"Minden ember élete egy regény, de erre csak akkor döbbenünk rá, amikor életünk eseményei már múlttá, emlékké váltak.
S ezek a regények mindig tanulságosa...
Poros országúton, est időben
Őszült öregember ballag csendben.
Útitársa csak az emlékezés.
Meg-megáll, nézi a naplementét,
És azt most is ugyanúgy csodálja,
Mint mikor még kisgyermekként látta.
A lángtenger az égnek alján,
Kisgyermeknek félelmetes látvány.
Más a sokat látott öreg szemnek:
Máglya, amin emlékei égnek.
Emlékei egy hosszú életnek,
Jónak, rossznak, csúnyának és szépnek.
Nekünk is sok emlékünk kerülhet,
Máglyájára a naplementéknek.
Szíves szőttes az ember élete,
Sok esemény szálából van szőve.
Vannak köztük szépek, színesek,
És sötétek, de emlékezetesek.
Én most ezek között barangolok,
Szándékkal csak ezekre gondolok.
Életünkben oly sok volt belőlük,
Nehéz lenne szabadulni tőlük.
Történelmi nagy időket éltünk,
Sok a sötét keserű emlékünk.
Gyermekkorunk első élményei,
Apáinknak különös meséi
Számunkra még idegenek voltak,
Háborúról, szenvedésről szóltak.
Lemberg mezejének pokláról,
Doberdóról, véres Isonzóról.
Nem értettük meg szüleinket
Amikor könnyes szemmel beszéltek
Nagy csatákról, vesztes háborúról,
Nemzetgyilkos galád árulásról,
Dicsőnek mondott köztársaságról,
Lenin-fiúk gyilkosságairól.
Nem értettük meg Trianon ákát,
De értettük tanítóink szavát.
Meggyalázott széttépett országról,
Az elrabolt bércekről, rónákról,
Otthonról űzött vagonlakókról,
Hazájukban is földönfutókról.
Egekig felsíró gyötrelmekről,
Könnytől ázott keserű kenyérről.
Gyerekszívvel mindezt csak sejtettük,
Mégis mélyen a lelkünkbe véstük,
S mondtuk lelkesen a legszebb verset,
Imánkat, a Magyar Hiszekegyet.
Jött idő, mikor már gondolhattuk,
Hogy imánkat nem hiába mondtuk,
Vigaszául sok bánatos szívnek.
Szikrája gyúlt az igaz reménynek.
Örömének zengett sok-sok szájon,
Újvidéken, Kassán, Kolozsváron.
De hamar vége lett az örömnek
És szomorú lett újból az ének.
Nagy ára volt a rövid ünnepnek,
Amit egész népünk fizetett meg.
Áldozattal, kínnal, gyötrelemmel,
Háborúval, vérrel, szenvedéssel.
Besodródtunk teljesen hiába
Két gonosz eszme ádáz harcába.
Néha még lelkesedni is tudtunk,
Amíg fájón meg nem tapasztaltuk,
Hogy az eszmét hirdető próféták
Apáink, bátyáink sírját ássák.
Titkon sirattuk a százezreket,
S még ma is gyászoljuk a hősöket,
Akik a Don-kanyarnál örökre
Beledermedtek az orosz télbe.
Jeltelenül, szétszórva csontjaik,
S fölöttük ma is jeges szél süvít.
Együtt néztük azok vonulását,
Kiket halálra szánt a gonoszság.
Nerm értettük, csak némán hallgattunk,
Mert talán csak magunkra gondoltunk.
De nem is sejthettük, mi vár rájuk,
Hogy a gázkamra lesz megváltásuk.
Nem hallottuk utolsó sikolyát,
Nem láttuk a rémült könnyes arcát
A Dunába lőtt áldozatoknak.
S ördög-vigyorát gaz gyilkosoknak.
És ma sincs válaszunk a kérdésre:
Ember képes ilyen gaztettekre?
Elvesztettük a hamis háborút,
S megéltünk egy szörnyű hazugságot,
Mert akik a rabláncot ránk rakták,
Rabságunkat szabadságnak mondták.
És mert mindig jaj a legyőzöttnek,
Jajjal teli idők következtek.
A győzők új eszmét, vallást hoztak,
Irigység, gyűlölet, bosszú, harag
Volt ennek a vallásnak az alapja
És lett a sok jajnak bő forrása.
Akik az új eszmét terjesztették,
Nemzetünk legjavát meggyötörték.
Gaztetteket gaztettek követték,
S akik szabadságunkat hirdették,
Sokaknak a kezét fűzték láncra,
S vitték őket fogságba, Gulágra.
Azok is ártatlanul szenvedtek,
Kik megjárták Hortobágyot, Recsket.
De a szabadságtól megfosztott nép
Visszavágyta elveszített kincsét.
Egyszer elindult egy csodajelre,
Hogy a szabadságot visszanyerje,
Ám zsarnoki szolgák elárulták,
Megölték a szabadság mámorát.
Aztán furcsa idők következtek,
Mert az árulók megtévesztettek
Sok hiszékeny embert, s még több balgát
Akik a valóságot nem látták,
S hogy elfeledjük a szabadságot,
Mindnyájunknak dobtak egy kis koncot.
És mi elfogadtuk mindnyájan ezt,
S adtunk érte sok igaz értéket.
Tisztes méltóság, tartás és önérzet
Fogalma lassan ismeretlen lett.
Mások meg eszünkbe sem juthattak,
Kevesekben van már nemzettudat.
Tompult, kopott Trianon fájdalma.
De pislákolt még a remény lángja,
Hogy lazulhat az átok bilincse,
S rátalálhat testvér a testvérre.
És a sors is megengedte volna,
Magyar magyart testvérének vallja.
Be tudtuk volna bizonyítani,
Egy nemzetnek vagyunk fiai.
Bárhol is kel és nyugszik a napunk,
Határok felett egy nemzet vagyunk.
De az áruló bérencek, szolgák
Még ezt a szent érzést is szétzúzták.
Amivel a legtöbbet ártották,
Nemzetünket végleg megosztották.
Úgy, hogy esz6mék feszülnek egymásnak,
Ki-ki magáét tartja igaznak.
A megosztásra sokan ügyelnek.
És rakják tüzét gyűlölködésnek.
De gyűlölet sosem vezet jóra
Ha van, hát működjön szívünk haragja.
S ha olykor nem is egyetértésben,
Éljünk mindig békességben.
Csak így lehet, hogy mindnyájan nyugton
Menjünk a még hátra lévő úton.
Poros országúton, esti fényben
Öregember megáll az útszélen.
Nézi, csodálja a naplementét,
Lángvörösből halványodó fényét.
S mire teljesen bealkonyodik,
Emlékeitől is elbúcsúzik.
Offline
