Leegyszerűsítve a világot kétféleképpen szemlélhetjük:
A világ egy nagy káosz.
A világ jól van úgy, ahogy van.
“A világ egy nagy káosz"
Oly sok energiába kerül mindenben hibát találni, és azzal kínozni magunkat, hogy néhányan lopnak és csalnak, hogy vannak lusták, vannak, akik túl sokat esznek, mások túl sokat költenek, vannak, akiknek kaviár jut, másoknak csak bab. Lehet, hogy a kalkuttai éhezőkre mutatsz, és azt mondod: “Minden rosszul működik a világban!" De a távolból megítélni olyan szituációkat, melyeket nem értünk teljesen, nem túl nagy segítség. Ha változtatni akarsz a dolgokon, az már más dolog. De a gyötrődés nem segít. A segítőkész emberek, mint Teréz anya, nem gyötrődnek - ők cselekednek.
“A világ jól van úgy, ahogy van"
A másik lehetőség az, hogy elfogadjuk a világot olyannak, amilyen. Szöget üthet a fejedben: “Mi a bizonyíték arra, hogy a világ úgy jó ahogyan van?" Mert a világ olyan, amilyen! A Hold a Föld körül kering, a Föld a Nap körül, a rózsák virágba borulnak, a madarak énekelnek, az emberek megházasodnak... és elválnak, a szomszédok veszekednek. És ezek mind a dolgok nagy tervéhez tartoznak. Azt mondani, hogy: “Az embereknek nem kellene betegnek lenniük, az embereknek nem kellene hazudniuk..." olyan, mintha azt mondanánk: “A Nap túl nagy!" A dolgok olyanok és úgy működnek, amilyenek.
Gondolhatnád: “Nem lehetek boldog, ameddig nem lesz világbéke." Nemes gondolatnak tűnik, de nem túl intelligens! Jobb ha már közben jól érzed magad, miközben azon munkálkodsz, hogy a világnak azon szegletében, ahol élsz, nagyobb béke legyen. Lehetséges úgy elfogadni a világot amilyen, és mégis elkötelezettséget vállalni arra, hogy javíts a dolgokon!
Ma hazafelé hallgattva a Kossuth rádiót egy műsorra lettem figyelmes, amiben óvodásokat interjúvoltak a játszási szokásaikról. A legtöbb gyerek úgy játszott a többiekkel, hogy a másikat is hagyta érvényesülni, viszont volt egy kisfiú, aki nem volt tekintettel a másikra, ha a ők homokvárakat építettek, akkor odaszaladt és lerobolta, ha autósat játszottak, akkor nekiment a másiknak az autójával és felborította azt vagy kilökte a pályáról. Amikor ez a gyerek beszélt, olyan szeretnivaló volt, mint egy angyal, a többiek mégis magának az ördögnek látták őt, mivel tönkreteszi a játékukat.
A kisgyerek elmondta, hogy nem azért teszi ezt, hogy a többieket bántsa, és nagyon szeretne a többiekkel együtt játszani és szeretné, ha visszafogadnák, de neki ez jelenti a játékot.
Utána ezzel a fiúval megigértette a riporter, hogy többet nem fogja lerombolni a másik homokvárát és egyáltalán nem fogja a szabályokat a játékokban felrúgni. A fiú megigérte, ahogy a többi gyerek is megigérte a riporternek, hogy visszafogadják őt a közös játékba.
Egy kis idő után visszament a riporter és azt látta, hogy ezt a fiút megint kirekesztették a többiek, mert újból felrúgta a többiek által épített szabályokat.
És valahogy mi is így vagyunk az életünkben, kikérjük egy barát tanácsát, imátkozunk Istenhez, vagy legbensőnk sugallatát hallgatjuk meg, és érezzük mit kéne tennünk, de nem azt tesszük, ami a helyes cselekedet lenne. Igérünk békét, mégis ítélünk. Nem vagyunk tekintettel a másikra, nem hagyjuk őt érvényesülni, vagy nem fogadjuk el a másik egyéniségét és nem a másikkal beszéljük meg, hanem egy harmadikkal. Gyerekek maradunk, akik nem maguktól, hanem a körenyezettől várják a megoldást, nem tudunk elfogadni és ha különcök vagyunk, nem látjuk az alkalmazkodás értelmét. Pedig a másik ember is úgyan olyan szeretnivaló, mint mi, csak mások a játékszabályai, amelyekbe felnőttként hagytuk berögződni.
"Szívetek némán ismeri a nappalok és éjszakák titkait.
De fületek hallani vágyik azt, amit szívetek tud.
Szavakban vágytok tudni azt, amit gondolatban mindig is tudtatok.
Ujjaitokkal érinteni vágytok álmaitok meztelen testét.
És ez így van jól.
Lelketek rejtett kútforrásának fel kell fakadnia, és mormolva a
tengerbe kell futnia;
És végtelen mélységeitek kincsei feltárulnak szemetek előtt.
De ne legyen kezetekben mérleg, melyen ismeretlen kincseteket megmérnétek;
És tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal.
Mert az egyén tenger: határtalan és mérhetetlen.
Ne mondjátok: "Megtaláltam az igazságot"; mondjátok azt: "Találtam egy igazságot".
Ne mondjátok: "Megtaláltam a léleknek útját". Mondjátok: "Találkoztam a lélekkel, mely az én utamon jár".
Mert a lélek minden úton jár.
Mert a lélek nem egyenes vonalon jár, sem úgy nem nő, mint a nádszál.
A lélek kibomlik, mint a megszámlálhatatlan szirmú lótuszvirág."
"Egyszer. Mindig csak egyszer.
Mindig először, mindig utoljára.
Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni.
Nem alkalmazkodni. Elhatározni.
Nem a megszokás. A váratlan.
A kaland.
A veszély.
A kockázat.
A bátroság.
A küszöbön állni.
Folytonos átlépésben lenni.
Élve meghalni, meghalva élni.
Aki ezt elérte szabad.
És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet."
Vaksötét éjszaka van. A vonat őrült gyorsasággal vágtat Észak-Amerika pusztaságain keresztül. A mozdonyvezető éles szeme belemerül a sötétségbe. Aggódva figyeli, nem fenyeget-e veszély vagy akadály... Egyszer csak a mozdony előtt a fényszóró által megvilágított sínpár között óriási szellemalakot lát mozogni. A két karját kitárja, mintha intene: állj! Önkéntelenül a fék után kap, hogy megállítsa a vonatot, s íme az árnyék eltűnik. Káprázott a szemem - mondja -, s a vonat dübörög tovább. A mozdonyvezető szeme újra a sötétséget fürkészi... Csodálatos! A szellemalak újra megjelenik, s újra meg újra integet. Kísérteties karjai mintha kétségbeesetten a veszélyt jeleznék. De mikor másodszor is a fék után nyul, a fenyegő alak újra eltűnik a semmibe. "Nem! Újra csak a szemem káprázott! Minden percnyi veszteség óriási késedelmet jelentene." De alig múlik el pár másodperc, a sötét kísértet alakja újra ott integet. Ijesztő gyorsasággal lebegteti két szellemkarját. "Nem! Ennek a fenyegetésnek engedelmeskedni kell!" A kétségbeesett embernek hideg verejték gyöngyözik a homlokán. Egyet fordít a féken és a vonat megáll. A következő percben kitódulnak az utasok és zagyva hagok kiaabálnak össze-vissza. "Mi az? Mi történt? Miért állt meg a vonat?" A mozdonyvezető vár, míg a zaj lecsillapodik, aztán elmondja, mit látott... De mi zúg ott elől a sötét éjszakában? Egyesek előre sietnek. Alig mennek 100 lépést előre, visszaborzadnak, aztán ész nélkül rohannak vissza. Elmondják a borzalmas eseményt: A megáradt folyó közvetlen a vonat előtt átszakította az úttestet, magával sodorta a vasúti hidat, s most őrült iramban száguld az országúton keresztül. - A halál torkába rohatak valamennyien. Csak 100 métert kellett volna még haladniok és valamennyien a mélységbe zuhannak. De íme! A nyugodtan pöfögő vonat fényszórója által megvilágított úttesten újra ott táncol a kísérteties alak. Egy pillanat alatt tisztában voltak vele: A mozdony üveggel burkolt fénysórójába egy kis molylepke keveredett. A lámpa a kicsi ugrándozó lepkét óriásira nagyítva a két sín közé vetítette, s remegő szárnyai integető karoknak látszottak. - Valaki letérdelt és könnyes szemmel imádkozni kezdett. A többiek követték példáját. Megismerték az Isten ujját, amely a kis molylepke szárnyait is mentőangyal szárnyaivá tudta változtatni.
Egy guru azt kérdezte a tanítványaitól, mibol tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdodött a nappal.
Az egyik azt mondta:
- Ha a távolban látsz egy állatot, és meg tudod mondani, hogy az tehén vagy ló.
- Nem - mondta a guru.
- Ha ránézel egy távolban lévo fára, és meg tudod mondani, hogy az körtefa vagy mangófa.
- Ez sem jó - mondta a guru.
- Hát akkor mi a helyes válasz? - kérdezték a tanítványai.
- Ha egy férfinak az arcába nézel, és felismered benne testvéredet, vagy ha egy nonek az arcába nézel, és felismered benne novéredet. Ha még erre képtelen vagy, mindegy, hogy hol áll a nap, továbbra is éjszaka van.
Egy kisfiú elhatározta, hogy meglátogatja az Istent.
Tudta, hogy hosszú a Hozzá vezető út, ezért szendvicset és egy kis itókát csomagolt magának, aztán útra kelt.
Amikor három utcát elhagyott, elfáradt és azt gondolta magában, hogy soha nem fog elérni Istenhez, mert az túl messze lakik. Sarkonfordult és inkább egy közeli parkba vette az irányt. Ahogy a fák alatt lépegetett, találkozott egy öreg nénivel. A néni egy padon ült és a járdán eszegető galambokat nézte. A kisfiú leült melle a padra és kinyitotta a táskáját.
Ahogy belekortyolni készült az italába, észrevette, hogy a néni éhes szemekkel őt nézi, ezért megkínálta a szendvicséből. A néni hálával megköszönte a falatot és egy mosollyal viszonozta a kisfiú önzetlenséget.
A néni mosolya annyira megtetszett a kisfiúnak, hogy újra látni akarta, ezért megkínálta a nénit az italából is.
A néni megint rámosolygott, ami a kisfiút még nagyobb örömmel töltötte el. Ott ültek a padon egész délután; falatoztak, iszogattak, egy szót sem szóltak egymáshoz, csak mosolyogtak.
Mivel sötétedni kezdett és mert nagyon fáradt volt, a kisfiú felállt a padról és elindult hazafele, de néhány lépes után megfordult, visszaszaladt a nénihez és megölelte őt.
A néni ezt a lehető legszelesebb mosolyával jutalmazta.
Amikor kis idő múlva otthon benyitott az ajtón, anyukaja meglepődve vette észre a sugárzó boldogságot a kisfiú arcán.
"Mit történt veled, hogy ilyen jó a kedved?" kérdezte.
"Istennel ebédeltem." felelte a kisfiú és mielőtt az anyukaja megszólalhatott volna, hozzátette:
"Tudod anya, Istennek van a legszebb mosolya a világon".
Időközben az öreg néni is hazatért, szinten boldogságtól sugárzó arccal. A fia csodálkozva kérdezte:
"Anya, mit csináltál ma, hogy ilyen nagy boldogságban úszol?"
"Isten megosztott velem egy szendvicset a parkban.
Istennel ebédeltem!" felelte és mielőtt a fia reagálhatott volna erre, hozzátette:
"Tudod, sokkal fiatalabb az Isten, mint gondoltam"...
Túl gyakran alábecsülünk egy mosoly, egy érintést, egy kedves szó hatását, pedig elrontott, vagy annak vélt, vagy hitt életutak fordulhatnak meg a szemünk láttára egy kedves szó hallatán, egy mosolygó arc láttán. Sokszor számunkra érthetetlen, váratlan helyzetekben, de ennek ellenére kifejezett céllal hoz bennünket össze a sors embertársainkkal. Ne hagyjuk tett nélkül elmúlni a pillanatot.
"Valakit szeretni annyit jelent, mint egyedül gyönyörködni olyan csodában, amely mindenki számára láthatatlan/érthetetlen."
"A legdrágább ko mindent karcol, de maga nem tur karcolást. A legdrágább szív inkább vérzik, de nem sebez meg soha mást."
"Aki másokat ismer, okos. Aki magát ismeri, bölcs. Aki másokat legyoz, eros. Aki önmagát legyozi, hos."
"A gondtalan élet nem tanít meg semmire. Pedig a lényeg a tanulás; végül csak az számít, mit tanultunk, mennyit fejlodtünk."
"Messze többek vagyunk testünknél és személyiségünknél. Lelkünk mindig gyönyöru és szeretetre méltó, külsonk bárhogy változzék is."
"Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek."
"Bizony az életben sokat kell tanulni, s nem lehet elbliccelni egyetlen leckét sem. Ha egyszer nem tanultad meg, eléd kerül még egyszer, s ha akkor sem, hát újra meg újra, amíg mindent meg nem tanultál."
"Nem az a legnagyobb baj, ha rossz dolgok történnek velünk. A legrosszabb az, ha semmi nem történik."
"Esténként elalvás elott döntsd el, hogy holnap is ugyanaz akarsz-e lenni, mint aki tegnap voltál. Azokkal a gondokkal, érzésekkel, félelmekkel, vágyakkal, tervekkel, kétségekkel stb. Nem muszáj változtatnod, és nem muszáj olyannak lenned."
''Minden szenvedés abból ered, hogy nem tudunk egyedül és csendben lenni.''
''Utólag ne hibáztasd magad semmiért. Minden általad elítélt tettbol tanultál, gazdagabbá váltál, így a következo pillanatot már érettebben fogadhatod.''
,,Az aki sodortatja magát az árral, aki nem irányítja életét magasabb rendu megfontolások alapján, akinek nincsenek ideáljai, sem meggyozodései, az... nem élo és mozgó lény, csupán mozgásban lévo tárgy- nem hang, csupán visszhang..."
Henri Frédéric Amiel
''Sokszor elmondták már, hogy nem könnyu látni annak az értékét, ami állandóan a szemünk elott van. A távolság és a vágy kellenek hozzá.''
''Ne menj elöttem mert én nem tudlak mindig követni,
Ne kövess engem mert nem tudlak mindig vezetni,
Ballagj csak mellettem és legyél a barátom!''
Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye. Egy napsütéses júliusi délelott Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvébol a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendot vásárolt Eszternek a tükröspogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvore nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány huségesen várta kedvesét.
Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétol.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyöru lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ.
Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eso, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sot meg a pásztort is nyájastól, aki a szembelevo hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap elso aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Veresko-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.
A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amenlynek vizébol máig is kiállnak a fenyoerdo maradványai. A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából az élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza.
Volt egyszer egy fogadó, melyet Ezüst Csillagnak hívtak. A tulajdonos minden tole telhetot elkövetett, hogy minél több vendéget csábítván nyereségessé tegye vállalkozását: a szállás kényelmes volt, a kiszolgálás szívélyes, és az árak elfogadhatók, de mindhiába. Kétségbeesésében elhatározta, hogy kikéri egy bölcs tanácsát.
Miután a bölcs végighallgatta bánatos történetét, azt javasolta, hogy változtassa meg a fogadó nevét.
- Az lehetetlen - mondta a fogadós. - Nemzedékek óta Ezüst Csillag a neve, mindig is így ismerték az egész vidéken.
- Nem - állította a bölcs határozottan -, mostantól fogva Öt Harangnak fogod hívni, a bejárat fölé pedig felakasztasz hat harangot.
- Hat harangot? Ez aztán az abszurdum. Ugyan már minek tenném?
- Csak próbáld ki, és meglátod - mosolygott a bölcs.
Nos, a fogadós megpróbálta. És a következoket tapasztalta. Aki csak elment a fogadója mellett, mind betért, hogy felhívja egy hibára a figyelmét, gondolván, hogy elotte még senki más sem vette észre. Bent azután kellemesen érintette oket a szívélyes kiszolgálás, és ottmaradtak egy kis felüdülésre, megadván ezzel a fogadósnak azt az anyagi sikert, amit korábban mindhiába keresett.
Kevés dolog van, amiben nagyobb örömünket leljük, mint a mások hibáinak kijavításában.
Offline
