Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Újévi jókívánság...
  2010-12-29 20:22:57, szerda
 
 
Egészségben is, örömökben és sikerekben is gazdag, békés, boldog Újesztendőt kívánok Mindenkinek, szeretettel:
Márta

http://video.xfree.hu/?n=bubamama|8ac5c24503c10197191857b5b4133a44


 
 
1 komment , kategória:  Általános  
Ha lemegy a Nap...
  2010-12-26 18:38:14, vasárnap
 
  B. Molnár Márta: Ha lemegy a nap...
I. rész

MOTTÓ:

,,Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság.
Hely az asztalnál, és egy szívélyes ölelés.
A tavasz fénye.
Egy gyerek nevetése.
Egy madár éneke.
A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai.
A nap és az éj.
A nyugalom és a csend.
A hetedik nap.
Az élet és a halál.
Embernek lenni a földön...."

( Phil Bosmans )

- Igen, ez így van...- a lényeges dolgok az életben, ingyen kaphatóak.
Aztán,...- aztán, a fene se tudja, mi történik.
Tesszük a dolgunkat, telik az idő. Múlik az élet.
Egyszercsak, hirtelen megromlik, megváltozik minden. Vagy éppen, - elveszik minden...-
Eltűnik az életünkből, az is, amit ingyen kaptunk, - meg az is, amiért keményen megdolgoztunk.
Kíméletlenül magával visz mindent a múló idő, - a rohanó idő, - és az öregség.
Nem marad semmi...-

- ,,Minden kornak megvannak a maga szépségei..." - azt mondják.
Meglehet, hogy így van.
De, az öregségnek?...-
Aki mondja, az biztosan, nem volt még öreg. Hát, ....honnan, és hogy a csudában tudhatná?
Szóval, - miről is szól az élet?....Arról, hogy ez itt, nem a paradicsom.


( B. Molnár Márta )
ELŐSZÓ,

Van egy mondás:
,,Aki már öreg, az volt fiatal, aki fiatal, nem biztos, hogy lesz öreg is."
Ezért, - meg kellene becsülni az életünk minden egyes percét, akármilyenre is sikeredik.

Az élet, rövid és törékeny.
Az évek, elrohannak, és magukkal visznek mindent, mindenkitől. Tőled is.
Eljön az idő, és Téged is kifosztanak, - akár hiszed, akár nem.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.

Ha megöregszünk, - lemegy a nap, és nincsen már más, csak a várakozás, - egészségesen, vagy betegen, öregen, reménytelenül. Akár bevalljuk, akár hősködünk.
Már nem tervezünk.
Már, nem nézünk előre. Mert minek? Már, nincs előttünk semmi.
Nem maradt más, - csak a várakozás.
Várakozás a halálra.
Ha lemegy a nap, eljön a sötét, - és nem lesz több virradat.
De ha a család, ott áll velünk az út végén, az megkönnyítheti ezt a várakozást. Akkor, elmenni is könnyebb, - meg, maradni is, ameddig lehet.
Ezt kellene megpróbálnunk, igen, - együtt maradni, egy családban, - ameddig csak lehet. Akkor is, ha lemegy a nap.
Akkor is, ha az utunk végére értünk, - és akkor is, ha eljön a sötét.
Együtt maradni, egy családban, ezt kellene, igen.
Ne rúgjuk hát ki a szüleinket, rokonainkat az életünkből, ha megöregszenek.
Az útjuk végére értek. Nincs már előttük semmi. Semmi más, csak a várakozás. Várakozás a halálra.
Az idő, majd téged se kímél, az évek veled is gyorsan elrohannak, és észre se veszed, - Te állsz már az öregek helyén.
A te szívedet rántja görcsbe a félelem és a rettegés.
Te sem tudod mi vár rád az út végén, - ahogy senki sem tudja, senki sem tudhatja.

Ha lemegy a nap, és eljön a sötét, - nem lesz több virradat.
Egyszercsak, te állsz az út végén.
És te is, ugyanúgy, mint előtted mindenki, - félelemmel telve, rettegve állsz az út végén....-
Mit gondolsz, - veled, lesz-e majd valaki akkor?
Lesz-e valaki, - aki a végső úton, a végső órán, megfogja, és kezében tartja a kezed?


B. Molnár Márta


AZ ÉLET, RÖVID...

Az Élet, ...az Élet...- Igen.
Én bizony, szerettem, nagyon is szerettem...- sohasem tagadtam.
Akkor is szerettem, - amikor nehéz volt. Mert, akármilyen volt is, - élet volt. Szerettem, igen,... -
Akkor is szerettem, amikor, már nem volt ugyanaz, - akkor, amikor szép lassan minden megváltozott.
Én, nem tudtam változni, az igaz, - az élet azonban, igen. Más lett.
El kellett fogadnom, csak én álltam meg,..... - az idő, az élet haladt, és halad. Nemcsak az enyém, - másoké is....-
Vannak dolgok, amelyek örökre eltűntek az életünkből, - az idő magával vitte azokat. Sajnálom. Kár értük.
Visszatekintve, - annyi minden más lett, annyi minden tűnt el, hogy az életünk, szinte kiüresedett....- És mégis, így is, - szerettem, szeretek élni, - és szeretek emlékezni.
Annyi minden tűnt el,...annyi minden!... - mégis.
Más lett a világ, - mégis.
Eltűntek a fenyőillatú, havas, áhítatos, csodaszép, régi, szívet-melengető karácsonyok...- Helyébe léptek a mohó csomagbontogatások,...és a karácsonyi meglepetések.
Alig szól ma már másról egy karácsony, mint arról, - hogy ki mit kap.
- Hát, ...hová lett a szegfűszeg illatú várakozás ? ....és ugyan hová lett vaníliás cukor illatú ünnepi készülődés, a lázas sürgés-forgás? Hová lettek a titkos csomagolások?...és, a valóban személyre szóló, saját kezűleg készített, személyre szabott ajándékok?... Tőlem, - Neked...- Hová lett? És, - hová lett a karácsonyi áhítat?...
Felkapta, és magával vitte őket a rohanó idő.
De,...ugyan, hová lett az életünkből a vasárnapi, és az ünnepi ebéd?...A gyönyörűen terített asztal?... Az aranysárga húsleves, ....a rántott hús, és az illatos, omlós almás pite, vagy a cseresznyés rétes?
Csak az emléke maradt, és egy-két anyuka, nagymama, keresztmama, -..... aki a sírig, őrzi, vagy csinálja még.
Csak addig, -...aztán az emléke is a temetőbe kerül majd velünk, ha mi már arra felé ballagunk.
A gyerekeink, unokáink, gyorséttermi zacskókkal, szívószálas poharakkal kóvályognak az utcán, - vasárnap is, hétköznap is, és ünnepeken. Menetközben kapkodják be a sült krumplit, és szürcsölik hozzá a kólájukat. Alig van igényük másra.
Nincs idő, ...nincs idő....-
Nincs ünnep, nincs vasárnap. És,...nincs igény, nincs igény, - semmire, ami szép, ami megszokott,. Vagy ami régi.
Valóban ez kell nekik? Én, nem is értem őket.

Gyerekeinknek, unokáinknak, meg kellene tanulniuk, - hogy hogyan mentsék át és őrizzék a családi szokásokat, az ünnepi hagyományokat, a saját életükbe. Azt is meg kellene tanulniuk, hogy ez, -... kincs.
Életre szóló kincs, amit őrizni kell, - ... nem szabad elfelejteni, vagy elherdálni, -... és tovább kell adni.
De, megtanítottuk-e őket rá...?

Amint kikerültek a szárnyaink alól, rögtön pörögni kezd az életük. Bekerülnek egy mókuskerékbe, és többé, nincs megállás, nincs kiszállás.
De ismerik-e vajon, a csend szépségét otthon, az öreg fotel sarkában, egy könyvvel, halk zenével, és az otthon sütött süteménnyel, vagy otthoni szamóca-szörppel, - ...amiről ugye, még azt is egész pontosan lehetet tudni, hogy miből készült. Szamócából, nem másból. Nem ,,szamóca-ízű-szörp", ...- hanem, szamóca-szörp.
Ismerik- e a gyerekeink, unokáink, hogy milyen a csend, hogy mennyire sokféle, mennyire színes, mennyire értékes, ...és mennyire tartalmas ?...-
Az áldott, az áhítatos, az emlékező, a pihentető, - vagy az alkotó csend...-
A csend, - amelyben elsimulnak az ember felborzolt idegei, - ...vagy a csend, amikor visszatekintünk, ...amikor emlékezünk ...-
A csend, ami simogatja a lelkünket.
Talán, meg kellene vele ismertetni a gyerekeinket, unokáinkat is. Ha még, hallgatnak ránk egyáltalán.
Meg kellene állnunk, egy kicsit legalább, - ...és el kellene gondolkodni azon, - ....hogy ma, mennyire másképpen élünk, hogy mennyire más az értékrendünk, és, hogy mennyi minden, hiányzik az életünkből.
A szépség, ...a csend, ... a hagyományok,... az ünnepek, ...- és persze, sok más is, más érték is, ami valaha volt, de mára már nincsen, mára elveszett.
Meg kellene őriznünk azt, -...ami még megmaradt.
Sok minden hiányzik. Sok minden elveszett.
Hiányzik, - talán, legfőképpen hiányzik, - a ... figyelmesség, a tisztelet, az odafigyelés, az őszinteség,... a jó szó, és a szeretet....-
A szeretet.
S, hogy mennyire fontosak ezek a dolgok ?... s hogy mennyire fontos ez az érzés ?...- ...annyira, hogy nem lehet nélküle élni. ....-
Sőt, - talán, nem is érdemes.
Meg kellene erre tanítani a gyerekeinket, meg az unokáinkat, még ideje korán, mert később,...- már késő.

Az ember élete, rövid, - szinte csak annyi, mint egy pillangóé. Megszületik, kiteljesedik, gyönyörű,... - és szárnyal, ...és szárnyal, lebeg még egy kicsit,...aztán, már vége is. Ennyi volt.
Sokszor láttam gyerekkoromban, és sokszor sirattam a halott pillangókat. Bizony, nagyon szomorú, - de ilyen az élet. A pillangóé is, meg az emberé is.
Amikor gyerek voltam, hihetetlenül sok, és sokféle pillangó volt. Láttam az életüket, és láttam a halálukat. Falun éltünk.
Nemcsak, hogy nem volt szabad megölni, vagy gyűjteni, és gombostűre fűzni, - megfogni sem volt szabad őket.
Azt mondta Anyám, ha hozzáérek a pillangó szárnyaihoz, elveszti a hamvasságát, nem tud többé felszállni, repülni, - és abba, belehal.
( - Ma már azt is tudom, hogy az ember is belehal abba, ha nem tud többé szárnyalni, vagy lélekben felröppenni...- )
Komolyan vettem, amit a mama mondott..
- Amúgy is rövid egy pillangó élete, - mondta - nem szabad megrövidíteni...-
Nem voltam ugyan jó gyerek, - de imádtam a pillangókat, meg a Mamát is, így aztán szót fogadtam.
Kiguvadt szemekkel bámultam őket, - de a világért se értem volna hozzájuk.
Szerettem, és tiszteltem mindig, mindenféle életet.
Igaz, ehhez az is kellett, hogy hallgassak az Anyámra, - aki főállású anya volt, nemcsak úgy mellékesen. Volt ideje rám, volt ideje a családjára, és volt ideje beszélgetni is.
A korosztályom gyerekeit még emberszámba vették, - beszélgettek velük, velünk. Nemcsak a szülők, rokonok, tanárok, szomszédok, - hanem mindenki. Idegenek is.
Akkor még nem kellett félni az idegenektől. Mára ez, szinte lehetetlen. Elromlott a világ, - meg az emberek is.

A természet, a természetesség, és az Élet - mindenféle élet! - tiszteletét, az ember otthonról hozza magával, és vele nő, vagy sohasem tanulja meg.
Része van ebben a beszélgetéseknek is.
A gyerekkori beszélgetések, sokat jelentenek mindenkinek. Mára azonban, már semmire sincs idő, - és senkire sincs idő. A gyerekre sem, és beszélgetésekre sem.
Alig van családi élet. Vagy, csak nagyon keveseknél. Bensőséges családi élet pedig, - pláne nincs.
Lelövi a kistestvér a nagyot, vagy fordítva, lelövi a gyerek a szüleit, agyonveri a lány az anyját, az unoka a nagyanyját, a feleség, hasba szúrja a férjét. A férj, feldarabolja az asszonyt....- Stb. Stb.
És ezek, - családon belül történnek.
Miért csodálkozunk azon, hogy az idegent aztán pláne nem kímélik?
Mára, - teljesen megváltozott a világ. Igen. Semmi sem a régi.
Én, ezt a változást, - a világ rosszirányú változásait, - az istenhit elvesztésével, majd a föld, a falu, az otthon elhagyását, a családok szétesését, sőt szétrombolását, a rossz családpolitikával magyarázom, - és a politikával.
Tehettek volna valamit, amíg lehetett, - de nem tettek.
Biztosítani kellett volna a családok egységét, - de senki sem tett érte semmit.
Sok minden történt volna másképpen a világban, ha megmaradt volna az istenhitünk, - de Istennek nem jutott hely és idő az életünkben.
Az is sokat jelenthetett volna, ha az Anyák otthon maradhattak volna a gyerekeikkel, és minden szépre, jóra megtanították volna őket. Ők, egyben tartották, vagy egyben tarthatták volna a családot, családokat.
Ez azonban csak akkor lett volna lehetséges, ha a szülőknek van elegendő pénzük a családjuk eltartására, és elegendő idejük a gyerekeik nevelésére.
De nem volt, - milyen szomorú! - senki sem törődött velük, senki sem segített rajtuk, és senkit sem érdekelt az ebben rejlő veszély.
Ma pedig már késő.
Mára elfogadott dolog, hogy az anya elmegy dolgozni. ( Nem mintha otthon, nem lenne éppen elég teendője. ) Mára ugyanis a család megélhetésére egy kereset, - ezekkel az elszabadult árakkal, - rég nem elég. ( Az eltűnt szerénységről, ...mértékletességről pedig ne is beszéljünk. Minden kellett, - és azonnal. Minden, ami megszerezhető.)
Így aztán, felborult a családi élet. Megváltozott a fontossági sorrend, - nem a család, és nem a gyerek az első, hanem sok minden más.
Megváltozott az értékrend.
A gyerekek csak nőnek, nem igen neveli őket senki, se az otthon, se az iskola, - tisztelet annak a nagyon kevés kivételnek, ahol mégis.
Mindenki csak hárít, - a szülő is, a tanár is.
Nevelni azonban mégiscsak, otthon kellene most is, - az iskolában pedig tanulni, és viselkedni.
A nevelést, azonban, sajnos, mindegyik a másiktól várja el, szülő a pedagógustól, pedagógus a szülőtől, - de egyiknek se, se a szülőnek, se a pedagógusnak, nincsen rá elég ideje.
Attól tartok, hogyha jutna rá idő, akkor is lennének gondok, mert nevelni és tanítani csak az tud, akinek tekintélye van. Ma pedig, úgy tűnik, már egyiknek sincs. Se a szülőnek, se a pedagógusnak.
Ahogy, hatalmuk sincs, mert rég kiadták a kezükből, - vagy kivették a kezükből.
Ezért a mostani káosz.
A gyerek pedig, mostanra sajnos, se Istenre, se emberre, - csak a saját, ,,önfejére" hallgat. Senki másra.
De, - igaz, ami igaz, nem könnyű ma gyereknek lenni sem.
Mert, milyen gyerekkora van egy átlagos gyereknek?
Jó esetben, ha elég jómódú a szülő, - kaphat egy szuper telefont, egy Mp.3 - ast, - és menő, márkás cuccokat, vagy akármit, - csak sóhajtania kell.
A szülő, azzal kompenzál, hogy bármit megvesz, ha teheti. Törődést azonban nem kap a gyerek. Vagy nem eleget, - mert nincs rá idő.
Így nő fel. Közben aztán, megszokja. Később pedig, már nem is igényli.
Az is tény, hogy egy szegény családban, ezeket a dolgokat nem kaphatja meg a gyerek, - mert jó, ha reggelit, vagy tízórait tudnak neki adni a szülei. Már, ha tudnak.
Állandó bizonytalanságban, kapkodásban, nyomorúságban él a család, és úgy nő fel a gyerek, hogy majdnem mindenről le kell mondania.
Mit váltanak ki belőlük majd ezek a hatások?
Milyen ember lesz belőlük?
Félő, hogy elbizonytalanodott, megkeseredett, - kisebbségi érzéssel, és önértékelési zavarokkal küszködő ember lesz belőlük.
Vagy, a szegénység, lázadást, dühöt vált ki belőlük, - és akkor kezelhetetlenekké, - esetleg bűnözőkké válnak.
Egyszerűen elveszik majd azt, amit nem kaphattak meg, vagy nem kaphatnak meg.

A szegénység megszüntetésére, munkahelyek teremtésére, - hosszú ideig, a kormányok fenenagy ígérgetései ellenére, - persze, nincs sok esély.
Mindenkinek egyedül kell felkanalaznia magát abból a mélységből, ahová került. Ahová, - önhibáján kívül került.

Azt gondolom, hogy annak, akinek lehetősége van rá, aki teheti, - annak ki kellene lépnie a városok megoldhatatlan nyomorúságából, és vissza kellene térnie a faluba. A gyökereihez.
A faluba, ahol nincs akkora különbség, ember és ember, gyerek, és gyerek között.
Vissza kellene menni a faluba, igen. A faluba, ahol, nincs társadalmi megkülönböztetés.
Vissza kellene menni a mára elnéptelenedett falvakba, a magukra hagyott földekhez, - és a magukra maradt öregekhez.
A föld, legalább enni ad, - a városok nyomornegyedei pedig nem.
Persze, régen is volt szegénység, gazdasági válság, munkanélküliség, és nyomorúság. A falvakban azonban, senki sem halt éhen.
A falu, biztonságot és kenyeret ad.
Mi is faluban éltünk, - ahol szép gyerekkorom volt. Szívesen emlékszem rá vissza.
Mindamellett azonban, hogy szép volt a gyerekkorom, - a szegénység, a háború, és a sors, nem kímélt bennünket sem. Azonban, - nemcsak mi, hanem mindenki, - a nyomorúságot másképpen éltük meg falun, mint a városban, és egészen másképpen, mint a mai gyerekek.
A föld, ott, enni adott, akkor is, amikor semmi nem volt, - még a háború nyomorúságos idején is.

Akkor, és ott, - más volt ott az élet ritmusa is. Nem volt pörgés, nem volt rohanás. Ráértünk.
Volt idő mindenre, mindenkire, - családra, érzésekre, érzelmekre, gyereknevelésre, - és jó beszélgetésekre, ami nagyon sok mindent meghatározott.
A szüleinktől, örökre megtanultuk elválasztani a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől, és azt, amit szabad, - attól, ami tilos.
Az is sokat jelentett, hogy állandóan szem előtt volt a szülői példa. A szülő tulajdonságai, viselkedésmintája, - amit nap, mint nap látott és elsajátított a gyerek.
Úgy nőtt fel az ember, hogy ott voltak előtte a szülő szavai, tettei, cselekedetei, döntései, és célkitűzései.
Ott volt a minta.
Kapott az ember egy mércét, - amit aztán egész életében használt.
Ezt a mércét azonban otthon kellett felállítani, látni és megtanulni, - nem pedig később a saját kárán ismerkedni meg vele.
Aztán ott volt a szülői szigor, - és ebben a következetesség, meg a számonkérés.
És, - természetesen - a beszélgetések. A jó nagy beszélgetések a szülőkkel.
Ma a szülőnek, - ebben a rohanó, megállás nélkül pörgő világban, - holtfáradtan, nem igazán van kedve és ideje arra, hogy beszélgessen a gyerekeivel.
Sajnálom ezért a mai szülőket, és sajnálom a mai gyerekeket is. Nehéz lehet manapság mind a kettő.

Egy biztos, régen is dolgoztak a szülők, - sokszor látástól vakulásig, - valahogy, mégis jutott a gyerekre, vagy gyerekekre elegendő idő.
Ha nem volt nagyszülő, vagy rokon, akire rábízhatták volna őket, akkor magukkal vitték az erdőre, mezőre, szőlőbe, vagy akárhová, ahová kellett.
Így aztán, hamar megtanultak dolgozni, - ami ugye nem volt baj, és nem ártott, - tették, amit kellett, úgy, ahogy tudták. Közben pedig, beszélgettek.
Azt is hamar megtanulták, hogy a munkát, - mindenféle munkát, - tisztelni és értékelni kell. Verejték fűződik hozzá.

Egy biztos, a gyerekkor, és a szülői ház az, ami erőt, példát, tartást ad az embernek az egész későbbi életére. Ami, - szinte mindent meghatároz az életünkben.
Az élet nehéz, - régen is az volt, most is az, csak másképpen. Akár bevalljuk, akár nem.

Úgy gondolom, hogy ma, a legnehezebb helyzetben élőknek, a falu, és a föld, az egyetlen lehetőség, hogy megkapaszkodjanak, hogy talpra álljanak, - és újrakezdjék az életüket valahogy.
A falu és a föld az, ahová, és amihez, - akinek még lehet, - vissza lehetne, és, vissza kellene térni.
Ma, a föld az egyetlen kapaszkodó, - és a falu az egyetlen menedék. Nincs más.
A falu, a föld megtart, - és eltart, ha már sehol semmi sincsen, és már remény sincsen.
Azt gondolom, a falu megmentheti a szükségben szenvedőket, - még megmentheti. Más, már nem.
A falu, és a föld enni ad, - és mindig magához ölel.
Vissza kellene térni hozzá...-
Vissza kellene térni az elnéptelenedett falvakba, a magárahagyott földekhez, - és a magukra hagyott öregekhez.
A föld, nagy kincs. Hatalmas kincs. Fel kellene újra fedezni.

"Otthon van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol."
(Lénárd Sándor)

Vissza kellene térni a földhöz, és ott, gyökeret ereszteni, újakat növelni.
Haza kellene menni, és újrakezdeni. Igen.
Mert, miről is szól az Élet?... Az életünk?... Arról, hogy ez, itt, nem a Paradicsom.
Még nem, - vagy már nem. Ki tudja? Semmi se jár ingyen, alanyi jogon.
Amit szeretnénk elérni, - azért véres verejtékkel nekünk magunknak kell megdolgoznunk, és megküzdenünk.
Ha a Paradicsomban szeretnénk élni, vagy legalább a közelében, akkor, azt a Paradicsomot, - Isten helyett, - nekünk magunknak kell megteremtenünk.
Legfőképpen ott, - ahol a gyökereink vannak.
Újra,...meg újra, - ...meg újra.
Soha bele nem fáradva.


HA MEGÖREGSZÜNK...

,,Az élet és a halál".... - Igen,... - és "Embernek lenni a földön...."
Egyik sem könnyű.
Vannak dolgok, amelyekről nem szívesen beszél az ember, - amiről nem szívesen hall, sőt, - tudni se akar róla.
Ilyen, - az öregség.
Az ember, pontosan tudja, hogy egyszercsak elérkezik, és köszönés nélkül betoppan az életünkbe, - mégse akarunk foglalkozni vele. Sőt, gondolni se akarunk rá.
Megszületünk, lassan pedig felnövünk és megöregszünk, ez az élet rendje. Ki így, ki úgy él, - és öregszik meg. Mindenkinek meg van a maga sors, vagy sorstalanság sztorija.
Az azonban biztos, hogy senkinek sem könnyű.

Az élet egy ideig boldog, és gondtalan, de mindenki életében egyszer eljön az a pillanat, bárki legyen is az, amikor rátör, megrohanja a szomorúság, a gond, a betegség, a gyász, és a veszteség. Senki sem kerülheti el.
Mindannyian megéljük ezeket, és vagy megbirkózunk vele, vagy szomorú, nehéz teherként cipeljük egész életünkben, - vagy pedig azonnal összeroppanunk alatta.
Felnőttünk, - már, nincs aki óvjon bennünket, csak Isten, - akiben vagy hiszünk, vagy nem.
Amikor kicsik vagyunk, az első lépéseket, - tele kíváncsisággal, - bizonytalanul, félve, és kissé imbolyogva tesszük meg, de óvó, féltő kezek őrködnek felettünk, nyúlnak utánunk, ölelnek át, és vigyáznak ránk, nehogy elessünk. Az édesanyánk keze. Igen.
Sajnos, felnőttként csak ritkán van velünk a féltő, óvó anyai kéz.
Mire felnövünk, talán már ő szorul segítségre, támaszra és szerető gondoskodásra.
Nagyon sokan elfelejtkeznek azonban erről akkor, amikor már ők, a szülők járnak bizonytalanul. Akkor, amikor már segíteni kellene nekik, vagy rajtuk.
Segíteni, azoknak, - akik egykor nekik, nekünk segítettek.
Sok idős embertől hallottam, - megbánta, hogy gyereket hozott a világra, hiszen öregségére így is magára maradt, gondban, bajban, betegségben, - és teljes érzelmi sivárságban.
Amikor megöregedett, és odaadta, vagy elvesztette már mindenét, - nem kellett többé senkinek. Leírták.
Egyszerűen, leírták, - akárki volt is. Többé, már senki, - és semmi.
Nemcsak a családja írta le, hanem, sajnos a társadalom is.
Akárki volt is, - idős korában már csak: nyugdíjas. Nem más. Nem orvos, nem tudós, nem tengerész, nem államfő, nem szövőnő vagy könyvelő, stb. - hanem nyugdíjas.
S annak is, - csak teher.

( ,,... az öregember csak tövis az ágon, Látja, hogy ő nem kell ezen a világon, Ide-oda zsémbel, zörög, mint a haraszt, Érzi, hogy oly vendég, kit senki sem maraszt." Arany J. )

A régi időkben nagyobb becsülete volt az öregeknek. Helyük volt a családban, és helyük, szerepük volt a társadalomban is.
A családokban, több generáció élt együtt.
A nagy család, az élet számos dolgára, feladatára jelentett megoldást.
Segítették, támogatták egymást, és senki nem maradt magára.
Mindenkinek megvolt a saját feladata, teendője és a felelőssége is, ezekben, a nagy családokban.
Mindenkire szükség volt, senki sem volt felesleges, és senki soha nem is érezhette magát annak. Szerették, tisztelték, becsülték, és segítették egymást.
A nagycsalád, - jól bevált életforma volt.
Szeretetet, megértést, türelmet, bizalmat, tiszteletet adtak egymásnak, - és kaptak egymástól.
Ez az életforma, - nagy családi közösségben élni, - ma is megfelelne, ma is ideális lenne.
A nagy családok azonban mára már szinte eltűntek.
Mindenki ,,magának" akar élni. Az öregek pedig elhagyatottá, magányossá válnak.
( Magányos, - természetesen, - lehet az ember népes családban is, ahogy lehet boldog, kiegyensúlyozott, teljes életű attól, hogy nincsen családja, gyereke. )
Ismertem egy aranyos öregembert, és a hasonlóan aranyos feleségét. A szomszédomban laktak.
Szép, kiegyensúlyozott, házasságban éltek. Egyszerűen, de elégedetten, talán boldogan. Nem volt gyerekük.
Nem látszottak soha szomorúnak, - szerették, értékelték, megbecsülték az életet, és egymást.
Együtt jártak, kirándulni, gombázni, horgászni, vadászni. Egyforma volt a műveltségük, az érdeklődésük, és közös hobbijaik voltak.
Aztán, hirtelen, vége lett.
Az asszony, váratlanul halt meg, szinte egyik napról a másikra. Azt hitték, epeköve van, - amikor azonban megoperálták, kiderült, hogy vastagbél rák, - előrehaladott állapotban. Nem lehetett segíteni rajta. Nagyon hamar elment.
A felesége halála, mélyen megrázta az idős embert, és nehezen szedte össze magát. Bezárkózott a magányába.
Aztán később mégis talpra állt, - újra kocsiba ült, újra eljárt horgászni, gombázni, kirándulni, és vadászni.
Sokat beszélgettünk akkoriban.
Sajnáltam, hogy magányos, hogy nincsenek gyerekei, - de ő legnagyobb meglepetésemre azt mondta, - nem bánja, hogy nincsen.
- ,,Egy gyerek, több bánat, több könny, több gond, mint öröm, - mondta, - azt a kevéske pénzt pedig, amit életemben megkerestem, egyedül is el tudtam költeni. Legalább nem tartja a markát senki az örökségért, meg a halálomat se várja senki...."-
Hát,...nem is tudom, ...- nem is tudom.
Aztán, telt az idő. Nem lett igaza.
Úgy alakult, hogy mégis várták a halálát. Nagyon is várták. Méghozzá idegenek.
A bácsi, évekig éldegélt egyedül, nem volt semmi baj. Később azonban, nem tudta már ellátni magát, és szomorú sorsra jutott.
Rátalált egy ,,házvezetőnőre", - aki egy idő után odaköltözött hozzá, majd eltartási szerződést kötött vele a nagy értékű házára, - a végrendeletében pedig minden vagyonának, ő lett az örököse.
Valószínűleg, egy ideig nem volt ezzel semmi baj. A bácsi, - legalábbis nem panaszkodott. Mivel azonban a gondozójának nem volt munkaviszonya, nem volt jövedelme, a nagy fiai pedig állandó pénzzavarral küszködtek, - sürgős volt a bácsi halála.
Sürgős lett volna...- Nagyon várták.
Az eltartott azonban, szívós volt, és egészséges. Nem kis gondot okozott ezzel az eltartónak.
Végül, megszületett a döntés. Kiköltözködtek egy nehezen megközelíthető környékbeli faluba. Kiszakították szegény öregembert a megszokott környezetéből, - s ezzel elszigetelték, és elszakították, minden ismerősétől, - akik szintén idősek voltak már. Oda, ahová költöztették, nem tudtak utána menni, - ( meglehet, hogy éppen ez volt a cél...) - rokonai pedig nem voltak.
Aztán, - nem tudni mi történt.
Sokszor hallottam később, többektől is, hogy - ( mert sehogy se akart már meghalni az öregember, ) - végül, agyonverték.
Előtte, eladatták vele a nagy értékű házát, a pénzére pedig lecsaptak, mint a karvalyok. Felosztották maguk között, és nagyon gyorsan a fenekére vertek, elpazarolták.
Miután már nem volt vagyon, a pénz elfogyott, nem volt becsülete szegény öregembernek. Egy nyűg volt, amitől mielőbb meg akartak szabadulni.
A bácsi, többször került kórházban, - mert állítólag elesett.
Volt úgy, hogy a szomszédok hívtak hozzá orvost, vagy mentőt, sőt, egyszer még a rendőrséget is, - de sajnos, hiába panaszkodott, nem hittek neki.
Amikor jól volt, mindig szökni, menekülni akart, - de sohasem sikerült.
Aztán, egyre zavartabb lett. Valószínűleg azért, mert mindig, mélyen be volt nyugtatózva.
Néha nem tudta, hogy kicsoda, nem tudta, hogy hol van. Nem tudta mi történt. Egyre csak kereste szegény a régi életét. A régi munkáját, a régi kedvteléseit.
Kereste a feleségét, kereste a puskáját, a trófea-gyűjteményét, az autóját, a csónakját, a bőrtarisznyáját, a horgászbotját, - és a házát.
Rég nem volt meg egyik sem. Az ,,eltartói" mindent eladattak vele.
Néha, világosabb perceiben, ,,elindult vadászni",...- és megcélozta a kert végében kezdődő erdőt, - de a lakattal lezárt kapu megállította. Nem tudott kijutni.
A lendület, az akarat, még benne volt, de megvalósítani már nem tudta. Rab volt. Egyre nehezebb, egyre szorítóbb, egyre szomorúbb fogságban.
Terhére volt az eltartóinak, nem volt türelmük hozzá. Ha nagyon idegesítette őket, akkor megverték.
Amikor utoljára kórházba került, szerettem volna meglátogatni, de nem akartak beengedni hozzá, mert a gondozója megtiltotta, hogy látogassák. Valahogy azonban mégis bejutottam.
A bácsi, siralmas állapotban volt, sohasem felejtem el. Kék-zöld sárga és lila dagadt foltok borították az arcát, a szemét, és a karjait. Állítólag azért, mert leesett az ágyról.
Mást, nem láttam belőle. Be volt takarva nyakig, - és oda volt kötözve az ágyához.
Össze volt törve, vagy verve? - ki tudja? Vagy tényleg leesett?
Nem tudtam tőle megkérdezni, - mert beszélni már nem tudott. Nem mondott egy szót sem, - a tekintetét azonban máig se tudtam elfelejteni.
Pár nappal később meghalt.
Ezt követően a szomszédai feljelentették az ,,eltartóját", - aki állítólag a fiaival, súlyosan bántalmazta az öregembert, mielőtt kórházba került. Szerintük, ebbe halt bele.
A feljelentésnek azonban, nem lett eredménye.
Kihallgatták, és meghurcolták ugyan az eltartóit, de nem tudtak rájuk bizonyítani semmit. A bácsit, - pánikszerű gyorsasággal elhamvasztották. Lezárták a nyomozást, - és nem volt folytatás.

- Hát, ilyen szomorú és ilyen tragikus is lehet az öregség, a betegség, meg a halál. - gondoltam. - Talán azért, mert nem volt gyereke...-
Azonban, ez így nem igaz. Sokan jutnak hasonló sorsra olyanok is, - akiknek van.
Olyanok, - akiknek van saját, ,,édes" gyerekük.
Melindának, akit a Szociális Otthonban ismertem meg, - volt, és nagy családja is volt, mégis odakerült, mert nem kellett senkinek.
Az élet, - ... senkinek se egyszerű.
A családi kapcsolatok, - és a lazuló, vagy megszűnt családi kötelékek sem azok.
Hibázik az ember, százszor is, ezerszer is, - néha azonban, a hibákból, akár tanulni is lehet.
Akár.....- Igen.
Tanulni azonban, lehetőleg, másokéból kellene, nem a saját hibáinkból.
Magunknak kell átgondolni, és magunkon kell ,,átszűrni", - mi az, ami a lelkünknek jobb.
Mi az, amit az ember még meg tud tenni, és mi az, amit nem, -...vagy már nem is érdemes.
Családon belüli vitákban, különösképpen.
Nem igen van ,,arany középút", - ....nagyon nehéz megtalálni, azt a megoldást, hogy senki se sérüljön.
A régi sebek, újra és újra felsajdulnak, - és az ember nem képes túltenni magát rajtuk. Emberből vagyunk, a seb, fájni szokott. Sokszor, és sokáig.
Azonban szomorúan, kiszolgáltatottan, - és sajgó lélekkel élni a mindennapjainkat, - nagyon nehéz dolog. Megsínyli ezt a környezetünk is, nemcsak mi magunk.
Önmagunknak kell hát feltenni a kérdést, hogy érdemes-e tűrni, szenvedni, harcolni, megalázkodni, megalkudni, olyasmiért, - ami, valójában,...talán már régóta nem is létezik.
Legyen az házasság, barátság, szerelem, - vagy akár testvéri szeretet.
Beszélgettünk egyszer az otthonban is ezekről a dolgokról, többekkel. Mindenki hordozott magában sebeket.
Akkor, engem, legjobban Melinda hozzászólása érintett meg.

Melinda, SM.- es volt.
A sokízületi gyulladása miatt került az otthonba, - és nem igen volt rá esély, hogy meggyógyul, - vagy, hogy valaha is hazakerül.
Örökre be volt zárva. A gyerekei nem vállalták a gondozását, - sőt, nem is látogatták.
Nem kellett senkinek.

- Én, senkinek se tudnék tanácsot adni, hogy mit csináljon, ha megbántják, - mondta Melinda - mert én magam, bizony, haragtartó vagyok, ami nem szép dolog, de mégis.. Nem tudok megbocsátani senkinek. Istennél van a bocsánat, nem énnálam. Tudom magamról, hogy nehéz a természetem, az volt egész életemben, de mit csináljak? Ilyen vagyok. Nem tudok változtatni rajta, korábban se tudtam, hiába próbálkoztam.
Majdnem a végtelenségig eltűrtem mindenkinek mindent. Egyszer-kétszer még elnézést is kértem, ha nem hibáztam, akkor is, -...pusztán a békesség kedvéért.
Azonban, ha ez se segített, és a helyzetet tovább élezték, én bizony megálltam. Lezártam a kapcsolatot, akármilyen kapcsolat volt is. Lezártam, - végleg. Ilyen vagyok ma is.
Történhet bármi, nem enyhülök meg, - énhozzám, többé, nincs vissza út.
Egész életemben így voltam ezzel. Most, minek változtatnék?
Nem vagyok büszke rá, igaz, - hiszen Isten is megbocsát, -...én azonban nem tudok, én nem vagyok Isten, csak egy porszem.
Megtettem, amit lehetett, többet pedig nem bírok
Az is igaz, hogy nagyon, de nagyon messzire kellett elmennie annak, aki engem olyan mélyen megbántott, hogy a haragomat magára vonta. Azonban, volt ilyen barátság, szerelem, - és házasság is az életemben. Nem baj. Kiléptem belőle, mint egy szaros cipőből.
Volt aztán közeli rokonom is, akit kitöröltem az életemből örökre. Úgy, mintha soha nem is létezett volna. Akkor, utána, nem fájtak többé a sebek, amelyeket okozott.
Bevallom, - sose bántam meg.
Önzés ez, persze, -....de védekezés is.
Csak úgy tudok, és tudtam magammal és a közvetlen környezetemmel, családommal, békességben, szeretetben, kiegyensúlyozott körülmények között élni, - már ameddig ki nem rúgtak az életükből, ugye, - ha mindazt, ami az életemben, ,,fenyegetésnek" tűnt, - vagy amit az utamon értéktelennek, szemétnek véltem, egyszerűen kisöpörtem az életemből, és letakarítottam az utamról. Mert, - letakarítottam, igen. Végleg.
Ilyenkor, előtte, számot vetettem mindennel. A saját hibáimmal, mulasztásaimmal, konokságommal, és a következményeivel is.
Lelki nagytakarítást csináltam, és, megnyugodtam tőle.
Megváltozott az életem.
Örökre el tudtam hagyni azt, amit rossznak éreztem. Hátat fordítottam neki.
Különben, a folyamatosan, megnyilvánuló rosszindulat, féltékenység, irigység, kapzsiság, kárörvendés, gonoszság...- napról-napra, mérgezi az ember életét. Napról napra őrli az idegeit, - és napról-napra rombolja a lelkét. Néha pedig, gonosz indulatokat ébreszt az ember szívében.
Aki sorozatosan rosszul, gorombán bánik velünk, akárki is az, nem érdemel elnézést, bocsánatot. Számomra az ilyen, többé nem létezik, nem akarok többé tudni róla.
Ez, persze, csak az én álláspontom, és nem muszáj követni.
A mérlegre, mindenki egyedül teszi a dolgait, s mindenki, a saját maga bírája is, egyben. Meg, persze, - az életének kovácsa is.
Mi, - annak idején, négyen voltunk testvérek. Egy fiú, és három lány. Egy darabig jó testvérek voltunk, - aztán már nem.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mért lettünk mások, másfélék, ketten-ketten, és azt gondolom, hogy ebben a más-más környezetnek, ahol felnőttünk, volt meghatározó szerepe. A fivérem és én, otthon maradtunk a szüleinkkel, iskolába is otthonról jártunk, ezért, olyanok lettünk, mint ők.
Állandóan ott volt előttünk a szülői minta.
Ahogy visszaemlékszem, megértésben, békességben, szeretetben és jómódban éltünk.
Amikor a fivérem megnősült, az otthoni értékrendnek megfelelő párt választott magának, és ameddig csak lehetett, velünk éltek továbbra is. A fivérem meg a kis sógornőm, szinte gyerekként házasodtak össze. A sógornőm, köztünk nőtt fel, és olyan lett, mint mi. Jobban a testvérem volt, és jobb testvérem volt, mint a nővéreim, bevallom, jobban is szerettem Őt.
A fivéremék, halálukig szeretetben és boldog, házasságban éltek. Öt gyereket neveltek, hozzá teszem: nagy szegénységben. A Sógornőm, a szegénység ellenére is otthon maradt, a gyerekekkel. Nem az utca nevelte őket, hanem ő.
Ez az áldozat, - hogy nem ment el dolgozni, - később kamatozott. Csodálatos gyerekeket neveltek.
A ma már felnőtt 5 gyerek rég családot alapított, elégedett, kiegyensúlyozott emberek lettek. Azt remélem, valamennyien boldogok.
Gyönyörködve szemlélem az életüket, és közeli kapcsolatban állok velük, látogatnak, írnak, jönnek, telefonálnak. Pedig, csak a nagynénjük vagyok.
Fivérem és a sógornőm, középkorúak voltak, és teljesen váratlanul, hirtelen haltak meg, fél évvel egymás után. Nem szeretek erre gondolni. Szerettem őket.
Űrt hagytak maguk után, gyászolom őket, amíg csak élek.

Azt, hogy a Nővéreim, olyanok lettek, amilyenek, - én az új és más, környezetük hatásának tulajdonítom. Korán elkerültek otthonról. Akkoriban, az volt a divat. És, hiába volt az, ahová kerültek, az ország legjobb, legdrágább iskolája és internátusa, mégiscsak mást adott, mint az otthon, a szülői példa, és az állandóan biztonságot adó, mindig elérhető, szülői szeretet.
A szünidőben nyújtott szeretet, és a rövid ideig látott szülői példa, nem volt elég az egész évre, évekre, - és pláne, nem volt elég az egész életre.
Azt gondolom, hogy a meleg, védett, érzelemteli családi fészekből hirtelen kikerülve, talajavesztettek lehettek, állandóan szeretetre szomjaztak, - szeretetre, gyengédségre, amit az internátus természetesen, nem adott, és nem is adhatott meg.
Ki szerette volna őket ott, - anyjuk helyett, apjuk helyett, testvéreik helyett? Kihez lehetett volna reggelenként odabújni?
Ki adhatott volna nekik az esti mese után, jó-éjt puszit, amit ugye én, aki otthonmaradtam, mindig megkaptam.
Bezárkóztak hát önmagukba, - és lassan megkeményedtek.
Szomorú, érzelemszegény lehetett ez a gyerekkor, kihatott felnőtt éveikre, és az egész későbbi életükre is.
Csak a szeretet képes az emberből, szeretetet kiváltani, ők pedig, ezt nem kapták meg.
Amennyit kaptak, a tőlünk távol töltött idő alatt, az nem lehetett elég. Legfeljebb, emlékezhettek rá, hogy milyen volt, - ...amíg volt.
Az egyik nővéremből, - aki különben káprázatosan szép lány volt, először apáca, majd, szigorú, kőkemény, verekedős tanítónő lett.
Alsó tagozatos tanítónő volt, és aprította a gyerekeket, mint a répát. Amikor egy ideig náluk voltam, - engem is. Rettegtek tőle a gyerekek, - persze én is.
A nővéremnek egyébként, csodálatos férje volt, - szerették egymást, és 2 gyerekük született. Egy fiú, meg egy lány. Azok is tanárok lettek.
A másik nővéremből, aki hirtelen szerelembe esett, és hátat fordított az orvosegyetemnek, a tanulásnak, - feleség lett, - erdészné, - és egy gyereket szült.
Igaz, ami igaz, kár volt férjhez mennie.
Az én szememmel nézve, a hosszú, sógorom haláláig tartó házasságuk, - maga a földi pokol lehetett.
Hát, nem is tudom. Nem is tudom. Az ember nem láthatja előre a döntései következményét. Talán, nem láthatta ő sem.
Mindkét nővérem gyerekeiből, törött életű, szerencsétlen sorsú, beteg emberek lettek.
Az egyik, - aki már gyerekkorában is szívesen kóstolgatta otthon, az ,,ezámafinom" nevű kecskeméti pálinkát, - alkoholista lett, és korán meghalt.
A másik, többször műtött, - súlyos beteg. Összeszorul a szívem, ha rájuk gondolok, - szerettem őket.
A fiatalabbik nővérem gyereke, az egyke, - akit egyébként imádtam, - gondolom, az otthoni pokoli stressz miatt, 30 éves korára, súlyos cukorbeteg lett.
Természetesen, mindegyiknek, gond van, a családi életével is.
Hát, nem is tudom,...nem is tudom.
Hogyan lehetett volna elkerülni ezeket dolgokat? Hogyan?

Hiba volt az otthonunkat korán elhagyni, hiba volt a tanulást abbahagyni, hiba volt korán házasodni, - a legnagyobb hiba azonban az volt, hogy a pokoli házasságából a szegény nővérem nem lépett ki. Elviselte a pokoli életét, napról-napra. Évről, évre, - élethossziglan.
Kár volt, - mert soha nem volt igazán boldog, és soha nem volt saját élete.
Csak szolgája volt a férjének és a családjának.
Ma már, sajnos, hiába látom a hibákat, nem lehet a dolgokon változtatni.
Megöregedtek, - és így öregedtek meg. A gyerekeik is ezt a mintát látták maguk előtt, - és így folytatták.

- Ha már a gyerekeknél tartok, és nem unják még hallgatni, - mentegetőzött Melinda, - meg kell jegyeznem, hogy én ugyan, más családi légkörben neveltem a saját egy szem édes gyerekemet, - mert van egy fiam ugye, de nem jártam sokkal jobban én sem. Én, - másban hibáztam. Mert, természetesen, én is hibáztam, de ezt csak ma látom be. Akkor, nem vettem észre.
A későn született, -...és várva-várt, bálványozva szeretett kisfiam lábai elé raktam mindent. Az egész világot. Hát, mostmár bánom. Igen, nagyon bánom, mert azért lett olyan, amilyen.
Csak sóhajtania kellett, vagy még azt sem, -...hiszen, szünet nélkül lestem minden gondolatát. Nem kellett vágyódnia, küszködnie, dolgoznia azért, - amit meg akart kapni. Megkapott mindent. Szó nélkül, kérés nélkül.
Nem kellett várnia, vágyódnia, mint másnak, - ő, megkapott mindent azonnal.
Kb. 30 éves koráig, éltünk így. Udvarolt erre, udvarolt arra, élte a világát. Addig, elégedett, és boldog ember volt. Meg én is. Összkomfortos, védett világban éltünk, az én világomban, pedig akkor már özvegy voltam.
Aztán hirtelen otthagyott a fiam. Saját életre, - ,,saját világra" vágyódott, és én, el tudtam ezt fogadni. Felnőtt volt. Elég nagy, elég erős. Engedtem, hogy szárnyra keljen.
És akkor,...akkor megváltozott minden. A fiam is.
Az új életformáját, a baráti körét, az új környezetét nem tudtam elfogadni. Meg persze a menyemet se, akivel összebútorozott.
Amikor külön váltunk a fiammal, - azonnal megváltozott minden. A menyem diktált. A fiam meg robotolt.
A gondtalan életet azonban nem tudta megteremteni maguknak akármennyit dolgozott is, mert a menyem, mindent eltékozolt. Állandóan gondjaik voltak, állandóan veszekedtek. Így ment ez sokáig, aztán végleg felborult életük, - de mégis együtt maradtak.
Úgy élnek, mint a kutya meg a macska, - állandóan fújnak egymásra.
A fiamból, kudarcos, keserű ember lett. Csak van, - de nem érdekli semmi.
Én vagyok az oka. Én rontottam el. Úgy nőtt fel, hogy azt hitte, - jár neki minden az élettől, csak úgy. Alanyi jogon jár, ...mert ő, - Ő.
Így aztán, a felnőtt életében, amit tőlem távol töltött el,...az egyik koppanást, a másik koppanás követte, és követi ma is. A személyes siker pedig elenyésző.
Elégedetlen ember lett belőle. Igen. Én vagyok az oka, az én hibám, az én nagy hibám. Az egyik. A másik, az volt, - hogy kivédtem előle mindig, minden megrázkódtatást. Talán azért, mert nekem, nagyon is eseménydús, - a háború és a betegségek miatt veszélyekkel, könnyekkel, szenvedéssel, bizonytalansággal, reménytelenséggel, szomorúságokkal, gyásszal, és veszteségekkel teli volt a gyerekkorom.
Ami fájt akkor, az nagyon fájt.....- Annyira, hogy sosem felejtettem el egészen. Ezért, mindenképpen meg akartam kímélni ezektől az imádott kisfiamat.
Nagyot tévedtem, - mert nem kellett volna.
A fiam, nem tanult meg sírni, szomorkodni, együttérezni. Nincs benne empátia. Nem fejlődött ki benne ez a képesség. Senkihez sem kötődik, se hozzám, se a családhoz. Nem tartozik sehová.
Nem látogat senkit, nem támogat senkit, nem sajnál senkit, - nem látogat beteget, nem jár kórházba, nem megy temetésre, nem érez részvétet, nem sír, és nem gyászol. Nem érinti meg semmi.
Mindig kikerül messze ívben, minden olyan helyzetet, - ami zavarná a komfort-érzetét.
Sajnos, én tehetek erről, mert a védő, óvó szeretetemmel, az állandó féltésemmel, megnyomorítottam a lelkét.
Hiába bánom ma már, hiába szomorkodom miatta, nem tudok változtatni rajta. Ilyen lett, - és ilyen is marad.
Nagyot hibáztam, és ezt a hibát nem lehet jóvátenni.
Ma már tudom, hogy szomorúságnak, könnyeknek, fájdalomnak, betegségnek, temetésnek, gyásznak, veszteségnek,- mindnek megvan a maga helye, ideje, szerepe, és feladata az ember életében. Talán, még a haragnak is.
Helyet, és lehetőséget kell hát adni annak, hogy ezek az események az életünkben, elvégezzék jellemformáló szerepüket.
Mára, tengernyi könnyet hullajtottam a rossz pedagógiám, és a hibáim miatt, ...- azonban, ez késői bánat.
Egyszer, majd felelek Isten előtt is, ámbár, gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy, miért engedte, hogy hibázzam?
Miért? Miért? Miért nem állított meg akkor, amikor Benjamin Spock pedagógiájával kezdtem foglalkozni, - a jól bevált korábbi módszerek helyett?
Benjamin Spock is, kudarcos ember volt, és kudarcos apa Pedagógia ide, vagy oda, - a fia öngyilkos lett.
Az én fiam pedig, - Isten bocsássa meg, -... örömvadász. Nem más. Minden elől homokba dugja a fejét, - csak az örömről vesz tudomást. Rossz apa lett, rossz férj, - és elvadult gyerek, aki nem kötődik senkihez, még hozzám sem.
Én, nem ilyet akartam, nem ilyet, - de mostmár késő.

Arra, - hogy az ember hogyan legyen jó szülő ? - ....vagy hogyan legyen jó gyerek ? -... akár felnőtt korában is, - nincsen recept.
Mindannyian csetlünk-botlunk, tévedünk is,... - sokszor és sokat,-.... ,,akármekkora" gyerekként is, és szülőként is.
Tévedhettek a mi Szüleink is, legalább ennyit, - de nem tettünk szemrehányást, és ha egyáltalán észrevettük, nem haragudtunk érte.
Hát, kellene, hogy megmaradjon a mi gyerekeinkben is a készség és képesség a megbocsátásra.
Egyszer, felnőnek majd a gyerekeink gyerekei is, - és ugyanígy megítélik, vagy elítélik a szüleiket a döntéseikért, hibáikért, cselekedeteikért, szavaikért, tetteikért, és mulasztásaikért.
Annak ellenére is, hogy ők is mindent az ő érdekükben, szeretettel, és meggyőződésük szerint, a legnagyobb jó szándékkal tettek.
Egyszer majd, mérlegre teszik őket is, - és a kapcsolatukat.
Kérdés, - Ők, hogyan ítélik meg majd a szüleiket...? Mindent jól csináltak ?...Mindig megtették, amit lehetett ? Tévedhetetlenek voltak?
Ugyan, - dehogy. Senki sem az.
Én, a magam hibáját, ma már pontosan ismerem, - és nem fogom mégegyszer elkövetni, és remélem, hogy ez a tudás és tapasztalat, átjön majd velem a következő életembe is.
Talán, - magammal viszem a tanulságot. Igen.
Most azonban, nem ment fel a felelősség alól, hogy jó szándékkal ugyan, de mégiscsak kárt okoztam a gyerekemnek.
Engedékeny szülő voltam.
Egyszer majd ítélkezik felettem, - bár, megtette ezt eddig is, és ugye, - hiszen kíméletlenül kirugdosott az életéből. Nem segített rajtam, és nem törődött velem. A betegségemben magamra maradtam, - ő, soha nem nyitja rám az ajtót.
Mindegy. Már nem fáj annyira, elfogadtam, hogy így alakult az életem, - elfogadtam, hogy ez a sorsom.
És, igen, én hiszek abban, - jó benne hinni!...hogy ezt a Sorsot, mi magunk választottuk, és volt választási lehetőségünk. Mi választottuk a szüleinket, környezetünket, gyerekeinket,....és igen, szenvedéseinket, csalódásainkat, kudarcainkat is. Akkor még, tudtuk miért, mára már elfelejtettük. Ez a tudás, - ,,nem jött át" velünk.
Az események, alakítanak, változtatnak rajtunk, bennünk. Ez volt a ,,korábbi cél", és ezt, az ítélkezéseinknél is, fontolóra kellene vennünk.
Pontosan ezek az átélések, ezek az események formáltak bennünket olyanná, amilyenek ma vagyunk. Más emberek lennénk ezek nélkül a történések nélkül.
Éppen ezért, - el kellene fogadnunk, a szüleinket, magunkat, gyerekeinket, és a Sorsunkat. Most ugyanis, nincs már választási lehetőségünk. Ez van. Ez a miénk.
Érjük be vele.
Én, személy szerint, hiszek egy "másik, - talán velünk párhuzamos - dimenzióban". Egy másik világban. Időnként, - váratlanul megtapasztaltam a létezését.
Amikor még festettem, gyakran találkoztam a képeimen olyan alakokkal, akiket bizony nem én festettem oda. Talán, - "előhívtam " őket valahonnan. Legtöbbször a kép alapozó festése alkalmával.
Az alapozást, rendszerint kézzel vittem fel, - tehát minden bizonnyal, - néhanapján, képes voltam "átnyúlni", egy másik dimenzióba.
Angyalok, emberek, gyermekek, ....- és egy nagyon tisztelt, nagyon szeretett személy jelent, és maradt is meg a képeken.
Egy alkalommal pedig, amikor egy befalazott ajtó helyét tataroztam, - sk. gletteltem a falat. Néhány nappal később pedig, a száradás alkalmával, megjelent rajta, az akkoriban elhunyt szomszéd néni feje, - aki előzőleg a fal túlsó oldalán lakott.
Hát, érdekes dolgok ezek, de nem szeretek beszélni róla, nehogy hangyásnak higgyenek.
Ma már a beteg kezeimmel nem tudok festeni, és ezt nagyon sajnálom, - mégis, amennyire lehet, összeszedtem, és összeszedem magamat, és elvagyok valahogy. Ahogy lehet, és ameddig lehet.
Hát, így alakult az életem, de elfogadtam, mert mit tehetnék, ugye? - ahogy többnyire maguk is elfogadták a sorsukat. Mást, nem is tehetünk.
Azt gondolom,...- a képesség, a "kiegyenesedésre", - mindenkiben benne van. Az ember egészséges életösztöne azt diktálja, hogy: - " emeld fel a fejed, kelj fel, és lépj tovább."....-
Én, százszor is megtettem, és százszor is megtenném, - mert élni jó. Így is, betegen is. Már nem is akarok mást, csak élni.
Csicseregnek a madarak, virágoznak a fák, - és akácillatot hoz be a szél...-
Nem így képzeltem ugyan az életet, az igaz, - de van ennél rosszabb is.
A Blikkben olvastam, - hogy egy idős somogyi öregasszonyt a saját a fia gyötört halálra.
A néni elesett, combnyaktörése volt, és iszonyúan szenvedett, - de a fia nem hívott hozzá orvost. Nem kapott a szörnyű fájdalmaira fájdalomcsillapítót. Otthon aszalta az anyját egy hónapon keresztül.
Nem adott neki se enni, se inni, csak naponta egyszer kapott valami híg levest.
A néni állapota annyira leromlott, hogy mire a szomszédoknak feltűnt hogy nem látják, és orvost, majd mentőt hívtak hozzá, már késő volt. Akkor már nem lehetett segíteni rajta. Pár nappal később meghalt a kórházban.
A fiát elítélték, börtönbe került, - igaz, de, büntetés ez?
Eteti, itatja őt a magyar állam, a mi pénzünkből, és ha szükséges, orvosi vagy kórházi ellátásban részesül. Pont úgy, mint egy rendes, tisztességes ember. Pont úgy.
Gondoskodnak róla, - nem úgy, ahogy ő a saját édesanyjáról! S az az elvetemült gazember, alighanem jól érzi magát így!
Ha rajtam múlna, én, nem ezt tenném vele, sőt velük, akik így bántak a szüleikkel.
Sötét lelkű gazemberek azok. Nem érdemelnek kíméletet.
Én bizony, ha rajtam múlna, visszaállítanám a halálbüntetést, de nem ám amerikai módra, light-os méreginjekcióval venném el, az anyja életéért, és szenvedéséért cserébe, az ő életét, hanem a farkánál fogva akasztanám föl, s addig tartanám ott, amíg kiszárad, és magától le nem hullik.
Vagy,... volna még egy-két ötletem, - kezét-lábát levágni, szemeit kiszúrni, aztán mehet, amerre lát.
Esetleg, ekét kötni a fütykösére, aztán felszántani vele a magyar ugart...-
Az ilyen kemény büntetésnek, biztosan meglenne a visszatartó ereje, nyilván nagyobb és elrettentőbb, mint a rövid börtönbüntetésnek. Vagyhát, nem is tudom,...nem is tudom, ...gonosz lett a világ...- sóhajtott végül Melinda csüggedten, és az ölébe ejtette a kezét. Mi pedig mélyen elgondolkodva hallgattunk.

Nem sokkal később el kellett köszönnöm a magukba roskadt, riadt tekintetű öregektől.
El kellett indulnom hazafelé. Melinda történetétől azonban nehezen szabadultam.
- Mivé lett a világ, és mivé lettek az emberek! - gondoltam útközben, hazafelé.
- Régen, más volt minden. Emberségesebb volt.
Mostanában, gyakran elfeledkezünk arról, hogy a sorsát senki sem kerülheti el.
Minden élet véget ér egyszer, és senki sem tudja, hogy hogyan, ahogy azt sem, hogy mikor jön el az a nap, és az a pillanat. Ezért, meg kellene mondanunk, amíg még lehet, azoknak az embereknek, akiket szeretünk, és akikért aggódunk, (...már, aki!...ugye?...) - hogy fontosak, nagyon fontosak a számunkra. Akkor is fontosak, ha megöregszenek.
S meg kellene mondanunk azt is, hogy akármilyenek is, mi, szeretjük őket.
Lehet, hogy rossz a természetük, lehet, hogy házsártosak, lehet, hogy morcosak, morgolódók. Lehet, hogy állandóan bepisilnek, és lehet, hogy folyton leeszik magukat, mert minden kiömlik a kanalukból. Vagy állandóan könnyezik a szemük, és csipásak, vagy csorog a nyál a szájuk végénél, és észre se veszik, de ez nem baj, - mi, akkor is szeretjük őket.
Szeretjük őket, és fontosak a számunkra. Igen.
Addig kellene ezt megmondani nekik, amíg még élnek, mert később ugye?...- már késő!
A gyerekek, ha felnőnek, élik a saját életüket, elfelejtik, hogy valaha kicsik voltak. Elfelejtik, hogy velük is törődni kellett, s elfelejtik azt is, hogy a szülő, mennyire szerette őket.
Elfelejtik, hogy ők is voltak nyűgösek, akaratosak, csipásak és pisisek, - és nekik is minden kiömlött a kanalukból..., sőt, igencsak csorgott a nyáluk is,...- hogy másról ne is beszéljek,... - mégsem undorkodtunk tőlük.
A mai fiatalok egyrésze, sajnos, semmit sem ad vissza abból, amit kapott, sem szeretetből, sem kötelességtudásból, sem emberségből.
Természetesen, tisztelet a kivételnek, aki ezt megteszi.

Másképpen élnek a fiatalok ma, más az értékrendjük, és más dolgok fontosak a számukra, nem az, ami korábban nekünk, és az elődeinknek volt.
Az is igaz, hogy nehéz nekik. Hajszoltak, elfoglaltak, lekötöttek, gondterheltek, - és sodró bizonytalanságban telik az életük.
Ma még van kenyerük, lakásuk és munkájuk. De, mi lesz holnap? Lesz-e holnap is?
A bizonytalanság megmérgezi a napjaikat, éjszakáikat, és felőrli az idegeiket. Ilyen körülmények között aztán, kiveszik belőlük a hála, a szeretet, - és sokakból az emberség is.
Hová vezethet ez?
Nemcsak az a baj, hogy nem igen törődnek az öregeikkel és a betegeikkel, de felmerül az emberben a kérdés, hogy ugyan, milyen gyerekeket nevelnek így, és az is, hogy rájuk, milyen öregség vár majd?
Nem lehet tudni.

Aki, ebben a bizonytalan világban, nem szül manapság, - azt gondolom, nem veszít sokat. Több bánattól, és gondtól menekül meg, mint amennyi öröm jut neki.
Szülőnek lenni, manapság, így, - véleményem szerint,- nem biztos, hogy öröm. Vagy, nincs rá garancia, hogy az lesz.
Van, akinek életre szóló gond, bánat, gyötrődés, és küzdelem jut. A mai világban, óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy a szülő, megtartsa, eltartsa, összetartsa a családot. A kicsike családot. Óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy képes legyen rá.
Aztán, - később kiderül, hogy megérte-e?
Van, akinek jut néhány év boldogság, a küzdelem mellett, - amíg a gyereke gyerek, - aztán, ha felnő, éppen az okozza a legtöbb csalódást és bánatot.
Régen, - ez nem így volt.
( Persze, régen is voltak botrányos dolgok, gonosz és hálátlan gyerekek, - de nem annyi, mint ma...- )
Régen, jobban tisztelték, szerették az öregeket, és törődtek velük. Mert, - régen, több volt az emberekben a szeretet, és nagyobb volt bennük a kötelességtudás. Régen, odafigyeltek a megöregedett hozzátartozóikra. Ma nem.
Ma, egy magatehetetlen, beteg, gondoskodásra szoruló idős ember, csak púp a fiatalok hátán, - akiknek ugye, amúgy is van éppen elég dolguk, meg gondjuk.
Ennek ellenére, magukba kellene kissé szállni, - ...és el kellene ezen gondolkodni.
Azután, változtatni kellene rajta.
Szegénységben is lehet szépen, szeretetben, békességben élni.
Az államnak pedig, - a lehetőségeihez mérten, jobban kellene segítenie az idősgondozást, akkor is, ha az otthon, a családban történik, nem pedig egy szociális intézményben.

Sokan az öregséget betegségnek tartják, - pedig attól, hogy az ember arcán ráncok jelennek meg, vagy lassan és bizonytalanul lépked, majd meggörnyed a teste, az még nem jelenti azt, hogy beteg. Csak öreg.
Az öregség, nehéz.
Az élet terhe van a vállukon, vállunkon, - és a kicsike, maradék erőnkkel, nehéz cipelni azt. Minél idősebbek leszünk, annál jobban meggörnyedünk alatta. Elfáradunk, csak vonszoljuk magunkat, meg az életünket..
Az élet, rövid és törékeny. Igen. Mindenkié.
Az évek, gyorsan elrohannak, és magukkal visznek mindent, fiatalságot, szépséget, szerelmet, erőt, egészséget, - és az életkedvet is.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja. Te sem.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.
Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
Egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat.
Ki tudja?...Ki tudja?...Bármit hozhat.
,,Az öregkor, - egyfajta hajótörés"...- mondta Charles de Gool, francia elnök. Biztos tudta, azt gondolom, - ahogyan azt is tudhatta, hogy ezt a hajótörést, lehetetlen túl élni. Nincs menekvés.

Először az ember büszkesége vész oda, majd a magabiztossága veszik el, aztán a lelke, végül mindene, - és nem marad semmije.
Ha lemegy a nap, nincs már más, csak a várakozás, - betegen, öregen, reménytelenül. Nincs már más, csak a várakozás.
Várakozás a halálra.

Ha lemegy a nap, eljön a sötét, - és nem lesz több virradat.
De ha a család, ott áll velünk az út végén, elmenni is könnyebb.
Ezt kellene hát megpróbálnunk, igen, - együtt maradni, egy családban, - akkor is, ha lemegy a nap.


NAGY ÖREGEK:
HAYDN, - a "Teremtés" c. oratóriumát 57 éves korában komponálta.
WAGNER, - a Parsifalt 69 esztendős korában.
MICHELAGELO, - a leggyönyörűbb vásznait 60 és 89 éves kora között festette.
GOYA, - aki 40 éves korában vette először kezébe az ecsetet, 72 éves volt, amikor legszebb képeit készítette.
TIZIAN, - 90 évvel a vállain lankadatlanul dolgozott.
ARCHIMEDES, - 75 éves korában találta fel a gyújtólencsét.
PLATON, - 80 éves korában írta legszebb dialógusait.
- Mi, ,,csak" öregek vagyunk, vagy leszünk, és, - igaz, ami igaz, - a legtöbben, nem vagyunk zeneszerzők, szobrászok, festők, művészek, alkotó emberek, hanem csak egyszerű hétköznapiak, de ne adjuk fel mégsem!
Jogunk van itt lenni, ezen a földön, nem véletlenül kerültünk ide, a saját helyünkre.
Jogunk van élni, ameddig csak lehet. Olyan szépen, és olyan jól, ahogyan csak lehet. Addig, amíg csak Isten magához nem szólít minket.
Jogunk van élni, igen. Akárhogyan is, - de élni!
Tegyünk hát meg mindig, mindent, amit tehetünk, azért, hogy sikerüljön, - azért, hogy élhessünk!
Az "öreg ember" ne írja le magát. Lehetnek vágyai, céljai.
Próbálja megvalósítani őket. Alighanem, az a hosszú élet titka...-
Az a ,,titok", hogy: teszi a dolgát, és nem érzi magát feleslegesnek. Mindig teszi a dolgát, - nem adja fel.
Ha feladja, vége. Akkor öregszik meg igazán.

Ha megöregszünk, - lemegy a nap, és nincsen már más, csak a várakozás, - egészségesen, vagy betegen, öregen, és reménytelenül. Akár bevalljuk, akár hősködünk. Akkor, már nem tervezünk.
Már, nem nézünk előre. Mert minek? Nincs előttünk semmi.
Nem maradt más, - csak a várakozás.
Várakozás a halálra.
Ha lemegy a nap, eljön a sötét, - és nem lesz több virradat.
Az élet, rövid és törékeny. Igen. Mindenkié. Az enyém is az.
Az évek, gyorsan elrohannak, és magukkal visznek mindent, amit szerettünk, mindent, ami fontos volt nekünk, - fiatalságot, szépséget, szerelmet, erőt, egészséget, - és az életkedvet is.
És, hidd el! - egyszer, visszavesznek mindent, majd tőled is. A tűnő évek téged is kifosztanak, kedves Olvasó.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja. Te sem.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.

Igen. Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
Én sem tudom, hogy mit hoz majd az enyém.
Mit hozhat? Ugyanazt, - amit bárkinek.
Hozhat, csendes, örömteli, boldog napokat, - de hozhat egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, nyomorúságot, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat.
Ki tudja?
Ki tudja?
Bármit hozhat.
Igen.

,,Mikor az utunk véget ér, Fáradt bennünk a vér, az ér. Már nem érdekel a jelen, csak az örök, a végtelen: Lelkünk a múltba menekül, folyton beljebb, szüntelenül, és egyszer olyan messzire jár, hogy nem tud visszajönni már..."
( Falu Tamás )


MARADJ VELÜNK ISTENEM...

"Maradj velünk, mert már esteledik és már lemenőben a nap."

Anne Graham, - tökéletesen jól látja a hibát az életünkben. Magam is, nagyon a hatása alá kerültem.

Kiebrudaltuk Istent az életünkből, a családunkból, a világunkból. Elvesztettük a hitünket, - és felborult az értékrendünk.
Sokan felismerjük, látjuk ezt a hibát, annál is inkább, - mert a korosztályomnak, még, van összehasonlítási lehetősége. Nekünk, még volt Istenünk, és volt hitünk.
Tudjuk, milyen volt a régi, jól bevált, biztonságos értékrend, tudjuk milyen volt hinni, bízni valakiben, aki mindenek felett áll és él, - és látjuk, hogy hová vezetett a hiánya.
Mégsem tudunk változtatni rajta,...- legfeljebb csak a saját kicsi köreinkben, a saját kicsi családunkban...-
Azonban, ha mindenki megtenné, ...- megváltozhatna a világ....-
Még, megváltozhatna. Még semmi sincs elveszve egészen.

Ami Isten kiűzetését illeti az életünkből, - nagyon szomorú. Meggyőződésem azonban, hogy előbb vagy utóbb, - gondban, bajban, szenvedésben, ....vagy éppen az utolsó úton, az utolsó órában, - vagy az utolsó percben, pillanatban, mindenki odatalál, mindenki oda kényszerül hozzá.
Nincs más aki várna ránk, csak Ő, egyedül.
Ő áll az út végén.
Ő áll ott, mindent elfelejtve és mindent megbocsátva, - bárhogy éltünk, bármit tettünk, bármit mulasztottunk, vagy bármit is vétettünk ellene, és egymás ellen..
Ő áll ott, - kitárt karral.

Az élet, rövid és törékeny. Igen.
Mindenkié.
A Tiéd is.
Az évek, gyorsan elrohannak, és magukkal visznek mindent, - fiatalságot, szépséget, szerelmet, - erőt, egészséget, és az életkedvet is.
Nem győzöm elégszer leírni és elmondani.
Nem tudod mi vár rád az út végén. Senki sem tudja, senki sem tudhatja.
Te sem.
Bármelyikünkkel, bármi megtörténhet.
Veled is, velem is.

Ki tudja, mit hoz az élet, és mit hoz az öregségünk?
Csendes, békés, nyugodt napokat, éveket, vagy egyedüllétet, bezártságot, elborult elmét, magányt, szegénységet, nyomorúságot, nélkülözést, süketséget, vakságot, betegséget, Alzheimer kórt, pelenkát, rákot, esetleg berácsozott, vagy bedeszkázott ágyat.
Ki tudja?
Ki tudja?

Bármit hozhat.


A TUDÁLÉKOS ASSZONY...

Gyerekkoromban, sokféle öregasszonyt, és öregembert ismertem. Egészen különlegeseket is.
A kislétszámú faluban, ahol laktunk, - élt egy magányos öregasszony, akit az egész falu egyként tisztelt, s akit én vénségesen vénnek láttam, pedig, alig múlt még nyolcvan éves, - és nagyon különlegesnek számított.
Ő volt Juli néni, - a ,,tudálékos asszony".

Hogy mitől volt tudálékos, vagy mi lehetett az a ,,tudálék", - arról persze fogalmam sem volt, - a franc se tudta, - de az biztos, hogy az volt, - és lehetett neki valamije, különben nem hívták volna tudálékosnak.
A rendes becsületes neve különben Juli néni volt, és mindenki így szólította, csak én nem.
Én Juliska néninek hívtam, ha muszáj volt, - ha azonban lehetett, nem hívtam sehogy, hanem messze ívben elkerültem. Persze, ha nem lehetett, - akkor nem lehetett. Ugye.
Akkor mindig, nagy tisztelettel köszöntem neki, ahogy a faluban mindenki más is:
- Dicsértessék Juliska néni...-
- Mindörökké, - mondta. Majd összehúzott szemöldökkel szigorúan rám nézett, végigmért, és megkérdezte:
- Háá mész te lány, megin mááá?
- Én? Éééén? ...Én, sehová,...ééén aztán sehová...-
- Akkor, minek vagy itt?
- Csak...-
- Hááát,... jó légy ám, te lány, mer hátra kötöm a sarkadat...-
Nna, - ettől féltem.
Pont ettől, hogy egyszer szépen fogja magát, és egyszerűen hátrakötözi a sarkamat.
Annyiszor mondta már,...de annyiszor!... - egyszercsak tényleg megteszi. Ezért, inkább, amikor csak lehetett, - elkerültem.
De csak én kerültem, - a falu nem.
Sőt, - mindenért őhozzá mentek. Nagy bizalommal, meg nagy tisztelettel. Mert ő volt a tudálékos asszony.
Ha kisbaba született valahol, akkor, a bábán kívül a Juli nénit is elhívták, mert a Juli néni mindent tudott. Tényleg mindent.
Ő rendezte a faluban a keresztelőket, a paszitákat, az esküvőket, a lakodalmakat, a temetéseket, a halottvirrasztást, és a mindenféle családi és egyéb falusi ünnepségeket, - sőt az mondják, még angyalt is csinált, amikor kellett, - mert azt is tudott.
Ez pedig igaz volt, - de tényleg, - mert éppen a papámtól hallottam, és ő mindig igazat mond, - hogy a Juli néni, minden bizonnyal az ,,angyalcsinálásból" gazdagodott meg, mert arra mindig van kereslet.
Magának is csinált, meg másoknak is.
Én ugyan nem láttam körülötte röpködni egyet sem, még egy inci-finci angyalkát sem, - de azért, biztos, hogy csinált.
Juli néni, - leginkább, erről a tudásáról volt híres, messze földön.
Persze, nemcsak a papa szemét bökte az angyalcsinálás, - a fiatalok se lelkesedtek érte, meg Juli néniért se. Vén boszorkánynak tartották, és kicsúfolták.
Az örök barátom és örök szerelmem, Miska, mesélte egyszer, hogy a nagyobb fiútestvérei a többi legénnyel együtt, egy éjszaka ,,májusfát" állítottak a Juli néninek.
Micsoda májusfa volt az! Micsoda májusfa! Sose látott a falu még olyant!
Ez a májusfa, nem színes szalagokkal, és apró ajándékokkal díszített fa volt, mint amilyet a lányoknak szoktak állítani, - és a Juli néni se úgy fogadta, ahogy a lányok szokták.
Juli néni fája más volt,... egészen más.
Fehértollú libaszárnyakkal volt díszítve, - amelyek úgy lengedeztek rajta, mintha kettévágott angyalszárnyak lettek volna, - és madzaggal voltak felkötve a fára.
Aki csak látta, mindenki tudta, hogy miért.
Amikor Juli néni észrevette, hogy milyen csúfság esett meg vele, egy fejszével rohant a fiúkra, ordítva, - hogy nyomban agyoncsapja őket.
Hiába hadonászott azonban a fejszéjével, a fiúk nem ijedtek meg tőle.
Állt a májusfa.
Állt, és sokáig csúfoskodott, mert a Juli néni egyedül nem tudta kidönteni, a falusiak pedig nem mertek a közelébe menni, - mert Juli néni egész nap rikácsolt.
Aztán, jött valami rendezvény, Juli nénire szükség volt, és mégiscsak fel kellett keresni, hát,... akkor döntötték ki a libaszárnyas májusfát.
A falusiak rá voltak utalva Juli néni ,,tudálékára", - Juli néni, kellett nekik. Kellett. Ő pedig kegyesen megbocsátott.
Minden úgy volt megint, mint régen.
Juli néni fúrta ki a kislányok fülét, rögtön, amikor megszülettek, és ő adott beöntést a gyerekeknek, betegeknek, és az öregeknek is, ha kellett.
Ő főzött, vagy az ő segédletével, - aratáskor, szüretkor, keresztelőkor, temetéskor, és lakodalomkor, - meg amikor csak kellett. Mert a Juli néni mindent tudott. Még ezt is.
Hiába volt orvos a faluban, meg szülésznő, - bizony, akkor is a Juli nénit hívták, ha baj volt, - mert a Juli néni mindent tudott, mindenkit ismert, meg még mindenkinek az anyját-apját is ismerte, sőt talán az öregapját, meg az öreganyját is, - az orvos meg nem.
Meg a szülésznő sem. Ezért.

Juli néni, mihozzánk is eljárt, - de csak szüretkor, máskor nem, mert fület fúrni a Mamám is tudott, beöntés meg nem kellett senkinek, mert ki a fene szerette azt.
Szüretkor viszont szükség volt rá, és a falusiak is elvárták, hogy ott legyen velük.
Mert Juli néni mindent tudott, ugye, - s az élet, meg a szüret is, csak Juli nénivel volt teljes. Jó volt, ha ott volt. Kellett.

A szüret egyébként, ugyanolyan fontos esemény volt a falu életében, mint az aratás. Mindig ugyanúgy is rendezték meg. Ezt is, azt is, közösen csinálták. Mindenki, mindenkinek segített, - és mindenki, mindenkinek visszasegített.
Juli néni tehát odajárt hozzánk szüretkor, - főzni.
Mindig hívtuk, és megkértük, hogy jöjjön legyen szíves, - mert az úgy volt szokás.
Egyszer aztán azt mondta: - nem. És, - úgy lett.
Tényleg nem jött többé, - de a szüretet azért megtartották a szüleim, - mert a szüret, akkor se maradhatott el.
A kávé volt az oka Juli néni távolmaradásának. "Az" a kávé. A babkávé. A fene essen bele.
Különben, azt mondta a papa is:
- ,, A fene essen bele, ...hogy a fene essen bele! ..."-
Azt ugyan nem mondta, hogy kibe, - így aztán szabadon választhattam, - persze inkább a Juli nénibe, mint a kávéba, mert a kávét szerettem, Juli nénit pedig nem.
Egyébként a kávéról, nekem legelőször az ugrik be, - hogy a Papa előtt áll a veranda asztalon,...és gőzölög....-
- Boldog békeidők!...-
Papa szájában pipa volt, kezében újság, de elnézett felette, és a mamát nézte, gyönyörködve. Mivelhogy, - mindig a mamát nézte, és mindig gyönyörködve.
Szerettem látni azt, amikor a Papa kávézott. Olyan, békés volt akkor még minden, és olyan biztonságos. Akkor. Akkor még.
Ki a csuda gondolta volna, hogy egyszercsak oda a nyugalom, a békesség, a biztonság, és lefagy a papa arcáról a mosoly, mert hirtelen minden megváltozik, az egész életünk, - jóvátehetetlenül, és mindörökre.
Mert, a háború alatt, és a háború után, bizony, - szinte egyik napról a másikra, hirtelen, minden megváltozott. Jóvátehetetlenül, és mindörökre. Azt az életünket, aminek a háború véget vetett, - sohase kaptuk többé vissza.

A Papa kávéjába, - amikor még kávézott reggelenként, - természetesen, ha akartam, bármikor beleszürcsölhettem, és meg is tettem, - mert ez nem igazi kávé volt, hanem csak maláta és cikória.
Ma is emlékszem az ízére. Nem volt rossz.
Másodszor az ugrik be a kávéról, - mind a mai napig, hogy: Fanck.
Franck kávé.
Meg, Smoll-Pasta,...Franck kávé...-
Meg valami dal:..."Lópicula, cintányér, Smoll-Pasta, Franck kávé..."-
Meg árpakávé, ...- Meg, malátakávé...-
Igen.
Aztán, jött a babkávé. A, -...babkávé...- Igen.
Az, a babkávé...-
Az, -... amit nem lehetett elfelejteni...-

Kislány voltam még, nem ismertem más kávét, - csak a fent felsoroltakat, amit minden háznál, saját recept szerint főztek meg, és fogyasztottak el.
Mi is azokból ittuk a tejeskávénkat, - apám meg a ,,feketéjét".
Mivel azonban ő, korábban gyakran járt Bécsben, - ott tanult, majd ott volt katona is, ő többféle kávét ismert. Így, - a babkávét is.
Aztán, egy alkalommal, sikerült szereznie itthon, egy nagy zacskó zöld babkávét. Frisset, méghozzá pörköletlent.
Nagy kincs volt ez, akkor.
Éppen szüret volt. A Papám, meglepetést akart csinálni mindenkinek, - még a Mamámnak is. Hát ez, - ahogy később kiderült, - könnyedén sikerült neki.
A pincénél volt mindenki, aki csak mozogni tudott.
A szüret, nehéz munka, keményen dolgoztak. Természetesen, a Papám is. Szüretkor, mindig így volt.
Hajnalban azonban, amikor a munkát elkezdték, Papa odaadta a nagy csomag babkávét az állítólag nagyon gyakorlott, de nálunk alkalmi szakácsnénak, - a tudálékos asszonynak, aki mindent tudott, sőt még annál is többet, és, még főzni is tudott, - azzal, hogy:
- Legyen szíves, főzze meg ezt a kávét, Juli néni lelkem,...aztán,
szóljon, ha kész...-
Juli néni bólogatott szaporán, szó nélkül átvette a kávét, és azonnal nekiállt megfőzni.
Csak főzte, csak főzte. Csak főzte. Igen.
Délig, nem történt semmi. Pedig a Papa, nagyon várta.
Ebéd után se történt semmi, pedig addigra, már, - még jobban várta.
Aztán csak várt, csak várt. De, - hiába.
Végül bement a konyhába, körülszaglászni, de csak káposzta szag volt.
A Papa, megdicsérte.
- De jó illata van a finom káposztának, Juli néni...-
Juli néni, dühbe gurult.
- ,,Rossebeket tekintetes úr, - mondta - rossebeket,...ha a káboszta finom vóna, akkó má a kutyák lelegeeték vóna a kerben. Rossebeket finom, rossebeket..."-
Papa ráhagyta. Juli néni kedvetlen volt. Nagyon kedvetlen. Sőt, morcos.
A kávéról nem esett szó.
Késő délután, már nagyon ideges volt a Papa, - a kávé pedig, még mindig sehol, - nem bírta tovább, megint bement a konyhába, és megkérdezte a szakácsnét:
- Juli néni, lelkem,-...hát, mi van azzal a kávéval?...-
Mire Juli néni, kivörösödve a méregtől, magából teljesen kikelve, azt mondta:
- ,,Basszameg a kávéjját tekintetes úr, ott ahun van! Mááá hajnal úúta
főzöm, de még mindig nem puhúút meg. Illyen szígyen, ínvelem míg nem esett..."-
Később, azt mondta a Papa, hogy vele se...-
Aztán, Juli néni lelkem, még hozzátette, sírva:
- ,,Má minden szart beleraktam tekintetes úr, amit csak talátam, tettem
bele sót is, meg cukrot is, meg még szódabikabónát is, de ulyan
kemény, de ulyan kemény, mind a rosseb..."-
Hát igen.
Végül, - a rosseb se itta meg a kávét. A rosseb se. Ki kellett önteni.
Juli néni pedig nem jött hozzánk többé főzni szüretkor, - hiába is kérték. Pedig, - kérték, üzentek neki többször is.
- ,,Maad a rosseb, aki odamegy, ...- üzente vissza - maad a rosseb, ín aztán nem..."-
És, tényleg nem jött.
Hát igen, -...a kávé. Az a kávé.

- Hanem a Franck, aaaaz, igen,... a Franck!
A Franckkal "illyen, - illyen szégyen", soha nem történhetett volna.
A Franckot, mindenki ismeri, még a Juli néni lelkem is, - a kölcsön
szakácsné.
Van egy doboz, amin van egy kisebb doboz, amin van egy kisebb doboz,...amin, van egy még kisebb doboz,...amin van egy még annál is kisebb doboz,...amin van egy ...-
Nna, hát aaaaz, - ... az a Franck kávé! Az.
Vagyis, hogy az volt, - mert most már nincs. Régóta nincs. Kár, - mert jó volt.
Jó kávé volt, - szép dobozban.
Ez a doboz egyébként,...hogy soha el ne felejtsük, - egy kocsmában még most is megvan a falon. Igen.
Krúdy kocsma, Bp.III. ker. Mókus utca...-
Hogy, hányas szám alatt, azt nem tudom. Mára, már elfelejtettem.
Pedig, voltam ott párszor,...igen, ... - ...jó párszor. Sokkal többször, mint szerettem volna.
Azért kellett mennem, mert muszáj volt. Az első férjemet szoktam hazahozni onnan, amikor már nem tudott járni, - mert amíg tudott, addig nem akart hazajönni...-
Nem tudom, hogy a kocsma hányas szám alatt van, - de nem baj, ...- Meg lehet találni, - mert olyan kocsma, még egy,...talán a világon sincsen...-
Micsoda kocsma!
Micsoda kocsma!!...-
Nem járok persze kocsmába,...- és legszívesebben a férjemet is
otthagytam volna, de folyton telefonált,....folyton telefonált, mert
azt még tudott, - de járni már nem.
Fiatalok voltunk, - majdnem gyerekek, - a fene nagy szabadság, az ölünkbe esett, aztán az agyunkra ment. Én tudtam kezelni, a férjem azonban nem igazán.
Így aztán, - fiatalon lettem özvegy.
- Hanem a "Krúdy",... - az, valami csuda....- Igen, lehet mondani.
Micsoda kocsma,...micsoda kocsma, ...- erről jut eszembe,... és egyszer okvetlenül el is fogom mesélni, hogy milyen volt ott,....hogy milyen.
Milyen felejthetetlen.
Egyszer, el fogom mesélni, igen, de nem most, - mert most, éppen nem érek rá...-
Most, megint éppen nem....-

JANKÓ TYATYA

Néha, amikor el-elnéztem az Idősek Otthonában, - ahová sokáig látogatóba jártam, a régi takarító néninkhez, - ezeket a halálra szánt, magányos öregeket, egy - egy pillanatra felbukkantak bennem, felrémlettek a régi képek, gyerekkoromból, a falumbéli, - régi, öregekről.
Faluban élni, és ott megöregedni, ott köszönni el az élettől, egészen más volt, mint egy szociális otthonban. - manapság.

Akinek voltak hozzátartozói a faluban, azzal általában nem volt semmi gond. Ment minden a maga útján, a maga idejében.
Az öregek, élték az életüket, a családjukkal.
Akkor még tisztelték az öregeket, - sőt, talán szerették is őket.
A magányos öregeknek azonban, alighanem, akkor is siralmas életük, és embertelen haláluk lehetett.
Ismertem egyet közülük, akit megsirattunk, meggyászoltunk, pedig, nem volt a rokonunk. Ő, volt a Jankó-tyatya.

Gyerekkoromban, évekig járt hozzánk, - nem rendszeresen, csak ha nagyon éhes volt.
Aranyos, fehér hajú gyakran sírdogáló öregembernek ismertem. Majdnem olyan volt, mint az igazi nagypapám, aki akkor nem élt már.
Jankó tyatya, valaha nagyon gazdag ember volt, az egyik leggazdagabb a faluban.
Kocsmája volt fogadóval, boltja volt, malma, és hentes üzlete. Nagy istállója volt, tele szarvasmarhával. Volt háza, pincéje, szőlője és legelője. Családja azonban nem volt.
Egyszercsak, mindenét ráíratta egy ismeretlen emberre, aki a fogadóban szállt meg, - egy ideig ott lebzselt, végül teljesen ottfelejtette magát.
Ígért mindent Jankó tyatyának, törődést és szerető gondoskodást öreg napjaira, - Ő pedig elhitte.
Addig-addig hízelkedett az ismeretlen, addig ígérgetett, amíg Jankó tyatya, minden vagyonát ráíratta.
Évekig talán nem volt semmi gond, vagy Jankó tyatya nem panaszkodott. Aztán a vagyonossá lett idegen, akkor már hentes, és a családja, megunta kerülgetni a szerencsétlen öregembert. Először kiköltöztették az istállóba. Aztán elkezdték leszoktatni az evésről.
Akkortájt kopogtatott be hozzánk először, egy ünnepnapon, késő este. Hideg volt, zimankó.
Anyám nyitott ajtót, én meg a nyomában.
Jankó tyatya, kékre-zöldre fagyva, kalapját gyűrögetve tipródott az ajtóban és nagyon halkan, restelkedve szólt:
- Tekintetes asszony kérem, ha meg nem sértem, máma még nem ettem, ha megkínálna engem egy tányér levessel...-
Anyám megfogta a karját és bevezette.
- Szívesen Jankó bácsi, Isten hozta minálunk, kerüljön csak beljebb...-
Jött már Apám is.
- Isten hozta Jankó bátyám, kerüljön csak beljebb...- mondta ő is. Szüleim egyébként mindig egymást visszhangozták.
Apám elvette Jankó bácsi kalapját és botját, aztán kihámozta a kabátjából, majd asztalhoz ültette és pálinkával kínálta.
Anyám térült-fordult, vacsorát melegített. Mi már ettünk, befejeztük a vacsorát, Apám mégis azt mondta:
- Vacsorázzon velem Jankó bátyám, a pálinka után jól fog esni.
- Köszönöm édes fiam, köszönöm.
Anyám pillanatok alatt megterített nekik, már nem tudom mi lehetett a vacsora. Szegény Jankó bácsi mohón és nyöszörögve evett. Annyira remegett a keze, hogy a leves folyton kiömlött a kanalából.
Ott álltam előtte és néztem. Anyám azonban elkapta a karomat és kiráncigált a konyhába.
- Hadd egyen nyugodtan, - mondta - nem szabad bámulni, szégyelli, hogy idejutott öregségére. Ne tetézd a szégyenét. Most leülsz szépen a hokedlire, és itt maradsz...-
Ő még bort vitt be és poharakat, aztán kijött, tálcára tette a többi ennivalót és azt is bevitte. Becsukta maga után az ajtót.
Egy ideig még várakoztam, hátha mégis behívnak engem is. De nem. Végül meguntam a várakozást, álmos voltam. Átmentem Anyámék hálószobájába és keresztbe feküdtem az ágyukon.
Másnap addig kérdezgettem Anyámat, amíg elmondta, hogy hazakísérték Jankó bácsit és Apám ,,elbeszélgetett" L. úrral, a kocsmárossal. Reméltem, hogy ez azt jelenti, amit én gondolok.
Azt jelentette. Papám ha szükség volt rá, úgy is tudott beszélgetni, hogy nem szólt egy árva szót sem.
Ezután, úgy emlékszem, sokáig járt még hozzánk Jankó tyatya. Megszerettük. Édesanyám megvarrta a szakadt ruháit, mert Apám ruháiban elveszett volna. Majd meleg zoknit, sálat kötött neki, egyszer pedig karácsonyra mellényt és szvettert, birkagyapjúból.
Néha panaszkodott, hogy mennyire fájnak a csontjai. Ilyenkor Apám begyújtott a rézhengeres fürdőszoba kályhába és a jó melegben az ülőkádban, a jó meleg vízben egy kicsit csillapodtak Jankó bácsi fájdalmai. Anyám a fürdővízbe mindenféle gizgazt rakott, ami jó volt a fájdalmakra. Persze fürdés után ott tartották éjszakára is, hogy meg ne fázzon az úton, ,,hazafelé".
Elfért volna nálunk végleg, nagy házunk volt és sok helyünk. Ennivaló is, meg jó szó is jutott volna neki. Szüleim mindig marasztalták, de ő nem fogadta el.
,,Haza" akart menni a saját házába, a saját birtokára, amiből már rég nem volt semmi sem az övé, -... mégis.
- Mert,...,,óvni akarta a maradék méltóságát ,,... - mondta az Édesapám.
Amikor nálunk volt mindig mesélt, mindenféléről. A katonaéveiről, a háborúról, a spanyol influenzáról, -...a családjáról és a családja elvesztéséről.
Mindenkije meghalt a spanyol influenzában, felesége is meg a gyerekei is. Két kisfia volt, meg egy kislány. Sohasem tudta elfelejteni őket, soha nem házasodott újra. Kijárt a családjához a temetőbe amikor csak lehetett, és beszélgetni szokott velük. Szerette őket, - azokat ott - és nem akart másik családot.
Aztán egy télen, - talán 1944-ben lehetett, - egyre ritkábban jött és egyre törődöttebb volt. De sohasem panaszkodott.
Majd hirtelen elmaradt. Napokig nem hallottunk felőle, anyám aggódott. Apám pedig elment és megkérdezte a kocsmárost, merre van a Jankó bácsi, mert beszélni szeretne vele.
- Hunnan tuggyam, hun kujtorog?...Nem vagyok én őrzője,...majd előgyün ha akar, ha meg nem, nem. - mondta a kocsmáros barátságtalanul.
Azonban hiába vártuk, - ,,nem jött elő".
Aztán valaki a faluból hozta a szomorú hírt, hogy Jankó bácsi fölakasztotta magát az istállóban.
Apám elfehéredett és nem szólt egy szót sem. Azonnal elindult a kocsma felé, a faluba. Anyám futva ment utána és hátul futottam én. Nem tudtam mi az, hogy - ,,fölakasztotta".
- Meg fog halni? - kérdeztem Anyámat ijedten.
- Már meghalt...- mondta csendesen
Apám egész úton nem szólt egy szót sem. Csak Anyám sírós hangját hallottam:
- Istenem, Papa ne csináld,...van törvény, -...kérlek Papa ne avatkozz bele, nem a te dolgod, nem te vagy a Jóisten...-
Apám megállt, szembefordult anyámmal és nagyon csendesen, de nagyon határozottan azt mondta:
- Mama most hallgass, hallgass,...- szépen kérlek, hallgass...- Aztán, otthagyott minket.
Anyám egy ideig tétován állt, majd megfogta a kezemet és futva iramodtunk Apám után. Akkor értünk oda, amikor L. urat éppen kiemelte a kocsmapult mögül, majd az utcán és az udvaron át bevonszolta a szemben lévő istállóba. Szó szerint vonszolta, - a mellényénél fogva húzta maga után.
- Istenem,...Istenem, - vacogott Anyám -...ez megöli, meglátod, hogy megöli...-
Mentünk Apám után, néhány kíváncsiskodóval a nyomunkban. Apám behajította L. urat és becsukta maguk után az istállóajtót. Kívül rekedtünk.
Ott álltunk és hallgattuk L. úr ordítását meg az Apámét, aki nála is hangosabb volt. Örültem Apám szidalmainak és nyomában a csattanásoknak, meg a puffanásoknak.
Bizony arra gondoltam ölje csak meg, csapja agyon, megérdemli az ilyen gonosz. Még bólogattam is hozzá, minden puffanás után.
Aztán teljes csend lett, jó ideig semmi sem hallatszott. Anyám nekiborult az istállóajtónak és sírt.
- Csak nem sajnálod? - rángattam meglepetten.
- Apádat sajnálom,...apádat,...- hüppögte.
Nem tudtam elképzelni, hogy miért, én biztos voltam benne, hogy neki, nem lesz semmi baja. Nem kell őt sajnálni. Félteni se kell, nem meri őt L. úr visszaütni.
Nagy sokára aztán kijött Apám, megállt az ajtóban és leporolta a kezét, - tényleg nem volt semmi baja. Tudtam én. Megigazította az ingét, visszagombolta a mandzsettáját, a mellényét, majd a zakóját és csendesen szólt Anyámnak:
- Menjél Mama,...hívd az orvost, kérlek, én meg elmegyek a csendőrségre...-
Mellettem elhaladva, egy pillanatra fejemre tette a kezét.
- Majd jövök...- mondta. Tudtam, hogy így lesz, nem aggódtam.
A csendőrség másik faluban volt. Apám ugyan motorral ment, de éjszakára nem jött haza. Anyám semmit nem aludt, csak sírt. Aggódott. Kora reggel azonban a papa újra otthon volt.
Sok mindenre fény derült.
L. úr, bár sokáig romokban hevert, nem tett feljelentést apám ellen azért, mert megverte. Apám azonban feljelentést tett L. úr ellen, Jankó tyatya halála miatt. Jankó bácsi nem akasztotta fel magát. Összeverték és belehalt. Utána akasztották fel.
Ezt mondta el L. úr, - némi unszolásra, - az istállóban. Sok baja azonban akkor nem lett belőle. Dúlt a háború.
Isten azonban nagyon megverte. A háború után elvesztette a gazemberséggel szerzett vagyonát. Kocsmáját, boltjait államosították, minden vagyonát elvették. Felesége nem sokkal később agyvérzést kapott, nagy beteg lett. Hosszú évekig magatehetetlen volt, pelenkázni kellett.
A kocsmárosnak nyugdíja nem volt, nyomorgott. Napszámba járt, amíg bírta. Idős korában a fia tartotta el, aki szintén gonosz ember volt s akitől kenyérből is keveset kapott, jó szóból meg semmit.
Sokáig volt fekvő beteg, a fia nem törődött vele, nem ápolta, nem gondozta. Azt mondják, hogy verte is az apját. A kocsmáros néha ordítva, félmeztelenül szaladgált a házuk előtt lévő szőlősorokban. Később már szaladgálni se tudott. Szinte elrothadt az ágyában. Végül a saját hányadékába fulladt bele.
Jankó tyatyát, a katolikus pap nem akarta eltemetni. Csak a temetőárokban kaphatott helyet, ott akarták elhantolni. Öngyilkosoknak nem jár tisztességes temetés, egyébként is egyenesen a pokolba kerülnek. Apám elment a paphoz, elmondta neki, hogy Jankó bácsi nem lett öngyilkos, Jankó bácsit megölték.
- Én ezt másképpen tudom, menj békével fiam, ne avatkozz más dolgába. Én nem temetem el...-
- Ha nem, hát nem, majd eltemeti más. - mondta Apám dühösen - Nem engedem, hogy ezt a szerencsétlen öregembert, aki kivert kutya módjára élt és úgy is halt meg, a maga temetőjében úgy földeljék el, mint egy gazdátlan dögöt. Ha kell, szembeszállok a maga Istenével is. -
A pap nem szólt. Apám dühösen és köszönés nélkül jött el.
Aztán megkereste a református papot, kibonttatták Jankóék családi sírboltját, és eltemették Jankó bácsit katolikus temetőben, református szertartás szerint.
- Egy az Isten...- mondta Apám.
Ott volt az egész falu a temetésen, csak L.-ék nem. A szomorú történet mindenkit megrázott.
A temetés végére odaért a katolikus pap is. Apám cirkuszra számított, - már készült is rá. De nem.
A pap megszentelte a sírt, áldást mondott, aztán kezet fogott a református lelkésszel és távozott.
Apámra pedig, rá se nézett.
Igaz, nemcsak akkor, - hanem később sem.


MARINKA BALLADÁJA...

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-

Alig hiszem, hogy a falunkban sokan akadtak, akik tudták, hogy az égen, - a napon, holdon és a csillagokon kívül, léteznek még más bolygók is.
Bezeta azonban, - Marinka szerelme, - onnan jött. Biztos, hogy onnan jött, - azt, mindenki tudta.
Télen, nyáron, mindig jött, lehetett számítani rá.
Egy más világból, - vagy egy másik világból jött. Messziről,...- az biztos, de nem lehetett pontosan tudni, hogy honnan. Senki nem tudta, és senki nem ismerte őt.
A bolond lányhoz járt, - aki akkor, nem volt még bolond. Ő pedig, várta.
Bezeta gyakran járt ide, - majdnem minden héten, - mégse ismerte soha, senki. Talán még Marinka se.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
A faluban azt mondták, Bezeta pilóta volt. Aztán azt, hogy egy herceg. Aztán azt, hogy Bezeta, csak egy szélhámos volt. Aztán azt, hogy családja van, - felesége, meg gyerekei.
Biztosat, senki sem tudott.
Ismertem Marinkát, - és láttam párszor messziről Bezetát is, - igazából azonban akkor, egyikük se keltette fel az érdeklődésemet. Kislány voltam még.
Hanem az autó...- Az autó! Aaaaz, - igen. Így aztán, - nézegettem Bezeta autóját, sőt, meg is tapogattam, - Gyönyörködve, és irigykedve.
Senki sem tudta, hogy Bezeta kicsoda, - valóban pilóta, valóban herceg, - esetleg, mégis szélhámos, vagy kém. Pedig közel 20 évig járt a faluba, a gyönyörű fiatal lányhoz, tündérszép Marinkához. Mégse tudta senki.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
Bezeta,"titokban" járt, - és tilosban járt, de mindenki szemeláttára. Nem érdekelte, hogy látja-e valaki, - nem törődött vele.
Amint beért a faluba az autójával, azonnal elkezdett dudálni, mire mindenki kiszaladt az utcára, aki csak otthon volt. Nézték a piros autót, meg Bezetát, aki száguldott a szerelméhez.
Alighanem, mi is kiszaladtunk volna megnézni az autót, mert annyira szép volt! Igen, - és még a biciklinél is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen. Meg még a papa motorjánál is sokkal gyorsabban ment, ha akart. Igen.
Mi, - csak azért nem szaladtunk ki megnézni, mert messze volt tőlünk az utca. Mire az utcához értünk volna, addigra már az autó sehol se lett volna. Ezért, mi ki se szaladtunk.
Csak én, - mert én gyorsan tudtam futni.
Marinka is mindig kiszaladt. Azonnal kiszaladt, ahogy meghallotta, a dudaszót. Ezt azonban Bezeta nem is gondolhatta, - mert ő végig, az egész falun keresztül, folyton-folyvást dudált, megállás nélkül, hogy Marinka, biztosan meghallja, - ...és biztosan ott legyen, ott várja őt a kapuban.
Hát, meghallotta. Meg. És várta. Mindig várta. Hűségesen várta. Éveken, évtizedeken keresztül. Akkor is, - amikor már nem jött többé.
Mert, - egyszercsak nem jött többé. Igen.
Az volt a baj. Az.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
A lányt akkoriban még, Prosinger Marinkának hívták, és olyan volt, mint egy tündérlány a mesében. Akkor még nem volt bús, és nem volt bolond.
Amikor pedig belehalt a reménytelen szomorúságba, meg a szerelembe, és a falu eltemettette, - a fejfáján ez állt: Búslinger Mári. Mert akkor már bús volt. Akkor már nem Marinka volt, - nem.
Nem az a Marinka volt, - nem ugyanaz. Bús volt.
Amikor Bezeta nem jött, - Marinka bánatos lett, majd bús, - de még sokáig nem volt bolond.
Megtört a szemefénye, összezárta a száját, és többé nem nevetett. Elveszett, eltűnt a tündérlány. Elszállt.
Bús volt már. Bús.
Hirtelen, megöregedett, előreesett a válla, és megváltozott a tartása.
Bárhol volt is, messze nézett,...- már nemcsak a szikláról, már mindig, mindenhonnan messze nézett.
Amikor a szerelem elkezdődött, Marinkát, a falu nem szólta meg. Marinkát szerették.
Marinka a falu kedvence volt, a falu napsugara és gyönyörűsége. Mert mindig, mindig nevetett, - nevetve ébredt, és nevetett egész nap.
S mert mindig, mindenki, visszanevetett, - Marinka, boldog volt.
A nevetése, mintha ragályos lett volna, mert mindenki átvette tőle, - majd tovább adta a mosolyt és a nevetést.
Marinkával reggel találkozni nagy szerencse volt, - mert az, bearanyozta a napot. Sugárzóan szép volt, és mindig vidám. Aki ránézett, annak azonnal messze futott a szomorúsága.
Olyan volt, mint egy szép szőke, vidám, lenvirág szemű, aranyhajú tündérlány.
Boldog volt otthon a szüleivel, - messzire hallatszott házuktól a csengő kacagása. Boldog volt a faluban, mert visszanevetett az egész falu, - és boldog volt, mert szerették őt. És bizonyára boldog volt Bezetával, mert visszhangzott a domboldal a nevetésüktől, ha arra jártak. És, gyakran jártak arra.
Volt ott egy hatalmas, szürke, mohával benőtt szikla, odajártak. Azon a hatalmas, magas sziklán ültek, - s mert messzire lehetett onnan látni, - hát, messze néztek. Át a falu felett, túl a völgyön, és túl a nagy vízen, -...ameddig a szem ellát.
Messze néztek, boldogan.
Szépek voltak, fiatalok, és boldogok.
Sokáig voltak azok. Sugárzóan szépek, fiatalok, és sugárzóan boldogok.
Marinka, boldog gyerek, majd boldog fiatal lány volt. Tündérszép fiatal lány. Aztán, újabb 20 évig, megint boldog volt, mert az égig érő szerelemmel találkozott. Boldog volt hát, és csak nevetett, nevetett, - messzire hallatszott mindig a nevetése.
Aztán, kitört a háború,...és elhallgatott Marinka. Messzire futott tőle a boldogság. Eltűnt, örökre elhallgatott a nevetése, aztán elfogyott a mosolya is, - és fátyolos lett a szeme a könnyektől.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, szép Marinka,...Szegény, szép Marinka...-
Bezeta nem jött. Vagy nem jöhetett. Bezetáról, - nem volt semmi hír. Bezeta, talán már nem is élt, - azt mondta a falu.
Marinka azonban várt. Reménykedve várt. Még sokáig, reménykedve várt.
Eltemette apját, anyját, egyedül maradt, - aztán a kutyája is meghalt, - és senkije sem volt már. De várt.
Csak ült és várt. Ült egy sziklán, nézte az utat, és várt. Reménykedve várt. Sokáig, - reménykedve várt.
Aztán egyszer, a remény is elfogyott már. Akkor már csak várt. Akkor már csak várt, és hallgatott,...várt és hallgatott.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, - ült csendesen, és várt.
Reggeltől estig ült a sziklán, le nem vette szemét az útról, - és várt.
Sokáig várt.
Ha valaki megkérdezte tőle, miért ül a sziklán, - mért nem megy már haza, ő azt válaszolta:
-,,Nem lehet. Nem mehetek el. Itt kell várnom. Jön a Bezeta a piros autóval, és akkor elröpülünk..."-
Mindig várt, télen, nyáron, éjjel és nappal, boldogtalanul, - éveken át.
Sokáig várt.
Az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt. Semmi más. Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt.
20 évig várt. Húsz, hosszú évig várt.
Nem volt már fiatal. Szomorú volt. Bús volt. A lelke is messze szállt.
Nem volt már élete, - és nem volt más élete, - csak a várakozás.
Ült egy sziklán, ahonnan messzire látott, ült csendesen, és várt. Sírt, és várt. Sírt, és várt.
Sokáig sírt, és sokáig várt.
Megromlott a látása, meggörnyedt a tartása, - de elment a sziklához.
Ült és várt.
Mert az élete egyetlen biztos pontja a várakozás volt.
Az volt az élete, az lett az élete, a várakozás, a reménytelen várakozás. Nem volt már senkije, semmije, csak a várakozás.
Ült és várt.
Ült és várt.
Sokáig várt.
Nem sírt már. Elapadtak a könnyei rég. Már csak a teste volt itt, a lelke rég messze szállt.
Egy téli éjszakán aztán, Marinka leszédült a szikláról, és megfagyott a hóban.
A Tündérlány, messze szállt.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...- Szegény, bús, Marinka...-
Bezeta, nem jött a piros autóval. Remény sem volt már. Marinka, meglengette a szárnyait, - és egyedül röpült el. Leszédült a szikláról és megfagyott.
20 év szerelemért, 20 év boldogtalansággal, - és az életével fizetett.
Szegény szép tündérlány, túl sokat fizetett.
Túl sokat fizetett.
Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús, Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

( - Ma, elszoruló szívvel gondolok vissza rá,...- arra, hogy mivé lett Marinka, s mivé lett az ígéretes élete? Hová lett a szép tündérleány? Hová??...-
Mert,... - szép a szerelem, szép, igen, - de szabad-e ekkora árat fizetni érte? Szabad-e?...- )

Szegény Marinka. Szegény Marinka...-
Szegény, bús Marinka,...Szegény, bús, Marinka...-

Sok évvel aztán a háború után, - amikor már senki se várta, - érkezett egy idős, elegáns úr a faluba, elegáns kísérettel. Igaz, - nem piros autóval jött, hanem feketével.
Az úrnak, nem voltak lábai, műlábakon vonszolta magát, és nem voltak karjai.
A vállát, és a derekát fogták, úgy emelték ki az autóból.
Marinkát kereste, - a tündérlányt.
A pappal beszélt, aki elvezette őket a sziklához, - a Mári sziklájához.
Az elegáns úr, ott elküldte a kíséretét, és ráborult a sziklára...-

-...de késő volt, késő volt már, - az élet elszállt.
Világszép tündérlány már messze járt...-


ROZI NÉNI...

A háború után, - sokáig voltam ,,vendégségben" a nővéreméknél.
Igaz, ami igaz, nem volt kedvem hozzá, - nem szívesen mentem hozzájuk.
A nővérem, 19 évvel volt idősebb nálam, - és nem igen értettük meg egymást. Igazából, alig ismertem.
A faluban, ahol éltek, sógorom volt az iskolaigazgató és a kántor. Jómódban éltek
Azért vittek el hozzájuk, hogy a sok nélkülözés után, ,,iperedjek" egy kicsit. Fogtak, - és vittek. Igen. Engem, - nem kérdeztek.
Én, kihagytam volna az ,,iperedést", - ha lehet. De, - nem lehetett.
Amikor oda kerültem, meglepett, hogy mennyi, rengeteg ennivaló volt náluk! Istenem, Istenem, ennivaló, ...-
Eleinte csak gyönyörködtem, ámultam és bámultam, mint maci a málnásban. Legeltettem a szememet. Nekem már az ennivaló látványa is örömet okozott, - mert otthon régóta nem volt semmink sem, vagy csak alig valami.
Azt a kis falut ahol a sógoromék éltek, nem igazán viselte meg a háború. Annak ellenére sem, hogy kőkemény csaták és nagy veszteségek voltak ott.
Ők, ahogy a falu is, - egyébként, vidáman éltek a háború alatt, meg utána is. Jó és összetartó baráti társaságuk, csapatuk volt, hasonló korú emberekből, mint ők. Együtt bujkáltak a háború alatt, együtt menekültek a pincesorra, majd együtt költöztek vissza a faluba.
Közéjük tartozott a helyi plébános is, akiről nem tudtam, hogy igazából hogy is hívják, mert mindenki csak Kisplébi - nek szólította.
Sógorom kivételével, - ő röviden csak Plé-nek hívta.
Kisplébi egyszerű ember volt. Alacsony, tömzsi, amolyan széle-hossza egy, - és nagyon vidám. Mindig nevetett. Amikor nevetett, rengett a tokája, meg a nagy pocakja, és összehúzta a szemét.
Dundi szeme volt, sűrű hosszú szőke szempillákkal. Pont olyan, mint egy kismalacnak.
Ha nevetett, a szemét az ökleivel törölgette, mert annyira tudott nevetni, hogy még a könnyei is kicsordultak.
Jóval nagyobb reverendát hordott, mint kellett volna, ezért azt a földön vonszolta maga után.
Lépcsőn felfele vagy lefele a reverendáját mindig összefogta, megmarkolta és kissé felhúzta. Ilyenkor kivillant alóla a sötétszürke, fehér gatya-madzaggal megkötött jéger alsója.
Nem volt sohasem elegáns.
A reverendája amellett, hogy a használattól teljesen kirojtosodott, rendszerint poros, sáros vagy piszkos volt, -...vagy pedig éppen, leette.
Különös cipőt hordott, és mindig ugyanazt, - vastag, dupla talpú, goyzer-varrott, hosszúszárú fűzős cipőt, vasalt sarokkal és orral. Az egyik cipő foltozva volt, egy világosabb színű bőrdarabbal.
A cipőjét sohasem fűzte be egészen, mert mindig dagadt volt a lába. A cipőmadzagot valahol közép tájt lazán megkötötte, aztán folyton elbotlott benne.
Sosem láttam rajta másik cipőt, és nem is hiszem, hogy volt neki.
Nagyon szerényen élt.
Megfigyeltem, ha lépcsőn ment fel vagy le, csak úgy csattogott a sarokvas, és én szerettem ezt hallani.
Vártam őt mindig. Örültem, ha jött, mert a szeme és a mosolya tele volt szeretettel. Nekem pedig, nagy szükségem volt rá. Ippeg, - ... és mindig.
Amikor Plébi belépett, - megtelt a ház a mosolyával, és megtelt vidámsággal is. Az egész világ más színt öltött. Jó volt, ha ott volt. Jól esett ránézni. Felderült tőle a ház.
Plébi, - különleges ember volt.
Sógoroméknak jó kis összeszokott csapatuk volt, hasonló korú emberekből. Plébi is ehhez a csapathoz tartozott. A baráti csapat állandóan összejárt. Nagy vendégségek és nagy mulatozások voltak, hol nálunk, hol máshol.
A csapat, a falu prominens személyeiből állt, és minden keresztelőn, halotti toron, temetésen, esküvőn, lakodalomban, névnapokon, - de minden egyéb rendezvényen is ott voltak, - együtt voltak.
Ha éppen nem volt semmi, - bármit kitaláltak, hogy együtt lehessenek.
Ezek, akkor, ott, - igazi, tartós, komoly barátságok voltak.

Egyszer, a nővéremék, már kora este elmentek otthonról, vendégségbe. Akkor ismerkedtem meg közelebbről a Kisplébi körösztannyának az ,,Ezámafinom" nevű kecskeméti pálinkájával.
Ez, - érdekes ismeretség volt. Igen.
Sokáig fenntartottam, - ...egészen addig, amíg a demizson ki nem ürült. Finom volt, - lehet mondani. Amikor kiürült, igencsak elszomorodtunk.
Azt mondta akkor az unokaöcsém, aki hallotta valahol, hogy minden üres üvegből ki lehet csalogatni még 7 cseppet, - de mi hiába csalogattuk, - nekünk nem jött ki többé egyetlen csepp sem. Mi, - mind megittuk.
Nővéremék, amikor elmentek esténként, rendszeresen bezártak, és sorsunkra hagytak minket. Otthon, sosem volt ilyen, de lassan mégis megszoktam,... - mást nem is tehettem, elfogadtam.
Amikor elmentek otthonról, én, elláttam magunkat, és a 2 éves picit is, - ahogy tudtam. Amikor elmentek, anélkül, hogy nekünk vacsorát adtak volna, ettünk valamit, amit találtunk, - aztán felfordítottuk a házat. Mindig. Napról-napra, - hétről-hétre.
Egyszer, - a speizban kutakodva, az unokaöcsém talált rá a demizsonra. Ő már tudhatta, hogy mi van benne, mert azonnal cuppogni kezdett amint meglátta, majd elismeréssel, szinte áhítattal jegyezte meg, - és alighanem Kisplébitől hallhatta, hogy:
- Ez ám a finom!...-
Azt gondoltam, hogy így hívják, - ez a neve: "Ezámafinom".
- Nosza, kóstoljuk meg...- mondtam, - finom lehet, ha már a neve is az...-
Hát, megkóstoltuk. Meg.
Egy félliteres dunsztos üvegbe töltögettünk belőle, és pici kortyonként, meg-meghúzogattuk, miközben a stelázsi alsó polcán ültünk, jól előre hajolva, mert másképpen nem fértünk el, - és lelkesen cuppogtunk.
- Akármi ez, ...abbiztos, hogy finom! ...- gondoltam. Hát, igen.
Ez volt, a Plébi ,,körösztannyának" pálinkája Kecskemétről. Igen.
- ,,Ez ám, a finom!" -...szokta mondani a Plébi. Mindig, mindenki elhitte neki. Nem baj,...-
Mivelhogy így volt, - de...tényleg...-
A kicsinek azonban, nem ízlett,... - de megoldottuk.
A nálam semmivel sem jobb unokaöcsém, aki akkor 6-7 éves lehetett, - ajánlotta, tegyünk bele cukrot, és kevergessük, - mert úgy még jobb. Még ennél is jobb, és akkor talán, a picinek is ízleni fog.
Igaza lett. Ízlett neki, - nagyon is, még nálunk is jobban cuppogott...-
Így aztán, folytattuk.
Töltöttünk, tettünk bele cukrot, kevergettük, és csámcsogva, cuppogva kanalaztuk. Nem sokkal később pedig,...- miután sorra leszédültünk a stelázsiról, - mászva mentünk az ágyunkba, mert egyikünk se tudott már lábra állni.
Én, - mint akit fejbe vertek azonnal elaludtam. Gondolom a többiek is.
Másnap pedig, a kóstolgatásról, mélyen hallgattunk. Ahogy a következőről is, - meg az utána következőről is.
Aztán, sajnos, minden jónak vége szakad egyszer, - kiürült a demizson...-

Sógorom, az eldugott, pici, zalai faluban, ahol éltek, - és ahol nagyon szerettek élni, - mindenkit személyesen ismert, és mindenkinek számon tartotta minden gondját, baját, örömét.
Ott volt mindenhol, ahol történt valami, - és segített, ahol csak tudott.
Ott volt, - jóban-rosszban. Ilyen volt a természete.
Kisplébi is ilyen volt, a katolikus plébános, - akinek a nevét se tudtam, ahogyan sokan mások sem, pedig, biztos volt neki. Kisplébinek szólította mindenki, - a sógorom pedig egyszerűen csak Plé-nek. Igen.
Jól megértették egymást.
Kisplébi, - különös ember volt. Az arcán ragyogott a lelke, a szeretet pedig, - mindenki iránt, - szinte kicsordult belőle.
Az ember csak ránézett, és az egész világ azonnal megváltozott, - megszépült. Jó, és tiszta lett minden. A dolgok pedig a helyükre kerültek.
Olyan 40 év körüli lehetett akkor, amikor megismertem, tehát nekem, aki 7-8 éves voltam, - ős-öreg. Csodáltam őt, és szerettem.
Kisplébi, - mindig mosolygott. Olyan volt, mint a napsugár.

Ők ketten, a sógorommal, a falu összes gondját magukra vették és a szívükön viselték.
Jó barátok voltak, egyformán gondolkoztak, és úgy tűnik - egyformán is éreztek.
Egyszer, rohanvást csattogott fel Kisplébi a lépcsőkőn, teljesen kivörösödve és magán kívül, - aztán, ledobta magát egy fonott székbe, sógorom mellett a pergolán, és felnyögött.
- Hallottad Pistám?...Jaaaj,...hallottad?...- kérdezte, elvékonyodott hangon.
- Nem,...mit?
- A Rozi nénit,...azt. Hallottad?...Rozi néni, kútba ugrott, meghótt, hallottad?...Jaaaj, hallottá má illyet Pistám?...Hallottá má illyet? ...- Nagyot csapott mindkét kezével szétterpesztett lábain, a reverendára.
- Hallani hallottam Plé, de a Rozi nénit, nem hallottam,...most mi lessz?
- Nem temethetem eee, az lessz,...az lesz. Nem temethetem eee Pistám, az lesssz,...-
- Ne mongyad Plé, ne mongyad, Rozi néni bolond vóót. Temesd ee na, bolond vóót...-
Plé, vagy háromszor széttárta a kezét, mélyen elgondolkodott, aztán felcsillant.
- Aszondod direktor úr, Rozi néni bolond vóót?...-
- Az hát,...bolond vóót na. Én tudom. Temesd ee,... temesd ee nyugodtan...-
Aztán még töprengve hozzátette:
- Nem kutya vóót a, hogy a temetőd árkába fődejjék ee...-
Kisplébi az összefogott ujjai hegyét ütögette össze és sokáig csöndben maradt, gondolkodott.
Végül döntött, és megszólalt:
- Eeetemetem, az lesz. Eetemetem Pistám,...az lessz...-
Sógorom, megnyugodva bólintott.
- Jóóóóvan Plé, jóvan. Igyunk rá. Egy kupicát a körösztanyádébul?... Ezámafinom?...- kérdezte
- Az jólessz,... jóóóó. Jöhet Pistám, jöhet, de kicsinkét mostan többet. Jaaaj, ...bassza meg a Rozi néni, mééé köllött ez neki? Mééé?...Mongyad...-
Sógorom, nem válazolt, hozta a pálinkát és gyors egymásutánban, két kupicával is felhajtottak, majd újabbat töltöttek.
Hallgattak egy sort. Aztán, Kisplébi feldúltan folytatta:
- Bassza meg a Rozi néni,...- mondta, miközben teljesen könnybe lábadt a szeme - ...hát mééé köllött ez neki, Pistám, ...mééé?...-
Egy darabig együtt hallgattak, csóválták a fejüket, és töprengtek. Sajnálták Rozi nénit.
Plébi, továbbra is az ujjai hegyét ütögette össze, néha pedig nagyot csapott a reverendájára, de nem szólt semmit.
Nem lehetett tudni, kivel hadakozik, - de hadakozott.
Sógorom a poharát forgatta, azt nézegette minden oldalról, - pedig, már máskor is látott pálinkát, meg poharat is.
- Hát idejutott a Rozi néni vénségére. Ide jutott szegény...- mondta végül, nagyot sóhajtva, - Útban vót, nem köllött má senkinek. Eevégezte a dógát, má mehet. Má, nem kő senkinek. Temesd ee Plé, temesd ee na,... jobb helye lesssz neki szegínnek, odalenn...-
Plébi, csak sűrűn bólogatott, nem szólt semmit, de így is megértették egymást.
Aztán már csak töltöttek és ittak, meg bólogattak szótlanul. Majd, megint töltöttek és ittak. Meg, bólogattak.
Értették egymást szavak nélkül is, - és tájszólásban is.
- Ilyen az öregség, Plé,...látod, ..ilyen. Az ember lassan megöregszik, aztán eccercsak nem kő senkinek, bazmeg...-
- Jaaa... Pistám, ilyen. Eccercsak nem kő senkinek, ...bazmeg, ...- bólogatott, - de Isten, maj magához öleli a szegínt,...mégha csuromvizes, akkor is...-
- Jaaa, - bólogatott a sógorom, - jaaa,... bazmeg, ...hacsak ippen fére nem néz...-


SZÜLŐK ÉS GYEREKEK...

,,Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság.
Hely az asztalnál, és egy szívélyes ölelés.
A tavasz fénye.
Egy gyerek nevetése.
Egy madár éneke.
A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai.
A nap és az éj. A nyugalom és a csend.
A hetedik nap.
Az élet és a halál.
Embernek lenni a földön...."

( Phil Bosmans )

Csupán az a baj, hogy ami ingyen van, - azt az ember nem becsüli meg, nem értékeli. Az a helyzet.
Az van, sőt, az, - jár. Alanyi jogon jár, méghozzá.


 
 
0 komment , kategória:  Könyv részlet.  
Karácsonyi üdvözlet...
  2010-12-24 12:17:39, péntek
 
 
Áldott Karácsonyi Ünnepeket, és egészségben, sikerekben, örömökben is gazdag, békés Boldog Újesztendőt kívánok Nektek, Családotoknak, - és mindenkinek:
Szeretettel: Márta és Családja

Karácsonyi dal:

http://www.youtube.com/watch?v=5EM7FaOc3Zk

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2010.11 2010. December 2011.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 3 db bejegyzés
e év: 20 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 11
  • e Hét: 243
  • e Hónap: 671
  • e Év: 26552
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.