Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 182 
Július
  2010-07-30 20:47:09, péntek
 
  Szuhanics Albert

Július

Ím a nyárnak közepén
az erdőt járom én.
Tölgyeseknek rejtekén,
mennyi vadregény...

Ha tisztás kerül utamba,
pázsitján lépkedek.
Míg mókus szalad fenn a fán,
én utána kémkedek.

Július a hév hava,
a Nap reánk lehel.
Sugara úgy simogat,
súgja, élni kell!

Áldott fénye éltető,
most oly nagy ereje...
Érzed, hogy nő a fényerő,
ha fordulsz Nap fele?

A nyárfák ezüst csillogása,
futó szellő ujjain,
Víz fodrán a fény játéka,
mint finom hangszer húrjain.

Ez júliusnak ajándéka,
örvendj, élvezd, ne habozz!
Felszárítja bús könnyeid,
elűzi a bánatod...

Szárcsa bukik, pillangó száll,
míg árad szét a fény.
A kedvesem már vár énreám,
és elindul énfelém.

Átölelem a derekát,
forró, feszes és üde,
Úgy hevít, mint nyár derekán,
az áldott napsugár tüze.

Ó bújj hozzám, ott látod távol,
a messzi láthatár...
A nap tüzében szinte lángol
a felhők uszálya már.

Tarka mezők zöldje ragyog,
sok-sok virág illatoz,
Mintha örök nyár várna ránk,
lágy szellő ezt súgja most.

Élvezzed hát a júliust,
a nyárnak közepét.
A fénynek tarka színeit,
a napsugár kezét!

Ím a nyárnak derekán,
átölellek én.
Érzed, milyen július?
mint a legszebb költemény.

Debrecen, 2007. július 1.
 
 
0 komment , kategória:  Szuhanics Albert versei  
Sirály
  2010-07-27 15:09:37, kedd
 
  Zelk Zoltán

Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kihalt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zúzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rám szólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet -
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény,a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.

De összebújva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
,,Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk..."

Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.

És kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó -
varjak örvénye, csókaszó.

Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.

És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány -
és játszott egész délután.

A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.

Csak Zugló és csak Jászberény!
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.

Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.

Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibre izen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.

Az arca föld, az arca rét,
nagy sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fújja szét,
mint szirmokat, a nénikét.

Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő -
az égre száll a temető.

Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.

Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A junius-végi eget
megszállták őszi fellegek.

A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.

És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat -
kifosztották a gyászomat.

Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek -
örökkön koporsód megett.

És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem?
nem otthonom, csak fekhelyem.

Háltam bokorban én s padon,
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.

S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög: a nappalok
kénköves kínja bugyborog.

S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák -
ha ennyi lenne a világ...

Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes:
meleg vacok, tányér leves.

Tudtam, egyszer az is akad -
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!

De ez a nincs! ez a hiány!
e vonító farkas-magány!
ez a négy fal, ez a fedél! -
szívemre tekereg a szél.

Szívem körül süvöltenek
a nem vagy! és a nélküled! -
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.

Így fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... , istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek?

Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?

Csattogj hát patkócsattogás!
tünjél lidérc, múlj rossz varázs!
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.

Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.

Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.

Én ifju-szép-özvegy anyám,
Hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!

Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. -
Gyár kürtje. Szénásszekerek.

Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyújtanák,
jönnek elém a szilvafák.

Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behunyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt!

Hogy nem oszthatom meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsíros kenyeret -
egy harapás nekem... neked...

Mintha ott... akkor... két gyerek
De csak a kín, a nem lehet!
A soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.

Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.

És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt -
Be végtelen a délelőtt.

Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.

Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet -
Nyolc celziusz fagypont felett.

Az ákác hattyúszárnya száll -
de itt benn ez a január.
S a papíron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.

A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő
És mondják: alkony... délelőtt... -
Halál után, halál előtt.

Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.

És mondjuk: tél, nyár, évszakok. -
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.

Hát miféle szerzet vagyok,
hogy fölkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok -:
nem értem, mért nem orditok?

Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök!

Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora -
én nem megyek haza soha.

Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem-megy-haza-nem-megy-haza!

Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár -:
Vak szemgödör. Halott sirály.

Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja -
hazamegy és nem megy haza.

Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
míg rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.

És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak,
villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.

És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.

A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!

Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.

Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.

Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved -:
te Szemérmes, nem sértelek?

De értsd meg, ha kiáltozok -
Irén! Irén! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!

Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.

Hát jőjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot!
a zuglói alkonyatot!

Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? -
Jaj, istenem, hogy bírjam el?

Ha az a perc! Csak azt ha még!
Már este van... Lámpád se ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint... Én csengetek.

Csengő sikolt. Aztán az a
Másik, a lélek sikolya...
Aztán a száj, a szó, az a
,,Haza jöttél?" - ,,Haza... Haza!"

Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.

Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát -
megértem én már a halált!

Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnytalan szárnycsapást.

Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szívem vak tengerére száll.
 
 
0 komment , kategória:  Zelk Zoltán versei  
Hulló hajszálak elégiája
  2010-07-27 15:02:39, kedd
 
  Dsida Jenő

Hulló hajszálak elégiája

Tavaly delejes, dúsnövésű
hajamban sercegett a fésű...
Én nem tudom, hogy mi a titka,
hajam ma gyöngeszálú, ritka,
megtört, puha, mint ócska kelme
szálakra szétnyűtt, satnya selyme
s oly könnyen enged, símul, hajlik,
oly szépen helyére hanyatlik,
mint enyhe elmúlásra várván
erőtlen nagybeteg a párnán.

S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
e gyatra fürt is egyre gyérül,
olykor szálanként, majd sereggel
tépi a fésű foga reggel.
S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
sápadtan ütközik a tar folt
s orkán-seperte szikla-ormán
nem sarjad új fa: ilyenformán
terjed a tisztás köre szépen
koponyám tarlott tetejében.

Ami azelőtt lomb lehulltán
fogott el, az ma idők multán
egy-egy hajszál hulltára támad:
bizsergő, halk nyárvégi bánat -
és lelkemet lankadtra fújja
október lengő mélabúja:
A tavaszvágy, mi régi költőt
annyi epedő dallal töltött,
hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
nekem valami égi hajszesz.

Nem is kutatom már, mi tette,
hogy hajzatom ily gyér felette:
talán a csókok lassú mérge?
talán a gondok sunyi férge?
Hiszen mindenki szíve voltam,
Minden sírhantra én hajoltam,
minden bölcsőnél ottan álltam,
minden porontyot én dajkáltam,
én tanítottam, én neveltem,
minden kunyhóban én teleltem.

Míg mély alvókkal megrakottan
ment a hajó, én virrasztottam,
úgy dohogott, suhant előre,
hogy egymagamban voltam őre:
az utasoknak mindahánya
helyett aggódó kapitánya.
Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.

...Most is, amíg e verset írom,
egy hajszál pihen a papíron,
minden kecses, japáni rajznál
finomabb rajzú, vékony hajszál.
Hever halottként odalent és
bennem készül a gyászjelentés:
Félévet élt. A színe barna.
Kitépte gyilkos végzet karma,
nem használt kenőcs, villany, éther...
Szegény, alig öt centiméter.

Görbült ágacska. Lágyan ível
finom hajlással, bájos ívvel,
akár eső után a márvány-
eres felhőkön a szivárvány.
Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
hogy kis koboldok könnyed íjja,
amelynek húrja-közepéről,
sóhajból sodrott idegéről
fürge pillanat-nyilvesszőkben
az ifjúság, mi tovaszökken.

Nekem e hajszál most az újság,
sűrített, mély élet-tanulság,
egyetlen kérdés, nagy dilemma,
nekem ez a történelem ma:
ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
s - nem segít orvos - megöregszünk.
Ó be szomorú, jaj be félek!
Vigasztalj verssel, örök lélek,
életen túlnéző mesékkel,
bizarr, bolondos bölcseséggel.

Higyjem, tündérek hada száll át,
amerre jártam s hullott szálát
hajamnak sorra felkutatják,
síma fürtökbe símogatják,
gömbölyű arccal, fitos orral
fujják be fénylő gyémántporral,
egy gyökerét is el nem vesztik,
ápolgatják és megnövesztik,
egyenként gyűjtik s összeadják
s mikor meghalok, visszaadják.

Fürtjei a Sámson-erőnek
fejemre szépen visszanőnek
s mint vágtató musztáng sörénye
vagy üstökös lángcsóva-fénye
lobog utánam majd az égen,
a messzeségen, mindenségen,
amerre végtelenbe tágult
szellemem zúgva végigszáguld
és seprő hajam sűrű hossza,
a csillagokat csiklandozza.

S mikor az iramlást megúnván,
szendergek habos fellegdunnán,
érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
körmét erős hajamba túrja,
úgy elvész benne, meg se látszik,
borzolgat, babrálgatva játszik,
kemény bozontját szétzilálja,
belemarkol és megcibálja,
mint régen, régen. S én a boldog
jó fájdalomtól felsikoltok.
 
 
0 komment , kategória:  Dsida Jenő versei  
Lecke
  2010-07-27 14:49:37, kedd
 
  Karinthy Frigyes

Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,
mutatni, hogy ölelj Te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted

Bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz: a könnyekért.

Eldobtam mindent, íme lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, ki ingyen ad.

Mondtam, hogy szeretlek, mondd, szeretsz-e ?
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
de jaj Neked, ha nem tudod.

Jobb lett volna nékünk meg sem születni,
mint egymást így szeretni...
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes versei  
Az ige így született...
  2010-07-27 14:18:58, kedd
 
  Karinthy Frigyes

Az ige így született...

Testvéreim, farkasok, gyönyörű leopárd
Foltos hiéna, bátyám és rokonaim mind
Páva, cifra kuzin, nagynéném, zöld papagáj
Otromba, bölcs elefánt, mókás maki, bánatos marabu
Elbujtam itt a bokorban, hagyjatok egy kicsikét
A Bozót Törvényét jól ismerem én
Kutyával ugatok, üvöltök a sakállal
De ez most nem szemeteknek szól
Mindenre könyörgök!
Friss koncot hagytam a tisztáson, rágjátok le sietve
(Mindjárt jövök én is) csak ezt a pár jelet itt
Hadd karmolom csorbult körmömmel a barlang sziklafalába
Hogy visszataláljon százezer év múlva eltévedt utódom
Magamban hadd makogok, hadd hallja fülem csak
A hangot, a hangot, a tompa zörejt, mit a Lélek
Szorít ki, belülről, kifeléfordult zabáló bestiaszámon
Valami van itt, mit a Bozót hiába figyelne
Amire felelni szárcsa hiába vijjog,
Hiába rikkant a rigó, béka hiába kuruttyol
Valami van itt, valamit szimatolok
Amivel együtt ketten vagyunk csak égi vizen
Vizi mezőkön -
Önmagam és én - én és ő - apja nem én
Vagyok - s ő mégse apám
Van valami, más, mint ez a Törvény,
Van Valaki, kit nőstény nem szült, hím sose nemzett
Nem anyaméhből származik, itt születik most
Makogó két vastag cserepes ajkam
Kínjában széttárt nyílása közül
Buggyanó könnyek magzatvize mellől,
Ahogy előrebukó torokkal
Hörgöm el az új jeladást: is-ten...
Is-ten... is-te-nem könyörülj!
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes versei  
A költő
  2010-07-27 14:17:26, kedd
 
  Karinthy Frigyes

A költő

Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.

Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.

Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.

Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes versei  
Egyszerűség
  2010-07-27 14:15:18, kedd
 
  Krinthy Frigyes

Egyszerűség

Nem hivalgó, cifra páva
Nem modern az én szivem.
Egyszerűség lakik benne
Mosolyogva szeliden.

Egyszerű, de tiszta nóták
Amiket én dalolok -
Mert a szívem súgja őket,
Nem is olyan nagy dolog.

Úgy csicsereg az én szívem
Egyszerűen, szabadon,
Mint a pintyőke madárka
Fönt a lombos ágakon.

Ami a szívemen fekszik
Azt dalolom, semmi mást:
Legelő, kicsiny birkáktól
Tanultam a versirást.

Egyszerű és tiszta nóta,
Gólyafészek, háztető -
Nincsen benne semmi, ámde
Az legalább érthető.

A jó Isten egyszerűnek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelídség, szeretet.
Kicsi kunyhó, szerető szív,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes versei  
A mi falunkból...
  2010-07-27 14:14:19, kedd
 
  Karinthy Frigyes

A mi falunkból...

A mi falunkból jött az üzenet
Áll még a gólya eszterág felett,
Nő még a fű a zöld domboldalon
És bent az udvaron.

Kertünkben még virul a sok virág
És még rügyeznek tavasszal a fák
És egyre folyik a mezőn a munka
A mi falunkba.

A mi falunkba ákácfák alatt
Fehérremeszelt házak állanak
És estefelé, ha a nap lehull,
Bealkonyul.

A mi falunkba nyáron nő a zab
És éjszaka van, ha nem süt a nap;
Forgácsot vág ki fábul a gyalu,
Csodálatos, csodálatos a falu.
 
 
0 komment , kategória:  Karinthy Frigyes versei  
Gyertyányi fény
  2010-07-27 14:02:36, kedd
 
  Füle Lajos

GYERTYÁNYI FÉNY

Lelket tipró, vak éjszakákon
Amikor elkerül az álom,
S nyirkos sötét rémsége jár át,
Gyertyányi fény minden imádság.
 
 
0 komment , kategória:  Füle Lajos versei  
Bibliám
  2010-07-27 13:56:20, kedd
 
  Füle Lajos

BIBLIÁM

Ha fáradt vagyok - üdítő nyughelyem.
Ha sötét vesz körül - szava égő mécsem.
Ha éhes vagyok - éltető kenyerem.
Ha ellen szorongat - fegyvertársam nekem.
Ha beteg vagyok - mennyei patikám.
Ha egyedül állok - barát vár benne rám!
 
 
0 komment , kategória:  Füle Lajos versei  
     1/19 oldal   Bejegyzések száma: 182 
2010.06 2010. Július 2010.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 182 db bejegyzés
e év: 3745 db bejegyzés
Összes: 8235 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 332
  • e Hét: 6905
  • e Hónap: 47143
  • e Év: 604421
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.