Belépés
bongyi53.blog.xfree.hu
Higgy, remélj, szeress, hogy boldog ember lehess! Magyar Istvánné
1953.03.20
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Az ég ajándéka
  2008-09-28 03:51:10, vasárnap
 
  Fecske Annamária:
Az ég ajándéka

A kisfiú egyedül üldögélt a padon. Az ősz lehelete látszott a levegőben, jobb híján ezzel játszott. Kopott, szakadt ruhája alig védte a hidegtől, cipő helyett vastag rongydarab volt a talpára kötözve.
Idejét se tudja, mióta élt az utcán, igaz, azt sem tudta pontosan, hány éves. A Piás szerint négy lehet, de ő inkább ötnek szereti mondani magát. Még túl kicsi, hogy tolvaj legyen, így kéregetni szokott az utcán. A többiek elszedik, amit összekoldul, éhen is halhatna tőlük. A piacon néha adnak neki ételt, ott eszik, igaz, mindig éhes.
Szőke fürtjei mocskosan tapadtak a feje búbjára, pisze orra és ragyogó kék szeme volt, ajka csöppnyi, szívforma, szegletében két gödröcske, ha mosolygott. Angyalkának gúnyolták a többiek, bár ő nem tudja, mi lehet az, angyalka.
Bizonyosan valami csúfság.
Most nyugodtan ücsöröghet, hideg időben a népek nem járnak szívesen az utcán. Aki meg igen, az nem ad neki egy fillért se. Délutánig a többiek sem zaklatják, de estére kinéz neki egy alapos verés, ha üres zsebbel tér haza... Számtalanszor megrugdosták már, a fellendített kéztől is összerezzen, mint egy kis riadt madárka.
Elmélyülten szemlélte a parkot, a távoli úton lovas kocsik haladtak, valahonnan hallatszott a tejeskocsi csilingelése is, a robusztus muraközi lovak nyakán rázkódtak a kis csengők.
A tej gondolatára megkordult a hasa. Ma nincs piac. Éhesen fog lefeküdni, hacsak nem szánja meg valaki. Megborzongott, ahogy az őszi szél rongyai alá kapott. Ideje továbbállni, gondolta. Elindult hát a sétányon a park másik vége felé.
Ahogy közel ért a kapuhoz, hangot hallott, egy idős úr búcsúzott épp ismerőseitől, majd sétapálcáját lendítve elindult feléje.
Alacsony, köpcös ember volt, hosszú bajusszal az orra alatt.
A kisfiú odaszaladt hozzá, megszólította:
- Uram, uram! - kiáltotta. - Szánjon meg! Éhezem, uram!
Égkék szemeivel az öreget vizslatta, igyekezett minél elesettebbnek mutatkozni, ahogy tanították a többiek.
- Mondd, fiacskám! Mit keresel te idekint, ilyen cudar időben? - kérdezte a férfi.
- Koldulok, uram! - felelte.
- Hát az apád?
- Nem tudom. Nekem olyan nincsen.
- Édesanyád csak van? - horkantotta az öreg.
- Az sincsen, uram! Magam vagyok, amióta az eszemet tudom!
A kisfiú magában már letett az alamizsnáról. Az öregember csak kérdezősködik, de az ő pocakja üresen marad.
- Hogy hívnak?
- Angyalkának, uram! - mondta büszkén
- Angyalkának? Hát ez meg miféle név? - nevetett az öregember.
- Gúnynév.
- Nos, ifjú Angyalka! Nem kísérnél el a park végéig? Öreg vagyok már, és jól jönne a támogató kéz! - kérte.
- Hát... ha megszán az úr, némi pénzért szívesen!
- No, jól van. Megkapod, te kis gézengúz - nevette az öreg.
Elindultak hát egymás mellett. Az öreg lassan lépdelt, markában a kisfiú puha kezével. Nem volt támasza a gyerek, hisz még a derekáig sem ért. Átsétáltak a parkon, ki az északi kapun.
- Itt forduljunk balra, ott a házam! - szólt az öreg.
A kapuban azután rákérdezett Angyalkára.
- Nem vagy éhes, kisfiam?
- De igen, uram, nagyon - felelte a kisfiú halkan. Lelke mélyén felhorgadt a remény, talán mégis megtömheti a pocakját, vagy ha pénzt kap, legalább a verés elmarad.
- Akkor gyere be. A házvezetőnőm készít neked szendvicset meg kakaót.
- Köszönöm, uram! - felelte a kisfiú, bár fogalma sem volt, hogy mi is az a szendvics, és mi fán terem a kakaó.
A házban meleg volt és félhomály. Az öreg letette a kalapját és a köpenyét, lábait csoszogósan letörölgette, majd beterelgette a gyereket a nappaliba.
- Foglalj helyet - mondta.
A gyerek letelepedett a földre, mire az öregember felvonta a szemöldökét.
- Miért nem a szófára ülsz? - kérdezte
- Az micsoda? - csodálkozott a kisfiú, ezt a szót még sosem hallotta.
- A szófa? Hát az az ülőalkalmatosság... ott, a kandalló előtt!
Angyalka felkecmergett és óvatosan leült a szélére, vigyázva, mocskos rongyai ne koszolják össze a huzatot. Kezdett félni, idegen volt számára ez a tiszta, úri környezet, gyomrában ismeretlen feszültség ült, akár valami rút szörnyeteg. Az öreg behívta a szolgálót, kakaót és elemózsiát hozatott.
Az asszony szúrós szemmel nézte a gyereket, halkan morgolódott, hogy mit akarhat az ura ettől a mocskos kis vakarcstól, miután kiment, az öreg a kisfiúhoz fordult.
- Ha ettél, ittál, megkapod a pénzed és elmehetsz...
- Igen, uram! - felelte. Szemével igyekezett gyorsan beinni a szoba képét, hogy majd az utcán, a hidegben legyen miről álmodoznia. Ennyi gyönyörűséggel az emlékei között sokáig elbújhat a csattanós ütlegek elől.
"Milyen szép az a tűzhely" - csodálta a kandallót. Mindenhol vastag szőnyegek, nehéz kárpitok, könyvek. Por és levendula elegye lengett a levegőben, mint valami titok illata. Vágyódóan pillantgatott körbe, irigykedett, ha van gyerek a házban, milyen boldog lehet.
- ....de nagyon örülnék, ha itt maradnál, ha te is akarod...- az öregember hangja rántotta vissza gondolataiból, de csak percek múlva fogta fel, mit is mondott. Nagy szemeivel vizslatta az embert.
- Lakhatsz itt velem. Ehetsz, ihatsz. Lesz ruhád, cipőd. Tisztességesen élhetsz, tanulhatsz is. Öreg vagyok már, ki tudja, meddig élek. Örökösöm nincsen, a fiam meghalt. Nem maradt már senkim, aki utolsó napjaimat derűssé tehetné. Akkor léptél elém, ott a parkban, amikor épp elbúcsúztam a barátaimtól, úgy terveztem, hogy örökre.
Megfordult a fejemben, hogy megölöm magam, vágyódtam a családom után, a sírba.

A gyerek nem értette, amit az öreg mondott, nem tudta, mit jelent az: "megölöm magam", azt sem tudta, mi az, hogy sír, de szájában keserűvé vált a nyál.
Hát mit szórakozik ővele ez a vénember? Még hogy itt élhet! Kegyetlen tréfa ez egy koldussal! Szemeit elfutották a könnyek, ez az ostoba tréfa jobban fájt, mint a társaitól kapott ütlegek. Közben bejött a cseléd az uzsonnával, az asztalra tette a tányért, rajta a dúsan megpakolt hatalmas kenyérszeletekkel. A kakaó édes illatától nagyot nyelt, mohón nézte az ételt, de nem mert érte nyúlni.

- No, fiam! - noszogatta az öreg -, egyél! Azután, ha maradnál, Rosalie megmutatja neked az ágyadat, megmosdat és lefekhetsz aludni.
A gyerek még mindig értetlenül, de az éhségtől vezérelve falni kezdett. Lenyelte az utolsó falatot is. Riadtan nézett az öregre, nem tudta, mit mondhatna, persze, hogy maradni akart.
- Köszönöm, uram!
- A szerencsédnek köszönd, fiam! Meg a jó Istennek! - az öreg rámosolygott. Egyenes, őszinte tekintetétől a kisfiú megnyugodott.

Évekkel később, amikor Angelo St. James a régi szalonban ücsörgött portóit kortyolgatva, még mindig maga előtt látta nevelőapja mosolygó arcát. St. James professzor a nevére vette, iskolába küldte és olyan boldog gyermekkort adott neki, amilyet talán a saját fia sem élt át. Nemrég távozott az élők sorából, kilencvenhét évesen, ágyban, párnák között, boldog elégedettséggel, hiszen mellette volt a fia. Ő pedig egyedül maradt, annak a régi őszi napnak a jutalmával, a kényelmes, nyugodt élettel.

Másnap ellátogat az árvaházba, Mrs. Collins-szal már minden papírt elintéztek, holnaptól ismét egy szőke, kék szemű kisfiú nevetése zengi majd be az ódon házat.




Link
 
 
1 komment , kategória:  Kedves mesék  
A mogyorófa álma
  2008-09-28 03:24:30, vasárnap
 
  Szabó Gitta

A mogyorófa álma


Áll a mezőn, magányosan egy öreg mogyorófa. Még csemetekorában, törzse kettévált, s mintha ikrek lennének, úgy nőttek tovább. Majd az idő múlásával, hogy a fa szét ne hasadjon, a törzs részek egybefonódtak, mint a lián indái összekapaszkodtak.
Ha most valaki nézné, szemei, elé tárulna az öreg mozdulatlan fa szíve, lelke.
Régebben, míg ifjabb volt, a törzsek, alkotta szívben, vígan játszott a napsugár, és madarak fészkei díszítették, melyekben fiókák tátogatták hatalmasra nyitott csőrüket.
De ma már, elszáradt gallyaival űz csúnya tréfát a tavaszi szellő úrfi. Próbálkozik minél többet letörni.
- Incselkedj csak! - gondolta magában a fa. - Majd meglepődsz, ha még maradék nedveimből újra kifakadnak rügyeim, és friss vesszők serkennek!
A szél után esni kezdett a langyos tavaszi eső. Nyomában a faágak nedvesen csillogtak, és bódító illat lengte be az egész tájat. A szél már hiába igyekezett tördelni a gallyakat. Azok magukba szívták az éltető vizet, és úgy hajladoztak, mint újkorukban.
A mogyorófa boldogan nyújtózott az ég felé.
- De jól jött ez a kis segítség! - sóhajtotta.
Megrázta magát, és a már zöld fűpázsitra hulló esőcseppekben a Nap fénye megtört, és csodálatos szivárványt hozott létre.
- De szép! - sóhajtott megint a fa. - Érzem, itt a tavasz! Érzem, tagjaimban a kikeletet! Érzem, amint az erőm visszatér! De, jaj! Olyan magányos vagyok! - és nagyon szomorú lett megint a mogyorófa.
Messze-távol, ahol az ég a földdel érintkezik, ott a látóhatárnál fényesen ragyogott a Nap. Onnét a messziből világította meg a párás levegőt, és csalogatta elő a szépséges szivárványt. Az öreg mogyorófa is szeretett volna ismét a Nap kegyeibe férkőzni, ezért integetni kezdett a Napnak.
- Szervusz Nap! De rég simogattál, melengettél!
A Nap, mintha értette volna a fa gondolatát, melegségével elárasztotta az egész mezőt, ott is, ahol a fa állt. Megszárította az esőtől nedves tájat, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve átvilágította a fa szívét, onnét is kiszárítva a maradék nedvességet. A fán a gyönyör hulláma futott végig. Még gyökerei is beleborzongtak.
Ágai végén pedig kipattant az első rügy, majd hamarosan nagy zöld bimbók lepték be, és hosszan csüngő csoportos barkák hintáztak friss vesszein.
- De gyönyörűek az ágaim! - ujjongott a mogyorófa. Ám, még mindig nem volt igazán boldog. Szeretett volna hasznos lenni. Vágyta, hogy a madarak ismét rátaláljanak.
- Méhek, gyertek! - kiáltotta. - Vigyétek hírét az út túloldalára is, hogy élek, még erős vagyok, és várom a madarakat! Még tudom őket ringatni!
A méhek körbedongták a fát. A sárgásbarna barkákból összegyűjtötték a virágport, és vidáman zümmögve, tovaröppentek.
És a fa várt! Várt, és várt! Szép leveleket is növesztett, mire vidáman trillázva megjelent az első pacsirta. És a fa szíve nagyot dobbant!
-Végre!
A pacsirta csőrében egy kicsinyke szalmaszállal közeledett felé, majd megpihent a törzsek biztonságában. Édes terhét letette, s tovarepült. De nem maradt sokáig távol...

Az anya szeme könnybe lábadt, mire idáig ért a mesélésben. Gyermeke csodálkozva nézett rá.
- Mamika! Miért sírsz?
- Csak, olyan megható ez a mese! - válaszolta megnyugtatva kicsinyét, de közben arra gondolt, Ő az a magányos mogyorófa. De vajon az ő vágyai is teljesülnek, vagy csak vágyak maradnak!? Szíve nagyot dobbant, amikor távoli kedvesére gondolt, aki, ha beszélgetni tudott vele, fényt és reményt vitt sivár életébe...

 
 
0 komment , kategória:  Kedves mesék  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2008.08 2008. Szeptember 2008.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 98 db bejegyzés
e év: 1159 db bejegyzés
Összes: 2526 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 9
  • e Hét: 9
  • e Hónap: 2906
  • e Év: 2906
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.