|
 1/1 oldal 
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
|
|
2018-04-02 10:32:04, hétfő
|
| |
| |
Gárdonyi Géza:
A KUTYA MEG A NYÚL
- Népmese -
Valamikor réges-régen,
A világnak kezdetén,
Minden állat békességben
Éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
Mint a kutya meg a nyúl!
Erdőn, mezőn együtt jártak,
Együtt ettek, együtt háltak;
Megosztották, amit fogtak,
Szóval összebarátkoztak.
Egyszer, hogy a tél beállott,
És a földre sok hó szállott,
Azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!
- Rakjunk tüzet, aki lelke!
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
Tüzet raknak, melegszenek.
Melegítik bundájokat,
Általfázott irhájokat.
Hej, de jó a meleg télen,
A havas zord erdőszélen!
Azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk most már, kutya úr!
- Mit játsszunk? Tán lakadalmat!
- Jól van, játsszunk lakadalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
Ugrándozzunk, táncoljunk.
Azzal felszökken a nyúl.
Szembe vele kutya úr.
Ugrándoznak, bokáznak,
Keringélnek, cicáznak.
S hogy a táncot szebben járják,
Egymást vígan átugrálják.
Hogyan, hogysem, mi történik!
Az állatok így beszélik:
Ahogy ottan ugrándoznak,
Nevetgélnek, bolondoznak,
Meglökte a kutyát a nyúl,
S tűzbe ugrott a kutya úr!
- Vau! - üvölt a kutya -
Mit csináltál, te buta!
S hogy így rája kurjantott,
A farkába kaffantott.
A nyúl, uccu, vesd el magad!
Farka nélkül tovaszalad.
Nem kergeti a kutya:
Leégett a papucsa!
Azóta csepp a nyúl farka,
S meztelen a kutya talpa,
S azóta van, hogy a nyúl
Mindig búvik és lapul.
Mert a kutya, ha teheti,
Mindig, mindig megkergeti.
(1911) |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Irodalom, költészet |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-04-01 20:36:50, vasárnap
|
| |
| |
Előszó
1994 elején a német hírszerzés az összegyűjtött információk alapján bizonyosnak tartotta, hogy Anglia délkeleti részén egy óriási hadsereg van gyülekezőben. A felderítő-repülőgépek barakktáborokat, repülőtereket és a Wash-öbölben állomásozó hajóflottákat ábrázoló fényképekkel tértek vissza Németországba; akadtak képek, amelyeken George S. Patton tábornok az ő félreismerhetetlen rózsaszínű lovaglónadrágjában sétáltatta fehér bulldogját; a térségben élénk rádiótevékenység folyt: az egyes alakulatok váltottak üzeneteket egymással; és a Nagy-Britanniában működő német kémek jelentései is utaltak bizonyos jelekre, amelyek megerősítették a hírszerzés véleményét.
Kelet-Angliában természetesen nem volt semmiféle hadsereg. A hajók gumiból és deszkából készült álhajók voltak; a barakkok csak annyira voltak valóságosak, mint egy filmdíszlet. Patton tábornok parancsnoksága alatt egyetlen katona sem állt; a rádióüzeneteknek nem volt semmiféle jelentőségük; a kémek pedig kettős ügynökök voltak.
Az angolok célja az volt, hogy bolonddá tegyék az ellenséget; higgye azt, hogy egy Calais térségében indítandó invázióra folynak az előkészületek, és a D napon a meglepetés következtében még hatásosabb legyen a támadás Normandiában.
Óriási, szinte elképzelhetetlen méretű átejtés volt. Szó szerint ezrek és ezrek vettek részt a nagy blöff kivitelezésében. Csoda lett volna, ha Hitler egyetlen kémje sem jön rá soha.
Voltak-e ilyen kémek? Egy időben az angolok azt hitték, hogy csak úgy nyüzsögnek köztük az úgynevezett Ötödik Hadoszlop tagjai. A háború után az a legenda terjedt el, hogy az M. I.-5 1939 karácsonyáig az egész bandát felgöngyölítette. Az igazság valószínűleg az, hogy az Ötödik Hadoszlop emberei csak kevesen voltak, és az M. I.-5 valóban majdnem mind elcsípte őket.
De hát csak egyetlenegy kellett...
Tudjuk, hogy a németek valóban látták mindazt, amit látni véltek Kelet-Angliában. Azt is tudjuk, hogy gyanakodtak: csak trükk az egész. És végül azt is tudjuk, hogy elszántan igyekeztek kideríteni, mi az igazság.
Ez már mind történelem, és én nem fedeztem fel semmi olyat, ami ne volna már benne a történelemkönyvekben. Ami itt következik, az írói képzelet szüleménye.
És ugyanakkor hiszem, hogy valami ehhez hasonló história a valóságban is minden bizonnyal megtörtént...
Surrey, 1977 júniusa
K. F.
ELSŐ RÉSZ
1.
Negyvenöt éve nem volt ilyen hideg tél. Anglia egyes vidékein falvakat vágott el a világtól a hó, és befagyott a Temze is. Egy januári napon a glasgow-londoni gyors huszonnégy órás késéssel futott be a Euston-pályaudvarra. A havazás és az elsötétítés miatt életveszélyessé vált a gépkocsival való közlekedés: az országúti balesetek száma megkétszereződött, és az a vicc járta, hogy esténként kockázatosabb egy Austin Sevennel végighajtani a Piccadillyn, mint egy tankot keresztülvinni a Siegfried-vonalon.
De aztán mikor kitavaszodott, csodálatos volt az idő. Ragyogóan kék volt az égbolt, fenséges látványt nyújtottak a kék ég alatt lebegő légvédelmi záróléggömbök, és London utcáin ujjatlan ruhákban grasszáló lányokkal flörtöltek a szabadságos katonák.
A városon nem nagyon lehetett látni, hogy egy háborúban álló nemzet fővárosa. Bizonyos jelei persze voltak, és ezeket Henry Faber észre is vette, miközben a Waterloo-pályaudvarról Highgate felé biciklizett: homokzsák torlaszok védték a fontos középületeket, hordozható szükségóvóhelyek álltak a peremváros kertjeiben, a házak falain plakátok propagálták a kiürítést és a légoltalmi óvintézkedéseket. Faber megfigyelte az ilyesmit - és sokkal jobb megfigyelő volt, mint egy átlagos vasúti tisztviselő. Látta, hogy rengeteg a gyerek a parkokban, és ebből arra a következtetésre jutott, hogy a kiürítés nem sikerült. Megjegyezte magának, hogy hiába adják jegyre a benzint, az utcákon rengeteg a gépkocsi, és azt is olvasta, hogy az autógyárak új meg új modelleket hirdetnek. Azt is tudta, mit jelent, hogy a munkások csak úgy özönlenek a gyárakba az éjszakai műszakra, holott csak néhány hónappal ezelőtt még a nappali műszakban dolgozóknak is alig akadt elegendő munkájuk. De a legnagyobb figyelemmel a brit vasúthálózaton folytatott csapatszállításokat kísérte: az ezzel kapcsolatos valamennyi papír az ő hivatalán ment keresztül. Márpedig az efféle papírmunkából rengeteget lehet megtudni. Ma például egy egész halom menetlevélre ütötte rá a gumibélyegzőt, amelyekből arra a meggyőződésre jutott, hogy egy új expedíciós hadsereget gyűjtenek össze. Majdnem biztos volt benne, hogy ez a hadsereg körülbelül százezer emberből fog állni, és hogy Finnországba fogják küldeni.
Igen, voltak bizonyos jelei, hogy háború van, és az emberek valahogy mégse vették komolyan az egészet. Rádióműsorok tették gúny tárgyává a bürokratikus háborús intézkedéseket, az óvóhelyeken mindenki énekelt, és az elegáns hölgyek divatszalonokban tervezett tokokban hordták magukkal a gázálarcot. A háborút csak “furcsa háborúként" emlegették. Nem mindennapi dolognak tartották, s ugyanakkor mégis banálisnak, akár egy mozifilmet. Eddig kivétel nélkül valamennyi légiriadó vaklármának bizonyult.
Faber véleménye más volt - de hát ő másfajta ember volt.
Befordult a biciklivel az Archway Roadra, és egy kicsit előredőlt a nyeregben, mert emelkedő következett; hosszú lábai fáradhatatlanul taposták a pedált, fel-alá jártak, akár egy gőzmozdony dugattyúi. Korához képest kitűnő kondícióban volt. Harminckilencedik esztendejében járt, de ha megkérdezték, hány éves, hazudott. De hát ő majdnem mindenben hazudott: a biztonsága érdekében.
Miközben felkarikázott a dombon a Highgate-be, egyre jobban megizzadt. Az épület, ahol lakott, London egyik legmagasabban fekvő épülete volt, ezért is választotta ki lakóhelyéül. Viktória korabeli téglaház volt, a hatodik egy házsor végén. A házak magasak, keskenyek és sötétek voltak, sötétek, mint azoknak az embereknek az agya, akik számára építették őket. Három emelete volt mindegyiknek, meg egy alagsora, cselédbejáróval: a tizenkilencedik század angol középosztályának tagjai elengedhetetlennek tartották a cselédbejárót, még ha nem volt is cselédjük. Faber cinikusan vélekedett az angolokról.
A hatos számú ház tulajdonosa egykor Mr. Harold Garden volt, akinek kis vállalata, a Garden's Tea and Coffee a gazdasági válság idején tönkrement. Mivel Mr. Gardennek egész életében az volt az elve, hogy a fizetésképtelenség halálos bűn, a csőd után nem maradt más választása, mint az öngyilkosság. Özvegyére nem hagyott semmi egyebet, csak a házat, és az asszony kénytelen volt albérlőket tartani. Tulajdonképpen élvezte, hogy penziója van, noha társadalmi körének etikettje megkívánta, hogy tegyen úgy, mintha egy kicsit restellne. Faber szobája a legfelső emeleten volt, manzárdablakkal. Hétfőtől péntekig lakott itt, és Mrs. Gardennek azt mondta, hogy a hétvégeket az anyjánál tölti Erithben. Valójában még egy szállásadónője volt Blackheathben, aki Mr. Bakernek szólította, és azt hitte róla, hogy egy papírgyár utazó ügynöke, és az egész hetet úton tölti.
Végigkarikázott a kerti ösvényen az utcai szobák rosszallóan néző, magas ablakai alatt. A kerékpárt beállította a csűrbe, és hozzálakatolta a fűnyíróhoz: törvény tiltotta, hogy bármilyen járművet lelakatolatlanul hagyjanak. A csűr körüli ládákban már csírázott a vetőburgonya. Mrs. Garden konyhakertet csinált a virágágyaiból; ez is hozzátartozott a háborús erőfeszítéshez.
Faber belépett a házba, felakasztotta a kalapját az előszobai fogasra, kezet mosott, és bement uzsonnázni.
A három másik albérlő már asztalnál ült: egy pattanásos yorkshirei-i fiú, aki nagyon szeretett volna bejutni a hadseregbe, egy kopaszodó, vöröses hajú cukorkaügynök meg egy nyugállományú tengerésztiszt, aki Faber meggyőződése szerint szenilis volt. Faber fejbólintással üdvözölte őket, és ő is asztalhoz ült.
Az ügynök éppen egy viccet mesélt.
- Azt mondja a repülő őrnagy: “Hamar visszajöttél!", mire a pilóta megfordul, és azt mondja: “Igen, mert egy kötegben dobtam le a röplapokat. Nem jól tettem?" A repülő őrnagy felkiált: “Jóságos isten! Lehet, hogy megsebesítettél valakit."
A tengerésztiszt vihogott, Faber csak elmosolyodott. Bejött Mrs. Garden a teáskannával.
- Jó estét, Mr. Faber. Remélem, nem haragszik, hogy maga nélkül ültünk le uzsonnázni?
Faber vékonyan megkent margarinnal egy szelet korpás lisztből sütött kenyeret, s közben hirtelen mohó vágy fogta el egy jó vastag kolbász után.
- Már ki lehet ültetni a vetőburgonyáit - mondta az asszonynak.
Faber gyorsan végzett a teájával. A többiek azon vitatkoztak, vajon tényleg menesztik e Chamberlaint, és csakugyan Churchill kerül-e a helyére. Mrs. Garden is minduntalan hangot adott a véleményének, aztán Faberre nézett, hogy az hogyan reagál rá. Dundi nő volt, kissé túlságosan is kövér. Egyidős lehetett Faberrel, de úgy öltözködött, mintha harmincéves volna, és Faber sejtette, hogy nagyon szeretne másik férjet fogni magának. Óvatos volt, és nem elegyedett bele a beszélgetésbe.
Mrs. Garden bekapcsolta a rádiót. A készülék zümmögött egy darabig, aztán megszólalt a bemondó: “Itt a BBC belföldi adója. Ismét ő jelentkezik!"
Faber nemegyszer hallotta már ezt a műsorszámot. Rendszeresen sugározták, és egy Funf nevű német kém szerepelt benne. Faber elnézést kért, és felment a szobájába.
Mrs. Garden az “Ismét ő jelentkezik" után magára maradt. A tengerésztiszt meg az ügynök elment a kocsmába, a yorkshire-i fiú meg, aki vallásos volt, valami ájtatosságra. Az asszony egy kis pohár ginnel a kezében üldögélt a társalgóban, az elsötétítő függönyöket bámulta, s közben Mr. Faberen járt az esze. Nagyon szerette volna, ha a férfi nem tölt olyan sok időt a szobájában. Mrs. Gardennek társaságra lett volna szüksége, méghozzá éppen egy olyan férfi társaságára, mint Mr. Faber.
Az efféle gondolatok bűntudatot keltettek benne. Hogy a bűntudatot enyhítse, Mr. Gardenre gondolt. Emlékei ismerősek voltak, de homályosak, akár egy régi filmszalag, amelynek már elnyűvődött a fogazata, és a hangsávja is megkopott. Vagyis annak ellenére, hogy könnyen emlékezetébe tudta idézni azt az időt, amikor a férje itt ült vele egy szobában, az arcát már nehezen tudta maga elé képzelni, mint ahogy azt is, hogy milyen ruha lenne rajta, vagy milyen megjegyzéseket tenne a nap folyamán elhangzott háborús hírekre. Mr. Garden alacsony, tipp-topp emberke volt, aki sikeresen üzletelt, ha szerencséje volt, és sikertelenül, ha nem volt szerencséje; kimért volt a nyilvánosság előtt, és telhetetlen szerető az ágyban. Mrs. Garden nagyon szerette. Nyilván nagyon sok asszony fog az övéhez hasonló helyzetbe kerülni, ha ez a háború komolyan megkezdődik. Töltött magának még egy pohár gint.
Mr. Faber csendes ember - éppen ez a baj. Láthatólag nincs semmiféle szenvedélye. Nem dohányzik, Mrs. Garden még sohasem érzett alkoholszagot a leheletén, és minden estéjét a szobájában tölti, klasszikus zenét hallgat a rádióján. Rengeteg újságot olvas, és hosszú sétákat tesz. Mrs. Garden sejtette róla, hogy nagyon okos ember, annak ellenére, hogy szerény munkakörben dolgozik: ha hozzászólt az ebédlőben folyó társalgáshoz, megjegyzései mindig jóval megfontoltabbak voltak, mint bárki másé. Bizonyára találhatna magának különb munkát is, ha akarna. De úgy látszik, nem akar, pedig jobb sorsra volna érdemes.
Ugyanez a helyzet a külsejével is. Tökéletes alakú férfi; magas, izmos a nyaka, széles a válla, egy cseppet sem kövér, hosszúak a lábai. Markáns arca van, a homloka magas, hosszú és keskeny az álla, ragyogó kék a szeme. Nem olyan szép, mint egy filmsztár, de az a fajta arc, amelyik vonzza a nőket. Kivéve a száját - a szája kicsi és keskeny, és Mrs. Garden el tudta képzelni Mr. Faberról, hogy kegyetlen. A néhai Mr. Garden képtelen volt bármiféle kegyetlenségre.
És Mr. Faber első látásra mégsem az a fajta férfi volt, akinek egy nő utánafordul. Ócska, viseltes öltönyének a nadrágja sohasem volt kivasalva - Mrs. Garden boldogan kivasalta volna neki, de Mr. Faber sohasem kérte meg rá -, és mindig kopott esőkabátban meg olyan lapos sapkában járt, mint a dokkmunkások. Bajusza nem volt, és a haját minden második héten rövidre nyíratta. Mintha csak azt akarta volna, hogy minél jelentéktelenebb embernek nézzék.
Mr. Fabernek nőre volna szüksége, efelől semmi kétség. Mrs. Gardenben egy pillanatra felvetődött a gondolat, hogy hátha az a fajta férfi, akit elnőiesedettnek szoktak nevezni, de gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Mr. Fabernek feleségre volna szüksége, aki csinosan kiöltözteti, és felkelti benne az ambíciót. Neki meg egy férfira volna szüksége, hogy társa legyen, és hogy... igen, hogy szeresse.
Mr. Faber azonban soha nem tett egy kezdeményező lépést sem. Az asszony néha sikítani tudott volna csalódottságában. Bizonyos volt benne, hogy vonzó nő. Miközben töltött magának még egy pohár gint, belenézett a tükörbe. Szép arca volt, göndör, szőke haja, és volt valamije, amit egy férfi könnyen megkaphatott volna, ha... kuncogni kezdett a gondolatra. Úgy látszik, kezd becsípni.
Szürcsölgette az italát, és azon gondolkodott, vajon nem neki kellene-e megtennie a kezdeményező lépést. Mr. Faber nyilvánvalóan csak félénk - betegesen félénk. Mert nemileg nem közömbös, ezt Mrs. Garden meg tudta állapítani a tekintetéből, ahogy ránézett mindkét alkalommal, amikor meglátta őt a hálóingében. Talán le tudná győzni Mr. Faber félénkségét, ha ő lenne vakmerő. Mit veszíthet? Megpróbálta a legrosszabbat elképzelni, csak hogy kipróbálja, milyen érzés. Tegyük fel, hogy Mr. Faber visszautasítja. Hát igen, kínos lenne - sőt megalázó. Nagy csapás lenne a büszkeségének. De hát senki másnak nem kellene tudni róla, hogy mi történt. Csak Mr. Fabernek kellene elköltöznie a házból.
A gondolatra, hogy esetleg visszautasítják, Mrs. Gardennek elment a kedve az egésztől. Lassan talpra állt, s közben átvillant az agyán: “Nem vagyok én az a rámenős típus." Ideje volt lefeküdni. Ha megiszik az ágyban még egy pohár gint, bizonyára el tud majd aludni. Magával vitte az üveget az emeletre.
A hálószobája pontosan Mr. Faberé alatt volt, vetkőzés közben tisztán hallotta a férfi rádiójából áradó hegedűszót. Új hálóinget vett fel - rózsaszínű, hímzett kivágással, és senki sem látja! -, aztán kitöltötte magának az utolsó pohár italt. Azon tűnődött, milyen lehet Mr. Faber ruha nélkül. Nyilván lapos a hasa, szőrös a mellbimbója, és látni lehet a bordáit, mert sovány. És valószínűleg kicsi a feneke. Ismét kuncogni kezdett. “Szégyentelen vagyok", gondolta.
Magával vitte a poharat az ágyba, és kezébe vette a könyvét, de túlságosan nagy erőfeszítésébe került, hogy az olvasmányára tudjon koncentrálni. Különben is unta a másokról szóló romantikus regényeket. A veszedelmes szerelmi viszonyokról szóló történetek csak akkor élvezetesek, ha az olvasónak tökéletesen biztonságos szerelmi viszonya van a férjével. Egy nőnek többre van szüksége, mint regénye hősnőjének, Barbara Cartlandnek. Szürcsölgette a ginjét, és azt kívánta, bárcsak kapcsolná ki már Mr. Faber a rádióját. Olyan volt, mintha egy táncos teadélutánon próbálna elaludni.
Persze meg is kérhetné Mr. Fabert, hogy kapcsolja ki a rádiót. Megnézte az éjjeliszekrényen az órát: elmúlt tíz. Felvehetne a pongyoláját - éppen illik a hálóingéhez -, megfésülködhetne egy kicsit, aztán belebújhatna a papucsába - nagyon kecses, rózsamintás -, felszaladhatna a lépcsőn a következő emeletre, és - igen: és bekopogtathatna az ajtaján. Mr. Faber kinyitná az ajtót, lehet, hogy csak nadrág és trikó lenne rajta, aztán ránézne, úgy nézne rá, ahogy akkor nézett, amikor a fürdőszobába menet találkozott vele, és őrajta csak hálóing volt...
- Ostoba vén bolond - mondta hangosan önmagának. - Csak ürügyet keresel, hogy felmehess hozzá.
És azon kezdett tűnődni, hogy ugyan miért van szüksége bármiféle ürügyre. Felnőtt, érett asszony, a ház az övé, és tíz év alatt egyetlen más férfival sem találkozott, aki éppen neki való lett volna, és a fenébe is, szüksége van rá, hogy magán érezzen valakit, aki erős, kemény és szőrös, aki a mellére nehezedik, a fülébe liheg, és nagy, erős kezével szétválasztja a combjait, hiszen lehet, hogy holnap átjönnek Németországból a repülők a gázbombákkal, és ők mindnyájan meghalnak, fulladozva és lélegzet után kapkodva, miközben beszívják a mérget, és ő talán az utolsó esélyét mulasztja el az életben.
Így aztán kiitta a poharát, felkelt az ágyból, felvette a pongyoláját, egy kicsit megfésülködött, belebújt a papucsába, és magához vette a kulcscsomóját, arra az esetre, ha Mr. Faber bezárta volna az ajtaját, és a rádió hangja miatt nem hallaná meg a kopogását.
A pihenőn nem volt senki. Megkereste a sötétben a lépcsőt. Úgy tervezte, hogy azt a lépcsőfokot, amelyik recseg, átlépi, de megbotlott a meglazult szőnyegben, és teljes súlyával éppen arra a lépcsőfokra nehezedett, de úgy látszott, senki sem hallotta meg. Így aztán továbbment, és a lépcső tetejére érve bekopogott az ajtón. Aztán csendesen megpróbált benyitni. Az ajtó zárva volt.
A rádiót lehalkították, és Mr. Faber kiszólt:
- Ki az?
Kulturált volt a beszéde: nem volt a kiejtése se cockney, se idegen - tulajdonképpen nem volt az semmilyen, csak kellemesen semleges.
- Válthatnék egy szót magával? - kérdezte az asszony.
A férfi érezhetően habozott, aztán azt mondta:
- Nem vagyok felöltözve.
- Én sem - kuncogott az asszony, és a kulcs másodpéldányával kinyitotta az ajtót. A férfi a rádió előtt állt, valami csavarhúzófélével a kezében. Csak nadrág volt rajta, trikó nem. Az arca falfehér volt, és látszott rajta, hogy halálra rémült.
Az asszony belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudta, mit mondjon. Aztán hirtelen eszébe jutott egy mondat egy amerikai filmből, és azt mondta:
- Nem ajánlhatna fel egy magányos nőnek egy pohár italt? - Tulajdonképpen ostoba kérdés volt, hiszen tudta, hogy a férfi nem tart italt a szobájában, ő meg semmi esetre se úgy volt öltözve, mintha el akarna menni valahová; de a kérdés vamposan hangzott.
És úgy látszott, hogy el is érte vele a kívánt hatást. A férfi szó nélkül, lassan elindult feléje. Csakugyan szőrös volt a mellbimbója. Az asszony is lépett egyet előre, s aztán a férfi átkarolta. Az asszony behunyta a szemét, és odatartotta neki az arcát. A férfi megcsókolta, az asszony megmozdult egy kicsit a karjában, aztán valami borzasztó, iszonyatos, elviselhetetlenül éles fájdalom hasított a hátába, és ő kinyitotta a száját, hogy sikoltson.
A férfi hallotta, mikor az asszony megbotlott a lépcsőn. Ha Mrs. Garden csak még egy percet várt volna - hogy Faber visszatehesse a rádió adó-vevőjét a bőröndjébe és a kódkönyvet a fiókjába -, nem kellett volna meghalnia. De így, mielőtt még elrejthette volna az áruló jeleket, Faber meghallotta, hogy az asszony kulcsa megfordul a zárban, s amikor Mrs. Garden kinyitotta az ajtót, neki már a kezében volt a stiletto.
Mivel Mrs. Garden egy kicsit megmozdult a karjában, Faber az első döféssel nem találta el a szívét, és kénytelen volt ledugni az ujjait az asszony torkán, hogy ne sikolthasson. Még egyszer döfött, de az asszony ismét megmozdult, a penge beleütközött az egyik bordájába, és csak felületesen hasította fel a testét. Aztán spriccelni kezdett a vér, és Faber tudta, hogy ez már nem lesz mocsoktalan gyilkosság. Sohasem volt az, ha az első döfés célt tévesztett.
Az asszony most már túlságosan vonaglott ahhoz, hogy egyetlen döféssel meg tudja ölni. Ezért a szájában hagyva az ujjait, a hüvelykjével megfogta az állat, és háttal nekilökte az asszonyt az ajtónak. Mrs. Garden feje hangosan koppant az ajtó fáján, és Fabernek eszébe jutott, hogy bárcsak ne halkította volna le a rádiót. De hát hogyan számíthatott volna ilyesmire?
Habozott egy pillanatig, mielőtt megölte az asszonyt, mert sokkal jobb lett volna, ha az ágyon hal meg - jobb az álcázás szempontjából, amely már kezdett alakot ölteni az agyában -, de nem lehetett biztos benne, hogy csendben eljut vele odáig. Megszorította az asszony állát, és továbbra is valósággal nekiszegezve a fejét az ajtónak, széles ívben belehasított a nyakába a stilettóval, amely cafatokban tépte fel az asszony torkán a bőrt, mert a stiletto nem vágószerszám, és Faber kedvenc célpontja nem a torok volt.
Hátraugrott, hogy kikerülje az első pillanatban sugárban kilövellő vért, aztán ismét előrelépett, hogy elkapja az asszonyt, mielőtt a padlóra zuhan. Az ágyhoz vonszolta - közben megpróbált nem nézni a nyakára - és ráfektette.
Máskor is ölt már, tehát számított a visszahatásra: mindig bekövetkezett, mihelyt biztonságban érezte magát. Odalépett a szoba sarkában levő mosdókagylóhoz, és várta a reakciót. Látta az arcát a kis borotválkozótükörben. Falfehér volt, s a tekintete merev. Nézte magát, és azt gondolta: Gyilkos. Aztán hányni kezdett.
Utána jobban érezte magát. Most már munkához láthatott. Tudta, mit kell tennie: a részletek már az asszony meggyilkolása közben kialakultak az agyában.
Megmosta az arcát, fogat is mosott, és megtisztította a mosdókagylót. Aztán leült az asztalhoz, a rádiója mellé. Megnézte a noteszét, megkereste, hol tartott, és elkezdte leütögetni a billentyűt. Hosszú üzenet volt egy Finnországnak szánt hadsereg gyülekezéséről, s a felénél tartott, amikor Mrs. Garden megzavarta. Az üzenet rejtjelezve volt leírva a noteszében. Amikor befejezte, így írta alá: “Üdvözlöm Willit."
A készüléket gondosan elhelyezte egy speciálisan erre a célra tervezett bőröndben. Többi holmiját egy másik bőröndbe rakta. Levette a nadrágját, szivaccsal lemosta róla a vérfoltokat, aztán tetőtől talpig lemosakodott.
Végül megnézte a holttestet.
Most már képes volt hideg fejjel foglalkozni vele. Háború van, és ők ellenségek voltak: ha nem ölte volna meg az asszonyt, az könnyen a halálát okozhatta volna. Fenyegetést jelentett, és Faber most már csak megkönnyebbülést érzett, hogy a fenyegetést megsemmisítette. Az asszonynak nem kellett volna megijesztenie őt.
Utolsó feladata mindazonáltal undorító volt. Szétnyitotta az asszonyon a pongyolát, és felhúzta rajta a hálóinget a derekáig. A hálóing alatt bugyi volt. Ezt letépte róla, úgy, hogy látható lett az ágyékán a szőrzet. Szegény asszony: csak el akarta őt csábítani. De hát nem távolíthatta el a szobából anélkül, hogy észre ne vegye az adókészüléket; márpedig a brit propaganda jóvoltából az ilyen emberek rendkívül éberen lesték a kémeket - nevetségesen éberen: ha az Abwehrnek valóban olyan sok ügynöke lett volna Angliában, mint az újságok állították, a britek már alighanem elvesztették volna a háborút.
Hátralépett, és félrehajtott fejjel szemügyre vette a nőt. Valami nem stimmelt. Megpróbált úgy gondolkodni, mint egy szexmániás. Ha elfogott volna az őrült kéjvágy egy olyan nő iránt, mint Una Garden, és csak azért öltem volna meg, hogy kielégíthessem vele a vágyamat, akkor mit csinálnék?
Hát persze: egy ilyen mániás nyilván látni akarná a nő mellét. Faber a holttest fölé hajolt, megmarkolta a hálóinget a kivágásnál, és feltépte a derekáig. Az asszony hatalmas mellei ernyedten lógtak le kétoldalt.
A rendőrségi orvos bizonyára hamarosan rá fog jönni, hogy az asszonyt nem erőszakolták meg, de Faber véleménye szerint ez nem számított. Heidelbergben részt vett egy kriminológiai tanfolyamon, és tudta, hogy sok szexuális merénylet nem végződik a nemi aktussal. Idáig különben sem lett volna képes elmenni a megtévesztésben, nem, még a Vaterland-ért sem. Ő nem volt tagja az SS-nek. Az SS-legények sorba állnának, hogy megerőszakolhassák a holttestet... Ő még a gondolatot is elhessegette a fejéből.
Ismét kezet mosott és felöltözött. Majdnem éjfél volt. Elhatározta, hogy vár még egy órát, mielőtt eltávozik: minél később, annál biztonságosabb.
Leült, hogy végiggondolja, hol követte el a hibát.
Mert hogy valahol hibát követett el, az nem volt vitás. Ha az álcázása tökéletes lenne, teljes biztonságban lett volna. Ha teljes biztonságban lett volna, senki sem fedezhette volna fel a titkát. Mrs. Garden azonban felfedezte a titkát - jobban mondva felfedezte volna, ha néhány másodperccel tovább él -, tehát nem volt teljes biztonságban, tehát az álcázása nem volt tökéletes, tehát valahol hibát követett el.
Reteszt kellett volna szerelnie az ajtóra. Még mindig jobb, ha betegesen félénknek tartják az embert, mint lehetővé tenni, hogy a szobája kulcsának másodpéldányával rendelkező penziósnők éjnek idején hálóingben besurranhassanak hozzá.
De ez csak a felületi tévedés volt. A mélyebben fekvő hiba az volt, hogy túl könnyen nézhették agglegénynek. Erre nem öntelten gondolt, hanem ingerülten. Tudta magáról, hogy jóképű, vonzó férfi, és látszólag semmi ok rá, hogy agglegény maradt. Töprengeni kezdett, milyen álcát kellene kitalálnia magának, amely ezt a körülményt érthetővé tenné, és nem késztetné felkínálkozásra világunk Mrs. Gardenjeit.
Érezte, hogy az igazi személyiségéből kellene merítenie ötletet. Tulajdonképpen miért is agglegény? Kényelmetlenül összerezzent: nem szeretett tükörbe nézni. A válasz egyszerű volt. A hivatása miatt maradt agglegény. Ha mélyebben fekvő okai is voltak, nem akart tudni róluk.
A mai éjszakát nyilván a szabad ég alatt kell töltenie. A highgate-i erdőben majd csak eltelik valahogy. Reggel aztán beteszi a bőröndjeit valamelyik pályaudvar csomagmegőrzőjébe, holnap este meg elmegy a blackheathi szobájába.
Vagyis végleg át kell váltania második személyiségére. Attól egy cseppet sem félt, hogy elfogja a rendőrség. Az a kereskedelmi utazó, aki a blackheathi szobában töltötte a hétvégéket, egyáltalán nem hasonlított a vasúti tisztviselőhöz, aki megölte a szállásadónőjét. A blackheathi személyiség beszédes volt, közönséges és feltűnő. Rikító nyakkendőket viselt, bárkinek fizetett egy pohár italt, és másképp fésülte a haját. A rendőrség egy kopottasan öltözött, beteges hajlamú egyén személyleírását fogja körözni, aki a száját se meri kinyitni egy nő előtt, hacsak fel nem lobban benne a kéjvágy, és senki sem fog gyanakodni az elegánsan öltözött, jóképű kereskedelmi ügynökre, aki nyilvánvalóan az a férfitípus, amelyikben többé-kevésbé állandóan lobog a kéjvágy, s akinek nem kell megölnie egy nőt ahhoz, hogy az megmutassa neki a mellét.
És ki kell építenie még egy másik személyiséget is - Fabernek mindig legalább két személyisége volt. Új állást kell szereznie, meg új papírokat: útlevelet, személyazonossági igazolványt, élelmiszerjegy-könyvet, születési bizonyítványt. Mindez rendkívül kockázatos. A fene ette volna meg Mrs. Gardent. Miért nem tudta leinni magát, hogy elaludjon, mint máskor?
Éjfél után egy óra volt. Faber még egyszer és utoljára körülnézett a szobában. Nem izgatta, hogy nyomokat hagy maga után - a ház nyilván tele van az ujjlenyomataival, és senkinek nem lesz kétsége afelől, hogy ki volt a gyilkos. Nem fogták el szentimentális érzések, hogy el kell hagynia a házat, amely két éven át az otthona volt: sohasem úgy gondolt rá, mint az otthonára. Soha semelyik lakására nem gondolt úgy, mint az otthonára.
Erre a házra mindig csak úgy fog gondolni, hogy itt tanulta meg: reteszt kell szerelni az ajtóra.
Eloltotta a villanyt, fogta a két bőröndöt, leosont a lépcsőn, és kilépett az éjszakába.
2.
Igen figyelemreméltó király volt II. Henrik. Egy olyan korban, amikor még nem találták ki a “villámlátogatás" fogalmát, olyan villámgyorsan cikázott ide-oda Anglia és Franciaország között, hogy kortársai azt beszélték, mágikus erővel rendelkezik. E híresztelés ellen érthető módon nem tett semmit. 1173 júniusában vagy szeptemberében - attól függ, melyik közvetett forrásnak adunk nagyobb hitelt - Angliába érkezett, de olyan gyorsan vissza is tért Franciaországba, hogy egyetlen kortárs krónikaíró sem értesült a kirándulásáról. Későbbi történészek fedezték fel a költségszámláját az Államkincstár híres pergamentekercseinek egyikén. Akkortájt támadták egy időben a királyságát saját fiai az északi és déli végeken: a skót határon meg Dél-Franciaországban. De mi volt pontosan a látogatásának a célja? Kivel találkozott? Miért tartotta titokban az utazását, mikor mágikus gyorsaságának legendája felért egy hadsereggel? Mit ért el vele?
Ez a probléma foglalkoztatta Percival Godlimant 1940 nyarán, amikor Hitler seregei úgy söpörtek végig a francia búzamezőkön, mint az aratógép, és az angolok véres fejjel, rendetlen összevisszaságban menekültek a dunkerque-i egérfogóból.
Godliman professzor többet tudott a középkorról, mint bárki más a világon. A Fekete Halálról írt könyve - a XIV. század közepén dúló pestisjárványt nevezik így - a helyére tette a középkorkutatás minden eddigi eredményét; bestseller lett belőle, és a Penguin sorozatban is megjelent. Ilyen eredményekkel a háta mögött fordult egy valamivel még korábbi, jóval több megoldhatatlannak látszó problémát kínáló korszak felé.
Londonban, egy gyönyörű júniusi napon, déli fél egykor is egy iniciálékkal díszített kézirat fölé görnyedve találta meg Godlimant a titkárnője. A professzor a középkori latinsággal írt szöveget fordítgatta szorgalmasan, s közben jegyzeteket készített a maga még nehezebben olvasható kézírásával. A titkárnő, aki azt tervezte, hogy a Gordon Square parkjában fogyasztja el az ebédjét, nem szerette a kéziratokkal teli szobát, mert halálszaga volt. Kulcs is annyi kellett hozzá, hogy bejusson ide az ember, mint egy kriptához.
Godliman egy olvasópult előtt állt, fél lábon, mint a gólya, az arcát alig világította meg a pultra irányított olvasólámpa; akár annak a szerzetesnek a hazajáró lelke is lehetett volna, aki a pulton heverő kéziratot írta, s most éberen őrt áll értékes krónikája fölött. A titkárnő köszörült egyet a torkán, és várta, hogy Godliman tudomást vegyen róla. Egy csapott vállú, alacsony, ötvenes éveiben járó, tweedruhás férfit látott maga előtt, akinek gyönge a szeme. Tudta róla, hogy tökéletesen normális hús-vér ember, ha sikerül visszaráncigálni a középkorból. Ismét köhintett egyet, és megszólalt:
- Godliman professzor?
Godliman felnézett, s mikor meglátta a nőt, elmosolyodott. Így már korántsem úgy festett, mint egy kísértet, inkább mint egy bolondos nagypapa.
- Hello! - kiáltott fel olyan elképedt hangon, mintha legalábbis a Szahara kellős közepén találkozott volna össze véletlenül valamelyik londoni szomszédjával.
- Megkért, hogy emlékeztessem: ma a Savoyban kell ebédelnie Terry ezredessel.
- Tényleg. - Godliman elővette az óráját a mellényzsebéből, és megnézte. - Ha gyalog akarok menni, jó lesz, ha máris indulok.
A titkárnő bólintott.
- Mindjárt magammal hoztam a gázálarcát is.
- Igazán figyelmes. - Godliman ismét elmosolyodott, és a titkárnő megállapította, hogy egészen jóképű férfi. A professzor átvette a gázálarcot a nőtől, és megkérdezte:
- Felöltőt is vegyek?
- Nem is hozott magával felöltőt ma reggel. Meleg van. Bezárjam az ajtókat, ha elment?
- Köszönöm, köszönöm. - Godliman a zakója zsebébe gyömöszölte a jegyzetfüzetét, és kiment.
A titkárnő körülnézett, megborzongott és követte.
Andrew Terry ezredes pirospozsgás skót volt, sovány, mint a deszka, mert egész életében erősen dohányzott. Ritkás, sötétszőke haját erősen brillantinozta. Godliman a Savoy Grill egyik sarokasztalánál talált rá. Civilben volt. Már három cigarettacsikk hevert előtte a hamutartóban. Felállt, és kezet rázott Godlimannel.
- Jó napot, Andrew bácsi - mondta Godliman. Terry ugyanis az anyjának az öccse volt.
- Hogy vagy, Percy?
- Könyvet írok a Plantagenetekről. - Godliman leült.
- Mi az, még mindig Londonban vannak a kézirataid? Meg vagyok lepve.
- Miért?
Terry újabb cigarettára gyújtott.
- Költöztesd őket vidékre, mert bombázhatnak.
- Azt kéne tennem?
- A fél Nemzeti Képtárat elásták már valahol Walesben egy istentelenül nagy gödörben. Az ifjú Kenneth Clark is hamarabb elpucolt, mint te. Legyen eszed, és tűnj el innen te is, amíg lehet. Úgysem hinném, hogy sok hallgatód maradt.
- Az igaz. - Godliman elvett egy étlapot a pincértől, és azt mondta: - Italt nem kérek.
Terry nem a kezében tartott étlapot nézte.
- Komolyan kérdem, Percy: miért vagy még mindig Londonban?
Godliman rövidlátó szeme hirtelen kitisztult, mint a kép a filmvásznon, ha élesre állítják a vetítőgép lencséjét. Mintha csak most először lett volna kénytelen gondolkozni, amióta belépett a Savoyba.
- Az rendjén van, hogy a gyerekek meg az afféle nemzeti intézményszámba menő egyéniségek, mint Bertrand Russell, elhagyják Londont. De ha én tenném ezt, az egy kicsit olyan volna, mintha elszaladnék és hagynám, hogy harcoljanak csak helyettem mások. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem éppen logikus érv, de hát ez
érzés dolga, nem a logikáé.
Terry elmosolyodott, mint akinek teljesültek a várakozásai. De nem folytatta tovább a témát, hanem szemügyre vette az étlapot. A következő pillanatban felkiáltott:
- Te jó isten! Le Lord Woolton Pie. Ilyen pástétomot már régen nem láttam az étlapon!
Godliman elvigyorodott.
- Biztos vagyok benne, hogy nincs benne egyéb, csak krumpli meg zöldség.
Miután leadták a rendelést, Terry megkérdezte:
- Mi a véleményed az új miniszterelnökünkről?
- Az, hogy vadszamár. De hát Hitler is őrült, és lám, milyen jól csinálja a dolgát. És mi a véleményed neked?
- Ó, mi jól kijövünk Winstonnal. Ő legalább harcias.
Godliman felhúzta a szemöldökét.
- Mi? Mi az, te reaktiváltattad magad?
- Tulajdonképpen sohasem is vonultam hivatalnoki állományba.
- De hiszen azt mondtad...
- Percy. Nem tudsz elképzelni egy olyan hivatalt, amelynek minden tagja azt állítja, hogy nem a hadseregnek dolgozik?
- Hát én egészen paff vagyok... Én egész idő alatt azt gondoltam...
Meghozták az első fogást. Egy üveg fehér bordeaux-it bontottak hozzá. Godliman főtt lazacot evett, és látszott az arcán, hogy tűnődik valamin.
Végül is Terry szólalt meg:
- Az előző háborúra gondolsz?
Godliman bólintott.
- Tudod, az volt a fiatalságom. Borzasztó időket éltünk. - A hangja mégis sóvárgó volt, mintha visszakívánná azokat az időket.
- Ez a háború semmilyen vonatkozásban sem ugyanolyan. Most nem mennek az embereim az ellenség vonalai mögé, hogy megszámolják a táborhelyeiket, mint annak idején te. Mennek ugyan oda is, de a dolognak ez a része ezúttal kevésbé fontos. Manapság jóformán csak a rádióüzeneteket hallgatják le.
- Hát nem sifrírozva adnak a németek?
Terry vállat vont.
- Nincs az a sifre, amit ne lehetne megfejteni. Őszintén szólva, manapság jóformán mindent tudunk róluk, amit csak tudnunk kell.
Godliman gyorsan körülnézett, de nem ült senki a közelben, aki hallhatta volna őket. Különben sem az ő feladata volt figyelmeztetni Terryt, hogy a meggondolatlan fecsegés emberéletbe kerülhet.
Terry folytatta:
- Az én dolgom tulajdonképpen az, hogy biztosítsam: ők ne jussanak hozzá a rólunk szóló információkhoz, amelyekre szükségük volna.
Második fogásnak mind a ketten csirkepástétomot ettek. Marhahús nem szerepelt az étlapon. Godliman hallgatott, de Terry tovább beszélt.
- Tudod, Canaris furcsa fickó. Mármint Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr főnöke. Megismerkedtem vele, még mielőtt ez a háború elkezdődött. Tudjuk róla, hogy utasítást kapott, szervezzen minél nagyobb felderítő műveletet ellenünk, Anglia elözönlésének előkészítéséül - de eddig nem volt átütő sikere. A legjobb emberüket, aki Angliában működött, a háború kitörését követő napon letartóztatták. Most a wandsworth-i börtönben csücsül. Canaris kémei hasznavehetetlen alakok. Penzióban lakó öreg hölgyek, őrült fasiszták, kisstílű bűnözők...
Godliman közbeszólt:
- Ide figyelj, öreg fiú, ez már azért túlzás. - Egy kicsit reszketett a dühtől meg az értetlenségtől. - Az ilyesmi titok. Nem vagyok rá kíváncsi.
Terry nem jött zavarba.
- Kérsz még valamit? - kérdezte. - Én csokoládéfagylaltot eszem.
Godliman felállt.
- Azt hiszem, nem kérek. Megyek vissza dolgozni, ha nem haragszol.
Terry hűvösen nézett fel rá.
- Ráérsz a Plantagenetek újraértékelésével, Percy. Nem sürgős. Háború van, kedves fiam. Szeretném, ha nekem dolgoznál.
Godliman egy hosszúra nyúló pillanatig csodálkozva bámult rá.
- Mi a csudát kellene neked csinálnom?
Terry ádázul elmosolyodott.
- Kémeket fognod.
Hiába volt szép az idő, Godliman nyomott hangulatban sétált vissza az egyetemre. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy Terry ezredes ajánlatát el fogja fogadni. A hazája háborúban áll, a háború igazságos, és ha már túl öreg ahhoz, hogy harcoljon, még mindig elég fiatal, hogy legalább segítsen.
A gondolat azonban, hogy abba kell hagynia a munkáját - és ki tudja, hány évre -, mégis nyomasztotta. Imádta a történelmet, és amióta a felesége tíz évvel ezelőtt meghalt, teljesen belemerült a középkori Angliába. Szeretett rejtélyeket megoldani, halvány nyomokat fölfedezni, ellentmondásokat tisztázni, hazugságokat, célzatos híreszteléseket és legendákat leleplezni. Tudta, hogy új könyve a legjobb lesz az utóbbi száz évben a Plantagenetekről írt könyvek közül, és legalább egy évszázad beletelik, amíg még egy hasonló értékű mű születik. Oly régóta ennek a tudata szabta meg az életét, hogy munkája abbahagyásának a gondolatát majdnem képtelenségnek érezte, amelyet éppoly nehéz megemészteni, mint azt, hogy valaki rájön, hogy elárvult, és nem köti többé semmi azokhoz, akiket mindig anyjának és apjának szólított.
Fülsértő, légiriadót jelző szirénahang szakította félbe a gondolatait. Először megfordult a fejében, hogy nem vesz róla tudomást: sokan nem vettek róla tudomást, és ő már csak tíz perc járásra volt az egyetemtől. Csakhogy tulajdonképpen nem volt értelme visszatérnie a tanulmányaihoz - tudta, hogy ma már nem sokat fog dolgozni. Befordult hát a földalatti egyik állomásra, és csatlakozott a lépcsőn lesiető londoniak tömegéhez. A piszkos peronon megállt a fal mellett, rábámult egy Bovril-plakátra, és azt gondolta: “De hát nem csak arról van szó, amit abba kell hagynom."
Nyomasztotta a hírszerző szolgálatba való visszatérés gondolata is. Sok minden volt benne, amit szeretett: az, hogy a kis dolgok is fontosak; hogy az is ér valamit, ha az ember egyszerűen csak okos, hogy pedánsan aprólékosnak kell lenni, és hogy rejtvényeket kell megfejteni. Gyűlölte viszont a zsarolást, az árulást, a kalandorságot és azt, hogy az ember mindig hátulról döfi le az ellenséget.
A peron egyre zsúfoltabb lett. Godliman leült, amíg volt még hely, és azon vette észre magát, hogy nekidől egy egyenruhás férfinak. Egy buszsofőr volt. A férfi elmosolyodott és megszólalt:
- Ó, Angliában lenni, most, hogy itt a nyár. Tudja, ki mondta?
- ...itt az április - helyesbített Godliman. - Robert Browning.
- Én úgy hallottam, Adolf Hitler - mondta a sofőr. A mellette ülő nő visítva nevetett. A sofőr feléje fordult. - Hallotta, mit mond az evakuált a farmer feleségének?
Godliman nem figyelt oda. Egy régi április jutott az eszébe, amikor egy platánfa egyik legfelső ágán kuporogva ő is Angliába vágyott. A fáról egy franciaországi völgyön túl húzódó német vonalak mögé próbált a hideg ködön át belesni. Nem látott semmit, még a látcsövén keresztül sem, csak bizonytalan, sötét alakokat, és éppen le akart mászni a fáról, hogy egy mérfölddel tovább lopakodjon, amikor három német katona bukkant elő valahonnan, leült a fa tövébe, és rágyújtott. Egy idő múlva kártyát vettek elő, játszani kezdtek, és az ifjú Percival Godliman rájött, hogy megléptek valahogy az alakulatuktól, és egész nap ott akarnak maradni. Szinte mozdulatlanul kuporgott a fán, amíg borzongani nem kezdett, görcs nem állt az izmaiba, és úgy nem érezte, hogy rögtön szétpattan a hólyagja. Akkor előhúzta a revolverét, és egymás után golyót eresztett mind a három katona feje búbjába, amelyen rövidre volt nyírva a haj. És három nevetgélő, káromkodó, zsoldját eljátszó ember egyszerűen megszűnt létezni. Akkor ölt először, és mindössze ennyit tudott gondolni: Csak azért, mert majdnem bepisiltem.
Godliman fészkelődni kezdett az állomás hideg cementpadlóján, és hagyta, hogy az emlék elhalványuljon. Meleg szél csapott ki az alagútból, és befutott egy szerelvény. Akik kiszálltak, helyet kerestek maguknak, letelepedtek és vártak. Godlimannek beszédfoszlányok ütötték meg a fülét.
- Hallotta Churchillt a rádióban? Mi a Duke of Wellington-ban hallgattuk. Az öreg Jack Thornton sírt. Ostoba vénember...
- Úgy hallom, Kathy fiúja rendes házban van elszállásolva, és saját csicskást kapott! A tehenet Alfie feji...
- Olyan rég nem szerepelt vesepecsenye az étlapon, hogy már az ízét is elfelejtettem, a fene enné meg. Hál' istennek, előre látták, hogy háború lesz, és legalább bort bevásároltak vagy húszezer ládával...
- Igen, csak csöndes esküvő lesz, de hát mi értelme volna várni vele, amikor az ember még azt se tudja, a holnap mit hoz?
- Azt írja, mama, hogy ott lenn örökké nyár van, egész évben csak nyár...
- Ugyanis az asszony megint állapotos!.. Igen, tizenhárom éve esett utoljára teherbe... Fogalmam sincs róla, hogy most miért...
- Nem, Peter sohasem jött vissza Dunkerque alól...
A buszsofőr cigarettával kínálta Godlimant. Megköszönte, de nem kért, inkább elővette a pipáját. Valaki énekelni kezdett.
Légiós üvölt a ház előtt:
“Rolót le, hé, nyanya!
Kiláccika ... nem t'om mije..."
“Az csak az ő baja!"
Kiáltjuk vissza karban, és...
A folytatásba egyre többen bekapcsolódtak, s a végén már az egész tömeg énekelt. Énekelt Godliman is, pedig tudta: itt egy háborúban vesztésre álló nemzet énekel, hogy eltitkolja a félelmét, mint az az ember, aki fütyörészni kezd, ha éjnek idején egy temető mellett kell elhaladnia; tudta, hogy a hirtelen támadt szeretet, amelyet London és a londoniak iránt érez, a tömeghisztériával rokon, múló érzelem; és tudta, hogy nem szabad bíznia a belső hangban, amely azt súgja neki: “Látod ilyenek ezek az emberek! Ezért érdemes harcolni!" Mindezt tudta, de nem törődött vele, mert hosszú évek óta ez volt az első eset, hogy elfogta a bajtársiasság jóleső érzése; valósággal beleborzongott.
Amikor lefújták a légiriadót, az emberek énekelve vonultak fel a lépcsőn az utcára, Godliman keresett egy telefonfülkét, és felhívta Terry ezredest, hogy megkérdezze, mikor állhat munkába.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Könyvek |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2018-04-01 11:24:24, vasárnap
|
| |
| |
Szeretnél tagja lenni egy nagyszerű csapatnak, melyben pénzt keresel igazából a semmiért?
HOGYAN MŰKÖDIK?
Fogad az e-mail címekre küldött hirdetéseket és nyisd meg. Ennyi a teendőd. Minden megnyitott e-mail után pontokat kapsz. Az összegyűlt pontjaidat váltsd be ajándékutalványokra. Építs csapatot így növelve pontjaid nagyságát. A meghívottaid pontjai után Te is kapsz pontokat!
Nem kell tenned semmit, nem kell órákat eltöltened a gép előtt reklámok olvasgatásával, nem kell vásárolnod semmit, nincs kötelezettség, és a legfontosabb, NEM kell befizetni! Ha megunod, egyszerűen törölheted magad.
Vigyáz, ha nem szereted az ajándékokat és a reklámot kélek ne regisztrálj.
Pontjaidat 10.000 csomagokban tudod beváltani. ajándékutalványokra de nem akár hol a Libri.hu és https://edigital.hu/
Evvel növelve egy csapatot, ami neked is jó, mert az adott csoport jutalékaiból is részesülhetsz. Ha ezt elmulasztod, akkor a 0-ról építed ki a csapatot, evvel kevesebb ponthoz jutva.
Regisztráció: https://regallo.hu/referral/RG173B42
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Munka |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
1/1 oldal
|
Bejegyzések száma: 5
|
|
|
|
2018. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| | 1 | |
| 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | |
| 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | |
| 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | |
| 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | |
| 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
5 db bejegyzés |
| e év: |
31 db bejegyzés |
| Összes: |
1793 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Általános (221)
- Belső kör (10)
- Család (0)
- Munka (2)
- Haverok (0)
- Iskola (0)
- A II. Világháború története (26)
- A Magyarok krónikája (4)
- Autók (20)
- Autósport (14)
- Bélyegek (0)
- Ezer éves rekordok (43)
- Filmek, Színészek, Sztárok (92)
- Formula 1 (53)
- Fotók (106)
- Haditechnika, Fegyverek (18)
- Hajók, tengeralattjárók (14)
- Helikopterek, repülőgépek (22)
- Híres Magyarok (27)
- Irodalom, költészet (71)
- Iron Maiden (25)
- Képtár ajánló (86)
- Könyvek (40)
- Magyar várak, kastélyok (11)
- Magyarország (40)
- Modellek, makettek (14)
- Motorok (16)
- Művészetek (44)
- Országok, Városok (22)
- Receptek (26)
- Rejtélyek, Misztikum,Mitológia (17)
- Sport (44)
- Sörök (25)
- Technika (49)
- Természet (77)
- Tudomány (37)
- Tűzérség, tankok (11)
- Történelem (77)
- Űrkutatás, Csillagászat (62)
- Vicc, Poén (197)
- X-Akták (18)
- Zene (112)
|
|
|
| |
- Ma: 192
- e Hét: 4250
- e Hónap: 22359
- e Év: 91276
|
|
|
xMagazin
Offline
