|
2015-03-02 13:49:21, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
X/A
Zsuzsi másnap reggel jókedvűen ébredt. Nem is jókedv volt ez, hanem talán már egy kicsit boldogság. Ott volt a szegfűje édes bizonyosságnak. Jó volt arra gondolni, ami történt. Tudni, hogy vele történt, mivel vele nem szoktak boldog dolgok történni. Ilyesmi meg éppen soha. Örömmel nyújtózott az ágyában, nézte a piros szegfűt a poharában, s lelkében újra szólt a szerenád: ,, Szeretnék május éjszakáján..."
Álmodozását Annus ingerült hangja szakította félbe. Palival mérgeskedett az előszobában.
- Mit akarsz a kismotorral, megbolondultál?! Vidd a kocsit!
- Akkor ti mivel mentek Imréhez?
- Magam kerékpárral, az átok meg gyalogol. Nem nyitottunk taxiállomást. Hogyne!
- Imre arra kért, hogy ne járjon magában az utcán. Messze is van, anya... Jó lesz nekem a kismotor, míg itt van.
- Ej, de aggódsz érte! Talán bizony már megbabonázott?
Pali feleletül morgott valamit, s elment. Annus az ajtójának fordult, ököllel megverte.
- Kifelé, ha jönni akarsz!
Hét óra volt, a látogatás csak tízkor kezdődött. Zsuzsi nem tudta mire vélni, kiugrott az ágyból. Felkapta köntösét, s kiszaladt a konyhába. Annus ezúttal sem fogadta a köszönését, helyette a bögre tejre, szelet kenyérre bökött.
- Egyél, és siess! Imréhez most megyünk, mert később horolni megyek, ha egyáltalán tudod, mi az... A fiamat meg hagyd békén, megértetted? Nem neked neveltem, hogyisne, majd pont egy ilyennek!
Zsuzsi rácsodálkozott. Ettől még mérgesebb lett. Kiabálva folytatta :- Mit bámulsz?! Ne add itt az ártatlant, látom, amit látok! Vigyorogsz rá. Amilyen ármányos vagy, még megbabonázod nekem, de akkor megtaposlak!
Zsuzsi nem felelt, felhajtotta a tejet, indult a fürdőszobába, s igyekvőn mondta:
- Egy perc alatt lezuhanyozok!
Annus bántón kiáltott utána.
- Minek? A rajtad lévő mocskot úgyse viszi le a víz!
Zsuzsi a fürdőszobában belesírt a törülközőjébe, mert nehéz elviselni az ilyenféle bántásokat. A kórházba szó nélkül beengedték őket, Imre sem lepődött meg a korai látogatáson. A tükör előtt fésülte éppen kissé ritkuló haját, ledobta a fésűt, s széttárta karjait.
- Gyertek!...Gyertek! - kiáltotta örvendezőn, s egyszerre ölelte magához őket - Jó együtt látni benneteket!
Zsuzsi mosolygott, Annus morgott valamit, s kipakolta a táskáját. Megint vitt madártejet. Imre tréfás grimaszt vágott, s nevetve mondta, hogy szívesebben enne egy kis füstölt kolbászt. A madártej nagyon édes, tegnap is látogatót kínált vele, megette Zebegényi Elvira főorvos asszony. Annus méregbe gurult. Természete szerint haragudott mindenkire, aki Imrét olyan munkába vitte bele, amiből kevés hasznuk volt. A főorvos asszonya éppen ilyen volt.
Annus most sem rejtegette a véleményét, paprikásan mondta :
- Idejár zabálni?! Nem neki készítettem. Így is széle-hossza egy. Biztosan felzabálja a beteg gyerekek elől is az édességet!
Imre restellte magát Zsuzsi előtt, s igyekezett tompítani felesége szavait.
- Annus nénéd nem mondja ám komolyan! A főorvos asszony kiváló ember, sohasem tenne ilyet. Az viszont igaz, hogy szépen nyom a mázsán, de minden grammja aranyat ér. Bemutatlak majd, mert jó barátom... Hoppá! Nem csak az én barátom, édesapád is kedvelte annak idején. Révházi születésű, később Pesten tanult. Sokáig ott is élt. Valamikor a háború után jött vissza. Azóta még inkább baráti a kapcsolatunk.
- Mert egyforma bolondok vagytok! - mérgelődött Annus, s meglepő módon Zsuzsihoz fordult - Úgy nézz a nagybátyádra, hogy nagy vöröskeresztes, Elvirával együtt törik magukat a léhűtő naplopók gyerekeiért, meg mindenféle tetves éhenkórász miatt. Össze kellene kötni őket, és be a Dunába !
Zsuzsi ismeretlenül is szívébe fogadta Zebegényi Elvirát. Imrének közben eszébe jutott, hogy fogytán van a toalettpapírja, s kérőn mondta:
- Hagyj nálam néhány forintot, Annuskám! Itt is kapni, kínos kölcsönkérni ilyesmit.
- Hogyne, hogy meglopjanak! - mérgelődött Annus tovább, s Zsuzsit küldte a büfébe.
Zsuzsi nem örült a megbízatásnak. Attól tartott, összefut majd a sebésszel, s szent meggyőződése lesz, hogy kérését teljesíti. Nem volt szerencséje. Amint kiment a csapóajtón, megpillantotta a sebészt. A lépcsőházban beszélgetett két doktornővel, s felé fordult ragyogó arccal.
- Éppen magához indultam! - kiáltotta elé, s otthagyta kollegináit - Kémeim jelentették, hogy már itt vannak.
- Csak néhány perce jöttünk. Később dolga lesz a néninek.
- Csókolom a pici szívét, hogy máris kijött! - mondta Füredi Laci, amint közelebb került.
Zsuzsi elpirult.
- Félreérti. A büfébe megyek vásárolni. És, hogyhogy: kémei?
Füredi Laci leparkolt a tetőtérbe vivő lépcső alján.
- Most nincs időm felmenni a büfébe, de néhány szót beszélgethetünk. Szóval, a kémeim... Tegnap láttak bennünket együtt, most valaki meglátta az ablakból, és beszólt az orvosiba. Ez amolyan férfiszolidaritás. Amúgy is jellemző a kórházunkra, hogy semmi sem maradhat titokban. Reggelre már az egész kórház tudta, hogy megismerkedtünk. Van két barátom, az egyik gyermekorvos, látnia kellett volna az ábrázatát, a másik belgyógyász, úgy hátba vágott, hogy majdnem orra estem.
- Ezt nem nagyon értem... - mondta Zsuzsi értetlenül. - Velem van valami bajuk?
- Á! Csak irigykednek őkelmék, mert nekik nem adatik meg az ilyesmi.
- Milyen ilyesmi?
- Bocsánat. Nem így akartam mondani, csak még rájár a szám a régi definíciókra, pedig már nem igazak... Holnap is látom, vagy álmodott velem kapcsolatosan valami biztatót, és láthatom kórházon kívül is?
- Miben maradtunk tegnap?
- Ne emlékeztessen, mert nem nyugszom bele. Egyébként sem tudom, hiszen mielőtt elváltunk, nem felelt nekem. Ha csak most nem azzal, hogy itt van.
Zsuzsi látta, hogy hiába adott magyarázatot a találkozásra, a maga kedve szerint értelmezi, s igyekezett határozottabban kiábrándítani.
- Laci, komolyan kérem, ne úgy kezeljen, mint az eddigi tapasztalatait, hanem figyeljen arra, amit mondok. Véletlenül találkoztunk! Ne ringassa magát másban, mert csalódni fog.
- Hú, de szigorú ! Nem engedi, hogy örüljek. Nem muszáj elismerni, az a fontos, hogy itt van, kicsi lány !
- Mindjárt mérges is leszek, nem csak szigorú...Nem szoktam taktikázni, abban biztos lehet !
- Azon kívül, hogy halálosan magába szerettem, csak egyetlen dologban vagyok biztos. Mégpedig abban, hogy fél tőlem, Zsuzsi, és menekül.
- Ha így volna, azt is tudomásul kellene venni beletörődőn... - mondta Zsuzsi csendesen.
- Olyan nincs! Hogy én ne harcoljak magáért? Inkább a halál. Ilyet ne is várjon tőlem. Addig könyörgök, míg megesik a kicsi szíve rajtam, és legalább annyi esélyt ad, mint adna bárki másnak.
- Nem akarom megbántani, de ne kérjen tőlem olyat, amit nem adhatok.
- Nem tudhatja. Nem lehet benne bizonyos. Megszerethet. Mindent megtennék érte, vagy kevesell, mégiscsak kevesell?
Zsuzsi kínosan érezte magát, s ingerülten felelt.
- Ez csacsiság! Hogy kevesellhetném? Hiszen maga jóképű férfi, orvos, legtöbb lány boldogan mondana magának igent.
- De maga még esélyt sem ad, igaz?!
- Nem tehetem. Ha adhatnék valakinek esélyt, akkor megismerkednék közelebbről azzal, akiről beszéltem.
- Ez a hang nem illik magához. Ennyire rossz színben tüntettek fel, hogy inkább megbánt, csak szabadulhasson tőlem ?!- mondta nagyon bánatosan.
- Ne találgasson, Laci, hanem higgye el inkább, hogy semmiképpen sem szeretném megbántani, csak figyelmeztetni akarom a valós helyzetre. Nem tehetünk úgy, mintha az a valaki nem létezne.
- Az a valaki csak egy ábránd, tulajdonképpen nincs is, mégis inkább adna neki esélyt, mint nekem ?!...Ha nem akar vele megbántani, akkor csak taktikából mondhat ilyet. A nő már a pólyában gyakorolja a hatalmat a szívek felett, félelmetes taktikázó, kivétel nélkül mindegyikük. Maga is az, ne tagadja !
Zsuzsi bosszúsan nevetett.
- Mindenképpen olyannak akar látni, amilyen nem vagyok ?!
- Gyönyörű, édes kicsi lánynak látom, aki megijedt a szoknyabolond hírében álló fiútól, és nem mer neki esélyt adni, mert attól tart, hogy maga is csak egy rövid megálló lesz, és nem a végállomás. Pedig tévedésben van! Ez a szegény fiú tegnap óta ezerszer megbánta már minden vétkét. Legszívesebben a lábai elé térdelne, és úgy kérné: higgye el végre, hogy megváltozott ! Megváltoztatta a szerelem egyik napról a másikra.
- Az a szegény fiú lássa be, hogy ezt akkor is nehéz volna elhinni egyik napról a másikra, ha történetesen ezt szeretné az ember.
- Akkor bocsásson próbaidőre mindaddig, míg bizonyos nem lesz abban, hogy igazat mondok. Elfogadok bármilyen feltételt, ha közben megtűr maga mellett. Csak ezt az egyetlen dolgot kérem. Nem fogom sürgetni. Nem próbálok közeledni. Csak ne meneküljön, ne találjon ki mindenféle indokot, ürügyet amivel eltávolíthat.
- Rendben van, a szaván fogom ! Találkozhatunk eztán is, ha beéri a barátságommal, mert az a legtöbb, amit ígérhetek.
A sebész arca elborult.
- Ez nem próbaidő, hanem ítélet. Kegyetlen ítélet.
- Ha barátságra ítélem, az kegyetlenség ?!
- Amikor imádom? Magának fogalma sincs arról, hogy milyen a szerelem. A szerelméről nem mondhat le az ember, kicsi angyal ! Nem érheti be helyette barátsággal, bármilyen szép is lehet a barátság egy magafajta édes kislánnyal.
- Ismerek olyan embert, aki megtette, mert megértette, hogy azt kell tennie.
- És, él még?
- Ne tréfáljon! Komolyan mondom.
- Egyáltalán nem tréfáltam. Én nem élném túl, ha be kellene érnem ennyivel !- mondta, s az órájára nézett - Két perc múlva várnak a műtőben. Rohannom kell.
- Menjen nyugodtan. Viszlát !
- Csókolom a kicsi kezét ! - mondta a sebész, s rohant valóban, de futtában még visszakiáltotta -Holnap várom, kis kegyetlen ! És, sírnak a rózsái, tudja?!
Zsuzsi befelé sóhajtott, s indult a büfébe. Útközben összetalálkozott néhány nővérkével, kettesével, hármasával voltak, ránéztek, s összenevettek. Már besorolták a sebész gyűjteményébe. Kellemetlen érzés volt. A büfé után lehangoltan ment vissza Imréékhez. Annus már indulóban volt, látszott rajta, hogy nehezen türtőzteti magát. Imre békítőn mondta:
- Sokan voltak, ugye Zsuzsukám?! Mondtam Annus nénédnek, hogy nyitáskor megrohanják a betegek. A nővérkék is ilyenkor veszik meg a reggelit.
Csak a pillantásával köszönte. Letette a toalettpapírt az éjjeliszekrényre, megcsókolta Imre homlokát, s elköszöntek. Annus hazáig hallgatott, így összeszedte bátorságát, s mielőtt indult Annus horolni, kért néhány könyvet.
Annus "felrobbant."
- Nyűg vagy a nyakunkon, még a szórakoztatásodról is én gondoskodjak?! Olvasni akarsz, míg más a belét húzza?! Te szégyentelen! - kiabálta, s rohant a ház előtt álló autóhoz.
Rosszkedvűen nézett utána. Elképzelni sem tudta, mivel tölti az időt estig. Haragudott magára, hogy Budán nem gondolt az ilyen helyzetekre.
X/B
Bement a szobájába, céltalanul téblábolt egy ideig. Már megállapította, hogy a szebbik szobában lakik. Nézegette a bútorokat, kellemes berendezése volt a szobának, biztos volt abban, hogy Imre ízlését dicséri.
A modern szekrénysorhoz szép heverő, s kagylófotelek tartoztak. Égőpiros volt a huzatuk, a szőnyeg sárga-barna, s színe visszatért a sötétítő függönynél is. Ahogy a heverő felett lévő suba faliszőnyegen, s a díszpárnákon. Ebben a szobában három komoly festmény volt a falon, művészi munkák. Egyiken egy tanyacsoport volt, őszi színekben, a másik festményen lángolt, perzselt a nyár, a dűlőút két oldalán hajladozott az érett kalász, harmadik képen magányos tanya állt a távolban, szinte érezte messzeségbe vesző magányát.
Ez volt Imréék vendégfogadó szobája. A szekrénysorban lévő bár árulkodott, néhány bontatlan ital állt benne, s szép poharak, elegáns tálcával. Volt könyves része is a szekrénynek. Annus nemes porcelánokat telepített a könyvek helyére. A szép herendi porcelánok arról tanúskodtak, hogy Annus amire akarta, arra jutott pénz, míg Imrét fillérekkel osztotta ki.
Érezte, hogy elfogult. Minden jót Imrének tulajdonít, s minden rosszat Annusra testál, de szüksége volt ennyi elégtételre azok után, ahogy Annus bánt vele. Később kinyitotta a bőröndjét. Eddig csak a könnyen gyűrődő ruhákat tette ruhatartóra. Volt hely a szekrénysorban, de most nem volt kedve pakolni, csak beletúrt a bőröndbe. Noteszt, tollat keresett. Mikor megtalálta, belelapozott.
Tekintélyes notesz volt, néha jegyzetelésre is használta az iskolában. Hátsó lapjai egyikén véletlenül talált egy üzenetet, s elnevette magát. Valamelyik osztálytársa írta, eddig nem volt tudomása róla, most élvezettel olvasta.
“Zsu! Ha rosszkedved lesz, gondolj ezekre a gyilkos napokra. Ma háromból is feleltettek, hát nem disznóság?! Ezen a lapon december eleje van, itt éppen hatodika, Mikulás napja. Mit hozott neked a nagy szakállú Mikulás ? Remélem, ezen a december hatodikai napon már egy szabad ember örül a Mikulás ajándékának, mert leléptél Rózsitól augusztusban, a tizennyolcadik szülinapod után. Hol vagy most. Merre élsz, mit csinálsz. Zsu ! Szívből kívánom, hogy ezen a decemberi napon egy boldog, és szabad ember gondoljon vissza ezekre a gyilkos napokra, és egy picit rám is, aki bárhol is lesz, mindig szeretettel gondol majd rád!"
Alatta egy rajz volt aláírás helyett. Divatlapba illő női figura, kalappal, bundával, ékszerekkel. Ági! - villant át az agyán, s minden átmenet nélkül sírni kezdett. Oldó könnyek voltak, megkönnyebbülést hoztak.
Elfogta a vágyakozás a volt osztálya után. Jó osztály volt az övék, a tanárok is mondogatták, hogy ritka az ilyen összetartó, békés csapat, lányok-fiúk vegyesen. Két lány állt közelebb hozzá, Ági és Cili, négyen ültek a padban, a negyedik fiú volt, Karesz, a csupa kéz, csupa láb futózseni.
Ági manöken akart lenni, s divattervező egyben. Árulkodott róla a rajza is. Szülői ráhatásra végül bölcsésznek jelentkezett, pedig tehetségesen rajzolt. Nézte a néhány vonalat, kifejező volt, nagyon ügyes. A bunda szinte hullámzott a karcsú alakon. A kalap, az ékszerek is mutatósak voltak.
Fejéhez kapott. Hova lettek Rózsi ékszerei? Eddig senki sem gondolt rá, nem beszéltek róla, pedig a villában kellett lenniük. Nagynénjének mindössze néhány értékes darabja volt, szinte állandóan viselte. Kivétel volt az a délután, mikor lóhalálában elrohant otthonról Kigyósiné árulkodó telefonjára, hogy meggyőződjön Kozma nőlátogatójáról, s a bizonyosság után agyvérzést kapott, és soha többé nem tért haza.
Edinától tudta, hogy Rózsi nem tartotta a kiürített kis páncélban az ékszereit. A hálóban tette le itt-ott, a kedves szabolcsi lány mérgelődött is miatta. Attól tartott, hogy Kozma zsebre vágja valamelyiket, s Rózsi majd rajta keresi. Most is ott rejtőzhetnek valamelyik váza, vagy tál mélyén.
Ha időben az eszükbe jut, Béla bácsinak nem kell Kozmánál koldulni, s baráti kölcsön után szaladgálni, hogy Rózsit eltemethessék. Talán nekik is jutna valamennyi belőle, hogy Annus száját befoghassák. Magának is lenne pénze, ha innen mégis menekülni kényszerül. Most azt is bánta, hogy nincs ékszere. Rózsi vett volna, ahogy a ruháit is megvette. Azt mondta, az ékszer státusszimbólum, elengedhetetlen viselet a maguk köreiben. Ez volt az oka, hogy daccal visszautasította. Akkor örült, hogy megtehette, mert ruhák nélkül nem járhat az ember, de ékszert nem muszáj viselni. Bánja most már, komolyan bánja. Lám, lám, így tanítja meg az élet az embert arra, hogy előrelátó legyen!
Lázasan keresgélt a bőröndje aljában. Edinától kapott búcsúzóul néhány bélyeges borítékot, megtalálta szerencsésen. Az ügyvédnek írt. A kórház portáján bedobja majd a postaládába. Megírta Béla bácsinak, ha hazajön közben, nézzen szét a hálóban, s ha megtalálja az ékszert, adja el. Imre betegségéről hallgatott egyelőre, nem akarta nyugtalanítani vele, de Annus viselt dolgait elpanaszolta. Jólesett kiönteni a szívét.
Aztán meditálgatott az élet furcsaságairól egy keveset. Jómódban élt, de lázadásból nem becsülte. Ha megtudja tavaly, hogy egy rövid időre Rózsi az örökösévé tette Imrével együtt, az ellen is tiltakozott volna. De vajon tényleg az örököse volt Imrével egy ideig, vagy csak Béla bácsi akarta vigasztalni vele.
Rózsi tavaly egyedül ment Kairóba, a gépe kényszerleszállást hajtott végre valahol, utána azonnal végrendelkezett. Mellettük hagyott valamit a barátnőjére, az öreg Kigyósinéra is. Béla bácsit jelölte ki a végrendelet végrehajtójának. Most teljesen kihagyta őket, még Kigyósinéra sem gondolt. Dühönghet most az öregasszony, gondolta elégtétellel. Nem kedvelte a nagyanyja korú nőt. Messziről is haszonlesőnek ítélte, vagy inkább képmutatónak, kétszínűnek. Gyakran megfordult a villában. Rózsi állandóan támogatta. Késői házasságából volt két semmirekellő, léhűtő gyereke. Költséges életmódjukat valamilyen rejtélyes okból Rózsi finanszírozta. Rózsi beleunhatott idővel, mert egyszer hallotta az ingerült szóváltásukat a hallban. Rózsi azt kérdezte az öregasszonytól, hogy meddig akarja még zsarolni.
Amikor alkalma volt rá, beszámolt róla Béla bácsinak, mint annyi másról is. Béla bácsi azt mondta, a magyarázatot a régi időkben kell keresni. Kígyósiné az egykori Tódor-féle társasághoz tartozott. Lánykori nevét a fél ország ismerte, s alighanem átkozta is, mert kegyetlen ember volt a maga pozíciójában. Most tárgyilagosan gondolta, hogy megtalálta zsák a foltját !
X/C
Csapongtak a gondolatai órákon keresztül. Valójában ehhez volt szokva. Mivel sokat volt egyedül, nem is tehetett mást, alkalmazkodott helyzetéhez. Később evett pár falatot. Imrének is vágott a kolbászból, majd titokban belopja hozzá. Utána aludt egy keveset. Mikor felébredt, újra kezdte a töprengést.
Péterre gondolt először. Azt mondta Füredi Lacinak, hogy van valakije, pedig csak szeretné, hogy legyen, hiszen hívnia kellett ezt a fiút. Nem gondolta volna, hogy majd egyszer maga kér randit, mert a fiú magától nem igyekszik. Pedig tetszik neki, érzi.
Azon is elgondolkodott, hogy maga mit talál vonzónak a fiúban. Abban biztos volt, hogy nem csak a segítőkészsége fogta meg. Valami más, valami több. Jó vele lenni. Társaságában elfogja valami belső öröm. Jókedve támad, nevetni szeretne, de nem mutathatja ki, még nem. Majd akkor, ha már biztosabb lesz benne. Csak eljöjjön. Vizsgálta magát. Fél, hogy nem jön el? Félt, komolyan félt attól, hogy nem látja többé.
Ha baja volt, valamit tennie kellett, feladatot adott magának gyorsan. Vállfára tette a maradék ruháit, s közben Imréhez menekült gondolatban. Imre volt az egyetlen biztos pont az életében. Szerette végiggondolni, hogy mi mindent köszönhet a nagybátyjának. Ez vigasztalta. Végére mindig megnyugodott, de közben gyakran ejtett könnyet. Volt abban valami kétségbeejtő, hogy mindig ugyanazokba az élményekbe kellett kapaszkodnia.
Imre látogatásai, az együttlét öröme volt a legszebb élménye, de mellette voltak apróbb örömök is. Az örökös bezártsága, s a tilalom mellett nagyszerű dolog volt, ha Imrével kimehetett a városba. Mindaz, ahova elvitte. Az első emlékezetes esztendőkben rendszeresen jártak az Állatkertbe, felmentek néha a János-hegyi kilátóba is, vagy a Halászbástyára, hogy jobban lássa a világot, Budapestet, de ezeken az utakon az igazi élményt más adta. Ha maga vásárolhatott egy üzletben. Más gyereknek ez aligha élmény, de annak, aki tízesztendős koráig nem látott üzletet belűről, kisebb csoda volt. Emlékszik, legelső alkalommal nápolyit vett, s maga fizethetett.
Eddig Imrétől kapta mindazt, ami javított az életén. Ilyen volt a kis zsebrádió is. Az tényleg csoda volt, valósággal rátapadt. Emberi beszédet hallgathatott, déli harangszót, zenét. Rózsi elvette tőle, mikor tanulni kezdte a nyelveket. Még ma sem érti, hogy mi volt benne a logika. Hacsak az nem, hogy elzárja előle a külföldi értesüléseket, mivel gyorsan tanult. Hamar megértette volna, hogy mit mondanak a külföldi rádiók a világról, mi a véleményük a szocialista táborról.
Mikor a kisrádiótól megfosztotta Rózsi, Imre vigasztalta újra. Szomorkás mosollyal mondta, hogy kifognak rajta. Olyasmire tanítja meg, amit nem vehet el. Akkor kezdtek nótázni hátul a kedves kispadján. Legelőször a maga nótájára tanította “Megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharangja..." Most már tudja, ez a nóta édesanyját siratta. Imre ugyan azt állítja, hogy eltemette magában az érzést, de emlékszik még jól a könnyes tekintetére. Élt benne a szerelem, s gyászolt. Azért bújt ki annyi éven át a szülei emlegetése alól. Most már azt is sejti, hogy ahányszor a kedvéért megtette mégis, kínpadon vergődött a lelke.
A szekrényt rendezte, s közben dúdolta Imre nótáját. Mikor befejezte, megállt a szekrény előtt, s törölgette néma könnyeit. Nem maradt ideje a kesergésre. Az ablak alatt felhangzott újra a füttyszó, s dalolta az előbbi nóta két utolsó sorát.
"...Hullasd, hullasd leveledet, te susogó ezüstnyárfa,
sodord szellő a virágot, vidd a rózsám sírhalmára..."
- Péter! - kiáltott fel fojtott hangon, nyilvánvaló örömmel, s repült a függönyig. Ott megtorpant. Szíve a torkában dobogott, agya sebesen járt: "Nem szabad megijeszteni, hiszen hívni kellett. Csak szép lassan, visszafogottan, ahogy illik!"
Kibújt a függöny mögül szelíd mosollyal, de aztán az öröm másképpen határozott. Lenyújtotta kezét Péternek, mintha ezer éve ismernék egymást, s nem titkolt örömmel kérdezte :
- Megjöttél?!
Péter a keze után kapott, két tenyere közé zárta, s köszönés helyett ráborult. Megcsókolta forrón, hangja is meleg volt, gyengéd s aggódó, mikor visszakérdezett.
- Sírtál?!
Milyen csodás találkozás az ilyen! Mintha a Gondviselés személyesen irányítaná, s őrködne felette, hogy szóról szóra szívre találjanak a szavak. Senki sem tudhatja biztosan, miképpen születik a szerelem, de az biztos, ezen az estén, az ablaknál ott volt láthatatlan, s közös bilincsre fűzött két sokat szenvedett lelket. Zsuzsi arcára kergette a pírt a forró kézcsók, s a gyengéd aggodalom. Finoman visszavette a kezét, miközben magyarázatba fogott.
- Megszorította szívemet a nóta. Egyszer majd elmesélem, hogy miért...- mondta halk bizalmasan, aztán panaszos hangon folytatta - Tudod, hogy beteg a nagybátyám?
Péter is halkan válaszolt, mert vannak helyzetek, mikor nem esnek jól a hangos szavak.
- Tudok róla, de ne félj, meggyógyul hamar!
Zsuzsi megsimogatta a tekintetével, aztán kedvesen mondta :
- Köszönöm a szegfűt, drága vagy!
Péter hangja felizzott.
- Te pedig édes vagy, kis virág!
Zsuzsi már boldogan nevetett.
- Miért éppen kis virág?
Péter nem felelt azonnal, aztán mélyet sóhajtott, s csendesen mondta :
- Mikor megláttalak, egy Heine vers első két sora jutott eszembe rólad..." Mint egy virág olyan vagy, oly tiszta, szép, szelíd..."
- Köszönöm! - mondta Zsuzsi megilletődötten, s örökre megjegyezte a Heine vers első két sorát.
X/D
Hallgattak. Nézték egymást. A közeli villany fénye éppen annyira világította meg az ablak környékét, hogy lássák egymás arcát, mosolygását, ragyogó szemét. Vibrált körülöttük a levegő, befonta őket a perc varázsa, mint a virágos indaág.
Zsuzsi zavarba jött, s megkérdezte sietve:
- Hol hagytad a motort?
Péter is kapott a témán, karjával az utca eleje felé mutatott.
- Három házzal előbbre. A bukszus mellett. Ott kevésbé tűnik fel. Lezsákékhoz sokan járnak. Mérik a bort. Nagy a forgalmuk.
Kellett a gondoskodás, hiszen az utcának szeme van, s Annus sem volt még a házban, a nyitott, üres garázs árulkodott Péternek, de Zsuzsi mondta is.
- Jól tetted. A néni bármelyik percben megjöhet. Nagy botrányt csap, ha meglát.
- Ne félj, vigyázok rád.
- Tudom. Már tudom!... Nagyon jó, hogy itt vagy.
- Köszönöm, hogy itt lehetek,... - felelte Péter, aztán hirtelen színtelenné vált a hangja. - de ezzel kapcsolatban mondanom kell neked valamit, kis virág, ...
Zsuzsi rebbenő ijedelemmel kérdezte:
- Nős vagy mégis?!
Péter szíve nehéz volt, de a nyilvánvaló ijedelemre elmosolyodott, s mélyet sóhajtva mondta:
- Egyem meg a kicsi szíved, hogy ettől félsz a legjobban !... Nem vagyok nős, és más módon elkötelezett sem, mégis azt kell mondanom, hogy nincs jogom itt lenni.
- Megadtam a jogot azzal, hogy hívtalak.
- Még sincs, mert én tudom, hogy van valami, amit te nem tudsz rólam, nekem pedig nincs erőm beszélni róla. A becsület azt kívánja, hogy megmondjam, nem lehetek több egy árnyéknál, aki csak este jöhet hozzád, és eltűnik majd.
Zsuzsi szívét megszorította. Ilyesmire semmiképpen sem számított. Bánatosan kérdezte :
- Akkor is beérnéd ennyivel, ha ez az ok nem volna?
Péter hangja kiáltó tiltakozás volt.
- Nem, istenemre, nem!
Zsuzsi szemében ez több volt, mint tiltakozás. Ez esküvés volt. Egyben nyilvánvaló lázadás valami ellen, ami komolyan veszélyeztette kezdődő örömüket. Kimondta, ami szívét megszorította.
- Mi lesz velünk akkor, ha fontossá válunk egymás számára?
Péter fojtottan felkiáltott :
- Ha ?! Magasságos isten !
Zsuzsi arca bíborba lobbant. Péternek igaza volt. Azon már túl voltak. Beköszöntött a szerelem, de nem hozott zavartalan boldogságot, helyette belekényszerítette őket egy boldogtalan helyzetbe." Mi lehet az ok? Jaj, istenem, mi lehet?! ,,- gyötörte magát gondolatban, s alig tudott megszólalni, de amit mondott, az pillanatnyi menekülés volt mindkettőjük számára.
- Nem tudom, hogy mi bánt, de azt gondolom, nagy baj nem lehet, ha nős sem vagy, a becsület is fontos, és nekem is örülsz, Péter !
Péter úgy nézett fel rá, mintha maga volna az Isten, aki hatalmánál fogva eltette az útból az első akadályt.
Óh, hogy imádta érte! Simogatta, csókolta gondolatban, s boldog szédülettel mondta:
- Zsuzsikám, édes kicsi virágom, csodálatos emberke vagy! Vigasztalsz. Elfeledteted azt, ami bánt. Igazad van, most nem szabad gondolni a bajra. Beszéljünk másról. Mesélj magadról, mesélj bármit, csak mesélj!
Zsuzsi az első szóra engedelmeskedett. Kikönyökölt kényelmesebben, s beszélni kezdett. Nem hasonlított ez ahhoz, ahogy Füredi Lacival társalgott, egyszerűbben beszélt, szinte bizalmasan. Mondta korai árvaságát, rideg nagynénjét, s annak hirtelen halálát. Azt is elmondta, hogy nemrégiben érettségizett, óvónő szeretett volna lenni, mert nagyon szereti a gyermekeket, de nagynénje nem engedte továbbtanulni. Mondta azt is, hogy szeret olvasni, s töprengeni az élet dolgain. Közben egyetlen szóval sem említette azt a miliőt, melyben felnevelkedett. Tanult Füredi Laci esetéből, a fiút nem akarta félrevinni. Annál többet beszélt Imréről. Végén megvallotta, hogy annyira szereti nagybátyját, hogy az inkább már szerelem, s nevetett hozzá szégyenlősen. Befejezésül panaszolta Annust, de mindjárt a védelmébe is vette.
- Az ötvenes években sokat szenvedett szegény, megviselte egy életre.
Péter szigorúbban ítélt.
- A szenvedés sem menti a gonoszkodást, kis virágom... - mondta feltámadt nehezteléssel. Takácsnétól nagyon rossz néven vette, hogy lelketlenül viselkedett ezzel a drága kislánnyal.
- De feltétlenül magyarázza ! - felelte Zsuzsi komolyan - A szenvedő ember saját magába is belemar, ezért megértőknek, türelmeseknek kell lennünk vele.
- A lelked is gyönyörű! - örvendezett Péter.
Zsuzsi kacagott, aztán elkomolyodva tiltakozott.
- Ne dicsérj, mert nem érdemlem. Akkor volnék jó, ha kicsit se sérelmezném.
- Akkor nem jó volnál, hanem szent... - mondta Péter, s mélyet sóhajtott, mint aki távoli öröm után sóvárog, s azzal folytatta - Takácsné nem érdemli a megértő kicsi szíved, ha ártatlanon tölti a haragját. Vannak emberek, akik azt gondolják, joguk van bántani másokat, mert őket is bántották.
Zsuzsi egyetértőn hallgatta, aztán arra kérte, hogy meséljen magáról, mindent szeretne tudni, ami vele kapcsolatos, s hozzátette szomorkás nehezteléssel:
- Még a vezetékneved sem tudom.
Péter arca elborult.
- Árnyéknak nincs neve, Zsuzsikám!- mondta csendesen.
Belebotlottak újra az akadályba. Zsuzsi torkát összeszorította valami.
- Nem tudom elfogadni, hogy árnyék vagy csupán. A gondolata is bánt, elszomorít.
Péter leszegte fejét, s hallgatott. Zsuzsi tovább kesergett.
- Mi lehet az említett ok, ami miatt még a neved sem mondhatod meg?
- Olyasmi, ami miatt elküldenél magadtól, mert úgy ítélnéd meg, nem érdemlem a velem töltött időt... Elküldenél, és én abba már belepusztulnék... Tudom, hogy őrültség minden itt töltött pillanat, mert reménytelen, de én már látni akarlak, hallani akarom a hangod, míg csak lehet. Ezt az időt szeretném kitolni a hallgatásommal... - mondta Péter fáradt hangon.
Zsuzsi töprenghetett volna azon ezek után, hogy milyen gondolkodás az, mely nem gondol a jövőre, csak a pillanatba kapaszkodik, de nem ezt tette. Kérlelni kezdte.
- Bízz bennem jobban, legyél őszinte!
Péter felnyögött.
- Elküldenél, biztos, hogy elküldenél!
- Nem ismersz, ha azt gondolod, hogy bántanálak.
- Tudom, hogy drága kicsi szíved van, de a körülmények arra kényszerítenének, hogy eltanácsolj magadtól. Adj még időt, adj néhány napot.
Zsuzsi gondolt helyette is a jövőre.
- Én később is látni akarlak. Beszélj, Péter, beszélj!
Péter meghúzta a bukó szíját a nyakán, s fahangon felelt.
- Talán majd holnap, Zsuzsikám...Most későre jár, mennem kell, de holnap alkonyat után újra itt vagyok.
Zsuzsi fellázadt. Hangja határozott lett, s neheztelő.
- Ne hidd, hogy megoldás a megfutamodás. Ha most elmenekülsz, Péter, nem lesz holnap!
Péter feljajdult, s az ablakpárkányhoz hajtotta bukós fejét, de olyan hévvel, olyan indulattal, hogy nagyot koppant a bukó.
- Ne ölj meg, kicsi boldogságom !- nyöszörögte könyörgőn.
,, Kicsi boldogságom! ,,
Zsuzsi látta néma vergődését, hallotta zaklatott lélegzetét, mely belső zokogásról árulkodott, s már azon kívül, hogy Péter szenved, semmi más sem érdekelte, bármennyit is ad fel, vagy vállal miatta. Előrehajolt, s végtelen gyengédséggel mondta:
- Nyugodj meg, kedves, nem faggatlak többé, soha többé !
Hangja körülölelte Péter szívét. Péter felkapta fejét, arcán ott volt még a könnyek nyoma, s mégis boldog reszketéssel kérdezte:
- Kedves?! Azt mondtad nekem, hogy kedves?!
Zsuzsi szelíd mosollyal felelt.
- Te is adtál nekem nevet a szívedből !
Péter dadogott az örömtől.
- A szívemből?!... Ez lesz... Ez lesz eztán az én nevem?!
- Ha nem bánod ?!
- Hogy bánom-e?! - kiáltott fel Péter olyan örömmel, mely égig visz - Térden állva köszönöm!
Zsuzsi végre boldogan kacaghatott.
- Ha letérdelsz, nem tudsz elfutni!
- Őrült gondolat volt, dehogy futok!
Zsuzsi elkomolyodott, hangja megilletődött volt.
- Ne is tedd, Péter, mert komolyan örülök neked. Nem akarom, hogy elmenj, hogy ne lássalak többé. Ezt a helyzetet meg kell oldanunk. Megoldjuk, hogy semmi, de semmi se veszélyeztethesse az örömünket.
Péter feljajdult.
- Zsuzsikám, mit teszel velem?!... Menny és pokol közt vergődik a lelkem.
- Mégis jó, hogy velem vagy? - kérdezte Zsuzsi örömről árulkodó hangon, hallani akarta a megerősítését, hiszen olyan jó biztosnak lenni benne.
Péter szavak helyett a keze után nyúlt. Megint a két tenyere közé fogta Zsuzsi kezét, de most a tenyerébe csókolt, mintha lelkét is rálehelné, aztán a bársonyosan sima lánykezet, vadul dobogó szívéhez vonta.
forrás:Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
Címkék: megkönnyebbülést, visszautasította, engedelmeskedett, kényszerítenének, éjjeliszekrényre, összetalálkozott, határozottabban, beszélgethetünk, ablakpárkányhoz, végrehajtójának, végrendelkezett, visszakérdezett, elengedhetetlen, megismerkedtünk, státusszimbólum, nőlátogatójáról, megilletődötten, visszakiáltotta, összeszorította, furcsaságairól, tapasztalatait, belepusztulnék, hallgatásommal, nyugtalanítani, segítőkészsége, tulajdonképpen, rácsodálkozott, kényelmesebben, figyelmeztetni, kevesellhetném, veszélyeztette, megismerkednék, szabadulhasson, visszafogottan, felnevelkedett, találkozhatunk, kicsit boldogság, szegfűje édes, piros szegfűt, ajtójának fordult, látogatás csak, bögre tejre, perc alatt, rajtad lévő, fürdőszobában belesírt, ilyenféle bántásokat, korai látogatáson, tükör előtt, madártej nagyon, főorvos asszonya, beteg gyerekek, főorvos asszony, Álmodozását Annus, Zebegényi Elvira, Zebegényi Elvirát, Füredi Laci, Mondtam Annus, Megírta Béla, Füredi Lacinak, Eddig Imrétől, Füredi Lacival, Tanult Füredi Laci, Rényi Anna,
|
|
Offline
