Bármit tesznek ellenem, az a javamra fordul!
Tatiosz:
Ne kívánd mások balsorsát, mert a sors közös, és a jövő előre nem látható.
Ossian: A ritka tisztes...
Ez a szép történet nagyon meghatott, fogadjátok szeretettel.
Egy őszi hideg szeles késődélután,
Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
Magányos volt, s hideg szíve,
Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
Kigyúltak már azt utcai fények,
S erősebben fújtak a fagyos szelek.
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
Lépteit jobban megszaporázta.
Kopott vaskapujához érve,
Zsebében kulcsát keresgélte.
Megtalálta, elővette, ám leejtette,
Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.
S akkor, a kerítése tövében előbújó kisvirágot észre vette.
- mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
- bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.
A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
Kopott kabátját hanyagul ledobva,
Kályhájába tüzet rakva
Kavargott benne a kislány mondata.
- minek nekem virág? - mormogta.
Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
- virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
Majd felkelt, konyhájából a nagykést magához vette,
Kiment, s a kisvirágot óvatosan a földből kivette,
A házba bevitte és gondosan elültette.
Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.
Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
- látom bácsi, bevitted a virágot.
Be - válaszolta, majd elballagott.
Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
Várja a kisvirág, mely az ablakában ül.
A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott,
A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott.
Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette.
Hanem egy nagytábla csokit levett a polcról és kosarába tette.
Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,
Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába.
Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
Idős néni jött elébe - jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
- a kislány beteg lett, kórházba van - mondta a nénike - a nagymamája
vagyok.
A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba
sietett.
-Hová- hová - szólt egy nővér - egy kislányt keresek ma beteg lett -
- ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.
Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból.
Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából,
Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.
Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot
beledobta,
- köszönöm - összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően
mondta.
Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra
- köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette,
A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
- Köszönöm! Ezt a virágot Tőled kaptam,
Látod? Most ezt visszaadtam,
Már tudom, megtanultam,
Mi az, hogy szeretni,
Hogy néha meg kell állni,
Másokkal is törődni!
(Forrás: Honfoglaló honlapja)
Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy
gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! "
Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - hgondolta a frakas a fák közül - " Nem veszitek
észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a
vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp
lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? "
- gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell írtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a
földbetaposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért,
mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról,
aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz,
gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a
földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A
fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak
a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa
melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.
Néhány hónapja csupán,
Még nem tudtam, hogy létezel!
Még sohasem láttalak,
Még nem hallottam hangodat,
Még nem ismertelek!
Még nem gondoltam reád.
Most itt vagy velem!
Már nem tudom elképzelni,
Hogy nem létezel!
Elmúltak napok, s hosszú hetek,
S napról-napra fontosabb lettél nekem!
Olyan barát vagy, kire mindig gondolok,
S ha városom fényeire nézek,
Mindig eszembe jutsz!
Millió, s millió csillag
Ragyog az éjszakában,
De neked olyan csillagaid vannak,
Mint senki másnak!
Mert ha az egyik csillagon,
Ott lakik barátod,
Megváltozik minden,
Ha a csillagokat látod!
Bár a csillagok egyformák,
S hallgatnak némán,
De ha Te nézel a csillagokra,
Az égbolt barátként nevet rád!
Ezért különleges számomra létezésed,
Mit a Kisherceg, s barátja érzett,
Egyre jobban értem!
Hisz az emberek a Földön,
Egyetlen kertben,
Ezernyi rózsát nevelnek,
Mégsem találják meg azt,
Mit oly nagyon keresnek.
Pedig megtalálható!
Egyetlen korty vízben,
Egy rózsaszálban;
Megtalálható:
Egyetlen jóbarátban!
Mert ha valaki szeret
Egy igaz barátot,
Ki egyetlen egy
Az egész világon,
Jólesik szétnézni
A messzi láthatáron!
S elmerengve nézve
A messzeségbe,
Gondolatban együtt szárnyalni
A végtelenbe!
(számomra ismeretlen)
xMagazin
Online
