vázával kezdődött, s egyelőre még nincs vasút, autón is nehéz odajutni. Máshol kerékpárt gyártanak, aztán motorbiciklit, mozdonyokat... egy szép nap talán atomreaktort. Itt már van atomreaktor, de nincs bicikligyár. Így már megvan a Halhatatlanok Akadémiája, mind a negyven úriembernek van arannyal hímzett, zöld frakkja és díszkardja, de az elemi iskolával bajok vannak, mert nincs tanító. Nincs elég tanító, mert nincs tanítóképző, s nem lehet tanítóképzőt alapítani, ha nincs tanár. És nem is lesz, mert az adó nem erre való. (Lásd elébb.) Minden világos és logikus.

A gyerekeket, akik több óra hosszat róják az erdő ösvényeit, a gazzal benőtt utakat, hogy az iskolába jussanak, a dolgok háttere nem érdekli. Nézik a fekete táblát, játszanak a krétával, fújják a himnuszt, melynek ritka szavait a tanító sem érti, játszanak, beteg tehenekről, születésről és halálról beszélgetnek, mint a felnőttek, megtanulják, hogy a szomszédokon kívül is van ember a világon. Több a szünidő, mint a tanítás; az evangélikus, a katolikus, az állami ünnepeken, a járás védszentje napján (Szent Hubertus, a vadászok védszentje foglalkozik a völgy sajátos problémáival), az igazgató születésnapján, és ha sokat esik, úgy sincs iskola. A második-harmadik év végén a legtöbb szülő rájön, hogy nem érdemes több időt szentelni a tudományra: kapálni, takarmányt szállítani fontosabb. A tanító maga sem volt képes megélni tudományából, fölkopna az álla, ha a bizonyítványkiosztás előtt nem kapna egypár kismalacot, kacsát, miegymást, ha nem kapna Amerikából valami fehér port, amelyhez csak vizet kell önteni; és már borjút lehet nevelni vele... Aki kijut a nagyvilágba, félnapi járóföldre innen, majd ott megtanulja a nagyvilág útjait!

Van, aki később a vasárnapi iskolában még megtud egyet-mást. Hall Dávidról és Góliátról, oroszlánokról és kerubokról, Golgota hegyéről és apokaliptikus lovasokról. Még vannak nagymamák, akik Grimm mesekönyvéből felolvassák Jancsi és Juliska történetét. Körülbelül ennyi jut a betűk világából a legifjabb nemzedéknek.

Az olaszoknak még ennyi sem jut. Anyanyelvüket félig elfelejtették, a portugált félig tanulják meg, aki kukoricát ültet, és megtanulta, hogy a puliszkát pontosan háromnegyed óráig kell keverni a bográcsban, hogy paradicsommal, sült madárhússal vagy tejjel illik tálalni, az már eleget tud. Az anyák vigyáznak a gyerekekre, a mennyország mosolygó szentjei mindenkire, aki templomba jár, s gondol a lelkipásztor szükségleteire.

Az iskolának mindenesetre megvan az az előnye, hogy nem terheli túl a gyerekeket, nem ver a fejükbe dogmákat és elveket, melyektől csak óriási erőfeszítés árán szabadulhatnának meg, nem félemlíti meg őket, nem ver beléjük tekintélytiszteletet. Talán ezért nincs völgyemben étvágytalan gyerek, idegbeteg ifjú, alázatos felnőtt.

Az iskolától - ez tanulságos - két lépésnyire van a temető. Nem könnyű megtalálni, mert igaz ugyan, hogy a szellemek néha kiszállnak a sírokból, éjfélkor körültáncolják a templomot, de arról szó sincs, hogy a páfrányt is kikapinálnák a keresztek mellől. A páfrány megnyeri a döntő ütközetet azok ellen, akik egy életen keresztül üldözték. A páfrány már megvolt, amikor az emberiség ősei fán élő rovarevők voltak; s valószínűleg még meglesz, amire a természet befejezi a magasabb rendű gerincesekkel való kísérletezést. Itt már meg is mutatja a páfrány, hogy bánik el az ember nyomaival. A páfrányé az utolsó szó. A fű, a bokrok mind páfránypártiak. Egy esős nyár elviszi a kisgyerek sírdombját, a moha szétfeszíti az öregek palakeresztjeit. Néha egy új sír ásásánál régi koponya tekint ránk az agyagos talajból. Finom gyökerek lógnak az ereknek, idegeknek szánt nyílásokból, és az emberek találgatják: "Kié volt, ki volt?" Egy régi sírban gyöngyháznyelű bicskát találtak, s elvitték megmutatni Krüger bácsinak, aki már túljárt a kilencvenen. Rögtön megismerte, azt is tudta, hogy a csontváz egykori tulajdonosa egy forró nyári délután halálra itta magát cukornádpálinkával, s hogy akkor egy milreisért három üveget kapott az ember, hogy gyorsan és koporsó nélkül földelték el... épp csak a nevére nem emlékezett. S mivel Krüger bácsi maga is rövidre rá elment a páfrányok alá, attól tartok, hogy ez a név örökre elveszett.

Szeretem a temetőt, mert pátosztól, hazugságtól mentes. Egyetlenegy síremlék sem állítja, hogy feledhetetlen embert takar. Aki fáradt, nem kívánhat puhább takarót, mint az örökzöldet. Fiatal, nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam magamnak, Cestius piramisa mellett, ott, ahol szamócaszőnyeg alatt pihennek a régi utak vándorai; ma szerényebb lettem, a páfrányt várom.

Szeretem a temetőt, mert akkor látom, ha délután a templomba megyek, hogy megtörjem a csendet, Bach "Wohltemperiertes Klavier"-jával.

Így vonulnak be a nagy nevek a völgybe: Kant egy mondatával, Bach negyvennyolc előjátékkal és fúgával. Ők minden bozótnál, gaznál hatalmasabbak.

Isten háza - ellentétben a fővárossal - akkor épült, amikor az emberek már laktak. A dolgok rendjét betartani... nem ez az első parancsolat? Elsőnek a halandóknak illik építeni, aztán a mennyek lakóinak. Mellesleg azért is épít az ember, hogy a szomszéd falunak megmutassa, hol tart. Aztán megindul a nemes vetélkedés a harangos és a még néma templomtornyok között, a közt a templom közt, melyben már harmónium szól, s a másik közt, ahol csak énekhangok versenyeznek az angyalok karával. Torony, harang, harmónium pénzbe kerülnek, s e célra két-háromszor egy évben ünnepélyt kell rendezni, csirkét, malacot kell sütni; nyárs, rost, kemence, asztalok, padok állnak a templom mögött, mint az isteni háztartás nélkülözhetetlen kellékei.

Szívesen hisszük, hogy nekünk süt a nap, nekünk fénylik a tejút. Szívesen hiszem, hogy a templom jótékony csöndjével, több mint egy emberéletre emelt falaival s a gótikára emlékeztető, csúcsíves ablakaival nekem készült. Azt is elhiszem, hogy Bach, a jóságos Mester, a két kötet kottát nekem írta, mint olyannak, aki "ebben a tanulmányban már ügyesebb". Sőt azt hiszem, hogy ironikusnak hangzó kijelentése: "Orgonálni könnyű. Elég a helyes billentyűt a helyes pillanatban megérinteni, a hangszer elintézi a többit", nem is irónia; az ujjak, az inak muzsikálás közben eggyé válnak a hangszerrel.

"Ahol egy hegedű van, az már Európa" - olvastam egyszer. Hozzátenném: Kant és Bach, Vivaldi és Mozart korának boldogságát ott találom, ahol egy zongora áll, ahol felhangzik a régi, nyugati, többszólamú, az összhangzattan és az ellenpont jóságos és kérlelhetetlen törvényei szerint fogantatott zene. A honvágy alábbhagy a könyvtárakban, eltűnik az orgonasípok közt. Megszereztem Bach zongoraműveit, a "Fúga művészeté"-t is; így lettem én parcus deorum cultor et infrequens,[1] völgyünk legszorgalmasabb templomlátogatója.

Nemcsak egy valóság van, hanem számtalan. A kapálás valósága az egyik, az orvostudományé egy másik, a tizenkét hangközre osztott skáláé egy harmadik. Ebbe menekülök délutánonként a többiekből: korunk holdkóros atomőrületéből és völgyem lábfekélyes nagymamái és hasfájós polgárai elől. "Da verschwinden alle Plagen, da verschwinden Ach and Schmerz" - dúdolom a harminckettedik kantátából, arra gondolva, milyen csodásan énekelte ezt zenén, Bachon és barokkon átütő magyar akcentusával László Magda.

Játszom a "Wohltemperiertes"-t, helyesebben: játszom vele. Kipróbálom a halk és furulyázó regisztereket, örülök, hogy hangszeremnek jó a tüdeje, szépen kitartja a basszusokat. Mással is próbálkozom: visszavezetem a négy b-nél, négy keresztnél többre írt darabokat eredeti hangnemükbe. Bach csak tizenhat hangnemben gondolkozott. A zongoraművészek örülnek, hogy néhány darab egy félhanggal elcsúszott, s így nehezebb elolvasni. Ezeket választják, ha művészetüket akarják bemutatni, technikájukat csillogtatni. Mi már régen elhittük, amit Bachnak akkor még bizonyítania kellett: hogy mind a huszonnégy hangnemben lehet játszani. De az ő saját nyelve ott hangzik tisztán, ha visszafordulunk az eredeti hangvalóságba. Csak amikor már elfáradt az ihlet, jöttek a b-k és keresztek kerítése mögé zárt darabok. Beethoven már az Asz-dúrtól várta az ihletet, Chopinnak, szegénynek, végül a Fisz- és Cisz-dúr távolságai, a b-moll nocturnohangulatai maradtak. De a "Wohltemperiertes" első kötetének második ötszólamú fúgája h-mollban énekel. Otthon érzem magam, ha a hangszert - majdnem azt mondtam: a hangszeremet - kinyitom, ha megtöltöm Donna Irma templomát a hazakísért előjátékokkal, fúgákkal.

Szeretném egyszer (mert a becsvágy oly későn hal meg, mint a remény) a fúgák egyik-másikát, épp az ötszólamúakat, énekhangra, a capella, pacienseimmel begyakoroltatni, minden zongoraszerűségtől mentesen előadni. Talán még eljön az a kor (Nostradamus szerint a következő világháború után jön), "un autre regne de Saturne et siècle d'or", amikor az emberiség szép dolgokra fog gondolni. Akkor majd énekelni fogják a fúgákat, és táncolni fognak a szövegüktől megszabadított kantáták zenéjére!

Egyelőre még nem tartunk ott. Ami a világtörténelmet illeti, csak addig jutottunk, hogy a harmadik világégés előtt, "mely nemcsak a kereszténység országait rázza meg, de a pogányok országait is", soha nem látott madarak repülnek a levegőben huy-huy vagy bip-bip kiáltással. Még nyugodtan orgonázhatom a "Wohltemperiertes"-t, még hozzászoktathatom a falubelieket egy olyan zenéhez, amely egészen más, mint a rádióból áradó.

A délutáni iskolaszünetben egyszer átjött az egész tantestület, mert még egyikük sem látott billentyűs hangszert. Furcsállották, hogy az egyforma fehér lapocskák különböző hangokat adnak. A gyerekek rendszerint csendben hallgatnak. Egy kislány feljött, megkérdezte, hogy portugál vagy német kottából játszom-e; egy másiknak megmutattam a C-dúr skálát, és másnap szépen eljátszotta: otthon a konyhaasztalon gyakorolta. Egyszer felballagott egy távol élő kolonista, aki véletlenül épp akkor jött a faluba, amikor az orgona jókedvében minden sípjából szólt. Egy ideig csak hallgatott, figyelt, aztán megkérdezte: "Hogy tanult meg ezen a gépen zenélni?" "Megmondom: most nemrég vette az egyház - mondtam -, s vele adták a használati utasítást is. Azt elolvastam." "Könnyű annak, aki olvasni tud!" - sóhajtotta hallgatóm.

Ha a templom a Mennyei Hatalmak vára - a zenét ezekhez számítom -, a jegyzőé az, ahol a Földi Hatalmak laknak, vagy legalábbis, ahol követségük van. Ide jönnek a kolonisták, azoknak az embereknek bizalmatlan kifejezésével, akik a hatóságtól még nem sok jót kaptak. (Vagy vásárolhat az ember valamit, amiben kevesebb öröme telik, mint az okmánybélyegben?)

Piminetti Adhemár, akárcsak sógora, a pedellus, az uralkodó osztályhoz tartozik. Már a nagyapja itt született. Joga van ott aratni, ahol más vetett. De az aratásnak sem szabad munkává fajulnia, a dohányzást zavarnia. Nem szabad az embert túl messze vinnie a polentásbográcstól. Az ebédidő órája szent. Az államot lassú méltósággal illik képviselni, pláne, ha ez a tevékenység hozza meg a pénzt, ezt a csodálatos nyugtatószert, melynek még nagy adagokban sincs altató hatása.

Egy ügyes telekkönyvvezető errefelé másokon s önmagán sokat segíthet, már azért is, mert nemcsak a születések, de a halálozások főkönyvét is ő vezeti, a nagy könyvet, amely úgy fekszik az íróasztalon, mint egy páfrány nélküli temető. A dolog úgy áll, hogy az öregek, ha úgy érzik, hogy közeledik a vég, tulajdonukat át szokták íratni a fiatalokra, nehogy adót kelljen fizetniök. De néha bejelentés nélkül állít be a sápadt Halál. "Csak meghűlt" - mondják - vagy: "jó étvággyal megevett egy fél kacsát, aztán lefordult a székről." Egy ilyen egyszerű történet két ökör árába kerülhet. Ilyenkor Piminetti feladata a halottat feltámasztani, a napot megállítani, állami és égi rendelkezésekkel ellentétben emberi módon rendelkezni, helyreállítani a dolgok rendjét, röviden: először jön az átírás, s másnap a halál.

Petronius Arbiter szerint azonban: "Még Charon, ez a hatalmas úr sem tesz soha semmit ingyen." Így érthető, hogy Piminetti a halottat sem támaszthatja fel potyán, egy aláírás erejéig. És ha az államnak adó kell... Istenem, nyílt titok, hogy a pénzügyminiszter hajórakományszám rendeli a bankót Angliából.

Aldomiro, kínai bölcsek kései utóda, tudja, hogy a betűk világa álomvilág, s csillagközi űr választja el attól az igazitól, melyben a szivarra való kukoricalevél terem. Piminetti Adhemár azt is tudja, hogy a betűk, a névsorok, az okmányok világa gonosz és haszontalan, s hogy illik vigyázni, nehogy megzavarja az elevenek valóságát. Az anyakönyvet kényurak találták ki, hogy papírláncon katonát és adófizetőt fogjanak. Vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az állam célja a közigazgatás, hogy születési bizonyítvány nélkül nem lehet élni, hogy halotti bizonyítvány nélkül nem lehet belépni a túlvilág kapuján... Mintha nem élt, szeretett, álmodott, patkolt volna el az utolsó jégkorszak idejétől szinte máig az egész földrész minden embere! Nem szabad megengedni, hogy a papírvilág túlnője a valóságot, mint a zöld bozót az alvók birodalmát!

Brazíliában nincs válás. Hogy ez mire vezet, azt mindenki kitalálhatja, ha véletlenül nem a törvényhozó testület tagja. Itt van D. esete: három hétre az esküvő után faképnél hagyta fiatal felesége. A második szomszéddal tűnt el, csak annyit mondott a sógornénak, hogy ő másképp képzelte a dolgot. Ennek már jó néhány éve, és D. most megtalálta azt az asszonyt, aki viszont igenis, így képzelte. Hol keresse most a hűtlent? S ha megtalálja, hogy gyilkolja meg? Piminetti csak mosolyog, mond egy-két számot... eltemeti a csalódott hitvestársak betűtemetőjébe, átadja a bizonyítványt az özveggyé lett vőlegénynek. Semmi akadálya, hogy a boldog pár egybekeljen, éljen, gyerekeket neveljen, s ültesse nekik az aipit. Valószínű, hogy máshol meg az itten élő férj porlad egy nagy könyvben; az is lehet, hogy nem. Mindegy, hiszen nem a betűvilág a fontos.

Annyi szent, hogy a halál Piminettinek dolgozik. Jó annak, akinek ilyén fáradhatatlan segédje van!

A halálból jó élni. De a szerelem is hoz a konyhára, ha már odáig fejlődött, hogy az anyakönyv "házasságok" rubrikájába kell bevezetni.

Ez rendszerint az érzés késői stádiuma. A fiatalok találkoznak, valahol a tizennyolcadik életévük s a mandiókaföldek közt. Mondanak egymásnak valamit, ami a távoli néző előtt örök titok marad. Többet tudnak Ádámról és Éváról, mint az egész világ teológiatanárai. Egy szép nap azt mondják: "Apróság van útban." Erre mindketten elmennek Piminettihez, fizetnek, a barátok összegyűlnek, és hatalmas rakétákat durrogtatnak. Piminetti boldog, mert számíthat arra, hogy a következő nyolc-tíz évben lesz mit bevezetnie a születési anyakönyvbe, a különös nevek lajstromába, ahol Achilles, Menelaos, Nair, Lair, Lourdes-i Mária, Salette-i Mária, Fatimai Mária, Sóhajok Máriája után még mindig bőven van hely.

Boldogabb frigyeket kötnek Piminetti előtt, mint máshol? Egy tucat gyerek valahogy összefűz két embert. Azok, akik kapával harcolnak a gaz ellen, alig harcolnak egymás ellen. De csak a táj idillikus, nem az emberek, és ha a salernói doktorok már kimondták, hogy "contra vim mortis non crescit herba in hortis" - hozzátehetjük: hogy a boldogtalanság elleni csodafű sem terem a kertekben. Néha úgy jön a szerencsétlenség, mint a többi, a szárazság, az árvíz, a baromfipestis és az aipiárak esése. Az ember csak szenved, és vonja az igát. "Nem lehetne leszoktatni az embert a cachaçáról?" - kérdi az asszony. "Az asszony fejével valami nincs rendben, az idegeivel lesz baj" - sóhajtja a férj. Néha a férj tűnik el nyomtalanul, néha ördög bújik a feleségbe. Néha csendesen megoldódnak a nehézségek: "Nem értem ezt a tizenegyedik terhességet, a férjem már hat hónapja nincs itt - hallottam egyszer, amikor megállapítottam, hogy a magzat háromhónapos lehet. - Valószínűleg a tizedik utóhatása" - mondta az asszony. Férje, hazatértekor, ugyanezt gondolta. Ma a tizennegyediknél tartanak, és nagyon szeretik egymást. Néha fájdalmasabb a megoldás: Donna Márta férje szombaton mindig halászni ment, s ilyenkor a szomszéd özvegyember mászott be a konyhaablakon. De egy szombaton késő délután már otthon volt, amikor a váratlan vendég megérkezett... Donna Márta úgy kapta fel a forró feketekávét a tűzhelyről, úgy öntötte le az özvegyet, hogy végül még a férje lovagolt a patikába olajért, mert azt vélte, a halál túl szigorú büntetés az első szemtelen kísérletért. Heinrich felesége fogta magát, átment Jehova legbuzgóbb tanújához. Aztán három hónap múlva, amikor az aranykapus mennyei Jeruzsálem még mindig nem szállt le, szépen hazament. És Heinrich? Megfojthatta? Öt gyerekük volt. Kidobhatta? Hogy tovább hordja a takarmányt egyedül, és maga fejjen? Bevonult a csűrbe, húsz évig ott aludt. A munka ment tovább.

Hosentroga sertéskereskedő (aki nevét annak a ténynek köszönheti, hogy mindig kabát nélkül, nadrágtartóval sétál) vásárlásból hazatérve olyan helyzetet talált, melyet a francia vígjátékírók már annyiszor leírtak, hogy nehéz volna róla valami meglepőt mondani. Vett a feleségének egy hosszú nadrágot és egy övet, amelyről azt állítják, hogy csat helyett zárra jár. Megtanította autót vezetni. Most együtt járnak malacot venni, felváltva hajtanak, együtt jönnek haza. Nem lehet általánosítani, nincs szabály, csak esetek vannak.

Biztos csak az - ez Piminetti szerencséje - hogy házasodni muszáj. Hogy mi lesz abból, aki meg akarja takarítani a szertartást, azt az agglegények bizonyítják: egy férfi egyedül az erdőben lezüllik. Az özvegyember még elél, van harminc- vagy negyvenéves tapasztalata, tudja, hogy a nadrágot és a tányért mosni kell. De az agglegény? Itt van a Kecskés Péter a serrán. Könnyen kaphatott volna feleséget, szép birtoka van, erdeje, sok kecskéje... De mindenféle könyvet, füzetet olvasott - ez még a második világháború előtt volt -, és hússzal akarta kezdeni. Olvasmányai meggyőzték arról, hogy Brazília rossz gazdasági helyzete a faji keveredésnek, a négereknek, indióknak tulajdonítható, hogy a botokudok vére fertőz, és fajnemesítési tábort szeretett volna alapítani. E célból meglátogatta az eladó lányok szüleit, előadta elméleteit, és kijelentette, hogy hajlandó volna hármat-négyet rögtön magához venni. Hiába ismerték a jó svábok Göbbels hason hangzású üzeneteit, ajánlatát mindenhol kereken elutasították, helyenként a házőrző kutyák hangos és harapós közreműködésével. Kecskés Péter egyedül maradt, és most úgy él, hogy minden vasárnap levág egy kecskét, feldarabolja, és a nagy kondérban aipigyökérrel megfőzi. Ezt eszi egész héten, akkor is, ha a nap melege alaposan megváltoztatta az első nap ízeit. Aztán új kecske kerül a bográcsba...

Itt van az örök agglegény esete, akit az egyszerűség kedvéért az Örök-nek neveznek. Olyan pontos ember, hogy zsinórral húzza a vonalat, ha aipit ültet, de a tányérmosás nem az ő dolga. Inkább vett két tucat fazekat, lábast, egymás után használja, s aztán kirakja őket az udvarra. Mindent egyszerre mos el, ha az eső meg nem mosta, a szél meg nem szárította közben. Amikor aztán meghalt a szomszédja - az Örök is túl volt már az ötvenen -, özvegye átjárt a lábos- és tányérhegyeket elmosogatni. A vége az lett, hogy elvette feleségül, s most mind a hat gyerek az ő nyakán van! Így van az, ha az ember nem tiszteli a dolgok rendjét, és ki akar lépni a sorból!

Születés, házasság, halál nem izgatják Piminettit. Beírja őket az Élet könyvébe, fújja házilag sodort szivarja füstjét (Brazília nyolcmillió kilométerének köszönheti, hogy még maradt tiszta levegője), és bevasalja az illetékeket. Nehezebb elintézni a panaszokat, pereket, melyek szintén reá tartoznak - ő az állam -, már azért is, mert a legközelebbi bíróság messze van, még drágább, s mert a periratokat ott idővel éppúgy túlnövi, elrejti a gaz és a páfrány, mint mindent az országban.

Nem könnyű egy olyan esetben dönteni, mint a Kacsa-völgyi emberé! Jó és jámbor ember volt, kereste az elveszett bárányokat, legeltette nyáját, istenfélő pásztor volt... úgy, ahogy ezt a Szentírásban olvasta. Egy szép nap a szomszéd kutyája lábon harapta az egyik barikát. A barika sántított. A bűnös fizetni akart. A jó pásztor nem aranyra vágyott. "A bárányt akarom." Jól van. A szomszéd keresett egy ugyanakkorát, megvette, elhozta. A jó pásztor elképedt: fekete volt! Fekete, mint a boszorkányok vállán guggoló hollók, fekete, mint a gonosz szellemek - mit tegyen a fekete bárány a hófehérek között? A törvénykönyvek nem szólnak fekete és fehér birkáról... Mitévő legyen ilyenkor a jogrend teljhatalmú őre, Piminetti Adhemár?

Kevesen múlt, hogy magam is Piminetti törvényszéke elé kerültem. Nem szégyellem bevallani, hibáztam, és elmondom, hogy történt a dolog, hogy fiatal kartársaim okuljanak, és óvatosabbak legyenek.

Barátságos nagypapa jött patikámba, és kukacolajat kért unokája számára. A tudomány változtathatja a gilisztaűző szerek képletét, de a kukacolaj évszázados neve változtathatatlanul tovább él.

- Ezek az új szerek kitűnőek - magyaráztam neki -, de azzal, hogy beveszi a gyerek, még nincs minden elintézve. Ki kell kerülni az újabb fertőzést. Nem szabad a csirkét gilisztával etetni!

- Pedig szívesen eszik!

- Igen, de a giliszta tojása egyszerre csak újra megjelenik a porban. Aztán a szél visszahozza a konyhába, vagy ott ragad a gyerek kezén, ha a porban játszik! A gilisztákat el kell égetni.

- Gilisztatojás? - kérdezte a nagypapa. - Olyat még nem láttam. De ha azt mondja, hogy elégetni...

- Öntsön rájuk petróleumot, gyújtsa meg, az a legjobb.

- Ha parancsolja, megteszem.

Másnap dühösen visszajött.

- Ilyen rossz tanácsot még életemben nem kaptam!

- Nem volt jó az orvosság? Nem jött kukac?

- Tömegével jött! Meg se lehetett számolni! De amikor petróleumot öntöttem rájuk, és meggyújtottam, leégett az árnyékszék. Húsz éve építettem! Elsőrendű keményfából! Leégett!

A nagypapa kétségtelenül sok időt töltött az élet problémáin elmélkedve a régi épületben, s azért haragudott rám ennyire.

- Őszintén sajnálom - mondtam, igyekezve, hogy hanglejtésem meggyőzően hasson. - Volt egy olyan kis szív az ajtaján, mint ahogy az Németországban szokás? A brazil árnyékszékekben nincs semmi romantika!

Nem sikerült a beszélgetést máshová terelnem.

- Fizesse meg! Maga parancsolta!

Még egy félénk kísérletet tettem:

- Talán a szél volt az oka...

- Porrá égett. Csak a parancsát teljesítettem. Befehl ist Befehl! Ebben igaza volt. A világtörténelem igazolja képletét: befél, az befél. Csataterek, tömegsírok, rokkanthadak, por és hamu bizonyítják, hogy a befél igenis parancs. Sortüzet annak, aki nem hiszi! Ebben a haditörvényszékek megegyeznek.

Ami Piminetti magántörvényszékét illeti, nem voltam biztos, hogy megkülönbözteti-e a jó tanácsot a parancstól, viszont igen valószínűnek tartottam, hogy végül én fizetném meg a terepszemle költségeit, és annyit tudok, hogy az orvosok elleni eljárás az ítélettől függetlenül rossz befolyással van a praxisra. Ezért csak ennyit mondtam:

- A patika mögött van egy rakás régi deszka. Elviheti. Azon, amit a kukacolajon kerestem, nem vehetek szöget is. Különben is, azt hiszem, a szögek nem égtek el! Az ajtóba szép, új szívet vághat! Ha perelni akar...

Eltaláltam a helyes hangot. Nagypapa megértette, hogy a kiegyezés csak előnyt jelent. És utóvégre az orvosság használt.

- Ide a deszkával - mondta, és nagyot sóhajtott utána. - De nem lesz olyan, mint a régi. Húsz év, érti? Az ember megszeret egy régi épületet. Hangulata volt!

- Igaza van - mondtam. - Az elmúlt korok patinája pótolhatatlan. De a fő, hogy az új megfeleljen a célnak.

Így kerültem el a vádlottak padját, s megtakarítottam Piminettinek egy problémát. Törvényszéke úgyis eleget bajlódik súlyos esetekkel. Csak fiatal bírák lépnek a tárgyalóterembe azzal az illúzióval, hogy a törvények fáradhatatlan szerzői már mindent előreláttak, hogy nincs más feladatuk, mint a szabályt egy bizonyos esetre alkalmazni. A völgy igénytelen jogi intézménye ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Nézzük például özvegy Kraupelné tehenének az esetét, amely épp most foglalkoztatja élénken a közvéleményt. Meglehet, hogy ez esetben a feleknek a városba kell utazniuk, ahol törvénykönyvek vannak, ahol a bírák, ahelyett hogy hosszan szivaroznának, hosszan olvasnak. Az is lehet, hogy a törvényhozó honatyák - mindig csak emberekre gondolván - elfelejtették az állatok szerelmi szolgálatainak díjazását szabályozni. Mindenesetre feljegyzem a tényállást. Nincs kizárva, hogy egy távoli vidék jogásza értesíti majd Piminettit, hol lelheti meg a kulcsul szolgáló paragrafust. Bevezetésül és a mezőgazdaságban esetleg járatlan olvasó számára meg kell jegyeznem, hogy semmi sem körülményesebb és fáradságosabb, mint bikát tartani. A bika több takarmányt fogyaszt, mint a tehén, de nem ad érte tejét. Ha legelőn van, vigyázni kell, nehogy kárt tegyen abban, aki arra jár. Ha az istállóban tartják, takarmányt kell hordani, és tisztogatni kell alatta. Még a mészáros se jön érte, oda kell vezetni. Egy ilyen veszedelmes állat tulajdonosa joggal várja el, hogy szolgálatait becsületesen megfizessék.

Mármost özvegy Kraupelnénak van két tehene, két szép, tarka tehene. Soha, semmi panasz nem volt magaviseletükre. Szomszédja, Jeremiás, "Isten saját gyermekei" énekkarának karmestere pedig egy bika tulajdonosa; s ez kétségtelenül igen laza erkölcsű bika. A napokban éjjel nekiment a kerítés korhadt részének, kidöntötte, s ott vigadt az egyik (vagy talán mindkét?) tarkával. Reggel Jeremiás, akinek a Kraupelnéval való társadalmi kapcsolatai nem a legjobbak, átjött, bekopogott, és tárgyilagosan ennyit mondott:

- Száz milreis bikapénzt!

- Szentséges Isten! - kiáltotta az özvegy, mert már pontosan értesült az éjjeli eseményekről. - Még mit nem? A kerítést letaposni... és pénzt? Ki hívta a maga bikáját? Én nem!

- Biztosan a maga Sternije!

- Elment a jódolga? - érdeklődött Kraupelné. - A holdban lakik maga? Ma született? A bikája mulat, és én fizessek? Ott, Rio do Sulban van egy egész házsor... mindegyik háznak van egy vörös lámpája... és ha valamelyik vén szamár azt hiszi, hogy neki tették ki a lámpát, és besompolyog, akkor sem a hölgyek fizetnek.

Amikor Jeremiás, "Isten saját gyermeke" azt hallotta, hogy Rio do Sul, sötétre pirult. Az igaz, hogy minden pár hónapban egyszer odarándul, de csak azért, mert ott él sógora, a lekvárgyáros.

- Küldje csak a tehenét a vörös lámpás házba!

- Vigye a magáét! És hordja el magát!

- Megyek is, de Piminettihez!

- Várjon, majd meglátjuk, kinek lesz igaza!

Kraupelné elindult, hogy befogja a pejt a homokfutóba, míg Jeremiás lovára kapva, egyenesen a jegyzőhöz tartott.

Mint tapasztalt jogász, Piminetti nem hamarkodja el az ügyet. Legközelebb (ígérte) helyszíni vizsgálatot fog tartani, megnézi Sternit, a bikát, a kerítést, és majd aztán fogja beidézni a feleket. Közben majd meghallgatja a közvéleményt is, mert vox populi, vox dei!

Egyelőre még megoszlanak a vélemények. A bikatulajdonosok kivétel nélkül Jeremiás-pártiak. A tisztes háziasszonyok többsége az özveggyel rokonszenvez. Nyugodt és kiegyensúlyozott személyiségek megegyezést javasolnak, többek között az eljövendő borjak igazságos megosztását.

Piminetti órák hosszat eregeti a füstöt, mert súlyosak a jog és az igazság kérdései.

A nehéz szellemi munkáért kárpótol a "politikai hatalom", az édes kábítószer, melynek már nála bölcsebbek is rabul estek. Piminetti politikus is, ami nem azt jelenti, hogy egy pártnak a tagja, hanem inkább azt, hogy mind a kettőnek (melynek csak nevük és tagjaik különbözőek, de célkitűzéseik nem) bizalmas információkat szállít, néha cipőt is húz, s fölmegy a fővárosba, hogy nagyon titokzatos, nagyon magas rangú személyiségekkel bizalmas megbeszéléseket folytasson. Az utazások után ugyancsak titokzatos célzások következnek: hidakról, állami kórházakról, papnöveldékről, autóutakról van szó, hatalmas tervekről, melyekből máig még csak sógora iskolaszolgává s felesége postatisztté való kinevezése valósult meg. Talán - ez volna életművének koronája - sikerülni fog eladnia aipitermelésre alkalmatlan földjeit az államnak!

Az máris szép, hogy a posta Piminettinek bért fizet felesége szobájáért, s feleségének postatiszti fizetést adnak; annál szebb, mivel egy országban, melyben az írni-olvasni tudók ritkák, a posta inkább a külföldieknek fontos, de egyébként nem lényeges intézmény. Telefon, sürgöny ismeretlen fogalmak. A világ dróthálózata csak Blumenauig ér. A leveleket az autóbusz hozza, ha a vonal tulajdonosa jókedvében van. Jókedve ritka, mert nem lévén titokzatos összeköttetése, a postazsákot ingyen kellene szállítania. Nincs, aki kihordaná a leveleket. A postamesternő egyhalomba önti őket. Aki azt hiszi, hogy érkezett egy levele, bejöhet, átnézheti az egészet. Karácsonytájt többen jönnek - ki ne hinne a Jézuskában? -, és megkérdik, jött-e levelük. Néha igazán írt egy rokon "odaátról". A választ a rákövetkező karácsonykor hozzák. "Jehova tanúi" és "Isten saját gyermekei" folyóiratokat és füzetkéket kapnak az Egyesült Államokból és Svájcból. Vannak még előfizetői a São Paulóban megjelenő nemzeti szocialista hetilapnak, de számuk csökken. A fiatalokat nem érdekli a berlini siralomfal. Még Kubicsek elnök siralmas betonfalai sem érdekelnek senkit. Piminettiné zavartalanul keverheti a mindennapos puliszkát. Aki egy évig várt a levélre, azt is megvárhatja, amíg megöntözi a sült kacsa levével.

Piminettivel szemben lakom én. Ez a patika, az orvosi rendelő, az ambulatórium, a laboratórium. Itt a beteg elvárja, hogy: a vortice ad hallucem, feje búbjától a lábujja hegyéig mindenre legyen orvosság... pontosabban: a gyerekek fejekcémájától a nagy lábujj körme alatt ülő homoki bolháig mindent itt kell rendbe szedni, s nemcsak tute, cito, iucunde - biztosan, gyorsan, kellemesen -, mint ahogy ezt Celsus követeli, de olcsón is, mert pénzt se ültetni, se aratni nem lehet. Nehéz volna elmondani, mi mindent várnak el tőlem, könnyebb felsorolnom, mivel nem kell foglalkoznom: a vakbél és a lélek nem rám tartoznak.

A vakbeleket, pontosabban a vakbél processus vermicularisnak nevezett függelékét, melyet az isteni előrelátás a sebészek vigasztalására teremtett, Tenente Gregorióban gyűjti kartársam, tekintet nélkül arra, hogy már megbetegedtek-e, vagy talán csak a távoli jövőben betegednének meg. Lelki betegeim nincsenek; ha az erdő kolonistája a lelkére gondol, akkor csak a templomba ülhet. Neurózist még nem láttam.

Volt korunknak egy nagy lélekgyógyásza, aki beszéltette, gyóntatta betegeit. Biztos sokaknak segített. Jót tesz a betegnek, ha valaki meghallgatja. A kezelésnek talán csak az a hátránya, hogy az orvos betegszik bele, hacsak nem süket, mint az a világhírű pszichoanalitikus, aki pacienseinek azt mondta: "Öntsd ki a szívedet, fiam" - és tüstént kikapcsolta hallókészülékét. Mások azt parancsolják az orvosnak, beszéljen, beszéljen addig, amíg a beteg nem hallgat többé neurózisára. Én a két iskola előnyeit összesítve azt ajánlom, hogy se az orvos, se a betege ne beszéljen.

A remeték nem szenvednek neurózisban. A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák fala őrzik-e a csendet, az mindegy.

A kolonisták nagyokat hallgatnak. Nem regényalakok, akik vég nélkül beszélgetnek egymással, vagy arra gondolnak, mit mondanának, ha egy távoli személy közel lenne. Hallgatnak, mert kapálás közben nehéz beszélni. Hallgatnak, mert már mindent elmondtak egymásnak, mert kis szókincsükkel takarékoskodni kell. És ha napokig, hetekig hallgatnak, lelki sebeik begyógyulnak.

Sokoldalúnak kell lennem; elődöm még sokoldalúbb volt. Homeopatikus szereket árult, banánt, pálinkát, szövéshibás törülközőket, "bikaport" egykedvű tenyészállatok számára, és kiterjedt tojáskereskedelmet űzött. Doktor Rübe lübecki volt, a német matrózok nyelvét beszélte, annál is inkább, mert orvosi praxisát egy cirkálón kezdte.

Rübe házában élek, tevékenysége következményeit viselem. Akik csalódtak benne, abban sem bíznak, aki a házában lakik. Ezért kell olyasvalakiről szólnom, aki már nem él ezen a vidéken.

Rübének volt valamije, ami itt sokaknak hiányzik: életrajza. Minden európai élete "kész regény", csak annak kell eljönnie, aki megírja - olvastam egyszer. (Boldogok azok, akiknek életéből nem lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa!) Ha igaz, amit ismerősei mesélnek, apja kényszerítette az orvosi pályára, mert maga is orvos volt. "A vizsgáknál az izgatott diákot játszotta, aki nem merte bemutatni óriási tudását" - hallottam. "Ha a diák rosszul áll, Rostockba megy, doktorál" - idézte apja a tapasztalt ismétlők vigaszversét (a fordításban nem sokat veszít költőiségéből), s oda küldte fiát; sőt elkísérte, beszélt a tanárokkal, és megígérte nekik, hogy fiát sohasem szabadítja a szenvedő emberiségre. Az apa szavának állt, s mivel ifjabb Rübét hajlamai a tengerészet felé vezették, örült, amikor tevékenységét a matrózoknál kezdte, ahol legfeljebb két betegséggel kellett foglalkoznia. A spanyol polgárháború idején Rübe parancsot kapott, hogy turistának öltözve jelentkezzék Cadizban. Mivel hajlamai nem voltak harciasak, Rübe inkább egyenesen Brazíliába hajózott. Már voltak barátai a kikötőkben, jó üzleti érzéke volt, megélt. Aztán eljött az idő, amikor a katonaköteles korban levő németeket koncentrációs táborba zárták, ahol ugyan nem volt gázkamra, de ahol a tropikus forróság, rossz ellátás, unalom, ostoba rosszindulat a hónapokat és az éveket éppen elég nehézzé tették, főleg a családapáknak és mindazoknak, akiknek rendes foglalkozása volt. De Rübe agglegény volt, rendszeres munkát úgysem ismert, és az ellátás körül ügyeskedett. Jó barátokra nemigen tett szert, de a tábort nem azzal a kis kofferrel hagyta el, amellyel jött, hanem tizenkét hatalmassal. Egy szép nap itt kötött ki a völgyben mint patikus és szülész.

Vannak, akiket valami a világ peremére vonz, vannak, akiket valami odavet. Van, aki szereti a tág teret, a csendet, az új távolságok, az új tájak megnyílásának lehetőségét. Mások csak kívül állnak, és csodálkoznak. "Errefelé sok minden olyan, mint Szibériában volt" - mondta itt megelégedetten egy öregember. "Je suis née et j'ai toujours vécu à deux pas de l'Opéra" - mondta itt egy hölgy, és ez úgy hangzott, mint Racine-nak egy búskomor sora.

De Rübe nem érezte jól magát a világ végén, s azon volt, hogy visszatérhessen a városba. Ahhoz pénz kellett. "Az emberek bőre alól kaparta ki" - hallom. A jó svábok azt várták, hogy a képeskönyvek jóságos és méltósággal teljes doktor bácsija jelenjék meg aipimezőjük határán. De Rübe jelent meg, aki "a disznótorra úgy állított be, mint egy urubu, mint a dögkeselyű", és már vitte is a malac fülét, farkát s még egypár darabot "a kutyának", de maga ette meg. Mint az erdőbeli agglegények, se mosdani, se mosni nem szeretett. "Ha felhők vonultak fel az égen, már szaladt a patika mögé! Az őszibarackfára aggatta ingeit, óriási alsónadrágjait. Aztán megvárta, míg a zápor kimossa, a szél megszárítja. Voltak kék és zöld ingei is. És a haskötője úgy lobogott, mint egy szürke zászló." Anélkül hogy kérdezném, mesélik volt betegei, a szomszédok, az öregek, a Rübe-történeteket. Frida néni a legelső telepesekkel jött, mindent látott, mindent tud, de tortát, kalácsot sütni igazán ő tud legjobban. Nincs olyan esküvő, hogy ne hívják, ne őrá bízzák a nagy, fehér torta díszítését! Ő meséli: "Ha esküvő volt, persze csak a nagyon jómódúaknál, úgy csinálta a Rübe: pontosan tíz perccel tálalás előtt jött, amikor mindig a legnagyobb a fölfordulás. Elcsípte az első családtagot, rázta a kezét, és azt mondta: »Szép, hogy meghívtatok. Igaz, nem voltam otthon, de a fiú átadta az üzenetet a szomszédomnak.« »Tyűha - gondolta az illető, ha éppen a vőlegény családjából való volt. - Hogy került a Rübe a menyasszonyhoz?« A menyasszony azt gondolta: »Mi baja lehet az apósomnak, hogy meghívta a Rübét?« És a vőlegény: »Ez is jól kezdődik, az anyósom a nyakunkra hívta ezt az alakot!« Rübe pedig beült a konyhába: »Nekem itt is jó! Csak tálaljanak! Úgyis csak egy percre jöttem, udvariasságból, vár egy betegem! Adjanak csak ide egy sült csirkét, az elég is lesz!« Úgy vágta, hogy látta az ember, sebészetet tanult, percek alatt szétszedte, eltüntette. Aztán azt kérdezte: »A torták? Micsoda dolog esküvő torta nélkül?« »De doktor úr, a torták bent vannak a szobában!« »Akkor hozzanak ki egyet!« Hoztunk neki. Annyit evett, amennyi csak belefért. Amikor aztán látta, hogy több már nem fér abba a nagy hasába, kinézett az ablakon. A kerítésnél mindig ácsorgott egy csomó gyerek, kíváncsiskodtak, várták a zenét, nézték a menyasszonyt... Rübe felkapta a maradékokat, hozzájuk rohant: »Egyetek, szegények, ezek a gazemberek nem adnának nektek egy falatot se!« Nekem is mindig mondta: »Adakozni kell, elosztani! A fölösleget a szegényeknek! Akkor nem lesz többé szegénység.« Aztán teledugta a zsebeit, és hazabiciklizett."

Az antik írók nem boncolták személyeiket: nem szóltak tetteik titkos rugóiról; a tetteket írták le. "Volt egyszer egy asszony, Ephezusban" - mondja Petronius, s elmond róla egy kis mesét. A végén mégis pontosan tudjuk, milyen asszony volt. Rübe szívesen mesélget egy történetet saját magáról, s önarcképe olyan tökéletes, hogy talán érdemes feljegyezni, annál is inkább, mert Rübe vesz, elad, de nem ír, s ha egyszer elköltözik az örök vadászterületekre, tetteinek híre mindörökre elvész.

Régen, még mielőtt idejött, egy ismerősénél, a szemétládában talált egy törött tányért. "Igazi meisseni porcelán, odaátról jött, de Istenem, szerencse és üveg könnyen törnek, törik a porcelán is" - mondta az ismerőse. "Elvihetem? - kérdezte Rübe. - Azt hiszem, még össze lehetne ragasztani." "Vigye csak."

Rübe elvitte, egy fiókba tette, elfelejtette... És egyszer egy délután mit lát? Egy kis majom mászik be az ablakán! Nincs ebben semmi különös ott, ahol sokan tartanak kis majmot a háznál, játszótársul gyerekeiknek. De Rübének hirtelen zseniális gondolata támadt: elővette a tányért, az asztalra tette, odaállt az ablakhoz, és elkezdett üvölteni: "Kié ez a vadállat? Hol van a majom tulajdonosa? - Még az utcára is leszaladt a majommal, a kis ijedt makimajommal: - Kié ez a majom?"

Tulajdonosa már jött is: véletlenül szintén orvos volt. Rübe nekitámadt: "Fizesse meg a káromat! Hallatlan! Majmot tart a városban. Ez nem őserdő! Beperelem! Feljelentem!" "Mi történt?" "Eltörte a tányéromat! Valódi meisseni porcelán volt! Pótolhatatlan!" A kolléga még csak nem is felelt: rögtön fizetett.

Rübe maga foglalja össze a tanulságot; ha újra előadja a történetet: "Lélekjelenlét! gyorsasági ideák! Ez kell, uraim, ha az ember boldogulni akar!"

Rübe könnyebben boldogult volna, ha nem tanította volna ismerőseit, betegeit saját módszereire: "Lepedőt foltoz, Schmidtné? - kérdezte. - Nevetséges! Tudja, hogy én hogy csinálom? Ha lyukas a lepedőm, a párnahuzatom, ha kiégett a villanykörte, lemegyek Blumenauba, a szállodába, és mindent kicserélek!" De még ezt is elnézték volna mint furcsa szeszélyt, ha nem szárad ki a kútja, és nem jár át a szomszédba vízért. "A tyúkok mindig úgy tikácsoltak... és az ember csak dr. Rübe gömbölyű felét látta, a feje benne volt a tyúkólban, kirámolta a tojásokat!" Tevékenységének végül sajátos hajlamai vetettek véget, melyek egy olyan vidéken, ahol már a kisgyerekek is ismerik a tyúk és a kakas közti különbséget, csodálkozást s felháborodást keltettek. Rübe ifjú barátai pórul jártak; s egy szép nap őt is fejbe vágta valaki egy sörösüveggel. Fényes nappal történt, a patika előtt, de tanúkat nem talált. Piminetti maga, aki mindig ott szokott szivarozni a tornácán, véletlenül éppen másfelé nézett, nem látott semmit.

Életünket a véletlenek irányítják. A sörösüveg akkor jelent meg az események helyszínén, amikor váratlanul egy komolyabb összeghez jutottam. Megvettem Rübe porlepte skatulyáit, házilag kotyvasztott kenőcseit, homeopatikus szemeteit, boszorkánykonyhaszerű laboratóriumát, virsli- és egyben fecskendőfőzőjét, nem törődve se a nevetségesen magas árral, se azzal a ténnyel, hogy rögtön a szemétdombra kerül az egész förtelmes gyűjtemény, mert tudtam, hogy csendet, hűvös estéket és az eljövendő évek minden napjára édes, langyos tejet veszek. Rübe is megvalósította élete álmát: házat vett egy kikötő legsötétebb negyedében, ahol matrózoknak szobákat ad ki, vadmacskabőröket csempész ki, órákat be, és éli világát. Indulget genio suo - mondanák a latinok.

Rübe fütyül a legendájára. Neki mindegy, ha elmesélik, hogy járt tojást lopni, hogy tanította kutyáját csirkelopásra... én vagyok az, aki tettei következményeit viseli. "Biztosan puszipajtása volt, azért adta el neki patikáját." "Az egyik olyan, mint a másik..." Ilyeneket mondanak jó svábjaim. Nagy ívben kerülik a házat, ahol valaki egyszer már gorombáskodott velük. A gyerekek már az ajtóban ordítanak, a takarékos Rübe tompa tűire emlékezve.

Mégis hálásan gondolok nem-mindennapi kartársamra. Ő, aki a törvényesség határvidékein jártas, tanított meg arra, hogyan lesz az európai orvosból brazil vidéki patikus!

Hogy ezzel hogy állunk, azt csak a brazil jogviszonyok ismerője érti meg egészen, mert a völgyet a köztársaságnak nyilvánított Brazil Császárság veszi körül. "Brazíliának több törvénye van, mint akármilyen más országnak - magyarázta egyszer egy bennszülött barátom -, csak egyetlenegy hiányzik. Az a törvény, amelyik megparancsolná, hogy a többit tisztelni kell." Egy kiváló jogász ezt így fogalmazta: "Brazília az Egyesült Államoktól alkotmányt kapott, Portugáliától megkapta a római jogot, Napóleontól a code civilt, végül Schachttól a devizarendeleteket. Az itteni törvényhozóknak már semmi más dolguk nem volt, mint a paragrafusok megkerüléséhez szükséges törvényes utakat kidolgozni." A következmények kissé furcsák. Egész erdőket, növényzetükkel, állatállományukkal, fölégethetnek; de van ebvédő törvény, amely oly szigorú, hogy senki sem mer lelőni egy veszett kutyát. Ennélfogva sokkal több ember pusztul el a városokban veszettségben, mint az erdőben kígyómarástól. Válás nincs; de ha valaki a nászéjszakán rájön, hogy felesége nem érintetlen, nyolc napon belül hazaküldheti, és kereshet egy másikat. A naturalizált polgárnak ugyanolyan kötelességei vannak, mint a született brazilnak, ám nemcsak hogy államelnök nem lehet, de szemetes, kémikus, bánya- vagy szigettulajdonos, hajóskapitány, São Pauló-i taxisofőr vagy lapszerkesztő sem. Vannak lapok, ahol az analfabéta portás a felelős szerkesztő, mert a törvény erre nem írja elő az elemi iskolai bizonyítványt. A naturalizált tanár nem taníthat földrajzot vagy történelmet, hacsak nem született portugál, goai hindu vagy macaói kínai az illető. (Ennyi maradt meg a portugál világbirodalomból.) A város és vidék közti különbség akkora, hogy sok törvény csak a villamos végállomásáig ér. Az Interior, a belföld másfajta világ. Hallottam egy brazilról, aki eljutott Hamburgig, de nem volt hajlandó tovább utazni. "Az Interior nem érdekel" - mondta. Az Interiorban vannak utak, melyek szélén tábla hirdeti, hogy azon túl az állam már semmiért sem felelős, mindenki vigyázzon magára. Az Interior részére külön törvények szabályozzák az orvosi gyakorlatot s a patikáét.

Dél-Amerikában mindig orvoshiány volt. A régi, békés Európából kevés orvos vándorolt ki. A jóakaratú, de néha veszedelmesen naiv észak-amerikaiak úgy akartak segíteni a bajon, hogy São Paulo államnak egy egész orvosi fakultást ajándékoztak. De alig volt úgy-ahogy kiképezve az első pár tucat orvos, amikor védelmükre olyan törvényeket hoztak, melyek az európai orvosok nosztrifikációját rendkívül megnehezítik. A São Pauló-i egyetem egyáltalán nem nosztrifikál. Egyszerre csak kevesebb volt az orvos az országban, mint azelőtt. A patikusok éppoly kevéssé gondolnak arra, hogy a vadregényes Interiorba vonuljanak, mint az orvosok. A törvényhozóknak egész új rendeletsorozatokat kellett kitalálniok, hogy saját törvényeiket kijátszhassák. Egy négy elemit végzett patikustanonc egyszerű vizsgával patikussá válik. Hatkilométernyire a várostól vagy a legközelebbi patikától már boltot nyithat. Adhat - sőt, kell hogy adjon - elsősegélyt. És mi az elsősegély a vakbélgyulladásnál? Kivenni a vakbelet. Agytumornál? Operáció. Méhen kívüli terhességnél? Szintén. Végül mindenhol mindent szabad.

Nem egészen könnyű megszerezni a negyedik osztály bizonyítványát, hacsak az ember végig nem üli még egyszer a négy elemit a már leírt tanintézetben. Európai diploma nem pótolhatja ezt az okmányt. Szerencsére a vizsgáztató bizottság egyik tagja potom áron árulja a bizonyítványt, mely nélkül a bennszülött patikustanoncok nagy része el sem indulhatna. Kissé lehangoló később megtudni, hogy Szent Katalin állama Szent Pálét külföldnek minősíti, és az ottani bizonyítványokat nem ismeri el. A völgybe vezető útról letérve, a fővárosba, Florianopolisba kell menni, és ott még egyszer el kell mesélni, mi is az a desztillált víz. Ezzel megszerzi az ember a jogot, hogy új pecsétekért fizessen. Így lesz az orvosból patikus.

Mindezt kartársam, Rübe magyarázta meg, miközben még gyorsan leszerelte eladott háza villanyvezetékeit, és kiakasztotta a hálószobaajtót, melyre - mondta - új lakásában szüksége lesz. Hálásan figyeltem. És ha most közös betegeink azt mondják, hogy undorító, pimasz fráter volt, mindig megjegyzem, hogy alapjában véve okos ember volt, és mégiscsak többet értett az orvostudományhoz, mint a helybéli javasasszonyok.

Ha az állam az erősebb jogán bevasalta az illetéknek, taksának, adónak, miegymásnak nevezett pénzeket, megindulhat az emberségesebb harc a mindennapi kenyérért. Itt nem egészen olyan ádáz, mint a civilizáltnak nevezett külvilágban, de semmi esetre sem könnyű. Láz és fekély ellen küzdeni mindenütt egyforma nehéz, aggkor és halál ellen harcolni mindenhol egyformán kilátástalan. Itt a beteg s az orvos közt Rübe szellemén kívül még a parasztnak a városi ember elleni jogos bizalmatlansága, a régi lakosnak az új elleni ellenszenve, az idegenszerűség gátlása is áll. A közel lakó orvos úgysem érhet sokat. "Ha nem volna szamár, a városban maradt volna." Már maga az utazás is a gyógyuláshoz tartozik, mint régente a zarándokút. A Donna Irma-iak lemennek Tenente Gregorióba, az ottaniak a blumenaui orvosokban bíznak, szerencséjükre - mert a blumenauiak maguk, ha megijednek, São Paulóba repülnek. (Onnan már csak az államelnökök, kormányzók és milliomosok repülnek tovább New Yorkba vagy Londonba.) Az orvos már lassanként úgyis eltűnik a csodaszerek mögött; jaj neki, ha nincsenek gépei. A röntgengép és a besugárzókészülék képviseli az orvostudomány misztériumait. "Átvilágítani" az a szó, amely a legtávolabbi völgyekben is jelent még valamit. "A fiam nem tanul, át kell világíttatnom a fejét - mondta egy anya. - A gyereknek fájt a hasa, az orvos átvilágította, és meglátta, hogy a banán, amit evett, éretlen volt." Nekem nincs ilyen gépem. "Rio do Sulban van egy besugárzókészülék. Az orvos csak beállítja, hogy milyen betegséget akar meggyógyítani, mint ahogy a rádiónál az állomást, és már el is sugározza őket." "A kórházban van egy gép, az kihúzza a vérnyomást. - Az, aki ezt mesélte, hozzátette: - Saját szememmel láttam." A technika csodáiba vetett hit, a sötét szobától való megilletődés, a felvillanó fények varázsa nem zárja ki a régimódi csodák erejét. Még hatnak a varázsigék és a ráolvasás. Ősnémet és ősafrikai vallások egybevágnak: a varázsigék gyógyítják az orbáncot, a ráolvasásnál jobb nincs a fejfájás ellen.

Bevallom, mielőtt ide vetett a jószerencsém, nemigen ismertem a varázsigék hatását. Először a fűrészmalomban hallottam róluk, ahol Pött, kedves mesemondó barátom vágja a deszkát az erdők büszke óriásaiból:

Élt egyszer Timbo és Mirador közt egy öregasszony. Özvegy volt, egy árva tehene sem volt. Az utolsó tehenét az utolsó lánya kapta hozományul, az utolsó malacát a pestis vitte el. Akkor az asszony elment a paphoz, és azt mondta: "Padre, segítsen, én már nem tudom, mitévő legyek." "Jaj, kedvesem - mondta a padre -, értem én a helyzetedet, de én is szegény vagyok, nincs mit adnom. Csak egy jó tanácsot adhatok: próbálj ráolvasni az emberekre, hívd magadhoz a betegeket, az Úristen majd megsegít!" "De padre - mondta az asszony -, én nem értek a ráolvasáshoz!" "Nem értesz? Hát ez egyszerű: odaállsz a beteghez, lehajolsz, elmondsz egy Miatyánkot vagy kettőt, aztán halkan hozzáteszed: Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó - és bízzál Isten kifogyhatatlan kegyelmében." Nos, az asszony szépen megköszönte, hazament, megfogadta a jó tanácsot... és alig múlt el egy év, már újra volt tehene, malaca, baromfija, mindene, az emberek messze földről jöttek a betegeikkel.

Telik-múlik az idő, egy szép nap csak megbetegszik a padre, tályogot kap a torkába, nem tud nyelni. Egyszerre csak rosszul lesz, elájul, alig lélegzik... Szerencsére arra jár a szomszédja, nem sokat teketóriázik, felrakja a kocsira, és rajta, lóhalálban hajt a híres javasasszonyhoz!

Amikor az asszony meglátja a papot, megijed... Ha kinyitja a szemét!... De muszáj úgy tennie, mint mindig, elmondja az imát, lehajol, rákezdi: "Ha segít, jó, ha nem segít, az is jó..." A padre pedig, amikor meghallja varázsigéjét, felüti a szemét, elneveti magát... úgy nevet, hogy felszakad a tályog, kifolyik a genny, s ott helyben meggyógyul!

Ki merné tagadni, hogy a varázsigék használnak?

Óvatos pacienseim megkérdeznek: "Tud receptet olvasni? Csinált már kenőcsöt? Tud injekciót adni?" Nehezebb ilyen kérdésre felelni: "Azt mondja, orvos... hát akkor magyarázza meg, hogy van az: amikor nem voltam férjnél, mindig lányokat szültem, most, hogy férjnél vagyok, csupa fiút kapok... miért?"

Pár napja egy fiatalember járt nálam, egyenesen megkérdezett: "Ért maga női bajokhoz?" Nem szívesen játszom az egész orvostudomány mindentudó doktorát, de azt mondtam: "Igenis, női bajokhoz is értek." "Jó, akkor kezdjük, de gyorsan! Múlt héten Rio do Sulban jártam, ott felszedtem egyet. Éget."

Hogy mi kelt bizalmat, mi nem, azt nem könnyű kitalálni. Egy paciensem egyszer bejött a dolgozószobámba, már nem tudom, miért. Meglátta nyomorúságos hárompolcnyi könyvtáramat. "Az új doktor nem sokat ér - újságolta aznap este mindenkinek, akivel szóba eredt. - Ott voltam a szobájában, s tudja, mi van ott? Könyvek! Könyvei vannak! Még csak tanul!" Praxisom akkor javult, amikor egy ideig magam is feküdtem a szívem miatt. Hozták a szívbajosokat. "Neki is volt, most biztosan megtanulta" - mondták.

Igazán sok mindent tanultam; ha mást nem, egy sajátos nyelvet. "A férjem mindig kibújik a nadrágból" - azt jelenti, hogy hasmenés elleni szert kell adnom. ("A férjem átugrál a kerítésen" - viszont nem jelent betegséget, azt sem, hogy kiváló sportember az illető; portugálból fordított mondat: azt jelenti, hogy hűtlen az ipse.) "Utazó aszpirin" rosszullét elleni antihistaminicum, "fogpor" kamillateát jelent - mert a kisgyerek attól beteg, hogy fogzik, s akkor kamillateára van szüksége. De a teát keresztanyja fürdővizéből kell főzni. A "fehér balzsam" belülről használ, a "fekete balzsam" kívülről.

Most már nagyjából tudom, mit gondol a kolonista a testéről s betegségeiről: az újszülöttnek cucli kell - "der Bico" - hogy elaludjon. Ha a piszokba esik, az anyának kell tisztára szopnia. Ha az anya szoptatás közben teherbe esik, a tej mérges lesz. Akkor tejport kell venni, mert az nem tehéntej, hanem gyári tej. Géppel gyártják. Ha a gyerek cukorkát eszik, kukacot kap. Van bélkukac és vérkukac. A kukacok a holdhoz igazodnak, kukacolaj csak fogyó holdnál használ. A felnőttek betegségei: az influenza, a vakbél és a tüdőgyulladás. Az influenza ülhet a tüdőben, a hasban, de "néha megakad az orrban, és nem akar kijönni". Hallottam valakiről, "annak a fejébe szállt az influenza, fogta magát, otthagyta az öreg feleségét, s egy fiatal szőkével meglógott". A betegségek oka a meghűlés. A bőrbetegségek a vértől jönnek. Ilyenkor vértisztító tea kell. A hasfájást a máj okozza. Az asszonyok betegségeit az évek.

A kolonista sokáig élt orvos nélkül, a beteg pedig követeli, hogy foglalkozzanak vele, adjanak neki valamit!

A gyerekek ekcémáira sárga virág főzetét teszik. A tökvirágtea a legjobb. Felnőtteknél hatásosabb a puskapor ecetben vagy tejben. Reumánál mély lyukat kell ásni, olyan földet kell a fájó tagra tenni, melyre még nem sütött nap. Sebre, fekélyre káposztalevél, kréta, túró, savó, zsír kerül. A fogpép drága, de nagyon jó. Daganatra pálinkás rongy jön, sóval vagy só nélkül. Akinek a szomszédja olasz, hamar rákap a ricinusolajra. A serrán még nem felejtették el a reneszánsz orvosainak jelmondatát: "Qui bene purgat, bene curat." Az óvatosabbak "paptetűből" főznek teát, ezzel gyógyítják a májat és a vesét.

A csirkék mindenre jódtinktúrát kapnak, ha mégis megdöglenek, pestisük volt. A lovak gyógyszere a terpentinolaj. Aki ezt sem tudja, az menjen kapálni, abból világéletében nem lesz patikus.

Irigylem a Tenente Gregorió-i orvost, aki egy kukkot sem ért németül, s ezáltal elkerüli a szükségtelen vitákat. Logikusan gondolkozva, sváb parasztlányt vett el, akivel sohasem fog vitatkozni, s aki egy csapásra a fél völgy sógorává, nagybácsijává, komájává tette. Dr. Felix is visszakívánkozik a városba, ő is meg akar gazdagodni, de nem a kicserélt lepedőkön, a kicsalt kacsákon. Ha franciául tudna, azt mondanám, dr. Knockot ("Az egészséges ember az a paciens, aki nem tudja, hogy mi a baja.") vette példaképül. Módszereit nem utánozhatom, de feljegyzem elveit ifjú kartársaim okulására:

1. A paciens négyóránként injekciót kap, hogy tudja, miért van a kórházban.

2. Nem operált paciens legalább egy hétig marad bent, az operált négy hétig.

3. A császármetszés pótolja a szülészeti ismereteket.

4. A vakbél éppen perforáció előtt áll, ki vele!

5. Ha valami baj történt, megduplázni a számlát, nehogy a paciens azt higgye, hogy rossz az orvos lelkiismerete.

6. Aki nem fizet, addig marad a kórházban, s addig kapja az injekciókat, amíg a hozzátartozói kiváltják.

Ez az utóbbi elv néha nehézségekhez vezet: egy idősebb embert az oszlás előrehaladott állapotában saját költségen kellett eltemettetnie, és két gyereket - egy feketét és egy fehéret - örökbe kellett fogadnia, mert senki sem jött értük. Ám ezek az apróságok nem zavarják a nagyvonalú tervet. Dr. Felixhez tanácsolom reménytelen eseteimet. Az agonizálókat buzgón röntgenezi. A hozzátartozók örülnek, hogy minden lehető megtörtént, dr. Felix örül, mert minden röntgenkép egy lépés a város felé, s én is örülök, mert jót tesz a statisztikámnak; hogy az én pacienseim nem halnak meg. Így szent a béke.

Dr. Felixet a város vonzza; jobban mondva, az a tégla- és betonhalmaz, mely sivatagi hangulatú, gyorsan nőtt európai fővárosokra emlékeztet. Neki elég, ha átvilágíthatja a haldoklókat. Én itt szeretnék élni és meghalni, inkább a házakba, a lábosokba, a fiókokba világítok, hogy többet tudjak meg az emberekről, titokzatos környezetemről.

Aki egész életét az erdőben töltötte, ismeri a vadmacskák rejtekhelyét és a kígyók fészkét. Aki két évtizeden keresztül hasonlóan nagy, vadonszerű könyvtárakban egy könyvet, egy mondatot, néha csak egyetlen szót keresett, hasonló ösztönnel találja meg a kéziratok rejtekhelyeit. Nagyon büszke vagyok; itt, ahol mindent túlnő a bozót, ahol csak történetek vannak, de nincs történelem, mégis rátaláltam a krónikákat őrző fiókokra! A település huszonötödik évfordulójára egy emlékkönyvet terveztek, fölkérték az első kolonistákat, hogy írják meg emlékeiket a régi hősidőkről. Volt, aki írt, de nem adtak ki semmit. A begyűlt pénz a nyomdaköltségre nem lett volna elég, de bőven elég volt nyárson sült birkahúsra és cachaçára. Az ívek, a füzetlapok már elsárgultak. Bogarak, kukacok, pókok elvették, hozzáfirkálták a magukét. Szépen leporolom a lapokat, híven és saját hangnemükben próbálom lefordítani az írásokat:

"Ezerkilencszázhuszonkettő május tizenkettedikén jöttünk Donna Irmába, mi és még egy család. Előző nap esett, nem volt élvezet a sáros úton, a mély pocsolyákon keresztülvergődni. Már sötétedett, amikor a lányommal megérkeztem. A férjem négyesfogaton ment előre, ő még világosban érkezett. Mi egy ranchót, kis kunyhót kaptunk az egyik kolónián, egyelőre nem volt más. Mindent leraktunk a kocsiról, ágyat vetettünk éjjelre. A férfiak valami cippoindából font tákolmányra feszített gyékényeken aludtak. Mi, asszonyok hoztuk az ágyakat, betettük a dunyhákat, és már megvolt minden. A férfiak már azt is tudták, hogy a szomszéd kolónia mögött van egy venda, odamentek, a vendistáné olyan szíves volt, hogy még kávét is főzött nekünk, és nemsokára vacsorára terítettünk a nagy utazóládákon. Zsemle, kolbász, kávé - ez volt az első vacsoránk az erdőben. Jaj, sohasem fogom elfelejteni az első őserdőbeli éjszakámat! Annyit hallottam a kígyókról és vadállatokról, azt hittem, a rancho minden hasadékán be fog mászni egy, és nem aludtam egy percig sem. Ha ma visszagondolok rá, azt kell mondanom, nem is olyan nagy a kígyóveszély. Az ember mindent megszokik. Másnap a főzésről kellett valahogy gondoskodni. A férfiak két villa alakú gallyat dugtak a földbe, ráfektettek egy egyenes ágat, s már kész is volt a főzőalkalmatosság. Napközben mi ketten, asszonyok, elmentünk élelmet keresni. Előbb benéztünk a vendistához, hogy ott mit kaphatnánk. A felesége felajánlotta, hogy használjuk csak a kemencéjét. Ennek nagyon megörültünk, mert most már magunknak kellett a mindennapi kenyeret megsütnünk... Innen elmentünk a mai falu helyére, ott lakott az első kolonista, K. úr. Ők is kedvesen fogadtak, K.-né azt mondta, majd megtanít arra, hogy is néz ki a háztartás errefelé, amit előre megköszöntünk. Egy másik kolonistánál a rancho körül nagy, kövér tököket láttam, és mert szeretem a tököt, megkérdeztem, vehetek-e egyet. Hogyne, mondta, csak vigyek haza egyet, nem kerül pénzbe. Kikerestem a legkisebbet, de az is olyan nehéz volt, hogy alig tudtam hazacipelni. Mivel másnap vasárnap volt, tökkompótot akartam csinálni. Finom fűszerekkel, sok cukorral megfőztem, de nem ízlett senkinek, ki kellett dobnom az egészet. Később tudtam meg, hogy takarmánytök volt. Most már évek óta én is ezzel etetem teheneimet, malacaimat. A mi saját földünk jó messze volt a ranchónktól, és férjemnek, aki rögtön elkezdett dolgozni, nagy utat kellett reggel megtennie, és este visszafelé. Ott a földünkön volt egy még kisebb rancho, a férjem rendbe szedte, odaköltöztünk... Amikor a kis ranchóban úgy-ahogy berendezkedtünk, elkezdett esni, s mivel a tető nem tartott, esernyő alatt ültünk, hogy ne ázzunk annyira. A férjem, amilyen gyorsan csak bírta, kivágott egy csomó fát, bozótot, a szomszédok, akik már két éve itt laktak, segítettek, és új, nagy ranchót építettünk. Magunk vágtuk a zsindelyt, zsindellyel fedtük a tetőt, a falakat, még a padlót is zsindelyből csináltuk. Hogy örültünk, amikor beköltözhettünk! Három évig laktunk a ranchóban, és mert akkor épült az iskola, volt ok ünneplésre, és az iskola fölszentelésének ünnepét a mi ranchónkban tartottuk. Idővel sok ilyet láttam, de az első volt a legszebb. Minden család hozott az otthon sütött kalácsból, a férfiak hozták az italokat, és gondoskodtak a játékokról. Reggelig énekeltünk, meséltünk, és mindenki sajnálta, hogy végül mégis haza kellett menni... Férjem buzgón irtotta a rengeteget, én mentem tejért, édes krumpliért, néha főzelékért K.-hoz. A kislányom még csak kétéves volt, még mindennap tejet kellett innia. De néha vissza kellett fordulnom, mert a Donna Irma-patak megáradt, s a víz keresztülfolyt a rozoga pallón. Egyszer félútról fordultam vissza: egy kidőlt fatörzs feküdt az út mentén, és legalább egy tucat majom ugrált rajta. Ezektől nagyon megijedtem. Első évünk nagyon esős volt, nem lehetett tisztást égetni, én hordtam össze a lombot, a férjem vágta a gallyakat, így készítettük elő a földet az aipi részére. Amikor már kukoricánk termett, új bajba kerültünk: jöttek a papagájok, minden csőnek nekimentek. Amikor a férjem a földünkön keresztülvezető utat építette, megmutatta, hogy kell a puskával bánni, a papagájokat elzavarni. Egyszer, gondoltam, kipróbálom a tudományomat - de rá egy percre már jött is a szomszédasszony, szaladva, és azt mondta, rögtön észrevette, hogy nem a férjem lőtt, mert férfi kezében a puska hangosabban durran. Még ma is nevetek, ha rágondolok. A szomszédasszony éppen akkor vette az első tehenét, attól félt, hogy rosszul célzok, és majd azt fogom eltalálni. A második évben volt annyi legelőnk, hogy mi is vehettünk egy tehenet. Akkor aztán volt már tejünk, vajunk, sajtunk. Amikor a tejipar megindult, már nekünk is volt három tehenünk, mi is szállítottunk tejet. Ez biztos keresetet jelentett, de a munka is mindig több lett. Faházat építettünk, megszületett a második lányom. Takarékoskodtunk, minden munkát vállaltunk, s harminckilencben felépítettük a téglaházat. Ma már sok minden megváltozott, már van orvos és fogorvos is! De hogy volt ez régen!... A férjemnek egyszer nagyon fájt a foga, átment a szomszédhoz, hogy húzza ki, ha van egy kis harapófogója. Volt neki, a férjem egy fatörzsre ült, és a szomszéd kihúzta. A harmincadik születésnapomra is jól emlékszem. A férjem erdőt irtott, de az egyik fa nem dőlt ki, mert a koronája egy másikéval összefonódott, amelyet a vihar döntött ferdére. Segíteni akartam a fűrészelésnél, de alig fűrészeltük el a felét, amikor a másik fa eldőlt, egy vastag ág feltépte a ruhámat, kékre zúzta a mellemet... Feledhetetlen az első esküvő is a völgyben. Előző nap folyton esett, a menyasszony és vőlegény lementek a városba - negyven kilométernyire volt a templom és az anyakönyv. Mint férj és feleség jöttek vissza este, a fiatal férj és a tanúk felgyűrt nadrágban a lovak mellett, a fiatalasszony fehérben, koszorúval a fején ült a bakon, és a gyeplőt fogta. Hatalmas éljen fogadta. A lovak megálltak a feneketlen sárban, a férjnek kellett ölben behozni a fiatalasszonyt. Ma már nem szekéren megy a lakodalmas nép, hanem kocsin vagy autón. Mi minden van már manapság!... De szívesen gondolok a régi időkre, amikor minden egyszerűbb volt, és még éltek azok, akik közül most már sokan örök nyugalomra tértek. Egy kolonista asszony életében sok a gond és a munka, de vannak az életnek jó oldalai is."

Lehet, hogy a tropikus vidéken a papírok is gyorsabban élnek, korábban vénülnek? Sok minden úgy hangzik, mintha évtizedek előtt írták volna; vagy csak azért hatnak a sorok ősrégieknek, mert akkor itt a fák tízezer éves uralkodásuk végnapjait élték? Ezt olvasom:

"Miután elvégeztem az előírt tanfolyamokat, és letettem az orosz állami vizsgákat, tíz évig tanítottam a wolhyniai német elemi iskolában, és egy évig a Krím-félszigeten. Akkor, néhány évvel az első világháború előtt sok oroszországi német vándorolt ki. Mindig azokról a szubtropikus országokról álmodoztam, ahol nincs hosszú, kemény tél. Amikor aztán véletlenül - vagy helyesebben az isteni gondviselés kegyéből - a Hamburgi Gyarmatosító Társaság prospektusa került a kezembe, percek alatt határoztam: Brazíliába megyünk!"

A kezdet mindig nehéz volt, de az, aki az első világháború előtt s röviddel utána vándorolt be, még nem érezte a fürdőszoba, a rádió, a televízió hiányát. Az volt az utolsó, igazi úttörő, méltó ellenfele az erdő utolsó erődeinek:

"... helyszűke miatt a padok a falhoz voltak erősítve, tűzhelyet magunk építettünk szabályszerűen, úgy nézett ki, mint az első mozdony, csak a kereke hiányzott; az evéssel sok baj volt, néha kevés volt, néha semmi. Kukoricalisztünk sokszor két hétig sem volt, aipiért a faluba kellett menni, hús helyett préselt töpörtyűt ettünk, korongalakja miatt köszörűkőnek hívtuk, és mindenféle módon ettük, főztük, daráltuk, kenyérre kentük. A kukoricakenyér sokszor nem sikerült, mert sütéséhez nem értettünk, és néha egy lábasban olyasmit főzött az ember, hogy azt mondta rá, moslék, de mégis ízlett, mert a nehéz munkától hajtotta az éhség, és amikor aztán karácsonyra mégis szerzett az ember csirkét, malacot, az élet már tűrhetőbb volt..."

Nehéz, nagyon nehéz letenni a kapát, előszedni az írótollat, felidézni a letűnt időket! Sokkal könnyebb vasárnap délután óriási bögréből kávét inni, beszélgetni, elmondani a hőskor egyre fényesebb, egyre valószínűtlenebb történeteit.

"Nagy eset volt, amikor megindult az Itajai folyó menti vasút! Messzi földről jöttek az emberek, hogy megcsodálják a Hamburgból jött mozdonyt. Köpte a gőzt, az egész város hallotta, hogy fütyült. Az első osztály méregdrága volt, a második olcsóbb, a harmadik igazán nem került sokba, és az is fél nap alatt érkezett oda, ahova két nap alatt jutott el kocsin az ember. Amikor aztán mindenkinek megvolt a jegye, és mindenki leült, kisült, hogy mindnyájan ugyanabban a kocsiban ülnek. Fapadok, a mozdony füstje, a kukoricaszivar bűze... meg a többi. Rázni, nagyon rázott a kocsi. Azok, akik az első osztályú jegyet váltották, tiltakoztak: »Micsoda dolog! Első osztályt fizettünk!« »Várjanak, uraim, könyörgök, várjanak« - mondta a kalauz. »Másodikat fizettünk, és itt ülünk!« - kiabáltak mások. »Várjanak, kérem« - mondta a kalauz. Közben ment a vonat kanyargós pályáján, néhol éppen hogy csak átfért a sziklák és a folyók között, néha felszuszogott egy lejtőre, legurult a másik oldalon, előbb gyorsan ment, aztán lassított. A mozdonyra nem fért sok fa. Valahol a fele úton a mozdony nagyot fütyült, aztán megállt.

Egyszerre csak ott termett a kalauz. Fűrész, fejsze, balta voltak a kezében. Fölállt egy padra: »Harmadik osztály! Előre, fát dönteni, fűrészelni, de gyorsan! Másodosztályú utasok! Legyenek szívesek fát aprítani, kérem szépen! Első osztályú urak! Szíveskedjenek a helyükön maradni!«"

Annyi szent, hogy ma kényelmesebben utazik az ember. De a természet akkor régen bőkezűbb volt. A szűz humuszban minden megtermett, olyan gyümölcs, olyan főzelék, mint akkor, már régen nincs. Akkor azt sem tudta az ember, mi a kukacos barack!

"Ahol az ember kiköpött egy magot, már gyümölcsfa nőtt! A ló nem látszott ki a kukoricából... Volt egy kocám, lehetett két mázsa vagy három, mérlegünk, az aztán nem volt. Tolvajok sem voltak - épp azért csodálkoztam, amikor egy szép nap eltűnt. »Mégiscsak ellopták! - mondom. - Nem. Ezt a kocát nem lehetett a malaclopó alatt kivinni! Aztán volt tizenkét kismalaca is, azokat sem lehetett zsebre vágni! Hát hol van?« Megyek ide-oda, keresem, hívom... semmi. Megyek az erdő szélére, a tökföldemre... semmi. Fülelek... s mit hallok? Kocám kizabálta az egyik tök belsejét, ott kuncogott a tökben mind a tizenkét malacával!"

Így hangzanak az aranykor legendái: minden más volt, jobb volt, az emberek is hatalmasak, egészségesek voltak, acélból voltak inaik, vasból a gyomruk!

"Nagyapa volt a legidősebb fiú, ő vigyázott öccseire. Lenn laktak, Tenente Gregorióban, de akkor még falu sem volt, csak település, fél tucat faház, egy fatelep... Idejártak halászni. Még minden erdő volt, araucariák, egyetlen ösvény vezetett fel. De halászni, azt érdemes volt. Sokat esett, a mai patakok akkor még mind folyók voltak, és teli hallal! Ha szarvas ivott a patakból, és felemelte a fejét, már hal volt az agancsába tűzve!

Szombaton mentek fel halászni, estig már eleget fogtak. A nehéz az volt, mindent megenni! De kellett, mert este a halszagra kijöttek a vadmacskák, a párducok az erdőből, azokkal nem volt jó kukoricázni. A halhoz piraót ettek, mandiókalisztből főtt zsíros kását.

Egyszer, lefekvés előtt - mert sátorban aludtak -, keresik a horgokat. Sehol semmi! »Nem baj - mondják -, holnap, napvilágnál majd megleljük.« De fényes nappal sem találtak semmit, mert a horgok beestek a kásába, és ők szépen megették!

Ha ez ma történne? Autón vinnék őket kórházba, fölvágnák a hasukat! De akkor más idők jártak. Nagyapa és öccsei a következő vasárnap újra ott halásztak... és ugyanazokkal a horgokkal halásztak!"

Alig akad egy a "régiek" közül, aki ne tudna egy történetet a hőskorszak krónikájából. Csak a patika nem az a hely, ahol szívesen elmondaná. A gyerekek meg sem mukkannak, a felnőttek az ajtót nézik. Aki többet akar hallani, annak be kell lépnie a házakba.

A patika mellettibe akármikor könnyű belépni: ez a vendéglő - vagy inkább a pálinkamérés. Ez a ház, amelyben se a vendégek, se a vendéglős nem maradnak sokáig.

Érzem, hogy ez újra valószínűtlenül hangzik. Az Óvilágban semmi sem olyan maradandó, mint egy kocsma. Az unokák még a nagyapa kocsmájába járnak; csak a bencés barátok ismerik ezt a stabilitas locit. A településen nincs így. A kolonista az utolsó igazi ezermester. Mint favágó és ács kezdi, megtanul deszkát és zsindelyt vágni, kályhát építeni, kutat fúrni. Ha aztán eleget kapált, tejről, tojásról mindent megtanult, téglaházat épít, pallér lesz, tetőt rak, ereszt húz alája. Nem csoda, ha ennyi képességgel új meg új módját keresi a boldogulásnak. Horatiusnak Maecenashoz intézett kérdésére: "Hogy van, hogy az ember meg nem elégszik sorsával, mit a véletlen juttat neki, vagy mit önszántából vállal, s mind dicséri a másét?"[2] - mindmáig nincs felelet. A kolonista, aki aipit ültet, és disznót hízlal, látja, hogy hízik az aipiliszt-gyáros, hogy sétáltatja tíz gyerekét autón, hogy röhög Hosentroga, ha viszi annyi izzadságba került malacait, egy szép nap megharagszik, és azt mondja: "Vannak még boldog emberek a világon! Csak az nem ér rá pénzt keresni, aki dolgozik! Micsoda aranyélet a kocsmárosé! Reggeltől estig ott tehénkedik a pulton, néha kinyit egy sörösüveget, vagy kitölt egy kupica cachaçát, nehogy a semmittevéstől megüsse a guta. Az emberek messziről hozzák neki a pénzt! Főzni így is, úgy is kell az asszonynak, mindegy, hogy többet tesz-e a fazékba. És ha bál van, egy fél ökörből süti a rostélyost! Ez aztán az élet! Ez kéne nekem!" Boldogan cseréli el földjét és házát a nagy csűrért, melyet évente háromszor bálteremnek hívnak. De nem tart soká, és új versikét tanul! "Senkinek annyi gondja-baja, mint a kocsmárosnak. Amikor minden jóravaló ember édesen pihen a kukoricacsuhén, ő még mindig virraszt, nézheti a rumosfejűeket! Aztán előfordul, hogy egy ilyen jómadár, aki egész életében bal kezében tartotta a kapát, jobb kezében a cachaças poharat, odafenn kopog Szent Péter kapujában, a kocsmárosra pedig csak a hagyatéka marad! Hogy mi a hagyatéka? Két tucat krétavonal a palatáblán! A bálok? Isten ments! Az ember muzsikusokat rendel, a churrascónak való húst szépen befekteti ecetbe, sóval, hagymával, borssal, citromhéjjal... már a szeletelés is pokoli munka!... és aztán egyszerre elkezd esni, az utak eláznak, lovait csak az kockáztatja, aki a bábáért megy; de még az is kéri az asszonyt, hogy várjon holnapig! Egy elázott bál elviszi három sikerültnek a hasznát! Végül csak azt nézi az ember, kire sózhatná rá az egész nyavalyás bódét, hol vehetne újra egy darab földet, egy legelőt, hogy élhessen, alhasson, a maga ura legyen!"

Meg is veszi a kocsmát az a kolonista, aki most egy ideig dohányszárító kemencéket épített, és tisztában van azzal, mit jelent ez a munka: "Igen, fizetni fizetnek a cigarettás mukik, de kutyaélet ez! Ma itt, holnap ott, ranchóban hálni, idegen asztalnál enni... és ha vége lesz a kemenceépítésnek, tulajdonképpen már be is van tiltva az egész, mert a dohány tönkreteszi a földet, akkor már késő mást keresni! Jobb vendéglőt venni, idővel lefizetni, de mindennap egy tető alatt aludni!"

Így a kocsmáros kapálni kezd, a kőműves cachaçát árul, s egy távoli völgyben útnak indul egy fáradt kolonista, és azt mondja: "A cigarettás mukik jól fizetnek..."

Semmi sem marad a helyén, csak a cukornádpálinkás hordó, s a hordóban mindig van még egy pohárnyi annak, aki a mindennapok kegyetlen valóságából egy boldogabba vágyik.

"Nem víz a cachaça, nem, nem, nem" - mondja egy brazil nóta, s igaza van. Nem is bor - tehetnénk hozzá -, amely a valóság éles körvonalait feloldja, nem békít, nem melegít, mint Horatius édes caecubuma, nem emeli ki a pecsenye ízét, mint a vörös burgundi, nem vezet abba a különös paradicsomba, melybe az abszint... a cukornádpálinka kábító és bűzös, és percek alatt ingadozó szörnnyé varázsolja azt, aki lehajtja. A szörny azt üvölti, hogy ő a világ ura. A helyi krónika csak egy gyilkosságról tud: születésnap volt, folyt a cachaça, s az ünnepelt vaslánccal ment vendégeinek, egy gratuláló leszúrta. A szomszédok vették a gyászruhát a sok kislánynak... "A cachaça, a cachaça" - mondogatták búsan a temetőből jövet, s itták vigaszul.

A cachaça olcsó. Cachaçával kezdődnek a mulatságos és a szomorú történetek. Hogy is volt az, amikor egy wittmarsumi lakodalomról jöttek haza a Donna Irma-iak? A kocsis be volt csípve, az egész társaság ide-oda dülöngélt a kocsin, az út csúszós volt - egyszerre csak ott ültek egy kerítés mögött, a disznóól előtt! A szép, vasárnapi ruhában feküdtek a sárban, körülöttük még a disznók is kuncogtak örömükben! Hát még azok, akik felszedték őket!... És hogy volt az, amikor az öreg Bühl szilveszter reggel hazafelé félrement a bokorba... és bennfelejtette a nadrágját? Nem vette észre! Így ment volna végig a falun a reggeli napsütésben, de szerencsére a két veje arra jött talicskával, felrakták, hazagurították, mielőtt nagyobb baj történt volna!

A szomorú történetek hosszabbak, és több van belőlük. Akármilyen olcsó a cukornádból párolt szesz, egy birtok hamar elúszik rajta. A kolonista iszik, jól bírja, de a házáról egyszerre csak hullani kezd a tetőcserép, az ablakok betörnek, a deszkák bedűlnek, a moha kijön az erdőből, bemászik a bedőlt kerítésen, a páfrány kiűzi a káposztát a kertből, a levélvágó hangyák lekopasztják a gyümölcsfákat, a vadmacska eljön az utolsó csirkéért.

Minden az adagolástól függ. "Éjjelre kell egy kis szesz, ez osztja el a vizet a testben" - magyarázta nekem valaki. És "a cachaça jó, ezt még a görény is tudja. Ha az ember egy ilyen gambát akar fogni... és meg kell fogni, ha éjjel csirkéért jön! elég odaállítani egy tányérnyit, ahol jön. A görény óvatos. Előbb csak a farkát dugja be, s aztán leszopja. Ha jó a cachaça, tüstént kiissza az egész tányért. Berúg, elfelejti, miért jött, elalszik, és nyugodtan meg lehet fogni."

Egy kis cachaça vidámabbá teszi a vacsora és az elalvás közti órát, amikor már sötét van a házban, a gyerekek már alszanak, és az asszony olyan fáradt, hogy már beszélni sem képes. Egy kis pohár cachaçáért érdemes elmenni a kocsmába, ahol egy kicsit mindig vasárnap van, mindig van valaki, aki meghallgatja az embert, pláne, ha az ember fizet is neki egy-két pohárnyit. Aki többet fizet, annak többet is hisznek.

Ott ült múltkor Hindenburg kiszolgált katonája, a Biemsch. Ha iszik, nem számolja a poharakat. Minek számolni, ha az ember nyugdíjat kap, ha a kocsmáros úgyis számol, és ha a német márka hónapról hónapra többet ér? Biemsch a Téglás Jóskának magyaráz. A Jóska már itt született, itt nőtt fel, és pontosan annyit tud, amennyi a téglaégetéshez és évi egy gyermek előállításához feltétlenül szükséges.

- Te Jóska - mondja -, tudod te, hogy mi voltam én az első világháborúban?

- Nem - mondja a Téglás Jóska őszintén -, azt nem tudom.

- Káplár voltam, Jóska, érted? Káplár! Tudod te, mi az, hogy káplár?

- Nem tudom.

- Hát akkor majd megmagyarázom. Tudod te azt, hogy ki volt Hitler Adolf?

- Azt tudom - mondja a Téglás Jóska.

- Na látod! Már kezded érteni. Káplár voltam, és ő is káplár volt. A háború után lecsuktak, ültem, őt is lecsukták, ő is ült. Az voltam, ami ő volt. De ő már meghalt, én meg kapom a pénzemet! Hát ihatunk!

Aztán hazamennek, Biemsch a Donna Irma-patak mentén lefele azt fújja, hogy "Die Fahne hoch" - s megy, mintha zászlóként lengetné a szél, a Jóska pedig ellenkező irányban botorkál, és ismétli, mintha feladatát magolná: Ugyanaz, mint Hitler, nahát, ugyanaz, mint Hitler Adolf!


Ha a cukornádpálinkáról szólunk; nem szabad elfelejtenünk a kukoricalevél-szivart, melyet egyszerűen szalmaszivarnak, cigaro de palhának neveznek. A bal kéz ujjai közt füstölög, amíg a jobb a poharat fogja. Nemcsak az alkoholt bűzli túl, de az autóbusz benzinjét, olaját is. Rondább bűzt nem ismerek.

Egyéni ízlésem talán nem mérvadó. Éppen ezért nagyon megörültem, amikor egy dán folyóiratban egy világhírű szivar-, cigaretta- és pipagyűjtőről olvastam, aki páratlan magánmúzeumot alapított, és a dohánytudományok nagymestere lett. Egy páciensemtől szereztem három frissen hajtogatott bűzszivart, és légipostán elküldtem neki. "Tisztelt uram - írtam -, világhíre hozzám is eljutott. Íme, itt van három darab cigaro de palha. Ha egyet elszív, még mindig marad kettő múzeuma számára. Ha már szívott volna büdösebbet, írja meg dánul. Szeretem Hans Christian Andersen nyelvét. Ha viszont igazolhatja, hogy ennél émelyítőbb füsttel még nem találkozott, arra kérem, írja meg németül, hogy kifüggeszthessem patikám falára." Ezt felelte: "Szeretett Barátom! Ha tréfáról van szó, szívesen igazolom, hogy az Ön cigarójánál büdösebb nincs. Komolyan ezt nem mondhatom. Vannak pakisztáni szivarjaim, melyek hasonlóak. Igaz, hogy ott tigrisexcrementumot s más hasonló fűszereket vegyítenek a dohányba."

A hangok lekottázhatók, a színeket hullámhossz jellemzi; a szagok leírhatatlanok. Hiába kísérelném meg szomszédaimnak leírni a rezeda, a levendula, a hársfa, az orgona illatát, elmondani, milyen London malátaszaga, milyen kisvendéglőinkben a sör és a pörkölt harmonikus szagegyüttese; a honvágykeltő aromák a mi európai titkunk, a cigaro füstje olvasóimnak - irigylem őket! - marad titok.

Egyszerűbb leírni, hogy készül: a dohánylevelek a tornácon vagy a csűrben száradnak egy ideig. Amikor már majdnem szárazak, mutató- és hüvelykujjal hosszú, kötélszerű formába csavarják és préselik, míg ragadós, sötét, kátrányos lé szivárog a levelekből. Aztán egy ideig kötélformában száradnak. Amikor annyira szárazak, hogy késsel sötét port és szálkaszerű darabkákat lehet kaparni róla, a kolonista levág egy ujjnyi darabot. Ezt hordja munka közben a nadrágzsebében. Ha úgy érzi, eljött az ideje megszakítani a kapálást, megáll, és szerető gonddal négyszögletű darabot vág a rendszerint hátsó zsebében hordott kukoricalevélből. Ebbe tekeri a lemetszett, fekete dohányfoszlányokat. Meggyújtani, úgy látom, nem egészen könnyű. Az első füstfelhők szaga egy éppen leégett tehénistállóra emlékeztet. Később sűrűbben szállnak a gomolyagok, talán olyanok, mint a füstölők köde, mellyel a botokudok boszorkánymesterei űzik ki az erdőből a gonosz szellemeket.

Mint ahogy a cukornád párlata erősebb a baracknál vagy a szilvóriumnál, a szalmaszivar is erősen megköhögtetné a régi pipást, ha ugyan fel nem forgatná a gyomrát, és nem emlékeztetné első dohányzási kísérleteire. De ha nem is könnyű megszokni a kolonista gondűző szereit, még nehezebb leszokni róluk.

- A fumszivarról (fumo portugálul a dohány) leszokni lehetséges - mondja Pött barátom a fűrészmalomban -, de nehéz, nehéz! És úgy járhat az ember, mint a Mátyás, a lagesi fennsíkon!

- Hogy járt a Mátyás? - kérdeztem udvariasan.

- Hogy az mit szívott össze, hát az már egy kicsit sok volt. Ha nem szívott, az azt jelentette, hogy vagy eszik, vagy alszik. Akkor azt mondja neki egy barátja: "Hallod - mondja -, ha pénzedért nem füstöt fújnál a levegőbe, hanem betennéd a pénzt a bankba, az év végén gazdag ember volnál! Vegyél példát rólam! Én nem vagyok a fum bolondja!"

- "Igazad van" - mondja a Mátyás, földhöz csapja a cigarót, nem gyújt másikra. Szépen elteszi a pénzét. Mindennap. És úgy is volt: az év végén már volt egy csomó pénze. A második évben még több. Igaz, más idők voltak, a milreis jó pénz volt, másnap annyit ért, mint előző nap. Még nem találták ki az inflációt. Elég az hozzá, nem is tartott soká, már vett is magának egy papeláogyárat!

- Papeláo? hát az mi?

- Az a kemény, barna papír, ami csomagoláshoz kell.

- Karton?

- Az. Szép gyárat. A földjét csak hagyta parlagon, kapa nélkül kereste a pénzét. Egy szép nap jön egy barátja, meghívja születésnapi vacsorára. S amikor esznek, isznak, vigadnak, odavágtat egy lovas, hogy: "Mátyás, siess, ég a gyárad!" A Mátyás kocsira pattan, és lóhalálában rohan... S amikor odaér, mit lát? Minden csak hamu, szikra, üszök. Egypár gerenda még égett is, füstölt. És ott, egy égő gerendán újra meggyújtotta a szivarját. "Isten úgy akarta, hogy füstbe menjen a pénz" - mást nem is mondott. Másnap már kiment a földjére, kapált, és fújta a füstöt, amíg meg nem halt.

Ha az este a szeszé, a füsté, a reggel mindig a tejé. Amikor még ködfoszlányok lógnak a serra falairól, és a kakasok messziről kukorékolnak át egymáshoz (hogy tisztázzák, ki az úr a réten, s ne kelljen napközben veszekedniök), fejik a teheneket. Amikor az utolsó kakas is kihirdette, hogy hazája szent határát csőrrel és sarkantyúval a végsőkig fogja védeni, már gurul is az első tejeskocsi a tejcsarnok felé. A fölözőgép a vendáé. Már ezért is központ a bolt. A tejeskannák zörgése váltja föl minden reggel a kukorékolást.

Ahol a tél puszta udvariasságból épp csak a névjegyét adja le, ott a fű örökké zöld. A tehenek mindig egyformán legelnek, mindig ugyanabban az ütemben kérődznek. A tej nemcsak édes és nyugtató ital, hanem a lét alapja, a biztonság hófehér jelképe. A tejpénz hozza a kávét, a tűt, a gombot, a cérnát, a petróleumlámpa kanócát, az új kaszát, mindazt, amit a föld nem ad meg. A kisgyerek tejen él, a felnőtt a tejpénzen. A tej mindennap fizet. Nemcsak egyszer egy évben, mint a dohány, nem kétévenként, mint az aipi, s nem egyszer egy életben, mint az erdőből hozott fatörzs.

A tejeskocsi és a tejeskocsis a tejgazdaság nélkülözhetetlen kelléke. Gondoskodnak arról, hogy az egyes tanyák ne veszítsék el az összeköttetést az emberi társadalommal. Tejeskocsis csak jómódú emberből lehet. Kell hogy szekere és legalább négy jó lova legyen, mert egy ló lesántulhat, és a tej nem várhat. Egészséges emberre van szükség, de olyasvalakire, akit a felesége vagy fiai is helyettesíthetnek, mert: "Isten kezében vagyunk mindnyájan, az ember a fűbe haraphat, de a tej nem várhat." A tejeskocsisnak jófejű embernek kell lennie, semmit sem szabad elfelejtenie, mert ő hoz mindent a boltból, ő a postás, az újságkihordó, ő viszi a faluba az adót, ő hozza a nyugtát, ő a vidékének nagykövete és sajtóattaséja. Egymás után futnak be a kocsik - szép időben vígan, gyorsan, esőben fölhúzott tetővel, nehéz, agyagos kerekekkel, lépésben -, és a tejeskocsisok összeállnak beszélgetni a venda előtt. Ilyenkor a hangulat nagy nemzetközi kongresszusokra emlékeztet.

Őexcellenciája az inhambui nagykövet jelenti, hogy az utolsó vihar folyamán négy ökröt ütött le a villám. A drótkerítésnél álltak, a villám a drótba csapott. Hogy meg lehet-e enni az ilyen marhát? A vélemények megoszlanak, de annyi szent, hogy a szegény olaszok már lejöttek a serráról, hatalmas darabokat sütöttek meg nyárson, és még élnek. A Kacsa-völgyből jön a hír, hogy a Pisztoly-patak vidékén bajok voltak. A szúnyogok. Rengeteg a szúnyog, éjjel nem lehet aludni. Aztán a sáskajárás! Honnan jöttek? Jöttek, ettek, az aipinak épphogy a szára maradt meg, vagy még az sem. Erre aztán mégis kellett valamit tenni, elmentek a J.-i püspökért, hogy mondja el a sáskajárás elleni imát. Eljött, hozta a könyvét, imádkozott. A sáskák nyugodtan tovább legelésztek, de a szúnyogokat mintha elvitte volna a szél. A püspök másnap délután elutazott, s amikor a kocsiba szállt, hallották, hogy azt mondotta: "Istenem, Istenem, elvétettem volna az oldalszámot?"

Honnan jönnek a hírek, hol vannak a kiapadhatatlan hírforrások? Igaz az, hogy minden tettnek, szónak; érzelemnek tanúja van és krónikása? "A nap lát, az éjszaka hall - mondják -, a titkok csak tiszavirág életűek."

Hosentrogáné már egyedül is szállít malacot a kolbászgyárba. Minap éjjel ment, esőben, mert ilyenkor nincs holmi finánc, adóellenőr, disznópasszus-vizsgáló az országúton. A gyárban mindig van valaki, aki átveszi az állatokat, leméri, a karámba hajtja őket. Biemstein, a kolbászgyáros ilyenkor alszik. (Az éj leple sok mindent eltakar - de a tejeskocsis még azt a leírást is elhozta, hogy nézett Hosentrogáné a karám éjjeliőrére.)

- Egy teherautónyi disznót hoztam - mondta Hosentrogáné.

- Felírnék én kettőt is, hogyha... - mondta az ember.

- Jótettért jót várj... - mondta Hosentrogáné.

Így is történt. Mindezek után pedig Hosentrogáné kapott egy pecsétes papírt, hogy két rakomány sertést szállított. Amikor már éppen indulni készült, jött a másik éjjeliőr, a felvigyázó.

- Hány rakomány disznót hozott?

- Kettőt - mondta Hosentrogáné -, és újra fölcsillantotta cigány nagyanyjától örökölt, csábos mosolyát.

- Felírhatnánk hármat is, hogyha... - mondta a felvigyázó.

- Jótettért jót várj...

Ebben maradtak, és eltűntek egy röpke negyedórára az éjszakában. És ez lett volna a történet boldog vége, hogyha kora reggel a karám ritka vendége, Biemstein úr be nem toppant volna - malacszámoló hangulatban. Számolt, és föltette a kérdést, amely a vígjátékot drámára váltotta:

- Hány disznó jött az éjjel?

Az utolsó felvonást már akármelyik tejeskocsis úgy felvázolja, mint a gyakorlott drámaíró. És hogy a görög tragédiák kórusa se hiányozzék, az arra járó, boltból jövő asszonyok felsorolják a levonandó tanulságokat. Unisonóban hangzik a refrén: "A lakat sem ér semmit!"

Lehet, hogy senkinek semmi köze az egészhez, de mindig mindenki várja a híreket, az újságot! Ott, ahol az újságot nyomtatják, árulják, elsorvad a mesemondók, igricek, krónikások művészete. Ahol nincs betű, ott él. A hírszolgálat életbe vágóan fontos:

"Fenn, a Mirador-serrán láttam egy tropeirót (lókupecet). Szép lovai vannak, egy pár szürke tizennégy contóért, van egy feketéje nyolcért, egy öszvér ötért... de vigyázat, este a legelőre vitte a lovait, húsz milreist ígért lovanként a fűért, vízért, de reggelre lovastól, mindenestől elpárolgott!"

A hír két órát utazik az egyik tejeskocsin bolt-irányban, három-négy órát keletre, nyugatra, és ha holnapután megjelenik a tropeiro - hosszú bőrnadrágban, ezüstveretes revolverrel, juhbőrön a nyereg helyett, nagy karimájú kalapban, a pampák valódi sváb fia -, és ha a szürkék párját tizenöt contóért ajánlja, mindenki nevet: "Örülne, ha tizennégyet kapna!" És ha mit sem sejtve húsz milreist ajánl lovanként éjjelre, azt hallja: "Igen, amigo, de előre, különben viheted a gebéidet, de nem az én legelőmre!"

A tejeskocsisok fontos és méltóságteljes személyiségek, és egyéb hírforrások híján nagyon örülök, ha az egyik vagy a másik megtisztel látogatásával.


Nemrég bejött Theobald - a Bab-völgyi Theobald -, lassan és nyugodtan jött, mintha csak az időjárás kérdéseit szándékozná megbeszélni. Semmi kétség: egy kiadós eső jót tenne a kukoricának. Ilyesmiről beszélni kell, hogy Szent Péter füléhez jusson.

- Jó reggelt! - köszönünk mind a ketten... Aztán nem szólok egy szót sem, mert tudom, hogy nem illik zavarni azt, aki gondolkozik.

- Mondja - szólal meg végre Theobald -, ért maga valamit az ekcémához?

Ha még újonc volnék, azt mondanám, hogy igen, vagy mondanék valamit a sömörről áltálában, exogén, endogén, allergikus esetekről... de így csak annyit mondok:

- Igen!... Ekcéma! Ezzel úgy állunk, mint a kutyákkal. Van fehér kutya és fekete kutya, kicsi és nagy, harapós és jóindulatú... Nem így van? Ha csak annyit mond, hogy kutyája van, még nem tudom...

- A kutyám tarka. Barna és fehér - mondja Theobald, hogy ezzel legalább tisztában legyünk.

- Piminettinek daxlija van - mondom én, a témánál maradva.

Erre aztán mind a ketten hallgatunk egy darabig.

- Az ilyen ekcéma nagyon kellemetlen - mondja ő.

- Viszket - mondom én. - Fáj is.

- Különösen éjjel - mondja Theobald.

- Akkor nem tud az ember elaludni - zárom én a témát. Ezután újra kinézünk az ablakon, nem jönnek-e az eszmecserét, esőt hozó felhők. Közben barátom elhatározza, hogy kirukkol titkával, mert feladja a reményt, hogy elárulom a magamét, egy ekcémakenőcs nevét.

- Tudniillik ekcémám van - mondja kissé kelletlenül.

- Nagyon kellemetlen - mondom a változatosság kedvéért én.

- Viszket - mondja ő.

- Különösen éjjel - ismétlem kegyetlenül.

Theobald nagyot sóhajt, elgondolkozik, aztán engedékenyen rámnéz:

- Megmutathatnám az ekcémámat. Megmutatni nem kerül pénzbe.

Felelhetném, hogy megnézni viszont kerül, de rosszul hangzana. Ezért azt mondom: - Mutassa azt az ekcémát.

Fölhúzza a nadrágszárát:

- Így néz ki.

Diagnózisa helyes. Ekcéma, régi, nedvező, gyulladt, széteső ekcéma, felette, alatta visszerek csomóival. Értem, miért jött végre Theobald.

Ha most megkérdem, mióta szenved, legyintene, hogy "egypár napja". És ha azt kérdezném, mit kent rá, biztosan azt felelné, "semmit, eddig semmit". Ezért összeráncolom homlokomat, és csak nézem a lábszárát:

- Régi ekcéma. Nagyon régi.

- Van már vagy hathónapos.

Még mélyebbre vonom homlokom barázdáit, úgy mondom, mintha a látleletet értelmezném:

- Mindenfélét kent már rá.

Meg se próbálja tagadni, hallgat.

- Ráolvastatott - mondom komolyan.

- A feleségem azt mondta, nem árthat.

- Nem is használt.

- Nem. Aztán káposztalevéllel hűtöttem.

- Kelkáposztalevéllel - hagyom rá. - És aztán?

- Kenőcsöt.

- Micsoda kenőcsöt?

- Azt a tubusban. Ami fogpucolásra is jó. Azt mondták, az a fekélyt is kigyógyítja.

- És azután? - kérdezem irgalmatlanul. Theobald belátja, hogy vallania kell.

- Tintát - mondja halkan.

Most én csodálkozom. Tinta, az irodalom kék vére, rendkívül ritka folyadék a Donna Irma-völgyben. Tej, cachaça, bor... de tinta?

- Hogy jutott tintához?

- A kislányom, a Léni iskolába jár, a harmadik osztályba. A tanítónő parancsolta. A Léni most nyolcéves.

Igaz, Theobaldnak lányai vannak. Sok lánya, csupa helyes, jókedvű, friss kislány.

- Hány kislánya van tulajdonképpen? Négy?

- Öt! Öt darab!

- Büszke lehet rájuk!

- Büszkének büszke. De sok az ember gondja velük. Látom, örül, hogy megszakítjuk a vallatást.

- A legidősebb huszonegy, férjnél van, van már két gyerekük is. A Mária tizenkilenc, el van jegyezve. Aztán az ikrek...

- Igaz, akiket mindig összetévesztek! Mennyi idősek?

- Most múltak tizenhat, szeptemberben. A szomszédok tizenhat éve nézik őket, és még mindig nem látják a különbséget. Ha sötétedik, magam sem látom. Hogy összetartanak azok ketten! Egy ágyban alusznak. Minden falat kenyéren osztozkodnak. Ha az egyik beteg, a másik sír.

- Hol találnak majd férjnek való ikreket?

- Nem értem, miért mindig a lányok ikrek? Az a két pár Inhambuban, a vörös hajúak fenn, a serrán, csupa lány!

- Talán testvérek is megteszik! A szomszédjánál egy tucat fiú van! De legalább tíz...

- Van annak egy egész regimentje!

- És mit tett rá a tinta után? - kérdezem hirtelen, újra őrmesterhangon.

- Azután? Az tanácsolta a borbély, tegyem rá egy elégetett vörös kendő hamuját...

Megharagszom. A borbély ugyanezt a szert ajánlotta egy tüdőgyulladásos kisgyereknek... kanálszám... és éppen elég gondot okozott nekem, amíg életveszélyben volt.

- A vörös kendőt! Hisz a borbély még olvasni sem tud!

- Az emberek azt mondják, ismeri a betegségeket.

- Theobald, nem szégyelli magát? Minden babvölgyi vénasszonyra hallgat?

Egy szót sem szól, én pedig újra átkapcsolok, ezúttal az orvosi hangnemre.

- Üljön le, és figyeljen ide. Babona mindenhol van. Itt is csak olyanok az emberek, mint máshol, mint ott, ahonnan én jöttem. Tudja, hogy ott mit csinálnak? Teliholdkor egy köcsög vizet hozatnak a sömörre. Pontosan éjfélkor. A vizet csak érintetlen szűzleány hozhatja, és meg sem szabad mukkannia, miközben hozza. Ebből három pénteken hét-hét cseppet tesznek az ekcémára. Mit szól hozzá!?

- Éjfélkor? - csodálkozik Theobald.

- No, elég a kuruzslásból! Beszéljünk komolyan! Mostanáig vacakolt, szenvedett. Már belátta, hogy ennek nincs értelme. Tudományosan kell eljárnunk! Csak a kenőcs nem segít. Először a visszereket kell kezelnünk, a vérkeringését kell rendbe szednünk. Aztán pedig...

- Mennyibe fog kerülni? - kérdi Theobald, hogy az alapvető problémát tisztázzuk.

- Két contót kérek a kezelésért.

- Két contót? Másfelet keresek egy hónapban a tejszállítással!

Theobaldnak igaza van. Az orvosságok ára a kolonista részére aránytalanul magas. Él, mert kap elég lefölözött tejet a disznóinak, mert a felesége, lányai, veje kapálnak. Van galambja, birkája, tehene, pulykája, méhészete, de pénzt - ezeket a Londonban nyomott bankókat, elűzött császárok, megbukott diktátorok, kövér pénzügyminiszterek, csúf hercegnők és szakállas hajósok képeivel ékes bankjegyeket - nagyon ritkán kap kézhez.

- Két contót?

- Kettőt.

- Nem adna mégis inkább valami kenőcsöt?

- Értsen meg! Nincs értelme! Semmi sem használ, amíg a vérkeringése nincs rendben!

Theobald legyűri a nadrág szárát, feláll.

- Meg fogom beszélni a feleségemmel - ígéri.

Tegnapelőtt jött újra Theobald. Pompás borjúcombot hozott, odafektette a pultra.

- Jó reggelt, doktor! Szép idő van, ugye?

- Jó reggelt - mondom. - Nagyon szép.

Látom, meg akarja kezdeni a kezelést, előleget hoz. Semmi kifogásom ellene. Szeretem a borjúbecsináltat tejföllel, nokedlival.

- Tegnap meglehetősen hűvös volt - mondom, mintha én is tejeskocsis vagy a brit felsőház tagja volnék, és várom, hogy a tárgyra térjen.

- Nagyon hálás vagyok - mondja Theobald. - Nagyon szépen köszönöm. A receptje segített.

- Nem adtam receptet! Azt mondtam...

- Azt mondta, hozassak holdtöltekor egy köcsög vizet...

- Azt mondtam, hogy...

- Amint rátettem az első hét cseppet, megszűnt viszketni. Másodszorra elmúlt a fájdalom, nem is akartam folytatni, de azt mondja a feleségem, "ne bolondozz, tedd csak rá, nem kerül pénzbe", én meg azt mondom, "igazad van, úgy kell csinálni, ahogy a doktor előírja". Harmadszor is rácsepegtettem, és meggyógyult az a nyavalya.

Felhúzza a nadrágját. Az ekcéma eltűnt. Sima, rózsaszínű a bőr. Mintha még a visszerek is visszafejlődtek volna egy kicsit.

- A múltkor nem fizettem. De tudom én, mi illik. Adósságom sehol sincs. Szép borjút vágtunk. Ez a combja.

Neki volt igaza.

- Köszönöm.

Theobald az ajtónál még egyszer megfordult. - A vizet - mondja - a Léni hozta.

S már vígan csörrennek kint az üres tejeskannák.

Pálinkán túl, tejen túl, de még az emberi lakok során innen a Jóistennek is van még egy háza: a katolikus.

Kívülről olyan egyformák a templomok, mintha egy építőszekrényből rakták volna őket a domboldalra, vagy mint az "a falu" felírású olajnyomatok istenházai. Belül van a hangulati különbség. A lutheránusban olyan Isten lakik, aki erős vár, és fia, a Jézus Krisztus, aki akkor is győzne, ha a világ teli volna ördöggel. A katolikusban a Magna Mater uralkodik, Anya és Szűz, aki a megközelíthetetlen és néha haragos Atyánál elintézi az emberek ügyeit, meg Szent Antal, aki ugyanazt a gyermeket tartja a karjában, mint Ő. Az Újkor történelme olyan háborúkról szól, melyeket ilyen különbségek miatt vívtak. Itt szárazság esetén mindkét templomban esőért, ha árvíz van, napsütésért imádkoznak. Ugyanazzal a Miatyánkkal száll a jobb tej- és aipiárakért elmondott ima. Nincs ok hitvitákra. Mind a két templom mögött hinta és tekepálya van, padok, asztalok, kemence... mert a legfontosabb ünnepek mindenütt a búcsúnapok.

A búcsúra mindenki szívesen ad csirkét vagy kacsát (ezt nem hívják áldozatnak, de az ajándékozó érzése ősrégi és szent), a búcsún az, aki ott kolbászt, káposztát és krumplit eszik, kávét iszik vagy célba lő, tudja, hogy ezt ad majorem Dei gloriam teszi. Az égi és földi örömök egymásba folynak. Klarinétok és dobok pótolják az angyalok karait, a fiatalok táncolnak is. Akik cachaçát isznak, nem emlegetik az anyjuk szentségit és a fűzfán fütyülő rézangyalokat, hanem kenetteljesen mosolyognak, mert a pálinkáért befolyó összegből is szószéket fognak építeni, harangot fognak venni.

Szép az ünnep, melyen szó sincs arról, hány különböző út vezet az égbe vagy az ellenkező irányba. Július 25-e a "kolonisták ünnepe"; az első sváb telepesek a múlt század húszas éveiben ezen a napon szálltak partra. A felekezetek megosztják egymás közt az ünnepet. Ha az egyik évben Luther Márton nyársán forognak a csirkék, a következőben a pápa rostján sül a rostélyos.

A templomdomb meredek falként zárja el a falut a völgytől. Ha a rablólovagok ma még vidéken élnének; vár került volna a templom helyére. Az út átcsúszik, átkanyarodik a domb lába és az itt gáttal torlasztott, vízirózsás Donna Irma-patak közt.

Innen már se állam, se egyház nem kíséri tovább a vándort. Innen kezdve ott járunk, ahol már minden ház ura korlátlan uralkodó, minden rancho kastély. Aki itt saját lován, a saját legelőjén vágtat keresztül, büszke, mint egy eques romanus - római lovag.

Emberek, akiknek senki sem parancsol... Hol találunk még ilyeneket bolygónkon? Annak, aki életében nem látott feljebbvalót, nem hordott jelvényt és egyenruhát, nem hallgatott, nem esküdött semmilyen mester szavára, annak tulajdona lehet szegényes, tudása csekély, de emberi méltósága páratlan.

Könnyebb egy város kapuit megnyitni, mint házaik ajtaját. Az itteni házak ajtaján nincs lakat, de idegen alig lépi át küszöbüket. Csak annak a szokásnak, hogy haldoklóhoz orvost kell hívni - mit szólnának különben a szomszédok? -, köszönhetem, hogy beengednek. A betegek, ameddig csak mozogni képesek, maguk jönnek a patikába. A gyerekeket hozzák. Ritkán van alkalmam a házakba lépni.

És mégis: ismerem a kerteket rózsáikkal és megszámlálhatatlan georginájukkal. Georgina és gladiolus dél-amerikai virágok, érezni, hogy itt vannak otthon. Színpompájuk kastélyokhoz méltó. Elvadulva a georgina átnéz a tetőkön... ősszel, vagyis májusban messze világítanak a bíborszín virágok. Sok a rózsaszínű gladiolus. "A mennoniták hozták - hallottam. - Szorgalmas emberek, sokra akarják vinni, ha jó helyen vannak, jobbra vágynak, a legtöbben már elmentek erről a vidékről." Szép, ha a vándor virágot hagy hírmondónak! És biztosabb, mint arra várni, hogy más ültesse a virágot egy sírra. Egyszer egy igen távoli fazendáról sárga szívű, vörös gladiolusokat hoztam. Nagyon összebarátkoztak a rózsaszínűekkel, közös unokáik a sárga, a piros, a rózsaszín minden árnyalatában, minden összeállításában pompáznak. Szívesen bízom rájuk emlékemet. Az erdőt a fűrész és a fejsze már elűzte, de az amaryllis, a, tűzliliom megmaradt a völgy kertjeiben. Könnyű volt a legszebb (s talán legdrágább; de ki beszél itt értékről?) orchideákat kimenteni, és a narancsfákba rejteni. Mindenütt megteremnek, ahol árnyék van. Az őserdő őskert, a virágvadászok legboldogabb vadászterülete.

Ismerek egy deszkaházat, melynek tornáca, szobája túltesz a milliomosok télikertjein; a legkülönösebb levelek teregetik színfoltjaikat, kőkorszakbeli pálmák merednek a virágzó indák közt, mohák eregetik szürke szakállukat a liliomok elé, a pálmaház úrnője fejés és sikálás után az orchideakertészet nemes sportjának hódol.

A konyhán vagy a szobán keresztül léphetünk be a házakba. Ami a városi embernek rögtön feltűnik, az a méretek tágassága. Az ország akkora, hogy óriási konyhák férnek el benne. Tény, hogy az embernek éppúgy van térigénye, mint éhsége és szomja. Minden kis szoba börtön (ha a szárnyaló képzelet vagy egy jó könyvtár nem dönti le a falakat). A nagyvárosiak kétségbeesésükben vitaminokat nyelnek, holott térhiányban szenvednek. A szabadban a házak lopják a teret, a szobában a bútorok. Az egymáshoz zárt emberek végül meggyűlölik egymást... A faházakban van hely, a fák magasak, és hosszúak a deszkák. Néhány égbe meredő törzs deszkái tizenkét gyerekes családoknak is hajlékot nyújtanak. Bizonyos dolgok mégis bölcsen vannak elrendezve ezen a világon.

A szobában függ az esküvői fénykép. Ha ezek a kézzel kifestett arcképek nem hazudnak, a házastársak viaszbaba-korukban léptek frigyre, de az is lehet, hogy minden házban ugyanazt a fényképet láttam. Porcelánkutyák és művirágok állnak az asztalon. A technika vívmányait a varrógép és a rádió képviseli. A sváb kolonista lármaigénye csekély, a rádió, amelyben a farsang tizenkét hónapig tart, úgyszólván mindig hallgat.

A modern lakásokban elsorvadt a konyha, hacsak meg nem ette az ebédlőt. A faházakban a tűzhely terme túlnő a szobákon. Hatalmas a tűzhely, hatalmasak a tüzelésre szánt ágak és fatörzsek, a fazekak, a nagylábas aipigyökérnek (a sváboknál), puliszkának (a velenceieknél), a feketebabnak (azoknál, akik brazilok lettek). Hatalmasak a tűzhely felett lógó kolbászfüzérek és füstölt oldalasok is.

A konyha és a nagyszoba közt vannak a hálószobák orgonasípszerűen sorakozó ágyaikkal. Aki végigaludta a sort a kis bölcsőszerűtől a basszus-Á hosszúig, már maga is elindulhat fát vágni, deszkát fűrészelni, házat építeni, családot alapítani. Az ágynemű tiszta. Este mindenki lábat mos, vagy úgy tesz, mint a szomszédom, aki minden este zsákba dugja a gyerekeit, úgy rakja őket az ágyba. Csak szombaton nem, mert akkor mosdik a család" - hallottam egyszer.

Íróasztalok nincsenek... de ezzel nem mondtam semmit, ami a völgyemet jellemezné. Az íróasztalok kihalófélben vannak. Még Rómában is csak azokkal találkozik az ember, melyek már sok pápát éltek túl. Úgy látszik, már csak irodalomért lelkesedő hölgyek tartanak íróasztalokat meg azok, akik szeretik a titkos kis fiókokat vagy a bútordarabot, amelyen festőien el lehet rendezni az ajándékba kapott levélvágó késeket, köveket, lámpákat. A férfiak az irodában írnak vagy diktálnak. Az írógépnek külön asztala van, mint ahogy külön papírt eszik, külön stílusban ír.

Könyvek sincsenek. A nagyszülők még hoztak egyet-mást. A háborúban a bennszülött hazafiak könyvre vadásztak, könyvet égettek. A megmaradt könyvek úgy fekszenek a szekrények alján, mint az elsüllyedt gályák a Karib-tengerben. Csak a zsoltároskönyv és a Biblia maradtak a felszínen, legalábbis a szobák felszínén. Két nemzedék alatt a Biblia érthetetlenné vált. Mi az, hogy király? Római? Helytartó? Hogy lehet megmagyarázni a gyerekeknek a vasárnapi iskolában, mi az, hogy oszlop? Ki látta már az oroszlán állkapcsát? Medvét, hajót, pajzsot, tevét? A Szentföld messze van onnan, ahol az aipi terem.

A svábok azt állítják, hogy a Biblia németül van írva, a portugál szöveg csak fordítás. Jézuskrisztus németül beszélt, hisz a Biblia az ő szava. Aki nem hiszi, menjen csak maga Jeruzsálembe! Tény az, hogy az Egyesült Nemzetek tartanak egy bizonyos számú katonát Gaza mellett, az Izrael-Egyiptomi határon. Ezek közt van több száz brazil is, legnagyobbrészt Santa Catarina-i parasztgyerek. Jól élnek, látnak egy darab nagyvilágot, kirándulni mennek, autóbuszon Jeruzsálembe is... és ők a megmondói: ott ülnek még ma is a hosszú szakállú, vén zsidók, az Apostolok ideje óta sétálnak a Szent Város utcáin, és igenis értik a németet, ha nem is tudják, mi a cachaça és a churrascot! Úgy-ahogy meg is lehet érteni, amit mondanak. A Biblia korában biztosan jobban beszéltek.

Az olaszoknak még Bibliájuk sincs. A braziloknál néha akad egy példány abból a könyvből, melyből az elmúlt évszázadban számtalan példányt nyomtak, és ma is messzebb hatol, mint minden más irodalmi termék. A címe: az "Igazi caravacai kereszt". Bevallom, nem tudom, mit jelent, de a tartalmát ismerem: ráolvasásra alkalmas versikéket, varázsigéket, angyalidéző imádságokat tartalmaz. Van mondás és ige a tyúkszemtől a lepráig, minden elképzelhető bajra, kígyómarásra, meddőségre, rossz álmokra, bél- és agygilisztára, száraz és nedves sárgaságra, a bajra, melyről senki sem tudja, hol ered, névtelen bajokra, a heveny szerelem következményeire... mindarra, ami még évezredes fák koronái alatt is eléri az embert. A szövegben van portugál és latin szó, sajtóhiba és valami, ami különböző afrikai nyelvekből származhat, de az is lehet, hogy ókongói halandzsa. Semmi esetre sem könnyű megérteni. Talán ez adja a könyv szürrealista varázsát. Aki tud olvasni, és ismeri a füstölésekhez szükséges növényeket, ezzel a könyvvel segít szenvedő embertársain.

Képek is vannak. Piminettinél még Vargas, volt diktátor képe lóg. Bár az elnök úr elképzelhetetlen panamák és orgyilkosságok leleplezése után agyonlőtte magát, szalaggal és mája-lépe felett rendjelekkel ékes képe még mindig szép irodadísz. Katolikus családoknál Madonnák mosolyognak, és rózsafüzéreket osztogatnak meztelen asszonyoknak és férfiaknak, akik szemérmesen, köldökig tűzben állva várják, hogy őket is beengedjék a mennyországba. Páduai Szent Antal, miután Lisszabonban született, megérti a portugál imát, és képe hasznos; másutt Szent Sebestyént látni, annyi nyíllal testében, mintha a botokudok ellen vesztett volna csatát. Szent Györgyöt a vatikáni hatóságok hiába törölték a szentek névsoráról: itt fehér lován még vígan lovagol a sárkány felé, hogy lándzsáját a tűzokádó szájába szúrja; Szent Margit izgatottan nézi a mérkőzést, bízhat, mert Szent György a sárkánynál és a létét tagadó tudósoknál hatalmasabb. Ezenkívül csak egy édeskés és émelyítő ital édeskés és émelyítő plakátjai függnek a falakon.

Élt a vidéken egy igazi művész is, s olajfestményei még nem vesztek el. Völgyem rövid, de máris ködbe vesző történelmét kutatva, megpróbáltam Heinz, a festő életét feltárni; alig hiszem, hogy a hivatásos művészettörténészek többet tudnának róla. "Az első háborúban osztrák tiszt volt, a háború után jött ide. Ameddig egy házat festett, ott is lakott, néha két-három hónapig. Sétabotja feje egy tukánmadár csőre volt. Pénztárcáját maga csinálta sündisznóbőrből. Ivott, mint a kefekötő. A felesége faképnél hagyta. Akkor még sokkal többet ivott, végül halálra itta magát." Ez nem sok, de Homéroszról vagy Béla király jegyzőjéről sem tudunk többet. Alig hiszem, hogy tíz évvel a halálom után rólam még ennyit is tudnának. Csak a mű a fontos, egy művész élete legfeljebb lábjegyzet a műhöz. Heinznek, a festőnek egy kiváló tulajdonsága volt: őszintesége. Nem "képet" akart festeni, hanem egy házat, egy fűrészmalmot, tisztást tehénnel, egy fekete-vörös bors-madarat - egy kicsit mereven, de híven festett. Divat a primitíveket felfedezni. Ügyes műkereskedőnek ajánlanám, fedezze fel Heinzet, az őserdő festőjét, rendezzen kiállítást képeiből, írasson egy életrajzot, csináltasson róla filmet. A cachaçába fúlt osztrák tiszt még kaphatna tíz sort a művészeti lexikonokban. Szeretem képeit, nem vinném el a házakból, arról a tájról, amelyben megszülettek. Heinz még nem halt meg egészen: "Laude dignum virum musa vetat mori."[3]


Ha megkerülöm a katolikus templom dombját, és végignézek a völgyön, amennyire ezt a dombos vidék és a kanyargó út engedi, boldogan üdvözlöm a közeli házakat és távoli tetőket: talán átültetett fák érezhetnek így, ha azt érzik, hogy gyökereik egyre mélyebbre nyúlnak, egyre biztosabban feszülhetnek a szélnek.

Az úttól balra, pár lépésnyire, dombnak fel áll a borbély háza. Messziről látni és hallani, mert a rádiója zúg és bömböl, és ha egy pillanatra szünetel, a borbély harsány hangja lép helyébe, zengő "ha-ha-ha", egy olyan ember nevetése, aki már megoldotta az élet problémáit.

Perikles nem ismer betűt. Európainak, aki mindig csak írástudók közt élt, érdemes közelebbről megismerni. Perikles vágja a hajamat, vagyis azt, amit egy fél évszázad meghagyott üstökömből. "A fejemet kapinálja" - mondhatnám stílszerűen a Santa Catarina-i nyelv ismerőinek.

Fejekkel babrálni nem sváb kolonistának való időtöltés. Ez a hivatás a portugáloké; borbélyműhelyek, eszpresszók és vegyeskereskedések az egykor hatalmas, ma már széteső luzitán birodalom utolsó erődjei.

Aldomiro (mondhatnám, ha tudományos fejtegetést írnék) csak magánéletében analfabéta, de elsősorban az állam képviselője. Perikles viszont büszkén és tudatosan nézi le a papírok álomvilágát, - a valóságban él, mulattatja a hajvágás, szereti a foglalkozását, már azért is, mert a borbély mindig az árnyékban dolgozik, keze ügyében van a friss víz, és kényelmes lábbelijét nem használja el túl gyorsan.

Analfabéták első kézből kapják az életet. Úgy viszonylanak az írni és olvasni tudókhoz, mint a paraszt, akinek a felesége a levesbe való tyúkot az ólból, a főzeléket a kertből hozza, és a párolgó, illatos leveshez az Úrjézust hívja vendégül, ahhoz a városlakóhoz, aki egy kis csirkét ábrázoló tasakból valami port önt a forró vízbe.

Az emberiségnek pár százezer évig nem volt szüksége könyvre, aztán kitalálták a betűt, hogy írhassanak valamit a sosem volt aranykorról. Arról, amit szagolni, fogni, érinteni kellene, a vaskorszak szerencsétlen fia az iskolában olvas, eltemetik a könyvek, elveszíti a képességét, hogy saját szemével lásson! Végül oda jut, hogy azt hiszi, az a fontos, ami a könyvekben áll, hogy az élet értelme az, hogy fölírják a történeteket!

Perikles borbélyműhelyében Curtiusra gondolok, a Rómában élt német archeológusra. Élete utolsó napján meglátogatta egy diákja (mint Goethe Faustját - emlékszem én, nyomorult könyvmoly), és megkérdezte, hogyan tanuljon archeológiát. "Olvasson, fiatalember, olvasson sokat!" "Az ember csak azt látja, amit már tud" - mondta Curtius. Perikles ha-hát mondana, ha lennének arra való szavaim, melyekkel híven elmesélhetném neki. Nem állnak idegen vélemények, távoli sorsok egészséges érzékei és a valóság közt. Már kisfiú korában itt szaladgált, és jól megnézte magának a világot. Aztán tanonc lett, megismerte a munkát: zsákba söpörte, kivitte a levágott hajat. Aztán hajat vágni is megtanult. Először lófarkon és sörényen... az öreg naplopónak, akin a borotválást gyakorolta - ha-ha! -, minden alkalommal, cachaçát kellett fizetnie! Citrommal - ha-ha! - és cukorral! Aztán - ha... megtanult bánni a sütővassal, hajat göndöríteni! Ez aztán foglalkozás! Ott dolgozik az ember, ahol kedve tartja. Volt Ipurangán és Aparecidában, Új-Rostockban és Új-Oldenburgban, mindenhol. Mindenhol voltak lányok, és aki hajfürtökkel játszik, azt is megtanulhatja, hová rakhatja a tíz ujját! Ha-ha! Vannak a világon sváb lányok és olasz lányok, és lenn, a partvidéken, ahol a banán terem - ha-ha-ha-ha! -, ott feketék is vannak ám! Azoknak nincs mit göndöríteni... Ha! Az indio lányoknak sima a hajuk. Fekete, fényes, illatos. Ha-ha.

Nem egészen könnyű Perikles életrajzát követni, mert a rádió, azaz a két rádió, hörög és jajgat, "kettő az murisabb" - mondja Perikles. Az egyik nevet, a másik sír, ide hallgat az ember, oda hallgat. Néha mind a kettő beszél, mindegyik mást mond, az ember azt gondolná, hajba kapnak. Az a legjobb vicc. Ha az egyik szomorúan dudál, a másikban kitör a farsang. Ha! Kell a lárma, különben mire van az embernek két füle?

Most harmonikát szeretne venni, beállna harmadiknak a rádiózenekarba.

Csak akkor vágatom hajamat, ha - ami hála Istennek sokszor előfordul - nincs áram. Nincs, mert nincs elég víz a patakban, amely a turbinát hajtja, vagy túl sok a víz, és elviszi az egész villanyművet, vagy mert a villanyműtulajdonos az anyósnál uzsonnázik, és közben leállított mindent. Ilyenkor csak Perikles hangja zeng: "És a legjobbat elvettem feleségül! Mindennap főz rizst és feketebabot! Vasárnap csirkehúst eszünk!"

Perikles táplálékát is első kézből kapja. A bab a saját földjén terem, a rizst a sógora hozza. A sógor olasz, és ért a rizshez, Pó-melléki családból jött. Még szakácskönyv sincs Perikles és étkezései közt.

- Gosto do barulho, szeretem a lármát - mondja. - Hogy van az, hogy maga nem szereti?

Hogy is magyarázzam neki? Mondjam, hogy háborúk kortársa voltam, hogy minden olvasmányomból ágyúdörgés hangzott? Szegény, életképtelen ördög vagyok... a mindennapos bab-rizs nem boldogítana, mert dúsabb lakomákról olvastam... valami elválaszt az erdőből jövő leánykáktól... A hanghullámokat csak akkor szeretem, ha az aranyglóriás, fehér parókás Bach mester a maga módján rendezte őket.

Perikles nálam sokkal gazdagabb. Neki kevés képe van, de csupa eredeti. Nekem sok van, de csaknem mind másolat.

- Megvénültem - mondom -, azért nem szívelem a lármát.

Perikles csodálkozva néz rám.

- Azért szeretem a zenét, mert lármázik. Ha-ha! - kiáltja.

A borbélyműhely előtt gyorsítom lépteimet, sietek túljutni a következő kanyaron.

Onnan már látom azt a házat, melyet "Reggeliző-ház"-nak hívok, mert egyszer épp a reggeli idején, úgy kilenc óra tájt jártam benne. Ez persze nem jelenti azt, hogy a család ilyen későn kelt volna, még kevésbé, hogy első étkezésükhöz jöttem. Mindenki akkor kel, amikor a nap az erdő puha ágyán alvó ködöt keltegeti, fél öt, fél hat tájt, és akkor már ott van a kolbász és a kenyér, éppen csak a kávét kell felönteni. De a munka hív, állva eszik-iszik a család, még senki sem érdemel többet. Kilencre megfejték a teheneket, már elment a tej, a ház ki van takarítva; és egy jó darab aipi tisztára van kapálva. Most már le szabad ülni.

A "Reggeliző-ház"-ban öt fiú van, és nincs lány. Ilyen esetekben előfordul, hogy az anya mindenkit kiszolgál, mindenkinek a cselédje. Ebben a családban máshogy van, itt mindenkit befognak: mosni, vasalni, gombot varrni, sikálni, a reggelit felszolgálni minden fiú megtanult... nem árt férfiúi méltóságuknak... mint ahogy az apa méltóságának sem ártott, hogy verekedett a kocsmában, sőt, az sem, hogy alaposan ellátták a baját, úgyhogy már reggel hívtak, jöjjek, kötözzem be, hozzak fájdalomcsillapítót.

A lélek ismerői azt állítják, hogy a gyermekkori események hagyják a legmélyebb nyomokat. Lehet, hogy igazuk van. De vannak felnőttkori élményeink, melyek minden percünkben elkísérnek. Például az, ha három-négy évig éhezett az ember. Részem volt benne, és hiába fogok igyekezni az elmulasztott étkezéseket pótolni. Az éhség esztendeinek kitörölhetetlen következménye (lehet, hogy néhány hónapi éhezés emlékét még utólag túl lehet zabálni) a terített asztal feletti ámulás. A nap besütött a "Reggeliző-ház"-ba, és benyalt a mézbe. A méz színaranya mély tálban állt az asztalon, erdőillatú volt. A szenvedő atya zsírt kent a kukoricakenyérre, s a mézbe mártogatta. A kávé és a tej korsókban állt az asztalon, kosarakban feküdt a kolbász, a sajt, a füstölt hús. Az erdőben fogott zöld papagáj tejes puliszkát kapott. Apa, anya, öt fiú és a papagáj az ünnepélyes csendben nagyon lassan, nagyon nyugodtan ettek. Csak amikor belátták, hogy hiábavaló minden erőfeszítés, hogy a tejjel, kávéval, zsírral és füstölt hússal nem tudnak megbirkózni, sóhajtottak mélyen, és adta fel egyik a másik után a küzdelmet.

A közeli útkanyarnál meglátom azt a házat, melyet a "Császárházá"-nak kereszteltem. A nagyszoba dísze egy fénykép, a keretén ezüstbe vésve az áll, hogy Lieb Vaterland, magst ruhig sein. Ritka és szép fénykép, talán már az egyedüli példány a világon. Több mint egy fél évszázada annak, hogy a braunschweigi század a fényképészhez masírozott, mielőtt leszerelt volna, és azóta sok minden megváltozott a Lieb Vaterlandban. Akkor itt a botokudok uralkodtak, ott Vilmos császár. És ma... ma fénykép, azt nézi a falról, hogy várják a kislányok, hogy a háziasszony rendbe szedje frizurájukat a szombati bálra.

A kislányok hiába tanulmányoznák a sárguló képet, nem sokat értenének belőle. Én mint "nagy idők" megtépázott tanúja, rögtön látom, hogy az első sorban guggolók bakák, a sor közepén álló vitézek őrmesterek. Jobbra és balra szakállas óriások tartják a zászlót. Magas csizmájukkal német diákokra vagy Bismarck-szobrokra hasonlítanak. Sisakjaik egyforma magasak, szakálluk egyforma hosszú. Felhőréteg felett (a fényképész, aki már akkor ismerte az összekopírozási eljárást, azt is tudta, hogy ábrázolják az angyalok karait) állnak az alacsonyabb rendű vállpánthordozók, közöttük csúcsos sisakú hadfiak, akiknek feladatát a képen éppoly kevéssé értem, mint hadászati feladataikat. Az átlók metszőpontján sátor (vagy baldachin) áll, alóla komolyan, méltóságteljesen, de ugyanakkor jóságosan és igazságosan a századparancsnok tekint reám. Az oldalán parancsát várva, jobbjukkal a kard markolatán, hű tisztjei. Az ő fejük felett - új felhőrétegen túl - kaszárnyák és tábori ágyúk lebegnek a légben, hősök - végtelen sorban - állnak haptákban, előttük tollas sisakban a magasabb rangú tisztek csoportja lovagol. Élükön hófehér paripán vágtat az, akinek aranysas ül ezüstsisakján; kabátja úgy leng a szélben, mintha neki is sasszárnya volna... semmi kétség: ez Őfelsége, a Császár! Lieb Vaterland...

Olyan soká, olyan áhítatosan álltam a kép előtt, hogy a háziasszonynak is feltűnt. "Ezt még nagyapa hozta - magyarázta -, rajta van, itt, az első sorban!" Sokszor mutatta a képet a gyerekeknek, azt mondta: "Nézzétek meg jól, így van ez Németországban. Ez az örök Németország!"

- A nagyapának igaza volt - mondtam.

A következő házat a "Szomorú-ház"-nak neveztem. Ha csak a fákat értelmezném, azt mondanám, sokoldalú emberek lakják. Vannak büszke pálmái, sűrű mandarinjai, hasznos körtefái. De már a gyerekek olyan búsak, mintha valami hátsó udvarban nőttek volna fel; mintha nem arra várna három tucat malac, hogy örömet okozzon nekik, hurkák és disznósajtok tömegével ajándékozza meg őket. Az anya is látja: "A kicsi mindig szomorú. Volt egy ikertestvére. Az orvos a kórházban rögtön mondta, hogy meg kellene operálni. Amikor hároméves volt, meghalt. A kicsi mindig keresi." Tudom, hogy erre a korai özvegységre nincs se szó, se vigasz. Az anya szavakat keres, még nagyobb fájdalmára. "A másik fiú már nyolcéves volt, kedves és jó volt. Mindig a ház és az istálló között játszott..." Úgy mondja el a tragédiát, mint ahogy nagy költők mondanák el, nyugodt, biztosnak látszó helyzetből indul ki, de már magában hordja a dráma csíráját: "A munkások az udvarban a villanyvezetéken dolgoztak. Lelógtak a drótok..." Megáll, mert aki elmesél valamit, újra átéli az eseményeket, és meglehet, hogy ez egyszer másképp fog történni minden. A munkások biztosíthatnák a lelógó drótokat... de "a szerelők elmentek, mert már sötétedett". Még volt egy irgalmas pillanat. Még minden jóra fordulhatott volna. "A gyerek bejött a konyhába, azt mondta: »Még egy kicsit szeretnék játszani.«" Aztán lecsapott a végzet. "Amikor utánanéztem, már elesett. Éppen csak, hogy megérintette a drótot."

Gyerekeknek nem lenne szabad meghalniok.

Az anya néha a temetőbe megy, kitépi a páfrányt a sírról. Nagy ritkán jön egy idegen, mint én, aki még nem ismeri a történetet, és ő még egyszer elmeséli, reméli, hogy ez egyszer más vége lesz... de a ház "Szomorú-ház" marad, megmásíthatatlanul.

Égbe meredő araucariák közt - talán ezek az utolsó tanúi a kolonisták honfoglalásának - látom a "Füllentő-ház"-nak zsindelytetejét. Az öreg hunsrücki, aki ott lakik, említésre méltó egyrészt, mert vigyáz a fáira, másrészt, mert majomtörténetét olyan meggyőzően adja elő. Jól megjegyeztem magamnak, és ha még egyszer Európába jutok, én is úgy fogom előadni, mintha én lettem volna a hőse. Ha az ember elég sokszor elmond egy ilyen mesét, és mindig a legőszintébb hangsúllyal fonja be a bizonyisteneket, végül maga is meggyőződik arról, hogy így történtek a dolgok, és nem másképpen.

Örülök, hogy hallottam ezt a történetet. Kevesen vannak, akik ma még mesélnek! Curtius, az archeológus, késő öregkoráig is kíváncsi maradt, új embereket hívott meg zenedélutánjaira. De aztán próbára tette őket: a Mozart utáni tea közben rátámadt az ismeretlen vendégre: "Mondjon egy történetet! Meséljen!" És jaj volt annak, akinek nem volt mesélnivalója! "Hány éves? Negyven? És még nem volt érdekes élménye?" Aki hallgatott, el volt veszve, nem hívta meg többé. "Akinek nincs érdekes élménye, nem érdekes ember" - mondta.

A hunsrücki jól vizsgázott volna. Ő pontosan arra vár, aki még nem ismeri a történetét. Egy bronchitis szolgáltatta neki az alkalmat, hogy nekem is elmesélje:

"Annak már vagy harminc éve, bizonyisten, akkor kezdtük itten! Ha az ember lovat vagy tehenet akart venni, nem mehetett a szomszédhoz, mert annak sem volt. Fel kellett lovagolni Lagesig, a fennsíkra. Ott már száz éve, hogy kivágták az erdőt, minden csak legelő, csak itt-ott egypár fa, hogy a marha az árnyékban alhasson. Egy-egy fazendán volt vagy kétezer, ha nem több. Olcsónak olcsó volt egy tehén, talán ajándékba is adták volna, ha az ember nagyon kérte volna, de aztán haza kellett hajtani az erdőn keresztül; utak nem voltak. Veszedelmes dolog volt, az egyik csizmaszárban vitte az ember a pénzt, a másikban revolver volt, az övben még egy... a biztonság kedvéért. Bizonyisten nem volt tréfadolog!

Hát nekiindulok karácsony előtt, a legnagyobb forróságban, mert akkor a leghosszabbak a napok, és már a fele úton vagyok. Mindig csak a matón, a bozóton keresztül, mindig a vadonban. Szomjas vagyok, és - az ördög vigye el! - üres a kulacsom! Ott, ahol az egyik emberi hajlék kétórányira van a másiktól!

Nos, szerencsém van, ranchót látok! Olyant, amilyent a caboclók építenek maguknak szalmából és agyagból, pálmalevél tetővel. Tudja, mit mondanak azok? »Ha a munka jó dolog volna, a gazdagok maguknak tartották volna meg.« Ha van egy puskájuk, vadásznak. Rossz puska, sovány kutya, cachaçás üveg... másuk nincs. Mindegy, mondom, és tapsolok."

(Ehhez meg kell jegyeznem, hogy a mi "bekopogok" kifejezésünk Brazíliában értelmét veszíti. Még ha a ranchónak volna is ajtaja, a belföld lakója olyanoktól származik, akiknek az élete nem zárt ajtók mögött játszódott le. Se az indiók, se a néger, akit százötven vagy csak száz évvel ezelőtt passzus és vízum nélkül bevándoroltattak ide, nem ismertek olyan komplikált szerkezetet, amelyhez deszkák, kilincs, sarokvas és lakat kellettek. Ha az ember be akar lépni egy házba - és ez lehet modern luxusvilla is -, addig tapsol az ajtó előtt, míg valaki jön.)

"- Hé-é! - kiáltom. - Egy szívességet kérnék! Hé-é! egy korty vizet kérek! - aztán várok.

- Pillanat - kiáltja valaki. Egy krákogó hangú vénasszony. - Várj! A chico hoz vizet!

Úgy is volt. A kunyhóból jön egy macaco egy cujával!"

(Itt újra magyaráznom kell. "Macaco" portugálul minden majom és a "cuja" egy tökfajta, amely olasz borosüvegre hasonlít. A Jóisten azért teremtette a cuját, hogy az erdei embernek is legyen tála, tányérja, ivócsészéje. A bab, a rizs, az aipiliszt kása mind cujában kerül az asztalra, azaz a gyékényre. Az egész konyhaberendezés egy hosszú tökindán terem, elég leszedni a kerítésről, és megszárítani.)

"Jön a makimajom, hozza a vizet! Azt mondom: - Muito obrigado excellencia - nagyon köszönöm excellenciádnak -, ahogy illik, és iszom. Nem minden ranchóban kap az ember friss kútvizet! Van, aki a folyóról hozza a vizet a babfőzéshez, és a folyóban disznók is fürdenek! Ha szomjasak, cachaçát isznak.

Visszaadom a majomnak a cuját, és ismétlem: - Obrigado! - Azt gondolom: talán volna itt valami harapnivaló is. Ha az ember reggeltől estig lovagol, mást sem lát, mint kukoricakenyeret és sajtot. Hátha volna ezeknek egy tál bablevesük jó pénzért?

Még egyszer rákezdem: - Hé-é! Nem volna egy kis ennivalótok? Van pénzem! Fizetek!

A vénasszony hangja belülről: - Nem! Nem adhatok semmit!

Kérdem: - Igazán nincs semmitek?

A vénasszony krákog: - Senki sincs itthon!

Azt a szentséges... - gondolom - a hülyét! Hát nincs jobb kifogása annál, hogy senki sincs otthon?

- Fizetek! - kiáltom újra. - Lehet egy darab szárított sós hús is!

- Senki sincs itthon!

Erre aztán megharagszom. Leugrom a lóról, odamegyek a ranchóhoz, a majom izgatottan ugrál mellettem, azt mondom: - Licencia? - Szabad? - és benézek az ablaknyíláson! De képzelje, bizonyisten! igazán senki sem volt a házban!"

Ezt magam is furcsállottam, és megkérdeztem: - Hová lett az öregasszony? Ki beszélt?

Betegem nyilván már várta a kérdést. Még be sem fejeztem, amikor már válaszolt is:

- A papagáj beszélt! Bizonyisten! Egy kis zöld papagáj!


A házak messze vannak egymástól. Az emberek nemigen zavarják egymás nyugalmát. Milyen nehéz ott élni, ahol a köhögés is áthallatszik az egyik szobából a másikba! A völgy lakói legfeljebb egymás kutyáit hallják a holdfényben, egymás kakasait napfelkelte előtt.

Messze, már a serra alján áll a "Meglepetés-ház". Inkább sejtem, mint látom. Múltkor voltam ott először. Kisfiú jött értem, és mesélte, a nagyapja fogat húzatott. Másnapra feldagadt az arca. Bekenték már "fekete kenőccsel", de nem javult, sőt, kiverte a hideg, aztán lázas lett. Most alig tud nyelni, csak vizet iszik egyfolytában.

Könnyű diagnózis, pláne, ha az ember ismeri a mészáros-fogorvos műszereit!

Jó volt, hogy a fiú szólt a "fekete kenőcsről", különben azt hittem volna, valami kövér néger szidja ott a világmindenséget Rajna melléki tájszólásban:

- A franciák nem bírtak velem, ott voltam, amikor megrohamoztuk a Chemin des Dames-ot... és most a fogász pusztítson el harapófogóval?

Megnyugtatom, hogy majd vigyázunk, beadom a szükséges injekciót, kirakom az orvosságot éjjelre is; igazán szomorú dolog volna, ha az első világháború hősét itt érné el a végzet.

- A Chemin des Dames-ot? - kérdem. - Emlékszem, borzasztó csaták voltak ott!

Az öreg felvidul, hogy tudom.

- Ugye? Hiába mesélem, itt senki sem hallott róla. Elfelejtették, hogy volt egy első világháború is! Pedig az volt az igazi, nem ez az utolsó! Amikor kitört a második, már itt voltam, majdnem agyonvertek. Azt mondtam: "Hogy akarja megnyerni az a tizedes a második háborút, ha Hindenburg elvesztette az elsőt?"

- Látom, ért a stratégiához!

- Négy évig voltam az első vonalban! A mi ütegünk lőtte a reimsi katedrálist.

Megilletődve nézem a fekete arcot. Goethére gondolok... ott állt Valmynál, dörögtek az ágyúk, rohamra indultak a Francia Forradalom katonái, és Goethe figyelmeztette hercege tisztikarát: "Uraim, a történelem új korszaka kezdődik, és elmondhatják, hogy tanúi voltak." Mi mindent írtak már a reimsi székesegyház bombázásáról! Hányszor mutatták már a jelképpé lőtt templom köveit! És én épp most adtam az orvosságot annak, aki tanúja volt, töltötte az ágyút és lőtt!

- Ludendorffnak igaza volt... ha bevettük volna Reimset, megnyertük volna a háborút.

Nem vitatkozom.

- Kár volt azért a templomért. Hangulata volt...

- Igen - hagyta rá. - Az elmúlt korok patinája pótolhatatlan. De lehet egy újat építeni. A fő, hogy az új épület megfeleljen a célnak.

- Nem lett olyan, mint a régi. Évszázadok... érti?... az emberek megszeretnek egy régi épületet...

- Tudom - mondja. - De megparancsolták! És parancs, az parancs!

Parancs, az parancs? Ezt már egyszer hallottam a völgyben! Most jobban szemügyre vettem a paciensemet. Ő volt az. A daganat, a kenőcs ellenére megismertem: ez volt a nagyapa, aki úgy haragudott rám, amikor leégett az árnyékszéke!

Legkedvesebb sétám az, amely a patikából a házamhoz vezet; a házhoz, amely még nem kész, de melyet már úgy nézek, mint hányatott életem végső állomását. Minél közelebb jutok saját deszkáimhoz, annál kevésbé ügyelek az útmenti házakra, annál inkább figyelem az utat, a "haza"-vezető utat.

Az út úgy vezet végig a völgyön, mintha a vasárnapi sétálóknak építették volna, azoknak, akik nem sietnek, és a serrák körvonalait a legkülönbözőbb pontokról szeretik megcsodálni. Az utat nem mérnök vonta ceruzával térképre. Úgy lett, hogy ösvényt vágtak az erdőbe, kikerülték a legvastagabb fatörzseket, összekötöttek egy ranchót egy másikkal, könnyebb feljáratot keresve végigmentek a serra lejtős részein... Az új út csak a legrégibb nyomait követi, bár ma már mindkét oldalon legelő van, s csak a körtefák nyújtanak helyenként árnyékot a vándornak.

Lassanként minden lépést ismerek: a mocsarakat, ahol íbiszszerű madarak rikoltoznak ("réti boszorkány"-nak hívják őket a svábok, mert a réten lépdelnek, és a rikoltozás a boszorkányok hangja); nem ismerem a barna bársonyban büszkélkedő, gúnyos nevetésű vízimadarak nevét. Az útszélen egy majdnem ízetlen málnafajta terem; a háziasszonyok igen illatos lekvárt főznek belőle, a színe a középkor sötétvörös templomablakaira emlékeztet. Csökönyös kolonisták majdnem minden évben megkísérlik felcsalni a partvidék banáncserjéit: majdnem minden évben elfagynak egy hosszú júliusi éjszakán.

Minden kanyar új házakat mutat... Az egyikben láttam egy indio gyártotta nyílhegyet: a hegye ametiszt, a közepe kristály, az alapja vörös kő; a világ legszebb ékszere. Egy másikban egy asszony lakik, neve ma már földrajzi fogalom: Donna Anna. Róla nevezték el az egyik széles mellékvölgyet. Kilencvenéves. Ő már gondoskodott a halhatatlanságáról, s mégis ragaszkodik az élethez.

Aki nem a porban keresi a gondolatot, és felnéz, mindenhol a serra meredek lejtőjét látja. Ezeket a völgyeket nem simították ki a jégkorszak gleccserei. Szögletesek, élesek a vonalak. Ahol túl meredek a lejtő, és nehéz volna kukoricát ültetni, megmarad az erdő. Vesztett csaták után őrködik ott a régi hatalom hátvédje.

A Santa Catarina-i őserdő nem olyan, mint az Amazonas vidékéé, nem az óriáskígyók és alligátorok világa. Örökzöld, hűvös, csendes rengeteg, melynek virágai közt az orchideák még nem is a legtarkábbak; színpompában, a formák gazdagságában a bromeliák családja versenyez velük. Ki ülteti az amaryllist - egy hagymás növényt! - a fák koronájába? Az ősbrazilok azt gyanítják, hogy a Sacy ülteti, a kis, fekete, vörös sapkás, egylábú ördög, aki pipázva ugrál a sűrű bozótban, felszökik a legmagasabb fák koronájára is! Az égnek törő szálfákról egy másik erdő nő lefelé. Indafonatokon más, repkényszerű kúszók törnek ismét fölfelé. Élősködők elfojtják, viharok kidöntik a fákat, s azok mint ferde hidak ívelnek a többi korona fölé. Az örökzöldben csak színek jelzik az évszakokat. Néha sárga virágok borítanak el egy fát, máskor kékek. Néha tűzvörös foltok tarkítják a százárnyalatú alapszínt. Az illat is örök, mint a zöld; nyáron az erdő lehelete még hűvösebbnek tetszik.

Az őserdő is hajlék, és már ismerem néhány lakóját, így a nagy, kék lepkéket. Néha kilebegnek, hogy az erdő szélén táncoljanak a vándor előtt. Aki csak a szárnyaikkal díszített csecsebecséket ismeri, aligha képzeli el, milyen messzire ragyognak. Nedves helyen akkora fehér pillangók lebegnek, mint az éjféli kísértetek zsebkendői, virágos helyeken lepkebalerinák lépnek fel. Az évad divatja szerint cserélik szárnyaikat. A táncosnők elődjei a szputnyikfejű vörös hernyók és a kígyózöldek, sárga, mérges tüskékkel. A kék primadonna hernyója nádon, bambuszon él, a fekete és vörös balerináké a narancsfán. "Heinz, a festő ismerte az összefüggéseket" - hallom, mint utolsó ecsetvonást jellemképéhez. Az erdőben él a szürke, rókaszerű, rókaravaszságú graxaim, versenytársa csirkelopásban a gyönyörű vadmacska, a párduc édestestvére. Ügyes, merész ismerői az ólakhoz vezető utaknak. De néha puska dördül, nincs zsákmány, és a graxaim bőréből ágyelő lesz. Csak szombaton; a nagytakarítás napján nézhet vissza a tolvaj az ablakpárkányról a szálfák felé. Van még majom is - a botokudok "kisöcsém"-nek nevezték; nem volt szükségük természettudósra, hogy kimutassák az emberrel való rokonságot. Izgatott társalgásuk feltétlenül emberi. A majmok is társas lények, éppúgy megbecsülik a kukoricát, az aipigyökeret, a narancsot, mint mi, szívesen aratnak, ahol nem vetettek, és kétségtelenül szeretnek sütkérezni a napon, ha vasárnap délelőtt nincs más dolguk. Csak a kis zöld papagájok, a piriquitók csacsognak többet. Ők is örülnék a kukoricának. Előfordul, hogy ember, majom és papagáj reggel az erdő szélén találkoznak, hogy eldöntsék, kié legyen végül is a kukorica. Miután Clausewitz már megmondta, hogy a diplomáciai tárgyalásokat néha más eszközökkel kell folytatni... ezt teszi a kolonista, amikor itt is a sörétre bízza az utolsó szót.

Akad még kígyó is az erdőben. A nagyok már igen ritkák a cippo kígyó "úgy siklott felfelé a sima fatörzsön, mintha valaki láthatatlan fonálon húzta volna", az ólomkígyó a mérgesek hosszúra nőtt ellensége. Hasznosak voltak, de a bőrük szép vadászzsákmány. A mérgeskígyók megtartották indio neveiket, a jararaca és a jaracusu nagy patkánypusztítók, félnek az embertől, csak akkor marnak, ha bozótirtásnál valaki rájuk lép. A kolonista fapapuccsal is agyonvágja őket. A legenda azt tartja, hogy veszély esetén lenyelik kicsinyeiket, s aztán újra kiköpik őket. Puha tojásaikat - rendszerint egy tucatot - előszeretettel rakják a levélvágó hangyák mély fészkébe. A házak tájára alig merészkednek: a csirkék felzabálják a mérges kukacokat, nem félnek tőlük. "Vén jararacák fején moha nő" - hallottam. Míg mások azt állítják: "Az öreg kígyókirály koronát hord." Ritkul a korall kígyó is. Van még vérvörös testű, fehér-fekete gyűrűkkel ékes fajta, van fekete és vörös gyűrűs... Mérge, azt mondják, halálos, de nem hallottam olyan esetről, hogy embert harapott volna. Félénk éjjeli vadász, napközben eltűnik. És talán, hogy szívességet tegyen az embernek, előszeretettel falja föl a jararaca nála kisebb példányait. Az ember hálátlan: timsóval cserzett bőréből karpereceket gyárt.

Ha a kígyók bibliai korukkal büszkélkedhetnek, a gyíkok családfájukat geológiai távolságokra vezethetik vissza. A világ régi urainak közeli rokonai, a csíkos testűek és zöldfejűek a gigantosaurus kicsiny másai. Az őskori óriásállatok (olvastam egyszer) addig fejlesztették izmaikat, míg bélrendszerük a túlméretezett támadó és védekező rendszert már nem tudta táplálni. Végül hiába zabáltak éjjel-nappal, éhen haltak, eltűntek, mintha egy nagy világégés pusztította volna el őket. Csak szerényebb rokonaik éltek tovább. (Tanulságos történet a fegyverkezés híveinek...)

Fenn, az erdő fölött madarak keringenek: sólymok, a zuhanóbombázók elegáns mintaképei, tengeri fecskék vagy fecskefarkú sirályok, akik be-belátogatnak az Atlanti-óceán partjáról, hogy megkóstolják a többi madarak tojását. A bíbicek sikoltva űzik őket. És minden fölött ott repül az urubu, a fekete brazil dögkeselyű. Bús ú betűje utal a feladatára: ő az erdő sírásója. Felhőmagasságból látja meg egy kígyó, egy patkány tetemét... pontosan tudja, hol van disznótor, hol hagyott meg a vadmacska egy fél kacsát. A dögkeselyű is társas lény: nem csap le rögtön, hanem szárnya számunkra megfejthetetlen mozdulataival jelt ad más magasságokban repülő társainak. Csak mikor fekete felhővé sűrűsödött a raj, siklanak le szárnycsapás nélkül.

A partokon túl a hófehér albatrosz lebeg órák hosszat, látszólag mozdulatlanul, mintha a levegőben aludna. A parton innen csak a gyászszín urubu ismeri a végtelen, méltóságteljes siklás titkát.

Az út és a serra közti tér az aipié és a legelőké. "Ugyanannyi a tehén, mint az ember" - hallom, és nekem, kit az éhes évek emlékei hajtanak, ez a mondat mennyei zene. A tehenek holland származékok. Tulajdonosaik nagyon büszkék rájuk. Egyszer lerajzoltam egy házat a kerttel, és megmutattam művemet a ház urának. Nem tetszett neki. "A ház igen... a kert; nem mondom... de úgy néz ki a kép, mintha egy darab marhánk sem volna!" A sorsdöntő kérdés: "Vajat vagy ágyút?" itt már rég eldőlt a vaj javára. Akinek tehene van, nem ismeri az éhséget, akinek lova van, nem fél a távolságoktól.

Boldog, aki csak az étvágyat ismeri; az éhséget nem! Ezt is egy útszéli házban tanultam meg igazán. Jóságos, iszonyúan kövér nagymamát vizsgáltam. Szíve rosszul vert, vérnyomása magas volt. Semmi kétség, hasznára vált volna, ha lead harminc kilót. Nem lett volna értelme kalóriákról, anyagcseréről beszélnem, és egyszerűen meg akartam neki magyarázni, mit egyen. "Reggelire tejeskávét és kenyeret." - Megkérdezte: "Vajjal?" "Nem." "Disznózsírral?" "Nem." "Hideg sülttel?" "Nem." "Kolbásszal? Füstölt hússal?" "Nem." Akkor észrevette, mire céloztam, büszkén kiegyenesedett és hangosan, lenézően mondta: "Én pedig életemben nem ettem üres kenyeret! Nem is fogok!" Mélyen szégyelltem magam, mert én már ettem.

Az út építői nem gondoltak autóra, és nyilván unalmasnak vélték volna a hosszú, egyenes utakat. Érdekesebb is, ha az út egymás után kerüli meg a dombokat, kerüli ki az emelkedéseket. Aki gyalog megy, vagy szekéren igyekszik Új-Jerikó felé, mindenfelől gyönyörködhetik a tájban. Ha jobban érdeklik a lányok, nézheti őket, amint széles szalmakalapjaik alatt kapálnak; ha ritka színpompás, fekete-vörös-zöldesen csillogó, kubista festőnek tetsző kakasokat keres, azokat is nézheti az útnak mind a két oldalán.

Az egyik kanyarnál megpillantom zöld keretben annak a háznak a tetejét, melyet egy kicsit még mindig hitetlenül a saját házamnak nevezek. Innen szandáljaim (egyetlen közlekedési eszközöm) gyorsabban visznek, már kevesebbet látok a vidékből.

Még mielőtt elérném a bambuszokat - függönynek ültettem legelőm és a poros országút közé -, elhaladok a bába háza előtt. Mondhatnám, a völgy szülészeti klinikája előtt, mert néha két-három asszony is nyög az ütött-kopott faházban, a körtefák és az istállók között.

Plinzné akkor kezdte tevékenységét, amikor még nem voltam itt, abban az időben, melyből kevés írott okmány maradt fenn, úgyhogy csak fenntartással közlöm történetét, mint az archeológusok, akik beszámolóikat töredékes feliratokra alapítják. A férje - súgják bizalmasan - tejeskocsis volt. (Amint már tudjuk, olyasvalaki, aki hivatalos személyiség.) Jó lovaik voltak, de csak két sovány tehenük és egy szegényes legelőjük. A szomszédok már mind messzebb tartottak, két-három, sőt négy kanna tejet küldtek Braunnak. Plinz úr a hosszú ide-oda úton ráért a javak igazságtalan elosztásán elmélkedni. "Minél egyenlőbben vannak elosztva a világ javai, annál igazságosabb a rendszer" - lett volna az elmélkedésének röviden összefoglalt eredménye, ha ismerte volna a külvilágban használatos, elvont fogalmakat s a szociális tudományok szókincsét. Érdeme, hogy az eredményt önállóan gondolkodva érte el; a csak tejet és híreket szállító tejeskocsisok közt ő volt az eredeti elme. Hogy a maga esetében elérje az egyenletes elosztást, egy olyan eljárást talált ki, amely feltűnően hasonlít bizonyos nagyobb arányokban alkalmazott reformokra: literes edényt vitt útjaira, és a többi kannából minden úton átöntött valamit a sajátjába. Azt az elvet követte, melyet az újkor adószakemberei sok helyütt már megvalósítottak, hogy az egyenlőség ideális állapotát biztosítsák: a gazdagok kannáiból sokkal többet merített magának, mint a szegényebbekéből.

Mármost még a szociológia tanárai sem értenek mindig egyet abban a kérdésben, hogy "egyenlő" és "igazságos" egyértelmű kifejezések-e. Azokhoz, akik ezt tagadják, tartoznak - különösképpen - a megfejt kannák tulajdonosai. Plinz tejelosztó eljárása túl merész újítást jelentett. "Honnan veszi Plinz mindennap a négy kanna tejet, ha csak két sovány tehene van?" - kérdezte a fölözőgépnél dolgozó segéd az öreg Brauntól. "Miért írt fel ebben a hónapban harminc literrel kevesebbet?" kérdezték Braunt a szállítói.

Nem volt szükség mesterdetektívre, hogy megfejtse a Hiányzó Tej Rejtélyét. Az események rendkívül gyorsan peregtek le, és a merész szociológusnak fizetéséből, hivatalából, méltóságából nem maradt meg más, mint a csúfneve: "Kannafejő." Annyira nem szívesen hallja, hogy földjét csak kora reggel hagyja el, hogy a bokrok alján, a patakban halásszon.

A nehéz helyzetben eszébe jutott a Kannafejőnének, Plinznének, hogy ifjúkorában a kórházban szolgált, padlót sikált, szülésekhez meleg vizet hordott, és megfürdette az újszülöttet. Most családjának új bevételi forrásra volt szüksége: vett egy nagy ollót a köldökzsinór átvágására, hozzá egy köteg erős madzagot, és megkérte fiát, aki suszter, hogy írja azt, hogy Bába, egy darab régi deszkára. Szófogadó fia csirizzel fel is írta, és rögtön ki is szegezte az úthoz legközelebb álló körtefára.

A forradalmak alkalmából a paloták urait kicserélik. Az ajtónállók megmaradnak. A legbiztosabb foglalkozások azok, melyek az élet kapuit őrzik: a bába és a sírásó hivatása. Plinzné jobban számított, mint a férje. Hogy "egyformán" és "igazságosan" egyértelműek-e, az vitás pont. Hogy mi a szerelem, és mi a szerelem következménye, az minden vitán felül áll.

Plinzné megtanult az ollóval bánni, elválasztani az újszülöttet az anyjától. És megtanult még egy varázsigét is. Azt, hogy bencelin. A suszter felírja egy darab újságpapír szélére, és az autóbusz meghozza a penicillint a Tenente Gregorió-i patikából. A gyerekek bencelint kapnak, mind a százféle influenza ellen: a külső és a belső, a gyors és a lassú meg az ellen, amelyik "a mirigybe ül, és elrontja az étvágyat". A bencelin erősít, és vért ad, ha nem használ, akkor biztos, hogy valami gonosz varázsló küldte a bajt. Akkor le kell menni a barátnőjéhez, a Mirador-serra alatti völgybe. A barátnő az átokkal sújtott barmokon is segít. Mindent rendbe lehet hozni. Azok, akik leghangosabban tiltakoztak a kannafejés ellen, ma szívesen hozzák a tejpénzt, mert Plinzné immár elismert influenzaspecialista.

Meg kell érteni felebarátainkat, meg kell ismerni őket! Plinzné ismeri őket.

Érthető, hogy engem, vetélytársát, nem szível. Csak a legnagyobb bajban hív, "jöjjön a doktor a géppel a vizet kiszedni az asszonyból, aki nem képes", mint ahogy ezt egyszer a lovas hírnök izgatottan, de szemérmesen közölte.

A Plinz-féle szülészeti klinika látogatása számomra ritka, feledhetetlen élmény volt.

Kisfiú koromban egy téren játszottam, melynek sarkából egy fehér márványférfi nézett le a gyerekekre. Rövid körszakállával, bajuszával anyám családi albumjának nagybácsi figuráira hasonlított. Egy nagyon furcsa - két nagyon furcsa - neve volt: "Semmelweis" és "Ignác". Nem lovagolt, mint más szoboralakok, szobra alapján sem volt oroszlán, hanem kisgyerekek. Ha megkérdeztem, miért kapott szobrot az a bácsi, azt hallottam, hogy mert a kézmosást ajánlotta.

Nem láttam be, miért kapott ezért szobrot, örök dicsőséget. Minden bácsi, néni, nevelőnő ajánlotta a kézmosást. A felnőttek rendszerint akkor ajánlották, amikor éppen a legjobb játékban volt az ember.

Csak sokkal később tanultam meg, miért állt ott Semmelweis Ignác szobra... és megértettem, hogy a szobor túlélte püspökök, tábornokok, tengernagyok képmásait, és tovább mosolyoghatott, amikor a többi talapzaton üres székek, csizmák vagy semmi sem maradt. (Nam quae saxo struuntur, si iudicium posterum in odium vertit, pro sepulchris spernuntur[4] - mondja Tacitus.)

Ma, a Plinz-féle klinikán tett látogatásom után néha úgy vélem, hogy a furcsa nevű ember túlzott. Plinzék házának két ajtaja van, egy utcai és egy udvari. "Nem vagyunk babonásak - mondja jókedvűen nevetve Plinzné. - Vannak furcsa emberek, azt mondják, ott kell kimenni, ahol bejött az ember, különben kimegy a jószerencse! A Krickernél, a Bab-völgyben csak egyetlenegy ajtó van, nehogy ez előforduljon. Nálam jöhetnek-mehetnek, ahogy tetszik!"

Annyi szent, hogy Plinzné - másokkal ellentétben - nem babonás. Csak az igazán létező boszorkányokban hisz. Még ha dr. Semmelweis személyesen, fehér márványban jönne is, és elmondaná, hogy a kézmosás szerencsét hoz, még akkor se hinné el. "Az embernek azért van köténye, hogy beletörülje a kezét! Talán nem?"

A jó szerencse nem az ajtón sétál ki és be... de a tyúkok igen. Jönnek, és megnézik azokat, akik ilyen fájdalmasan költik ki a csirkéiket! Ha pedig Plinzné szülésznői tevékenységét megszakítja, hogy megetesse malacait (mert rendnek muszáj lenni!), csak a butább malackák kerülik meg a házat, a ravaszok már ismerik az utat, és vígan kuncogva egyenesen szaladnak a házon és a nyitott ajtón keresztül a moslékosvödörhöz. Ha mind jóllaktak, és a hátsó udvar újra ki van söpörve, Plinzné újra visszamegy a szülő asszonyokhoz.

A suszter, aki bencelint ír, taktusban kopog a kaptafán, "türelem, türelem rózsát terem!", és "meglátja, fiú lesz!" kiáltja Plinzné. Az urubuk, a dögkeselyűk türelmesen várják az istálló tetején, hogy méhlepény repüljön az udvarra, a Kannafejő a konyhában szívja szalmaszivarját, hogy távol tartsa a gonosz szúnyogokat; a vén papagáj várja, hogy kitisztítsák ketrecét (de nem lehet mindent egyszerre csinálni, és a két tehenet is meg kell fejni).

Valahányszor elmegyek a ház előtt, azon gondolkodom, érdemes-e kezet, sőt még padlót is mosni... Miért hazudni az újszülöttnek élete legelső pillanatában? Talán tiszta világba került? Fehér ágyacskában fog hálni? Fátylon keresztül fognak rálehelni? Ilyesmiket gondolhat Plinzné is, ha az asszonyoknak kávét, a malacoknak főtt aipigyökeret visz. Kezeit hátul a kötényébe törli, és lelkiismerete tiszta.

A Plinz-féle klinikától a házam már nincs messze... Onnan már látom deszkáit.

Megilletődve állok meg, ha a házamról van szó. Meg kell győznöm önmagamat, hogy most is a színtiszta igazat mondom. Ha az ember egy kis kofferral, két hétre sem elegendő pénzzel, rossz nyelvtudással nekivág a világnak, nem mer arra gondolni, hogy huszonöt év múlva már csak egy órát kell gyalogolnia, hogy a saját házáig érjen. De ez a ház - még ha nem is kész, de nem álmodott - ott áll kétszáz lépésnyire az úttól; legelő előtte, narancsfák körülötte, egészen a serráig az enyém a föld, egy darab erdő is jutott a nagyon nagyból - én ültettem az olajfákat, a diót, a vidék első gesztenyéjét... van már pár szőlőtövem, van egy darab kertem, amely kajszibarackra, vörös narancsra, almára vár... és van egy kerítésem.

Az én házam - mondom büszkén - más, mint a többi. Néha "Reggeliző-ház", kávé, méz és kenyér állnak az asztalon. Néha "Szomorú-ház", és olykor a "Meglepetések-háza". Őrzök benne egy kőből faragott nyílhegyet. Szeretem.

Könnyű volt terveznem. Mi kell annak, aki építész akar lenni, helyen, téglán, deszkán és cserepen kívül? Talán csak még egyvalami: idő - mert a fák növéséhez idő kell, hogy körülvegyék, beárnyékolják, dédelgessék a házat. Idővel majd csináltatok egy ereszt. Idővel befestem. Idővel majd jön a bútor, rendelő lesz a pincéből. A jó dolgokat meg kell élni, a rosszakat túl kell élni. Minden az idő kérdése. És az idő múlik... a folyosót mindenesetre úgy méreteztem, hogy a koporsómat ne legyen nehéz kivinni a hálószobából. Remélem, addig kész lesz a hálószoba is.

Ha most, vasárnap délután a nem-kész házban pihenek, és a tető deszkáit nézem, úgy érzem magam, mint egy középkori várúr. Saját deszkáim! Mindnyájan nyelvünk rabszolgái vagyunk, tudjuk, hogy elveszthetjük a "talajt a lábunk alól" - ha nagy szerencsétlenség sújt -, de ritkán gondolunk arra, hogy ez alkalommal a mennyezetet is elveszíthetjük a fejünk felől. Tizenöt vándorévben mennyezet nélküli éjszakák és különös mennyezetek alatti éjszakák is benn foglaltatnak. Aki az "elveszett idő nyomában" indul, egymás után összeállíthatja az emlékek mozaikkövecskéiből, ismételheti a mozdulatot, mellyel a lehulló vakolatot seperte a takaróról, meglelheti a penész rajzolta- ábrák körvonalait.

De a háborús évek és a következők, melyeket nemigen lehet a béke éveinek nevezni, nem voltak olyanok, hogy őket mint "temps retrouvé"-t viszont kívánnánk látni. Egyáltalán kérdéses, hogy az idő arra való-e, hogy újra megtaláljuk. Minek? Hogy megszépítsük, bearanyozzuk? Hogy olyan tökéletes stílusban meséljünk róla, hogy a többiek mozdulatlan teáscsészével hallgassák?

Nézem a mennyezetet, és örülök, hogy fenyőfa deszkából van. Könnyű, világos, illatos. Szívesen nyújtózkodom alatta.

Hiába fordulok el a múlttól. Ha tétlenül fekszem, és a levegőbe bámulok, beér az elmúlt idő, megkérdi s "Tudod-e még?" Tudom. Nem kezdődött... Már a kezdetben a folytatás volt, mint ahogy az élet végén, a világ végén mindig ott áll a folytatás... De egyszerre eltűnt a tető, mely köztem és a négy évszak között őrködött, és a római villamos plafonját néztem. A C-vonal volt... C, az circolarét, a körben járót jelenti. A CS ad sinistram, balra tartott, a CD ad dexteram, jobbra, mindig a régi város - falak és tornyok - mentén. Tökéletesen érdektelen volt, hogy a circolare jobbra vagy balra fordult-e, a fontos csak az volt, hogy nem volt végállomása. Aki éjjel egykor beszállt, nyugodtan szundíthatott egy sarokban négyig. Harmincnyolcban Európa egyenesen a katasztrófába rohant. A circolare óvatosan, bölcsen körbeforgott.

Négy-öt óra tájt felcseréltem a circolare szerény plafonját egy nagyszerűre. A freskón megnyílt a barokk égbolt, hogy az örökkévalóságot egy ünnepélyes fogadtatásra megszakítsa, és befogadjon egy Szentet. Trombitás és hárfázó angyalok kara elragadtatva szállt ki a felhőkből, és csak azért zenélt hangtalanul, hogy ne zavarja álmomat a templom hátsó padján.

Amit a régi festmény mestere ecsettel ért el, arra a Luftwaffénak más eszközei voltak: úgy nyitotta meg a tetőket, hogy a felhős égbolt lenézett az alvókra. Egyre nagyobb számú vértanú szállt az égbe, füst keveredett a felhők közé...

Cserébe az égért hatalmas gerendákat kaptam az ágyam fölé. Ezeket Michelangelo idejében döntött fákból ácsolták, amikor egy püspök a legrégibb Rómában palotát építtetett. Paloták is lezüllhetnek, az uraság kiköltözik, a cselédek beülnek a termekbe, válaszfalakat vonnak, ajtókat törnek a falba, kályhacsöveket vezetnek a falakon át, leverik a lépcső korlátját, faszénen sütnek-főznek a szoba közepén... és a büszke, vízvezeték nélküli palotából (minek a vízvezeték, ha az utcai kutakból a világ legtisztább ivóvize folyik?) méltóságteljes nyomortanya lesz, tiszteletre méltó rom. Évszázadok pora, a konyhák korma, melyekben háromszáz évig főtt a főzelékleves, már nem piszok, hanem patina. Amikor találkoztunk, az én palotám már nagyon mélyre süllyedt. Agg gerendái éjjel nyögtek és sóhajtoztak.

"Istenem, őrizd meg köztünk a mennyezetet!" - imádkoztam esténként ájtatosan. De egy olyan világban, ahol az emberiség egyik fele a másiknak poklot és kénköves nyavalyát kíván, nincs Isten, aki megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy imákat hallgasson meg.

Ezért időnként újra elvesztettem mennyezetem, gerendáimat. Olyasvalami történt, amire Róma történetében már volt példa! (Sehol sem nehezebb valami újat tenni, mint Rómában!) A barbárok betörtek - mint Alarich gótjai, mint a vandálok afrikai hadjáratok után, mint a Sacco di Rama zsoldosai. Dollmann, az SS vezére, nem volt olyan festői jelenség, mint a Dürer-metszetekből ismert Landsknechtek, akik az Angyalvárat megrohamozták. Simára fésült hajával, civilben, farkaskutyájával naponta átsétált a Piazza di Spagnán, mielőtt a Via Tassó-i kínzókamrába ment volna. Se nekem, se barátomnak, az angol őrnagynak nem volt kedvünk ott találkozni vele. Ezért a tetőn vártuk, hogy elmúljon a decemberi éjszaka, hogy a nyolcadik angol hadsereg felnyomuljon az Adriánál, vagy az ötödik amerikai áttörje a cassinói állást. Az őrnagy tanulságos történeteket mesélt a sivatagi háborúról... (Homokzsákokat kértünk Angliából... megjöttek. A hajó megkerülte egész Afrikát, hogy Egyiptomba jusson. A zsákok teli voltak homokkal.) És verseket szavalt. Az utcáról néha felhangzott a szöges német katonacsizmák kopogása.

A deszkáim! Ezekben az években nőttek magasra, akkor nézték a világ legcsendesebb dombvidékét, tűleveleik halkan zizegtek a szélben, harmat csillogott rajtuk, ha feljött a nap - nem szenvedtek. Nem nyögnek, mint a négyszáz európai évtől fáradt gerendák.

Megnyugtató érzés arra gondolni, hogy köztem és a Tejút közt saját gerendáim őrködnek. Odüsszeusz, aki szintén tíz évig harcolt, tíz évig vándorolt, biztosan megértene.

Az útra néző szobát, minden különösebb titulus nélkül, mindig egyszerűen "szobának" neveztem, de egy kedves bécsi kollégám, aki egy távoli brazil városból eljött meglátogatni, a kertben, beszélgetés közben azt javasolta: "Menjünk az úriszobába!" Azt hittem, ez a szó úgy elavult, mint a "lovagterem"! Mindenesetre jólesik arra gondolnom, hogy úriszoba-tulajdonos is vagyok! Egyelőre csak fonott karosszékeim vannak, de úgy tehetek, mintha ezzel deszkabódémnak vadászkastélyszerű hangulatot akarnék adni. A zongora hiányzik, de hanyag mozdulattal előre kijelölt helyére mutatva azt mondhatnám: "Hangszerem ez idő szerint a templomban áll." Kevés könyvem van; csak azok, melyek, mint kóbor kutyák vándorlás közben hozzám szegődtek, de úgy tehetnék, mintha máshol több volna: "A kézikönyvtáram..." Az úriszobához tartozó házibárt egy üveg carmel-hegyi bor, egy hálás São Pauló-i páciensem ajándéka képviseli; az istenek térdén nyugvó ünnepi eseményekre várva. Közben talán sikerül borospoharakat szereznem. A falon vadmacskabőrök díszelegnek; nem-fizető betegeim hozzák őket, hogy jóakaratukat bizonyítsák, és mint ritka vadászzsákmányokra, rájuk mutatva úgy kezdhetném a társalgást, mint igazi, régi kastélyok urai igazi régi regényekben. "Midőn életveszélyes kalandjaim után végül a vademberek erdejéig jutottam..." És újra csak a tiszta igazat mondanám, mert az utolsó botokudok alig négyórányira vannak lóháton, s ezekhez a nemes, meztelen vadakhoz a nemtelen, egyenruhás vademberek országában átvészelt kalandok után kerültem.

Az úriszobámból a verandára léphetek; akkora, hogy két fekvőszék is elfér rajta. Innen jobb felől látom a Donna Irmából idevezető utat: balra, a völgy nyugati végén fekszik Új-Jerikó, "Isten saját gyermekei"-nek alapítása, az Oroszok-völgyének kulcsa. A verandáról előre és vissza nézhetek.

A fekvőszékről visszanézhetek az idevezető út távolabbi állomásaira: Rómára és São Paulóra. Rómába segítenek ottan élt kedves íróim: Horatius, Trilussa, Peyrefitte és Plinius...

Mióta itt élek, sokféle embert ismertem meg, sok mindenkivel vagyok jó viszonyban, de a szavaink közti távolság, a patika légköre, a betegségek gondja és fájdalma megmaradnak válaszfalnak. Barátságot csak Horatiusszal kötöttem. Ismerem szeretett szabin-földjét és színeit, a Soracte körvonalait, az olajfák levelének ezüstös csillogását. Azt hiszem, ha leszállna az Olümposzról, és meglátná az én olajfáimat, az én kolonistámat, ki "ut prisca gens mortalium paterna rura bobus exercet suis"[5] - szívesen dőlne végig a második fekvőszéken, szívesen róna egy levelet viasztáblára egy érdemes kortársnak.

Az Újvilágban érti meg az ember a rómaiak és a görögök viszonyát - úgy érzi magát, mint az athéni a császárok Rómájában. Az amerikaiak Párizsba, Londonba vágynak, mint a római ad doctas Athenas, azt remélik, hogy majd sikerül felkapaszkodniok a meghódítottak műveltségi szintjére. Igyekeznek, erőlködnek, kudarcot vallanak. Horatius nagyon is amerikai: figyeli a görögöket, könyveiket, "éjjeli és nappali kezével" forgatja, csodálja, hogy az Istenek megadták nékik, hogy "kerek szájjal szóljanak". Azzal dicsekszik, hogy a görög formákat Rómában meghonosította. De mindennek dacára nagyon nagy: nagymestere a társalgásnak, időtlen mestere a stílusnak.

Horatius - mondja életrajzírója - kicsi és köpcös volt. Mármost tudjuk (Kretschmer szerint), hogy a lírai talentum Don Quijote alakjához kötött; az irodalomtörténet Sancho Pansái a nyugodt epikusok... Horatius későn született, akkor, amikor nemcsak Homéroszt, de Enniust is mint "atyát" emlegették. A lekésett epikusból kedélyes mesemondó, adomázó, társalgó lesz. Ebben a műfajban felülmúlhatatlan. Senki sem sorakoztatta úgy, mint ő, leveleiben és szatíráiban, a mitológiai alakokat és maradi parasztokat, politikusokat és borbélyokat, senki sem fonta össze azzal a virtuozitással szavaikat és saját gondolatait, senkinek sem sikerült új és régi, meglepő és örök gondolatokat úgy végleges alakba önteni, mint neki. Horatius világa elképzelhetetlenül széles: otthon van Maecenas irodalmi szalonjában és falusi szomszédainál, akik még a lábukat sem tették be a városba, még nem látták a Forumot. Ismeri az apuliai falvakat és Athént. Beszélget rabszolgákkal, lovagokkal, városi sznobokkal, és abban a pillanatban, amint leírja, szavaikból Irodalom lesz. Érthető, hogy Augustus császár őt kívánta titkárnak; az is érthető, hogy Horatius nem fogadta el a meghívást, inkább nézte szabin birtokán, fekvőszékében hátradőlve, a Rómába vezető országutat, vagy talán a görög poétákat olvasta a méhesben. És ha azt mondja, hogy majd a világ végén is olvassák; a Rhone mentén és a Szkülláknál, nem túlzott. Uti figura docet, itt él, itt tanít, Donna Irma és Új-Jerikó között.

Trilussával még kezet fogtam; ennyivel állt közelebb, mint Horatius. De túlzás lenne azt állítani, hogy a jelené volt. Annak a Rómának volt költő fia, melyet az olaszok - a lombardok, piemontiak, szicíliaiak - 1870-ben elfoglaltak. Az a Róma szívesen engedte volna át a főváros szerepét Firenzének, Dante nyelvét az új államnak, és megmaradt volna falai mögött Örök Városnak. Az idegenek nemcsak híres utcáit, ősrégi kerületeit rombolták le: a nyelvét se tanulták meg, meghamisították, felhígították. Róma tájszólását már kevesen beszélik. Ebben írta Trilussa ezer verses állatmeséjét, szellemes szonettjeit, nagy elődeihez méltó szatíráit. Költő volt, nyolcvan év alatt alig egyoldalnyi prózát írt. Kitömött majmai és krokodilusai közt még késő öregségében is várta és fogadta a múzsát. Bárcsak elárulta volna titkát? Akkor talán én is versbe foglalnám az urubuk és jararacák beszélgetéseit.

Peyrefitte vendég volt Rómában, mint én magam. Jött, látott, írt. A színtiszta igazság valószínűtlenül hangzik, és jaj annak, aki ki meri mondani! De átnézett a Vatikán falain, hallgatózott a kolostorok kiskapujánál, meggyóntatott egy-két máltai lovagot, kávézott egy reményteljes püspökjelölttel, egy reménytelen autóügynöknek állt jezsuitával, és ő is monumentum aere peraenniust emelt - egy nocturnó-hangulatot őrizett meg. Mint ahogy Trilussa nyelve lassan elhallgat Trastevere sikátoraiban, lassanként kialudnak a gyertyák a nagy kupola alatt...

Az ifjabb Plinius római hírekkel mulattatta távoli barátait. Egy kicsit későn kerülnek kezembe, de az ország postaviszonyai türelemhez szoktattak. Ha egyszer tökéletes latinsággal kellene leírnom völgyemet, egyszerűen lemásolhatnám, amit toscanai villájáról mond:

"Aestatis mira clementia... a nyár csodálatos enyhe... semper aer spiritu aliquo movetur, frequentius tamen auras quam ventos habet... a levegőt mindig mozgatja valami, inkább szellő, mint szél... regionis forma pulcherrima... a vidék gyönyörű... diffusa planities montibus cingitur... a tág síkságot hegyek veszik körül... montes summa sui parte procera nemora et antiqua habent... régi, vad tölgyek merednek a hegycsúcsok fölé... inde caeduae silvae cum ipso monte descendunt... aztán a bozótos erdőségek a völgyig kísérik a lejtőt. Hic senes multi... sok itt az öregember... audias fabulas veteres sermonesque maiorum... régi meséket, az ősök szavait hallod... cumque veneris illo putes alio te saeculo natum... valahányszor odajössz, azt hiszed, a múlt századba születtél"

A magyar irodalmat könyvtáramban egy kötet Ady képviseli, az angolt Micimackó, a portugált a Pál utcai fiúk, Rónai Pál kiváló fordításában, az olaszt Artusi szakácskönyve; a némettel bajok vannak: magamnak kell eldúdolnom Heinét Schumann, Mörikét Wolf megzenésítésében, a sorok, melyeket a dallam nem hoz vissza, elvesztek. Goethétől többem van: egy kézszorítása.

Sok mindenem elkallódott, volt, amit elloptak, aki értéktárgyaimat a háború alatt semleges területen megőrizte, meg is tartotta; könyveimet elkölcsönöztem, és nem láttam viszont... A kézszorítás még az enyém. Szívesen átadom fiatal költőknek és a líra barátainak. Még ha akarnám se adhatnám el egy Goethe-gyűjtőnek vagy egy amerikai múzeumnak.

Nem az én érdemem, hogy megkaptam, és tudom, hogy nem az egyedüli példány. Goethe bőkezűen osztogatta kézszorításait, látogatói továbbadták... aki keres és kutat, másokat is lelhet.

Egyelőre a sajátomnak örülök, mely csak három kézen ment át - s ezek közül kettő ügyesen forgatta Goethe szerszámát. Kézszorításomat Heine vette át. Külön e célból utazott Weimarba a sárga postakocsin. Egy barátságos nyári délután állított be a már szoborszerű öregúrhoz.

Könnyű volt Goethe előtt meghajolni. Beszélgetni már sokkal nehezebb; az olümposzi Zeusz lemennydörög a halandókra, és biztosan meghallják - de nem könnyű felszólni hozzá. Heine mondott valamit az újabb irodalmi irányzatokról. Goethe tanári gesztussal leintette.

- Ön min dolgozik? Mit ír?

Heine inkább vesztett egy barátot, inkább megkockáztatta a felségsértést, mintsem hogy elhallgatott volna egy tőrdöfésnek beillő gondolatot.

- Faust-drámán dolgozom.

Az agg vitéz is értett a víváshoz, parírozott:

- És vannak más üzletei is Weimarban?

Aztán letették a fegyvert, Goethe kezével, mely megírta Werther-t, megszorította Heinéét, amelyben még a Loreley nyugodott.

Évtizedekre rá ez a kéz fáradtan feküdt egy párizsi ágy szélén. Heine épp hogy élt még. Egy fiatal bajor tanító ült az ágy mellett. Azért jött Párizsba, hogy kimondja ezt a mondatot: "Szeretem; csodálom verseit."

A betegnek jót tett ez az orvosság. Megköszönte, és cserébe átadta a kézszorítást.

A tanító gondosan megőrizte, habár a betűket csak a táblára írta, és sohasem fonta versbe. Huszonöt évi tanítás után nyugdíjba vonult, és a müncheni Angolparkban sétálással töltötte délutánjait.

Ott találkozott vele Hans Carossa, az irodalom iránt érdeklődő fiatal orvostanhallgató. A parkban tanulta az izmok neveit, ott kereste a rímeket. Nagy respektussal hallgatta, mit mesél a tanító a Pere-Lachaise felé tartó Heinéről. Kezet fogtak.

Carossa maga mesélte el a találkozás történetét. A könyv címe: "Das Jahr der schönen Täuschungen". Figyelemre méltó, hogy a könyv 1940-ben jelent meg. Heine nevét akkor kimondani hallatlan vakmerőség volt. A Gestapo uralkodott, Weimart ritkán emlegették, a közeli Buchenwaldot sokszor. Carossa még egy Hoffmanstahl-verset is idézett, bízván, hogy a cenzorok nem ismerik a meg nem nevezett költő vétkes családfáját.

Carossával a Spanyol Lépcső felett ültem Rómában. Az Örök Várost nem érdekelte az ezer évre tervezett birodalom, az olcsó győzelmek. Itt még a kövek is emlékeztek, hogy volt az, amikor Hannibal ante portas állt, és újra elvonult. Rómában csend volt 41-ben.

- Legszívesebben itt maradnék - mondta Carossa. - Fogalma sincs, mi mindent kell manapság visszautasítania egy német költőnek. Bárcsak mindent visszautasíthatna az ember!

Csak bólintottam.

- Jó dolguk van a rómaiaknak - mondta. - Nálunk már nem érdemes élni. Egy maroknyi vers... ez az egyetlen, ami az életből megmaradt.

És ott fenn, az obeliszk mellett átadta a kézszorítást. Szívesen adom tovább, enyém marad úgyis. Jót tesz érezni, milyen rövid a másfél évszázad, milyen közel vagyunk egymáshoz mi, európaiak... Goethe Beethovennel is kezet rázott Karlsbadban, Beethoven Haydnnal, amikor átadta neki az első négy zongoraszonátát. Haydn többször volt együtt Mozarttal, Mozartnak találta ki Johann Christian Bach a négykezes zongorázást, Johann Christian pedig az apjától is kaphatott valamit, egy kézszorításnál többet... faházam tulajdonképpen nincs is a világ végén!


Nemsokára átköltözöm saját házamba. Akkor este őszintébben mondhatom, hogy otthon vagyok.

Otthon lenni jó. De tudom: akkor is megmarad a honvágyam. A honvágynak nincs akkora irodalma, mint a boldogtalan szerelemnek, de rokon érzések. A honvágynak semmi köze az államhoz, a nemzethez, még a hazához sem. A honvágy fáj. Iránya nincs. Talán a növények tudnák a legpontosabban elmondani, micsoda: idegen talajban, idegen klímában elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot, az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal, a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják, mi a honvágy.

A São Pauló-iak Európába repülnek, ha egyszerre van honvágyuk és útiköltségük. Olaszországba, Spanyolországba még elkíséri őket az érzés, Közép-Európában alábbhagy. Az Interiorból - hisz minden viszonylagos - São Paulo már az a város, ahol az útvesztők ismerője megleli a honvágycsillapító szigeteket.

Tarka a São Pauló-i magyar világ... sokrétű, sokszínű. A bevándorló rétegek egymásra rakódtak.

Egyszer valahol egy társaságban arról volt szó, ki mikor jött ki. Ki Erdélyből... ki a Felvidékről... Az egyik bácskai volt, félig magyar, félig sváb... az apja tizenkilencben vezető szerepet játszott, Horthyék elől menekült Bécsbe, ott nem volt képes talpra állni... A nyilas időkben sikerült kibújnia... A háború Franciaországban érte, átgyalogolt Portugáliába, onnan jött teherhajón... Olaszországból jött, amikor meglátta, hogy a fasiszta milícia a porosz díszlépést gyakorolja... negyvennyolcban a gyorsvonat illemhelyén jött Bécsbe...

Végül egy köztiszteletnek örvendő öregúr, nagyvállalat tulajdonosa, feláll, és megkérdi:

- Igazán csak én lógtam volna meg a kasszával?

Vannak rétegek, és vannak kasztok. Még mindig mindenki tudja, ki előtt illik meghajolni, kit taposhat nyugodtan. Osztályok eltolódnak, a kaszt örök. Senki sem követeli eltörlésüket, legfeljebb a felette levőbe szeretne jutni. Vannak, mint a rokon Indiában, szegény brahminok és gazdag páriák is. (Csak művészek, színészek, írók lebegnek néha a kaszton kívüli térben.) A magyar előbb-utóbb visszatalál kasztjába.

Először persze meg kell találnia az idegen világban a kis magyar glóbuszt: mint a szentjánosbogarak a sötétben, fényjelekkel, úgy jeleznek egymásnak a magyarok.

Egy esős délután valaki itt az udvaromban tapsolt. Kinéztem.

- Jó napot kívánok - mondta az ismeretlen.

Az első magyar vándor a Donna Irma-völgyben!

- Jöjjön csak, jöjjön!

Korombéli férfi az idegen, óvatos:

- Ne féljen! - mondja. - Nem akarok pénzt, kölcsönt. Csak meg szeretném látogatni.

- Teát?

- Köszönöm. Mindig. Pláne így, autóbuszút után.

- Hová indult?

- Van egy kis pénzem, a kamatokból élek. A városban éhen halnék belőle, az Interiorban túl sok. Hát utazom. Szeretek utazni. Meglátogatom a magyarokat.

Még mindig nem értem a dolgot, csak azon csodálkozom, hogy van valaki a macskámon kívül, akihez magyarul szólhatok.

- Tény, hogy minden magyar ismer legalább még egyet. Néha harminckilométernyire, néha ötszázra. De az ember eljut az egyiktől a másikig, és mindenki örül a vendégnek, ugye?

- Örülök. Parancsol sajtot, kenyeret?

Vendégem uzsonnázik és mesél:

- Voltam magyaroknál, akik egyszer csónakon mentek végig az Amazonas egy mellékfolyóján. Három vagy négy hétig mentek már, alligátort láttak, embert soha. Még egy indiót sem... Egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál... egy hosszú szakállas ember áll a parton, és integet, szálljanak ki... Egy rongyos nadrág volt rajta. Barátaim kiszálltak. Láttak egy kunyhót, banáncserjét, kávét, csirkéket; a vadember tüzet rakott, ebédet főzött, beszélt... nem is volt nagyon vad, bölcsészdoktor volt, több nyelven beszélt.

"Az istenért, miért él itt, az erdő közepén?"

"Elegem volt az emberiségből. Nem akarok embert látni."

"Miért hívott ide?"

"A vendég, az más."

Ráhagyom:

- Más, persze hogy más! Én is örülök, ha vendégem jön! Megmutassam a földemet?

Tetszett neki a vidék. A sok zöld árnyalat, a távoli dombok sötétkékben játszó csíkja.

- Mondja - kérdezte egyszerre -, mi is a nemesi előneve?

- Nincs.

- Nincs címere? - Vendégem nagyon bizalmatlanul nézett rám. - Eleget jártam az Interiorban (itt felsorolt egy oldalnyi góthai almanachot), csak annak van földje, akinek otthon is volt. Nem telekről beszélek, telke a boltosnak is lehet. De a boltos itt is boltos, az ügyvéd itt is csak körmöl. És az úr a pokolban is úr!

A kis São Pauló-i magyar világ kicsi, talán egy kevéssé görbe tükre a régi otthoninak. Van benne egy kis arisztokrata kör, egy patinás nevű úr bejáratos a szintén rangvesztett brazil császári házba... mert a rang eltűnhet, de a kaszt megmarad. Vannak ezredesek, tábornokok, akiket csak kegyelmes úrnak szabad szólítani, összejönnek a bajtársak, s felrakják a kitüntetéseket, a kapitányból esetleg az idők folyamán őrnagy lesz, s erről kap egy hivatalos írást... Van egy elszánt nyilaskeresztes csoport, misét mondatnak Szálasi vezér lelkiüdvéért, testületileg elmennek, sőt elmasíroznak a Mussolini vezér lelkiüdvéért mondott misére is, felemelt tenyérrel üdvözlik a fekete inges bajtársakat, sőt, néha megjelenik egy újságjuk is, amelyben örökké 1942 van, győzelmes németek szabadítják a világot a demoplutokrácia uralma alól. Vannak csendes, bús zsidók, öreg nénik az izraelita nőegyletben s az aggok házában, vannak megtért zsidók, akik egymás közt a gyóntatóatyák jó tulajdonságait értékelik, akik csak titokban éhezik át a hosszúnapot, nehogy a nagytisztelendő úr meghallja.

A rend az, hogy a kasztok gyűlöljék egymást... A nyilasok nem bocsátották meg a zsidóknak, hogy halomra ölték rokonaikat. A zsidók nem bocsátanak meg semmit. A kikeresztelkedettek nem bocsátják meg a többieknek, hogy nem vették fel a keresztséget - s önmaguknak, hogy ilyen későn vették fel. Az arisztokraták esetleg egy-két nagyon gazdag zsidónak megkegyelmeznek, ha üzletet csinálnak velük: megszerzik az importengedélyt... Folyik a régi játék, csak az idő dönti ki a játékosokat, s kasztra való tekintet nélkül veti a vörösbarna brazil földbe a tábornok őexcellenciáját s a pesti kispolgárt, aki itt is rádiót árult. Ez a föld kávétermelésre alkalmas, de nem földszagú, por, vérvörös por lesz, a szél vörös felhőt ver belőle, a temető is sivatag, vagy alvadtvér-színű mocsár.

Néha, nagyon ritkán elmosódnak a határok az élők között is. Rudyard Kipling dzsungelében a vadállatok megférnek, ha szárazság idején inni mennek a folyóra... A harcos klikkek és kasztok leteszik a fegyvert a magyar cukrászdában. A dobostorta és az indiáner szent, jóságos érzéseket keltenek. A vándor magyart áhítat fogja el a mákos kifli láttán, melynek rendületlen híve. Béke van a könyvesboltban is...

Olvasni csak magyarul és franciául érdemes. Portugál irodalom csak a mesében létezik. Hírét két kakukktojásnak köszönheti. A XVII. században egy érzelmes francia öt megható szerelmes levelet közölt egy portugál apáca neve alatt. A "Portugál levelek"-kel kezdődött a kor, amelyben Fannyk és Wertherek születtek. A múlt században egy angol költőnő[6] írt "portugálból fordított" szonetteket. Saját költőivel a szardíniahalászok népe nem érte el a neki tulajdonított költők magaslatait. Saját költőjük csak Camőes, Petrarca kései tanítványa. Híres eposzáról, s Luziádá-ról Babits írta a legtalálóbb véleményt. Két szóból áll: "Nem olvastam."

Ahol magyar és francia könyvek vannak, az egész nyomorúságos világjáró egzisztencia köddé válik. A könyvek közt nincs kaszt, mind a megtagadhatatlan nyelvet beszélik. A lakásokban gyűlnek a könyvek... előbb csak Ady, a Biblia, az Ínyesmester Szakácskönyve, aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond... A Nyugat nagyjai itt vannak. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él...

Forog ott São Paulóban egy kis magyar glóbusz - keserű levében.

Rendes kis glóbusz... kicsit késik... de a nagy glóbusz is mindig késett. A Francia Forradalom 1848-ban érkezett meg, 48 az első világháborúig tartott, amikor is senki se vette észre a "Kutya Szerbia" mögötti Angliát, Amerikát... Az 1914-es lelkesedés 41-ben még tartott, amikor is a bakák újra felvonultak a cár ellen... vagy nem is cár volt? Késünk, késtünk. Nem csoda, hogy itt még a második világháború tart, és téma. Talán, ha buzgón késünk, később jön a vég.

Még van egy kis Magyarország a poros, vörös, kegyetlen fennsíkon. A pannonhalmi bencések elegáns gimnáziumot építettek, cserkészcsapatuk van... Lapa városnegyedben magyar apácák hervadnak... nem messze ott forog a szélkakas a kálvinista templom fatornyán, és a messziről jött hívek biztosítják az Urat, hogy benne bíztak eleitől fogva. Még összejönnek a jó polgárok bridzsezni, megbeszélni a dollárárfolyamot, esetleg feleséget cserélni. Csak akkor hangzik egy-két portugál szó, ha bejön a szerecsen a kávéscsészékkel... Még a telefon is magyarul szól. Ilyenkor órákra enged a honvágy, úgy jár az ember, mintha hosszú tengeri út után földre lépne. Biztos, nem ingó, nem rezgő szárazföldre.

Az idegenben élés problémái megoldhatatlanok. Az ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig, utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet, nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király, a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem tanul be az idegen világba; egyre kisebb körbe szorul, magába száll, könyvfalat von maga köré - akkor búskomor lesz, elnémul, megmerevedik.

A gyerekekkel még nehezebb: ha megtanítja őket a távoli s távolodó ország nyelvére, irodalmára s kasztrendszerére, eleve skizofréniára neveli őket. Ha a maga nevetséges kiejtésével a bennszülöttek nyelvére tanítja őket, beállítja a tömegbe, az alacsony színvonalú, irodalom nélküli, patetikusan idejétmúlt, hazafias dél-amerikai világba, idegeneket nevel belőlük - végül úgy nézi gyerekeit, mintha a török janicsárt nevelt volna belőlük. A kislány, aki fehér ruhás néger lánykák közt vonul az úrnapi körmenetben, már nagyon messze van a mamától, aki a Bástyasétányon sétált.

Nincs megoldás, nincs remény. Csak álmok vannak. São Paulóban, ajtók mögött még szabad játszani... Gül Baba sírjánál néha megjelenik egy dervis, aki gyalog jött Kisázsiából, ott imádkozik a rózsák atyjánál, nehogy megtudja a szent, hogy a gyaurok elfoglalták Budavárát... Jeruzsálemben még vannak orosz apácák, még van egy Romanov főnöknő, ott imádkoznak; hogy az Úr vigyázzon a cárra... s én néha elvágyódom São Paulóba, ahol én is azt játszhatom, hogy béke van, nem lesz második világháború, az őrültek visszatérnek a tébolydákba, minden rendbe fog jönni... Hisz olyan világban élünk, amelyben legfeljebb sikkasztók vándorolnak ki, az megy Brazíliába, aki ellóversenyezte a kasszában levő pénzt...

Kár, hogy São Paulo is végtelen messze van!


Herbis non verbis - növényekkel, nem szavakkal kell gyógyítani a betegségeket - mondták a rómaiak. Ez a honvágyra is áll. Aki toszkán tájakra vágyik, ciprust, olajfát, babért és szőlőt ültethet, olyan áttetsző fákkal díszítheti a dombok profilját, mint Perugino a szentföldiekét. Aki délebbre vágyik, ültethet narancsot és articsókát, aki északra, tölgyfákat, mint Braun, a boltos; valahonnan szerzett egy maréknyi makkot. Van annál boldogabb és hatalmasabb ember, mint aki maga alakítja tája képét? Akkor volnék boldog, ha gesztenyefák állnának a házam körül, platánfa-sor vezetne fel, és akácosomba hívhatnám a környék méheit. Irigylem a diófa-tulajdonosokat és az argentinokat, akiknek ribiszkéjük van. Vigasztalni csak erdei eprem vigasztal; már befutotta fél kertemet. Azt olvastam, dél-amerikai növény; talán azért érzi itt jól magát. Növényeim őseit egy gazdag úr hozatta Peruból; én São Paulóból repültem velük ide le. Most barátkoznak a nagyszemű kerti eperrel, csemetéik pompásak.

Látom, elárultam magamat: azt mondtam, meg lehet ismerni egy embert a háza körüli fákból. Van már egy tucat olajfám, narancsom... de házamat elsősorban mégis álmodott fák veszik körül.

Földemen festői gazon kívül csak a mindennapi aipi és édes krumpli terem, de ritka fákat: fenyőt, bükköt képzelek rá. Olyan fákat szeretnék, melyek a rövid telet képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat, és meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd, csupasz ágakon, egy alkonyat merev, fekete karok mögött csillapítaná az örök honvágyat.

Nárciszom már van; az osztrák hegyekből jött. "Ilyen orchideát még nem láttam" - mondta a szomszédom. Távoli barátaimnak a mezei virágok magjaiért írtam, de hiába: ki vet már rezedát, szarkalábot? Pipacsmagot sehol se árulnak, nem tudják, hogy a gaz: gyógynövény a honvágy ellen.

Földem végére nem kell kerítés: a serra fala a határ. Némi erőfeszítéssel, indákba kapaszkodva, fáknak támaszkodva felmászhatok egy barlangig. Lehet, hogy egykor itt rejtette el topázokból, ametisztekből álló kincsét a botokudok óvatos királya. Jelenleg - az egér- és patkánycsontok, koponyák tömegéből ítélve - bagolyvár. A barlang fölött már túl meredek a sziklából, lombból emelt piramis. Nem merészkedem föl: a majmok kinevetnének, ha esetlenül közibük kívánnék feltörni. Itt is csak saját határaimon belül szabad mozognom.

Ha leülök a barlang elé, már elég messze látok: a dombokig, melyeknek kéklő hullámvonala mögött a botokudok erdeje őrködik utolsó fiai felett.

Százötven éve Szent Katalin állama az övék volt. Amikor a német császár aranysasos sisakját fényképeztette, a Donna Irma-völgy vadászterületük volt, mentsvár, távol a veszélyes partvidékektől. Ma az utolsó kétszáz és egynéhány indio az utolsó kőbaltákkal, az utolsó kőből pattintott nyílhegyekkel, az utolsó emberrel, aki ismeri a készítésük titkát, ott élnek a dombokon túl. A kőkorszak az atomkorszakban fog véget érni, hacsak a sokszor megjósolt dies irae nem fejez be mindent - solvet saeclum in favilla -, nem oldja szikrává az egész világmindenséget... (Abban a hitben írok, abban ültetek platárit, hogy a tegnapi királyok elenyésztek, de mi örökké élünk.)

Hallottam egyet-mást botokud elődeimről, és fel szeretném jegyezni ezt a keveset:

Hittek a törzs örök életében, még az egyes ember örök életében is. Az őserdő vad fiánál ez természetes is: ameddig az erdőkön vonultak keresztül, mindig egyformák voltak. Napjaiknak nem volt neve, éveiknek nem volt száma. Az örök zöldben néha megjelentek a változó évszakok színes jelei: a sárga fák, a lila színű virágok, a tűzfoltok a koronákban. Évszázadokon át ugyanazok az állatok élnek az erdőben, azok, amelyek egy étkezést adnak, mint a nyúlszerű paca, vagy egy napig, egy hétig táplálnak, mint a vaddisznók. A kígyók is halhatatlanok, megfiatalodva bújnak elő levetett, régi bőrükből. Mindig születnek gyerekek, fiúk, hogy harcosok legyenek, lányok, hogy anyák is legyenek. Éhesnek lenni rossz. Jóllakni és végigdőlni a még forró hamuban jó. Emberek, szavak, erdő - minden örök, mint a mennybolt. Még az elillanó szivárványisten is mindig visszatér.

Legalább kétezer éve éltek a botokudok ezekben az erdőkben. Néha egy törzs, egy család három-négyszáz évig lakott ugyanabban a barlangban.

Egy osztrák tengerésztiszt itt született fia jegyzett fel róluk egynéhány adatot, mert a botokudok semmit sem jegyeztek fel. Miért, ha úgyis minden örök? (És miért, ha úgyis minden mulandó?)

Eduard Hörhan negyven évet töltött velük, előbb ellenük harcolva, később mint védőjük, végül, hogy nyelvük halotti maszkját levegye. Szerinte ainók, Észak-Japánból jöttek, időszámításunk kezdetén, talán pár száz vagy ezer évvel korábban. Alaszkán, Kanadán, Panamán, Perun keresztül jöttek. (Peru partjain régi japán mintájú edényeket találtak a kutatók.) Peruból obszidián baltákat hoztak. Évezredes vándorlásuk ötven évvel ezelőtt ért véget.

A meztelen vademberek ismerték a tüzet. Voltak meséik. A többi indióval nem voltak rokonságban. Más nyelven beszéltek. Kőbaltával harcoltak az idegenek ellen. Az ellenség ily módon az örök vadászterületekre vonult, és a család néhány napig evett. Az ember az az állat, amelyet még meg sem kell nyúzni. A sült ellenséget azzal tisztelték meg, hogy aipigyökér körítéssel tálalták fel. Hörhan még ismert öreg botokudokat, akik a guarani-nyelvet is beszélték. Csodálkozott, honnan szerezték nyelvi ismereteiket, és rájött: a botokudok legyőztek egy guarani-törzset. A harcosokat és a vénasszonyokat rövidesen elfogyasztották. De nem voltak sem olyan vadak, sem olyan éhesek, hogy a lányokat és fiatalasszonyokat is az étlapra helyezzék. Ezután egy olyan generáció született, melynek apa- és anyanyelve volt. (Megjegyzendő, hogy az európai haláltáborokból is inkább a fiatal lányok kerültek ki élve; ami újra arra int, hogy ne becsüljük túl a kőkorszak óta végbement fejlődést.)

A botokudok hőskora 1910-ben befejeződött. A kormány negyvenszer negyven kilométert adott nekik, hogy ott kihalhassanak. Még háromezren voltak. Ott már várta őket a nyíllal el nem pusztítható ellenség: kanyaró, szamárköhögés, gümőkor, torokgyík, nemi betegségek, dohány, cukorpálinka - végül a gyermekparalízis és a hittérítők. "Elvesztették - mondja Hörhan - Apollóra emlékeztető szép testüket." A fehérek levetett ruháiban összezsugorodtak. Kiköpték lazuló fogaikat, elfelejtették saját nyelvüket, anélkül hogy a nekik épített iskolában portugálul tanultak volna. Húsz év múlva már ezren sem voltak. Ma talán még akad kétszáz. A nagy fakereskedő cégek érdekeltek az erdőben. Arról is beszélnek, hogy villanymű, gát kellene a vidéknek, éppen az ő erdejük kerülne víz alá, jobb lesz kitelepíteni az utolsókat a Mato Grossóba. Lehet, hogy elviszik őket...

Nem marad utánuk irodalom, mint az "utolsó mohikánok" után. Mongol mosolyuk kialszik, erdeikből deszka és papír lesz - az emberi nyelvek temetője egy sírral gazdagszik.

Nem volna igazságos csak a háborús és konyhatechnikai vállalkozásaikról szólni, és hangsúlyozni, hogy ezek összefüggtek, míg a civilizált embereknél a háború nem lakomával, hanem éhséggel jár. Olyasvalamit tudtak, amit mi nem tudunk: az erdőben élni. Az európai már ott megrémül, ahol nincs kövezet a cipője alatt. Mennyi ideig élne egy család meztelenül a bozótban? Ki volna képes tüzet rakni, indából font ínnal nyilazni, gyékényt szőni? Ki védené gyermekét gallyból, levélből rakott tető alatt eső, párducok, kígyók, mérges pókok ellen?

A régi kolonisták még tisztelettel emlegetik a meztelen ezermestereket. "Ha az ember fenn, egy magas fában szögletes lyukat látott, már tudta: ott az indio kiszedte a vadméhek mézét. Az volt a kedvenc ételük. Hogy hogyan kerültek fel? Felkerültek." "Néha találkozott az ember eggyel az erdőben. Mindent tudtak. Vannak fák, a nagyok alatt, mert csak védett helyen teremnek, a magjuk vörös-fekete. Akkor jöttek, amikor megértek. Nyakláncot fűztek asszonyaiknak." A közelemben lakik a "nem szelíd ember barátja" - ahogy szívesen nevezi önmagát. Van egy kis bambuszsípja. "Ezt kaptam az egyiktől - mutatja, belefúj, és ujjával csukja-nyitja egyedüli nyílását. - Hallja? Úgy fütyül, mint a tukán. Minden madár részére más sípjuk volt. Úgy szólt, mint az igazi madár. Az ember vadászni ment, órák hosszat szaladt a füttyszó után, végül csak egy indiót talált, és már tele volt a haja zöld-piros-sárga-kék tollakkal!" Sajnálom, hogy későn érkeztem, nem találkoztam már Papagenóval.

A tudósok majd megvizsgálják a tárgyakat. A nyílhegyek megmondják, melyik hegyből jöttek. A bambuszsípok alakja, hangja bebizonyíthatná az aino-elméletet, vagy kimutathatná, hogy valószínűtlen. Amit a tárgyak elhallgatnak, örök titok marad.


Házamtól bal felé nézve, még egy darabon követhetem az utat. Nem szívesen megyek tovább. Házam a végállomásom. Itt még mindent ismerek. Továbbmenve újra idegenbe jutok.

Még legközelebbi szomszédomat, Aranyszék Józsefet sem ismerem személyesen. Tudom, hogy narancslekvárt gyárt, azt is tudom, hogyan: a narancsokat valami nagy húsdarálón hajtja át, a pépet összefőzi a cukornád sűrített levével. Az eredmény petróleumbödönökben kerül forgalomba, és nem is olyan rossz, mint ahogy elvárná az ember.

Aranyszék József (becsületes nevén Schwamm úr) nem tévesztendő össze Téglás Jóskával. Már jellegzetes nevük is megkülönbözteti őket. Mint a történelem legnagyobb alakjainál, József esetében is megoszlanak a vélemények. "Tökkelütött barom" - mondják azok, akik nem szívelik, és elmesélik az aranyszék-mesét. "Ravasz kópé" - mondják mások, akik ugyan éppoly kevéssé szívelik, de elismerik ügyességét. Mint semleges íródeák, mint a két megoldást feljegyzem, olvasómra bízva, hová könyveli el.

"A harmincas években volt - mondja az első elmélet híve. - Ki hallott akkor a rádióról? Egyszer beállít egy alak egy nagy, fekete ládával, mindenféle gomb volt rajta, oldalt drót, és egy telefonkagyló a másik oldalon. De ki tudta, mi az? Ki tudta, hogy fejhallgató? Kihirdeti, hogy este mindenki hallhatja az angyalok zenéjét, egyenesen az égből. Ingyen! Nagyon sokan odamentek. Az a pasas imádkozott egy hosszút, aztán »most jön a zene!« - mondta, és srófolt egyet a gombokon. »Na, előre, tessék!« - és fölteszi a kagylót az első fejére. Az rögtön térdre rogyott a meghatottságtól, mert igazán hallotta az égi muzsikát! »Itt nincs gép, ez nem svindli! Nézzék!« Az az alak kinyitotta a ládát, s ott nem volt se kerék, se rugó. Volt, aki a rózsafüzére után kapott, volt, aki sírt. Ingyen ! Mindenki meghallgatta az angyalokat.

- És most - kiáltotta a csodatevő - megmutatom, hogy ezzel a géppel fel is beszélhetek az égbe!

Akkor már mindent elhittek neki.

- Az égi zene gyönyörű! De az örökkévalóság hosszú... Az ember elfárad ott, az örök mezőkön! Aki okos, az már most vesz magának egy aranyszéket! Kinek rendeljek aranyszéket?

József felmutatta az ujját, mint az iskolásgyerekek. Erre az a pasas:

- Halló, Szent Péter! - és belebeszélt a telefonkagylóba. - Hogy van Szentséged? Jól? És a Szűzanya Őexcellenciája? Ő is? és a többi tizenegy apostol, Isten áldja meg szent nevüket? Mind jól? Jól van, hallgass ide, Szent Péter: volna még egy aranyszéked egy hivő ember részére? Hogy hívják?... Hogy hívják magát?... Igen, Szent Péter, Schwamm József, biztosan ismered... Mennyi?... Jaj... az egy kicsit drága... Nem baj... Nem? rögtön fizet...

Megvette az aranyszéket, azt mondják, a feleségének vett egy ezüstszéket is a második sorban, de az nem biztos."

(Így jutott József a nevéhez; azt hiszem, igazságtalanul, mert aznap szép számmal keltek el az aranyszékek. Másoktól hallottam, mindenhol vették. Tény, hogy a Téglás József nem vett, és ő volt az, aki mindenkinek elmesélte, hogy történt a dolog.)

Hogy micsoda ravasz kópé, mondják a másik elmélet hívei, azt azon látni, hogy házasítja ki a lányait. No meg azon, hogy azzal a förtelmes, csúf görénypofájával szép, rendes feleséget kapott. Ezek után nem csoda, hogy tucatnyi lányának a fele csinos, a másik fele madárijesztő. De férj, az mindegyiknek kell! Na mármost, ha a csinosakból egy eléri a tizenhat évet, az van soron. Akkor kiállítja a kapuba, hogy ott mosolyogjon. Sosem telt egy évbe, már férjnél is volt. És ha csúf volt soron? Akkor a narancsérés idején fiatal, új munkást vett a gyárba. A fiatalember nála étkezett, a lány szobája melletti kamrát kapta. Egy éven belül már férjnél volt ez is, és a keresztelő is megvolt már!

Alig öt percnyire áll az Öregasszony háza. Ágy melletti beszélgetéseim során ennek a történetét is elmesélték nekem, hogy ne lépjek egészen idegenbe, ha egyszer odahívnának.

Tizenhat éves korában nagyon szép volt. Egy házasember, volt már két gyereke, beleszeretett, ő is szerette. Egy szép nap együtt mentek világgá. De a lánynak volt egy testvére innen nem messze. Tapasztaltabb volt, okosabb, s amikor betértek hozzá, ez azt mondja neki: "Micsoda dolog, elvenni más asszony férjét!? Megszökni! Küldd haza, te meg maradj nálam!" Jót akart, igaza volt. A lány belátta, kinézett az ablakon - a férfi kinn várta -, és azt mondta: "Menj haza, itt maradok!" De az ember nem ment: "A szégyent, azt nem" - mondta, és ott az ajtó előtt agyonlőtte magát.

Az asszony ma hatvanéves, soha többé férfira nem nézett, és nemrég örökbe fogadott egy kislányt, egy egész feketét, hogy öregkorára legyen támasza.

A következő házról csak annyit tudok, hogy szép állatkoponya-gyűjteményt és madártojásokat őriz. (A "réti boszorkányok" tojása kék, de van fehér madártojás is, melyből igazi, mesébe illő kék madár kel ki.) Egy még távolabbi tető alatt - nem messze a nagymama házától, aki életében még nem evett száraz kenyeret - egy öregasszony asztmában halt meg. Ez mentette meg az éhhaláltól. Amikor nála jártam, a szomszéd szobában éppen a tejet fölözték; az unoka, egy kis szőke angyal, kivitte a tejfelt, és azt mondta: "A nagymama haljon meg, nem is dolgozik, mégis enni kér!" A távolabbi házakról még illúzióim vannak, mert rózsáskertjeik szépek, és még nem jártam bennük a halál hírnökeként.

Új-Jerikó innen már nincs messze. Könnyű megtalálni, de ha egy idegen gyors lovakkal hajt rajta keresztül, az is előfordul, hogy később azt mondja: "Ez volt Új-Jerikó? Nem is vettem észre!"

A vidéken Új-Jerikó sajátságos hírnévnek örvend. Igen sok történet úgy kezdődik, úgy végződik, hogy: "Ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordul elő."

- Az iskolaünnepségek? Ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordul elő - mesélte az ifjú Grapsch, aki mindig ott lóg. (Van, aki azt mondja, ott él a menyasszonya. Van, aki azt állítja, hogy "menyasszonyokról" van szó.) - Most már sajnos nem lesz több, el van intézve a kérdés! De az elmúlt ünnepségek, azok szépek voltak!

Azt úgyis tudja mindenki, hogy az a korhadt falú kunyhó, az a rozoga rancho nem iskolaépület. És oda tesznek be egyszerre hetven gyereket! Egy szép nap szétrúgják az egészet, és összedől. A tanító még akkor sem tudna ott tanítani, ha tovább tudna számolni húsznál. De jó osztályzatokat ad, s ezért mindenki szereti.

Egy szép nap Bimmelmann Jakab, az iskolaegylet elnöke, összehívta az egyesületet, és azt mondta: "Így nem megy tovább, új iskolát kell építeni!"

Nos, a politikai helyzet ez: a járásnak van egy elnöke, aki Egyenlőség-párti, de az állam kormányzója Szabadság párti. Ezért az egyenlőség pártiak azt mondták, csak építsen az állam. Ezek a csirkefogók eleget keresnek az okmánybélyegeken; és a szabadság-pártiak azt felelték, szó se lehet róla, ez járási iskola, a járásnak kell fizetnie, még ha vért izzadnak, akkor is. "Jól van - mondta a Bimmelmann -, rendezünk egy szép iskolaünnepélyt, és veszünk egy telket. Ha megvan a telek, majd kerül rá iskola, akár az állam építi, akár a járás."

Hát meglett az ünnepség. Nagyon jól sikerült. Százötvenen voltak, de száznyolcvan rostélyost ettek, húsz kacsát, a csirkékről, virsliről nem is szólva. Végül két fejet bevertek, egy olasznak majdnem levágták a hüvelykujját, de a saját borotvájával, mert ezzel jött ünnepelni. Reggel ötkor a Willi a serráról bekocsikázott a patakba, és eltörte a tengelyt. Be is jött elég pénz, egy jó telekre való.

Amikor aztán meg volt véve - ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordulhat elő -, kisült, hogy éppen a Bimmelmann Jakabét vették meg. Rossz talaj, aipit sem hozott volna, fát sem. Csak a kilátás szép onnan felülről, mert messze van az úttól. A Jakab azt állította, hogy a hely a lehető legjobb, mert ha a gyerekek nem is tanulnak semmit, jó darab világot ismernek meg! Rögtön kidobták, kizárták az egyletből, de már későn. Az új elnök a Téglás Jóska lett!

- A Jóska? - szóltam közbe. - Nem is új-jerikói!

- Nem, de a családja ott lakik, az egész tucat sógora! Megválasztották, mert ismeri Piripuncolót, az állami képviselőt, azt mondta, meglátogatja, az majd elintézi a pénzügyeket. Az útiköltség előteremtésére újra rendeztek egy ünnepséget.

A Téglás Jóskának igazán szerencséje volt: a blumenaui árvíz. Az már úgy van berendezve, hogy az egyiket az élteti, ami a másikat nyomorítja, és fordítva. A folyó vidékén irtották az erdőt, de máig még senkinek sem jutott eszébe, hogy akár csak egy fát is ültessen. Ha három napig esik, jó, ha három hétig, a víz eléri az első emeletet, négy hét, és Blumenaut már nem látni. Ilyenkor a kormánynak jóakaratot kell mutatnia. A blumenauiak ötmilliót kaptak, hogy házaikat újrafesthessék.

"Excellenciás úr - mondta a Tégla József Piripuncolónak -, ötmillió se több, mint négymillió-kilencszázezer. A blumenauiakon úgyse lehet segíteni, jövőre újra lesz egy árvíz. De a Szabadság-párton már lehet százezerrel! A pártnak pedig szüksége van segítségre, mert mióta Poppschitz a helyi vezető, a Poppschitz, akinél a tucat néha tizenegy, máskor tizenhárom, azóta az Egyenlőség-párt halad. Ha mi adnánk az iskolát, minden megváltozna."

Micsoda ünnep volt, amikor a Téglás Jóska megjött a százezerrel! Micsoda nyársonsültek! Éjfélkor a Poppschitz sógora egy üvegcserépbe lépett, a sörösüvegek törékenyek, és ő éjjel már nem tűrt cipőt a lábán. A felesége cachaçás ronggyal akarta bekötözni, de a cachaçát már mind megitták, hát azt mondja: "Az alkohol is csak cachaça." Azzal kötözte be. De nem talált ollót, és a madzagot egy égő gyufával égette át... egyszerre csak égett Poppschitz sógorának a lába! Úgy ugrott ki az udvarra, mint egy dühös botokud! És már égett is a kukoricaszalma! Az nem lett volna baj, de ott feküdtek a rakéták, amelyeket épp akkor akartak kilőni! A szabadság-pártiak azt gondolták, hogy az egyenlőség-pártiak támadnak, mert a pénz a kormánytól jött, és rögtön kilőttek az ablakon. Szerencsére csak Poppschitz kocáját találták el, azt is csak a sonkáján, ahol mindegy.

A legszebb a következő volt, a házavatás. A falak, a tető, minden kész volt, csak az ablakok, ajtók, a mennyezet és a padló hiányoztak. Mind a két párt zenét ígért. A Szabadságpárt a Tenente Gregorió-i fúvószenekart hívta meg, az Egyenlőség-párt a babanduvai dzsessz-zenekart fogadta fel. És mert mind a kettő eljött, és mert mind a kettő meg volt fizetve, a terem két végén állították fel őket, és mind a kettő olyan erősen fújta, hogy csak őket hallják, és a másikat ne. "Ilyesmi is csak Új-Jerikóban fordul elő!" Kis híján megrepedtek a falak.

A rákövetkező vasárnap iskolagyűlés volt, és kisült, hogy a százezerből egy milreis sem maradt. A téglák hetvenezerbe kerültek, a tetőcserepek tízbe, a többit a kőműves kapta meg, a Tégla József sógora. Erre aztán mind a két párt megegyezett, hogy ki kell dobni az egyesületből. Új elnököt választottak.

Az új elnök a Pischinsky lett, aki ugyan nem tud írni-olvasni, de nincs se eladó telke, se téglája. Dohányt ültet, de nem sodorja zsebbe rakható kötéllé, hanem eladja. Ez a szerencséje.

A félig kész iskolaépület hosszú ideig kihasználatlanul állt, de most már nem. Most hasznos célt szolgál. Nem mint iskola, hiszen se ajtaja, se ablaka, de ez mellékes. A régi tanítótól a gyerekek az új iskolában sem tanulnák meg, hogy néznek ki a betűk. A Pischinsky kibérelte. Nagyon jó szerződést kötött önmagával, olcsón kapta. Dohánylevélszárításra nincs jobb, mint egy nagy épület ajtó, ablak, plafon nélkül, fenn a hegyen, ahol jól áthúz a szél... Egyszóval, egyelőre nem lesz új ünnepség. Hacsak nem jön egy kiadós blumenaui árvíz. De az sem biztos, mert a Téglás Jóska, aki ismeri a képviselőt, már nem elnök, és nem érdeklődik az építkezés iránt. Megmaradunk a dohányszárítónál.

"Ilyesmi is csak Új-Jerikóban..."

Így végződik az iskolamese, így kezdődik a kövér nagymamáról szóló. A Donna Irma-i kolonisták a szemtanúk meggyőződésével mesélik. Az új-jerikóiak csúnyán szitkozódnak, ha az ember megkérdi, történt-e ilyesmi. "Koholmány - mondta az egyik -, tiszta hazugság! Egy igaz szó sincs a történetben, és nem is nálunk történt, hanem Itapurangában, azt úgyis tudja mindenki."

"A nagymama kövér volt, de nem olyan kövér, mint más asszonyok, hanem még sokkal kövérebb. Reggelire megevett egy egész kacsát, és délre már megéhezett. Amikor egyszer kilovagolt - már rég nem járt gyalog -, a ló vele együtt felbukott. Szegény párát le kellett vágni. A férje vett neki kocsit.

Egy ideig csak kocsikázott, ide egy sonkáért, oda hat tucat tojásért a tésztához, míg egyszer csak elpattantak a rugók, reccsent a tengely. Ott ült szegény a földön, alig bírt felkelni.

De jó asszony volt, a férje szerette, vett neki egy ökrösszekeret, hogy a levegőre jusson. Egy ideig minden jól ment, de csak karácsonyig. Karácsonykor ott "Isten saját gyermekei" többet esznek, mint egész évben, és újév után - puff - az ökrösszekér is szétesett alatta.

Ezután a nagymama már otthon maradt, nemigen mozgott, és még jobban elhízott. Karosszékében hat kislány fért el. De jó étvágya megmaradt, ha nem is került a friss levegőre.

Földi siralomvölgyünkben minden véget ér, még a nagyanyák élete is. Egy szép nap visszaadta lelkét teremtőjének, s ott feküdt az ágyában, mely nem lábakon, hanem hat fatönkön nyugodott. Tizenkét gyertyát gyújtottak az ágya körül. Már nem volt éhes.

Igen ám, de akkora koporsót még nem látott a világ, és ha látott volna, akkor sem fért volna be az ajtón. Élére állítva talán még valahogy befért volna, de kivinni merő lehetetlenség. Ha kivették volna az ajtófélfát, tágítottak volna egyet az ajtón, a tető menten lezuhant volna. Súlyos helyzet volt.

Mindez nagyon régen történt, amikor az erdő még a házakig ért, amikor mindennap évezredes szálfák dőltek ki, és a fiatalok mesterien kezelték a hosszú fűrészt... hogy rövidre fogjuk: a Halál méltóságát - ahogy illik - tisztelve, de a nagymamát nagy hozzáértéssel pontosan a közepén két részre osztották.

Egy-egy fél jó nagy koporsóba került, és sok virágot tettek mind a kettőre. Egymás után baktatott a két szekér, a két félnagymamával a templom felé, csak a tisztelendő úr tartott egy beszédet.

"Ilyesmi is csak Új-Jerikóban..."

Hogy az új-jerikóiak kevésbé tisztelnék a halált? Alig hinném. De megtanulták, hogy ami él, elmúlik, hogy a halottak mögött új halandók jönnek, akik enni, inni, pihenni akarnak... A szomszédasszony meséli:

- Janitschekék főleg kukoricakenyéren éltek. Janitschekné tizenöt kenyérre való tésztát gyúrt, ennyi fért be a kemencébe, ez három napra elég volt nekik. A tésztát az ágyba tette, a paplan alá, hogy keljen. A másik ágyban játszott a kisgyerek. Kétéves volt. Az átmászott, arccal előre a tésztába esett, a paplan is felette volt; amikor Janitschekné megnézte a tésztát, a gyerek már halott volt. Megfulladt benne, egész kék volt.

- Borzasztó szerencsétlenség - mondtam. - Ilyesmi mindenütt előfordulhat!

- Igen ám, de az asszony azt mondta: "Itt ez a jó kenyértészta, kár lenne a tizenöt kenyérért." Megcsinálta a kenyereket, és a kemencébe rakta őket!

"Ilyesmi csak..."

Új-jerikói barátaim néha meglátogatnak vasárnap délután, már azért is, mert házam közelebb van, mint a patika, s mellesleg elmondhatják azt is, mi fáj. Ők mesélik történeteiket. Régebben azt hittem, azért hozzák haláltörténeteiket, mert úgy vélik, hogy az orvos a Halál bennfentese. Ma máshogy látom: már Valle-Inclán, a nagy spanyol író megmondta, hogy a szerelem mellett a halál az irodalmi művek legfontosabb ihletője. Az új-jerikóiak csak annyiban különböznek a tollal, tintával dolgozó íróktól, hogy megtakarítják maguknak a hosszú bevezetéseket. A világirodalom mesterműveiben a hősnőnek tengereken kell átkelnie, míg hajója a part előtt, vőlegénye szeme láttára hajótörést szenved; szenvedélyes szerelmek és kínzó féltékenység elől menekülve veti magát a novella főszereplője autójával a magasból a tengerbe; még szegény Nemecsek is mi mindenen megy keresztül, míg: "Látásáért eljönnek az angyalok!" Az új-jerikóiak bölcsek, tudják, mi a cél, mi a fontos, és az utolsó oldalon kezdik a regényt:

- Az Isten látja az emberek kezét. Az olasz asszony a serrán ki nem állhatta a férjét. "Leköpöm - mondogatta -, és ha nincs elég nyálam, borsot rágok." Igaza volt; olyan caboclo volt az ember, aki csak iszik, gyereket gyárt, madárra vadászik. Egyszerre csak meghalt. Az asszony örült. Múlt az idő. Isten ráér, van ideje, hisz ő teremti az időt. Egy szép nap az asszony keze száradni kezdett. Nem fájt, de összeaszott, mint a dércsípte fű. Nem is ment orvoshoz, csak a paphoz, és megkérdezte: "Segíthet?" A padre csak a fejét rázta, megkérdezte: "Mit tettél evvel a kézzel?" "A férjemnek hangyamérget a babba." "Látod - mondta a padre - ez az!" Akkor az asszony megértette, hogy az ördög fogta kézen. Nem is élt sokáig.

Halál és szerelem... az ember mind a kettővel szemben tehetetlen. Mind a kettő végigkísér szerelem-adta, halál-vette életünkön. Az új-jerikóiak nem olvassák a klasszikusokat, de valami olyasmit sejtenek, mint a rómaiak: a kettő közül a halál a hatalmasabb. A szerelem ügyeit kis félistenek is elintézik, Amor és Cupido, a halál birodalmán félelmetes Isten uralkodik, Pluto, az alvilág ura.

A régi eposzokban a földi és a mennyei történések egybefonódnak. Az új-jerikói történetek is eposzok:

- A fiatalasszony halálos beteg volt. A városban besugárzást kapott, attól még sokkal rosszabbul lett. Az anyja átjött Paranából, de ő csak feküdt, nem volt se eleven, se holt, s az anyjának már haza kellett menni a saját gazdaságát ellátni; volt lova, disznaja, az apja is élt még. "Bárcsak esne! Eláznának az utak, az anyám itt maradna" - nyögte a beteg. "Maradnék, de muszáj elmennem - mondta az anyja. - Isten veled, gyermekem, nem maradhatok tovább." És már ment is kifele... de abban a pillanatban dördült az ég, és még a kapuig sem jutott, amikor úgy esett, mint ahogy csak háromhónapi szárazság után szokott zuhogni. "Hát várok" - mondta az asszony, leült az ágy mellé, nézte az esőt, nézte a lányát, és várt. A beteg megnyugodott. "Semmi se fáj" - mondta. Esett, villámlott, mennydörgött, zúgott a vihar, reszketett a faház, és addig zuhogott az eső, amíg a fiatalasszony örökre elaludt. Amikor az anyja kilépett az udvarra, már újra sütött a nap.

A halál nem a horatiusi ultima linea rerum - lesz még egy ítéletnap is, jobb a lelkiismereten időben könnyíteni! Könnyű poggyásszal könnyebb repülni:

- Sámuel egyik volt Új-Jerikó alapítóinak. Egyszer egy évben eltűnt. Utazott. És az utazás után kecskét vett, vagy kerítést épített, vagy új csizmája volt... senki sem tudta, hol járt. Csak azt tudták, hogy esős időben az útja előtt papírzacskókat csinál.

Az utolsó útra nem vitt papírzacskót. Ott már nem kell pénz... és bevallotta: terem a bozótban egy gaznövény, portugálul matapastó-nak, "legelőgyilkos"-nak hívják, mert tönkretesz minden legelőt, ha elkezdi szórni szapora magját! A szára, mint a kötél, a gyökere mély, a szárazság sem végez vele. És a magja pontosan úgy néz ki, mint a hagymamag, de szakasztottan úgy! Ezeket gyűjtötte, ezeket árulta minden évben máshol! És az emberek matapastót vetettek a jó trágyázott földbe!

Az új-jerikóiak biztosan rossz néven vennék, ha megtudnák, hogy továbbadom történeteiket. Mit gondol majd a nagyvilág "Isten saját gyermekei"-ről! Már azt sem szeretik, ha Donna Irmában esik szó róluk. A völgy két vége nemigen szíveli egymást. Patikám az egyik végén van, házam a másikhoz közel. Mindenáron meg kell őrizzem semlegességemet.

A kölcsönös ellenszenv okait nehéz volna okmányokból kideríteni. Valószínűleg minden abból ered, hogy egyszerű emberek nem gyűlölnek távoli, elvont dolgokat. Kéznél levő ellenfélre van szükségük. A szomszéd - pláne ott, ahol rosszak a közlekedési viszonyok - még mindig a legjobb ellenség.

Aki mindenre logikus magyarázatot keres, a feszültség ("ellenségeskedés" talán túlzás volna) okát abban találhatná, hogy a legkapzsibb sertéskereskedők jerikóiak. A Donna Irma-iak szerint csak az irigység beszél belőlük: Jerikóban nincs se posta, se patika, még jegyző se, ezért haragusznak. A jerikóiak szerint "ott lenn" már csak olaszok és caboclók laknak, és szégyen, hogy olyan messze kell menni, hogy az ember adót fizessen, vagy fogat húzasson. Ezekre a vádakra a Donna Irma-iak azzal felelnek, hogy elmondják: a széles irtás Jerikó fölött úgy keletkezett, hogy a jerikóiak létrát akartak vinni Babanduvába, de keresztbe vitték, és kivágták a közbeeső fákat...

Ez a monda több száz éves, a nagyszülők hozhatták Európából, de a világ végén az ősi tréfák újak és sértők... a világtörténelem ismerői tudják, hogy még régebbi, még rosszabb tréfák már véres háborúkhoz vezettek.

Talán abban rejlik a viták oka, hogy az itteni családok Kelet-Európából jöttek, nem Hamburg környékéről, a Rajna-vidékről, Svábországból. Wolhyniát, a régi "Orosz-Lengyelországot" emlegetik, akik még tudnak az óhazáról. Az "emlékek fiókjában" egyetlenegy rövid adalékot találtam egy ma már elköltözött új-jerikóitól: "Az apám kőműves volt, téglát is égetett. Varsó környékén élt. A század elején ott erődöket építettek, apám is épített. Látta, hogy háború lesz, megijedt, és még húsz családdal, csupa némettel, útnak indult. »Brazíliának szép neve van, oda megyünk« - mondták. De amikor kiszálltak, és meglátták a bozótot, az asszonyok mind sírva fakadtak."

A dohányföldi Pischinsky anyja is emlékszik még: "Mi a világháború után jöttünk Oroszországból. Akkor ott kitört egy nagy forradalom. Talán hallott már róla?"

Az "oroszok" (akik közt még véletlenül se akad igazi orosz) egymás közt maradtak, alig-alig vesznek tudomást a portugálul beszélő külvilágról. Egy kicsit el is maradtak. A második világháborút nem vették észre, a harmadiktól nem tartanak. De ha őket nem is érdekli a távoli világ, néha felbukkan egy messziről jött látogató...

Egyszer megjelent egy kurta bajuszos úr: Hitler Adolf, aki föld alatti alagúton hagyta el az égő fővárost. Az "oroszok", ha nem is rokonszenveztek a nácikkal, akik itt csak bajba keverték őket, mégis megsajnálták a koldussá lett híres embert. "Igazán Hitler - mondták -, államelnökökkel és tábornokokkal levelez!" Az alvezér itt szerencsére csak a csirkék és kacsák köreiben pusztított. Jelentős súlygyarapodással hagyta el Új-Jerikót, ha nem is föld alatti alagúton keresztül, de gyorsan és titokzatosan.

Egy fiatalember követte; aki talán szintén Kelet-Európából származott. Beszélt valamit németül, lengyelül, spanyolul, és közölte, hogy az orvostudományok professzora. Hamis orvosok méltóságteljesen szoktak fellépni, komplikált szavakat használnak, gépeik vannak. Nem úgy a fiatalember. Mindenkivel ivott, aki betért Poppschitzhoz, pacienseit, akiktől háromezer milreist szedett ki, meghívta egy harmincmiles rostélyosra, reggeltől estig vígan énekelt, és mindenkinél, aki jött és fizetett, megállapította, hogy a mája elvesztette egyensúlyát, és hogy sürgős szüksége van két tucat injekcióra és három üveg májvízre. Pacienseinek köre napról napra nőtt. A májbaj járványszerűen terjedt. Lányok és fiatalasszonyok különösen sokat szenvedtek, és többnek szobát kellett bérelnie Poppschitznál. Ezek közt volt Hosentrogáné is; mája nappali és éjjeli kezelést követelt. Férje efeletti kétségbeesésében elhatározta, hogy öngyilkos lesz; pisztollyal és kötéllel kiment a kertbe. Először szíve irányába lőtt, de a golyó a hóna alatt repült ki, és az ól falába vágódott! Azután a narancsfára erősítette a kötelet. Szerencsére a lövésre elősiető szomszédok odaértek, még mielőtt megtalálta volna az alkalmas ágat, és sikerült nekik a búskomor sertéskereskedőt visszaédesgetni az életbe. A lövésre Hosentrogáné mája is visszakapta egyensúlyát, és a béke helyreállt. A tanár épp nagyobb kölcsönöket keresett, hogy felépítse privát klinikáját, és fel is építette volna, ha a városi rendőrség nem keresett volna egy feltűnően hasonló autómosót betörés és csalások miatt. A helybéli állapotok ismerője nem fog csodálkozni, ha azt hallja, hogy az illető néhány órával a rend őreinek jötte előtt eltűnt. Egy koffer és egy argentin revolver maradt utána. Az új-jerikóiak nálam keresték megszokott májvizüket, és csalódva vették tudomásul, hogy nem szolgálhatok vele.

Az orvosprofesszor után Kupetz Athanáz hittérítő evangelista érkezett, egyenesen Németországból, hogy a távol legelő bárányokat értesítse a teológia legújabb fejleményeiről. Hallottam, hogy tudós, fehér szakállas úr, hogy elegáns, fiatal titkárnője van, aki hegedűn kíséri, ha a prédikáció után mély basszusán zsoltárokat énekel. Vendégszerető ember lévén, meghívtam kettőjüket vasárnap ebédre. El is jöttek.

Ebéd előtt csak annyit közölt, hogy a teológia doktora, de nem ad sokat az elméletre. Az apostolokat követi, vándorol. A hölgy a bolognai egyetemen tanult művésznő.

Sült csirke, édes krumpli, rizs, saláta volt az, amit a jeles embernek nyújthattam. Leültünk. Az apostolok követője imádkozott:

- Uram Jézus, légy vendégünk... áldd meg, amit adtál nékünk... édes krumplit nem eszem... a csirkének combját kérem... Ámen.

Mély, templomba való basszuson hangzott az elkésett végszó. Rosszul tettem, sajnálom, de nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: "Teológiáról lévén szó... meg tudná mondani, mi a különbség a nimbusz és a bambusz közt?" "Ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam" - mondta az isteni tudományok tudora, a csirkéhez fordulva. Még megkíséreltem a művésznővel az olasz társalgást, de bolognai évei óta elfelejtette a nyelvet. Mély csendben végeztük be az ebédet. Vendégeim még a feketekávét sem várták meg, és a délutáni istentiszteletre hivatkozva sietve távoztak Új-Jerikó vendégszeretőbb kapui felé.

Az erdőszélen lebegő kék lepkék nagy távolságokból egymásra találnak. Valahogy így találják meg a csalók a zöldbe rejtett kis falut, melynek bizalmatlan lakói mindig lelkesen fogadják őket. A legjobb esélyei ma talán annak volnának, aki azt mondaná, hogy a Vénuszról, Marsról, Plutóról jött, mert ott meghallotta, hogy senki se ért úgy a nyársonsült elkészítéséhez, mint az új-jerikóiak. Nem mintha a csillagászat volna a kolonisták esti időtöltése - de valahogy titkos ösvényeken különös könyvek tévedtek ide, és egy öreg néni "odaát" élő testvérétől rendszeresen kapja a "Repülő Csészealjak" című hetilapot. Evvel új álomvilág nyílt... A jóemberek csodaszükséglete nagy, a Biblia csodái távol vannak. A kánai menyegző bora már régen elfolyt, de a hold mögötti bolygóról jött hölgy, aki álruhában jár az emberek között, hogy rájöjjön, hogyan lehetne rajtuk segíteni, mindennap bekopoghat. Hosszú, ezüstös angyalhajak hullnak a magasból a földre. A Vénusz-lakók megfejthetetlen jelű réztáblákat küldtek. A hold üres belsejében pálmaligetek vannak.

Az öreg néni most távcsövet rendelt; ha a felhők mélyen szállnak, s felettük távoli repülőgép zúg, megállnak a kapálók, felnéznek, megkérdik: "Hátha ma jönnek Vénusz-testvéreink?"

Csak az álmok repülnek a bolygókig. Az álmodozók megmaradnak az aipiföldeken, és tovább gyomlálnak. Új-Jerikó is megmarad jóllakott falunak, mert itt áll a vidék legillatosabb ipari vállalata: a Bumm-féle mézeskalácsgyár.

Ez a gyár példája annak, hogy érvényesülhet az európai Dél-Amerikában: gyártson valamit a kontinens belsejében.

A született brazil, aki portugálok leszármazottja - a legszegényebb európai nép legnyomorúságosabb parasztfiainak unokája -, semmit se tud, semmihez sem ért. Életét semmittevéssel tölti kunyhójában vagy egy állami hivatalban. A négerek (ez nem a bőr színétől függ, hanem attól a ténytől, hogy a portugálok semmire se tanították őket) ötszáz szavas szókincsükkel hiába igyekeznének akármit is megtanulni. Aki lisztből és mézből egy olyan újszerű dolgot állít elő, mint egy mézeskalács szív, s ezt ott teszi, ahol a méz és a munkaerő olcsó, azaz az Interiorban, és ott adja el, ahol pénz is akad, azaz a városban, az gondoskodott gyerekeiről, unokáiról. Bummék tizenhat tagú rokonsága, a környék kapáláshoz túl fiatal kislányai és kapálásból kivénült aggjai sütnek, cukroznak, csomagolnak, a teherautók viszik a mézeskalácsot, és hozzák a lisztet. Fát az erdő ad, majdnem ajándékba adja. A régi, Oroszországból hozott mézeskalácsrecept, a világ legbiztosabb értékpapírja, bekeretezve függ a falon.

A mézeskalács édes létalap. A jó embereknek - akik önmaguk számára "Isten saját gyermekei", a többiek számára "az oroszok" - a gyár erős várat jelent. Meghozza azt a készpénzt, amelyet nem lehet se vetni, se kapálni.

És ha a tudományok terén nem is vitték messze, mégis sok mindent ismernek. Ismerik határaikat. Tudják: a városban magasak a házak, és a kövezet kemény. Aki ott elesik, megüti magát. Ott semmi sem terem. Onnan semmi jó sem jön. Ott mindenki csak nyomorult szolga. Csak az él biztosan, aki a saját földjén él. Az embernek kerítésre van szüksége.

Amikor az ősök kelet felé, Oroszország felé vonultak, ott volt a világ pereme. Ott volt az az ország, ahol az ember annyi földet szerezhetett, amennyit képes volt megművelni. Amikor ott szűk lett a világ, Brazíliába jöttek. Itt hosszú ideig biztosan éltek a maguk módja szerint. Ha az ember "Isten saját gyermekei" templomában hátulról nézi az asszonyokat, észrevenni, hogy még Donna Irmától is messze került: a lányok haja sima, az asszonyok kontyot viselnek. A hajhullámok tengere megtört a mézeskalácsgáton.

Most itt is fenyeget a város. Ha az ember Hosentrogára várva a disznóknak egy fél vödör édes krumpliba gyúrt homokot ad, hogy nehezebbek legyenek, beidézik a törvényszékre, és oda kell utazni. Felnő a család tíz-tizenöt gyermeke, az ötven hold már nem elég, és meg kell akadályozni, hogy a fiatalok a városba költözzenek - a fiúkat, mert a katonaságnál megismerték a fővárost és a farsangot, a lányokat, mert a városban szolgáltak, amíg jött egy fiatalember... Az "oroszok" nem tartoznak azokhoz, akiket valami a világ peremére vetett. Azokhoz tartoznak; akiket valami oda vonz.

Honnan tudták a wolhyniaiak, hogy az Itajai folyó mentén jó aipi terem? Honnan tudják az új-jerikóiak, akik csak a világ mezítláb elérhető részét ismerik, hogy az uruguayi határon végtelen síkság terül - mint Oroszországban -, és hogy ott megterem a búza? A liszteszsákok hozták volna a hírt a gyárba? Vagy van egy ösztön, amely úgy elvezet a búzamezőkre, mint ahogy a szélhámosokat Új-Jerikóba hozza?

Azok, akik nem mernének a városban egy utca után kérdezősködni, egy szép nap elindulnak, és ezer kilométerrel odébb szántják a földet - a földet, amelyet ismernek. Van egyfajta bölcsesség, amely nem tudományon alapszik.

A brazil közgazdászok azt hitték, hogy az ország megélhet szomszédai reggelijéből még akkor is, ha csak a fekete folyadékot szolgáltatja hozzá. "Minek valami ehetőt vetni, ültetni, ha egy zsák kávéért egy kocsirakomány gabonát kapunk?" Erre a kérdésre az éhség és az infláció felelnek.

Brazíliának csak azok a részei esznek, amelyek kitermelik a mindennapi kenyeret. A "világ vége" az állam ellen véd, a búzatábla az éhség ellen. "Egy hektár búza négy embernek ad egy évre kenyeret és kalácsot." Ezt nem az iskola tanítja, de jó tudni.

Argentína, Uruguay határán felmérhetetlen legelők vannak. A bennszülött nagybirtokos olcsón bérbe adja őket. Az ember vesz egy traktort lefizetésre, vetőmagot a kormánytól, és nekilát. Aki megtanult búzát vetni, kitanulja a traktor vezetését is. Az első aratással már le is van fizetve. A másodikat a csempészek hozzák (mert végül mindenki a saját foglalkozásánál köt ki) darabokban a határon keresztül. A harmadik évben az ember már saját földjét szántja, és hívja rokonait: "Itt jó lakni. Kenyér is van, hely is." Nem aranyláz, nem kávéláz az, ami az embert a búzamezőkre hívja - a búzamezőkre, ahol csak a pipacs és a búzavirág hiányoznak. A teherautóra felfér a bútor, a gyerekek, a Biblia, idővel csak odaér az ember. Ott is lesz egy templom, ott is lesz egy patak, amelyben az ember megkereszteli azt, akit az Úr "saját gyermekei" társaságába hív. A messzi távolban még csend van, tér és biztonság.

Még nem mentek el sokan, de a kísértés erős. Lehet, hogy az Oroszok-völgye csak a nevét fogja megtartani és az "olaszok" szállnak le a serra feletti fennsíkról. Csodálkoznak a faházak nehéz deszkáin - mert úgy méretezték őket, hogy szibériai teleket is kibírnának -, a körtefákon, az elhagyott föld olcsó árán, és puliszka kerül a tűzhelyre, az aipi és barna mártás helyébe.


Vasárnap van, a betegségek is pihennek. "Úriszobám" ablakából nézem a tájat. "Enyém a látott kép kerete" - mondom büszkén. Úgy nézem a völgyet, mintha minden az enyém volna, mert azokig a házakig ismerem, amelyekről még illúzióim vannak, mert nem jártam bennük nehéz órákban. Tudom: minél messzebb vezet az út, annál ritkább a ház. Egyedül állnak, mint a várkastélyok a hegyek ormán, uralkodnak aipi és kukorica fölött, nézik a tavalyi földeket visszahódító bozótot. Száz év alatt új őserdő nőne... s egy rövid évtized alatt orchideává egy láthatatlan magocska. Elképzelem a még nem látott völgyeket: faházak, melyekben este csak az olajmécses világít - a mécses, mely az irodalom legnagyobb remekműveit látta megszületni -, tűzhelyeket, melyek felett hatalmas oldalszalonnák lógnak; ágyakat, melyekben a kukoricalevelek fáradt testeket altatnak, melyekben kifáradt, öreg emberek úgy gondolnak a halálra, mint elpilledt gyermekek az álomra; dohányszárítókat, melyekben egy egész család hetekig osztályozza, kötözi a büdös, mérges leveleket, mert a cigarettagyár rájött, hogy a kolonista ingyen is megcsinálja, ha másképp nem veszik meg termékeit; istállókat, melyekben a tehenek titkos eljárásuk szerint tejet gyártanak, hogy az emberek tudjanak főzni, dohánylevelet osztályozni, aludni.

Nem vágyom nagyvárosokba, csak az ismeretlen völgyekbe, ismeretlen virágok után, virágszerű gyerekek után, a csönd után, amely még az enyémnél is mélyebb.

De az, amit a serra mögötti - a reggeli ködök után megjelenő, a délutáni párában eltűnő - kékes vonulat rejt, már nem tartozik ebbe a beszámolóba. A fekete Péter házától az "oroszokig" mentem, és most kísérőimtől el kell búcsúznom.

Félek, hogy már túl sokat mondtam. Nemrégen egy újságíró, aki mellékfoglalkozásában nagykövet is volt, saját kis gépén átrepülte a vidéket, írt is róla. Elmondta, hogy itt erdők és mezők olyan harmonikusan váltakoznak, mint Európában. (Európát is repülőgépről ismeri.) Arra következtetett, hogy az egyes gazdaságok meglehetősen önállóak, hogy a kolonisták sorsáról nem a New York-i cukor- és kávétőzsde dönt. Megállapította, hogy egy Tenente Gregorió-i repülőtér nagyban hozzájárulna a vidék jólétéhez, és hogy - ha volnának utak - gyönyörű szállodákat lehetne építeni a serrákon, hogy São Paulo és Rio jómódú polgárai a meleg évszakban kényelmesen hűsölhessenek.

Nem volna ezzel már minden megmagyarázva? Nem kellett volna példát vennem a kolonistáról, aki húsz sort ír huszonöt évről, és a tollat "a többi, az a munkáé" felkiáltással teszi helyére?

Vagy túl keveset mondtam volna? El kellett volna mondanom a betegségek, a hibák, a kétségbeesés, a tehetetlenség történeteit is?

Talán még gyorsan el kell mondanom, hogy az itteni mimózák éppolyan szépek, éppolyan illatosak, mint a Rómából Frascatiba vezető út mentén... hogy icipici bársonyoszöld és vörösszürke kolibrik zümmögnek a virágok előtt, s hátrafele repülve tűnnek tova... Hogy az óriási szentjánosbogarak fényszórói távoli repülőgépek jelzőlámpáira emlékeztetnek... hogy a völgyem feletti szivárványok a legszebbek a világon... és hogy háromszínű macskám, Liri-Biri, nemcsak ért magyarul, de beszél is: amikor múltkor összeszidtam, hogy madarakra vadászik, egész érthetően azt felelte: "Bizonyos egerek tollasok és csiripelnek."

Illene megemlítenem, hogy egyetlen nap sem egészen az őszé, csak a reggeli és esti ködben szürke a világ - a dél mindig aranyban fürdik. És mondjam-e, vagy magától értetődő dolog, hogy a hosszú esőzés elmossa az utakat, minden házból sziget lesz, az órák lassabban múlnak, s az ember a vízfüggönyön át nézi a fákat, s idézi: "Je suis le roi d'un pays pluvieux..." És hogy nyáron, délután a tengerről fújó szelek hűvös levegőt és kíváncsi sirályokat hoznak fel a Donna Irma-völgybe?

Akármit mondok, minden írás arra ítéltetett, hogy töredék maradjon.

Úgy tehetek, mint a régi zenészek, akik egész tudományukat összeszedték, hogy tökéletes kadenciával fejezzék be a fúgájukat - vagy a humanistákat követhetem, akik a klasszikusokat böngészték át egy szép záróidézetet keresve...

Juvenalis volt az, aki megmondta, hogy nehéz szatírát nem írni... Tőle kérem kölcsön utolsó hét szavamat:

Quod modo proposui non est sententia verumst.[7]

 
 
0 komment , kategória:  Lénárd Sándor Völgy a világ v  
Címkék: visszautasítania, kukoricakenyérre, kihasználatlanul, legszorgalmasabb, wohltemperiertes, patkánypusztítók, valószínűtlenebb, személyiségekkel, dohányszárítónál, fölszentelésének, turistaszállónak, felkapaszkodniok, következményeire, fecskendőfőzőjét, bevándoroltattak, konyhaberendezés, kukoricalisztünk, építőszekrényből, franciaországban, sertéskereskedőt, istentiszteletre, felszabadították, kiegyensúlyozott, kasztrendszerére, orvostanhallgató, irodalomtörténet, mandiókalisztből, lelkiismeretének, halhatatlanságot, foglalkozásaimat, okmánybélyegeken, tejlevesfőzéssel, természettudósra, iskolaünnepségek, szegényebbekéből, szerencsétlenség, világ végén, banánfák alatt, templom tele, ájtatos gyülekezet, prédikációt hallgatja, szószéket pótló, figyelést tartja, ember vasárnapra, német zsoltároskönyvet, lovak szőre, vasalt szoknyát, istentisztelet olyasvalami, katonai díszszemle, ruhájukat huzigálják, kisfiúk elöl-jobbra, idős férfiak, Déli Félteke, Donna Irma, Donna Irmát, Nemzeti Könyvtár, Tenente Gregorióba, Donna Irma-völgyben, Donna Irma-i, Háry János, Rotterdami Erazmus, Tenente Gregorióban, Lemuel Gulliver, Robinson Crusoe, Jelky András, Gullivert Lilliputban, Odüsszeuszt Nauszikaánál, Római Magyar Akadémia, Biblioteca Nazionale, Donna Irma-völgyig, Santa Catarina, Lajos Fülöpnek, Szent Heléna, Szent Ilona, Hencidától Boncidáig, Santa Catarina-i, Santa Catarina-i Kolonist, Brazília Amerika, Szent Katalin, Fekete Anya, Amikor Blumenau, Császári Helytartóságnak, Ferenc Józsefet, Cecco Beppe, Velencei Köztársasághoz, Canale Grandéból, Donna Irma-patak, Tenente Gregorio, Lourenço Marquesból, Donna Irmába, Mint Everest, Kant Immanuel, Visitez Versailles, Putz Pali, Luther Márton, Pachinger Jancsi, Donna Irma-völgy, Samoából Ausztráliába, Értem Habakukot, Nagy Sándora, Bölcs Aldomiro, Donna Irmában, Lahri Sánta Hírnök Naptára, Nevelésügyi Minisztérium, Cabral Alvarez Péter, Ramalho Jánossal, Később Brazília, Első Péter, Második Péter, Kubicsek Juscelino, Gulliver Lemuelnek, Halhatatlanok Akadémiája, Szent Hubertus, Hall Dávidról, Wohltemperiertes Klavier, Megszereztem Bach, László Magda, Mennyei Hatalmak, Földi Hatalmak, Piminetti Adhemár, Ilyenkor Piminetti, Petronius Arbiter, Lourdes-i Mária, Salette-i Mária, Fatimai Mária, Sóhajok Máriája, Donna Márta, Kecskés Péter, Reggel Jeremiás, Szentséges Isten, Amikor Jeremiás, Egyesült Államokból, Doktor Rübe, Megvettem Rübe, Brazil Császárság, Egyesült Államoktól, Szent Pálét, Donna Irma-iak, Tenente Gregorió-i, Hamburgi Gyarmatosító Társaság, Horatiusnak Maecenashoz, Szent Péter, Téglás Jóskának, Téglás Jóska, Hitler Adolf, Szeretem Hans Christian Andersen, Szeretett Barátom, Bab-völgyi Theobald, Jézus Krisztus, Magna Mater, Szent Antal, Egyesült Nemzetek, Szent Város, Páduai Szent Antal, Szent Sebestyént, Szent Györgyöt, Szent Margit, Szent György, Goethe Faustját, Volt Ipurangán, Lieb Vaterland, Lieb Vaterlandban, Francia Forradalom, Donna Anna, Miután Clausewitz, Hiányzó Tej Rejtélyét, Semmelweis Ignác, Harmincnyolcban Európa, Ezeket Michelangelo, Donna Irmából, Sancho Pansái, Örök Városnak, Rónai Pál, Heinét Schumann, Mörikét Wolf, Kézszorításomat Heine, Hans Carossa, Spanyol Lépcső, Örök Várost, Goethe Beethovennel, Beethoven Haydnnal, Johann Christian Bach, Johann Christian, Pauló-iak Európába, Rudyard Kipling, Luziádá-ról Babits, Ínyesmester Szakácskönyve, Móricz Zsigmond, Kutya Szerbia, Eduard Hörhan, Mato Grossóba, Aranyszék Józsefet, Aranyszék József, Téglás Jóskával, Szűzanya Őexcellenciája, Schwamm József, Téglás József, Bimmelmann Jakab, Bimmelmann Jakabét, Tégla József Piripuncolónak, Tégla József, Igazán Hitler, Kupetz Athanáz, Uram Jézus, Repülő Csészealjak, Donna Irmától, Rómából Frascatiba, Donna Irma-völgybe,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
08.12. 16:52 Netajahu: Teljes tűzszünetet követelünk a Hamásztól
08.12. 16:52 Teljes útlezárás az M0-ás autóúton
08.12. 16:51 A hatos lottó nyerőszámai és nyereményei
08.12. 16:21 Nyíltvízi úszó Eb - Rasovszky Kristóf uralta a fájdalmat
08.12. 16:05 Strandröplabda ob - Aranyérmes a Hajós, Stréli és a Lutter, Szombathelyi pá...
08.12. 15:37 Nyíltvízi úszó Eb - Rasovszky Kristóf 25 kilométeren is aranyérmes
08.12. 15:37 Lavrov: Moszkva a vele szemben barátságtalan országokkal is kész a kapcsola...
08.12. 15:26 Baleset miatt torlódik az M7-es forgalma Kőszárhegynél a főváros felé
08.12. 15:03 A tornász Balázs Krisztián ezüstérmes a junior Eb-n
08.12. 14:32 Öthatalmi egyezmény született a Kaszpi-tenger jogi státusáról
Tudjátok ?
Találkoztál-e már kisüléssel a szökőkútnál?
Mi a megfejtés nr. 69 ?
Visszautasítanál-e 9 MILLIÁRD FORINT vagyonértékű ÖRÖKSÉGET, ha csak azt tudnád: nem teherm...
Hol lehet kapni kontyfésűt, ami a blogon van?
Szerinted hány kisvasútra lenne még szüksége Orbánisztánnak?
még több kérdés
Blog Címkék
Árvai Attila: Emlék  Ami bennünk van  Tallóztam  Jégvirág  Tallóztam  Jézus ránézett és megkedvelte....  Árvai Attila: Utoljára  Minden nagy teljesítmény egy á...  Szűz Mária, Magyarok Nagyasszo...  Kinn az aranykalász mezőn  Virágtündér  A funtineli boszorkány  Teréz anya idézet  Sok csoda, amit nem ismersz  Tallóztam  Nehéz jó barátot, szíves igaz ...  Szép gondolatok emlékkönyvbe  Facebookon kaptam  Sárhelyi Erika: Összebújva  Teréz anya idézet  Összeomlott egy autópályahíd G...  Ha nagy  Szép estét , vidám hetet  Tallóztam  Élet fája  Lelki áldozás  Dunakanyar szabadstrandjai  Pillangóhatás  ***Csodálatos Creation Kép***  Facebookon kaptam  ***Csodálatos kép***  A kis virág utat tör  Szép estét kívánok mindenkinek...  Vallásos verses kép....  Öt év múlva jönnek a pitypang ...  Facebookon kaptam  Kajtorné Gitka  Este angyala  Poller Ildikó Keresés  Japán szépségek  Gifanimasyon kép  Japán szépség  Poller Ildikó Keresés  A hamis barátok olyanok, mint ...  Kezeinek cselekedetei hűség és...  Örökre Barátok vagyunk  Bizony, bizony mondom nektek.....  Afrikai csodálatos kép  Facebookon kaptam  Mert Isten, aki ezt mondta...  Az utak  Jó reggelt , szép napot  A világban jelen lévő rossz  Élet fája  Tobai Rózsa Köszönöm, hogy ba...  Jégvirág  Bornemisza Attila versei  Nyári kép  Joli Taylor - Valahol Euró...  Vérvörös hajnal arany szitája  Mindannyiunk lelkében  Japán szépség  Az emberi  Római Sas Lovagrend  Örökre Barátok vagyunk  Cavalcade color  Római Sas Lovagrend  Afrikai csodálatos kép  Ha nagy  Várok rád  Szerencsés Tünde Újra meg újr...  Jégvirág  Az utak  Japán hölgy zenél  Összeomlott egy autópályahíd G...  Aki nem veszi föl keresztjét.....  A hamis barátok olyanok, mint ...  Gifanimasyon kép  Forró csokoládé  Poller Ildikó Keresés  Beanteons  Tallóztam  Tobai Rózsa Köszönöm, hogy ba...  Mindannyiunk lelkében  Baráthoz akkor fordulunk, ha k...  Augusztus 14. Jó reggelt!  Magyarok Nagyasszonya ...  Minden nagy teljesítmény egy á...  Afrikai csodálatos kép  Ha valaki megvall engem...  Azon tanakodtok, hogy azt mond...  Krisztina barátnőmtől a facebo...  Egy ruhában  Várlak, várlak, várlak!  Sík Sándor: Magyarok Nagyassz...  A világban jelen lévő rossz  Gumiljov - AZ ESTE  Joli Taylor - Valahol Euró...  Válassz magadnak példaképet!  Augusztus 14. Szép napot! 
Bejegyzés Címkék
világ végén, banánfák alatt, templom tele, ájtatos gyülekezet, prédikációt hallgatja, szószéket pótló, figyelést tartja, ember vasárnapra, német zsoltároskönyvet, lovak szőre, vasalt szoknyát, istentisztelet olyasvalami, katonai díszszemle, ruhájukat huzigálják, kisfiúk elöl-jobbra, idős férfiak, kukoricalevélbe takart, papi csizma, siralmak völgye, nyájas olvasó, német kislányok, német zsoltároskönyvből, nyár kellős, egész földre, ember Donna, postás tudja, európaiak bizalmatlanul, szambát lejtik, riói polgár, csodák városa, római limes, kiváló kínai, város aszfaltujjai, erdőbe torkollnak, világ ígért, ember repül, német kisvárosba, sváb képű, ember igazán, banán annyiba, egész fürt, világ végére, kellős közepén, erdőn keresztül, személyben telekkönyv-, földi hatalmak, kápolna helyére, lutheránus templomban, hentes jobban, városi fogorvos, világ vége, ilyen beszédet, citrom hiányzik, újévi malac, árnyalattal vörösebb, boltomban mindent, spanyol-portugál szóval, ösvénnyé váló, utolsó villanylámpán, gyümölccsel csábító, világ peremére, öreg sváb, kertjében termett, serra szélén, igazi bennszülött, végtelen erdőre, fehér ember, utolsó botokud, világ közepén, gótikus székesegyházak, barokk templomok, utolsó könyvtár, utolsó fürdőszoba, legutolsó kerti, ember odáig, régi rómaiak, pontján kiadóm, olvasó joga, szemben levő, ottani legelők, hétig ehet, égvilágon senki, hagyomány megköveteli, világirodalom régebbi, hajótöröttek általában, legmagasabb hullám, leggyengébb deszka, többi hajótöröttel, talpam alatt, logika előrevilágítana, börtön falán, riói öböl, bevándorlók egykor, müncheni tárgyalások, riói banánfák, kimondhatatlan szenvedést, tapasztalt hajótörött, költő Vergiliusra, amerikai hadsereg, vatikáni könyvtárban, könyvtár 1941-ben, , ,
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák