Regisztráció  Belépés
mami7090.blog.xfree.hu
A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a szeretet nem szűnik meg soha Nagyházi Miklósné
1944.02.17
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
A sánta róka
  2010-07-29 19:30:38, csütörtök
 
  Leslie Piross: A sánta róka

Az előző történetemben már meséltem a tanyán történtekről. Most arról mesélek, hogyan fogtuk el a sánta rókát.

Egyszer télen nagy felbolydulásra érkeztünk. Mindenki a ravasz sánta rókáról beszélt. A tanyasi ólakat egész ősszel fosztogatta a ravaszdi. A harmadik faluból költözött a tanyák közelébe. Ezt a rókát egyszer már elkapta a csapda, de csak eltörte a lábát. Sántasága miatt sajátos nyomot hagyott maga után.
Ettől kezdve még nagyobb ravaszsággal járt a tanyák között. Azokat a tanyákat fosztogatta, ahol nem volt elég harcias a kutya. Nem egy tanyasi kutyát megmart!
Úgy jött, hogy ne érezzék a szagát. Lakni, a puszta egy nádas részén lakott. A vízen járt, ahol még a legjobb vadászok, legügyesebb vadászkutyák sem találhattak nyomot. Mindenki szerette volna lelőni, de legalább is megfogni.
A tanyákon, de a faluban is csak a Sánta Róka tetteit beszélték. Hol itt, hol ott találtak széttépett kacsát, nyulat. Karácsonykor, amikor találkoztunk Józsiékkal, elhatároztuk, megfogjuk a Sánta Rókát. Arra gondoltunk, hogy olyan ketrecet csinálunk, aminek az ajtaját feltámasztjuk egy bottal. Annak idején így fogtuk meg a baromfiakat. Egész szünetben azt csináltuk. Kipróbálni már nem volt időm, elutaztunk. Józsi vállalta, kiteszi a róka útjába.

Nemsokára megkaptam barátom levelét! Megírta, a csapda jól működött, csak nem a ravaszdit fogta meg, hanem az Ángyi Néni lusta és pákosztos macskáját. A cica bebújt a disznótoros maradékért, és a csapda rázárult. Akkora nyávogást rendezett a fogoly macska, hogy mindenkit felvert a környéken.
A próba azért volt jó, hogy legalább megtudtuk, sikerre számíthatunk.
Józsi édesapja, Pali bácsi megtudta, mit terveztünk, segített a jobb, erősebb csapda készítésében. Mire kezdődött a tavaszi szünet, elkészült egy vasketrec. Olyan volt, mint a mi kis csapdánk, csak erősebb. Pali bácsi még reteszt is szerelt rá, ezzel ki tudtuk támaszani az ajtaját.
Az így felszerelt csapdát a rókacsapásnál helyeztük el. Naponta raktunk bele finom falatokat a rókának. Ági és Zsuzsika minden nap gondosan felseperte a csapda környékét. Így lehetett látni, ott jár-e a ravaszdi.
Az néhány napig nem ment a közelébe, csak távolról figyelte, de nemsokára közelebb merészkedett. Reggelenként láttuk a nyomát. Amikor már megszokta, és reggelre kiürítette a tálat, elérkezett az idő, élesítettük a csapdát.
Másnap izgatottan mentünk megnézni. Nagy öröműnkre a csapdában ott keringett az öreg ravaszdi.
Szaladtunk az újsággal nagyszüleinkhez. Mindenki nagyon örült, értesítettük a vadászt, aki elszállíttatta az állatkertbe. Ott látták meg, kiskölykei is voltak.
A vadász sajnálta az anyátlan éhező kölyköket. Megkeresték a vinnyogó két kis rókát. Berakták egy kosárba, és az anyjuk után vitték az állatkertbe.


Még évekig élt ott, a rókáknak épített kifutóban.



 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
A sün,
  2010-07-28 21:58:38, szerda
 
  A sün, akit meg lehetett simogatni (orosz mese)

Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.

A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta: -Köszönöm, anyukám!

A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit: -Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!

A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle: -Ki bántott téged?

-Senki nem bántott -felelte a kis sün.

-Hát akkor miért könnyes a szemed?

-Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.

-Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?

-Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.

-Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. -sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.

-Hát persze, hogy megsimogatna. -szólalt meg a kis nyuszi, de a tüskéid megszúrnák a mancsát.

-És ha nem lennék tüskés? -kérdezte hirtelen a kis sün.

-Az egészen más lenne. -mondta a kis nyuszi. -De hiszen az lehetetlen!

-Lehetséges! -kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.

Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:

-Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?

Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:

-Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! -mondta.


 
 
0 komment , kategória:  mese  
Lelkem kiszikkadt mezején
  2010-07-26 22:11:58, hétfő
 
  Babits Mihály: Lelkem kiszikkadt mezején

Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,

kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem,
hogy az élete csupa seb.

Fojtó, szélverte, zord mezőn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,

bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.

Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága szebb?



 
 
0 komment , kategória:  vers  
Eliza Beth: Krisztián
  2010-07-26 22:02:38, hétfő
 
  - Megvakultam. - Krisztián ezt csak úgy félhangosan állapította meg, önmagának. Meglepődött, hogy válasz érkezett.
- Nem, dehogy, csak sötét van.
- Ennyire?
- Ennyire.
- Antal bátyám? - ismerte fel a hangot.
- Igen, én. Nyugodj meg, Krisz, most az a legfontosabb. Mesélj magadról! Nemrég jöttél, szinte semmit sem tudok rólad.
- Mit mondjak? Amúgy is nevetséges ebben a helyzetben...
- Akkor nevess! - Nyomta a hátát valami, megpróbált, de képtelen volt odébb helyezkedni. Következő szavai éppúgy illettek saját gondolataira, mint Krisz szavaira. - Ugye, hogy nem tudsz!
- Fáj a lábam.
- Ne figyelj oda! Gyerünk, mesélj! Hány éves vagy?
- Huszonhét. Tavaly karácsonykor nősültem, a szüleimnél laktunk. Egy hónapja költöztünk ide Évával.
- Éva... mint az első asszony. Biztos szép is...
- Nagyon szép. Nekem a legszebb. Főleg most, hogy anya lesz.
- Gyereket vártok? Mikorra?
- Szeptember közepére. De én már nem leszek ott a születésüknél... - Antal könnyeket hallott a reményvesztett hangban. Szinte látta, ahogy keserűen legyint. Ráförmedt:
- Elhallgass, mert szájon váglak!
- Vágjon! De úgy istenigazából! Akkor legalább nem érzem, mennyire lüktetnek a lábaim. Már ha igaz, hogy az ember csak egy fájdalmat, a legerősebbet képes érzékelni...
- Örülj, hogy érzed! - Bár ő is érezné! S bár ne lenne ennyire tisztában azzal, mit jelent, hogy nem érzi! Valószínűleg elszunnyadhatott, mert Krisz kérdésére ébredt.
- Antal bátyám! Ébren van? - A bizonytalan mordulást igennek véve halkan bevallotta: - Én félek. Nagyon félek.
Egy kéz tapogatózott feléje, óvatos érintését viszonozni próbálva ő is mozdult. Görcsös, kérges férfitenyér simult a kézfejére. Egymásra talált ujjaik bizakodva fonódtak össze.
- Veled vagyok, Krisz. Szóval... ikreitek lesznek - vette fel az elejtett fonalat Antal. - Nagyon várjátok őket? Kicsit irigykedek most, de csak kicsit, mert már rég beletörődtem...
- Magának van felesége, Antal bátyám?
- Sajnos már nincs, Krisz. Két éve hagyott el, elvitte egy alattomos betegség.
- Biztos nehéz időszak volt.
- Majdnem húsz évet töltöttünk együtt. Boldogságunkat kizárólag a gyermektelenség gyötrelme árnyékolta be. Kata belevaló asszony volt, meg is edződött mellettem, de a rák erősebbnek bizonyult. A napokban lenne negyven éves.
- Megedződött? Ezt hogy érti?
- Ifjú házasokként gyakran összekaptunk. Egyikünk sem akart alkalmazkodni. Volt, hogy haraggal jöttem el otthonról. Idővel beláttuk, kár a drága időt veszekedésre pazarolni, amikor bármelyik nap az utolsó lehet. Miután átéltem egy ehhez hasonló esetet, mindennap úgy engedett utamra, hogy átölelt, megcsókolt, mintha soha többé nem jönnék haza... és én mindennap úgy jöttem el, hogy talán soha többé nem megyek haza...
Krisztián hallgatott egy sort, mielőtt halkan megszólalt:
- Ma reggel összezördültünk Évával. Egy hülyeségen. Befizettem a születésnapjára ajándékul egy egyhetes nyaralásra. Ő meg spórolni akart mindenáron, mivel jönnek a gyerekek. Mondtam, éppen azért, mert ha meglesznek, jó sokáig nem lesz módja pihenni tőlük. Szó szót követett... és én kezet emeltem rá.
- Megütötted az állapotos feleségedet? - hördült fel Antal.
- Nem! Csak felemeltem a kezem, de aztán észhez tértem. Ő sírva zárkózott be a szobába, nekem meg indulnom kellett dolgozni... és már soha többé nem kérhetek tőle bocsánatot! A fene essen ebbe a nyavalyás világba!
- Higgadj le! Már keresnek minket. Lesz módod békülni.
- Ugyan... a kutya sem törődik velünk. Megfulladok...
- Krisz! Térj magadhoz! Ne add fel! Krisz! - hallotta valahonnan messziről a szólongatást. Ujjait satuként szorította a másik férfi. Felnyögött. Ahogy felébredt, újra érezte az elviselhetetlen fájdalmat a lábaiban, a csípőjében. Gondolatban üvöltözött, mert hangosan ordítani nem volt ereje.

Hangok hallatszottak, egészen közelről. Férfiak beszéltek, óvatos léptek csusszantak, félredobott kövek koppantak. Krisztián kiélesedett hallása kutyatappancsok surranását érzékelte. Pupillája fájdalmasan szűkült össze, ahogy egy keskeny résen keresztül belefúrta vakító sugarát a Nap.
- Igaza lett, Antal bátyám, pedig nem hittem magának. - Reménykedve szorította meg az idősebb férfi kezét. - Már látom a fényt. Hamarosan ránk találnak!
Antal is látta a fényt. Mindkettőt.
- Gyere, már vártalak! - csendült Kata hangja, és ő választott... erejének utolsó morzsáit átsugározta Krisztiánnak, hogy kitartson... most már nélküle is kitartson... Ő maga végleg megbékélten vált eggyé a ragyogással.


A Magyar Hírlap tudósításaiból:

...Súlyos robbanás történt a mecseki szénbányában. Nagy erőkkel folyik a kutatás a sérültek után...

...Három napig tartó küzdelem után megtalálták az utolsó eltűnt bányászokat is. Ezzel tizenhatra emelkedett a halálos áldozatok száma. Az egyetlen túlélőt, a 27 éves N. Krisztiánt súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba...

...Egy héttel a bányaszerencsétlenség után N. Krisztián magához tért a kómából. Orvosai szerint túl van az életveszélyen. Várandós feleségének elmondta, hogy B. Antal végtelen türelmének és kitartásának köszönheti az életét...
 
 
0 komment , kategória:  Grafománia  
Életadó virág
  2010-07-25 22:22:08, vasárnap
 
  Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebre vágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.

Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.

Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.

Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.

Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és nap sárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy nap sárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.

Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kisnövényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogy a férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimitgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....

Felemelte a telefont...tárcsázott.....

Most már élni akart....volt kiért...

/ forrás: keresztény klub/


 
 
0 komment , kategória:  Havanna Agapé Csoport  
A mosoly
  2010-07-25 22:15:00, vasárnap
 
 
Szöllősi Zoltán: A mosoly

Arcodra fény kerül,
Ha kapod lelked felderül,
Emléke sokáig megmarad,
Az élet sokkal boldogabb.

Az otthonodban meghitt melegséget áraszt,
S könnyebben megtalálod az igaz választ.
Koldusbotra nem jutsz, ha sokat adsz belőle,
De kinek adod, gazdagabb lesz sokkal tőle.

Nem tudod megvenni vagy elcserélni,
Nem tudják ellopni vagy kölcsön kérni,
Orvosság, mit másoknak adni tudsz,
Egy mosoly, mely önként arcodra fut.

Ám óvakodj attól, ki ezt csalfán adja,
Kinyílhat gyorsan a poklok kapuja.
 
 
0 komment , kategória:  vers  
Sóhajok hídja
  2010-07-23 21:22:05, péntek
 
  Reményik Sándor: Sóhajok hídja


A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.
 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
7 éve . . . . . .
  2010-07-21 20:21:39, szerda
 
 



Somogyváry Gyula: Jó éjszakát...

Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!

Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.

Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...


 
 
1 komment , kategória:  emlékezés  
Karszt
  2010-07-15 23:43:28, csütörtök
 
  Reményik: Karszt


Hogy volt, hogy nem volt, igaz, nem igaz,
Én nem tudom, de így hallottam ezt:
Ahol ma istentelen sírkövek
Sorakoznak az Adria fölé,
Ott a hegyet rég erdő borította,
Gigászi szálfák rengetegje lengett,
Óriás-üstök, sámsoni haj.

Ám titokzatos törpék serege,
Tengerbe tündérvárost építő,
Alattomosan fölkúszott reá,
Ledöntötte az élőfát cölöpnek,
Levágta a hegy-Sámson lombhaját.

Karszt lett a Karszt.
De Velence fölépült.

A tündérváros messze-messze van,
És a cölöpök mélyen víz alatt,
A vak hegy-Sámson odáig nem lát.
Magát látja csak, mindig csak magát,
Acélhullámokon tar homlokát:
Jaj, hova lettek örökké zöld fái?!

Irgalmas szél, ki messze kerekedsz,
S a tengert járod és a végtelent,
S lengeted holt fenyőfák illatát:
Súgd meg neki, hogy mégse volt hiába,
Hogy nem hiába hullt le koronája,
Valahol messze tündérváros épült
Halott szálfáiból.
 
 
0 komment , kategória:  Reményik Sándor  
Ki hallgat meg egy villamost?
  2010-07-12 12:37:04, hétfő
 
  Ki hallgat meg egy villamost?

Írta: Köves József





- Velem jön, uram? - kérdezte öreges hangon a villamos.
- Igen, jövök!
Fölkapaszkodtam az első peronra. Megtöröltem a homlokomat.
- Pfű, ez a hőség! Még este sem szűnik...

- Én nem bánom - mondta a villamos. - Inkább, mint a fagy! Télen iszonyúan rossz a közérzetem. Rideggé válok és magányos leszek. Télen valahogy irtóznak tőlem az emberek. Pedig én akkor is szeretem őket... Kirándulásból?
- Csak egy kis séta volt - mondtam. - Szükségem van a csöndre. El kellett bújnom az emberek elől.
A villamosnak megcsikordult a hangja. Együttérzően fékezett:
- Valami munkahelyi kellemetlenség? Vagy netán szerelem?
Nem szállt föl utas.
- Is-is - mondtam.
Sóhajtva, nehézkesen megindult.
- Igaz, gyakran együtt jár - nyekeregte. - Velem is így esett...
Csodálkoztam.
- Magával?
- Miért? A villamos sincs fából! - Sóhajtott. - El bírja képzelni, micsoda délceg stuka voltam én huszonöt évvel ezelőtt? Vakító sárgán rohantam a pesti Duna-parton, a bensőm tele volt szerelemmel, ölelkező párokkal minduntalan.
Elkeseredve csöngetett. Egy rozsdás bádogszólamot.
- A hangom is más. Valaha trillázott. Most meg? Ilyen lettem. Kopott a zománcom, elgörbült az ütközőm... De nincs mentség, előbb-utóbb kiselejteznek. Azt hiszem, az volt a baj, hogy beleszerettem egy pótkocsiba. Sudár volt, gyönyörű alakú, akár egy rakéta. Összekapcsolódtunk, kéz a kézben suhantunk az utakon. De azt látnia kellett volna, uram! A mi önfeledt boldogságunkat. Szinte táncolva vettük a kanyarokat, megrészegedve egymás közelségétől. Aztán egy napon a Parlament előtti kanyarban... Uramisten, még mindig nem tudok beszélni róla...
- Elütött valakit? - kérdeztem részvéttel.
Csikorgott.





- Miért van az, hogy a boldogság másokat áldozattá görbít? És miért kell a mi bánatunk mások öröméhez? Ő volt a hibás... Évődött, leeresztette a kéziféket, én megindultam, és... Egy gyerek, érti? Egy apró szőke kislány... A haja fehér gyász a sínen. Angyalhalál... Iszonyú volt...
- Szegény öreg...
- És az áldozat bosszút állt! Mert azóta nekem semmi sem sikerül... Belerokkantam abba a szörnyű pillanatba. A párom úgy tett, mint aki nem oka semminek. Mindenki engem hibáztatott. Javítóműhelybe vittek, vizsgálgattak, szétszereltek, összeraktak. Áthelyeztek egy külvárosi vonalra, éjszakásnak. Nem bántam, örültem, hogy újra együtt lehetek Vele. De kár volt előre örülnöm...
- Nem kapta vissza? - Száraz lett a torkom.
- Visszakaptam... De addigra elhidegült tőlem. Volt egy játékunk: amikor megálltam, picit, nem feltűnően, összeért az ütközőnk. Ezt próbáltam meg újra és újra. De ő kelletlenül ért hozzám, érintése olyan volt, mint a jég. Később már hamarabb megállt, hogy percre se érezzük egymást. Mindenáron távolodni akart, folyvást éreztette velem. Aztán elment egy hatossal. A fényre vágyott, az esti Körútra. Néha egy útkereszteződésnél találkoztunk. Vidáman suhant a motorkocsi mögött, ügyet se vetve rám.
- És most?
- Azt mondják, engem már alig lehet valamire használni. Áthelyeztek ide, az egyvágányú vonalra. Egyhangú, unalmas munka. Gyűlölöm! De félnek tőlem, azért száműztek.
A villamos megállt, szomorúan leeresztette áramszedőjét.
- Végállomás, uram. Ez volt az utolsó fordulóm... Örülök, hogy felszállt. Igazán ritkán fordul elő, hogy valaki meghallgasson egy villamost. Köszönöm.
- Nincs mit, öreg! Pihenjen jól!
Felsóhajtott, és eloltotta lámpáit.
A sarokról még visszanéztem. A sötétben bóbiskolt, törődötten. Megsajnáltam. Úgy néztem, hasonlít valakire.





Fotók: Kürti Dezső (kdezsoe) Link
 
 
0 komment , kategória:  mese  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
2010.06 2010. Július 2010.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 351 db bejegyzés
Összes: 3234 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 635
  • e Hét: 1786
  • e Hónap: 12226
  • e Év: 135308
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.