Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
Kerti csillagok
  2010-06-30 23:15:11, szerda
 
  LELKES MIKLÓS:: Kerti csillagok

A kertben olykor megállhat az ember
és felnézhet mosolygós félelemmel
a magasba, ha fent már ébred benne
büszkélkedőn az ég nagy csillagterme.

Mi bánt, pontosan nem tudom, de mégis
csak fáj belül minden, a messzeség is,
a közel is, mely távolodik egyre,
fáj a Nincsen, a Van, ami Lehetne,

fáj a kezem, míg a Mérleget tartom,
s szívemben az a felvöröslő alkony,
a hajnal is, a születés, sok vétkem,
mely csak kinőtt, vétlenül, észrevétlen,

a félsötét, a sötét, holdak ezre,
emlékezés búcsúzkodó szemekre,
a csigaház-csend, mit enyémnek hittem,
fáj a volt-hit és fáj a hihetetlen,
fáj az Anyag, melytől pokol a Lélek,
s a Lélek is, mely Anyagot eléget...

Bolond vers, ugye? Magam is úgy vélem.
S mosolygok egykor-vágyott messzeségen,
de a közelség sem hoz igaz békét,
elrejti bár múlt-fények messzeségét.

A kert, az él...de ott vagyunk a Kertben?
...s van-e Kert békés csillagszeretetben?
...nyílik a Kertből út, szívet Megértő?
Késedelmek közt immár itt a Késő?

A csigaház-csend, mit enyémnek hittem,
ha az enyém, miért fáj a szívemben?
Kőmerev bokrok, fészkek, csukott szárnyak...
Boldogabbak a varázstalan vágyak?
Kert, csillagok, tavacskák, holdak ezre, -
mi villan rá végesre, végtelenre?

A kertben olykor meg-megáll az ember
és mosolyog, szívében félelemmel,
s a csillag-szépség fénye szívbe láttat,
e gyönyörü és ijesztő varázslat.
 
 
1 komment , kategória:  vers  
A Zahir
  2010-06-29 20:51:07, kedd
 
  Paulo Coelho: A Zahir

"És mindannyian katedrálisok vagyunk. Növekszünk, változunk, néha észreveszünk magunkban egy-egy hibát, amit ki kell javítani, nem mindig a legjobb megoldást választjuk, de a megpróbáltatások közepette tovább lépünk, létezünk, és igyekszünk szilárdan állni, hogy méltóságot kölcsönözzünk, de nem a falaknak, s nem is a kapuknak és az ablakoknak, hanem annak a belső, üres térnek, ahol imádjuk mindazt, ami számunkra kedves és fontos."


 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Tudod18
  2010-06-28 23:08:34, hétfő
 
 
Tudod, arra gondoltam, milyen különös, milyen kiszámíthatatlan az élet, az igazán nagy dolgok váratlanul jönnek az ember életében, meghal valaki, a fájdalom mérhetetlen, a vesztes vigasztalhatatlan, és akkor, mintegy ellensúlyozásul, ugyan ott megdobban egy új élet, megjelenik a könnyek közt a mosoly, vagy, máskor, valaki egyedül van, úgy érzi, mindenki elhagyta, mindnyájan magára hagyták, mindnyájan, akiket szeretett, ami volt, már csak volt, elmúlt, a végére pont került, egy szál maga maradt a világban, azt gondolná, neki már nincs is tovább, nem néz semerre, lehajtott fejjel jár az úton, vele már nem jöhet szembe senki, akiért érdemes lenne felnézni, akkor összeütközik egy másik, egy másik lehajtott fejűvel, egy idegennel, aki mégis megszépíti az életét, mintha csak azért hagyták volna el, lehetőség legyen a találkozásra, kiszámíthatatlan az élet, néha, még megkövesedett fájdalmat is old,

egy kőből kinőtt kisvirág.



Tudod...

ülök a kályha előtt,

csendesen

nézem a fel-felcsapó lángok

ölelkező vidám táncát,

nem gondolok másra,

csak figyelem a ficánkoló tüzet,

jó nekem így,

jó elfelejtkezni mindenről,

most nincs más, csak a tűz,

és én,

jó nekem így,

de miért kell nekem a tűz,

mint egy hamuba tűnő

kábítószer,

hogy jól érezzem magam,

miért nem tudom megteremteni

a magam nem fogyatkozó

belső tüzét,

miért nem tudom

megteremteni magamban

a tűz adta békét

amihez nem kell gyújtós,

nem kell fa,

miért ilyen rozoga teremtmény

az ember,

még azt hiszi,

körülötte minden rendben,

de egy pillanat,

és darabokra hull az élete,

ott áll a romok közt,

a saját romjai közt álldogál

tehetetlenül,

talán rosszul építi fel magát

az alapba beépít valami mást,

mindig valami vágyat,

valami idegen anyagot,

ami nem ő,

csak arra építkezik,

legyen az család, szerelem,

barát, munkahely,

bizonytalan lesz az ember,

mert tudja,

ha az alapkő kimozdul,

az építmény összeomlik,

talán önmagára kéne építkezni,

erős alapot készíteni,

ami nem tud porrá hamvadni,

senkitől,

semmitől nem függni,

ami pluszt ad az élet,

hálás szívvel elfogadni,

ha visszaveszi,

nem összetörni,

élet adta, az élet elvette,

talán az ember

önmagában is képes az örömre,

talán benne is van ok

a boldogságra,

csak meg kell találni,

jól kell építkezni,

szilárd alapot lerakni.











 
 
1 komment , kategória:  Általános  
Köszönöm Uram
  2010-06-27 14:37:20, vasárnap
 
  Köszönöm Uram

Ó köszönöm hogy hitet adtál
Mélyet , komolyat, égőt szépet
Tudok örülni minden jónak
S gyermek szívvel imádlak téged

Az élet verhet, ostorozhat
De nem gyűr le a gyötrő bánat
Vérző szívvel, de nem csüggedve
Küldöm tehozzád hő imámat

Nékem vesztett reményem nincsen
És nincsen átkozódó hangom
Kezem támasztom a keresztre
S az élet súlyát állom, tartom

Ó köszönöm hogy hitet adtál
Mélyet , komolyat ,égőt szépet
Mert igy az élet minden kínja
Egy égbe húzó szűz igéret

P.Tóth Ede O.F.M



 
 
0 komment , kategória:  hit  
Napkelte
  2010-06-26 21:00:21, szombat
 
  Bali Nóra: Napkelte

Himalaya

A vándor már hosszú ideje kapaszkodott felfelé a hegyen. Néha megállt, visszanézett, és elgondolkodott, hogy talán mégsem volt jó döntés, hogy egy váratlan ötlettől vezérelve rátért erre az alig látható ösvényre. De aztán megrántotta hátizsákja szíját, és kapaszkodott tovább.
Fiatal ember volt, napbarnított arccal. Kissé már megkopott, de jó minőségű felszerelésén látszott, hogy azok közé tartozik, akiket időnként olthatatlan vágyak űznek el a civilizált, városi életből, és heteket kóborolnak idegen, vad tájakon, míg végre enyhül a belső űzöttség, és egy időre újra visszatérnek a hétköznapi világba.
Ez a vándor is többször járt ezen a vidéken. Néha úgy érezte, hogy valami nagyon fontosat keres az égbeszökő hegycsúcsok között, valamit, amit már elfelejtett, pedig muszáj lenne emlékeznie rá. A barátainak mindig azt mondta, hogy csak az igazi csendet keresi itt, az otthonától olyan távol, de belül tudta, hogy sokkal többre vágyik: az élete értelmét akarja megtalálni. De ezek túl nagy szavak lettek volna ott, a neonfényes irodában, villódzó számítógépek között.
Időről időre elindult hát, és mindig úgy csukta be maga mögött kis garzonlakása ajtaját, mint aki nem jön többé vissza. De pár hét múlva újra ott állt a küszöbön, fáradtan, borostásan, és azzal az elhatározással, hogy nem enged többé a belső sürgetésnek, nem utazik el többet, mert elege van már a folytonos visszatérésekből.
Most is úgy indult, mint már annyiszor: csak még egyszer megy el, most utoljára, mert talált a térképen újra egy kis részt, aminek a megpillantása bekapcsolta a belső hangszórót: menni, menni, oda még el kell jutni!
Ez az út tényleg más volt, mint a korábbiak. Messze járt a turisták által ismert területektől, elszórt kis települések között haladt. Az itt lakók csodálkozva néztek rá, de ezt már megszokta. Ami különös volt, az pár idős ember viselkedése, akik úgy tekintettek rá, mintha ismernék, mintha tudnák, mit keres. Érthetetlen szavakkal furcsa áldásfélét motyogtak felé, néha megérintették a ruháját, és meghajoltak előtte, mintha valami fontos ember lett volna. Mindig zavarba jött tőlük, és érdekes módon, ahogy haladt a térképen kinézett hegyvonulat felé, egyre több ilyen eset fordult elő vele.
A legutóbbi kis faluban szinte már mindenki körülállta, örvendeztek, és felfelé, a távoli hegyek felé integettek, mintha őt tekintették volna a hegy küldöttének. Magában azzal próbálta magyarázni a helyzetet, hogy az itteniek biztosan csak hegymászókat szoktak látni fehér emberként, és talán azt hiszik, ő a hegy szelleme.
Most már itt járt azon a tájon, amit a térképén bejelölt magának. Lassan sötétedett, és jó lett volna valahol megpihennie. De a hegyoldal egyre meredekebbé vált, annyi helye sem volt, hogy a hálózsákját leterítse. Úgy döntött, megpróbálja sötétedésig elérni a hegytetőt, ott talán talál egy kis vízszintes területet.
A Nap már majdnem alábukott a távoli hegyek mögött, amikor végre felért. Körülnézett, és meglepődött.
Egy tágas fennsík terült el előtte, amit zöld fű borított, közte virágok tarkállottak, és a levegő meghökkentően enyhe volt. Mintha egy meleg légbuborékba ért volna fel. Körben hatalmas hegyláncok koronázták a látóhatárt. Olyan érzése volt, mintha a világ közepén állna. És különös módon mintha minden hegycsúcs ide, erre a fennsíkra nézett volna.
A keleti oldalon pár kőtömb magasodott, középen pedig egy rendezett kis kőház állt.
Ahogy elindult feléje, kinyílt a ház ajtaja, és egy magas, ősz szakállú, idős férfi lépett ki rajta.
- Örülök, hogy megérkeztél, fiam. Már régóta vártalak - mondta az öreg.
A vándor úgy érezte, megbolondult. Lehet, hogy lázas lett, és most hallucinál, vagy az oxigénhiány miatt képzelődik. Már a helyszín is teljesen irreális volt, hát még az, hogy az öregember az anyanyelvén szólt hozzá. De úgy döntött, akár képzelet, akár valóság, ő mindenképpen túl fáradt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen. Követte az öreget a házba.
Otthonosan berendezett helyiségbe értek, a kályhában tűz égett, az asztalon két fa teáscsésze állt, mintha őrá várt volna, mellette a kannában gőzölgött a tea. Az öregember töltött a csészékbe. A vándor leült, elvette és megköszönte a teát, ivott a forró italból, kissé meg is égette a nyelvét vele, de végig azt mondogatta magában, hogy mindez nem a valóság. De azért kellemes álomkép, tette még hozzá, jobb, mintha hóvihart vagy haragvó kísérteteket vizionálnék. Lehet, hogy hegymászás közben lezuhantam, és most haldoklom. Akkor az öreg a mennyország őre. Kedvesnek kell lennem hozzá.
A házigazda se beszélt sokat, olyan volt, mint aki az üdvözléskor elmondott mindent, amit akart. Egy idő múlva leheveredett az ágyra, betakarózott, és elaludt. A vándor figyelte egy ideig a berendezést, nem kel-e életre egy-egy tárgy, nem válik-e mégis rémálommá ez a kedélyes kis képzeletvilág. De minden csöndes volt, és meglehetősen valósnak tűnt. Elővette hát a hálózsákját, leterítette, belebújt, és elaludt. Utolsó gondolatként arra vágyott, hogy ha ez tényleg a haldokló teste illúziója, akkor a felébredés már egy érthetőbb másvilágon érje.
De reggel az öregember keltette, a hely továbbra is kézzelfogható volt, és a férfi is teljesen emberinek tűnt. Kissé türelmetlennek látszott.
- Gyere, igyekezz. Pontosnak kell lennünk. Jól figyelj, mert csak egyszer mutatom meg, és mostantól a te dolgod lesz minden reggel elvégezni a szertartást.
A vándor még elég álmos volt, de úgy döntött, akár valóságos az öreg, akár csak a képzelete teremtménye, nem lenne jó megbántani. Fölvette hát a kabátját, és követte az öregembert a fennsík keleti feléhez, ahol a lapos kövek álltak. A legfelső kő teteje hamutól szürkéllett, a földön pedig vékony, száraz ágak hevertek, pár maréknyi elszáradt fűvel együtt. Az öreg felvett pár ágat, elrendezte a kő tetején, egy kis száraz füvet rakott közéjük. Aztán a zsebéből egy doboz gyufát vett elő. A fiú felé fordult.
- Neked már könnyebb lesz. A szerzetesek mindig hoznak gyufát is. Én bezzeg még kovakővel csiholtam a szikrát az elején - de ez inkább dicsekvésnek hangzott, mint panasznak.
- Na, most figyelj, ez a legfontosabb. Abban a pillanatban kell az oltáron a tüzet meggyújtani, amikor a Nap első sugara felcsillan a hegycsúcsok között, ott, látod, - mutatott a távoli hegygerinc felé.
A fiú úgy döntött, mindent ráhagy az öregre, de nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
- És mi van akkor, amikor felhős az ég, vagy esik az eső? Akkor nem kell tüzet gyújtani, az a szabadnap?
Az öreg nem sértődött meg a kérdésen, természetes módon felelt:
- Ez a fennsík különleges hely. Innen mindig látni lehet a Nap első sugarát.
Közben a derengés erősödött, és a következő percben megcsillant a Nap fénye a hegyek között. Az öregember nagy komolyan meggyújtotta a gyufát, és fellobbantotta az oltáron álló aprócska máglya lángját. Ahogy a faágak ropogva égni kezdtek, a Nap is egyre magasabbra emelkedett, és épp akkor, amikor az utolsó szikra is elhamvadt a kőlapon, a Nap tányérja elszakadt a hegygerinctől, és diadalmasan emelkedett egyre magasabbra az égen.
Az öregember elégedetten sóhajtott, mint aki évtizedek terhét teszi le végre valahára a válláról.
- Mostantól ez már a te dolgod. Minden reggel csak akkor kel fel a Nap, ha meggyújtod a máglyát. A lángja emeli fel a Napot. Utána a tiéd az egész nap, azt csinálsz, amit akarsz. A szerzetesek a közeli kolostorból háromnaponta jönnek, hoznak ennivalót, és bármit, amit kérsz. Napközben kirándulhatsz, mehetsz, ahová akarsz, de napfelkeltekor itt kell állnod az oltár mellett, különben nem kel fel a Nap. Örülök, hogy megjöttél, és végre átveszed tőlem ezt a feladatot. Szép és fontos küldetés, de én már megöregedtem, és szeretném befejezni ezt a földi szolgálatot.
Ég áldjon!
Ezzel az öregember megfordult, és anélkül, hogy bármit magával vitt volna, üres kézzel, egyenes tartással elindult lefelé az ösvényen. Hamarosan el is takarta a hegyoldal ereszkedő alakját.
A fiatal vándor ott maradt egyedül. Leült, mert úgy érezte, össze kell szednie a gondolatait. Úgy döntött, ez mégis a valóság, nem képzelődik. Ezek szerint sikerült feljutnia egy különös éghajlatú fennsíkra, ahol valószínűleg évtizedek óta éldegélt egy szegény bolond öregember, akinek az vált a rögeszméjévé, hogy az ő tűzgyújtása nélkül nem kel fel a Nap. Biztos így tudott csak értelmet adni az életének. A kolostor szerzetesei pedig valószínűleg szent emberként tisztelték, hiszen itt elég gyakoriak az ilyen őrült fickók. Tehát azzal, hogy ő feljutott ide, megszabadított egy szerencsétlen embert a kényszerképzetétől. Ezért már érdemes volt megmásznia ezt a hegyet.
Ettől határozottan jól érezte magát. Az ugyan zavarta egy kicsit, hogy nehéz volt logikus magyarázatot adnia arra a különös véletlenre, hogy ez az ember nemcsak ugyanúgy fehér bőrű volt, mint ő, de még az anyanyelvén is beszélt. Talán jó lett volna megkérdezni a nevét, és hogy hová való volt eredetileg. Bár valószínűleg már nem is emlékezett a régi énjére.
Heverészett egy ideig a kellemes napsütésben, majd mivel megéhezett, bement a házba. Körülnézett, és elég sok ennivalót talált, rizst, szárított húst, teát, és konzerveket is. Evett, majd úgy döntött, megérdemel egy nap pihenőt. Amúgy is tartozik annyival az öregnek, ha már őrá hagyta a szolgálatot, hogy megnézi holnap reggel, rendben fel tud-e kelni a Nap a máglya lángja nélkül is.
Jól eltelt az idő. Este begyújtott a kis kályhába, nézte a tüzet, és az öregre gondolt. Eddig egyszerű bolondnak tartotta, de így, egyedül a sötétben be kellett vallania magának, hogy irigyli őt. Lehet, hogy őrültségben hitt, de hitt valamiben. Ettől fontosnak érezhette az életét, helye volt a világban, még ha önmaga alkotta is ezt a helyet.
És vajon az ő racionális élete nem ugyanilyen hiábavalóság? Úgy gondolja, fontos feladatokat végez, amelyek nélkülözhetetlenek a többi ember számára, és ha késik egy-egy jelentéssel, a főnöke olyan patáliát csap, mintha azon a pár adaton múlna a világ sorsa. Vajon melyik élet a nagyobb őrület?
Lefekvés előtt kiballagott a szabadba, és nézte a feje felett szikrázó csillagokat. Úgy tűnt neki, odafent mindenki tudja a feladatát, szép rendben kering minden csillag, minden bolygó. Csak ő az, aki idelent hiába keresi a saját pályáját.
Aztán lefeküdt az ágyba, és elalvás előtt azon mosolygott, hogy mikor felébred, már egy olyan Napot lát az égen, amelyik jelzőtűz nélkül is képes volt felkelni.
Reggel úgy ébredt, mintha egy ébresztőóra csörrent volna meg a füle mellett. Odakint még csak derengett az ég. Megnézte az óráját: hajnal volt, hamarosan kel a Nap. A hely szelleme, mosolygott magában, vagy az ágyé, amely megszokta, hogy a benne alvó évtizedek óta ekkor kel fel.
Ha már ébren volt, úgy döntött, megnézi a napkeltét, mert az valóban gyönyörű látvány volt erről a fennsíkról. Kiballagott a kövek mellé, amelyek mellett még ott voltak az odakészített faágak. Eszébe villant, hogy talán az öregember emlékére mégis gyújthatna egy kis tüzet, de aztán úgy döntött, akkor teszi meg majd, mielőtt elindul lefelé a hegyről. Ma délelőtt már úgyis mennie kell, hogy még világosban leérjen.
A Nap első sugara eközben megjelent a két hegycsúcs között, ott, ahol az öreg tegnap mutatta. A vándor ült, és várt.
De az idő megállt.
Különös érzés volt. Mintha megfagyott volna a levegő. Az előbb még a reggeli szellő borzolta a haját, de most váratlanul megszűnt minden légmozgás. Elnémult a környék. Süket csönd lett.
A vándor nem akarta tudomásul venni a változást. Az agya lázasan védekezett a felfoghatatlan ellen. Az nem lehet, hogy megáll az idő, olyan nincs, hogy a Nap elakad az útján, ez fizikai képtelenség. Ilyen nincs.
Ült dermedten. A homlokán kiütött az izzadtság. Félt. Eddig azt hitte, semmitől sem ijed meg. Képes volt átkelni szakadozott függőhidakon, végigmenni veszélyes ösvényeken, szállást keresni rossz hírű környékeken, és úgy gondolta, a haláltól se fél. Majdcsak lesz valami azután is, ha meg nem, akkor felesleges félni tőle.
És most itt ül, egy olyan helyzet közepén, amiről tudja, hogy lehetetlen. De mégis megtörtént.
És tudja, érzi, hogy ez most valóság. Nem ő képzeli. Megállt az idő.
Megnézte az óráját, és már nem is csodálkozott, amikor látta, hogy a megbízható, mindig pontos mutató egy helyben rángatózik. Mint aki lépne tovább, de nem lehet, valami fogva tartja.
Nem érzékelte már, mióta ül itt dermedten. Úgy döntött, ezt ésszel nem lehet felfogni, egyszerűbb, ha nem is próbálkozik. Gondolatok nélküli, üres fejjel állt fel. Beballagott a házba, kihozta a gyufát. Merev ujjakkal felvett pár ágat a földről, egy kis száraz füvet is mellé, ahogy tegnap látta az öregtől, majd meggyújtotta a kis máglyát.
Nem nézett fel. Mereven bámulta az apró sárga lángokat, de így is érezte, ahogy a Nap fénye melegíteni kezdte a testét, a szél belefújt a hajába, és körülötte lassan kivilágosodott a táj.
Elégtek a gallyak. A szél felkapta a hamut. Nézte az üres kőlapot, majd lassan felemelte a tekintetét. Odafent az égen diadalmasan ragyogott a Nap.
Lerogyott a kőtömb elé, mert a lábai már nem tartották. Nézte a sugárzó napkorongot, és hagyta, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcán. Kisgyerekként sírt utoljára, amikor egyszer elvesztette szem elől az anyját egy forgalmas utcán.
Akkor azok az elveszettség könnyei voltak.
Most a megérkezés öröméért sírt. Végre megtalálta azt, amit keresett. Megtalálta a helyét a világban.
Már tudta, hogy ezt a helyet kereste kisgyerekként az atlaszokban, kamaszkorától kezdve a sok utazás alatt, és azért tett meg több ezer kilométert, hogy végre idetaláljon.
Hát megérkezett.
Ez az a hely, amit csak ő találhatott meg, itt csak őt várták egyedül, és ettől kezdve élete feladata, hogy minden reggel pontosan napfelkeltekor meggyújtsa a tüzet, hogy az égi útján rendben haladhasson a Nap.
Senki sem tudja, senki se hinné el, hogy ez egy ember feladata. De ha nem teszi meg, mindenki bennragad abban a végtelen és mozdulatlan pillanatban, ahonnan az ő tette hiányzik. A tűzgyújtó lángja.
Napközben már otthonosan berendezkedett a kis házban. Számba vette a holmikat, és mosolyogva dudorászott egy régi dalt.
Este kiállt a csillagokkal teli égbolt alá, büszkén és boldogan: már ő is a pályáját rótta. Beletartozott a mindenségbe. Helye volt és feladata, amit végre megtalált.
Reggel a szokott időben ébredt, és miközben rendezte a gallyakat a kőoltáron, tudta, hogy beilleszkedett egy sorba, amelyben az idők kezdetétől fogva mindig volt valaki ezen a fennsíkon, akinek a tüze felkeltette a Napot. Az égi és a földi tűz itt, ezen a helyen összeér. És tudta, hogy amíg lesz ember, és lesz Nap, minden hajnalban állni fog itt valaki, aki meggyújtja a tüzet.
Amikor leégett a kis máglyája, leheveredett hanyatt a fűbe, és ahogy átjárta testét a Nap melege, megérezte azt a hatalmas erejű kört is, amelynek ő az egyik láncszeme. Érezte maga körül azokat a társakat, akik mind-mind ott állnak a maguk helyén, és tetteikkel percről percre emelik tovább a Fényt, forgatják az Idő kerekét. Velük, általuk kerek ez a világ.
Boldogan belenevetett a szikrázó napsütésbe, és a Nap visszamosolygott rá.
A világ pedig rendben forgott tovább.


 
 
0 komment , kategória:  történetek  
Találkozás
  2010-06-24 21:54:53, csütörtök
 
  Reményik Sándor: Találkozás


Egy barátomhoz

Egymás mellett ma elmegyünk: hajók,
A Te hajódon leng a büszke zászló
S felvonom én is a rongyos lobogót.

Győztes, Te futsz elől a büszke tornán
Dagasztja vásznad hazajáró szél -
Nekem száz rongyba tépve a vitorlám.

Te élsz. Én már sok halállal meghaltam.
Te zászlód mellé tűztél egy virágot -
Nekem nincs. De hát - én így is akartam.

Így kellett. Fáj mégis, hogy a hajók, lelkek,
Akikhez kötött tiszta vonzalom -
A kikötőkbe lassan szertemennek.

A bóra jő, a fogam megvacog -
Pár futó év s a messze, nyílt vizen,
A tengeren egyedül maradok.

Te tudod, merre mégy, Te nem állsz veszteg,
Az én iránytűm jaj, átkozott szerszám,
Bús ívbe leng, bomlottan körbereszket.

Hadd nézzelek ma: tán utolszor látlak -
Szerető, forró, könnyes irígységgel -
Egy percig még - azután elbocsátlak.

S egy pillantást még, könnytelent, keményet
Hadd vessek rád, mert én, bár átkozom -
Tartom a sorsommal a közösséget!

Hogy is volt, hogy mi tudtunk együtt menni
Egykor, soká, kar-karban önfeledten?
Előtted minden - előttem a semmi. -

Egymás mellett ma elmegyünk - hajók
S hogy büszke zászlód fennen leng ma, nézd:
Felvontam én is a rongyos lobogót.


 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
Himnusz a búzamezőn
  2010-06-21 23:27:50, hétfő
 
  HIMNUSZ A BÚZAMEZŐN
Már szőkül az éjszaka, mire csavarogtomban kiérek a harmatos mezőkre. Messze mögöttem lelkehagyott kőházaival az aluvó város, előttem a szemét nyitogató szabad róna kereksége. Közben lassú csobogással az ébredező Tisza, sápadtan álmos fodraira égőpiros pántlikát tűz a hajnalragyogás.
Nagy határ búzaföld keskeny mezsgyéjén haladok. Kései pipacsok felpattanó kelyhe verődik a lábamhoz, kezemmel harmatos kalászokat simogatok végig. Mintha könnyeket hullatna a búza, amiket tüstént libegő köddé finomít a kihasadó nap első csókja. S a libegő köd mint templomi thuribulum ezüstfüstje száll föl a kék magasba, kicsi fehér felhők hóboglyái felé.
- Pitypalatty, pitypalatty!
Ahhoz, akinek keze betölt mindeneket az ő áldásával, akit köszönt a búzavirágok lélegzése, a föld párája, a pitypalattyok verése. Akit illet itt minden dicséret és dicsőség. Akinek láthatatlan keze igazgatta a búzaszálat attól kezdve, hogy kizöldellt a mag a föld meleg szívén. Aki vigyázott rá, hogy kősziklára ne hulljon a mag, hogy az ég madarai ki ne szedjék, hogy a mezők vad füvei el ne egyék-igyák előle a nap világát és az egek harmatát. Aki vigyázott, hogy föld árja meg ne rothassza, esővíz özöne ki ne sárgítsa, nyárnak forrósága meg ne aszalja, kénkőszínű fellegek mennyei parittyaköve szét ne zúzza az életét.
- Pitypalatty, pitypalatty!
Téged illet itt minden dicsőség és dicséret, Úristen. Világlélek, Természetanya, Gondviselés, Primum Movens, vagy hívjon akárminek az együgyű paraszt és az együgyű szabadgondolkozó. Egész esztendőn keresztül szüntelen magasztal Téged az emberi szív kelettől nyugatig, naptámadattól napáldoztáig, mert mikor egyik szögletében aratnak, másikában vetnek a földnek, s egyszerre készítesz magadnak dicséretet az ekevas nyikorgásából és a kasza pengéséből, a magvető verejtékéből, akitől fogan a föld méhe, és az anya örömkönnyéből, mely ráperdül az új kenyérre, mikor az első karajt szegi belőle gyerekének.
- Pitypalatty, pitypalatty!
Virágok lélegzésével, kalászok könnyével, madarak reggeli énekével, fölszálló köd ezüstfátyolával én is fölemelem hozzád lelkem szavát, én Uram, én Istenem, jó emberek messzi, messzi Istene. Jó emberek-é? Keresed-e te azt, én Uram, Istenem? Avagy nem te vagy-e, akiről szól az írás, mondván: "s ő felsütteti napját a jókra és gonoszokra egyaránt, s megöntözi esőjével az igazak és gonoszak vetéseit"? S ha válogatnál is bennünk, Te egyedül való jóság, miért az én asszonyom legyen az, és miért sok millió testvéremnek az asszonya legyen az, akinek szeméből szívbéli keserűségek rettenetes mirhája csordul majd az új kenyérre, mikor vékonyán karajozza fiókáinak? Hiszen mi sem vagyunk kivetnivalóbbak azoknál, akiknek markába a mi kenyerünket is letetted. Hiszen mi az örökkévaló törvényekkel, amiket a Te ujjad írt a szívünkbe, szembe nem szállunk. Nevedet hiába nem vesszük, parancsaidat se sárral, se vérrel be nem undokítjuk, fűben, fában, csillagok szikrázásában, szelek zúgásában Téged keresünk. Embertársainkat mi nem bántjuk, senki életére nem leselkedünk, robotunkat, ahová állítottál, békességgel végezzük, s nem kérünk érte mást, csak a mindennapi kenyeret, amit Te szolgáiddal, a nappal és felhővel minden teremtett állataid számára egyformán megkészítettél. Aki mindenütt asztalt terítettél az égi madárnak, miért halatod éhen a képedre formált embert, akibe lelkedet lehelted?
- Pitypalatty, pitypalatty!
Előttem, mögöttem, körülöttem, mindenfelé zeng már a fürjek himnusza, az ég madaraié, akiknek nincs halhatatlan lelkük, tehát nem teremtettek maguknak valutát, háborút, Zürichet, jóvátételt, devizát, és nem tudnak mást ma sem, mint amit akkor tudtak, mikor az Ember Fia a földön járt, és rajtuk nyugtatta szelíd szemét. Szeretnek, fiókákat nevelnek és örülnek a világnak, amelyet az Isten szépnek és szabadnak teremtett.
Móra Ferenc
 
 
0 komment , kategória:  idézetek  
Eszedbe jut ....
  2010-06-20 23:28:27, vasárnap
 
  Varró Dániel:

ESZEDBE JUT, HOGY ESZEDBE NE JUSSON

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.


 
 
0 komment , kategória:  vers  
Tudod17
  2010-06-20 23:24:55, vasárnap
 
  Tudod, arra gondoltam,

hogy az ember felépíti magának

az életét, azt hiszi, a sajátját,

több ilyen nem létezik,

de egyszer,

egész véletlen

meglát egy kis hibát,

egy tévedést,

már a kezdetnél elkövetett tévedést,

amire felépítette az egészet,

a fán, amit oly biztosan

élőnek hitt,

talál egy hamis levelet,

aztán, ha jól figyel,

kiderül,

hamis a fának minden porcikája,

mint egy program,

olyan az élet,

a vége már az elején be van kódolva,

nincs kilépés,

nincs semmi váratlan benne,

semmi ismeretlen,

emberről emberre ugyan az,

az unalomig ismétlődik,

legyen vidám, vagy bánatos,

a vég mindenig szomorú,

ez a program nem saját,

rengetegen ezt használják,

annyira beleéli magát az ember

a játékba,

hogy elhiszi,

az igazi életet éli,

pedig csak egy véges,

vaktában lövöldöző játék

a végtelen világban,

nem is sikeres játék,

unalomig ismételt játék,

fárasztó egy játék,

robog a vonat a szakadék felé,

de vajon a szakadékon túl mi van?

talán,

ennek a kilátástalan játéknak

a vége,

van, aki már előbb kiszáll

a szellemvonatból,

mert a kincsről kiderül,

mind hamis volt,

eltakarta előle

a végtelen világot,

nem történt más,

csak egy mesterségesen

felfújt labda kipukkant,

az ember látja már,

tévedés,

az egész egy nagy tévedés volt,

csak azt nem tudja,

hogyan tovább?
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Együtt voltunk
  2010-06-19 21:18:44, szombat
 
  Ma ismét együtt volt a család - CSALÁD:-)

Emlékeztünk Papira, aki ma lenne 82 éves, ha még velünk lehetne. Nem jól írom, hiszen csak fizikailag nincs itt, lélekben velünk van. Azt hiszem, ma is mosolyogva nézett le a gyerekeinkre, unokáinkra.
Én mindig is úgy érzem, hogy velem van.

Ma köszöntöttek a gyerekeim, unokáim a névnapomon. Soha nem az ajándék a legfontosabb, de most olyan ajándékot kaptam, amiért bizony még a könnyeim is kijöttek.




A Lányommal és Titti unokámmal fogok kirándulni.
Nagyon boldog vagyok:-)
 
 
0 komment , kategória:  érzelmek  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 35 
2010.05 2010. Június 2010.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 35 db bejegyzés
e év: 351 db bejegyzés
Összes: 3232 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 37
  • e Hét: 1993
  • e Hónap: 2976
  • e Év: 183769
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.