Belépés
jakabgasparne.blog.xfree.hu
az élet folytatodik a gyerekek által Jakab Gáspárné
1946.06.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 222 
Derűs hétvégét mindenkinek
  2010-05-28 08:23:11, péntek
 
 



















Minden kedves látogatómnak, és barátnőimnek nagyon szép napokat-lehetőleg eső és szél nélkülit-kívánok. Legközelebb csak a jövő héten leszek, szólít a nagyi kötelesség, szeretettel várlak azért benneteket.Puszi mindenkinek: Manci
 
 
9 komment , kategória:  Általános  
Ősi norvég vers
  2010-05-28 08:14:09, péntek
 
 
Ősi norvég vers
Tanulj!


Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől:mindből hamu marad.
Tanuld meg az árnyéktól őrködni ébren,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól,mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől,mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.

Tanuld meg tőlük,hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől:semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól:utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni,
Tanuld meg négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól,hogy Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől:ha magad vagy,zenélj.
Tanuld el a Holdtól,hogy semmitől se félj.
Belátást a sastól,s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg,milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól,hogy légy szép és kecses,
Tanulj a kismadaraktól:szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól:legyél szelíd,mint ő,
Mindenkitől tanuljál,mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon,mi célodhoz viszen,
Tanítson,mi meghal,s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!!!


 
 
2 komment , kategória:  versek  
Egy gyertya meditációja
  2010-05-28 08:10:53, péntek
 
  Egy gyertya meditációja

Ti meggyújtottatok engem és elgondolkozva, eltűnődve nézitek a fényemet.
Talán egy kis örömöt nyújtok nektek?
Én mindenképpen örülök, hogy égek!
Ha nem égnék, akkor a többi gyertyával együtt a dobozban lennék.
Feladatom akkor van, ha égek, és fényt adhatok. Most pedig égek és világítok- a feladatomat teljesítem.
Azonban mióta égek, mindig kisebb leszek! Nekem számolnom kell azzal, hogy ha mindig csak fogyok, akkor a végén csak a saját csonkom marad.
Két lehetőségem van:
1. Vagy megtartom a formámat és egészben, a dobozban maradok, - akkor nem fogyok el. De ebben az esetben igazából nem tudom, hogy mi hasznom van nekem.
2. A másik lehetőségem, hogy fényt és meleget adjak, - akkor tudom, hogy mi végből vagyok én itt! Tehát fel kell magamat áldoznom? Ez szebb és nemesebb, mint céltalanul a dobozban lenni! Így van ez nálatok embereknél is?
Ha csak magatokkal törődtök, nem mentek tönkre. De akkor nem tudjátok meg azt sem, hogy mi a feladatotok itt a Földön, és mi a célja az életeteknek.
Vagy a saját odútokban maradtok, mint én, a gyertya a dobozban- vagy a másik lehetőségetek az, hogy magatok körül fényt és meleget sugároztok, örömet szerezve ezzel magatoknak és az embereknek. Így nem lesz haszontalan a ti szolgálatotok sem.
Az a fontos, hogy saját magatokat adjátok! Az örömötöket, barátságotokat, szerelmeteket, szomorúságotokat, félelmeiteket, vágyaitokat. Nem kell félnetek. hogy ezáltal megrövidültök, mert ez csak kívülről történik: belülről ti mindig értékesebbek lesztek!
Ti nyugodtan gondolhattok arra, amikor a gyertyát nézitek, hogy ti magatok vagytok a GYERTYA!
Én csak egy kicsi, egyedüli gyertyácska vagyok, az én fényem csak kicsi és kevés meleget ad. De ha több gyertya ég, akkor nagyobb a fény és sokkal melegebb van. Így van ez nálatok, embereknél is. Egyedül csak kis fényt tudtok sugározni és csak kevés meleget tudtok, adni. De ha többen vagytok, összefogtok, akkor sok emberhez tudjátok eljuttatni a FÉNYT, a VILÁGOSSÁGOT, a MELEGET, mert közösen hatalmas erőt képviseltek.
A FÉNY így terjed.



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
Idő múltán
  2010-05-28 08:06:54, péntek
 
  Jorge Louis Borges
Idő múltán

Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet vagy leláncolsz egy lelket....
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel, és hogy ha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék, nem ígéret
.. és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel
és megtanulod az utakat, a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet
..a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata ami megállíthat feleúton
és idővel megtanuljuk hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet
..fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és diszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod, hogy virágot hozzon
..és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy
és az ember csak tanul és tanul.....
és idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel mert gazdag jövőt ígér, előbb utóbb visszatérsz a múltba
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni aki elfogad hibáiddal, és nem akar megváltoztatni
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak
..idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt akit megsérteni akartál
..megtanulod, hogy mindenki mondhatja “sajnálom" , de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak
..megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot valószinű, soha többet nem lesz úgy mint régen
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal is, de eljön az idő amikor hiányozni kezd az a régi
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető
.megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt előbb- utóbb visszakapod sokszorosan
..megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat nem válnak a remélté
és megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal akik körülvesznek, mindig hiányozni fognak azok akik már nincsenek
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, hogy szükséged van, hogy barát szeretnél lenni..... egy sír fölött, haszontalan
Megtanulod ezt mind, de csak idővel



 
 
1 komment , kategória:  versek  
A híd
  2010-05-28 08:00:11, péntek
 
  A híd

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra,
megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott.
Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.
Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját.
Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott
a testvérére.
Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta,
hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.
Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: "Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.
Erre a Mester így felelt:
"Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
A kőtörő
  2010-05-28 07:54:47, péntek
 
  A kőtörő
Réges-régen élt egy szegény ember, aki minden áldott nap kijárt a nagy sziklás hegyek közé, ott egy nagy csákánnyal egymás után fejtette ki a hatalmasabbnál hatalmasabb kődarabokat, szállította be a városba az embereknek, hogy építsenek házakat belőle. Nem volt ember a falujában, aki nálánál ügyesebben tudott volna köveket fejteni: szívesen is vették tőle a városiak, s ő úgy-ahogy, szegényesen megélt a mesterségéből.
Hosszú ideig élt így boldogan, sorsával megelégedetten a szegény ember, nem irigyelte mások gazdagságát, eszébe se jutott, hogy az ő élete is folyhatna másként. Élt abban az időben egy szellem a hegyek között, s mit gondolt, mit nem, nem tudom, odatelepedett arra a sziklára, ahol a szegény ember dolgozott serényen, s elkezdett beszélgetni vele. Összevissza beszélt mindenfélét, hogy alig győzte hallgatni a szegény kőtörő, hogy így s úgy, ő megsegíti varázslattal, s olyan gazdaggá teszi, amilyenné csak akarja.
Csóválta az ember a fejét, egy hangot se szólt, nem tetszett neki ez a különös dolog, s otthagyta a szellemet. Ment be a városba, vitt egy csomó követ egy nagy, gazdag embernek, s hát amint ott bemegy a szobába, lát olyan sok szép dolgot, amilyent soha még csak álmában sem látott.
Ettől a perctől fogva olyan nehéznek s szegényesnek tűnt fel a sorsa, hogy örökösen búslakodott, békétlenkedett magában. Egyszer csak felsóhajtott:
- Ó, bárcsak gazdag ember lehetnék, s aludhatnék olyan ágyban, amelynek ezüstös függönye van, aranyrojtok lógnak le róla!
Egy hang szólalt meg a feje felett:
- Meghallgattam a kívánságodat, ezentúl gazdag ember leszel!
Nézett a szegény ember mindenfelé, hogy vajon ki szól hozzá, de sehol senkit sem látott. Gondolta, hogy talán csak képzelődött, fogta a csákányát s indult hazafelé, mert semmi kedve nem volt ma a munkához. Hát amint hazaért, szeme-szája elállott a csodálkozástól: a fakunyhó helyett, amelyben eddig lakott, ragyogó, tündöklő palota állott! Benyit a fényes palotába nagy boldogsággal a szegény ember, hát ott meg olyan ezüstös-aranyos ágy állott, amilyenre vágyakozott. No, a szegény ember rögtön belé is feküdött, jól aludt, s reggelre még azt is elfelejtette, hogy valaha ő valamit dolgozott is.
Henyélt egész nap, sétált le s fel egyik szobából a másikba, nézegetett ki az ablakon, s úgy töltötte el a napját. Erősen unalmas volt biz ez, mert nem tudta, hogy s mint szokták eltölteni az idejüket a gazdag emberek, de segíteni nem tudott rajta.
Egyszer nagy forró, meleg nap volt, sütötte úgy a palotát a nap, hogy majd megsült benne a szegény ember, aztán kidugta a fejét az ablakon, hogy hátha egy kis friss szellőcske fújna arrafelé, s ím, éppen akkor robogott arra a herceg kocsija nagy büszkén, s a herceg feje felett egy aranyos napernyő tartott árnyékot.
- Óh, bár én is herceg lehetnék - sóhajtott fel a kőtörő -, s lenne egy ilyen gyönyörű fogatom meg ilyen aranyos napernyőm!
- Kívánságodat meghallgattam, s teljesítem is - hangzott ismét a hang -, légy ezentúl herceg!
Úgy is lett, ahogy a szellem akarta: herceg lett a szegény kőtörőből, skarlátpiros ruhás, aranysujtásos szolgák állottak sorfalat előtte, s mikor gyönyörű fogatával s az arany napernyővel kocsizni indult, a nép csak úgy tolongott utána, hogy megbámulja a gazdagságát.
Büszke is volt a kőtörő hercegségére, de amint így kocsikázott keresztül-kasul a városon egész nap, hiába tartotta maga fölé az aranyos napernyőt, mégiscsak keresztültörtek azon is a napsugarak, s napról napra feketébb lett az arca. Mérgelődött erősen a szegény ember, hogy a nap mégiscsak nagyobb úr őnála, s így sóhajtott fel:
- A nap mégiscsak hatalmasabb, mint én, ó bárcsak én is az lehetnék!
A hegy szelleme ismét megszólalt a feje felett:
- Meghallgattam a kívánságodat, te léssz ezután a nap!
Úgy is lett, s a kőtörő boldogan küldte le égető sugarait a földre, perzselte ki hatalmas forróságával a zöld füvet, megrepesztette a földet, feketére sütötte a hercegek s a szegény emberek arcát. Boldog volt, mert úgy érezte, hogy most már igazán ő a leghatalmasabb a világon.
De egyszerre csak egy felhő közeledett hozzá, eléje húzódott, s ő nem látott többé semmit, nem küldhette le sugarait a földre.
- Hát ez a rongyos felhő hatalmasabb, mint én? - kiáltott fel dühösen. Nos akkor felhő akarok lenni!
- Kívánságodat teljesítem - hangzott ismét a szellem hangja.
iccRögtön felhővé változott a kőtörő, s ezentúl ott lebegett a nap és a föld között. Öntötte a vizet magából, s boldogan látta, hogy a hatalma mekkora: hogy a földön ismét virágzik és zöldellik minden a nagy forróság után. Öntötte, öntötte a vizet napokon, heteken át, a patakok kiáradtak a medrükből, elöntötték a vetéseket, elvitték a falvakat, s a felhő boldogan látta, hogy az ő hatalma elől semmi sem menekül meg. De egyszerre csak a sziklára pillantott, amelyen azelőtt oly szorgalmasan dolgozott, az állott szilárdan, megingathatatlanul magában.
Csodálkozva kiáltott fel a felhő:
- Hát a szikla erősebb, mint én? Ó, bárcsak azzá lehetnék!
Ismét hallatszott a szikla szellemének szava:
- Teljesítem kívánságodat, légy szikla!
Boldog volt most a szegény ember, nap sütése, eső esése őt nem zavarhatta, úgy érezte, hogy most igazán ő a leghatalmasabb a világon.
Ám egy reggelen nagy ütéseket érzett a fején: odapillantott, hát egy ember vágja a követ a csákányával, s szakadnak le egymás után a kődarabok. Roppant félelem reszketett át minden részén, s szomorúan mondta:
- Hát egy földi emberke hatalmasabb lehet, mint én? Ó, bárcsak még egyszer én is az lehetnék!
- Légy hát emberré, ha úgy kívánod! - szólt ismét a szikla szelleme.
Azzá is lett egy szempillantás alatt, s boldogan kezdte ismét fejteni a köveket a szikláról. Soha többé nem gondolt arra, hogy hatalmasabb legyen annál, ami: szorgalmasan dolgozott, kemény ágyon aludt, fakunyhóban lakott, s mégis elégedett, boldog volt mindig. Sokszor hallgatózott azután is, hogy vajon nem szólítja-e meg ismét a szikla szelleme, de soha-soha nem hallotta többé a hangját.
Ford.: Benedek Elek



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
Wass Albert: Te és a világ
  2010-05-28 07:47:47, péntek
 
  Wass Albert:Te és a világ- idézetek a könyvből

Ne tévesszed össze a különböző kötelességekkel. A hála érzés, és mint ilyen megfoghatatlan,
felmérhetetlen és emberi értékfogalmakkal ki nem fejezhető.
Csak akkor van jogod számon tartani, ha Te tartozol vele másnak. Ez lelkiismereted feladata.
De ha azt kutatod, hogy ki adósod hálával, már önzésed szolgálatába állítottad a cselekedetet is,
amivel állítólag megszolgáltad. És önző tettek egyszerűen napi áron számolandók el,

Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Nézd a fát. Nézd a hegyet. Nézd meg a folyót vagy a tengert. És gondold el, hány milliárd
vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ. És aztán gondolj a csillagokra. Azokra,
amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra:
olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a
Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az
egyen kívül, amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak
sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod,
nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos,
vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal
küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te
csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért,ami
benne történik.

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s
mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj
arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már
semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek
és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi
sem olyan. Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre
visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A
barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen
színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal. Rózsáid helyén
illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem
ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen
lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait
keresve. Idegen.
Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem
is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy
mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag
vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.
Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek,
völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. Es akkor a honvágy már
nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.
Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré,
hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.


 
 
0 komment , kategória:  Wass Albert  
Az asszony, aki bölcsen adott
  2010-05-28 07:32:11, péntek
 
  Az asszony, aki bölcsen adott hitelt
Volt egy nagyon gazdag ember, aki rendkívül kegyetlen és zsugori volt. A felesége jószívű és szeretetteljes volt, és mindenki iránt együtt érző. Az asszonyt mindenki szerette, a férjét azonban senki sem. ,,Isten ezt a rossz férjet adta nekem - gondolta mégis a feleség -, mit tehetnék hát? Senki sem szereti őt, úgyhogy legalább nekem szeretnem kell." Így kedves volt hozzá, és éjjel-nappal szolgálta.
Éhínség tört ki a vidéken, és sok falubeli fordult hozzájuk segítségért. A feleség mindenkinek adott pénzt, és elárasztotta őket szeretetével és együttérzésével. A férj, zsugorisága ellenére, nem bánta a felesége nagylelkűségét. ,,Amíg nekem magamnak nem kell adnom, addig elégedett vagyok" - gondolta.Amikor a feleség pénzt adott, az emberek azt mondták: - Csak kölcsönvesszük a pénzt, vissza fogjuk fizetni!
- Nem, nem kell visszafizetnetek. Ajándékba adom. Fogadjátok csak el! - felelt az asszony.
- Nem - utasították vissza az emberek. - Visszafizetjük majd, ha vége az éhínségnek.
- Ha tényleg vissza akarjátok fizetni - felelt az asszony -, akkor aznap adjátok oda a pénzt, amikor a férjem meghal!
Némelyik embert megbotránkoztatta, hogy az asszony így beszél. Mások úgy gondolták, hogy amikor meghal a férje, nagy költségei lesznek a temetéssel, és azért kéri ezt.
Egyik fiuk épp ott volt, amikor az anyja ezt a furcsa kijelentést tette. A fiú mindkét szülőjét nagyon szerette, de amikor meghallotta, mit mondott az anyja, nagyon megharagudott. Elment az apjához, és elmondta neki a történteket.
- Anyám azt kéri az emberektől, hogy a halálod után fizessék vissza a pénzt, amit ad nekik.
Az apa nem hitt a fülének.
- Hogy mondhat ilyet? - kérdezte. - Mindig kötelezettség nélkül szokott pénzt adni. Most miért kéri hát, hogy adják meg a pénzt, és miért kell ennek a halálom után történnie?
A férj odament a feleségéhez, és megkérdezte: - Mondd meg nekem, miért kéred az embereket, hogy a halálom után adják meg a pénzt?
- Nem érted - válaszolt az asszony. - Az emberek nem szeretnek téged. Tulajdonképpen gyűlölnek. Mindenki azt szeretné, hogy már ma meghalj, de sok pénzt fogadtak el tőlem, és az emberek természetüknél fogva nem akarják visszafizetni a pénzt. Mostantól fogva ahelyett, hogy a halálod járna az eszükben, azért fognak imádkozni Istenhez, hogy tartson téged életben, hogy ne kelljen visszafizetniük a pénzt. Szeretném, ha még hosszú, hosszú évekig élnél! Ki tudja, egy nap talán te is szerető, jószívű és együtt érző leszel. Megtréfáltam őket. Szeretném, ha azért imádkoznának Istenhez, hogy élj. Ez boldoggá tesz engem. Kit érdekel a pénz? Azt akarom, hogy nagyon sokáig élj!
A férjet nagyon meghatotta felesége bölcsessége és iránta érzett szeretete. Megfogadta, hogy könyörületesebb lesz másokhoz.



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
A csodálatos üveggolyók
  2010-05-28 07:23:49, péntek
 
  A csodálatos üveggolyók

A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel. Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére, s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.
- Hoztam neked egy kitűnő játékot - mondta az öreg a fiúnak -, nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni. Csak színes üveggolyók kellenek hozzá és ügyesség.
A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott az előbbi szavakon, mert az üveggolyók üveg színűek voltak és nem színesek.
- De hiszen ezek átlátszó üveggolyók és nem színesek - jegyezte meg mindjárt a fiú.
- Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek. A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem. Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben, s mindegyik más-más színben.
Az öreg minden üveggolyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm, a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább. Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította. Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.
Igen ám, de egyszercsak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az Öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította s nem dobta vissza az öregnek. Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott. Mondanom sem kell, hogy darabokra tört. A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította, a golyó elhasadt és felsebezte a kezét. Közben azonban érkeztek az üveggolyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.
Az öregember nagyon elszomorodott.
- Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz. Figyelj a játszótársadra is.
Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üvegdarabokat, melyek kivérezték a tenyerét.
- Látod, mit csináltál? De kezdjük újra új golyókkal - mondta a fiúnak. Előszedte a tartalék üveggolyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék. A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszótársának, s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn, tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a remény színeivel.



 
 
0 komment , kategória:  szép történetek  
van öröm mely soha nem apad
  2010-05-28 07:19:58, péntek
 
 

 
 
1 komment , kategória:  idézetes képek  
     1/23 oldal   Bejegyzések száma: 222 
2010.04 2010. Május 2010.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 222 db bejegyzés
e év: 1908 db bejegyzés
Összes: 10840 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 296
  • e Hét: 3697
  • e Hónap: 13215
  • e Év: 244262
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.