|
2018-09-04 15:40:28, kedd
|
| |
| |
|
|
| |
Magányosan
Nehéz az élet, fáj a szívem,
engem bántottak már oly sokan,
de még reménykedve keresem,
vajon a boldogság merrre van.
Míg a magány csöndjét hallgatom,
a tónál egy fa alatt ülve,
a habokkal ring gondolatom,
s a szemem messze elrévülve.
Ha egyszer leáll majd a szívem,
és többé nem dobban már újra,
vajon lesz akkor, kinek könnye
záporként a síromra hullna?
Majd ha végül eljön az idő,
és örökre lecsukom szemem,
lesz valaki, ki fájdalommal,
megtörten suttogja el nevem?
Ha már nem koppannak lépteim,
és ajkamon nem csendülhet szó,
kiben élnek emlékképeim,
ki mondja, neki én voltam jó.
Megszólít egy hang, mélyen belül,
nem kell még a sírodra virág,
vár még rád sok vidámság, derű,
nem dőlt még össze a világ.
Írta: Kovács L. István |
|
| |
|
0 komment
, kategória: ÉLET |
|
|
|
Címkék: reménykedve, emlékképeim, fájdalommal, gondolatom, csendülhet, magányosan, koppannak, elrévülve, megtörten, hallgatom, bántottak, megszólít, záporként, boldogság, csöndjét, vidámság, lecsukom, habokkal, suttogja, síromra, ajkamon, sírodra, egyszer, lépteim, keresem, messze, szemem, dobban, valaki, hullna, könnye, örökre, szívem, mondja, merrre, kovács, boldogság merrre, magány csöndjét, habokkal ring, szemem messze, síromra hullna, sírodra virág, Kovács,
|
|
Offline
