Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
14.
  2013-02-08 09:29:55, péntek
 
   
  14.



Vikrama-széna király megérkezett a sinsapá-fához, fogta a testet, és hátára vetette. Amikor elindult, a szellem ismét megszólította:
- Király, elfáradtál. Elmondok egy érdekes történetet, hallgasd meg.
Létezik egy Ajódhjá nevű város, ahol valaha Ráma király uralkodott. Maga Visnu isten öltött testet Ráma alakjában, hogy kiirtsa a ráksasza-szörnyek fajzatát.
Ennek az Ajódhjá városnak a királya volt valamikor Vírakétu, azaz Vitézség Zászlaja. Erős karjával úgy őrizte a földet, mint várfalak a várost. Uralkodása alatt élt a városban egy gazdag kereskedő, bizonyos Ratna-datta - azaz Gyöngyök-adta -, a városi kereskedők testületének feje. Mivel áhítatosan tisztelte az isteneket, jutalmul leánya született feleségétől; a leány a Ratnavatí - Gyöngyszem - nevet kapta. A gyermek gyönyörű hajadonná serdült atyja házában. Ahogy növekedett, vele együtt növekedtek vele született erényei: szépsége, nyájassága, engedelmessége. Mikor eladósorba került, nemcsak gazdag kereskedők versengtek kezéért, hanem hatalmas királyok is kérték atyjától. A leány azonban gyűlölte a férfinemet, s magát Indra istenkirályt sem lett volna hajlandó férjéül elfogadni. Hallani sem akart a házasságról, inkább kész lett volna megválni életétől. Atyja nem szólt semmit, csak bánkódott, mert nagyon szerette leányát. Gyöngyszem elhatározása azonban egész Ajódhjá városában szóbeszéd tárgya lett.
Ebben az időben tolvajok fosztogatták a várost. Végül a polgárok összegyűltek, és együttesen a királyhoz fordultak:
- Istenség, éjszakáról éjszakára tolvajok fosztogatnak a városban, de még egyet sem sikerült elfognunk. Felséged lássa, mi a teendő!
A polgárok panaszára a király álruhás éjjeliőröket helyezett el szerte a városban, hogy elfogják a tolvajokat. Azoknak sem sikerült a tolvajok nyomára jutni, és a várost ugyanúgy fosztogatták, mint azelőtt. Ekkor egyik éjszaka maga a király ment őrségre. Egyedül, karddal a kezében járkált fel-alá, s egyszer csak észrevett egy férfit, aki a legnagyobb óvatossággal egy kerítés tetején mászott át, miközben fürkésző pillantásokat vetett hátra.
"Biztosan ez a magános tolvaj fosztogatja városomat" - gondolta a király, és közelebb ment hozzá. A tolvaj észrevette a királyt és megkérdezte:
- Ki vagy?
- Tolvaj vagyok - válaszolt a föld ura.
- Jól van! - örvendezett a tolvaj. - Akkor ugyanaz vagy, ami én, és barátok vagyunk. Gyere velem a házamba, baráti fogadtatásban akarlak részesíteni.
- Rendben van - egyezett bele a föld őrizője, és elkísérte lakásába, amelyet a tolvaj az erdő mélyén, egy föld alatti barlangban rendezett be. Volt ott minden, amit csak szem és száj megkíván. Fényes mécsesek világították meg, s olyan volt, mint az Alvilág birodalmának mása, csupán a Pokol büntető királya hiányzott belőle.
Amikor a király belépett a házba, és helyet foglalt egy széken, a rabló bement a lakás egyik belső szobájába. Ezt a pillanatot használta ki az egyik rabszolganő; odasúgta a királynak:
- Nemes uraság! Miért jöttél a halál torkába? Ez a tolvaj garázdálkodik a környéken; rosszat forral ellened, meglátod, ha kijön. Gyanakszik, hogy elárulod. Tűnj el innen gyorsan!
A király megfogadta a nő tanácsát, és sürgősen távozott. Hazasietett palotájába, és még azon az éjszakán felszerelte hadseregét. Mikor katonái fegyverben álltak, visszatért a sereg élén, és zeneszerszámok harsogása közepette körülfogta a rabló föld alatti várának bejáratát. A bátor rabló észrevette háza körülzárásából, hogy csapdába esett. Halálra szántan kirontott, és csatába szállt a katonákkal. Odakint emberfölötti hőstetteket vitt véghez: elefántok ormányát metszette le, lovak lábát vágta át, katonák fejét ütötte le kardjával. A hadsereg pusztulása láttán maga a király szállt szembe vele. A kardforgatásban járatos király ügyes fogással kiütötte kezéből kardját, majd kését is. Mikor ellenfele fegyvertelenül maradt, ő is eldobta fegyverét, birokra kelt a rablóval, földhöz vágta, és elevenen fogságba ejtette. Megkötöztette és kincseivel együtt városába szállíttatta. Kiadta a parancsot, hogy másnap húzzák karóba.
Mikor a rablót dobszóval a vesztőhelyre kísérték, Gyöngyszem, a kereskedő leánya, meglátta palotája ablakából. A rabló testét por fedte, és sebek borították, az eszeveszett leány mégis atyjához sietett, és azt mondta:
- Azt választom férjemül, akit ott visznek kivégezni. Kérj kegyelmet számára a királytól, édesapám, különben én is utánahalok.
A kereskedő alig akart hinni a fülének:
- Mit beszélsz, te leány? Eddig a Szerelemistennel vetélkedő, daliás férfiakat is visszautasítottad, most egy gyalázatos rablóvezér kell neked?
Hiába beszélt az apa, a leány nem ingott meg elhatározásában. Végül a kereskedő a királyhoz sietett, és egész vagyonát felajánlotta váltságdíjul a tolvajért. A király azonban ezermillió aranyért sem lett volna hajlandó szabadon bocsátani a tolvajt, aki az egész várost kirabolta, és akit saját élete kockáztatásával fogott el.
A kereskedő lehorgasztott fejjel tért haza. Ekkor leánya halálra készülődött. Megfürdött, gyaloghintóba szállt, s hiába próbálták lebeszélni rokonai, a vesztőhelyre vitette magát. Atyja, anyja és hozzátartozói zokogva követték.
Közben a hóhérok karóba húzták a tolvajt. Élete utolsó fellobbanásával még meglátta a rokonsága élén közeledő leányt, s a nép szóbeszédéből megértette, miről van szó. Néhány pillanatig könnyezett, majd hirtelen elnevette magát, és kilehelte lelkét a karó hegyén. A kereskedő leánya levétette a holttestet a karóról, és máglyára lépett bele, mint hű feleséghez illik.
Ebben a pillanatban Siva isten, aki láthatatlanul jelen volt a temetőben, megszólalt a levegőből:
- Választott férjed iránti hűséged elnyerte megelégedésemet. Kérj tőlem valamilyen kegyet, hű nő!
Az égi szózat hallatára a leány meghajolt az istenek istene előtt, és ezt a kegyet kérte:
- Szentség, szülessék gyermektelen atyámnak száz fia, mert én vagyok egyetlen gyermeke, s ha elveszít, eldobja magától az életet.
A derék leány szavára az istenség újra megszólalt:
- Szülessék atyádnak száz fia! Kérj még egy kegyet, mert ilyen igaz lélek többet érdemel!
Ekkor a leány így beszélt:
- Ha tetszést találtam istenséged előtt, támadjon fel férjem, és legyen ezentúl becsületes ember!
- Úgy legyen! Támadjon fel a férjed épen-elevenen, legyen ezentúl becsületes, és az uralkodó fogadja kegyeibe!
Amint Siva a levegőben láthatatlanul kiejtette ezeket a szavakat, a tolvaj sértetlen testtel életre támadt.
A kereskedő csodálkozással vegyes örömmel vette maga mellé leányát és vejét, a tolvajt, s ujjongó rokonai társaságában tért meg házába. Boldogságában, hogy száz fiú születésére kapott ígéretet, hatalmas ünnepséget csapott. A király is megelégedéssel értesült a történtekről, maga elé hívatta a bátor tolvajt, és kinevezte hadserege fővezérévé. A volt tolvaj feleségül vette a kereskedő leányát, és felhagyott a rablással. Ettől fogva a király kegyében sütkérezett, és nem tért le a helyes útról.

A mese végén a démon az ismert átokkal fenyegette meg a királyt, és feltette a kérdést:
- Király, mondd meg: mi volt az oka, hogy a rabló előbb sírva fakadt, utána elnevette magát, amikor látta, hogy a kereskedőleány atyjával együtt odament hozzá?
A király megfejtette a kérdést:
- A rabló azért sírt, mert ezt gondolta: "Nem tudom leróni hálámat a kereskedő nagylelkűségéért." Utána csodálkozásában nevetett: "Hogyan szerethetett belém ez a leány, aki a leghatalmasabb fejedelmeket is elutasította? Kifürkészhetetlen a női lélek!"
Mikor a föld támasza befejezte beszédét, a szellemek gyöngye ismét varázserejéhez folyamodott, és a király vállán elfoglalt helyét felcserélte előző tanyájával. A népek ura sem volt rest, ment utána.


15.

Vikrama-széna király megint leemelte a sinsapá-fáról a hullát, és elindult vele. A vállán lógó tetemből újra megszólalt a szellem:
- Ismét mesét mondok, figyelj!
Nepál országában van egy város, Sivapura. Valaha Jasahkétu király uralkodott a városon. A király valóban megérdemelte nevét, amely ezt jelenti: "Dicsőség Zászlaja". Az ország kormányzását miniszterére, Pradnyá-szágarára - azaz Ész Tengerére - bízta, és maga csak az élvezeteknek élt királynéja oldalán. Egy idő múlva a királyné gyermeket szült a királynak, Sasi-prabhá - Holdfény - nevű leánykát, aki tündöklő szép volt, mint a Hold, a világ szeme.
Telt-múlt az idő. A leányka hajadonná serdült. Egy tavasszal szolgálói kíséretében lesétált a palota kertjébe, hogy megnézzen egy ünnepi körmenetet. A kert egyik lugasában egy gazdag bráhman fia, bizonyos Manah-szvámin - Lélek Ura - megpillantotta a királyleányt, amint éppen virágot szedett. Kinyújtott karja karcsú volt, mint a folyondár, s mozdulata szabadon hagyta egyik keblét. Elragadó látvány volt, amint keze szánalomból elengedte egy-egy virág szárát. Amint az ifjú megpillantotta, tüstént elveszítette az uralmat a szerelem szolgálatába szegődő szíve fölött.
"Talán maga a Gyönyör istennője szállt földre, hogy férje, a Szerelem számára összeszedjen minden virágot, amelyeket a Tavasz terít lába elé? Vagy valamelyik erdei istennő jött ide a Tavaszt imádni?"
Miközben az ifjú bráhman így tanakodott magában, a királyleány is észrevette a fiatalembert. Mintha a testetlen Szerelem öltött volna testet az ifjúban, úgy belészeretett a leány egyetlen pillantásra. Dehogy gondolt tovább virágszedéssel, illendőséggel; még arról is elfelejtkezett, hogy ő maga a világon van!
Így álltak ott, s az első szerelem ismeretlen ízét ízlelgették. Hirtelen nagy zaj és kétségbeesett kiáltozás hangzott fel.
- Mi történt? - kapták fel mindketten a fejüket. Hát látják, hogy egy hím elefánt megvadult, s eltépte magát kötelékeiről, mert megérezte egy nőstény szagát. Hajcsárait összetiporta, s az út menti fákat kidöntve, a testéből kiálló ösztökékkel feléjük rohant. A királyleány kísérete rémülten szétszaladt. Ekkor Lélek Ura, az ifjú bráhman, odafutott, karjába kapta a magára maradt reszkető leányt, és jó messzire elvitte az elefánt útjából, miközben a királyleány félelemtől, szerelemtől és szégyenkezéstől megzavarodva ölelte át megmentőjét. Nemsokára udvarhölgyei is odaérkeztek, magasztalták a bátor ifjút, és lakosztályába vezették a leányt, miközben ő vissza-visszatekintett a férfira. Palotájában szüntelenül csak élete megmentőjére gondolt, és éjjel-nappal a szerelem emésztő tüze égette.
Mikor a kertből a palotába vezették, Lélek Ura követte, s midőn a hárem kapuja elzárta szeme elől, vágyakozva gondolt rá:
" Nem tudom elviselni távollétét, s élni sem bírok nélküle. Egyetlen reménységem a nagy Múladéva mesternek, a tudós varázslónak a segítsége."
Ezen töprengett, s alig győzte kivárni a nap végét. Másnap reggel felkereste Múladéva mestert. A mestert elválhatatlan jó barátja, Sasin társaságában találta. Szinte sűrű volt körülötte a levegő a varázserőtől. Az ifjú meghajolt a mester előtt, és tudatta jövetele okáról. A varázsló mosolyogva biztosította, hogy teljesülni fog óhaja.
Ekkor a bűvészetek ura varázspirulát vett a szájába, és egy pillanat alatt öreg pappá változott. Egy másik pirulát a fiatalembernek kellett szájába vennie, és bájos fiatal leánnyá változott tőle. A varázslatok fejedelme maga mellé vette az újdonsült leányzót, és elvitte szerelmese atyjához, a királyhoz. A trónus elé lépett, és előadta kérelmét:
- Király, van egy fiam. Ezt a leányt messze idegen földön kértem meg számára, és elhoztam ide. Közben fiam elment valahová, s most indulok keresésére. Amíg előkerítem a fiamat, vigyázz erre a leányra; hiszen te vagy az egész föld felvigyázója!
A király nem mert ellenkezni, mert félt a bráhman átkától. Odahívatta leányát, Holdfényt, és így beszélt hozzá:
- Leányom, őrizd ezt a leányt a saját szobádban. Veled együtt étkezzék, és oldaladon vettess ágyat neki!
A királyleány igennel válaszolt atyja szavára, és magával vitte a leánytestű bráhman-ifjút. A bráhman alakban szereplő Múladéva elégedetten távozott, Lélek Ura pedig leány alakban szerelmese közvetlen közelébe jutott.
Néhány nap alatt bizalmas barátnői viszony fejlődött ki közöttük. Egyik éjszaka, amikor a királyleány álmatlanul forgolódott ágyán, mert kedvese távolléte gyötörte, a szomszéd ágyon fekvő, leánynak álcázott fiatalember megkérdezte tőle:
- Holdfény barátnőm, mondd, mitől vagy ilyen sápadt, és mitől sorvadsz napról napra, mint aki szerelmese távolléte miatt szomorkodik? Ne légy ilyen bizalmatlan hűséges barátnődhöz! Mostantól fogva mindaddig nem veszek táplálékot magamhoz, amíg meg nem mondod!
A királyleány felsóhajtott, és halk hangon beszélni kezdett:
- Miért lennék bizalmatlan hozzád? Hallgass meg, barátnőm, elmondom bánatom okát. Egyszer kisétáltam a palota kertjébe, megnézni a tavaszi körmenetet, és a kertben megláttam egy daliás ifjú bráhmant. Szép volt, mint hóolvadás éjszakáján a telihold, pillantása szerelmet szított, s játszi vidámsággal ujjongott fel jelenlététől a liget, minta tavasz érkeztétől. Míg két szemem hold-arca fényének nektárját itta mohón, mint két csakóra madár a holdsugarakat, hirtelen arrafelé rohant egy megvadult elefánt, mint a derült égen váratlanul megjelenő fekete viharfelleg, mennydörgő hangon trombitálva, míg halántékáról záporként patakzott a düh verítéke. Kíséretem megrémült és eltűnt. Én a félelemtől magamon kívül voltam, de a bráhman-ifjú karjába kapott, és elvitt onnan. Teste érintése olyan volt, mintha szantálpor hullana reám, vagy balzsamcseppek permeteznének bőrömre. Nem tudom elmondani, mit éreztem. Kísérőim azonban hamarosan odaértek, és akaratom ellenére hazahoztak: mintha az égből taszítottak volna le a földre. Azóta ébren álmodozva szövök százféle ábrándot életem megmentőjéről, és képzeletemben magam mellett látom a kedvest. Éjszakánként vele álmodom; álmomban velem enyeleg, és csókokkal, ölelésekkel és egyébbel a szemérem elvetésére kényszerít. Ám szerencsétlenségemre nem lehetek az övé, hiszen még nevét sem tudom. Ezért éget a távollét tüze, mert életem ura nincs a közelben.
Amikor a leánytestű ifjú bráhman fülét megtöltötte e szavak méze, boldogsága nem ismert határt. Elérkezettnek vélte az időt arra, hogy felfedje kilétét. Kivette szájából a varázspirulát, és így beszélt:
- Rebbenő szemű szépem, én vagyok az, akit a kertben egy pillantás árán megvásároltál, és boldog rabszolgaságra vetettél. Percnyi üdvösségem hirtelen megszakadása elviselhetetlen kínt hozott rám, és arra kényszerítettek, hogy leány alakban férkőzzem közeledbe. Most rajtad a sor, hogy véget vess elválásunk kölcsönös fájdalmának; mert többet már a szerelem sem bír elviselni.
Amikor a királyleány ilyen váratlanul maga előtt látta élete urát, és hallotta szavait, lelkében birokra kelt a szerelem, csodálkozás és szégyenkezés. Egyikőjük sem bírta tovább türtőztetni vágyakozását. A négyszemközti házasság szertartásával egymáséi lettek, és szerelmük ünnepe azzal a gyönyörrel ajándékozta meg mindkettőjüket, mint amilyenről ábrándoztak. Az ifjú bráhman továbbra is ott maradt a királyleánynál, és ravaszul kettős szerepet játszott: nappal szájába vette a pirulát, és leány volt, éjjel kivette a pirulát, és férfi lett.
Így teltek a napok. Egy idő múltán az történt, hogy a király sógora, Mrigánka-datta - Holdsugár-adta - hozzáadta leányát, Mrigánkavatít - Holdsugár Fényét - a király első miniszterének, Ész Tengerének a fiához. Holdfény királyleányt is meghívták unokanővére esküvőjére, és a királyleány udvarhölgyei kíséretében elment nagybátyja házába. Vele ment Lélek Ura bráhman is, csábító szépségű fiatal leány alakjában.
Amint a miniszterfiú - a vőlegény - meglátta a leányként szereplő férfit, a szerelem nyílvesszői halálosan megsebezték szívét. Üresnek látta házát, amelybe újdonsült feleségével megtért, mert minden gondolatát a vélt leány kötötte le. Szüntelenül a leány bájos arca lebegett szeme előtt, és az emésztő szenvedély mérges kígyójának marásától egészen elveszítette eszét. Az ünnepség félbeszakadt, és a lakoma résztvevői megzavarodva kérdezgették, hogy mi történt. Az ifjú férj atyja, a miniszter is hírét vette a történteknek, és azonnal odasietett. Atyja bátorító szavai magához térítették kábultságából, és összefüggéstelen szavakkal eldadogta szíve vágyát. A miniszter kétségbeesett, mert látta, hogy nincs segítség. Ekkor már a király is értesült a dologról, és ő is odament. Rögtön látta, hogy az ifjú a szerelmi betegség hetedik szakaszába jutott - ami a szemérem elvesztése -, és megkérdezte alattvalói véleményét:
- Hozzáadhatom-e miniszterem fiához azt a leányt, akit a bráhman megőrzésre bízott rám? Ha nem kapja meg, állapota a szerelmi betegség tizedik szakaszáig rosszabbodik, ami a halál. Ha meghal, atyja is belehal a csapásba, s az ő pusztulása a birodalom pusztulása lesz. Szóljatok, van-e kiút ebből a helyzetből?
A király kérdésére alattvalói egyhangúlag válaszolták:
- Úgy mondják, hogy a király legfőbb kötelessége népeinek oltalmazása. Ennek gyökere a helyes tanács, s tanáccsal a miniszterek szolgálnak. Ha a miniszter meghal, megszakad a gyökér, s gyökerét vesztve, odalesz az oltalmazás. Bűnt követnél el, ha magadra vennéd miniszterednek és fiának halálát. Mentsd meg őket, másként súlyosan vétesz kötelességed ellen. Add hozzá a miniszter fiához a rád bízott leányt. Még sok idő telik el addig, amíg a bráhman visszatér, s majd csak lecsillapítod valamivel a haragját.
A király tetszéssel fogadta alattvalói tanácsát, és beleegyezett, hogy a miniszter fiához adják a vélt leányt. A csillagjósok kiszámította szerencsés napon elővezették a királyleány lakosztályából a leánytestű ifjú bráhmant. Ő azonban ezzel a kéréssel fordult a királyhoz:
- Ha mindenáron máshoz akarsz adni, mint akinek szántak, ám legyen; te vagy a király, te szabod meg, hogy mi jogos, és mi jogtalan. Egy feltétellel egyezem bele a házasságba: leendő férjem ne kényszerítsen ágyába mindaddig, amíg nem végzett hathónapos zarándokutat a szent fürdőhelyekre. Ha ezt a feltételt nem teljesíted, tudd meg, hogy kettéharapom nyelvemet és meghalok.
A király közölte a miniszterfiúval a leánytestű ifjú feltételét, és a férfi boldogan beleegyezett. Tüstént megtartották az esküvőt. Az álfeleséget első feleségével, Holdsugár Fényével közös hálószobában helyezte el a gyanútlan férj, és elindult a zarándokútra, hogy kedveskedjék kedvesének.
Lélek Ura ott maradt asszony alakban Holdsugár Fénye házában. Együtt aludtak, együtt étkeztek. Egyik éjszaka, amikor magukban voltak a hálóházban, és odakint már aludt a cselédség, Holdsugár Fénye megszólította a férfit:
- Barátnőm, mesélj valamit! Nem tudok elaludni.
Erre az asszonytestű férfi azt a mesét mondta el, hogy egykor Ila, a Nap-nemzetségből származó királyi bölcs, Kálí istennő átka folytán világszép asszonnyá változott, az erdő mélyén Buddha remetével kölcsönösen egymásba szerettek, és fiuk született, Purúravasz király. A mese végén Lélek Ura ravaszul hozzátette:
- Bizony, néha előfordul, hogy az istenek akaratából vagy varázsigék és varázsszerek segítségével a férfi asszonnyá változik, vagy az asszony férfivá lesz. Ilyen módon nagy emberek között is támad szerelmi kapcsolat.
A történet hallatára a tapasztalatlan fiatalasszony, akit férje rögtön az esküvő után magára hagyott, bizalmasan így szólt vele együtt lakó társához:
- Ettől a mesétől valami furcsa zsibbadás fogta el egész testemet; a szívem hevesen ver. Mondd, barátnőm, mi ez?
Az asszony alakú bráhman megmagyarázta:
- A szerelem jelei ezek, amelyeket még nem tapasztaltál, barátnőm. Én már átéltem; nincs miért titkolnom előtted.
Erre Holdsugár Fénye barátnője fülébe súgta:
- Barátnőm, úgy szeretlek, mint az életemet; megsúgom, mire gondolok: nem lehetne valahogy becsempészni ide egy férfit?
A ravaszság mesterének méltó tanítványa nem szalasztotta el a kedvező alkalmat; így válaszolt:
- Ha így áll a dolog, elárulom neked, hogy Visnu isten különleges kegyben részesített: ha akarom, éjszakára férfivá tudok változni. Kedvedért most rögtön férfi leszek.
Ezzel kivette szájából a pirulát, és mint az ifjúság erejétől duzzadó csinos férfi jelent meg a nő előtt. Előbb szavaival leszerelte a leány félénkségét, azután minden tartózkodást félretettek, és az összes lehetőség kihasználásával megünnepelték a gyönyör ünnepét. Ettől fogva a miniszterfiú feleségével élt az ifjú bráhman, s nappal asszony volt, éjjel férfi. Amikor aztán eljött a miniszterfiú hazatérésének ideje, a bráhman a fiatalasszonnyal együtt megszökött a házból.
Midőn idáig fejlődtek az események, Múladéva mester, a varázsló, aki mindenről értesült, újra öreg bráhmanná változott, barátját, Sasint pedig fiatal bráhmanná változtatta. Így mentek Dicsőség Zászlaja királyhoz. A varázsló tisztelettudóan jelentette az uralkodónak:
- Visszahoztam a fiamat; kérlek, add vissza a menyemet!
A király megtanácskozta a dolgot tanácsosaival, és a bráhman átkától tartva, így válaszolt:
- Bráhman, nem tudom, hová lett a menyed; bocsáss meg érte! Elégtételként fogadd el fiad számára leányomat!
A fondorlatok nagymestere szörnyű haragot színlelt, de a föld ura addig kérlelte a vélt agg bráhmant, amíg elfogadta fiaként szereplő barátja számára a királyleány kezét, és annak rendje és módja szerint megtartották Sasin és Holdfény királyleány esküvőjét. Ezután a varázsló barátjával és az ifjú asszonnyal együtt visszatért otthonába, nem tartva igényt a király kincseire.
Amikor Lélek Ura találkozott velük, nagy vita fejlődött ki közötte és Sasin között a mester jelenlétében. Lélek Ura így érvelt:
- Visszakérem Holdfényt, mert a mester jóvoltából én vettem először feleségül, még leánykorában!
Sasin cáfolta:
- Mi közöd ehhez az asszonyhoz, ostoba?! Én vagyok a férje, mert atyja hozzám adta feleségül, és én vezettem az áldozati tűz körül.
Hajba kaptak a varázslattal szerzett királyleányon, és vitájuk azóta sincs eldöntve.

- Nos, király, légy te a döntőbíró: melyiket illeti az asszony? Szólj, különben az ismert átok ér!
Vikrama-széna király így válaszolt a vállán ülő démon kérdésére:
- Szerintem a királyleány Sasin felesége, akihez mindenki szeme láttára, szabályos esküvői szertartással adta feleségül atyja. Lélek Ura tolvaj módjára élvezte a királyleányt, a tolvajnak pedig sohasem lehet jogos tulajdona a mástól elorzott birtok.
A válasz hallatára a szellem tüstént eltűnt a király válláról, és visszatért fájára. A föld ura sietett utána.


16.

Vikrama-széna odaért a sinsapá-fához, vállára emelte a hullát, és elindult vele. Néhány lépés után a démon ismét megszólította a föld urát:
- Figyelj, király! Most igen nemes mesét mesélek!
Van a földnek egy hegysége, a Himálaja, a hegyek királya, minden drágakő tárháza, Siva két kedvesének, Kálínak és a Gangá folyónak az atyja. Csúcsait a legbátrabb férfiak sem bírják megmászni. Büszkén kimagaslik a rokon hegyek közül, és dicsőségét zengi a Három Világ. A hegy oldalán épült a Himálajához méltó Aranyváros, amely úgy tündököl, mintha a Nap kölcsönzött volna egy sugárnyalábot a Földnek.
E városok-fejedelmének fejedelme Dzsímúta-kétu, azaz Felleg-lobogó volt, a jóságos vidjádhara-szellemek királya. Olyan dicsőséggel uralkodott városán, mint a Százerejű Indra a Méru hegyen. Palotája kertjében sok nemzedék óta állt egy csodafa, amely arról volt híres, hogy minden kívánságot teljesít.
A király is könyörgött az isteni fához, hogy fia szülessék, és a fa teljesítette kívánságát: fia született, akiben a Bódhiszattva öltött testet. A gyermek emlékezett előző életeire, utolérhetetlen volt bőkezűségben és nagylelkűségben, könyörületes volt minden élőlényhez, szüleinek és mestereinek mindenkor engedelmeskedett. A fiúnak a Dzsímúta-váhana, azaz Felleg-szekerű nevet adták. Amikor ifjúvá serdült, atyja ifjú királlyá kente; a fiú jó tulajdonságai és minisztereinek tanácsa egyaránt erre sarkallták az uralkodót.
Az ifjú király címet viselő trónörököst felkeresték atyja tanácsosai, és javát akarva, így beszéltek hozzá:
- Fenség, ezt a minden kívánságot teljesítő, legyőzhetetlen csodafát mindenkor áhítatos tisztelettel kell övezned. Amíg ez birtokunkban van, maga Indra sem tehet ellenünk semmit.
A tanács hallatán az ifjú Felleg-szekerű így gondolkozott:
"Ó! Őseink nem vették méltó hasznát ennek az isteni fának, legfeljebb kapzsi módon kincseket kértek tőle. Így megalázták magukat is, meg ezt a nemes fát is. Én majd mást kérek tőle!"
Így határozott a nemes lelkű ifjú, és atyja színe elé járult. Hiánytalanul eleget tett az üdvözlet minden követelményének, amit a fiúi tisztelettudás megkíván. Atyja elégedetten fogadta, s mikor magukra maradtak, fia ezzel a kéréssel fordult hozzá:
- Atyám, jól tudod, hogy a lét tengerén minden test oly tünékeny, mint a víz ingatag hullámai. Egyformán rövid életű, felvillanó és eltűnő a hajnalfény, a villám és a szerencse; hol és mikor maradnak soká? Az élet forgatagában csak egyvalami nem tűnik el nyomtalanul, a másoknak nyújtott jótétemény, amely igazságot és dicsőséget szül, és száz világkor múltán sem enyészik el. Atyám, ha minden egyéb ilyen rövid életű, akkor mire tartogatjuk magunknak ezt a vágyakat kielégítő csodafát? Hová lettek őseink, akik "Enyém! Enyém!" kiáltással irigyen őrizték ezt a fát? Mit érnek most vele? Melyiküké a fa? Melyiküket őrizte meg? Ezért, atyám, ha megengeded, arra használom ezt a minden kívánságot csalhatatlanul teljesítő csodafát, hogy mások megsegítésének romolhatatlan gyümölcsét teremje számomra.
- Úgy legyen! - járult hozzá atyja, s ekkor a királyfi a fa elé lépett, és így szólt hozzá:
- Felség, őseinknek minden kívánságát teljesítetted. Nekem egyetlen kívánságom van, kérlek, teljesítsd! Tedd meg, hogy ne kelljen szegénységet látnom sehol a földön! Üdv véled! Eredj! A szükséget szenvedők világának ajándékozlak!
Így beszélt alázatosan, homloka előtt összetett kézzel, s ekkor egy hang hallatszott a fáról:
- Elhagytál, én is elhagylak!
Ebben a pillanatban az égbe emelkedett a fa, s a magasból kincseket esőzött, mindaddig, amíg egyetlen nélkülöző ember sem maradt a földön. A Három Világot betöltötte Felleg-szekerű királyfi híre, akinek szívében ilyen forró szánalom élt minden lény iránt.
Nemzetségének tagjai azonban nem tudták tovább türtőztetni irigységüket. Úgy gondolták, hogy most már nem győzhetetlen sem ő, sem atyja, mert nincs birtokukban a világnyomorúságának megszüntetésére küldött nemes csodafa. Összebeszéltek és harcra szövetkeztek, hogy elragadják királyságát.
Szándékuk láttán Felleg-szekerű királyfi így beszélt atyjához:
- Atyám, ki mérkőzhetnék veled, ha fegyvert ragadsz? Ám én mégis azt kérdem: érdemes-e a királysághoz ragaszkodni, ha rokonainkat kell érte meggyilkolni e hitvány, romlandó test érdekében? Mit kezdjünk a királysággal? Menjünk inkább valahová más vidékre, és kövessük remeteségben a Törvényt, amely üdvöz hoz ezen világon és ott túl is. Hadd teljék örömük szánalomra méltó rokonainknak, akik oly mohó vággyal csüggenek a királyságon!
Atyja így válaszolt:
- Fiam, én csakis a te kedvedért ragaszkodtam királyságomhoz; ha te szánalomból lemondasz róla, vén fejemmel miért akarjak uralkodni?
Midőn a királyfi elnyerte atyja hozzájárulását, lemondott a királyságról, és szüleivel együtt a Malaja-hegységbe vonult vissza. A hegység egyik csöndes völgyében, hegyi patak partján, szantálfák árnyában épített remetekunyhót, és ott lakott, atyját-anyját szolgálva. Barátra is szert tett Mitrávaszunak, a hegyen élő tiszta sziddha-szellemek királyfiának személyében.
Egyszer sétálgatása során az erdő egyik ligetében álló Kálí-szentélybe lépett be, hogy hódoljon az istennő előtt. A szentélyben megpillantott egy gyönyörű leányt, aki barátnői seregében lantszóval magasztalta Kálít, a Himálaja leányát. Az erdei állatok mozdulatlanul hallgatták a lant édes hangját, mintha lenyűgözte volna őket a leány őzgidák pillantását megszégyenítő szemének szépsége. Szemöldökének füléig húzódó íve alól villogó pillantásokat lövellt fekete szembogara, mint villanó fekete nyílvesszőket a győztes hadvezér füléig húzott íja. Egymáshoz feszülő két keble úgy meredt felfelé, mintha arcának holdvilág-szépségét inná örökös szomjúsággal. Dereka oly szívet elbájolóan karcsú volt, mintha az Alkotó marka szorította volna össze, midőn megformálta, s ujjainak nyoma bőrének redőiként maradt volna testén. A karcsú leányzó tüstént bilincsbe verte Felleg-szekerű királyfi lelkét, mintha szemén keresztül szívébe hatolt volna. Ugyanúgy járt a leány is: mikor meglátta a királyfit, a liget díszét, édes vágyak ébresztőjét, aki szép volt, mintha maga a Tavasz vonult volna sértődötten az erdőbe, amiért barátját, a Szerelmet, elhamvasztotta Siva haragja - a leányt ellenállhatatlanul leigázta a vágy, és annyira megzavarodott, hogy lantja, mintha együttérző barátnője volna, zavaros-panaszos hangokkal sikoltott fel.
A királyfi megkérdezte a leány egyik barátnőjétől:
- Mi a neve a barátnődnek? Melyik nemes nemzetséget ékesíti?
A barátnő így felelt:
- Malajavatí a neve, a sziddha-szellemek királyának leánya, Mitrávaszu királyfi húga.
Ezután a barátnő tudakolta meg a Felleg-szekerű királyfit kísérő remetefiútól barátja nevét és nemzetségét, majd mosolyogva, évődő szóval fordult Malajavatíhoz:
- Barátnőm, olyan vendégünk érkezett, aki az egész világ tiszteletét megérdemli! Miért nem fogadod illendőképpen a vidjádhara-szellemek ifjú királyát?
A sziddha-királyleány azonban nem tudott válaszolni barátnője szavaira, csak állt, és szemérmesen lehajtotta a fejét.
- Barátnőm igen szégyenlős természetű, fogadd el helyette éntőlem a vendégnek járó üdvözletet - szólt ekkor a barátnő, s gyümölcsöt és virágkoszorút nyújtott át neki. Mihelyt a királyfi kezébe került a koszorú, a szerelem heves mozdulatával Malajavatí nyakába akasztotta. A leány félig felemelte tekintetét, s epedő pillantása mint sötétkék lótuszvirágok csokra hullott a királyfira.
Így egyetlen szó nélkül, kölcsönösen eljegyezték egymást. Ekkor egy szolgálóleány lépett oda, és így szólt a sziddha-királyleányhoz:
- Úrnőm, anyád hívat; jöjj késedelem nélkül!
Az üzenet hallatára a leány nagy nehezen elfordította az ifjúról tekintetét, amelyet mintha a Szerelem nyílvesszője szegezett volna hozzá, és vágyakozásával küszködve tért haza. A királyfi is megtért remetetanyájukra, de lelke a leánnyal maradt.
Malajavatí üdvözölte anyját, azután szobájába ment, és ágyára vetette magát, élete urának távollététől betegen. Szeme elhomályosult, mintha a keblében égő szerelem tüzének füstje fátyolozta volna el; könnyei záporként patakzottak, testét forróláz perzselte. Barátnői szantálporos vízzel hűsítették, és lótuszlevéllel legyezték, de nem talált nyugalmat sem ágyán, sem barátnői karjai között, sem a puszta földön. Majd a vöröslő Alkonnyal karöltve eltávozott a Nappal, és a felkelő Hold nyomta csókját Keletmosolygó ajkára. A Szerelem azt sugallta a leánynak, hogy küldjön üzenetet kedvesének, de a Szemérem megakadályozta benne, és ekkor az Életvágy eltávozott a lányból. Az éjszakát a nyájas Hold még keservesebbé tette számára, s szíve összezsugorodott, mint a lótusz bezáruló kelyhe, míg a kétségbeesés méhraja zsongott körülötte.
A királyfi ugyanúgy gyötrődött kedvese távolléte miatt, s a Virágnyilas Isten foglyaként forgolódott ágyán. Bár szerelme újkeletű volt, arca máris megsápadt tőle; s hiába némította el ajkát a szemérem, arcszíne beszédesen árulkodott szenvedélye okozta szenvedéséről.
Másnap izgatottan sietett ugyanahhoz a Kálí-templomhoz, ahol a sziddha-királyleánnyal találkozott. Vele ment barátja, a remetefiú is, és vigasztalta a szerelem tüzében égő szerencsétlent. Nemsokára Malajavatí is megjelent a templomnál, egyedül, titokban, azzal a szándékkal, hogy véget vet életének, mert nem bírta elviselni szerelmese távollétét. A fák elrejtették előle kedvesét. Könnyes szemmel imádkozott Kálí istennőhöz:
- Istennő, ha nem lehet ebben az életben a férjem Felleg-szekerű királyfi, áhítatom jutalmául add meg, hogy következő életemben az legyen!
Ezzel vállkendőjét hurokká csavarta, és megerősítette egy faágon a Himálaja Leányának szentélye előtt.
- Jaj, egész világ magasztalta uram és istenségem, Felleg-szekerű! Könyörületes vagy mindenkihez, miért nem könyörültél rajtam?
Ezzel a kiáltással nyakába vetette a hurkot, de ebben a pillanatban felhangzott az égből az istennő szózata:
- Leányom, ne kövess el meggondolatlan tettet! Férjed lesz Felleg-szekerű, a vidjádhara-szellemek királya, aki majdan az egész földkerekségen uralkodni fog.
Felleg-szekerű királyfi is meghallotta az isteni igét, s amikor észrevette kedvesét, barátjával együtt odasietett hozzá.
- Látod, az istennő ígérete máris beteljesült - szólt a leányhoz a remetefiú, miközben Felleg-szekerű királyfi gyöngéd, szerelmes szavak kíséretében leoldotta hurkot a leány nyakáról.
Mindketten úgy érezték, mintha hirtelen támadt balzsameső üdítené fel őket. Míg Malajavatí szemérmes pillantása a földön körözött, odaérkezett egyik barátnője, aki keresésére indult, és lelkendezve közölte vele:
- Barátnőm, szerencse kísér! Kívánságod teljesült! Bátyád, Mitrávaszu királyfi, fülem hallatára jelentette az imént felséges atyátoknak: "Atyám, földünkre érkezett az egész világ tiszteletét élvező Felleg-szekerű, a vidjádharák királyának fia, aki elajándékozta a csodafát. Tisztelettel kell fogadnunk, mint vendéget; s mivel leánykérőként sem kívánhatunk különbet, tiszteljük meg a leányok gyöngyével, Malajavatíval!" Atyátok igent mondott, és bátyád a nemes Felleg-szekerű királyfi remetetanyájára indult, hogy nyélbe üsse a dolgot. Biztos, hogy hamarosan meglesz az esküvőtök; térj haza palotádba, és a nemes királyfi is térjen vissza hajlékába!
A barátnő szavára a királyleány lassan elindult, örvendezve, vágyakozva, minden lépésnél visszatekintve. Felleg-szekerű királyfi is remetetanyájára sietett, s a közben odaérkező Mitrávaszut barátságosan üdvözölte, és meghallgatta a vágyai beteljesülését ígérő üzenetet. Mivel emlékezett előző születéseire, elmondta barátjának, hogy előző életükben is barátok voltak, és barátja húga volt a felesége. Mitrávaszu örömmel hallgatta, s miután barátja szüleit is megörvendeztette a hírrel, hazatért és saját szülei megelégedésére jelentette, hogy teljesítette küldetését. Palotájukba vezette barátját, és olyan fényes pompával készülődött az esküvőre, amely méltó volt varázslatos bölcsességéhez. Még ugyanezen a szerencsés csillagállású napon megtörtént a vidjádhara-királyfi és Malajavatí királyleány esküvője. Felleg-szekerű királyfi, akinek szíve vágya teljesült, ott maradt barátjánál, ifjú felesége oldalán.
Egyszer időtöltésből a Malaja-hegyen kószált a két barát, és elvetődtek a tengerparti erdőségbe. Az erdőben óriási csonthalmazt pillantott meg Felleg-szekerű királyfi. Megkérdezte Mitrávaszutól:
- Miféle élőlények csontjai hevernek itt?
Mitrávaszu így válaszolt szánakozó szívű sógorának:
- Hallgasd meg, röviden elmondom a történetet.
Egykor a kígyók ősanyja, Kadrú, ravasz fogadást kötött húgával, Vinatával, a nagy Garuda-madár anyjával. A fogadást megnyerte, és rabszolgaságba vetette húgát. Ettől fogva ellenséges viszonyban voltak. A Garuda-madár kiszabadította anyját a rabszolgaságból, és haragjában egyre-másra felfalta a kígyókat, Kadrú fiait. Valahányszor leszállt hozzájuk az Alvilágba, sok kígyót agyonvert, sokat széttaposott, sok pedig ijedtében szörnyethalt.
A kígyók királya, Vászuki, megrémült, hogy egész fajtája kipusztul. Könyörgésre fogta a dolgot, és egyezséget ajánlott Garudának:
- Madarak királya, mindennap elküldök egy kígyót táplálékodul a déli óceán partjára, csak ne szállj le az Alvilágba! Mi hasznod lenne belőle, ha az összes kígyó egyszerre kipusztulna?
A hatalmas Garuda is saját hasznát nézte, és ráállt a kígyókirály ajánlotta egyezségre. Azóta mindennap megeszik egy kígyót itt a tengerparton, sorban, ahogy a kígyókirály küldi. Az elfogyasztott kígyók csontjait látod itt, amelyek az idők során hegymagasságúvá halmozódtak.
Felleg-szekerű királyfi, a könyörület és önfeláldozás kincshalmaza, szánakozva hallgatta sógora elbeszélését, és így szólt:
- Szánalomra méltó ez a Vászuki kígyókirály, aki kénytelen napról napra saját kezűleg kiszolgáltatni alattvalóit ellenségének! Ezer feje van a gyávának; miért nem tudta egyik fejével sem ezt mondani Garudának: "Engem egyél meg először!" Hogy lehet olyan lelketlen, hogy saját maga kérte fel fajtája kipusztítására Garudát, és hogyan bírja a gyászoló kígyóasszonyok sírását könyörtelen füllel hallgatni? És Garuda is: hiába, hogy szent égi bölcs sarja és magának Visnu istennek hátasmadara, minden szárnyasok legnemesebbike létére képes ilyen rút bűnt elkövetni!
Így beszélt a nagylelkű vitéz, és elhatározás született szívében: "Értéktelen testemet értékes tettre fordítom: megváltom vele az egyik szerencsétlen, elhagyatott kígyó életét, magamat ajánlom fel helyette Garudának."
Miközben ilyen gondolatokkal foglalkozott, a király egyik ajtónállója jött értük, és hazahívta Mitrávaszut.
- Eredj, én majd később megyek utánad - küldte el barátját a királyfi. Távozása után a könyörületes szívű Felleg-szekerű magánosan bolyongott, s terve végrehajtásán töprengett, mikor egyszerre a távolból szívettépő siránkozás hangja ütötte meg a fülét. Arrafelé tartott, s egy sziklás magaslaton megpillantott egy bánatos, szép fiatal férfit. Úgy látszott, hogy valami királyi szolga hurcolta oda, és amint odaértek, azonnal távozott. A fiatalember gyöngéd szavakkal igyekezett hazatérésre bírni egy zokogó öregasszonyt.
"Ki lehet ez?" - töprengett magában Felleg-szekerű királyfi, és észrevétlenül megállt a közelben, hogy kihallgassa beszélgetésüket. Az öregasszony meggörnyedt a bánat súlya alatt, és így siratta az ifjút:
- Jaj, Sankha-csúda, Kagyló-tarajú! Jaj, száz fájdalomra szült fiam! Jaj, legjobb fiú! Családod utolsó fonala! Hol foglak még látni? Gyermekem, ha arcod holdvilága távozik tőlünk, mi lesz bánat homályába zuhanó agg atyáddal? Testednek még a napsugár érintése is fájdalmat okoz, hogyan bírja elviselni Garuda csőre harapásának kínját? A széles kígyóországban miért éppen téged szemelt ki a Sors és a kígyókirály, szerencsétlen anyád egyetlen gyermekét?
Az ifjú így beszélt zokogó anyjához:
- Nehéz sorsomat ne nehezítsd még jobban, anyám! Eredj haza! Utoljára hajlok meg előtted. Nemsokára ide fog érni Garuda.
Az öregasszony kétségbeesett pillantást vetett a világ minden tája felé és felsikoltott:
- Meghalok! Ki menti meg gyermekemet?
Felleg-szekerű, a Bódhiszattva lényének testet öltött része, mindezt látta és hallotta. Szánalom töltötte el lelkét, és így gondolkozott:
"Látom, ezt a szerencsétlen kígyót. Vászuki kígyókirály küldte a Garuda-madár táplálékául. Öreg szülője anyai szeretetből követte egyetlen gyermekét, és fájdalmában kétségbeesetten siratja. Testem egykor úgyis a pusztulás zsákmánya lesz: ha most nem váltanám meg vele ezt a bajba jutott kígyót, mi haszna volna, hogy megszülettem?"
Így döntött Felleg-szekerű királyfi, vidáman odasietett, és megszólította az öregasszonyt:
- Anyám, én megmentem a fiadat!
A rettegő öregasszony összerezzent; azt gondolta, hogy a madárkirály érkezett meg, és felsikoltott:
- Garuda, engem egyél meg, engem egyél meg!
Fia, Kagyló-tarajú, nyugtatgatta:
- Ne ijedj meg, anyám, nem Garuda! Hol van ettől a holdsugár-szelíd tekintetű férfitól a rémítő Garuda-madár!
A királyfi átvette a szót a fiatal kígyótól:
- Vidjádhara-szellem vagyok. Azért jöttem, hogy megmentsem fiadat, anyám! Ruhát cserélek vele, és saját testemet adom az éhes Garudának. Menj haza, és vidd magaddal fiadat!
Mikor az öregasszony ezt a beszédet hallotta, így válaszolt:
- Semmiképpen sem! Te is fiam vagy, még nemesebb fiam, aki veszedelmünk idején ilyen könyörületes vagy hozzánk!
A vidjádhara-királyfi azonban megismételte, amit mondott:
- Ne akadályozzatok meg feltett szándékom végrehajtásában!
Szilárd elhatározása láttán a fiatal kígyó ilyen beszéddel fordult hozzá:
- Nagy lélek, kimutattad igaz könyörületedet, de nem fogadhatom el, hogy tested árán váltsd meg testemet; ki volna, aki kődarabot igazgyönggyel váltana meg? A világ tele van a magamfajtákkal, akik csak saját magukat sajnálják, de nagyon kevesen vannak hozzád hasonlók, akik a világot sajnálják. Őseim családjának tisztaságán nem akarok foltot ejteni, nemes férfi, ahogy folt szennyezi be a hűs sugarú hold korongját.
A királyfi ajánlatának visszautasítása után anyjához fordult Kagyló-tarajú:
- Anyám, eredj ebből az iszonyatos erdőből! Nem látod ezt a kígyók vérétől iszamos halálsziklát, amely borzalmas, mintha a Pusztulás vetett volna rajta kéjheverőt? Én most lemegyek a tengerpartra, leborulok Kálí úrnő előtt, azután visszatérek, mielőtt Garuda ideérne.
Búcsút vett kétségbeesetten zokogó anyjától, meghajolt előtte, majd Kálí szentélyébe indult, hogy hódoljon az istennő előtt.
"Ha közben megérkeznék Garuda, sikerülne végrehajtanom mentőtervemet" - gondolta a királyfi. Ebben a pillanatban a fák hajladozni kezdtek a közeledő madárkirály szárnycsapásainak szelétől, mintha tiltakozva integetnének: "Ne jöjj, ne jöjj!" A királyfi sejtette, hogy eljött Garuda órája, és felmászott a halálsziklára, hogy másért áldozza életét. A szélvihar korbácsolta tenger mintha ezt a páratlan önfeláldozást bámulta volna ezernyi csillogó gyöngykagyló-szemével. Az ég homályba borult, amikor a megérkező Garuda lecsapott, és csőrével felragadta a szikláról a nemes lelkű királyfit. Sebes szárnycsapásokkal elrepült vele a Malaja-hegy csúcsára, hogy ott fogyassza el. A királyfi homlokáról lehullott a diadém, testéből záporként patakzottak a vércsöppek. Miközben a madár hozzálátott, hogy felfalja, ő ezt a felajánlást tette lelkében:
"Ugyanígy szolgáljon testem mások megsegítésére következő újjászületéseim során. Ne érjem el a mennyet és a megváltást, ha nem tehetek jót másokkal!"
Az égből virágeső hullott a vidjádhara-királyfira.
Közben a vértől csepegő diadém feleségének, Malajavatínak lába elé hullott. Meglátta, ráismert, megtántorult, s zokogva mutatta meg közelben tartózkodó apósának és anyósának. A szülők is megismerték fiuk diadémját, és rosszat sejtve, megrémültek. Ekkor a vidjádhara-király és felesége természetfölötti tudásukhoz fordultak, és annak segítségével rájöttek, hogy mi történt. Menyükkel együtt futva indultak arrafelé, ahol Felleg-szekerű királyfit a Garuda-madár hatalmában tudták.
Ezalatt a fiatal kígyó is visszatért Kálí templomából, és rémülten látta, hogy a halálsziklát vér szennyezi be.
- Végem van! Szörnyű bűnt követtem el! Az a könyörületes, nagy lélek bizonyosan saját magát adta Garudának helyettem! Nemrég hurcolhatta el az ellenség; utána megyek, hátha még életben találom, és nem kell a gyalázat mocsarába merüljön!
Így beszélt könnyes szemmel a becsületes kígyó, és elindult a vércseppek nyomán, amelyek sűrűn sorakoztak a földön.
Miközben Garuda Felleg-szekerűt ette, észrevette, hogy áldozata örül. Rögtön abbahagyta az evést, és fontolóra vette a dolgot:
"Nem találkoztam még ilyen kígyóval, aki örül annak, hogy megeszem, és ilyen sokáig nem hagyja el az élet. Teste megmaradt részén gyönyörűségtől borzong a bőre, és olyan nyájasan néz rám, mintha jótevője volnék. Bizonyosan nem kígyó, hanem valami szent; nem eszem meg, megkérdezem tőle."
Töprengése közben Felleg-szekerű rászólt:
- Madarak királya, miért hagytad abba az evést? Még van testemben hús és vér, és még nem laktál jól. Folytasd!
A szárnyasok urát végtelen csodálkozás fogta el és megkérdezte:
- Nyilván nem vagy kígyó; áruld el, nagy lélek, ki vagy?
- Kígyó vagyok, mit kíváncsiskodsz? Tedd azt, ami a természet parancsa. Józan ésszel ki hagyja félbe, amihez hozzákezdett?
Kettejük vitája közben ért oda Kagyló-tarajú kígyó, és messziről kiáltotta:
- Megállj, megállj, mielőtt még nagy bűnt követnél el, légben szállók fejedelme! Hogyan tévedhettél meg ennyire? Nem látod, hogy nem kígyó? Én vagyok a neked szánt eledel!
És futott, ahogy bírt, s kettőjük közé állt. Látva, hogy Garuda zavarba jött, újra sürgette:
- Miért tétovázol? Nem látod, hogy nekem van tarajom és kettős ágú nyelvem? Nem látod, hogy ez a szép arcú férfi vidjádhara-szellem?
Kagyló-tarajú szavai közben érkeztek oda lélekszakadva Felleg-szekerű szülei és felesége. Szétmarcangolt teste láttán jajkiáltásban törtek ki:
- Jaj, fiúnk! Jaj, Felleg-szekerű! Jaj, irgalmas szívű gyermekünk, aki másért áldoztad életedet! Jaj, madarak fejedelme, hogyan követhetted el ezt a meggondolatlan tettet?
Garudát a megbánás lángjai égették, és így gondolkozott:
"Jaj, szörnyűség! Felleg-szekerűt, a Bódhiszattva megtestesülését faltam fel, aki másokat ajándékoz meg saját életével, s dicsőségének híre a Három Világot betölti! Ha ő meghal, én is máglyára vetem gonosz testemet. Az igazságtalanság méregfáján nem terem édes gyümölcs!"
Miközben Garuda ilyen gondolatok között emésztődött, Felleg-szekerű királyfi ránézett hozzátartozóira, majd sebei fájdalmában összeroskadt, és megvált életétől. Szülei keservesen siratták, Kagyló-tarajú ismét magát hibáztatta, felesége pedig égre emelte szemét, és könnyektől elcsukló hangon tett szemrehányást Kálí anyának, aki megelégedése jeléül boldogságot ígért neki:
- Kálí istennő, azt ígérted, hogy férjem a vidjádharák ura lesz, s majdan az egész földön uralkodni fog. Miért szegted meg adott szavadat?
Az asszony szavaira Kálí istennő látható alakban megjelent szemük előtt:
- Szavam nem hangzott hiába, leányom - szólt, és a nála levő korsóból a halhatatlanság italával hintette meg Felleg-szekerű testét. Erre a hős lelkű királyfi azonnal megelevenedett, felpattant ép és sértetlen testtel, még szépségesebben, mint azelőtt. Leborult az Anya előtt, és vele együtt földre borultak a többiek is. Az istennő így szólt hozzá:
- Fiam, megnyerted tetszésemet tested elajándékozásával. Jutalmul saját kezemmel kenlek fel a vidjádharák mahárádzsájává, s világbíró király leszel egészen a világkor végéig.
E szavak után a Világ Anyja a kezében tartott korsó nedvével királlyá kente Felleg-szekerűt, majd kegyesen fogadta hódolatukat, és ismét eltűnt. Az égből virágeső hullott, és ujjongó égi dobszó hangzott fel a magasban.
Garuda alázatosan fejet hajtott Felleg-szekerű előtt:
- Mahárádzsa, föld ura, örömem telik hasonlíthatatlan hőstettedben. Magasztos lelked csodálatos tettre vállalkozott, amely ámulatba ejtette a Három Világot, és örök időkig fel lesz írva Brahmá istennél a Világtojás héjára. Rendelkezz velem, s kérj tőlem bármi kegyet, amit kívánsz!
A nagy lélek így válaszolt Garuda szavaira:
- Bánd meg tettedet, és ezentúl ne fald fel a kígyókat. Támadjanak fel ezek a csontvázak is, amelyekről a húst régebben elfogyasztottad!
- Úgy lesz. Többé nem élek kígyóval. Legyen békesség közöttem és a kígyók között! Támadjanak életre azok is, amelyeket megettem! - szólt Garuda.
Erre a régebben felfalt kígyók, amelyeknek már csak csontjaik fehérlettek, mind megelevenedtek a Madárkirály életadó kegyelméből. Istenek, kígyók, égi szentek örvendezve gyűltek oda, és a Malaja-hegy híre betöltötte a Három Világot.
Kálí istennő kegyelméből valamennyi vidjádhara-fejedelem tudomást szerzett Felleg-szekerű csodálatos történetéről. Felkeresték, lábához borultak, s miután búcsút vett Garudától, rokonai és barátai ujjongó diadalmenetében a Himálaja hegyére vezették a világbíró nagy mahárádzsát, akit Kálí istennő keze kent királlyá. Ezután atyja, anyja, felesége, barátja és Kagyló-tarajú társaságában - aki hazament, és újra visszatért - hosszú ideig tartotta markában az összes vidjádharák fölötti uralom gyöngyös jogarát.

A tanulságos és felemelő történet befejezése után a démon ismét megkérdezte Vikrama-széna királytól:
- Mondd meg, ki a nagyobb az önfeláldozásban: Kagyló-tarajú kígyó vagy Felleg-szekerű királyfi? Az említett feltétel most is fennáll.
Vikrama-széna király tartott az átoktól, és inkább megtörte hallgatását. Határozott hangon kijelentette:
- Felleg-szekerű részéről nincs semmi meglepő abban, hogy így viselkedett: előző életei során már elérte a tökéletességet. Kagyló-tarajú viszont minden dicséretet megérdemel: megmenekülhetett volna a haláltól, mert helyette más ajánlotta fel magát ellenségének, és Garuda már messze járt zsákmányával, ő mégis utána szaladt, és saját testét kínálta erőnek erejével.
Midőn a népek fejedelme így szólt, vállán a szellem megörült a szónak, és újra visszaröppent a faágra. A király megint elindult érte.


17.

Vikrama-széna király elért a sinsapá-fához, és levette róla a holttestet. Amint a hátán vitte, megszólalt a szellem:
- Király, hadd szórakoztassalak egy újabb mesével. Hallgasd meg figyelmesen!
A Gangá folyó partján épült Kanaka-pura, azaz Arany-város. Lakói sohasem hágták át a Törvény határait, és ezért a Rontás szelleme nem tudott beférkőzni a városba. A város uralkodója, Jasó-dhana király, méltó volt nevére, amelynek jelentése: Dicsőség Kincse. Úgy őrizte birodalmát a bajok tengerétől, mint tengerparti szikla a földet az óceán hullámaitól. Amikor a Sors megteremtette Dicsőség Kincse királyt, a Holdat egyesítette a Nappal: mert a király nyájas volt az egész világhoz, mint a Hold, ám ereje izzott, mint a Nap tüze, s birodalmának területe csorbítatlan volt, mint a Nap korongja. Járatos volt minden tudományban, járatlan volt mások megszólásában; szegény volt hibákban, gazdag volt kincsben és hatalomban. Népe dalokban énekelte meg, hogy csak egytől fél: a bűntől, egyben mértéktelen: az igazságban, egyben nem férfi: mások feleségével szemben, s vitézség, nemesség, szeretet sugárzik minden tettéről.
Élt a király városában egy gazdag kereskedő, akinek volt egy leánya. A leány az Unmádiní, azaz Észbontó nevet kapta, mert aki megpillantotta, eszét vesztette páratlan szépségétől, amellyel magát a Szerelmet is lázba tudta volna hozni. Amikor a leány hajadonná serdült, atyja a király elé járult, és életbölcsességben tapasztalt ember lévén, bejelentette a föld urának:
- Istenség, van egy eladó leányom, a Három Világ gyöngyszeme. Nem akartam máshoz adni, mielőtt felségednek fel nem ajánlottam volna; mert a király a gyöngyök és gyémántok ura az egész földkerekségen. Akár elfogadja felséged, akár visszautasítja, mindenképpen kitüntetésnek tekintem.
A kereskedő jelentése hallatára a király elküldte papjait, hogy gondosan vizsgálják meg, vajon szerencsét ígérő jelekkel ékes-e a leány?
A papok elmentek megtekinteni a Három Világ legszebb ékszerét, ám amit tapasztaltak, fenekestül felkavarta lelki nyugalmukat. Mikor valamennyire össze tudták szedni gondolataikat, töprengeni kezdtek:
"Ha király feleségül veszi ezt a leányt, birodalma a romlás szélére jut, mert ez a szépség megfosztja eszétől, és nem fog a kormányzás gondjaival törődni. Jobb lesz, ha letagadjuk a föld ura előtt, hogy a leányon szerencsét ígérő jeleket tapasztaltunk."
Így határoztak a bráhmanok, és a férfiak parancsolója elé járultak:
- Baljós jelek vannak a leányon, istenség - vezették félre a királyt. - Emiatt az uralkodó nem fogadta el feleségéül a kereskedő leányát. Parancsára fővezéréhez, Bala-dharához - azaz Hadirányítóhoz - adta feleségül leányát a kereskedő. A leány boldogan élt férje házában, tudomásul véve a megszégyenítést, hogy balszerencsével fenyegető jelek miatt visszautasította király.
Telt-múlt az idő. Megjött a Tavasz-oroszlán, lesújtotta a Tél-elefántot, amiért jázminbimbó-fehér hó-agyarával feldúlta a lótusztavak virágrengetegét. Hímportól sárgálló virágfürt-sörényével, rózsaszín mangó-hajtás karmaival vidáman játszadozott az erdőkben. Dicsőség Kincse király elefántjára szállt, hogy megtekintse városában a nagy tavaszi ünnepséget. Hangos dobszó figyelmeztette az asszonyokat, hogy vonuljanak vissza ablakaikból, nehogy a férfiak urának szépsége kísértésbe ejtse erényüket.
Észbontó, a fővezér felesége is meghallotta a dobszót, s ekkor szántszándékkal felment palotája tetejére, hadd lássa meg a király, aki megszégyenítette a visszautasítással!
A király csakugyan meglátta, s beleremegett a látványba. Olyan volt a leány, mint a szerelem tüzének sugárzó lángnyelve, amelyet a Tavasz lobbant fel lágy maláji szellők fuvallatával. A leány szépsége, amelyet a király ámulattal csodált, ellenállhatatlan fegyverré vált a Lelkekben-születő istenség kezében, és halálosan megsebezte a férfiak urának szívét.
A király egy pillanat alatt elveszítette eszméletét. Szolgái magához térítették, és palotájába támogatták. Kérdezősködni kezdett a nő felől, és megtudta, hogy Észbontónak hívják, akit felajánlottak neki, de ő visszautasította. Erre száműzte országából a papokat, akik baljós jelek ürügyével visszatartották a leánytól, s éjszakáról éjszakára a leány felé szálltak sóvárgó gondolatai:
- Ó, a Hold nem ismer büszkeséget: nem átallja minden este feltolni az égre rücskös képét, pedig láthatja kedvesem folttalan szépségű arcát, az egész világ szemének gyönyörűségét! Tömör aranykorsó vagy az elefánt homlokán a két dudor nem fogható két keményen duzzadó kebléhez. Nincs férfi, akit ne őrjítene meg a Szerelem hátaselefántjának büszke fejéhez hasonló tompora, amelyet öve mint sziporkázó csillagkoszorú vesz körül!
- Ne kínozd magadat! Alattvalód az asszony, miért nem élsz hatalmaddal vele szemben? - biztatták barátai, a törvénytisztelő uralkodó azonban nem hajlott tanácsukra.
Fővezérének is fülébe jutott a hír. Hűséges szíve sugallatára rögtön felkereste urát, és lábához borulva kérlelte:
- Rabszolgád feleségét tekintsd saját rabnődnek, ne más férfi asszonyának, istenség! Vagy ha úgy akarod, neked ajándékozom az asszonyt, fogadd el tőlem! Azt is megtehetem, hogy a templomban az isten szobra előtt eltaszítom magamtól: akkor szabad nő lesz, s királyi kötelességedet teljesíted, ha oltalmadba veszed.
Így könyörgött makacsul urának a fővezér, a népek kormányzója azonban haragra gerjedt, és így válaszolt:
- Király létemre hogyan tiporhatnám lábbal a törvényt? Ha én is áthágnám a határokat, ki maradna meg a helyes úton? S ha te hívem vagy, hogyan biztathatsz bűnre, amely percnyi örömet szül, és végtelen túlvilági gyötrelmet okoz? Ha hites feleségedet eltaszítod, megbüntetlek érte; az én helyzetemben senki sem tűrne meg ilyen törvényszegést! Jobb, ha meghalok.
Így a király elvetette a miniszter ajánlatát; mert nemes lelkek hamarább hagyják el életüket, mint az igazság ösvényét. Városa polgárai is hiába gyűltek elébe: szilárd elhatározásán semmit sem változtatott könyörgésük. Nem telt bele sok idő, és a szerelem lázának forró tüze elemésztette testét, s nem hagyott mást belőle, csupán dicső emlékét. A fővezér nem bírta elviselni, hogy urának így kellett elpusztulnia, és ő is máglyára lépett; mert igaz hívek tettei meghaladják a józan észt.

A démon a csodálatos mese végén megint feltette a kérdést:
- Föld támasza, mondd meg: melyikük adta tanújelét nagyobb nemeslelkűségnek, a fővezér-e vagy a király? Szólj, különben tudod, mi vár rád!
A férfiak őrizője megtörte hallgatását, és felelt a szellemnek:
- Kettejük közül a király tanúsított nemeslelkűbb viselkedést.
A szellem nem nyugodott bele, és gúnyosan megkérdezte:
- Hogyan, mahárádzsa? Hát nem a fővezért illeti az elsőbbség, aki olyan hűséggel ragaszkodott urához, hogy felajánlotta páratlan szépségű nejét, noha ismerte ölelésének édességét, hiszen sokáig élvezte társaságát? S midőn ura távozott az életből, követte őt a máglyára! A király viszont olyan nőről mondott le, akinek csábjait még nem ízlelte.
Az emberek őrizője nevetve válaszolt a szellemnek:
- Ha így áll a dolog, akkor is természetes, hogy a nemes származású fővezér ilyen módon tett bizonyságot hűségéről. Hiszen a szolgák kötelessége, hogy urukat életük árán is oltalmazzák. A királyok ellenben rendszerint felfuvalkodottak, gőgösek és fékezhetetlenek, mint a megvadult elefánt, s élvezeteik kedvéért széttépik a törvény és igazság kötelékét. Gondolataik fennhéjázóak, s a királlyá kenés szertartásakor fejükre öntött víz lemos róluk minden mértéktudást, mintha megáradt folyó sodorná el. A trónjuk mellett lengetett jakfark-legyező szele nemcsak a legyeket és szúnyogokat hajtja el, hanem a vének tanácsának és a szent könyvek tanításának porszemeit is lefújja róluk. A fehér napernyő egyaránt távol tartja tőlük a nap sugarait és az igazság fényét. A hatalom forgószele elvakítja szemüket, és nem látják a helyes utat. Elvakultságuk előbb-utóbb romlásba sodorja valamennyiőjüket, még ha hatalmuk alá hajtották az eget és a földet is, mint a legendás Nahusa. Ezt a királyt viszont sem a csalfa Szerencse, sem a szépséges Észbontó nem fosztotta meg eszétől, pedig az egész föld az ő jogarának hódolt. Inkább megvált életétől, mintsem hogy lábát bűnös útra tegye. Ezért értékelem többre az ő önfeláldozását.
Így ítélte a bölcs király, s szava nyomán legott eltűnt a szellem. Mint a szél, tovasuhant, s ott volt helyén, fenn a fán. Már ismerte a cselt a nagy fejedelem, s elindult ismét a tetemért. Mert a férfi, habár nehéz a feladat, ha megkezdte, véghezviszi!


18.

A temetőben, a holtak dzsungelében, amelyet vadállatok helyett máglyák népesítettek be, mint hullafaló lángnyelvű kísértetek, rendíthetetlen nyugalommal haladt Vikrama-széna király, amíg meg nem érkezett a sinsapá-fához, még ugyanezen az éjszakán. Ám a fánál váratlan látvány fogadta: egy sereg egyforma holttest lógott a fán, mindegyiket szellem szállta meg.
"Mi ez? Az időt húzza ezzel a varázslattal a szellem? Most nem tudom, melyiket kell felvinnem a sok közül. Ha dolgomvégezetlenül virrad rám a hajnal, inkább máglyára lépek, mintsem hogy nevetség tárgyává váljak."
Így gondolkozott a király, és szándéka nem maradt rejtve a szellem előtt. Elégedett volt a föld urának nemeslelkűségével, és eloszlatta a káprázatot. A király ismét egyetlen férfitetemet látott a fán. Leemelte, hátára vette, és elindult vele. Alig tett néhány lépést, újra megszólalt a szellem a holttestből:
- Mahárádzsa, csodálatos, hogy semmi sem rendít meg. Jutalmul hallgass meg egy mesét!
Van egy város, sorrendben rögtön Indra halhatatlan égi vára és a kígyók alvilági Gyönyörvárosa után következik. Az ördögök repülő Hármas Várát leromboló nagy Siva - akinek tetszését hitvese, Kálí, csak páratlan önfeláldozásával tudta kivívni - ezt a várost választotta kedvenc tartózkodó helyéül, mert felülmúlhatatlan szépségével megnyerte tetszését. Uddzsajiní e város neve; dús kincseinek élvezetére csak az méltó, aki dicső tettekkel tüntette ki magát. Uddzsajiníban semmi sem kemény és merev, csupán a gyönyörű nők keble; semmi sem törik meg, csupán szemöldökük íve; semmi sem ingatag, csupán rebbenő pillantásuk; nincs más sötét, csak az éjszaka; nincs részeg más, csak a párzó elefántok; ravaszságot csak a költők csavaros verseiben találni, hidegséget pedig a gyöngyszemekben, szantálnedvben és a holdsugárban.
Élt valaha Uddzsajiní városában egy fényes áldozatairól híres, dúsgazdag bráhman, Déva-szvámin - Isten Szolgája -, akit a király is sokra becsült. Idővel fia született, aki a Csandra-szvámin - Hold Szolgája - nevet kapta. A fiú végigtanulta ugyan az összes tudományokat, mégis, mikor ifjúvá serdült, rabul esett a kockajáték szenvedélyének. Egyszer kockázni indult egy nagy játékcsarnokba. A csarnokban a pergő antilop-fekete kockák mintha magának a Balszerencsének vizsla szemei lettek volna, amelyekkel szüntelenül csak azt fürkészte: "Kit ragadjak meg?" A játék zsivaja mintha ezt mormolta volna: "Ki van itt, akit ne fosztanék meg vagyonától, még ha maga a Kincsek Istene jőne is ide?"
Az ifjú Hold Szolgája belépett a játékcsarnokba, leült kockázni, és sorra elveszítette mindenét, még a rajta levő ruhát is. Ekkor kölcsönt vett fel, de a kölcsönkért pénzt is elveszítette. A kölcsönzők pénzüket követelték rajta; ő azonban képtelen volt visszafizetni a kölcsönt. A játékcsarnok tulajdonosa dühbe gurult, botot ragadott, és kegyetlenül elnáspángolta. Egész testét összetörték a botütések. Végül halottnak tettette magát, és mozdulatlanná merevedett, mint a kő. Erre otthagyták.
Két vagy három napig ott hevert az ifjú bráhman, míg végre a játékház tulajdonosa elunta a dolgot, és így szólt vendégeihez:
- Ez a legény hullát játszik, vigyétek el, dobjátok egy kútba; úgyis alig maradt benne élet. A pénzeteket majd megadom.
A játékosok ekkor felemelték Hold Szolgáját, és elvitték egy messzi erdőbe, ahol kutat kerestek, hogy belehajítsák. Az egyik öreg játékos azonban lebeszélte a többieket:
- Ez az ifjú már majdnem vagy teljesen halott; minek keresgéljünk kutat? Hagyjuk itt, és azt fogjuk majd mondani, hogy kútba vetettük.
Mindnyájan egyetértettek az öreg javaslatával. Otthagyták Hold Szolgáját és elmentek.
Távozásuk után az ifjú bráhman feltápászkodott, és elvánszorgott egy elhagyott Siva-szentélybe. Összeszedte magát valamennyire, és bánatos elmélkedésbe merült:
"Jaj nekem! Túlságosan jóhiszemű voltam, és a hamis-játékosok kifosztottak. Hová forduljak most meztelenül, összetörten, szennyesen? Ha atyám, rokonaim vagy barátaim meglátnak ilyen állapotban, mit fognak szólni? Egyelőre inkább itt maradok, s csak éjszaka nézek körül valami ennivaló után, hogy éhségemet csillapítsam."
Eközben a Nap is levetette Ég-ruháját, és bágyadtan lesétált a Lenyugvás hegyének lejtőjén. Ekkor egy szigorú fogadalmú remete kereste fel a Siva-templomot. Teste halottégető máglyák hamvával volt beszórva, csimbókba kötözött haja úgy meredt az égnek, mint Siva szigonya, s oly szörnyű volt egész megjelenése, mintha maga a Pusztítás istene öltött volna testet benne. Észrevette Hold Szolgáját és megkérdezte:
- Ki vagy?
Az ifjú leborult előtte, és elmondta, hogy mi történt vele. Erre a remete így szólt hozzá:
- Tekintsd magad váratlan vendégemnek, akit az éhség vezérelt remetetanyámra. Kelj fel, fürödj meg, és fogyaszd el az alamizsna egy részét, amelyet összekoldultam.
Hold Szolgája visszautasította a remete ajánlatát:
- Szentség, én bráhman vagyok; nem ehetem maradékot!
Erre a varázshatalommal rendelkező remete a kunyhójába ment, és kívánságteljesítő varázstudományára gondolt. A Tudomány tüstént megjelent mestere előtt és megkérdezte:
- Mit kell tennem?
- Vendégeld meg ezt az ifjút! - parancsolta a vendégszerető remete.
- Igenis! - felelte a Tudomány, és a következő pillanatban színarany vár termett a fiatal bráhman szeme előtt, kéjkertekkel és szép nők seregével. A csábos szépségek kisétáltak a várból, körülvették a csodálkozó Hold Szolgáját és megszólították:
- Kelj fel, kedves férfi! Jöjj velünk, egyél, felejtsd el fáradtságodat!
Bevezették a várba, megfürösztötték, testét illatos kenőcsökkel kenték, gyönyörű ruhába öltöztették, és átvezették egy másik terembe. Ott egy szépséges fiatal nő várt rá, láthatólag az úrnőjük. Egész teste oly tökéletes volt, mintha az Alkotó kíváncsiságból ki akarta volna próbálni, mire képes. A leány vágyban égve elébe ment, maga mellé ültette trónjára, és mennyei ételeket fogyasztott vele együtt. Étkezés után ötféle gyümölcs ízét egyesítő bétellel kínálta, majd étel és bétel élvezése után, midőn leszállt az éjszaka, ölelésének édességét élvezte nyoszolyáján az ifjú.
Reggel, mikor felébredt, ismét a Siva-templomban találta magát. Sehol sem látta az isteni leányt, a várat, a szép nőket. Nemsokára kilépett kunyhójából a remete, és mosolyogva kérdezte tőle, hogy jól töltötte-e az éjszakát. Felzaklatott lélekkel, de illedelmesen felelte:
- Szentség, jóvoltodból kitűnően telt az éjszakám; de ha azt az isteni nőt nem kaphatom meg újra, vége az életemnek!
A könyörületes szívű remete elnevette magát:
- Maradj itt, éjszaka meg fog ismétlődni minden.
Ettől fogva a remete jóindulatából ugyanazt a gyönyörűséget élvezte éjszakáról éjszakára az ifjú bráhman. Lassanként rájött, hogy milyen hatalma van a varázstudománynak, és egyszer a következő kéréssel fordult a magasztos lelkű remetéhez:
- Szentség, ha nemcsak oltalmadba fogadtál, hanem valóban jót akarsz tenni velem, ajándékozz meg a tudománnyal, amelynek ekkora hatalma van!
A remete igyekezett lebeszélni a makacsul könyörgő ifjút:
- Úgysem tudod elsajátítani ezt a tudományt. Víz alatt kell megszerezni, és miközben a tanulni vágyó a varázsigéket mormolja, a varázstudomány káprázatokat támaszt, hogy behálózza az illetőt, és meghiúsítsa törekvését. Úgy látja, mintha újra megszületett volna és kisgyermek lenne, majd ifjúnak látja magát, azután nős embernek és családapának, ellenségeket és barátokat képzel maga köré, nem emlékszik igazi életére, s arra, hogy a varázstudomány megszerzésén fáradozik. Ha eléri a vélt huszonnégy éves kort, mestere ráébreszti a valóságra, ő visszaemlékezik igazi életére, és rádöbben arra, hogy mindeddig káprázat játszott vele. Ekkor - még egyre a káprázat hatalma alatt - máglyára lép, s mikor a víz alól kiemelkedik, megismeri az igazságot, és birtokába jut a varázstudománynak. Ha nem bírja mindezt megtenni, nemcsak ő nem szerzi meg a tudományt, hanem még mestere is elveszíti, amiért méltatlan személyt akart beavatni. Az én tudományom mindent előteremt számodra, mire jó ez a mohóság? Ha én elveszítem, te is megjárod, mert nem élvezheted tovább gyümölcsét.
A remete hiába beszélt. Az ifjú makacsul kitartott kérése mellett:
- Minden próbát kiállok, ne aggódj miattam!
Végül a remete beleegyezett, hogy beavatja a tudományba; mert igazlelkű emberek mindent megtesznek a segítségükért folyamodók kérésére. Lementek a folyópartra, és ott így beszélt a nagy bölcs:
- Fiam, amikor a varázsigék mondása közben a káprázatot látod, s az idő eljöttekor felébresztelek varázshatalmammal, lépj nyugodtan a vélt máglya tüzébe! Én az egész idő alatt itt fogok állni a folyóparton, és vigyázok rád.
Ekkor Hold Szolgája megfürdött, kiöblítette száját, és a nemeslelkű mester megtanította a varázsigére. Az ifjú bráhman fejet hajtott a mester előtt, és hevesen a folyóba vette magát; míg a remete ott maradt a parton. A víz alatt a varázsigét mormolta, és a káprázat azonnal hatalmába kerítette. Elfelejtette valódi életét, s úgy látta, hogy lelke egy másik városban születik meg, egy másik bráhman fiaként. Lassan felcseperedett, felövezték a bráhman-zsinórral, megtanulta a szent írásokat, megnősült, élvezte a házasélet örömét-bánatát, fia született, megismerte az apai szeretetet, végezte teendőit, s élte életét szülei és rokonai körében.
Míg így élte a képzelt másik életet, mestere, a remete, az idő elérkeztekor elvégezte a felébresztő varázslatot. A varázslat rögtön hatott. Hold Szolgája magára eszmélt, visszaemlékezett mesterére, és felismerte, hogy káprázat hurkolta hálójába. Máglyára készült lépni, hogy birtokába jusson a varázstudománynak, de rokonai és barátai körülvették, és igyekeztek lebeszélni. Hiába volt azonban minden igyekezetük; égi örömökre vágyott, és lement a folyópartra, ahol már készen állt a máglya. Hozzátartozói vele mentek, agg szülei és felesége követni akarták a halálba, kisgyermekei keservesen sírtak. Zavarba jött, és tépelődni kezdett:
"Szörnyűség! Ha máglyára lépek, hozzátartozóim is utánam halnak. Abban sem lehetek biztos, hogy igazat mondott-e a mester, vagy sem. Máglyára lépjek? Ne lépjek? Eddig azonban minden beteljesedett, amit a mester mondott, tehát ez a szava sem lehet hazug. Igen, mégis tűzbe lépek!"
Így töprengett a bráhman, és végül a máglyahalál mellett döntött. A máglya lángjai azonban - nagy csodálkozására - olyan hűvösen ölelték körül, mint a hópelyhek. Eloszlott a káprázat, kiemelkedett a folyó vizéből, és kiment a partra. Ott találta a mestert. Lába elé borult, s kérdésére beszámolt kalandjairól, amelyek a hideg tűzzel végződtek. Erre mestere így szólt:
- Fiam, attól félek, hogy valamit elhibáztál; másként nem érezted volna hidegnek a tüzet. Erre még nem volt példa a varázstudomány elsajátítása során.
Hold Szolgája tagadólag válaszolt a mesternek:
- Szentség, biztos vagyok benne, hogy nem követtem el semmi hibát.
Erre a mester varázstudományát idézte, hogy bizonyosságot szerezzen a dolog felől. Azonban hiába hívta gondolatban, nem jelent meg sem neki, sem tanítványának. Mindketten elveszítették a varázstudományt, és kétségbeesetten távoztak.

A mese végén a démon a szokott módon feltette kérdését Vikrama-széna királynak, figyelmeztetve az átokra:
- Széles föld ura, vágd ketté kételyem csomóját: mondd meg, mi volt az oka, hogy elveszítették tudományukat, pedig előírás szerint végeztek minden szertartást?
A királyok legvitézebbike meghallgatta a kérdést, és így felelt:
- Jól látom, hogy csak az időt húzod; ennek ellenére kénytelen vagyok válaszolni. A férfi nem érhet célba, hiába oldja meg szabályosan a legnehezebb feladatot, ha elméje nem áll meg szilárdan, kétkedés és tétovázás nélkül, folttalan bátorságban. A szerencsétlen ifjú bráhman még akkor is ingadozott, amikor mestere felébresztette; ezért nem sikerült elsajátítania a varázstudományt, s mestere is elveszítette, mert méltatlan személyre pazarolta.
Röviden szólt a király, de több se kellett: a ravasz szellem a válasz végén újra eltűnt. A tetem helyén lógott, a sinsapá-fán, s a király indult utána lankadatlan.


19.

Vikrama-széna király újra levette a fáról a felakasztott holttestet, vállára dobta, és elindult vele. Mentében hallotta a démon szavát:
- Hallgass figyelmesen, mahárádzsa; szívet gyönyörködtető történetet mesélek.
Van egy város, Vakrólaka; fényes, mint az églakók városa. A városban Szúrja-prabha - Napfény - volt a király, hatalmas, mint Indra, az églakók királya. Úgy hordozta karjain a föld terhét az emberek örömére, mint Visnu isten, midőn vadkan alakban hordozta agyarán a föld korongját a világ üdvére. Birodalmában nem fakasztott könnyet más, csak a tűz füstje, a halált csupán a reménytelen szerelmesek ismerték, botot nem emelt más, csak az ajtónállói az aranyjogart. Boldogságban és kincsekben dúskált, s csupán egyetlen bánat keserítette: hiába volt háremében sok felesége, nem született fia.
A történetnek ehhez a pontjához kapcsolódik, hogy Támraliptiben, a nagy városban, élt egy Dhana-pála - Kincs Őre - nevű gazdag kereskedő. Egyetlen leánya volt, Dhanavatí, azaz Kincses. Szépsége szinte azt hirdette, hogy valaha tündérleány lehetett, akit átok vetett az égből a földre. Amikor a leány eladósorba jutott, a kereskedő váratlanul elhunyt. Nemzetségének tagjai rátették kezüket vagyonára, mert a király nem vette oltalmába az özvegyet. Ekkor a kereskedő özvegye magához vette elrejtett gyöngyeit, és éjszaka, a sötétség leple alatt, leányával együtt elmenekült a házból, mert félt férje rokonságától. Kívül az éjszaka homálya, belül lelkének bánata borította sötét gyászba, úgy botorkált rogyadozó léptekkel, leánya karjára támaszkodva, míg kiértek a városból.
A véletlen úgy intézte, hogy a vaksötétben nem vette észre, amint egy karóba húzott tolvaj mellett haladt el, és vállával meglökte a tolvajt. A kivégzett férfiban még volt élet, és a lökés fokozta kínjait.
- Jaj! Ki az, aki sót hint sebemre?! - jajdult fel.
- Ki vagy? - kérdezte a kereskedő özvegye.
- Tolvaj vagyok - felelte a karóba húzott ember. - Elfogtak és így felmagasztaltak. Ez a nyomorult élet még a karó hegyén sem akar búcsút venni tőlem. De te is mondd meg, nemes hölgy, ki vagy, és mit keresel errefelé?
A kereskedő felesége elmondta, hogy mi történt vele. Eközben a keleti égbolt kitűzte homlokára ékszerül a felkelő holdat. A derengő holdfényben a tolvaj meglátta a kereskedő leányát, és így szólt az anyához:
- Hallgass meg, kérésem van hozzád: add hozzám feleségül leányodat, ezer aranyat adok érte.
- Mihez kezdenél feleséggel? - nevette el magát az asszony. A tolvaj azonban megmagyarázta:
- Életemnek vége, s nincsen fiam. Aki pedig gyermektelenül hal meg, nem nyeri el a túlvilágot. Ha ez a leány az én utasításomra fiat szül valakitől, a fiú az én vetésem sarjának számít. Ezért kérem feleségül; ne tagadd meg kérésemet!
A kalmár feleségét belegyezésre bírta kapzsisága. Vizet kerített valahonnan, és a tolvaj tenyerébe öntötte e szavak kíséretében:
- Ez a leány az én gyermekem, hozzád adom feleségül!
Ekkor a tolvaj az említett utasítást adta a leánynak, aztán az anyához fordult:
- Eredj, áss annak a vadfügefának a tövében, ott megtalálod az aranyat. Ha meghaltam, égettesd el holttestemet az előírt szertartások kíséretében, csontjaimat szórd valamelyik szent folyó vizébe, aztán leányoddal együtt menj el Vakrólaka városába. Napfény király uralkodik igazságosan a városon, és alattvalói boldogan élnek. Senki sem fog háborgatni, és gond nélkül, nyugodtan töltheted életedet.
Szavai végeztével szomjúsága csillapítására ivott a vízből, amelyet az asszony hozott, és kínjai közepette megvált az élettől.
A kereskedő özvegye kiásta az aranyat a vadfügefa alól, és leányával együtt titokban felkereste férje egyik barátját. A barát házából intézkedett, hogy égessék el a tolvaj holttestét, csontjait pedig egyik szent folyó vizébe szóratta, és elvégzett minden előírt szertartást. Másnap magához vette a kincset, és leányával együtt útnak indult. Addig meg sem állt, amíg el nem érkezett Vakrólaka városába. Egy jómódú kereskedőtől házat vásárolt, és ott lakott leányával.
Élt a városban egy Visnu-szvámin - Visnu Szolgája - nevű tanító; volt egy igen szép tanítványa, egy ifjú bráhman, Manah-szvámin, azaz Lélek Ura. Hiába volt azonban minden tudománya, hiába volt előkelő származása, az ifjúság erősebbnek bizonyult, és beleszeretett egy örömleányba. A leány ötszáz aranydénárt kért minden vendégétől. Az ifjúnak nem volt annyi pénze, és emiatt örökös bánat emésztette.
Egyszer a kereskedőleány meglátta házuk tetejéről az ifjú bráhmant, akinek szépségét bánata még jobban fokozta. Szépsége lenyűgözte a leány szívét. Rögtön eszébe jutott férjének a tolvajnak utasítása, és ravaszul így szólt mellette álló anyjához:
- Nézd, anyám, ezt az ifjú bráhmant! Szépsége és fiatalsága oly tündöklő, hogy szinte balzsamot csöpögtet a Világmindenség szemébe!
Anyja, a kereskedő özvegye, kitalálta a leány szavaiból, hogy az ifjú rabul ejtette lelkét. Így gondolkozott:
"Leányomnak választania kell egy férfit magzat támasztására, hogy eleget tegyen férje utasításának. Miért ne választaná éppen ezt?"
Hamar elhatározta magát, és elküldte egyik titoktartó szolgálóját, hogy hívja el az ifjút leányához. A szolgáló felkereste Lélek Urát, félrehívta, s négyszemközt beszámolt küldetése céljáról. A könnyű erkölcsű ifjú így válaszolt:
- Elmegyek egy éjszakára, ha ötszáz aranydénárt kapok, hogy meg tudjam fizetni az örömleányt.
A szolgáló megvitte az üzenetet a kereskedő özvegyének, s az asszony elküldte az ifjúnak a kért összeget. Lélek Ura átvette a pénzt, s a szolgáló bevezette a hálószobába, ahol megkapta a leányt. Az ifjú úgy gyönyörködött a vágytól epedő szépségben, a föld legtündöklőbb ékszerében, mint csakóra madár a holdfényben, s szerelmi játékkal töltötték az éjszakát. Hajnalban az ifjú távozott.
A kereskedő leánya teherbe esett az ifjútól. Ideje jöttén fiat szült, akinek szerencsés jelek nagy jövőt jósoltak. Anyjával együtt igen boldog volt, hogy megszületett a gyermek. Ekkor éjszaka azonban mindkettőjüknek megjelent álmukban Siva isten, és közölte parancsát:
- Tegyetek a gyermek bölcsőjébe ezer aranyat, vigyétek el hajnalban Napfény király palotájához, és hagyjátok ott a palota kapujában. Nagy szerencse vár rá.
Amikor felébredtek, beszámoltak egymásnak álmukról. Bíztak a magasztos Szigonyos Istenben, elvitték a gyermeket a király palotájához, és letették a kapuban az arannyal együtt.
Ugyanakkor a gyermektelenségét fájlaló királynak is megjelent álmában Siva isten, és utasította a föld urát:
- Serkenj fel, király! Palotád kapujában egy kitett csecsemő fekszik. Valaki otthagyta a szép kisdedet, és még aranypénzt is tett bölcsőjébe. Vedd magadhoz a gyermeket!
Az uralkodófelébredt a Bikazászlós Isten szavaira. Ebben a pillanatban beléptek hozzá ajtónállói, és pontosan azt jelentették, amit álmában hallott. A férfiak ura személyesen ment ki a palota kapujába, és valóban ott találta a szép kisgyermeket, mellette a rakás aranyat. Kezén és lábán felismerte a királyi napernyő és lobogó jelét és a többi szerencsés vonalat.
- Hozzám méltó fiúval ajándékozott meg Siva! - kiáltott fel, karjába kapta a csecsemőt, és maga vitte be a palotába. Nagy ünnepséget tartott, számolatlanul osztogatta a kincseket mindaddig, amíg alattvalói a "szegénység" szót is elfelejtették. Tizenkét napig szólt a zene, és táncoltak a táncosnők, ezután a király megtartotta névadási szertartást, és a Csandra-prabha - Holdfény - nevet adta a gyermeknek.
Napfény király palotájában lassan felnövekedett Holdfény királyfi. Szépsége és jósága egyformán örömet szerzett alattvalóinak. Lassanként ifjúvá serdült, és vitézségével, nagylelkűségével, tudásával megnyerte népének szeretetét. Mindenki méltónak találta az uralkodás terhének hordozására. Amikor királyi atyja meggyőződött a fiú erényeiről, királlyá kente, ő maga pedig Benáreszbe zarándokolt, mert bevégzettnek látta földi pályafutását. Míg fia uralkodói bölcsességgel kormányozta birodalmát, az agg király szigorú önsanyargatás közben megvált testétől.
Holdfény király értesült atyja haláláról. Meggyászolta, elvégezte a halotti szertartásokat, majd így szólt minisztereihez az igazlelkű uralkodó:
- Soha nem róhatom le hálámat atyám iránt. Annyit mégis megtehetek, hogy saját kezemmel teljesítem fiúi kötelességemet, csontjait magam viszem el a Gangá folyóhoz, és megszentelő vizébe szórom. Utána elmegyek Gajá földjére, és valamennyi ősömért halotti áldozatot mutatok be, majd áhítatos lélekkel zarándokútra indulok egészen a keleti óceánig.
A miniszterek ellenkeztek:
- Istenség, semmiképpen sem egyeztethető össze a királyi méltósággal az, amire készülsz. A birodalom testén mindig sok a repedés, és egy pillanat alatt összedől, ha őrizetlenül marad. Mások kezével kell teljesítened kötelességedet atyád iránt. S van-e szentebb zarándoklat, mint királyi feladataid elvégzése? És a jól őrzött palota biztonsága helyett a vándorlás veszélyeinek tennéd ki magadat?
A király elvetette miniszterei jó tanácsait:
- Elég ezekből az aggályoskodásokból! Feltett szándékom, hogy elmegyek atyám halotti szertartását elvégezni. A szent fürdőkre is addig kell elzarándokolnom, amíg korom engedi; ki tudja, mi lesz később, hiszen a test oly rövid ideig virul! Amíg visszatérek, rátok bízom a birodalom kormányzását.
A király szilárd elhatározása láttára a miniszterek elhallgattak.
Ekkor a föld ura mindent előkészített az útra. A legközelebbi szerencsés napon megfürdött, tűzáldozatot mutatott be, fogadta a bráhmanok hódolatát, majd remeteöltözetben felszállt a készen álló kocsira, és útnak indult. A nemesek, a városi polgárok és a falvak népe egészen az ország határáig kísérték. Ott hosszas rábeszéléssel visszatérésre bírta őket, és csupán udvari papja, valamint kocsin ülő bráhmanok kíséretében haladt tovább. Királysága ügyeit miniszterei gondjaira bízta. Sok országot látott, sokféle nyelvet hallott, különböző viseletekben gyönyörködött, míg végül elérkezett a Gangá folyóhoz. Előtte hömpölygött a hatalmas folyam, nagy hullámai mint égbe vivő lépcsők torlódtak egymásra; istenek és égi bölcsek hódoltak a Himálaja szülte szent folyó előtt, amely - mintha húgával, Kálí istennővel akarna vetélkedni - pajkosan markol Siva hajfürtjeibe.
Holdfény király leszállt kocsijáról, szertartásosan megfürdött a folyóban, majd a vízbe szórta Napfény király csontjait. Alamizsnát osztogatott, halotti áldozatot mutatott be, majd ismét kocsijára szállt, és tovább zarándokolt a nagy tiszteletnek örvendő Prajága fürdőhelyre. Itt egyesül - az emberiség üdvére - a Gangá fehér szalagja a Jamuná sötét áradatával, mint az áldozati tűz lángja az égő vaj füstcsíkjával. A férfiak ura böjtölt, megfürdött, ajándékot osztogatott a bráhmanoknak, halotti áldozatot mutatott be, majd Benáresz városa felé vette útját. A templomok tetejéről már messziről integettek a szélben lengő-lobogó selyemzászlók, mintha hívogatnák az érkezőket: "Jöjjetek, nyerjetek üdvösséget!"
Benáreszben három napig időzött a föld őrizője, rangjához illő ételáldozatokkal hódolt a Bikazászlós Siva előtt, majd tovább indult Gajá felé. Erdőkön-csalitokon vezetett át útja, ahol a gyümölcsterhük alatt meghajló fák tisztelettel bólogattak felé, a madarak édes dala dicshimnuszként köszöntötte, s a szél virágszirmokból terített szőnyeget lába elé. Így ért a szent Gajá-halomhoz, ahol halotti áldozatot mutatott be, pontosan betartva a szertartás minden szabályát, és bőkezűen megjutalmazva az áldozó papokat. Ezután Gajá völgyébe, a szent erdőbe tartott, és ott felajánlotta atyjának a szokásos halotti süteményt. Ekkor három emberi kéz nyúlt ki utána a földből, hogy elvegye. A király megdöbbent, és megkérdezte udvari papjaitól:
- Mi ez? Melyik kézbe tegyem a süteményt?
A papok így válaszoltak:
- Istenség, az egyik kéz bizonyosan tolvajé, mert vas nyárs van benne. A másik kéz áldozati szűrőedényt tart, ez bráhmané. A harmadik kéz gyűrűkkel és szerencsejelekkel ékes, ez a királyé. De mi sem tudjuk, hogy mit jelent ez, s azt sem tudjuk, hogy melyik kézbe kell tenned a halotti eledelt.
A papok válasza fokozta a király bizonytalanságát.

Amikor a démon Vikrama-széna király hátán befejezte a csodálatos történetet, megint megkérdezte a férfiak urát:
- Nos, felségedre vár a döntés: melyik kézbe kerüljön a halotti étel? Szólj, mert feltételem változatlan!
Minthogy Vikrama-széna király járatos volt a vallási törvényekben, a démon kérdése után nem hallgathatott tovább. Eldöntötte a kérdést:
- A tolvaj kezébe kell adni a halotti eledelt, mert az ő mezején sarjadt Holdfény király; ő az apja. Bár a bráhman nemzette, mégsem az ő fia, mert a bráhman csak pénzért adta el a testét egy éjszakára. Napfény király fiának is számíthatna, mert a király végezte el érte az előírt szertartásokat, és ő nevelte fel. Viszont mindez a gyermek pénzén történt, ugyanis a bölcsőben a gyermek feje mellé tett arany szabályos bér volt neveltetéséért. Aki a kezére öntött vízzel feleségül nyerte anyját, akinek utasítására foganta anyja, aki az egész pénzt adta: az a tolvaj Holdfény király törvényes atyja, az ő kezébe kell tennie az áldozati süteményt; ez a véleményem.
Befejezte szavát a király, s a szellem is befejezte az utat a hátán. A faágra repült sebesen, de legott sietett a király is utána.


20.

Vikrama-széna visszament a sinsapá-fához, leakasztotta a hullát, vállára dobta, és szó nélkül elindult vele. A szellem rákezdte:
- Király, mi értelme van ennek a makacsságnak? Okosabban tennéd, ha éjszakai pihenőre térnél. Méltóságodon aluli dolog, hogy egy koszos kolduló szerzetes parancsára vesződj velem. De ha ennyire ragaszkodsz hozzá, csak csináld. Közben meghallgathatsz egy mesét.
Van egy Csitra-kúta nevű város. A város nevének jelentése: "Csoda-csúcs", s e nevet valóban megérdemli. Tökéletes rend uralkodik benne, egyetlen kaszt sem lépi át a számára kiszabott határokat. Csandrávalóka - azaz Kegyesen Letekintő Hold - volt a város királya s minden királyok koronája, akinek megpillantása balzsam zápora volt hűséges alattvalói szemére. A bölcsek a szilárdság elefánt-kikötő cölöpének, az önzetlenség kútfejének, a szépség kéjpalotájának hirdették a mahárádzsát. Egyetlen bánat emésztette szívét: minden kincsben és hatalomban dúskált, mégsem talált magához illő feleséget.
Egyszer, hogy kiverje fejéből ezt a gondot, lovászai kíséretében vadászatra indult az őserdőbe. Nyílvesszői záporával sötét vaddisznócsordákat ritkított meg, mint mikor a sötét égen felragyogó Nap sugarai özönével szétveri a homályt. Sárga sörényes, tomboló, vad oroszlánokat fektetett nyíl-ágyra a nyilas Ardzsunát felülmúló vitézségű király. Villámkemény dárdáival hegynagyságú, nyolclábú szörnyek lábait vágta le, ahogy valaha Indra törte le mennyköveivel a repülő hegyek szárnyát. A hajsza hevében beljebb akart hatolni az őserdőbe; sarkával ösztökélte lovát, és egymagában előrevágtatott. A rúgások és ostorcsapások megvadították a lovat; árkon-bokron keresztül száguldott, nem törődve semmivel. Néhány pillanat alatt tíz mérföldet tett meg szelet megszégyenítő irammal, és egy másik erdőbe ragadta az uralkodót, akit elkábított a szédítő sebesség.
Végre lelassított a paripa. A király ekkor már elveszítette tájékozódó képességét, és kimerülten kóborolt erre-arra. A távolban megpillantott egy nagy tavat. A szembefúvó szélben a vízililiomok úgy hajladoztak felé, mintha meghajló-felemelkedő fejük megannyi hívogató kéz volna. A férfiak ura odament, lenyergelte paripáját, meghempergőztette a pázsiton, megúsztatta a tóban, megitatta, kikötötte egy árnyas fához, füvet dobott elé, azután maga is megfürdött, ivott, felfrissült, majd leült megpihenni, miközben pillantása a tó környéki kies tájon kószált erre-arra. Egyszer csak egy csodálatos szépségű remeteleányt pillantott meg egy fa tövében. Másodmagával volt, barátnője társaságában. Ékszerként virágok ékesítették, fátyol helyett faháncs-ruha emelte ki bájait, s remeték szokása szerint varkocsba font haja lelket elbűvölő szépséget kölcsönzött édes arcának. A király szíve egyszerre a Virágnyilas Isten nyílvesszőinek céltáblájává vált, és ilyen gondolatok támadtak benne:
"Ki lehet ez a leány? Talán Szávitrí istennő szállt le, hogy megfürödjék a tóban? Vagy Kálí bontakozott ki Siva ölelő karjai közül, hogy ismét vezekléshez kezdjen férje kegyének elnyeréséért? Vagy midőn a Hold lenyugodott, itt felejtette szépségét, s az most elhagyatottsága bánatában vezeklőköntöst öltött nappalra? Legjobb lesz, ha közelebb megyek, és tőle magától tudom meg a valót."
Erre a meggondolásra jutott a föld ura, és a leány felé indult. A leány is észrevette a közeledőt. A férfiak parancsolójának szépsége elkápráztatta szemét. Kiejtette kezéből az imént megkezdett virágkoszorút, és magában töprengett:
"Vajon ki lehet ez a férfi, és hogy kerül ebbe a rengetegbe? Talán valami jó szellem? Szépsége a Világmindenség szemének is méltó látványul szolgálna!"
Megzavarodva felállt, és szemérmesen oldalt fordított tekintettel távozni készült, bár lábai cövekként marasztalták. Közben a király odaért hozzá, és udvariasan megszólította:
- Szépséges leányzó, távol legyen tőlem, hogy először látott, messziről jött idegen létemre a vendégnek járó üdvözletre tartsak igényt; vendégajándékként elég nekem, ha láthatlak. Miféle furcsa remeteszokás azonban az, hogy elmenekültök az érkező elől?
Így beszélt a föld leigázója. Erre a leány eszes barátnője odalépett, és fogadta a királyt, ahogy illik. A szerelmes király nem tudta türtőztetni kíváncsiságát és megkérdezte:
- Kedvesem, mely nemes nemzetségnek ékessége a barátnőd? Hogyan hangzanak nevének fülbe-balzsamot-csöppentő hangjai? És miért gyötri virágszirom-finom tagjait zord remeteélettel e lakatlan rengetegben?
A barátnő válaszolt a király kérdésére:
- Ménaká tündérasszony szülte Kanvának, a nagy bölcsnek, s itt nevelkedik atyja remetetanyáján. Neve Indívara-prabhá, Kék Lótusz Csillogása. Atyja engedelmével jött fürdeni a tóra; remetetanyája nincs messze innét.
A király örömmel hallgatta a választ. Lóra pattant, és a bölcs Kanva remetetanyájára vágtatott, hogy megkérje leánya kezét. A remetetelep előtt leszállt lováról, egy fához kötötte paripáját, és illedelmesen, gyalogszerrel lépett be a telepre, ahol a fakéreg-csuhás, csimbókba kötözött hajú remeték úgy állták körül a bölcs Kanvát, mint az erdő fái. Felismerte körükben a nagy szentet, aki úgy tündökölt közöttük, mint Hold a csillagok között. Elébe lépett, és lábához hajolva köszöntötte. A bölcs illő vendégfogadásban részesítette, majd miután kipihente fáradtságát, hamarosan kérdéssel fordult a népek urához:
- Fiam, Kegyesen Letekintő Hold! Hallgass meg, javadra válik, amit mondok. Tudod, hogy minden élőlény mennyire fél a haláltól; miért öldösöd mégis ok nélkül a szegény erdei vadakat? A Teremtő a veszélyben forgók védelmezésére alkotta a harcosok fegyverét. Oltalmazd alattvalóidat a Törvény igazságával, gyomláld ki birodalmadból a gazt, elefántok-lovak-fegyverek álljanak harcra készen, így biztosítsd magadnak a szeszélyes Szerencsét. Élvezd a királyság örömeit, adakozzál, dicsőséged hírét terjeszd el a világ minden táján, de mondj le a vadászat szenvedélyéről, a halál gyilkos játékáról. Mit ér az a hitvány szórakozás, amelyben gyilkos és áldozata egyformán esztelenül rohan a pusztulásba? Vagy nem hallottad hírét Pándu esetének?
A belátó király meghallgatta és megfogadta a bölcs Kanva tanácsát:
Így válaszolt:
- Szentség, nagy keggyel tüntettél ki, hogy tanításodban részesítettél. Elfordulok a vadászattól, éljenek békében az erdei állatok!
Szavai hallatára a szent bölcs ekképpen szólt:
- Elégedett vagyok veled, mivel békét ígérsz az állatoknak. Jutalmul kérj tőlem, amit kívánsz!
A férfiak ura elérkezettnek vélte az időt, és így felelt a bölcsnek:
- Ha elnyertem megelégedésedet, add hozzám leányodat, Kék Lótusz Csillogását.
A bölcs meghallgatta a király esedezését. Méltó hitvesül hozzáadta tündéri származású leányát, aki éppen akkor érkezett vissza a szertartásos fürdésről. Megtörtént az esküvő. A remetefeleségek felékesítették az ifjú asszonyt, s a jámbor bölcsek feltörő könnyek között kísérték el remetetelepük széléig. Itt a király feleségével együtt lóra ült, és sebesen távozott.
Közben a Nap kimerülhetett, mert fáradt nyugalommal pihent le a Lenyugvás hegyének hegyes csúcsán. Nyomában lopózott az Éjszaka gazellaszemű hölgye, a homály sötét fátyolába burkolózva, mint titkos találkára siető szerelmes lány. Az alkony leszálltakor a király éppen egy víztároló medencéhez érkezett, amelynek vize tiszta volt, mint igaz emberek lelke. A medence partján terebélyes vadfügefa állt. Dús lombú ágai hűvös árnyat vetettek a medence partjára, s a földet üde pázsit borította. A táj szépsége arra csábította a királyt, hogy ott töltse az éjszakát. Leszállt gyors paripájáról, megitatta és legelészni hagyta az állatot, majd maga is élvezte a vizet, szellőt és nyugalmat a medence fövenyes partján, és virágokból vetett nyoszolyára heveredett le a fa tövében, a remete bájos leányának oldalán.
Felkelt a Hold, félrevonta Kelet arcáról a sötétség fátyolát, és csókjával illette vágyban égő ajkát. A holdsugarak engesztelő simogatására felderült a táj, és félretette sötét duzzogását. A holdsugarak átférkőztek a lombok és bokrok hézagain, és mint drágakő mécsesek világították meg a fa tövét. A király karjaiba ölelte Kék Lótusz Csillogását, és az első szerelem édes ünnepét ülte vele. Lassan leoldotta övét, elűzte szégyenkezését, s ajkával együtt birtokba vette szűzi ártatlanságát. Keblét, amely mint az Ifjúság elefántjának büszke homloka domborodott, körmei nyoma ékesítette csillagragyogású gyöngyfüzérrel. Arcát, száját, szemét újra meg újra csókolgatta, mintha a Szépség balzsamos italát inná mohó ajakkal. A szerelmi játék drága boldogságában úgy repült el az éjszaka a király és kedvese fölött, mint egy rövid óra.
Reggel felkeltek fekhelyükről, elvégezték a reggeli áhítatot, majd az uralkodó hitvesével együtt elindult, hogy megkeresse hadseregét. Ám miközben a Hold, amely éjszaka lehervasztotta a lótuszok arcáról a szépséget, a Nap bosszújától félve, sápadtan menekült a Lenyugvás hegyének barlangjába, s a Nap haragtól vörösen indult üldözésére, mintha izzó hajítókorong repülne utána - eközben váratlanul ott termett egy szörnyű bráhman-ráksasza. Teste mint a viharfelhő, haja sárga, mint a villám, bőre koromfekete, homloka köré belekből csavart koszorút, vállán emberhajból font papi zsinór volt átvetve, emberfejről rágta a húst, koponyából ivott embervért. Szája lángot okádott dühében, vérfagyasztó gúnykacajt hallatott, s fertelmes agyarai közül ilyen szidalmakat szórt a királyra:
- Hitvány ember! Tudd meg, hogy bráhman-ráksasza vagyok, nevem Dzsválá-mukha, azaz Láng-szájú. Lakhelyem ez a vadfügefa, s eddig még az istenek sem merték megközelíteni. Te ide arcátlankodtál nőddel, és birtokba vetted a fát. Nos, most fogyaszd el éjszakai vakmerőséged gyümölcsét! Szerelemtől kótyagos férfi, kitépem szívedet és megeszem, véredet pedig megiszom!
Elhangzottak a szörnyű szavak. A király látta, hogy a szörny-pap sebezhetetlen, ezért a félelem megalázkodásával válaszolt, remegő hitvese mellett állva:
- Bocsásd meg, hogy tudatlanságomban vétettem ellened! Tekintsd úgy, hogy oltalomért esdő vendégként érkeztem hozzád! Ki fogom elégíteni óhajodat: gondoskodom emberáldozatról, hogy jóllakhass. Könyörülj meg rajtam, távoztasd el haragodat!
A király szavai lecsillapították a bráhman-ráksaszát:
"Jól van. Mi károm származnék belőle?" - gondolta magában, s a következő feltételt szabta:
- Ha akad egy hétéves, de értelmes és nagylelkű bráhman-fiú, aki önként feláldozza magát helyetted, s kivégzésekor kezénél fogva anyja, lábánál fogva atyja szorítja le a földre, s te végzed ki kardcsapással - ha ilyen fiút hozol emberáldozatul, akkor megbocsátom az elkövetett sértést; másként népeddel együtt kiirtalak a föld színéről, föld ura!
A király, félelmében, belement a feltételbe. Mihelyt kimondta az igent, a szörny-pap abban a szempillantásban eltűnt.
A király leverten ült lóra feleségével, s ment tovább keresni hadseregét.
- Jaj nekem! A vadászat és a szerelem elvette eszemet, és balgatagul vesztembe rohantam, mint egykor Pándu király. Honnan kerítsek ilyen áldozatot a ráksaszának? Mindenesetre most visszatérek városomba, és majd meglátom, hogy mi lesz.
Tépelődése közben talált rá keresésére indult serege. A sereggel és feleségével hazatért városába. Egész birodalma ujjongva ünnepelte, hogy végre hozzáillő feleségre talált. A király elrejtette bánatát, úgy töltötte el a nap hátralevő részét.
Másnap bizalmasan közölte minisztereivel a történteket. Az egyik okos miniszter megnyugtatta:
- Nem kell kétségbeesned, istenség! Kerítek ilyen áldozatot; sok csoda van a földön!
Így vigasztalta a királyt, majd sürgősen elkészíttette aranyból egy hétéves fiú szobrát. Fülébe drágakő fülbevalót illesztett. Kocsira rakatta a szobrot és elküldte, hogy hordozzák körül minden városban és minden faluban. A szobor előtt kikiáltók haladtak, akik dobszóval hirdették:
- Ha jelentkezik egy hétéves bráhman-fiú, aki az egész birodalom üdvére önként elajánlja életét a bráhman-ráksaszának, s atyja és anyja beleegyezik, sőt feláldozásakor ők fogják le kezét és lábát: ezzel az aranyszoborral és mellé száz faluval fogja kárpótolni atyját a király.
Egyik papi faluban meghallotta a hirdetést egy erős lelkű és szép arcú, hétéves bráhman-fiú. Előző életének emléke gyanánt már gyermekkorában az volt legnagyobb öröme, ha másokkal jót tehetett; valósággal az összes alattvalók erényeinek megtestesülése volt. Odament a kikiáltókhoz és bejelentette:
- Önként kezetekbe adom magamat. Megyek, közlöm elhatározásomat szüleimmel, azután visszajövök.
A kikiáltók megörültek. A fiú engedelmükkel hazament, és összetett kézzel kérlelte szüleit:
- Az egész birodalom javára akarom fordítani romlandó testemet. Járuljatok hozzá, s akkor szegénységeteknek is vége szakad. Életemért drágakővel kirakott aranyszobrot és száz falut ad váltságdíjul a király. Megajándékozlak vele benneteket, és így lerovom veletek szemben fennálló tartozásomat. Ugyanakkor másokon is segítek tettemmel. Ti meggazdagodtok, és még sok gyermeketek fog születni.
A szülők ráförmedtek:
- Mit beszélsz, te gyerek? Talán a szél ütött meg? Vagy rossz csillag kerített befolyása alá? Másként hogy jutna eszedbe ilyesmi? Van olyan ember, aki pénzért megölné a saját fiát? S van olyan fiú, aki önként elajándékozná életét?
A fiú nem hagyta válasz nélkül szülei szavait:
- Nem azért beszélek így, mintha megzavarodtam volna. Hallgassatok meg, értelmes szót akarok váltani veletek. Kimondhatatlan mocsokkal teljes ez a halandó test, undorító a születése, biztos a pusztulása, s amíg él, szenvedések mezeje. Akik felismerték ezt az igazságot, azt tanítják, hogy az értéktelen világon egyetlen érték a jótett, amelyet testünkkel hajtunk végre. S elképzelhető-e nagyobb jótett, mint hogyha az egész birodalom üdvére cselekszem? Ha pedig nem élnék ezzel a lehetőséggel, hogy lerójam szüleimmel szembeni hálámat, mi hasznát látnám testemnek?
Még hosszan érvelt a fiú, és szilárd eltökéltségével kicsikarta szüleitől ígéretüket, hogy eleget tesznek kívánságának. Ekkor elhozta a király kikiáltóitól az aranyszobrot, s a vele járó száz falu birtokjogával együtt szüleinek adta, majd követte a királyi szolgákat, és Csitra-kúta városába sietett az uralkodó színe elé. Szülei is vele mentek. A király örömmel szemlélte a töretlen bátorságú gyermeket, aki oltalmazó talizmánként érkezett udvarába. Elefánt hátára ültette, nyakába virágkoszorút akasztott, testét kenetekkel illatosította, úgy vitte szüleivel együtt a bráhman-ráksasza tanyájára. Udvari papja a vadfügefa mellett kört rajzolt a földre, vajat öntött a tűzbe, s elvégezte az áldozati szertartást. Ekkor hátborzongató kacajjal megjelent a szörny-pap. Iszonyú volt ránézni, amint vértől részeg szájával a Védák szent verseit szavalta, parázsló szemmel, tátogva és fújtatva, s teste árnyékával a fél világot besötétítette. A föld ura leborult előtte, és így beszélt:
- Szentség, elhoztam az ígért emberáldozatot. Ma telik le a kiszabott hetedik nap. Légy kegyes; fogadd el előírás szerint bemutatott áldozatomat!
A király könyörgése hallatára a bráhman-ráksasza szemügyre vette a papfiút, és szája szögletét nyalogatta. A nemes lelkű fiú megörült, és így szólt magában:
"Testem feláldozásával szerzett érdemem jutalmául nem kérem az eget, sőt a nirvána megváltását sem, ahol többé már nem tehetek jót másokkal; hanem azt kérem, hogy következő születéseim során is segíthessek másokon testemmel!"
Midőn mindezt végiggondolta, a mennybolton megjelentek kocsijukon az istenek seregei, és virágesőt hintettek reá.
Ekkor a fiút a bráhman-ráksasza elé helyezték, anyja a kezét fogta le, apja a lábát. A király kirántotta kardját, hogy kioltsa életét, ám ekkor a fiú úgy elnevette magát, hogy mindnyájan megdermedtek a csodálkozástól, még a szörnyeteg is. Félbehagyta ki-ki azt, amivel éppen el volt foglalva, homlokuk előtt összetették kezüket, és meghajolva bámultak a fiú arcába.

Amikor a démon idáig jutott a váratlan fordulatokban bővelkedő elbeszélésben, ismét feltette a kérdést Vikrama-széna királynak:
- Mondd meg, férfiak őre, mi volt az oka, hogy a fiú ebben a szörnyű pillanatban, halála percében elnevette magát? Magam is rendkívül kíváncsi vagyok rá! Ha meg tudnád mondani, de nem akarod, repedjen száz szilánkra a koponyád!
A király kielégítette a szellem kíváncsiságát:
- Hallgasd meg, milyen gondolatok fakasztották kacajra a fiút. Gyenge teremtmények veszély idején atyjukhoz vagy anyjukhoz sírnak, hogy segítsenek rajtuk. Ha szüleik nem élnek, a királyhoz fordulnak, aki a bajbajutottak legfőbb oltalmazója. Ha a király sincs jelen, a hely védőistenéhez fohászkodnak. A fiú mellett mindezek ott voltak, de mind visszás szerepben: haszonleső szülei kezét-lábát lefogták, a király a maga megmeneküléséért éppen készült őt meggyilkolni, a hely védőistene pedig a bráhman-ráksasza volt, aki fel akarta falni. "Micsoda tévelygés rabjai mindannyian, akik így ragaszkodnak rövid életű, értéktelen, gonddal-betegséggel küszködő testükhöz! Magának Brahmának, Indrának, Visnunak, Sivának is meg kell egykor semmisülnie, ezek a halandók mégis ennyire iparkodnak meghosszabbítani kis életüket!" Egyrészt az emberi nemnek erre a csodálatos tévelygésére gondolt a bráhman-fiú, másrészt kívánsága beteljesülésére, ezért nevetett csodálkozásában és örömében.
Így értette a föld ura a nevetést. Vállán a szellem legott újból úrrá lett a saját akaratán, s megint fenn termett a fán. Nem késett a király sem: sebesen elindult a szellem nyomában. Mert hős lelkű uralkodók akarata mély, mint a tenger vize.


21.

Vikrama-széna király visszament a sinsapá-fához, levette a holttestet, hátára vette, és elindult vele. A démon nem hagyott ezúttal sem nyugtot a föld urának:
- Király, hallgass meg egy történetet a szenvedélyes szerelemről!
Van egy város, Visálá a neve; olyan, mintha az Alkotó Indra égi városának mását teremtette volna meg a földön, az égből földi létbe születő igazak lakhelyéül. Valaha Padma-nábha - Lótusz-köldökű - király volt a város uralkodója, minden igaz ember örömének forrása, a világbíró Bali birodalmánál is hatalmasabb ország kormányzója. E király uralkodása alatt élt a városban egy dúsgazdag kereskedő, név szerint Artha-datta, azaz Vagyon-adta. Vagyonával a Kincsek Istene sem versenyezhetett. Egyetlen gyermeke Ananga-mandzsari - Szerelem Csokra - nevű leánya volt. E leánnyal az égi tündérek szépségét mutatta meg a földnek a Teremtő. Atyja egy jómódú kereskedő fiához adta feleségül, a Támralipti városában lakó Mani-varmanhoz, azaz Drágakő-páncélhoz. Mivel azonban egyetlen gyermeke volt és nagyon szerette, férjhezmenése után sem engedte el házából: férjével együtt ott tartotta. A leány úgy utálta férjét, mint beteg a legkeserűbb orvosságot; férje viszont életénél is jobban szerette feleségét, s úgy ragaszkodott hozzá, mint nyomorból kivergődő ember a nehezen szerzett vagyonhoz.
Történt egyszer, hogy Drágakő-páncél, az ifjú férj, hazautazott szülővárosába, meglátogatni szüleit, mert nagyon vágyott utánuk. Teltek-múltak a napok. Megérkezett a nyár, és a napsugarak hegyes nyílvesszői torlaszolták el a vándorok útját. Édes jázminillatot leheltek a meleg szelek, mintha a tavasz távoztát fájlaló hegyek forró sóhajtásai lettek volna. Forgószelek sodortak porcsíkokat fel az égig, mintha a szikkadt föld küldött volna követeket az esőfelhők siettetésére. A nappalok lomhán vánszorogtak, mint a hőségtől eltikkadt, árnyékba vágyó vándorok. Az éjszakák egyre sorvadtak a sápasztó holdfényben, s gyászolták kedvesüket, a szoros összesimulás örömével erősítő telet.
Ebben az évszakban Szerelem Csokra, a kereskedő leánya, gyakran kiült házuk szellős ablakába, vékony selyemruhában, hűsítő szantálkenőcstől fehér bőrrel. Egyszer, amint bizalmas barátnője társaságában ott üldögélt, megpillantott egy szemrevaló fiatalembert, a király udvari papjának fiát, bizonyos Kamalákarát. Oly szép volt, mintha a hamvaiból feltámadt Szerelem indult volna hitvese, a Gyönyör keresésére. Bár az ifjú neve Nappali Lótuszok Bokrétáját jelentette, a holdvilág-szépségű nő megpillantásakor az ő szíve is éjjel nyitó lótuszok bokrétájává változott. A két fiatal egymásba kapcsolódó tekintete kerítő lett, amelynek segítségével a Szerelem pénz nélkül megvesztegette a két szívet. Illemtudásuk gyökere kiszakadt, józan eszüket messzire vetették, a szenvedély porfelhője elborította lelküket, és a szerelem örvénye mindkettőjüket elsodorta. A fiatal bráhmant barátja kísérte, s mikor látta, hogy az ifjú a szerelem rabságába esett, üggyel-bajjal hazavonszolta.
Szerelem Csokra az ifjú neve után tudakozódott, majd barátnője kíséretében hálószobájába távozott. A szerelem forrólázában vergődött, szüntelenül szerelmesére gondolt, álmatlanul hánykolódott nyoszolyáján, s nem látott, nem hallott. Két-három nap telt el így. Végül nem bírta tovább kedvese távollétét. Lefogyva, megsápadva, rettegve, remegve, elérhetetlennek látszó vágyáról lemondva, éjszaka felkelt, és míg a háznép aludt, elindult, mintha a Hold húzná ablakon benyúló sugár-kezével. Halálra szántan kilépett a házból, és a kertjükben ásott vízmedence szélén álló fához tartott. A medence mellett állt védőistenük, Kálí istennő szobra, amelyet atyja állíttatott fel nagy pompával. Meghajolt az istennő előtt, magasztaló szavakkal imádta, majd így kérlelte:
- Istennő, ha ebben az életben nem lehetett Lótuszok Bokrétája a férjem, legyek a felesége következő életemben!
E szavak után a szerelmes nő hurkot kötött kendőjéből az istennő szobra előtt álló fa ágára.
Közben barátnője felébredt, s mikor nem látta a hálószobában, keresésére indult a kertben. Éppen akkor ért oda, amikor az asszony beledugta fejét a hurokba.
- Megállj, megállj! - kiáltott rá, odaszaladt hozzá, és elvágta a hurkot. Szerelem Csokra a mentésére érkező barátnőre pillantott, majd vigasztalhatatlan bánatban roskadt a földre. Barátnője lelket vert belé, és tette okát tudakolta. Kérdésére Szerelem Csokra beszámolt bánata forrásáról, majd hozzátette:
- Jázminvirág barátnőm, sohasem lehetek kedvesemé, és férjem hatalma alá vagyok vetve. Nem marad számomra más megoldás, csak a halál.
Így beszélt Szerelem Csokra, s mivel testét a Szerelem tüzes nyílvesszői égették, lelkére pedig a reménytelenség súlyosult elviselhetetlenül, szavai befejeztével ájultan esett össze.
"Szörnyűség! - gondolta elkeseredetten Jázminvirág. - Nehéz ellenszegülni a Szerelem parancsának: barátnőmet is porba igázta, pedig mindig gúnymosollyal hallgatta más asszonyok hűtlenségét."
Aztán hideg vizet locsolt rá, legyezgette, amíg végre nagy nehezen magához térítette barátnőjét. Lótuszlevélből fekhelyet készített neki, hogy lázát hűtse, szívére pedig jéghideg gyöngysort helyezett. Szerelem Csokra azonban könnyek között így szólt barátnőjéhez:
- Barátnőm, gyöngysor és lótuszlevél nem olthatja el a keblemben égő tüzet. Inkább hívd segítségül okosságodat a tűz eloltására. Ha azt akarod, hogy életben maradjak, hozz össze szerelmesemmel!
Jázminvirág igaz szeretettel válaszolta:
- Barátnőm, ez az éjszaka már múlóban van, de holnap majd megbeszélem a találkát a férfival, és elhozom ide kedvesedet. Addig szedd össze magadat, és térj vissza a házba!
Szerelem Csokra boldogan hallgatta barátnője szavait. Leakasztotta nyakáról gyöngyfüzérét, és hálája jeléül neki ajándékozta.
- Most menj haza, és holnap járj sikerrel! - búcsúzott barátnőjétől, és maga is bement a házba.
Reggel a barátnő elment a fiatal bráhman házába, vigyázva, hogy senki se vegye észre. Körülnézett, hogy merre találja az ifjút, s a kertben, egy fa tövében akadt rá. Szantálporos vízzel hűsített lótuszlevél-ágyon feküdt, bizalmas jó barátja legyezte platánfa-gallyal, mert a szerelem parazsa perzselte.
"Hátha ő is beleszeretett barátnőmbe, s most a vágyakozástól szenved?" - reménykedett Jázminvirág, s elrejtőzött a közelben, hogy bizonyosságot szerezzen.
Közben az ifjú bráhmant megszólította barátja:
- Hordozd körül tekintetedet a szívet gyönyörködtető kertben! Vidítsd fel elmédet, barátom! Nem szabad ennyire elengedned magadat!
A fiatalember azonban így felelt barátjának:
- Hogyan vidíthatnám fel elmémet, ha keblem üres, mert szívemet elrabolta Szerelem Csokra, a kereskedő leánya? Üres keblem pedig a Szerelem nyílvesszőinek tegeze lett. Segíts, barátom, elfogni szívem tolvaját!
Az ifjú bráhman szavai eloszlatták Jázminvirág kétségeit. Örömmel lépett elő rejtekéből, odasietett az ifjúhoz, és így beszélt:
- Szerencsés férfi, Szerelem Csokrának küldöttje vagyok. Félreérthetetlen szavakkal üzent, hallgasd meg: "Miféle erkölcs ez, hogy erőszakkal betörsz egy gyönge nő szívébe, elrabolod lelkét, azután eltűnsz?" A legkülönösebb az, hogy az édes pillantású nő most lelke elrablójának szeretné ajándékozni testét is, és érte akarja elvetni életét. Éjjel-nappal forró sóhajok szállnak kebléből, mint a szívében lángoló szerelem tüzének füstfelhői. Arckenőcsétől fekete könnyei úgy peregnek szeméből, mintha lótuszvirág-orcájának illata vadméheket csalt volna rá. Ha akarod, megmondom, mi lesz a legjobb mindkettőtöknek.
A fiatalember így válaszolt Jázminvirágnak:
- Szépséges hölgy, szavad vigasztal, de ugyanakkor meg is félemlít, mert nemcsak azt árulja el, hogy elnyertem szerelmesem jóindulatát, hanem azt is, hogy gyötrődik miattam a kedves. Te vagy egyetlen reménységünk; tedd meg, amit tudsz!
A barátnő előadta tervét:
- Ma éjjel titokban kihívom Szerelem Csokrát házuk kertjébe. Te várakozzál a kerítésen kívül. Majd valamilyen fogással beeresztelek, és találkozhattok, ahogy mindketten óhajtjátok.
Jázminvirág szavai örömmel töltötték el az ifjú bráhmant. Ezután a barátnő - dolgát jól végezve - Szerelem Csokrát kereste fel, és őt is megörvendeztette a jó hírrel.
Elmúlt a nap, és vele együtt a Nap is elvonult szeretőjével, az Alkonnyal. A keleti égbolt - mint találkára öltözött asszony - homlokára tűzte diadémként a Holdat. Az éjjeli lótusz kitáruló kelyhe fehéren kacagott, mintha örvendezne: "A Szépség elhagyta nappali vetélytársnőmet, és átpártolt hozzám!" Lótuszok Bokrétája, az ifjú bráhman is felékesítette magát a találkára, és türelmetlen sóvárgással sietett kedvesének kertkapujához. Közben Jázminvirág ravaszul kihívta a kertbe Szerelem Csokrát, aki keserves várakozással töltötte a napot. Jázminvirág egy mangólugas közepén ültette le barátnőjét, majd kiment, és beengedte a kertbe a fiatalembert. Az ifjú belépett a lugasba, és olyan örömmel pillantotta meg kedvesét a dús lombú fák között, mint árnyékot az úton járó vándor.
Míg az ifjú az asszony felé közeledett, Szerelem Csokra is észrevette szerelmesét, elébe szaladt, és a szerelem indulatában, szeméremről felejtkezve, nyakába borult.
- Hová mégy? Elfogtalak! - rebegte, majd a túlságos örömtől elakadt a lélegzete, és holtan rogyott össze. Karja lefonnyadt kedvese nyakáról, s úgy hevert a földön, mint folyondár, amelyet szél tépett le fájáról. Csodálatosak a szerelem útjai, és félelmetes a gyümölcse!
A szörnyű esemény villámcsapásként érte az ifjút.
- Ó, jaj! Mi történt? - kiáltott fel, és eszméletlenül terület el a földön. Nemsokára visszanyerte eszméletét, ölébe vette szerelmesét, megölelte, csókolgatta, kétségbeesetten zokogott, s a bánat elviselhetetlen fájdalma olyan súllyal nehezedett rá, hogy szíve hangos reccsenéssel meghasadt. Míg Jázminvirág a két szerencsétlent siratta, az Éjszaka lepillantott a gyászos látványra, s mintha nem bírná nézni, tovatűnt. Megvirradt, a fiatalok hozzátartozói a kertészektől értesültek a történtekről és odasiettek, és teljesen megzavarodtak az ijedtségtől, csodálkozástól, szánalomtól és értetlenségtől. Szégyenkezésükben lehajtott fejjel, tanácstalanul álltak hosszú ideig. Bizony, nagy csapás a családon a parázna asszony!
Ebben a pillanatban érkezett haza szülővárosából, atyja házából, szerelmes vágyakozással Drágakő-páncél, Szerelem Csokra férje. Benyitott apósa házába, s meghallván, mi történt, könnyektől vakon rohant a kertbe. Amint imádott felesége holttestét - bár más férfi karjában - megpillantotta, a bánat tüze egy szempillantás alatt elhamvasztotta életét. A körülállók hangos jajveszékelésben törtek ki. A zajra odagyűlt az egész város lakossága, és megdöbbenve hallgatták az esetet.
Ekkor Kálí istennőhöz, akinek szobrát éppen ott állíttatta fel Szerelem Csokra apja, így esedeztek saját szellemkísérői:
- Ez a kereskedő, aki kertjében ezt a szentélyt emelte tiszteletedre, mindenkor áhítatos híved volt. Könyörülj meg rajta fájdalmában, istennő!
Kísérői esdeklésére Siva isten oltalmazó hitvese parancsot adott:
- Támadjanak fel mindhárman, s szabaduljanak meg a szerelem szenvedélyétől!
Az istennő kegyéből mindhárman azonnal életre támadtak, mintha álomból ébrednének, kigyógyulva a szerelemből. A nép ujjongva szemlélte a csodát. Az ifjú bráhman szégyenkezve, lehajtott fejjel ment haza. A kereskedő is bement házába restelkedő leányával és vejével, és nagy ünnepséget rendezett.

A mese befejeztével a démon ismét Vikrama-széna királyhoz fordult:
- Mahárádzsa, áruld el: e szerelem-bolondjai közül melyik volt a legnagyobb bolond? Ismered az átkot, amely érni fog, ha tudod, de elhallgatod a választ!
A föld őrizője nem késett a válasszal:
- Szerintem a férjet bolondította meg legjobban a szenvedély. Az még hagyján, hogy a másik kettőn annyira elhatalmasodott a kölcsönös szerelem, hogy mindketten belehaltak. De hogy a férj, mikor látja, hogy felesége egy másik férfi iránti szerelmébe pusztul bele, akkor ahelyett hogy haragudna, nagy szerelmében utána hal - ez már a legnagyobb bolondság!
A király válaszára a varázshatalmú szellem eltűnt. Sietett a sinsapá-faágra, s a király is ment, sietett utána.


22.

Vikrama-széna király ismét felmászott a sinsapá-fára, levágta az ágról a testet, és vitte a hátán. Útközben a démon megszólalt a holttestből:
- Király, bátor és derék férfi vagy. Hallgass meg egy képtelen történetet, amilyet még nem hallottál.
Pátali-putra városában székelt valaha Dharani-varáha - Föld Vadkana - király, aki az egész földkerekségen uralkodott. Országában nagyon sok bráhman élt. Volt ott egy Brahma-szthala nevű papi falu, s lakott abban egy bizonyos Visnu-szvámin - Visnu Szolgája - nevű bráhman. Derék felesége úgy illett hozzá, mint áldozathoz az imádság. Szép sorjában négy fiuk született. Mikor megtanulták a Védák szent szövegét, és kinőttek a gyermeksorból, atyjuk a túlvilágra távozott. Hűséges hitvese követte férjét.
A fiúk oltalmazó nélkül maradtak, és nemzetségük tagjai minden vagyonukból kiforgatták őket. Megtanácskozták egymás között a helyzetet:
- Itt nincs maradásunk. Jobb lesz, ha elköltözünk nagyapánk házába, Jadnya-szthala faluba.
Ebben maradtak. Felkerekedtek, sok napig vándoroltak, s útközben alamizsnából élve, eljutottak nagyapjuk falujába. Nagyapjuk azonban már meghalt. Nagybátyáik fogadták házukba a fiúkat, enni adtak nekik, s ők egész nap a Védák imádkozásába merültek el. Minthogy azonban semmijük sem volt, nagybátyáik lassanként rájuk untak, és nem látták el őket ruhával és élelemmel.
A rokonaiktól elszenvedett megalázás nagyon bántotta a fiúkat.
Titokban sokat rágódtak rajta, és egyszer a legöregebbik testvér kimondta véleményét:
- Testvéreim, mitévők legyünk? Mindent a Sors intéz, az ember semmit sem tehet. Ma bosszúságom kóborlásra hajtott, s elvetődtem egy temetőbe. Megláttam egy holttestet a földön elnyúlva, és megirigyeltem. Ez járt az eszemben: "Boldog ez az ember, mert megszűntek fáradalmai, és ledobhatta a bánat terhét!" Annyira elmerültem ebben a gondolatba, hogy elhatároztam, végzek magammal. Hurkot kötöttem egy fa ágára, és felakasztottam magamat. Elvesztettem eszméletemet, de az élet még nem szállt el belőlem. A kötél hirtelen elszakadt, és én leestem a földre. Arra tértem magamhoz, hogy egy könyörületes szívű ember legyez a ruhájával. Megszólított: "Mondd, barátom, tanult ember létedre hogyan veszítheted el ennyire a fejedet? Jó cselekedetekből fakad a boldogság, rossz tettekből a szerencsétlenség; így van ez, nem másként. Ha tehát valami szerencsétlenség hajszolt a kétségbeesésbe, végezz jó cselekedeteket! Miért akarod öngyilkossággal a pokol kínjait zúdítani fejedre?" Ezekkel a szavakkal vigasztalt az ismeretlen ember, azután elment. Felhagytam az öngyilkosság gondolatával és hazajöttem. Az a tanulság, hogy ha a Sors nem akarja, még meghalni sem sikerül az embernek. Inkább elmegyek valamelyik szent fürdőhelyre, és ott vezekléssel pusztítom el testemet, hogy legalább következő életemben ne kelljen a szegénység csapását elszenvednem.
A fiatalabb estvérek így feleltek bátyjuknak:
- Tiszteletre méltó bátyánk, okos ember létedre ennyire bánt, hogy nincs pénzed? Nem tudod, hogy a pénz olyan gyorsan úszik el, mint őszi felhő az égen? Az örömleány meg a Szerencse sohasem tart ki az ember mellett, hiába szerzi meg és őrzi minden igyekezetével; hűtlen barát és titkos ellenség mind a kettő. Okos ember inkább arra törekszik, hogy valami olyan fogásra vagy tudásra tegyen szert, amellyel tőrbe csalhatja és elfoghatja a vagyon nevű gazellát.
A fiatalabb testvérek beszéde lelket vert a legidősebbikbe. Szaporán megkérdezte tőlük:
- Milyen fogásra vagy tudásra gondoltok?
Mindnyájan törni kezdték a fejüket, és végül abban maradtak, hogy világgá mennek, és ki-ki elsajátít valamilyen tudományt. Megállapodtak, hogy egy megbeszélt helyen fognak találkozni, azután elindultak négyen a világ négy tája felé.
Telt-múlt az idő, és megállapodásuk szerint találkoztak a megadott helyen. Megkérdezték egymástól:
- Ki mit tanult?
Elkezdte az egyik:
- Olyan tudományt tanultam, hogy ha elhullott állat csontjából egy darabot találok, azonnal rávarázsolom a húsát.
A második testvér folytatta:
- Ha te ráilleszted a csontra a húst, én szőrét-bőrét kerítem elő.
Ekkor a harmadik vette át a szót:
- Ha megvan a csonthoz a hús, bőr és szőr, értek hozzá, hogy összes szervével lássam el az állatot.
A negyedik testvér befejezte:
- Ha már mindene megvan az állatnak, varázstudományommal életet lehelek bele.
Ekkor fogták magukat, és elindultak az erdőbe, hogy egy csontot kerítsenek tudományuk kipróbálására. A Sors akaratából egy oroszláncsontra bukkantak, de ők nem tudták ezt. Felvették, az első rávarázsolta a csonthoz tartozó húst, a második azt parancsolta, hogy a húst fedje be az állat egykori szőre-bőre, a harmadik előteremtette összes szervét, s mikor előttük hevert az állat, a negyedik életet lehelt bele. Sörényes, villogó fogú, hatalmas oroszlán támadt fel, kitátott szájjal és elefántösztöke-hegyű karmokkal. Alkotóira vetette magát, mind a négyet megölte, jóllakott velük, majd eltűnt az erdő sűrűjében. Így pusztult el a négy bráhman, amiért ostoba fővel oroszlánt teremtettek. Keservesen megjárja, aki vérszomjas ellenfelet szabadít magára!
Íme, ha a Sors nem kedvez, a nagy buzgalommal elsajátított tudományból nem haszon származik, hanem kár. Mert a férfierő fája csak akkor terem gyümölcsöt, ha gyökerét a bölcsesség vize öntözi, és tövét az óvatosság tányérja keríti.

A történet végén Vikrama-széna király újra hallotta a szokásos kérdést:
- Mahárádzsa, a négy közül melyik követte el a legnagyobb hibát a halálukat okozó oroszlán életre támasztásakor? Felelj gyorsan, mert átkom elér!
A szellem fenyegetőzésére a király így elmélkedett magában:
"Világos, hogy a szellem rá akar kényszeríteni hallgatásom megtörésére, hogy ő eltűnhessen. Ám legyen; legfeljebb még egyszer érte megyek."
Ezután a föld őrizője kimondta a döntést:
- Arra súlyosul a legnagyobb felelősség, amelyik életre keltette az oroszlánt. Mert akik hússal-bőrrel-szőrrel ruházták fel a csontot, nem tudhatták, miféle állat lesz belőle, ők nem tettek mást, csak varázstudományukkal előteremtették a csonthoz illő tartozékokat. Így tehát nem hibásak. A negyedik azonban látta, hogy oroszlánnal van dolguk, tudománya fitogtatására mégis életre támasztotta; ezért őt terheli a négyszeres bráhman-gyilkosság bűne.
Így ítélte meg a király az esetet. A holttestbe bújt démon meghallgatta még a szót, azután fájára röpült megint. Nem hagyhatta ennyiben a föld ura; igyekezett elvinni még az éjszaka. Mert bátor szívű férfiak akaratát a végzet sem ingatja meg.


23.

Vikrama-széna, nagy királyok legnagyobbika, ismét leakasztotta a fáról a szellem megszállta holttestet. A szellem most különböző torz alakokká változott át, de a király nem törődött vele; vállára dobta, és szótlanul elindult. A szellem megszólította:
- Király, helytelen feladatra vállalkoztál, de legyőzhetetlen makacssággal tartasz ki mellette. Jutalmul egy újabb történettel szórakoztatlak; hallgasd meg!
Kalinga tartományban van egy város, Sóbhávatí, azaz Tündöklő, s valóban olyan tündöklő, mint Indra vára, az igazak égi lakhelye. A nagy hatalmú Pradjumna király volt a város ura, aki erőben és vitézségben névadójával, a félisteni Pradjumna hőssel versengett. Országában nem volt más feszültség, csak a húré az íjon, nem sújtott másra kéz, csak a dobokra, nem volt más éles, csak a tudósok elméje, s a bűn csupán szóban létezett.
A város egyik negyede bráhman-település volt, ahol sok pap lakott. Volt közöttük egy Jadnya-szóma, azaz Áldozati Szóma nevű bráhman. Járatos volt a Védákban, gazdag volt kincsekben, buzgó a tűzáldozatok bemutatásában, szorgos a vendégek és istenek szolgálatában. Már túl volt fiatalságán, amikor hűséges hitvese fiúval ajándékozta meg, ezernyi vágyuk gyümölcsével. A szép reményekre jogosító gyermek felnövekedett atyja házában, és méltónak bizonyult nevére, amelyet a papoktól kapott: Déva-szómának, azaz Isteni Szómának hívták. Minden ember rokonszenvét megnyerte okosságával és illemtudásával. Ám amikor elérte tizenhat éves korát, hirtelen lázas betegségbe esett és meghalt. Atyja és anyja a fiú holttestére borult, és nagy fájdalmukban sokáig nem engedték elhamvasztani. A város vénei igyekeztek lelkükre beszélni:
- Bráhman, múltat és jelent ismersz, mégsem érted meg, hogy az élet légvára elpattan, mint a vízbuborék? Királyok elárasztották hadseregükkel a föld színét, káprázatos paloták tetején drágaköves nyoszolyán hallgattak andalító zeneszót, szantálkenetektől illatozó testüket a legszebb asszonyok szolgálták, s a halhatatlanság gyönyöreit élvezték a földön - mégis máglyák húsfaló lángjai emésztették el tetemüket a halottkísérők zokogásától hangos temetőben, vagy ha nem, sakálok marcangolták rothadó tagjaikat, s nem segíthetett rajtuk senki. Mit várhatnak akkor közönséges halandók? Okos ember vagy, mondd meg, mit érsz vele, hogy a halottat öleled?
Nagy nehezen sikerült elvenni a testet az atyától. Rokonai ravatalra helyezték, bemutatták érte a halotti áldozatot, és eget verő jajveszékelés közepette kiszállították a temetőbe. A gyászeset hallatára sok nép sereglett össze, akik együtt zokogtak a gyászolókkal.
A temetőben lakott kis kunyhójában egy varázshatalmú öreg jógi. A kor és a szigorú önsanyargatás elgyötörte testét, s az inak úgy fonták körül, mintha a széthullástól féltenék. Egész teste fehérlett a rászórt hamutól, csimbókba kötözött haja sárgállott, mint a villám, s nemhiába viselte a Váma-siva, azaz Siva Kedvence nevet, mert szörnyű volt ránézni, mint magára a Pusztító Sivára. Az öreg jóginak volt egy tanítványa, egy faragatlan, buta, önző legény, aki már torkig volt azzal, hogy a mester korholását hallgassa. Amikor a temetési menet fülhasogató jajgatással közeledett, a mester odaszólt közelében tartózkodó tanítványának:
- Eredj, nézd meg, mi ez a szörnyű zsivaj, amelyhez hasonlót még nem hallottam a temetőben. Ha megtudtad, siess vissza.
A tanítvány, aki alamizsnából élt, így felelt a mesternek:
- Én bizony nem megyek, eredj te magad! Mindjárt letelik az alamizsnagyűjtés ideje!
- Szégyelld magad, te ostoba, hogy csak a hasaddal törődsz - szólt rá a mester. - Még nincs is itt az alamizsnakérés ideje, hiszen csak egy fél őrségváltásnyi idő telt el a napból.
A rossz tanítvány megmérgelődött, és rákiabált az agg remetére.
- Pusztulj el, te roskatag vénség! Mostantól fogva nem vagyok tanítványod, nem vagy mesterem. Elmegyek máshova, cipeld te ezt a fazekat!
Ezzel a remete elé dobta botját és az alamizsnagyűjtő szilkét és elment. Az öreg jógi elnevette magát, előjött kunyhójából, és arrafelé indult, ahol a bráhman-fiú holttestének elhamvasztására készülődtek. Mikor a gyászoló tömeg közepén megpillantotta a viruló ifjúságában elpusztult fiatalembert, és rágondolt a maga sorvasztó vénségére, úgy határozott, hogy testet cserél az ifjúval. Egy pillanatra félrevonult, hangosan elsírta magát, majd rögtön utána vidám táncra perdült. Ezután varázserejével kibújt saját testéből, és belebújt a bráhman-fiú hullájába, hogy megfiatalodjék. A fiatalember abban a szempillantásban megelevenedett a máglya tetején, és hangos ásítással felült. Rokonsága és az összesereglett nép örömujjongásban tört ki:
- Üdv, él, él!
Ekkor a bráhman-fiú testébe költözött nagy jógi, aki tovább akarta folytatni vezeklését, ezzel a mesével vezette félre a népet:
- Ma a másvilágon jártam. Találkoztam Sivával, aki visszaadta életemet, azzal az utasítással, hogy kezdjek szigorú önsanyargatáshoz. Fogadalmat tettem, amelyet teljesítenem kell, különben újra elveszítem életemet. Magányba vonulok, hagyjatok magamra!
Miután a lelkükre beszélt, mindenkit hazaküldött a fogadalmához ragaszkodó remete, aki az imént egyszerre sírt és nevetett. Régi testét egy gödörbe dobta, majd más vidékre távozott, és megfiatalodva folytatta tovább vezeklését.

Ezt a történetet mondta el útközben a démon, majd az éjszaka sötétjében újra megkérdezte Vikrama-széna királytól:
- Szólj, király! Mondd meg, miért sírt és táncolt a nagy varázsló, amikor idegen testbe készült költözni? Nagyon kíváncsi vagyok rá!
A föld ura nem felejtkezett meg az átokról. Hallgatását megtörte, és bölcsen megoldotta a talányt:
- Hallgasd meg, milyen gondolatok forogtak a jógi fejében: "Régóta enyém ez a test, velem együtt öregedett meg, ezzel tettem szert varázshatalmamra, gyermekkoromban apám-anyám dédelgette, s most megválok tőle" - ez a gondolat bántotta, és emiatt fakadt sírva. Mert nehéz lemondani a test szeretetéről! "Új testbe költözöm, további sikereket érek el vele" - ettől a lehetőségtől perdült táncra örömében; mert ki ne örülne a fiatalságnak?
Mihelyt e pár szót a király kimondta, a holttetemmel a varázshatalmú szellem serényen a faágra röpült. A népek őre sietett utána.


24.

A máglya-szemű, sötétség-bőrű Éjszaka-boszorkány nem rémítette a mahárádzsát. Keresztülment a félelmetes temetőn, és levette a fáról a holttestet a belebújt szellemmel. Vállán a tetemmel nyomban elindult, mint már néhányszor, s közben a szellem ismét beszéddel fordult a népek parancsolójához:
- Ó, mahárádzsa! Én már belefáradtam a folytonos jövés-menésbe, de te még most is bírod! Nos, felteszek egy nagy-nagy találós kérdést; ezt fejtsd meg!
A Dekkhán földjén csöppnyi ország uralkodója volt Dharma király. Nevének jelentése: "Igazság", s ő valóban vezérelefánt volt az igazak között. Szerteágazó rokonsággal rendelkezett. Felesége, a Málava-földről származó Csandra-vatí- azaz Holdfény - előkelő család sarja volt, s a szép asszonyok koszorújában ő volt a gyöngyszem. A királyi párnak egyetlen lánya született, aki méltán viselte a Lávan-javatí, azaz Szépség Özöne nevet.
Mikor a leány eladósorba került, a király ellen összefogtak hatalomra vágyó rokonai, és megdöntötték uralmát. Menekülnie kellett. Sebtében összeszedte legértékesebb drágaságait, és az éjszaka leple alatt feleségével és leányával együtt elhagyta országát. Apósához, Málava-föld uralkodójához vette útját. Még azon az éjszakán elért övéivel a Vindhja-hegység rengetegébe. Midőn az őserdő magába fogadtaa királyt, az Éjszaka, amely idáig kísérte, búcsút vett tőle, és harmatkönnyeivel siratta szerencsétlenségét. Kelet hegyén felgördült a Nap, s kinyújtott sugár-kezeivel mintha vissza akarta volna tartani: "Ne lépj be ebbe a rablóktól nyüzsgő erdőbe!"
A király és övéi gyalogszerrel, hegyes füvektől sebes lábbal vándoroltak a vadonban, s egy vad erdei törzs falujának közelébe értek. Lakói mások életének és vagyonának elrablásából éltek. Becsületes emberek messze elkerülték a szörnyű falu táját, a Halál városának mását.
A rablók már messziről észrevették a díszes ruhában, ékszeresen közelítő királyt. Fegyvert ragadtak, és megrohanták, hogy kirabolják. A támadók láttán a király így szólt feleségéhez és leányához:
- Ezeknek a vadaknak rátok fáj legjobban a foguk. Meneküljetek a sűrűségbe!
A királyné megfogadta férje tanácsát, és leányával együtt elrejtőzött a bozótban. A király kirántotta kardját, s karján pajzsával, vitézül szembeszállt a nyílzáport zúdító támadókkal. Sokat elejtett közülük. Ekkor a törzsfőnök az egész falut kivezényelte ellene. Csapásaik összetörték pajzsát, s végül a magányosan harcoló király elesett. A rablócsapat megfosztotta ékszereitől és távozott. Felesége, Holdfény királyné, végignézte a sűrűből férje halálát. Fájdalmában magánkívül futott tovább leányával együtt, s egy másik erdőbe menekült. A déli hőségben az árnyék a fák hűs tövébe telepedett, mint a fáradt vándor, s a kimerült, kétségbeesett királyné is leroskadt leányával együtt egy lótuszvirágos tó partján levő terebélyes fa alá.
Éppen akkor vadászgatott arra lóháton, fiával együtt, egy közelben lakó vadásztörzs főnöke. A törzsfőnök, Csanda-szinha - azaz Vad Oroszlán - észrevette a porban a női lábnyomokat, és így szólt fiához, Szinha-parákramához, Oroszlán Erejéhez: - Kövessük ezeket a szép nőket sejtető, formás lábnyomokat! Ha megtaláljuk a két nőt, vedd feleségül azt, amelyik jobban tetszik!
A fiú így felelt Vad Oroszlánnak:
- Gondolom, azt veszem feleségül, amelyiké ez a kisebb lábnyom. Bizonyosan az a fiatalabb, és így korban jobban illik hozzám. A nagyobb lábú nyilván idősebb, és hozzád illik feleségül.
Vad Oroszlán azonban így felelt Oroszlán Erejének:
- Miféle ötlet ez? Anyád nemrég távozott az égbe. Ilyen jó feleség után nem kívánok másikat.
Fia nem adott igazat neki: - Apám, ne beszélj így! Feleség nélkül üres a családapa háza. Nem ismered ezt a verset:

Hogyha szelíd szavu, szerető,
hű feleség nem várja a házban a férfit,
nincs, amiért hazatérjen:
háza nem otthona, rideg odúja csupán.

Életemre könyörgök, atyám, vedd feleségül a másik nőt!
Vad Oroszlán beleegyezett fia kívánságába, és együtt elindultak a lábnyomok után. Megérkeztek a tóhoz, és a fa árnyékában ott találták a gyöngysorokkal ékes, sötét bőrű Holdfény királynét, akire fehér leánya, Szépség Özöne, olyan fényt vetett világos nappal, mint csillag az éjszakai égboltra. A törzsfőnök és fia kíváncsian közeledett a királynéhoz, aki rémülten ugrott fel, mert rablóknak gondolta őket. Leánya ekkor így nyugtatta:
- Ne félj, anyám, ezek nem rablók! Nézd, milyen megnyerő a külsejük, és milyen rendes az öltözetük! Bizonyosan vadászni jöttek erre - szólt leánya.
A királyné tétovázott, de Vad Oroszlán leszállt lováról, és így beszélt a két nőhöz:
- Miért riadoztok? Jó szándékkal vagyunk; azért jöttünk, hogy lássunk benneteket. Bízzatok bennünk; áruljátok el aggodalom nélkül, kik vagytok? Mintha a Gyönyör és Öröm menekült volna ebbe a vadonba bánatában, mivel férjüket, a Szerelmet, Siva szemének villámsugara porrá égette! Hogyan kerültök ebbe az ember-nem-lakta rengetegbe? Hiszen testeteknek drágaköves palotában kellene pihennie! Bánat szorítja össze szívünket, ha arra gondolunk, hogy lábatok e tüskés talajt tapossa, pedig szép nők öle volna hozzá méltó párna! Arcotokra fátyol helyett szélkavarta por vet árnyat. A forró napsugár, amely virágszirom-gyönge tagjaitokra hull, a mi testünket égeti együttérzésünkben. Mondjátok el, mi történt veletek Szívünket szánalom szaggatja, s nem bírjuk elnézni, hogy a ragadozó vadaktól hemzsegő rengeteget lakjátok.
Vad Oroszlán szavaira a királyné felsóhajtott, és szégyentől-bánattól akadozó hangon elbeszélte történetüket. Mikor Vad Oroszlán megtudta, hogy nincs férje, megvigasztalta és nyájas szavakkal rábírta, hogy leányával együtt maradjon náluk. Lóra ültették a két nőt, és elvitték őket gazdagon berendezett házukba. Az asszony tehetetlenül engedett, mintha másik életre született volna; mit tehet a nő idegenben, oltalmazó nélkül?
Holdfény királynét Vad Oroszlán fia, Oroszlán Ereje vette feleségül, mert történetesen a királynénak volt kisebb lába. A királyleánynak, Szépség Özönének, nagyobb lába volt, ezért ő lett Vad Oroszlánnak, az apának a felesége. Nem szeghették meg a megállapodást, amelyet előzőleg, a két lábnyom nagyságának vizsgálata alapján kötöttek. Így a lábnyomok csalóka látszata folytán az anyát a fiú, a leányt az apa vette el, s a leány saját anyjának anyósa, az anya leányának menye lett. Idővel mindkettőjüknek fiai és lányai születtek, később azok is családot alapítottak. Így élt Vad Oroszlán és Oroszlán Ereje házasságban Szépség Özönével és Holdfénnyel.

Még mindig tartott az éjszaka, amikor a démon a történet végére ért. Utána feltette szokásos kérdését Vikrama-széna királynak:
- Ha tudod, mondd meg: az anyának a fiútól és az apának a leánytól született gyermekei milyen rokonsági viszonyban állnak egymással? Ha tudod, de elhallgatod, elér az átok!
A mahárádzsa hallotta a démon kérdését, és sokáig törte rajta a fejét, de semmiképpen sem tudta megoldani. Némán ment tovább. Ekkor a felakasztott férfi tetemébe bújt szellem felujjongott magában, és így gondolkozott:
"Erre a fogós kérdésre nem tud válaszolni a király. Magában örül, hogy nem kell megszólalnia, és ugyancsak fürge léptekkel halad az úton. Nem játszhatom ki tovább ezt az igazlelkű uralkodót. A szerzetes különben sem elégedne meg mostani segítségemmel, hanem továbbra is szolgálatára kényszerítene. Itt az alkalom, hogy túljárjak a gonosz varázsló eszén. A varázserőt, amelyre eddig szert tett, átruházom erre a fényes jövő előtt álló királyra."
Így határozott a démon, majd újra megszólította a föld urát: - Mahárádzsa, halálra fárasztottad magadat ebben a fekete éjszaka homályába burkolózó szörnyű temetőben, mégsem elégedetlenkedsz, és nem inogsz meg elhatározásodban. Meg vagyok elégedve csodálatos kitartásoddal. Most már viheted nyugodtan ezt a hullát, én kiköltözöm belőle. Ám figyeld meg jól, amit mondok; javadat akarom, kövesd tanácsomat! A gonosz szerzetes, akinek ezt a hullát viszed, idézni fog engem, és áldozatot mutat be nekem. Téged akar feláldozni az álnok varázsló! Fel fog szólítani: "Borulj arcra a földön!" Te ekkor így válaszolj: "Előbb mutasd meg, hogyan kell csinálni!" Ő majd leborul a földre, és megmutatja, hogyan kell arccal a földre feküdnöd. Ekkor te szeld le a fejét egy kardsuhintással! Így reád fog szállni a szellemek fölötti hatalom, amelyre a gonosz jógi akar szert tenni. Áldozd fel őt a szellemeknek, s légy te a föld ura; másként a jógi áldoz fel téged! Látod, ezért akadályoztam meg olyan sokáig, hogy elvigyél neki. Eredj! Kísérjen siker útadon!
E szavakkal a démon eltávozott a király vállán levő holttestből.
"A jógi gonoszsága feneketlen!" - szólt a bölcs úr magában, és megörült a tanácsnak, szívesen megfogadta, s vitte a tetemet immár háborítatlan arra, hol a fügefa alatt ült s várta már a varázsló.


25.

Vikrama-széna király végre megérkezett a hullával Lemondás Erényéhez, a szerzeteshez. A szerzetes egyedül ült a vadfügefa tövében, a halotthamvasztó temető szélén, a holdtalan éjszaka hátborzongató sötétjében, és leste az utat. A vérrel fellocsolt földre csontok fehér porával rajzolt varázskört, a kör négy oldalára vérrel teli csészéket állított, emberzsírból készült mécsessel világította meg a varázslat helyét, áldozati tűz lobogott mellette, és minden kellék készen állt, hogy bemutassa tiszteletét istenének.
A király odaérkezett. A varázsló megörült, amikor megpillantotta a holttestet. Felállt és megdicsérte a királyt:
- Nagy és nehéz szívességet tettél nekem, mahárádzsa. Más rangodbeli személyvajon válalkoznék-e ilyen feladatra, ilyen helyen és ilyen időben? Nemes királyok között is te vagy a legnemesebb, s mindenütt hírlik rólad, hogy rendíthetetlen vagy az igazságban, nem törődsz önmagaddal, csak mások ügyét intézed. A bölcsek tanítása szerint a nagyok nagysága abban rejlik, hogy feltett szándékuktól még életük árán sem tántorulnak el.
Így beszélt a szerzetes, abban a hiszemben, hogy elérte célját. Leemelte a király válláról a holttestet, megmosta, megkente illatos kenetekkel, koszorút akasztott a nyakába, és a varázskör közepébe fektette. Majd máglyák hamvával szórta meg saját testét, vállán emberi hajból készült áldozati zsinórt vetett át, halottakról lehúzott leplekbe burkolózott, és egy darabig jógába merült. Ezután varázsigékkel megidézte a szellemet, újra a holttestbe kényszerítette, és áldozatot mutatott be előtte: egy koponyát csillogó emberi fogakkal töltött meg, virágokat és illatszereket hintett elé, emberszem porával megfüstölte, emberhúst nyújtott felé. Hódolata bemutatása után felszólította a mellette álló királyt:
- Király, megjelent előttünk a varázslatok ura. Borulj le előtte egész testeddel a földre, hogy elnyerd megelégedését, és teljesítse kívánságaidat!
A királynak eszébe jutott a szellem tanácsa, és így beszélt:
- Nem tudom, hogyan kell csinálni. Mutasd meg előbb, azután megteszem.
A szerzetes leborult a földre, hogy megmutassa. Ekkor a király kirántotta kardját, és levágta fejét. Felhasította mellét, kivette belőle a szívet, és a fejjel együtt felajánlotta áldozatul a szellemnek.
A temetőben az összes lelkek és kísértetek ujjongásban törtek ki. A szellem elégedetten szólította meg a holttestből a férfiak urát:
- Mahárádzsa, ha a földön befejezed világbíró uralkodásodat, elnyered a légi szellemek királyi méltóságát, amit a szerzetes szeretett volna megszerezni. S mivel oly sokat fáradoztál velem, kérj tőlem bármit, teljesítem kívánságodat!
A népek ura így válaszolt a démon beszédére:
- Leghőbb vágyam beteljesült, ha sikerült kivívnom megelégedésedet. Ám hogy szavad mégse hangzott légyen hiába, ezt a kegyet kérem tőled: a huszonnégy, szívet gyönyörködtető találós mese és huszonötödikül ez a befejezés terjedjen el az egész földkerekségen, és örvendjen örökös népszerűségnek!
A démon meghallgatta a kérést és kinyilatkoztatta:
- Úgy legyen! Sőt kívánságodat további keggyel toldom meg, föld őrizője. E mesék gyöngysora nemcsak híres és kedvelt lesz A hulladémon huszonöt meséje címen, hanem üdvére is válik az egész világnak: aki akár egyetlen sort illőtisztelettel felolvas vagy meghallgat belőle, azon nem fog semmiféle átok. Démonok, lidércek, kísértetek, boszorkányok, ördögök hatalmukat vesztik ott, ahol ezt a művet olvassák.
Ezután a szellem, jóga-varázslatával, végleg elhagyta a testet; szabadon mehetett, ahová akart.

Elmúlt az éjszaka. A király látta, hogy nincs további teendője, s hazatért székvárosába, Pratisthánába. Alattvalóinak sorjában beszámolt mindenről, ami ezen az éjszakán történt, s népe fényes ünnepséggel fejezte ki tiszteletét uralkodója előtt. Az egész nap fürdéssel, ajándékosztogatással, tánccal, énekkel, zenével, Siva imádatával telt el. Kevés idő múltán a király - Sivától kapott győzhetetlen kardja segítségével - hatalmába kerítette az egész földet, minden szigetével és tengerével, s háborítatlan békében uralkodott fölötte. Földi uralkodása végeztével elnyerte a légi szellemek királyságát, hosszú ideig élvezte hatalmát, és végezetül a magasztos Siva lényébe olvadt.

Itt végződik a hulladémon huszonöt meséje.



UTÓSZÓ

India úgy él a köztudatban, mint a mesék hazája. Ez az elképzelés valóban jogosult. Páratlanul gazdag és változatos meseirodalma ősrégi időkbe nyúlik vissza, s termékenyítőleg hatott egész Ázsia és Európa mesevilágára.
A legrégibb ránk maradt indiai mesegyűjtemény Buddhának, az időszámításunk előtti VI. században élő vallásalapítónak alakjához fűződik. E tetemes, több mint félezer meséből álló gyűjtemény számos darabja úgy keletkezett, hogy az egykorú ind népmesekincs állatmeséit vallásos legendává alakították át. A mesék azzal a keretelbeszéléssel kezdődnek, hogy Buddha a lélekvándorlás során valamelyik előző életében gazella, páva, nyúl vagy majom alakjában született meg, s állat-társai javára üdvös cselekedeteket hajtott végre. Gyakran királyfinak születik Buddha, s igazságosságával vagy könyörületességével segít alattvalóin. Egy ilyen buddhista születéstörténet - másfél évezreddel később - kötetünkbe is bekerült: a 16. mesében az önfeláldozó Felleg-szekerű királyfi a késői buddhizmus "szánakozva letekintő Buddha" típusának kissé groteszk megjelenítése. Ez a körülmény azért is figyelmet érdemel, mert a buddhista mesék nagy hatását bizonyítja. Magát a buddhizmust ugyanis, mint eretnek vallást, az ortodox hindu papság évezredes harc után kiszorította Indiából; ma már - a köztudattal ellentétben - nem élnek Indiában buddhisták.
A buddhista szerzetesek a széles néptömegekhez fordultak, és meséiket az akkori köznyelven, az ún. páli nyelvjáráson mondták el. A mese minden bizonnyal fontos fegyver volt a hindu papsággal vívott ideológiai harcukban. Ezek a mesék rövid idő - néhány évszázad - múlva létjogosultságot nyertek a hindu irodalomban is, amely a holt szanszkrit nyelvet használta. Időszámításunk kezdete táján a nagy szanszkrit eposzba, a Mahábháratá-ba, számos állatmesét szőnek be. Ezzel majdnem egyidejűleg - időszámításunk első évszázadaiban - létrejön a világ egyik leghíresebb állatmese-gyűjteménye, a Pancsa-tantra. Ebben a műben már nyoma sincs a vallásos köntösnek: csattanós, rövid történetei gyakran gúnyolják a papokat, s kizárólag azt példázzák, hogy az okos diadalmaskodik, az ostoba pórul jár. Kötetünkben ilyen, Pancsa-tantrá-ból átvett mese az oroszlánt feltámasztó négy pap története (22. mese), amelynek szereplői életükkel lakolnak valóságtól elszakadt papos tudálékosságukért. - A Pancsa-tantra hamarosan világ körüli diadalútra indult: a VI. században perzsára fordították, majd arab, héber, latin közvetítéssel a középkori Európába is eljutott, és számos eleme európai meséink közkincsévé lett. A Pancsa-tantra vándorútja indította a modern mesekutatás megalapítóját, Benfeyt, arra a sokat vitatott elgondolásra, hogy európai mesekincsünk indiai eredetű.
A buddhista legendák és a Pancsa-tantra állatmeséi után a mesék harmadik típusa is megjelenik az indiai irodalomban: a tündérmese. A Pancsa-tantra kialakulása után egy-két évszázaddal hatalmas - a hagyomány szerint kétszázezer verssoros - gyűjteménybe foglalja össze korának egész mesekincsét bizonyos Gunádhja nevű bráhman. Ez a gyűjtemény, a Nagy mese, elveszett, csupán fél évezreddel későbbi átdolgozásai maradtak ránk. Három fennmaradt átdolgozása közül messze kimagaslik a Mesefolyamok óceánja (Kathá-szarit-szágara), amelyet i. u. 1070 körül írt a kásmíri Szómadéva költő. Ez a nagy terjedelmű, mintegy negyvennégyezer verssort - két vaskos kötetet - kitevő mű az ind meseirodalom kimeríthetetlen kincsesbányája; kötetünk anyagát is ebből a gyűjteményből vettük. A következő századokban még számos mesegyűjtemény keletkezik, azonban egyik sem éri utol a Mesefolyamok óceánjá-t.
Az elveszett Nagy mese összeállítása utáni időszakban - az i. u. I. évezred vége felé - még néhány újabb, kisebb terjedelmű meseciklus keletkezett Indiában. Az egyik ilyen meseciklust A tíz herceg kalandjai címen regény formájába öltöztette szerzője, az i. u. VI. század táján működő Dandin. Egy másik - ismeretlen - szerző meseciklusát, a Vétála-pancsavinsati, azaz A hulladémon huszonöt, ti. "meséje" címet viselő művet Szómadéva költő felvette a Mesefolyamok óceánjá-ba. Nem tudjuk, mikor keletkezett a mű eredetije; Indiában állandóan bajban vagyunk az évszámokkal. Talán az i. u. VIII-IX. század táján állította össze névtelen szerzője. A mű rendkívüli népszerűsége nemcsak abból látható, hogy Szómadéva beledolgozta a Mesefolyamok óceánjá-ba, hanem abból is, hogy nem sokkal később két másik átdolgozása is keletkezett (bizonyos Sivadásza és Dzsambhaladatta munkája). Egyelőre nincs tisztázva, hogy a három változat közül melyik áll legközelebb az elveszett eredetihez. Tartalmilag nagyjából megegyezik mindhárom munka, kidolgozás tekintetében azonban Szómadéva műve messze felülmúlja a másik kettőt. Fordításunk - mint említettük - Szómadéva változatát követi, csak a keretelbeszélés előzményeit - a remete elcsábításának történetét - vettük át a Sivadásza-féle változatból, mert a Mesefolyamok óceánja nem ismeri ezt a történetet; lehet, hogy szándékosan hagyta el Szómadéva, de az is lehetséges, hogy ez a mese későbbi hozzátoldás Sivadásza feldolgozásában, amely a Vétála-pancsavinsati eredeti szövegében még nem volt meg.
A Mesefolyamok óceánjá-ban - beleértve a Hulladémon huszonöt meséjé-t - uralkodó tündérmese-jelleg új vonás az indiai mese fejlődésében. A Pancsa-tantrá-ban még nem volt akkora jelentősége a csodás elemnek, mint itt, ahol a történetek emberi szereplői lépten-nyomon varázslókkal, szellemekkel, tündérlányokkal és emberevő szörnyetegekkel találkoznak. A meseszövés szempontjából is más jellegűek voltak a Pancsa-tantra vagy a Mahábhárata meséi: a rövid, csattanóra kiélezett történetek mindegyike egy-egy tanulságot példázott, amelyet a történet elején vagy végén külön összefoglaltak. Kötetünk tündérmeséiben egyedül a kalandos, érdekes cselekmény a lényeges. Nincs egységes elv vagy irányzatosság, amely a huszonöt mesét összekapcsolná. Csupán egy másodrendű szerkesztési szempont foglalja egységbe a történeteket: mindegyik mese találós kérdéssel végződik, azonban anélkül, hogy a kérdés szervesen hozzátartoznék a történethez. Új hang a kötetben a vallásos elem előtérbe kerülése is, különösen Kálí istennő és Siva kegyetlen, embertelen kultuszának nagy szerepe.
A problematika áttevődése az emberi világból a csodák síkjára az időközben lezajlott társadalmi változást tükrözi. Az i. u. I. évezred vége Indiában a hanyatlás időszaka, a társadalmi megmerevedés és vallási reakció kora, amelyben a mese sem talál megoldást a valóságban, és kénytelen kivetíteni a problémákat az irracionalitás világába. A Vétála-pancsavinsati után keletkező meseköteteken még erősebben megfigyelhető a kor fojtó légkörének hatása. Kötetünk főhőséről, Vikrama-széna királyról a XIII. század táján újabb meseciklust állítanak össze; ez a kötet, A királyi trón harminckét meséje, Indiában rendkívül népszerű, számunkra azonban visszataszítónak tűnik a rituális öngyilkosságok és fanatikus megalázkodás sötét világa, amely ebből a kötetből kirajzolódik.
A tündérmese műfajában az indiai mesének nincs további fejlődési lehetősége. A hasonló jellegű későbbi mesegyűjtemények műfajilag nem hoznak újat. A Vétála-pancsavinsati keletkezésével körülbelül egy időben más utakon is elindul az elbeszélő irodalom: a realitás felé fordul, szakít mind a csodás elemekkel, mind a problematikának állatmese alakjában megjelenítésével, és mindennapos emberi helyzeteket rajzol. Megszületik a novella és a szatíra. Az adott körülmények között azonban ez a műfaj nem bontakozhatik ki olyan gazdagon, mint a mese. Mindössze egy - bár kitűnő - novellás kötet maradt ránk az i. u. I. évezred végéről: A papagáj hetven meséje a csalfa asszonyokról, amely Indiában nem talált folytatókra.
Indiában az i. u. VIII-XII. század közötti időszaknak legértékesebb irodalmi alkotása a mese, ill. novella (Vétála-pancsavinsati, Mesefolyamok óceánja, A papagáj hetven meséje). Az irodalom többi ágában üres formalizmus, a legrosszabb értelemben vett "keleti" dagályosság lesz úrrá ezektől a századoktól kezdődően. Szómadéva költő kitűnő érzékkel távol tartja magát a kor tartalmatlan stilisztikai játékaitól, de a szanszkrit költészet igazi művészei lehetőségeivel bőven él. Kedveli a hangulatfestő, rövid természeti képeket, hasonlatokat, csillogó szójátékokat, azonban mindig megtartja a kellő mértéket. A fordítás nehezen tudja érzékeltetni szókincsének gazdagságát, amely a művészi szanszkrit stílusra jellemző. Pl. a "király" szónak tucatnyi változatát találjuk Szómadévánál: "férfiak ura", "emberek őre", "népek parancsolója", "föld támasza" stb. Az "ember" vagy a "föld" szónak számos további szinonimája van (a "föld" helyett gyakran áll: "a széles", "fenntartó", "kincses méhű" stb.) A Hold szanszkrit szinonimáit a kötetben szereplő tulajdonnevekből kiolvashatja a türelmes olvasó. A tulajdonnevek általában ún. beszélőnevek: a királyok nevében az "oroszlán", "vitézség", kereskedőkében az "adás" eleme stb. szerepel. Kötetünkben ezeket a neveket értelem szerint magyarra fordítottuk.
A mesék megértése kedvéért szólnunk kell röviden az indiai társadalom és a hindu vallás két alappilléréről: a kasztrendszerről és a lélekvándorlás tanáról.
A kasztok tulajdonképpen foglalkozási ágak, amelyek apáról fiúra öröklődnek. Házasság leggyakrabban azonos kaszton belül történik. A több száz kaszt négy alapvető rendre tagozódik, amelyek között a házasság elvileg tilos: papok, nemesek, kereskedők-iparosok és szolgák. (A földművesek részben a harmadik, részben a negyedik rendbe tartoznak.) Ez a négy rendre tagozódás azonban inkább elméleti jellegű, mert pl. papok is foglalkoznak kereskedelemmel, és a nemesek gyakran földművessorba süllyednek.
A kasztrendszer ideológiai alapja a lélekvándorlás tana: aki saját kasztjának kötelességeit teljesíti, következő életében magasabb rendben születhetik újjá. A lélekvándorlás törvényének az istenek is alá vannak vetve. Nem örök életűek, sőt a világ sem örökkévaló: négy világkor váltja egymást, egyre romló jelleggel, s a negyedik végén a világ megsemmisül a végpusztulás tüzében. Nagy idő múltán Brahmá új világot teremt, új istenekkel. Ez ismétlődik, amíg maga Brahmá is megsemmisül.
Az istenvilág meglehetősen ellentmondásos, az ellentmondások azonban sohasem zavarták az indek logikai érzékét. Régen sokistenimádó volt a vallás; az istenek királya Indra volt. Az i. u. I. évezredben a régi istenvilágtól független istenháromság alakult ki: Brahmá, Visnu és Siva. Egyik hindu felekezet Sivát, másik Visnut imádja és tekinti teremtőnek, megtartónak és elpusztítónak; ugyanakkor azonban az Indiára jellemző vallási türelemmel a másik felekezet jogosultságát is elismerik. Sivának és főként feleségének Kálínak kultusza kegyetlen, sötét babonaság, amely a vallásos öngyilkosságban csúcsosodik ki. A Kálí-kultusz az i. u. IX-X. században erősödött meg rendkívüli mértékben Indiában, ezért nyomja rá bélyegét az ez idő tájt létrejött Vétála-pancsavinsati gyönyörű meséire is.
A Vétála-pancsavinsati az egyik legszebb és legnépszerűbb indiai mesekötet. Legtöbb európai nyelvre lefordították, Indiában pedig a múlt század elején készült hindí nyelvű átdolgozása a modern hindí irodalmi nyelv megteremtője lett.



JEGYZETEK

A fordítás alapjául szolgáló szanszkrit mű Kathâ Sarit Sâgara. Die Märchensammlung des Somadeva. Herausgegeben von Hermann Brockhaus, Leipzig, 1866. S. 290-393. Vétála-pancsavinsati. Figyelembe vettük Jivanand Vidyasagar Bhattacharya magyarázó jegyzetekkel ellátott szanszkrit szövegfeldolgozását (Calcutta, 1924.) A Sivadásza-féle változat szövegét H. Uhle kiadásából vettük át (Die Vetâlapaňca-viňçatikâ in den Recensionen des Çivadâsa und eines Ungenannten. Leipzig, 1881).

Ardzsuna - a Mahábhárata című eposz főhőse, kiváló íjász.

Bali - az egész világot leigázó démonkirály. Visnu isten törpe képében három lépésnyi teret kért tőle, majd óriássá nőve, átlépte a Három Világot.

bétel - falevélbe csavart fűszeres növények. Csemegeként rágják.

Bódhiszattva - Buddha valamelyik előző megtestesülése ember vagy állat alakban. Több száz mese szól e megtestesüléseiről. Ilyen buddhista mese kötetünk 16. története is.

bráhman - pap, a négy rend (papok, nemesek vagy harcosok, közrendűek vagy kézművesek, szolgák) legelőkelőbbikének a tagja. Méltóságjele a bal vállon átvetett zsinór.

Brahmá - a Teremtő. Visnu és Siva mellett az istenháromság kissé háttérbe szoruló tagja.

csakóra - fogolyhoz hasonló madár, amely a hiedelem szerint holdsugarakkal táplálkozik.

csakraváka - egy kacsafajta. Hiedelem szerint a hím és a nőstény a nappalt együtt tölti; éjszakára elválnak, és párjukat siratják.

Gangá - görög nevén Gangesz, India szent folyója. A mítoszban a Himálaja leánya; égen, földön és alvilágon folyik keresztül. Esését Siva isten fogja fel a fejével.

Garuda - a madarak királya, Visnu hátasállata.

Három Világ - Ég, Föld és Alvilág.

Indra - az istenek királya. Íja a szivárvány, dárdája a villám.

Jakfark-legyező - a királyok fenségjele.

jóga - eredetileg misztikus filozófiai irányzat, későbbi jelentése egyszerűen varázslat, szemfényvesztés. Követője a jógi vagy jógin.

Kálí - istennő, a Himálaja leánya, Siva felesége, aki nagy önsanyargatással nyerte el ura tetszését. Babonás, kegyetlen kultusza - amelyben emberáldozatok is szerepeltek - az i. sz. I. évezred vége felé erősen elterjedt. Ugyanakkor a jóságos Anya szerepében is fellép.

Kailásza - a Himálaja legendás bérce, a Kincsek Istenének lakhelye.

Kókila - kakukkszerű madár, Indiában a szerelem madara.

Méru - mítikus hegy a Himálajában, az istenek lakhelye.

mundzsa-fű - vallási szertartásoknál használt fű.

Nahusa - hatalmas király, akit az istenek uralkodójukul választottak, de felfuvalkodottsága miatt lebukott az égből.

Nirvána - a lélek teljes megsemmisülése és így megszabadulása a lélekvándorlástól; a megváltás a buddhizmusban.

Pándu - legendás király. Vadászaton tévedésből egy remetét nyilazott le, aki megátkozta: haljon meg, ha asszonyt ölel. Az átok beteljesült.

ráksasza - emberevő, varázshatalmú óriás. Nőnemű alakban ráksaszí, boszorkány.

Ráma - legendás király, akinek feleségét, Szítát, elrabolta Rávana, a ráksaszák tízfejű királya. Ráma a majmokkal szövetkezve legyőzte a szörnyet, és visszaszerezte hitvesét, de később a rágalom kikezdte a királynét, s ekkor Ráma eltaszította.

Siva - a Pusztítás istene. Nyaklánca emberkoponyákból áll, ruhája véres állatbőr, fegyvere szigony, fehér bikán lovagol, zászlaján is bika képe van. A jógik istene.

sinsapá-fa - egy indiai fafajta (Dalbergia sisu).

szárnyas hegyek - valaha a hegyeknek szárnyuk volt, és repülni tudtak, amíg Indra le nem törte szárnyukat. Egyiket az Óceán rejtette el Indra villáma elől.

Szávitrí - istennő, a Nap leánya.

Szerelemisten - egyszer Sivát vette célba nyilával, ezért a háromszemű Siva harmadik szeméből előcikázó villám porrá égette. Később Siva újra feltámasztotta, de testetlenül. Felesége a Gyönyör, barátja a Tavasz, íján méhek sora a húr, nyílvesszői virágok.

szóma - cserjeféle, amelynek szárából áldozatoknál használt italt sajtoltak.

Védák - a hindu vallás szent szövegei, isteneket magasztaló himnuszok gyűjteményei az i. e. II. évezredből.

Visnu - a jóságos, megtartó isten. A legnépszerűbb istenalak Indiában. Felesége a Szépség istennője. Időnként testet ölt, hogy megmentse a világot. Egyik ilyen ún. leszállása (avatár-ja) során mint vadkan rántotta ki agyarával a Földet a vízözönből.

 
 
0 komment , kategória:  A HULLADÉMON 25 MESÉJE  
Címkék: hasonlíthatatlan, meghosszabbítani, bizonytalanságát, visszautasította, megörvendeztette, engedelmeskedett, illőtisztelettel, nemeslelkűségnek, létjogosultságot, kasztrendszerről, összefüggéstelen, csillagragyogású, emberkoponyákból, önsanyargatáshoz, jajveszékelésben, visszaemlékezett, szerencsétlenség, tudatlanságomban, megmeneküléséért, szerelemistennel, szempillantásban, megszégyenítette, varázshatalommal, ellenállhatatlan, remeteöltözetben, természetfölötti, felfuvalkodottak, félreérthetetlen, visszataszítónak, tulajdonnevekből, nagylelkűségével, elhatározásodban, remetetanyájukra, megpillantásakor, varázshatalmamra, harmatkönnyeivel, szellem ismét, érdekes történetet, ráksasza-szörnyek fajzatát, királya volt, gazdag kereskedő, városi kereskedők, gyermek gyönyörű, leány azonban, időben tolvajok, polgárok összegyűltek, királyhoz fordultak, polgárok panaszára, király álruhás, tolvajok nyomára, várost ugyanúgy, király ment, Maga Visnu, Vitézség Zászlaja, Amint Siva, Valaha Jasahkétu, Dicsőség Zászlaja, Lélek Ura, Ekkor Lélek Ura, Holdsugár Fényét, Holdsugár Fényével, Holdsugár Fénye, Erre Holdsugár Fénye, Amikor Lélek Ura, Visszakérem Holdfényt, Három Világ, Százerejű Indra, Három Világot, Virágnyilas Isten, Nemsokára Malajavatí, Himálaja Leányának, Megkérdezte Mitrávaszutól, Miközben Garuda Felleg-szekerűt, Miközben Garuda, Világ Anyja, Dicsőség Kincse, Hármas Várát, Isten Szolgája, Hold Szolgája, Kincsek Istene, Hold Szolgáját, Otthagyták Hold Szolgáját, Észrevette Hold Szolgáját, Ekkor Hold Szolgája, Kincs Őre, Visnu Szolgája, Lélek Urát, Szigonyos Istenben, Bikazászlós Isten, Bikazászlós Siva, Ezután Gajá, Minthogy Vikrama-széna, Kegyesen Letekintő Hold, Talán Szávitrí, Vagy Kálí, Neve Indívara-prabhá, Lótusz Csillogása, Lótusz Csillogását, Magának Brahmának, Alkotó Indra, Valaha Padma-nábha, Szerelem Csokra, Nappali Lótuszok Bokrétáját, Lótuszok Bokrétája, Kérdésére Szerelem Csokra, Szerelem Csokrának, Szerelem Csokrát, Közben Jázminvirág, Ekkor Kálí, Föld Vadkana, Áldozati Szóma, Isteni Szómának, Siva Kedvence, Pusztító Sivára, Találkoztam Sivával, Szépség Özöne, Oroszlán Erejéhez, Oroszlán Erejének, Mikor Vad Oroszlán, Oroszlán Ereje, Szépség Özönének, Szépség Özönével, Lemondás Erényéhez, Kathâ Sarit Sâgara, Hermann Brockhaus, Jivanand Vidyasagar Bhattacharya, Esését Siva, Kincsek Istenének, Később Siva,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
12.09. 22:31 Halálos baleset az 58-as úton
12.09. 21:39 Illegális bevándorlás - Migrációkutató: 2050-re 500 millióval nő a migráció...
12.09. 21:23 Női kosárlabda NB I - Győzött a Cegléd
12.09. 21:13 Hasogdzsi-gyilkosság - Amerikai sajtóértesülések: Trump veje tanácsokat ado...
12.09. 21:03 Szénászky Zsoltot választották polgármesterré Nagytőkén
12.09. 21:03 Jégkorong Erste Liga - Három vereség után újra csíkszeredai siker
12.09. 20:56 Nagy Sándor lett Tibolddaróc polgármestere
12.09. 20:37 Férfi röplabda NB I - A Kazincbarcika és a Pénzügyőr is könnyedén győzött
12.09. 20:37 Női röplabda Extraliga - Négy szettben nyert a Vasas
12.09. 20:26 Jégkorong Erste Liga - Gálázott Bécsben a Ferencváros
Tudjátok ?
Lesz eredménye a tüntetésnek ?
Mennyi ideig élhet egy benti macska?
Mennyire káros a szervezetre a dohányzás?
Milyen sorozatokat lenne érdemes néznem?
Már lehet kérdést feltenni?
még több kérdés
Blog Címkék
Vicc  Antall József emlékére Mosonma...  Gerencsér Andrea: Hívogató  Zelk Zoltán - Mikulás  Télapó  Kígyózó  Vicc  virág  Nyiraty Gábor: Télapó suhan sz...  Honfoglaló – Szuper bajn...  Télapó  Adventi zsemle és forró citrom...  Mikulás virág gyertyákkal  Png rózsa  Télapó  Télapók  mikulás  Megbocsátás  Télapó  Mikulás Bódai-Soós Judit: Ajá...  A mikulás már úton van  Honfoglaló – Szuper bajn...  Télapó  Levél a mikulásnak  Szép estét kívánok mindenkinek...  Boldog Mikulást  Télapók  Boldog Mikulás napot kívánok k...  Fények - lilában - csodaszép  Vicc  Habos kávé Télapós bögrében  Egy nőt nem nehéz boldoggá ten...  Megbocsátás  Facebookon kaptam  Télapó  Facebookon kaptam  Ditke télapója járt nálam  Havas téli táj, hull a hó  Télapó  Télapó  Facebookon kaptam  Jó reggelt! Kellemes, vidám Mi...  Mikulás csízma  FELLNER ISTVÁN TÉLAPÓ VÁRÁS.. ...  Mikulás Bódai-Soós Judit: Ajá...  Esti kép  Egy nőt nem nehéz boldoggá ten...  Szép estét, jó éjszakát minden...  Jó reggelt! Kellemes, vidám Mi...  Télapók  Film A levélíró 2011 teljes fi...  Mindörökre!  Mírjam barátnőmtől a facebooko...  Télapó érkezik  Télapó  Levél a mikulásnak  Rózsa itallal  Megbocsátás  Mikulás csízma  Aranyosi Ervin: Szeretetre vág...  Ferenc Pápa mai üzenete 12.05  Png rózsa  Télapó  Szép fények, a hóesés és a vil...  Kislány fejdísszel  Levél a mikulásnak  Kígyózó  Nyiraty Gábor: Télapó suhan sz...  A nő nagy festett szemekkel né...  Megbocsátás  Habos kávé Télapós bögrében  Kígyózó  Szomorú szamár  Télapó  Szép fények, a hóesés és a vil...  Vicc  Esti kép  Film A levélíró 2011 teljes fi...  A fillér-csoda  Facebookon kaptam  Png kislány  Szent Miklós ünnepén  Egy nőt nem nehéz boldoggá ten...  Élő szentmise közvetítés 1. ad...  Hóember  Film A levélíró 2011 teljes fi...  Mire irányítjuk és mivel töltj...  Fények - lilában - csodaszép  Jó reggelt kedves látogatóimna...  Virágok bögrében  Szomorú szamár  Téli csintalanságok  Szép estét kívánok mindenkinek...  Télapó  Télapó  Igazságosság  Két macska beszélget a háztető...  Télapó lány  Havas téli táj, hull a hó  Rózsa itallal 
Bejegyzés Címkék
szellem ismét, érdekes történetet, ráksasza-szörnyek fajzatát, királya volt, gazdag kereskedő, városi kereskedők, gyermek gyönyörű, leány azonban, időben tolvajok, polgárok összegyűltek, királyhoz fordultak, polgárok panaszára, király álruhás, tolvajok nyomára, várost ugyanúgy, király ment, kezében járkált, legnagyobb óvatossággal, kerítés tetején, magános tolvaj, tolvaj észrevette, föld őrizője, erdő mélyén, föld alatti, király belépett, rabló bement, lakás egyik, pillanatot használta, egyik rabszolganő, halál torkába, tolvaj garázdálkodik, király megfogadta, éjszakán felszerelte, sereg élén, rabló föld, bátor rabló, hadsereg pusztulása, király szállt, kardforgatásban járatos, rablót dobszóval, vesztőhelyre kísérték, kereskedő leánya, rabló testét, eszeveszett leány, kereskedő alig, gyalázatos rablóvezér, királyhoz sietett, király azonban, egész várost, kereskedő lehorgasztott, vesztőhelyre vitette, hóhérok karóba, rokonsága élén, karó hegyén, pillanatban Siva, leány meghajolt, istenek istene, kegyet kérte, derék leány, istenség újra, férjed épen-elevenen, uralkodó fogadja, levegőben láthatatlanul, tolvaj sértetlen, kereskedő csodálkozással, bátor tolvajt, volt tolvaj, kereskedő leányát, király kegyében, helyes útról, mese végén, ismert átokkal, rabló előbb, kereskedőleány atyjával, király megfejtette, rabló azért, kereskedő nagylelkűségéért, leghatalmasabb fejedelmeket, föld támasza, szellemek gyöngye, király vállán, vállán lógó, király valóban, ország kormányzását, királyné gyermeket, világ szeme, leányka hajadonná, tavasszal szolgálói, palota kertjébe, ünnepi körmenetet, kert egyik, gazdag bráhman, ifjú megpillantotta, szerelem szolgálatába, ifjú bráhman, testetlen Szerelem, leány egyetlen, első szerelem, nőstény szagát, testéből kiálló, királyleány kísérete, , ,
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 166
  • e Hét: 4733
  • e Hónap: 31979
  • e Év: 2096960
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.