Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehelete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügy szeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.
Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.
Tegnap még szégyenlős növendék lányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgona bokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt -- hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy ma holnap a fa leveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a séta téren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar szín keverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anya földnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.
amit kívül látok
az bennem létezik
ami kívülről tör rám
azzal magamban küzdök meg
a külvilág tükör
magamat látom
ezernyi tükör áll körülöttem
ezernyi szempár les rám belőlük
mind az enyém
mind
nemcsak a kedvesen mosolygó
nemcsak a megértőn bólogató
nemcsak a hízelgően dicsérő
hanem az acsarogva gyűlölködő
a megalázóan lekezelő
a kajánul gúnyolódó
az is az enyém
tükör a gyerekem szeme
tükör a páromé
a testvéremé
a barátomé
azt hittem
hogy más tette
hittem
hogy ő sértett meg
sértett a bántása
bántott a szeretetlensége
fájt a gyűlölete
hittem
hogy az irány
kintről befelé
kint vagy bent vagy kint vagy bent
de hiszen ők én vagyok
mindaz
ami kívülről sértett engem
mind mind az enyém
bennem van a bántás
bennem van a szeretetlenség és a gyűlölet
a belső világomat vetítem ki
az tükröz engem olyannak
amilyen én vagyok
magamat bántom mások kezével szavaival
fáj ezzel szembenézni
fáj az igazság
zokognom kell
mert egyedül vagyok
csak én
csak
én
de ha engem mutat az összes tükör
akkor változtatni is tudok rajta
ha nem gyűlölettől összeszűkült szemmel nézek a tükörbe
szemed tükrébe
hanem mosolyogva
a tükröd visszamosolyog rám
ha nem becsmérlően nézem le a tükörképemet
hanem magammal egyenrangúnak tekintem
nem lenézést kapok
hanem egyenrangú elismerést
ha nem teszem nevetségessé a tükröt tartót
én magam sem válok nevetségessé
de ehhez legelőször
magamban kell rendet tenni
magamban kell megtalálni a mosolyt
bent kell keresnem a szeretetet
hol van
hol van a rend az öröm a szeretet
mélyebbre
még mélyebbre kell mennem
itt sötét van
hideg
félelem
egyetlen pont
nincs tovább
mi ez
forró szeretet
biztonság
fény
élet
megtaláltam
abból az egy pontból
a legszentebb benső én végtelen tere nyílik
csak én vagyok
csak
én
ami bent van
kiterjed
bent egyensúly és harmónia honol
kint megteremtem
Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.
Napóráinkra jöjj el árny vetőnek,
s a mezőket szélbe borítva szeld.
Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;
add, még két napjuk délszakibb lehessen,
s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,
csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.
Nem épít már, ki most hajléktalan.
Hosszú magányra vár, ki most magányos.
Virraszt: olvasáshoz, levél íráshoz,
és az allékat járja nyugtalan,
mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.
Tar fa, te, szegény, sovány, fekete,
szomszéd telkünk zörgő kísértete,
tűnt erő s szépség roncs emléke, te,
fekete vacogás a fekete
esőben, magad bitója, te, fa,
rab dermedtség, te, görcs és tétova
ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa
fekete rángás, te, fekete fa:
láttalak én, virágban! Zöld bozontod
partjai közt mámor özöne zsongott,
fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár,
s tudom, ifjú leszel még, az leszel,
s ha megint jön, egyszerre tízezer
vérpiros ajkad csókolja a nyár.