Csak megszorítások nélkül van - Gazdag László,Tulajdonképpen Nagy Pongrácnak,Magyar Nemzet,Nagy Pongrác Gyurcsány,Nemzeti Banktól,Nagy Pongrác,John Maynard Keynes,Milton Friedman,Margaret Thatcher,Ronald Reagan,Sindney Pollard,British Economy,Például Demján Sándor,Vagy Széles Gábor,Monetáris Tanács,Járai Zsigmond,Monetáris Tanácsban,Palkovics Miklós,Kossuth Rádióban,Theodore,Jánossy Ferenc,Egyesült Államokban,Bokros Lajos,Kóka János,Ráth-Végh István,Franklin Delano Roosevelt,Nagy-Britanniában Margaret Thatcher,Theodore Schultz,Draskovics Tibor,Államreform Bizottság,Európai Unió Pénzügyminiszteri Tanácsának,Kossuth Rádióban Simonovics András,Nagy Pongrácnak,Nagy Pongrácot, - zgfumag Blogja

Továbbiak »

Belépés

			zgfumag.blog.xfree.hu
Ha azért nézel , mert ez a munkád, jó munkát kívánok! GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Minden nemzetnek olyan kormánya van aminöt érdemel. Ha valami...			Zámbori Gusztáv 1957.12.05 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Csak megszorítások nélkül van

2007-09-07 12:18:53, péntek

	Gazdag László Van kiút megszorítások nélkül! (Reform = megszorítás?) Csak megszorítások nélkül van kiút! Amint az olvasó látja, módosítottam az alcímben a főcím mondanivalóját. Tulajdonképpen Nagy Pongrácnak a Magyar Nemzet június 29-ei és 30-ai számában[2] megjelent, kétrészes ragyogó cikkét gondolom tovább. Nagy Pongrác Gyurcsány balatonőszödi ,,böszme" beszédéből idéz, amely szerint ők (a kormány) ,,csak erre képesek, nincs B változat". Amire rámutat a szerző, hogy miközben a 2006. évi 2345 milliárd forintnyi államháztartási hiányt 2011-re 800 milliárd forintra úgy akarja leszorítani a kormány, hogy 26.000 közalkalmazottat (közte igen sok pedagógust, orvost, nővért stb.) tesz utcára, vizitdíjat szedet stb., aközben egyetlen százalékpontnyi kamatlábcsökkentés 150 milliárd forintnyi megtakarítást eredményezne. A kamatláb 8%-ról 4%-ra való csökkentése önmagában öt év alatt 1200 milliárd forinttal csökkentené a hiányt. A forintadósság az összes adósság 74%-a. Ugyanis a bruttó adósság ma 15.000 milliárd forint, amiből a külső adósság csak 4700 milliárd forint, a többi a kormány hitelfölvétele a Nemzeti Banktól. A devizaadósság kamatlába már most is csak 4%, míg a forintban fölvett adósság kamatlába 8%. Ezt a különbséget kellene kiegyenlíteni Nagy Pongrác szerint, vagyis a forintadósság kamatlábát kellene levinni a devizaadósság kamatszintjére. A megtakarítás 5 év alatt 1200 milliárd forint lenne. Nézzük az alábbi táblázatot, amely a kamatkiadás nagyságát mutatja forintban, és a hiány százalékában: Év 2005 2006 2007 3 év növekménye Kamat a hiány %-ában 51 78 71 - Kamatfizetés milliárd Ft-ban 883 1088 1059 3029 A költségvetés legnagyobb kiadási tétele ma a kamatfizetési kötelezettség. Többet költünk kamatokra, mint egészségügyre, oktatásügyre, honvédelemre, külön-külön. Ebből az is következik, hogy itt találjuk a legnagyobb megtakarítási, egyensúlyjavító lehetőséget! De a kamatlábak csökkentéséhez le kell törni az inflációt! A kamatláb nem mehet az infláció rátája alá ugyanis, hiszen az negatív reálkamatlábat eredményezne, vagyis a bankrendszer (monetáris rendszer) veszteségessé válna, megingana. Vagyis mindenfajta megszorítások, életszínvonal-csökkentés nélkül is lehetséges lenne az adósságszolgálat ,,elolvasztása" helyes monetáris politika révén. De ennél is tovább megyek: a fiskális restrikció minden formája, fajtája csak károkat okoz a gazdaságnak, elodázza a valós reformokat, szűkíti a piacot, tönkreteszi ezáltal a kis- és középvállalkozásokat, az agrártermelők tömegeit, de tönkreteszi, elszegényíti a kisemberek tömegeit is. Ezért a kiút csak nadrágszíj-összehúzó csomagok nélkül létezik valójában, és minden ilyen ,,egyensúlyteremtő", életszínvonal-szűkítő csomag csupán a következő válságot kódolja a reálgazdaságban. Miért a monetárpolitika a megoldás? Engedtessék meg egy kis elméleti kitérőt tennem! Az 1970-es évekre a keynesi gazdaságpolitika eszköztárát jelentő költségvetési politika lehetőségei kimerültek (politikai okokból). A John Maynard Keynes (1887-1946) által kidolgozott gazdaságpolitika az állami beavatkozásra épített, célja a gazdaság kilengéseinek (amplitúdóinak) csillapítása, és említett eszköztára a költségvetési politika volt a 2. világháború után. Működött is ez 1945-től az 1973-as olajválságig, amikor megszűntek feltételei, véget ért az olcsó energia és nyersanyag korszaka. De már az olajválság előtt látható volt, hogy a költségvetés két oldala (bevételi és kiadási oldal) merevvé vált (politikai okokból). Nem lehetett már egyikhez sem hozzányúlni súlyos társadalmi feszültségek nélkül. Ezért a monetaristák szakítottak a keynesi gazdaságpolitikával, és a költségvetési politikáról a monetáris politikára vitték át az állami szabályozás súlypontját. Elgondolásuk szerint az állam csakis a pénz egyenletes adagolásával töltheti be szabályozó funkcióját. Itt nem is az optimális pénzmennyiségen, hanem az egyenletességen van a hangsúly. Nem szabad rángatózásokat belevinni a monetáris rendszerbe, tehát sem hirtelen, lökésszerű pénztöbbletet pumpálni a gazdaságba, sem hirtelen pénzszűkítést eszközölni, mert mindkettő olyan fluktuációkat visz a rendszerbe (és főként a reálgazdaságba), ami önmagában is súlyos válságokhoz vezet. A Nobel-díjas magyar származású Milton Friedman (1912-2006) szerint minden válságot az elmúlt 150 évben a meggondolatlan monetáris beavatkozás okozott. 1929-ben például a húszas évek monetáris expanziója (hiteltúlkínálata) vezetett a túltermelési válsághoz, de ez igazán pusztító válsággá csak azután mélyült, hogy a kormányok ekkor kétségbeesett kapkodásba kezdtek, és hirtelen beszűkítették a pénzteremtő csatornákat. Nos, mindez kísértetiesen hasonlít a magyar gazdaságpolitika ,,húzd meg - ereszd meg!" ciklusaihoz az utóbbi három évtizedben. Mert azt hangsúlyozni szeretném, hogy itt kormányzati ciklusokon átívelő súlyos hibáról van szó. Igaz, hogy a szocialista-liberális koalíciót jellemzi inkább a direkt fékberántás, az életszínvonal-rontó csomagok kapkodásszerű (és értelmetlen) bevezetése minden ijedelemkor (ld. Bokros-csomag, vagy most a Gyurcsány-csomag), de az Orbán-kormány idején (1998-2002 között) is afféle ,,csendes" restrikció működött, hiszen a GDP 4 százalék fölötti növekedési ütemétől alaposan elmaradt a reálbérek 1 százalékot éppen csak meghaladó növekedése. Ezt nevezem én ,,relatív" megszorításnak. (Ugyanolyan káros és értelmetlen gyakorlat volt, mint a direkt nadrágszíjmeghúzás! A Fidesz választási vereséggel fizetett érte!) A monetaristák szerint az inflációt kell letörni, mert a magas infláció a bajok oka, ugyanis elfedi a beteg gócokat, lehetővé téve, hogy az elavult, alacsony hatékonyságú szektor - inflációs árnyereséget bezsebelve - fönn tudjon maradni, és tovább tudja hárítani rossz költséggazdálkodásának hatásait a fogyasztóra. Ha az inflációt letörjük, elindul az egészséges tőkeáramlás, végbemegy a makrogazdasági szerkezetváltás. Leépül az alacsony hatékonyságú szektor (gyárkéményes ipar), és fölépül romjain a magas hatékonyságú, brainigényes, fehérköpenyes high-tech gazdaság. Ez volt a világgazdasági korszakváltás, ami az 1980-as években ment végbe a fejlett nyugati világban, viharos gyorsasággal. Az infláció letörésével a szerkezetváltást kikényszerítő gazdaságpolitikát hívták alkalmazóikról thatcherizmusnak (Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1979-1990) és reaganomics-nak (Ronald Reagan amerikai elnök 1981-1989). A helyes sorrend! Mindebből következik a válságból való kilábalás helyes sorrendje: 1. Megteremteni a pénzstabilitást. Ez minden más célt meg kell hogy előzzön! 2. A pénzstabilitás révén megteremteni a gazdasági egyensúlyt (államháztartási, költségvetési, külkereskedelmi, fizetési mérleg kiegyensúlyozását). 3. Ha ez sikerült, hagyni kell végbemenni a gazdasági struktúraváltást, a makroszerkezet átalakulását. Ezt a pénzstabilitás önmagában is kikényszeríti. 4. Ha az első három pontban foglaltak nagyrészt teljesültek (egy-másfél évtized!), akkor szabad csak megkezdeni az elosztórendszerek reformját. Láthatjuk, hogy nálunk az egész a feje tetejére állt, hiszen gőzerővel nekiálltunk az elosztórendszerek reformjának (ami politikai feszültségeket gerjeszt!) még mielőtt megteremtettük volna a pénzstabilitást, ezáltal az államháztartás egyensúlyát, és végbement volna a világgazdasági korszakváltás, tehát a gazdasági makroszerkezet átalakítása. Abból, amit leírtam látható, hogy sehol sincs szó, egyik lépésnél sem nadrágszíj összehúzásáról, sem fiskális restrikcióról. Vajon miért? Azért, mert fölösleges, értelmetlen, sőt, káros. Ez ilyen egyszerű. Nézzük meg például a brit reálbérek alakulását a thatcherizmus ,,tombolása" idején, a legnagyobb válság közepette! A fogyasztói árak és a bérszínvonal változása Nagy-Britanniában, az előző év százalékában: Év fogyasztói árak % órabér % reálbér % 1973-82 14,7 15,8 1,1 1983 4,6 9,8 4,4 1984 5,0 8,7 3,7 1985 6,1 9,1 3,0 1986 3,4 7,6 4,2 1987 4,2 8,1 3,9 (Forrás: Sindney Pollard: The development of the British Economy, 1914-1990. [Fourth edition.] Chapman and Hall. London, 1996.) Hát ezért nincs értelme a megszorító intézkedéseknek. A kitörés útját egész más irányban kellene keresni. Nagy-Britanniában sem életszínvonal-csökkentéssel kezdődtek a reformok, ellenkezőleg, a reformok eredményeként azonnal javulni kezdett az életszínvonal. Ehhez viszont azt kell megérteni, hogy a válság oka nálunk sem a jövedelempolitika, nem a ,,túlzott, megalapozatlan bérkiáramlás", tehát például nem a Medgyessy-kormány 2002. szeptemberi közalkalmazotti béremelése, hanem a 2003. júniusi forintleértékelés által elindított inflációs spirál. Ez vitte föl újra a kamatlábakat, ,,állította fejre" az államháztartást. Egyben ezt a lépést tartom én a rendszerváltás utáni időszak legdilettánsabb, legostobább gazdaságpolitikai lépésének. Hihetetlen károkat okozott az országnak, ma is ezt nyögjük! Nevezzük meg ennek a felelőseit! Például Demján Sándor és köre, aki éppen Medgyessy béremelési lépéseit kárhoztatja, holott annak semmi köze sem volt a mostani krízishez. Vagy Széles Gábor. Az ipari lobbi kényszerítette ki a forintleértékelést, arra hivatkozva, hogy az erős forint gyengíti az exportőrök pozícióit. Tehát az exportra termelő nagyvállalatok nem hatékonyságot javítanak, nem a technikát fejlesztik, hanem szép, kényelmesen besöprik a forintleértékelés hasznát. Hogy ezt végső soron kik fizetik meg? Nos, részben a magyar munkavállaló, részben a magyar fogyasztó. De legfőképp mindkettő, mint adófizető állampolgár. További felelősök a jegybanki Monetáris Tanács akkori tagjai. Megjegyzem, hogy Járai Zsigmond, akkori MNB-elnök ellenezte a leértékelést, de kisebbségben maradt a Monetáris Tanácsban. A valutaleértékelés a monetaristák szemében főbenjáró bűn és ostobaság, mert csupán az elavult exportszerkezetet konzerválja. Ez a tétel Magyarországon is igaz! Van kiút! A magyar gazdaság és társadalom három évtizede tartó vergődése csak akkor érhet véget, ha gyökeresen megváltozik a gazdaságpolitikai filozófia, szakítunk ama rögeszmével, hogy a bajok oka a dorbézoló tücsöknemzet mentalitás, merthogy ,,a magyarok szeretnek jobban élni, mint a teljesítményük". Csak mellékesen megjegyzem, hogy ezt egy szakszervezeti vezető, Palkovics Miklós (a Munkástanácsok nevű szervezet vezetője) jelentette ki a Kossuth Rádióban, 2007 augusztusában. Ez nagyjából jellemzi is a magyar ,,szakszervezeteket"... Ha szakítottunk a fönti rögeszmével, elkezdhetjük a helyes diagnózis fölállítását, és a megfelelő (hatékony) terápia alkalmazását. A magyar gazdaság alapproblémája az elavult szerkezet továbbcipelése, a világgazdasági korszakváltás elmaradása. Túlzottan import energia- és nyersanyag-, valamint alkatrészigényes a mi szerkezetünk, alacsony fokú transzformációs képességgel. Ezt kell átalakítani. Viszont az átalakításhoz először a monetárszférát kell rendbe tenni, tehát meg kell teremteni a pénzstabilitást. A szigorú monetáris politika a megoldás kulcsa, és nem a jövedelempolitika! A megszorítások csak fluktuációkat visznek a reálgazdaságba, és gerjesztik a válságot. A Bokros-csomag mítosza és a valóság[3] c. könyvemben kimutattam, hogy például az 1995-ben meghirdetett Bokros-csomag nem kivezette az országot a válságból, hanem maga volt az akkori válság előidézője. Végezetül még egy probléma. A válságból, illetve az örökös egyensúlyi zavarból való kilábalásnak megvannak a szigorú személyi feltételei. Ehhez profi közgazdákra, elméletileg is magas fokon képzett szakemberekre van szükség, de olyanokra, akik már megszabadultak a ,,főkönyvelői közgazdaságtan" tartozik-követel oldalban gondolkodó, idejétmúlt paradigmarendszerétől, akik Milton Friedman, Theodore W. Schultz, vagy a magyarok közül Jánossy Ferenc, Nagy Pongrác szellemi emlőin nevelkedtek. Ahol egy orvosi végzettségű, naiv fiatalember a gazdasági miniszter (az más kérdés, hogy magánvagyona összeharácsolásakor már nem volt ennyire naiv...) mindenfajta elméleti közgazdasági tudás nélkül, ott csakis a dilettantizmus uralkodhat-tombolhat a gazdaságban. A bérfelzárkóztatás a modernizáció előfeltétele Kelet-Európa társadalmi-gazdasági rákfenéje mindig is a humán tényező tragikus leértékeltsége volt. A középkorban Nyugat-Európában a paraszt lett az árutermelő, míg a földesúr áttért az ún. majorsági gazdálkodásra, vagyis közvetlen kezelésében levő földjein naturáltermelő, önellátó gazdálkodásra tért át. A jobbággyal való kapcsolata kizárólag pénzben szedett adóra korlátozódott úgy a 13. század közepétől kezdve. Így a paraszt tollasodhatott, gyarapodhatott. Sokan elfelejtik, hogy a középkori rohamos városiasodást megelőzte Nyugat-Európában a parasztpolgárosodás folyamata. Id. és ifj. Brueghel képein látjuk ezeket a jól öltözött, jól táplált, mulatozó falusi figurákat. Ilyen festményeket Kelet-Európában nem lehetett volna akkoriban festeni, de még évszázadok múlva sem. Itt a földesúr folytatott robotra és terményadóra alapozott árutermelést, ezt bírálja Széchenyi még a 19. században is. 1848-ban és utána elmaradt hazánkban a földkérdés rendezése, egészen 1945-ig, ami a hazai agrártermelők kiszolgáltatottságát, személyi függését, alávetettségét konzerválta. 1938-ban a vidéki lakosság életszínvonala nem érte el az 1913-as év szintjét! Az éhbéren tartott zsellér, az agrárproletár, a kubikos, a mezítlábas parasztgyerek volt a rendszer jelképe akkor. Kelet-Európában a leértékelt humán tényező sohasem tudta kibontakoztatni a benne szunnyadó képességeket, jól megfogalmazza ezt Ady a költeményeiben. Ugyanakkor a túl olcsó munkaerő lehetetlenné tette a gépesítést, a modernizációt. Olcsóbb volt a kubikosok tömegeit foglalkoztatni, mint beszerezni egy modern gépet. Az Egyesült Államokban a bevándorlók a 19. században választhattak a farmerkedés és a városi munkáslét között, ezért aztán magas béreket kellett adni a munkásnak. Ez nemhogy versenyhátrányt jelentett volna, ellenkezőleg, a tőkét fokozott technikai megújulásra kényszerítette. 1932-ben Svédországban győztek a szociáldemokraták, akik kormányon is maradtak 44 évig, 1976-ig. Alapelvük az volt, hogy ,,kapitalista motor a termelésben, szocializmus az elosztásban". Magas bérszínvonal és magas adószint, semmi támogatás a termelőszférának, amely a világpiacon mérettetett meg mindig is. És láss csodát, a magas bérszínvonal, a világ legmagasabb adószintje nem volt soha versenyhátrány, sőt, a tőkét itt is fokozott technológiai megújulásra ösztönözte, és az ország egész ipara páratlan technikai fejlődéssel válaszolt erre a kihívásra. Meg kell fordítanunk az ok-okozati kapcsolatot: nem a technikai fejlődés által jön létre a magas életszínvonal, hanem fordítva, tehát a magas bérszínvonal, a fejlett szociális rendszer kényszeríti ki a termelőszféra technikai fejlődését! Sub pondere crescit palma. (Teher alatt nő a pálma.) A fejlett Nyugat nem azért él jobban, mint mi, mert gyorsabb ütemű volt náluk a technikai fejlődés, mint itt, hanem fordítva: azért volt az Elbán és a Lajtán túl gyorsabb a technikai fejlődés, mert a lakosság jobban élt, a humán tényező magasabbra volt értékelve. Marx problémájának megoldása - kissé másként Marx teljesen logikusan gondolkodott a 19. század közepén: ha a tőkés ellenszolgáltatás nélkül sajátítja el a munkás által megtermelt javak egy részét, akkor kizsákmányolja a munkást, és ebből következően át kell alakítani a tulajdonviszonyokat. De amíg ide (az elképzelt proletárforradalomig) nem jutunk el, addig is küzdenie kell a munkásosztálynak azért, hogy a profit minél nagyobb hányada maradjon nála. Ezért tartotta jó ,,iskolának" a szakszervezeti harcot. Valamiben azonban tévedett. Ha a bérharcok eredményesek, és nő a dolgozók bére a profit rovására, akkor a tőkés nem a saját luxusfogyasztásának csökkentésével fog reagálni (ami mellesleg a társadalmi összfogyasztás ezrelékére rúg csupán), hanem a versenyből következően fokozott technikai megújulással. Vagyis gépesít, hogy élőmunkát takarítson meg, illetve a meg nem takarítható élőmunkát is hatékonyabban akarja foglalkoztatni, megint csak korszerű gépek segítségével. Marxnak tehát igaza lett, a munkásosztály helyzete jelentősen javult Nyugaton a 19. század utolsó harmadában, majd végig a 20. században, de nem azért, mert a tőkés kevesebb kaviárt és pezsgőt fogyasztott, hanem azért, mert a növekvő bérszínvonalat kénytelen volt technikai fejlesztéssel ellensúlyozni. Ne feledjük, hogy mindezt Nyugaton a fejlett, izmos munkásmozgalom, a szakszervezetek, a szociáldemokrata pártok érték el kemény harcban! Kelet-Európában - ahol a szovjet típusú rendszer jutott uralomra a II. világháború után - paradox módon a ,,proletárdiktatúra" állama megsemmisítette a munkásmozgalmat, kiszolgáltatottá tette a dolgozó tömegeket a szuperkapitalista államgólemnek, ezért nem volt lehetséges a bérharc, a humán tényező leértékelt maradt továbbra is, ami jelentősen gátolta önmagában is a technikai fejlődést. Persze a piac, a verseny, az egyéni érdekeltség kikapcsolása mind-mind szerepet játszott a technikai lemaradásban, de én döntően a nyomott bérszínvonalat okolom. Az olcsó munkaerő, nyersanyag és energia rendkívül felpuhította a hatékonysági korlátokat, és ez önmagában megpecsételte a ,,létezett szocializmus" sorsát. Elégtelen lett a technikai fejlődés üteme, mert semmi nem kényszerítette a gazdaság szereplőit erre, az extenzív tartalékok viszont előbb-utóbb kimerültek. Csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a csőd. De ne feledjük, hogy a bérek, az életszínvonal leszorítása nem öncél volt, hanem következménye a beruházási ráta erőszakos megemelésének! De mi volt a célja a felhalmozási-beruházási ráta tudatos és erőszakos megemelésének a szocializmusban? Éppen a ,,haladás", a fejlődés meggyorsítása! ,,Ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot!" - mondta egy kis köpcös kopasz ember az 50-es években... Miről szólt a Bokros-csomag? Láthattuk, hogy paradox módon éppen a beruházási ráta megemelése, a fogyasztási ráta erőszakos leszorítása volt a döntő oka a technikai lemaradásnak! Ezt nevezi a közgazdaságtudomány bumeránghatásnak, vagyis amikor egy intézkedés, egy gazdaságpolitika és stratégia a meghirdetett céllal ellentétes hatást generál. A Bokros-csomag, a Gyurcsány-csomag valójában csupán idétlen ismétlése a ,,ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot" szerencsétlen logikának. Bokros Lajos maga jelentette ki, az 1995. március 12-én általa meghirdetett csomagnak éppen az a célja, hogy ,,a vállalkozói oldalra csoportosítsák át a jövedelmeket a fogyasztás oldaláról". Csakhogy pangó gazdaságban, nem növekvő GDP mellett az ilyen átcsoportosítás csakis valakik kárára, másvalakik rovására lehetséges. Egyértelmű, hogy itt miről volt szó: a bérből, fizetésből, nyugdíjból élő tömegek zsebéből kellett átcsoportosítani a jövedelmet néhány száz milliárdos család, és néhány ezer százmilliomos család bankszámlájára. Ezért volt a Bokros-csomag közgazdaságilag káros, és társadalmi-etikai szempontból pedig kifejezetten erkölcstelen is! Természetesen ebből nem modernizáció lett, hanem megugrott a luxusutak, szafarik, a luxusautók stb. iránti kereslet, épültek a parvenű újgazdagok ízléstelen luxuspalotái. A képlet tehát így módosult: a jövedelmeket a tömegek alapfogyasztása irányából kevesek luxusfogyasztása irányába sikerült átszivattyúzni, a modernizáció legcsekélyebb jele nélkül. Theodore W. Schultz és a humán tőke Theodore W. Schultz, a közgazdasági Nobel-emlékdíjas (1979) tudós írja le Beruházás az emberi tőkébe c. művében (KJK., 1983), hogy a végső fogyasztást nem szabad szembeállítani, amolyan ,,tartozik-követel" logika módjára a termeléssel, mert a végső fogyasztás is a termelés része, tudniillik a humán tényező újratermelése és folyamatos fejlődése is a fogyasztásban megy végbe. Schultz szerint hibát követ el a fejlett Nyugat, amikor a fejlődő országokban beruházásokhoz nyújt támogatást, miközben a lakosság éhezik, ahelyett, hogy az éhezőknek adnák meg a regenerálódásukhoz szükséges alapvető táplálékot. A fizikailag, lelkileg feljavított embertömegek jóval hatalmasabb termelőpotenciált hoznának létre hamarosan, mint amit drága beruházásokkal megteremtünk. Nos, ebből a megfontolásból kiindulva javaslom én is Magyarországon a bérfelzárkóztatás megkezdését és következetes végig vitelét! Gazdasági stagnálásunk alapvető oka a humán tényező alulértékeltsége, amelyet minden egyes nadrágszíjmeghúzó fiskális csomag tovább fokoz! Az alacsony bérszínvonallal, a visszaszorított fogyasztással csak saját elmaradottságunkat konzerváljuk. A külföldi tőkének is ,,rosszul vetjük meg az ágyat" azáltal, hogy olcsó bérekkel és adókedvezményekkel próbáljuk meg idecsalogatni őket. Az már egyenesen bohózat, hogy Kóka János - az orvosból lett gazdasági miniszter - a dél-koreai autógumigyárnak a magyar adófizető pénzéből odadobott húszmilliárd forintos támogatást a ,,legjobb üzletnek" nevezi, miközben egy fényképen éppen egy gumiabroncs gurigatásával szórakozik. Ráth-Végh István ezt megírná Az emberi butaság története c. híres művében, ha ma élne. A dilettantizmus, az ostobaság és az erkölcsi süllyedés ebben az országban már olyan mélységeket ért el, hogy szinte lehetetlen alulmúlni. 1932-ben Franklin Delano Roosevelt megnyerte a választásokat. A legnagyobb válság közepette vette át a stafétabotot. Mivel kezdte? Új adókat vetett ki, ezekből a bevételekből elkezdte kiépíteni a szociális hálót, munkanélküli segélyt és társadalombiztosítást vezetett be kötelező jelleggel. Magyarán: életszínvonalat emelt a válság kellős közepén. És láss csodát: az USA példátlan gyorsasággal kilábalt a válságból. Nem volt nadrágszíjmeghúzás, ,,egyensúlyteremtő csomag" és hasonló badarságok. Ezzel ellentétben 1932-ben az akkori brit pénzügyminiszter, Snowden (a brit Bokros Lajos) Nagy-Britanniában meghirdette a maga restrikciós csomagját, állami alkalmazottak tömegeit bocsátotta el, beleértve orvosokat, tanárokat stb., csökkentette a béreket. John Maynard Keynes, a híres közgazda gyengeelméjűnek minősítette a csomagot és meghirdetőjét is. Nagy-Britannia egyre mélyebbre süllyedt a válság mocsarában, míg az USA szépen jött ki belőle. Az 1980-as években sok minden ismétlődött. Nagy-Britanniában Margaret Thatcher kormánya (1979-1990) életszínvonal-javítással indította el a kilábalást az egy évtizede tartó súlyos strukturális válságból. (Lehet, hogy ő már tanult 1932-ből?) E történelmi példákból is láthatjuk, hogy a válságból való kilábalás eredményes módja éppen a humán tényező jobb megbecsülése, az életszínvonal javítása és nem a nadrágszíj összehúzása. A magyar munkavállaló ma továbbra is alulértékelt, alulfizetett a teljesítményéhez képest. Az egy főre jutó GDP terén ma az Unió 27 országa átlagának 63-64%-át produkáljuk, míg a bérszínvonal az átlag 45%-át, a nyugdíjszínvonal pedig a 35%-át sem éri el. A Lajtán túl ugyanazért a munkáért (vagy még kevesebbért!) nyolcszoros bért kap egy orvos, egy nővér, négyszeres bért egy szakmunkás stb. Ezért például a Megdgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése vagy az Orbán kormány minimálbér-emelése nagyon is jó irányba tett, erkölcsileg is helyes lépés volt. Ezt az irányt kellett volna folytatni, és ma nem itt tartanánk! Ma, amikor évtizedek óta jól működő teameket vernek szét az egészségügyben, akkor hihetetlen értékű ,,kooperatív többletet" veszítünk el. A ,,kooperatív többlet" kifejezés azt jelenti, hogy az egész nem egyszerűen a résztvevő egyedek számtani összessége, hanem annál sokkal több. Hihetetlen a veszteség e téren, tíz és százmilliárdokban mérhető! Mint ahogy óriási veszteség az is, hogy képzett, gyakorlott orvosok, ápolónők tömegei hagyják el végleg a pályát vagy mennek külföldre. Egyetlen szakképzett, gyakorlott orvos elvesztése 100 millió forint nagyságrendű veszteség az országnak. Az egészségügy (de az oktatásügy is) ma már a termelőszféra része: a humán tényező, mint termelési tényező újratermelésének és fejlődésének szférája. Ha a jól működő egészségügy több mérnököt, munkást stb. ment meg, ad vissza egészségesen a termelőszférának, akkor az ország termelővagyonát gyarapította vagy regenerálta. Az oktatásügy pedig a humán tényező minőségéért felelős, tehát a legfontosabb szférája ma a tágabb értelemben vett termelésnek! Az egészségügybe, oktatásügybe való invesztálás ezért nem ,,áldozat", nem a ,,fogyasztás" rubrikában kell elkönyvelni, hanem - ahogy Theodore Schultz is fogalmaz - beruházás az emberi tőkébe! És ha piacosítani akarjuk az oktatást - mert lehet -, akkor előbb be kell építeni a gyerek tanításának költségeit apuci fizetésébe! Amíg ez nem történik meg, addig nem szabad piacosítani! Erről feledkezik meg Kóka János (orvosi végzettség, maga a két lábon járó közgazdasági dilettantizmus), Draskovics Tibor (jogász végzettség és persze a makroökönómiai összefüggések ismeretének teljes hiánya) és társai, amikor arról beszélnek, hogy a felsőoktatás szolgáltatás, amit meg kell fizetni. Draskovicsot egyszer már elzavarták a pénzügyminisztérium éléről, amikor kiderült, hogy csupán egy újabb Bokros-csomagra telik tehetségéből, eszéből, közgazdasági műveltségéből. Most megint az Államreform Bizottság (már az elnevezés is hajmeresztő) vezetője, majd újra miniszter. Vegyük végre tudomásul: nyomorgó vagy egyszerűen csak állandó anyagi gondokkal küszködő, agyonhajszolt orvossal, nővérrel, tanárral, munkással stb. nem lehet modernizációt végrehajtani. Egyébként a magyar nemzet fogyása 1981 óta szoros kapcsolatban áll a megszorító intézkedések kezdetével. Éppen 1979-ben volt az első megszorítócsomag, amely egy árreformmal kezdődött. Az életszínvonal javítása nálunk egészen bizonyosan javítaná a demográfiai helyzetet is. Mindebből mi következik? Az, hogy a mai magyar gazdaságpolitikai gondolkodás és stratégia teljesen hibás, primitív, idejétmúlt - és ebből következően továbbra is eredménytelen lesz! Az Európai Unió Pénzügyminiszteri Tanácsának legutóbbi vállveregető dicséreteire azért nem érdemes szót fecsérelni, mert a Bokros-csomag kapcsán is kaptunk hasonlókat különböző nyugati szervezetektől (IMF, Világbank stb.), aztán látjuk, mi volt az ,,eredmény". Az unió tagállamainak pénzügyminiszterei ugyanúgy nem tanulmányozták, és nem is fogják tanulmányozni a magyar gazdaság közelmúltbeli történetét, folyamatait, strukturális torzulásait, zavarait, ahogy Almunia sem tette, és nem is fogja tenni. Ők megnézik a mi sarokszámainkat, látják, hogy ,,csökken a hiány" stb., és bólintanak egyet. Most az egészségbiztosítás gyógyszerkasszája lett állítólag nullszaldós, évtizedek óta először. Csakhogy. Kórházak sokasága nem tud már hónapok óta fizetni a gyógyszerekért. Hát ezért nullszaldós a kassza. Nem kell kifizetni a gyógyszert a szállítóknak, és máris javul az egyenleg! Zseniális! Döbbenten hallgatom a Kossuth Rádióban Simonovics András közgazdászt a reggeli műsorban, aki kifejti, hogyha a reálbérek az idén 4%-kal fognak csökkenni, akkor a hozzájuk igazított nyugdíjak csökkenése is 2% lesz, a most bejelentett soron kívüli nyugdíjemelés ellenére. És hozzáteszi: egy így helyes! Történetesen a következő riport - Simonovics eme megjegyzésétől függetlenül - éppen arról szól, hogy az 50.000 Ft nyugdíjat kapó százezrek számára bármiféle csökkentés katasztrofális. Nos, 900.000 ezer nyugdíjas él ma 50.000 Ft-ot nem meghaladó nyugdíjból. Nevezzük nyugodtan nyögdíjnak! De ugye, ez így helyes... Nekem az a véleményem, hogy a szakszervezeteknek meg kellene, meg kellett volna akadályoznia bármiféle csomagot, az életszínvonal akár egy százalékpontnyi csökkentését, a reálbérek, de különösen a nyugdíjak bármiféle csökkentését. Akár egy általános országos sztrájkkal is! Jöjjenek már végre olyan gazdaságpolitikusok, akik a jelenlegi dilettáns, erkölcstelen ,,gazdaságpolitika" helyett valóban szakszerű, tudáson, felkészültségen alapuló, erkölcsi szempontból sem kifogásolható gazdaságpolitikát folytatnak. Akik pedig erre nem képesek, azok távozzanak a gazdaságpolitika és a politika közeléből is minél messzebb! Engedtessék meg egy személyes megjegyzés a végén. E cikkemet, mint említettem, Nagy Pongrácnak, a kiváló, Párizsból hazatelepült közgazdának két korábbi cikke alapján írtam. Döbbenten olvastam e ragyogó szakember kálváriáját a június 30-i cikkben (6. o.): a hatóságok elutasították kenyai származású felesége letelepedési kérelmét. A szerző leírja, mennyire megviselte őt pszichésen is ez a megalázó bánásmód. Őt, a férjet, meg sem hallgatták! A feleség rövid, formális meghallgatása után fölállították a ,,diagnózist": érdekházasság. Ismerem személyesen Nagy Pongrácot és végtelenül bájos, intelligens (törvényes!) feleségét is. Csak nyerne vele az ország! Még ,,akkor is", ha fekete bőrű... De ugye ebben az országban nem létezik az állami szerveknél, hatóságoknál rasszizmus...

0 komment , kategória: Általános

Címkék: egyensúlyteremtő, gazdaságpolitika, nyugdíjszínvonal, bumeránghatásnak, teljesítményéhez, termelőszférának, megszorítócsomag, struktúraváltást, közalkalmazottat, szociáldemokrata, alkatrészigényes, thatcherizmusnak, hiteltúlkínálata, szerkezetváltást, átcsoportosítani, újratermelésének, luxusfogyasztása, pénzügyminiszter, alulértékeltsége, munkásosztálynak, adósságszolgálat, kiszolgáltatottá, százalékpontnyi, szakszervezetek, versenyhátrányt, megsemmisítette, termelővagyonát, pénzstabilitást, külkereskedelmi, transzformációs, szocializmusban, intézkedéseknek, munkásmozgalmat, pénzmennyiségen, autógumigyárnak, egyenletességen, olvasó látja, főcím mondanivalóját, kamatláb 8%-ról, összes adósság, bruttó adósság, külső adósság, kormány hitelfölvétele, devizaadósság kamatlába, forintban fölvett, különbséget kellene, forintadósság kamatlábát, devizaadósság kamatszintjére, alábbi táblázatot, kamatkiadás nagyságát, hiány százalékában, hiány %-ában, Gazdag László, Tulajdonképpen Nagy Pongrácnak, Magyar Nemzet, Nagy Pongrác Gyurcsány, Nemzeti Banktól, Nagy Pongrác, John Maynard Keynes, Milton Friedman, Margaret Thatcher, Ronald Reagan, Sindney Pollard, British Economy, Például Demján Sándor, Vagy Széles Gábor, Monetáris Tanács, Járai Zsigmond, Monetáris Tanácsban, Palkovics Miklós, Kossuth Rádióban, Theodore, Jánossy Ferenc, Egyesült Államokban, Bokros Lajos, Kóka János, Ráth-Végh István, Franklin Delano Roosevelt, Nagy-Britanniában Margaret Thatcher, Theodore Schultz, Draskovics Tibor, Államreform Bizottság, Európai Unió Pénzügyminiszteri Tanácsának, Kossuth Rádióban Simonovics András, Nagy Pongrácnak, Nagy Pongrácot,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]