Regisztráció  Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 57 
Kérés az öregséghez
  2009-07-31 19:53:25, péntek
 
  Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek
Taníts meg, hogy csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
Hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
Ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
Karthauzi legyek cella csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
Folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg a zuhatagszájú emberektől,
Könyvekbe plántált szó-rengetegtől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez,
Egy pátosztalan kurta szó elég lesz.
A túlsó partot látó révülésben,
A "készen vagy"?-ra azt felelni - készen.
 
 
0 komment , kategória:  vers  
Furcsa társ a magány
  2009-07-31 19:35:36, péntek
 
 

 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Fáradt vagy élni?
  2009-07-28 20:04:06, kedd
 
  "Fáradt vagy élni? Igen, egy napon úgy érzed, túlságos feladatra vállalkoztál, mikor embernek születtél e földre.
Túl sok volt az ellenállás, a kiszámíthatatlan, az ellenséges, az aljas, a reménytelen, túl sok volt a feladat, túl sok a szenvedés, a csalódás. De nem gondolod-e, nem érzed-e, hogy éppen ez a reménytelenség, ez a "túl", ez a "sok" adott rangot és értelmet életednek? Nem érzed-e, hogy feladatod volt, személyes dolgod? Nem érzed-e, hogy a természet, mely olyan esztelenül túloz és pazarol, megtisztelt azzal, hogy embernek alkotott és emberi mértékben szabta ki feladatod a földön? Mi lehetsz más, mint fáradt? Ez volt a dolgod: hogy élj és elfáradjál."

(Márai Sándor)
 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Szomorúság
  2009-07-28 20:01:28, kedd
 
  László Noémi: Szomorúság

Mindig azt hiszem: más miatt
ereszkedik a felhő,
púpos az aszfalt,
görcsösek a fák.

Mindig azt hiszem: messziről
érkezik lassan,
költözik belém
a szomorúság.

Mindig azt hiszem: várni kell,
elfogy vagy felszáll,
mint a tengerről
éjjeli pára,

ő pedig szelíden lakik
hitem alatt, és
biztonsággal
teríti azt magára.


 
 
2 komment , kategória:  vers  
Reményik Sándor:Nyomkereső
  2009-07-26 20:48:49, vasárnap
 
  Istenem, - erdők zörgő avarán,
Vagy az utca kövén,
Eltávozottak, vagy régen halottak
Lábnyomába hányszor léptem én!
És nem gondoltam meg:
Légiók, seregek
Mentek előttem már,
Amerre én megyek.
Ez itt egy leány lépte volt talán,
Könnyű, de nem vidám,
Törékenynek, karcsúnak képzelem,
Akinek jóbarátja a magány.
Ez a meggondolt lépés öreg úré,
Az ott könnyelmű úrfi lépte volt.
Itten, úgy látszik, megállt valaki,
S egy virágszálért mélyen meghajolt.

Erre anyóka törte át magát
Az őszi erdőn, - batyujába rőzse.
Arra harcos lépése kopogott,
Döngött, szikrázott a kövön előre.
De ma mindnyájok lábnyomába lépve,
Csendben gondoltam meg,
Hogy hadak, seregek
Mentek előttem már,
Amerre én megyek.
Fantáziám felfedte a nyomot,
Mit hó temetett, zápor elmosott.
Isten kegyelméből ma délután
Én bujdosók és halottak nyomán
Cserkészek őse, nyomkereső voltam:
Utolsó mohikán.
Kolozsvár, 1925 október


 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
Ilyen az ember
  2009-07-26 20:45:19, vasárnap
 
  "S a dalok tanulsága mindig annyi, hogy az összetört szíveket nem lehet többé eggyé ragasztani. Az életben is ennyi a tanulság. Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, "szívét összetörték", soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar.

Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja. "

Márai Sándor
 
 
2 komment , kategória:  idézetek  
A hangok kertje
  2009-07-26 09:49:48, vasárnap
 
  Vasárnap Esti Mese - A hangok kertje
Netriport - Tánczos András
- Nem, nem, nem! - üvöltötte I. Hisztéria, Jólvan király legkisebb lánya. - Nem és nem! Nem eszem meg a tökfőzeléket! Egy frászt!



Az udvarhölgyek elszörnyedtek. Hisztéria még a nyelvét is kinyújtotta szegény szakácsra, pedig Serpenyő, a főszakács igazán nem tehetett arról, hogy éppen ezt rendelték ebédre. Hortenzia, az első udvarhölgy a szája elé kapta a kezét ekkora illetlenség láttán.
A második udvarhölgy, Petúnia grófnő lévén érzékenyebb lelkű, majdnem elalélt.
- Ez szörnyű! Ez rettenetes! - csak az öreg király dünnyögte az orra alá a szokásos Jól van, jól van-t.
Nem szeretett semmilyen vitát, ezért inkább mindent ráhagyott a lányára, aki így kénye-kedve szerint bánt az udvartartással. Nagyrészt ennek volt köszönhető, hogy az alkalmazottak igen hamar - általában ki sem töltve a próbaidőt - megszöktek.
Emiatt azonban mind nehezebb volt személyzetet találni a kastélyba, és ez - meg I. Hisztéria kirohanásainak nyomai - meg is látszottak a kastélyon.




De térjünk vissza az ebédlőhöz, ahol ebben a pillanatban csattant egy tányér a falon. - Én I. Hisztéria vagyok! - toporzékolt a felséges úrhölgy. - Azonnal követelem, hogy...
És ebben a pillanatban elment a hangja!
A királylány tovább óbégatott volna, de csak egyre vörösödő feje jelezte a pulykaméreg terjedését.
Egy darabig még tátogott, majd miután a hangja nem tért vissza, sarkon fordult, elsietett, és nagy dérrel-dúrral becsapta a szobája ajtaját.
Igen ám, de ezzel sem a királylány hangja, sem a helyzet nem változott - nemhogy napestig, de még egy hétig sem. Hiába jöttek a legtekintélyesebb honi és külhoni orvostudorok, és vizsgálták a királylányt, Hisztéria néma maradt.
A királylány kezdett megszeppenni. Először fordult elő, hogy nem teljesült egy kívánsága.
Az öreg király is igyekezett mindent megtenni, ami erejéből telt, de hiába: a lánya meg se mukkant.
Csend borult a palotára.
Már rikácsolni sem tudott, csak mutogatott, ha szüksége volt valamire.

Egy nap vénséges vén anyókát vittek az öreg király elé.
- Csakugyan tudnál segíteni a lányomon? - kérdezte Jólvan király reménykedve.
- Azt még nem tudom, de megpróbálom.
Bevezették a királylány szobájába, ahol egy szomorúan üldögélő Hisztériát talált.
- Talán tudok írt a bajodra - mondta a néne, miután megnézte a királylány torkát. - De oda teljesen egyedül kell menned, helyetted nem mehet senki, és senkit magaddal nem vihetsz. Akármilyen nehézségbe is kerülsz, neked kell túljutnod rajta!




A királylány bizonytalanul bólintott, hogy megértette. És másnap hajnalban kinyílt a kastély egy rég nem használt, pókhálós-rozsdás ajtaja, és kisurrant belőle egy bő lebernyegbe öltözött árny.
Átjutott vízmosásokon, meredélyeken, erdőkön és réteken, kaszálókon és falvakon.
Egyre csak ment, ment tovább a célja felé töretlenül: kényeskedő gyomra éhét erdei gyümölcsök és lépes méz, szomját friss forrásvíz oltotta.
Néha-néha étellel-itallal kínálták jószívű napszámosok, amit ő elfogadott.

Egy nap Hisztéria végre egy hatalmas kertben találta magát, ahol a fákról nem gyümölcsök, hanem hangok lógtak. Volt ott mindenféle színű, gyönyörű melegpiros, bársonyos meggyszínű, fakó fehér és sápadt, majdnem átlátszó.
Volt ott szerelmes suttogás, sikoly, artikulátlan üvöltés, és ki tudja még mi minden...
A királylány először a vérpiros hanghoz lépett, mert az nagyon tetszett neki, de az nem az övé volt.
A szivárványszínű, a mélyzöld, a királykék és a napsárga sem.
Már bejárta az egész parkot, de a hangja csak nem akart előkerülni.
Hisztéria kezdett kétségbeesni: Hát ő már örökre néma marad? Ó, ha csak egy-egy rövidke mondatot mondhatna. Egy szót...




És akkor ott, a szomorúfűz tövében halkan elpityeregte magát.
Megértette, hogy a hangnak elege lett abból, hogy csak rikácsolnak rajta, pedig mennyi mindent lehetett volna vele tenni... Dicsérni, biztatni, elismerni....
Ahogy felnézett a szomorúfűzre, az ágai között meglátott összegabalyodva egy karcos, fekete hangkupacot. Vagy inkább hangocskákat?
- Ti lennétek az én hangom?
- Igen - bólintottak amazok.
- De nekem sokkal szebb hangom van. Illetve volt. (Majdnem hozzátette, hogy ,,Nekem az jár!", de rájött, hogy neki van a legkevesebb joga követelőzni.)
- Na most, jöjjünk így vissza vagy ne jöjjünk? - kérdezték a hangok.
- Gyertek - bólintott az immár igen szerény Hisztéria, mire a hangok nagy üggyel-bajjal mászni kezdtek lefelé a fáról, majd az utolsó ágról lepottyantak elé a fűbe.
A királylány lehajolt, és óvatosan felvette a fekete gombócot.
Hú, mennyi ronda szó volt benne! Brrrrrrrrrrrrrrrrr!
Hisztéria nagyot sóhajtott, majd kinyitotta a száját, csukott szemmel háromig számolt, majd ismét kinyitotta a szemeit.
A feketeség eltűnt.




Nézett jobbra, nézett balra, még fel a fára is, de a hangok teljesen eltűntek.
- Jaj! - suttogta maga elé.
Jaj? Kimondtam? De hát én... De hát én... Köszönöm! - kiáltott fel hangosan, és ekkor mintha valami megpendült volna.

Hazatérve nem győztek rajta csodálkozni a szolgálók.
Mindenkinek mindent megköszönt, és igyekezett figyelmes lenni másokkal.
És valahogy furcsa módon mintha minden kimondott ,,köszönöm"-mel, ,,legyen szíves"-sel egyre szebb lett volna a hangja...
Vagy csak a környezete gondolta így?
Bíz' én azt nem tudom.
Én csak azt tudom, hogy Jólvan király, aki ekkorra már nehéznek érezte a fején a koronát, tanácsosaival legnagyobb egyetértésben adta azt át az újdonsült királynőnek.

Pécs, 2009. V.17-19.
A meséhez az illusztráció Kürti Dezső munkája
Beszélgetésünket a mese írójával itt olvashatja
/Forrás:netriport/
 
 
0 komment , kategória:  mese  
Eliza Beth: Meditáció
  2009-07-25 16:28:49, szombat
 
  Feszítő évek, idegek tánca,
Fuldokló énem pihenni vágyna.
Lótuszülésbe hajlítom testem,
Szemem lehunyva vizsgálom lelkem.

Bántottak engem? Bántottam én is!
Nem vártam rá egy szívdobbanásnyit.
Bánatra bánat, örömre öröm -
Megtanultam: a körforgás örök.

Felülről nézem elhagyott testem,
Szakrális síkon barangol lelkem.
Ember-nem-járta tájakon szállok,
Havas bérceken békét találok.

Szeretet árad, csillagok fénye,
Szikrázó éjben megnyugszom végre.
Halkan suhanva testembe térek,
Magamba zárva a mindenséget
 
 
1 komment , kategória:  Grafománia  
Juditti: Az ikerkrumpli
  2009-07-25 16:09:32, szombat
 
  Marika egyedül játszadozott az árvaház kertjének egy eldugott sarkában, mert nem szerette a gyerekek zajongását. A csöndet szerette. Amikor csak tehette, félrehúzódott, a fűbe hasalt és a hangyák szorgoskodását, a tücskök muzsikáját, vagy éppen a növények komótos növekedését figyelte. Gyerektársai és a nevelők már régen hozzászoktak a kislány visszahúzódó természetéhez, s nem bántották, inkább magára hagyták. Amikor elunta Marika az egyedüllétet és beszélgetni támadt kedve, akkor Zsóka néni mellé csapódott. Zsóka néni volt a kert felelőse, ő irányította a veteményezést, a gyomlálást és a termés betakarítását is. A kislány gyakran sündörgött körülötte, és szívesen segítette minden munkájában. Most is egyből odaszaladt hozzá, amikor meglátta.
Zsóka néni krumplit szedett az ebédhez; kapájával óvatosan fordította föl a halmokat, Marika pedig kosárba gyűjtötte az előgördülő gumókat.
Egyszer aztán olyan hangosan kurjantott föl, hogy Zsóka néni még a kapát is kiejtette a kezéből ijedtében.
- Tessék nézni! Tessék nézni! - ugrott elé Marika, és a kezében tartott krumplit mutatta nevelője felé.
A gumó egészen különös formájú volt. Éppen úgy nézett ki, mint két popsijánál fogva összenőtt kisbaba.
- Nahát! - csapta össze tenyerét Zsóka néni a csodálkozástól. - Ikerkrumpli. Épp olyan formájú, mint te és a testvéred voltatok csecsemőként - mondta, majd hirtelen szája elé kapta kezét, mint aki elszólta magát.
Marika elkerekedett szemmel nézett rá.
- Rettenetesen sajnálom, kicsim - mondta Zsóka néni, s szeméből egy könnycsepp gördült végig arcán. - Nem akartam, hogy így tudd meg...
- Nekem van testvérem?
- Igen - felelt bűnbánó arccal a kérdezett.
- És mi is össze voltunk nőve? - faggatózott tovább a kislány.
- Nem, de ti is ikrek vagytok.
- És én miért nem tudtam róla? - kérdezte a kicsi, és szemében akkora vád feszült, hogy Zsóka néni nem állhatta tovább a pillantását, és lehajtott fejjel válaszolt:
- Az intézményvezető döntött úgy, hogy ne beszéljünk neked a testvéredről, mert nem akart vele fájdalmat okozni. Nem akarta, hogy hiába sóvárogj utána...
- Hol van a testvérem? - kérdezte Marika olyan halkan, hogy Zsóka néni inkább csak sejtette a kérdést, mintsem hallotta.
- Azt már elmeséltük neked, hogy édesanyád idegen volt errefelé, senki sem ismerte, nem tudtuk azt sem, hogy honnan jött. Terhesen került ide, megszült benneteket, aztán két nappal később váratlanul meghalt. Árván maradtatok, nem tudtunk róla, hogy van-e valahol élő rokonotok. Ezért idehoztunk benneteket az intézetbe. Persze te eddig úgy ismerted a történetet, hogy egyedül voltál, de valójában az ikertestvéreddel összeölelkezve feküdtetek egy rongyos pokrócba csavarva, ahogy anyukátok halálakor rátok találtak, és mindketten hozzánk kerültetek. Egy-két héttel később aztán örökbefogadásra jelentkezett egy házaspár, és magukkal vitték a testvérkédet. Azóta nem hallottunk róla semmit. Nem tudom, hogy most merre lehet.
- Az a házaspár nem tudta, hogy mi ikrek vagyunk?
- De igen, tudták. De ők csak egyetlen kisbabát szerettek volna...
Marika sokáig hallgatott, miközben Zsóka néni aggódva figyelte. A kislány hosszú haja arcába hullt, azt lehetett gondolni, hogy sír. De amikor felemelte fejét, és Zsóka nénire nézett, végtelenül szomorú szeme száraz volt.
- Megtarthatom ezt a krumplit? - kérdezte.
Zsóka néni a könnyeivel küzdött, nem tudott szólni, csak bólintott.

Marika még ezen az éjszakán megszökött az árvaházból. Nem volt könnyű átmásznia a magas kőkerítésen, de a testvére utáni vágy megsokszorozta erejét, és végül sikerrel járt.
Nem vitt magával semmi mást, csak apró ingecskéjét, amit már rongyosra gyűrögetett az évek során, és persze az ikerkrumplit, amit az ingecskébe bugyolált.
Ez a ruhadarab volt az, amiben rátaláltak csecsemőkorában. Marika úgy őrizte, mintha aranyból lenne. Egyetlen emléke volt ez édesanyjától. Többet ért ez az ingecske valójában minden aranynál, mert Marika tudta, hogy anyukája utolsó érintését őrzi.
Most pedig szert tett egy újabb kincsre, a krumplira, ami az ikertestvérére emlékezteti. Bár elválasztották őket egymástól, a kislány komolyan elhatározta, hogy megkeresi testvérét, bárhol éljen is.
Egyedül bolyongott a sötét utcán, nem tudta, hogy merre menjen, hát a vakszerencsére bízta magát. Hamarosan egy erdő szélére ért. Itt reszketve hallgatta egy darabig az erdő félelmetes neszeit, és minden bátorságát össze kellett gyűjtenie ahhoz, hogy végül belépjen a fák közé.
Lassan haladt az erdő mélye felé, s közben a félelem fokozatosan elcsitult benne, és a fáradtság vette át helyét. Aztán már annyira fáradt volt, hogy le kellett ülnie egy fa tövébe, hogy pihenjen pár percet. Nem akart sokáig itt időzni, de amint leült, azonnal elaludt.
Saját foga vacogása ébresztette fel. Épphogy pirkadni kezdett. A tábortűz békésen ropogott mellette, és Marika közelebb húzódott hozzá, hogy felmelegedjen egy kicsit. Várjunk csak! Milyen tábortűz?
A kislány rémülten ugrott föl, amint feleszmélt, és riadtan nézett körbe. Szíve hevesen zakatolt. Vajon ki gyújtott itt tüzet?
A válasz hamar megérkezett.
- Nocsak! Felébredtél? - dörmögte valaki Marika háta mögött.
A lányka ijedten pördült meg, de olyan lendülettel, hogy egészen beleszédült.
- Ne félj, no! Nem bántalak. - dörmögött tovább a sűrűből előlépve, egy hatalmas rőzsenyalábot cipelő öregember. Olyan szikár és ráncos volt, hogy őt magát is egy göcsörtös faágnak nézhette volna bárki.
- Gyere, segíts inkább! Rakjuk meg jól a tüzet, hiszen teljesen átfagytál - szólt rá Marikára, és a lába elé hajította a rőzsehalmot.
A kislány a pattogó tűz melegétől és az öreg barátságos hangjától felbátorodott egy kicsit és munkához látott.
Miután mindketten átmelegedtek a tűznél, az öreg azt mondta, hogy most már ideje volna enni is valamit. Megkérdezte a kislányt, hogy van-e nála valami, amiből levest főzhetnének. Marika könnyes szemmel csomagolta ki ingecskéjéből az ikerkrumplit. Sajnálta nagyon, de ő is igen éhes volt, botorság lett volna hát tovább őrizgetni.
Az öreg hozzáfogott, és jó vastagon hámozta a héját, mert azt mondta, hogy ha más nem akad, akkor holnap abból kanyarítanak ebédet. A kislány visszacsomagolta ingecskéjébe a krumplihéjat, és amíg az öreg elkészítette a levest, ő elmesélte a történetét. Az öregember nem szólt rá semmit, amíg jól nem laktak mindketten.
- Igaz-e az, amit az előbb elbeszéltél? - kérdezte aztán. Marika bólintott.
- Hát tudod, nagy szerencséd, hogy összetalálkoztunk - mondta mosolyogva. - Mert ismerem a testvéredet.
A kislány hinni se akart a fülének. Kérdésre tárultak szemei, de hang nem jött ki a torkán.
- Amikor megláttam, hogy itt alszol, - folytatta az öreg - azt hittem, te vagy a kis Katóka. Arra gondoltam, hogy jól elcsatangoltál otthonról...
- Kató - suttogta Marika, és szíve mélyére rejtette a drága nevet.
- Az ám: Kató. A nevét se tudtad? Éppen olyan, mint te.
- Hol van?
- Hát bizony, elég messze. Eltart vagy három napig, mire odaérünk. Kató szülei nagybirtokosok, én náluk vagyok erdész.
Marika kicsit hitetlenkedve nézte az öreget, aki elég ágrólszakadtnak tűnt. Nem gondolta róla, hogy van munkája.
- Ne tévesszen meg a nyomorom! - mondta neki nevetve az erdész, mintha kitalálta volna a lányka gondolatait. - Üzleti ügyben jártam két faluval odébb, és már hazafelé tartottam, amikor kiraboltak. Mindenemet elvették: a lovat, a kocsit, meg a pénzt is, ráadásul még jól meg is vertek, kénytelen vagyok hát így gyalogszerrel, üres zsebbel hazamenni. De látod, minden rosszban van valami jó, mert ha nem így történik, akkor sose akadok rád. Ne búsulj miattam! Most már ketten vagyunk, majdcsak hazaballagunk! - mondta, és nagyot nevetett.
Marika is jókedvre derült, és hamarosan ezer kérdést zúdított az öregre, hogy a lehető legtöbbet megtudjon Katóról.
Kedélyesen beszélgetve indultak útnak. Sok málhájuk nem volt, így gyorsan haladtak. Marika vitte az ingecskéjébe csomagolt krumplihéjat, az erdész pedig a bográcsot, amiben a leves főtt. Útközben azt is elmondta, hogy a bogrács az egyetlen dolog, amit a rablók meghagytak, de ezt is csak véletlenül, mert a nagy sietségben lepottyant a kocsiról, amikor azok elhajtottak.
- Micsoda szerencse! - mondta megint nagyot nevetve az öreg, és a lányka jóízűen vele nevetett.
Mire a Nap lemenni készült, már igen hosszú út állt a vándorok mögött. Elfáradtak és megéheztek. Letáboroztak hát, és hamarosan újra lobogott a tűz. Vacsorára az úton gyűjtögetett bogyókat, erdei gyümölcsöket ették, aztán békésen elszunnyadtak.
A következő napon persze megint korgó gyomorral ébredt a lányka, segédkezett is nagyon a tűzrakásban, majd elővette ingecskéjét, hogy a krumplihéjból megfőzhessék a levest. Amint azonban kibontotta az inget, még a lélegzete is elakadt meglepetésében, mert héj helyett az ikerkrumplit épen, egészben találta.
De ezen a csodán már az erdész is igen elámult, ilyet még ő se látott soha, bármennyire öreg volt is.
A csodálkozásból aztán nagy öröm virágzott, és az öreg ismét meghámozta a krumplit, Marika pedig gondosan visszacsomagolta ingecskéjébe a héjat. De mindketten nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy a csoda megismétlődik-e, ezért néhány perc múlva újra kibontották a kis csomagot. És bizony a krumplit megint épen találták!
Miután még néhányszor sikeresen megismételték a kísérletet, olyan kiadós eledelt tudtak főzni, hogy megenni is alig bírták.
A csodálatos krumpli új lendületet adott a vándoroknak, és ezen a napon még hosszabb utat tettek meg, mint az előzőn, s az éhezésnek végképp búcsút intettek.
A harmadik éjszakát egy tisztás szélén töltötték, a kifogyhatatlan ikerkrumpliból készült a vacsorájuk, és a reggelijük, de az ebédre már nem került sor, mert az öreg erdész örömmel mondta Marikának, hogy megérkeztek.
Saját házába vezette a kislányt, és miután beszámolt feleségének az elmúlt napok eseményeiről, az asszony gondjaira bízva Marikát, egyenesen munkaadójához sietett.

Alig telt el fél óra, hogy az öreg elment, az erdészné éppen csak meg tudta fürdetni a leánykát, amikor hirtelen kitárult az ajtó, és Marika tökéletes mása, a kis Kató lépett be rajta. A két gyerek ámulva nézte egymást egy darabig, majd Marika odaszaladt Katóhoz, és magához szorítva testvérkéjét, sírva fakadt a boldogságtól.
Kató ekkor még semmit sem értett, mert előle is eltitkolták, hogy van ikertestvére; egykeként nevelték. Most csak azért szaladt be, mert összetalálkozott az erdésszel, aki ideküldte, hogy nézze meg, milyen meglepetést hozott neki. A meglepetés olyan nagyra sikerült, hogy a kislány hinni se tudott a szemének. Az erdészné leültette, Marika pedig neki is elmesélt mindent szép sorjában.

Ettől a naptól fogva aztán az ikrek elválaszthatatlanok lettek, és ez ellen Kató nevelőszülei sem tudtak tenni semmit, s talán már nem is akartak, hiszen az öreg erdész azért igyekezett hozzájuk olyan nagyon, hogy meglágyítsa szívüket Marika iránt. A két leánykát mostantól testvérként nevelték, mindkettőt épp annyi szeretettel, mintha édes gyermekük lenne.
Néhány héttel később aztán az egész család útnak indult, hogy felkeressék az árvaházat, és hivatalosan is örökbe fogadják Marikát.
A kislány pedig Zsóka néninek ajándékozta a csodálatos ikerkrumplit, hogy árvaházi kispajtásai sose éhezzenek ezután.
 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Mese a Fény születéséről
  2009-07-24 16:24:18, péntek
 
  WKing: Mese a Fény születéséről: Valaki valahol mondani akar valamit

Ez az ébredés más volt, mint a többi.
Érezte, látta a fényt, mely mindent átsző,
és ellenállhatatlan erővel hív valami ismeretlen boldogság felé.
Haza akarok menni - formálódtak meg benne hangtalanul a szavak.
Pedig fogalma sem volt, hogy miféle otthon után vágyakozik.
Hiszen itt ül a saját ágyában a jól ismert falak között.
Ebben a pillanatban azonban biztosan tudta, hogy az egészen más világból
hozzá érkező üzenetek valódiak és nem fantáziált.

Önnön legbensőbb lényének birodalma valóságosabbnak tűnt most számára,
mint bármi, amit akár a két kezével is megragadhatott.

Régóta botorkált már halványan kirajzolódó emlékképek között,
furcsa honvágyának eredetét keresve,
de mintha elfelejtett volna valami fontosat.

Kisgyermekkorában gyakran nem tudta, melyik világ az igazi.
Szüleinek lágy hangja átkísérte őt oda, amiről a mesék szólnak.

Volt ott sűrű erdő, aztán lágy patakok, várak,
apró szakállas emberek nagy bőrkötésű könyvekkel.
Találkozott vastagtörzsű fákkal, melyek megszólították őt, mert emberarcuk volt.
Megmutatták az utat, de ők már nem tudtak továbbmenni,
mert óriási gyökereik a földhöz kötötték őket.

A nagy réteken, ahol ezerszirmú virágok nőttek, minden virágban egy tündér lakott.
Harmatot ittak hajnalban, és ruhájukat a nap szőtte fényből.
Ott minden igaz volt, amit gondolt.
Gondolt valamit és az megjelent.

Persze voltak félelmetes dolgok is, iszapszívű sokszemű lények,
melyek a karmaikat nyújtogatták feléje,
vagy kígyók melyek pillanatok alatt óriásira nőttek el akarván nyelni őt.
Ilyenkor kétségbeesetten kezdett menekülni,
és egy pillanat múlva már édesanyja karjaiban találta magát,
abban a világban, ahol a dolgok olyan lassan változnak,
ahol a könny mindig csípi a szemet, és a kéz fáj, ha nekiütközik annak a rácsos valaminek.

Jó a megnyugvás a lágy kezek között,
a szipogás elhalkul és az altatódal ismét átlibbent a fátylon túl abba a másik világba.

A sok kaland emlékei ébrenlétei idején is elkísérték,
de valahogy sohasem emlékezett már arra, hogy miért indult el.
Valamit keresett. Valami hívta.

Az öröm és szorongás képei mögött, minden kaland mögött átszűrődött valami egészen más,
de hiába kapta fel a fejét visszafojtott lélegzettel figyelve a jelre, a lényeg elillant.
Mindig szeretett volna egy iránytűt, mely bárhonnan hazavezeti.
Haza? Vajon hol van az ő igazi otthona.
A lakás falain túl, az álmok világán túl, mégis egészen közel.

Valaki, valahol mondani akar valamit...

Jóval később, mikor már óvódba kisérték,
különbséget tudott már tenni alvás és ébrenlét között.
Ekkor már beszélt és kérdezett.

Elbeszélte, hogy kikkel találkozott ott, és azokkal milyen jó volt játszani,
távoli birodalomról beszélt, melynek kapujában oroszlánok őrködnek,
akiket nem lehet megtéveszteni,
és csak azokat engedik be, akik nem félnek tőlük, hanem szeretik őket.
Akkor viszont kitárul a kapu és egy fényhíd ereszkedik le,
melyen fehér lóra ülve, a csillagok között lehet kalandozni.

A felnőttek komoly arccal hallgatták a történeteket,
de valahogy hiányzott az őszinte érdeklődés.
Egyáltalán rá kellett jönnie, hogy a felnőttek semmit sem tudnak az igazán fontos dolgokról.
A kérdésekre pedig nem képesek válaszolni.
Csak akkor könnyebbülnek meg, amikor időjárásról, meg könyvespolcokról kérdezik őket.
Ekkor nagyon komoly arckifejezéssel kezdenek beszélni,
és utána elégedetten dőlnek hátra, unalmas újságjukkal a kezükben.

Aztán iskolába kezdett járni.

Megtanították arra, hogy nem elég annyit mondani, hogy sok vagy kevés,
hanem mindennek pontos darabszáma van.
Mindent elneveztek valaminek, mindent lerajzoltak, mindent kis fiókokba tettek,
és a tanár a dolgozatíráskor könyörtelenül rákérdezett az összes kis fiók nevére,
és számszerűen tudni akarta mi van benne, és ugyebár miért, és miért nem a másikban.

Ha véletlenül valaki összetévesztette a fiókokat, akkor rossz jegyet vitt haza az illető, és másnap nem volt lent a játszótéren, mert a papája tanította a kis fiókok nevére.

Nem csoda, hogy nemsokára alvás alatt nem a régi fehér lova várta,
a csillagok közötti kalandozásra,
hanem ott is a kis fiókokat kellett rendezgetnie.
És mindig rossz helyre tett valamit,
a szigorú arcú tanár pedig, aki egy kicsit azért más volt,
mert kitépett kis fát tartott a kezében,
mindannyiszor a kezére csapott, amikor ő hibázott.

Aztán még jobban összezavarodott minden.
Lassan kezdte elhinni a szüleinek,
hogy a valóság az, amit ő lát most,
amit megfog, amit hall, és minden más csupán fantázia, amit ki kell nőnie.

Belefáradt az ellenkezésbe,
és az egyhangúan lepergő naptárlapokkal együtt
sok minden a feledés szemetesládájába esett.

Ez az ébredés azonban más volt, mint a többi.

Születésnapja van.
Álmában állt valahol fent valamilyen hegyen,
és mintha a folytonosan ismétlődő napjait felgyorsítva látta volna.
Felkelés, mosdás, reggeli, út az iskolába, először egyenesen,
majd balra, jobbra, egyenesen,
iskola, padok, feleltetés, szünet, ebéd, hazafelé, tanulás, játék, vacsora, alvás, ébredés.

Valahol, valaki mondani akar valamit.

Ő elszörnyűködve nézi napjai unos - untalan ismétlődését,
elretten a vég nélküliségtől, melyre nincs megoldás.
A megoldás vágya halkan fel-felbukkan, de nincs válasz.
Sírva fakad a hegyen és vágyának sugarai, egyetlen pontban egyesülnek.
Óriási erőhullám szakad fel szívéből, és a fénysugarak átszakítják a szürke börtön falait.

Aranysárga fény áraszt el mindent,
majd egy ajtót lát, melyen érzi, be kell lépnie.
Minden félelem nélkül indul el az ajtó felé,
melyen - most már látja- nincs kilincs.
Megáll az ajtó előtt.

Valaki, valahol mondani akar valamit.

Mozdulatlanná merevül minden.
Kozmoszok, csillagok távoli útja függ a következő pillanattól.
- Tárulj fel előttem ajtó, mert új utakon akarok járni!

Ez az ébredés más, mint a többi.

Még sohasem tapasztalt rezgést érez a szívében, de félelemnek a nyoma sincs benne.
Valahogy ez is olyan természetes. Hát igaz minden.

Az ősrégi falióra, mely gyermekkorában valamikor megállt, most újra elindult.
Pillantása az ablakra tévedt.
Házuk mellett ott magasodott az ősrégi fa, lent a hatalmas udvaron.
Gyermekkorától fogva, különösen vonzódott a fához.
Ő óvta a házat a nagy viharoktól, hűsítő árnyat adott a rekkenő forróságban,
és gyümölcseit adakozóan ontotta mindenkinek.

Gyakran nézegette máskor is a fát, de most valahogy minden más volt.
A levelek sohasem látott színpompában verték vissza a nap sugarait.
Az óriás lombkorona ezer színben ragyogott.
Mintha minden kis részlet azért jött volna létre,
hogy gyönyörködjön benne az ember szeme.
Új és új, szebbnél szebb varázslatok tartották fogva a tekintetét.
Szinte erőszakkal kellett szemlélődését megszakítania.

Fejét oldalra fordította, s egy pillanatra sem lepődött meg,
hogy a megszokott ajtó mellett egy másikat is lát a szobája falán.
Tétovázás nélkül lép ki az új ajtón.

A ház, ahol laknak, a városka régi negyedében áll, közvetlenül a belváros mellett.
Pont ott, ahol a házakat nem újították fel,
mert az új üzletek kicsit odébb a sétáló utcában vannak.
A házuk alján van egy régi műhely, ahol egy öreg könyvkötő dolgozik.
Gyakran hallotta szüleitől, ahogy gúnyosan beszéltek az öreg mesterről,
mondván, nem életre való:
nemhogy törekedne és forgalmasabb utcában nyitna üzletet,
még azt is megválogatja, hogy milyen könyveket kössön be.
Pedig nem dolgozik senki olyan szépen mint ő.
Messzi városokból is felkeresik az öreget,
ha igazán szépen fel akarnak újítani egy-egy könyvet.
Az is előfordul, hogy fizetésül annyit kér,
hadd maradjon nála a könyv egy kis időre, amíg elolvassa.

Ez az ébredés más volt, mint a többi.

A poros műhelyablakon fény szűrődött ki.
Még sohasem történt meg vele, hogy megállt volna az ablak előtt.
Most kicsit tétovázott, és belépett a nyikorgó ajtón.
Az öreg körül szanaszét könyvek hevertek.
Némelyek satuba fogva az új ruhájukat erősítették magukra,
Mások, még szégyenkezve takargatták rongyos lapjaikat.

Gyere, tudom, ma van a születésnapod, át kell adnom neked valamit.
Már régóta vártalak, de tudtam, hogy jönni fogsz
- szólt az öreg és egy ősrégi könyvet adott a gyerek kezébe.

A pillanat felíródott valahova, ami csak a bölcsek számára olvasható.
A pillanat neve : Örök
és az örökkévalóságból jött, és mindannyiszor visszatér,
amikor egy öreg ráncos kéz a könyvet átadja a fiatal fiúnak.
A három ilyenkor egy, és a lánc záródik.

Az út az iskolába az ódon házak között vezet.
Megáll egy helyen, ahol a vakolat darabja leszakadt és a falon egy kemencét formáz.
Ami által a kép megjelent, az eredeti formázó, a vakolat,
a járdán hever egy kupacban és a hiánya által létrejött az alkotás.

Nézi a kemencét és friss kenyérillatot érez az orrában.
A nagy rétre gondol, tágas búzamezőkre,
a földre melyen élőlények tucatjai élik az életüket,
fülledt nyári éjszakákra,
melyben a pattanásig feszült világra a menydörgés és vihar hoz megváltást.

Mintha egyszerre két világban lenne.
A képzeletében kibontakozó képek legalább olyan valóságosnak tűnnek,
mint a koszos, levert vakolatú utca.
Mintha egy szőnyeg két oldalát egyszerre látná,
az egyik oldalt gyönyörű mintákkal gazdagon,
a másikat pedig mindennek a fonákjaként, szürkén, megannyi szállal átszőve.

Melyik az igazi?
- visszahangzik benne újra a kérdés, mely oly régóta kíséri,
mióta csak az eszét tudja.
Egyre határozottabban emlékszik azonban arra,
hogy valaha mindkét világot kívülről nézte.

Amikor a csend, életet lehel a képekbe,
minden kis mozzanat egy egészen más világról mesél
és az útról, mely odavezet.
Hol volt hol nem volt.
Valami eltűnt, aminek öröknek kellene lennie.

Kell lennie valaminek a szőnyeg mindkét oldalán túl,
hetedhét országon is túl.
Amiről gyerekkorában a felnőttek azt mesélték,
hogy ott csak a kurta farkú malac túr,
ott most valami hatalmas űr tátong.
Hihetetlenül hiányzik valami.
Motoszkál benne egy emlék,
melyből égető vágy és sürgetés árad, mióta csak úton van egy ismeretlen cél felé.

Valaki, valahol mondani akar valamit.

A nagy kereszteződésnél elromlott a lámpa és egy rendőr irányítja a forgalmat.
Busz fékez mellette és pillantása egy kislányéval találkozik.
A szelíd szomorú arc égszínkék gyémántjaiból a tudás fénye sugárzik.
A magányosság, a meg-nemértettség, az egyedüllét,
a hontalan vágyakozás keveredik a bölcsességgel.

A két gyerek tekintete egymásra talál a reggeli őrületben.
Feloldódnak egymásban s a belső öröm felujjong a szívükben.
Nem vagyok egyedül!

Az iskola előtt tulipánok nőnek.
Szirmaik a reggeli hűvösben összezárva, fejük lehajolva.

A délelőtt óráit átlengi a megértés szelídsége.
Délután, mikor kilép az iskola kapuján,
a tulipánok a fejüket felemelték az ég felé és szirmukat kitárták a fénynek.
Olyan volt ez mint egy dicshimnusz,
melyet a nap tiszteletére mutattak be némán és áhítattal.

Eljött a következő nap reggele, amikor minden gyerek és felnőtt
az iskolába és a munkahelyére készülődik.
Elégetett pirítós szagára ébredt fel.

A megszokott ajtó sürgetően nézett rá!
Mellette tegnap minthogyha lett volna egy másik ajtó is,
fut át az agyán miközben öltözködött.
Ma dolgozatot fogunk írni az első órában, kicsit előbb oda akarok érni.
Az 'Á'- sok már tegnap megírták, hátha ugyanazok a kérdések lesznek.
Többet nem gondol a másik ajtóra, sietve kilép és fut lefelé a lépcsőn.

Egy pillanatra megtorpan a könyvkötő ablaka előtt.
Az öreg ráncos keze valahonnan messziről nyújt egy könyvet.
Á, bolondság, az öreg mindig is egy kicsit ütődött volt.
Mit akar azzal a könyvel, biztos bolondság.
Fontos dolgom van, dolgozatot kell írnom, oda kell érnem időben.

Kemence a falon.
Távoli kenyérillatot érez, menydörgés, villám! Fut tovább.

Nagyon közelről, de honnan?
Valaki, valahol mondani akar valamit.
Kifulladva érkezik az iskola elé.
Pihenek egy kicsit.
- Hol vannak a tulipánok, a tulipánjaim?!
Felásott föld néz rá vissza, mint friss sír mely eltemette a tegnapot.

- Az én fám?!
Ellenállhatatlan erővel rázza meg mellét a sírás.
Megfordul és rohan vissza.
Autók dudálnak, felnőttek riadt arca tekint rá, de ő nem vesz észre semmit.
A verejték összefolyik a könnyeivel.
Rohan a jól ismert utakon visszafelé, aztán fel a lépcsőn, be a szobájába.
Feltépi az ablakot.
Az ősi fa ott áll csupaszon, az ezerszínű lombkorona lehullott.
Csupasz ágait az ég felé emelte, mint kérő kéz mely némán vár és már nem akar semmit,
csak hallgatni és várni, és kitárni újait mindent odaadva, mindent elengedve.

A képek, melyek mindig is az igazságot hirdették, lehullottak,
és feltámadt mögöttük az eredeti , egyetlen valóság.

A felismerés pillanatában meghallja a hangot.
A hang maga a felismerés.
A valaki megszólalt, most már nem képekben, hanem bent a szívében.

Én vagyok, aki szólított, én vagyok akit kerestél, én vagyok aki keresett,
a kezdet és a vég, minden mindenben.
Gyere! Hazamegyünk!
 
 
0 komment , kategória:  történetek  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 57 
2009.06 2009. Július 2009.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 57 db bejegyzés
e év: 569 db bejegyzés
Összes: 3235 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 73
  • e Hét: 705
  • e Hónap: 6220
  • e Év: 95479
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.