Három kislány járt nálam a minap,
Szétszedték a szekrényem. holmimat.
Sált, szallagot magukra raktak,
Babaruha rongyot akartak.
Három fényesszemű, édes gyerek,-
- Nevetek én és vélük keresek.
Egyszerre csak a szemük megakad -
Elrejtve csipkék, hímzések alatt
Az. amit most kitennünk nem szabad.
Háromszínű, széles selyemszalag.
Mindhárom szótlan lett egy percre,
Aztán hat kéz mozdult egyszerre...
Az egyik hangosan fölnevetett,
A másik szeme könnyel tele lett.
Oly rég nem látták! Már olyan régóta!
A harmadik letérdelt, megcsókolta.
Kibontották. Beszélt mind a három:
"Szép, ugy-e szép? Legszebb a világon!"
Kibontották, becézték. símogatták.
Megcsókolgatni kézről-kézre adták
És reszketett a három kis poronty -
- A trikolor volt! - Egy szál tarka rongy.
Forrómeleg szállott a szívemre:
Magyarország még nincsen elveszve!
BOBULA IDA
MAHGAR HIMNUSZ
Ó, Mada/r/!
Országok országa,
Törvénytudás népe,
Napkelet, s Nyugat közt
A világnak fénye.
Nagy a Te nemzeted,
Nagy a Te végzeted,
Oly messze magasztos,
Hogy föl sem érheted.
Mint a magas mennyég
Szíved mérhetetlen,
Életed gyökere
Szent és sérthetetlen.
Hegyek, árnyas erdők,
Hős föld büszke népe,
Ez a Te végzeted
Ősi öröksége:
Erős, gazdag vár vagy,
De az örök törvényt,
Amit Isten rád rótt,
Vállalnod kell önként,
Hogy beteljesüljön
Győzelmes végzeted
Úr oltára Te vagy,
Emeld fel a fejed!
BOBULA IDA
MAHGAR HIMNUSZ
Ó, Mada/r/!
Országok országa,
Törvénytudás népe,
Napkelet, s Nyugat közt
A világnak fénye.
Nagy a Te nemzeted,
Nagy a Te végzeted,
Oly messze magasztos,
Hogy föl sem érheted.
Mint a magas mennyég
Szíved mérhetetlen,
Életed gyökere
Szent és sérthetetlen.
Hegyek, árnyas erdők,
Hős föld büszke népe,
Ez a Te végzeted
Ősi öröksége:
Erős, gazdag vár vagy,
De az örök törvényt,
Amit Isten rád rótt,
Vállalnod kell önként,
Hogy beteljesüljön
Győzelmes végzeted
Úr oltára Te vagy,
Emeld fel a fejed!
Bobula Ida: A mi határunk
A mi határunk
Midőn az Úr ez országot teremté,
Gránit-hegyekből vont köré határt.
Határt, amit el nem mozdíthat senki,
Falat, minek az emberkéz nem árt.
Égy ezredévig éltünk itt e földön,
Az istenkéztől vont határ alatt,
Míg jött a béke és azok, kik győztek,
Nagybölcsen új határt alkottanak.
Piros irónnal húzták Trianonban.
Az Isten nézi, mosolyog és vár -
Előbb-utóbb majd megmutatja nékik: -
Hogy az Övé az igazi határ.
Szeretnék Krisztus lenni egy napig.
Ha nem egy napig, egy pillanatig.
Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:
Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.
Levenném melledről a sziklasúlyt,
mely vad korunkból rád zuhogva hullt.
Fáradt pilládat megérinteném,
s gyötört szemedből megszöknék a rém.
Takarodnának gondok és romok,
menekülnének régi démonok.
Megölelném a kín-örvény felett
maga-mélyébe szédült lelkedet.
Csodatevésem sűrü delejét
pazarló kézzel önteném feléd.
S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,
fejed a Nap felé fordítanám,
fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -
S én visszahullnék ember-életembe.
Nagy László:
Hegyi beszéd
Műveld a csodát, ne magyarázd
sehova kacsázik minden út
jobban tudjuk a jövőt a múltnál
válasszuk a villám jelenét
különben tyúktetű-borzalom
fut föl a lábadon agyadig
hajad gyökeréig, mintha párban
láncolva lennénk baromfiólra
pedig ülünk a bazalthegyen
Tündökölve egymással szemközt
fohászkodunk immár magunkhoz
legfőbb valónkhoz jó viharért
ingerel eleven bérci selyem
igézetében arany nullává
züllik a mese és eltántorog
ébred a tomporod harmatokban
s bika-labdámat árvalányhaj
markolja hogy zengek belül
Látod, ilyen az énekbeli
ama hegytetőn lengedező
árvalányhaj, még nyersen ezüst
de úsztatva megoltott mészben
sárga roncs-fátyol: halálbohóc
tövében a hegynek minden tükrön
ő bókol arcok drámáihoz
s tudok a mészről is igazat
hallom a sorsban zúgni a
kalcium-hidroxid himnuszát
láncon megveszett komondorok
szentséges merénylők, fölforgatók
hazátlan szeretők tetemére
lerogyik csillagaival
s látom én szobrát is a mésznek
deszka-ágyából fölmagasul
fölszított szomját mert nem oltják
elrepül, mennydörgő vőlegény
Ne félj te a sorstól, én se félek
mélyek a mi kútjaink s mennyi
ér tölti fel újra, a villám
állhat beléjük s nem lesz aszály
csodában élünk: az édes nyálat
fűszálak ablakká húzzák körénk
s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a fény
jussunk a szegények leleménye
s lesz a babáknak télre cipő
köti már a függőcinke a fán
visítva a jövőből itt ugrálnak
lábukon, kezükön kis puha gömb
cinkefészek-bocskor - boxkesztyű dönget
műveld a csodát ne magyarázd
s fönt a hegyen, e zöld koponyán
itt kattog arany medencecsontod
s remegnek édes ablakaink
ablakainkig fejét emelve
hallgat a nyüvek világa, ó
a csarnokon dúdolva mentem át.
Sugárban dőlt be a reggeli nap,
kezemben teltvirágú orgonák.
Bárányt akartam venni. A húsok
élénkvöröse odacsábított
a hentespulthoz, ahol a csúszós májak,
nehéz marhaszívek halomban álltak,
a csipkefehér pacal és a bő,
nyálkásrózsaszín, dagadó tüdő
színkontrasztjában, s köztük, középre téve,
ott tekergett egy szinte karnyi vastag
marhagége.
Ámulva néztem őket,
a szíveket, a májakat, tüdőket -
lám, szépek így a szervek, épp kitépve,
elrendezve, felárazva, kitéve.
Tovább dúdoltam, hogy "tavaszi szél...",
odébbléptem, húsvét van, a halott
feltámadott, az élet és az étel
egyformán szent, és ma semmi se csúnyább
a többinél -
szép a dióbél, szép a gomba,
szép a világító halomba
rakott narancs, a tavalyi alma,
a poros krumpli, püspöklila hagyma,
s a félbevágott káposzta cikája,
ahogy - lombos fa - ágait kitárja.
Átszellemülten ragyogtak a mézek
a polcokon, a paprikafüzérek
villogtak, és én a zsongó tömegben
"...vizet áraszt...", dúdolva lépegettem.
Sütött, sütött a reggeli nap.
Nejlonponyván bronzszobrok álltak,
esernyőtartók, gipszlovak.
Teherautóról kínálták a bútort:
komódot, tükröt, szekretert,
a berakás itt-ott hiányzott,
vagy épp az üveg volt repedt -
nem nézhettem meg közelebbről:
az árus semmibe se vett.
Lézengő voltam, nem vevő. De
beljebb sűrültek a sorok,
tukmálták: nézzem meg, valódi,
ilyet, ennyiért, hol kapok?
Az árus-asszony egy cirádás,
nagy rézvázát kocogtatott.
Szőttesek, órák, porcelánok,
és Gallé-vázák - mind hamis -
patinás mozsár, hasas rézüst -
ez volna drága?! Dehogyis!
Nézzem meg jobban: jó lesz az még
tán a dédunokámnak is.
Nyilván ugyanezt mondta egykor
a sötétruhás nagymama,
mikor az ifjú háziasszonyt
beavatta titkaiba,
míg lenn az utcán nagy vidáman
masíroztak a katonák...
Kifényezett kitüntetések
őrzik a háborúk nyomát,
néhány megperzselt régi fénykép,
amit kiástak a romok alól -
A hosszú allé ragyogott,
álltak a fényben kőfehéren
beroskadt hátú angyalok,
a nehézkedés katonái,
tartották súlyos szárnyukat...
Márványkeresztet, bronzkoporsót
bizsergetett a déli nap.
A fákban őrjöngve keringett
a holtak erjedt vére, és
szárrá, virággá és levéllé
rendeződött az erjedés,
s az ágakon - halotti gyertyák?
győzelmi fáklyák ezrei!
és a zöldfényű katedrálist
roppant madárdal zengeti!
A feketerigó úgy fújta
hogy remegett az ág hegye,
teli torokkal gurgulázott,
hogy szinte megfulladt bele -
a friss lomb között itt is, ott is
énekeltek a madarak,
s a sírokon felmagzott fűből
kirobbant egy fácánkakas...
Az élet nálunk is erősebb,
zuhog, zuhog a déli nap,
előjön a reves sötétből,
lobot vet, lángol az anyag,
mert él, él, aki életbe halált,
halálba életet kever
- most tél van, csend, míg írom ezt -
Nem igaz a padlásszoba.
Se az érckakas.
A hegyek örvénylő
sötétje az
elhajló
utak.
Se Diotima se
a hattyúk nem
jelentenek semmit.
Nincs van és
magam sem
vagyok vanja a
nincsnek.
Mindenki becsukódik.
Így vagy úgy.
-
Most távoli földrészekről szólok neked
kedvesem
távoli emberekről,
kiknek lelkét a szolgaság
és testét kikezdte a rák
lepra tüdővész malária
kik együtt kelnek együtt feküsznek
az éhséggel
kiknek életét kikezdte a nyomor
de hű maradt hozzájuk a reménység
kikkel el akarják feledtetni a négyszögletes-lelkűek
hogy mi az ember
de hű maradt hozzájuk a reménység
kik bíznak benned mint anyjukban sem bíztak
mert anyjuknál is több vagy
Távoli földrészek
távoli emberek kiáltását
hozza a rádió
az újság
a szél
Online
