Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
szeretettel
  2013-07-25 16:28:56, csütörtök
 
   
  RENESZÁNSZ ÉS FELVILÁGOSODÁS




* * *






A MŰVÉSZ NAPLÓJÁBÓL


Látván, hogy kiváltképp hasznos vagy mulatságos anyagot nem tudok találni, minthogy az előttem éltek már minden hasznos és szükséges tárgyat lefoglaltak maguknak, úgy teszek, mint az, aki szegénysége folytán utolsónak érkezik a vásárba és mással nem szolgálhatván magának, azokat a dolgokat vásárolja meg, amiket mások már láttak és csekély értékük miatt nem vittek el.

Ebbe a lefitymált, otthagyott, sok bódéból összeszedett áruba fektetem kicsiny pénzecskémet, és nem a nagy városokba megyek el velük, hanem a kis falukban teregetem ki őket, megelégedve azzal az árral, amit kaphatok azért, amit adhatok.

Aki nem matematikus, az ne olvasson engem, mert én az vagyok mindenkor az elveimben.

Csodálatos igazság ez a tiéd, te Legelső Ok! Te semminő erőnek nem engedted meg, hogy kivonja magát a rend és minden szükséges hatása alól.

Egy tárgy szeretete, bármelyiké - ismeretének szülötte.

A szeretet annál hevesebb, mennél bizonyosabb a róla való tudás: a bizonyosság pedig minden kis részlet teljes ismeretéből születik, amelyek együttvéve a szeretendő tárgy teljességét adják. Ha nem ismered Istent, nem is szeretheted; ha azokért a jótettekért szereted őt, amiket vársz tőle, és nem a magasrendűségéért, a kutyát utánozod, amely farkát csóválva ugrándozik örömében akörül, aki csontot ad neki; ha a kutya ismerné az ember fensőbbségét, jobban tudná szeretni.

A tűz elemészti a hazugságot, vagyis az áltudást, és előhívja az igazságot a sötétből. A tűznek az a hivatása, hogy tönkretegyen minden hamis tudást. Leleplezője és tanítója az igazságnak, mert ő a fény, eloszlatója a sötétségnek, mely elrejti a dolgok lényegét.

A tűz szétszórja a hamisságot és a csalást, és csak az igazságot mutatja fel, ami arany.

Az ember elmélkedési képessége rendkívül nagy, de nagy részben hamis és hasztalan. Az állaté kisebb, de hasznos és igaz, és többet ér valami kis bizonyosság bármilyen nagy félreértésnél.

A becsvágyóknak, akik sosem elégszenek meg az élet áldásával és a világ szépségeivel, az a kényszerű büntetésük, hogy sosem érthetik meg az életet és érzéketlenek maradnak a mindenség javaival és szépségével szemben.

A jól eltöltött élet mindig hosszú.

Szépség és haszon mért ne lehetnének meg együtt, mint ahogy a kastélyokban és az emberben?

Érdemtelenül jót mondani ugyanannyi, mint rosszat mondani arról, ami jó.

Először jön az elmélet, azután a gyakorlat.

Az első festmény egyetlen vonal volt, egy ember árnyékát szegélyezve, melyet a nap vetett a falra.

Az állatok nagyobb kárt szenvednek, ha látásukat vesztik el, mintha hallásukat, mégpedig több okból: az első, hogy látásuk segítségével szerzik meg táplálékukat, ez pedig nélkülözhetetlen minden állat számára; a második, hogy a látással érzékeljük a teremtett dolgok szépségét, legmagasabb pontját annak, ami szeretetre indít. Itt a vakon született semmit sem kaphat a hallástól, mert soha nem lehetett közvetlen ismerete semmiféle szépségről. A hallás csupán a hangnak, az emberi beszédnek felfogására szolgál, amelyben minden dolognak a neve található csak, s amelyben neve van mindennek. Ezeknek az embereknek a tudománya nélkül boldogan élhetünk, amit jól láthatni a süketen születetteknél és a némáknál, akik a rajz segítségével elszórakoznak, különösen a némák.

Befejezésül, a költészet a megértés legfelső fokát adja a vakok számára, a nem hallók előtt ugyanezt a helyet tölti be a festő. Azt állítják, hogy a festő annyiban fölötte áll a költőnek, amennyiben nemesebb érzékhez szól, mely a másik három nemességének próbájával háromszorosan nemes: mert akinek választania kellene, inkább lemondana hallásról, szaglásról, tapintásról, mint az egy látásról.

Aki látását veszíti, elveszti a mindenség szépségének felfogását és hasonlóvá válik ahhoz, akit elevenen temetnének el egy sírboltba, ahol még élne és mozoghatna.

Nem látod-e, hogy a szem öleli át a mindenség szépségét? Mestere az asztrológiának, szülője a kozmográfiának? Minden emberi művészetet ő irányít és ő javít; elvezeti az embert a világ különféle helyeire; királya a matematikának; az ő tudásai bizonyosak; ő mérte ki a csillagok magasságát és nagyságát; ő fedezte fel az elemeket és helyzetüket; még a jövendő dolgait is értette megsejtetni a csillagok pályájából. Ő hívta létre az építészetet, a perspektívát és az isteni piktúrát.

Ó, minden Isten teremtette dolgok Legelseje, hogyan dicsérjelek, hogy mutassam fel kiváltságodat? Milyen faj, milyen nyelv tudná leírni igazán működésedet, ablaka te az emberi testnek, melyen át a lélek kilát a világ szépségére és örvend neki, így vigasztalódva testi börtönén, mely e nélkül a szépség nélkül örök gyötrelem volna számára; általa fedezte fel a halandók buzgalma a tüzet, a látás erejével, mely elsőnek fúrta át a sötétséget.

Még a természetet is feldíszíté a földmíveléssel és elragadó kertekkel.

De minek ilyen hosszú és magasröptű beszédre vállalkoznom? Van-e valami, ami nem a szemtől való? Ő mozgatja az embereket Kelettől Nyugatig, ő találta fel a hajózást, ebben még a természetet is túlszárnyalva, melynek képességei határosak.

A munka, melyet a szem ád a kéznek, végtelen, mint a festészet mutatja, állat, fű, növény és tájék megszámlálhatatlan formáit mutatva fel.

A nagy madár egy hattyú hátáról fogja megkezdeni első röpülését; és döbbenettel töltve be a mindenséget és hírével töltve meg minden írásokat, örök dicsőség a fészeknek, amelyben született!

Leonardo da Vinci





BALGASÁG ÉS ÉLETBÖLCSESSÉG


Ha az okosság a tapasztalaton nyugszik, melyiket illeti meg inkább az okos elnevezés: a bölcset, aki részint szemérmetességből, részint félelemből semmihez sem fog, vagy a balgát, akit sem a szemérmetesség, mert ezt nem ismeri, sem a veszély, mert ez eszébe se juthat, vissza nem rettent semmitől? A bölcs a régi könyvek közt merül el, ahonnan csak merő szőrszálhasogatást tanul, ellenben a balgatag azzal, hogy mindent megpróbál, ha nem csalódom, valódi boldogságra tesz szert. Ezt látta Homérosz is, ámbár vak volt, amidőn így szólt: a történetekből a balga is okul. A dolgok megismerésének ugyanis két fő akadálya van: a szemérmetesség, mely megvakítja a lelket, és a félelem, amely elriaszt a cselekvéstől, mihelyt veszély mutatkozik.

De a balgaság ezektől nagyon szépen megszabadít. Csakhogy kevés halandó veszi észre, hogy milyen sok más haszonhoz is juthat a szemérmetlen vakmerőség. Ellenben ha a megfontoló ítéleten alapuló okosságot tartják értékesebbnek, kérlek, hallgassátok meg, milyen messze járnak ettől azok, akik ezzel kérkednek.

Először is bizonyos, hogy minden emberi dolognak, mint Alkibiadész Silenus-ának, két egymástól különböző alakja van. Ami kívülről halálnak látszik, az belülről nézve élet, s hasonlóképpen, ami élet, az halál; a szépség - csúnyaság, a gazdagság - szegénység, a gyalázat - dicsőség, a tanultság - tudatlanság, az erő - gyengeség, a bátorság gyávaság, az öröm - szomorúság, a szerencse szerencsétlenség, a barátság - ellenségeskedés, a gyógyszer - méreg, szóval minden megváltozik azonnal, mihelyt a Silenus-t az ember felnyitja.

Lehet, hogy valaki tudákos beszédnek tartja ezt, ezért közönségesebben fejezem ki magam. Mindenki belátja, hogy a király gazdag ember és alattvalóinak ura. Ámde hogyha durva és műveletlen, és ha semmi sem elég neki, akkor nemde a legszegényebb? És ha lelkét sok bűn terheli, akkor, ugyebár, alacsony rabszolga? Éppen ilyen módon vizsgálhatunk egyebeket, de példának elegendő ez is. De voltaképpen mire való ez a fejtegetés?, kérdezhetné valaki.

Csak türelem, mindjárt megtudjátok.

Ha valaki a színpadon szereplő színészek álarcát leszakítaná, s ezáltal az eredeti és természetes arcukat a nézőközönségnek megmutatni akarná, nem forgatná-e fel az egész darabot, és nem érdemelné-e meg, hogy a színházból kövekkel kikergessék, mint valami őrjöngőt? Mert legott egészen más helyzet állana elő, s kitűnnék, hogy aki kevéssel előbb nő volt, az férfi, aki ifjú volt, az öreg, aki király volt, az szolga, aki pedig isten volt, az gyarló emberke.

Márpedig, aki a nézőket az illúziótól megfosztja, az az egész előadást tönkreteszi, mert éppen ez az alakoskodás köti le a nézők figyelmét. Aztán az egész emberi élet nem egyéb-e, mint valami színdarab, amelyben mindenki a más szerepét adja, s mindenki addig játssza szerepét, amíg a színigazgató a színpadról le nem lépteti?

Egyébiránt az igazgató ugyanazt a színészt sokszor különféle öltözékben is fellépteti úgy, hogy aki csak az imént bíborruhás királyt játszott, az nemsokára rongyos szolga szerepét játssza. Valóban, az egész élet olyan, mint a színdarab, csakhogy ezt egyetlenegyszer adjuk elő.

Ha most egy bölcs az égből lepottyanva hirtelen előállana és azt mondaná, hogy akit mindenki istennek és uralkodónak tekint, az nem is ember, mert miként az állatokat, azt is csak az ösztön vezeti, hanem a legalábbvaló szolga, mivel sok alávaló úrnak szolgál; s ismét egy mást, aki elhalt atyjának halálát gyászolja, azzal akarna vigasztalni, hogy végre-valahára ő is élni kezdett, mert hiszen ez az élet nem más, mint halál; továbbá ha az olyant, aki régi családfával dicsekszik, nemsokára fattyúhajtásnak nevezne, mivel az erénytől messze áll - pedig az előkelőségnek ez az egyedüli forrása -, és ugyanilyen módon beszélne a többi emberről is, kérlek, vajon nem tartaná-e mindenki az ilyent őrjöngő bolondnak?

Nincs nagyobb balgaság az időszerűtlen bölcsességnél, úgy oktalanabb sincs a fonák okosságnál. Márpedig fonákul cselekszik az, aki nem alkalmazkodik a jelenlevő körülményekhez, hanem kerüli a nyilvánosságot, és nem gondolva arra a lakomatörvényre, amely azt mondja, hogy: Igyál vagy távozzál - el akarja rontani a mulatságot. Ebben a valódi okosság - mivel emberek vagyunk - nem akar fölöttébb bölcselkedni, s az emberek összességével együtt a kellemes játék végett szívesen szemet huny a gyarlóságok felett. Ámde éppen ez a balgaság, mondják a bölcsek. - Megengedem. Csak ők viszont ismerjék el, hogy ebben áll az élet színdarabjának eljátszása is. Továbbá... halhatatlan istenek! Beszéljek vagy hallgassak? De minek hallgatnék, mikor az, amit elhallgatnék, a napnál világosabb? Máskülönben azt hiszem, talán jó lenne ebben a nagy fontosságú tárgyban segítségül hívni a Helikont és a múzsákat, akiket a költők tiszta semmiségekért oly gyakran szoktak háborgatni. Legyetek velem, Jupiter leányai, amíg kimutatom, hogy ama kitűnő bölcsességhez, és amint ők maguk mondják, a boldogság védőbástyájához csakis a balgaság vezetésével lehet eljutni.

Erasmus





AZ UTÓPIÁBÓL


Történt egy napon, hogy vendég voltam, s az asztalnál a törvényekben jártas ember is ült. Nem emlékszem, mivel kapcsolatban kezdte ez dicsérni a tolvajok felett akkoriban divatozott kegyetlen igazságszolgáltatást.

Említette, hogy egyetlen bitófán gyakran húszat is látott függeni. És csodálkozott, hogy noha alig menekedhettek meg a bűnökre rótt haláltól, mégis országszerte annyian garázdálkodnak.

Ekkor én így szóltam:

- Ne csodálkozzál ezen, mert a tolvajoknak ilyen büntetése méltánytalan és a köznek sincs hasznára: a tolvajlás megtorlására túlontúl kegyetlen, elriasztásul mégis elégtelen. Hiszen az egyszerű lopás nem olyan szörnyű bűn, hogy halállal kellene lakoltatnunk. De nincs olyan büntetés, amely visszatarthatná a latorságtól azokat, akiknek más módjuk nincsen létük fenntartására. Nemcsak ti, e tekintetben a világ nagy része is rossz tanító módjára jár el, aki nem tanít, hanem veri a tanulókat. Azzal bezzeg törődtök, hogy a tolvaj nehéz, kegyetlen halállal haljon: inkább arról gondoskodnátok, hogy mindenki élni tudjon ahelyett, hogy lopni, aztán veszni kényszerüljön.

- Elég lehetőség van erre - válaszolá amaz. Imhol az iparok és a földművelés. Elélhet ezekből, ha nem kívánkozik inkább a bűnre.

- Ne kerüld ki a kérdést - vágtam vissza. Hagyjuk figyelmen kívül azokat, akik rokkantan térnek haza a sok külföldi vagy belháborúból, és csonkaságuk megakadályozza őket régi mesterségük folytatásában, életkoruk pedig újnak tanulásában. Mondom, hagyjuk ezeket figyelmen kívül, mert a háború időszaki állapot. A mindennapos történésekre figyeljünk.

Mert hát a latrok: serény zsoldosok, és a zsoldosok is értenek a latorsághoz. Bármiképpen van is a dolog, úgy látom, rengeteg ilyenfajta nép tartása nincs a köz hasznára még háború esetén sem. (Pedig háború csak akkor van, ha magatok akarjátok.) Mert feldúlják a békeállapotot, mely pedig több gondviselésre érdemes, mint a háború.

De nemcsak ez hajtja tolvajlásra az embereket, azt hiszem, van ennek más nyomós oka is.

- Mi légyen az?

- Juhaitok! - feleltem. - Szerény állatok egyénként, és kevéssel beérik. Most azonban, tartja a szólásmondás, olyan mohók és telhetetlenek, hogy már embereket kezdenek falni. Szántóföldeket, majorságokat, falvakat tesznek pusztává és néptelenné. Az ország némely részében finomabb és ezért drágább a gyapjú; itt a nemesek, nagyurak, sőt apáturak, felszentelt papok, be nem érve rendszeres évi javadalmukkal, amit birtokaik elődeik óta hoznak s melyből henye pompában élnek a köznek nem hasznára, legfeljebb kárára, nem tartják fenn a szántóföldeket, hanem mindent legelővé változtatnak: a majorságokat lebontják, a falvakat elsöprik, legfeljebb a templomokat hagyják meg - juhakolnak. Egyetlen telhetetlen tékozló (a haza kórsága!), hogy birtokát gyarapítva pár ezer holdat hozzákerítsen, körmönfont csalárdsággal, vagy erőhatalommal elűzi földjükről a parasztokat. Mi marad ezek számára más, mint a tolvajlás és a törvényszerű akasztófa? Mert hol találhatnának paraszti munkát? Nincs, hát nem is találnak. Hiszen akkora területen, melynek szántás-vetéséhez sok kéz kellett, most egyetlen juhász vagy csordás legelteti nyáját. Ez okból az élelmiszer is sok helyütt alaposan megdrágult.

De a gyapjú ára is felment. A szegényebb emberek, akik ebből keresik kenyerüket, nem tudják többé vásárolni. Abbahagyták a munkát, és henyeségbe süllyednek. Hiába emelkedik a juhok száma, az ár nem esik, mert ha nem is egy kéz gyakorol egyedárusítást, hanem több: kevesek kezében egyesül ez, gazdagok kezében, akiket a szükség nem hajt, és akkor adják el az árút, amikor akarják, és csak ha megkapják a kívánt árat. Ugyanez okból drágulnak meg az egyéb jószágfélék is.

A megélhetés drágasága okozza, hogy lehetőség szerint ki-ki csökkenti háza népét. Ebből mi lesz, kérlek, ha nem koldulás, vagy - zsiványság?

És lám, ehhez a sanyarú ínséghez és nyomorúsághoz szertelen fényűzés járul. Az urak szolgái, a kézművesek, sőt maguk a parasztok is és minden rendek fölösleges, esztelen pompát fejtenek ki a ruházkodásban, pazarlást az élelem terén. Csapszék, bűnbarlang, bordély és újra bordély, borozó, söröző, meg a sok aljas játék: kocka, kártya, golyó, labda, futtatás és korongvetés gyorsan nyelik a pénzt, és mire juttatják áldozatukat, ha nem tolvajlásra? Vessétek ki ezeket a mételyes kórságokat; rendeljétek el, hogy akik a falvakat, mezővárosokat lerontották, állítsák ismét helyre, vagy engedjék át azoknak, akik oda akarnak telepedni, vagy fel akarják építeni. Zabolázzátok meg a gazdagok harácsolását és az egyedáruskodásnak szabadságát. Éljenek kevesebben henyeségből, újuljon meg a földmívelés, a gyapjúszövés, legyen újra tisztes az ipar, mellyel hasznosan mívelkedjenek azok a henye tömegek, melyeket lopóssá tesz az ínség, vagy azok, akik most henye csatlósok, és a jövőben biztosan tolvajok lesznek. Bizony, amíg gátat nem vettek bajnak, hívságosan kérkedtek a tolvajlást sújtó igazságszolgáltatással: az bizony inkább szemfényvesztő, mintsem igazságos és célszerű. Azt, akit komiszságban hagytatok felnevelkedni, erkölcseit zülleni hagytátok zsenge korától fogva, most megbüntetitek, amikor emberi korban kiütközik rajta a bűn, mely kiskorától zavartalanul fejlődött benne. Kérdem: mi más ez, minthogy tolvajokat neveltetek, aztán felkötitek őket?

Morus Tamás





ISMERD MEG KRISZTUST, ÉSPEDIG A MEGFESZÍTETTET


Kedves testvérem, ismerd meg Krisztust, éspedig a megfeszítettet. Tanuld meg őt dicsérni, és tanulj meg kétségbeesni önmagad miatt. És aztán szólj hozzá így: kedves Jézus, te vagy az igazság számomra, de én a te számodra a bűn vagyok. Te magadra vetted, ami az enyém, és nekem adtad, ami a tiéd. Ami nem voltál, azt vetted magadra, és nekem adtad azt, ami nem voltam.

Ezért óvakodj attól, hogy valaha is olyan tisztaságra törj, amikor már önmagad előtt nem akarsz bűnösnek látszani, mikor már nem is akarsz bűnös lenni többé. Mert Krisztus nem lakik másutt, csak a bűnösök között. Hiszen lejött az égből, ahol igazak körében lakott, hogy bűnösök között keressen hajlékot magának. Vedd mindig újból fontolóra ezt a szeretetet, és elnyered a legédesebb vigasztalást. Mert ha a magunk erejéből, saját szenvedéseink árán akarnánk elérni a lélek nyugalmát, miért kellett volna őneki meghalnia? Nem, csak benne egyedül fogsz békét találni és vigasztalást, ha kétségbeestél önmagad és a cselekedeteid miatt. És meg fogod tanulni tőle, hogy az ő igazságát a tiéddé tette, amiképpen magára vett téged és a te bűneidet.

Ha ezt szilárdan hiszed - és hinned kell, mert elvész mindenki, aki nem hiszi -, úgy vállalj közösséget testvéreiddel; s ha fegyelem nélkül valók és tévúton járnak, viseld őket türelemmel; tedd magadévá az ő bűneiket és engedd részesülni őket abban, ami jó benned van. Mert az apostol is azt mondja: "Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket, az Isten dicsőségére" (Róm. 15,7). És másutt: "Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt Jézus Krisztusban is, aki mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt" (Filemon 5,6). Így hát te se tekintsd zsákmánynak, ha jobbnak tartod magad másoknál, mintha ez a te személyes tulajdonod volna, hanem sokkal inkább adj túl magadon, felejtsd el, ki vagy, légy velük egyforma és fogadd be őket!

Valóban szánalmasan áll még az az ember az igazsággal, aki a többieket szüntelenül összehasonlítja magával, s ha rosszabbnak találja őket, nem akar velük közösséget vállalni, hanem menekülésre és magányra gondol, holott éppen velük kellene maradnia, hogy mint szószólójuk és példaadójuk, szolgálatukra legyen: mert ez azt jelenti, hogy elássa az Úrtól kapott garast és megvonja felebarátaitól azt, amivel tartozik nekik. Ha tehát Krisztus rózsája vagy lilioma akarnál lenni, úgy tudnod kell, hogy tövisek között vezet az utad. De nagyon vigyázz, nehogy tövissé válj magad is türelmetlenség által, elhamarkodott ítélet által, vagy rejtett gőgödben. A zsoltár így szól: "Krisztus országa ott van az ő ellenségei között" (vö. Zsolt. 110,2). Miért álmodol tehát arról, hogy csupa barát között telik életed? - Vesd magad inkább a mi urunknak, Jézusnak lábaihoz, akkor elnyered mindazt, aminek híjával voltál: ő majd mindenre megtanít téged; csak gondolj rá, mit tett ő érted és mindnyájunkért! Akkor majd megtudod, mit kell tenned a többiekért. Mert ha csak jók között akart volna élni, és ha csak a barátaiért akart volna meghalni - kiért, azt kérdezem, kiért halt volna meg akkor, és kivel lehetett volna akkor együtt élnie?

Luther





PARADOXA


A paradoxon, kedves barátaim és testvéreim, olyan kifejezés, amely biztos és igaz, amelyet azonban az egész világ és mindenki, aki ember módra él, csak nagyon kevéssé tart igaznak. Hogy például egyedül a bölcsek és hívők gazdagok, vagy hogy egy keresztény nem vétkezhetik és nem halhat meg; ugyanígy: hogy Isten parancsai könnyűek és nem nehéz betartani azokat, hogy a kereszt jelenti a boldogságot és a halál jelenti az életnek útját és kapuját; s hogy a halál maga az igazi orvosság az elmúlás ellen; s hogy a szenvedésben és a szomorúságban dicsérnünk kell a szerencsét, ellenben az emberek boldogság-dicséretét boldogtalannak kell tartanunk és szégyenkeznünk kell azok miatt stb.

Elneveztem tehát ezt a filozófiámat Paradoxának, és a paradoxont "csodabeszéd"-nek vagy "csodaszó"-nak fordítottam, mert a teológia, vagyis az írás igazi értelme (amely egyedül maga az isteni szó), nem más, mint örök paradoxon, amely biztonságában és igazságában szemben áll a világ minden őrületével, látszatával, hitével és tiszteletével.

Mert ne gondolja senki, hogy az Evangélium a világot jelenti, vagy a világ hisz benne, és ezért megtartja vagy szenved miatta. Mindenkinek, aki ennek a balga, hallatlan csodabeszédnek követe volt, eretnekként és igazi gazfickóként kellett tönkremennie. És ezt tették mindenütt a világon a legbölcsebb és a legjámborabb emberek, és kigondoltak maguknak egy jó, kegyes, húsból és vérből való Istent, aki nem olyan szeszélyes és nem is olyan rosszindulatú, hogy megkívánná bárkitől, hogy önmaga ellen forduljon és öngyilkos legyen. Tehát csak az ördög lehet az ember rosszakarója, aki így bolonddá teszi őt, és nem Isten. Ki innen azzal az ellenséges Istennel, aki rosszat akar az embereknek, aki olyannyira ellensége az ő húsuknak és vérüknek, testüknek és életüknek, hogy gyűlöletet ébreszt az emberekben a saját létükkel szemben, és azután mindenkinek azt parancsolja, hogy önmagának megbocsásson! Ez csak az ördög lehet. A másik azonban a mindenható, jóságos, irgalmas Isten: mert barátja az embereknek, szereti őket, mert lesegít mindnyájunkat a keresztről és nem teszi azt a vállunkra, ő az, aki boldogságot és üdvösséget, pénzt, tekintélyt, vagyont, hosszú életet, szép feleséget és gyermeket stb. szerez nekünk. Ez pedig az Újtestamentum ördöge, azért tartja őt az egész világ istennek és hercegnek, ahogy maga az Írás a világ hercegének és istenének nevezi az ördögöt, akit a világ szeret, dicsőít, és akihez szívében imádkozik. Ezzel szemben az élő Istenről, aki szellem, és ezért lénye szerint a hús ellen van, úgy beszél a világ, mintha ő volna az ördög, amint ezt Krisztus jól tudta. Ezért - amint Dávid tudatja a 14. zsoltárban - az egész világ azt mondja szívében (nem a szájával, mert azzal sokat beszél Istenről, hanem saját szívének dőresége és elképzelése szerint), hogy nincs Isten. Ezért a világ istene bálvány, a világ istene az ördög és az ő szívének szüleménye.

Innen van, hogy Isten szavának nincs rá semmi hatása. Ugyanígy az Írást (amelynek igazi értelme csupa csodabeszéd) nem érti meg: mert a világ gyermekei egész másképp vélekednek, igen, éppen ellenkező módon. Ezért az ő számukra csukott marad ez a könyv, lezárva hét pecséttel, hét lakattal és akadállyal, s ezeket előbb föl kell nyitnia és el kell tennie az útból. Hogy melyik az a hét pecsét, annak az elmondására itt nincsen hely. Az azonban bizonyos, hogy Isten szándékosan beszél az ő gyermekeivel olyan különös nyelven és példázatokban, hogy az istentelenek, akik kívül vannak, meg ne értsék, mit beszél és mit akar ő gyermekeivel. Krisztus maga világosan megmondja, hogy azért beszél példázatokban, allegorikus nyelven a tanítványaival (amint Püthagorasz is az övéivel), hogy az ő titka a szavak függönye mögött az iskolán belül maradjon elrejtve az istentelenek elől, hogy egyedül az ő gyermekei értsék meg. S nem azért van ez így, mert Isten ellenük van, hanem azért, mert ő tudja, hogy ezek még nem érettek meg és nem méltóak az igazságra, igen, hogy disznók és kutyák, akik az Írást lábbal tapossák. Ezért megvonja tőlük és elrejti előlük a szellemet, Krisztus lelkét, az Írás értelmét (amely egyedül maga az isteni szó) a szavak allegóriája mögé, amelyet nem szabad senkinek sem tudnia és értenie azokon kívül, akiknek szól, és akiknek Krisztus iskolájában taníttatik. Ezért az Írás örök allegória marad, csodabeszéd, rejtély, zárt könyv, gyilkos betű és érthetetlen tolvajnyelv minden istentelennek, de különös beszéd az Isten gyermekeinek. Ezért az Írás a Szentlélek világossága nélkül az a sötét lámpás marad, amelyet Pál halálnak és fekete függönynek nevez (2 Kor. 3,6,13). Megakadályozza a farizeusokat, hogy Mózes szemébe tekinthessenek, de félrehúzódik ez a fekete függöny, ha megtérünk az Úrhoz. Mert ha az ő akaratát cselekedjük, és ezt igazán tesszük, akkor az Úr megérteti velünk az ő szavát (János 7,14).

Sebastian Franck





TÉGY, AMIT AKARSZ


A háború véget érvén, nem maradt más hátra a megjutalmazásban csak a barát. Gargantua Seuillé-i apáttá akarta tenni, de ez nem volt ínyére... a barát őszintén megmondta, hogy nem akar szerzetesek felügyeletével bajlódni:

Mert - így szólt -, hogyan kormányozhatnék én másokat, aki magamat sem tudom kormányozni? Ha úgy gondolod, hogy jó szolgálatot tettem és még a jövőben is tehetek, engedd meg, hogy olyan apátságot alapítsak, amilyen nekem jólesik!

Tetszett a kérés Gargantuának, s egész Thelema birtokát neki adta a Loire partjánál... Most arra kérte a barát, hogy olyan rendet alapíthasson, amelyik minden meglévőnek ellentéte.

- Akkor először is nem kell falakat építeni köré - mondta Gargantua; mert minden apátság körül falak büszkélkednek.

- Az ám - szólt a barát -, és nem ok nélkül, mert ahol elöl-hátul falak vannak, ott van is mit mögéjük rejteni: az irigykedést, fondorkodást, áskálódást... Továbbá, mivel az egész világ kolostoraiban mindenütt mindent regulák szabályoznak, mindennek határt szabnak s óra szerint beosztanak, itt nem lesz sem óra, sem másféle időmutató, hanem mindent akkor tesznek, amikor annak ideje és helye van. Mivel így - folytatta Gargantua - a leghaszontalanabb időtöltés az időnek méricskélése, ugyan mi jó származhatna abból? A világon a legnagyobb bolondság az óraütéshez és nem a tiszta értelemhez igazodni.

Item: mivel a női kolostorokba férfiak csak titokban és bujkálva surranhatnak be, itt törvény tiltja, hogy asszonyok legyenek ott, ahol férfiak nincsenek, s férfiak, ahol asszonyok nincsenek.

Item: mivel akár férfiak, akár nők, ha egyszer kolostorba léptek, a próbaév telte után kénytelenek voltak örökre ott maradni, elrendeljük, hogy mind a férfiak, mind a nők akkor távozhatnak, amikor jólesik, nyíltan és szabadon.

Item: mivel a szerzetesek rendesen három dologra tesznek fogadalmat, mégpedig: a szüzességre, a szegénységre, engedelmességre, elrendeljük, mindenki házasodjék tisztességesen, gyarapodjék kedvére és éljen szabadon.





MILYEN VOLT A THELEMITÁK ÉLETRENDJE?


Egész életüket törvény, rendelet, előírás helyett szabad akaratuk, józan belátásuk irányította. Akkor keltek, amikor jólesett, ettek, ittak, szundítottak, dolgoztak, amikor éppen megkívánták, senki sem háborította őket, senki sem kényszerítette őket emilyen-amolyan foglalatosságra. Így akarta ezt Gargantua. Életüknek egyetlen iránytűje volt:



TÉGY, AMIT AKARSZ!

Mert a jó családból való, jól nevelt szabad embert, aki tisztességes társaságban növekedik, természettől fogva olyan ösztön és tapintat vezeti, mely szüntelenül erényes cselekedetre készteti, a bűntől visszatartja: ez adja meg emberi méltóságát. Azonban, ha gonosz erőszak és hatalom letöri és megalázza, akkor ez a nemes hajlam, mely eddig az erényre késztette, most arra indítja, hogy a szolgaság igáját lerázza és széttörje - mert mindig a tiltott dolog után törekszünk, s azután vágyakozunk, amit megtagadtak. Ilyen szabadság buzdította őket a nemes versenyre, hogy soha egyebet ne tegyenek, csak ami a többieknek kellemes. Ha egyikük azt mondta: Igyunk! - mind valahány emelte a kupát; ha a másik így szólt: Játsszunk! - ahányan voltak, mind játszani kezdtek. Mind oly nemesen műveltek voltak, hogy sem nő, sem férfiak között nem akadt, aki írni, olvasni, énekelni, hangszeren játszani ne tudott volna, öt-hat nyelvet ismertek, s egyaránt tudtak azokon verselni vagy ékes prózában beszélni. Kerek világon nem akadt ezeknél vitézebb, ildomosabb lovag, ügyesek voltak lóháton, nem kevésbé gyalogosan, s úgy értettek a fegyverforgatáshoz, hogy náluk senki különbül. És sohase láttak ezeknél takarosabb, bájosabb, vidámabb, ügyesebb, hímzéshez s minden tiszteletre méltó és szabad asszonyi mesterséghez jobban értő hölgyeket.

Így történt az, hogy mikor valaki szülei kívánságára vagy egyéb okból elhagyta az apátságot, magával vitte szíve választottját és megesküdtek; s ha már Thelemában barátságban és megértésben éltek, boldogságuk a házasságban csak tetéződött: úgy szerették egymást életük alkonyán, akár házasságuk első napján.

Rabelais





A MÁGIA


Mágia azért van, hogy az ember át tudja élni és megtanulja ismerni azt, amire eszével nem képes. Mert a mágia a nagy, rejtett bölcsesség, mint ahogy az ész a nagy, nyilvános bolondság. Ezért szükséges, hogy felőle a teologisták tudomást szerezzenek és megtudják, mi a mágia alapja, nehogy alaptalanul és megvetően közönséges varázslatnak nevezzék. Isten a mágiát az ember rendelkezésére bocsátotta, s ez annak jele, hogy használhatjuk, de jele annak is, hogy szerepünk milyen fontos. Ha ugyanis valaki hamis mágiát űz, Istent kísérti. És ha a hamis mágiát űzi, jaj neki, szegény lelkének!

Minden készség és művészet Istentől jön és semmi sem jöhet máshonnan. Éppen ezért senkinek sem szabad a csillagászatot, az alkímiát, az orvostudományt, a filozófiát, senkinek a teológiát, a zenét, a költészetet meggyalázni. Miért nem szabad ezt tennie? Mi az, amit az ember maga talált ki? Talán azt a foltot, amivel nadrágját foltozza? Mit találhat ki az ördög? Semmit, egyáltalában semmit, annyit sem, amivel fején egy tetűt megfoghatna és megölhetne. Ha azonban valaki valamilyen módon bennünk a nagy Fényt, meggyújtja, akkor az ördög elkezdi a kalauz szerepét játszani, és elkezdi azt, amit Isten adott, meghamisítani.

Mindenekelőtt meg kell teremteni a próbaeljárást, hogy az ember a szentet a nem szenttől meg tudja különböztetni. Meg kell vizsgálni, hogy a természet vagy pedig Isten szelleméről van-e szó. Tanuld meg a megkülönböztetést! Mindenekelőtt szükséges tudni, hogy mi az a divináció, és mi az, ami a divinitástól származik.

A Szentírás varázslónak nevezi - éspedig megkülönböztetés nélkül - mindazt az embert, aki tapasztalatokat tud szerezni a természetfeletti dolgokról, de aki ugyanakkor nem szent. Ezt jól meg kell jegyezni, Isten azt akarja, hogy szívünkben egyszerűek legyünk, mint az apostolok, hajszálakat ne hasogassunk és a dolgok rejtett okait ne kutassuk. Nehogy azzal visszaéljünk és másoknak vele kárt okozzunk. De éppen ezért nem szabad mindenkit varázslónak tekinteni, akit az Írás annak nevez. Ha így lenne, ebből az következne, hogy a napkeleti bölcsek is varázslók voltak, mivel a természetfölötti dolgokba jobban be voltak avatva, mint mások az ő korukban. A Szentírás azonban őket nem varázslóknak, hanem mágusoknak nevezi. Hogyan kell ezt érteni? Csakis így: ezek az emberek nem éltek vissza a természetfölötti valóságról szerzett tudásukkal. A mágia ugyanis az a tudás, amely teljes hatalmát és erejét a hit alapján fejti ki. Ha ezzel az ember visszaél, akkor keletkezik belőle a varázslat.

Éppen úgy, ahogy Istenben a halottak új életre támadnak, éppen úgy adatott meg a hatalom a szenteknek a természet fölött. Mert vannak szentek, akik az üdvösséget szolgálják. Vannak szentek, akik a természet erőit szolgálják, ezeknek a neve mágus.

Paracelsus





AZ ELRAGADTATÁSRÓL


Sok tudós emberrel beszéltem az elragadtatásról, s azok alapján, amit tőlük hallottam, meg akarom magyarázni annak néhány fajtáját...

Az egyik módja az elragadtatásnak a következő: a lelket, bár talán éppen akkor nem is imádkozik, megragadja Istennek valamely szava, amely eszébe ötlik, vagy pedig amelyet kimondanak előtte. Ekkor Ő Szent Felsége mintha megsajnálná, hogy már oly régóta emészti a vágy utána, a léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy, hogy egészen lángra lobban; s ebben a lángban a lélek főnixmadár módjára teljesen megújhodik. Ilyenkor jámborul hihető, hogy a bűnei meg vannak bocsátva. (Magától értetődik, hogy a lélekben megvan a szükséges diszpozíció a bűnbocsánat elnyeréséhez, és felhasználta az erre szolgáló eszközöket, amint azokat az Egyház tanítja.) Mikor azután így megtisztult, Isten magához öleli, de hogy hogyan, azt csak ők ketten tudják. Sőt még maga a lélek sem érti meg ennek módját, legalábbis nem úgy, hogy azután el tudná mondani; pedig belsőleg teljesen eszméleténél van, s távolról sem olyan, mint az ájult, aki érzéketlen minden belső és külső benyomás iránt.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a lélek sohasem volt életében annyira ébren minden oly dologgal szemben, ami Istenre vonatkozik, és sohasem volt oly világos fogalma Ő Szent Felségéről. Ez ellentmondásnak látszik, mert hiszen ha a lelki tehetségek úgy meg vannak bénítva, hogy szinte halottnak mondhatók, s ugyanez áll az érzékekről, hogyan érthetné meg a lélek mégis ezeket a titkokat? Azt én már nem tudom, sőt valószínűleg nincs teremtmény, aki tudja, hanem csak maga a Teremtő; aminthogy csupán csak Ő ért meg sok más olyant is, ami ezen állapotban... történik...

Ha ezen elragadtatás folyamán az Úr jónak látja a lelket valami titokba beavatni, például megmutatni neki egyik-másik égi dolgot, vagy pedig képzeletbeli látomásban részesíti: azt, mikor az elragadtatásból magához tér, el tudja mondani; s ezek a dolgok oly mélyen vésődnek az emlékezetébe, hogy sohasem felejti el őket. Ha ellenben értelmi látomásai lettek volna, azokat nem mindig képes elbeszélni. Vannak ugyanis ezek között oly magasztosak, hogy nem volna illő, ha halandó ember, amíg e földön él, képes volna őket annyira megérteni, hogy el is tudja mondani. Viszont azonban van sok más értelmi látomás, amelyet, ha egyszer magához tért, elmondhat...

Azt mondhatnátok nekem, hogyha a lélek nem emlékszik vissza azokra a magasztos kegyelmekre, amelyekben az Úr részesíti, vajon mi haszna van belőlük. Ó, leányaim, akkora haszna van, hogy azt kimondani nem lehet. Mert ha a lélek nem is tudja elmondani, a bensejébe bele vannak írva, és sohasem mehetnek feledésbe. Azt vethetnétek ez ellen, hogyha ezek a dolgok nem alakulnak fogalommá, amelyet a lelki tehetségek megtarthatnak, vajon hogyan maradhatnak mégis az emlékezetben? Erre én nem tudok megfelelni, de azt az egyet tudom, hogy egyes igazságok, amelyek Isten nagyságára vonatkoznak, oly mélyen vésődnek ebbe a lélekbe, hogyha - tegyük fel - nem volna is hite, amely felvilágosítaná Isten kilétéről, s arról, hogy Őt köteles Istenéül elfogadni: attól a pillanattól kezdve imádná Őt, amint tette Jákob azon látomása óta, amelyben a lépcsőt látta. Valószínű ugyanis, hogy ezen látomásban más titkokat is kinyilatkoztatott neki az Úr, amelyeket azonban nem volt képes elmondani; mert pusztán abból, hogy egy lépcsőt látott, s azon az angyalokat fel- és lemenni: ebből magából alig érthetett volna meg oly nagy hittitkokat... Mózes sem tudta elmondani mindazt, amit a csipkebokorban hallott, hanem csak annyit beszélhetett el belőle, amennyi megfelelt Isten szándékának. De ha Isten nem nyilatkoztatott volna ki neki egyes titkokat, s nem adta volna meg neki ezáltal a bizonyosságot afelől, hogy Ő Isten: sohasem vállalta volna el azt az annyi és oly nagy fáradtsággal járó küldetést. De bizonyára nagy dolgokat hallott ott, ama csipkebokor tövisei közül, s ezek öntöttek bele lelket, hogy megtegye, amit azután megtett Izrael népéért.

Azért, nővéreim, ne törjük hiába a fejünket Istennek titkos dolgain. Hisszük, hogy végtelenül hatalmas, s ennek alapján azt is el kell hinnünk, hogy ilyen korlátolt eszű földi férgek, mint mi, nem érthetik meg az Ő végtelenségét. Dicsőítsük Őt azért, hogy oly kegyes, és legalább egyik-másik titkát közli velünk.

Avilai Szent Teréz





AZ EMBERI ÁLLHATATLANSÁG


Nagyon is jól tudjuk, hogy a dolgok nem saját erejük révén hatolnak belénk, és nem való formájuk és lényegük szerint lakoznak bennünk, mert ha így lenne, valamennyien egyazon módon fogadnánk be őket; a bor íze ugyanaz volna a beteg ember szájában, mint az egészségesében, s a sebes kezű vagy az, akinek az ujja merev, nem találná keményebbnek a megművelt fát vagy vasat, mint bárki más. A világ dolgai tehát az embertől függnek, és úgy élnek bennünk, ahogy mi akarjuk. Ha változtatás nélkül valamit is befogadnánk, ha az emberi értelem elég alkalmas és határozott lenne ahhoz, hogy az igazságot saját eszközeivel megragadja, akkor - mivel ez eszközök minden emberben megvannak - az igazság kézről kézre járna, egyik embertől a másikig. Csak legalább egyetlen dolog akadna a világon a sok közül, amelynek közös megegyezéssel mindenki hitelt adna. De az a tény, hogy nincs és nem is akadhat olyan állítás, amelyről ne folyna perlekedés és vita közöttünk, arra mutat, hogy természetes ítélőkészségünk a dolgokat nem fogja fel tisztán. Az én ítéletem más, mint a társamé, vagyis felfogásunk különböző, tehát ítéletünket nem a minden emberben közösen meglévő természet adta készség irányítja, hanem valami más.

De tegyük csak félre a filozófusok véleményeinek ezt a végtelen zűrzavarát és a dolgok megismeréséről folyó állandó és általános vitát. Mert bizony valóban feltehető, hogy nincsen olyan dolgunk, amiről legelőkelőbb és legalaposabb tudósaink egy véleményen lennének, hiszen még arról is vita folyik, vajon az ég van-e a fejünk fölött? A mindenben kételkedők ugyanis ezt is kétségbe vonják, az értelem korlátoltságát hirdetők szerint pedig az égboltozat ottlétét sem érthetjük meg igazán. A rengeteg vélemény közül e kettő a legerősebb.

A nézetek sokaságán és eltérésén kívül pusztán saját zavaros ítéletünk és magunkban érzett bizonytalanságunk miatt könnyű belátnunk, hogy egyensúlyunk eléggé ingatag. Hány különböző módon ítélünk is a dolgokról, mily sok alkalommal változnak elképzeléseink? Amit ma igaznak tartok és hiszek, azt teljes hitemből hiszem; minden erőm és lelkem minden rugója ezt a véleményt erősíti meg, és felel érte minden eshetőségre. Más igazságot ezen az egyen kívül nem tudnék nagyobb erővel a magamévá tenni és megtartani; teljes magammal valóban benne vagyok. De vajon nem esett-e meg velem nem egyszer, de százszor, ezerszer és mindennap is, hogy ugyanilyen módon, ugyanez eszközökkel valami más dolgot tettem a magamévá, amit azóta hamisnak találtam? Saját kárán okosodik az ember. Ha hasonló esetben már gyakorta ért csalódás, ha tapintásom rendszerint hamis, és mérlegelésem egyenlőtlen és igaztalan, milyen bizonyosságom lehet most inkább a dolog felől, mint más alkalommal. Nem bolondság-e vajon, hogy egyazon vezetőtől annyiszor hagyom elámítani magam? De mégis, a szerencse forgandósága ötszázszor is eltérít helyünkből, bár eszünk edényébe a kiürített vélemények helyett állandóan újakat töltöget, mégis mindig az éppen jelen lévő, az utolsó vélemény a biztos és csalhatatlan. Ezért kell elhagyni a javakat, az életet, a becsületet, az üdvösséget, mindeneket.




...posterior res illa reperta
Petit, et immutat sensus ad pristina quaeque.


Hibás természetünk legalább arra vehetne rá, hogy szerényebben és tartózkodóbban viseljük a bennünk létrejövő változásokat. Emlékeztetnie kellene bennünket arra is, hogy bár értelmünk gyarapodik, gyakran hamis dolgokkal lesz gazdagabb, amelyek egyképpen bizonyulnak hamisnak és csalékonynak.

Bizonyos, hogy felfogásunk és ítéletünk és általában minden képességünk a test mozgásaitól és állandó változásaitól függ. Hát nem éberebb-e szellemünk, nem gyorsabb-e emlékezetünk, nem élénkebb-e beszédünk, ha egészségesek vagyunk, mint ha testünk beteg? Az öröm és vidámság nyomán a lélek a nála jelentkező dolgokat vajon nem más ábrázattal fogadja-e be, mint mikor bánat és melankólia tölti el? Vagy azt gondolod, hogy Catullus vagy Szapphó versei a fukar és mogorva aggastyánra ugyanúgy nevetnek, mint az élénk és heves ifjúra?...

Én, aki oly közelről figyelem magamat, állandóan magamra függesztve tekintetemet, mivel máshelyt sok dolgom amúgy sem akad, alig merném elsorolni mindazt a hiúságot és gyengeséget, ami bennem van. A lábam annyira bizonytalan és ingadozó és oly könnyen rogyadoz, látásom annyira határozatlan, hogy éhgyomorra egészen másként érzem magam, mint étkezés után; ha egészségem kacag és szép az idő, kifogástalan úriember vagyok; ha azonban tyúkszem nyomja a lábam ujját, akkor kedélyem savanyú, én magam megközelíthetetlen vagyok. A lovaglás hol nehéznek, hol könnyűnek tűnik, ugyanaz az út hol rövidebbnek látszik, hol hosszabbnak. Hol mindenre kész vagyok, hol semmihez sincs kedvem; ami egyszer öröm, másszor fárasztó teher. Ezernyi kíméletlen és bizonytalan izgalom van bennem. Vagy a melankolikus lelkiállapot tart fogva, vagy a kolerikus. Ha néki úgy tetszik, hol a bánat uralkodik el bennem, hol az öröm. Ha kezembe könyvet veszek, egy-egy rész kitűnő bája felélénkíti lelkemet; ha másszor nézem ugyanazt, hiába forgatom, hiába lapozom, hiába hajlítom és tapintom, ismeretlen és érdektelen tömeg van kezemben.

Írásaimban sem találom fel mindig első képzeletem hangját; nem tudom, mit akartam mondani, és azon igyekszem, hogy kijavítsam és új értelmet adjak a dolgoknak, mivel elvesztettem az elsőt, ami többet ért. Járok-kelek: ítéletem nem halad előre, lebeg, bizonytalan...

Montaigne





A TRAGÉDIÁK BÖLCSESSÉGE


A nagyravágyónak egész lénye csupán egy álom árnyéka.

Ájtatos arccal, kegyes gyakorlattal becukrozzuk magát az ördögöt.

Hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajta a vad íz.

Minél gyengébb a test, a képzelet annál erősebben működik.

Kétségbeesett nyavalyán kétségbeesett gyógyszer segít.

Tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk.

Gyengéd a természet szerelme: mindig küld valamely becses ajándékot annak sírjára, akit szeret.

Jobb szeretem a szabad bolondságot, mint a bezárt erkölcsi tanítást.

Az idő gyógyít vagy öl.

A való félelemnél a képzelt rém nagyobb.

Olyanok vagyunk mi is, mint az álmok anyagja: kurta életünk keretje álom.

Shakespeare





ÖNMAGÁRÓL


Talán azt kellene írnom magamról, hogy az írásnak vagy a művészetnek e világ iskolájából kikerült nagymestere vagyok? Nem vagyok az. Csupán balga, együgyű ember vagyok, s amit tudok, a nagy megismerések, nem a művészetből vagy az értelemből származtak. Nem is kerestem soha a nagy művészetet; ellenben ifjúságom óta nem kerestem mást, mint lelkemnek üdvét, s hogy Isten országa miképpen szállhatna rá, és hogyan juthatnék be oda.

De mivel magamban roppant ellentétre bukkantam, a hús és a vér ösztönére, és megéreztem az óriási küzdelmet az asszonynak és a kígyónak magva között: azért kemény harcba vetettem magam egykoron a kígyónak magva és önnön megromlott természetem ellen, jóllehet Isten segítségével, és úgy véltem, hogy ezt a velem született gonosz hajlamot le fogom győzni és meg fogom törni, és Isten kegyelmébe ajánlom magam Krisztusban, Isten haragjának rettenetes vihara s az ördög dühe elől Isten szívébe rejtőzve, hogy Isten szelleme irányítson, ösztökéljen és vezessen engem.

Azt is elhatároztam, hogy velem született alakomat halottnak tekintsem, amíg Isten szelleme alakot ölt bennem és őt elérem: hogy általa és benne folytassam életemet.

Azt is elhatároztam, hogy nem fogok semmit akarni anélkül, hogy az ő világosságában és akaratában fel ne ismerjem: Őneki kell bennem akarattá és cselekvéssé válnia. S ha ez nem is sikerült nekem, mégis igaz szándékom volt, és igen komoly harcban álltam önmagammal.

És mindazt, ami itt történt, ne tudja meg senki: csak Isten és az én lelkem; mert inkább az életemtől válnék meg, hogysem erről lemondanék.

Így küzdöttem hosszú ideig Isten segítségével a diadalkoszorúért, amelyet azután a természet centrumában, a mélységek kapujának felpattanásakor, nagy örömömre elértem, s ekkor ama csodálatos fényesség gyulladt lelkemben, amely a vad természetnek idegen volt.

S csak ekkor sikerült felismernem, mi az, hogy Isten, és mi az, hogy ember, és hogy mi dolga van Istennek az emberrel, amit azelőtt sohasem értettem és ilyen módon sohasem próbáltam megérteni; hanem mint a gyermek, aki anyján csüng és vágyik rá: úgy vágyott az én lelkem erre a fényre, de semmilyen előismerettel nem találkoztam utamban, hanem csak olyan voltam, mint egy együgyű gyermek.

Azelőtt a magas hittételeket kevéssé értettem, csak úgy, laikus módjára, s még kevésbé a természetet, amíg az örök természet fénye elkezdett világítani nekem; s ekkor felébredt bennem a vágy, hogy feljegyezzem megvilágosodásom emlékeit.

Mert a szellem ekkor felgyulladt bennem, mint a villám, és belelátott az örökkévalóság mélységeibe; vagy amint a záporeső keresztülvonulva a vidéken, elér mindent, amit talál; így történt velem is. Elkezdtem írni, mint egy iskolás fiú, és megvilágosodásomban írtam és írtam tovább, buzgó vággyal, egyedül magamnak.

Nem gondoltam rá, hogy életem folyamán csak egyetlen ember előtt is ismertté fogok válni ezáltal, hanem egész életemen keresztül meg akartam őrizni magamnak emlék gyanánt; ámbár mindig megadatott nekem, hogy eljövendő dolgokról írjak, vagy mintha sokak előtt lettem volna, mintha ez olyan munka volna, aminek az elvégzése számomra elrendeltetett.

Hatalmas erővel zúdult rám a felgyúló fényszellem akarata; de a lelkem úgy állott előtte és benne, mint az értelmetlen gyermek. Kiment anyjának rózsakertjébe és szolga módjára engedelmeskedett; és megadatott nekem, hogy mágikus úton vessem papírra mindezeket.

Mert csak a magam feje után írtam, ahogy megértettem ott a mélyben, és nem adtam róla magyarázatot: mert nem gondoltam, hogy valaha is olvasni fogják - meg akartam tartani magamnak; máskülönben, ha tudtam volna, hogy olvasni fogják, érthetőbben írtam volna.

De szellemem munkája így is olyan volt, mint valami szüntelen gyakorlat. Minél tovább tartott, lelkem az örök természet misztériumában annál mélyebben merült el; mint a diák, aki iskolába járva, ott gyakorolja magát.

Mert a világosság szelleme hevesen edzette a lelkemet, s az elfogulatlan olvasó látni fogja, hogyan gyakorolta magát a lélek, némely dolgot többször is elbeszélve, és minél mélyebbre szállott, egyik fokról a másikra, annál jobban megértette azt; Jákob létrája volt valóban, amelyen a lelkem felemelkedett, Isten akaratából, akinek kedvére volt, hogy így megpróbáljon engem, és bevezessen az égi iskolába: a Ternarium Sanctumba.





AZ EMBER HÁROMFÉLE ÉLETE


l. Ha életünk kezdetére gondolunk, és szembeállítjuk az örök élettel, amelyben ígéret szerint részesülni fogunk, akkor nem mondjuk és nem is tapasztaljuk, hogy otthon vagyunk ebben a külső életben, mert látjuk a külső élet kezdetét és végét, s hogy testünk milyen törékeny és végül elenyészik: nem látjuk azonban, és nem tudunk semmi arról, hogy visszatérünk-e ebbe az életbe, nem is kaptunk ilyen ígéretet a legfőbb és örökkévaló jótól.

2. Mivel tehát van bennünk egy élet, amely örök és romolhatatlan, s amellyel a legfőbb jó felé törekszünk, és egy evilági élet, amely véges és törékeny, és egy olyan élet is, amelyben az örök romlás, gyötrelem és nyomorúság legfőbb veszedelme rejlik, vissza kell gondolnunk az élet kezdetére, ahonnan minden ered, és amelyben (ilyenformán) gyökeredzik.

3. És ha ezek után elgondolkodunk azon, hogy mi is voltaképpen az élet, úgy találjuk, hogy égő és emésztő tűz; és amikor aztán már nincs mit elemésztenie többé, kialszik, amint ez minden tűzzel történni szokott. Mert az élet a testet fogyasztja, a test pedig a táplálékot: amikor pedig a test tápláléka elfogyott, akkor elemészti az élet tüze, olyannyira, hogy elhervad és elszárad, mint ahogy a réti virág fonnyad el víz nélkül.

4. De hát van az emberben még egy élet, amely örök és elpusztíthatatlan: ez az élet, amely maga is tűz, és éppen úgy szüksége van táplálékra, akárcsak az elemi (halálra kárhoztatott) életnek; meg kell ismernünk ennek az életnek a minőségét, s hogy mi is az, ami örökké táplálja, hogy soha ki ne alhasson az idők végezetéig.

5. És harmadszor azután ráeszmélünk, hogy lakik a mi lelki életünkben egy még nagyobb éhség, a sóvárgás egy magasabb és jobb élet, a legfőbb jó után, amely isteni életnek neveztetik; mert a lélek nem elégszik meg a maga táplálékával, hanem nagy vágyakozással és szomjúsággal kívánja a legfőbb és legjobb jót, és nem csupán a maga gyönyörűségére, hanem táplálékul kívánja azt éhsége csillapítására.

6. Nagy akarat és igaz megismerés tárja tel előttünk, hogy minden élet anyját kívánja táplálékul, akiből az élet eredt; a fa a tűznek anyja, s reá vágyakozik a tűz, és mihelyt anyjától elszakad, kialszik; ugyanígy a föld minden fának és növénynek anyja, és ezek a földre vágyakoznak; a víz pedig a többi elemmel egyetemben a földnek anyja, nélkülük a föld halott volna, és nem teremne benne érc, sem pedig fák, növények és füvek belőle nem sarjadnának.

7. Valóban azt látjuk, hogy az elemi élet szakadatlanul forrásban van, hogy egyre fő; és mihelyt nem forr többé, kialszik: éppen így tudjuk, hogy a csillagok gyújtják fel az elemeket; és míg a csillagok adnak tüzet az elemeknek, a csillagokat a Nap gyújtja fel, vagyis az elemek élete egymásban forr és fő; ámde az elemi élet véges és törékeny, a lélek élete pedig örök.

Jakob Böhme





A KERUBI VÁNDORBÓL


A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik,
nem tud magáról és nem kérdez és nem vitázik.

Mindez játék, mit az istenség szava éltet:
saját magának ő gondolta ki a létet.

Mondják, mindene van, s koldus néki az ember:
jó, de hát mit akar az én szegény szívemmel?

Megállj! Hová rohansz? Tebenned van a menny,
másutt meg nem leled az Istent sohasem.

Imádkozunk: Uram, te döntesz, senki más -
s íme ő nem akar, ő örök hallgatás.

Ember, míg vágyod az Istent a hit tüzében,
addig az ereje még nem járt át egészen.

Istenhez a szív egyszerűen benyit;
ész és szellem soká vár, míg beengedik.

Egy menyasszonyi csók Istennek több lehet,
mint a sok munka, mely napszámért sírba megy.

Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod;
istenné, ha hiszed, földdé, ha azt imádod.

Angelus Silesius





GONDOLATOKBÓL


A szellemeskedés gyenge jellemre vall.

Életem nehéz pillanataiban az, hogy sokat tudok, nem fog megvigasztalni azért, mert erkölcsileg tehetetlen vagyok. Erkölcsi képességeim ellenben mindig megvigasztalnak azért, hogy valamit nem tudok.

A szellem tulajdonképpen hit; az akarat pedig szeretet. Ha nem tudnak érdemes tárgyra irányulni, akkor irányulnak érdemtelenre.

Gondtalanul rohanunk a szakadékba, miután valamit arcunk elé tettünk, hogy ne lássuk.

Nincs szükség valami magas lelki képességre, hogy az ember fel tudja fogni: a földön igazi és állandó elégedettség nincs. Minden gyönyörünk hiábavaló, bajainknak nincsen vége, és aztán: a halál, amely állandóan a fejünk felett lebeg - mindezek rövid idő alatt az elé a kényszer elé állítanak bennünket, hogy vagy visszavonhatatlanul megsemmisülünk, vagy örökké boldogtalanok leszünk.

Ennél bizonytalanabb és rettenetesebb nincs. Játszhatjuk a bátor ember szerepét, mégis ez a befejezés, még a világ legszebb életének befejezése is. Meditáljon rajta mindenki, s aztán válaszoljon: nem bizonyos-e, hogy az életben semmi más javunk nincs, mint csakis az örökkévalóság reménye, és az ember csak annyiban lehet boldog, amennyire ezt meg tudja közelíteni. És amint nincs boldogtalanság azok részére, akik az örökkévalóságban teljes bizonyossággal hisznek, éppen úgy nincsen boldogság azok részére, akikből ez a hit teljesen hiányzik.

A testi gyönyöröket már réges-rég elhagytam volna, ha lenne hitem. Én pedig azt mondom: már régen lenne hited, ha a testi gyönyöröket elhagytad volna. Neked kell elkezdened. Ha tehetném, adnék hitet, de nem tehetem, és nem kutathatom, igazat mondasz-e vagy sem. Te azonban el tudod hagyni a gyönyöröket, és meggyőződhetsz róla, igazat mondok-e.

Semmi sem jellemzőbb az észre, mint az ész megtagadása.

A sztoikus gondolkodók szenvedélyeiket megfékezték. Melyik anyag tudja ezt megtenni?

Minden elpusztíthat bennünket, még a szolgálatunkra készült dolgok is, így a szabadban ránk omolhatnak a bástyák, és ha helytelenül lépünk, a lépcsők is halálunkat okozhatják.

Az egész természet a legkisebb megrezzenést is megérzi, s a tenger egyetlen kavics bedobásától megváltozik. Így van ez a kegyelemben is: a legkisebb tett is az egészre hat ki. Így tehát minden fontos.

A tettekben figyelemmel kell lenni magán a tetten kívül arra, ami jelen, múlt és jövő állapotunkra vonatkozik, mindazokra a személyekre, akiket a tett érint, és ezek között is minden vonatkozást fel kell kutatni. Ha az ember így tesz, meggondolt lesz.

Csak kétféle ember él: az igaz, aki azt hiszi, hogy bűnös, és a bűnös, aki azt hiszi, hogy igaz.

Minél értelmesebbek vagyunk, annál több eredeti embert találunk. A közönséges lélek az emberek között különbséget sem talál.

A jelennél sohase állunk meg. A jövő elé vágunk, mert túl lassúnak találjuk, és útjában siettetjük; vagy pedig a múltat idézzük, hogy az időt megállítsuk, mert azt hisszük, túl gyors. Olyan ostobák vagyunk, hogy abban az időben tévelygünk, amely nem a mienk, és közben megfeledkezünk arról, amely a mienk. Hiúk vagyunk, hogy álmodozzunk arról, ami nincs többé és az egyetlen jelen pillanatot közben elszalasztjuk. Azért tesszük ezt, mert a jelen sokszor bántó. Elrejtjük, mert kellemetlen; ha pedig kellemetlen, azon búsulunk, hogy elmúlik. A jelent a jövővel akarjuk életben tartani, és olyan dolgok felől rendelkezünk, amelyeket még el sem értünk, oly időre, amelyet nem biztos, hogy elérünk.

Mindenki tartson önvizsgálatot: lássa meg, hogy csakis a múlttal és a jövővel foglalkozik. A jelennel nem törődünk, de ha mégis, csakis azért, hogy innen fényt bocsássunk a jövőre. A jelen nem cél; a múlt és a jelen eszközök csupán. A cél a jövő. Így hát soha senki sem él, csak reméli, hogy élni fog, folyton készülődik a boldogságra, amelyről bizonyos, hogy sohasem éri el.

Istenhez két ember jut közel: az alázatos, aki bármilyen értelmi fokon álljon is, szívesen hajt fejet, vagy pedig az, akiben elég képesség van arra, hogy meglássa az igazságot még akkor is, ha az ellenére van.

Az ember nagysága látszik meg abból, hogy szánalomra méltó voltát felismeri. Egyetlen fa sem érzi magát boldogtalannak.

Boldogtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat boldogtalannak érezni; de nagynak lenni annyi, mint megismerni, hogy az ember boldogtalan.

Pascal





SZABAD ÁLLAMBAN MINDENKI AZT GONDOLHATJA,
AMIT AKAR, ÉS KIMONDHATJA, AMIT GONDOL


Ha a lelkeknek éppen olyan könnyű lenne parancsolni, mint a nyelvnek, akkor minden uralkodó zavartalanul uralkodhatnék, s egyetlen hatalomnak sem kellene erőszakhoz nyúlni. Mert ekkor mindenki feljebbvalóinak akarata szerint élne, s az ő határozatukhoz képest ítélné meg, mi igaz, mi nem, mi jó, mi rossz, mi jogos, mi jogtalan. Csakhogy ez nem lehetséges, már tudniillik az, hogy az akarat teljesen másvalakinek a rendelkezése alatt álljon. Mert a maga természeti jogát, vagyis a szabadon gondolkodásnak és az egyes dolgokról való ítéletalkotásnak a jogát senki másra át nem ruházhatja, s erre nem is kényszeríthető senki. Innét van, hogy kegyetlennek tekintik azt a hatalmat, amely a gondolatok ellen fordul, s úgy tűnik, jogtalanságot követ el az alattvalókkal szemben, s az alattvalók jogát bitorolja a legfőbb hatóság, midőn mindenki számára meg akarja szabni, mit tartson igaznak, mitől óvakodjék mint hamistól, s hogy minő gondolatokkal igyekezzék ki-ki a maga lelkét az Isten iránt való áhítatra gerjeszteni. Ezek a dolgok az egyént megillető jogok, melyeket senki fel nem adhat, még ha akarná sem. Megengedem, hogy valaki felfogásában sokféleképpen és szinte hihetetlen módon befolyásolható, olyannyira, hogy bár nem is áll egyenesen másnak az uralma alatt, de annyira a más akaratának bábja, hogy méltán az illető rendelkezése alatt állónak mondhatni. Ámde bármilyen sokra vitte e tekintetben a gyakorlat, annyira még sohasem jutott, hogy az emberek egyéni felfogás nélkül szűkölködtek volna, s véleményeik annyira nem különböztek volna, mint ízléseik.

Azt hiszem tehát, hogy a legfőbb hatóságok joga mindenre kiterjed, s hogy ők a jognak és a jámborságnak értelmezői, mindamellett azt soha el nem érhetik, hogy az emberek az egyes dolgokról maguknak véleményt ne alkossanak a maguk észjárása szerint, s hogy ehhez képest ilyen vagy amolyan érzés támadjon bennük. Igaz ugyan, hogy a legfőbb hatalom jogosan ellenségnek tarthat mindenkit, ki vele feltétlenül egyet nem ért mindenben, ámde most nem a hatalom jogát vitatom, hanem azt, hogy mi a hasznos. Megengedem tehát, hogy a legfőbb hatóságoknak joguk van a legkegyetlenebb módon gyakorolni a hatalmat, halálra hurcolhatják polgáraikat akár a legcsekélyebb okból, de azt senki sem fogja állítani, hogy ez a józan ész útmutatása szerint történik. Sőt mivel ezt az egész állam nagy veszedelme nélkül meg nem tehetik, tagadásba vehető, hogy a hatóságoknak megvolna a korlátlan hatalmuk az ilyen és az ehhez hasonló dolgoknak elkövetésére, következésképpen a korlátlan joguk sincs meg.

Ha tehát a tetszése szerint való gondolkodásnak és érzésnek a szabadságáról senki le nem mondhat, s a természet legfőbb jogánál fogva ő maga ura a maga gondolatainak: ebből az következik, hogy az államban mindig csak szomorú eredménnyel jár az a kísérlet, hogy a természetüknél fogva különböző és ellentétes nézetű emberek soha semmi olyast ne mondjanak, ami a legfőbb hatóságok határozatának meg nem felel. Azon uralom lesz tehát a legkegyetlenebb, amely az embereket a tanítás és szólás szabadságától megfosztja, az lesz a legszelídebb uralom, amely ezt a szabadságot mindenkinek megadja.

Az államnak nem lehet végső célja az uralkodás, az embereket rettegésben tartani és másnak rendelkezése alá juttatni, hanem ellenkezőleg, célja az egyes embert a rettegéstől megszabadítani, hogy lehetőségig biztonságban éljen, vagyis hogy a léthez való természetes jogát a maga és a másnak kára nélkül érvényesíthesse. Mondom, nem célja az államnak, hogy az értelmes embert oktalan állattá vagy géppé tegye; hanem ellenkezőleg, az a célja, hogy az emberek esze és teste zavartalanul betölthesse hivatását, hogy az emberek szabadon követhessék a józan észt, és ne támasszon közöttük viszályt a gyűlölet, harag vagy fondorlat, és ne viseltessenek egymás iránt ellenséges érzéssel. Az állam célja tehát tulajdonképpen a szabadság.

Ahol az emberektől a szabadságot el akarják venni, ahol a vitatkozókat véleményük miatt s nem szándékaik miatt vonják ítélőszék elé - pedig a szándék tehet csak valakit vétkessé -, ott az igazak ellenében mutatnak be elrettentő példát, mely azonban inkább vértanúságnak tetszik, ami ahelyett, hogy elrettentene, inkább felizgat és könyörületességre vagy éppen bosszúállásra indít másokat. Aztán veszendőbe mennek a jó erkölcsök és a hűség, felszínre kerülnek a hitszegők és a hízelgők. Ujjonganak az ellenpártbeliek, hogy bosszújuknak szabad folyást engedhettek, és hogy a hatalom birtokosait a maguk tanításának, melynek ők az értelmezői, követőivé tehették. S ennek nyomában jár, hogy ők a hatalom birtokosainak tekintélyét és jogát merészelik bitorolni, s nem restellnek azzal dicsekedni, hogy ők egyenesen Isten választottjai, s hogy az ő parancsaik isteni eredetűek, míg a legfőbb hatóságok parancsai is csak emberi parancsok. Azt kívánják tehát, hogy az ő parancsaikat kövessék - mint isteni parancsokat. S mindenki beláthatja, hogy ez az állam jólétének teljes megrontásával jár. Az állam fennmaradását semmi sem biztosítja jobban, mint hogyha a vallás és a hit csak a szeretetnek és az igazságnak gyakorlására szorítkozik, s úgy a vallási, mint a polgári cselekedetek intézésének joga teljesen a legfőbb állami hatóságokra ruháztatik, egyébként pedig mindenkinek megmarad az a szabadsága, hogy gondolhassa, amit akar, és kimondhassa, amit gondol.

Spinoza





A HALÁLRÓL


Merész vállalkozás az embereknek arról szónokolni, hogy mennyire csekélyek. Minden ember hiú, s inkább vakok vagyunk, csak hogy gyengéinket ne lássuk; különösen a nagyok követelik meg azt, hogy csínján bánjanak velük, és nem örülnek, ha hibáikra mutat rá valaki; de ha már megvan a hiba, legalább rejtve maradjon. S hogy mégis szabadon szólhatunk e tárgyról, azt a halálnak köszönhetjük. Nincs oly nagy a világon, aki ne látná, hogy hitványsággal van tele, aki ne vallaná be semmi voltát, ha a halálra gondol. De még az is hiú kérkedés, ha a gyengeséget ismerjük el önmagunkban; mintha csak valami fontos is volna bennünk! Él az Örökkévaló! Bárhonnan szemléljelek is, ó, emberi nagyság, csak Istentől való eredeted és Istenhez való visszatérésed az, ami tiszteletre bír, mert tisztán emberi mivoltodban, ismétlem, bárhonnan szemléljelek is, nincs benned semmi, amit becsülni kell; bármerre forgassalak, mindig szemben találom a világ minden fényére és színére árnyat borító halált, és így igazán nem tudom, hogy a nagyság dicső nevét mire is alapítsam, mire is alkalmazzam.

De győzzön meg bennünket, keresztények, e fontos igazságról egy vitathatatlan okoskodás. A járulék nem lehet nemesebb, mint a lényeg, a kellék nem fontosabb, mint a fődolog, az épület nem biztosabb, mint az alap, amelyre épül, végül az, ami a lényünkhöz tartozik, nem lehet nagyobb és fontosabb, mint lényünk maga. De hát mi a lényünk? Gondoljuk meg jól, keresztények, mi is a lényünk? Mondd meg nekünk, halál, mert a gőgös ember el nem hinné nekem. De halál, te hallgatsz, csak szemtől szembe beszélsz. Szóljon hát erről egy nagy király, hogy fületekkel halljátok és szívetekbe zárjátok a kimondott igazságot.

Íme, így elmélkedett a trónusán ülő Dávid, udvari népe között: Ecce mensurabiles posuisti dies meos et substantia mea nihilum ante te. Ó, századok örök királya, Te mindig a magadé vagy önmagadban, örökké változhatatlan lényed nem folyik el és nem változik és nem is lemérhető; "és íme, napjaimat lemérhetőnek alkottad és lényegem semmi Teelőtted". Nem, lényegem semmi előtted és minden, ami mértékkel méri magát is, semmi, mert ami mérhető, annak határa van, s mikor e határhoz érkezünk, egy végső ponton minden leomlik, mintha a dolog sohasem létezett volna előbb. Száz év, ezer év, mit számít mindez, ha egy pillanat véget vet neki? Szaporítsd napjaidat, mint a szarvasok, melyeket a mese vagy a természetrajz annyi évszázadon át éltet; tartsatok annyi ideig, mint az óriási tölgyek, amelyek alatt őseink pihentek, és amelyek még utódainknak is árnyékot nyújtanak; halmozzatok fel ezen az óriásinak tűnő téren rangot, gazdagságot és örömöket, mi hasznotok belőlük, ha az utolsó gyenge és kimerült halálos lehelet oly könnyedén dönti le mind e hiú pompát, akár egy kártyavárat, mellyel a komolytalan gyermek szórakozik? És mit használ az, hogy annyit írtál e könyvbe, hogy annyi lapot töltöttél meg szép betűkkel, ha egyetlen vonás mindent eltöröl? De a vonás legalább nyomot hagy, legalább önmaga nyomát; de ez az utolsó mozzanat, amely egyetlen intéssel törli el egész életünket, maga is elvész a többivel a megsemmisülés örvényében; a földön nem marad nyomunk...

Mi hát a lényegem, nagy Isten? Az életbe úgy lépek, hogy hamarosan távoznom kell belőle; megmutatkozom, mint a többiek, de utána el kell tűnnöm nekem is. Minden a halálba hívogat; s a természet, mintha csak a velünk tett jót irigyelné, gyakorta kijelenti és tudomásunkra hozza, hogy nem sokáig hagyja nálunk a kevés, kölcsönbe adott anyagot, hisz az nem maradhat ugyanannál, mivel örökké forognia kell. Más formák megalkotásához van szükség arra az anyagra, amit tőlünk visszakövetel.

Az emberi faj újabb tagjai, a világra jövő gyermekek felnőnek, és mintha vállukkal taszítanának odébb: "Vissza, most rajtunk a sor!" Ahogy mások előttünk elhaladtak, úgy látnak majd haladni bennünket is, és utódaink is elvonulnak majd a rájuk következők előtt. Ó, Isten, még egyszer kérdem, mi lesz belőlünk? Ha magam elé nézek, mily óriási tér az, ahol nem látom magam! Ha hátrafordulok, mily ijesztő sor következik, ahol nem létezem többé! És milyen kevés helyet foglalok el az idő e tátongó szakadékában! Semmi sem vagyok, ily csekély idő még a semmitől sem különböztet meg engem. Csak azért küldtek, hogy egy alakkal több legyen, nincs is igen szükség reám, és a darabot akkor is lejátszanák, ha én a színfalak mögött maradnék.

Bossuet





ERKÖLCSI ÖNNEVELÉS


Ebben az időben fogamzott meg bennem a merész és lelkes terv, hogy erkölcsi tökéletességre küzdöm fel magam. Az volt az óhajtásom, úgy éljek, hogy soha semmi hibát ne kövessek el, s hogy legyőzzem mindazt a vétket, amire természetes hajlam, szokás, társaság csábíthat. Minthogy ismertem, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy ismerem, mi a jó és mi a rossz, nem képzeltem el, miért ne tenném meg mindig az előbbit, s miért ne kerülném ki az utóbbit. De csakhamar rájöttem, hogy fejszémet keményebb fába vágtam, mintsem hittem. Mert mialatt figyelmem az egyik hiba iránt felébredt, s minden igyekezetem annak elkerülésére irányult, azalatt bizony meglepett a másik. A lankadt figyelmen a szokás lett úrrá, s sokszor erősebb volt, mint a józan belátás. Végre is erre a következtetésre jutottam: az a merő értelmes meggyőződés, hogy érdekünk a tökéletes erényesség, nem elég arra, hogy megóvjon a botlástól. Hogy az ember az ellenkező szokásokat letörje, jó szokásokat kell felvenni, és azokat meg kell gyökereztetni, mielőtt állandó, egyenletes viselkedésükben megbíznánk.

Erre a célra aztán a következő módszert próbáltam meg: az erények, az erkölcsi jócselekedetek különböző felsorolásaiban, amelyekkel olvasmányaim közben találkoztam, ezek lajstromát többé-kevésbé hosszúnak találtam, aszerint, hogy a különböző írók több vagy kevesebb erkölcsi eszmét foglaltak-e össze egyazon név alatt. Így például a mértékletesség fogalmát némelyek csak evésre-ivásra korlátozták, míg a többiek kiterjesztették minden más élvezet, vágy, hajlam, szenvedély, még a kapzsiság és nagyzolás mérséklésére is. Világosság okából elhatároztam, hogy inkább több nevet, de kevesebb eszmei tartalommal veszek fel, mint kevés nevet sok eszmei tartalommal, s tizenhárom név alatt foglaltam össze az erényeket, amelyeket ebben az időben szükségesnek vagy kívánatosnak tartottam, s mindegyikhez rövid parancsot fűztem, amely teljesen kifejezte, értelmének milyen terjedelmet adok.

Ezek az erények és erkölcsi parancsok a következők voltak:

Mértékletesség. - Ne tömd magad tele étellel, ne igyál mértéken túl.

Hallgatás. - Csak olyat beszélj, ami mások vagy magad hasznára lehet; kerüld az üres fecsegést.

Rend. - Tégy mindent a helyére. Minden dolognak szenteld a kellő időt.

Határozottság. - Tökéld el, hogy véghezviszed, amit meg kell tenned, s vidd végbe múlhatatlanul, amit eltökéltél.

Igénytelenség. - Csak olyanra költs, ami mások vagy a magad hasznára van, azaz ne fecsérelj semmit.

Szorgalom. - Ne vesztegesd az időt: foglalkozz mindig valami hasznos dologgal; hagyj fel minden hiábavaló cselekvéssel.

Őszinteség. - Ne élj káros csalárdsággal; gondolkozz ártalmatlanul és egyenesen; ha beszélsz; eszerint beszélj.

Igazságosság. - Ne árts senkinek igazságtalan cselekedettel, vagy azzal, hogy a köteles jótéteményt elmulasztod.

Önfékezés. - Kerüld a túlzást; gátold meg, hogy olyan mélyen érezzed az elszenvedett igazságtalanságot, amilyen mélyen azt a te ítéleted szerint érezned kellene.

Tisztaság. - Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban.

Nyugalom. - Ne zaklasson fel semmiség, mindennapi vagy elkerülhetetlen eset.

Nemi mérséklet.

Alázatosság. - Utánozd Jézust és Szókratészt.

Minthogy az volt a szándékom, hogy mindezek az erények szokásommá váljanak, úgy véltem, nem lesz jó, ha figyelmemet szétszórom azzal, hogy valamennyit egyszerre kísérlem meg, hanem tanácsosabb, ha egyszerre csak egyre összpontosítom törekvésemet, s ha már ezen úrrá lettem, akkor a másikra térek, és így tovább, amíg át nem dolgoztam mind a tizenhármat. A mértékletesség áll az első helyen, mert az gondoskodni igyekszik az agy józan hidegségéről és világosságáról, amely oly szükséges ott, ahol állandóan éberen kell őrt állni a régi szokások szüntelen csábítása és az örökös kísértés ereje ellen. Miután ezt elértem és meggyökereztettem, a hallgatás már könnyebb. S minthogy azt szerettem volna, ha erényemmel egyidejűleg tudásomat is gyarapítom, s megfontoltam, hogy a társaságban inkább fülünk, mint a nyelvünk révén szerezzük meg azt, szakítani kívántam a fecsegés, gúnyolódás és élcelődés szokásával, íme a második helyet a hallgatásnak adtam. Ez, és a következő, a rend, úgy reméltem, több időt ad majd nekem terveimre és tanulmányaimra. A határozottság ha erényemmé válik, bizonyára megerősít abban a törekvésemben, hogy az összes következő erényeket elnyerjem. Az igénytelenség és a szorgalom megszabadít majd maradék adósságomtól, jólétet és függetlenséget biztosít, és megkönnyíti az őszinteség és igazságosság erényeit. Elképzeltem továbbá azt is, hogy Püthagórasz aranyverseinek megfelelően szükséges lesz mindennapi lelki vizsgálat, ezért ennek következő módszerét eszeltem ki.

Kis könyvet készítettem, amelyben minden egyes erénynek külön lapot szenteltem. A lapokon hét oszlopot vonalaztam vörös tintával a hét minden egyes napja számára, s minden oszlop fején sorra odaírtam a napok neveit. Széltében pedig tizenhárom vörös vonalat húztam, s minden vízszintes vonal kezdetét egy-egy erény neve első betűjével jelöltem, hogy ezen a vonalon, illetve az illető mezőben fekete kis kereszttel jelöljem meg a napot, amelyen lelkiismeretem vizsgálata szerint az illető erény ellen vétettem.

Kis könyvem jelmondatául több idézetet választottam. Egyet Addison Catojából: "Ehhez ragaszkodom: ha van fölöttünk égi hatalom - s hogy van, az egész természet minden művével hangosan hirdeti -, néki gyönyörködnie kell az erényesekben, s az, akiben gyönyörködik, kell hogy boldog legyen."

Benjamin Franklin





AZ EMBERISÉG ANYANYELVE


Mennyire úgy van, hogy a keresztények számára minden eszköz megszenteltetett az Evangélium terjesztésére. Főképpen azonban szükség van morális énünk ismeretére és bizonyos erkölcsi ízlésre. Ehhez a költők segítenek hozzá, s ők a legjobb példaképek, akik az embernek, egész népeknek gondolkodásmódját és hajlamait feltárják, s a leghűségesebben és legerőteljesebben ábrázolják. Az emberi művészetnek, tudománynak és történelemnek tanúságai mind pecsét gyanánt szolgálnak, a kinyilatkoztatás emberi pecsétjei gyanánt, és a keresztény embernek ugyanolyan kevés oka van arra, hogy ezeket elmulassza és érvénytelenítse, mint Pálnak volt arra, hogy felöltőjét Troaszban hagyja. Pál azzal tüntetett ki egy költőt, hogy népe prófétájának nevezte. Az igazi költészet a próféciának egyik természetes formája.

A költészet az emberiség anyanyelve; amint előbb volt a kertészet, mint a szántás-vetés (2 Móz. 8,15); előbb a festészet, mint az írás; előbb az ének, mint a beszéd; előbb a példázat, mint a következtetés; előbb a csere, mint a kereskedelem. Mély alvás volt a mi őseink pihenése (1. Móz. 2,21), és mozgásuk mámoros tánc. Hét napig ültek a gondolkodás vagy a csodálkozás szótlanságában - és csak szárnyas szavakra nyitották szájukat.

Az érzékek és a szenvedélyek nem szólnak és nem értenek mást, csak a képet. Képekben rejlik az emberi megismerés és boldogság egész kincsestára. A teremtés első kitörése és krónikaírójának első benyomása; a természet első megjelenése és első öröme egyesülnek a szóban: Legyen világosság! Ezzel kezdődik a dolgok jelenlétének érzékelése.

Végül Isten a maga fenségének érzéki kinyilatkoztatását az ember teremtésének remekművével koronázta meg. Isteni alakban teremtette az embert; Isten képmására teremtette. A teremtőnek ez a döntése az emberi természetnek és rendeltetésnek legbonyolultabb gócait oldja meg. Vak pogányok ismerték fel az ember láthatatlanságát, ami benne Istennel közös. A test elfátyolozott alakja, az arc a fejen, és karunkon a bőr, ez a látható szkéma, amelyben járunk-kelünk; de mindez tulajdonképpen nem más, mint a bennünk rejtőző embernek egyetlen mutatóujja.

Exemplumque Dei quique est in imagine parva.

Az első táplálék a növényvilágból származott; a tej az öregeknek és a bor is; a legősibb költészetet a bölcs írástudó (Jótám és Jóás története szerint) botanikus költészetnek nevezi, s az ember első ruházata is a fügefalevelek rapszódiája volt.

De az Úristen ruhát készített szőrméből, és abba öltöztette őseinket, akiket a jó és a rossz tudása szégyenre tanított.

Ami a hit a vallás birodalmában, az a művészet birodalmában a műalkotás.

"Ó, ez a valami élő, mozgékony, tevékeny, hatalmas dolog - amiben nincs része mindenkinek -, valami, ami egészen más, mint a törvények, és sokkal közvetlenebbül, sokkal bensőségesebben, sokkal mélyebben és sokkal biztosabban irányít és világít nekünk."

Egy angyal szállt le egykoron, s mozgásba hozta a Beteszda tavát, amelynek öt csarnokában betegek, vakok, bénák és szárazkórosok feküdtek, várván a víz megmozdulását. Ugyanígy kell alászállnia a géniusznak, hogy megrendítse a törvényeket; máskülönben víz marad minden: és elsőnek kell alámerülnünk a hullámzó vízbe, ha át akarjuk élni a törvények hatását és erejét.

Johann Georg Hamann





GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK


Akkoriban csak az igazság kutatásának akartam élni, úgy gondoltam, mint feltétlen hamisat mindazt el kell vetnem, amiben csak a legkisebb mértékben is kételkedhetem... Így, mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni, hogy semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják. S mivel vannak emberek, akik még a geometria legegyszerűbb tárgyara vonatkozóan is tévednek okoskodásaikban és hamis következtetéseket vonnak le, ezért - magamról is úgy ítélve, hogy éppúgy tévedhetek, mint bárki más - elvetettem mint hamisakat mindazokat az érveléseket, amelyeket azelőtt bizonyításoknak vettek. Végül pedig azt gondoltam, hogy ugyanazok a gondolatok, amelyeket ébrenlétünkben gondolunk, álmunkban is jelentkezhetnek, anélkül hogy ebben az esetben csak egy is közülük igaz volna. Ezért elhatároztam, hogy mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképpen kell, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, ez az igazság: GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltételezései sem képesek megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.

Azután figyelmesen megvizsgáltam, mi vagyok én. Láttam, hogy el tudom képzelni, nincsen testem, nincs világ és nincsen tér, amelyben vagyok. De azért azt nem tudom elképzelni, hogy magam nem vagyok; ellenkezőleg, éppen abból, hogy ezt gondolom, hogy más dolgok igazságában kételkedem, egészen világosan és bizonyosan az következik, hogy vagyok. Ellenben mihelyt csak megszűntem volna gondolkodni, nem volna semmi alapom azt hinni, hogy vagyok, még ha igaz volna is minden egyéb, amit valaha gondoltam. Ebből felismertem, hogy olyan szubsztancia vagyok, amelynek egész lényege vagy természete abban van, hogy gondolkodik, s amelynek léte nem függ sem valamely helytől, sem valamilyen anyagi dologtól. Úgyhogy ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt, hogy könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék.

Ezután arról elmélkedtem, hogy kételkedem, tehát hogy lényem nem egészen tökéletes - mert azt világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés -, azt kérdeztem magamtól, hogyan jutottam egy nálam tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy az csak olyan természetű dologtól származhat, amely valóban tökéletesebb nálam... A semmitől nem kaphattam ezt a képzetet, ez nyilvánvaló volt; mivel pedig az, hogy a tökéletesebb a kevésbé tökéletesből következzék és tőle függjön, nem kisebb ellentmondás, mint az, hogy valami a semmiből származik, ennélfogva magamtól sem kaphattam ama képzetet. Így tehát csak az marad hátra, hogy olyan természetű dolog helyezte belém, amely valóban tökéletesebb nálam, sőt amelyben megvan mindaz a tökéletesség, amelyről valami képzetem lehet, azazhogy egyszóval kimondjam, amely Isten...

Szükségképpen léteznie kell valamely más, tökéletesebb lénynek is, amelytől függök, s amelytől kaptam mindent, amim van. Mert ha egyedül és minden mástól független lettem volna, úgyhogy azt a kevés tökéletességet, amellyel a tökéletes lényben részesedtem, önmagamtól kaptam volna, akkor ugyanezen az alapon önmagamtól kaphattam volna a többit is, amiről tudom, hogy nincs meg bennem, s így magam is végtelen, örökkévaló, változatlan, mindentudó, mindenható volnék, és meg volna bennem minden tökéletesség, amelyet Istenben gondolhatok... Biztos voltam abban, hogy ama dolgok közül, amelyek tökéletlenségre vallanak, egy sincs meg Istenben, de a többi mind megvan benne. Úgy láttam, hogy kételkedés, állhatatlanság, szomorúság és hasonlók nem lehetnek meg benne, hiszen magam is örültem volna, ha mentes lehettem volna tőlük. Ezenkívül képzetem volt mindenféle érzékelhető és testi dologról; mert feltettem ugyan, hogy álmodom, és hogy mindaz, amit látok vagy képzelek, hamis; de azt mégsem tudhattam, hogy képzeteik valóban megvannak gondolkodásomban. Minthogy azonban már felismertem, hogy a gondolkodó természet különbözik a testitől, s tekintve, hogy minden összetétel függésre mutat, a függés pedig nyilvánvalóan hiány, ebből azt következtettem, hogy az nem lenne tökéletesség Istenben, ha e két természetből volna összetéve, hanem ha vannak a világon testek vagy lelkek, vagy más természetű lények, amelyek nem egészen tökéletesek, ezeknek a léte szükségképpen az ő hatalmától függ, olyannyira, hogy nélküle egy pillanatig sem állhatnának fenn.

Descartes





AZ EMBER LÉNYEGE A TŰZ


Az ember durva burokba sűrített tűz; törvénye, mint mindannak, ami tűzből való, a burok felperzselése, hogy azután egyesülhessen a forrással, amelyből származott.

Ha az ember a lényegének megfelelő tevékenységet elhanyagolja, és ennek az érzéki és sötét buroknak uralma alá kerül, a burok aszerint válik erősebbé és tartósabbá, mentől szélesebb teret enged át az ember saját gyengeségének, hajlamainak, gyönyöreinek. A burok uralma ilyenkor sötét fátylával elfojtja vagy maga alá temeti tüzét, és az ember halálakor testi alakjának romjai között találja magát; ezek a roncsok ráhalmozódnak, olyannyira, hogy léte középpontjában nem ébred újjászületésre -, semmi sem elég élő már benne ahhoz, hogy áttörje és megsemmisítse a testi világ alsóbb rétegeihez fűződő kötelékeit.

Ha ellenben eredeti természetének megfelelően képes volt nemcsak megőrizni saját tüzének erejét és hatalmát, de a fensőbb tűz hatásával még csak felfokozta, ebben az esetben nem csoda, ha halálakor a tüzes hőség sem emészti fel gyorsabban a tisztátalan formát, amely mindeddig szabad mozgásában akadályozta, nem csoda, ha ennek az alakzatnak eltűnése nem megy végbe hevesebben.

Ámde mi történik akkor, ha ez a fensőbb tűz az egész embert lángba borította? Az anyagnak még végső nyomát is megsemmisíti, testének még maradékára sem lelnek, mivel semmi tisztátalant nem hagy maga után. Az ilyen ember hasonló azokhoz a kiválasztottakhoz, akiket földi pályájuk végeztén tüzes szekéren láttak az égi tájakra emelkedni, a tiszta formának azon a feltörő lobogásán, amely lényünk természetéhez közelebbi, mint anyagi burkunk, és amely szünet nélkül él bennünk, akkor is, ha az anyaggal összenőttünk.

Mint vélekedjünk ezek után a fordítókról, akik azt mondatják Jóbbal: "Istent testemben fogom meglátni". - Az Írás ennek ellentmond... Mert Jób, miután felismeri, hogy Megváltója él, s ezzel azt, hogy neki a por fölé kell emelkednie, magától értetődően így szól: "Majd ha nyomorúságom szétroncsolta és elpusztította testi burkomat, meglátom Istent" - és nem azt mondja, hogy testében, amint a fordítók állítják, hanem testén kívül.





A KÜLÖNBSÉG


Mi kutatunk - ő birtokol, mi vizsgálódunk - ő ismer, mi reménykedünk - ő örvendezik, mi kételkedünk - ő maga a bizonyosság, mi félelmünkben reszketünk - az ő egyetlen nyugtalansága a szeretet, s az hevesebben lángol benne az emberért, mint az emberben saját gondolataiért, saját emanációiért. Az egyik nagyságában megsokszorozza képeit a lényekben és az emberben - a másik gyakran azzal dicsekszik, hogy ezeket a képeket lerombolja és kiirtja. A dolgok Teremtője érettünk s a mi javunkra nemcsak az elemeket és mindazon természeti erőt hozta világra, amiket mi megrontunk, hanem mibennünk is megalkotta azokat a képességeket, amelyek nagyságának jeleiként fényeskedjenek, de amelyeket mi az ő támadására és az ellene való küzdelemre használunk. Így történik az, hogy az emberek, akik hivatásuk szerint az igazság őrei kellene legyenek, sokkal inkább az igazság üldözői. Az ember emanációjának célja Isten lelkét megmutatni, ehelyett ha aszerint ítélünk milyen gyalázatban, bűnben és tévelygésben hánykódik, a mai ember inkább arra alkalmas, hogy Isten nemlétét bizonyítsa. Amikor az ember az első bűneset ismétléseképpen oly gyakran bitorolja az Istenség jogait a földön, nem tesz egyebet, mint annak nevét megszentségteleníti és egy újabb gyalázattal lealacsonyítja. E szent név álcájában ítélkezik, tévútra vezet, gyilkol és vérengzik. Ej! Ez a különös Isten vajon kivel szemben gyakorolja még különösebb jogait? Az emberrel szemben, felebarátjával szemben, a maga neméből való lénnyel szemben, aminek ennélfogva ugyanolyan joga van Isten rangjára, mint neki.

Így kevélységével és tetteinek ellentmondásával az ember eltörli magában a dicsőséges nevet, amivel fel akarja ruházni magát. Így a legbiztosabb utat választja, hogy maga körül Isten valódi eszméjét lerombolja, miközben ő maga csak egy hazug, dühöngő, pusztító lény látványát nyújtja, egy lényét, aki csak azért cselekszik, hogy a dolgokat a maguk valójából kiforgassa, hogy mindent megrontson, aki hatalmának fensőbbségét csak a tébolyult igaztalanságok fensőbbségével, bűneivel és kegyetlenségével bizonyítja.


A gonosz megértésének feltétele igaz volta lenne. Ám ha ennek a feltételnek megfelelne, már meg is szűnne gonosznak lenni, mivel az igaz és a jó nem különbözik. Megérteni valamit ugyanis nem más, mint megragadni valamely tárgy viszonyát a renddel és a harmóniával, amelynek törvényei bennünk élnek. De ha a rossznak semmi kapcsolata a renddel, sőt annak éppen ellentéte, ugyan mi módon vennénk észre bármilyen hasonlóságot? - következésképpen: van mód a megértésre?

Saint-Martin





RAGASZKODÁS A KÖZTÁRSASÁGHOZ ÉS A DEMOKRÁCIÁHOZ


A köztársaságban az erény érzület dolga; nem a nagy tudású ember az erényes, hanem az, aki szereti a köztársaságot. E szeretet az Állam egyszerű és kiváló emberében egyaránt közös, mert a helyes alapelvekhez a nép szívósan ragaszkodik, erősebben még, mint a nagyok, és ilyenkor a korrupció is ritka jelenség. Úgy látszik, az átlagos ember a fennálló dolgok erős és rendíthetetlen támasza.

A demokratikus életformában a köztársaság szeretetével a demokrácia szeretete is együtt jár. Ez pedig nem más, mint az egyenlőség szeretete.

De a demokráciában a mértékletességet is szeretni kell. A boldogság és a természet adta előnyök mindenkinek egyformán osztályrésze, örömre és reményre tehát ugyancsak egyenlő mértékben lehet igényünk. Ehhez az egyenlő állapothoz azonban csak az általános mértékletesség árán jutunk el.

Az egyenlőség szellemének szeretetében a nagyravágyó egyetlen kívánsága és boldogsága a hazának tett fokozottabb szolgálatban merül ki. Minden polgár nem szolgálhatja hazáját egyenlő módon, de szolgálni mindenkinek kell egyaránt. A hazának születésünk percétől kezdve adósai vagyunk s ezt az adósságot sohasem lehet kiegyenlíteni.

Az egyenlőség elvéből következik, hogy emberek között különbséget csak a hazának tett nagyobb szolgálat és a természetadta tehetség teremthet.

A mértékletesség szellemében a család számára szükséges vagyonon kívül a fölösleg a hazát illeti. A polgár nem élhet a gazdagság adta hatalommal, s a vagyon örömeit sem élvezheti, mert ezzel az egyenlőség elvét sértené.

A jó demokráciák megteremtették az otthon mértékletességét, majd megnyitották a kapukat az állami költekezések számára. Athénben és Rómában a pompa és a bőség éppen a mértékletesség alapján született meg, és ahogyan a vallási előírások szerint az ember áldozatát tiszta kézzel mutatta be, a törvények azt írták elő, hogy a hazának tett szolgálatok tiszta erkölcsből fakadjanak.

A monarchikus és despotikus államrendben egyenlőségre senki sem törekszik; ott, ahol mindenki uralkodni vágyik, nem merül fel ez a gondolat. A legalacsonyabb szinten élők csak azért vágynak magasabbra, hogy a többi fölé emelkedhessenek.





ÉSZREVÉTELEK


Nem értem a fejedelmeket, akik oly könnyen elhiszik magukról, hogy csak ők számítanak, sem a népeket, amelyek oly készségesen elhiszik magukról, hogy ők semmit sem számítanak.

Mily fájdalmas az emberi sors! Szellemünk alighogy megérik, testünk már hanyatlani kezd.

Figyeljük csak meg: az értelmes dolgok csak igen ritkán az értelem művei, és az ember úgyszólván sohasem az értelem által éri el azokat.

A gyönyör a nagyuraké, az öröm a népé.

Aki a szellemre vadászik, az ostobaságot ejti foglyul.

A nők, akik egyszer Párizsban nők voltak, sehol másutt nem tudnak többé nők lenni.

Így szóltam Châtelet asszonyhoz: "Ön nem tud aludni, mivel a filozófiát tanulmányozza. Tanulmányozza a filozófiát inkább abból a célból, hogy aludni tudjon."

Sokat kell ahhoz tanulnunk, hogy egy keveset is tudjunk.

A fejedelmek és a miniszterek legtöbbször igen jóindulatúak, csak éppen nem tudnak mit kezdeni a jóindulatukkal.

Ha az embernek mérsékelt alapelvei vannak, úgy jár, mint én. Franciaországban nem tartanak eléggé vallásosnak, Angliában túlságosan annak tartanak.

A papok, ha nem tudnak a fejedelmek zsarnokaivá válni, talpnyalóikká válnak. Félek a jezsuitáktól. Ha a fejedelmet sértem meg, csakhamar megfeledkezik rólam, s én őróla. Más vidékre, más birodalomba költözöm. Ám ha Rómában megsértem a jezsuitákat, akkor Párizsban viszontlátom őket, mindenütt körülvesznek. Leveleket írnak egymásnak, így táplálják az ellenségeskedést. Az angolok, ha valamely gaztettet akarnak szidalmazni, azt mondják: ez jezsuita hamisság.

Montesquieu





SAINT-PIERRE ABBÉ GONDOLATAIBÓL


A legtöbb fejedelemnek, miniszternek, előkelő úrnak nincs ideje olvasni; megvetik a könyveket, és egyetlen vaskos könyv, minden józan ész temetője irányítja elméjüket.

Ha tudnának olvasni, megkímélnék a világot mindazoktól a bajoktól, melyeket a babona és a tudatlanság okoz. Ha XIV. Lajos tudott volna olvasni, nem vonja vissza a nantes-i ediktumot.

A pápák és cinkosaik annyira meg voltak győződve, hogy hatalmuk csakis a nép tudatlanságán alapul, hogy mindenkor megtiltották annak a könyvnek az olvasását, amely vallásukat hirdeti; így szóltak: Íme, a törvényetek, de megtiltjuk, hogy olvassátok, annyit tudtok meg belőle, amennyit mi kegyesen közlünk veletek. Ez a különös zsarnokság nem egészen érthető, mégis így van, s a Biblia tilos Rómában minden élő nyelven, s azon a nyelven kapható csak, amelyen már senki sem beszél...

Ha tudnának olvasni, látnák, hogy a vallás csakis bajt hozott a kormányra; sok bajt hozott Franciaországra is a protestánsok üldözése; azokkal az egyenetlenségekkel, amelyeket, isten tudja, melyik bulla okozott, az utcai énekeknél is megvetendőbb szövegével, a papok nevetséges nőtlenségével, a szerzetesek semmittevésével, mindazzal a rossz üzlettel, amit Róma püspökével kötöttünk...

A teológia ugyanaz a vallásban, mint a méreg az ételek között.

Emeljetek templomokat, ahol Istent imádják, jótéteményeit éneklik, igazságát hirdetik és az erényt dicsőítik: minden más csak pártoskodó szellem, veszekedés, szélhámosság, gőg, kapzsiság, amit örökre el kell vetni.

Semmi sem lehet hasznosabb a közösség számára, mint az olyan plébános, aki pontosan vezeti a születési anyakönyvet, alamizsnát szerez a szegényeknek, vigaszt nyújt a betegeknek, eltemeti a halottakat, békét hoz a családoknak s aki csakis az erkölcs hirdetője. De hasznos csak akkor lehet, ha nincsenek gondjai, ha földesura vagy hívei ellen folytatott peres ügyeivel nem válik méltatlanná hivatásához, mint az annyi falusi plébánossal megtörténik; a tartomány biztosítsa kellő jövedelmüket híveiknek száma szerint, ne legyen nekik gondjuk más, mint feladataikat teljesíteni.

Semmi sem feleslegesebb, mint egy bíboros. Mi ez az idegen méltóság, amelyet idegen főpap adományoz? Méltóság, feladat nélkül, amely csaknem mindenkor százezer tallér jövedelmet jelent, miközben egy falusi pap a szegényeken, de még magán sem tud segíteni.

A legjobb kormány kétségtelenül az, amely csak szükséges számban engedélyezi a papi állásokat; mert a felesleges szám csak veszélyes terhet jelenthet. A legjobb kormány az, amely megengedi a papok nősülését, mert így jobb állampolgárok, gyermekeket adnak az államnak és becsületben felnevelik őket; az a kormány a jó, amely alatt a papok csak az erkölcsről mernek prédikálni, mert ha vitáról prédikálnak, polgárháborút szítanak.

A becsületes emberek borzadva olvassák a vallásháborúk történetét; viszont a teológiai vitákon úgy nevetnek, mint egy olasz komédián. Legyen hát olyan vallásunk, amelytől nem remegünk, de amelyen nem is nevetünk...

A csőcselék teremtette meg a babonát; a becsületes emberek megsemmisítik.

Arra törekszünk, hogy megjavítsuk a törvényeket és a mesterségeket; miért felejtenénk ki a vallást?

Ki kezdje a megtisztítást? A gondolkodó emberek. A többiek követni fogják őket.

Voltaire





A MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAIBÓL


"Megöregszem, miközben egyre tanulok." Szolón gyakran ismételte öregkorában ezt a verset. Olyan értelme van, hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag. De bizony nagyon szomorú találmány az, amit a tapasztalat velem szereztetett: ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester, de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait. És a haszon, amit belőle vonhatunk, sokszor nem ér fel azzal az árral, amit értük fizetünk. Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján megszereztük volna, a felhasználásra alkalmas pillanat elmúlik. Az ifjúkor arra való, hogy tanulmányozzuk a bölcsességet, az öregkor már az alkalmazás ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e csak a meghalás pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?

Eh, mit használnak nekem a sorsomról és amelyeknek ez a kifolyása, a mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett felvilágosítások? Hisz csak azért tanultam meg jobban megismerni az embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak; de az az ismeret, jóllehet feltárta előttem az összes kelepcéket, egyet sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam meg mindig ebben az együgyű, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim zsákmányává és játékszerévé tett, anélkül, hogy mindenféle cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem is lett volna azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, melyet bennem keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem, miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy nem lehet rajta segíteni, és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemen ez idő szerint mit sem változtat, és éppoly hiábavaló a jövőre nézve.

Küzdőtérre lépünk születésünkkor, és lelépünk róla, mikor meghalunk. Mit használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán tanulmánya, ha van még ideje rá, egyedül arra irányulhat, hogyan tanuljon meghalni, és éppen ez az, amit a legkevésbé cselekednek az én koromban. Mindenre gondolnak ekkor, kivéve erre. Minden aggastyán jobban ragaszkodik az élethez, mint a gyermek, és nehezebb szívvel távozik el belőle, mint a fiatalemberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy minden fáradozásuk hiábavaló volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá, hogy valami olyasmit szerezzenek életük folyamán, amit magukkal vihessenek, ha meghalnak.

Rousseau





URALKODÓK POLITIKAI ELVEI


Számítsd a tekintélyt vagy a parancsolási vágyat ama dolgok közé, melyek elvakítják az embereket, irigységüket pedig hevesen felkorbácsolják.

A kis dolgokban sohasem szabad híjával lenni az igazságosságnak, mert ez kárpótlásként azt a jogot adja, hogy a nagy dolgokban büntetlenül szeghessük meg: förtelmes irányelv ez, mert igazságosnak kell lenni a nagy dolgokban és a kis dolgokban is. Ez utóbbiban azért, mert a rájuk vonatkozó igazságszolgáltatást könnyebb a nagy dolgokban gyakorolni.

Valamit csinálni és úgy tenni, mintha mást csinálnánk - ez lehet veszélyes vagy hasznos, aszerint, hogy mit csinálunk, milyenek a körülmények és az uralkodó.

Gyakran nem tudni, amit tudunk, vagy olyannak látszani, mintha tudnánk azt, amit nem tudunk ez igen fortélyos, de én nem szeretem a fortélyt.

Bűnösöket tudni csinálni, ez a kegyetlen miniszterek egyetlen segédforrása ahhoz, hogy romlásba döntsék azokat a derék embereket, akik terhükre vannak.

Kegyetlenkedni az ártatlanokkal, amikor szükséges: nincs oly tisztességes ember, akit ne ejtene rettegésbe ez az irányelv, amelyet sohasem mulasztanak el közérdekké színezni.

Sohase válasszuk el az uralkodót személyétől. Bármilyen bizalmaskodást engedélyezzenek is nekünk a nagyok, bármilyen engedélyt adjanak is látszólag nekünk arra, hogy megfeledkezzünk rangjukról, sohasem szabad szó szerint venni őket.

Rabszolgát polgártársnak nevezni, ez igen jól van így, ám még jobb lenne, ha egyáltalában nem lennének rabszolgák.

Tetszik nekem ama pápa aggályoskodása, aki nem engedte meg, hogy gyermekeit idő előtt pappá szenteljék, de közben püspököket csinált belőlük. Uralkodó csak az Isten előtt vádolja magát, hiszen csak ő ellene vétkezik: ez világos.

Olyan alkalmakkor beszéltetni papot, amikor helyénvaló az eget tenni felelőssé az eseményért: ez elég biztos eszköz, de mindig babonás népet tételez fel. Sokkal jobb volna kigyógyítani a népet a babonából, és nem becsapni.

Egy személyhez kapcsolni az állam üdvét: népi előítélet, amely magában hordja az összes többit. Támadni ezt az előítéletet: főbenjáró felségsértés.

Mindaz, ami csak a monarchiában jelent megtiszteltetést, csupán a rabszolgaság kiváltságlevele.

Sietve elrendelni azt, amit beleegyezésünk nélkül tennének meg. Ezzel a politikával legalább álcázzuk gyengeségünket. Ezért kell elnapolni a decemvirátust, mielőtt még Appius Claudius követelné.

A magunk számára rabszolgák kellenek, a nemzet számára szabad emberek.

A pártütők a balsors, az ínség, a szerencsétlen háborúk, a vallási viták idejére várnak. A népet ilyenkor felkészülten találják.

Ahhoz, hogy a népet elszegényítsem, olyan embereket kell teremtenem, akik kifosztják őt, s aztán emezeket kell kifosztani, ily módon lehet megszerezni a nép megbosszulásának dicsőségét, valamint a kifosztásból eredő hasznot.

Meg kell engedni a szatírát és a panaszt: a visszafojtott gyűlölet veszélyesebb, mint a nyílt gyűlölet.

Kell, hogy dicsérjenek, s ezt könnyű elérni. Az irodalmárok megrontásához oly kevés költség kell. Sok nyájasság és simogatás meg egy kevés pénz.

Csak gyűlölködés elhintése végett alakítani szövetségeket.

Lángra lobbantani és tartóssá tenni a háborút szomszédaim között. Kihasználni a zavarokat terveink megvalósítására, zsoldunkban tartani szövetségesünk ellenségét.

Egy minisztert se odakinn, hanem kémeket. - Egy minisztert se odahaza, hanem írnokokat.

Elhitetni alattvalóinkkal, hogy a rossz, amit okozunk, nekik javukat szolgálja. - Elhitetni az állampolgárokkal, hogy a rossz, amit szomszédainknak okozunk, alattvalóink javára szolgál.





A TERMÉSZET ÉRTELMEZÉSÉRŐL


Ha fogalmaink nem a természet talajából nőttek ki, olyanok lesznek, mint egyes északi erdők, amelyekben nincsenek gyökerei a fáknak. Egy kis szellő, egyetlen egyszerű tény, és máris földre terítve hevernek fák és eszmék.

Az emberek valójában nem is sejtik, mily szigorúak az igazságok kutatásának törvényei és mily csekély számúak eszközeink. Végeredményben az a teendő, hogy az érzékektől a gondolkozáshoz, a gondolkozástól az érzékekig forduljunk. Folytonosan magunkba szállunk és kilépünk önmagunkból; a méh munkája ez. Hasztalan barangoljuk be az eget és a földet, ha nem térünk vissza a viasztól roskadozó kaptárba. Mit sem ér halomba hordani a viaszt, ha nem tudunk belőle lépet készíteni.

Sajnos könnyebb és egyszerűbb, ha nem a természethez, hanem önmagunkhoz fordulunk. Ezért nem lép ki szívesen a külvilágba az értelem, míg az ösztön figyel, ízlel, tapint, fülel, s talán több gyakorlati fizikát töltene a fejünkbe az állatok megfigyelése, mint egy-egy professzor előadásai. Az állatok viselkedéséből hiányzik a tettetés. Követik céljukat s nem érdekli őket a környező világ. Nincs benne semmi szándékosság, ha néha meglepik az embert viselkedésükkel. A fontos jelenségek az első pillanatban meglepik a szemlélőt: a tudomány feladata eloszlatni ezt a meglepetést.

Elképedésünket gyakran az okozza, hogy ott is több csodát tételezünk fel, ahol csak egy van, s a természet világában minden jelenség mögé egy-egy külön teremtő aktust képzelünk, pedig a természet talán csak egyetlenegy ilyen aktust hajtott végre. Sőt, egyenesen úgy látszik, hogy ha a természetnek több ilyen aktusra lett volna szüksége, akkor azok különféle magukban álló eredményekre vezettek volna; egymástól teljesen független jelenségcsoportok jöttek volna létre és több helyen is megszakadt volna az a mindent átfogó láncolat, amelyet a filozófusok folytonosnak tekintenek. Egyetlen tény tökéletes függetlensége összeférhetetlen az egész eszméjével, márpedig az egész eszméje nélkül nincs filozófia.

Diderot






MORALISTÁK


* * *





MAXIMÁK


Ha a nagy emberek tartós balszerencse hatására kicsinyesek lesznek, az nem a lelkierőről, hanem csupán a nagyravágyásról árulkodik és arról, hogy a hősöket a többi embertől csak a nagyobb hiúság különbözteti meg.

A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi üldözést, mint jótulajdonságaink.

Az igazság nem szerez annyi jót, mint amennyi rosszat okoz a világon az igazság látszata.

Az egyetlen hiba, amit jóvátenni nem lehet, a gyengeség.

A szellemes ember gyakran zavarba jönne, ha a társaságban történetesen nem lennének ostobák is.

Az erényeket elnyeli az érdek, akárcsak a folyókat a tenger.

A kíváncsiságnak több fajtája van: van olyan, amit az érdek sugall, és amely arra buzdít, hogy olyan dolgokat tanuljunk, ami hasznunkra válhat; másik fajtája a gőgből fakad: ilyenkor azt kívánjuk tudni, amit nem tud senki más.

A szerelem két ok miatt állhatatos: először azért, mert a szerelmes talál még szeretnivalót abban, akit szeret; a másik ok pedig az, hogy az ember az állhatatosságból becsületügyet csinál.

Vannak emberek, akiknek jól illik a hiba, másokat meg elrútítanak jó tulajdonságaik.

Az ember minden szerepében sajátos arckifejezést és külsőt ölt magára, hogy olyannak lássák, amilyennek ő szeretné. Valóban igaz, hogy a világ csupa maszk.

A fiatalság szakadatlan mámor, az ész lázas állapota.

A mások hiúsága számunkra azért elviselhetetlen, mert sajátunkat sérti.

Úgy lépünk az élet különböző korszakaiba, akár a kezdők, sokszor tapasztalatlanul, mintha az évek száma mit sem érne.

Hogy a fiatal nő ne lássék kacérnak vagy az élemedett korú férfi nevetségesnek, ajánlatos, hogy a szerelemről, amelyben esetleg részük lehet, ne is beszéljenek.

Kevesen tudnak jól öregek lenni.

Nem a megszokottnál kevesebb szenvedély vagy az átlagosnál több erény teszi a nagy embert, hanem az általa elgondolt terv nagyszerűsége.

La Rochefoucauld





A GAZDAG ÉS A SZEGÉNY


Giton arcbőre friss, képe telt, orcái leffegők, pillantása biztos és határozott, vállai szélesek, pocakja dagad, járása nyugodt és kimért. Szavai elárulják önbizalmát; kétszer is elmondatja, amit előadnak neki, és fitymálva hallgatja a mások beszédét. Széles zsebkendőjébe hangosan fújja az orrát, messzire köp és harsogva tüsszent. Álma mély napközben is, akárcsak éjszaka, és horkolva alszik a társaságban is. Ha asztalhoz ül vagy sétálni indul, több helyet foglal el, mint bárki más, s ha egyenlő rangúak társai, ő a középen halad; ha megáll, megáll a többi is, s ha elindul, a társaság is nekiered. Mindenki hozzá igazodik. A beszélőket félbeszakítja, és kijavítja szavukat, az ő beszédét azonban senki sem zavarja meg, és türelmesen hallgatják, amíg csak beszél. Mindenki osztja a nézeteit, és készséggel elhiszik közléseit. Leül, azaz zsöllyébe veti magát, keresztbe rakva lábait; összeráncolja homlokát, és kalapját a szemébe húzza, hogy senkit se kelljen látnia, ha pedig felcsapja kalapját, akkor büszkén és kihívóan mutatja homlokát. Kedélye jó és gunyoros, de olykor türelmetlen, elbizakodott, hirtelen haragú, egyébként szabadgondolkodó, ravasz és ügyeiben olykor titokzatos. Tehetségesnek és szellemesnek hiszi magát. Giton ugyanis gazdag ember.

Phédon szemei beesettek, arcbőre ragyavert, teste szikár, orcája sovány; keveset alszik és éberen; szelleme elkalandozik álmodón, és bár szellemes, úgy néz ki, mint az ostoba. Nem mondja el azt sem, amit tud, és hallgat, pedig tudna közölni dolgokat; s ha olykor mégis előad valamit, beszéde ügyetlen és bukdácsoló; azt hiszi, terhére van az embereknek. Beszéde száraz és rövid, nem köti le az embert, mert nincs benne kedély. A más szavára lelkendezve és mosolyogva és készséggel osztja véleményét. Fut, repül, hogy az embereknek kis szolgálatokat tehessen, és magatartása szolgálatkész, hízelgő és buzgólkodó. Ügyeiben szeret titokzatosnak látszani, néha hazudik, különben babonás, kételkedő és félelemmel teli. Járása lágy és könnyű, mintha attól tartana, hogy nagyon is rátapos a földre; szemlesütve jár, és nem mer az arcokba nézni. A társaságban nem csatlakozik a beszélgetőkhöz, inkább hátuk mögé áll, lopakodva, hogy kihallgassa szavaikat, de sürgősen elvonul, ha észreveszik. Mintha egyáltalán nem foglalna el helyet, vagy mintha ilyenre nem is tartana igényt; behúzza a vállait, kabátját összehúzza, s hogy ne lássák, kalapját szemébe csapja. Nincs olyan zsúfolt utca vagy forgalmas csarnok, ahol ne surranna át észrevétlenül. Ha hellyel kínálják, az ülés szélére ül, halkan és hibásan beszél, pedig őszintén szól a közügyekről, a korra méltán haragszik, és jogosan elégedetlen a miniszterekkel és a kormánnyal. Száját csak válaszra nyitja ki, de köhint előbb, és orrát a kalapja alatt fújja; ha köp, majdnem magát találja el, és ha tüsszentenie kell, vár, míg egyedül marad, de ha az mégis társaságban esik meg vele, senki sem veszi észre a dolgot. Senki sem üdvözli, és felköszöntésben sincs része soha. Phédon szegény ember.

A földi nyomornak olyan képei tárulnak elénk, hogy elszorul az ember szíve. Vannak, akiknek még eledelük sincs, akik az élettől félnek, és reszketve gondolnak a télre. Az ember a földet túrja, és az évszakokat arra kényszeríti, hogy csemegét adjanak. Pusztán a gazdagság elég jogcím ahhoz, hogy az egyszerű polgár egy falattal száz család eledelét kebelezze be. Lázadjon e szélsőségek ellen, akinek kedve tartja; én, ha lehet, nem akarok sem boldog lenni, sem boldogtalan; inkább elengedem magam és az élet középútját választom osztályrészemül.

Szerte a világon vadállatok élnek, hímek és nőstények, feketén, fakón, naptól égett arccal és földhöz tapadva, melyet legyűrhetetlen csökönyösséggel túrnak és forgatnak szakadatlanul; hangjuk mintha tagolt beszéd volna, és amikor lábukra állnak, emberi arcot mutatnak; valóban azok is, emberek. Éjjel odúikba vonulnak vissza, ahol fekete kenyéren, vízen és gyökereken élnek. A többi embert megkímélik a vetés, a földművelés, az aratás gondjaitól, és megérdemlik ezért, hogy ne szűkölködjenek a kenyérben, amit ő vetettek el.

Az embert elfogja a szégyenkezés egy faja, ha boldog, amikor nyomort kell látnia.

La Bruyère





TITUS, A TEVÉKENY (Az Arcképek sorozatból)


Titus egyedül kel fel, és télen fűtésre sincs szüksége. Mire szolgái szobájába lépnek, asztalán már egész halom levél várakozik az elvitelre. Egyszerre több munkába is belefog, s ezeket mind hihetetlen gyorsasággal fejezi be, türelmetlen szelleme azonban nem engedélyez neki időt azok kicsiszolására. Ha valamibe belekezdett, késleltetni azt többé nem lehet. Tenne csak félre valamely ügyet, nem lenne nyugta, míg azt újból elő nem venné. Tele komoly gonddal, s mégis a világban a naplopók látszatát kelti. Egy társasághoz sem tartozik, ezzel szemben számos társaságot látogat. A királyságon belül és azon kívül se szeri, se száma kapcsolatainak. Utazik, ír, bejáratos az udvarba, megjárta a háborút, kiválik nem egy mesterségben, ismer mindenkit és minden könyvet, a társaságban töltött órákat cselszövésre és baráti kapcsolatok ápolására használja. Nem érti, hogy beszélhetnek az emberek csak azért, hogy beszéljenek, és tevékenykedhetnek csak azért, hogy sürgölődjenek-forgolódjanak. Látni való, mennyire szenved, amikor a kényszer és az illem szükség nélkül valahol ottmarasztalja. Ha valami kedvtelésről van szó, nem kisebb mesterkedéssel jár el, mintha komoly ügyekről kellene gondoskodnia, és a mesterkedés sokkal jobban leköti, mint maga a kedvtelés, amit el akar érni. Egészséges vagy beteg, tevékenysége sohasem csökken; azon a napon, amikor orvost hívat, peres ügybe kezd, és lázasan írja verseit. Más alkalommal, ha kérlelik, kímélje magát, felkiált: - Hogyan, hiszen egy pillanatom sincs, nem látják, hogy az ügyek súlya alatt roskadok?! Valójában mindegyik ügyét maga találta ki. Súlyos betegségtől roskadozva felöltözteti magát, hogy írásait rendbe hozza. Vespasianus szavaira gondol, és mint a római császár, állva akar meghalni.





LEGYÜNK HŰEK A MAGUNK TERMÉSZETÉHEZ


Amikor mások természetéhez alkalmazkodunk, vigyázzunk, nehogy a magunkét eláruljuk. Az ilyesmi elviselhetetlenül nevetséges és nem is bocsátják meg nekünk. Milyen balga hiúság abban a hiszemben élni, hogy bármilyen szerepet megjátszhatunk, hogy bármiféle jelmezt felölthetünk. Legyen az bárki, ha nem a maga jellemének megfelelően viselkedik, bizalmatlanságot ébreszt, és hamis fensőbbségével érzékenységünket sérti. Ha csak lehet, legyünk egyszerűek, szerények és egyenletesek. Csak olyasmiről beszéljünk az emberekkel, ami érdekli őket, és amit szívesen meghallgatnak. Ne terheljünk másokat kérdéseinkkel. Hibáikkal szemben legyünk türelmesek, képességeikkel szemben figyelmesek; gyöngeségeikre, előítéleteikre legyünk tekintettel. Íme, a magasabb rendű ember természetes viselkedése, amellyel minden erőfeszítés nélkül a mások természetéhez alkalmazkodik. A túlságos finomkodás nem vall különös ügyességre; a művészet forrása a természet tökéletlensége.





A LEGÁLTALÁNOSABB HIBA


Legtöbb dolognak hibája, legyen az költészet, festészet, ékesszólás, bölcselkedés vagy egyéb, abban rejlik, hogy valami nincs a maga megfelelő helyén. Innen a hamis lelkesedés, vagy a beszédben a fellengősség, a zenében a disszonancia, a képekben a zavar, a társaságban a visszás udvariaskodás és a hűvös gúny. Vizsgáljuk csak magát az erkölcsöt: a túláradás nem valami helytelen túlzás itt is? Mi más a pazarlás, mint a nem helyénvaló nagylelkűség; a hiúság a nem helyénvaló fensőbbség; a fösvénység a nem helyénvaló gondoskodás; a vakmerőség a nem helyénvaló bátorság és így tovább. A dolgok általában a magukat megillető helyen nem erősek és nem gyengék; nem bűnösök és nem erényesek. Legtöbb embernek semmije sem maradna, ha életéről mindent lenyesnénk, ami nem oda való. Ez a hiba pedig nem az ítélőképesség hiányából, hanem abból ered, hogy képtelenek a dolgokat a maguk természete szerint rendezni.





AZ ÉLESELMÉJŰ


Utazásom alkalmával ifjú lakájom azt mondta, hogy az imént egy igen éles elméjű emberrel étkeztem együtt. Megkérdeztem, miből következtet valaki éles elméjére. A válasz a következőképpen hangzott: - Abból, ha mindig az igazat szólja. - Azt jelenti ez, hogy senkit sem csap be? - Nem, uram, azt, hogy saját magát nem csapja be. - Úgy vélem, ez a fiatalember éles elméjűbb volt, mint Voiture és Benserade. Egy bizonyos, nincs az a széplélek, aki ily találóan felelt volna.

Vauvenargues





A TERMÉSZETTUDÓS ÁLMA


Úgy éreztem, mintha magasan a világűrben, a föld fölött lebegtem volna, szemben egy Aggastyánnal, akinek látása valami sokkal többel töltött el, mint egyszerű tisztelettel. Valahányszor csak szememet feléje irányítottam, az áhítatnak és a bizalomnak ellenállhatatlan érzése ragadott el, és éppen felébredt bennem a vágy, hogy a földre vessem magam előtte, amikor leírhatatlan szelídséggel megszólított: - Kedveled a természet vizsgálatát - szólt hozzám. - íme, itt van valami, aminek vizsgálata hasznodra lehet. - Mialatt ezt mondotta, szürkés színben játszó kékeszöld golyót nyújtott át, amit mutatóujja és hüvelykujja között tartott. Olyan volt, mint a gyermekek játékgolyója. - Nézd meg ezt az ásványt szólt tovább -, vizsgáld meg, és mondd el nekem, hogy mit találtál rajta. Itt van minden, ami az ilyen vizsgálatokhoz szükséges. Én most elmegyek, de kellő időben megint itt leszek.

Amikor körülnéztem, nagy teremben rengeteg műszert pillantottam meg, amelyek álmomban nem voltak olyan idegenszerűek, mint amikor ébren vagyok. Úgy tűnt, mintha már többször lettem volna itt, és azt, amire szükségem volt, oly hamar megtaláltam, mintha csak az imént tettem volna le. A golyót megnéztem, megtapogattam, megszagoltam, rázogattam és fülemhez tettem. Meg is nyaltam, és az alig észrevehető port, amelyet rajta láttam, letöröltem egy vászondarabbal, aztán megdörzsöltem és elektromosságát ellenőriztem. Fajsúlyát megállapítottam és úgy találtam, hogy négy és öt között van. A próbák alapján kiderült, hogy a golyó nem sokat ér, és emlékeztem arra, hogy gyermekkoromban a frankfurti vásáron egy krajcárért három ilyet kaptam. Végül elérkeztem a kémiai vizsgálathoz, és egy századrészét lefaragtam. Itt sem találtam semmi különöset. Egy kevés agyag, körülbelül ugyanannyi mész, de ennél több kvarc, aztán vas, nyomokban konyhasó és valamilyen ismeretlen anyag. Sajnáltam, hogy az Aggastyán nevét nem tudtam, mert akkor ennek az ismeretlen anyagnak az ő nevét adtam volna. Egyébként a vizsgálatot egészen pontosan végeztem, mert mikor a tulajdonságokat összeadtam, ezeknek összege száz volt. Számításaimnak éppen a végére értem, amikor az Aggastyán visszatért. Megnézte a papírt, szelíd mosollyal elolvasta, aztán végtelen jósággal hozzám fordult, és ezt kérdezte: - Tudod-e, halandó, hogy mit vizsgáltál meg? Egész hanghordozása természetfölötti volt, s ezért így válaszoltam: - Nem tudom, Halhatatlan. A Szellem szólt: - Tudd meg, hogy ez semmi egyéb nem volt, mint a Föld. - Mire én: - A Föld? Nagy Isten! És a nagy tenger minden lakójával hova lett? - Az Aggastyán: - Azzal a vászonkendővel letörölted. - Én: - És a levegőóceán és a földrészek? - Az Aggastyán azt felelte: A levegő? - Az valószínűleg a desztilláció közben eltűnt. És a földrészek? Hogyan kérdezhetsz ilyet? Kabátod ujjával dörzsölted meg, s biztosan ott ragadt. - Én azt mondtam: - De az ezüstnek és az aranynak nyomát se találtam! - Mire Ő: - Elég baj. Látom, hogy segítségre szorulsz. Amikor melegítetted és tüzesítetted, a láng lepörkölte ezt a vonalat Svájctól Olaszországon, Szicílián át egész Afrikán végig, és most az egész itt hever ezen az üveglapocskán. A másikon pedig ott vannak a Kordillerák a Csimborasszóval.

Megértettem és hallgattam. Életem hátralévő részének kilenctized részét odaadtam volna, ha a földet ismét teljes egészében láthatom: - Mit tegyek? Másikat kérjek? - Ó, jaj - kiáltottam; nagy és halhatatlan Lény, adj valamit helyette! Adj egy mustármagot, olyat, mint a föld, hogy megvizsgálhassam minden titkát! - Mit használna neked? hangzott a kérdés. - Hiszen bolygódon, ahol laktál, megláthattad a magokat ezerszeres nagyításban. De ha valamit akarsz, hát itt van neked ez. Vizsgáld meg alaposan, és aztán mondd meg, mit találtál. Azzal egy zacskót adott a kezembe. Amikor elment, csaknem tréfásan szólt: - Vizsgáld meg jól, kémiailag is. Majd visszajövök.

El voltam ragadtatva, hogy ismét van valami vizsgálnivalóm. Most, gondoltam magamban, jobban fogok vigyázni, mert hátha éppen a Nap van benne, vagy valamelyik állócsillag. Mikor a zacskót kinyitottam, várakozásom ellenére könyv volt benne. Nem valami díszes könyv. Egyszerű kötésben. Az írást nem ismertem, egyik sem volt az emberi nyelvek közül való. Az egyetlen dolog, amit el tudtam olvasni a címlapon, ez volt: "Ezt vizsgáld meg, fiam, de kémiailag, és mondd meg nekem, hogy mit találtál!" Nem tagadom, a nagy laboratóriumban eléggé tanácstalan voltam. Hogyan? Hogyan vizsgáljam meg ennek a könyvnek a tartalmát kémiailag? Hiszen a könyv tartalma a könyv értelme! S amikor egy pillanatig ezen tűnődtem, hirtelen fény villant bennem, igen, fény villant meg, és a szégyentől elpirultam. Értem! Értem! - így kiáltottam fel. Ó, Halhatatlan lény, bocsáss meg, most értelek csak meg teljesen. Hála neked, hogy most megértettem azt, ami örök. Szívem mélyéig megrendültem, és abban a pillanatban felébredtem.

Lichtenberg





A MORALISTA MEGFIGYELÉSEI


A legjobb életfilozófia az, amely szarkasztikusan vidám és az életet elnéző megvetéssel szemléli.

A leendő filozófus ne riadjon vissza az első lesújtó fölfedezésektől, amelyeket az ember megismerésében szerez. Ahhoz, hogy az embert valóban megismerjük, le kell győznünk a csalódást, amint a sebész is diadalmaskodik a természeten, érzékszervein és utálatán, hogy végül is szakmájának mestere legyen.

Az élet betegség, melyet tizenhat óránként megenyhít az álom; de az álom végül is csak enyhítőszer, az igazi orvosság a halál.

Az a nap, amikor nem nevetünk, számunkra elveszett.

Két dolgot kell megszoknunk, különben az élet elviselhetetlen: az idők durvaságát és az igazságtalan emberiséget.

A társaság, amit nagyvilági életnek nevezünk, ezernyi ellentétes érdek, keresztező és ütköző, egymást megsebző és egymás előtt megalázkodó hiúság küzdőtere. Hol győzelmet aratunk, hol felocsúdva a vereségre vezekeljük le a tegnap győzelmeit. Inkább egyedül akarok élni, s nem nyomorult csata sebesültjeként, mint a gonosz indulatok áldozata. Az egyedüllétre azt szokták mondani, hogy nem tökéletes lét. Szegény emberiség!

Vajon a szellemileg és erkölcsileg egyaránt tökéletes ember - ha van ilyen - tud-e együtt élni valakivel? Az együttélésen nem azt értem, hogy két ember éppen hogy megtűri egymást, és nem kap össze. Amire én gondolok, az az egymásnak tetsző, szerető, egymás társaságát kedvelő együttlét.

A szellem embere elveszett, ha a szellemhez nem járul erély is: nem elég, ha Diogenész lámpása a miénk, botjára is szükség van.

Senkinek sincs annyi ellensége a világon, mint az egyenes, büszke és eszes embernek, aki olybá veszi a dolgokat és embereket, amilyenek valójában, és nem azt keresi bennük, amit amúgy sem találna meg.

Vannak emberek, akik szeretik magukat illúziókban ringatni, olykor felvillan előttük a valóság, de tüstént hátat fordítanak neki, akár az álarcos után futó kisgyerek, aki elszalad, mihelyt a maszkos ember hátrafordul.

Élvezz és hagyj mást is élvezni, anélkül hogy akár magadat, akár mást bajba kevernél; íme, véleményem szerint ez a morál.

Ha felebarátunkat úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat, jogos, hogy magunkat legalább úgy szeressük, mint a felebarátot.

A szerelem olyan, mint a fertőző betegség: minél inkább óvakodunk tőle, annál könnyebben elér.

A szerelem önszeretet révén férkőzik közelünkbe. Hogyan is lehetne ellenállnunk, mikor széppé teszi azt, amink van, visszaadja, amit elvesztettünk, sőt azzal is megajándékoz, ami eddig nem volt a miénk?

Úgy tűnik, a szerelem nem keresi a valóban tökéletest, sőt kerüli, mintha félne tőle. Csak azt szereti, amit valóban vagy képzeletben saját maga teremt; olyan, mint a király, aki csak az önmaga alkotta nagyságot ismeri el.

A rossz az, ami ártalmas. Az emberi társadalomban az a baj, hogy a morál és a politika terén e definíció hibátlanul alkalmazható, ellentéte azonban, vagyis, hogy a jó az, ami hasznos, nem alkalmas elv a gyakorlatban. Ami egyik pillanatban hasznos, az hosszú időre vagy állandóan ártalmas is lehet.

A szegények Európa négerei.

Chamfort





ÉLETTAPASZTALAT


Ha az ostobák tudnák, mennyit szenvedünk miattuk, bizonyára szánakoznának rajtunk.

Illúzió az a hiedelem, hogy az idő elmúlik. Az idő part, s bár az ember halad, mégis olybá tűnik, mintha a part mozogna.

Ismerőseinkkel kevésbé vagyunk elnézőek, mint amilyen jóindulatúak tudunk lenni az ismeretlenekkel.

A sokbeszédű és hangoskodó irigység nem érint, csak a csendes irigységtől félek.

Az irodalomban végül is minden közhellyé lesz.

A megbízhatóságnál ritkább a józan ész.

Bizalmas érintkezésből fakad a leggyöngédebb barátság, de belőle ered a legerősebb gyűlölet is.

Egyetlen élőlény létezik, amely ért a tűzhöz: az ember. Éppen ezért lett a világ ura.

A filozófust az ész vezeti el oda, ahová a közönséges ember legfeljebb az idő jóvoltából juthat el.

A filozófus inkább anatómus, mint orvos: boncol, de nem gyógyít.

A beszéd hangos gondolkodás. Beszéde alapján bárkiről véleményt mondhatok, s nyelvéről megítélhetem a népet.

A géniusznak a sok nyelv roppant teher, s a rövid életből sokat fölemészt. Ne adjunk sok ruhát a gondolatnak. Mert jó a nyelvek földjén utazgatni, de zárkózzunk be az anyanyelv házába, miután a legszebbek zamatát megízleltük.

Húsz ember közül tizenkilenc rosszat beszél rólunk, s a jót a huszadik rosszul mondja el.

Lévén a nyelvtan az a művészet, amely a nyelv nehézségeit feloldja, ne legyen az emelő nehezebb, mint a súly.

A szótárakban vannak elnyűtt szavak, melyek csak a nagy íróra várnak, aki életerejüket majd visszaadja.

Rivarol





EMBER ÉS VILÁG


A testnek van egyfajta gyengesége, amelynek oka a szellem ereje, és a szellemnek van egyfajta gyengesége, amelynek oka a test ereje.

Az emberek egy része gondolatait elszavalja, egy része felmondja, mint a leckét, egy része elénekli. Más része elbeszéli, olvassa vagy önmagának mondja.

Éles szellemű gondolkodók az előzményeket átugorják és sem maguk nem állnak meg, sem másokat nem állítanak meg a kérdések határain.

Nem azt a filozófiát és metafizikát szeretem, amelyik négy vagy két lábon jár, hanem azt, amelyik repül és énekel.

Az igazsághoz a költészeten át érkeztem, a költészethez az igazságon át.

Az ízlés a lélek költői lelkiismerete.

A tánc a csaknem testetlen könnyűséget és a bájt fejezze ki. A művészetek egyetlen érdeme - és valamennyi célja - a lélek testi ábrázolása.

A világot látni annyi, mint bírák fölött ítélkezni.

Isten azt akarja, hogy még ellenségeit is szeressük.

A vallás a szív költészete.

A babona az egyetlen vallás, amelyben az alacsonyrendű lelkek hisznek.

Azt, aki a bűnt szeretetreméltóvá teszi, jobban kedvelem, mint azt, aki az erényt lealacsonyítja.

Jelmondatom: emberszeretet és bűnbánat.

Mi az, amit alkottam? - Egy árnyék álma.





IGAZSÁG ÉS TÉVEDÉS


Az igazság a lélek fénye. Van úgy, hogy semmi igazat sem látunk, és látjuk az igazságot, semmi szépet sem látunk, és látjuk a szépséget.

Az igazság színe világos, áttetsző és magától értetődő.

Szeretek egyszerre két igazságot látni: minden jó hasonlatnak ez az előnye.

Látni és felismerni mindenütt az igazat, az ellenvetésekben, a szemrehányásokban, sőt még magában a hamisban is. Látni és felismerni azt, ami az igazságtalanságban igazságos.

Ami igaz, az még nem az igazság, és az, ami nem igaz, még nem tévedés. Egy jótett még nem az erény, és egy hiba még nem a bűn.

"Csak az igazság szeretetreméltó." Így van. Magában véve azonban ez még nem elég.

Az igazság a szellem számára pontosan az, ami a fény a szem számára. Vélekedésünk számára a bizonyosság ugyanazt jelenti, mint amit az erős talaj a lábak számára. A kételkedés az ingadozásnak és a hullámzásnak az állapota.

A történeti igazság csak a tudósokat érdekli, a fizikai csak testünket érinti, egyedül a morális igazságnak van jelentősége a lélek, az élet, a halál kérdéseire vonatkozóan.

Amikor hiába kopogtatunk az igazság ajtaján, meg kell kísérelnünk az ablakon bejutni.

Az illúzió az igazságnak kiegészítő része, lényegesen hozzátartozik, akár a hatás a hatóokhoz.

Az idő és az igazság barátok, mégis vannak pillanatok, amelyek az igazsággal ellentétbe kerülnek.

Ami a lámpafényben igaz, az még nem feltétlenül igaz a nap fényében.

Az általános igazságok Isten igazságai. A különleges igazságok csupán emberi vélemények. Az igazság névvel csak azt szabadna illetni, ami a természetre és a lényeges dolgokra vonatkozik, és sohasem olyasmit, amit nem feltétlenül kell tudnunk. Erre a szép névre csak a szívet megvilágító igazságok és cselekvéseket irányító elvek méltók. Ha az igazság szót anyagi dolgokra alkalmazzuk, azzal tisztaságát homályosítjuk el. A morális elveken és az elvont fogalmakon kívül minden egyéb találó neve: tény.

Istennek minden hasznára van, még csalódásaink is. A csalódások forrása az ég, a tévedéseké pedig mi magunk vagyunk.

A hiszékenység a szívből ered és a szellemnek nincs kárára.

Aki véleményét soha vissza nem vonja, jobban szereti önmagát, mint az igazságot.

Mindenekelőtt ne az igazzal és hamissal törődjünk, hanem a gonosszal és a jóval, mert nem a tévedés a félelmetes, hanem a gonosz.

A tévedés felzaklat, az igazság megnyugtat.

Joubert





AZ ŐSISMERET


Az, amit teljesen és természetesen ismerünk, a tökéletes.

A szellem számára semmi sem olyan könnyen elérhető, mint a végtelen.





A LEGMAGASABB


A legmagasabb a legelérhetőbb, a legközelebbi a legnélkülözhetetlenebb.

Csak önmagunk nem ismerése, csak az önmagunktól való távolság okozza az érthetetlenséget, és - ez az érthetetlen.





VALÓSÁG


A valóság: az egész. Csak az lehetne teljesen valóságos, ami már nem lenne egyúttal rész is.

Az egész úgy pihen önmagán, mint ahogy a törökülést játszó ember szék helyett keresztbetett térdén pihen.





FILOZÓFIA


Filozofálni annyi, mint dédelgetni, annyi, mint a gondolkozás legbensőbb szerelmének bizonyítéka, annyi, mint a bölcsességben talált fokozhatatlan öröm.

A filozófia honvágy: bárcsak mindenütt otthon lehetnénk.

A filozófia éberség: filozofálni nem más, mint kétszeresen, háromszorosan résen lenni, ébren lenni, tudatosnak lenni.





ÉLETISMERET


A tiszta léthez semmiféle módosulás nem tapad, nincs olyan fogalom, amit szembe lehetne vele állítani, legfeljebb szó szerint a nem-létet. Ez azonban csupán egy pro forma ráaggatott függelék - csak látszat, mindössze egy marék sötétséget ragad meg.

Ahhoz, hogy az ént meghatározhassuk, valamihez viszonyítani kell. A viszonyítás pedig az egzisztencia két abszolút szférájának tétele alapján történik. Ez a két szféra a tiszta lét - vagy a káosz.

Egy ezeknél magasabb szféra a lét és a nem-lét között lenne - lebegés a kettő között - egy kimondhatatlan, és itt ragadhatjuk meg az élet fogalmát. Az élet nem lehet más - az ember meghal - az anyag megmarad - a középtag, ha így nevezhetem, anyag és pusztulás között megsemmisül - az anyag rendeltetése megszűnik - minden képessége szerint illeszkedik.

A filozófia itt megáll, és meg kell állnia, mert az élet éppen az, amit megérteni nem lehet.





A SZÓ


Minden szónak van varázsereje: amilyen szellemet idéz, olyan jelenik meg.





FILOLÓGIA


Ha a szellem ereje megszentelő, úgy minden valódi könyv biblia.

Lehet, hogy a legkiválóbb könyv az ABC-hez hasonlít.

Lehet, hogy a könyvek a hagyomány helyébe léptek.

A valódi levél természeténél fogva költészet.

A költészet az idegen létet önmagában feloldja.

A költészet az igazi, az abszolút realitás. Ez az én filozófiám magva. Minél költőibb, annál igazabb.





HANG ÉS TÁNC


A hang megtört mozgás, mint ahogy a szín megtört fény.

A szám és a zene a legszorosabban kapcsolódik.

A hang önmagától kapcsolódik a mozgásba.

A szín az anyagnak és a fénynek semlegesített állapota.

Az anyag fény akar lenni, a fény törekvése épp az ellenkező.

Lehetséges, hogy minden kvalitás a fenti értelemben megtört állapot.





FRAGMENTUMOK


A bűnnek és a szeretetnek célja az istenséggel való feltétlen egyesülés.

A ditirambusok valódi keresztény termékek.

Az igazi vallásos ember számára semmi sem bűn.

Egész életünk egyetlen istentisztelet.

Ha az ember óriást lát, vizsgálja meg előbb a Nap állását és figyelje meg, vajon nem csupán egy törpe árnyékát látta-e?

Az ember becsületét mindenre ráteheti - de ne tegye rá, csak egyre.

A szerencsés emberek azok, akik mindenütt Istennel találkoznak. - Ezek a tulajdonképpeni vallásosak.

A jövő nem a betegeké. Csak az egészségesek nem vesztik el szemük elől a csodálatosat. A szerencsétlenség az Isten hívása. Csak a szerencsétlenség tesz szentté. Ezért rohantak a szentek mind a szerencsétlenségbe.

Novalis





ROMANTIKA ÉS KLASSZICIZMUS


* * *






MESSIÁS


Valaki tréfából a rabbitól azt kérdezte:

- Mi lesz a Messiás, igazhívő, vagy eretnek?

- Azt hiszem, eretnek - válaszolta az -, mert ha igazhívő lenne, az eretnekek nem hinnének neki, de az igazhitűek, akárkicsoda, hinni fognak neki.





LÁTÁS


Salman rabbitól halála előtt unokája azt kérdezte:

- Látsz valamit?

Az csodálkozva nézett rá.

- Már csak az örök semmit látom - szólt -, amely a világot élteti.





MIT AKAR


Salman rabbi egyszer imáját megszakította, és felkiáltott:

- Nem kell a paradicsomod, nem kell a jövő világod, csak Te kellesz.





TEHETSÉGEK


Rabbi Bunam így szólt khasszidjaihoz:

- Aki közületek semmi más, csak kedves, az bujálkodó, aki semmi más, csak kegyes, az csibész, aki semmi más, csak okos, az hitetlen.





A MEGBOCSÁTÁS JELE


- Miről ismerjük fel - kérdezte rabbi Bunam tanítványait - ebben a mi próféta nélküli korunkban, hogy bűneink mikor bocsáttattak meg?

A tanítványok többfélét válaszoltak, de a rabbinak egyik válasz se tetszett.

- Arról ismerjük fel - szólt végül -, ha a bűnt többé nem követjük el.





A NYELV


Jelmdi tanítványaival réten ment át, ahol legelésző tehenek bőgtek, és a patak mellett libasereg gágogott.

- Ó - szólt egy tanítvány -, ha az ember mindezt meg tudná érteni!

- Ha gyökerében meg fogod érteni azt - válaszolt a rabbi -, amit magad beszélsz, minden lény nyelvét érteni fogod.





AZ ANGYAL SORSA


Egy khasszid halála után az égi bíróság elé került, és erős védelmezői annyian voltak, hogy a kedvező ítélet bizonyosnak látszott. Ekkor nagy angyal szólalt fel, aki mulasztással vádolta.

- Miért tetted ezt? - kérdezték tőle, és ő nem talált más választ, minthogy: "Feleségem csábított el". Az angyal erre fölnevetett:

- Kitűnő védekezés! Egy asszony hangjának sem tudtál ellenállni?!

Az ítéletet meghozták: az embernek mulasztásáért bűnhődnie kellett, az angyalnak pedig a földre vissza kellett mennie, hogy megnősüljön.





SZENVEDÉS


Rabbi Szusszja születésétől fogva olyan nélkülözések és szenvedések között élt, amely példa nélkül állt. Smelhe rabbi és öccse egyszer mesterükhöz, a szent Maggidhoz mentek Messrits-be, és így szóltak hozzá:

- Bölcseink tanítása nem hagy bennünket nyugodni, mert sehogyan sem értjük. E tanítás szerint az ember az Urat a rosszért éppen úgy, mint a jóért, dicsőítse, és fogadja örömmel. Mondd mester, hogyan értsük ezt?

A Maggid így válaszolt:

- Eredjetek a tanulók szobájába, ott egy embert találtok, aki pipázik, úgy hívják, hogy Szusszja. Ő majd megmondja.

Csakugyan elmentek, és kérdésüket teltették. Rabbi Szusszja nevetni kezdett.

- Ti aztán jól választottatok! Valaki mást kell keresnetek, mert velem világéletemben soha semmi rossz nem történt.





A SÓHAJ


A Maggid fiatal korában feleségével nagy szegénységben élt. Roskatag házban laktak a városon kívül, amiért nem kellett bért fizetni. Az asszony itt szülte meg fiát. Mind ez ideig nem panaszkodtak, de mikor a bába néhány fillért kért, hogy kamillateát vásároljon, és semmi pénzük nem volt, az asszony felsóhajtott:

- Látod, így jutalmazza az Úr szolgálatunkat!

A Maggid hallotta, és így szólt:

- Most kimegyek, és megátkozom Izraelt, amiért bennünket ilyen nyomorban hagy.

A kapu elé ment, szemét az égre emelte, és felkiáltott:

- Izrael gyermekei, a bőség árasszon el benneteket!

Az asszony a gyermeket elnémultan ringatta. A Maggid most sóhajtott először. Hirtelen hang hallatszott: "Részedet a jövő világból elvesztetted". A Maggid szólt:

- Úgy legyen. Nincs többé jutalom, most már igazán szolgálhatok.





FOLTOZÁS


A lublini rabbi egyik híve szombattól szombatig böjtölt. Pénteken délután oly erős szomjúság fogta el, hogy azt hitte, belehal. Kutat pillantott meg, odament és inni akart. Ugyanakkor azonban feleszmélt, s arra gondolt, egyetlen órát kell még elviselnie, ha nem bírja, egész fáradtsága odavész. Nem ivott, és a nehéz próbát megállta. Mikor azonban erre is feleszmélt, azt gondolta: "Helyesebb, ha odamegyek és iszom, mintha a kevélység lesz bennem úrrá." Visszafordult, és a kúthoz lépett. Már a víz fölé hajolt, hogy merítsen, mikor úgy érezte, nem is szomjas többé. A szombatnap kezdetének órájában mesterének házába lépett. "Foltozás", kiáltott a mester, mikor a hívőkhöz ért.

Buber: Haszid történetek





A POKOL KÖZMONDÁSAI


Vetéskor okulj, aratáskor oktass, télen örülj.

Hajtsd szekered s ekéd a holtak csontjain keresztül.

A kicsapongás útja a Bölcsesség palotájához vezet.

Csúf, gazdag vénlány a tudás, akinek a Tehetetlenség teszi a szépet.

Aki vágyik, de nem cselekszik, pestist idéz.

A kettészelt kukac megbocsát az ekének.

Vesd a folyóba, aki szereti a vizet.

A balga nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs.

Akinek arca nem áraszt fényt, abból sose lesz csillag.

Az örökkévalóság szerelme az idő teremtményei iránt.

A buzgó méhecske nem ér rá szenvedni.

A balgaság perceit kiméri az óra, de a bölcsességéit nincs óra, mely kimérje.

Minden tápláló eledel elérhető háló és csapda nélkül.

Számot, súlyt, mértéket az ínség esztendeiben végy elő.

Egy madár se száll túl magasra, míg a maga szárnyain száll.

A holttest már nem áll bosszút az igazságtalanságon.

Nincs tisztább cselekedet, mint mást helyezni magad elé.

Ha az ostoba kitartana ostobaságában, bölcs válnék belőle.

Butaság a Gazság palástja.

Szégyen a Gőg palástja.

A börtönök a Törvény köveiből épülnek, a bordélyok a Vallás tégláiból.

A páva gőgje Isten dicsősége.

A kecske kéjvágya Isten pazarlása.

Az oroszlán haragja Isten bölcsessége.

A nő mezítelensége Isten műremeke.

A bánat telje nevet. Az öröm telje sír.

Az oroszlán bőgése, a farkas üvöltése, a viharos tenger zúgása, a gyilkos penge mind az öröklét arányait hordják és túl nagyok az emberi szemnek.

A róka a csapdát veti meg, nem önmagát.

Gyönyör ejt teherbe. De a szenvedés szül.

Adjátok a férfira az oroszlán bőrét, a nőre a juh gyapját.

Fészek a madárnak, háló a póknak, az embernek barátság.

Mondjuk bölcsnek az öntelten mosolygó ostobát és a baljóslatú, mord ostobát, így fonhatunk korbácsot belőlük.

Ami mára megvalósult, tegnap még csak képzelet volt.

Patkány, egér, róka, nyúl őrzik a gyökeret; oroszlán, tigris, ló, elefánt őrzik a gyümölcsöt.

A medence összegyűjt, a forrás kiárad.

Egyetlen gondolat betölti a mindenséget.

Légy mindig kész az őszinteségre és elkerülnek a gazok.

Minden, ami elhihető - egy arca az igazságnak.

A sas nem vesztegethetné rosszabbul idejét, mintha a szarkától akarna tanulni.

A róka gondoskodik önmagáról, de Isten gondoskodik az oroszlánról.

Reggel eszmélj. Délben cselekedj. Este egyél. Éjjel aludj.

Aki tűri, hogy becsapd, az ismer téged.

Ahogy az eke megindul a puszta szóra, úgy hajt Isten az imára.

A düh tigrisei bölcsebbek a meggondolás paripáinál.

Álló víztől csak mérget remélj.

Nem tudhatod, mi elég, amíg nem tudod, mi több az elégnél.

Hallgass a balga rosszallására! Királyi dicséret az!

A tűz szeme, a levegő orrlikai, a víz ajka, a föld szakálla.

A bátorságban gyenge erős a ravaszságban.

Az almafa nem kérdezi a bükktől, hogyan nőjön magasra; sem az oroszlán a lótól, hogyan ejtse el zsákmányát.

Kinek hálásak segéltjei, annak bő az aratása.

Ha más nem volna bolond, mi lennénk azok.

Az édes öröm lelkét be nem mocskolhatod.

Ha sast látsz, a Géniusz részét látod, emeld föl a fejed!

Miként a hernyó a legszebb levelet választja ki tojásainak lerakására, a pap is a legszebb örömökre szórja átkait.

Egy csöpp kis virág teremtése nagy idő munkája.

A kárhozat összeköt. Az áldás elszakít.

A bor, ha ó, a víz, ha friss.

Könyörgés nem vet! Dicséret nem arat!

Gyönyör nem nevet! Fájdalom nem sír!

A fej a Fönség, a szív az Indulat, a nemi rész a Szépség, a kéz és a láb az Arány.

Ami a lég a madárnak, tenger a halnak, az a megvetés a megvetendőnek.

A varjú mindent feketének szeretne, a bagoly mindent fehérnek.

A bőség szép.

Ha az oroszlán a róka tanácsára adna, maga is agyafúrt lenne.

Javítás teszi az utat simává; de rögös út és javításmentes a Géniusz útja.

Inkább gyilkold meg bölcsőjében a csecsemőt, semmint betöltetlen vágyakat táplálj.

Igazságot nem lehet úgy mondani, hogy aki megértette, el ne higgye.

Elég! Vagy nagyon is Sok.

William Blake





EMBER ÉS TERMÉSZET


Az ember, bármennyire vonzza is a föld ezer meg ezer jelenségével, tekintetét kutatva és vágyakozva függeszti az égre, amely végtelen terekben boltozódik felette, mélyen és tisztán érzi ugyanis magában, hogy annak a szellemi birodalomnak a polgára, melyben a hitet sem visszautasítani, sem feladni nem vagyunk képesek. Ebben a sejtelemben rejlik annak a titka, hogy örökké ismeretlen cél után törekszünk; egyszersmind ez kutatásunk és gondolkodásunk serkentője, s a finom kötelék költészet és valóság között. Az erkölcs örökös békekötési kísérlet személyi igényeink s e láthatatlan birodalom törvényei között.

Minden valamirevaló ember érzi, különösen amint műveltségben gyarapszik, hogy a világon kettős szerepet játszik; egy igazit és egy eszményit, és ebben az érzésben keresendő minden nemes alapja. Ami valóság számunkra osztályrészül jutott, nagyon határozottan érezzük; ami a másikat illeti, azzal ritkán jövünk tisztába. Az ember keresheti magasabb rendeltetését földön vagy égben, a jelenben vagy a jövőben, mégis belsőleg bizonyos örök ingadozásban marad, kívülről egyre zavaró hatásoknak kitéve, mígnem arra az elhatározásra jut, hogy úgy döntsön, ahogy az helyes, ami hozzá illik.

A természettudományban végzett fáradozásaim nélkül soha meg nem ismerhettem volna az embereket igaz valójukban. Másutt nem ellenőrizhető úgy, sem a tiszta szemlélet és gondolkodás, sem a jellemhibák és jó tulajdonságok; mindez többé-kevésbé rugalmas valami, ingadozó, és többé-kevésbé tűri, hogy önkényesen bánjanak vele; a természet azonban nem ismer tréfát, mindig igaz, mindig komoly, mindig szigorú, mindig neki van igaza, és a hibák és tévedések mindig az emberéi vele szemben. A tehetségtelent megveti és csak az értelmesnek, az igaznak és tisztának hódol meg és tárja föl titkait.

A puszta eszesség nem éri fel, az embernek képesnek kell lenni, hogy a legfőbb bölcsességig emelkedjék, hogy az istenséget megérinthesse az erkölcsi és fizikai ősjelenségekben, amelyek belőle indulnak, s amelyek mögött ő lakozik. Az istenség pedig csak az élőben tevékenykedhet és nem a halottban; a levőben, a változóban rejlik, s nem a készben és megmerevedettben; ezért az istenségre beállított kutató értelemnek mindig a levővel, élővel van dolga - míg a gyakorlatias ész a késszel, a megmerevedettel foglalkozik.

Éppen abban áll a szeretet isteni ereje, amiről nem szűnnek meg dalolni és beszélni: hogy minden pillanatban újra előállítja a szeretett tárgy gyönyörű tulajdonságait, legkisebb részleteiben kidolgozza, egészében átfogja, nappal nem nyugszik, éjjel nem pihen, saját műve elragadtatásba ejti, saját szakadatlan tevékenysége felett álmélkodik, a már ismertet mindig újként felfedezi, mert az minden pillanatban a legelragadóbb tevékenységben újjászületik. Igen, a szeretett lény képe soha meg nem öregszik, mert minden pillanat születése órája.

Legszebb állapot az önkéntes függés, s hogy volna ez lehetséges szeretet nélkül.

A jó emberek emlékezete nagyobb befolyással van életünkre, jellemünkre, sorsunkra, mint amit különben a csillagoknak tulajdonítanak.

Goethe





A BŰNBEESÉS


... Tegyük fel tehát, hogy a gondviselés megállt volna vele ezen a fokon, úgy az emberből minden állatok legboldogabbika és legszellemesebbike lehetett volna - de a természeti ösztön gyámsága alól soha nem került volna ki. Cselekvései szabadok, tehát erkölcsiek soha nem lettek volna, soha nem lépte volna túl az állati lét küszöbét. Kéjes nyugalomban élte volna örök gyermekkorát, és a kör, amelyben mozog, a lehető legkisebb lett volna: a vágytól az élvezetig, az élvezettől a megpihenésig, a megpihenéstől ismét a vágyig.

De az ember egészen másra szemeltetett ki és a benne lakozó erők egészen másféle üdvösségre szólították. Amit csecsemőkorban a természet vállalt helyette, azt, amint nagykorú lett, magának kellett vállalnia. Ő magának kellett saját üdvösségét megteremtenie, és az a mérték, amelyben ő maga üdvössége megteremtésében részt vett, határozta meg üdvössége mértékét. Meg kellett tanulnia az ártatlanságnak azt az állapotát, amelyet most elveszített, esze által újra fellelni, és mint szabad ésszel bíró szellemnek oda visszatérni, ahonnan mint növény és mint ösztönlény kiindult; a tudatlanság és szolgaság paradicsomából fel kellett magát küzdenie, ha késő évezredek múltán is, a megismerés, a szabadság paradicsomába, ahol ugyanoly állhatatosan fog engedelmeskedni a keblében lakozó erkölcsi törvénynek, mint ahogy először az ösztönnek szolgált, valamint a növény és az állat még most is szolgálnak. Mi volt tehát az elkerülhetetlen? Minek kellett megtörténnie, ha elébe akart indulni ennek a távolban kitűzött célnak? Alig próbálta meg esze első erőit, a természet elbocsátotta őt gondozó karjaiból, vagy helyesebben szólván, ő maga, valamely ösztöntől űzetve, melyet maga sem ismert, nem is tudva, mily nagyot cselekszik e pillanatban, ő maga szakadt le a járószalagról, és még zsenge eszével - ösztöne csak távolból kísérte - az élet vad játékába vetette magát, elindult az erkölcsi szabadság felé vezető veszélyes úton. Ha tehát Isten szavát az Édenben, amely eltiltotta a Tudás Fájától, saját ösztöne szavára változtatjuk, amely őt ama fától visszarántotta, úgy vélt engedetlensége az isteni paranccsal szemben nem egyéb, mint eltántorodás saját ösztönétől, tehát öntevékenységének első megnyilatkozása, eszének első merészsége, első kezdete erkölcsi létezésének. Az embernek az ösztöntől való eltántorodása, amely ámbátor az erkölcsi rosszat hozta a teremtésbe, csak azért, hogy ezáltal lehetségessé tegye az erkölcsi jót, kétségtelenül a legszerencsésebb és legnagyobb esemény az emberiség történetében; ettől a pillanattól kezdődik szabadsága, erkölcsi épületéhez itt rakta le az első, távoli alapkövet. A néptanítónak tökéletesen igaza van, ha ezt az eseményt, mint az első ember bűnbeesését tárgyalja, és ahol csak lehet, hasznos erkölcsi tanulságokat von le belőle, de a filozófusnak sincs kevésbé igaza, ha az emberi természetnek általában szerencsét kíván e nagy lépéséhez saját tökéletesedése felé. Az elsőnek igaza van, ha ezt bűnbeesésnek nevezi, mert az ember ártatlan teremtményből bűnössé lett, a természet tökéletes növendékéből tökéletlen erkölcsi lénnyé, boldog hangszerből boldogtalan; művésszé.

A filozófusnak igaza van, amikor ezt az emberiség óriási lépésének nevezi. Mert az ember ezáltal lett a természeti ösztön rabszolgájából szabadon cselekvő teremtménnyé, automatából erkölcsi lénnyé, ezzel a lépéssel jutott első fokára annak a létrának, amely őt sok ezer év elteltével önmaga urává fogja emelni...

Schiller





A CSILLAGOS ÉG ÉS AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY


Két dolog tölti el újra meg újra csodálattal a lelkemet, mennél többet és mennél tovább elmélkedem rajta: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem. Egyiket sem kell ködbe burkoltan, homályos túlzásokban látkörömön túl keresnem és csupáncsak sejtenem: világosan ott állnak előttem, s egybekapcsolódnak létezésem öntudatával. Az egyik azzal a hellyel kezdődik, amelyet az érzéki világban elfoglalok, és kiszélesíti a kapcsolatoknak azt a hálózatát, amelyben állok, világok és világok, bolygórendszerek és bolygórendszerek beláthatatlan méreteiben, s mindezek felett még periodikus mozgásuk, keletkezésük és időtartamuk határtalan időibe. A másik láthatatlan énemmel, személyiségemmel veszi kezdetét, és beállít egy világba, amelynek valódi ugyan végtelensége, de csupán az értelem számára észlelhető, és amellyel (s ezáltal egyszersmind azokkal a látható világokkal is) nem pusztán mint ott esetlegesnek, hanem általánosnak és szükségképpeninek ismerem fel kapcsolataimat. Az első látvány, a számtalan világoké, megsemmisíti szinte egész jelentőségemet, mint valami állati lényét, amelynek az anyagot, amelyből lett, vissza kell adnia ismét a bolygónak, a világmindenség egy csöpp pontjának, miután ez az anyag, nem tudni, miként, egy időre életerővel rendelkezik. A második ellenben emeli értékemet, mint személyiségem által végtelen intelligenciáét, amelyben az erkölcsi törvény az állati és az egész érzéki világtól független életet nyilvánít meg, legalábbis amint az létem e törvények általi meghatározottságából, amely már nem korlátozódik a fizikai élet feltételeire és határaira, hanem a végtelenbe terjed, ez kikövetkeztethető.

Kötelesség! Te fenségesen nagy név, amelyben nincs semmi olyan kedveskedés, amely hízelgően hatna, hanem engedelmességet kívánsz, mégsem fenyegetőn, ami a kedélyben természetes ellenkezést keltene, ijesztve, hogy az akaratot megindítsd, hanem csupán felállítsz egy törvényt, amely a kedélybe magától utat talál és akaratlanul is tiszteletet, ha nem is mindig követést vív ki, amely előtt valamennyi hajlam elnémul, ha titokban aztán ellenállnak is: mi a te méltó eredeted és hol található gyökere nemes származásodnak, amely büszkén kizár minden rokonságot a hajlamokkal, és amely gyökértől származni annak az értéknek elengedhetetlen feltétele, amelyet az ember önmagának adhat.

A kötelesség méltóságának nincs mit kezdenie az élvezettel: neki megvan a saját törvénye, s a maga sajátos ítélőszéke is, és ha a kettőt össze is akarták volna erőltetni, hogy összekeverve a beteg lélek gyógyszereként szolgálják fel, szétválnak maguktól hamarosan, és ha nem is teszik ezt, az első egyáltalán nem hat, de ha a testi élet bizonyos erőre kapna így, az erkölcsi menthetetlenül belepusztulna.

Az erkölcsi törvény olyan imperatívusz, amely kategorikusan parancsol, mert a törvény feltétlen.

A kategorikus imperatívusz feltétlen, s ekként hangzik:

a. Cselekedj úgy, hogy minden tetted általános erkölcsi alaptörvényként szolgáljon.

b. Cselekedj úgy, mintha cselekedeted alapelve szándékod folytán általános természeti törvénnyé kellene hogy legyen.

c. Cselekedj úgy, hogy az emberiséget a magad személyében éppúgy, mint a más személyében, mindig célként és sohase puszta eszközként használd fel.

Kant





BEVEZETÉS A GONDOLKODÁS MÓDSZERÉBE


Korunknak legfőbb alapvonása az, hogy benne az élet történelmivé és jelképessé vált, magának az életnek valóságával azonban alig találkozunk. Az életnek egyik nem lényegtelen alkotórésze a gondolkodás. Ahol az egész élet idegen történelemmé halványodott, ott a gondolkodással sem történhetett más. Bizonyára hallották már és meg is jegyezték, hogy az emberek többek között gondolkodni is tudnak; igen, valóban többen lehetnek itt olyanok, akik már gondoltak arra, hogy az egyik ember így, a másik amúgy, és a harmadik meg a negyedik megint másképp gondolkodik, és hogy ennek mi az oka; arra az elhatározásra azonban, hogy ezt a gondolkodást végre egyszer a magunk személyében tegyük próbára, nem könnyen jutunk. Az, aki előveszi magában, hogy egy ilyen kort, mint a mienk, erre az elhatározásra bír, többek között még abba a kényelmetlen helyzetbe is jut, hogy nem tudja, hol keresse fel az embereket és hogyan férjen hozzájuk. Akárkit von felelősségre, az illető már kész válasszal vág vissza: "igen, ez a vád illethet másokat, de nem engem"; és igaza is van annyiban, hogy a gáncsolt gondolkodásmód mellett puszta történelmiségében a másikat, a vele szemben állót is éppoly jól ismeri; s ha azon kapta volna rajta valaki, akkor ehhez menekült volna, amelyet most éppen megtagadott. S ha valaki példának okáért úgy beszélne, ahogy én most beszéltem, vagyis elítélné a történelmi laposságot, a sokféle, egymásnak ellentmondó szemléletmód szétszórtságát, a mindenekfölött való bizonytalanságot és azt a tökéletes közönyt, amellyel az emberek általában az igazság iránt viseltetnek: úgy mindenki biztosítaná a dorgálót, hogy ebben a jellemképben nem ismer magára, mert ő nagyon jól tudja, hogy csak egy állítás lehet igaz, és minden, ami ezzel az eggyel ellentétben van, szükségképpen hamis; ugyanez az ember biztosítana erről minket, aki - ha szemléletének egyoldalúságával, dogmatikus merevséggel vádolná valaki - nyomban szkeptikus sokoldalúsággal dicsekednék. S mivel ilyenformán áll a dolog, nem marad más hátra, minthogy röviden, de döntően, egyszer és mindenkorra leszögezzük: ebben a kérdésben a legkomolyabban előrebocsátandó, hogy van olyan igazság, amely önmagában egyedülállóan igaz, és mindaz, ami rajta kívül áll, feltétlenül hamis; s ez az igazság valóban felismerhető, mert igaz voltában közvetlenül bevilágító; ennek az igazságnak azonban egyetlen szikrája sem fogható fel történeti úton, mint valamely tőlünk idegen kedélynek a határozata, és így nem is válik közölhetővé; ellenben, aki magáévá akarja tenni, annak önmagában kell azt megteremtenie. Az előadó kizárólag a megismerés feltételeit jelölheti meg; ezeket a feltételeket most már mindenkinek önmagának kell megvalósítania, és akkor a megismerés minden további hozzájárulás nélkül magától adódik. Nem olyan tárgyról van itt szó, amellyel másutt már találkoztak, hanem valami egészen újról és soha nem hallottról, ami annak a számára, aki még nem foglalkozott a tudományelmélet alapjaival, teljességgel ismeretlen; ehhez az ismeretlenhez senki sem juthat el másképp, csak úgy, hogy őbenne magában megszületik; azonban csak azzal a feltétellel születhetik meg, ha ő maga, a személy megteremti a megismerés megfogamzásának feltételeit. Aki ezt nem teszi, az nincs birtokában annak a tárgynak, amelyről itt szó lesz, és minthogy mindaz, amit mondani fogunk, erre az egyetlen tárgyra érvényes csupán, neki egyáltalán nem lesz a birtokában semmiféle tárgy; ránézve tehát mindaz, ami itt elhangzik, a puszta semmit jelentheti csak, vagyis nem lesz számára több mint puszta hang, szóözön, mint a levegő rezgése. És így legyen ez, amit itt mondottunk, a szavak teljes súlyával és azoknak legszigorúbb értelmében, az első prolegomenon.

Fichte





A VALLÁSOS EROTIKÁBÓL


Az ember - mondja Saint-Martin - ember akart lenni Isten nélkül, de az Isten nem akart Isten lenni az ember nélkül. Hogy Isten a világot és az embert megteremtse, ahhoz nem kellett más, mint hogy hatalmát és dicsőségét szabadon kibontsa és kedvére megnyilvánuljon a maga lényegében, ahhoz azonban, hogy a bűnbe esett embert megváltsa, erőt kellett vennie magán. Túl kellett ugyanis adnia önnön fenségén azért, hogy mi gyöngeségünkben és romlottságunkban fel tudjuk fogni és el tudjuk viselni az ő segítségét. Csak a szeretet képes arra, hogy ezt az áldozatot megértse és elfogadja.

A kereskedő mindazt, amit üzletfelétől kap, feljegyzi saját terhére a "tartozik" rovatába, s ugyanúgy mindent, amit üzletfelének ad, annak terhére ír a "követel" rovatába. Hasonlóképpen vezeti a szerelem is a maga könyvvitelét. Midőn ugyanis a szeretett lény nekem adja magát, én adósa lettem néki magammal, s midőn én (hívén benne) odaadom magam a szeretett lénynek, ő lett adósom nekem - önmagával. És még Isten sem adhatja magát nekem, ha én nem adom, nem engedem magam át neki, ha nem hagyom rá magam vagy ha nem hiszek benne. De ő sem vonhatja el magát tőlem, ha én - hívén benne - magam neki adom, ami által ő ugyancsak az én adósom lett.

Amennyiben a szeretett lény az enyém, hatalmam van rajta és ura vagyok. S amennyiben én az övé vagyok, neki hatalma van rajtam és ő az én úrnőm. Ha örömet tudok szerezni annak, akit szeretek, megszabadulok egy kívánságtól, egy fájdalomtól, és ha magamra vehetem az ő fájdalmát, az nekem örömet szerez. Mindkét esetben éppen annyi hálával tartozom a kedvesnek, mint amennyivel ő tartozik nekem, és így nézve a dolgot azt kell mondanunk, hogy a szeretet mindig dupla krétával ír.

S ezért még azt is mondhatjuk, hogy a szerető már csak azért is hálás lehet a szeretett lénynek, mert az engedi magát szeretni általa. De ha ezt jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy én csak azt szerethetem és csakis az hagyhatja szeretni magát általam, aki maga is szeret engem. Ebben az értelemben panaszkodik az Írásban olyan gyakran Isten, hogy csak oly kevés ember engedi magát szeretni, és ezért ő, aki maga a szeretet, csak oly kevés embert szerethet, és - saját hibájukból - azokat is csak oly kevéssé szeretheti, bármennyire is akarná.

Mindezekből következik, hogy valójában semmi sem olyan szeretetreméltó, mint maga a szeretet; mert a szellem és a szív birodalmában érdemesség, fogékonyság és érdem egyet jelentenek.

Az istenfélő és az istentagadó egyaránt szüntelenül tanúságot tesznek Istenről. Mert amiképpen a jó szerencséjében Istent dicséri és neki hálával adózik, a balsorsban pedig hozzá fohászkodik, azonképpen a gonosz balsorsában és fájdalmában átkozza Istent, szerencséjében pedig dacol vele.

Az adakozó nem azonos az adománnyal, sem pedig megfordítva, és mégis, ha szeret, minden adakozó önmagát adja az adományban, és az elfogadó az adományban, ha szereti, az adakozót fogadja el. Ha én abban, amit neked adok, nem önmagamat adom (a szívemet), akkor nem szeretlek, és ha te nem engem fogadsz el abban, amit neked adok, akkor nem szeretsz.

Baader





A LÉLEKRŐL


A lélek az igazán isteni az emberben, vagyis a lélek a személytelen, az igazán létező, amelynek a személyiség mintegy nem-létezőként rendeltetik alá. Az ezzel szemben felmerülő kétségek:

a. Szoktak beszélni lelki betegségekről. Ilyesmi azonban önmagában nincs. Csak a kedély vagy a szellem lehet beteg.

b. A mindennapi életben is szokták mondani bizonyos emberekről: gonosz, fekete, hamis lelke van. Csakúgy, ahogy hamis erényről is szoktak beszélni. Azt ellenben nem mondhatja senki, hogy az az ember, aki vétkesen vagy elvetemülten cselekedett, lélekkel cselekedett volna. Vagyis a fekete lélek nem lélek. (Ugyanígy vannak szellemi tévedések, de lelkes tévedések nincsenek.)

Tehát a lélek a személytelen. A szellem tud, a lélek nem tud, hanem a lélek a tudás. A szellem, mert a gonoszra való hajlam megvan benne, csak képes a jóra, vagyis része lehet a jóságban, a lélek azonban nem jó, hanem a lélek maga a jóság.

A kedélyt tehát - éspedig annak legmélyebb vágyaiból kiindulva - folytonos sor köti össze a lélekkel. A kedély és a szellem egészsége ennek a sorrendnek töretlenségén nyugszik, s épp ezért ennek a folytonos vezetéknek a lélekből is el kell vezetnie a kedély legmélyebb rétegébe. Mert a lélek az, amin keresztül az ember kapcsolatban van Istennel, s e nélkül a kapcsolat nélkül a teremtmény, kiváltképpen pedig az ember, egy pillanatig sem létezhet. Amint tehát a vezeték megszakad, itt a betegség, éspedig a kedély megbetegedése, különösen akkor, ha a vágy legyőzi az érzelmet, ami a kedélyen belül a lelket jelenti. Tehát:

1. Ha a vezeték az érzelemben szakad meg, akkor jön létre a kedélybetegség.

2. Ha a vezeték az értelemben szakad meg, akkor jön létre a gyengeelméjűség. Ilyen embereknek sokszor igen nagy lelkierejük van, és különösen nagy akaratosság van bennük, ez utóbbi azonban, mivel nem vezeti az értelem, többnyire ártalmatlan, s tulajdonképpen csak az élvezetekre vagy ehhez hasonlókra irányul.

3. Ha azonban az érzelem és a lélek között szakadt meg a vezeték, akkor jön létre a legrettenetesebb jelenség, az őrület. Voltaképpen nem azt kellett volna mondanom, hogy létrejön: hanem azt, hogy előlép. Ennek megvilágítására megjegyzem a következőket.

Mi az emberi szellem? A válasz: létező, amely a nem-létezőből lesz, vagyis az értelem, amely az értelem nélkül valóból keletkezik. Mi tehát az emberi szellem alapja, abban az értelemben, ahogy mi az alapról beszélni szoktunk? Válasz: az értelem nélkül való. S mivel az emberi szellem a lélekhez való viszonyában is relatíve nem-létező, így egyúttal relatíve értelem nélkül való is. Ha tehát az emberi szellemet a lélektől és így Istentől való elhagyatottságában szemléljük, annak legmélyebb lényege az őrületben van. Az őrület tehát nem keletkezik, hanem csupán előlép akkor, ha az, ami eddig voltaképpen nem-létező, vagyis értelem nélkül való volt, aktualizálódik, ha létezővé és jelenvalóvá akar válni.

Az értelem alapja tehát az őrület. Így az őrület nélkülözhetetlen elem, amelynek azonban sohasem szabad napvilágra lépnie, amely sohasem valósulhat meg. Amit mi értelemnek szoktunk nevezni, az, ha valódi, élő, cselekvő értelem, akkor tulajdonképpen nem más, mint rendezett őrület. Az értelem csak a maga ellentétében mutatkozhatik és nyilvánulhat meg: az értelem nélkül valóban. Azok az emberek, akikben nincs őrület, üresfejű, terméketlen eszű emberek. Innen a fordított mondás: Nullum magnum ingenium sine quadam dementia; innen az az isteni őrület, amiről Platón és a költők beszélnek. Ha ugyanis ezt az őrületet a lélek ereje kormányozza, akkor valóban isteni őrület, akkor az ihletnek és egyáltalában a hatóképességnek alapja. De általában maga a puszta értelem is, ha erőteljes és eleven, tulajdonképpen nem más, mint irányított, fegyelmezett és rendezett őrület. Vannak azonban esetek, amikor az értelem a lényünk mélyén szunnyadó őrületet nem képes hatalmában tartani. Ilyenkor az értelem a heves fájdalomban sem tud vigaszt nyújtani. Ebben az esetben tehát, amikor a szellemet és a kedélyt elhagyja a lélek szelíd befolyása, előtör a kezdetleges, sötét lény, és az értelmet mint a lélekhez viszonyított relatíve nem-létezőt magával ragadja: elrettentő jelül előlép az őrület, megmutatva, mi lesz az akaratból, ha Istentől elszakad.

Schelling





A GONDOLKOZÁS TÖRTÉNETE


Abban a gondolatban, amellyel a filozófia történetében legelőször találkozunk, belső ellentmondást fedezhetünk fel. A filozófia ugyanis azt kívánja megismerni, ami változatlan, örök és önmagáért való. Célja: az igazság. A történet ezzel szemben olyasvalamit beszél el, ami bizonyos időben volt, más időben azonban már eltűnt és valami más háttérbe szorította. Ha abból indulunk ki, hogy az igazság örök, akkor nem eshetik a mulandóság körébe, és így története sem lehet. Ha azonban története van, és csak a történetben van, vagyis nem egyéb, mint egy sereg alakja a megismerésnek, akkor viszont az igazságot nem tartalmazhatja, mivel az igazság nem múlhat el.

Azt lehetne mondani: ez az általános meggondolás nemcsak a többi tudományt érintené, hanem magát a keresztény vallást is, és önmagának ellentmond az, hogy a keresztény vallásnak is van története és a tudományoknak is. Ezt a meggondolást azonban tovább vizsgálni fölösleges, mivel már azzal a ténnyel, hogy valóban van története, közvetlen igazolást nyert. Ahhoz azonban, hogy az ember ennek az ellentmondásnak az értelméhez közelebb férkőzhessék, megkülönböztetést kell tennie valamely vallás külső sorsának története és magának a dolognak a története között. Továbbá figyelembe kell venni, hogy a filozófia történetével a dolog, éppen sajátos tárgya miatt, másképpen áll, mint más történetekkel. Azonnal kitűnik ugyanis, hogy az ellentmondás nem a külső történetre, hanem csakis a belső tartalomra vonatkozhat. A kereszténység története semmi egyéb, mint kiterjedésének, hitvallói sorsának stb. stb. története. És midőn létét egyházzá építette ki, ez az egyház külső lét, amelyre az idő sokszerű jelensége vonatkozik, sokszerű sors érinti, és így van története. Ami azonban magára a keresztény tanra vonatkozik, ez sem áll teljesen a történeten kívül. Szükségképpen elérte fejlődésének bizonyos fokát, és bizonyos alakot nyert. Ez az ősi hitvallás minden időben érvényes volt, és ma is változatlanul mint igazság érvényes, - ha ez az érvényesség nem lenne egyéb látszatnál, és szavai nem lennének egyebek az ajkak üres formuláinál. Ennek a tanításnak további története azonban már csak két dolgot jelez: egyrészről igen sok hozzátoldást és eltérést, amelyek ehhez a szilárd igazsághoz hozzátesznek vagy ettől eltérnek, másrészről az eltévelyedések ellen való küzdelmek sorozatát és az ősi alapnak a toldalékoktól való megtisztítását és eredeti egyszerűségéhez való visszatérését.

Külsőleges története - mint a vallásnak - a többi tudománynak és a filozófiának is van; ez a történet magában foglalja a keletkezést, az elterjedést, a virágzást, az enyészetet, az újjászületést, ez a tanítók története, a hívóké, az ellenfeleké; tartalmazza ennek külső kapcsolatát a vallással, van úgy, hogy az állammal.

Tartalmát tekintve a többi tudománynak is van története. Ez a történet egyszersmind a tudomány egy része is, amely foglalkozik a tudomány változásával, a tételek felállításával. Sőt a tudomány nagyobbik fele ilyen történeti rész, mi az, ami keletkezett, és ami keletkezett, az nem valami előbbinek a megváltozott alakja, hanem annál több. Ezek a tudományok úgy haladnak, hogy új elveket helyeznek a régiek mellé. Vannak eredmények, amelyek az ásványtan, a botanika stb. régebbi eredményei mellett megállanak, éspedig a tudomány tételeinek legnagyobb része ilyen. Változás nélkül, csupán új tételekkel gazdagszik. Az olyan tudománynál, mint a matematika, a történet, ami a tartalmi lényeget illeti, különösen örvendetes módon a szüntelen tágulás útján gyarapszik. Az elemi geometria - körülbelül olyan körvonalakban, ahogy Eukleidész felvázolta - ettől a perctől kezdve történetinek tekinthető.

A filozófia története ezzel szemben egyáltalán nem ezt a képet mutatja. Nem marad meg hozzátétel nélkül egy ősibb és egyszerűbb alakjában, sem pedig nem gyarapszik egyre újabb és újabb kincsekkel, amelyeket a régiekhez kapcsol. Olyan, mint a színjáték, amelyben mindig az egész újul meg minden alkalommal és végül is már nincs meg az a cél, hogy valamennyi filozófiát egyetlen fonallal össze lehessen kötni. Az absztrakt tárgy, az értelmes megismerés az, ami lassan mintha eltűnne, és a tudomány épülete kell hogy végül a filozófia hiú és üres pretenziojának helyét betöltse.

Hegel





DIOTIMA LEVELE HÜPERIONHOZ


Soká, soká kellett élnem úgy, hogy akárcsak egyetlen jelt adtál volna magadról. Írtál a Miszisztra alatt élt végzetes napokról, és azonnal válaszoltam: levelemet nem kaptad meg. Ismét írtál nekem, röviden, sötéten, és azt mondtad, elhatározásod az orosz tengerészetbe lépni. Újra válaszoltam, de ez a levelem sem érkezett hozzád. Várakoztam kora májustól nyár végéig, míg egyszerre csak megérkezett leveled, s azt írod benne, hogy mondjak le rólad, kedvesem.

Számítottál arra, bíztál benne, hogy ez a levél nem fog tudni megbántani. Örültem bizalmadnak, fájdalmam kellős közepén, örültem neki.

Szerencsétlen magas lélek! Túl erősen ragadtalak meg. Milyen természetes az, hogy nem kívánsz szeretni többé, mert nagyobb szenvedélyeid szomjan pusztulnak. Vajon nem kell-e tartózkodnod az ételektől, ha szomjan meghalni szándékozol?

Nem volt nagy időre szükségem, hogy ezt megtudjam; nem tudtam számodra Minden lenni. Meg tudtam oldozni halandó voltod kötelékeit? Csillapítani tudtam a szívedben égő lángot, amely nem ismer sem hűs forrást, sem üdítő szőlőtőkét? Át tudtam nyújtani neked a világ minden örömét egyetlen pohárban?

Ezt akarod. Erre van szükséged, és nem tudod másképpen akarni. Kortársaid határtalan ájultsága megfosztott életedtől.

Aki egyszer, úgy, mint te, egész lelkében csupa seb lett, nem nyugodhat meg többé egyetlen örömben; aki egyszer, úgy, mint te, a sápadt űrt átélte, csak a legmagasabb világban találja meg ismét magát; aki úgy, mint te, meghalt, csak az istenek között éled fel újra.

Boldogok, akik nem értenek! Aki megért, az meg kell hogy ossza veled nagyságodat. Nagyságodat és kétségbeesésedet. Olyannak láttalak, amilyen voltál. Életem legelső kíváncsisága hajtott e csodálatra méltó lényhez. Kimondhatatlanul vonzott a gyengéd lélek, és mint a gyermek, félelem nélkül, ártatlanul játszottam a veszedelmes tűzzel. - Szerelmünk szép örömei megszelídítettek, gonosz ember! - csak hogy engem még jobban megvadíts. Megszelídítettek, megvigasztaltak engem is, megfeledkeztem arról, hogy végül is téged nem lehet megvigasztalni, s én magam sem voltam távol attól, hogy vigasztalhatatlan legyek, amióta beléd és számomra oly drága szívedbe láttam!

Csend! Csend! Legszebb álmom volt ez, az első és az utolsó. Túl büszke vagy ahhoz, hogy e hitvány nemzedékkel törődj. Igazad is van. Ó, drága Hüperion! Nem vagyok az a szelíd leányka, amióta ezt tudom! A felháborodás fölfelé hajt, annyira, hogy a földet már alig látom, és megbántott szívem szüntelenül reszket.

Elválunk. Igazad van. Nem akarom, hogy gyermekem legyen; nem akarok a rabszolgavilágnak rabszolgákat adni. Isten veled, drága ifjú, eredj, ahová gondolod, hogy menned kell, mert lelkedet akarod odaadni. A világ nagy csatatér: minden az elhatározástól és a választástól függ; a világ nagy oltár. Sorsod itt teljesedik be. Kár lenne, ha minden-minden jó és nagy erő, mint az álomkép, így foszlana szét. De ha majd a befejezéshez érsz, vissza fogsz térni az istenekhez, vissza a szent, a szabad, az ifjú természetbe, oda, ahonnan jöttél. s melyből születtél - s ez az egyetlen, amit kívánsz, s amit én is kívánok.

Hölderlin





A SZERELEMRŐL


Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten.

Nem ismerem más emberek bensejét, még a tiedet sem, akihez most beszélek. Azt látom, hogy egy s más külső tulajdonságban hasonlatosak hozzám, de valahányszor e látszattól csábítva valami közösre igyekeztem utalni és megosztani velük lelkem legbensejét, mindig oly értetlenség felelt szavamra, mint aki egy távoli, vad nép között beszél. Mennél több alkalmat adtak a tapasztalásra, annál nagyobbnak tűnt a távolság közöttünk, s annál messzebbre húzódtak vissza a rokonszenv pontjai. Nem ilyen próbák kiállására termett lélekkel, gyengédségtől remegve és félénken, rokonszenvet kerestem mindenütt, de csak kudarcot és kiábrándulást találtam.

Te azt kérded most, mi a szerelem. Az a hatalmas vonzás minden iránt, amit felfogunk, az a félelem vagy remény bennünk, mikor gondolatvilágunkban valami hiány hasadékára bukkanunk, és mindenben, ami van, közösséget szeretnénk ébreszteni az iránt, amit magunkban felismertünk. Ha gondolkodunk, azt kívánnók, hogy megértsenek; ha képzeletünk szárnyal, azt, hogy agyunk légi gyermekei egy másikban szülessenek újjá; ha érzünk, azt, hogy a mások idegei a miénkkel együtt rezegjenek, hogy az ő szemük sugara enyhítse és olvadjon át a mi szemünkbe; hogy ne jéggé dermedt ajkak válaszoljanak a szív leghőbb vérével égő és vacogó ajk szavára: ez a Szerelem. Az a kötelék és az a szentség, amely nemcsak emberrel köti össze az embert, de mindennel, ami csak él. Megszülettünk erre a világra, és van, bennünk valami, ami létezésünk pillanatától fogva mindjobban szomjazik hasonmása után. Valószínűleg kapcsolatos ez azzal a törvénnyel, mely szerint a csecsemő tejet szív anyja kebeléből; és ez a hajlam fejlődik aztán együtt természetünk további fejlődésével. Homályosan elképzelünk értelmünkben egy kicsinyített képet, mintha az volna teljes lényünk, csak épp megfosztva mindattól, amit elítélünk és megvetünk, eszményi mintáját mindannak a kedvesnek és kiválónak, amit hajlandóak vagyunk az ember természetéhez tartozónak tekinteni. Nemcsak külső lényünk képét, de teljes gyűjteményét a legapróbb részleteknek, melyek természetünket alkotják, (ezek a szavak elégtelenek és képletesek; de mikor - fájdalom! - a legtöbb szó ilyen!): tükröt, melynek felszíne csak a tisztaságot és a szépséget veri vissza, külön lelket lelkünkben, mely a maga kis Paradicsoma köré bűvös kört von, amit bánat, baj, szenvedés nem léphet át. E felé repesünk aztán minden érzésünkkel, szomjazva, hogy hasonlítsanak rá, megegyezzenek vele. Ellentétünk felfedezése, fellelése annak a megértésnek, mely képes a mi legtisztább értékelésünkre; képzelet, amely meg tudja közelíteni legbensőbb finom sajátosságainkat, amiket titkos gyönyörűségben dédelgetve érlelünk magunkban; egy olyan szervezettel, melynek idegei, mint egy gyönyörűséges dallam kíséretére két remek lant húrjai, együtt remegnek a mi idegeink remegésével; és mindezeknek olyan arányú összessége, amit a mi alkatunk kíván: ez a láthatatlan és elérhetetlen pont, amely felé a Szerelem tör, s amelynek elérésére űzi az ember minden erejét, hogy ha csak a legsápadtabb árnyékát is elfogja annak, aminek birtoka nélkül nincs nyugsága, se maradása a szívnek, amelyen elúrhodott. Ezért aztán a magányban vagy abban a kietlen állapotban, midőn emberek vesznek körül, de nem éreznek velünk, virágokat kezdünk szeretni, füvet, vizet és eget. A tavaszi levelek rezzenésében, a kék égben ilyenkor valami kapcsolatot érzünk szívünkkel. S ekkor ékesszólóvá lesz a nyelvtelen szél, és dallá a csörgedező patak s a partján susogó nád, melyek megfoghatatlan kapcsolatba lépve lelkünk egy részével, lélegzetállító mámor táncába ragadják szellemünket és rejtelmes gyengédség könnyeit csalják szemünkbe, akár a hazafiúi siker elragadtatása vagy a szeretett lény dala, mely egyedül csak nekünk szól. Sterne írja, hogy ha a pusztaságban kellene élnie, egy ciprust szeretne. Ha egyszer ez a vágyakozás vagy képesség meghalt, az ember önmagának eleven sírjává válik, s ami még tovább él belőle, csak merő hamuja annak, ami annak előtte volt.

Shelley





KÉT LEVÉL A KÖLTŐRŐL


Kedves Hesseym, nagyon szép Öntől, hogy elküldte a Chronicle cikkeit, tőlem pedig nagyon is nem szép, hogy már hamarabb meg nem köszöntem ezt a kedvességet; kérem, bocsássa meg. A véletlen úgy hozta, hogy a lap mindennap a kezembe került. Láttam a mait is. Csak a legnagyobb hálát érezhetem mindazok iránt, akik mellém szegődtek. Így legalább lassanként megismerkedem erőmmel és gyengéimmel. Dicséret vagy gáncs csupán pillanatnyi hatással lehet olyan emberre, akit a szépség végső szeretete szigorú bírájává tesz saját munkáinak. A magam önkritikája összehasonlíthatatlanul jobban gyötört, mint amit Blackwood vagy a Quarterly képes okozni; ha meg viszont igazamat érzem, nincs az a külső dicséret, ami úgy tudna hevíteni, mint a magam magányos felismerése és megbizonyosodása abban, ami jó. J. S.-nek tökéletesen igaza van, ami a "ferde-sarkú" Endümiónt illeti. Hogy pedig így van, nem az én hibám. Nem! Bárha kissé paradoxul hangzik is, épp olyan jó, amilyen csak erőmből futotta. Ha gyötörtem volna magam, hogy tökéletes legyen, s ebben az igyekezetben tanácsokat kértem volna, reszketve minden egyes lapja fölött, akkor sohasem íródott volna meg; lévén a babrálás nem természetem. Függetlenül akarok írni. Eddig függetlenül írtam, bírálat nélkül. Ezentúl függetlenül akarok írni, a bírálatok ellenére. A Költészet Géniuszának magának kell kivívnia megváltását egy emberben. Szabállyal, előírással nem lehet kiérlelni, csak a magunk benső érzékével és teljes készenlétével. Ami alkot, annak önmagát kell megalkotnia. Az Endümiónban fejest ugrottam a tengerbe, s így közelebbi ismeretségbe kerülhettem a morajjal, a fövennyel és sziklákkal, mintha a zöldellő parton maradva fújom csacska fuvolámat és teázás közben kényelmes tanácsokat hallgatok. Sose irtóztam a hibázástól; mert sokkal szívesebben kockáztatom meg a hibát, mintsem hogy ne kerüljek a legnagyobbak közé. De félek, mindjárt beleveszek az öndicséretbe; ezért inkább Taylornak, Woodhouse-nak hálám tolmácsolását kérve maradok az ön legőszintébb híve:

John Keats

Drága Woodhouse-om,

levele igazán nagy örömemre szolgált, főként szíves hangja folytán, és nem mintha a "genus irritabile" dolgában benne kifejtettek nagyon ínyemre volnának. A legjobb válasz, amit adhatok Önnek, néhány hivatalos formában közölt észrevétel arról a két legfőbb pontról, amely mintegy indexként kellős közepébe mutat az egész zseni, szándék és siker és becsvágy stb. körül kialakult pro és kontra kérdésnek.

Először: Ami magát a költő jellegét illeti (értem azt a fajtát, amelyhez, ha vagyok egyáltalán valami, magam is tartozom; a Wordsworth-étől vagy az egocentrikusan kifinomulttól elválasztandó fajtát, amely per se létezik és magában áll), annak nincs is saját maga, egyáltalán nem maga, nincs jellege, egyformán örvend fénynek és árnynak, kitörésekből él, legyen az csúnya vagy szép, magasrendű vagy alantas, gazdag vagy szegényes, közönséges vagy emelkedett: ugyanazzal a gyönyörűséggel képzel el egy Jagót, mint egy Imogent. Ami az erényes bölcselőt megbotránkoztatja, az a kaméleon költő számára gyönyörűség. Nem árt neki a dolgok sötétebb oldalának kedvelése, ahogy nem árt a fényesebb szeretete sem, mivel a végén mindkettő elmélkedésbe fordul. A költő minden létező közül a legköltőietlenebb, minthogy nincs egyénisége; következetesen mindig egy más lény alakját veszi fel és tölti be. A nap, a hold, a tenger, a férfiak és nők, akik az ösztön teremtményei, mind költőiek, és változhatatlan tulajdonsággal bírnak; a költő viszont nem, neki nincs egyénisége. Minden bizonnyal ő a legkevésbé költői isten valamennyi teremtménye között. Ha már most a költőnek nincs saját valója, én pedig költő vagyok, akkor hol a csoda abban, hogy egyszer azt találtam mondani, hogy többé nem kívánok írni? Nem gondolhattam el abban a szent pillanatban Saturnus vagy Ops jellemét? Nyomorult dolog beismerni, de ez az igazság, hogy nincsen egyetlen bármikor kiejtett szavam, melyet nyugodt lélekkel a természetemből folyó hiteles véleménynek lehetne tekinteni. Hogyan is lehetne, mikor nincs is természetem? Ha emberekkel vagyok egy szobában és éppen nem töprengek a saját agyam szüleményein, nem saját magam lakozik bennem, hanem lassacskán a szobában lévők rám kényszerítik a maguk természetét és kis idő múlva szinte megsemmisülök, és nemcsak a felnőttek között; ugyanez történik velem a gyermekszobában is. Nem tudom, sikerül-e teljesen megértetnem magam: megelégszem annyival, ha Ön meglátja, mennyire semmit nem szabad függővé tenni attól, amit akkoriban esetleg mondtam.

Másodszor: szándékaimról szeretnék beszámolni, s arról, hogyan képzelem én magamnak az életet. Becsvágyam, hogy a világnak valami jóval szolgáljak: ha megmaradok, ez későbbi esztendők dolga lesz -, addig olyan magaslatára szeretnék eljutni a költészetnek, amennyire csak a nekem adatott erőből telik. Jövendő költeményeimről való halvány elképzeléseim gyakorta arcomba kergetik a vért. Minden, amit remélek, hogy nem vesztem el minden kapcsolatomat az emberi dolgokkal - s hogy az az elhagyatottság és közöny, amit a legjobbak részéről is érzek, nem fogja tompítani látomásaim élességét. Szeretnék írni a szépség iránti mélységes vágyódásról és szeretetről, mely él bennem akkor is, ha reggelre mindig el is égetem, amit éjszaka csináltam, és soha szem fénye nem éri őket. De talán még ebben a pillanatban se saját magamat mondom, csak valaki mást, akinek lelkében most éppen élek.

Azt azonban mégis biztosra veszem, hogy ez a legutóbbi mondat egészen éntőlem való. A legmélyebben átérzem aggódását, jó véleményét és barátságát, és vagyok legőszintébben az öné:

John Keats





A VILÁG FIA NAPLÓJÁBÓL


Majdnem egész életemben abban a ritka örömben volt részem, hogy azt tehettem, ami jólesik. Nem panaszkodhattam tehát a sorsra.

Gyakran azon veszem észre magam, hogy boldogabb vagyok, mint húszéves koromban. Pedig most már a negyvenhez közeledem.

Vannak filozófusok, akik, ha fülledtjúniusi napon eső zuhog, azon sopánkodnak, hogy a zivatar kárt tesz a szőlőben. Én nem tartozom közéjük. Nekem kedvemre van az eső, mert megnyugtatja idegeimet, felfrissíti a levegőt és végül is örömet szerez. Lehet, hogy holnap már nem élek, s talán nem is ihatok többé abból a borból, melynek virága az Aranypart dombjain illatozik.

A XVIII. század valamennyi filozófusa azt igyekszik tudomásunkra hozni, hogy a nagyurak erkölcstelenek voltak és kártékonyak. A magam részéről szenvedélyesen szeretem a jól nevelt és vidám grand-seigneurt. A társadalom - e kedves, szeretetreméltó, semmit sem komolyan vevő embereket túlélő özvegy - olyan, mint a tavaszától megfosztott esztendő. Az okosság azonban erre azt hozza fel, hogy ezek az erkölcs nélküli emberek még öntudatlanul is bajokat okoztak. Kedves okosság, felelem, én nem vagyok király, a nép feje, sem törvényhozó; egyszerű, szürke kispolgár vagyok és igen kevéssé alkalmas arra, hogy bárkit is befolyásoljak: nap nap után, ahogy csak tőlem telik, az örömet és a boldogságot keresem. Szeretem a társaságot és kétségbeesve tapasztalom rajta a tespedés és zavarodottság jeleit.

Az egyetlen baj az, ha az ember élete unalomban telik el.

1803-ban rengeteg kellemesnek látszó dologban volt részem: pedig minden csak a jó házból való, nálamnál tán idősebb, elegáns ifjaknak volt kellemes, nekem nem sok örömem volt benne. Ezért vagyok 1822-ben boldogabb, most csak azt teszem, ami tényleg örömet szerez.

Az élet oly rövid, hogy az ember ne fossza meg magát az örömtől, még ha az öröm veszélyt is rejteget.

A boldogság növelése erényes dolog, a baj szaporítása bűn. Minden más csak képmutatás vagy kispolgári majomkodás. Ragadjunk meg minden kínálkozó alkalmat, hogy a fiatalságot erre megtaníthassuk.

Az, akinek szenvedélyei vannak, nem unatkozhat; a szenvedély nélküli élet unalmas.

Ha meglévő szenvedélyeinket nem tudjuk kielégíteni, mások után kell nézni.

Szeretnélek úton látni. Fel kell rázni az életet, mert különben összerágja az embert.

Csak a valódi az, amiért a világon fáradozni érdemes.

Boldognak éreztem magam, hogy senkit sem ismerek, hogy nem kellett senkivel beszélnem. A középkor építészete elragadott, úgy éreztem magam, mintha Dantéval élnék, az ő korában. Sok ötletem közül ha tíz akadt, amire ne vágott volna e nagy ember egy-egy sora. Szégyenkezem e beszámoló miatt, úgy tűnök fel, mint aki önmagát imádja.

Naponta négyszer-ötször vagyok azon a ponton, hogy megfulladok; de az ebéd úgy-ahogy helyrehoz és alvásom kielégítő. Százszor feküdtem le úgy, mint aki feláldozza magát, mert nem hittem, hogy felébredek. De jól elrejtettem bajomat. Talán nem is oly nevetséges, ha az ember az utcán hal meg, csak ne készakarva tegye.

Nem a halál nagy, csak a fájdalom.

Stendhal





ARRÓL, AMI VALAKI


Hogy ez az ember boldogsága szempontjából lényegesebb, mint az, amije van, vagy amit képzel, általánosságban megismertük. Mindig azon múlik minden, ki micsoda és eszerint mit bír önmagában: mert egyénisége állandóan és mindenüvé elkíséri, és attól függ mindaz, amit megél. Mindenekelőtt mindenben és mindig magát élvezi csupán: áll ez már a fizikai élvezetekre, mennyivel inkább a szellemiekre. Ezért az angol to enjoy one's self nagyon találó kifejezés, például azt mondja: he enjoys himself at Paris, tehát nem "ő élvezi Párizst", hanem "élvezi magát Párizsban". Ha azonban az egyéniség rosszakaratú, akkor az élvezetek olyanok, mint pompás bor epés szájban. Így azután jóban vagy rosszban, kivéve a súlyos szerencsétlenségeket, kevésbé azon múlik valami, kit mi ér, hanem minden tekintetben fogékonyságának módján és fokán. Ami valaki önmagában, röviden a személyisége és annak értéke, az az egyetlen közvetlen eszköz boldogságához és jólétéhez. Minden egyéb közvetett, éppen ezért ennek hatása közömbösíthető, a személyiségé azonban sohasem. Éppen ezért a személyi előnyökre vonatkozó irigység a legolthatatlanabb, habár a leggondosabban titkolt is. Továbbá csupán a tudat alkata az állandó és változatlan, és csak az egyéniség hat tartósan és állandóan, többé vagy kevésbé minden pillanatban: minden egyéb esetben csupán időszakonként hatékony, alkalomszerűen, átmenetileg és emellett még maga is a változékonyságnak, múlásnak alávetve; ezért mondja Arisztotelész: hé gar phüszisz bebaia ou ta khrémata (nam natura perennis est, non opes) Eth. Eud. VII, 2. Ezen alapszik, hogy teljesen kívülről reánk rontó szerencsétlenséget nagyobb nyugalommal viselünk el, mint olyat, amelyet magunk okoztunk: mert a sors változhat, saját adottságunk azonban sohasem. Ezért tehát a szubjektív javak, mint nemes jellem, tehetséges fej, szerencsés vérmérséklet, vidám lelkület és erős, teljesen egészséges test, tehát általában mens sana in corpore sano (Juvenal. Sat. X. 356) boldogságunkhoz az elsők és a legfontosabbak, amiért is elnyerésükre és megőrzésükre sokkal több gondot kell fordítanunk, mint külső javak és tisztségek birtokára.

*

A kiemelkedő szellemi erőkkel rendelkező ember puszta megismerés útján, az akarat minden szóhoz juttatása nélkül képes a legélénkebb érdeklődésre, egyenesen igényli azt. Ez az érdeklődés azután egyszersmind a boldog életű istenek világába juttatja, theón rheia dzoontón. Így míg az átlag élete tompaságban telik el, s míg minden gondolatuk, cselekedetük teljesen a személyi jólét kicsinyes érdekeire irányul s így mindenfajta nyomorúságra, ezért aztán elviselhetetlen unalom lepi meg őket, mihelyt ezekkel a célokkal való foglalatoskodás szünetel, s önmagukra vannak utalva, s csak a szenvedély vad tüze képes a renyhe tömegben némi mozgalmasságot előidézni; ezzel ellentétben a kiváló szellemi erőkkel rendelkező ember, gondolatokban gazdag, eleven és jelentékeny életet él: méltó és érdekes tárgyak foglalkoztatják, mihelyt csak hozzájuk fordulhat és magában hordja a legnemesebb élvezetek forrását. Indítékot adnak erre kívülről neki a természet művei és az emberi törekvés látványa, valamint a különféle korok és népek tehetségeinek teljesítményei, mint amelyek csupán számára élvezhetők egészen; számára élnek azok igazán, tulajdonképpen őfeléjük fordulnak, míg a többiek csak mint véletlen fültanúk fognak fel egyet-mást. Természetesen mindezeknél fogva egy igényük erősebb, mint a másoké, s ez az igény a tanulás, a látás, a tanulmányozás, az elmélkedés igénye, azaz az erre való szabad időé, éppen mert, mint Voltaire igen helyesen megjegyezte, il n' est de vrais plaisirs qu' avec de vrais besoins, így ez az igény a feltétele annak, hogy számára olyan élvezetek állnak nyitva, amelyek a többiektől meg vannak tagadva, mint akik számára a művészeti és természeti szépség s a szellem különféle alkotásai, még akkor is, ha halmozza őket maga körül, nem többek, mint a hetérák egy aggastyán számára. Az ilyen kiváló ember személyes élete mellett még egy másik, nevezetesen intellektuális életet is él, amely azután lassan tulajdonképpeni céljává is lesz, amelyhez azt az előbbit csak eszköznek tekinti, míg a többieknek ez az üres szomorú lét maga kell, hogy célként számítson. Mindenekelőtt ez az intellektuális élet fogja foglalkoztatni, és ez a folyton növekedő beavatottság és ismeret által olyan növekvő szervességet, olyan állandó emelkedést mutat, olyan egyre inkább kikerekedő teljességet, mint a megvalósuló műalkotás, amivel szemben a másik, a pusztán gyakorlati, pusztán személyi jólétre irányuló, növekedésben pusztán külső terjedelemre és nem elmélyülésre képes élet szomorúan elüt, mégis azok számára öncélként kell hogy számítson, míg neki puszta eszköz.

Schopenhauer





EGYENETLENSÉG


Szemünkkel látjuk, szívünkkel érezzük, hogy mekkora a nyomor. De állítom, akár esküvel is, bár lekicsinyleni semmit sem akarok, hogy a nyomor sok fajtája között a szellem nyomora a leggonoszabb. Arra a hihetetlen értetlenségre gondolok, ahogyan a gyakorlat és az elmélet embere egymással szemben áll. E meg nem értésnek az a fő oka, hogy nem ismerjük egymást; eszközeink mechanikus és lélektelen volta mintha feleslegessé tenné az ember megismerését, elég, ha azt tudjuk róla, hogy erő vagy szám csupán... A gépi kor mechanizmusa pótolni látszik a cselekvés elevenségét, az ember számmá és absztrakcióvá szürkül, a hanyatlás érzése fogja el, értéke semmivé lesz.

Százszor is alkalmam volt megfigyelni, milyen idegenül élnek egymás mellett az emberek, mennyire nem látják egymást és nem akarnak egymásról tudomást szerezni.

Itt vagyunk például mi, kiművelt szellemek: mily nehezen ismerjük csak el, hogy a népben jó vonások is vannak. Ezernyi dolgot írunk a rovására, olyant, amit éppen helyzete hoz magával: ócska és piszkos ruháját, szertelenségét, ha rég nem látott italt, goromba szavait és érdes kezét és mennyi mást! Mi lenne belőlünk, ha kevésbé durvák volnának e kezek? Meghökkenünk, ha kívülről szemléljük a nyomort, de nem látjuk a jó és nemes szívet, amely gyakran a rossz külső alatt dobog.

A nép pedig nem is gyanítja, hogy gyenge testben energikus lélek is lehet. A tudós nyomorék életén csak nevet, szemében a szellem embere lusta semmittevő. A gondolkodás és elmélkedés hatalmát nem fogja fel, és nem méri fel azt az erőt, amelyet a türelem által megtízszerezett tudományos munka jelent. Igen, mindkét részről félreismerjük egymást. Ők félreismerik a tanulmányok, a kitartó gondolkodás erejét, mely a feltaláló sajátja, mi pedig nem értékeljük eléggé az ösztönt, a sugallatot, az energiát, holott ezek formálják a hőst.

Minden bizonnyal ez a világ legnagyobb baja. Gyűlöljük és megvetjük egymást, mert nem tudunk egymás dolgairól.

Próbáljuk orvosolni a bajt, de az alkalmazott gyógymód a legtöbbször csak helyi jellegű, az igazi orvosságnak pedig mindenütt hatni kell. A lelket kell gyógyítani.

A szegény úgy véli, ha a gazdagot megköti a törvény, majd minden jól halad. A gazdag pedig úgy kívánja szilárddá tenni a társadalmi békét, hogy a népet régi, két évszázada holt vallási formákhoz térítgeti. Mintha a politikai vagy más vallási formák kabalisztikus erővel tartanák féken a világot, és nem abban volna legfőbb hatásuk, hogy harmóniában vannak-e a szívvel vagy nem!

A szívben van a baj! A szívre hasson tehát a gyógymód. Hagyjuk a régi recepteket. Nyíljon ki a szív és a kar... Végül is testvérek vagyunk, vagy elfeledtük talán?...





A NEVELÉS HATALMÁRÓL


Mennyi ideig tartson a nevelés? Pontosan addig, míg az élet.

Mi a politika első teendője? A nevelés. Hát a második? Ugyancsak a nevelés. És a harmadik? A nevelés... Életemben sok történelmi tapasztalatából okultam, nem is hiszek ezért a nem előkészített törvények hatalmában. Előkészíteni pedig hosszú időn át kell az embereket a törvények szeretetére és kívánására nevelve. Kevesebb törvényt kérünk, de a törvény elvét a nevelés erősítse meg, tegye azt alkalmazhatóvá és lehetségessé. Embereket formáljatok, és rendben lesz a világ!

Michelet





A CSEND FILOZÓFIÁJA


Csend és nyugalom! E kettőnek oltárt kellene építeni - ha korunk tudna még oltárt építeni -, hogy mindenki méltóképpen hódolhasson előtte. A csend az a világelem, amelyben a nagy dolgok megszületnek, hogy készen és világos alakban, teljes méltóságukban az élet napvilágára lépjenek és uralkodjanak. Nemcsak Hallgatag Vilmos, hanem minden jelentékeny ember, akit csak valaha ismertem, nem volt sem diplomata, sem stratéga és sohasem fecsegett arról, mit tett és mit alkotott. Saját egészen köznapi zavaraidban csak egyetlen napra fogd be a szád és mennyivel tisztábbak lesznek reggelre szándékaid és kötelességeid! A hallgatás néma munkásai, ha az ember a tolakodó zajt távol tartja, micsoda romokat és milyen szemetet söpörnek ki! A beszéd gyakran, nem mint a francia mondja, a gondolat elrejtése, hanem az, ami a gondolatot teljesen megfojtja úgyhogy már nincs mit elrejteni. Beszélni nagy, de nem a legnagyobb. Ahogy az a bizonyos svájci felirat mondja: hallgatni arany, beszélni ezüst. Vagy ahogy a legszívesebben mondanám: a beszéd az idő, a hallgatás az örök gyermeke.

A méhek csak sötétben tudnak dolgozni. A gondolatok csak a csendben élnek, ahogy az erény is hatását csak rejtve tudja kibontani. Jobb kezed ne tudja, mit csinál a bal. Még saját szívednek se mondd el, egyetlenegyszer sem azokat a titkokat, "amelyeket úgyis mindenki tud". Avagy nem a szemérem minden erkölcs és minden morál anyja? Mint a többi növény, az erény sem növekszik, csak úgy, ha a nap szeme nem látja. Ha a világosság éri, vagy ha szemedet reá veted, akár csak lopva pillantasz is reá, a gyökér kiszárad, és a növényen nem nő több virág.

Az irodalomban talán el fogunk érkezni oda, hogy az írókat abban a mértékben fizetik, amely mértékben valamit elhallgatnak. Egész komolysággal szólva, nem vonatkozik ez sokkal inkább minden beszédre és cselekvésre? Az értéket nem az dönti el, ami a föld színe fölött van, hanem az, ami alatta. Minden beszéd mögött, ami valamit ér, van a még többet érő hallgatás. A némaság mély, mint az örökkévalóság; a beszéd sekély, mint az idő. Különös? Jaj a kornak és jaj az embernek, ha ezt az ősi igazságot elfelejti.

Az ügyefogyott fecsegése nem arról szól, ami valóban megtörtént, hanem csak arról, amit elmulasztottak megtenni, s ami nem sikerült. Az ügyefogyott történet (amely semmi egyéb, mint ennek a szánalmas hiedelemnek az írásban lefektetett, többé-kevésbé megrövidített alakja) kevés olyasmit tud, amit tudni érdemes. Attila betörése, a keresztesháborúk, a szicíliai vecsernye, a harmincéves háború: csupa bűn és nyomorultság. Nem munka, hanem a munka akadálya. Mialatt a háború folyt, a fű tavasszal minden évben kizöldült és a gabona minden nyáron megérett. A munkás keze és a gondolkozó értelme nem pihent. És minden bűn és nyomor ellenére a föld még mindig virágzik. Szegény, szegény történet! Csodálkozva kérdezi: honnan ez a sok virág? Semmit sem tud arról, ami rózsa, munka, tavasz, gondolat; annál többet viszont arról, ami mindezt meg akarja semmisíteni. Ezért van oly nagy jelentősége ennek a sajátságos mondatnak: Boldog nép, amelynek nincs története!

Carlyle





A TITKOK TITKA


Fölöttünk van... Érezzük, hogy van, de hogyan foghatjuk Őt meg?

Még barátainkba se hatolhatunk be; még őket is idegennek, megfoghatatlannak nevezzük - de mi ez az Örökkévaló megfoghatatlanságához képest? Valójában egyedül S megfoghatatlan, aki nemcsak a kezdetek nélküli örökkévalóságban él, hanem az egész örökkévalóságot egyedül önmagával élte át, és nem fáradt bele magányosságába...

Öröktől fogva, mindig tevékenykedett és mégis öröktől fogva nyugalom. Mindenkor zavartalan nyugalmat, mélységes, mondhatatlan békét élvez, mégis elevenen, éberen érez...

Önmaga birtokosa, színöntudat. Önmaga forrása, önmaga célja, önmaga látása, önmaga boldogsága. És ha megfoghatatlan, hogy magányosságban élt át egy egész örökkévalóságot, nem még megfoghatatlanabb-e, hogy elhagyta ezt a magányosságát, és teremtményekkel akarta magát körülvenni?

Miért hívott létre olyanokat, akik boldogságához semmit sem tudtak hozzáadni, sőt a maguk boldogsága felől sem voltak biztosak? Miért adott nekik olyan ajándékot, amelynek a birtokában tetszésük szerint tehetnek jót vagy rosszat, munkálhatják üdvösségüket vagy kárhozatukat? Miért teremtett olyan világot, amilyen szemünk elé tárul, amely legjobb esetben is csak gyengén tükrözi dicsőségét, a legrosszabban pedig bűn és baj színtere?

Hiszen teremthetett volna egy sokkal jobb világot is ennél, kirekeszthette volna belőle a bűnt, de ő - ó, megborzongató titok! - bukott lelkek jajkiáltásával vette körül magát, és megnyitotta a tátongó mélységet; elhatározta, hogy a béke örökkévalósága után megengedi a lázadás, kevélység, istenkáromlás, bűn és öngyűlölet örökkévalóságát és a férget, amely nem pusztul el...

Ott van mindenütt a földön és lát minden gaztettet, amely a nappal világosságában vagy az éjszaka sötétségében történik; sőt Ő a megtartó ereje azoknak, akik ezeket elkövetik...

A legbensőbb közelségben áll minden egyes lélekhez, a legszennyesebbhez is. Ott áll az örök börtön kellős közepén, de semmi sem érinti Őt, bár Ő mindent érint.

A nap sugarai behatolnak a legszennyesebb zugba is, de megtartják ragyogásukat és tisztaságukat; így látja és tűri a Mindenható a rosszat, és mégsem érinti a teremtmény dacossága, kevélysége, tisztátalansága vagy hitetlensége.

A föld örömei és a pokol átkai sem homályosítják el tisztaságát, sem nem kisebbítik felségét...

Így áll a nagy Isten önmagának elégségesen, színboldogan, felülemelkedve a teremtményen, kikutathatatlanul, megközelíthetetlenül.

Ki láthatja Őt? Ki mérheti Őt? Ki indíthatja meg Őt? Ki változtathatja meg Őt? És ki az, aki Róla beszélhetne?

John Henry Newman





A BOLONDOK PARADICSOMA


Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is fölfedik előttünk, milyen közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom, hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre szállok; aztán egy szép napon felébredek Nápolyban, és íme, itt ül ágyam tején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam, amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat. Szenvelgek, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém, pedig egyáltalán nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy, bárhova megyek.





A MESTER


Aki jobban tud engedelmeskedni, mint én, mesteremmé lesz, holott ujját sem mozdítja. Körülötte kell forognom a szellemi gravitáció törvényénél fogva.





BŰN ÉS BÜNTETÉS


Nem követhetsz el igazságtalanságot anélkül, hogy ne szenvedj igazságtalanságot. Senki sem dicsekedhet olyasvalamivel, ami ne hozott volna fejére kárt, mondja Burke. A nagyvilági életet élők nem látják, hogy önmagukat zárják ki az élvezetekből, azok hajhászása által. A vallási türelmetlenség vitézei nem látják, hogy önmaguk előtt csapják be a menny kapuit, amidőn mások elől akarják becsapni. Ha elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszíted el. Az érzékek minden személyt szeretnének tárgynak venni, a nőket, a gyermekeket, a szegényeket. Az a mondás: kiveszem a zsebéből, vagy kihasítom a bőréből, mély filozófia.

A szeretet és az igazságosság minden megsértése társadalmi életünkben gyorsan megbűnhődik. Büntetése: a félelem. Amíg egyszerű érintkezésben állok embertársammal, szívesen érintkezem vele. Úgy érintkezünk, mint víz a vízzel, mint egyik légáramlat a másikkal, természetes és teljes átömléssel és áthatással. Mihelyst azonban bármi részt eltértünk az egyszerűségtől, és felemás viszonyba kerültünk, ha valami jóra törekszem, ami neki nem jó, szomszédom megérzi az igazságtalanságot, messze kerül engem, ahogy én is messze kerülöm őt; szeme nem keresi többé az enyémet. Háborús állapotba kerültünk, benne gyűlölet, bennem félelem vert tanyát.

... Hasonló megtorlással jár a társadalom minden ősi visszaélése, általában és egyes esetben is: a vagyon és hatalom igazságtalan felhalmozása. A félelem nagyon bölcs tanító, és hírnöke minden forradalomnak. Ennek tanítása ez: valami rothad, ahol felüti fejét. A félelem holló s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest. A tőkénk félős, a törvényeink félősek, művelt osztályaink félősek. A félelem évszázadokon át bőgve, morogva fenyegette a kormányzatot és a tulajdont. Ez a vészmadár nem hiába rikácsol. Nagy igazságtalanságokat hirdet, amelyeket felülvizsgálat alá kell venni.





A SZEMÉLYISÉG


A személyiség azzal az arcával ragad meg, hogy önmagának elég. Tisztelem gazdagságát; nem tudom elképzelni elhagyatottnak, szegénynek, számkivetettnek, boldogtalannak, lekötöttnek, szolgának, hanem csak örökös úrnak, jótevőnek s boldogítottnak. A személyiség valami centrális dolog: annak a lehetetlensége, hogy ki lehessen mozdítani vagy fel lehessen dönteni. Az igazi férfi valami hatalmas tömeg benyomását kelti bennünk.

Emerson





"IGEN ÁM, DE NINCS JOBB, MINT A SZABADSÁG!"


És mit segít rajtatok, ha szabadságotok van? Mármint... azokról a morzsalékokról, melyeket ti szabadságnak neveztek, nem akarok szólni - teljes szabadságotok? Akkor mindentől, de mindentől megszabadulnátok, ami bosszant benneteket. És nem maradna semmi, ami éltetek folyamán csak egyszer is terhetekre lenne és zavarna. És vajon kinek az érdekében akartok mindettől megszabadulni? Talán bizony mégis csak a saját magatok érdekében, azért, mert ezek a dolgok az utatokban vannak. De ha valami nem lenne kényelmetlen számotokra, hanem ellenkezőleg, igen kedves, például kedveseteknek szelíden bár, de ellenállhatatlanul parancsoló tekintete, vajon meg akarnátok-e ettől is szabadulni a szabadság kedvéért? S miért nem akartok? Megint csak a saját magatok kedvéért! Tehát saját magatok személye a mértéke és bírája mindennek. Szívesen hagyjátok a szabadságot a fenébe, ha nektek éppen a kötöttség, az édes szerelmi szolgálat ízlik. S legközelebb megint a szabadságotokért nyúltok, ha éppen az kezd jobban ízleni...

Miért nem veszitek a bátorságot, hogy saját magatokat tegyétek középponttá és fődologgá? Miért kapkodtok álmotok, a szabadság felé? Ti magatok vagytok az álmotok? Ne kérdezzétek először álmaitokat, fogalmaitokat, gondolataitokat, mert ez mind csak üres elmélet - saját magatokat kérdezzétek és saját magatokról, ez a gyakorlat. És ti oly szívesen vagytok gyakorlatiak!

... Ha pedig mégis szabadságra törtök törekvéseitekkel, vonjátok le a végkövetkeztetéseket. Ki az, aki szabad legyen? Te, Én, Mi. Mitől szabad? Mindentől, ami nem Te, nem Én, nem Mi. Én vagyok tehát az, aki minden burkolattól megválttassam, minden szorító héjtól megszabadíttassam. Mi marad tehát, ha mindentől, ami nem Én vagyok, megszabadíttatom? Csak Én, semmi egyéb, csak Én. De ennek az Énnek a szabadság semmit sem adhat. Hogy mi történjék, miután Én magam szabad lettem, erről hallgat a szabadság, mint ahogy kormányaink a foglyokat a letelt büntetés után csak elbocsátják és az elhagyatottságba taszítják ki.

Hát akkor miért nem választjuk magunkat. Énünket, ha a szabadságot úgyis csak az Én kedvéért akarjuk, miért nem tesszük magunkat mindenek elejének, közepének és végének? Hát nem többet érek Én, mint a szabadság? Nem Én vagyok-e az, aki magamat szabaddá teszem, nem Én vagyok-e az első? Még szabadság nélkül, ezer béklyóba verve is Én vagyok Én, és Én nemcsak a jövőben leszek, vagy csak a reményben létezem, mint a szabadság, hanem jelen vagyok, még mint a rabszolgák legelvetemültebbje is.

Gondoljátok meg hát jól, és döntsétek el: zászlótokra a szabadság álmát, avagy az egoizmus, az önzés elhatározását írjátok-e. A szabadság felkelti haragotokat minden ellen, ami nem ti vagytok; az egoizmus önmagatok örömének élvezésére hív fel. A szabadság puszta vágy, és az is marad, romantikus jajszó, keresztény reménység túlvilágra és jövőre, az önzés olyan valóság, amely annyi kötöttséget hárít el utatokból magától, amennyi akadály az ő saját útját eltorlaszolja. Ami nem zavar benneteket, attól nem akartok megszabadulni; és amikorra zavarni kezd, akkorra már ti is tudni fogjátok, hogy saját magatoknak inkább kell szolgálnotok, mint az embereknek.

A szabadság csak azt tanítja: tegyétek magatokat szabaddá, rázzatok le mindent, ami teher; arra nem tanít meg, kik vagytok ti magatok. - Szabadulni, szabadulni! - így hangzik jelszava. És ti, mohón követve hívását, saját magatoktól is megszabadultok: "tagadjátok meg önmagatokat". Az önzés azonban visszaszólít benneteket önmagatokhoz. Így szól: "térj meg önmagadhoz!" A szabadság égisze alatt sok mindentől megszabadultok, de megint valami új szorongat: "A gonosztól megszabadultatok, a gonoszság megmaradt." Mint önzők, igazán mindentől megszabadultok, és ami megmaradt, azt felvettétek, azt magatok választottátok, tetszéstek szerint. Az önző a született szabad lélek. Az eredendően szabad. A szabad ellenben csak szabadságra vágyó: az álmodó és a rajongó.

Max Stirner





CSAK EGYSZER ÉLÜNK


Gyakran ütik meg fülünket ezek a szavak: "Csak egyszer élünk; ezért, mielőtt meghalok, szeretném meglátni Párizst, vagy vagyont akarok gyűjteni, amilyen gyorsan csak lehet, de legalábbis valami magas rangot kell elérnem ezen a világon - hiszen csak egyszer élünk."

Ritkán fordul elő, de előfordul mégis, hogy valakinek csak egy, egészen határozottan csak egyetlenegy kívánsága van. "Csak ez az egy óhajom volna", mondja akkor, "bárha csak ez az egy teljesülne, mert ah, csak egyszer élünk!"

Gondolj el egy ilyen embert a halálos ágyon. Kívánsága nem teljesült, s mégis egész lelkével rendületlenül csüng ezen az egyetlen óhajon most is, most, amikor a beteljesülés nem lehetséges többé. Ekkor felül az ágyban; a fájdalom szenvedélyességével ad vágyának még egyszer kifejezést: "Ah, kétségbeejtő, hogy nem teljesül; kétségbeejtő, hiszen csak egyszer élünk!"

Ez lesújtó, valóban az, csak nem abban az értelemben, ahogy ő maga gondolja. Mert nem az a lesújtó, hogy a vágya nem teljesült, a lesújtó az a szenvedély, amellyel hozzátapad. Élete nem volt céltalan azért, mert óhaja nem vált valóra, nem, semmiképpen; ha céltalan volt az élete, annak inkább az az oka, hogy nem tudta feladni vágyát; hogy az élettől nem akart nagyobbat tanulni, mint azt: hogyan teljesedhetnék egyetlen kívánsága, mintha azon múlna minden, hogy ez a kívánsága teljesül-e!

Ami valóban lesújtó, az azonban valami egészen más. Hogyha például valaki a halálos ágyán ismerné fel, vagy ha csak itt értené meg teljesen azt, ami egész életén át csupán homálylott benne, de amit sohasem akart megérteni: hogy nekünk ebben a világban az igazságért kellett volna szenvednünk, ha az örök boldogságot akarjuk elérni, és hogy csak egyszer élünk, egyetlenegyszer, s ennek az életnek az ő számára immár mindörökre vége van! És ez hatalmában állott volna; s az örökkévalóságot nem változtatja meg az ember, az örökkévalóságot, melynek a halál küszöbéről mintegy jövendőként elébe vonul.

Csak egyszer élünk. Ha halálod pillanatáig helyesen élted az életedet, tehát úgy, hogy az öröklétre irányítottad azt: akkor Istennek hála és dicséret mindörökké, s ha nem, az már mindörökkön jóvátehetetlen. Csak egyszer élünk!

Csak egyszer élünk. Így van ez itt a földön. És amíg te az egyetlen életedet töltöd, s amíg ennek az életnek az ideje minden tűnő órával tovatűnik, mindaz alatt a szeretet ura fenn ül az égben, szeretetében téged is szeretve. Igen, szeretve; ezért kívánja oly nagyon, hogy bár akarnád végre te is, amit ő az örökkévalóság kedvéért veled akar: hogy el tudd szánni hát magad a szenvedésre, vagyis az ő szeretetére; mert csak szenvedések árán szeretheted őt, avagy ha úgy szereted őt, mint ő szeretve akar lenni általad, akkor szenvedned kell. Gondolj rá: csak egyszer élünk. Ha elmulasztod, ha nem jutsz el a szenvedéshez, mert elkerülted, az mindörökké jóvátehetetlen. Hogy kényszerítsen, ó, nem, ezt a szeretet ura nem akarja semmiképpen. Ezzel egészen mást érne el, mint amit akar. Hogy is juthatna a szeretetnek eszébe, hogy szeretetre kényszerítsen! De mert ő a szeretet, azért szeretetből akarja, hogy beleegyezzél akaratába. És szeretetében szenved, ahogy csak a végtelen és mindenható szeretet képes a szenvedésre. Ember nem értheti meg, hogyan szenved ő, ha te nem engedsz akaratának.

Isten a szeretet. Még nem volt ember, akit ez a gondolat ne árasztott volna el leírhatatlan boldogsággal akkor, ha teljes, személyes jelentőséggel tudta azt megtölteni: "Isten a szeretet, ami azt jelenti: Isten szeret téged." (A következő pillanatban azonban, amikor az ész rádöbben, hogy Isten által szeretve lenni a szenvedést jelenti: félelmetes!) "Igen, de Isten ezt szeretetből akarja, mert azt akarja, hogy szeresd őt; és hogy általad akar szeretve lenni, ez az ő irántad való szeretete": igen, igen! (A következő pillanatban azonban, amikor a szenvedéssel már komolyra fordul a dolog: félelmetes!) "Igen, de ez szeretetből van; sejtelmed sincs róla, hogy szenved ő, mert jól tudja, hogy fáj a szenvedés; de mégsem válhatik mássá, mert akkor nem lehetne többé szeretet": igen, igen! (A következő pillanatban azonban, midőn a szenvedés már igazán komolyra fordul: félelmetes!)

Csak vigyázz, vigyázz! Nehogy az idő hasztalan szenvedések között hasztalan múljon el; gondolj rá: csak egyszer élünk. S ha tán segíthet rajtad, próbáld így nézni a dolgot: Isten a maga szeretetében bizony jobban szenved nálad, anélkül hogy ezért mássá válhatna. Mindenekelőtt azonban gondolj rá: csak egyszer élünk! S az a jóvátehetetlen mulasztás fenyeget, amely után (még nagyobb rémületedre!) az öröklétben az elveszettre való emlékezés többé egy szempillantásra sem alszik el, hanem az örökkévalóság maga szüntelen emlékezéssé válik, emlékezéssé az elveszettre.





EZ A FELHÁBORÍTÓ!


Hogy az újtestamentumi kereszténység nekünk embereknek mindenekfölött ellenünkre van (zsidóknak bosszúság, görögöknek bolondság); hogy úgy tűnik, mintha az embereket szándékosan magára haragítaná, annyira, hogy puszta hirdetése már jelt ad a szenvedélyes gyűlöletre és a legszörnyűbb üldözésekre: mindezt maga az Újtestamentum nem titkolja, sőt a lehető leghatározottabban döntő módon mondja ki. Ahányszor Krisztus az apostolokkal beszél, mindig elhangzik az intés, hogy kerüljék a haragot; mindig újra és újra a lelkükre köti, hogy készüljenek el arra, ami rájuk következik; és az apostolok szavai elég világosan tanúskodnak arról, hogy mindaz megtörtént velük, ami előre tudtukra adatott.

Ha tehát valaki a kereszténység értelmében megérti önmagát, úgy eszébe sem juthat, hogy a többiekre haragudjék azért, mert ráeszmélve a kereszténység lényegére, az ő keserű gyűlöletüket magára vonta. Nem, semmiképpen. Ha a kereszténység értelmében érti meg önmagát, sokkal inkább rendjén kell ezt találnia.

De még annak is, akit ezáltal oly igen magára haragított, még annak is meg kell őt értenie és igazat kell adnia neki; ha a maga részéről felháborítónak találja azt, hogy nemzedékről nemzedékre élősdi lényeknek egész nemzetsége él abból, hogy mint hivatásos, az Újtestamentumra esküvel kötelezett tanítók, a saját fejük szerint valamivel - aminek az újtestamentumi kereszténységhez semmi köze sincs - kereszténység néven szédítik az emberiséget; hogy ezek az élősdiek a visszájára fordított újtestamentumi kereszténységet kereszténység gyanánt hirdetik és belőle táplálkoznak; s hogy eközben még állami alkalmazásukra is hivatkoznak, ami a kereszténység perspektívájából nézve éppen olyan nevetséges, mintha valaki a kártyajátékban egy közönséges színnel akarna tromfot adni, vagy mintha valaki egy farkastól kapott tanúsítvánnyal akarná magát juhpásztorrá nyilváníttatni.

Ez a felháborító. Talán egyedülálló példája ez a történelemben annak, hogy egy vallásnak azáltal kellett megszűnnie, hogy virágzásnak indult - és most már kereszténységen mindenki az ellenkezőjét érti annak, amit az Újtestamentum rajta ért. Így változott a szenvedés vallása az életöröm vallásává de nevét változatlanul megtartotta.

Ez a felháborító, hogy a kereszténység megvalósulásának nehézségei most, ha lehetséges, még egyszer olyan nagyok, mint voltak akkor, amikor a világba lépett. Mert most már nem pogányok és zsidók állnak vele szemben, akiknek elkeseredését fel kell ébresztenie, hanem keresztények, és ezeket a keresztényeket ugyanoly módon kell önmaga ellen ingerelnie, mint valaha a pogányokat és a zsidókat, mivel a szellem szélhámosainak céhe elhitette velük, hogy ők a keresztények, s hogy a kereszténység egy bordal melódiájára hangzik, és még sokkal mulatságosabb, mint ez a dal, amely, sajnos, nemsokára elcsitul, míg az élet vidám keresztényi bálja a papok ígérete szerint "eltart az örökkévalóságig".

Kierkegaard





A TERMÉSZET


Tapasztaltam olykor, hogy valamely természeti jelenség kedves, ártatlan és bátorító társaság még a szerencsétlen, mélabús embergyűlölő számára is. Annak, aki a Természet ölén él, és esze még ép, melankóliája sem lehet oly igen fekete. A legnagyobb vihar is eolhárfaként zeng az ártatlan, elfogulatlan fülnek. Az egyszerű, bátor embert semmi sem indíthatja triviális búbánatra. Amíg az évszakokkal barátkozom, az élet soha, semmiképp sem válhat számomra terhessé.

A szelíd eső, mely babföldemet öntözi, és a négy fal közé kényszerít, nem sivár és mélabús, hanem kellemes és hasznos. Megakadályoz ugyan a kapálásban, de többet ér, mintha kapálnék. Ha olyan sokáig tartana, hogy elrothasztja babvetésemet és tönkreteszi a lapályon a burgonyát, akkor is jót tenne a felföldi legelőnek, és ha jó a fűnek, akkor nekem is jó. Néha, ha másokhoz hasonlítom magam, úgy tetszik, engem jobban kegyelnek az istenek, igazán nem is tudom, miféle érdemeimért: mintha különös gondomat viselnék, őriznének s irányítanának, jobban, mint akárki embertársamat. Nem hízelgek magamnak, de ha lehet, ők hízelegnek énnekem. Sosem éreztem magam egyedül, sosem nyomasztott a magány érzete.

Ha gondolkozunk, magunkon kívül lehetünk, de a szó egészséges értelmében. Értelmünk tudatos erőfeszítésével kívülről szemlélhetjük tetteinket és következményeiket; jó és rossz, minden elfolyik mellettünk, mint a zúgó áradat. Nem vagyunk mindenestül belebonyolódva a Természetbe. Lehetek az árral sodródó száraz ág; lehetek Indra, aki fentről az égből tekint le reá. Megtörténhet, hogy egy színielőadás felzaklat; de az is megtörténhet, hogy nem zaklat fel egy aktuális esemény, mely látszólag sokkal közelebbről érint. Magamat csupán egységes személyiségnek ismerem, eszmék és indulatok színpadaként, és amellett bizonyos kettősségemnek is tudatában vagyok, amelynek segítségével magamat éppúgy kívülről tudom nézni, mint akárki mást. Akármilyen bensőségesen élem is át az eseményeket, tudatában vagyok, hogy énem egy része bírálóan szemléli őket, s ez a részem olyan, mintha nem is énem egy része volna, hanem kívülálló néző, aki nem éli az eseményeket, csupán tudomásul veszi őket; éppúgy nem az én énem, mint ahogy a tiéd sem. Amikor az élet színjátéka vagy talán tragédiája véget ér, a néző hazamegy. Az ő szempontjából az, amit látott, kitalálás volt, a képzelet játéka. Ez a kettősség gyakorta tehet bennünket rossz szomszédokká, hűtlen barátokká.

Milyen elmondhatatlanul jótékony és kedves a Természet - nap és szél meg eső, tél és nyár! Milyen derűt keltő, egészséget támasztó mindig és mindenkiben; és emberi fajtánkkal annyira rokonszenvez, hogy egész hangulata megváltozna, a nap fényessége elhomályosulna, a szél emberi hangon sóhajtozna, az eső könnyet hullatna, az erdő a nyár derekán elhullatná lombját és gyászruhába öltözne, ha csak egyetlenegy ember igaz ügyért bánkódna. Hogyne élnék egyetértésben a Földdel? Hiszen részben én is lomb vagyok, növényi korhadék!

Hol a pirula, amely állandó jó egészséggel, nyugalommal, megelégedéssel ajándékoz meg? Nem ükatyáink receptjeiben, hanem Természet ükanyánk egyetemes növényi medicináiban, hiszen magamagát is ezekkel tartja örök fiatalon, ezekkel a könnyen bomló táplálékokkal táplálja egészségét, hogy túlélje még a legtovább élőket is. Ami engem illet, én sem az Akherón és a Holt-tenger vizéből kotyvasztott gyanús mixtúrákból akarok inni, amelyeket ama palackszállításra való jól ismert hajóforma, hosszú, fekete, lapos szekereken hoznak, hanem inkább a hígítatlan hajnali levegőből akarok egy nagyot szippantani. Hajnali levegő! Ha az emberek nem hajlandók ezt a forrásból inni, akkor hát kénytelenek leszünk ezt is palackozva szállítani s árulni a boltokban, azok javára, akik elvesztették a hajnalra szóló bérletjegyüket. De ne feledjük el: még a leghűsebb pincében sem tart el délig, hanem kilövi a dugót, és nyugat felé szökik, Auróra lépteit követve. Én nem Hügieiát imádom, ama vén füvesdoktor, Aesculapius leányát, akit úgy ábrázolnak, hogy egyik kezében kígyót tart, a másikban kelyhet, melyből a kígyó néha iszik - hanem inkább Hébét, Jupiter pohárnoklányát, aki Júnó gyermeke volt, és hatalmával istennek, embernek vissza tudta adni ifjonti erejét. Alighanem ő volt az egyetlen tökéletesen egészséges, robusztus, hibátlan kondíciójú ifjú hölgy, aki valaha is járt-kelt a föld hátán; és ahová érkezett, tavasz lett a nyomában.

Henry David Thoreau





A SZÉPSÉG


Rátaláltam a szépség - az én szépségem meghatározására. A szépség izzó és szomorú valami, kissé bizonytalan, tág teret ad a találgatásra. Ha úgy tetszik, alkalmazhatom gondolatomat valami érzékletes tárgyra; vegyük, mondjuk, a társadalom egyik legérdekesebbjét, egy női arcot. Egy elragadó és szép fej, egy női fej egyszerre enged gondolni - elmosódottan és határozatlanul - a gyönyörűségre és a szomorúságra; magában hordja a bánat, a fásultság, sőt a beteltség eszméjét, ugyanakkor, mikor éppen ellenkezőleg maga csupa, izzás, élni vágyás; melléje társul valami keserűség mely mintha kifosztottságból vagy kétségbeesésből áradna vissza. Titok és szánalom szintén jellemzői a szépségnek.

Egy szép férfifejnek nem kell tartalmaznia, kivéve talán ha női szemek számára nem - jól értsük meg, emberi szemek számára -, a gyönyörűségnek ezt az eszméjét, mely egy női arcban annál vonzóbb és ingerlőbb, mennél bánatosabb egészében maga az arc. De lesz ebben a fejben még valami izzó és szomorú is - szellemi szükségletek, sötéten elfojtott becsvágyak - egy morajló, de hasztalan hatalom - némelykor valami bosszuló érzéketlenség (mert ennél a tárgynál nem szabad elfeledkezni a dandy ideális típusáról) -némelykor még - és ez a szépség egyik legérdekesebb jellemzője - a titokzatosság, és legvégül (hogy végre legyen bátorságom teljesen bevallani, milyen modernnek tartom magam esztétikában) - a Boldogtalanság. Nem állítom, hogy az Öröm nem társulhat a szépséggel, de azt kell mondanom, hogy csak a legközönségesebb díszítménye neki; míg a bánat, hogy úgy mondjam, a legelőkelőbb társa, olyan mértékben, hogy el sem tudok képzelni (talán elvarázsolt tükör lenne az én agyam?) olyan fajta szépséget, amelyben ne volna boldogtalanság. Ragaszkodva ezekhez a gondolatokhoz mások azt mondanák: megkísértetve tőlük belátható, hogy nehéz volna számomra nem arra a következtetésre jutni, hogy a férfiúi Szépség legtökéletesebb megtestesítője a Sátán - Milton modorában.

Baudelaire





AZ ÍRÓ ÖNVALLOMÁSA


Mireánk, írókra, akik állandóan művészetünkön kuksolunk, a természettel jóformán csak képzeletünkön át érintkezünk, igazán ránk fér, hogy néha szembenézzünk a holddal vagy a nappal. Hosszú, együgyű nézésünkön át szívünkbe szívódik a fák éltető nedve. Mint ahogyan a birkáknak, amelyek kakukkfüvet legelnek a réten, utána zamatosabb lesz a húsuk, a természet zamata szellemünket is áthatja majd, hogyha jól megfürdetjük benne. Még alig van egy hete, hogy nyugodtan élek s együgyű módon élvezek mindent, amit magam előtt látok. A pihenés kezdetén csupán zavart éreztem, aztán elszomorodtam, unatkoztam: s most, hogy jól érzem magam, máris el kell utaznom. Sokat gyalogolok, kéjjel töröm magam, s én, aki nem szenvedtem az esőt, az imént is bőrig áztam s még csak fel se vettem, s hogyha elmegyek, megint igen szomorú leszek: ez az én örök históriám. Igen, az énem és az emlékeim mégiscsak lassan leválnak rólam. Az a nádszál, amely esténként cipőmet verdesi, amint a dűnén át hazafelé tartok, sokkal jobban érdekel, mint minden régi álmodozásom. (Bovaryné olyan messze esik tőlem, mintha soha egy sort se írtam volna belőle!)

Itt nagy belső számadások kötötték le elmémet, s ennek a négy henye hétnek, íme, ez az eredménye: elbúcsúztam mindentől, ami egyéni, intim, és relatív. Letettem arról a régi tervemről is, hogy valamikor megírom majd emlékezéseimet. Semmi sem érdekel már, ami az én személyemmel kapcsolatos. Már az ifjúkori fellángolásokat sem látom szépnek, pedig megszépíti őket az emlékezés távlata, s a stílus bengáli tüzében előre is gyönyörűségnek látszanak. Mire való mindez? Eltemetek mindent, s ne is támadjon fel semmi sem. Nem több az ember a bolhánál, örömünknek, fájdalmunknak műveinkben kell megtisztulniok - a felhőkön sem ismerjük fel azokat a harmatcseppeket, amelyeket a napsugár hajított fel odáig. Párologjatok földi esőcseppek, tovamúlt napok könnyei, és íveljetek az egekre napjárta óriási boltozatokat.

Most metamorfózisok foglalkoztatnak. Meg szeretnék írni mindent, amit látok, de nem úgy, ahogyan látom, hanem teljes színváltozásában. Képtelen volnék pontosan elbeszélni még a legpompásabb eseményt is, ha való, még azon is hímeznem kellene.

Semmit sem írni és szép dolgokról álmodozni (mint ahogy most én csinálom) igazán kedves foglalkozás. De milyen drágán fizetjük meg később ezeket a kéjes kedvteléseket! Pedig már megtanulhattam volna (de engem semmi sem javít meg). Bovaryné, bár számomra kitűnő gyakorlatnak indult, később, visszahatásképpen, talán gyászos hatással is lesz reám, mivelhogy végleg elundorít a köznapi témáktól (ámbár ez gyenge és ostoba dolog). Ezért is készül olyan nehezen ez a könyvem, nagy-nagy erőfeszítéssel tudom csak elképzelni alakjaimat és alig tudom beszéltetni őket, annyira megcsömörlöttem tőlük. De ha véremmel írok valamit, az aztán annál gyorsabban halad. Viszont épp ebben rejlik a veszély. Amikor az ember magamagáról ír, csenghet a mondat, lendülhet a ritmus; és a lírai természetek már akkor is hatást keltenek, ha követik természetes hajlamukat; azonban hiányzik az egység, lépten-nyomon követik egymást az ismétlések, a közhelyek, a banális szólamok. Ha ellenben képzelt tárgyról írunk, akkor minden részletnek a mű tervéből kell folynia, akkor a legkisebb vessző is az egésznek vázlatától függ. S az író figyelme állandóan kétfelé oszlik: nem szabad szem elől téveszteni a horizontot, másrészt a lábunk elé is kell nézni...

Flaubert




 
 
0 komment , kategória:  Popper Péter gyűjtéséből  
Címkék: szabadgondolkodó, szerencsétlenség, következésképpen, láthatatlanságát, természetfölötti, gondolkodásomban, ellentmondásával, érzékenységünket, meghatározhassuk, elmondhatatlanul, megkülönböztetés, mértékletességet, ellenállhatatlan, természetfeletti, megszabadulnátok, legrettenetesebb, megvalósulásának, örökkévalóságban, felvilágosítások, legszerencsésebb, nélkülözhetetlen, kegyetlenségével, bolygórendszerek, szenvedélyeinket, állampolgárokkal, engedelmeskedett, megjutalmazásban, állhatatosságból, megbosszulásának, legérdekesebbjét, bizalmatlanságot, sajátosságainkat, kifosztottságból, megbizonyosodása, összeférhetetlen, ítéletalkotásnak, előttem éltek, dolgokat vásárolja, nagy városokba, vagyok mindenkor, tárgy szeretete, szeretet annál, róla való, bizonyosság pedig, szeretendő tárgy, jótettekért szereted, kutyát utánozod, kutya ismerné, ember fensőbbségét, dolgok lényegét, igazságot mutatja, ember elmélkedési, RENESZÁNSZ ÉS FELVILÁGOSODÁS, MŰVÉSZ NAPLÓJÁBÓL, Legelső Ok, Kelettől Nyugatig, BALGASÁG ÉS ÉLETBÖLCSESSÉG, Alkibiadész Silenus-ának, Morus Tamás, ISMERD MEG KRISZTUST, ÉSPEDIG MEGFESZÍTETTET, Mert Krisztus, Jézus Krisztusban, Sebastian Franck, AMIT AKARSZ, Gargantua Seuillé-i, MILYEN VOLT THELEMITÁK ÉLETRENDJE, Ekkor Szent Felsége, Szent Felségéről, Dicsőítsük Őt, Avilai Szent Teréz, EMBERI ÁLLHATATLANSÁG, TRAGÉDIÁK BÖLCSESSÉGE, Ternarium Sanctumba, EMBER HÁROMFÉLE ÉLETE, Jakob Böhme, KERUBI VÁNDORBÓL, Angelus Silesius, SZABAD ÁLLAMBAN MINDENKI AZT GONDOLHATJA, AMIT AKAR, AMIT GONDOL, ERKÖLCSI ÖNNEVELÉS, Utánozd Jézust, Egyet Addison Catojából, Benjamin Franklin, EMBERISÉG ANYANYELVE, Végül Isten, Exemplumque Dei, Johann Georg Hamann, TEHÁT VAGYOK, EMBER LÉNYEGE TŰZ, Mert Jób, RAGASZKODÁS KÖZTÁRSASÁGHOZ ÉS DEMOKRÁCIÁHOZ, SAINT-PIERRE ABBÉ GONDOLATAIBÓL, MAGÁNOS SÉTÁLÓ ÁLMODOZÁSAIBÓL, URALKODÓK POLITIKAI ELVEI, Appius Claudius, TERMÉSZET ÉRTELMEZÉSÉRŐL, GAZDAG ÉS SZEGÉNY, LEGYÜNK HŰEK MAGUNK TERMÉSZETÉHEZ, LEGÁLTALÁNOSABB HIBA, TERMÉSZETTUDÓS ÁLMA, Nagy Isten, Mire, Svájctól Olaszországon, MORALISTA MEGFIGYELÉSEI, EMBER ÉS VILÁG, IGAZSÁG ÉS TÉVEDÉS, HANG ÉS TÁNC, ROMANTIKA ÉS KLASSZICIZMUS, Rabbi Bunam, MEGBOCSÁTÁS JELE, ANGYAL SORSA, Rabbi Szusszja, POKOL KÖZMONDÁSAI, William Blake, EMBER ÉS TERMÉSZET, Tudás Fájától, CSILLAGOS ÉG ÉS AZ ERKÖLCSI TÖRVÉNY, BEVEZETÉS GONDOLKODÁS MÓDSZERÉBE, VALLÁSOS EROTIKÁBÓL, Hogy Isten, GONDOLKOZÁS TÖRTÉNETE, DIOTIMA LEVELE HÜPERIONHOZ, LEVÉL KÖLTŐRŐL, Kedves Hesseym, Költészet Géniuszának, John Keats, Drága Woodhouse-om, VILÁG FIA NAPLÓJÁBÓL, NEVELÉS HATALMÁRÓL, CSEND FILOZÓFIÁJA, Nemcsak Hallgatag Vilmos, TITKOK TITKA, John Henry Newman, BOLONDOK PARADICSOMA, IGEN ÁM, NINCS JOBB, MINT SZABADSÁG, Csak Én, CSAK EGYSZER ÉLÜNK, Ahányszor Krisztus, Henry David Thoreau,
Új komment
Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!
Felhasználónév:
Jelszó:
Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:  
 
Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés   Kép: Képbeszúrás   Link: Beszúrás

Mérges Király Szomorú Kiabál Mosoly Kacsintás haha hihi bibibi angyalka ohh... ... buli van... na ki a király? puszika draga baratom... hát ezt nem hiszem el haha-hehe-hihi i love you lol.. nagyon morcika... maga a devil pc-man vagyok peace satanka tuzeske lassan alvas kaos :) bloaoa merges miki idiota .... sir puszika
 
 
Félkövér: [b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt: [i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés: [c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás: [kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás: [link] http://tvn.hu [/link]
ReceptBázis
Bulgur gombával és csikemellel...
Epres túrótorta
Mákos-almás süti
Lazac édesköményes-citromos rizottóval
Részeges nyúl
Sült hekk
Zöldséges, tepsis krumpli
Cukkinis, padlizsános egytálétel
Pirított gomba sárgarépával
Sajttal töltött gomba
még több recept
Véleményezd!
05.21. 21:43 Férfi kosárlabda NB I - A Szolnok is elődöntőbe jutott
05.21. 21:23 Megszűnt a torlódás az autópályákon
05.21. 21:23 Az amerikai elnök újabb szankciókról döntött Venezuela ellen
05.21. 21:13 Putyin az orosz-indiai katonai együttműködést méltatta Modinak
05.21. 20:22 Jeruzsálem státusza - Berendelték az izraeli külügyminisztériumba Szlovénia...
05.21. 20:06 Puskás Suzuki Kupa - Ezüstérmes a házigazda Puskás Akadémia
05.21. 19:56 Férfi kosárlabda NB I - A címvédő Alba az első elődöntős
05.21. 19:55 Hercegi esküvő - Nyilvánosságra hozták a hivatalos esküvői fotókat
05.21. 19:55 Hat év szabadságvesztésre ítélték Ukrajnában a 2016-os futball Eb-re tervez...
05.21. 19:55 Kigyulladt egy autóbusz az M0-son, teljes lezárás
Tudjátok ?
Hamarosan vége lesz a videómegosztóknak fájlmegosztóknak torrentoldalaknak?
Hifi tévé telefon fejhallgató kimenetre kötöm rá a házimozit nem baj?
Hová lettek a korábban feltett képeim?
Szerintetek igaz a hír?
Miért van az, hogy ahogy öregszik az ember egyre gyorsabban múlnak a napok?
még több kérdés
Blog Címkék
***Csodálatos csendélet***  Egy trombitás - nő  Tallóztam  Hazaértünk  Somogyi Imre: Jöjj Szentlélek  Jézus Krisztus kinyilatkoztatá...  vegyes...  Pünkösdi vers- Tavaszi Zsoltár  Vigyáz rád mennyei atyánk,szer...  Hiszem Istenem és Megváltóm...  Halottak napja  Csodálatos Pünkösd  Ébredj kedves  Korintusiaknak írt levélből...  Testvéreim, tartsátok nagy örö...  ti Sion hegyéhez járultatok...  szabajzat  David Icke – Testünk és ...  Kustra Ferenc  Áldott Pünkösd második napját ...  török csokis rolád !  ***Csodálatos Pünkösdi rózsa**...  Szép Pünkösd délutánt!!!  Pünkösdi vers- Pünkösdi harang...  Gyógyíts meg engem Uram...  Gazdagon megáldom eledelét...  Vigyáz rád mennyei atyánk,szer...  Áldott Pünkösdi Ünnepet !  Pilinszky János  Szemed tükrében  Környey Paula: Esti panoráma  Csendéletes kép  Szűz Mária, az Egyház Anyja 05...  Nehéz ez elmével érteni a léle...  Szép Pünkösd délutánt!!!  Tallóztam  Kósa Ede: Pünkösdben.  Soha, soha, soha ne add fel  Pünkösd  Png nő  Az Istennő üzenete: kapcsolat ...  Nincs Cím  A föld fája megadja gyümölcsét...  Csodálatos Pünkösd  Viszlát kedves  Pilinszky János  Kellemes napot kívànok!  sylvia Plath  Kellemes következő hetet  Png virág  Zámbó Jimmyre Legszebb Dalaiva...  Somogyi Imre: Jöjj Szentlélek  olajban sült fánk !  török csokis rolád !  Reggeli séta  Viszlát kedves  A Tao numerológiája: születésn...  A föld fája megadja gyümölcsét...  Hiszem Istenem és Megváltóm...  Reggeli séta  Pünkösdi csendélet!!!  Krisztus és a jungista aranysa...  Pünkösdi könyörgés  Mai harmónia kártyám  ***Csodálatos Pünkösdi Rózsák*...  2018. május 21., 7. évközi hé...  Behúnyt suemekkel  Szent ígéret  Kövér Erzsébet: A rohanónak.  Piros pünkösd napján az Úr ker...  Minthogy azonban most még test...  Szép nyári napsütéses napokat  ***Csodálatos virágok***  török csokis rolád !  Ha szent a búza zsengéje...  Pünkösdi vers- Tavaszi Zsoltár  Figyelj oda az álmaidra  Fehér Sára  Szűz Mária, az Egyház Anyja kö...  Fogd a kezét  Kellemes délutánt kívánok!  Aktívan pihizek  Öt orosz fegyver, amely aggoda...  Szép nyári napsütéses napokat  Szép Pünkösd délutánt!!!  ***Csodálatos Pünkösdi Rózsák*...  Vigyáz rád mennyei atyánk,szer...  Pünkösdi himnusz  Kövér Erzsébet: A rohanónak.  ***Csodálatos Pünkösdi Rózsák*...  Ani baràtnőmtől kaptam  Pityuka  Urunk, a te Szentlelked...  Jó reggelt!Legyen szép a napod...  Boldog örömteli Pünkösd hétfőj...  Krisztus és a jungista aranysa...  török háromszögű zebra keksz !  Szentlélek Invokáció  Pünkösdi vers-KÖNYÖRGÉS A SZE...  A Tao numerológiája: születésn... 
Bejegyzés Címkék
előttem éltek, dolgokat vásárolja, nagy városokba, vagyok mindenkor, tárgy szeretete, szeretet annál, róla való, bizonyosság pedig, szeretendő tárgy, jótettekért szereted, kutyát utánozod, kutya ismerné, ember fensőbbségét, dolgok lényegét, igazságot mutatja, ember elmélkedési, állaté kisebb, élet áldásával, világ szépségeivel, mindenség javaival, első festmény, ember árnyékát, állatok nagyobb, látással érzékeljük, teremtett dolgok, vakon született, hallás csupán, emberi beszédnek, neve található, tudománya nélkül, süketen születetteknél, rajz segítségével, megértés legfelső, vakok számára, helyet tölti, festő annyiban, másik három, mindenség szépségének, szem öleli, mindenség szépségét, világ különféle, csillagok magasságát, jövendő dolgait, csillagok pályájából, isteni piktúrát, emberi testnek, lélek kilát, világ szépségére, szépség nélkül, halandók buzgalma, látás erejével, szemtől való, embereket Kelettől, festészet mutatja, nagy madár, hattyú hátáról, tapasztalaton nyugszik, okos elnevezés, régi könyvek, balgatag azzal, dolgok megismerésének, balgaság ezektől, szemérmetlen vakmerőség, megfontoló ítéleten, belülről nézve, bátorság gyávaság, szerencse szerencsétlenség, ember felnyitja, király gazdag, színpadon szereplő, nézőközönségnek megmutatni, egész darabot, színházból kövekkel, gyarló emberke, illúziótól megfosztja, alakoskodás köti, nézők figyelmét, egész emberi, igazgató ugyanazt, színészt sokszor, imént bíborruhás, nemsokára rongyos, egész élet, égből lepottyanva, ösztön vezeti, legalábbvaló szolga, erénytől messze, egyedüli forrása, többi emberről, ilyent őrjöngő, időszerűtlen bölcsességnél, fonák okosságnál, jelenlevő körülményekhez, valódi okosság, emberek összességével, kellemes játék, gyarlóságok felett, élet színdarabjának, napnál világosabb, nagy fontosságú, költők tiszta, , ,
2018.04 2018. Május 2018.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák