Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 52 
Ajándék
  2009-03-30 20:57:29, hétfő
 
  Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés.

Volt egy álma. Nem olyan világmegváltó nagy álom, de azért a magánytól őt is megváltotta volna. Kislánykora óta dédelgette. Attól a naptól kezdve, amikor egyszer a körúton sétált a szüleivel. Hétéves lehetett. Tél volt, ünnepre készülődött mindenki, ő meg a két felnőtt kezébe kapaszkodott, nehogy elsodorja tőlük a tömeg.
Akkor vette észre a fiút meg a lányt. Ma már csak arra emlékszik, hogy azok ketten a tömeg lüktetésénél lassabban mentek, mintha rajtuk kívül senki sem lépkedett volna az utcán. Ujjaik éppen csak összekulcsolódtak, alig-alig érintve egymást, a kíslány mégis tudta: összetartoznak erősen. Aztán a lány megállt, valamit mutatott a fiúnak. Figyelték azt a valamit, aztán a fiú visszanézett a lányra. Összemosolyogtak lassan, és a kislány ezt a szavak nélküli tökéletes egyetértést és ezt a meglesett mozdulatot örök időkre azonosította a szerelemmel. Arra gondolt, hogy egyszer majd ő is így fog sétálni egy fiúval a járda szélére tolt hókupacok mellett, boldogan, biztonságban. Együtt. Így lesz, ebben biztos volt.
Telt-múlt az idő. A kislánynak, akiből már rég nagylány lett, jó néhány álommal le kellett számolnia. De ettől az egytől sehogy sem akart megválni. És nem is hitte el, hogy ebben meg kellene alkudnia. Persze, sétált ő kézen fogva, nem is egyszer, de valahogy egyik fiúval sem érezte azt, amiről azt gondolta, hogy az a fiú és az a lány éreztek. Mert az egyik fiú örökké rohant, vele csak összefutni lehetett, de ráérősen lépkedni nem. A másik meg nem volt kíváncsi arra, amit ő akart mutatni neki, el volt foglalva a saját dolgaival. A harmadik mindig mást látott, a negyedik egészen mást gondolt a világról. Aztán egyszer csak jött ez a fiú. Zárt, komoly szemű, kevés beszédű. Néha nagyon ismerős, néha távoli, rejtélyes, ismeretlen. A lány nemigen tudta, mit gondoljon felőle, kicsit félt is tőle, már-már arra hajlott, talán legjobb volna elmenni a fiú mellett, de az nem hagyta. És aztán már a lány is maradni akart.
Azon az estén sem beszélgettek sokat, csak mentek. Kavargott a hó, a lány fáradt volt, nem a sétához, inkább a gondolkodáshoz. Evett volna valamit, de mégsem mondta, legszívesebben csak hallgatott. Jólesett neki, hogy a fiú hagyja hallgatni, és az is, hogy bár nem beszélték meg, elé jött suli után. Mintha tudta volna, milyen nehéz napja volt a lánynak. Aztán a fiú váratlanul megállt, figyelmeztetően megszorította a kezét, éppen csak az állával jelezte, hogy mutatni akar valamit.
Idős, kopott kabátú házaspár állt az árkádok alá települt árus asztalánál, egymás mellé és a pult sarkához húzódva. A nénin kis fekete kötött sapka, vékonyka cipő a nagy hidegben. A bácsi kezében elnyűtt bőrkesztyű és egy sokrét hajtogatott nejlonszatyor.
Rózsaszín dobozba zárt babácskát forgattak tanácstalanul a kezükben, csicsás bazári holmit, a drága játékszer szerény utánzatát. Arany fodrok díszítették a baba fehér szoknyáját, a haja csigákba kunkorodott, selymes szempillája ragyogott. Az ő szürke kabátjuktól, barázdált kezüktől annyira idegen volt ez a hivalkodó kis dáma, ami hiába volt hamis, még így is nagyon sokba került. A bácsi és a néni hol egymásra nézett kérdőn, hol a babára. Mintha tőle várnák a választ a ki nem mondott kérdésre. Sokáig tanakodtak némán, egyre lágyuló tekintettel, egyre több mosollyal. Egy kislányra gondolhattak, megpróbálták az ő szemével nézni a babát.
A lány és a fiú a járda szélére tolt hókupacok mellől figyelte őket. ők sem beszéltek, csak figyeltek, ugyanúgy szorosan egymás mellé húzódva. A lány is az ismeretlen kislányra gondolt, örömmel. Milyen jó neki. Meg arra, hogy végül is mennyire mindegy, milyen ez a baba. Meg arra is hogy az álmok néha olyan észrevétlenül lopakodnak be az életünkbe.
Forrás: Jamekka
 
 
0 komment , kategória:  történetek  
Korál : Maradj velem
  2009-03-30 20:48:36, hétfő
 
  Korál : Maradj velem

amikor vége az utolsó dalnak is
az utolsó hang is szétfoszlott már
magányos tárgyak az elhagyott színpadon
fölborult székek és konok homály
papírlapok, egy tépett plakát a lábunk alatt
ki mondja meg, dalainkból mennyi maradt

maradj velem, segíts nekem
vigyél haza, fogd a kezem
szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem
vigasztalj meg, ha nem is hiszed,
hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet
mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked

amikor vége az utolsó dalnak is
és a varázslat szétfoszlott már
mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg
sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed

maradj velem, segíts nekem
vigyél haza, fogd a kezem
szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem
vigasztalj meg, ha nem is hiszed
hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet
mindig lehet, ha nem is tudod, ha nem is hiszed

- szövegíró: : Balázs Ferenc-Horváth Attila -

/a mai napon ez jutott eszembe, kisfiam kedvence volt./
 
 
0 komment , kategória:  emlékezés  
A béke hídja
  2009-03-29 20:21:01, vasárnap
 
  Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott.
Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog , hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját.
Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba.
Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta:
"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?"
Erre mindketten nagyon elszégyelték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.
Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.

Erre a mester így felelt:
"Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

forrás: ismeretlen szerző
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Mosolygó, fáradt kívánság
  2009-03-29 18:50:02, vasárnap
 
  Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kívánság


Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.


 
 
0 komment , kategória:  vers  
Ha megöregszel
  2009-03-28 15:35:25, szombat
 
  William Butler Yeats: Ha megöregszel


Ha megöregszel s szürke néneként
ott bólogatsz a tűznél, könyvemet
lapozd, idézve ifju-szép szemed
mélységes árnya közt a puha fényt,

s hogy szépséged s hulló mosolyodat
hányan szerették, hány hű s álbarát,
de változékony arcod bánatát
s zarándok lelked egy szerette csak.

S míg meghajolsz az izzó rács fele,
szomorkás kedvvel súgd: a szerelem
elillant, elszállt túl a hegyeken,
s csillagfüzér közt bújt meg szép feje.

(Kardos László)
 
 
0 komment , kategória:  vers  
Idézet Fekete Istvántól
  2009-03-28 15:32:50, szombat
 
 

 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Brian Weiss: Lélektársak
  2009-03-27 21:56:43, péntek
 
 
,,Kislánykora óta kísérte az az élmény, hogyha lelógatta a kezét az ágyról, végtelen szeretettel
megfogta egy másik kéz, és ő ettől mindig megnyugodott, akármilyen erős volt is benne a
szorongás. Nemegyszer előfordult, hogy keze véletlenül csúszott le az ágyról, és a másik kéz
érintése meglepetésként érte, ilyenkor elrántotta a kezét, ami megszakította a kapcsolatot.

Mindig tudta, mikor nyúljon a kézért, hogy megnyugvást találjon. Mondani sem kell, az ágy
alatt fizikai valójában senki sem tartózkodott.

Aztán felnőtt, de a kéz megmaradt. Férjhez ment de a férjének sosem mesélte el ezt a titkot,
annyira gyerekesnek tartotta. Amikor első gyermekével terhes lett, a kéz eltűnt.
Az asszonynak nagyon hiányzott a régi, ismerős társ, hiányzott a kéz érintése.

Gyönyörű kislánya született. Kevéssel a születése után egy ízben, amikor maga mellé vette
az ágyba, a csecsemő megfogta a kezét. Testét, tudatát váratlan, megdöbbentő erővel árasztotta el a régi érzés.

Védelmezője visszatért. Az asszony sírt a boldogságtól, a szeretet hatalmas áradását
érezte: tudta, hogy a köztük lévő kapcsolat messze túlnyúlik a fizikai valóság dimenzióján."

(Részlet: Brian Weiss: Lélektársak)
 
 
0 komment , kategória:  történetek  
Váci Mihály:Valami nincs sehol
  2009-03-27 21:45:57, péntek
 
  Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
valami, valamikor, valahol...
 
 
0 komment , kategória:  vers  
Képzeljük el
  2009-03-26 20:16:17, csütörtök
 
  Képzeljük el, hogy megyünk egy úton, előttünk egy öregember halad, s rajtunk kívül senki sem jár arra. Az öreg egyszer csak megbotlik és elesik. Mi teszünk? Kétségem sincs afelől, hogy a legtöbben odamennének és segítenének. Lehet, hogy nem mindenki. De azzal, hogy elismerem, nem mindenki sietne bajba jutott embertársa segítségére, nem azt akarom mondani, hogy a kivételt képező néhány emberből teljesen hiányzik az empatikus képesség, amit az imént egyetemesnek tételeztem. Még akik nem segítenének, azokban is megvan, legalább halványan, az együttérzés, amely a többieket arra indítja, hogy felajánlják segítségüket. Természetesen el lehet képzelni olyan embereket, akik éveken át háborús állapotok között éltek, s többé már nem indítja meg őket mások szenvedésének látványa. Ugyanez áll azokra, akik olyan helyen élnek, ahol elterjedt az erőszak és a mások iránti közöny. Elképzelhető, hogy néhányan éppenséggel élveznék a másik szenvedésének látványát, ez azonban nem bizonyítja, hogy őbennük nincs empátia. A zavart elméjűeket leszámítva mindannyian értékeljük, ha valaki kedves hozzánk, ami arra utal, hogy bármennyire fásulttá váljunk is, empatikus képességünk megmarad.
A másokkal való törődés jellemvonásában véleményem szerint tükröződik "a képesség hiánya, hogy elviseljük másvalaki szenvedésének látványát". Azért mondom ezt, mert velünk született empatikus képességünk mellett arra is szükségünk van, hogy mások jóindulatot tanúsítsanak irántunk. Ez fonalként végighúzódik egész életünkön: gyermek- és öregkorunkban a legszembetűnőbb, de erőnk teljében is elég csupán megbetegednünk ahhoz, hogy belássuk, milyen fontos számunkra mások szeretete és gondoskodása. Erénynek tűnhet, ha valaki képes meglenni gyöngéd érzelmek nélkül, de valójában nyomorult élet az olyan, amelyből hiányzik ez a becses érték. Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb bűnözőről kiderül: magányosan és szeretet nélkül nőtt fel.
Az, ahogy a mosolyra reagálunk, szintén azt tükrözi, mennyire hálásak vagyunk a kedvességért. Számomra a mosoly az egyik legszebb emberi képesség. Egyetlen állat sem tud mosolyogni - még a kutya, a delfin vagy a bálna sem, pedig ezek nagyon intelligensek, és szemlátomást vonzódnak az emberhez. Ami engem illet, kissé mindig elcsodálkozom, amikor rámosolygok valakire, de ő komoly arccal néz vissza rám. Másrészt mindig örül a szívem, ha viszonozzák a mosolyomat. Egy vadidegen mosolya is megindít. Hogy miért? Bizonyára azért, mert az őszinte mosoly valami alapvetőt érint meg bennünk: azt, hogy természetünknél fogva hálásak vagyunk a kedvességért.
( Dalai láma)
 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Ölbey Irén: AZ APOSTOL
  2009-03-26 20:10:31, csütörtök
 
  Másé a rév és másé az aranya,
Koldus én vagyok, egyedül magam.
A kert, a mező másoknak terem,
Vagyok száműzött, örök nemtelen.

Engem Krisztus cégérnek tett ide,
Hogy számon élőn éljen az ige.
Utolsó én az emberek között,
Csak tanítok, csak sebet kötözök,

S megáldom azt, aki engem szidva szid,
S megcsókolom, aki kővel meghajít.
Én dolgozom, hogy körmöm leszakad,
S jutalmam nincs a kerek ég alatt.

Az én utam kietlen elhagyott,
Mert költő, költő s apostol vagyok.
Kenyér vagyok, melyből mindenki tör,
de engem vad, maró éhség gyötör.

Ital vagyok, mit akárki ihat,
De engem az Úr - jaj szomjazni hagy.
Olaj vagyok. Én rólam írva van:
Világítsak s emésszem el magam.
 
 
0 komment , kategória:  vers  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 52 
2009.02 2009. Március 2009.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 52 db bejegyzés
e év: 569 db bejegyzés
Összes: 3232 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 85
  • e Hét: 2258
  • e Hónap: 3241
  • e Év: 184034
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.