Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 66 
Percy Bysshe S
  2009-07-29 07:54:58, szerda
 
  Az Érzékeny Zsenge (részlet)
szerző: Percy Bysshe Shelley, fordító: Tóth Árpád

Egy kertben egy Érzékeny Zsenge nőtt,
Ezüst harmat vizével friss szél itatta őt,
S az ifju fénybe lágy legyezőt tárt ő,
S az éj csókjára szűzi kelyhet zárt ő.

És lebegett a drága Kikelet
Tüzes szentlélekül a kert felett,
S füve s virága föld sötét ölének
A téli csöndből reszketőn kelének.

A legbizsergőbb drága kéjt azonban
Ő érezé kerten, mezőn, vadonban:
A dél tüzén gyűl így a nászra gyenge
Őz, mint ez az árva Érzékeny Zsenge...

Már hóvirág s ibolya kedvesen
Kibúttak, langy esőtől nedvesen,
És sóhajuk s szaga a rét füvének
Keverve szállt, mint zeneszó meg ének.

S színes kökörcsin s nyalka tulipán,
Szépséges nárcisz is jött azután,
Ki rezge képét víztükörbe nézi,
Míg édes arcát hervadttá igézi.

S a gyöngyvirág is, mint egy hableány,
Nyílt ifjú bájjal s oly sápadt-buján,
Hogy fénye, úgy tetszék, átsütve rezdül
A levelek szelíd zöldjén keresztül.

És kezdett apró sok jácint-harang
Kék és fehér s bíbor zenét, s e hang
Oly ájult halkan s lágyan szólt a szélbe,
Hogy aki hallgatta, illatnak vélte.

S a rózsa, mint tündér, ki habba lép,
Kibontá rejtett, meleg kebelét,
S míg hulló szirmát anda szellő várta,
Szépsége leglelkét vágyón kitárta.

S a pálcás liliom, mint víg menád,
Fölnyújtá holdfény-szín billikomát,
Míg csillagforma, sárga szeme égve
Hűs harmatcsöppön át nézett a csöndes égre.

S lágy jázmin s tuba-rózsák édes éke,
Minden virágok legfőbb édessége,
S valahány égtáj bimbós kincse mind
Virult a kertben szűz kedve szerint.

S az állhatatlan lejtésű folyóra
Kusza lombok íveltek ráhajolva,
Arany s zöld fénnyel reszkető eget
Sejtetve a sok tarka ág megett.

S a rejtett tükrön tavirózsa ringott,
S más vízi szirmok halk csillaga ingott,
Amíg körültük mélább s lassudabb
Tánccal villant az édes, lassú hab.

És pázsitos, mohás, kanyargó utak
A kert sűrűjén erre-arra búttak:
Egyik a napra s szélre kiszaladt,
Másik eltűnt a bimbós fák alatt,

S köztük százszorszép s csengetyűvirág
Nyílt, mint tündéri asphodél-világ,
Szirmocskák, hulló nappal hullni rezgék,
Fehér, bibor, kék sátorú ereszkék,
Melyek a fénybogárt éjjelre beereszték.

S ez ártatlan édenben a remek
Szirmok (mint ébredő gyermekszemek,
Ha tükrük az anya dalától fényes,
Melytől elébb alunni, aztán ébredni édes),

Azt várták mind, hogy enyhe szél legyintse
Keblük, s kigyúltak, mint a bánya kincse,
Ha lámpa süt rá, s égig fölnevettek
S a nap szelíd tüzéből víg részt versengve vettek

Mert mindegyiken végig illana
Szomszédja fénye s forró illata,
Mint ifjú szeretők, ha zsenge kéj hetében
Pihegnek, és remegnek egymás lehelletében.

S az Érzékeny Zsenge, bár nem tudott
A kéjből, mely hegyétől gyökeréig futott,
Sokat visszafizetni ─ minden társánál jobban
Vágyódott adni, adni, szeretni csak, azonban

Ez az Érzékeny Zsenge nem volt fényes virág,
Nem szűlték illat- és fény-áldotta csirák;
Ám ez a Szerelem: kitárta telt szivét,
S bár nem volt szép, mohón imádta, ami szép.

S a könnyű szél, mely felverte a berket,
Míg szárnyáról susogó zene pergett,
S a virágcsillagok villámló sugara,
Mely színeket sodor a szirmokról tova,

S a pelyhes potrohú, sürgő rovarsereg,
Mely mint arany hajócskák napfényes tengerek
Vizén, úgy leng, s viszen fény- és illattehert,
Míg lenn zöld fű remeg, és örvénylik a kert,

S a harmatpára, mely láthatlan füstöl
A napban felparázsló sok apró szirom-üstből,
S mint halk szellem-lepel leng a szférák felé,
Mint felleg, melynek öblét édes zamat telé,

S a sűrű és gomolygó déli pára,
Mely tengerként dagad a forró tájra,
S benne minden hang s illat s ragyogás
Eggyé torlik, mint úszó, kusza sás,

Ez mind, mint angyalbájú szolgakör
Lengé körül a Zsengét, száz gyönyör,
Míg lassú órák lomhán tűnve keltek,
Mint méla égen a szélcsendi felleg.

S ha szállt az est az égi tereken,
S a föld csak nyugalom volt s szerelem,
S nem izzott úgy már, ám mélyült a kéj,
A fény fátylát levetkezvén az éj ─,

S vadat s madárt s rovart altatni már
Tengerként ringott néma álom-ár,
Amelynek fenekén, mint lágy homok,
Pihent az öntudat, s nem tépték fel nyomok ─

(Csak éppen a csalogány édes kedve
Zengett az éjben, egyre édesedve,
S az égi dalból pár tépett ütem
A Zsenge álmait átszőtte szeliden.)

Ott az Érzékeny Zsenge legelébb
Áhítozá a béke kebelét,
Törékeny kedvenc, fáradt kis gyerek,
Aki örömbe lankadt, s míg halk homály pereg,
Megbú az Éj ölén, s ringván elszendereg.

 
 
0 komment , kategória:  Percy Bysshe Shelley 1.  
előkészület : Mikuásra, 2014
  2009-07-29 07:49:58, szerda
 
  ...... ........... ........... ........... .........Link -



Link -



Pósa Lajos - A gyermekekhez.

Kis fiúk és kis leányok,
Itt van a könyv, olvassátok!
Galambtollal nektek irtam,
A szivem is bele irtam.

A közepén, elül, végül
Tanuljátok meg könyv nélkül!
Van itt játék, mese, vigság,
Tarka mezben sok tanúság.

Vigyázok én mindig rátok,
Mikor nem is gondoljátok.
Szép csendesen kopogtatva
Betoppanok házatokba.

Én azután a középre
Leülök egy karosszékre.
Karikába, körbe álltok,
Meséimet hallgatjátok.

Apát, anyát megkérdezem,
A ki rossz lesz, nem kell nekem!
A ki jó lesz, nem hiába:
Benyúlok a tarisznyába.

Ha tanultok, ha jók lesztek:
Még máskor is irok nektek.
De hogyha nem, fiúk, lányok
Akkor többet soh\'se láttok!


SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK -Marika Link -



KÖSZÖNTŐ NEVE...... ........... .....KAPTAM...... ........... ........... ............KÜLDTEM


Antal Mária_________________(#2)-.2013.XII. 5 _____________2013. XII.5.
Bartal Klári_________________ (#3)-.2013.XII. 5 _____________2013. XII.5.
Bernáth Mihályné____________ Face. _____________________2013. XII.5. Face.
Béd Józsefné_______________ (#5)-.2013.XII. 5 _____________2013. XII.5.
Bozsányi Lászlóné_________________ ____________________2013. XII.5.
Helmicz Klára_______________ Face. _____________________2013. XII.5.Face.
Kozma Anna Lídia____________(#7)-.2013.XII. 5 ____________2013. XII.5.
Kőrösi Gáborné_________________ ________________________2013. XII.5.
Lapu Gizella_________________ ________________________2013. XII.6.
Lovász Marika_________________ ________________________2013. XII.5.
Nagy Miklósné_________________ ________________________2013. XII.5.
Szabó Irénke_________________(#6)-.2013.XII. 5 _______________2013. XII.5.
Varga Ildyko_________________ (#4)-.2013.XII. 5 ______________2013. XII.5.


 
 
0 komment , kategória:  5.Potissimus  
Felháborító - Levelezés
  2009-07-29 07:44:29, szerda
 
  Másolat:

Imre ( remi@citromail.hu ) (#1)........ 2009-12-26 16:19:17

degenerált nő vagy, tudsz róla????????????????

Juhász Lászlóné Marika ( nagyuska@tvn.hu ) (#2) 2009-12-26 17:08:17

Kedves Imre!

Figyelemre méltó levelének másolatát áthoztam ide a
" beszélgetős" blogba, mert a versgyűjteményben, csak verseket fogok gyűjteni!
A válaszomat is itt találja meg a Rakovszky Zsuzsa beszélgetős blogjában.

Juhász Lászlóné

Juhász Lászlóné Marika ( nagyuska@tvn.hu ) (#3) 2009-12-26 17:26:13

Válasz Imrének!

A levelében 2 db jelzőt használt személyemet illetően.

Az egyik igaz- valóban nő vagyok, ráadásul nyugdíjas pedagógus.
-Ezt mind láthatta, ha a blogjaimat nézegette-
Kikérem magamnak a stílust és tegező megszólítást is!

A másik állítása nem igaz, de nagyon elgondolkodtató!

degenerált:elfajzott, korcs - Az értelmező szótár szerint.

Ezek nem illenek rám, de ha ez a véleménye , azzal nem tudok
mit kezdeni. A stílus, ahogy ezt ide leírta inkább magát minősíti!

Én is szoktam keresgélni az interneten. Ha valami nem tetszik,
nem sértegetni szoktam, hanem keresek más helyet...

Tanácsolom még, hogy mindig írja alá a leveleit, mert a névtelenségbe burkolódzás is minősíti a levél íróját!

Üdvözlettel: Juhász Lászlóné





XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Felháborító-direkt marketing

MÁSOLAT

1.levél.
.
Marika, egy éve halt meg Laci
.
Szia Marika!
.
Egy éve halt meg Laci az M1-esen, és bár tudom, hogy már nem hozhatom vissza, de legalább másnak ne kelljen elveszítenie a párját elalvásos autóbalesetben! Amióta megvettem az elalvásblokkolót, nagyobb biztonságban érzem magam, bárcsak hamarabb rátaláltam volna. Ráadásul úgy tudom most féláron adják, Marika, erre ne sajnáljátok a pénzt,a szeretteink élete megfizethetetlen! Én innen rendeltem:
.
www.kihagyhatatlan.eu
.
Feladó : Kiss Katalin. Érkezett az IWIW-en 2011 október 24. 15:43
.
Nagyon megdöbbentem amikor elolvastam a levelet.......
.
Kiss Katalin nevű ismerősöm nincs!
.
.
2. levél
.
Szia Marika!
.
www.kihagyhatatlan.eu
.
Pár hónapja én is itt kaptam ezt a linket az elalvásstoppolóról. Megrendeltem, és már akkor is nagyon okos találmánynak gondoltam, de most, hogy a múlt héten megmentette az életemet (nem kellett volna, de fáradtan vezettem...), elhatároztam, hogy én is továbbküldöm akinek csak tudom. Akinek kocsija van, kötelezővé kéne tenni, mint Olaszországban!!! Rengeteg elalvásos baleset történik manapság, ne mi legyünk a következők!!!
.
Jah és most féláron adják pár napig!
.
Feladó : Kovács Éva Érkezett az IWIW-en : 2012 február 7. 16:36
.
Kovács Éva nevű ismerősöm sincs!
.
.
.VÁLASZ KISS KATALINNAK, VÁLASZ KOVÁCS ÉVÁNAK!

Kedves Kiss Katalin, Kovács Éva !
.
Kocsim nincs, de ha MEGAJÁNDÉKOZNA ....szívesen vásárolnék elalvásblokkolót!
Első levelében nagyon rosszul időzített a reklámjával Halottak napja előtt!
Kegyeletsértő , visszataszító volt az ötlete, hogy mások gyászát szeretné üzleti célra felhasználni!
.
.
A második levél sem jobb!
Szeretném tudatni Önnel, hogy ha lenne kocsim, soha nem vezetném fáradtan!
.
Azt is szeretném közölni, hogy felháborít az Önök "nyomulása" .
Kikérem magamnak a bizalmaskodó hangnemet és tegeződést!
Elérték vele, hogy semmit nem vennék Önöktől, sőt minden ismerősömet lebeszélem arról, hogy Önökkel bármilyen üzleti kapcsolatba kerüljön!
.
Kérem a későbbiekben kíméljenek meg az üzleti ajánlataiktól!
.
Juhászné Szunyogh Mária





.
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX


Válasz- ( xy@tvn.hu )-nak

...... ........... ........... ...........Link -



MÁSOLAT - xy ( xy@tvn.hu ) -tól levelet kaptam -
Ez a 2. levele. az elsővel nem foglalkoztam


xy ( xy@tvn.hu ) ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........(#1) 2011-07-08 09:57:06

téged még nem tiltottak ki a tvn-ről??? olyan gagyi vagy még mindig....undormány! fújjjjjjjjjjjjjjjjj

] ] - ebből 16 darab jött
- ebből 10 darab jött
- ebből 7 darab jött
- ebből 6 darab jött
- ebből 5 darab jött
- ebből 5 darab jött, ezt eltévesztetted, mert ismétlés!
- ebből 5 darab jött
- ebből 5 darab jött, ezt is eltévesztetted, mert ez is ismétlés!


MÁSOLAT - xy ( xy@tvn.hu ) -tól levelet kaptam - Ez a 3. levele.

xy ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...(#1) 2011-11-09 09:25:21

még létezel béna dzsó????? nem unod még???????????????,,

____________________________________________________________________

xy kedves levele megtekinthető : A Walt Whitman - Ének magamról - 26 című lap kommentjében.


...... ........... ........... ........... ........... ........... ........A VÁLASZOM:

Link -



Én mindenkinek szoktam válaszolni.

Így válaszolok, mert nem írtad meg a neved!
Mi a problémád velem?
Miért tiltanának le a TVN.hu-ról?
Minek nézed meg az oldalamat, ha nem tetszik?
Írod: olyan gagyi vagy még mindig, ezek szerint már máskor is jártál nálam....
Írod : undormány! fújjjjjjjjjjjjjjjjj Ha ennyire irritál a versgyűjteményem, miért pazarolod rám
az értékes idődet?


...... ........... ........... ..........Link -



A leveled minden szava -Link -



Nagyon fügsz a személyiséged fragmentális szintjétől!
Hírdeted is , hogy mennyit érsz...... ........... ........... ........... ......
Pedig ezt a magas minőséget jobb lenne titokban tartani !


...... ........... ........... ........... .....DE ÉN CSAK SAJNÁLLAK EZÉRT ÉS

...... .....Link -



Kedves xy ( xy@tvn.hu )!

Én nem szégyellem megírni a nevem: JUHÁSZNÉ SZUNYOGH MÁRIA
Nyugdíjas pedagógus vagyok és szeretem a verseket.
Szívesen meghallgatom a kifogásaidat, tanácsaidat az oldalammal kapcsolatban,
de csak akkor, ha névvel írsz és kicsit választékosabban is!

Ez a stílus nekem nem tetszik!

Szívélyes üdvözlettel : Juhászné Szunyogh Mária

Javaslom a címemet -Link -



...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ...... ........... ........... ..............

Levelet kaptam Gery Gunk -tól,

Gery Gunk ( gunk@vipmail.hu ) ...... ........... ..............(#2) 2012-05-06 09:30:56

Levelében, ami talán már a sokadik, ismét bemutatta önmagát.....
Én már ezt nem is kommentálom, aki ilyen szinvonalú az csak ilyen levelet képes írni!


KAKA MATYI TE MIÉRT RONTOD A LEVEGŐT????
ENNYI ÖKÖRSÉGET ÖSSZEHORDANI...FÚJJJJJJJJJJJJJJJJ.






és így tovább a kis képeket. rakosgatta.. Akit érdekel nézze meg itt, mert egyenlőre nem törlöm.
Írok a TVN .hu-nak , mert ez a Valaki sajnos nem először tiszteli meg ilyen módon a blogomat.

Link

Kérdésem az lenne :Miért?
Nem szereted a verseket?- Azért én még szerethetem....
Ismerjük egymást és valamikor megbántottalak? Nem emlékszem, de írj normális
levelet és megbeszéljük.
A lelkednek jó. ha bántol valakit? - Ezzel nem tudok mit kezni. orvoshoz kell menned!

...... ........... .............Link -






xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx


Kedves levélíró, vagy levélírók!

Nem unják még?
Az e-mail címemet annak adom meg akinek akarom! Önöknek nem akarom megadni!
A jelszavamat nagy titokban tartottam eddig is, ezután is így lesz!
A számlaszámom is nagyon titkos!
Fölöslegesen pocsékolják rám az idejüket!



DEAR, LETTER WRITERS,
ARE YOU NOT FED UP YET,
MY EMAIL ADDRESS I GIVE IT TO WHOM I WANT TOO,
I,WILL NOT GIVE IT TO YOU,
MY PASSWORD I KEEP IT IN SECRET UNTIL NOW AND FROM NOW ON,
MY BANK DETAILS IS ALSO VERY SECRET,
DO NOT WAIST YOUR TIME ON ME,
SO DON'T SEND ME ANYMORE EMAILS,

THANK YOU,,,,,,


XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX


Tisztelt Ügyfélszolgálat!

Tegnap 2 levelet írtam Önöknek, mert nem tudtam belépni, azután pedig nem működtek a kategóriák...

Mára ez megjavult, köszönöm!

Sajnos most sokkal nagyobb a problémám! Eltűntek a blogok alá írt kommentek. Verseket gyűjtök itt, a verseket a kommentekben helyezem el...
Kérem valamilyen módon állítsák vissza az eredeti állapotot !
Rengeteg verset tartottam a kommentekben és jelenleg csak a számláló mutatja, hogy ott volt, a kommentekben nincs semmi.

Ismételten kérem segítségüket!

Üdvözlettel :Juhászné Szunyogh Mária

Felhasználói nevem :nagyuska

2011 12 02

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

MI EZ? ...... ..............Csatlakozás : fluff. hu
..
Ismeri valaki?
Rátelepedett az oladalmra és azt írja , hogy csak úgy lehet belépni hozzám, ha valaki oda is regisztrál.....
.
FELHÁBORÍTÓ!

Szerintem ezek hackerek akik így próbálják feltörni az oldalamat...... .....

Én semmilyen fluff. hut - nem hatalmaztam fel adatgyűjtésre!
Töröljétek és lépjetek be azután!

Szeretettel várok minden látogatót!


Ez jelenik meg:
Csatlakozás : fluff. hu

A(z) Az oldal megtekintéséhez jelszó megadása szükséges helyen található fluff.hu kiszolgálóhoz felhasználónév és jelszó szükséges.

Figyelmeztetés: Ez a kiszolgáló a felhasználónév és a jelszó titkosítás nélküli elküldését kéri (egyszerű hitelesítés biztonságos kapcsolat nélkül).

Elkattintás után ez látszik :

Authorization Required

This server could not verify that you are authorized to access the document requested. Either you supplied the wrong credentials (e.g., bad password), or your browser doesn't understand how to supply the credentials required.


A fordító ezt írja ki :

Authorization Required - Engedélyre szükség van

Ez a kiszolgáló nem tudta ellenőrizni, hogy Ön jogosult hozzáférni a kért dokumentum. Vagy szállított rossz hitelesítő (pl. rossz jelszó), vagy a böngésző nem érti, hogyan kell bocsátani a szükséges bizonyítványok.


MEGJEGYZÉS :
Kedves akárkik!
Minden jól működik az önök közreműködése nélkül is!
Semmilyen levelükre, jelentkezésükre nem válaszoltam eddig sem!
Erre sem fogok e.-mail.ban.....
A címemet annak adom meg akinek akarom! Önöknek nem fogom!



xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx


MÁSOLAT

Tisztelt Ügyintéző!

Egy "nem tudom minek nevezzem" problémával találkoztam.
Azért jelzem, mert már nem először.

Először egy ilyen kátya volt- Csatlakozás : fluff. hu

(Az elsőről nem írtam fel többet, sajnos azt sem írtam fel melyik költőnél fordult elő- ez az eset kb fél éve történt)

Ma megnyitottam az "Őri István versei " című lap kommentjeit.
(Új verset írtam be a gyűjteményembe. )

A megnyitáskor egy kis kártya jelent meg a következő szöveggel :

Windows rendszerbiztonság

Kapcsolódás a következőhöz : "www.fereinhaus-temesi.hu"

Felhasználónév:
Jelszó:

Tartomány :USER-PC

Jegyezze meg a hitelesítő adata.......


Kérem szíves segítségüket! Ezt a feliratot távolítsák el a blogomból!
Én ezt a versgyűjteményt a volt tanítványaimnak készítem didaktikai céllal.
Félek, ha a gyerek ilyen "regisztrációra - invitáló" felirattal találkozik, nem fogja megnyitni a verseket-a kommentet.

Ha rákkattintok a "mégse" feliratra, vagy az x-re eltűnik. DE..
Nagyon zavaró a megjelenése, mert azt a téves "kérést" közvetíti, hogy csak a regisztráció után léphetnek a blogomba.


Kérésem teljesítését előre is nagyon köszönöm!

Szívélyes üdvözlettel :Juhászné Szunyogh Mária

Felhasználói nevem : nagyuska

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
 
 
1 komment , kategória:  5.Potissimus  
x
  2009-07-19 13:15:45, vasárnap
 
  Hugo, Victor: Mert színig telve minden óránk (Puisque nos heures sont remplies Magyar nyelven)

Puisque nos heures sont remplies (Francia)


Puisque nos heures sont remplies

De trouble et de calamités ;

Puisque les choses que tu lies

Se détachent de tous côtés ;



Puisque nos pères et nos mères

Sont allés où nous irons tous,

Puisque des enfants, têtes chères,

Se sont endormis avant nous ;



Puisque la terre où tu t'inclines

Et que tu mouilles de tes pleurs,

A déjà toutes nos racines

Et quelques-unes de nos fleurs ;



Puisqu'à la voix de ceux qu'on aime

Ceux qu'on aima mêlent leurs voix ;

Puisque nos illusions même

Sont pleines d'ombres d'autrefois ;



Puisqu'à l'heure où l'on boit l'extase

On sent la douleur déborder,

Puisque la vie est comme un vase

Qu'on ne peut emplir ni vider ;



Puisqu'à mesure qu'on avance

Dans plus d'ombre on se sent flotter ;

Puisque la menteuse espérance

N'a plus de conte à nous conter ;



Puisque le cadran, quand il sonne,

Ne nous promet rien pour demain,

Puisqu'on ne connaît plus personne

De ceux qui vont dans le chemin,



Mets ton esprit hors de ce monde !

Mets ton rêve ailleurs qu'ici-bas !

Ta perle n'est pas dans notre onde !

Ton sentier n'est point sous nos pas !



Quand la nuit n'est pas étoilée,

Viens te bercer aux flots des mers ;

Comme la mort elle est voilée,

Comme la vie ils sont amers.



L'ombre et l'abîme ont un mystère

Que nul mortel ne pénétra ;

C'est Dieu qui leur dit de se taire

Jusqu'au jour où tout parlera !



D'autres yeux de ces flots sans nombre

Ont vainement cherché le fond ;

D'autres yeux se sont emplis d'ombre

A contempler ce ciel profond !



Toi, demande au monde nocturne

De la paix pour ton coeur désert !

Demande une goutte à cette urne !

Demande un chant à ce concert !



Plane au-dessus des autres femmes,

Et laisse errer tes yeux si beaux

Entre le ciel où sont les âmes

Et la terre où sont les tombeaux !





Mert színig telve minden óránk (Magyar)


Mert színig telve minden óránk

gonddal, és percünk nyugtalan,

mert a csomók, miket csomóznánk,

szétbomlanak minduntalan,



mivel szülőink odamentek,

hová mindünknek menni kell;

mert alszik néhány drága gyermek,

s mert előttünk aludtak el;



mivel a föld, hová tekintesz

s mely könnyedtől lesz sárosabb,

gyökeredet befödte mindet,

s vele néhány virágodat;



mert kit szeretsz, annak szavába

akit szerettél szól bele;

mert vágyképeid is beszállja

régvolt árnyak lehellete;



mert áradó önkívületben

a perc fájdalmad nőtteti,

mert a lét kelyhét nem lehet sem

kiinni, sem megtölteni;



mert amikor haladna lépted,

annál több árnyék ing feléd;

mert a hazudozó remények

már nem mesélnek több mesét;



mert hallgasd órád, hogyha kongat,

holnapra nincs ígérete,

mert nézd az úton haladókat,

nincs ismerős már senki se,



hát vond ki elméd e világból!

Emeld máshova álmodat!

Gyöngyöd vizünkben nem világol!

Ösvényed nincs talpunk alatt!



Amikor elbújt csillag és hold,

a tengeren ringasd magad;

mint a halál, sötét az égbolt,

mint a lét, keserű a hab.



Titkot rejt az örvény, az árnyék,

mit meg nem fejthet, aki él;

Isten rótt rájuk hallgatást még,

míg egy napon minden beszél!



Más szem e végtelen vizeknek

mélyét sehogy sem lelte meg;

más szem árnyékkal töltözött meg,

míg bámulta e mély eget.



Te békét kérj az éjszakától

szívednek, mely oly elhagyott!

Egy cseppet kérj e mély pohárból!

Ez összhangból egy dallamot!



Más nők felé suhanj merészen,

s engedd bolyongni szép szemed

lelkek és sírok közt középen,

az ég alatt s a föld felett!

Nemes Nagy Ágnes









 
 
0 komment , kategória:  Victor Hugo 1.  
Gál Csaba
  2009-07-19 13:12:10, vasárnap
 
 

.....



Gál Csaba - Ostrom és hold

Küszöbömhöz érkezett a tenger
Hullámai meddig ostromolnak
Udvaromba lőtt nyíl a horizont
Cipelem a megsebesült holdat.

Küszöbömet nyaldossa a tenger
Hullámai estig ostromolnak
Kertembe zuhant kard a horizont
Kettészeli a felkelő holdat.

A tengerig cipelem el testem
Utánam lőtt nyilak a homokban
Mindazt ami csak menthető mentem
Kitáguló egedbe botlottan.

Link



 
 
1 komment , kategória:  4.Consummo  
B Magdolna
  2009-07-19 13:06:11, vasárnap
 
 









 
 
0 komment , kategória:  Boda Magdolna 1.  
x
  2009-07-19 11:08:11, vasárnap
 
  Hugo, Victor: Olympio siralma (Tristesse d'Olympio Magyar nyelven)

Tristesse d'Olympio (Francia)


Les champs n'étaient point noirs, les cieux n'étaient pas mornes.

Non, le jour rayonnait dans un azur sans bornes

Sur la terre étendu,

L'air était plein d'encens et les prés de verdures

Quand il revit ces lieux où par tant de blessures

Son coeur s'est répandu !



L'automne souriait ; les coteaux vers la plaine

Penchaient leurs bois charmants qui jaunissaient à peine ;

Le ciel était doré ;

Et les oiseaux, tournés vers celui que tout nomme,

Disant peut-être à Dieu quelque chose de l'homme,

Chantaient leur chant sacré !



Il voulut tout revoir, l'étang près de la source,

La masure où l'aumône avait vidé leur bourse,

Le vieux frêne plié,

Les retraites d'amour au fond des bois perdues,

L'arbre où dans les baisers leurs âmes confondues

Avaient tout oublié !



Il chercha le jardin, la maison isolée,

La grille d'où l'oeil plonge en une oblique allée,

Les vergers en talus.

Pâle, il marchait. - Au bruit de son pas grave et sombre,

Il voyait à chaque arbre, hélas ! se dresser l'ombre

Des jours qui ne sont plus !



Il entendait frémir dans la forêt qu'il aime

Ce doux vent qui, faisant tout vibrer en nous-même,

Y réveille l'amour,

Et, remuant le chêne ou balançant la rose,

Semble l'âme de tout qui va sur chaque chose

Se poser tour à tour !



Les feuilles qui gisaient dans le bois solitaire,

S'efforçant sous ses pas de s'élever de terre,

Couraient dans le jardin ;

Ainsi, parfois, quand l'âme est triste, nos pensées

S'envolent un moment sur leurs ailes blessées,

Puis retombent soudain.



Il contempla longtemps les formes magnifiques

Que la nature prend dans les champs pacifiques ;

Il rêva jusqu'au soir ;

Tout le jour il erra le long de la ravine,

Admirant tour à tour le ciel, face divine,

Le lac, divin miroir !



Hélas ! se rappelant ses douces aventures,

Regardant, sans entrer, par-dessus les clôtures,

Ainsi qu'un paria,

Il erra tout le jour, vers l'heure où la nuit tombe,

Il se sentit le coeur triste comme une tombe,

Alors il s'écria :



" O douleur ! j'ai voulu, moi dont l'âme est troublée,

Savoir si l'urne encor conservait la liqueur,

Et voir ce qu'avait fait cette heureuse vallée

De tout ce que j'avais laissé là de mon coeur !



Que peu de temps suffit pour changer toutes choses !

Nature au front serein, comme vous oubliez !

Et comme vous brisez dans vos métamorphoses

Les fils mystérieux où nos coeurs sont liés !



Nos chambres de feuillage en halliers sont changées !

L'arbre où fut notre chiffre est mort ou renversé ;

Nos roses dans l'enclos ont été ravagées

Par les petits enfants qui sautent le fossé.



Un mur clôt la fontaine où, par l'heure échauffée,

Folâtre, elle buvait en descendant des bois ;

Elle prenait de l'eau dans sa main, douce fée,

Et laissait retomber des perles de ses doigts !



On a pavé la route âpre et mal aplanie,

Où, dans le sable pur se dessinant si bien,

Et de sa petitesse étalant l'ironie,

Son pied charmant semblait rire à côté du mien !



La borne du chemin, qui vit des jours sans nombre,

Où jadis pour m'attendre elle aimait à s'asseoir,

S'est usée en heurtant, lorsque la route est sombre,

Les grands chars gémissants qui reviennent le soir.



La forêt ici manque et là s'est agrandie.

De tout ce qui fut nous presque rien n'est vivant ;

Et, comme un tas de cendre éteinte et refroidie,

L'amas des souvenirs se disperse à tout vent !



N'existons-nous donc plus ? Avons-nous eu notre heure ?

Rien ne la rendra-t-il à nos cris superflus ?

L'air joue avec la branche au moment où je pleure ;

Ma maison me regarde et ne me connaît plus.



D'autres vont maintenant passer où nous passâmes.

Nous y sommes venus, d'autres vont y venir ;

Et le songe qu'avaient ébauché nos deux âmes,

Ils le continueront sans pouvoir le finir !



Car personne ici-bas ne termine et n'achève ;

Les pires des humains sont comme les meilleurs ;

Nous nous réveillons tous au même endroit du rêve.

Tout commence en ce monde et tout finit ailleurs.



Oui, d'autres à leur tour viendront, couples sans tache,

Puiser dans cet asile heureux, calme, enchanté,

Tout ce que la nature à l'amour qui se cache

Mêle de rêverie et de solennité !



D'autres auront nos champs, nos sentiers, nos retraites ;

Ton bois, ma bien-aimée, est à des inconnus.

D'autres femmes viendront, baigneuses indiscrètes,

Troubler le flot sacré qu'ont touché tes pieds nus !



Quoi donc ! c'est vainement qu'ici nous nous aimâmes !

Rien ne nous restera de ces coteaux fleuris

Où nous fondions notre être en y mêlant nos flammes !

L'impassible nature a déjà tout repris.



Oh ! dites-moi, ravins, frais ruisseaux, treilles műres,

Rameaux chargés de nids, grottes, forêts, buissons.

Est-ce que vous ferez pour d'autres vos murmures ?

Est-ce que vous direz à d'autres vos chansons ?



Nous vous comprenions tant ! doux, attentifs, austères,

Tous nos échos s'ouvraient si bien à votre voix !

Et nous prêtions si bien, sans troubler vos mystères,

L'oreille aux mots profonds que vous dites parfois !



Répondez, vallon pur, répondez, solitude,

O nature abritée en ce désert si beau,

Lorsque nous dormirons tous deux dans l'attitude

Que donne aux morts pensifs la forme du tombeau,



Est-ce que vous serez à ce point insensible

De nous savoir couchés, morts avec nos amours,

Et de continuer votre fête paisible,

Et de toujours sourire et de chanter toujours ?



Est-ce que, nous sentant errer dans vos retraites,

Fantômes reconnus par vos monts et vos bois,

Vous ne nous direz pas de ces choses secrètes

Qu'on dit en revoyant des amis d'autrefois ?



Est-ce que vous pourrez, sans tristesse et sans plainte,

Voir nos ombres flotter où marchèrent nos pas,

Et la voir m'entraîner, dans une morne étreinte,

Vers quelque source en pleurs qui sanglote tout bas ?



Et s'il est quelque part, dans l'ombre où rien ne veille,

Deux amants sous vos fleurs abritant leurs transports,

Ne leur irez-vous pas murmurer à l'oreille :

- Vous qui vivez, donnez une pensée aux morts !



Dieu nous prête un moment les prés et les fontaines,

Les grands bois frissonnants, les rocs profonds et sourds

Et les cieux azurés et les lacs et les plaines,

Pour y mettre nos coeurs, nos rêves, nos amours ;



Puis il nous les retire. Il souffle notre flamme ;

Il plonge dans la nuit l'antre où nous rayonnons ;

Et dit à la vallée, où s'imprima notre âme,

D'effacer notre trace et d'oublier nos noms.



Eh bien ! oubliez-nous, maison, jardin, ombrages !

Herbe, use notre seuil ! ronce, cache nos pas !

Chantez, oiseaux ! ruisseaux, coulez ! croissez, feuillages !

Ceux que vous oubliez ne vous oublieront pas.



Car vous êtes pour nous l'ombre de l'amour même !

Vous êtes l'oasis qu'on rencontre en chemin !

Vous êtes, ô vallon, la retraite suprême

Où nous avons pleuré nous tenant par la main !



Toutes les passions s'éloignent avec l'âge,

L'une emportant son masque et l'autre son couteau,

Comme un essaim chantant d'histrions en voyage

Dont le groupe décroît derrière le coteau.



Mais toi, rien ne t'efface, amour ! toi qui nous charmes,

Toi qui, torche ou flambeau, luis dans notre brouillard !

Tu nous tiens par la joie, et surtout par les larmes.

Jeune homme on te maudit, on t'adore vieillard.



Dans ces jours où la tête au poids des ans s'incline,

Où l'homme, sans projets, sans but, sans visions,

Sent qu'il n'est déjà plus qu'une tombe en ruine

Où gisent ses vertus et ses illusions ;



Quand notre âme en rêvant descend dans nos entrailles,

Comptant dans notre coeur, qu'enfin la glace atteint,

Comme on compte les morts sur un champ de batailles,

Chaque douleur tombée et chaque songe éteint,



Comme quelqu'un qui cherche en tenant une lampe,

Loin des objets réels, loin du monde rieur,

Elle arrive à pas lents par une obscure rampe

Jusqu'au fond désolé du gouffre intérieur ;



Et là, dans cette nuit qu'aucun rayon n'étoile,

L'âme, en un repli sombre où tout semble finir,

Sent quelque chose encor palpiter sous un voile...

C'est toi qui dors dans l'ombre, ô sacré souvenir ! "





Olympio siralma (Magyar)


Nem volt sötét a táj, nem volt borús az égbolt.

A meny határtalan kéksége csupa fény volt

a széles föld fölött.

Tömjénszag szállt a zöld mezőn, mikor elérte

a férfi a helyet, amelyet szíve vére

oly bőven öntözött.



Mosolygott még az ősz; az alig sárguló fák

a dombok oldalán átölelték a rónát;

színarany volt a menny.

Hozzá, aki előtt mindenek leborulnak,

madárzsolozsma szállt, s jelentette az Úrnak,

mi újság idelenn.



Látni akarta a tavat, forrást, a roskadt

viskót, hol egykor a koldusnak adakoztak,

s az erdő elhagyott

mélyén a görbe, vén kőrist, ez állt felettük,

míg csókjaik között egybeolvadt a lelkük,

s egyébről nem tudott.



Elért a kertig, a magános házikóig,

állt a rácsnál, hol a meredek út kígyózik

gyümölcsfák közt alá.

Sápadtan ment tovább, nehéz léptei kongtak.

Jaj, valamennyi fa a rég eltűnt napoknak

árnyát vetette rá!



Kedves fái között szellő lengett szelíden,

mely megrezdít nem egy elrejtett húrt a szívben,

s éled a szerelem;

ha tölgylomb közt zizeg, ha ringó rózsaszálra

táncol át, mintha a természet lelke szállna

mindenre csöndesen.



Mikor rátaposott az erdő avarára,

néhány falevelet rebbentett föl a lába,

s azok váratlanul

felszálltak, mint a bús lélekben néha sebzett

szárnyán a gondolat, mely tétovázva kezdett

szárnyalni, s visszahull.



A békés rónaság csendjében még sokáig

nézte bánatosan a Természet csodáit

szegény álmodozó,

naphosszat a hegyi patak mentén barangolt,

az ámulónak a mennybolt isteni arc volt,

s égi tükör a tó.



Jaj, a boldog napok szép sorát fölidézte,

Es nem lépett be a kertbe, csak egyre nézte,

mint a számkivetett.

Naphosszat kóborolt, s mikor az éj leszállott,

szíve bús volt, akár a sírbolt, s így kiáltott

az elkeseredett:



,,Ó, jaj, én megzavart, arra voltam kíváncsi,

tisztán őrzi-e még italát az edény,

s hogy mindabból mi lett, szerettem volna látni,

mi szívemből maradt e boldog völgy ölén!



Milyen csekély idő, s mi-minden semmivé lett!

Ó, tiszta homlokú Természet, mily rövid

az emlékezeted! Szívünk közt összetéped

a titkos szálakat, míg arcod változik.



Kivágták már a fát, melynek törzsébe véstem

egykor kettőnk nevét. Lugasunk vad csalit.

A pajkos gyermekek bemásztak a sövényen,

és feldúlták a kert szép rózsabokrait.



Fal zárja el a kis forrást, hová az erdő

fái közül futott a fölhevült leány;

tenyeréből ivott a szép tündér, s a pergő

csepp mintha drágagyöngy lett volna valahány!



Köves út lett rögös, hepehupás utunkból,

hol kirajzolta kis cipőjét a homok;

kérkedő volt ez a picinység, mintha gúnyból

kísérnék nyomomat a bájos lábnyomok.



Ahol elüldögélt sokszor a drága hajdan,

míg rám várakozott, a vén mérföldkövet

kidöntötték a mély homályú alkonyatban

nyikorgó szekerek, a mezőről jövet.



Itt új fák, míg amott irtás nyomai vannak.

Ami minket jelent, az már itt alig él,

s mint a holt és hideg hamurakást, kihamvadt

emlékeinket is szétszórja majd a szél!



Hát már nem létezünk? Időnk máris letellett?

Nem hozza vissza e haszontalan sirám?

Gallyal játszik a kis szellő, míg könnyet ejtek;

idegenül tekint a házam is reám.



Ide, hol oly sokat barangoltunk, utánunk

új, ifjú párokat terel majd az idő,

akik tovább szövik megkezdett, régi álmunk,

az álmot, mely soha be nem fejezhető!



Mivelhogy idelent nem érhet semmi véget;

ez áll az emberek közül mindenkire;

álmából mindenik egyazon ponton ébred,

a földön kezdi el, és máshol végzi be.



Majd mások élvezik, ártatlan, ifju párok,

e boldog menedék bűvös szépségeit

s a titkolt szerelem gyönyörét, melybe álmot

s méltóságot maga a Természet vegyít.



Zöld búvóhelyeink árnyán mások tanyáznak,

másoké ligetünk, az ösvény és a rét,

s a szent habba, amely csókolta pici lábad,

lármás és idegen fürdőzők lába lép!



Ó, hát hiába volt szerelmünk lángja oly nagy!

Már semmi sem miénk e színdús halmokon,

habár lelkünk velük lobogva összeolvadt!

A természet rideg, és mindent visszavon.



Barlangok, ligetek, vízmosások s ti bokrok,

fészekkel megrakott fák, hűvös patakok,

szőlővel futtatott falak, másnak susogtok?

Másokat ringat el ezután dalotok?



Értettük nyelvetek. A gyöngéd, méla szózat

bennünk visszhangozott legjobban, s szívesen

tártuk ki néha egy-egy mélyértelmü szónak

fülünk, de titkotok nem bolygattuk sosem.



Felelj, magános és szűzies völgy! Felelj, te

lakatlan, eldugott és gyönyörű vidék!

Ha majd a föld alatt nyugszunk s nézzük merengve

és sírkő-mereven a kripta éjjelét,



ily részvétlen maradsz, bár tudod, hogy mi ketten

holtan fekszünk, s velünk szerelmünk is halott?

Nem zavar meg e hír nyugalmas ünnepedben?

Nem fagy meg mosolyod, nem hallgat el dalod?



Ha majd megérzed azt, hogy ott bolygunk magányod

ölén, hol ismerik dombok s fák szellemünk,

mint aki újra lát két régi jóbarátot,

oly meghitt-melegen beszélsz-e majd velünk?



Nem hatódsz meg, ha majd árnyunk ott leng az úton,

mely élő lépteink üteméhez szokott,

ha kedvesem busan átölel, s oda úgy von,

ahol a könny-vizű forrás halkan zokog?



S ha új szerelmesek bújnak meg olthatatlan

vágyukkal a sürű, virágzó lomb alatt,

vajon nem fogod-e fülükbe súgni halkan:

- Ne feledjétek el, élők, a holtakat? -



Isten a zöld mezőt s a forrást adja kölcsön,

a zordon bércet és a rezgő lombu fát,

a kék eget s tavat, hogy bennük testet öltsön,

ami szívünkben él: az álom és a vágy;



majd mindent visszavesz; a barlang éjszakába

borul, hol ragyogó lángunk lobot vetett,

és a lelkünk jegyét viselő völgy, szavára,

eltörli lábnyomunk, minket pedig feled.



Hát feledjetek el, kerti ház, lombok, árnyak!

Fű, verd fel küszöbünk! Gyom, nődd be az utat!

Ti fák, zöldelljetek! Patak, fuss! Zengj, madárhad!

A két elfeledett hozzátok hű marad.



Hisz itt álmodtuk át szerelmünk édes álmát!

Ó, völgy, te vagy nekünk a végső menedék,

sivatagi uton forrás és üde pálmák,

hol könnyünk folydogált, s fogtuk egymás kezét!



A szenvedélyek is idővel elenyésznek,

ez álarccal, amaz tőrével távozik,

ahogy a dombok a dalos vándorszínészek

tarkaruhás raját lassanként elnyelik.



De téged, szerelem, semmi el nem törölhet,

mert éjünk csillaga s bűvös fáklyája vagy!

Hozzád köt minket a gyönyör, hozzád a könnyek;

átkoz az ifju, és imában áld az agg.



Mikor fejünket az évek súlya lenyomja,

és bensőnkben nem é1 se hit, se cél, se vágy,

szívünk akár a sír behorpadt, régi dombja,

s alatta holtan egy egész álomvilág;



mikor töprengve száll lelkünk e feneketlen

szakadékba, ahol már mindent jég borít,

s mint a csatamezőn, számlálja ott meredten

fekvő holt kínjait, kihamvadt álmait;



s mint kutató, aki lámpát tart a magasban

- míg távol a való, meg a gúnyos világ

botorkál a sötét lejtőn s eléri lassan

legbenső éjjele kihalt sivatagát;



s az éjben, hol nyoma sincs többé semmi fénynek,

s az út sem látható, amely tovább vezet,

íme, valami halk pihegést hall a lélek...

Te alszod álmod ott, ó, szent emlékezet!"

Kálnoky, László

 
 
0 komment , kategória:  Victor Hugo 1.  
x
  2009-07-19 11:02:25, vasárnap
 
  Hugo, Victor: Ha feltűnik a hold (Quand la lune apparaît Magyar nyelven)

Quand la lune apparaît (Francia)


Quand la lune apparaît dans la brume des plaines,

Quand l'ombre émue a l'air de retrouver la voix,

Lorsque le soir emplit de frissons et d'haleines

Les pâles ténèbres des bois,



Quand le boeuf rentre avec sa clochette sonore,

Pareil au vieux poëte, accablé, triste et beau,

Dont la pensée au fond de l'ombre tinte encore

Devant la porte du tombeau ;



Si tu veux, nous irons errer dans les vallées,

Nous marcherons dans l'herbe à pas silencieux,

Et nous regarderons les voűtes étoilées.

C'est dans les champs qu'on voit les cieux.



Nous nous promènerons dans les campagnes vertes ;

Nous pencherons, pleurant ce qui s'évanouit,

Nos âmes ici-bas par le malheur ouvertes

Sur les fleurs qui s'ouvrent la nuit !



Nous parlerons tout bas des choses infinies.

Tout est grand, tout est doux, quoique tout soit obscur.

Nous ouvrirons nos coeurs aux sombres harmonies

Qui tombent du profond azur.



C'est l'heure où l'astre brille, où rayonnent les femmes.

Ta beauté vague et pâle éblouira mes yeux.

Rêveurs, nous mêlerons le trouble de nos âmes

A la sérénité des cieux.



La calme et sombre nuit ne fait qu'une prière

De toutes les rumeurs de la nuit et du jour ;

Nous, de tous les tourments de cette vie amère

Nous ne ferons que de l'amour !





Ha feltűnik a hold (Magyar)


Ha feltűnik a hold a pusztán, ködbe veszve,

s hangját az izgatott árnyék meglelte már,

este, ha megtelik, borzongva s lélegezve,

sóhajjal az erdő-homály,



ha megjön az ökör, kolomppal csengve-kongva,

mint vén költő, ki szép, szomorú, csüggeteg,

s kiben a gondolat csilingel, egyre ontva

sír szélén is a rímeket,



megyünk a völgyeken kószálni szerteszéjjel,

járunk a fű között halk lábbal, nesztelen,

nézzük a csillagos égboltot csendes éjjel

- mezőről látszik jól a menny -,



sétálgatunk, a zöld réten bolyongva olykor,

s el-elsiratva azt, mi múló, hervatag,

lelkünk lehajlik ott, kinyílva fájdalomtól,

egy-egy nyíló virágra majd.



Tűnődünk titkain a végtelen világnak.

Minden nagy és szelíd, habár minden sötét!

Szívünk kitárul a komor harmóniáknak,

amelyeket hullat az ég.



Ez az a perc, mikor csillag gyúl, s láng az asszony!

Sejtelmes, sápatag szépséged megigéz.

Megyünk majd, s álmodó lelkünk zavara lassan

a menny mély derűjébe vész.



A csöndes éjszaka csak egyetlen fohász már,

melyben a nap s az éj lármája elpihen,

s bennünk, kiket e föld minden gyötrelme átjár,

nincs semmi más, csak szerelem!

Szegzárdy-Csengery József

 
 
2 komment , kategória:  Victor Hugo 1.  
Forgách András
  2009-07-18 17:34:45, szombat
 
  FORGÁCH ANDRÁS
Szigligeti stanicli
--------------------------------------------------------------------------------


1.

Már nem nézek ámulva, mint csodalényre,
Megejtő ez a haldokló tapír,
Aki csigaként mászik repedésbe,
S mint patkány fut el a munka elől,
Agatha Christie-t olvas részegen,
Akárhanyadszor olvasná megint.
Mégis furcsa, hogy mit kibír a teste:
Arcát a sugárkezelés kikezdte,
Szakálla kihullt, bőre viszkető,
Nyakán megbarnult, megégett, rühös,
És rücskös arca néhol szürke, zöld,
Súlyos, szakadt, valódi, mint a föld,
Orra, mint fagyott krumpli, viaszos,
S ha fogsorát már a helyére tette,
Keserű sört nyel reggel, estelente
Liter-, akószám, s hozzá cigarett -
Gyógyszipkában , ellensúlyozandó
A mérhetetlen méregmennyiséget.


2.

Ült az elhúzott függönyű szobában,
Elüldögélt a tejfehér homályban,
Zsibbadtan, mint egy hatalmas bogár,
Előtte fémtálcán a doboz sör, pohár,
És rosszkedvűen krimit olvasott,
Fingott-böfögött ötöt vagy hatot,
Száját piszkálta, fájlalta hasát,
Feszülten és kábán unta magát,
Míg meg nem jöttem, akkor felderült,
Jó óra múltán szótár is került,
És krallozott kissé az Othellóban,
Mint egy döglődő potyka a tóban. *



--------------------------------------------------------------------------------

* Ez utolsó sor a költő szíves ajándéka.
--------------------------------------------------------------------------------


3.

Nem tudta már, hányas a szobaszáma,
Az útvonalat sem jegyezte meg,
Feledve azt is, le vagy fel a lépcsőn,
Jobbra vagy balra, vagy netán előre,
Inkább lelépett: majd visszatalál,
Ha Eckermann jő, ez most én vagyok,
És beszélgettünk már egy jó nagyot.
Hogy délben kolompolt a kézilány,
Ülve maradt az út túloldalán,
A kocsmában, a sovány ülepén,
(Már ami a fenékből maradt),
Egy kispárna a feneke alatt,
S míg váltogatták egy korsó sörét,
Kiolvasta a Bouvard és Pecuchet- t.
Mert fájt feje és kongott a bele,
Hosszabb verset írt a könyvbe bele,
A vers, ahogy volt, a papírra szaladt,
És mint mikor az anyagcsere indul,
Megéhezett, látván a szavakat,
Mit golyóstoll rótt görcsösen papírra.
Étvágya persze inkább irodalmi,
Nem szeret ételben semmit, ami talmi,
Ebédül nehéz szarvasragut rendelt,
Turkált benne bágyadtan kicsinyég,
Míg ráborult a szigligeti ég,
Bánatosan, mint hajdan Csocsoszán,
Torkán, mint könny, gördült a falat,
És undorral nézte a Patkó teraszán
Vadul zabáló teutonokat.


4.

A kert és a terasz nem érdekelte,
Sem az újság, sem a tévé, sem a tó,
Hisz egyetlen bizalmas jóbarátja
A német sör volt és az altató.
Háromszor kelt föl minden éjjel,
És elfeledte, hogy mit álmodott.
A holmija ott hevert szanaszéjjel,
Hogy múljanak a napok, arra várt,
Hogy múljanak az órák, arra várt,
Mert minden percben várta a halált
(Nemtörődöm, bár tanult közömbbel,
Mit rettegés színezett hellyel-közzel),
Mint snájdig huszártiszt vár jegyesére,
Zsebóráját unottan nézdegélve.


5.

A szeme felvillant, ha régi témák,
Politika vagy metatudomány,
Lélektan vagy nyelvi bonyodalmak,
Latin szavak vagy francia igék
Kerültek terítékre: mint pedáns
Tudós, ilyenkor, vagy lelkes diák,
Előadott, megrágva jól szavát,
Tudása tárháza - a régi tárnák,
Hová lejárás nincs, viszont: omlásveszély,
Elzárt fejtők, légszomj, vaksötét -
Megnyílt, s a rozsdás csillesor remegve
Indult: elénk öntve az elme
Antracitkemény emlékképeit.


6.

Hagytam, hadd utazzon, mit tehettem volna?
Ha menni akar, menjen, ez a dolga.
Menni csak azért akart, hogy mehessen:
Akarni akart csak, kissé meredten.
Ezt felfogva rögtön telefonáltam,
Taxit Tapolcán könnyeden találtam,
Húszezerből lett tizenhétezer,
Végül is mindegy, hogy mennyit ver el.
Autóba tettem féltíz óra tájban,
Bőröndjébe szórva a holmiját,
Megcselekedtem, kissé rezignáltan,
Mit helyzet és haza megkövetel:
A távozás, akár a jövetel.

Mari kell, Mari nincs, szólt konokon,
Megcáfolgatni nem volt sok okom,
Szurokszemében égett valami,
Valami duhaj, gimnazista vágy,
Hogy az legyen, ami eszébe jut,
Ahogy szeretné: csak úgy gratuite.

Hagytam, hadd utazzon, mért, mit tettem volna?
Ha menni akar, menjen, ez a dolga,
Hadd érezze, hogy él, ha egyszer él,
Hadd felejtse a nyár, hogy itt a tél,
Hadd ünnepelje még egyszer magát:
A páros magány agg világbajnokát.


7.

Most úgy élek, ahogy nélküle tenném,
Minden a helyén, minden rendbe' van,
Persze hiányzik az, hogy szétziláljon,
Hiányzik az, hogy átkozzam magam,
A rossz álmok, amiket okozott,
A szakadozott félbeszélgetések,
A nagy kérdés, a folyton bogozott,
Az ezerszer levont nagy tanulság,
Melynek lényege, hogy nincsen ott -
A könyveimmel így-úgy elvagyok,
Várom Linát, hogy bukkanjon fel újra,
S míg eltakarja szégyellt melleit
(Õ tudja, mért, ez nála hagyomány),
S kacag göccenve, ahogy nagyanyám,
Csak a vedelt söröktől túl savas
Gyomor hosszú nyikordulása jelzi,
Hogy itt járt ő,
Barátom, az alanyi költő.






RÁADÁS

8.

Idill

Egy női kórus szólt az alsó szinten,
A kertre néző kis sarokszobából,
Míg engem folyton hányt-vetett az ágyam -
Fogam csikorgatva, hogy: mi az isten!
(Ha délután van, alszom általában.)
Ha már nem alszol, dolgozni illenék,
Kemény széken lesz kemény a fenék,
Kiültem a kertbe az asztalunkhoz
Szivart is gyújtván a kézirathoz.

A kórus tagjai most egymás után
- A konyhalányok barátnői voltak,
Széles csípőjű, szelíd asszonyok -
Becsukták a kertkaput sután,
A kertkapu rendesen nyikorog,

Én dolgozni kezdtem, s cseppekben a zápor,
Hullani kezdett a Kleistre magától,
A kapu nyílt-csukódott szüntelen,
És borzalmasan megfájdult fejem,
S a málnahányás-csillagunk , a Mars,
Ragyogni kezdett távol, mint a menny.


9.

S míg lassan tántorgott az úton át,
gyűlölve őket, s gyűlölve magát,
helyét nem találva a régi házban,
megfőve szürke öltönyében inkább,
feladva tervét, miért idejött,
kiment, hogy sört döntsön magába,
ha már dönteni másban nem tudott.
S míg tántorgott lassan az úton át,
egy napszúrástól rekedt kutya sírt,
magányosan egy kerítés mögött,
megbánta már, hogy visszatért ide,
ahol egykor, mint legifjabbik költő,
a kártyában csak veszteni tudott,
lézengő holtakhoz beszélt csupán,
az alkotóház üres teraszán.
Így tántorgott lassan az úton át,
kipállva rendesen a téli öltönyében,
csak csontja zörgött a májusi hőben,
magába dönteni ment jéghideg sörét,
amit már úgy ivott, hogy szinte hányt.

 
 
0 komment , kategória:  3. Liber libri versgyűjtemény  
Hollósvölgyi Iván
  2009-07-16 22:22:13, csütörtök
 
  Hollósvölgyi Iván



NYOLC BOLDOGSÁG



Boldogok az egyéni vállalkozók,

mert ők, ha nem akarnak, nem

adnak számlát.

Boldogok a szappanoperák szereplői,

mert ők akkor is boldogok, amikor

sírnak.

Boldogok a határozatlan ideig

foglalkoztatottak,

mert őket megbecsüléséről biztosította

a Főnök.

Boldogok az olcsó húsok,

mert őket naponta leakciózzák.

Boldogok a szeretetre méltó beosztottak,

mert ők a Főnököt személyes

megváltójuknak tudják.

Boldogok a betelefonálós műsorok

betelefonálói,

mert ők meghallgatásra találnak.

Boldogok a jólöltözöttek,

mert ők erősen hisznek benne,

hogy boldognak látszanak.

Boldogok az erőműhálózat főrészvényesei,

mert ők minden megerőltetés nélkül

hihetnek küldetésük fontosságában.









A HUMÁNERŐFORRÁS-MENEDZSER
SIRALMA



A mélygarázsból kiáltok hozzád, Uram!

Alávetett a magasságos Tröszt engem,

nincs többé rajtad kívül menedékem.

Erőforrásaim apadtával mentoraim száma

is megcsappant az Igazgatótanácsban.

Egykori dicsőségem, a humánerőforrás-menedzseri

állás, odalett, íme, trolibusszal kell járnom.

Pedig nem múlt el nap, hogy az én egészen

elégő áldozatomnak szivarfüstje huszadik

emeleti irodádig ne hatolt volna.

Nem szállt le úgy az éj, hogy kedvenc titkárnőm,

a fiatal bárány, meg ne tudta volna,

melyik párnázott ajtó mögött lakik az Isten.

Mert a huszadik emeleten lakik az Úr, és az Ő

szentélye közvetlenül az Igazgatótanács tárgyalója

mellett van.

Mert a huszadikon lakozol, Uram, üzlethálózatunk

és valamennyi leányvállalat Atyja, és én idelenn

töltöm szerencsétlenségemnek napjait az

alagsor alatt több szinttel.

És parkolóőr az én nevem, Uram, és nem humánerőforrás-

menedzser többé, és kényszervállalkozásom forrásai

lassanként kiapadnak.

És titkárnőm sincsen, fiatal bárány, mi több, undorral

fordul el láttamra lakkcsizmájában a sarki kurva.

Ne fordítsd el arcodat tőlem, Uram, a mélygarázsból

kiáltok hozzád, emelj föl magadhoz engem

a huszonegyedik emeleti bárba!






 
 
0 komment , kategória:  3. Liber libri versgyűjtemény  
     1/7 oldal   Bejegyzések száma: 66 
2009.06 2009. Július 2009.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 66 db bejegyzés
e év: 12296 db bejegyzés
Összes: 68303 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4988
  • e Hét: 52472
  • e Hónap: 325458
  • e Év: 1446744
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.