Belépés
schuro.blog.xfree.hu
Mondd el és elfelejtem; mutasd meg és megjegyzem; engedd, hogy csináljam és megértem. schuro ...
2011.11.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/78 oldal   Bejegyzések száma: 779 
A kút és az inga
  2009-06-30 22:59:39, kedd
 
  Edgar Allan Poe: A kút és az inga

(fordította: Babits Mihály)

Impia tortorum longos hic turba furores
Sanguinis innocui, non satiata, aluit.
Sospite nunc patria, fracto nunc funeris antro,
Mors ubi dira fuit vita salusque patent.

Már beteg voltam -- halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor
végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek,
éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet -- a
rettenetes halálítélet -- volt az utolsó határozott hang, mely
fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült
a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét
hozta elmémbe -- talán asszociálva gondolatban valami malomkerék
berregésével. Csak egy pillanatra -- mert nemsokára már semmit sem
hallottam. De még egy darabig -- és micsoda túlzott közelségben! --
rettenetes tisztán! -- láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait.
Fehérnek tetszettek -- fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat
vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített
szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi
szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors
rendelése -- vagy ami az én számomra sors volt -- még egyre ömlött e
szörnyű ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam,
amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött
közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait
borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehető meglebbenését is. S
akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Először az
irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tűntek föl, akik
mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörlés
ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja,
mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok
érthetetlen, lángfejű rémekké váltak, s tudtam már, hogy tőlük
nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott
érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetőben!
Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú időnek tetszett, míg
teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és
befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltűnt előlem; a magas
kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége
ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami őrült,
zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és
némaság, és éj az egész mindenség.

Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom
elveszett. Mi maradt belőle, nem kísérlem meg definiálni; még
csak leírni sem; de nem tűnt el minden. A legmélyebb álomban, sőt
delíriumban, bármiféle önkívületben -- nem! még a halálban sem --,
még a sírban sem tűnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is
az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta
álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy
másodperc múlva már -- oly finom tud lenni ez a háló -- nem emlékszünk
arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két
fokozat van; először a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor
a fizikai lété. Valószínűnek látszik, hogy, ha a második fokozatot
elérve, vissza tudnók idézni az elsőnek hangulatait, e hangulatok
ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeiről. S mi
van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól?
De ha e hangulatok -- amiket az "első fokozat" hangulatainak neveztem
-- nem is idézhetők vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza
hívatlanul, hosszú idő múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek?
Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat
és ijesztően ismerős arcokat az égő parázsban? Az látja-e lebegni a
légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az
eltűnődik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e őrületbe
olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelőtt sohasem
vonta magára figyelmét?

Gyakran tűnődve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem
visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez
állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor
sikerről álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly
emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy későbbi korszak
elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos
öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös
árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha
fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem
szörnyű szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének
gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületéről,
amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden
dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik
vittek -- borzalmas kíséret! -- végtelen leszállásukban túlhaladták
volna a határtalan határait, s megállanának erőfeszítésük végső
kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami
nedvesség: és aztán őrület -- a tilosban járó memória szörnyű őrülete!

Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang,
dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor
szünet, és minden eltűnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés,
csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata,
minden legcsekélyebb gondolat nélkül -- és ez az állapot sokáig
tart. Aztán: a gondolat -- egészen hirtelen -- és a rémület borzalma;
s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erős
vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése
az eszméletnek, sikeres erőfeszítéssel egy mozdulat felé. És most
a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok,
az ítélet, rosszullétem, az ájulás... De tökéletes feledése mindannak,
ami aztán következett; mindannak, amit csak egy későbbi nap és sok
erőlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni.

Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt
fekszem, minden köteléktől szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az
súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig
hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol
vagyok és mi vagyok. Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni.
Rettegtem az első pillantástól a körülöttem levő tárgyakra. Nem
mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól
kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad
elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb
sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet
után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott.
A levegő elviselhetetlenül sűrű volt. Még mindig mozdulatlanul
feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az
inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézőpontból dedukálni valódi
helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta
nagyon, nagyon hosszú idő telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam
magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés -- bármit mondjanak is
a regényírók -- teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel;
de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket
rendszerint az ünnepélyes autodafé-k [2] alkalmával végzik ki, s
egy ilyent éppen az én elítélésem előtti éjszakán tartottak. Talán
visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást,
mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem
lehet az igazság. Áldozatokra sürgős szükségük volt. Aztán tömlöcöm
éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség
volt, s valami világosság mégiscsak mindig szűrődött be.

Most egyszerre egy szörnyű gondolat hajtotta patakokban szívemre
a vért, s rövid időre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor
magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban
lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam
körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem
tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba.
Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt
meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tűrhetetlenné vált,
s óvatos mozdulatot tettem előre, kinyújtott karokkal; szemem szinte
kidagadt gödréből a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat.
Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt
minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott,
hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár.

És most, amint vigyázva még egyre előrébb lépegettem, tolongva jött
emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E
börtönök felől hökkentő dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam
azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak
suttogó száj adhatta tovább őket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak
el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél
is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél -- éspedig
a rendesnél keservesebb halál --, sokkal jobban ismertem bíráim
karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan?
foglalkoztatta gondolataimat.

Kinyújtott kezem végre nekiütődött valami szilárd akadálynak. Fal
volt, látszólag kőből építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem
hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely
régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot
megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét,
és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy
észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért
a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe
vezettek; hanem a kés eltűnt; ruháimat kicserélték valami durva
zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a
kőművesmunka valamely alig észlelhető résébe, hogy ekként
kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerű
volt; noha fölizgatott képzeletemben első pillantásra szinte
leküzdhetetlennek tűnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny
szegélyéből, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a
falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, előbb-utóbb,
ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább
így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját
gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig
csak vánszorogtam előre, végül megbotlottam, és elestem. Végső
kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem,
hamarosan erőt vett rajtam az álom.

Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és
egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam,
hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán
tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erőlködéssel
végre eljutottam a darócrongyig. Mielőtt elestem, ötvenkét lépést
számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett
olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés
volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm
körülbelül ötven yard kerületű. Csakhogy útközben számos szögletet
értem a falban, s így megközelítő fogalmat sem alkothattam magamnak
a sírbolt alakjáról -- mert nem nevezhető másnak, mint sírboltnak.

Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de
valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam őket.
Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített
tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a
padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és
megcsalta az embert. Később mégis bátorságot vettem, és nem haboztam
keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes
vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést
tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé
keveredett. Ráléptem, és erős zuhanással arcra estem.

Esésem első zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentő
körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra
bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez
a következő volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és
fejem felső része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten,
nem érintettek egyebet, mint az üres levegőt. Azonkívül úgy éreztem,
hogy homlokom valami tapadós gőzben fürdik, s orromat a szétmálló
gombák sajátságos illata ütötte meg. Előrenyúltam, s elborzadtam a
felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek,
melynek nagyságát persze egyelőre nem volt módom megállapítani. A
nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis
téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át
figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütődött;
végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverődve a falakon.
Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös
becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár
villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tűnt.

Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét
kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem.
Még egy lépés, mielőtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál,
amit most elkerültem, épp olyan jellegű volt, amilyent mindig mesének
és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben.
A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai
gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem
az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstől idegeim
annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden
tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám
várt.

Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy
inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket
képzeletem most nagy tömegben és különböző elhelyezéssel festett a börtön
köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget
vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe;
de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e
szörnyű helyekről hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette
részét gonosz plánumuknak.

A belső izgalom több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis
elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint előbb, egy kis cipót és egy
vizescsöbröt találtam magam mellett. Égő szomjúság emésztett, s egy
hajtásra kiürítettem az edényt. Altató lehetett benne, mert alighogy
letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott
rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem
tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levő
tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét
az első pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy
szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését.

Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága
nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen
megzavart, s a fölösleges tűnődések egész özönébe merített; igazán
fölöslegesen -- mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környező
rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De
szellemem betegesen érdeklődött minden jelentéktelen részlet iránt,
s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a
tévedésről, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant előttem
az igazság. Első mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam
elesésem időpontjáig, akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem
a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén.
Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínűleg megfordultam
helyemben -- így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer
akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta
megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé
volt, s mikor folytattam, jobbra.

A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos
szögletre akadtam, s ebből különleges szabálytalanságra következtettem;
ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból
ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különböző
távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella
négyzetes formát mutatott. Amit kőfalnak gondoltam, az most vasnak
vagy valami más fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai
és eresztékei tették a szögletszerű behajlásokat. Az ércfal egész
felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító
festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak
köszönik létüket. Fenyegető arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal,
és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a
helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé
élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tűntek föl, mintegy
a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely
kőből volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából
megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben.

Mindezt csak határozatlanul és nagy erőfeszítéssel tudtam meglátni,
mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon
feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez
erősen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A
szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva
szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy
nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem
állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt
elvitték. Rémületemre, mondom, mert tűrhetetlen szomjúság emésztett.
Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrőim szántszándékkal éleszteni
akarták, mert a tálban levő étel borsosan fűszerezett hús volt.

Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami
harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint
az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte
le teljes figyelmemet. A vén Idő festett alakja volt, ahogy rendesen
rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott,
amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik
órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy
figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé,
mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom.
Egy pillanat múlva ez a képzelet -- valónak bizonyult. Lengése rövid
volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kissé megijedve,
de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás
követésétől, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam.

Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva,
több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felől jöttek, amely
jobbról éppen látókörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul
másztak elő, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy
erőlködés és éberség kellett, hogy el tudjam őket hessegetni.

Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is -- mert az idő
folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni --, mire ismét
a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart
és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit
növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés
gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés
volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt
is láthattam -- fölösleges mondanom, milyen borzalommal --, hogy alsó
széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól
körülbelül egy lábnyi távolban volt, a szarvak fölfelé görbültek, s
a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett
tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétől fölfelé
szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s
az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegőt.

Nem lehetett kétséges tovább előttem a sors, melyet a szerzetesi
kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek,
hogy tudomást szereztem a kútról -- a kútról, melynek borzalmainál
nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerő renitensnek
--, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának, s melyet a kósza hír
is minden kínzásmesterségük Ultima Thuléjának tekintett. A kútba
zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a
meglepetés -- kínok csapdájába ejteni az áldozatot -- fontos részét
tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Minthogy nem
estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben már nem szerepelt
az, hogy belelökjön; s így -- nem lévén egyéb alternatíva --, más
szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim
között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam.

Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú,
hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykről
hüvelykre, vonalról vonalra -- körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak
évszázadoknak tetsző időközök múltán lehetett észrevenni -- szállt
lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak -- s valóban lehet, hogy több
nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével
meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni
kezdtem -- az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban
szálljon le! Majd különös őrület fogott el, s hosszasan próbálgattam
erőszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán
hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó
halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre.

Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid
volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem
tett észrevehető haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy
démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették
az ingamozgást. És fölocsúdva fáradtnak is éreztem magamat -- ó!
kimondhatatlanul fáradtnak! --, betegnek, gyöngének, mint valami
hosszú koplalás után. Még e szörnyű napok gyötrelmei közt is
táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erőlködéssel
nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s
birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak.
S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet
egy kibontakozni kezdő gondolata az örömnek -- a reménynek. Pedig
mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált
gondolat volt -- sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik
sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény
van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielőtt kialakult
volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A
hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierőmet.
Gyengeelméjű hülye lettem.

Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam,
hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni
ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg
újra. Ijesztően tág kilengése ellenére -- mely harminc láb is megvolt,
vagy még több már -- és esése sziszegő ereje ellenére, mely akár e
vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül,
munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S
ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tűnődésemben.
Makacs figyelemmel időztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is
állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam,
hogy a félkörű penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi --
arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése
kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelődésbe,
hogy idegességem a tetőfokára hágott.

Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge.
Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával
szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen -- egy kárhozott
szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel!
Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés
lett agyamban uralkodóvá.

Lefelé -- halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három
hüvelyknyire vibrált már mellemtől! Kétségbeesve, dühödten küszködtem,
hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelőre csak könyökig volt szabad.
Kezemet elvihettem -- nagy nehezen -- a táltól ajkamig, de nem
tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal
megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam
volna egy guruló lavinát megállítani!

Lefelé -- egyre -- szüntelenül -- kikerülhetetlenül lefelé!
Föllélegzettem, és új erőfeszítést tettem, valahányszor kilengett
jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el.
Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét
oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha
meghalni csak megkönnyebbülés lett volna -- ó, mily kimondhatatlan
megkönnyebbülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily
észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy
ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja... idegeimet a remény
remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény -- mely
diadalmat ül a kínpadon --, mely még az inkvizíció börtöneiben is
biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe.

Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe
fogja hozni az acélt ruhámmal -- s e megállapítással egyidejűleg
szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma
szállt. Hosszú órák -- vagy tán napok -- óta először: gondolkodtam!
Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötőfék, amely leszorított,
egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyűgözték külön kötelékek.
A beretvaéles penge első vágása a szíj bármely részén eléggé fölold
arra, hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemről. De milyen
félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyű acélnak! A legkisebb
mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínű-e, hogy
kínzóim poroszlói ne látták volna előre ezt a lehetőséget, s ne
intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínű-e, hogy a mellemet
keresztező szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ez a halvány
s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom,
fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem.
A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban
-- kivéve a metsző penge útját.

Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant
bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második
kialakulatlan fele volt annak a mentő ötletnek, amire előbb céloztam,
s ami előbb, mikor az ételt égő ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul
lebegett lelki szemeim előtt. Most az egész előttem állt, gyengén,
nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis --
egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával,
megkísérelni végrehajtását.

Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága
több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerők,
éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy
mozdulatlan maradok -- hogy zsákmányukul tekinthessenek.

"Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?" -- gondoltam.

Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam őket, tányérom
tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos
legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot
öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától.
Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat
ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan
bedörzsöltem az olajos és fűszeres hús megmaradt darabkáival;
aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam.

A mohó férgek először visszahőköltek, megijedve a változáson -- a
mozgás megszűnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek.
De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra.
Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettő a legbátrabbak közül
felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik,
jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felől.
Fölmásztak a fára -- túl a fán --, és százával ugráltak testemre.
Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket.
Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül működtek. Folyton növekvő
csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg
ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly
undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával
szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem,
hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását.
Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit
fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven.

Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tűrtem. Végre éreztem, hogy
szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemről. De az inga verése
már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az
alatta levő fehérneműt. Két lengést tett még, s metsző fájdalomérzés
hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A
szabadítók egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy
meggondolt mozdulattal óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan,
lassan kivontam magam bilincsem öleléséből s a lengő bárd útjából.
Egy percre legalább szabad voltam.

Szabad! - az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról
a börtön kőpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam,
hogy valami láthatatlan erő visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly
lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván
minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált
a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája,
mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam
körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel
láthatólag volt valami újdonság valami változás, amit az első
pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegő
szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen
találgatásokban erőltettem értelmemet. Ez idő alatt jöttem első ízben
tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból
jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen
körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt,
hogy az oldalfalak tökéletesen külön állnak a padlótól. Megpróbáltam
átkémlelni, de persze hiába.

Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában
érezhető volt, egyszerre megvilágosult bennem. Előbb megfigyeltem,
hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek
elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percről
percre jobban hökkentő és erős fényruhát öltöttek, amely a kísérteties
és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erősebb
idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad
és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol előbb még semmit sem
láttam, s valami különös tűz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni
fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse.

Valótlannak? Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó
vas gőzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be
a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról
pillanatra mélyebb tűzben égtek! A festett borzalmak véres képein a
bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért
kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról -- ó! mindenkinél
kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségéből
a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegető pusztulás
rémképei között a kút hűvösségének gondolata balzsamként lopózott
lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erőlködő
pillantásomat. A kigyulladt tető tüzes visszfénye bevilágította
legbensőbb rejtekeit. Mégis, egy őrült másodpercen át, szellemem
vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre
kényszerítettem utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó
értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! -- ó, rettenet! ó!
akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélről,
s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen.

A hőség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés
lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt most a formája
változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni
vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben.
Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem
lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem előbb négyzet
alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek
közül kettő hegyesszöggé vált a másik kettő következésképpen tompa
lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögő vagy
dörömbölő hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá
cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg nem is reméltem,
nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes
falakat, mint az Örök Béke köntösét.

- Halált inkább! - mondtam, akármilyen halált... csak azt ne,
ami a kútban vár! Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes
vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó
forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És
most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal,
mely nem hagyott időt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen
legszélesebb átmetszésű része is, éppen az ásító mélység fölé került.
Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul
előrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára
több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat
megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés
egyetlen hangos, hosszú és végső sikolyában talált kitörést. Éreztem,
hogy megtántorodom a kútszélen elfordítottam szememet...

Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha
sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés
koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta
meg karomat, amint ájultan dőltem a mélységbe. Lasalle tábornok karja
volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba.

Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.

[1] A kínzók istentelen csapata sokáig táplálta
őrjöngését az ártatlanok vérével, és nem elégült ki.
Most, hogy szülőhazánk biztonságos már, a halál
barlangja beomlott; ahol szörnyű halál dúlt, most
élet és egészség virul. (latin)

[2] autodafé -- máglyahalál (portugál)
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Edgar Allan Poe: Az áruló szív
  2009-06-30 22:54:14, kedd
 
  Edgar Allan Poe: Az áruló szív

(fordította: Babits Mihály)


Ó, igen! Ideges -- nagyon, rettenetesen ideges voltam és
vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy
őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem
ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles.
Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a
pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És
figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom
elbeszélni az egész históriát.

Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat
agyamban: de amint egy megfogant, kísértett éjjel-nappal.
Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget.
Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán
a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt
-- halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete,
megfagyott bennem a vér; és így fokonként -- nagyon lassú
átmenetekben -- elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét,
s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült
vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem.
Láttátok volna, milyen okosan jártam el, mily óvatosan, mily
előrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam
nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten -- mielőtt
megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja
kilincsét, és kinyitottam -- ó, egészen halkan! S akkor, amint
eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét
tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem
szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna,
ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam,
nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy
teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben,
annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott
volna egy őrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már
jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan
-- ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott --
kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett
a keselyűszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át -- minden
éjjel pontosan éjfélkor --, de ezt a szemet mindig csukva
találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert
nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És
minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem,
és vakmerően beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén
szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint
látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni,
hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor,
míg aludt.

Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint
szoktam. Az óra kismutatója nem mozog olyan lassan, mint ahogy
az én kezem mozgott. Soha azelőtt nem éreztem ennyire biztosnak
erőmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom.
Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót,
s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimről!
Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is
hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna.
Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája
szurokfekete volt a sűrű sötétségben -- az ablaktáblákat szorosan
bezárta, mert félt a betörőktől --, s így tudtam, hogy nem
láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra,
tágabbra.

A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát,
mikor a hüvelykujjam megcsúszott a sima cinfödelén, s az öreg
hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát: - Ki jár itt?

Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra
hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig
nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az
ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjről éjre, hallgatva a
szú percegését a falban.

Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem
nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt -- ó, nem! --,
az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek
fenekéből, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a
hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont
éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával
még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól
ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem
vihogott. Tudtam, hogy ébren van már a legelső csekély nesz óta,
mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem.
Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél
a kandallóban -- mondta magának --, egér szaladt át a padlón",
vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen,
megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy
találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott
feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította
áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt
megérezte -- noha se nem látta, se nem hallotta --, megérezte,
hogy a fejem benn van a szobában.

Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy
hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi --
igen, igen kicsi rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát -- nem is
képzelitek, milyen lopva, lopva --, míg végre egyetlen homályos
sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résből, s teliben
ráhullt a keselyűszemre.

Tárva találta -- tágra, tágra tárva --, s amint ránéztem,
fölgyűlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem -- tompa
kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velőt
csontjaimban; de az öreg arcából vagy testéből nem láttam semmi
mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerűleg, pontosan az
átkozott helyre irányoztam.

S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az
csak érzékeim túlzott élessége? -- most, figyeljetek, fülemhez
halk, tompa, sebes hang ütődött, amilyet egy vattába csavart óra
adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása
volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona
bátorságát.

De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam.
Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a
sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a
szív pokoli dobogása erősbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett,
s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes
lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás,
másodpercenként egyre hangosabb! -- figyeltek rám? Mondtam, hogy
ideges vagyok: és úgyis van. És most az éjszaka halálórájában,
ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang,
mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig
visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb,
hangosabb! Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új félelem
szállott meg -- a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az
öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját,
és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott -- egyetlenegyet. Egy
pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos
ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van
intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott
hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a
falon. Végre megszűnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat,
és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen,
mint egy kődarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam
percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kő. Többet nem
bosszant a szeme.

Amennyiben még mindig őrültnek hinnétek, nem fogtok tovább
annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla
elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan,
de csöndben működtem. Először is szétdaraboltam a holttestet.
Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.

Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és
mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót
oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem -- még AZ sem
-- föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltűnőt. Nem volt
ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem.
Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment -- ha! ha!

Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt -- még mindig
sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát,
az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyű szívvel mentem le
kinyitni -- mert mitől félhettem most? Három férfi lépett be,
s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendőrtisztek.
Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy
bűntény történhetett; feljelentést tett a rendőrségen, s őket
küldték ki helyszíni szemlére.

Mosolyogtam -- mert mitől félhettem? Üdvözöltem az urakat.
A sikoltás, mondtam, éntőlem származott; álmomban kiáltottam.
Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem
látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg
mindent alaposan. Végre az ő szobájába vittem őket. Megmutattam
értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy
örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam őket, pihenjék
ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad
vakmerőségében, a saját székemet pontosan arra a helyre
állítottam, amely alatt az áldozatom hullája nyugodott.

A rendőrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyőzte őket.
Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe
kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy
elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt,
és a fülem csengett: de ők még mindig ott ültek, és csevegtek.
Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem,
hogy megszabaduljak az érzéstől; de csak nem akart véget érni,
s egyre hangosabb lett -- míg végre úgy találtam, hogy a hang
nem a fülemben van.

Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban
beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erősbödött --
és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang -- amilyet egy vattába
csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegő után -- de a tisztek
nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a
hang állandóan erősbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem
csekélységekről magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal;
de a zaj állandóan erősbödött. Mért nem akarnak elmenni?!
Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve
a látogatók megjegyzésein -- de a hang állandóan erősbödött.
Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam -- dühöngtem -- káromkodtam!
Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a
deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erősbödött.
Hangosabb lett -- hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan
csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna?
Mindenható Isten! -- nem, nem! Hallották! -- sejtették! --
tudták! -- gúnyt űztek borzalmamból! -- gondoltam, és azt
gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi
tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató
mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok!
és most -- újra! -- figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb!
hangosabb!

- Gazemberek! -- sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat
tovább! Bevallom, amit tettem! -- szakítsátok föl a padlót!
itt, itt! -- ez a rettenetes szív dobog!
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Sem emlék, sem varázslat
  2009-06-30 11:12:14, kedd
 
  Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Radnóti Miklós: Nem tudhatom
  2009-06-30 11:11:01, kedd
 
  Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A félelmetes angyal
  2009-06-30 11:09:31, kedd
 
  Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szivembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! -
így bíztatott, - ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"

S az asztalon felébredt s villogott a kés.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Miről árulkodnak a köröm
  2009-06-30 07:34:10, kedd
 
  Miről árulkodnak a körmeid!

Számos betegség nem okoz panaszt, vagy legalábbis nem elég súlyosat ahhoz, hogy tudomást vegyünk róla. A feltűnő tünetek általában már csak akkor jelentkeznek, amikor a betegség elérte azt a stádiumot, hogy azonnali kezelésre van szükség. Holott ha aprólékosan figyelsz testedre, rengeteg problémát már olyan hamar kiszűrhetsz, hogy az orvosok sem tennék jobban. Ilyen a szem, a haj, a bőr, vagy éppen a körmök. A körmök ugyanis nemcsak az ápoltság és igényesség fokmérői, de a testi-lelki egyensúly tükrei is. Jelezhetnek túlterheltséget, vitamin- és ásványianyag-hiányt, fokozott stresszt vagy keringési zavarokat is. Egészségesen a köröm rózsaszínű, a körömágy sértetlen, a félhold pedig fehér, és világosan felismerhető határokkal rendelkezik. Így nem olyan nehéz felfedezni, ha valami nem stimmel: a körmöd elszíneződik, deformálódik, vagy éppen a körömágyad változik meg. Nézzük, melyik elváltozás milyen betegségre utalhat!

Sápadt körmök
A nagyon sápadt körömágy sokszor az időskor velejárója, de néha súlyos betegségre is utalhat: vérszegénységre, szívelégtelenségre, cukorbetegségre, májbetegségre vagy alultápláltságra.

Fehér körmök
Ha körmök nagy része fehér, csak a köröm lenövő részénél sötétedik el, az májbetegségre (például hepatitis) utalhat. Ilyenkor lehet, hogy az ujjak bőre sárgává válik, ami ugyancsak a májbetegség mellett szól.

Sárga körmök
A leggyakoribb ok a gombás fertőzés. Ahogy a betegség előrehalad, a köröm megvastagodhat, deformálódhat, és leválhat a körömágyról. Ritka esetben más betegség is szóba jön: súlyos pajzsmirigybetegség vagy pikkelysömör.

Kékes körmök
Ez arra utal, hogy a szervezet nem kap elég oxigént, például tüdőbetegség (esetleg tüdőgyulladás) következménye.

Recés körmök
Ha a köröm felszínén recék vagy bemélyedések vannak, az a pikkelysömör vagy az ízületi gyulladás korai jele lehet. A pikkelysömör az esetek 10 százalékában a körmökön kezdődik.

Repedezett, elváló körmök
A száraz, fénytelen, könnyen beszakadó köröm a pajzsmirigybetegséghez köthető. Ha sárga azonban elszíneződést is látsz, akkor gombás fertőzésre kell gondolni.

Duzzadt bőr a köröm körül
Ha a köröm tövénél a bőr duzzadt és vörös, az gyulladásra utal. Ez lehet immunológiai vagy kötőszöveti betegség következménye is.

Sötét vonalak a köröm alatt
Ezt minél hamarabb ki kell vizsgálni. Sokszor melanoma okozza, ami a bőrrákok legveszélyesebb fajtája.

Figyelem!
Sok körömelváltozás ártalmatlan - nem minden fehér körmű embernek van májgyulladása. Ha kétségeid vannak a körmeiddel kapcsolatban, fordulj bőrgyógyászhoz!
 
 
0 komment , kategória:  Belső kör  
A Magyar Szabadság napja.
  2009-06-30 07:32:14, kedd
 
  1991 Június 30. A Magyar Szabadság napja.

1991. június 30-án fejeződött be hivatalosan a szovjet csapatok kivonása Magyarországról és az ország visszanyerte önállóságát. Ennek emlékére minden év júniusának végén országszerte rendezvényeket tartanak, a fővárosban Budapesti Búcsú néven.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
1986.június 30. Argentína nyer
  2009-06-30 07:31:11, kedd
 
  1986. június 30. Argentína nyeri a labdarúgó-világbajnokságot
A labdarúgó-világbajnokság döntőjében az argentin csapat a mexikóvárosi Azték-stadionban 114 660 néző előtt 3 : 2 (1 : 0) arányban megveri az NSZK csapatát, és ezzel 1978 óta másodszor szerzi meg a világbajnoki címet.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Megszületett
  2009-06-30 07:28:15, kedd
 
  1966 Június 30. Megszületett "Iron" Mike Tyson a legfiatalabb nehézsúlyú bokszbajnok.
Michael Gerard ,,Iron Mike" Tyson (Brooklyn, New York, 1966. június 30. - ) visszavonult amerikai bokszoló. Ő volt a legfiatalabb nehézsúlyú bokszoló, aki világbajnoki címet nyert. Becenevei: ,,Iron Mike", ,,Kid Dynamite", ,,The Baddest Man on the Planet". Az egyik leghíresebb bokszoló, nem csak tehetsége, hanem a ringen kívüli viselkedése miatt is. 58 profi meccset játszott, ebből 50-et megnyert, 44-et kiütéssel.




"Iron" Mike Tyson

Fiatal korában hamar felfedezték. Amatőr mérlege 24-3, jónak mondható. Az 1984-es olimpiáról is csak azért maradt le, mert Henry Tillmantől gyors egymásutánban kétszer is kikapott. Ezek után nagyon hamar elkezdte profi pályafutását. Első profi meccsén, 1985. március 6-án a New York állambeli Albanyban az első menetben kiütötte ellenfelét. Pár év alatt eljutott a világbajnoki cím megszerzésének lehetőségéhez. Ehhez le kellett győznie a WBC akkori nehézsúlyú világbajnokát, Trevor Berbicket. A feladatot könnyedén vette, már a második menetben technikai KO-val győzedelmeskedett. Ezzel történelmet írt, hiszen 20 évesen és 4 hónaposan lett nehézsúlyú világbajnok, ilyen fiatalon azóta se sikerült senkinek sem ez a bravúr.
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A Szojuz-11 tragádiája
  2009-06-30 07:24:58, kedd
 
  1971. június 30. Meghal a Szojuz-11 három űrhajósa
Az 1971. június 6-án fellőtt Szojuz-11 szállító űrhajó három űrhajósa: Georgij Dobrovolszkij alezredes, Viktor Pacajev kísérletező mérnök és Vlagyiszlav Volkov fedélzeti mérnök három hétig élt és dolgozott a Szaljut-1 űrállomáson. A június 29-30-i visszatérés idején az űrhajó leszálló kabinjának műszaki hibája miatt a levegő megszökött a kabinból és ez a három űrhajós halálát okozta. Az automatikusan földet érő kabinban a teljes kutatási anyag - a feljegyzések, a filmek, a naplók - épségben lejutott a Földre.




Szojuz-11 a földön
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/78 oldal   Bejegyzések száma: 779 
2009.05 2009. Június 2009.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 779 db bejegyzés
e év: 9484 db bejegyzés
Összes: 38183 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 981
  • e Hét: 22102
  • e Hónap: 84504
  • e Év: 4831042
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.