Regisztráció  Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 46 
Egy igaz mese
  2009-02-28 15:15:16, szombat
 
  Egy igazán megható és tanulságos történetel indítom az idei évet.

"Volt egyszer egy vak lány, aki utálta önmagát ezért. Mindenkit utált a barátján kívül. Egyik nap mondta a lány, hogy ha láthatná a világot, akkor feleségül menne a barátjához.
Történt egyik nap, hogy ajándékba kapott két szemet és láthatta a világot és a barátját is. Ő megkérdezte:
- Most, hogy láthatsz, hozzám jössz feleségül?
A lány megrökönyödve látta, hogy a barátja vak és ezt mondta:
- Sajnálom, de nem megyek hozzád, mivelhogy te vak vagy.
A barátja sírva távozott és csak ennyit mondott:
- Kérlek, ügyelj a szemeimre..."



"Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban."
Forrás: Jamekka
 
 
2 komment , kategória:  történetek  
Ébredés
  2009-02-28 14:47:08, szombat
 
  "Ébredés...


Mint anyjától elszakított gyermek
Könnyen, s néha fájón múlnak a percek
S mégis nehezen tűröm az időtengely
Szakadását,
A fáradt elnyűtt gépezet végső
Zakatolását.

Már nincs miről beszélni,
Minden kimondott szó üresen hangzik,
S a bennem rejlő fájdalom,
Elsuhan, s a magány sivatagában
Könnyek nélkül elporlik.

Csak az adott nap az adott másodperc végtelen,
Úgy megtör a csend,
Már az álmokból szövődő lehetőség is léttelen.

Nincs remény és mégis van szerelem,
Mond, hogy van ez,
Miért nem múlik el a félelem?

Örökkévaló évek,
Örökkévaló emlékek,
Mint vihartól megrészegült tengeráram,
Folyton felém törnek,
De nincs tovább!

Állandó várakozás, figyelő őrület,
Az egyedüllétben értetlenül,
Keresem megkövesült lépteidet.

Ébredés, reggel, egy hang, egy csók,
Nem ez már visszafordíthatatlan,
Egy köszönés, egy váratlan ölelés,
Egy tett ami megbocsájthatatlan,
S ma egy helyzet ami elfogadhatatlan.

A szép és kedves mosoly most oly,
Távol van, mint az Univerzum legtávolabbi pontja,
S oly elérhetetlen, mint az eltűnt idő legkisebb gondja.

Egykor a sors kegyeltje voltam,
De az elfakult boldogság izétől,
Már soha nem tudok szabadulni.
A kapott vágy perzselő lángjából,
A pokol tüzén sem fogok elmozdulni.

Nem kérdeztem, mégis igent mondott,
Nem kértem mégis eltávozott.

Kérlek sors fogadj kegyeidbe,
S add nekem vissza az eltékozolt pillantást,
Add nekem vissza a távolba szakadt évek mosolyát..."



 
 
0 komment , kategória:  vers  
Az igazságról . . . . .
  2009-02-27 14:44:49, péntek
 
  Indiában egyszer hét vak botorkált az utcákon, és beleütköztek egy elefántba. Az első a lábát fogta meg és elmagyarázta a többieknek, hogy milyen az elefánt. Azt mondta olyan, mint egy oszlop, vaskos és masszív.
Aki az ormányát tapogatta, azt mondta: dehogyis, olyan, mint a tömlő, üreges, mozgékony.
A vak, akinek a hasa jutott, azt mondta, inkább golyóra emlékeztet.
Aki a fülét fogta, mint a tengeri rája, lapos és lengedezik.
Aki pedig a farkát fogta, így szólt: senkinek nincs igaza, leginkább olyan, mint egy hatalmas ecset, csak sokkak durvább szőrű.

Így aztán mindegyik a maga igazságának egy-egy darabját írta le, ám meg volt győzödve róla, hogy a teljes igazságról beszél. Ha tapasztalatot cseréltek volna, akkor valószínűleg sokkal közelebb kerültek volna az igazsághoz.

Ha valaki csak aszerint él, amit megtapasztal, és csak az ő elképzelése helyes, addig nem sok esély van arra, hogy megtudja a teljes igazságot.


 
 
0 komment , kategória:  történetek  
Pilinszky János: Tilos csillag
  2009-02-27 14:32:39, péntek
 
  Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szorits merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.


 
 
0 komment , kategória:  vers  
Eliza Beth:Héttorony története
  2009-02-26 16:18:21, csütörtök
 
  Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt... de mégis igaz kellett, hogy legyen, hiszen látom! Szóval volt egyszer régen egy ódon várkastély. Egyetlen bánata volt, hogy nem építettek neki tornyot. Tudta az utazóktól, hogy a szomszéd váraknak mindnek van, legalább egy, némelyiknek több is. Csak neki nem volt egy árva tornyocskája sem. Hosszú-hosszú évszázadok teltek el, és egyetlen lakójának sem jutott eszébe, hogy ilyen hiábavaló dologra költse el a pénzét. Sőt! Az utóbbi húsz évben elhagyták a gazdái, kihalt a nemesi család, amelynek tagjai többszáz éven át lakták. Nem volt gazdája, nem volt lakója, nem volt senkije, csak szomorkodott, és ábrándozott.
- Pedig mennyivel szebb lennék, ha lenne tornyom! - sóhajtotta a kastély a szélnek.
- Elviszem a kívánságodat, hátha valaki megszán - süvítette vissza a szél. És elrepült, körbe a világban, keresve valakit, aki segíthetne.
Telt-múlt az idő. A kastélyban gyűlt a méreg, és egyre indulatosabb lett. Elhatározta, hogy addig nem adja magát az enyészetnek, amíg nem lesz legalább egyetlen, apró tornya. Hiszen még a templomnak is van, csak neki nincs! Egyre jobban belelovalta magát, addig-addig mérgelődött, amíg egyszer egy forró nyári napon betévedt valaki a romos falak közé. Az ember író volt, és a batyujában volt néhány vaskos könyv is.
A férfi fáradt volt, éhes és szomjas. Most kipakolta az elemózsiát, amit még a faluban vásárolt, és megterített a rogyadozó asztalon. Elővette az egyik könyvét, kinyitotta, és letette az ebédje mellé. Testi-lelki táplálékát egyszerre vette magához.
- Mit csinálsz? - szólította meg a kastély.
A vándor felkapta a fejét. Mintha szólt volna valaki! De hát a faluban azt állították, hogy a kastély jó húsz éve lakatlan, ki lehetne itt? Kísértet? Nem igazán hitt bennük, de hát ódon várkastélyoknál sosem lehet tudni!
- Ki szólt? - kérdezte óvatosan.
- Én! - felelte a vár. - Én szólok, a kastély.
- Egy kastély nem tud beszélni! - tiltakozott az író.
- Ezer éve hallgatlak benneteket, embereket - mondta a vár. - Eltanultam tőletek. Mióta magamra maradtam, már nincs is más szórakozásom. Csak sóhajtozom, és ábrándozom...
- Miről ábrándozol?
- Egy égig érő toronyról. Észrevetted, hogy nekem egy sincs?
- Van helyette másod. Rengeteg szobád, hatalmasak, szépek, biztosan van pincéd is, a rejtelmes fajtából. Ahol jókat lehet bújócskázni.
- Kazamata. Az van, igen. De nem látszik messziről...
- És van borospincéd is?
- Hogyne! Csupán a bor hiányzik belőle, azt elhordták az emberek.
- Biztos vagyok benne, hogy csodálatos festményeket rejtenek a falaid - vigasztalta a férfi az elkeseredett épületet. - Láttam is néhányat, ahogy elmentem a szalon ajtaja előtt.
- Már csak az ősök képei vannak itt, azok nem kellettek senkinek. Ugyan ki akasztaná fel az otthonában mások őseinek képét? A többit elvitték a falusiak, meg a betolakodók. Hiába zárták le a kapuimat vastag lakatokkal, a fosztogatók előtt nincsenek zárt ajtók!
- Egy ilyen régi kastélynak irdatlan méretű könyvtára szokott lenni. Telis-teli értékes könyvekkel. Van neked ilyen?
- Többezer könyvem van! - dicsekedett a vár. - Ha egymásra raknád őket, felérnének az... - Hirtelen elhallgatott. Egy pillanat múlva annál nagyobbat rikkantott. - Hogy ez nekem eddig miért nem jutott az eszembe?
- Micsoda? - értetlenkedett az ember.
- A könyvekből tornyot építeni - vigyorgott a kastély. Bizony, vigyorgott, hallatszott a hangján. - De most már biztos vagyok benne, hogy végre lesz nekem is. És szebb, mint a templomnak! Te fogod felépíteni!
- Én? - rázta a fejét az íróember. - Én ebéd után továbbállok innen.
- Pedig szeretsz olvasni, vagy nem jól látom? - hízelgett neki a vár. - Ha itt maradsz, az összes könyvemet elolvashatod! Azokat is, amelyek el vannak rejtve. - Mint egy vérbeli horgász, amikor bedobja a csalit, úgy leste-várta a hatást. Még a pszichológiai ráhatásokat is eltanulta az emberektől. - Az igazán értékeseket az ősök elrejtették egy titkos szobába, és még most is ott vannak - oltogatta a vándort.
Az író kíváncsiságát felcsigázta a tudat, hogy igazán régi, és épp ezért értékes könyveket vehet a kezébe. A kastély nem tudta, hogy neki szenvedélye a nyomtatott betű. Írni-olvasni egyaránt szerette őket. És kutakodni az ódon falak között, anélkül, hogy bárki zavarná, faggatni a réges-régi írásokat, talán még eltemetett titkokra is fényt deríthet... Egy ilyen könyvtárban kincsek lehetnek!
A szíve mélyén már tudta, hogy a kastély foglyul ejtette őt. Nem is bánta, szabad volt, azt tett, amit akart, oda ment, ahova akart. És már itt akart maradni!
- Minden könyvet, amit elolvastál, szépen leteszed, és egymásra rakod őket - tervezgette a várkastély. - Hamar fel fog épülni a tornyom, de arra vigyázz, hogy jó anyagból készüljön. Silányat nehogy beletegyél, hogy aztán összedőljön!
Néhány hónap alatt az író átrágta magát a kötethalmokon. Amit érdekesnek vélt, azt külön tette, amit ismert, abból építette a tornyot. Szépen elrendezte, mintha tégla lenne. Kettőt hosszába, egyet keresztbe, hogy tartsák egymást. Magasodott is rendületlenül. Amikor elérte a plafont, a kastély ledöntötte a tetőt, hogy az ember tovább építhesse a tornyot. De egy nap kiürült a könyvtár!- Még, még! - követelte a vár. - Építsd magasabbra!
- Miből? - tárta szét a karját tanácstalanul az író.
- Tedd hozzá a saját papírjaidat! - parancsolt rá a kastély. - Neked is van, láttam!
- Inkább szerzek mástól - dünnyögte az orra alatt Verő László, mert ő volt az íróember.
Így aztán birtokba vette az internetet, és keresett magához hasonló megszállottakat, akik gyártották az irományokat. Összefogdosta őket, és többé el sem eresztette. Nem hiába volt ő Verő-legény! Bár a verőlegények inkább kidobóemberként működtek, mint bedobóként, de akit ő berángatott a toronyba, onnan már nem menekülhetett! És minőségi munkát követelt meg minden toronyfogolytól, satnya, silány irományt nem épített be.
- Elégedett vagyok veled! - közölte vele egy szép napon a kastély. - Gyönyörű tornyot építettél nekem. Tudod-e - folytatta mézesmázos hangon, - hogy a szomszéd falu várának kettő van? Ráadásul egyforma magasak! Tudtad ezt?
- Nem, nem tudtam - felelte a lektor, de vette a ki nem mondott kívánságot, és elkezdte rakni a második tornyot... majd a harmadikat... negyediket...
Még néhány nap, és egyéves lesz a Torony. Immáron hét tornya van! A kastély vérszemet kapott, és egyre újabbat akart, egyre magasabbat, hogy őt, és csakis őt csodálja a világ. Szerintem hamarosan átkeresztelteti magát ,,Nyolctorony"-nak...

Link



 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Reményik: Ama keskeny út
  2009-02-26 16:09:02, csütörtök
 
  A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, -
Jövök, - ki tudja már mióta
S megyek, - ki tudja meddig még.
A célom - Isten tudja csak -
Talán a semmi - tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.

Még feljebb gyér fű és moha, -
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, - minden kihalt.

Jövök, nem tudom már mióta.


Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, - ki tudja meddig még.

Ez tán a mennybemenetel.


 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
Szent Anna tónál
  2009-02-25 13:36:59, szerda
 
  Őrangyalnövendékek a Szent Anna tónál

Mindenki tudja, hogy a gyerekek már igen korán elkezdik tanulni a világ megismerését; egy kicsit már az óvodában, aztán az iskolában pedig egyre mélyebben. Nincs ez másként odafönt az angyalokkal sem, akik az őrangyalságra készülnek, ők is szinte már a bölcsőben ismerkedni kezdenek a feladatukkal. Ennek az első lépése az, hogy megismerjék a Földet, ahol azok az emberek élnek, akikre nekik majd vigyázniuk kell. Amikor ezek az őrangyalok még olyan aprók, hogy szemmel nem is láthatóak, Isten már akkor tanítani kezdi őket.
Mostanában is született egy csoport ilyen kis őrangyalnak való, az Úr pedig kiült egy felhő tetejére, és lefelé kandikált, hogy a Föld melyik részét ismertesse meg velük.
Amint a felhő haladt, éppen a Szent Anna tó fölött járt, ami egy magas hegyek között megbúvó, egészen kicsi és tiszta vizű tó. Az Úr azt gondolta, hogy ez igazán szép hely. Itt megismerhetik a Földet ezek a kis angyalok. Lenyúlt a felhőről, szakított odalentről egy pitypangot, ami már idős volt, és szürke bóbiták borították a fejét. Odakiáltott a kis őrangyaloknak:
-- Riadó! Mihelyt belefújok a pitypangba, mindenki elkap egy bóbitát, s azzal, mint egy ejtőernyővel leereszkedik a tópartra. Egy egész napotok lesz, nézzetek jól körül. Este, amikor a szél föltámad, ismét kapaszkodjatok a pitypangbóbitába, és a szél visszaröpít ide a felhőre, ahol én kíváncsian várom az élménybeszámolót.
A kisangyalok nagyon örültek, az Úr pedig belefújt a pitypangba. Ott szálltak a levegőben a felhő körül a bóbiták, a kisangyalok ugráltak és elcsíptek egyet-egyet közülük, s csakugyan, mint az ejtőernyősök, leereszkedtek.
Lent pedig a tó partján körbejártak, futkostak, megnéztek füvet, bogarakat, a fák törzsét megtapogatták, csodálkozva, hogy milyen magasra nőttek.
Az egyik kisangyal azonban rossz helyre hullott, bele a tó közepébe. Csak az volt a szerencséje, hogy éppen ott úszkált egy nagy falevél, úgyhogy ennek a hátán kötött ki. Körülnézett, és így szólt magában:
-- Hát ez a Föld nem is olyan nagy. Hármat tudok lépni jobbra, hármat balra, s máris véget ér.
Aztán belenézett a tóba, és látta, hogy a vizében visszatükröződnek a fák.
-- Meg akarom érinteni őket ébredt föl benne a kíváncsiság, kinyújtotta kezét a vízbe, de nem tudta sem a fák levelét megérinteni, sem a törzsét, csak vizes lett a keze. Csalódottan húzta vissza.
Nem sokkal később egy madárraj repült a tó fölött. Fölfigyelt a képmásukra:
-- Jé, itt valamik repülnek! ujjongott. -- Nekik már nagy, erős szárnyuk van, nemcsak pitypanggal tudnak szállni, mint én. Megsimogatom a tollukat.
Belenyúlt a tóba, persze megint hiába. Elszontyolodott.
A parton levő angyalok viszont, amikor a madarak ott leszálltak, és a magokat csipegették, odaszaladtak hozzájuk, egész közelről nézték azokat, belefúrták a kezüket a tollaik közé.
-- Hú, milyen pihe-puha! mondogatták egymásnak.
Aztán teltek az órák, eljött az est, s vele megjelentek a csillagok. Az angyalok nézték a csillagokat az égen, a tó közepére esett angyal is nézte a csillagok visszatükröződését a tóban. A csillagot is meg akarta fogni, hátha ez sikerül, de most sem járt sikerrel.
Föltámadt a szél, és az angyalok visszaemlékeztek az Úr parancsára. Mindegyik a magasba tartotta a kis pitypangbóbitát, a szél pedig sodorni kezdte őket egyre magasabbra. Végül kikötöttek az Úr tenyerén, aki rájuk nézett, látta az arcukon, mennyire fáradtak és elcsigázottak, a zsebébe rejtette őket, s hagyta, hadd aludjanak ott másnap reggelig. Akkor ébresztőt fújt, s megkérdezte tőlük:
-- No, angyalok, hogy tetszett a Föld?
Ők pedig egymás szavába vágva mesélték, hogy milyen szép volt a fű, meg a bogarak, madarakat is láttak, még a tollukat is megsimogatták, a csillagos ég pedig egyenesen lenyűgöző odalentről.
A levélre hullott kisangyal csak annyit mondott hogy az egész Föld nem más, mint káprázat. Mihelyt bármit, amit látunk, meg akarunk érinteni, csupán a kezünk lesz vizes, semmi több. A többi hiába bizonygatta, hogy nem, nem így van, a madarak tényleg vérbeli madarak, a fák valódi fák, a csillagok igazi csillagok, a kisangyal csak rázta a fejét. Neki ugyan beszélhetnek, ő tudja, hogy az egész egy nagy becsapás.
Az Úr meghökkent. -- Mit csináljak én ezzel a kisangyallal? töprengett.
Álló hétig gondolkodott, aztán, amikor legközelebb dolga akadt a Földön, így szólt a kisangyalhoz:
-- Gyere, ugorj a tenyerembe!
Ő nem kérette magát, már szökkent is. Ekkor ismét lementek a tópartra, ahol az Úr letette őt a fűbe, és azt mondta:
-- Na, most nézz körül!
Ő csodálkozott és álmélkodva mondogatta: -- Hát ezeknek tényleg igazuk volt! Van itt fű, meg madár is, a fák is valóságosak, tényleg nem csak víz a Föld.
A Szent Anna tó csöndes hullámai pedig falevelek százait ringatták a vízparton.
/Forrás:Karsay/


 
 
0 komment , kategória:  történetek  
IoanAlexandru:Fénylő fényesség
  2009-02-25 13:29:05, szerda
 
  Ioan Alexandru

FÉNYLŐ FÉNYESSÉG

Fénylő fényesség fénylelő
Liliomerdőből kelő.
Fénylő fényesség ezredévek
Odvából csordult drága mézed
Világokon túlról jövő
És soha meg nem pihenő
Örök hajnal véget nem érő
Fénylő fényesség fényességtől fénylő.

Ki téged vár, szeret, szelíd fény,
S reménykedik téged szeretvén
Hogy egyszercsak, fénylő fényesség
Ránkvirradva lész a teljesség
Ki hittel hisz és jöttöd várja
Hárman jönnek el látására.

Fénylő fényesség fénylelő
Liliomerdőkből kelő.
Mennyi éjszaka éjten éje
S világok hulltak feledésbe.
Virrasztásukra egyedül
A fények fénye tündököl.

Fénylő fényesség fénylelő
Idegent idegenítő
Fénylő fényesség égi lép
Századokon át menedék:
Síró kitudott és kivert
Tebenned oltalomra lelt
Szomjas zarándok itala
Szállása voltál otthona.

Fénylő fényesség égi jó
Idegent fölmagasztaló
Fénylő fényesség szent ige
Szállsz a kihunyt föld fölibe.

/ford.:Kányádi Sándor/
 
 
0 komment , kategória:  vers  
Thalis Silvenier: Szép álmokat
  2009-02-24 19:43:47, kedd
 
  Valahol, távol a való világon,
Messzi túl a Képzelet-Határon,
Van egy egészen piciny ország.
Az a hely, ahol az álmokat írják.
A szép álmokat szákokba varrják,
S aztán kis manók mind széjjelhordják.
Viszik a világ minden részére,
S belehintik az élők szemébe.
Egy álommanó hozzád is elért.
Leteszi zsákját, bedugja kezét
És belemarkol a tündérporba,
Hogy a csillámot szemedbe szórja.
Csipetnyi manó, vajon hol lehet?
Nem látod őt, de hallod, hogy nevet.
Óvatosan homlokodra lépked,
S arcod simogatja. Ugye érzed?
Kicsiny manó, tenyerét kinyitja,
S az álomport szemeidbe szórja.
Mosolyogva nézi, amint lehunyod őket,
És füledbe súgja: Álmodj szépeket!



 
 
0 komment , kategória:  vers  
Leslie Piross:Mese a kenyérről
  2009-02-24 13:28:31, kedd
 
  A tejjel ismerkedés utáni napon nem fogta az ágy kis unokáimat. Már hajnalban jöttek a szobámba.
- Nagyapa! Megígérted, ma a kenyérről mesélsz! Ébredj fel! -keltegettek jó korán.
- Igen, emlékszem, és már a reggeli alatt el is kezdjük! Gyorsan terítsetek!
Amíg megterítettek, felszeleteltem a kenyereket, megsütöttük a rántottát.
- Látjátok, most is többféle kenyér közül választhattok. Az a sötét az rozscipó, a világosabb pedig a búzakenyér. Most megesszük a reggelit, és utána kimegyünk a földekre, megnézzük a búzát és a többi gabonát. Ott kezdődik a kenyér útja.
Reggeli után a két izgatott kislánnyal kimentünk a határba. Az árpaföldön már nagyban folyt az aratás. A kombájnok vágták az aranyló árpamezőt.
- Nézzétek, a kalászban vannak a szemek. -letéptem egy-egy kalászt és odaadtam nekik. A saját kezembe is fogtam egyet. -Látjátok, itt vannak benne a magok -mutattam és szétbontottam. Ha pedig megdörzsöljük, kiperegnek. Az a nagy gép -mutattam az arató-cséplő gépre -levágja, kibontja a szemeket, és összegyűjti. Teherautókkal nagy tartályokba, silókba hordják.
- Ebből is kenyér lesz? -kérdezte Dórika.
- Nem, az árpakenyér ragacsos, nem olyan, mint amit a boltban vehettek. Ezt a malacok, csirkék eszik. A búzát és a rozst ugyanígy aratják. De ezek még nem értek meg. Ott a másik táblába búzát vetettek, távolabb pedig láthatjátok a zabot is.
- Tudom, azt szeretik a lovak! -magyarázta Eszterke. -Emlékszel, milyen boldogan ropogtatta Ráró, amikor a lovaglás után adtunk neki!
- Bizony, nagyon szeretik. De ti is, mert a müzliben is vannak zabszemek. -magyaráztam. Hazafelé menet vettem mindenféle gabonából egy keveset.
Otthon aztán a mozsárban megtörtük a mintákat. Nagy érdeklődéssel nézték a különféle darabokat.
- Ezek a fehérek lisztszemcsék! A barna pedig a héj, ezt nevezzük korpának. Az pedig a csíra. Ha nem törjük össze, hanem elültetjük, ebből fejlődik a növény!
- Igen, az ősszel az iskolában cserepekbe ültettünk! Csak a télen elszáradtak! -panaszolta Eszterke.
- Igen, mert a télen, a hidegben, a hó alatt pihennek. Ha nem tudnak, elpusztulnak.
A maroknyi összetört búzából kiszitáltam a korpát, és megmutattam a lisztet.
- Ilyen kevés lisztért ennyi búzát kell mozsárban megtörni? -ámult el Dórika.
- Bizony, régen nagyon nehéz munka volt, amíg nem építettek malmokat. Ha gondoljátok, délután a kis malmocskát is megnézhetjük. Most viszont a bolti lisztből készítünk kenyeret! Látjátok azt a csészét, abban kovászoltam még az este. Élesztőt kevertem össze nedves lisztel. Mostanra megnőtt, és látjátok kis buborékok is vannak benne. Az élesztőben nagyon kis élőlények, az élesztőgombák vannak. Ezek segítenek, hogy könnyű, finom tésztánk legyen. Most úgy készítjük, ahogy Déditől tanultam. Ő pedig szintén a mamájától. Mindig tett a lisztbe egy kevés főtt krumplit, és savót. Most pedig hozzákeverjük a kovászt.
Amíg elmondtam, a kis dagasztóteknőbe tettem a hozzávalókat, összeállítottam a tésztát és dagasztani kezdtem.
- Én is szeretném dagasztani! -kezdte Dórika.
- Jó, előbb te, utánad pedig Eszterke következik.
A nehéz munkát hamar megunták, ezért inkább géppel fejeztem be.
- Most pihen. Majd meglátjátok mekkorára nő! -mondtam és letakartam a tésztát.
- Addig befűtjük a kemencét. -hívtam őket az udvarra.
Ott áll a kis tábori kemence. Szabályos, csak a mérete kisebb, mint a réginek a tanyán. Fával jól befűtöttük. Közben a megkelt tésztát megformáztuk. Egy cipót és egy tucatnyi lángost készítettünk.
- Most pedig készítünk árpakenyeret is! Olyat, amit Jézus idejében ettek. Ezt is hasonlóan készítik kovásszal, csak ebből lángos alakút lehet sütni. Nézzétek, Ennek zöldes a színe, és édeskés az íze!
Megformáltunk négy kis pitát ebből is.
Amíg keltek, a kemence tüze leégett. Kisepertem a hamut, nedves seprűvel. Papírt dobtam be, amely fellángolt. Ez jelezte, elég meleg a sütéshez.
A sütőlapátra borított cipót nedves kefével letakarítottam, betoltam a kemencébe. A lángosok is bekerültek.
Bezártam a kemence ajtaját.
- Most pedig megvárjuk, amíg megsül. Hozzunk ki tejfelt, libazsírt. Azzal igazán finom a friss lángos!
Nemsokára a teraszon mindent előkészítettünk. Negyedóra múlva sütőlapáttal emeltem ki a finomságokat. A cipó kisülésére bizony még várnunk kellett. A meleg lángosok darabjait a friss tejfölbe mártogattuk, ez volt az uzsonna.
Amikor kivettem a frissen sült kenyeret, az egész udvart betöltötte az illata. Amíg kihűlt, átmentünk megnézni a darálókat, a kis házi malmokat is. Volt ott még forgó köves, de korszerű acélhengeres is.
- Ezeket még kézzel lehet hajtani, de a nagyobbakat már vízzel, széllel vagy gőzgéppel forgatták. Ma már villanymotort használnak.

Mire a sok látnivalóval eltelve hazaértünk, már a vacsoracsillag is fent volt az égen.
A cipót is megkóstolták, de bizony a lányoknak majd' leragadt a szemük.
- Nagyapó, te olyan érdekes, igaz meséket mondasz! -búcsúzott Eszterke, de már indult ő is Dóri után álomországba!

Link



 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 46 
2009.01 2009. Február 2009.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
232425262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 46 db bejegyzés
e év: 569 db bejegyzés
Összes: 3234 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 304
  • e Hét: 3634
  • e Hónap: 10245
  • e Év: 165618
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.