La Dodo lé la , ez a dallamos kreol felirat jelzi , hogy " Itt Dodo kapható."
Térjünk be az étterembe, és igyunk Dodót, ezt a helyben gyártott finom sört, ezzel is emlékezve a 300 éve kihalt Dodo madárra.
Amíg nem olvastam róla, mindig kacsának gondoltam, most már tudom, hogy a dodó,a madarak osztályába, a galambalakúak rendjébe és a dodófélék családjába tartozó, röpképtelen, kihalt faj.
A dodógalamb az ember által kipusztított állatfajok jelképévé vált.
Két fajtája volt, a Mauritiuson honos barna dodó, és a reunioni fehér dodó, napjainkra azonban jóformán bizonyosra vehető, hogy ez utóbbi állat sosem létezett, a tudósok összekeverték az ugyancsak kihalt reunioni ibisz madárral. Ezt megerősítették a 20. században megtalált csontjai tanulmányozása alapján, ekkortól hívják Borbonibis latipes -nek, bár nekem a régebbi " Réunioni dodó ", " Réunioni remetegalamb" ill." fehér dodó " szinonimák jobban tetszenek.
Portugál tengerészek fedezték fel 1613-ban. A dodók nagyméretű, 1 m magas, 25 kg-os madarak, nagy fej, erőteljes csőr, vaskos lábak, csökevényes szárnyak jellemezték őket.
Szárnyaik túl rövidek voltak ahhoz, hogy nagy testét a levegőbe röpíthessék.
Ősei valószínűleg valamelyik madagaszkári íbisz kolóniából származnak, melyek trópusi viharral kerülhettek Reunionra. Itt ragadozó emlősök hiányában felhagyott a repüléssel, testmérete megnőtt, magányos életmódúvá vált .
A sziget őserdőiben talajlakó életmódot folytatott., ahol különféle növényi termésekkel, illetve kisebb gerinctelen állatokkal táplálkozott.
Az idők során elvesztette félelemérzetét, így a telepesek számára könnyű préda lett. Csaknem ehetetlen húsa miatt később felhagytak vadászatával, vesztét a szigetre került más állatok, és a lakóhelyéül szolgált erdők kivágása okozta.
Kihalásának pontos időpontjáról megoszlanak a tudósok véleménye.Az élő állatról szóló utolsó híradás Benjamin Harrytól származik aki állította, hogy 1681-ben még Dodó élt.
Mauritius akkori kormányzójának vadászfeljegyzéseit tanulmányozva megállapították, hogy a kihalás lehetséges időpontja 1688-1715 között lehetett.
A 19. századra a dodó alakja szinte teljesen feledésbe merült és a mítoszok ködébe burkolózott egészen 1865-ig, amikor George Clarke, mahébourg-i iskolamester a Mare aux Songes (mocsaras terület Mauritiuson) környékén rá nem talált az egyszervolt madár csontjaira.
Időről időre felbukkan olyan valaki is, aki azt állítja, élő dodóval találkozott, ennek valóságtartalma minimális, hiszen évszázadok óta nem történt hiteles észlelés, de mivel Mauritius körül vannak még érintetlen élővilágok, felfedezetlen földterületek, így az élő dodó legendája nem cáfolható.
Amióta a dodó kihalt, sok csontot, több beszámolót és néhány rajzot gyűjtöttek össze a madárról.
A fent említett mocsaras terülten 2005-ben egy nemzetközi kutatócsoport különböző korú dodócsontokat talált, a leleteket Hollandiában , a leideni Naturalis Múzeumban állították ki.
A felfedezés különösen azért nagy jelentőségű, mert ezidáig csak nagyon kevés és hiányos maradvány állt a tudomány rendelkezésére. A legjobb állapotban lévő maradványok az oxfordi Ashmolean Múzeumban láthatók, egy ugyanazon madártól származó láb és fej - ezek egyúttal az egyetlen ismert és fennmaradt lágyrészmaradványok is. A történet szerint 1755-ben a múzeum kigyulladt és a világon utolsóként ott kiállított kitömött dodó lángoló testéből mindössze ezt a két darabot sikerült megmenteni.
Saint-Denis Természettörténeti Múzeumában egy reprodukció látható a fehér madárról mellette egy csontváz.
A fennmaradó rajzok, képek közül a legszenzációsabb egy, a 17. században készült holland rajz, ami 2009 nyarán a híres Christie's aukciósház kalapácsa alá került.
A 25 cm X 20 cm -es kép, ismeretlen holland festőtől származik 1650 körül készülhetett.
Egy londoni paleontológus, dodószakértő szeint szokatlan az ábrázolási mód , mert míg a dodót általában oldalról ábrázolták ,addig ezen a képen háromdimenziósan láthatjuk.
Azt, hogy a kép gazdát cserélt-e a Christie's reményei szerinti 6000 fontért nem olvastam, az biztos, hogy én nem vettem meg, Dodót enélkül is megszerettem.
Nézem naponta hűtőmágnesként, tányérra festve, doboz fedelén, és ez a kis esszém bizonyítja, hogy a címben szereplő kreol mondat nemcsak a sörre értendő, Dodó él, szívünkbe zártuk örökre. La Dodo lé la !
Dodo bélyegként
Link a sör honlapja Link rengeteg fotó, és egyebek Dodóról
Saint- Denis, a maga 140 000 lakosával , 3 oldalról heggyel körülvéve, az Óceán és a meredek sziklafal közé szorított, 13 km -es autóútjával, a Littoral-lal, a tipikus kreol házaival, és a pompás pálmasétányával, a Barachios- val , egy kedves kozmopolita kisváros.
" Mirabile dictu", még elmondani is csodálatos, hogy ebben a városban a különféle kultúrák , vallások, etnikumok teljes harmóniában élnek egymással.
Itt minden természetes, nincs semmiféle megkülönböztetés, diszkrimináció.
Láttam indiai ingben az utcán szembejönni férfit, az utca túl oldalán meg csadorban nőket beszélgetni.
Láttam bemenni a mecsetbe a férfiakat cipő nélkül, hallottam a müezzin imára hívó énekét.
Megcsodáltam a tamil hindu templomot, a gyönyörű színes szobraival felejthetetlen lett számomra.
A katolikus katedrálisból ottjártamkor éppen orgonamuzsika szűrődött ki, fokozva az áhítatos hangulatot a templomkertben egy padon megpihenve.
Rajtam kívül senki nem lepődött meg, egy érdekesen kifestett arcú nő látványától, akinek ez a feltűnő maszkja, a szomszédos Mayotte szigeten mindennapos"viselete." Bámulni bámultam rá, de lefényképezni már nem mertem, nem lett volna illő.
Többször is nyakamba vettem a várost gyalog, hiszen legjobban így lehet megismerni a részleteket, így lehet teljesen átvenni a nyüzsgő hangulatát, élvezni, hogy már ismerősek az utcák, melyik hova vezet. Ez ebben az esetben elég nehéz volt, ugyanis nagyon egyformák.
Egyszer a központból nem a megszokott irányban indultam el, és sehogy se tudtam, hol vagyok.
A térképen is látszik, hogy mennyire szabályosan, négyzetesen haladnak, nehezen találtam vissza a belváros sétálóutcájához, a Rue Maréchal Leclerc-hez.
Többedik alkalommal már megszoktam, hogy itt is pálmafák lengedeznek lépten-nyomon, egzotikus virágok díszelegnek, a kinai és indiai muszlinok itt is uralják a kereskedelmet, de a modern , európai jellegű boltokból sincs hiány. Ugyanúgy vehető a legújabb IPhone, CD-k, mint bárhol Franciaországban. Sőt, szinte nincs is "made in Reunion" jelzésű áru, még a vaníliák csomagjai is madagaszkáriak zömmel.
Nacionálém felfedésétől a kezdeti sikertelenségek után leszoktam, sehogy se értették meg a "Hongrie "vagy" hongroise " kiejtésemet, s miután még Nicolas Sarközy említése sem hozta meg számomra a sikerélményt, beláttam , hogy vagy nem politizálnak a fiatal eladónők, vagy az anyaországtól való tízezer km távolság áthidalhatatlan hiányosságokat okoz, ha még a francia köztársasági elnököt sem ismerik, nemhogy magyar, nagybócsai származását.
Sokszor még Európa elhelyezkedésével se voltak teljesen tisztában , de egyszer egy indiai üzlettulajdonos amúgy is mosolygós arca felderült, és az Hongrie-t összekapcsolta Budapesttel! Nem Bukaresttel, nem Ukrajnával és nem egyébbel. Kiderült, hogy a lánya már járt fővárosunkban, mily meglepő. Becsületére mondva pár nap múlva is arra jártam, az ablakon kinézve megismert, mosolygósan kiáltotta, Budapest. Jó a memóriája, és potenciális vásárlót látott bennem újra valószínűleg.
A város főutcáján ( rue de Paris ) felüdülés végigsétálni. Itt már nincs vásárlásra csábítás , itt már csak csodálkozni kell és ámuldozni a kreol építészet szépségein,a csipkézett fafaragással díszített házakon, a szebbnél szebb emeletes, de még így is alacsonynak látszó palotákon , melyekhez szemet gyönyörködtető parkosítás társul lépten-nyomon. Minden épület a hozzá tartozó kertjével rendezett, eltervezett és az európai szemnek ismeretlen virágok, fák látványa miatt elbűvölő.
Egy- két oleandert és flamingót felismertem, a virágok , növények ,fák nagysága, változatos alakja, csodálatos színei és az illatok keveredése álomszerüvé tette jelenlétemet, legszívesebben ledőltem volna kedvenc pálmám, a L'Arbre du voyageur "tövébe, hiszen utazó vagyok én is, és a növényben tárolt iható vízre is igencsak szükségem lett volna már.
A pálma vize helyett a bougainvllier-ek, hibiscusok, porcelánrózsák, frangipanik és orchideák látványától és illatától elbódulva közeledtem a Léon Dierx múzeumhoz, a sziget egyik hírességének kiállítására.
Nem véletlenül, hiszen a reptéren kapott újság hívta fel figyelmemet Antoine Roussin francia festőművész éppen ebben az időszakban látható retrospektív bemutatására.
Ilyet is ritkán él meg az ember, hogy a múzeumban nyugodtan elmerülhettem a képek, kőnyomatok, szemlélésében, hiszen a kedélyesen beszélgető teremőrökön kívül senki nem zavarta nyugalmamat. Egyedül nekem vetítették a Roussin életét bemutató filmet, az Avignonban született művész életéről.
Antoine Roussin.1819-1894.
1842-ben, 23 évesen jött az akkor még Bourbon-nak nevezett szigetre, ahol 44 évig élt,és itt is halt meg.
A 19. század második felében " L' Album de I'ile de la Réunion " címmel 400 litográfiával örökítette meg a sziget akkori életét, lakóit,tájakat, madarakat, növényeket.
"Senki nem csinált hasonlót se ő előtte, se ő utána " ." Pour un original , c'était un original " ez a falra nagy betűvel felírt mondat hirdette a művész egyediségét, aki a festészet mellett megteremtője lett a litográfiának, a könyv nyomtatásnak és a fényképezésnek is.
Közel 150 kőnyomatot állítottak ki, és számos eredeti festménnyel adóztak a művész emlékének, akinek köszönhetően fennmaradt az utókornak Réunion tájai, népei, eseményei, még az akkori kolerajárvány is
La Villa du Département, az egyik legszebb kreol villa a művész rajzán és jelenlegi szépségében.
A Katedrálisról 1870 körüli festett képe a legszebb számomra.
A naplemente a Barachois-on ért.
Szép ez a látvány, ahogy a hurrikán pálmák hajladoznak a szélben, a palack-pálmák között andalognak a párok, ahogy az óceán hatalmas hullámokkal mossa a partot, a nap fénye csillog még kicsit a távoli messzeségben.
Szép volt ez a nap, s amíg vártam, hogy családom értem jöjjön és mesélhessek nekik az erkélyen borozgatva Saint -Denis esti fényeiben gyönyörködve, Goethe sorai jutottak eszembe vágyva a lehetetlen beteljesüléséhez:
" Idő, állj meg egy pillanatra, s ti, suhanó percek, várjatok".
Coucher de soleil au Barachois
Reunion szigetén egy kicsit vulkanológusokká váltunk , amikor egy egész napos kirándulást tettünk , a Piton de la Fournaise -hez, a sziget vulkánjához..Szépen hangzó neve van . Kemence- csúcs
Egyike a Föld ma legaktívabb és legszebb tűzhányóinak, azonban a gyakori kitörések ellenére sem tartják igazán veszélyesnek. A hozzá vezető út egyik érdekessége a táj metamorfózisa.
Az autó szinte időgéppé alakul, amelynek segítségével átrobogunk a különböző földtörténeti korokon.
Kezdetben még minden zöldellő, virágos , fekete-fehér, Holstein- marhák legelésznek a távolban, akárcsak az osztrák Alpokban .
Nem sokkal később egy csodálatos cryptomeria-erdőn keresztül visz az út, a növényzet innen kezd ritkulni, a gazdag növényzetet sivatagi látvány váltja fel,Plaine des Sables -homokmező, már csak egy-két hangafű búslakodik itt-ott.
A kanyargós út mellett hatalmas sziklák sorakoznak. A talaj barnából fokozatosan vörössé válik, ameddig a szem ellát mindenhol vöröses vulkanikus salak.
Ilyen lehetett a sziget több millió évvel ezelőtt. A Pas de Bellecombe parkolótól már gyalog kell folytatnunk utunkat ezen a rendkívül érdekes holdbéli tájon, a 2311 m magasan fekvő kilátóig.
A panoráma lenyűgöző, szavakban még a francia c'est magnifique! kifejezés se adja vissza a látvány csodálatos, egyedi, különleges mivoltát. Ilyet érezhetnek az űrhajósok, vagy a hegymászók. Megszűnik a világ, az ember átadja magát egy álomszerű lebegésnek, ami keveredik a valóság holdbéli érzetével. Hoztam pár követ, itt látom a polcomon, bizonyítva, hogy valóban ott jártam.
Egy 360 fokos, tehát teljes körtérképen tanulmányozhattuk a látványt, nemcsak azt, hogy a helyszinen mi látható, hanem még más városok, pl. Párizs, Moszkva, Syndey stb. irányát is.
A kráter mentén megtehető több órás gyalogtúrák is. Ilyenekre természetesen csak sportos előélettel rendelkező egyének vállalkozhatnak, nekem csak a túra kezdetét jelentő bezárt kapu látványa jutott,és a kalderába vezető hosszú lépcsősorra is lekukkantottam. Ha közelről nem is, de fentről megcsodálhattuk és így is felejthetetlenné vált számomra egy régi, 1713-ban történt kitörés nyoma, a Formica Leo, kis vulkánkúp.
Visszafelé kinézve az autóból láttam csak, hogy meglehetősen kanyargós úton jövünk-megyünk, újra átvágva a homoksivatagon, a cryptomeriaerdőn, az osztrák Alpokon, az egyik kilátónál egy kicsit ájuldozunk a leírhatatlan panorámától, még a neve is szinte leírhatatlan, Nez du Boeuf, A bika orra, s máris megérkeztünk a Vulkán háza múzeumhoz( La Maison du Volcan).
Minden, amit a vulkánokról tudni lehet-- mondhatom a múzeumról, hiszen nemcsak a Piton de la Fournaise-ről mutattak be mindenféle tájékozató posztereket, maketteket, vitrinben lévő térképeket, tájékoztató filmet és 3 dimenziós filmet is, hanem a világ minden táján előforduló vulkánokról is preciz, tudományos, élvezetes, áttekinthető ábrákat.tanulmányozhattunk több órán keresztül.
Nekem legjobban a kronológiai sorrendben leírt vulkánkitörések tetszettek, napra pontosa leírva a kitörések dátumait, és az áldozatok számát is.
A háromdimenziós film speciális szemüvegen keresztül adta élményből eddig kimaradtam, talán az újdonság varázsa miatt, vagy a kevés francia-tudásomat is élvezve, szívembe zártam az animációs narrátor figurát, aki félelmetesen közelre, szemem elé jőve, sulykolta belém a vulkán- ismereteket, egy életre megtanultam a legutóbbi kitörés dátumát: 2007. április 2, hétfő.
A kitörések számát tekintve a Piton de la Fournaise a világ egyik legaktívabb vulkánja: 10 év alatt több mint 20 alkalommal lépett működésbe. A legjelentősebb lávafolyások elöntötték a les Grandes Plentest (nagy lejtőt) , majd robbanások és óriási gőzfelhők kíséretében kijutottak az Óceánba.
A kaldera belsejében rétegekként látszódnak a előző lávaömlések.
Azóta a narrátorka már tudósíthatja a látogatókat ez éveleji erupcióról, ugyanis 2010. jan 2-án jelentős szeizmikus aktivitást tapasztaltak, majd megjelentek a lávafolyamok és vulkáni hamu lökődött ki. A tűzhányó fölött végzett felderítő repülés során a vulkanológusok azt tapasztalták, hogy a Dolomieu kráter egy része beszakadt, földcsuszamlások alakultak ki.
A 2007-es kitörésnél keletkezett egy 800 x 1200 m-es, 300 m mély kráter, ami beomlott, most ennek a belső részén tört ki a láva, igy nem veszélyeztetve a környezetet egyedülálló, lenyűgöző turisztikai látványosságot jelent az ide kirándulóknak.
Vissza a jövőbe, mi még itt nem tartunk, hanem sajnálva, hogy el kell hagynunk a kis rajzfigurát és elégedetten a kibővült ismeretektől egy hangulatos fogadóba tértünk , aminek csakis Auberger du Volcan lehetett a neve.
Előételként fiatal pálmaszár- darabkákat kaptunk csőben sütve ( gratin de palmistes ),majd maradva a magyar hagyományoknál grillcsirkét választottam sült kruplival , a hozzáivott helyi sör, a kihalt madárról elnevezett Dodo , és a már általam franciául rendelt cafe noisette (kávé tejszínnel) igazi élvezetet jelentett.
S miután vejemmel kölcsönösen megállapítottuk, hogy nem tudunk folyamatosan beszélni egymással se franciául se magyarul, mindkettőnk pozitív kisugárzása lehetővé tette , hogy szavak nélkül is megértsük egymás szeretettel gondolva az otthon maradt kedvesre, aki velünk volt a szívünkben ma, ennek a felejthetetlen napnak minden egyes percében. Link
A húsvét utáni pár napot a szomszédos álomszigeten töltöttük, ahol internet lehetőség hiányában a külvilág teljes kizárásával lubickoltunk az Óceánban és úsztunk a boldogságban.
Sok felé jártam már, de ilyen gyönyörű, tökéletes tengerpartot nem láttam!
Repülővel csak bő fél óra út volt, alig ittuk meg a kávénkat és ropogtattuk el a miniatűr kekszecskét, már le is szálltunk. Vejem szervezésének köszönhetően, aki mindenből a legjobb minőséget szereti, egy csodálatos üdülőkomplexumba vitt a minibusz. Luxus volt a javából, a 3 éttermével, úszómedencékkel, a kis bungalóival, amelyekhez külön utcák vezettek, az elképesztően buja növényzettel és egzotikus állatokkal. A teraszunkra minden nap leszálló madarak közül nekem egy kis piros -begyes tetszett a legjobban.
Egyik délután a teraszon pihenve hirtelen felnéztem és megláttam őt, az emblematikus állatkát, a zöld színű, piros- pöttyös gekkót, aki megérezve a pillanat varázsát nem siklott tova, hanem megvárta míg berohanok a gépért, és remek fotó született..
A pillanat egyszeri és megismételhetetlen.Őt nem láttam többször, de szürkés-barnás rokonaival együtt tusolhattam.
A kert flórája és faunája annyira meghökkentően gyönyörűséges volt, hogy egyik ámulatból a másikba estem. A trópusi szimbólum ,a Frangipanier vitte a prímet, de a többiek, hibiszkuszok, japán rózsa, oleanderek, és a rengeteg pálma, a kisnövésű mauritiusi kék pálmától kezdve, a palackpálmán át az óriási hurrikán pálmáig, mind-mind felejthetetlenné tették, az amúgy is álomszerű képet.
Sétálva az utcácskákon meghatározhatatlanul kellemes, egzotikus illat szállt a levegőben, talán ilyen lehet a paradicsomban, az Ylang-Ylang illata vegyült a luxus illatával.
A személyzet teljes alázattal és udvariassággal köszöntött franciául vagy angolul jártunkban keltünkben bárhol voltunk, hibiszkusz várt a párnánkon és különleges vanília tea kikészítve minden nap.
Egyik délután fákat, bokrokat, virágokat fotózva sajnáltam, hogy nem vagyok botanikus, nem sokat tudok a növényekről. Ezt bepótolandó vettem is egy összefoglaló könyvet , Trees and Shrubs of Mauritius and the Indian Ocean Islands címmel.
A beach meg tényleg olyan volt, mint a filmekben, képeslapokon, vagy még szebb!
Az Óceán a kék-zöld minden színárnyalatában pompázott, szemben egy Oroszlán-hegynek nevezett orom magasodott, pálmafák és nádtetős ernyők lengedeztek a kellemes szélben, a kis fehér kavicsos parton mezítláb futottam, lenge ruhámat és hajamat fújta a szél, minden mint a mesében, vagy az amerikai filmekben velem a főszerepben.
A sportolás összes lehetőségével kedveskedett a szálló, vitorlázás, vizibicikli, kajakozás, szörfözés,búvárkodás , s még hajókázást is szerveztek, egy üvegaljú kis hajóval csodálhattuk a korallokat , kis halakat az óceán mélyén , immár az óceánból gyönyörködve az üdülőnkre.
A reggelinél és vacsoránál nem lettünk betegek a sok evéstől, pedig a választék hétországra szóló volt, teljesen megfelelő a magyar gyomornak, a séf a szemünk láttára sütötte a húsokat, halakat, palacsintát, vagy pizzát.
Az egzotikus gyümölcsök, papaye, ananas, goyavie, fruit de passion (maracuja), carambola stb, és a különleges desszertek látványa és ízlelése fokozta gourmet mívoltomat.
Mahébourgba, a közeli településre , ellenállva az ajánlkozó és olcsó taxisok invitálásának busszal mentünk. Ennek életkora vetekedett az enyémmel, kétségkívül felejthetetlen volt az a pár km megtétele, zajban zötykölődésben, visszahozta a szocializmus busz -utazási emlékeimet.
A nosztalgiázás a városban is folytatódhatott, hiszen alig láttunk rendezett épületet, viskók, fészer-szerű tákolmányok szolgáltak lakóhelyül , még szerencse, hogy az óceáni sétány itt is csodálatos.
"Az Oroszlán- hegy belelógatja lábujját a tengerbe."--ez az idézet volt a kövezetre írva angolul , és valóban , ilyen érzetem volt, mintha a tárgyak megszemélyesednének, nem csodálkoztam volna ha a hegy oroszlánként ugrik egyet.
Az egzotikus piacon természetesen vaníliát vettünk ,és nem bírtam ki, hogy ne vegyek egy tradicionális indiai ,gyönyörűen hímzett tunikát nadrággal, sállal. Azóta utánanéztem, hogy mit is rejtegetek a szekrényemben, hiszen még egyszer se mertem itthon megjelenni benne.
Kurta. ez egy lenge ing, ami a viselője térdéig ér, hozzá salwar nadrág, egy szintén lenge, pizsamaszerű nadrág, amely a lábszárán bő és az alja felé vékonyodik, és az elmaradhatatlan , a ruhához harmonizáló színű dupattának nevezett sál. A tenger kékje és a nap sárgája a két szín, a tunikán aranyhímzéses halak sorakoznak, hagyományos, de modern , feltűnő és kihívó, s mint tudjuk én nem ilyen vagyok, a ruha még várja a megfelelő alkalmat a viseléshez. Akkor még mindezt nem tudva boldogan búcsúztam el a barátságos, és főleg türelmes butikosnőtől, és az ajtóban futtában egy kosárban megpillantva megvettem egy hímzett mobil -tartót , amit azóta is imádok. és mindig magamnál hordok. Ő akart engem, a ruha még nem.
Vásárolgattam a szálloda egyetlen butikjában is, ahol nem fogadták el a dombornyomatú OTP kártyámat,sőt az eladólány teljes értetlenséggel fogadta azt a tényt, hogy van még olyan emberi lény,mint én, aki nem tudok se angolul, se franciául tökéletesen, akkor Magyarországon hogyan beszélnek az emberek, kérdezte vejemtől. Nem értette meg ezt az egyszerű tényt, hogy csak magyarul. Az említett két nyelv tudása annyira természetes, hogy azóta újult erővel tanulom a franciát és angolt, belátva a nyelvi hiányosságok okozta bonyodalmakat.
Dive into a dream! Plongez dans un réve!
Nekem sikerült teljesen elmerülnöm az álomba, és amikor a mólón a hajnali napfelkeltében fújta hajamat a lágy szellő, beszívtam magamba az óceán kékségét, a nap tündöklő sárgáját , a vízcseppek csillogását, éreztem a boldogságot, azt az boldogságot, amit Márai fogalmazott meg oly csodálatosan : "mindebben a boldogság visszfénye sugárzott,oly sejtelmesen és rejtetten, mint ahogy ez a boldogság tüneményének sajátja, mintha rögtön, a megvalósulás pillanatában már az emléke lenne valaminek."
Good bye Mauritius!
Réunion szigeten a túrázás kötelező.
A kis túrák közül 52-t mutat be egy könyv, a nagy túrákról, mint lehetőségről nem beszélhetek, ismerve a "no sport" Churchill-től átvett élet-szemléletemet.
A túra kezdete, Cilaos, a nyugodt kis város egykoron a szökött rabszolgák búvóhelyéül szolgált, a legenda szerint a Cirque de Cilaos, " a hely amely nem hagyható el"
a madagaszkári "tsilaosa" szó jelentése szerint.
A táj természeti szépsége, a Piton de Neiges- Havas Csúcs (3069 m) magassága elképzelhetetlen síksághoz szokott szemnek. A fák, páfrányok, hegyek, felhők, illatok, a buja növényzet, a tipikus reunioni páfrányfa , a La Fougére Arbolescente és a túra során minduntalan felbukkanó gyönyörű fehér templom, a L' Église Cilaos látványa álomszerűvé tette a valóságot.
Az útikönyv szerinti 40 perc helyett velem két óra múlva csodálhattuk meg a cél-vízesést, ami ellentétben a nevével lilás-kékben álcázta magát, Cascade de Bras Rouge- Vörös patak vízesés.
Miután visszafelé is négykézláb sikerült átkelnem a patakon revideáltam magamban a fent idézett Churchill-i szlogent, és hősnek éreztem magam. Megcsináltam!
Vacsorára, a kreol módra sült báránynak érdekes módon marhapörkölt íze volt, esti sétánkat az Orion csillagkép fényei kísérték.
Réunion a kristálytiszta víz, az óriási erdők, a hallal- teli folyók, a vízesések és a virággal borított falú völgykatlanok láttán maga a földi paradicsom.
Az óceán melletti Saint-Gilles Les Bains -ben meglátogatott Jardin d'Eden 2, 5 hektárnyi területen mutatja be a világ minden részéről származó fákat, növényeket,virágokat, állatokat.
Nomen est omen.
Leírhatatlanul gyönyörűek az egzotikus növények, bokrok, fák,a paradicsommadár-virág
porcelán -rózsa, vörös gyömbér, póni- farok alakú kis fa, hibiszkuszok és vízililiomok.
Azután rengeteg, mindenféle alakú és nagyságú kaktuszhoz értünk, elvesztünk kaktusz-országban.
,,Kert a kertben" - helyszín következett, hiszen az Éden kerten belül egy kisebb kertbe értünk, a Jardin de Zen nevű kertbe jutottunk, ami a kövek a tájban való elhelyezésének művészete.
Valóban a béke és nyugalom szigete ez, tökéletes alkalom egy kis meditációra.
Aztán, hirtelen elénk toppant a Gecko, kreolul margouillat, amint éppen egy virágon kúszott.
Hiába mondtam neki, hogy hagyja el a növényt, nem értett magyarul, maradt és kéjesen pózolt a fotósok előtt.
Az óriás pálmák mindenhol szépek, mindegy mikor látjuk őket, napkeltekor vagy naplementében, erős szélben vagy nyugalomban, megunhatatlanok, és mindig késztetést érez az ember, hogy megörökítse sudár alakjukat. Most távozóban az Éden Kertből fotóztam le őket, a naplemente fényeiben.
Az édeni hangulat után a La Bassin de Paix, Béke tóba ömlő vízesést pontosan 187 lépcsőn kellett megközelíteni. A fáradalmakat feledtette az elénk táruló zuhatag a maga gyönyörűségével, a kristálytiszta tó, aminek kútvíz hidegségét lábujjunkkal érzékeltük, elismeréssel látva a tóban fürdőzőket.
Bármennyire is hihetetlen, de megmártóztam a jéghideg vízben!
Az erről megörökített képen állítólag hasonlítok a néhai Diana hercegnőre.
Mehetnék helyette Madame Tussaud panoptikumába?
Réunion az Indiai-óceánban , a 21. déli szélességen és az 55. keleti hosszúsági fokon helyezkedik el Madagaszkártól keletre.Nagyjából 3 millió évvel ezelőtt született vulkanikus tevékenység eredményeként.
Kerülete 207 km, területe 2511 négyzet km.
Lakossága 743 981 ( 2002-ben)
A lakosság 86 %-a római katolikus, a többiek hinduk, muszlinok, buddhisták.
Éghajlata trópusi, erős óceáni befolyással.Két évszak van.
Franciaország tengerentúli megyéje, kristálytiszta víz, termékeny síkságok, óriási erdők, hegyek, hallal teli folyók, virággal borított falú völgykatlanok alkotják e földi paradicsomot.
A hosszú repülés alatt, Párizstól 11 óra , már mindenem fájt, fejem, lábam, fogam, hasam,és hiába kedveskedett az Air France 15 féle zene- csatorna-hallgatással, filmek nézésével, mindenkinek külön monitorral,finom vacsorával, reggelivel,a fáradalmakat csak a megérkezés boldog pillanatai kompenzálták.
A lakás csodálatos fenn a hegyen, két nagy erkéllyel, az egyik az óceánra néz.
Boldogító érzés ez, ilyen látványra ébredni, az óceánt nézve reggelizni,vacsorázni.
Esténként az alattunk lakó, művészi fokon zongorázik, hab a tortán, hogy csupa számomra ismerős Chopineket játszik gyönyörűen. Úgy éreztem álmodom, de az a szép az egészben, hogy felébredve is ilyen idilli a kép. A város, Saint-Denis,egy kisváros benyomását keltette, bárhova nézünk pálmát látunk.Van utazó, palack, datolya, kókuszpálma, az elképesztő buja növényzet miatt egzotikus a látvány, de a másik pillanatban meg úgy éreztem magam, mintha bármelyik francia városban lennék.
Az első napokban zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék . Így nem az óceánba vetettük bele magunkat, hanem kirándultunk a sziget két legjellemzőbb termékét megismerni: a vaníliát és a rumot.
Életemben először láttam magát a vanília-növényt, amely az orchideák családjába tartozik.
A vanília egy hosszú, lián ennek következtében a nád között levő fákra futtatják fel, mert a nád védi meg a legjobban az esőtől és a széltől, így használják ki legjobban a termőföldet is.
Minden egyes virágot kézzel kell átoltani, majd csak 9 hónap múlva lehet leszedni.
A "munkások" 2000 ! virágot termékenyítenek meg naponta! Júliustól szeptemberig szedik le, hónapokig szárítják, havonta nézik,hogy nem kapott-e gomba-fertőzést, majd hosszúság szerint rekeszekbe rakják..
Egyesével tapogatják, az az érett, ami a kézhez ragad. Már csak a csomagolás van hátra.
Edmond Albius nevéhez fűződik a vanília kézzel való megtermékenyítése, valamikor 1841-ben fedezte fel, azóta is ezt a módszert alkalmazzák. A képen ennek a technikája látható.
A rum üzem legalább ennyire érdekes volt, itt is volt ismeretterjesztő filmvetítés, majd egy harsány, vidám nő vezetett minket az üzembe, aki a magyar jelzőt hallva, úgy tett mintha tudná honnan jöttünk és nagyon örült nekünk.
Rumkészítés dióhéjban: a cukornádból a cukorgyártás mellékterméke a melasz, ebből erjesztéssel először borszerű lé lesz, majd bepárlással rum. Aszerint.hogy hogyan érlelik különböző ízű lesz, portói,konyakos, vagy tölgyfa hordóban érlelt ,3-15 évig is érlelhetik, évente 7-8%- a elpárolog.
Este az isteni 49 % -os, tölgyfa-hordóban érlelt helyi rummal és mangóval készült punch -koktél, és a finom sülthöz ivott Bordeaux-i vörösbor megtette hatását , franciául is sokat tudtam beszélni.
A határtalan öröm, boldogság- érzet, hogy itt vagyok szétáradt bennem, és miután félálomban megcsodáltam , hogy a Coriolis-erő hatására ellentétes irányban folyik le a víz a kádból, mint az északi féltekén, jóleső érzéssel gondoltam arra , hogy a kaland elkezdődött a javából!
Bienvenue Reunion!
Nagyon kötődöm a tárgyakhoz.
Szinte kórosan. Főleg az ékszerekhez, hiszen mindegyik megvétele valamihez kapcsolódik számomra, általában utazáshoz, vagy ünnephez. Igyekszem különlegeset venni, ami rám jellemző, örömet és boldogságot jelent felvenni "őket", szinte az adott hangulatomhoz választok belőlük.
A mai nap stresszét levezetendően induló-félben a mellékállásomba, gondoltam felveszem a idén vásárolt, gyönyörű, az utazópálma legyezőleveleit ábrázoló medálkámat.
Nem volt a helyén.Sajnos máshol se, így elmentem medál nélkül, de egész idő alatt ezen gondolkoztam, hogy nem lehetek ennyire peches, hogy elvesztettem valahol.
Türelmetlenül,idegesen értem haza, hogy végre megkeressem a szeretett medálomat.
Nem nagy, de nagyon kedves, mutatós darab. Nem is az értéke számít, ha elveszik, csak az eszmei oldala. Meg az, hogy pótolhatatlan.
Mindent kiraktam a szekrényből. Sehol.
A többi tartót is kipakoltam, sehol. Ekkor már kezdtem pánikba esni. Még a végén tényleg elveszett.
Erre a gondolatra szégyen ide vagy oda, bőgni kezdtem, mint egy gyerek.
Az egész nap feszültsége kijött a könnyeimmel, és a szomorúságommal.
Ennek ellenére éreztem, hogy meg kell találnom, nem lehet, hogy enélkül keljen élnem a jövőben.
Megnéztem a polcot, ahova általában leteszem az aznapi ékszereimet, (ez volt az első délután is).
Sehol semmi.
Aztán kb. 3 polccal alatta a könnyeimen keresztül láttam, hogy ott van Ő, az utazópálma . Szerényen, megbújva a sok tárgy között. Ekkor kezdtem még jobban sírni, most már a megkönnyebbüléstől.
Vannak megfoghatatlan véletlenek, mert lehet hogy ha ma nem keresem, tényleg örökre eltűnik az életemből.
Ha legközelebb találkozunk Őt fogom viselni. Megérdemlem.
Szeretem Párizst, és hiába voltam ott jó párszor, nem tudom megunni.
Mindig örömet jelent a híres nevezetességeket, Notre-Dame, Louvre, Sacré- Coeur stb. megnézni többedszerre is, de boldogság a Luxemburg parkban ücsörögni, vagy sétálni a Tuileriák kertjében. Beszívom magamba az illatokat és nézem a bohém, vidám, elegáns, finom franciákat. megpihenve a Diadaliv árnyékában, és élvezem hogy már franciául tudok rendelni egy kávét a Boulevard St. Michelen. A rengeteg látnivalóból kiemelném a Musée d'Orsay-t, ezt a pályaudvarból kialakított múzeumot, aminek leghíresebb festménye Manet Olympiája, ami akkor 1863-ban igencsak meghökkentő volt.
Felemelő érzés és egyben megható volt látnom eredetiben a plakátokat, melyek reprodukciói évekig albérleti szobám falát díszítették egyetemi éveimben.
Nem messze a Latin negyedhez van egy bájos kis utca,sikátorokkal,éttermekkel, piaccal,a
Rue Mouffetard. Az utca Párizs legrégebb utcája, itt írta Rabelais pajzán rímeit, és Villon is még-pajzánabb verseit. Link
A múló pillanatok varázsa Párizs számomra.
Az idő nem állt meg, a rohanó percek nem vártak akkor se, amikor a fényben úszó Champs Elyséen a cabrio Clio -ból az Eiffel torony villogott rám minden pillanatban, karnyújtásnyira éreztem a Louvre Pyramidját , vagy amikor könnyezve imádkoztam a Notre Dame-ban, hogy a " kizökkent idő" helyretolódjon a Szűzanya segítségével.
"A boulevard Saint-Michel s a rue Cujas sarkán valóban lejt kissé a járda, minden olyan, ahogy Radnóti látta rég;" Chopin háza is áll még a Vendome tér 15-ben, és Belfegor suhant el mellettem a Louvre szökőkútjánál ülve.
És a megfejthetetlen, ötszázéves mosoly! Oly igéző, hogy inkább isteni, semmint emberi eredetű.
Egyetlen más műalkotás sem tett ennél tartósabb hatást a körülöttünk lévő világra.
A hölgy egy 6, 2 millió dolláros , perui építész által kivitelezett ,speciálisan megszerkesztett kiállítófaláról vonz magához milliós tömeget az idők végezetéig.
Au revoir Paris! J'adore! az ötszázéves mosoly
Link Degas-Monet + Yves Montand Link Sous le Ciel de Paris Edith Piaf and Paris photos Notre Dame, a csoda helyszíne
a Pyramid és a Louvre
Link Paris, toujours Paris! Link 24 hours in Paris Link Louvre
Bikal, Baranya északi peremvidékén, Pécstől 50 km-re, a tolnai megyehatár közelében fekszik.
A községet és környékét Puchner Hannibál osztrák tábornok kapta jutalmul katonai szolgálataiért.
A 19. század közepén épült, igényesen felújított kastélya ma hotelként üzemel.
A kastély a 19.századi francia életérzését keltette bennünk a korabeli gyönyörű bútorokkal, függönyökkel, zöldtapétás kis szobával, a reggelire kapott tökéletesen Bordeaux-i ízű csokis croissantokkal, és a rengeteg sajtkínálatával.
A vacsora- választék is érdekes módon eltért más hotelekétől és nagyon ízletes volt a kacsasült, szarvaspörkölt, rántott süllő, madártej, rakott palacsinta stb.
Ami igazán különlegessé, egyedivé teszi a szállodát, kiemeli a többi kastélyszálló közül, a gyönyörű marokkói stílusú fürdő, halk zenéjével, érdekes alakú lámpáival, kényelmes pihenőágyakkal, szobrokkal rendkívül megnyugtató hatást kelt, tökéletes az ellazulásra.
A Kastély mellett 7,5 hektáron, a tulajdonos egy élménybirtoknak nevezett falut- várost képzelt el, reneszánsz hangulatban.
"Ahol életre kel a középkor"
Ez Magyarország első tematikus élményparkja, ami felidézi és életre kelti a középkort mesterek, színészek, lovasok, íjászok és madarászok közreműködésével. A 7,5 hektáron elterülő birtok területileg öt részből áll: középkori falu, óváros, főtér, reneszánsz palota és a lovagi küzdőtér.
A látogatót a főbejárattól a falun keresztül vezető út viszi végig a birtok területén. A faluban található fazekas, kosárfonó és kovácsmester műhelye, állatsimogató, malom és a Zöld Diófa Csárda is, melyek mind-mind interaktív helyszínei az egész napos programnak.
Az óvárosban mesteremberek árulják portékáikat aranyos üzleteikben, minden egyedi, korhű és igényes. Az utcákon, tereken színészek és animátorok vásári komédiákkal hozzák vissza a középkor hangulatos mindennapjait.
A Madaras színpadon és a Lovagi küzdőtéren egy-egy komplett előadás is várja a nézőket. A tulajdonos királynak öltözve, fia hercegi ruhában velünk együtt sétált és kedvesen üdvözölt minket, mint alattvalóit. Finomabbnál finomabb pogácsákat, lepényeket, a helyszínen főzött lekvárokat kóstoltattak velünk, amivel már jóllakottan érkeztünk az ebéd helyszínére.
A királyi lakoma a délelőtt nagy üstökben a szemünk láttára főzött ,,Legény-fogó leves"-sel vette kezdetét. Az udvari bohóc kitüntető figyelmének köszönhetően a társaság középpontjába kerültem, mivel kérésemre mély tányért hozott a levesnek. Ezek után időnként megszólított vicces kérdéseivel, amivel fokozódott a vidám hangulat.
A szervezők kívánsága, miszerint ,,Légy része a reneszánsz legendának" nekünk megadatott.
Az erről megörökített fotót azóta is örömmel nézegetem. A reánk legjellemzőbb fénykép született: én mosolyogva tekintek a jövőbe, férjem érdeklődve tanulmányoz egy térképet.
Köszönet jár neki a jó választásért, hogy ezt a felejthetetlen augusztusi hétvégét ebben a csodálatos kastélyban tölthettük el, királynő lehettem a 21. században. Link a kastély honlapja Link az élménybirtok honlapja
A francia filmet olyan embernek ajánlom, aki szeret elgondolkodni az életen, szereti a francia nyelvet, empatikus képességgel bír,és nem szégyelli a könnyeit. Egyszóval önmagamnak.
Il y a longtemps que je'taime (I've Loved You So Long)
színes francia filmdráma, 2008
Rendezte: Philippe Claudel
Főszereplők: Kristin Scott Thomas, Elsa Zylberstein, Sege Hazanavicius, Laurent Grévill, Frédéric Pierrot
Különösen örültem, hogy nincs szinkronizálva, hiszen a francia nyelv nagyon szép, dallamos, lírai, ezzel még nagyobb hatást váltott ki nálam.
A két testvér újratalálkozásánál sejtelmesen, lassan, de állandó izgalommal jelen van a titok, a múlt,szinte sürgettem volna a filmet, hogy minél hamarabb kitudódjon, (a rendező nem így gondolta) a tett, és a kérdés, miért ült 15 évet?
Azzal, hogy a tárgyaláson ő nem beszélt, szinte önmagát is "megölte", vágyott a súlyos büntetésre, mert túl sok évnek gondoltam a 15 évet.
A főszereplőnő, Juliette, teljesen természetesen, mondhatni tökéletesen játszott.
Törékenységében, tekintetében érződött az elszigeteltség, magány, szinte túlzottan nyugodt volt végig.
Ezért is örültem a végső jelenetben a húgával, amikor a lépcsőn felfutva veszekednek és kirobban belőle a feszültség, ami 15 év alatt felgyülemlett benne. Végre tudott sírni,és ezzel kiadni magából a múltat.
A húgot játszó színésznő is tökéletes választás volt, a vidámságával , jóságával, a rendezett családjával, a bűbájos vietnami lánykákkal. Ilyen talán nincs is az életben, hogy ennyi év után ennyire akarjon valaki segíteni másokon, a testvérén.
Nagyon jól mutatja be a film az emberek viszonyulását , eleinte előítéletét,egy ilyen tettre, pontosabban azt sugallja, hogy ne legyünk előítélettel senkivel.
Kiérződik, hogy nemcsak az magányos , aki börtönből jön, hanem sokan a mai zaklatott életben.
Az egész élet benne van ebben a filmben, az újrakezdés lehetősége, bízzunk másokban előítélet nélkül.
Kristin Scott Thomas (Juliette)
Kristin Scott Thomas 1960-ban született Cornwall-ban. Anyja, Deborah Hong Kong-ban és Afrikában élt, és színjátszást tanult, mielőtt megismerte volna későbbi férjét, Simon Scott Thomas-t, aki az Angol Királyi Légierőnél volt pilóta, és aki egy repülőgépbalesetben vesztette életét, 1964-ben. Kristin nővére, Serena Scott Thomas szintén színésznő.
Kristin Scott Thomas gyermekkorá Dorsetben, Angliában töltötte. Érettségi után Londonba költözött, ahol drámatanítást kezdett tanulni. Miután közölték vele, hogy soha nem lesz belőle jó színésznő, Párizsba költözött, ahol gyerekfelügyeletből élt - és amely városban egyébként a mai napig lakik. Párizsban már színészetet tanult, és az iskola elvégzése után, 25 évesen, 1986-ban kapta meg első filmszerepét. A telihold alatt főszereplője Prince volt, aki később, idén megjelent lemezén egyszemélyesen neki írt dallal kedveskedett a színésznőnek.
Scott Thomas első nagy sikere az 1992-es Keserű méz volt, melyet Roman Polanski endezett. Filmbéli partnerével, Hugh Grant-tel két évvel később is együtt dolgozott, a Négy esküvő és egy temetésben nyújtott alakításáért a színésznő elnyerte a Brit Filmakadémia, a BAFTA díját. Az 1996-os Az angol betegben együtt játszott Ralph Fiennes-szal és Juliette Binoche-sal, alakításáért Oscar-díjra jelölték (a szobrot végül Frances McDormand, a Fargo főszereplője vihette haza). A kilencvenes évek közepétől Kristin Scott Thomas egyre több szerepajánlatot kapott; olyan nagyszerű rendezőkkel dolgozhatott együtt, mint Brian DePalma (Mission: Impossible), Robert Redford (A Suttogó), Sydney Pollack (Zuhanás), és Robert Altman (Gosford Park). Mivel folyékonyan beszél angol mellett franciául is, több francia filmben is szerepelt, például az Arséne Lupinben, a Topmodell a barátnőmben, vagy a Senkinek egy szót se! című thrillerben. Legutóbb A másik Boleyn lányban, a Largo Winch-ben, illetve az Egy boltkóros naplójában láthattuk.
Az Oly sokáig szerettelek-ben a kritikusok egybehangzó véleménye szerint pályafutása legjobb és legerőteljesebb alakítását nyújtja. A szerepért elnyerte az Európai Filmakadémia díját, jelölték BAFTA- és César-díjra, valamint Arany Glóbuszra is.
Elsa Zylberstein (Léa)
Elsa Zylberstein 1968-ban született Párizsban. Először 1989-ben tűnt fel a vásznon, a Baptéme című filmben. A két évvel később készült Van Gogh című filmért jelölték először a legígéretesebb ifjú tehetség César-díjára, majd később, 1993-ban és 1995-ben még kétszer nominálták. Az 1994-es Mina Tannenbaumból a magyar nézők is emlékezhetnek rá. Később szerepelt a Farinelli, a kasztrált, a Jefferson Párizsban, a Lautrec, A megtalált idő, a Modigliani és a Kis Jeruzsálem című filmben is.
Offline
