Emlékezzünk a Doni-attörés áldozataira! - Kirkovits István,Hadak Útjáról,Mihályi István,Istl János,Délután Vrehokonovkára,Jány Gusztáv,Gosztonyi Péter,Polgár Info,Vörös Hadsereg,Sára Sándor,Tehát Potudánon,Fekete István,Vörös Hadseregnek,Ezenkívül Oroszországban, - zgfumag Blogja

Továbbiak »

Belépés

			zgfumag.blog.xfree.hu
Ha azért nézel , mert ez a munkád, jó munkát kívánok! GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Minden nemzetnek olyan kormánya van aminöt érdemel. Ha valami...			Zámbori Gusztáv 1957.12.05 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Emlékezzünk a Doni-attörés áldozataira!

2014-01-11 19:39:44, szombat

	Emlékezzünk a Doni-attörés áldozataira! A 2. magyar hadsereg emléknapja A II. világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. 1943 januárjában a szovjet hadsereg általános támadást indított. Ennek esett áldozatául a Voronyezs térségében harcoló 2. magyar hadsereg; 40 ezren vesztették életüket, 70 ezer katona került fogságba, akik közül szintén tízezrek pusztultak el. A rendszerváltás előtt nemigen lehetett megemlékezni a katonákról, akik mint a németekkel szövetséges haderő tagjai a Szovjetunió ellen harcoltak. Tragikus sorsuk, ,,feláldozásuk története" a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezete. Apám naplója. Mi történt ma 69 éve a Don-kanyarban? (korabeli naplórészlettel!) G. Kirkovits István - Hunhír.info Az emberek általában életük derekán veszik elő titkon rejtegetett kincseiket. Így tette ezt az az ember is, akit apámként tisztelhetek, aki - tíz éve ilyenkor - 58 évvel a doni katasztrófa után egy megsárgult papírokkal teli csomagot rendezgetett az áttörés emlékestjén. Azt tudtam, hogy élete minden jelentős eseményét papírra vetette, és valami felfoghatatlan szívóssággal és céltudatossággal örökítette meg az évek, évtizedek mindennapjainak történéseit. Apám már az örök harcmezőkön írja további emlékezéseit, a Hadak Útjáról tekint alá. Elmúlt 10 év, s még mindig nincs helyre téve, megfelelő szinten kezelve a magyarság egyik legnagyobb sorstragédiája, ami egyúttal a magyar hősiesség, a hazaszeretet, a magyar kitartás örökérvényű példája is. A gagyimédiák ma is ontják a gagyiszennyet, még a jobb sorsra érdemes jobbos tévében is egy nagyfejű prolibunkó böfög belterjes betelefonálóival, és pont az nem kap súlyt és kiemelkedő szerepet, amely az egyik legjelentősebb epizódja a magyar történelemnek. Az emberek általában életük derekán veszik elő titkon rejtegetett kincseiket. Így tette ezt az az ember is, akit apámként tisztelhetek, aki 58 évvel a doni katasztrófa után egy megsárgult papírokkal teli csomagot rendezgetett az áttörés emlékestjén. Azt tudtam, hogy élete minden jelentős eseményét papírra vetette, és valami felfoghatatlan szívóssággal és céltudatossággal örökítette meg az évek, évtizedek mindennapjainak történéseit. Hallása nagy részét elvesztette a fronton, mert a kiütéses tífusz nem ismert kegyelmet. Terjesztették a tetűk, amelyek a negyvenfokos hidegben visszavonuló, a tisztálkodást kényszeredetten mellőző emberek ruhája alatt fokozták a magyar katonák szenvedéseit. Halláskárosodása miatt a későbbiek során is az írás maradt a legfontosabb kommunikációs eszköze. Gyermekkoromban nem beszélhetett életének arról az időszakáról, amikor a négy per kettes tábori kórház kötelékében megjárta az oroszországi poklot. Mihályi István orvos-főhadnagy a doni áttörést követően kérte el jegyzeteit, hogy a katonaélet tárgyszerű bemutatása, a helyszínek pontos felvázolása alapján tájékoztathassa a honvéd vezérkart. Mert apám írt, és mindig csak írt. Minden este elővette a kátránypapírba csomagolt füzetecskéjét, a tintaceruzát, s lejegyezte a napi eseményeket, azokról kialakult benyomásait. Leírta a farkasordító hideget, a huszonéves fiatalember személyiségét a későbbiekben is meghatározó negatív élményeket, a temetéseket, az oroszok invázióját és a háborúban résztvevő magyar katona hangulatát. Tanúskodnak ezek a sárga papírlapok a nagy visszavonulás előtti csendről, az orosz támadás megérzéséről, guggoló helyzetben megfagyott honvédról, s mindarról a sok testi-lelki kínról, amelyet a korábban a győzelemért indulók elszenvedtek. Szól a napló a jó barátról, Istl János pécsi fogtechnikusról, a szanitécként tevékenykedő apám főnökéről, dr. Huray belgyógyász-főorvosról, az életet biztosító, az orosz muzsikoktól kapott kartocskáról, s puskatussal leütött kezű bakáról, aki végső kétségbeesésében egy német teherautóra akart felkapaszkodni. Apám lelkét, érzését, vívódását rejtő sorok nem tartoznak a nyilvánosságra, sőt még én sem kértem, hogy ezekbe a részletekbe belekukkanthassak. A kór-, és a korrajz érdekelt csupán, hogy egy született grafomán miként örökítette meg a negyvenes évek valóságát magának és az utókornak. Apám akkor, a januári hidegben elcsoszogott a doni áttörés áldozatainak szombathelyi megemlékezésére. Egyedül állt az ünnepségen, nem ismerte azokat, akik valamilyen szempontok szerint az első sorban róhatták le kegyeletüket. Majd hazament, s elővette a gondosan szétválogatott, megsárgult lapokkal teli csomagocskát. A doni pokolból hosszú hónapok alatt hazakerült ember így tekintett vissza a keserű múltra, és a számára oly kedves bajtársakra. Mikor elment, a vágyott vitézi érmen kívül csak a csomagot tudta hagyni utódjára. A ceruzával írt sors lenyomatát, amely talán a legnagyobb kincs, amit ember valaha is adhatott. Mert minden ott van a lapok között, ami egy ember, egy katona, egy hazafi szemszögéből látható és láttatható. Kendőzetlenül és hitelesen, mert nem azért készült, hogy a kozmetikázott valóság köszönjön vissza, hanem azért, hogy egy gondolkodó, vívódó, leszegényedett nemesi családból származó ember saját maga járja azt a szellemi utat, amelyet magának kijelölt, és azt a másikat, amelyet a sors jelölt ki számára. Édesapám pontosan 69 évvel ezelőtt, 1943. január 12-én jegyezte le naplójába az alábbi sorokat. 1943. jan. 12 kedd. Az orosz újév beköszöntője ez a nevezetes nap. Ma reggel indította meg a muszka a támadást. Nagy erőkkel támadtak, előtte erős tüzérségi tűzzel Sztálin-orgonával elárasztottak mindent. A támadás Urivnál történt. A szemtanúk elbeszélése szerint oly heves tüzérségi tüzet zúdítottak a magyarokra, hogy rengett minden, senki nem mozdulhatott ki a bunkerből, az embereken a halálfélelem vett erőt. Utána százával jöttek a berúgott oroszok, hullari kiáltásokkal jönnek, mindegyikőjük kezében a géppisztoly és a golyószóró. Hiába használják a mieink is a golyószórókat, hullanak az oroszok, elesnek, de jönnek helyettük százak, és feltartóztathatatlanul jönnek előre. Aki nem fut el, aki a bunkerben marad, az foglyul esik a részeg bandának, s agyonlövik. A külső kiegészített védelmi vonalat áttörték. Mennek előre, a tüzérek ütegeiket ott hagyják, zsákmányol a muszka. A 30.5 feles is fogságba kerül, a reménységünk, siratva hagyják el a fiúk, még annyi idő sincs, hogy felrobbantsák. A muszka egészen Boldirevkáig jön, a fő védelmi vonalig. Szegény soproni fiúk, de sokan ott vesztek, hiába az önfeláldozás, nem lehet csinálni semmit, a muszka tankokkal támad. Most jön a németektől segítség, harckocsik, talán nekik sikerül visszanyomni őket. A harc tovább folyik, este van, eléggé késő. Jönnek a sebesültszállítók, hordják a sebesülteket. Mindenki talpon van, a templom, hol a kórház működik, telik. Mi lesz holnap? A kordokumentum és történelmi értékű kincs napra szóló részleteit osztjuk meg olvasóinkkal ezen a héten, amelyet a doni hősökre való emlékezésnek szentelünk. Minden napra jut tehát egy naplórészlet. "1943. január 13. Korán reggel indulnak a sebesültszállítók, jönnek az autók sebesültekkel tele, ki a lábán, a hasán, vagy a fején kapott sebet, súlyosak, kevésbé súlyosak. Mesélik a fiúk, hogy az oroszok csak jönnek, szakadatlan. Igaz, igen nagy a veszteség, de náluk nem számít az ember. Voltak olyan alakulatok, akik felváltásra hazamennek, de újra bevágják őket a harcba. Milyen érzés. Nagyon hideg van, talán ilyen hideg még nem volt, csikorog a hó, szegények, ki sebesülten feküsznek, megfagynak... Az autók járnak, több mint háromszáz sebesültet hoztak be. Mihozzánk a légnyomásosak kerülnek, mesélik, hogy milyen szörnyű világ van. Dervizát el-foglalták és felperzselték. Ez a miénk volt, itt húzódott a fő védelmi vonal. Kegyetlenek a muszkák, a foglyokat agyonlövik. Szemtanú mondja, hogy ő elbújt, a bajtársát a fal mellett lőtték agyon. Mit számít ezeknek, ezek vadállatok. Sajnos nagy zsákmány jutott a kezükbe, hiába van ellentámadás a mi részünkről, a muszka csak újra visszanyom bennünket. Szegény soproni, Vas megyei és veszprémi fiúk, rengeteg elveszett. Ezt hozta az újév. Mi lesz holnap?" "1943. január 14-én, csütörtök. Reggel újra hozzákezdünk a munkához. Sok légnyomásos volt még, akiket tegnap nem sikerült megvizsgálni. Délután szünetelt, a szállításra készültünk. Este csak ruhástól fekhettünk le, riadókészültségben voltunk. Az oroszok nagyon közel jártak hozzánk. Éjfél lehetett, midőn riadó volt. Felugráltunk és menetkészen indultunk a templomhoz, hol a lőszert kiosztották. Felkészültünk a támadásra, kimentek a járőrök. Eközben megindult a betegszállítás. Teherautók, betegszállító kocsik hordták a sebesülteket Nikolajevkába. Ez megtörtént, reggel 5 órára végeztünk, azután csomagolás, csak a szükséges dolgokat pakoltuk, alsóneműt, laboratóriumi dolgokat. Sok nem volt pihenés, de jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, az úton megszámlálhatatlan kocsi, emberek, jöttek a frontról. Lőszerrel megpakolva, teljesen menetkészen állottunk. 9 óra után megindultunk. Az ágyúk dörögtek, nagyon közel voltak, nem sokára itt lesznek a muszkák. Közben elbúcsúztunk s leányismerősöktől, sajnos személyesen nem tudtunk velük beszélni, csak az anyjukkal, aki sírt is, és két munkásnőnk is. 9 órakor elindultunk mi hárman, Szűcs és Kenyeres a beteglétszámban szerepeltek, de nagyon szimpatikus fiúk voltak. Velük mentünk, azután kocsi, kocsi, ember, ember. Jóformán cél nélkül mentünk, az útirány Nikolajevka, 45 km. Az idő jó, szép, csendes, csak hideg van, száraz hideg, a hőmérő -25, -30 Celsius-fokot mutat. Egymás után hagyjuk magunk mögött a kilométereket, az út síkos, később már a menetelés nehézkes. Délfelé egy teherautóra kapaszkodunk, ezen majd 15 km-t teszünk meg. Nagyon hideg van a kocsin, hiszen nyitott, a lábam, karom zsibbad, félek a megfagyástól. Le kell szállnunk, nem bírjuk tovább. Közben volt kis probléma, egy alezredes meg akarta állítani a kocsit, hogy két sebesültet felvegyen, de a sofőr nem állt meg, az alezredes pedig közénk lőtt, de szerencsére rosszul célzott. A sofőrt nagyon letolta, ez az alezredes a vonalparancsnok volt (Juhász), ki nem engedte, hogy felvegyük a harcot. Délután 3-ra értünk Inaszvolába, hol ideiglenesen beszállásolnak bennünket. Közben bementünk a pilótákhoz, itt melegedtünk. Elszállásolásra egy muszka házhoz kerültünk, úgy volt, hogy 3 óra múlva megyünk tovább. Nagyon fáradt voltam, a bal lábam alig bírom, nagyon fáj a combom, megrántottam, és sántikálok. Hogy tudok így tovább menni? A ház régi, bútor semmi nincs, hideg van. Egy kis szalmára feküdtem, azon alszom. Nem megyünk ma tovább. Olyan jól aludtam. Künn a hőmérő mínusz 40 Celsius-fok alá süllyedt." "1943. jan. 15., péntek. Reggel ébredek fel, a lábam nagyon fáj, alig tudok járni. Egy orosz házba mentünk melegedni. Lefeküdtem a szalmára, hol orosz foglyok voltak, annyira fáradt voltam, hogy lefeküdtem közéjük. Különösen a jobb lábam fájt, combban és lágyéknál. Úgy vonszoltam magam, pedig még hátra volt kb. 30 km. Pihenés után még nehezebb, alig bír az ember megmozdulni. Nagyon erős a hideg, mínusz 30 fok alatt. Gyenge kesztyűim vannak, áteresztik a hideget, és mégis menni kell, az oroszok a nyakunkban vannak, menekülünk, és mégis megyünk, jobb, mint a fogság, az biztos halál. Éjfél után 2 órakor értünk egy kis községbe. A nevét nem tudom, nem is kérdeztem. Az első dolog ilyenkor lakást keresni. Felzörgetjük az oroszokat. Ágy nincs, kevés kis szalma, pokróc, ha hideg is van, azért csak elalszunk. Mély álomba merülve, csak a reggel ébreszt fel bennünket. Sajnos reggeli, ebéd, csak elvétve van. Kaptunk kevéske konzervet, hozzá kis feketekávét, ez az egész. Élelmünk kevés van, hiszen mindent ott kellett hagyni, az első csak az volt, hogy menni, csak menni. Meg is látszik rajtam, az arcom beesett, a szemeim karikásak a hidegtől, a kialvatlanságtól, a kimerültségtől. Sokat fogytam. Hogy hol fogunk letelepedni, azt még nem tudjuk. Az anyagunk ott veszett, minden célszerűen, praktikusan el volt készítve, most az oroszoké lett. Annuska, Klári, Natus, ugyan mit csinálhatnak? Szegények, biztosan visszasírnak bennünket. Már elég volt a muszka földből, de ezután is az a kérdés, hogy leváltanak-e bennünket? A naplómat egy szegényes orosz viskóban írom, az óra 10 óra felé jár, hideg van, a lábam fázik, hát még ott künn. Mennyit fogunk még ma menni? Nehéz lesz, hisz a bal lábam nagyon fáj, de ha kell, akkor menni kell. Nem tudom, édesapám mit gondol, sejti-e, hogy hol vagyok? Eszterék, ők megtudják, az őrnagytól küldtem levelet, leírtam, hogy áll a helyzet. Csak a levél eljusson haza! Kellemetlen lenne, ha elfognák valahol. Bízzunk és reméljünk, a további utunkról későbben fogok szólni." "1943. jan. 16., szombaton. Reggel 5 órakor ébredtem fel, az éjszakát átaludtam, nagyon jól. Még nincs parancs, nem tudjuk, hogy hová megyünk, Krasznojén már átmentek az oroszok. A gh. raktár ott maradt, rengeteg élelmiszer, rum stb. A kórházban is ott maradt a sok szalmazsák, a pokrócok egy részét viszont el tudtuk hozni. Ami ott maradt, fel sem tudtuk égetni, a rum kié maradt? 7 hadosztálynak 3 nagy raktára, 7 ezer bakancs, 4 ezer ruha, bekecs, hósapka. Ezek meg lettek gyújtva, felrobbantva, arról a sok élelmiszerről nem is beszélek, ami ott maradt. Hiába, annyira kevesen voltunk, akik kijöttek, azoknak a fele sincs meg. Azután mit lehet azoktól az emberektől várni, akik 4 támadást keresztül éltek. Fent láthatják, hogy a tervezésük nem sikerült. Miért nem szervezték meg a felváltást, vagy miért nem hoztak ki új csapatokat. Mennyi ember elveszett most, akik megsebesültek, azok mind ott vesztek, mert megfagytak. Már itt Inaszovka előtt húzzák a mieink a vonalat, aknáznak, itt akarják az előre jövő oroszokat megállítani. Itt van a repülőtér, a gépek állandóan cirkálnak. De miért nem mennek a mieink védelmére? Az oroszok Ortogozsszk felé vonultak. Ma éjjel rengeteg német vonult fel, nekik kell visszaűzni az oroszokat, ami szerintem nagyon nehezen fog menni. Hogy a mi sorsunk mi lesz, azt nem tudom, merre fogunk menni, kérdés, hol fogunk letelepedni, még nem tudjuk. Az anyagunk ott veszett, minden célszerűen, jól, praktikusan el volt készítve, most az oroszoké. Annuska, Klári, Natus mit csinálhatnak vajon? Szegények biztosan visszasírnak bennünket. Már elég volt a muszka földből, és kérdés ezek után is, hogy leváltanak-e bennünket? A naplómat ebben a szegényes orosz viskóban írom, az óra 10 felé jár, a lábam fázik, hát még ott künn milyen hideg van! Mennyit fogunk még ma menni? Milyen nehéz lesz, hiszen a bal lábam nagyon fáj, de ha kell, akkor menni kell. Nem tudom édesapám mit gondol, sejti-e, hogy hol vagyok? Eszterék, ők megtudják, mert az őrnaggyal küldtem levelet, leírtam, hogy áll a helyzet. Csak a levél sikerüljön, kellemetlen lenne, ha elfognák valahol. Bízzunk és reméljünk. A további utazásról később fogok írni. 10 óra felé jött a parancs, hogy tovább megyünk. A hideg tovább tart. Hosszú utat kell megtennünk. Délután későn érkeztünk Budenyibe, egész rendes, nagy község, szép házai vannak. Már besötétedett. 2 órai pihenés állt a rendelkezésünkre. Vacogtak a fogaink." "1943. jan. 17., vasárnap. Indultunk tovább, ott hagytuk a helyet, ahol az éjszakát töltöttük. A bajuszom nagyon kellemetlen, jégcsapok lógnak róla. A szám kisebesedett. Sokaknak megfagyott az orra, lába. Istennek hála nálam még nem fordult elő. Még mindig nagyon nehezen járok, a lábaim nagyon fájnak, jelenleg különösen a talpam. A lábam beledagadt a cipőmbe, ez nagyon kellemetlen. A kocsira hiába ülnék fel, ott olyan hideg van, hogy az ember megfagy. A pokrócot is magamra terítettem, a fejemet a sálammal körültekertem, a szél azért csak átfúj rajtam. Milyen jó a motorizáltaknak. Délután Vrehokonovkára értünk. Nagyváros, vasúti gócponttal. Úgy volt, hogy itt települni fogunk, de az oroszok tovább jönnek. Autók százai kerülnek el bennünket, az út tiszta jég, sokat esünk mi is, meg a lovak is. A szánok, kocsik befarolnak, egész veszélyes köztük járni. Alig tudjuk húzni a lábunkat. Naponta átlag 40 km-t teszünk meg, ezen a napon és éjfél után érkeztünk meg teljesen kifáradva, és akkor még lakást is kell nézni. Az egyik helyen három asszony feküdt, a lakásuk nagyon hideg volt. Pár vékony szalma a fekhelyünk, hideg van nagyon. Összebújunk páran, egymást melegítjük, meg is fáztam, erősen köhögök. Pár órai alvás után ébredtünk fel." http://www.hunhir.hu/ Rekviem egy hadseregért Indexkép videó A doni katasztrófa A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet. A hadművelet a sztorozsevói (urivi) hídfőből indította el a 40-edik szovjet hadsereg. A túlerő mértéke: zászlóaljak 2,7:1, tüzérség 5:1, páncélosok 1,3:1. A hadművelet célja az Osztrogrozsg-Roszos-vasútvonal felügyeletének megszerzése volt. A IV. hadtest arcvonalának áttörése 1943. január 12-én, -30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója -42 fokot rögzít) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). A kezdeti eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, a vonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. (Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett.) A hadseregparancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését. A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az ,,igazi" támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon. Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. A résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek. A scsucsjei kitörés Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni. Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 szovjet páncélos közül 83 veszett oda, tehát - ekkor még - a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak kemény ellenállásra. A német felső hadvezetés megtiltotta a Cramer-csoport bevetését (az egész sztálingrádi arcvonalon ez volt a német hadsereg egyetlen tartaléka), ugyanakkor ismételten megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást (,,az utolsó emberig kitartani a Donon"). Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Tették ezt még akkor is, amikor a német összekötő törzs vezetője (von Witzleben tábornok) egyértelműen célzott arra, hogy ő a visszavonulásra engedélyt parancs szerint nem adhat, de Jány ezt megteheti, mert ő nem a német hadsereg tisztje. Több helyen (pl. Scsucsjétól délre,a 19. és 23. k.ho. körzetében) a támadás felváltás közben lévő csapatokat ért . Pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra. Máshol a védekezést irányító parancsnokok rendelték el, hogy a fegyvertelen felváltó csapatok azonnal vonuljanak hátra. Ennek hatására sok reményvesztett honvéd eldobta fegyverét, és csatlakozott a visszavonulókhoz. Felbomlás Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A német összekötő törzs továbbra is a visszavonulást megtiltó parancsokat adott át, de szóban jelezték, hogy a ,,parancsokat a helyzetnek megfelelően kell kezelni". Ekkorra azonban már nem volt kinek továbbítani a parancsokat: aki még nem esett el vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott. Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál. A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé. A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni. A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették. Forrás: Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban Polgár Info Doni áttörés emlékére 1943. január 12-14. között az oroszok áttörték a doni magyar arcvonalat, a 200 ezres seregből több mint 100 ezren soha nem tértek haza... Indexkép videó Egy halálraítélt hadsereg emlékére - 69 éve kezdődött a doni áttörés http://barikad.hu/sites/barikad.hu/files/images/don_kanyar.jpg Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg! Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg. Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák, Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó, S nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó. 1942. november 22-én befejeződött Sztálingrádnál a 6. német hadsereg körülzárása - megkezdődött részekre szabdalása és fölmorzsolása. A gyűrű biztosítására - a felmentési kísérletek esélyeinek csökkentésére - 1942 decemberében a Vörös Hadsereg visszanyomta a Sztálingrádtól délre álló olasz csapatokat, majd 1943. január 12-én - részben ugyanezzel a céllal, részben a Voronyezs elleni támadás előkészületeként - a 2. magyar hadsereg által védett 200 km hosszú Don-menti terepszakaszon is támadásba lendültek a jelentős páncélos erőkkel támogatott szovjet hadosztályok. A túlerejű offenzíva már az első napokban több helyen áttörte a hiányosan fölszerelt magyar csapatok védővonalát. Az eredetileg több, mint kétszázezres magyar hadsereg, amely már az előző hónapok hídfőcsatáiban is jelentős veszteségeket szenvedett (25-30 ezer fő), hatékony légierő és légvédelem, kellő számú páncélos-egység és páncélos-elhárító fegyver hiányában - de egyéb hadieszközökben és ellátmányban is problémákkal küszködve - fokozatosan tért vesztett, darabokra szakadt, megsemmisült. A kemény hidegben megfelelő téli ruházat nélkül harcoló, majd visszavonuló/menekülő katonákat az ellenséges golyókon kívül a fagy is tizedelte: több tízezren maradtak holtan a hófödte csatatereken. Ezeknek a napoknak a története a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartozik. Magyarországnak nem volt - közvetlen - oka a Szovjetunió elleni hadba lépésre. A politikai vezetés döntését az a meggyőződés motiválta, hogy az első és második bécsi konferencián német támogatással visszakerült területek (Felvidék és Észak-Erdély) megtartásához szükség van a németek további jóindulatára. A háború első szakaszában ehhez egy jelképes fegyveres támogatás is elegendőnek látszott, a moszkvai csata után azonban megváltozott a helyzet. A németek most már egy teljes hadsereg kiküldését követelték, és a mind erősebben hangoztatott román ,,kontra-revíziós" igények miatt - most ők követelték vissza Észak-Erdélyt - a magyar kormány nem merte megtagadni a kérést. (Noha ekkor már látszott, hogy a Szovjetunió elleni háború nem az a sétagalopp, aminek a német propaganda eleinte feltüntette.) http://barikad.hu/sites/barikad.hu/files/images/don1.jpg Így 1942 január 22-én végül megállapodás született a 9 könnyű hadosztályból, egy páncélosdandárból és egy repülőkötelékből álló hadsereg felállítására és a szovjet frontra küldésére. A hadsereget a szombathelyi 3., a pécsi 4. és a miskolci 7. hadtest hadosztályaiból szervezték. Mivel a román fenyegetés miatt az értékesebb, jobban képzett katonaanyag nagyobb részét itthon akarták tartani, viszonylag magas volt a tartalékosok, sőt póttartalékosok (30-45 év közötti korosztály) aránya. Jelentős számban (20 %) soroztak a kivonuló egységekbe nemzetiségieket (főleg románokat), 10 % volt a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmak aktivistáiból behívottak aránya. A személyi állomány összetételének hiányosságait a felszereléssel gondolták ellensúlyozni. A frontra küldött csapatok ezért megkapták az országban rendelkezésre álló hadieszközök és szállítókapacitás felét, így az átlagos felszereltségű magyar katonai alakulatoknál jóval ellátottabbaknak számítottak (bár a harctéren hamar kiderült, hogy ez is sokkal kevesebb a szükségesnél). Kiszállításukra 1942 áprilisa és júliusa között került sor, az első harcokat június végén vívta a 3. hadtest, a legvéresebbeket - az 1943-as szovjet ellentámadásig - a 9. hadosztály, amely személyi állományának egyötödét már ekkor elvesztette. Mindenesetre, a német csapatokkal szorosan együttműködő, sőt részben német hadsereg-csoportosításba tagolt (3. hadtest) magyar csapatok 1942 júliusában kijutottak a Donhoz. Itt az urivi, korotojaki és scsucsjei hídfőket védő szovjet csapatok ellen folytattak véres és csak átmeneti-, vagy rész-sikereket hozó hadműveleteket. Csak a korotojaki hídfőt sikerült tartósan birtokba venni, miközben 25-30 ezer ember esett el, sebesült meg, vagy került fogságba. Közben beköszöntött a tél, és a megfogyatkozott hadseregnek egy újabb nehézséggel kellett szembenéznie: a kegyetlen hideggel. (Egy korabeli filmhíradóban arról számol be az egyik parancsnok, hogy az őröket - vasráccsal fedett - parázsló faszénnel teli kis gödörre kellett állítani, hogy ne fagyjon le a lábuk: A katonáknak nem volt téli csizmájuk.) http://barikad.hu/sites/barikad.hu/files/images/don2.jpg De a felszerelésbeli hiányosságokkal legalább egyenrangú probléma volt, hogy a katonák zöme - érthető módon - nem tudott azonosulni a hadjárat hangoztatott céljaival: ,,...mi nemigen hittük, hogy 2000 km-re Magyarországtól a mi hazánkat védjük, és megnyerjük a háborút ... a mienk, az egy ilyen ,,mitlaufer hadsereg" volt, amelyiket odadobtak ... valószínűleg ... hogy eleget tegyenek Hitlernek a visszakapott területekért." (Sára Sándor: Pergőtűz c. filmjéből) A hadsereg szétesésében ez a morális hátrány legalább akkora szerepet játszott, mint a megfelelő téli felszerelés és haditechnika hiánya. És mégis, ilyen körülmények között is, számtalan példája akadt a hősiességnek, a katonai példamutatásnak, az erőn felüli harci teljesítménynek: ,,... egyszer azt veszem észre, hogy a hajlatban egyszerre mintha házak nőttek volna ki, óriási nagy tankok emelkednek ki. Tehát Potudánon az ellenség átkelt, és a harckocsival jön, már itt van. És én akkor ámulva láttam, bámultam ennek az ... egy zászlóaljnak bátorságát, akik a harctérre akkor jöttek ki fegyver nélkül, de most itt zsákmányolt fegyverekkel fel voltak fegyverezve. Bámulatos hidegvér. Az embereim az ellenséges harckocsik között járnak, tüzelnek. Egy hadnagyot látok, azt le is tiporja a gép, de végig tüzel. ... Közelben volt egy gépágyús százados, Kőnig, vagy Hőnig, vagy ilyen nevezetű, és belepuskázott ezekbe a harckocsikba, nem tudom mivel, de egypár harckocsi lángba borult. És ennek hatása alatt egyszerre ezek hátrafelé kezdtek vonulni, s anélkül, hogy nálunk kihasználták volna a lehetőségeket, visszavonultak." (Sára Sándor: Pergőtűz c. filmjéből) ,,Thurzó őrnagy zászlóalját január 16-án délelőtt érte a harmadik támadás; ezúttal is majdnem egy óráig tartó pergőtűz előzte meg. Az éjszaka folyamán lerakott aknák ismét nagy pusztítást végeztek az óriási tömegben özönlő orosz gyalogság körében. Valóságos hullahegyek tornyosultak az első - elhagyott - védelmi állások és a második védővonal közt. Az oroszok tanultak az első két támadás veszteségeiből, és tankjaikat ezúttal nem küldték a magyar vonalak ellen. Kétórás harc után az ellenség visszavonult. Thurzó őrnagy hangosbeszélőn engedélyt adott a szovjet szanitéceknek, hogy elszállíthassák a hóban jajgató, nyöszörgő és vonagló sebesültjeiket. A zászlóaljparancsnok tudta, hogy kizárólag jól kiépített kettős védőállásaiknak köszönhetik -amivel meglepték az oroszokat -, hogy aránylag csekély veszteséggel visszaverték az ellenség támadásait." (Ifj. Fekete István: Zászlóalj a Don-kanyarban c. könyvéből) A magyar hadseregnek voltak olyan egységei - igaz, az ellenséges főcsapástól viszonylag távolabbi frontszakaszon -, amelyek még január 28-án is eredeti állásaikban voltak, és csak ekkor kezdték meg fokozatos, rendezett - veszteségektől persze így sem mentes - visszavonulásukat. De a hadsereg zöme ekkor már szét volt verve. Az 1943 február-márciusi létszámjelentésekből kiderült, hogy az eredetileg 207 ezer fős hadsereg több, mint fele (!), kb. 120 ezer ember hiányzik. A Vörös Hadseregnek a januári offenzíváról beszámoló összegző jelentése 40 ezer magyar hadifoglyot említ, a halottak és sebesültek száma tehát kb. 80 ezerre, ebből a halottaké talán 40(-50?) ezer körülire tehető. A Voronyezs melletti Rudkino-ban magyar pénzből épült katonai temetőben tizenhétezer - magyar katonai térképek és a környékbeliek visszaemlékezései alapján megtalált és azonosított - magyar katona alussza örök álmát, a közeli Boldirovszkaján nyolcezer. Ezenkívül Oroszországban további kétszáz kereszt és márvány-tábla emlékeztet az egykori 2. magyar hadsereg orosz földben nyugvó katonáira.

0 komment , kategória: Általános

Címkék: fegyverteleneket, visszavonulókhoz, halláskárosodása, előkészületeként, ellátottabbaknak, munkaszolgálatra, visszaemlékezése, légitámadásoktól, céltudatossággal, rendelkezésünkre, megsemmisítették, repülőkötelékből, betelefonálóival, kialvatlanságtól, kétségbeesésében, felszerelésbeli, összekeveredtek, naplórészlettel, hiányosságokkal, elszállásolásra, nemzetiségieket, póttartalékosok, hadosztályaiból, védőállásaiknak, csendőrségüktől, fogtechnikusról, visszavonulásba, magyarországtól, visszavonulásra, mindennapjainak, elszállíthassák, megemlékezésére, példamutatásnak, hadieszközökben, legvéresebbeket, teljesítménynek, szovjet hadsereg, rendszerváltás előtt, németekkel szövetséges, magyar történelem, emberek általában, doni katasztrófa, megsárgult papírokkal, áttörés emlékestjén, örök harcmezőkön, magyarság egyik, magyar hősiesség, magyar kitartás, jobb sorsra, nagyfejű prolibunkó, egyik legjelentősebb, magyar történelemnek, Kirkovits István, Hadak Útjáról, Mihályi István, Istl János, Délután Vrehokonovkára, Jány Gusztáv, Gosztonyi Péter, Polgár Info, Vörös Hadsereg, Sára Sándor, Tehát Potudánon, Fekete István, Vörös Hadseregnek, Ezenkívül Oroszországban,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]