Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Egy az Isten, egy a Nemzet !!
  2011-04-11 20:51:07, hétfő
 
  Link





Link


Kárpátia - Egy az Isten, egy a Nemzet!


Egy az Isten, egy a nemzet
Bármily gyenge, bármily sebzett.
Ahol a fák égig nőnek,
Állnak még a határkövek.

Ref:
Szent koronánk
Óvd, vigyázd Hazánk
Hajnalcsillag, szép keresztünk
Ragyogj fel reánk.

Szent koronánk
Óvd, vigyázd Hazánk
Hajnal csillag szép keresztünk
Ragyogj fel reánk.

Zúgó erdők, kéklő sziklák
Esőverte, árva kopják
Visszhangozzák, mennydörögnek
Egy az Isten, egy a nemzet.





Ref: Szent koronánk 2x

Elvérzett a nemzet nagy Magyarországért
Most sír, zokog a lelkünk hegyekért, rónákért.
Aki azt majd egyszer újra feltámasztja,
Áldja meg az Isten és minden magyar ajka.

Most hát okulásul figyelj a szavamra,
Figyelj, s kezed merítsd a hűs patakba,
Érezd a pataknak sebes rohanását,
Az ország szívének minden dobbanását.

Hallgasd a köveket, hallgasd, amint mondják,
Idegen hatalmak őket összezúzták.
Kőnek és embernek ugyanaz volt sorsa,
Mostoha gyermekét egy világ taposta.





Ref: Szent koronánk 4x






Link





Link
 
 
0 komment , kategória:  Általános  
A soproni zsidókapu VII. rész
  2011-04-11 20:46:06, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu VII. rész


IV. Puska durran az erdőben.

A délutáni órákban Pozsony felől egy lovasfutár kocogott a Sopronba vezető országúton.

Vasárnapi hangulat vette körül, virágos tavasz a réteken, illatos lomb az útmenti fákon és áhítatos csend mindenfelé.

Teljes magány.

Előtte a távolban már kezdtek kibontakozni Sopron körvonalai a messzeség kékes homályából.

A Szent Mihály torony rézsisakja meg-megcsillant a napfényben.

A lovas harminc év körüli férfi, hosszú, szőke hajjal, ábrándos szemekkel.

Övében pisztoly, oldalán pallosszerű kard.

Szülővárosát megpillantva, boldogan lobogtatja meg széles karimájú kalapját.
Gondolatai hazasietnek csendes, boldog otthonába, ahol szerető feleség szívrepesve várja őt.

Megsarkantyúzza lovát, hogy minél előbb hazaérhessen, de a ló ki van merülve a hosszú úttól,
ügetni kezd, nincs kedve vágtatni. A serkentésre egy ideig poroszkál, majd ismét lépeget.

Nyúl szalad keresztbe az úton. Rossz jel!

A lovast kellemetlen előérzet lepi meg. Hiába hesegeti el magától a nyugtalanító érzést,
ez makacskodik.

Csak nem a feleségemnek, a drága jó asszonynak történt baja? -- töpreng aggódva a lovas.

- Eh, képzelődés, nem illik babonásnak lenni!

Beért a marghitai sűrűségbe.

Itt a homályban még fokozottabban kínozzák a sötét, aggályos gondolatok.

Felizgatott képzeletében látomány jelenik meg előtte.

Egy fiatal, gyászruhás asszonyt vél látni, aki kisírt szemekkel aggódva tárja feléje karjait, mintha megállítani, valami ismeretlen veszedelemtől óvni akarná.

A lovas önkéntelenül pisztolyához nyúl. Kivonja övéből, megvizsgálja, rendben van-e a töltés,
a gyutacs? Rendben van!

Kardját is megpróbálja hüvelyéből kihúzni, könnyen jár.

Erre megmosolyogja saját aggodalmát, Hiszen ő nem szokott félni, megijedni...
különösen képzelgésektől nem.

De azért, -- Isten tudja, -- mégis nyugtalan. Szeretne túl lenni az erdőn, kint a szabad mezőségen,
ahol nincsenek árnyékok az útszéli bokrok között.

Úgy érzi, hogy hevesen dobogó szívének erősítésre van szüksége.
Tehát a ló nyakába ejti a kantárt, kezeit összekulcsolja és imádkozik.

A rövid fohász megnyugtatja.

Persze, persze, azért ideges, mert fontos okmány van nála! Lajos király válaszát hozza Ligetfaluról,
Sopron város beadványára,
hogy űzze ki a zsidókat.

Megtapogatja zsinóros dolmánya belső, titkos zsebét.
Ott van a pergament tekercs, érzi a király kettős pecsétjét is rajta; a zsinóron függő nagy pecsétet.
Nem, nem veszett el! ,

Persze, ha tudná, sejtené valaki, leginkább az érdekelt zsidók, hogy a titkos üzenetre hozza a rájuk kedvezőtlen ítéletet, a. király döntését: talán még orvtámadásra is fel kellene készülnie az úton!

- Nevetséges!

És mégis! A vasderes gyanúsan felhorkan, füleit hegyezi, szemei vérbe borulnak és rémülten figyeli curukkolva azt a sötét foltot a bokorban, az út mellett, mely feketébb az árnyéknál.

Ki vagy? -- kiáltja a lovas. Pisztolyához kap, de mielőtt elérhetné, lökést érez a mellén.
Hirtelen forróság csap át egész testén, egy erős, szakító fájdalom nyilal beléje...
és aztán tehetetlenül, eszméletlenül lebukik a lóról.

Puska durrant az erdőben, az útszéli bokrok közül.

A lovas -- szegény! -- már nem hallja ezt a durranást. A feléje lobbanó tűzsugár volt utolsó eszmélete.

Most vérbeborultan fekszik, mozdulatlanul az országút porában.

A lovasát vesztett paripa a dörrenésre vadul ágaskodik, forog, toporzékol, majd megszelesedve vágtat tovább az úton, ki az erdőből és át a földeken, egyenesen a városnak.

V. Beszélgetés az ,,Egyetértés"-ben.

A belvárosban, a Szent György utca közepe táján, állott Schreiner Gotthold uram korcsmája.

,,Egyetértés" volt a borház neve.

Nevét onnét kapta, hogy a barátságos helyiségben egyetértő békességgel szoktak együtt borozgatni a város különböző rendű és rangú polgárai, hivatalnokok, iparosok, gazdapolgárok, napszámosok egyaránt.

Esténként ide jártak a királyi tisztek, a nemes urak és a városi tanács tagjai is.
Ezeknek az előkelőségeknek külön ivó szobájuk volt. Egy ízlésesen berendezett pincehelyiség, a ház hátulsó részében.

Úgy hívták: ,,Rátsherrnstüble"! Hosszú sor, ódon lépcső vezetett ide le. A tágas helyiség falait embermagasságnyira díszes faburkolat fedte. Szögletesen kiugró pilléreken ívelt mennyezet borult főléje. Állandó félhomály uralkodott itt.

A középen pulitúros, hatalmas tölgyfa-asztal állott, ó-német stylusban készített, kényelmes karosszékekkel, a patríciusok, a tanácsurak és a nemesek számára.

Legcifrább volt a polgármester karosszéke. Kiemelkedő háttámláján, oroszlánkarmok fogta tábla ékeskedett, rajt a Példabeszédek könyvéből vett idézettel:

- A vidám elme jó orvosság, a szomorú lélek pedig megszárítja a csontokat!

A mai kellemes, tavaszi este kicsalogatta az embereket a bástyasétányra.

A ,,Ratsherrnstüblé"-t is csak kevesen látogatták. Ha betért egy-egy tanácsúr a szokásos
Télmesszely borra, egykettőre kiürítette poharát és sietett a szabad levegőre.

Hannenkamp Benedek, tanácsnok úr is eltávozott volna már, ha Keményfy László kapitány,
Mária királyné soproni vitézeinek a parancsnoka, nem marasztalja.

Közölnivalója volt s ezt négy szem között akarta elmondani.

A kapitány fiatal, keményvágású katona harcteret, háborút járt széphírű vitéz.
Hannenkamp tanácsnok idős ember, közel a hetvenhez, de nem látszik annyinak.
Testi-lelki frissességben érte el ezt a tiszteletreméltó kort.

Munkabíró, törekvő, szigorú erkölcsű, igazi soproni fajta mindkettő.

Jóllehet nagy a korkülönbség kettőjük között, mégis belső, bizalmas barátság fűzi őket össze.

Megvárták, míg a többiek eltávoztak. Egyedül maradva, Keményfy öreg barátja karjára tette kezét és jelentőségesen, hosszan nézett a tanácsnok szemébe.

- Nemzetes nagy uram, kedves urambátyám, -- kezdte végre vontatott hangon -- mondanék valamit,
ha meg nem sérteném!

Hannenkamp meglepődött.

- Ücsémuram nem szokott sérteni. Szívesen hallgatom meg, amit mondani akar. -- Ma kissé nehezemre esik a szó, mert érzékeny húrokat nem szívesen penget az ember...

- Mi lehet? -- csodálkozott a tanácsnok.

Nem értette, hogy a különben szűkszavú katona miért kerít ilyen nagy feneket a dolognak?

- Bátran ki vele!

- Családi ügyekbe kell avatkoznom s ez nekem nagyon kellemetlen, de mégsem hallgathatok.
Kikívánkozik minden áron, ami a szívemet nyomja. Meg úgy vélem, kötelességem is beszélni.

Árnyék suhant át a tánácsnok arcán. -- Családi ügyekbe avatkozni? Hm, valami nagyon fontos lehet, különben nem tenné!

- Igen, fontos. Szóvá kell tenném, mert e nélkül elkerüli az apa figyelmét. Urambátyám,
kegyelmed Borbála leánya boldogtalan férje oldalán és szerencsétlen!

Hannenkamp megrezzent, mintha villám sújtott volna melléje.

- Ejnye no! -- dörmögte. -- És mióta lenne boldogtalan?

- Kezdettől fogva, amióta Jeckel Tamás, tanácsjegyző uram felesége lett!

- Miből következteti kegyelmed?

- Megfigyeltem, látom! A kis Borbála gyermekkori játszótársam volt, s nem titok,
hogy szerettük egymást. Ennélfogva ismerem érzékeny szívét, finom lelkét... Elkerültem hazulról, katonának álltam a király seregébe. Az egyik ütközetben súlyosan megsebesültem, úgyhogy itthon halálhíremet költötték. Borbála megsiratott, gyászt viselt érettem. És aztán, idő múltán, mivel úgyis

hiába várna valaki vissza egy halottat, a leány, apja kívánságára nem maradt pártában. Férjhez ment.

- Egy tiszteletreméltó becsületes emberhez, aki a tenyerén hordozza -- vágott közbe nyomatékkal a tanácsnok.

A kapitány dacosan megszegte nyakát. -- Ez a nagy tévedés, bátyámuram! Nincs úgy, nem hordozza a tenyerén, sőt...! Borbála azonban sokkal büszkébb, semhogy elárulná!

Hannenkamp szemrehányóan nézett rá. -- Uram, uram, kapitány uram... nem úgy ismerem
kigyelmedet, hogy a régi szerelem okából képes volna megbolygatni házastársak nyugalmát...!

Ez igen erős vágás volt a jóhiszemű kapitány számára. Kelletlen, szigorú redők szaladtak
össze homlokán.

- Engem jól ismer urambátyám, de a dolgokat nem eléggé...

- Képzelődés!

A kapitányt elragadta heve, öklével lecsapott az asztalra.

- Jobban ismerem Borbálát, mint az édes apja... türelmes, hallgatag, némán szenvedő,
a szentek glóriája illenék a fejére!

Emez rosszalólag csóválta fejét és a belső felindulástól reszkető kezekkel simította át
őszbeborult, gondozott haját.

- Öcsémuram, halandó embert a szentekkel hasonlítani bűn.
Aztán Borbála jól tudhatja, hogy mindig bizalommal fordulhat hozzám, ha panasza van.
Nálam megértő szívre talál. Eddig van, befejeztük! Mi pedig jó barátok maradunk...!

Kezet fogtak.

- Most már mehetünk, úgy-e?

A kapitány habozott, majd ráhagyta: -- Hát jó, mehetünk!

- Nocsak, ki vele, ha még valami mondanivalója van, -- biztatta a tanácsnok.

Rövid szünet után, jól megrágva minden szót, ismét megszólalt a kapitány:

- A zsidóknak egy besúgójuk van, hivatalbeli embernek kell lennie,
aki a tanács titkait nekik elhordja, mert a zsidók többet tudnak,
mint amennyit tudniok szabad volna!

A gyanúsítás, hogy a tanácsban áruló volna, még az előbbinél is nagyobb indulatba hozta
az öreg urat.

Kicsinyben múlt, hogy felháborodásában illetlen szó nem szaladt ki száján.
Uralkodott magán, amennyire bírt.

- Hogy mondhat ilyet, kapitány úr? -mondta szinte nyersen. -- Lehetetlen még csak elgondolni is,
hogy akadjon egy soproni polgár, még hozzá tanácsbeli, aki a hitetlen zsidókkal összejátszva,
saját szülővárosát elárulni volna képes...

Nem fejezhette be szíve szerinti mondókáját. Hirtelen lárma szüremlett be kívülről,
mintha fent, a lépcsőnél, a pincehelyiség előtt dulakodnának. Felfigyeltek.

Most belökték az ajtót. Egy fiatal asszony rohant le a lépcsőkön, felindultan, lobogó hajjal.
Nyomában emberek tódultak befelé, de megpillantván az urakat, tisztelettudóan állva maradtak
a bejáratnál.

Mi az, mi történt? Ki ez az asszony? A korcsmáros felelt a kérdésre.

- Hammer József városi kurír felesége, Dorottya. A kapitány urat keresi,
nem lehetett visszatartani, berontott.

Az asszony rémesen feldúlt lelkiállapotban, magatehetetlenül rogyott a kapitány lábai elé.

- Uram, segítsen!... Hazajött a lova... gazda nélkül... véres nyereggel.., óh én szerencsétlen!

Keményfy részvéttel hajolt hozzá, felemelte, nyugtatta, de az asszony szinte önkívületben
mindig egyazon szavakat ismételgette.

- Véres a nyerge... véres... megölték!

- Kinek a lova jött meg véres nyereggel, jó asszony?

- Az uramé, a drága jó uramé...! sikoltozott Dorottya.

Erre a meglepő hírre az urak elsápadtak.

A korcsmáros tisztázta a helyzetet. Megkövetem a nemzetes urakat, a pozsonyi kapunál,
alig órája, egy gazdátlan nyergeslovat fogtak el. Felismerték benne Hammer József vasderesét.
A kurírt szerencsétlenség érhette, mert a szerszámon vérnyomok látszanak.

- Kegyelmes Istenünk! -- sóhajtott a tanácsnok, -- Hammer a királynál járt követségben!

Eszébe jutva az abbamaradt beszélgetés, Hannenkamp zavartan tekintett a kapitányra, majd súgva kérdezte:

- Összefüggést sejt a dolgok között? A kapitány rábólintott és ugyancsak súgva felelte:

- Nála volt a király válasza a tanács kérelmére. Majd Hammernéhez fordult.

- Szegény asszony, az Isten védi az igazak dolgát. Ne ess kétségbe,
nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni!

A résztvevő szeretet meleg lágyságával emelte fel a szerencsétlen nőt, aki siránkozva,
sebzett lelke nagy válságában ő benne keresett támaszt.

- Megölték az uramat, üres a szívem, mint a halál, segítsen kapitány úr!

- Magam járok utána a dolognak.

Erősítsd a lelkedet, míg bizonyságot szerzek, és légy jó reménységgel!

Az ájuldozó nőt asszonyok gondozására bízták.

Negyedóra mulya, Keményfy kapitány már indult is egy lovasjárőr élén ki a kaszárnyából,
hogy kirobogva a holdvilágos éjszakába személyesen kutasson a nyomaveszett kurír után.

Saját kezébe vette a gyanús eset felderítését, senkire se bízta.

Eddigi bizonytalan sejtelmei kezdtek határozottabb formát ölteni.
Az ilyen bűntettekben mindig az a bűnös, kinek érdekében áll a gaztettet elkövetni.
Ki másnak állott volna érdekében a kurír megtámadása, ha netán valóban támadásról és nem szerencsétlenségről van szó, mint a zsidóknak, hogy megkaparintsák a király válaszát...?
Majd elválik!

Jóllehet későre járt már az idő, szokatlanul nagy embertömeg gyülekezett össze a bástyán,
a Szent Mihály kapu mellett ahonnét délután a járókelők Hammer gazdátlanul visszatérő lovát megpillantották.

A nép izgatottan tárgyalta a titokzatos esetet. Tanácsurak is vegyültek a tömegbe és
érdeklődve figyelték a közvélemény változatos hullámzását.

A tömeg tisztelettel nyitott utat Keményfy járőrének, mikor a kapuhoz érkezett.

A kapitányt, kit igazságszerető, egyenes úton járó embernek ismertek,
általánosan tisztelte és szerette a nép. Így mindenki megnyugvására szolgált,
hogy ő maga irányítja a nyomozást.

A tényeket nem lehetett véka alá rejteni, a titok kipattant, hogy mi volt Hammer küldetésének a célja.

Hannenkamp tanácsnok a városkapu

hídján állott. Mellette elhaladva, Keményfy lehajolt lováról és óvatosan súgta a fülébe.

- Ebben az ügyben a zsidók érdekeltek, tőlük minden kitelik... de bosszút állok! -- Az istenért, ha meghallanák..! -aggódott a tanácsnok.

- Ők is sejtik, -- mutatott a népre a kapitány és elvágtatott.

A kapitánynak igaza volt. A zsidók iránti gyanú közvetlenül fakadt fel a tömegből.

Az egyik mesterlegény elkiáltotta magát:

- A zsidókat fel kell akasztani, mind egy szálig... haramiák, gyilkosok!

A tömeg élénken helyeselt.

A mestereknek kellett beleavatkozni, hogy a legénység valami galibát ne csináljon.

Nyolcórai harangszóra a bástyáról hazatakarodott a nép, de a kedélyek nem tudtak megnyugodni.

A bakternek sörűn kellett bekopogni az ablakokon, hogy oltsák el a mécsest, mert így követeli a városi rend.

Az emberek izgatottan várták a reggelt, hogy hírt halljanak, él-e, hal-e Hammer és hogy mi történt?

VI. Éjjeli nyomozás.

A holdvilágos éjszaka tele volt kísértetekkel, suhanó árnyakkal.

Ha ilyenkor a fák, meg bokrok árnyékát meglibegteti a kószáló szellő, az éjjeli járőr kénytelen meg-megállni, figyelni, nem rejtőzik-e éppen itt a keresett ismeretlen?

A pozsonyi országút, melyen Keményfy járőre lovagolt a Szent Mihály bástya irányából, lankás oldalon kanyarog lefelé.

Az út mentén, mindkét oldalon, agyonvájkált, gidres-gödrös homokbányák vannak, melyek partját tolvajbokrok sűrűsége borítja. Éjszaka itt úgyis hiába kereskednék az ember, a sok, ezerféle árnyék között nem tudna eligazodni.

A tágas területet lépésről-lépésre kellene átkutatni annak, aki nyomokat keres, és a sötétben tán még akkor is kilátástalan volna a munka.

- Az úton maradunk, -- rendelkezett a kapitány.

Csendes ügetésben haladtak, az úttested nem látszott sehol, semmi gyanút keltő.

Túl a fordulón, ahol a Tómalom vizesárkán keresztül kőhidat építettek, pár száz lépésnyire a malmosháztól, a rákosi dombok gerince éles sarokban észak felé löki az országutat.

Ennek a dűlőnek Kőhída a neve. Ide épült századokkal később az állami fegyház. Ideérve, a kapitány megállást intett.

- Matusek huszár, kerítsd elő a molnárt. Helyben maradunk, míg elhozod. Matusek a malomháznak fordította lova fejét, hogy a kapott parancsot teljesítse. Kardhüvelyével kopogott az ajtón.

Eleinte senki sem akart mozdulni. Így sokáig tartott, míg végre a huszármiatyánk életet bírt verni a mélyen alvó emberbe.

Végre ott állt a kövér molnár a kapitány előtt.

- Dadogott, hápogott, reszketett, mint a kocsonya, nem tudván mire vélni az éjszakai háborgatást, meg hogy mit akarhatnak tőle a király emberei.

Ráadásul egy kis bor is volt a fejében. Rémüldöző, buta arccal egyre azt makogta, ne hántsák őt a katona urak, mert semmi rosszat nem cselekedett.

- Ne félj semmitől, -- nyugtatta a kapitány a megijedt embert -- éppen csak azt

mondd meg; láttál-e, hallottal-e délután valamit?

Délután? -- erőltette eszét a jámbor.

S mivel hirtelen semmi érdemleges nem, tisztult koponyájában, jóllehet úgy rémlett neki, tud valamit, legalább is tudott, mielőtt elaludt volna, ami a katonákat érdekelné, kedélyes mosolygásra fogta a dolgot -Aighanem hallottam valamit, vitéz kapitány úr, de nem tudom mit... de várjunk csak, majd sorra veszem, mi történt.

Ebéd után pörlekedett az asszony, mert a macska megkölykezett és a malom rostába rakta a kicsinyeket, ami nem jót jelent..., hopp, megvan! Ekkor szaladt be a gyerek... úgy-e, nem egy gazdátlan lovat keresnek az urak?

- De azt!

A molnár megkönnyebbülten fellélegzett.

- Az erdőből vágtatott errefelé és a városnak tartott, lovas nem volt rajta. Alighanem vasderes volt.

- Nyomon vagyunk, vitéz kapitány úr, -- vélte Matusek.

Ettől a megjegyzéstől a molnár meghökkent.

- A gyerek látta, nem én..!

Hiába faggatták, többre nem akart emlékezni.

Felkeltették a gyereket. Egy sárga pittykével csakhamar bizalmába férkőztek a huszárok.

Tőle tudták meg, hogy reggel négy bujdosó legény járt a malomban. Mátyás király fekete seregének a maradványaiból valók, akik néha-idáig is levágódnak az ország északibb részeiből, ahol rendesen tartózkodni szoktak.

- Puska is volt náluk, -- szájaskodott a legényke, hiába hunyorgatott neki édes-apja, hogy hallgasson. -- Apámuramat meg is fenyegették, ha elárulja őket, hogy nálunk voltak.

- Hazudik a gyerek, -- tagadott a molnár és kínjában kövér verítékcseppek gyöngyöztek homlokán.

- Nohát csak hazudj tovább öcsém, biztatta az egyik huszár a gyereket, -- van ám itt még egy felesleges pittyke a tarsolyban!

A gyerek megkívánva a pittyke párját, nekibátorodott.

- Pukkanást is hallottam, onnét az erdőből. Nagyot durrant, puskával lőttek... aztán csakhamar jött vágtatva a ló.

- Gyerünk, -- mondta a kapitány, a többit majd meglássuk!

Most már sebes ügetésben haladtak a marghitai erdő felé.

Bujdosó legények?! Tévedtem volna, hogy a zsidók ludasak benne? -- töprengett a kapitány.

Mélyen bent jártak már az erdőben, mikor az egyik ló meghorkant és az ároknak farolt. Jelzett valamit.

- Állj, -- vezényelte a kapitány és nyeregből szálltak.

Egy ponyva feküdt az útszélen, attól ijedt meg a ló.

Nekifogtak kutatni.

A bokrok között egy talyiga roncsaira bukkantak. Kufárárut is találtak szerteszét szórva, amikből azt következtették, hogy itt egy Mánusch nevű zsidót megtámadtak alighanem a bujdosók -- és pénz után kutatva a portékák között, feltúrták és szétszórták az egész rakományt.

Valamivel odébb az úton, megtalálták a szerencsétlen Hammer vérbenázott holttestét.

Megvizsgálták, puskagolyó ölte meg, a, golyó a szíve közepébe hatolt.

Pokrócot terítettek a gyepre, ráfektették a holt tetemet. Kalaplevéve elmondtak egy Miatyánkot, Űdvözlégyet és egy katonaköpennyel letakarták a szerencsétlen áldozatot.

Keményfy eredeti elgondolása, hogy Hammert a zsidók gyilkolták meg, a talált bűnjelek nyomán tarthatatlannak látszott, megdőlt.

A jelek ennek az ellenkezőjét bizonyították, hiszen itt nem is egy, hanem két bűntény nyomai bontakoztak ki. Zsidót is kiraboltak, ennélfogva aligha lehettek zsidók a tettesek.

Az egyik huszár visszarugtatott a városba a jelentéssel, hogy a kurírt holtan megtalálták, küldjenek szekeret a holttestéért.

A kapitányt valami ösztönös érzés késztette, hogy az induló huszárt mégegyszer visszahívja:

- Keveset beszélj fiam, ha kérdeznek. A bujdosókat ne említsd, előbb majd még utána járunk a dolognak!

A hírnök távozása után, Mánusch zsidó esetére igyekeztek világosságot deríteni. -- Vajon hová lehetett?

- Tán magukkal cipelték a rablók!

- Minek köllene azoknak zsidó... sokkal inkább elszelelt előlük, sorsára hagyva a cók-mókot.

- Lehetséges, hogy őt is megölték, oszt behajították az erdőbe.

- Hátha csak megsebesítették s később aztán elvánszorgott.

Tán még most is az erdőben bujkál, nem mer előjönni!

- Hé-hé, -- kiáltotta az egyik katona tölcsérezett tenyérrel -- a király katonái vannak itt, nem kell félni, előjöhetsz!

Nem kaptak választ.

A közeli bokrokat végig cserkészték, de az egész erdőt éjjel nem kutathatják át. Úgyis itt maradnak a holttestet őrizni, míg érte jönnek a városból, hajnalban, világosságnál majd jobb alkalom kínálkozik a kutatásra.

Pirkadatig nem történt semmi. De alighogy belemart a hajnal az éjszaka fekete húsába, az erdő mélyéből két kutya üvöltése hallatszott.

- Ezek jeleznek valamit, gyerünk! Belegázoltak a csalitba, ruhájuk csatakos lett a harmattól.

Az üvöltöző állatokat csakhamar megtalálták. Egy derék fa tövében lapultak, jó mélyen bent az erdőben, szaglászták a fa kérgét és nagy keservesen fújták a flótát.

Akárhányszor hajkurászták is el őket a katonák, megint visszatértek ugyanahhoz a fához.

Alaposabb vizsgálódás után, meg hogy a homály is már jobban foszladozott: a katonák vérnyomokat vettek észre a fa körül.

- Mégiscsak megsebesült az istenadta! Itt pihent meg, nekitámaszkodva a fa derekának.

- Jócskán vérezhetett, mert ehun la, egész tócsa feketélik a fűben!

De hová lehetett?

Hiába törték a fejüket, nem lettek okosabbak.

Mikor reggel a kurír testét vivő halottaskocsival a város felé tartottak, a homokbányáknál a kapitány halk nyöszörgést hallott a bokrok közül.

Odalovagolt, megnézni mi lehet,... és rátalált Mánusch zsidóra meg a fiára.

Az öreg zsidó ájuldozva, holtra vált fakó arccal üldögélt az árokparton. Piszkos ruhája cafatokban lógott a testéről. Meglátszott,

hogy nagy ijedtségen ment keresztül, mostanig se tudta magát összeszedni. Agyon, meg agyon volt csigázva.

Fia mellette hevert a földön. Hevenyészve bekötözött irtózatos sebeiből még mindig vér szivárgott. Láztól tüzelt, kínosan nyöszörgött, hol magára eszmélt, hol meg újból elájult.

- Ennek ugyan jócskán ellátták a dolgát!

A tisztet látva Mánusch azonmód rimánkodni kezdett. Olyan természetesen jajgatott, sopánkodott, mintha valóságban csak most szabadulna az átélt rémület lidércnyomása alól.

Keményfy faggatására, egy rémült ember szaggatott beszédével elmondta, hogy fiával gyanútlanul haladtak az úton, mikor a marghitai kapaszkodónál hirtelen négy álarcos rabló fogta őket közre.

- Kik voltak?

- Nem thudom, khopitány úr, se nem láttam, se nem hallottam, nagyon megijedtem...

- Egyáltalában nem tudsz róluk?

- Csak azt, hogy katonaruhát viseltek és phoskájuk volt.

Ez nagyon meglepte a kapitányt, hiszen a bujdosók köztudomásúan fekete rongyokat viseltek és nem ,,katonaruhát". Katonaruhának akkor csak a király embereinek a mundérját nevezték.

-Milyen volt ez a ,,katonaruha"?

-Olyasféle, mint amilyet az én embereim viselnek? -- firtatta Keményfy, fürkészve a zsidó arcát.

A zsidó nem jött zavarba, sőt inkább határozottan felelte:

- Olyasféle... még pitykék is csillogtak rajta!

- Hm, ezt is láttad, mikor annyira meg voltál ijedve? -- gyanakodott most már a kapitány. -- Nohát, aztán mi történt?

- Pénzt követeltek. Nem adhattam nekik, mert egy fia se volt nálam. Feldühödtek, fenyegetőztek, majd egyikük puskatussal fejbekólintott. Mikor ismét magamhoz tértem, -- Isten a tanúm, -- már elszeleltek. Salamon, az én drága jó fiam, végbefagyva, eszméletlenül feküdt az erdőben. Nézze csak, khopitány úr, milyen rettenetesen agyonverték...!

Elmondta még, hogy vállára vette a szerencsétlen fiút és menekültek. Ámde a fegyverütés annyira elkábította, hogy csakhamar ismét lerogyott és órákon át nem tudott magáról.

Hajnalpirkadáskor feleszmélt, ismét megpróbálkozott a hazajutással. Idáig cipelte terhét, rettegve, bujkálva, tovább nem bírta, azóta itt van.

A jólelkű kapitány megsajnálta a nyomorultakat. Egy katonát hagyott mellettük, és megígérte, hogy szekeret küld értük a városból.

VII. Pregler bácsi elbujdosik.

Amióta világ a világ, az emberi kíváncsiság kielégítése mindig hasznot hajtó foglalkozás volt. Persze, csak bizonyos feltételek mellett.

A hírterjesztésből az ujdondász csak abban az esetben tud igazán hasznot húzni, ha érti a dolog technikáját.

Legelsősorban is tudnia kell, hogy minden hírszolgálat ősanyja a pletyka, amiből az következik, hogy a híradásoknál szigorúan külön kell választani az igazság erkölcsi momentumát attól a résztől, amit az újdonság szomjas közönség a saját szája íze szerint leginkább hallani szeret.

A híreknél nem az igazság ténye a fontos, hiszen a valóságot firtatni már nem ,,hírszolgálat", hanem tudomány (ez pedig a tudósnak kell, vagy a macskának!) A leglényegesebb, hogy valaki le tudja kötni a hallgatóság érdeklődését és a kíváncsiság izgalmát az egyes jellemek és a fantáziáknak megfelelően legszívesebben várt elképesztésekkel képes legyen feloldani.

Ilyesmihez pedig nem annyira tájékozottság, mint inkább helyes érzék kell. Bizonyos üzleti érzék!

Pregler bácsi rendelkezett ilyen helyes üzleti érzékkel.

Szépen elgondolta magában, hogy a Hammer esettel kapcsolatosan felcsigázott kíváncsiságot bizonyos tekintetben a saját hasznára fogja fordítani.

A népség este kénytelen volt hazatakarodni. Így követelte meg a szigorú városi rend. Ennélfogva az emberek, akik látták a kapitányt kilovagolni, kénytelenek reggelig égni a kíváncsiságtól, hogy voltaképpen mi történt és mi hírt hoztak éjszaka a katonák?

Ő azonban, mint félig hivatalos személy, feltűnés és hazakergetés nélkül ólálkodhatik a kapuknál, mozsarai közelében, ahol a legújabb híreknek beérkezni kell.

Előreláthatólag még az éjszaka folyamán, míg az emberek kötelességszerűen otthon alusznak és semmit se hallhatnak.

Ha ő ezeket a híreket első kézből felfogva, kora reggel közvetlenül a házakhoz hordja el és megfelelően kiszínezve hozza az érdeklődök tudomására, nevezetesen ezek egyéni ízlése szerint: pincsikutya legyen a neve, ha mindenütt, ahová bekopog, meg nem kínálják egy-egy kupica törkölypálinkával.

Aszerint cselekedett, ahogyan elgondolta. Keményfy küldönce meghozta a hírt, hogy Hammert megyilkolták és holttestét megtalálták az országúton, a marghitai erdőben.

Pregler bácsi próbálta faggatni a huszárt részletek után, de ez nagyon fukarkodott a szóval.

- Eb gondja! -- vetette oda neki félvállról és elvágtatott a városházára.

Ezt a szűkmarkú hírt kellett Pregler bácsi képzeletének kellőképpen megdagaszani.

Dolgokat élénkítő képzeletben sohasem volt fogyatkozása, így a hosszú lére eresztés ez alkalommal is sikerült.

Hajnalban, mikor a gazdapolgárok a jószágot itatták a kutvályúnál az udvaron, mint a legújabb hírek hozója házról-házra járt és kiadósan pattogtatta a ropogós hazugságok ostorát.

- Ugye, hogy a zsidók gyilkolták meg a szerencsétlent?

- Bizonyhogy ők, a gyalázatosak... húszan rohantak rá, lefogták és a rabbinus a nagy sakteroló késsel lenyisszantotta a nyakát. A fej egészen levált a testről, szörnyűség rá nézni.

Pregler bácsi kapott egy pohárka pálinkát, aztán tovább ment.

A következő háznál, ahol ugyancsak zsidógyűlölő emberek laktak, változatosan ilyesféleképpen tarkállott a mese:

- Szitává lőtték a szegény Hammert. A zsidóknál egész halom fegyvert találtak a ma éjszakai házkutatás alkalmával. Majd minden házban két, három puskát! Szerencse, hogy így történt, legalább kitudódott. hogy a zsidók rosszban törik a fejüket. Az volt a szándékuk, hogy éjszaka megrohanják az alvó várost és mindenkit leöldösnek. A keresztények a kapitány éberségének köszönhetik,

hogy a mészárlástól megmenekültek..!

Megint egy kupica pálinka volt a hír jutalmazása.

Így ment ez házról-házra. Az emberek, különösen az asszonyok, mohón itták Pregler bácsi idegizgató érdekességeit.

Az idő haladván, a korán kelő gazdapolgárok után a későbben kelő iparosházak kerültek sorra.

Amelyik házban higgadtabb, kevésbé hiszékeny emberek laktak, kik kételkedni voltak hajlandók a zsidók bűnösségében, Pregler bácsi ennek megfelelően fordította a szót:

- Dehogyis a zsidók ölték meg, ezt csak a buták beszélik! Rablók támadták meg, cseh útonállók. Nagy harc volt az erdőben. Hammer vitézül védekezett, négy haramiát le is terített, végre egy golyó őt találta. Így a zsidók ártatlanok, nem is tudom, minek bántják őket...!

Megint egy kupica pálinka.

Így ment ez mindaddig, míg Pregler bácsi már a saját füllentéseivel találkozott a házaknál.

A hazugságai gyorsabban keringtek gazdájuknál, igaz, hogy ezek nem ittak pálinkát!

Végére érvén a feladatnak, Pregler bácsi is elkészült a sok italtól.

A lágy, érzelgős hangulat, amelybe lassankint az italozó jóérzés ringatta, megmozgatta erkölcsi érzékét az igazság iránt, felébresztette lelkiismeretét.

Az ébredő lelkiismeret nagy szégyenérzetet váltott ki belőle.

- Pfuj, Pregler bácsi, pfuj, -- mondogatta magában, -- ahelyett, hogy jó keresztény létedre megindítana a szerencsétlenség, össze-vissza hazudozol mindent hiszékeny polgártársaidnak. Miért? Egy kis rongyos pálinkáért! Hát emberség ez? Pfuj, Pregler!

Valósággal becstelennek érezte magát szemenszedett hazugságai miatt s mikor észrevette, hogy a házak, fák, emberek táncolni kezdenek körülötte és megduplázva gúnyolgatják, mint ahogyan ő is duplázta a hazugságokat, szégyenletében nekikeseredett:

- Meg kell érte magamat büntetni, példásan megbüntetni!

Gondolkozni próbált, mi lesz a legmegfelelőbb büntetés?

- Az ilyen piszkos, hazug fráternek, pincs keresnivalója tisztességes emberek között! Ez az igazság!

Pálinkás homályában valóságos erkölcsi roham szállta meg.

- Nem szabad többé hazatérnem, viIággá kell szaladni! -- határozta el magát. Nyomban hozzá fogott a végrehajtáshoz, megindult ki a városból.

A Fertőkülvárosban, a Papréten túl, a balfi kapu felé volt egy bokrokkal sűrűn benőtt, hepe-hupás, zsombékos terepszakasz. mely hosszan elnyúlt a külső városfalig és még azon túl is.

Kitűnő búvóhely. Az Ikva patak, városi szűk medréből itt terpeszkedett vizenyőscsicsogós pihenőre. Ember ritkán tévedt erre, nem is lett volna mit keresnie, hacsak békákkal nem óhajtott társalogni. Mert béka volt itt bőven! Úgy is hívták e részt, hogy: Békaliget.

Pregler erre felé tartott, mert itt meglehetősen alacsony volt a városfal. Itt akart átmászni a falon, nehogy kapun áthaladva. Világra szaladása nyomban köztudomású legyen.

Hátha Kati elfogatná, visszavitetné és ezáltal szilárd elhatározása keresztülvitelében megakadályozná!

Szerencsésen elért a Békaligetbe.

Ment, ment, vagy legalábbis azt hitte,, hogy megy. Alig száz lépésnyire látta maga előtt a városfalat.

- Valóban nem magas -- gondolta Pregler. -- Egykettőre túl leszek rajta!

A fal, mintha megértette volna Preeler szándékát, előzékenyen közeledén feléje. Lassankint egész közelről kellette magát:

- No másszál!

Ámde csak incselkedett, mert amikor Pregler épp hozzá akart fogni az átkapaszkodáshoz, a tál hirtelen visszaugrott a helyére.

Pregler karja a levegőbe kapva, messze lendült, mire az egész ember felbukott. Begurult egy árokba, melynek mélyén a bokrok kellemes, üdítő árnyékot vetettek. Itt kissé megpihent, hogy erőt gyűjtsön a mászáshoz. Erre azonban nem került sor, Preglert csakhamar elnyomta az álom.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu VII. rész  
A soproni zsidókapu VIII. rész
  2011-04-11 20:41:30, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu VIII. rész

VIII. Hammer József a város halottja.

Iván Mihály polgármester hivatalában virrasztva várta a kapitány jelentését.

Mikor a lovashiínök megérkezett és igaznak bizonyult, hogy a kurírt meggyilkolták,
a polgármester sürgős éjszakai ülésre hívta meg a tanácsot, melynek valamennyi tagja megjelent.

Hajnalpirkadásig világított a fáklyafény a tanácsterem ablakából.

Elhatározták, hogy Hammert a város halottjának tekintik és közgyászt rendeltek el érte.

A tűztoronyra felhúzták a gyászlobogót. A városdobos, fekete posztóval bevont dobbal bejárta
az utcákat és kihirdette a nemes tanács határozatát:

- Adatik tudtára mindenkinek, akit illet, polgároknak, céheknek és a város
minden rendű lakosának,
hogy Hammer József testvérünk és érdemes polgártársunk, aki a nemes város megbízásában
király Őfelségéhez küldetett, hazajövet istentelen gyilkos kezek áldozatává lőn.
-- Földi maradványai a bűnös tett színhelyéről a város halottas díszkocsiján ma délelőtt fognak hazaszállítatni és beszentelésre a Szent Jakab kápolnában nyilvánosan felravataloztatni.
-- Mivelhogy a gyászt, a nemes tanács határozata szerint, az egész város saját gyászának tekintse, felszólíttatik minden céh, egyesület, társulat és mindenki egyenkint, hogy mélységes fájdalmunk kifejezésére a mai napon dologi szünetet tartván felgyülekezzék a halott fogadására és
aztán a nagy- és főtisztelendő városplébános által szolgáltatandó gyászmisén,
egyenkint és testületileg a Szent Mihályról címzett székesegyházban részt
venni kötelességének tartva, senki el ne mulassza.

A dob újból pergett, mintha a további szavaknak különösen nyomatékot akarna adni.

Egyúttal figyelmeztettetik mindenki, hogy délelőtt a kapuk zárva maradván,
a falakon belül zavargás és rendetlenkedés, különösen a zsidók ellen ne történjék, mert jóllehet a közhangulat, mint ilyen esetekben többnyire lenni szokott. a gyilkossággal
kapcsolatosan gyanúval fordul ellenük, sem a városbíró, sem a törvénytestület
ilyen gyanút alaposnak nem látván a vizsgálat befejezése előtt senki jogtalan és
elhamarkodott ítéletet hangoztatni ne merészkedjék.
-- Ennek okáért mindenki magába szállván, boruljon le Istenatyánk
kifürkészhetetlen bölcsessége előtt és ezt a szerencsétlenséget is az
Ő rendelésének tartván, sirató gyásszal igyekezzék a város minden polgára önmagát
és egymást megnyugtatni, a földi igazságszol gáttatást pedig bízza az erre hívatottakra
és a törvény erejére. Eképpen végeztetett!

A fegyelemhez és engedelmességhez szokott soproni polgárság a tanács rendelkezései szerint cselekedett.

A céhek kilenc óra körül, a céhmesterek vezetése alatt, gyászfátyollal borított zászlókkal vonultak fel a keleti várbástyára.

Mély benyomást keltő, pazarul fényes volt az ilyen felvonulás, zászlókkal, jelvényekkel,
fegyveresen, a középkor tarka, színpompás öltözékeiben.

Elől a legelőkelőbb, leggazdagabb céh: a ,,nemes" ötvöscéh, Silberbrand Vendel urammal az élén.
Csupa nyalka, délceg férfi, szépmívű, aranyozott gombokkal díszített, zöldbársonyból varrott,
zsinóros kabátban, magyaros szabású, paszomános fekete nadrágban. Fejükön háromszögletű, zöldbársony sapka, oldalukon kard.

Utánuk a másik két ,,nemes" céh: a mészárosok és a kádárok.

Amazok muskétával a vállukon, patyolatfehér ingben, lobogó ujjakkal,
vöröspaszomános posztómellényben, kötényesen, melynek csücske oldalt a derékövbe volt dugva. Egytől-egyig csizmásan, melynek kemény szárába rézveretes, vadonatúj, ünnepi kivonulásokra szánt késeket dugtak.

A kádárok bordószínű ujjast, fekete rövid nadrágot és zöld kötényt viseltek.
Fejükön arannyal díszített, zöld bársonybarett. Félcipős, fehérharisnyás lábuk katonás lépése,
a jobb vállukra fektetett, szalagos kalapács fölöttébb mutatóssá tette csoportjukat.

A ,,nemes" céhek után a többi ,,érdemes" céh sorakozott, egész hadsereg. Elől a mesterek,
mögöttük a legénység.

Sűrű csoportokban gyülekeztek a bástyára a gazdapolgárok is, bajor eredésű,
a Szent Magyar Koronához mindig hűséges emberek.
Anyanyelvük német, de szívük magyar.

Csupa daliás, keményvágású, munkabíró férfi, napbarnította, marcona arccal.
Ruházatuk remekbe szabott, testhezálló fekete posztókabát, csizma, bőrnadrág,
nyakig gombolt, sűrűn ezüstpitykézett mellény, fekete, karimás kalap.

Mikor a csoportok a nekik szánt helyet elfoglalták, ősi szokáshoz és kötelességhez híven,
a korban legidősebb céhmester, Silberbrand Vendel uram, elmondta a
,,reggeli szózatot" (Morgensprache), mely az ünnepi kivonulás méltatására és
az egyöntetű közvélemény kialakítására volt hívatva.

- Testvérek, érdemes polgárok, tiszteletreméltó céhbeliek!
A gyász, mely városunkat érte, és általa bennünket is ért, intsen minket egyetértésre,
barátságra, összetartásra. Tanítson meg mindnyájunkat, hogy gyarló emberi mivoltunkat
átérezve, mindenekben egyek legyünk, életünkben és halálunk szenvedelmes óráiban is.
Békesség legyen közöttünk, a nemes város, szent magyar hazánk üdvére, Isten dicsőségére,
a király és a nemes városi tanács megelégedésére!

A szózatot a tömeg áhítattal, levett kalappal hallgatta. Befejezéskor végigmorajlott a tömegen a szabályszerű válasz:

- Mely szerint viselkedni és cselekedni fogunk, úgy legyen!

A Szent Lélek-utcai dombon felfelé közeledett a városi tanács.
Velük közös csoportban jöttek a városban lakó magyar nemes urak, a patríciusok
és az esküdtpolgárok is.

Ez volt az igazán színpompás csoportozat!

A város színeibe, piros-fehérbe öltözve lovas heroldok nyitották meg a menetet, kürtökkel, fuvószerszámokkal, melyek azonban ma, a gyász okából, némák maradtak.

Két talpig díszbe öltözött, kivont kardú városkatona között, a polgármester hajdúja vitte fehér
selyempárnán, a színaranyból készült, jelképes városkulcsokat, mint a községhatalom
és autonómia jelét.

Nyomban utána lépkedett egymagában Iván Mihály polgármester.
Tisztes öregember, vállára bukó ezüstfehér hajfürtökkel.
Piros bársonnyal szegélyezett, hosszú, bokáig érő, ráncos talárt viselt,
nyakán méltóságának jelvénye, aranylánc függött, rajt Sopron város címeres pecsétje, kicsinyített, díszrevaló kivitelben.

Fél lépéssel hátrább, a polgármester baloldalán a városbíró haladt, a kedves arcú, jó öreg,
Pulendorfer uram. Ő is talárt viselt és láncot a nyakában, csakhogy ezen az aranyszemek ezüstszemekkel váltakoztak, és díszpecsét helyett, aranyozott törvénytábla volt ráerősítve.

Utánuk fekete, magyaros díszruhában a tizenkét városi tanácsnok és Jeckel Tamás, városi főnótárius következtek.

Aztán a törvényhatóság választott polgárai, majd díszmagyarban a nemes urak, és fekete díszben a patríciusok barátságosan összevegyült sorai. Kivont karddal, csillogó szerelvénnyel
húsz városi lovaskatona zárta be a menetet. A városi hatóság érkezésekor,
a tisztelet jeléül, meghajoltak a zászlók, a kalapok lerepültek a fejekről,
néma csend uralkodott a tömegben.

Ősi szokás szerint, az ünnepségre érkező polgármestert a gazdapolgárok elseje,
háborúban a földmívesek kapitánya -- a tisztes korú Stubenvoll Samu,
kisgazda üdvözölte az egyetemes polgárság nevében.

Egybegyülekeztünk, -- mondta harsány hangon, hogy a nemes tanács rendelkezésére
és kegyeletes szívünk kötelező szavára, egy hitvány orgyilkosnak áldozatul esett, érdemes polgártársunknak megadjuk a tiszteletet és szülővárosában úgy fogadjuk halotti tetemét,
mint aki által a város egész közönsége megsebeztetett. Bizalmunk most is,
mint mindenkor, polgármester urunk és a nemes tanács bölcsessége felé fordul,
hogy méltó igazság tétessék a hitványság ellen, a jogos bosszúvágy kielégítésére!

- Kötelességünkhöz és az igazsághoz híven fogunk cselekedni, -- válaszolta a polgármester.

A rákövetkező ünnepélyes csendben, a tömegből hirtelen elkiáltotta magát valaki:
-- Emberek, nincs itt a zsidóbíró! Egykorú magyar törvények szerint ez a ,,zsidóbíró"
a városi bíróságtól különálló bírói hatóságot gyakorolt.

Az ő hatáskörébe tartoztak a zsidók egymás közötti perei és a súlyosabb büntettek kivételével, a keresztényeknek a zsidókkal viselt perei is.

Az országos zsidóügyet a tárnokmester intézte. A zsidóbíró az ő képviseletében
működött az egyes városokban.

Eredetileg keresztény ember volt erre a tisztségre hívatva, rendszerint valamelyik városi tanácsúr.
Mátyás király alatt azonban a zsidóbírói intézményt a zsidó Mendl család által
betöltött zsidó praefektura váltotta fel.

Ettől kezdve, a ghettós városokba, zsidó származású zsidóbírákat rendeltek ki.
Történetünk idején, ennek az említett Mendl családnak az egyik tagja:
Mendl Izrael töltötte be Sopronban a zsidóbírói tisztet, aki egyúttal Mardochai rabbinak a veje volt.

A tanács hivatalos megjelenései alkalmával a zsidóbírónak is jelen kellett lenni,
ami legalábbis illendő volt. Hivatalbeli beosztását egy tárnokmesteri rendelkezés
közvetlenül a tanács mögött jelölte meg, de sem a menetbe besorakozó nemes urak,
sem a patríciusok nem tűrvén meg maguk előtt zsidót, a zsidóbíró szokásszerűen
a menet legvégére szorult.

Aztán az öntudatos városi és nemesurak nem is igen vették figyelembe,
itt van-e a zsidóbíró, vagy sincs. Bizony jócskán levegőnek nézték, különösen hivatalos,
vagy díszt kifejteni hívatott alkalmakkor.

Zsidóval sohasem volt szokás parádézni, őt az előkelőségek éppen csak tűrték,
mert így rendelte a tárnokmester a király nevében.

Hammer gyászünnepélyén csak akkor vették észre a városi urak Mendl Izrael zsidóbíró hiányát,
mikor a tömegből a figyelmeztető kiáltás elhangzott.

- Nini, igaza van a felkiáltónak -- eszméltek rá az urak. Mendl Izrael zsidóbíró nem jelent meg az ünnepségen, távolmaradásával tüntet. Mi más lehetne elmaradásának oka?

- Miért nem jött el Mendl? Hol maradt? -- kiáltozták mind többen és többen a tömegből.

A tömeglélek izgalomba jött.

- A zsidók sincsenek itt, egyetlen egy se!

- Mit jelentsen ez?

- Nem engedelmeskednek a tanácsnak! -- Fütyülnek a városi parancsokra!

- Engedetlenek, rendbontók, hazaárulók!

És nemsokára -- a tanács rendelkezése ellenére -- kirobbant a nép között a titokban bujkáló,
forrongó gyanú a zsidók ellen, a. Hammer gyilkossággal kapcsolatosan.

Mint tűzcsóva sziporkázott az izgatott lelkekre az egyik kiáltás,
mely nemsokára mennydörgésszerű visszhanggal hömpölygött végig a tömegen.

- Útonállók, gyilkosok, agyon kell verni őket!

Fenyegető ordítások özöne röpködött a levegőben.

A rend pillanatok alatt felbomlott. Nagy zűrzavar keletkezett. öklök, botok emelkedtek
és vésztjóslóan fenyegettek a ghettó felé.

Orkánhoz hasonlóan tört ki a néplélelkből az elkeseredés és a gyűlölet a zsidók ellen.

Higgadtabb egyének, céhmesterek, öregek, városi urak hiába igyekeztek csitítani
a háborgó tömeget.
Az indulatok elemi erővel dübörögtek, az emberek nem hallgattak már az okos szóra.

A polgármester megüttette a dobokat, hogy pergésük elfojtsa a lármát.

Sőt, az eddig hallgató kürtök is felharsantak figyelmeztetőül, hogy a polgármester
szólni óhajt a néphez.
A tomboló tömeg ügyet sem vetett rá.

Kiadták a jelszót:

- Gyerünk a zsidóutcába!

- Úgy van, menjünk -- zúgta a tömeg -- üssük agyon a zsidókat!

A népáradat megindult. Oly hatalmas lökőerővel, hogy pehelyként söpörte el útjából,
az őt megakadályozni akaró városkatonákat.

A most már biztosra vehető zsidóöldöklés megakadályozására, elrendelték
a céhek fegyveres karhatalmának a közbelépését.

Ezek katonás kommandóra már meg is indultak. Elkerülhetetlennek látszott,
hogy a rend helyreállítása érdekében polgárvérnek kell folynia.

A legválságosabb pillanatokban -- szerencsére -- segített egy talpraesett ötlet
és elhárította a készülő veszedelmet.

Pack Kristóf városplébános, meghúzatta a harangokat és teljes papi díszben,
kezében magasra tartva a keresztet, a szeretetnek és a békességnek a jelét, férfias bátorsággal egymagában szembeszállott a bástyáról a város felé hömpölygő áradattal.

A templomi szózatra és Isten felkent szolgáját látva maga előtt állni, a vallásosságra nevelt
nép hirtelen megtorpant. Megcsendesedett.

Kalapot emeltek és letérdeltek a kereszt előtt.

- Békesség legyen veletek -- hallatszott a városplébános messze dörgő hangja -- az
ítélet és a bosszú egyedül az Istené.

A belváros felől, most hozták gyaloghintón a szerencsétlenül járt Hammer József
mélyen lefátyolozott özvegyét.

A város előkelő hölgyei kísérték a gyaloghintót, nyomukban polgárasszonyok és
leányok sűrű sora.

A szomorú kép meghatotta a szíveket, a szemek megteltek könnyel és az emberi lelkekbe ismét békesség, nyugalom költözött.

Amilyen hirtelen felhevültek az elébír az indulatok: ugyanolyan gyorsan csendesedtek
meg újból a hit és a megilletődés lágy fuvallatára!

IX. Az ősi módszer sorompóba lép.

A tömeg felháborodása a zsidók elmaradása miatt, igazságtalannak bizonyult.
Mert íme... a zsidók jöttek!

Jött az egész hitközség, kivonult az egész ghettó, asszonyostul, gyermekestül.
Élükön a zsidóbíró, a rabbi és a vének.

Éppen csak a beteg Mánusch és Salamon a súlyosan sebesült fiú hiányoztak.

Festői csoportba rendezve jöttek felfelé a Szent Lélek utcán, a gyülekezési helyre.

Annyira szigorúan vették a tanács rendelését, hogy a fogadtatásról senki el
ne maradjon, hogy mindenkit magukkal hoztak, aki csak járni tudott.

Még a karonülő csecsemőket sem hagyták otthon!

És a sirató gyászból is ugyancsak kivették részüket!

A zsidó szokás szerint, haláleseteknél a lármás, bőséges rimánkodás fejezi ki az igazi részvétet.

Ahogy jöttek, jajveszékelésük messziről hallatszott, hangos siránkozásuk betöltötte az utcákat.

Hogy gyászoló felvonulásuk hatásosabb legyen, még a gyermekek is szakadatlanul sivalkodtak.
Olyan lármát csaptak, hogy szinte belesüketült, aki hallgatta.

A zsidócsemeték kitűnően voltak erre ránevelve, mert bármennyire fokozták is
a hangerősséget egymáson túltenni igyekezvén, arcuk komoly maradt,
mégcsak fintorokat sem vágtak, amit elmulasztani -- hasonló esetekben -- egyetlen valamirevaló keresztény kölyök se volna képes.

A bástya felé igyekvő, jajveszékelő zsidótábort, keresztény gyerekrajok nagy sokasága kísérte.
Hangos viháncolással, kacagással mulattak a szokatlan látványon.

Különösen tetszett a semmirekellőknek, mikor az elöl haladó zsidó vének,
egy-egy hosszabb-rövidebb ideig tartó szuszogási szünet után, kórusban újra kezdték
a példaadó hangadást.

Ilyenkor a vásott utcakölykök öröme valóságos taps- és füttyorkánná fajult.

Hát bizony, szó, ami szó, elég bohókás látvány volt ez a zsidófelvonulás annak
még felnőttnek is -- aki ilyen hangos megilletődéseket kellően méltányolni nem tanult!

A zsidók az inasnépség gúnyos lármáját egyszerűen nem vették tudomásul.
Zavartalanul végezték dolgukat, mintha a kölykök ott se lettek volna.

Mire felérnek a gyülekező helyre, s pernahajderok úgyis elszelelnek,
nehogy a mester meglássa őket az utcán csatangolnia Nincs otthon a macska, táncolnak
az egerek...
hát csak hadd táncoljanak!

A zsidók tekintélyes számú tömeget alkottak, lehettek vagy négyszázan,
a város lakosságának közel huszadrésze.

Elől Mardochai rabbi kavarta bocskorával a port. Jobbján veje haladt, a zsidóbíró,
a ,,híres, szép férfiú."

Valóban csinos ember, valamivel túl harmincon. Jellegzetes semita, gúnyoros, gőgös vonású, feketeárnyalatú zsidóarc, gondozott szakállal, kényesen fodorított, nőcsábító pajeszekkel.

Modora önbízott, fölényes, kihívó, szükség esetén azonban megvesztegetően
simulékony, sőt alázatos is tud lenni. Tanult, okos és fortélyos ember.

Ő volt a soproni zsidók rendelkező esze, akit vakon követtek mindnyájan.
Tekintélye tán még a rabbién is túltett.

A zsidó vének, a résztvevő gyász jeléül ruhájukat megtépdesték,
úgyhogy szinte cafatokban lógott rajtuk. Hajadon fejüket és szakállukat jó vastagon
hamuval hintették be, amely piszok szétdörzsölődött arcukon is,
ami által fokozottabban szenvedőknek látszottak. A szokásos selyemfityulát
ma csak a rabbi és a zsidóbíró viselte feje búbján, a többiek otthon hagyták.
A zsidójel valamennyiök mellén sárgáll.

A bástyára érve nagy hajbókolással járultak a polgármester színe elé.

A tömeg gúnyolódott.

- A rabbi-táti elhozta a nyáját, nézzétek az ártatlan báránykákat!

- Valamiben sántikálnak, mert elhozták magukkal az eszüket is, a világszép Mendl Izit!

- Szappanfőzők előre, meg kell őket mosdatni, -- szellemeskedett az egyik mesterlegény.

Szemtől-szembe a zsidókkal, a pillanatnyilag lehiggadt indulat ismét fellobogni készült,
ámde a rabbi szemlátomást szónokolni akart, a kíváncsiság legyőzte az ébredő ördögöt.

- Halljuk, halljuk, a táti beszélni akar. Elcsendesedtek, kíváncsian lesték a rabbi szavait.

- Nemes és nagytiszteletű tanács, nekünk is urunk és parancsolónk! -- kezdte Mardochai.

Ez a megszólítás láthatóan meglepte a polgármestert és a városi urakat.
Kellemesen lepte meg őket!

Olyasféleképpen, mint mikor a hiú embert kedveskedő, hízelgő szavak hájával kenegetik.

Ebben a megszólításban a zsidók részéről jogfeladás volt a városi autonómia javára.

A zsidók eddig csak a királyt és a királyi kamarát ismerték el ,,uruknak" és ,,parancsolójuknak",
most pedig -- íme! önként elismerik a város fennhatóságát.

A beavatottak először azt hitték, hogy ez csak nyelvbotlás, legjobb esetben
egy jelentőségtelen szónoki forma.

Ámde a rabbi e bevezető szavak után hatásszünetet tartott, ezzel jelezve,
hogy ismeri szavai jelentőségét és nem tévedett.

Szemeit áhítatosan kiforgatta, hogy csak a fehére látszott és helyeslést várva tekintett a zsidóbíróra.

Mendl Izrael jóváhagyóan bólintott. Az érdeklődő mozgásból,
mely e váratlan megszólításra keletkezett, bízvást arra lehetett következtetni, hogy a tanácsurakat kedvezően hangolta a zsidóknak ez a magatartása.

A polgármester szigorú arca is enyhébb árnyalatra szelídült, jóllehet köztudomásúan
neheztelt a zsidókra az adó megtagadása és az ismert fortélyuk miatt,
mely az adó erélyes behajtásának felfüggesztésére kényszerítette.

A tömeg azonban bizalmatlan maradt. -- Hízelkedik a farizeus, vastagot akarhat!

- Ne higyjenek neki, szemfényvesztés az egész!

- Bűnösök, érzik a vesztüket!

- Minél alázatosabb a róka, annál jobban vigyázz reá!

Ilyen és ehhez hasonló kiáltások hangzottak a nép soraiból.

A rabbi zavartalanul folytatta:

- A szörnyű nagy csapás, mely a város igentisztelt polgáraival együtt bennünket is ért,
kik testvéri szeretettel osztozunk Sopron minden bánatában... mondom a
nagy szerencsétlenség okozta gyász vezérelt ide bennünket, mindnyájunkat, az egész
hitközséget, valamennyit, a legvénebbtől
a csecsemőig, mind egy szálig...

A gyanakvóknak feltűnt, minek hangsúlyozza olyannyira, hogy mindnyájan itt vannak?
Tán e mögött van a huncutság, tán ebből a zsombékból vartyog a béka?

A rabbi folytatta:

-... hadd lássa az egész város, menynyíre lesújtott bennünket is a szörnyű bűneset és a fölötte érzett fájdalom...!

Felemelte hangját. Szavai oly őszintén hangzottak; hogy sokan meghatódtak.

- Mi a megvetett, üldözött faj, ártatlanságunk tudatában, félve a meggondolatlan,
vak bosszútól, bizalommal és igazságért jöttünk ide közétek...
az élet keserű ürmébe egy csöppecske keresztényi szeretetet könyörögni tőletek,
akik nem lehettek igazságtalanok irántunk se. Hammer József testvérünk
útonálló rablók martaléka lett és az ő vérének az átka mégis a zsidók fejére készül leszakadni...

A tömeg mozgolódott, néhányan pisszegtek.

- Ártatlanságunk bizonyítására, itt nyilvánosan megátkozom ennek a gyásznak az okozóját. Átok, háromszoros átok a fejére:

A tömeglélek helyes megérzése nyilatkozott a közbekiáltásokban:

- Ki ,,okozta" a gyászt? Mondja ki világosan, kit átkoz?!

Az emberek morogtak. A rabbi vérbeborult szemekkel dörögte:

- Annak csak Isten a tudója, más ki láthatna a mélységek fenekére...!

A polgármester csendre intette a népet. Mardochai keményen állta a sarat a tömeg ellenszenves hangulatával szemben. Szilárdnak kellett lennie, itt fordult meg kocka.

A zsidó véneken izgalmas feszültség látszott. Mendl Izrael egy dacos hadvezér bátorító tekintetével erősítgette őket.

- Rajta, tovább, előre..., meg ne rettenjetek, sikerülnie kell! Van még tartalékunk...!

Mendl titkos szemvillanásából a rabbi is erőt merített. Nagy szüksége volt rá,
mert bizony a nagy hazugság kimondásakor melyre most készült,
-- lengő szakálla jócskán reszketett.

Karjait felemelve, két tenyerét fordította az ég felé, a héber nagy esküvéshez.
Végső elszánással, bukni, vagy győzni kész kiállással, szárnyalva süvítette a jól kigondolt,
kétértelmű szavakat:

- Én, Mardochai rabbi, esküszöm Ábrahám, Izsák, és Jákób Istenére,
hogy a gyilkos nincs mi közöttünk...!

Erre az esküre Mendl szempillája is le bukott, hogy elrejtse a belső felindulást.
A tanúságul hívott Isten megérzett közelsége öt is, a zsidó véneket is, mind megreszkettette.
Rájuk mázsázott az istenkáromló szó és siettek titokban kiegészíteni a rabbi esküjét.

- Nincs mi közöttünk... úgy értsd Isten hogy itt a helyszínen nincs közöttünk! Erre esküdött...!

Ki venné észre az ilyen finom megkülönböztetést?

,,Mindnyájan, egy szálig itt vagyunk" ezt hangsúlyozta elébb a rabbi.
Ezt a gondolatot sugallta a tömeglélekbe, úgyhogy a tudatosan felépített szóhatás
füstfelhőjébe burkolja az észrevevést, a tisztánlátást.

A rabbi esküdött, hogy az ismeretlen gyilkos nincs közöttük, mindnyájan itt vannak.
Ezek a tények. Még a leggyanakvóbb embernek se jutna eszébe most kutatni, hogy nem hiányzik-e a zsidók közül mégiscsak valaki?

A rabbi esküje elsőrangú színpadias beállítás volt. Hatott a tömegre, elcsapta még a lélegzetét is.

A benyomást lehetőleg még fokozni kellett.

Mintha magától való, őszinte közvetlen lenne a kitörés, Mendl Izrael gyújtó, mámorosan kiáltott fel:

- Hallottátok soproniak, a rabbi megesküdött mindnyájunk nevében! A zsidó esküje igaz,
ő nem merné hamis esküvel a saját fejére zúdítani a büntető kárhozatot...!

A közhangulat kezdett hinni a zsidók ártatlanságában. A tömeg ellenszenve enyhült.

Most Mendl intésére egy fiatal zsidónő vált ki a csoportból. Izgatóan, megbabonázóan
szép példánya a jövevény fajnak.

Hündl Salamon felesége, Gunda, akit szépsége miatt Malkának, azaz istennőnek neveztek!

Lenge ruhák fátyolából kifényesedő, hófehér, szoborszerű karjával
egy díszes agyagvödröt tartott a vállán.

Lenyűgözően kecses tartással, mozdulatlanná merevedve állott meg a polgármester előtt,
mintha valóban szobor lenne. Egy antik, gyönyörű szobor! Félig zár pillák alól szemei felvillantak,
mint a lövöldözött nyilak.

Újból a rabbi szólalt meg.

- Ártatlanságunkat és együttérzésünket a várossal, kézzelfogható tényekkel is bizonyítjuk.
Nemrégiben hazafiatlanoknak, a nemes városhoz hűtleneknek bélyegeztek bennünket, mert az alkotmányellenesen ránk kivetett rendkívüli adót megtagadtuk. Hűségünk és ragaszkodásunk
bizonyítására most önként kivesszük részünket a közösség terheiből.
Tekintetes polgármester úr, nemes tanács és polgárok, a mai szomorú nap némi vigasztalására,
a magunk jószántából elhoztuk azt, ami nemrégiben bosszantó civódással tolakodott zsidók és keresztények közé. Elhoztuk és mélységes tisztelettel átadjuk teljes összegben... sőt önként egy harmadával megtoldva, csengő aranyakban a zsidókra kivetett adót.
Legyen ez a város könnyebbségére és közöttünk a béke megpecsételésére!

Selyemtakarót terítettek a polgármester lábai elé és Gunda féltérdre bukva,
kecses mozdulattal ráöntötte a vödör tartalmát.

Csengve-bongva, csilingelve hullott az érc, négyszáz fényes aranypénz.

Amikor a terítőn már garmadában hevert a vagyon; Gunda, a szép zsidóasszony kacéran,
kihívóan melléje telepedett, belemarkolt az aranyakba, csörgette őket és kacagva jártatta bujtogató tekintetét, a körülállókon, tanácsurakon, népen.

Az ütközet eldőlt. A veszedelem elmúlt a zsidók fejéről. Az ellentétek elsimultak. Pénz és asszony lefegyverzett minden ellenséges indulatot!

A szemtanúkon lesújtó érzés vett erőt. -- Igazságtalanok voltunk velük ...íme, mégis jóérzésű emberek... mire jó az örökös civódás?... éljünk velük békességben!

A rabbi intett, hogy még van mondanivalója. Készségesen meghallgatták.

- A tehetős adjon a szegénynek, a szegény pedig ossza meg falatját a szerencsétlennel...
A soproni zsidóasszonyok nevében kegyeskedjék polgármester úr ezt a csekélységet
szerencsétlenül járt testvérünk, Hammer József özvegyének a javára elfogadni Könnyítse
ez az összeg a szegény elhagyatott gondjait.

Egy selyem zacskóban negyven aranyat nyújtott át a polgármesternek.

- Kerek negyven, -- mondta a rabbi, hogy mindenki tudja, mennyi van benne.
Midenkit mélyen meghatott ez a nemes viselkedés.

- Mégis csak van szíve a zsidónak! mondogatták egymásnak az emberek.

Az ügyes zsidók, végig az egész vonalon, győztek. A gyanú elült, ártatlanságukban többé
nem kételkedett senki...

A halott fogadása a tegteljesebb rendben folyt le. Békességben, emelkedett szellemben,
ahogyan jóérzésű, egymást megértő polgárokhoz illik.

A temetést másnap délutánra tűzték ki és a tanács elrendelte, hogy azon az egész
polgárság szintúgy részt vegyen, mint a fogadáson.

X. Meglepetések.

Jóllehet gazdag város volt Sopron, négyszáz arany egy rakáson, -- amelyből csak háromszáz kell a hazafias adótartozás lerovásához, száz pedig otthon maradhat, mindenféle tekintetben több egy font máknál.

A gyanú mindig csak bizonytalankodás, de a váratlanul érkezett pénz már színtiszta bizonyosság!

Ahhoz az igazsághoz, amit ez állit, nem kell se magyarázat, se más bizonyíték.

Az önként adományozott négyszáz arany a soproni zsidóknak a haza és a város
iránti áldozatkészségét és egyúttal ártatlanságukat állította
a Hammer-féle bűnesetben: hát szükségtelen benne kételkedni. Nem is lehet,
egyáltalán felesleges.

Minden ember és minden közület örök természete, hogy ha valami kellemetlenség után, jóleső,
kellemes meglepetés éri: akkor amaz jelentőségében eltörpül, az érdeklődés teljes egészében a ,,kellemes" felé fordul és a kellemetlennel többé senki se foglalkozik szívesen.

Amikor a történtek után a városi tanács, egy rögtönzött értekezleten, amelyen
Keményfy László kapitány is részt vett, a Hammer ügyben a további teendőket beszélte meg,
Iván Mihály polgármester uram megjegyezte:

- Hát édes jó Istenem, Hammer utóvégre katona volt, a város katonája.
Olyan hősi halált halt, mintha vitézlő harcban esett volna el.
Feltámasztani úgysem tudjuk már, illendően eltemetjük, Isten nyugtassa békében! Ártatlanokat ne gyanúsítsunk miatta; fejezzük be ezt az ügyet!

A tanácsurak egyik része helyeselt, a másik, ha nem is éppen helyeselte ezt a közönyös álláspontot, hallgatott és nem kifogásolta.

Keményfynek ez a fordulat sehogyan sem volt ínyére.

Jóllehet maga sem tudta, mit gondoljon az eddig felderítettek alapján a gyilkos kilétére vonatkozóan, megérző ösztöne mégsem szűnt meg őt a zsidók elleni gyanúra sarkalni.

Elégedetlensége a tanács legújabb állásfoglalásával, kiütközhetett az arcán,
mert a polgármester egyenes kérdéssel fordult hozzá:

- Kapitány uram hogy vélekedik? Mivel Keményfy nem felelt azonnal, Jeckel tanácsjegyző közbeszólt. Közbeszólását furcsa mozdulattal kísérte, a belső szurkolás önkéntelen mozdulatával. Szavai rekedten hangzottak.

- Keményfy kapitány úr sem lehet más véleményen, mint mi, akik a tényeket elfogulatlanul,
tárgyilagosan ítéljük meg és nem ülünk fel alaptalan mende-mondáknak, melyeknek egyedüli célja,
hogy a zsidók ellen mindenáron gyűlöletet szítsanak...

A kapitány végigmérte a közbeszólót s a megjegyzést elengedte a füle mellett.

Szavait a polgármesterhez intézte.

- A magam részéről változatlanul szükségesnek tartom a legszigorúbb vizsgálatot. Ha már egyszer beleavatkoztam a dologba, tudni akarom, ki a gyilkos? Keresni fogom, amíg megtalálom!

Iván Mihály uramat kellemetlenül érintette ez a makacsság. Hiába, a katona csak katona marad,
nem tud politikusan megalkudni a helyzettel!

- A város hálás lesz kegyelmednek, vitéz parancsnok uram, ha lovasaival átcserkészi
a marghittai erdőt a gyilkos után és szétugrasztja az útonállókat. Istenben boldogult
Mátyás király urunk bujdosó cseh katonái miatt igen megromlottak a közbiztonsági állapotok,
ideje, hogy rendet teremtsünk! -- mondta a polgármester és meglátszott rajta, hogy szeretné
ezzel be is fejezni az értekezletnek ezt a kényes pontját.

Keményfyt bosszantotta ez a Pálfordulás; hogy ugyanazok a városvezetők,
kik nemrégiben kígyót-békát kiáltottak a zsidókra, kiűzetésüket határozták el és magához
a királyhoz fordultak ebben az ügyben, most hirtelen készpénznek vévén a zsidók
szenteskedését, annyira pártfogolják őket, hogy még csak alapos vizsgálatot
sem tartanak szükségesnek, nehogy esetleg mégis rájuk bizonyosodjék valami.

Felkelt és elköszönt azzal az ürüggyel, hogy sürgős dolga van.

- Tán csak nem neheztel ránk, vitéz uram? -- kérdezte kissé feszengve a polgármester.

- Neheztelni éppen nem neheztelek, de a politika nem a mesterségem, nem értek hozzá!
Intézzék csak nemes uraimék nálam nélkül, belátásuk szerint s ha netán jónak látom, majd én is beleszólok a király nevében!

- Miért haragszik oly engesztelhetetlenül a zsidókra? -- kockáztatta meg óvatosan a kérdést a tanácsjegyző. -- Tán van valami bizonyítéka a gyanúra?

- Majd elválik idővel, főnótárius uram! -- válaszolta erőltetett szelídséggel a kapitány.

Jeckel lekapta a fejét.

Mindenki érezte, hogy kettőjük között valami nincs rendben. Hannenkamp tanácsnok
szemrehányóan nézett a kapitányra mondani akart valamit, de a polgármester megelőzte:

- Vitéz uram, nem gondolja, hogy a zsidókra jogosan csak abban az esetben gyanakodhatnánk,
ha valaki valaha is lőfegyvert látott volna náluk?

Ebben a polgármesternek volt igaza. -Hiszen, ha én rájuk tudnám bizonyítani a lövő szerszámot...!

- Mégha volna is puskájuk, zsidó nem merné elsütni, de tán még magam se
-- mosolygott Iván Mihály uram. -- Cudar nagyot durran, meg nagyot lök is!

- Bizony nem, mi sem mernénk vele lőni, kacagtak a tanácsurak.

- Így aztán egyet bizonyosan tudhatunk, -- döntötte el a vitát a polgármester.
-- Mivel Hammert golyó ölte meg, igazságtalanság volna a zsidókat gyanúsítani!

Mindnyájan ráhagyták. Keményfy megrántotta a vállát és távozott.

Viszonzásul a zsidók szép viselkedéséért a város iránt, a tanács is
jóindulatra érezte magát indíttatva.

A súlyosan beteg Hündl Salamont, a bűntény második áldozatát, a város tulajdonát képező,
s kegyúri joghatálya alá tartozó, Szent Lukácshoz címzett klastromkórházba helyezték el

s ott a város költségén ápolták... Ilyen megtiszteltetésben eddig zsidó még nem részesült.

Ez azt jelentette, hogy a tanács elfogadja a zsidók közeledését, és békejobbot nyújt nekik.

Az elkápráztatott polgárság is egyetértett a tanács felfogásával.

Az a körülmény, hogy Hündl Mánuscht, ugyanazon a napon,
a gyilkosság színhelyén kirabolták, fiát pedig majdnem agyonverték,, eloszlatta gyanújukat.

A közvélemény helyeselte a polgármester álláspontját és rosszalta a kapitány makacsságát,
hogy még mindig a zsidókra gyanakszik.

- Hiszen valóban csak arra szabad gyanakodni, akinek puskája van!
Tárgyalgatták az ügyet s végre is valami meglepő sült ki belőle.

Zsidó részről pattant-e ki, vagy sem, titok, de a városban elterjedt a hír,
hogy Mánusch támadói katonaruhát viseltek.

A hír futott, szájról-szájra módosult, végül nyíltan mondogatták az emberek:

- Katonaruhát csak a katonák viselnek, ezeknek puskájuk is van. Harcmert golyó ölte meg,
ki más lehetne hát a gyilkos, mint katona?!

Bizony, bizony, a katonák alaposan gyanúsíthatók!

A közvélemény ebben az irányban nyomozott és csakhamar kiderítették hogy vasárnap reggel,
tehát a kérdéses időben, több katona hagyta el a várost.

A németújhelyi kapun távoztak, a falakon kívül különböző helyeken szórakoztak, ittak mulattak.
Többen látták őket betörülközött állapotban, amikor pedig az ember sok mindenre képes.

A németújhelyi kapuőr azt állította, hogy reggel több katona kérezkedett ki,
mint ahány este az ő kapuján visszatért a városba. Tehát más kapukon is kellett bejönniök!

A kósza hírt Jeckel tanácsjegyző vitte -meg a városbírónak, azzal, hogy az igazság érdekében
ebben az irányban indítsa meg a hivatalos nyomozást.

- Szörnyen kényes ügy, -- vakarta fejét jó öreg Pulendorfer uram. -- Csöbörből vödörbe jutunk,
ha a kamara szolgái helyett most meg a király katonáit fognánk perbe.
Ebből lenne még csak az igazi tánc!

- De az igazság, nemzetes uram!

- Jó-jó, fiatal barátom, de Justitia istenasszony szeme be van kötve...
Okos ember a békességért néha feláldozza az igazságot is!

Jeckel türelmetlenül feszengett.

- Nem mondom, éppenséggel el lehetne hallgatni, ha nyilvánvaló bizonyíték nem szólna ellenük,
amiről mindenki tud!

- Nyilvánvaló bizonyíték? Hát ilyen is volna?

- Van! Egy álarc.

A városbíró szemöldöke a meglepetésföl magasra felívelődött.

- Miféle álarc, öcsémuram? Róla még nem hallottam.

- Hát amelyiket a visszatérő katonák vesztettek el a Mihály kapu dobogóján, vasárnap éjszaka...
aztán a kapuőr megtalálta!

- Katonák vesztettek el egy álarcot? Nono!

A tanácsjegyző arcán gúnyos káröröm -villant.

- Úgy bizony!..., már pedig Mánusch -zsidó támadói álarcot viseltek.
A talált álarc Kloncsár városkatonánál van, nem lehet letagadni. Ennek a révén majd kitűnik,
hogy nem a zsidók, hanem a katonák ludasak a dologban. Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól majd a kapitány...?

Olyan hévvel beszélt, hogy Pulendorfer uram nem tudta mire vélni a nagy bemártási igyekezetet. Gyanakodva nézett a jegyzőre.

- Hm, ez már komoly dolog, ha igaz. No majd a fenekére járunk!

- Ne is kímélje a gőgös katonákat városbíró uram!

A lesújtó tekintet, mellyel Pulendorfer ezt a visszatetsző kijelentést büntette,
vörösre festette a jegyző arcát.

Az öreg úr csípősen jegyezte meg:

- Öcsémuram az elébb igazságot sürgetett. Az igazságos vizsgálat nem bemártani igyekszik a gyanúsítottat, hanem látszatok és rágalmak ellen meg is védi őt. Ez a bíró legelső kötelessége!

Kalapját és botját vette.

- Megyek a kapitányhoz, hogy együtt vizsgáljuk meg az ügyet. Isten vele, fiatalember!

Faképnél hagyta.

A városbíró és a kapitány kimentek a Szent Mihály kapuhoz nyomozni az igazságot.

Lassú léptekkel, gyors gondolatokkal szótlanul haladtak egymás mellett. Gondolataik sokfelé portyáztak az élet furcsa szántásaiban, de mindig összefutottak egy pontozatnál, a valóságsejtés igazsághídján.

E mögött valami csúnya fondorlat rejlik! Vajon ki lehet a mozgatója? Céljukhoz érve maguk elé hívták Kloncsár városkatonát.

Széles arcú, sunyi tekintetű, köpcös emberke volt.. Amikor vallatták, fejét félszegen húzta vállai közé. Összegömbölyödött, akár egy sündisznó.

- Mit tudsz a katonákról, vasárnap éjszaka...?

- Nem tudok én kérem semmit se, csak...

- A tiszta igazságot mond, amit a tanácsjegyző úr hallott rólad, hogy te beszélted volna...,
felesküdt katonája vagy a városnak...!

Kloncsár megborzongott a fürkésző tekintetek alatt. Zavartan pislogott a kapitányra,
majd nekibátorodott:

- Úgyis meg kell vallanom az igazságot... hát igenis kérem, katonák kérezkedtek be zárás után.
Úgy tíz óra tájban. Négyen voltak, négy katona. Beengedtem őket.

- Szóval, tilos ellen nyitottál kaput? -- Bevallom, igen, tekintetes városbíró úr...
de nem gondoltam semmi rosszra. Mivelhogy katonák voltak őkelmék,
a kapitány úr emberei, kivételesen beengedtem őket.

Hízelkedve mosolygott a kapitányra. -- Eleinte nem akartam kinyitni. Tudtam, megbüntetnek érte...
de annyira átkozódtak, fenyegettek, könyörögtek, hogy megesett rajtuk a szívem, nehogy az éjjeli elmaradásért gúzsba verjék őket...

- Kik voltak? A nevüket tán csak tudod, ha beengedted őket? -- firtatta Keményfy.

- Nem tudom, kérem. Az írásukat olvastam ugyan, de csak a forma kedvéért. Csupa idegen hangzású nevük volt, az ilyesmi hamar kiszalad az emlékezetből.

- Nohát, erőltesd csak meg az eszedet! Erre a parancsolatra Kloncsár erőlködött, szinte beleizzadt.

A kapitány hirtelen lecsapott rá egy váratlan kérdéssel:

- Szombatról vasárnapra virradó éjjel kinek nyitottál kaput?

Kloncsár ijedtében csaknem leszédült a lábáról. Csakhamar összeszedte magát. -- Ne ijesztgessen ilyenekkel, vitéz kapitány úr, szegény embernek is van becsülete, húsz éve szolgálom hűséggel a várost...

- Szóval, nem nyitottál?

- Nem nyitottam, kérem...

Most hirtelen megeredt Kloncsár emlékezetének bedugult csatornája.

- Tudom már az egyik katonának a nevét! Valami Lacsurek vagy Pacsurek volt, szúrós bajúszú, nagy, marha ember. Alighogy távoztak, itt a dobogó kisajtajához szorulva ezt a leffentyűt találtam a földön... csakis ők veszthették el!

Egy fekete posztóálarcot adott át az uraknak. Ezek megdöbbenéssel vizsgálgatták.

A kapitány arca vérvörösbe szökkent az indulattól, de mégis hallgatott.

A városbíró fejét csóválva zavartan hümmögött. Jóságos tekintete szeretettel, sajnálkozással simogatta a kapitány lángba borult arcát.

- Szívemből sajnálom, hogy idefárasztottam, vitéz uram. Legyen szíves, hagyjon magamra ezzel a városkatonával, majd én elintézem ezt a leffentyű ügyet....

Keményfy elértette a jóindulatú szándékot, de gerjedelme annál inkább fellobogott.

- Köszönöm, városbíró uram... de én katona vagyok, ha már egyszer gurul a kő,
nem térek ki előle, akár engem, akár mást üt agyon. Kérem, jöjjön velem... és te is jössz! -- rivallt Kloncsárra.

Megindultak. Találkoztak egy katonával. A kapitány magához intette.

- Futólépésben a vártához... riadó! Mind az utolsó szál emberig ott legyen mindenki, érted-e?

- Igenis értem, vitéz kapitány úr! Csakhamar megriadtak a kürtök. Lovasok vágtattak végig a városon, rézszerszámon harsonázva a kapitány parancsát.

- Vitéz uram, ne vegye rossz néven bátorkodott szelíd jóindulattal Pulendorfer -- ez a legrosszabb, amit tenni lehetett, most már mindenki figyelmes lesz....

- Legyen... Végén csattan az ostor! A riadóhelyen felsorakozott a katonaság. Megindult a vizsgálat a városbíró jelenlétében.

Azok a katonák, akik vasárnap elhagyták a várost, egytől-egyig igazolták, hol töltötték az időt, merre jártak, mikor és kivel tértek haza.

Rendes, jószándékú embereknek ismerte őket a kapitány, ilyeneknek a tisztek és az altisztek is. Még a gyanú árnyéka sem férkőzhetett közelükbe.

- Hammert puskából lőtték le. Őrmester, hol szoktak lenni a mi puskáink és hol voltak vasárnap? -- kérdezte szigorúan Keményfy.

- Jelentem alássan, az őrségbeliekkel velük volt; a többieké pedig szám szerint. bevéve, zár alatt, miként azt szigorú parancs rendeli... különösképpen azoké is, akik magánkvártélyokon laknak. Hogy így van és nem másként, ezért én felelek, még a felséges Úristen előtt is, -- válaszolt a rangos. (Altiszt.)

- Hol voltak az emberek tíz órakor? -- Akkor is, meg később is, mind egy szálig a kvártélyon... óránként ment a vizsgálat minden szálláshoz, mivelhogy vasárnap volt. Hazudik az ebadta, aki azt mondja, tíz órakor jött be valaki a városkapun a mieinkek közül, azt a rézfánfütyülő, varjúkárogó ördögmiatyánkját a beste lelkének...!

A szolgálattevő hadnagy is megerősítette az őrmester állítását.

A strázsamester nagy, kajla bajusza ijesztően táncolt, amikor az altiszt Kloncsárt méregette, aki kellemetlenül feszengve váltogatta állását egyik lábáról a másikra.

- Ide gyere, te pocsék fajta, oszt kereső ki az embereidet, hadd látom, szerinted kik voltak?!

- Rajta, rajta, Kloncsár -, biztatta a kapitány is. Mindannyian itt vannak. Különösen a szúrós bajuszú, nagy, marha emberek lépjenek ki a sorból, ide legelőre, hogy közelebb kaphassa őket!

A termetesek nyomban külön sorakoztak. Szemük haragosan villogott, hogy Kloncsár a közelükbe se igen mert menni. Mégis úgy tett, mintha válogatna.

Keményfy háromszor is végigmustráltatta vele a legénységet, de bizony a keresetteket nem találta meg.

Lacsurekhez, vagy Pacsurekhez hasonlatos nevű csak egyetlen egy volt a csapatban:
Matusek huszár.

- Te hol voltál vasárnap?

- Jelentem alássan, egész nap szolgálatban, este meg a kapitány úrral magával lovagoltunk járőrbe!

- Tudom! Nohát Kloncsár, ez se volt? -- Nem ő volt, -- vinnyogott a kapuőr.
-- Akkor pedig a négy katonát, meg a leffentyűt is csak álmodtad, te betyár!
Végeztem, városbíró uram!... -- Legénység, oszolj!

Hazatérőben Pulendorfer uram karonfogta a kapitányt.

- Nagy vitéz uram, most már bizonyos. hogy szemenszedett hazugság,
piszkos fondorlat az egész, de azért kár volt a nyilvánosságra vinni...

Az öregúrnak igaza volt. Akármennyire tisztázta is az ügyet a kapitány a rögtöni
vizsgálattal, a kútmérgezés megtörtént, a közvélemény a zsidókat védelmébe vette és
a gyilkossággal a katonákat gyanúsította.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu VIII. rész  
A soproni zsidókapu IX. rész
  2011-04-11 20:28:19, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu IX. rész

XI. Pregler bácsi álmodik.

Káti asszony egész nap hiába várta haza az urát. Mikor este felé sem került haza,
aggódni kezdett érte és keresésére indult.

- Sohase aggódjon Preglerné, -- mosolyogtak a szomszédok, -- alszik valahol,
majdcsak megkerül, ha kialudta a sok pálinkát.

Igazuk volt. Pregler bácsi mozdulatlanul, tompa kábulatban átaludta az egész nevezetes napot.
A sok kupica alaposan kibánt vele.

A teljes öntudatlanság állapotában hevert, álmodni is csak akkor kezdett, mikor a leboruló
éjszaka hűs szellője bontogatta a mámor legsűrűbb csomóját.

Suta, zavaros álomképeire az irtózatos szomjúság nyomta kínzó tenyerét. Feje szédült,
torka parázslott, belseje égett.

Egy kápolnába álmodta magát, melynek közepén halott feküdt felravatalozva...
alighanem a meggyilkolt Hammer... Keményfy kapitány is jelen volt s egy nagy bádogkantából itatta a halottat.

Pregler bácsi irigykedett. Birkázott a kapitánnyal és elvette tőle a kantát. Ajkához emelte, ivott, ivott, szomjúsága azonban egy cseppet sem enyhült.

Ettől eszmélt rá, hogy ő most alszik, álmodik, valóságban nem iszik... és ezért marad szomjas. Ha inni akar, először fel kell ébrednie.

De vajon hol van? Otthon-e vagy másutt?

Erőlködve nyitogatta szemeit, félálomban érdeklődve nézett körül. Sötét volt. szinte koromsötét. Bokrok hajoltak föléje.

Sopronban a halottakat a Szent Jakab kápolnában szokták felravatalozni. Ennek a kápolnának gótikus kapuja fölött egy ősrégi dombormű díszítette a falat.

Ez a dombormű az élet fáját ábrázolta, telve érett almákkal. Agai között két sárkány viaskodott.

Pregler bácsi álmába belefonódott ez a kép és összekuszálódott a környező élővilág jelenségeivel.

Félig éber, félig alvó állapotban úgy látta, hogy az élet fája hajlik föléje sötét, csipkés lombozatával.
A lomb között szép, piros almák mosolyognak, mintha tündöklő, ragyogó csillagok lennének.

Látta a két sárkány halvány körvonalait is... és hallotta őket suttogni.

Erőlködve feléjük fordította fejét. A két sárkány most mintha emberré változott volna. Két, szárnyas emberré, kik a közelében állnak, túl a lombokon, az árokparton.

Az egyik sárkány, a nagyobbik, izgőmozgó, pajeszes zsidó alakját öltötte magára; a másik pedig csudamódon kezdett hasonlítani egyenruhás városkatonára.

Pregler feszülten figyelte, mit beszélnek, de a szavak értelmetlenül kopogtak dobhártyáján.

Erre ismét elaludt, álmodott. Alomközben is figyelte önmagát és az az érzése támadt, mintha az előbb hallott értelmetlen szavak formálódnának álomképekké.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen városkatona, éjszaka idején, kiszökik a városkapun.
Fut, fut, botladozik, amíg elér a zsidótemetőbe, a Szent Mihály kapu előtti homokgödröknél.

Valahonnét ásót kerít. Ás. Keres valamit, meg is találja, amit keresett. Az alvó Pregler hiába meregeti szemeit, hogy kinézze, mi lehet, nem tudja sehogysem felismerni.

A városkatona felkapja a holmit, kabátja alá rejti és szalad vele visszafelé, de nem a kapuhoz, hanem a Békaligetnek. Nekirugaszkodik az alacsony városfalnak, átmászik rajta.

Itt egy sárkány várja, bokáig érő, fekete szárnyakkal.

A sárkány pénzt ad a városkatonának. vásznat is ígér neki. Hosszasan, suttogva beszélgetnek.

Pregler bácsi szörnyen kíváncsi, mit áshatott olyan sebbel-lobbal a városkatana a zsidótemetőben?

Nicsak, most adja át a holmit a zsidósárkánynak!

Pregler küzködik magával, mindenáron szeretne felébredni, hogy lásson.

A szörnyű nagy akarás végre is sikerül. Az eszméletlenség burka megreped, az öntudat működik.

Nagyot lök magán, most már bizonyosan megmozdult. Ha nem is egészen, de félig már bizonyosan valóság, amit lát.

Félkönyökre támaszkodva kidugja fejét a bokrok közül.

- Lehetséges volna?

Mendl Izrael és Kloncsár suttognak az árokparton.

Figyeli őket, de -- sajnos, -- érzi, hogy megint elalszik. Mielőtt azonban elszundítana, igyekszik nagy erőlködéssel kilesni, mi lehet a holmi, amit Kloncsár a temetőből hozott és amit most Mendl a kezében tart?

Olyan a formája, mint egy puskának az anya. Csöve nincs, biztosan nincs.
Hát puskának nem puska, de a suta tönkön mégis kakas és ravasz látszik.

Meg kellene kérdezni, mire való? Álmában megfogalmazza a kérdést, aztán ismét megpróbálkozik felébredni, hogy beszélhessen.

Már beszél is, kétszer, háromszor elismétli a kérdést, de vagy csak gondolja, hogy beszél,
vagy általában nincs hangja, mert azok bizony nem hallják meg ót.

Egész felsőtestével kibújik a bokrok közül. Két karjára támaszkodva felemelkedik és teljes erejéből ordít.

- Mi van a kezetekben, Kloncsár? Azok eddig háttal álltak feléje, de most rémülten fordulnak meg.

- Nohát végre meghallották, -- gondolja Pregler és a rémült arcok láttára nagy nevethetnékje támad.

- Megijedtetek jó madarak, mi? Mendl hirtelen magasra emel valamit és lesújt vele Pregler fejére.

A kép nyomban szétfoszlik és Pregler bácsi ismét a teljes öntudatlanság sötét nirvánájába bukik.

Meddig tartott ez az állapot, ki tudná megmondani! De az szent igaz, hogy mikor Pregler újból magához tért, színjózan és teljesen éber volt.

Éppen csak a feje sajgott kegyetlenül. Tisztán emlékezett mindenre, bár nem tudta, átélte valósággal, vagy csak álmodta a dolgokat?

Lehet, hogy álmodta, de a hatalmas daganat a fején inkább a valóság mellett bizonyított. Kilépett a bokrok közül és szétnézett. Ezüstös holdvilág záporozta a vidéket, foltos árnyékok hevertek szerteszét.

Legfehérebb az út, mely ott a malomárok hosszában kanyarog a város felé.

- Nini, ott, ahol az út beszalad a házak közé, egy sötét árnyék oson! Élőlény, ember, sötét köpönyeg van rajta. Kaftán!

Elérte a házakat ... eltűnt.

- Akkor mégis igaz lehet... leütött a gazember zsidó ... és pedig nem is olyan régen, pár perccel ezelőtt... no megállj!

Évődése közben megrezzent. Hangot hallott közvetlenül a háta mögött.

- Csakhogy felébredtél végre, te részeg disznó!

Kloncsár üldögélt a bokrok között és csámcsogva, nagy lelki nyugalommal édesgyökeret rágott.

- Hogy kerülsz te ide? -- kérdezte Pregler.

- A lábamon. -- Mióta vagy itt?

- Elég régen. Téged lestelek. Párszor oldalba akartalak rúgni, hogy felébredj, de sajnáltalak, olyan jót szundítottál.

- A zsidó is itt volt veled?

- Miféle zsidó? Tán még mindig álmodsz?

Pregler bácsi bizonytalankodott.

- Úgy véled, mindent csak álmodtam? -- Némelykor jobb, ha álmodik az ember, -- felelte Kloncsár kitérően.

A másik gyanakodva fürkészte.

- Hogy én miért voltam itt, tudom, de miért vagy te itt?

- Ne te ne, még kérdezgeted, majd otthon megmondja Káti... egész nap hajkurásztalak, csakhogy megnyugtassam szegényt. hogy drágalátosát elékerítem a föld alól is...

Pregler bácsi a búbot tapogatta fején. -- Hazudik a pimasz, el akarja velem tettetni, hogy nem láttam semmit! -- elmélkedett magában.

Megveregette Kloncsár vállát.

- Hallod-e, te is megértél már az akasztófára... tán azt a kolbászt, amelyikkel fejbe vertetek, azt is Káti küldte?

- Mondom, hogy álmodtál, vagy még most is be vagy rúgva.

Pregler mérges lett, jobb arcát fordította feléje.

- Azt akarod, haraggal váljunk el? Kloncsár megjuhászodott, békítgette. -- Ne okoskodj,
Sebasztián, mi mindig jó cimborák voltunk... jó szívvel mondom, ha netán láttál volna is valamit,
nem láttál semmit... be voltál rúgva, nem kellett semmit se látnod, érted? Nesze édesgyökér, rágd!

Mivel Kloncsár illedelmesen beszélt, Pregler bácsi nem ellenkezett, megadta magát.

Szótlanul rágta az édesgyökeret.

- Sebasztián, mondanék valami okosat?

- Mondjad!

- Ugye, szegény ember vagy? -- Szegény.

- Három gyereked is van. Kínlódol, vergődöl mégse haladsz semmire. Szegénynek a szerencséje is szegény. De ha egyszer kínálkozik a szerencse, fogd meg a farkát, el ne engedd, azt mondom!

Az érvelés tetszett Preglernek.

- Hát hol az a szerencse, amelyiknek a farkát kell elkapni?

- Tapogasd meg a búbot a fejeden, ott van!

- Ez?

- Az hát!

- Ennek hol a farka, hogy megfogjam? Ehun la, púpja van, de farka nincs!

- Van biz annak, ha mondom! Nem kell tudnod, honnét származott a búb,
és máris belecsimpaszkodtál a szerencséd farkába.
-- Kezdem érteni! Azt kell mondanom álmodtam a kolbászt?!

- Semmit se kell mondani!

- Azt se, hogy vasárnap hajnali háromkor megnyikordult a Szent Mihály kapu? -- Arról is tudsz, te szerencsétlen? -hőkölt vissza Kloncsár.

- Nem kell megijedni, téged nem bántalak, jóllehet utálom a gazemberséget...
Gondolkozott, majd fejtegette életfelfogását:

- Mert ám az ember olyan, mint a kutya, kit elengednek a láncról és szabadon futkoshat az udvaron.
Joga van futkározni, ugatni, acsarkodni, a cicát is felkergetheti a fára, de mivelhogy házőrzésre való, a kerítésen túl mennie nem szabad. Piszok egy kutya az, amelyik átugrik a falon és
elszökik a posztjáról!... Az emberek számára a kerítést úgy hívják: huncutság.
Eddig elmehet, tovább nem, mert ami azon túl van, annak már ,,gazemberség" a neve.
Piszok kutya, nem ember, aki idáig merészkedik! No! Isten áldjon, haza megyek, kipihenem a búbot .. vagy tán te is velem jössz Kálihoz, ha már ó küldött utánam?

Kloncsár nem akarta elérteni a gúnyt. -- Gondolkozz azon, amit mondtam, ne legyél sült bolond! A világ sora nem a szegényeken fordul meg...

Elváltak. Pregler bácsi hazament. A lakásajtót nyitva találta, nem kellett zörgetnie.
Ez a figyelem jól esett neki.

- Derék asszony a Káti!

A halk kotorászásra az asszony felébredt.

- Hazajöttél? A lábasban van egy kis zöldbab, ha éhes vagy egyél, aztán feküdj le -- mondta álomittasan.

Pregler odaült az ágy szélére.

- Nagy dolog történt. Add elő az egyenruhámat, el kellene menni a városbíróhoz!

Káti riadtan felült, szemeit dörzsölte. -- Be vagy rúgva Sebasztián?

- Színjózan vagyok, feleség!

- Mit akarnál most éjszaka a városbírónál?

- Megjelenteni, hogy a zsidók ölték meg Hammert.

- Mondom, hogy részeg vagy... a zsidók tisztázták magukat... a katonák követték el,
kiderítette a vizsgálat. Tudja az egész város, a városbíró, a kapitány, mindenki, csak te nem.

- Igazán? -- lepődött meg Pregler.

- Úgy-úgy, feküdj csak le, aludd ki a mámorodat! Jócakát!

- Hát ha így van, aludjunk rá egyet...

Másnap reggel csodálatos dolgok történtek Preglerék portáján.

Káti, söprögetés közben, egy posztóból -készült, kis pénztárcát találta konyhaajtónál.
Huszonöt forint volt benne, forintosokban, meg aprópénzben.

Kánt felizgatta az eset. Kié? Hogy került ide?

Pregler bácsinak rögtön eszébe jutott a ,,szerencse farka." Titokzatosan mosolygott. --
Ez a mienk Káti. Meglásd, még majd meg is fiadzik, ha senkinek se szólsz róla!
-- Tán tudod, miféle pénz ez?

- Tudom hát! Tolvajok jártak itt, de nem vittek, hanem hoztak... tedd el bátran, ne félj föle. Vehetsz rajta magadnak selyemkendőt, úgyis régen vágyakozol rá.

Káli kezei felcsúsztak a csípőjére.

- Nohát én meg azt mondom, ezt viszed el nyomban a városbíróhoz... becstelen pénz nekem nem kell a háznál!...

- A pénz sohase becstelen, legfeljebb az emberek azok -- vélte Pregler bácsi
stoikus nyugalommal, ami nem tévesztette el a hatást Kátinál. -- Én, Pregler Sebasztián,, helyettes városkatona, szavamra mondom neked, hogy abban, hogy mi elfogadjuk ezt az pénzt,
nincs becstelenség, meg nem is lesz... mert hát én jó kutya vagyok...!

- Miféle kutya vagy?

- Jó... és ezerszer is jó... de hamis, mint ahogyan rendes kutyához illik... már tudniillik a házörés érdekében...!

- De sok ostobaságot locsogsz összevissza!

- Ne törődj vele!

A tíz éves Katókát szokás szerint, a bábsütéshez egyet-mást bevásárolni küldték a boltba.

Mikor a kislány hazatért, megrakodva mindenféle aprósággal, jókora csomag volt dugva a hóna alá. Alig bírta cipelni.

- Hát ez mi? -- csodálkozott Preglerné.

- Egy néni adta, hogy hozzam haza, édesanyám meg fog neki örülni.

- Ki volt az a néni?

- Öreg volt, meg zsidó volt... azt is izente, ne mondjuk el senkinek, akkor máskor is kapok.

Gyermekeknek való nyári kelme volt a csomagban, jó pár rőf, meg egy fejre való selyemkendő is.

Preglerné megörült az ajándéknak. Az erszény után, nem is csodálkozott rajta, szinte természetesnek találta már az ilyen kellemes meglepetéseket.

- Hát ehhez mit szólsz, Sebasztián? Pregler bácsi megint titokzatosan mosolygott.

- El kell ezt is fogadni... Nagy gazemberek a zsidók!

Preglerné pattogni kezdett.

- Hallod-e Sebasztián, a tegnapi részegségedet nem vetettem szemedre, de azt mondom, ne szidd a zsidókat...!

- Ne?

Pregler bácsi most már nem mosolygott, hanem hangosan kacagott.

- De ne ám!

- Nohát akkor bent is vagyunk már az egyenesben! Igazad van Káti, ezentúl nem szidom őket...,
én is így terveltem el!

Mikor Pregler bácsi az utálatos bábsütés elől, suttyomban kiodalgott a kapun, hogy valamilyen érdemlegesebb elfoglaltság után nézzen, beleütközött az öreg Schechterbe, aki a sarokkövön üldögélt.

- Takarodsz el innét a házam elől, vén uzsorás -- förmedt rá Pregler bácsi magából kikelve.
-- Nálam már nincs keresnivalótok... hacsaknem az erszényt akarjátok visszazsarolni,
a pajeszes apátokat ide, meg oda...!

A zsidó barátságosan mosolygott.

- Nu, hát megtalálták? Nem akarok én semmit se visszacsinálni, Pregler urat vártam...

- Mit akar tőlem?

- Legyen már egy kicsikét barátságosabb... munkát szeretnék adni, igen jó fizetéssel.
Nu, ne szóljon semmit, amíg meg nem hallgatott...!

- Aha, folytatódik a ,,szerencse farka" -- gondolta Pregler és arcát átfordította a bal oldalra.

Bátorítóan mosolygott.

- Hadd hallom az ajánlatot? Remélem, nem a háza tetejét kellene visszaraknom?
-- Jaj de vicces ember maga Pregler bácsi..., phardon, azt akarom mondani, Pregler úr. Hogy milyen munkát ajánlok? Hát, a zsinagóga udvarát kellene néhanapján söprögetni, phéldául szombaton, amikor a zsidó nem dolgozhatik, meg aztán egy kis ezt-azt, kis khüldözgetés, meg miegymás....
nem volna fárasztó! Szeretnénk, hogy a mi kedves Pregler bácsink gondthalanul élhetne!

- Nem is tudtam, hogy ennyire szeretnek...!

- Dehogyisnem szeretjük! Szóval, ezért kapna egy kis pénzt egy kis bort is vagy pálinkát,
ha a pálinkát netán jobban kedvelné... a gyerekeknek is egy kis sütemény, meg ruhácska,
aztán a libákat is mind maga kapná meg, akiket tréflire vág a sakter. Úgy élhetne akár egy gróf. Nu, elfogadja? ... bolond volna, ha nem!

Alkalmazás a zsinagógában... bejutás az oroszlán barlangjába? Itt a kitűnő alkalom, hogy nyomára juthasson mindannak, ami érdekli, anélkül, hogy gyanússá válnék.

Mit csinál a ,,jó" kutya, ha a tolvaj bejön az udvarra? -- Megharapja, kikergeti!
-- És mit csipái az ,,ügyes" kutya hasonló esetben? -- Farkcsóválva megy a tolvaj elé, hogy ez minél biztonságosabban érezze magát, s a kellő pillanatban csap le rá, elfogja s el nem ereszti többé, míg a házigazda, az igazságszolgáltatás rá nem teszi kezét.

Ilyesféleképpen füstölgött magában -Pregler bácsi, miközben tiszta véletlenségből arca ijesztő jobb oldalára fordult át, amitől a zsidó megrettent.

- Thán el akarja finom ajánlatunkat útisítani, ajvé, csak nem lesz ilyen meggondolatlan... maga a nekhünk való ember, erélyes, megbízható, becsületes... mi pedig bőségesen jutalmazzukh, nem lesz panasza!

Az ügyes ember, aki a másikat be akarja csapni, a megvesztegető ajánlatot mohón kapja el. Ez a jó politika!

- Dehogyis útisítom el, eszembe sincs.... elfogadom! Csak épp azt a tíz forintot szeretném előbb viszontlátni, amit borravalónak adtak, aztán -- másnap ,,behajtották" rajtam. Tudja-e Schechter úr -- azért úr, mert most már a gazdám! -- tudja-e, hogy az nekem nagyon fájt, mert arról a pénzről Káti nem tudott?

- Hát csak ez legyen a baj, kedves. Pregler... véletlenül van nálam egy ilyen khis összegecske...

- Úgy-e, hogy ,,kis összegecske"? kapott a szón Pregler bácsi.

- Nagy khotya maga Pregler! -- mosolygott sunyin a zsidó és kotorászott a mellényzsebében.

- De még milyen nagy kutya...! hagyta rá Pregler.

- No jól van jó, itt a tíz forint, meg egy forinthocska ráadás, de Pregler bácsi, befogni a szájacskát...
thodja, mire gondolok!

- Esküszöm a próféta szakállára, hogy nem láttam és nem is fogok látni semmit.. most pedig menjünk a sakterhoz, hátha van már egy tréfli liba...!

XII. A tetemrehívás.

A temetés napján nagyon feszült volt a hangulat.

A katonákat felbőszítette az őket gyanúsító mendemonda. Nehezteltek a polgárságra.
Ezek viszont sanda szemmel néztek rájuk.

Keményfyt kimondhatatlanul bosszantotta ez a fordulat.

Haragudott a polgárságra, mert hajladozik, mint szélben a nád és neheztelt a tanácsra is, hogy hirtelen ilyen engedékeny lett a zsidókkal.

Szigorú erkölcsű katona létére, a tanács pálfordulását mutatós ruhába öltöztetett

megvesztegetés következményének minősítette.

Dacosan, összeszorított ajkakkal állt a ravatalnál. Hosszasan nézte a halottat, mintha tőle várna felvilágosítást, ki volt a gyilkosa?

Egy-egy suttogás megütötte füleit: -- A katonák voltak!

Ilyenkor arca idegesen megrándult, keze ökölbe szorult.

A nép a kápolna előtti térségen sorakozott fala gyászszertartáshoz. Megjelent a tanács és a katonák is kivonultak.

Eljöttek a zsidók is. A tegnapi alázatosságnak nyoma sem látszott rajtuk. Önhitten, szinte hivalkodva nézdegéltek.

Különösen Mendl tetszelgett magának a nyilvánosság elölt, férfiszépségének tudatában.

Mit sem törődve a keresztények meghatottságával, keresztbefont karokkal állt a csoport élén és szemérmetlen módon legeltette szemeit Gundán, aki a kápolna bejáratánál támaszkodott a falnak.

- Valóban gyönyörű teremtés ez a Gunda, a Salamon fiú felesége! -- mondta félhangosan és jelentőségteljesen pislantott a rabbira, aki megértően viszonozta a pillantást.

A kápolnában tartózkodókat kellemetlen szorongó előérzet tartotta fogva.

A szemek a mélyen lesújtott özvegyre tapadtak. A szegény asszony sápadtan, kínzottan térdelt a ravatalnál.

Könnyeit már mind elsírta, üres tekintettel bámult maga elé a semmibe. Néha ijesztő láng lobbant a szemében, a szenvedés, a tehetetlenség, a gyűlölet és a bosszúvágy rémítő villanása.
Reggel óta a kitörni készülő elmezavar tünetei mutatkoztak a szerencsétlen asszonyon.

A váratlan, nagy csapás felőrölte gyenge idegrendszerét és a fájdalom megbontotta lelki összhangját. Betegesen kuszált gondolatok bontogatták elméje tisztaságát.

Alig két éve, hogy férjhez ment. Tiszta szerelem kapcsolta urához, nagy megértésben és zavartalan boldogságban éltek egymással. Az ura volt egész világa. S most a gyilkos kezek egycsapósra mindent megsemmisítettek.

A körülálló úriasszonyok aggódva lesik minden mozdulatát, segíteni készen, ha netalán megtörténne, amitől félni lehet, hogy a szegény megháborodik.

A férfiak arcán szánakozó részvét ül, de haragjuk, mely tegnap még a zsidók ellen lobogott, kiengesztelődött.

A lelkészre várakozó csöndben, most mintha élet osonna az özvegy arcára. Tekintete érdeklődve végigsiklik a városi urakon, ezeknek megilletődött, de egyébként indulatmentes arcán.

A közönyös megalkuvásnak ez a képe belévetődik az özvegy háborgó lelkébe és magasra szítja a méltatlankodás lángját.

- Hát ezek között már egy sincs, aki a gyilkosságot megbosszulni akarná? Ennyire közönyössé tette őket az igazságszolgáltatás kötelessége iránt a zsidók pénze, aranya...? Óh, te csúnya érdekvilág!

Tekintete megakad Keményfy kapitányon.

Dacosan, fenyegetően áll a ravatalnál. Erélyes férfiasságában az özvegy hasonlónak látja öt egy antik istenhez, aki lángostorával lecsapni készül a bűnösre.

Benne bízott elejétől fogva, mert ő különb, mint a többi. Őt nem lehet elkápráztatni, őt nem lehet megvásárolni! Ő az a kőszikla, ahol bizonyosan hajótörést szenved a zsidó ármánykodások
és fondorlatok feketeszínű bárkája! Olyan erős, annyira férfi, hogy az aljasság tán még környékezni sem meri őt ...!

Hammerné réveteg tekintete rátéved a kapitányról a csábos zsidónő, Gunda alakjára. Félig visszafordul feléje és feszülten nézi.

Gunda a kápolnaajtó közelében dülöngél a falhoz. Felemelt karjait kacéran a tarkója mögé kulcsolta, kirívóan ringatja magát, mintha nem is temetésen, hanem tivornyán volna. Átszellemülten, ittas sóvárgással, merően néz a kapitányra, mintha bűvölni akarná.

Ezek láttára Hammerné meggyötrött lelkében felviharzik az indulat, a gyűlölet fojtogató,
észbontó irtózatos hullámverése.

- Hát még őt is szeretnék letéríteni, elcsábítani a becsület útjáról? Ahol a zsidó arany hatástalan,
lépjen sorompóba a zsidó asszony... ez a csábos lényű, céda személy? Isten... Isten...!

Felsikolt. Hangja rémítően szakít a csendbe. A körülállók ereiben megfagy a vér.

Felpattan, megragadja az egyik gyertyatartót és sikongatva rohan Gundának.

-Te kígyó.., te aljas... te átkozott! Alig bírják lefogni.

Kiszakítja magát, a kapitányhoz rohan és leveti magát előtte a földre.

- Ugye, te nem vagy megvásárolható, te nem hiszel az álnokoknak, akik ezt az életet orvul kioltották?!

Fetreng, sikoltoz, haját tépi, tombol. Teljes erővel kitört rajta az elmekór.
Segítségére rohannak, hogy kárt ne tehessen magában.
A kapitány, akinek leginkább engedelmeskedik, gyengéd erőszakkal kituszkolja őt
a kápolnából, csitítja, nyugtatja és mellette marad, míg szűnő félben a roham. Aztán átadja a szerencsétlen nőt a felcsernek és az asszonyoknak ápolásra. Elvezetik.

A zsidók elölt kell elhaladniok. Ideérve újból kitör a roham, a szerencsétlen ismét tombolni kezd.

- Ti gyilkosok... ők voltak... a zsidók, a zsidók! Hazudnak, ne higgyetek nekik... én látom,
hogy ők voltak...!

Alig lehet megfékezni, hogy nekik ne rohanjon.

Az izgalmas jelenet mélyen megrendítette az egész gyászoló közönséget.

A XVI. század emberének a titokzatosság iránt fogékony lelke, Isten ujját vélte látni az elmeháborodott asszony nyilatkozatában.

- A háborodottak világosabban látnak! -- A szegény eszeveszett, túlvilági sugallatra a zsidókat tartja ura gyilkosainak és nem a katonákat!

Hát kik a gyilkosok, a zsidók, vagy a katonák?

A tömeg mind hangosabban zajlik.

- Nem engedjük eltemetni Hammert, előbb istenítéletet követelünk... Hívjanak tetemre mindenkit,
aki gyanús!

A tömeg zajgása, mintha hirtelen elhatározásra bírta volna a kapitányt.

Kemény, férfias kiállással lép a kápolna feljárat kőpárkányára, megcsörrenti kardját,
tekintete fenyegetően siklik végig a tömegen és megakad a zsidókon.

Mintha a bosszú angyala jelent volna meg, aki átveszi az ítélet szavát, a tömeg megcsendesül.

- A király nevében! -- szólal meg dörgő hangon Keményfy. -- Én Keményfy László, királyné őfelsége,
Mária kapitánya, szavamra és lelkemre fogadom, nem nyugszom addig,
amíg a gyilkos -- bárki légyen is az, -- méltó büntetését el nem veszi! Előkerítem a föld alól is!

- Istenítéletet! Istenítéletet! -- zúgja rá a tömeg.

- Úgy van! Az áldozat ravatalához, tetemre hívok mindenkit, a polgármestertől le az utolsó zsellérig, magamat is és valamennyi katonámat, hogy a bosszúálló Isten képében, sebe vérének
a megindulásával maga a halott fedezze fel gyilkosát! Ezért a király nevében parancsalom,
hogy sorban, valamennyi testület járuljon a ravatalhoz, hadd lássuk, köztük rejtőzik-e a gyilkos?

Riadót fúvatott.

- Előre hát... , ítéljen maga az Isten! -- Gyerünk! Hadd lássuk! -- mozdult meg a tömeg.

Hideg mereven feküdt koporsójában a halott. Feltakart mellén nyitva tátongott a seb, rajta a megaludt vérrel.

Keményfy elsőnek, egymagában lépett a halotthoz. A seb néma maradt.

Nyomban utána a katonák vonultak el a ravatal előtt. Egyenkint a vitézek. Be a főkapun, ki az oldalajtón.

A seb hallgatott.

A kapitány kihirdette az eredményt: -- Álnok és hazug, ki a katonákat gyanúsítja. Az istenítélet mentesítette őket.

A zsidók nyugtalankodtak.

- Keresztény babona! Tiltakozni kellene ellene, -- súgta a rabbi vejének.

Bár Mendl is szorongott, igyekezett a többieket megnyugtatni.

- Butaság az egész, nem kell megijed. ni... Túl kell esnünk rajta, hátha éppen ezzel nyerünk?! No meg aztán, hátha valami váratlan közbejön amíg ránk kerül a sor. Nem kell tholakodni!

- Nagyon igazad van, Izi, mindig utolsónak hagyják a zsidók, miért ne legyen most is utolsó?

A mozgó sokaság tolta volna őket előre. -- Thessék, thessék, a keresztényeket illeti mindig az elsőbbség ... aztán mi következünk! Szerényen, legutoljára!

S valóban szerencséjük volt, a váratlan bekövetkezett.

Iván Mihály polgármesterrel az élén, a városi tanács járult a ravatalhoz.

Keményfy fürkészte az arcokat s tekintete egy feltűnően sápadt, izgatott arcon tapadt meg.

Jeckel Tamás, tanácsjegyző, Hannenkamp veje, Borbála férje, alig bírta leplezni belső felindulását, titkos félelmét. Mintha húzódozott volna a halottól. De amikor észrevette, hogy a kapitány őt figyeli, megemberelte magát és a tanácsurak közé vegyülve ő is odajárult a koporsóhoz.

Ebben a pillanatban a megdöbbenés és rémület szele süvített a lelkekbe. Megszólalt a halott, mert a sebből pirosan kibuggyant a vér!

A tanácsurak e váratlan esemény ijesztő csendjében, megdermedve bámultak egymásra. Néhányan rémülten buktak térdre, hogy imában keressenek védelmet a közelükben ólálkodó gonosz veszedelmei ellen.

- Szűz Mária anyánk és minden szentek oltalmazzatok bennünket...!

A kápolnaajtónál valaki elkiáltotta magát:

- Vérzik a halott!

A csodálkozás izgalmas moraja, végig hömpölygött a tömegen.

- A halott rávallott gyilkosára! Az emberek kiáltozva kérdezgették: -- Ki állt a ravatalnál, mikor a seb vérzése megindult? Ki a gyilkos?

A kapitány kilépett a feljárat párkányára és kihirdette az istenítélet bizonyságát.

- A mindenható Isten ujjmutatása szerint a gyilkos a városi tanács soraiban van! E vádoló szavakra nagy zűrzavar keletkezett. Az egész polgárságot páni félelem fogta el.

A zsidók is adták a megriadtat, titokban azonban összemosolyogtak.

- Nu, was háb ich gesógt, mindennek el khell várni a végét?! -- jegyezte meg elégedetten Mendl Izi.

XIII. Komor időben is nyílnak virágok.

Jeckel jegyző felesége, Hannenkamp tanácsúr idősebbik leánya: Borbála, elmélázva, szomorúan üldögélt a lugasban. Körülötte nyíló orgonabokrok illatoztak.

Kézimunkáját ölébe ejtette és révetegen bámult maga elé.

Alig több húsz évesnél, nyúlánk, szép szőke asszony. Bájos arcának mosolygós, életvidám alapvonásaira egy bágyadt kedvetlenség, szinte fásult közöny árnyékfátyola borul mint akinek lelkéből kiröppent az ifjúság könnyed pillangója, mint akit az élet csalódása meggyötört.

Most is nehéz sóhaj fakadt ki szívéből. -- Istenem, mit szólna hozzá az én drága jó apám, ha megtudná, hogy mennyit sírok, amikor egyedül vagyok?!

Gyermekkorára gondolt, gondtalan boldogságára a szülői házban.

Lelki szemei előtt leperegnek a mint kedves emlékei. Felelevenednek azok a képek is, mikor környezete hajtogatni kezdte, hogy ő már maholnap férjhez menendő nagy leány...

Történetünk korában a fiatal leánynak kevés szabadsága volt, jóformán semmi. Pillanatra sem maradhatott anyai felügyelet nélkül, még ábrándjait, gondolatait is szigorúan ellenőrizték.

Önálló véleményalkotásról szó sem lehetett, még életpórja megválasztásánál sem őt illette a döntés.

A leánytól, mikor férjhez akarták adni, inkább csak a forma kedvéért kérdezték: szereted-e, akarod-e?

A legtöbb esetben, több-kevesebb bőbeszédűséggel így szóltak hozná a szülök: -- Íme, ez az ifjú legény megtisztelte házunkat, feleségül kért téged, mi megfelelőnek találjuk öt, anyagilag is, emberileg is hozzád illik: tehát hozná mégy, ő lesz a férjed!

A szegény leány, -- mégha netalán voltak is titkos ábrándjai, vágyai -- önmegadással tudomásul vette szülői határozatát és ezentúl, kötelességszerűen úgy tekintette a kérőt, mint akit Isten fellebbezhetetlenül rendelt neki élete párjának, urának és parancsolójának.

A leány csak akkor, kivételesen nyilváníthatott véleményt, mikor a szülők valami okból röstellték a nekik sem tetsző kérőnek választ adni. Ilyenkor szíves-örömest hivatkoztak a szerelemre, hogy így, meg úgy, nem szabad erőszakolni a leányt, ha már egyszer szíve másfelé vonzza öt.

Hannenkamp tanácsnok uramnak kedvére való volt a fiatal Jeckel. Szeretetreméltó, kedves ifjúnak találta, aki jómódú családbál való, máris tanácsjegyző és a hivatalnoki pályán sokra viheti. Készségesen adta belegyezését, mikor Borbálát megkérte.

Borbálának volt egy régi álomképe: egy gyermekkori pajtás kedves emléke élt lelke mélyért, akihez ábrándos, szép, tiszta szerelem fűzte. A fiú korán elkerült a városból, katonának állott, a király szolgálatában.

A hadimesterség vagy dicsőséget hoz az egyénnek, -- vagy halált. Egy napon hírül hozták, hogy a gyermekkori pajtás vitézlő harcban hősi halált halt, nincs többé.

Megbízható hírnök hozta a gyászos hírt, aki a szeretett ifjút halálosan megsebesülve saját szemeivel látta lefordulni a lóról, ami igaz is volt.

Szegény Borbálának a sok sírástól majdhogy kiapadt a gyönyörűséges, szép két szeme!

Az idő a veszteség okozta nagy fájdalmát enyhíteni alig-alig tudta, de képes volt arra, hogy Borbála csalódott szívébe jövendő élete iránt a fásultság és közöny bágyadt érzelmeit belelopja.

A szülök kívánták, hogy Jeckel felesége legyen.

Borbála, noha nem szerette a jegyzőt és balsejtelmekkel teli előérzet is kínozta vergődő, álmatlan éjszakákon át, beletörődött a változhatatlanba és engedelmeskedett a szülői akaratnak.

Ameddig lehetett, halogatta a kézfogót, később az esküvőt is, de végre mégis Jeckel felesége lett.

Azzal a komoly elhatározással lépett férje hajlékába, hogy bár szerelem nélkül is, becsületes magyar asszonyhoz illően, odaadó, önfeláldozó, hűséges élettársa lesz neki, és mindenben teljesíteni fogja hitvesi kötelességét.

A mostoha élet többet követelt tőle, mint a szerelemnélküli házasság nagy, asszonyi áldozatát. Minden tekintetben csalódott férje egyéniségében, legfőképpen tiszta jellemében, ami egy önfeláldozó, kötelességtudó feleség számára a legelbírhatatlanabb teher.

Szerelem nélkül kálvária minden házasság melynek keresztjét asszonyi megadással hurcolni lehet: de megbecsülés nélkül valóságas pokol, melynek csak tövise és siralmas könnye van!

Borbálának kétszeresen nehéz volt sir kerületlen házasságának csalódásait tűrni, mert szülei iránti szeretete, kik Jeckelt a tisztesség, becsület és kötelességtudás mintaképének vélték, arra késztette, hogy némán, türelemmel elhallgassa előttük bánatát, nehogy fájdalmat okozzon ezeknek az aranylelkű, jóhiszemű embereknek, a keserű valóság feltárásával.

Erős lélekkel, martyr megadással viselte élete keresztjét. A sors azonban még keserűbb pilulát is nyeletett vele.

A gyermekkori ideál halálhíre tévesnek bizonyult. Egy napon, Keményfy László viruló egészségben, dicsőségesen tért meg szülővárosába lovasai élén, mint Mária királyné kedvelt, kiváltságolt kapitánya.

A szegény asszony sivár világába most már bujtogatva, lázítva tolakodott a gondolat, hogy milyen más lett volna az élet ennek a másik, igazi férfinak az oldalán, akihez ugyan eltemetett, de soha el nem múló, tiszta, igaz szerelem fűzi.

- Hej, de nehéz így az élet, tán jobb volna, nem lenni!...

Jeckelék háza a Fegyvertár utcában, a belvárosban, közvetlenül szomszédos volt a Keményfy házzal, melynek frontja ki a várkerületi sétányra szolgált.

Mindkét ház, mint általában akkor ezen a tájon valamennyi, ki az utcára emeletes volt. Hátul, a tágas udvar végén, lépcső vezetett fel a kertbe, mely bástyakert lévén, jócskán az utcák szintje fölött, emeletnyi magasságban csatlakozott a házak hátulsó falához. Olyan függőkert féle, szép, gondozott virágoskertek!

A kertoldalról a házak alacsony földszíntereknek látszottak, innét közvetlenül az emeletre lehetett bejárni.

Jeckel és Keményfy kertje háttal feküdtek egymásnak, élősövény határolta őket, úgyhogy át is lehetett bújni egyik kertből a másikba.

Borbála a lugasból átlátott a kapitány portájára.

Merengéséből vidám hangok riasztották fel.

A ház felől fürtös hajú, lihegő fiatal leányka, Borbála húga: Mártha ugrándozott a lugashoz, csicseregve, dalolgatva, nevetgélve.

Szelesen levetette magát az egyik kerti székbe.

- Otthon megint pöröltek velem csacsogta jókedvűen.

- Apus mindenáron komoly hölgynek szeretne már látni. Bosszankodott, hagy kikacagtam a komolykodó hivatalos mumusokat... A Szent Mihály bástyán valami szörnyű dolog történhetett a zsidókkal. A nemes tanács a zsidók pártját fogta s emiatt összerúgták a patkót a kapitánnyal. Apus is neheztel rá, mert állítólag kipellengérezte a városi urakat...!

Borbála érdeklődve tette le hímzését.

- Miért pellengérezte ki őket?

- Mit tudom én, nem értek az ilyenekhez, de valami nagy baj lehet! Elbiggyesztette száját.

- Különben is, ha megtette, jól tette, tudja ő mi kell és mi nem... Ezt állítottam otthon is. Összeszidtak érte, pöröltek, erre elszaladtam... és most itt vagyok, ragyogok!

A tizenhatévesek pajzánsága ragyogott az arcán. Hízelkedve bújt nénje ölébe.

- Cirógass úgy, mint mikor kicsi voltam!

Borbála kedveskedve babrált a dús, gesztenyeszínű fürtök között. Mártha pedig csacsogott.

- Gyönyörű kezed van, fehér, mint az alabástrom... szép is vagy, nagyon szép, sokkal szebb, mint én... az én orrom csúnya, nyerges, a tied szép sima, előkelő, te vagy a legszebb nő a világon... aki téged szeret, nagyon szerethet...!

- Bohó gyermek!

Mártha élvezte a simogatást és trillázott.

Hirtelen megkérdezte:

- Ugye csínos ember a kapitány? Te, komoly Boriska, milyennek találod öt? Ugye te is szereted?

Az asszony vérvörösre pirult.

- Hogyan kérdezhetsz ilyen csacsiságot?

- Miért ne? Ő igazi férfi, nemes, önzetlen, kemény... olyan kemény, mint az acél! Ha férfi volnék, olyan szeretnék lenni, mint amilyen ő ... kár, hogy nem férfinak születtem...!

Talpra ugrott, haját lesimította, hátul összefogta és méltóságos arcot vágott.

- Ugye szép férfi lennék... ezzel e Mátyás király orral?

Borbála mosolygott.

- És kétségtelenül komoly is!

- Oh, éppenséggel tudnék komoly lenni... de arra ráérek, nyolcvanéves koromban!

Fontoskodva magyarázgatta, miért felesleges a komolyság:

- Amíg a fiatal hölgyet tacskónak tartják, több mindenféle szabad, ami később tilos... nem igaz?

Csacsogása hirtelen elakadt.

A szomszéd kertben észrevette Keményfyt. Időközben jött ki a házból és most rózsafáit ápolgatta.

Mártha szempillantás alatt átbujt hozzá a kerítésen és előtte termett.

Szertartásosan meghajolt.

- Vitéz kapitány úrnak jelentem alássan, itt vagyok!

Nyakába ugrott, megforgatta.

- Ejnye adta kisasszonykája! -- tette a szigorút a kapitány. Morcos arcot színlelt. -- Ugyan ne tetesse magát, úgyis tudom nem bánja. Ma már egyszer úgyis megszidtak magáért!

Tovább forgatta a katonát.

- Mártha, Mártha, nem illik! -- hallatszott a nővére figyelmeztetése a szomszédból. A szeleverdi kissé megcsendesedett.

- Nohát, ha nem illik, jöjjön át Boriskához, igazoljuk magunkat!

Kezénél fogva húzta a kapitányt a kerítés felé.

- Bújjon át!

- Megállj te csöppség, üres kézzel nem mehetek! -- mondta Keményfy.

Leszakított egy feslő pünkösdi rózsát, aztán mindketten átbújtak a kerítésen. Keményfy a virágot Borbálának nyújtotta.

- Férjes asszony ugyan nem fogadhat el idegenföl virágot, de mi nem vagyunk egymásnak idegenek. Hát a régi barátság és Mártha kedvéért!

Borbála elfogadta, hajába tűztea virágot. Hálás pillantással jutalmazta a kapitány figyelmét.

A társalgás vontatottan indult. A rejtett bánat, melyet éles szeme az asszony arcán észrevett, a kapitányt lehangolta. Mártha hiába mesterkedett, hogy felvidítsa őket.

- Mi történt ma reggel kigyelmed és a tanács között? Mártha említette... -- kérdezte Borbála.

- Szomorú dolgok, kemény harc az igazságért, -- felelte Keményfy és elmondta a történteket, nem többet, sem kevesebbet, mint amennyit az illendő válasz követelt.

- Ilyenekről az uram nekem nem beszél. Csak azt tudtam, ma volt a temetés. Az uram akarta, hogy itthon maradjak. Szerettem volna virágot vinni, vigasztalni a szerencsétlen Hammernét. Az uram nem akarta, hogy érdeklődjem utána...

,,Az uram" és megint ,,az uram!" Panaszosan hangzott, mint egy lenyűgözött lélek lázongása zsarnoka ellen.

Kedvetlen borongás fátyolozott le rájuk, mintha nem is virágos tavasz, hanem felhőterhes, szürke ősz lenne.

Még Mártha is elcsendesedett. Ártatlan szíve aggodalommal telt meg. Bizonytalan sejtés kínozta.

Borbálához simult. Hirtelen kifakadt: -- Boriskám édes, te boldogtalan vagy?! Ez az áruló szó megfosztotta az asszonyt önuralmától. Sírva fakadt. Keményfy és Mártha megilletődve nézték.

Mikor Borbála végre mégis erőt vett magán, letörölve könnyeit meleg közvetlenséggel kérte:

- Közöttünk maradjon, örök titok...!

A kapitány bensőségesen szorította meg az asszony kezét.

- Bátorság és kitartás...!

Aztán mintha még akart volna valamit mondani, de elharapta a szót.

Borbála hálásan, hosszasan nézett a férfi szemébe. Lelkük tiszta, szent izenettel kapcsolódott össze.

Mártha figyelte őket és a pillantás, melyet váltottak, szomorú csalódásként szakadt érzékeny leányszívére.

Úgy érezte, hogy ábrándjai egy csapásra romba dőltek. Álmai elszálltak és elillant belőle a. gyermekes, játékos kedv... hirtelen megkomolyodott.

Mikor a kapitány nemsokára rá elbúcsúzott, Mártha szokása ellenére, pajkosság nélkül, kimérten köszönt el tőle.

Otthon szobájába zárkózott és csalódottan sírt.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu IX. rész  
A soproni zsidókapu X. rész
  2011-04-11 20:22:57, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu X. rész


XIV. Titkos tanácskozás.

A Zsidó utca legelején, a ghettó első háza a zsinagóga.

Ugyanaz a ,,zsidóház" sötét bejáróval, homályos szögleteivel, titokzatos helyiségeivel, amelyet már ismerünk. éppencsak négyszáz évvel korábbi állapotban, ami azonban lényeges különbséget nem jelent, mert a kemény kőfalak időállók, a piszok és a homály pedig minden korszakban egyforma szokott lenni.

Ott van a hatalmas, ívelt tölgyfakapu, közepén a kicsinyke, ugyancsak ívelt benyíló ajtóval.

Ott van a fedett lépcsőfeljárat, mindjárt a kapu mellett, fel az emeletre.

Ott vannak az udvar kövezetén a sakterolás pirosló vérnyomai, melyeket az új háziszolga, Pregler bácsi hiába söpröget, mosogat, nem tágítanak. Minek is!

Ott van az udvarlépcső alatt a szemétgödör csak éppen vasajtó nincs még rajta, szabadon illatozik.

A pince is ott van a ház alatt, kettős emeletével le a föld alá; ott a ,,Jákob kútja", a titkos falrekeszek, a gyanús zegzugok, vasajtók, limlomok és sötétség, titokzatosság fokozottabb mértékben.

Ott van az udvar végében, a bolthajtások alatt, a libaólak szomszédságában, a sakter ablaknélküli titkos helyisége, ahová csak benfentesek léphetnek be.

Talán még a kövér Riza is ott ül az emeleti ablaknál, mert egy hasonlóan meredő, kövér arc nézegeti Preglert, hogyan tesz-vesz az udvaron.

- Siessen, siessen, kedves Pregler, mert nemsokára kezdődik az imaóra hát egy-kettőre takarodjon! -- sürgeti az egyik vén zsidó.

Erre Pregler bácsi eldobja a seprűt, ahol éppen áll, hóna alá vesz két libát, melyek véres, mocskos tollakkal a sarokba dobva hevertek, megfogdossa a mellüket, elég kövérek-e, elégedettén bólint és kitakarodik a zsidóházból.

- Nu már megy, Pregler? -- kérdi a kapunál egy másik zsidó.

- Hogyne mennék, ha magukban akarnak maradni!

- Elvégezte már a dolgát, tiszta minden?

- Akár a puszta haleső után!

A zsinagóga kapuja előtt pár suhanc ólálkodik. Úgy tesznek, mintha hancúroznának.

Odébb, a saroknál, egy újabb suhanccsoport; mégodébb egy másik. Olyan, mintha valami célból összeköttetésben álló őrségeket alkotnának.

Észrevétlenül jelzik egymásnak, ha valaki jön, jelzik, ha valaki megy.

Még fent a padláson is kidugja valaki a fejét, nézegeti a suhancokat és vizsgálgatja a szomszéd utcákat.

A zsidó vének egymás után, az utcákon közönyösen csellengve és más-más irányból érkeznek a zsinagógába. Imaórára!

Kicsit lődörögnek az udvaron, ezt is, azt is nézegetve, aztán hirtelen beosonnak a metsző titkos helyiségébe. Az ablaknélkülibe!

Mögöttük fariglivel gondosan becsukják az ajtót. Ha új ember érkezik, sajátságosan kopogtatnia kell, mire szézám kinyílik.

A helyiség közepére gyékényt terítettek. A zsidók guggoló helyzetben rá telepszenek.

A sarokba kis, hordozható parázstartó van. Tüzét felszítják, hogy világítson, meg füstöljön is, sűrű, takaró füsttel.

Valahányszor az ajtót kinyitják -- éppen csak annyira, hogy egy ember beszorulhasson a résen -- belülről imaszerű mormogás hallatszik. Ha valaki véletlenül rájuk nyitna, guggoló, hajladozó, tornászó vénekét látna kuksolni a gyékény körül, akik iőöközönkint jajveszékelve, ortodox zsidó szokás szerint ilyen módon végzik esti, közös ájtatosságukat.

Az ajtó közelében, az udvaron az öreg Hündl Mánusch ténfereg. Egy szalmaszálat rág, nézegeti a falakat, az eget. Időközönkint elsétál a kapuig, kitekint. Éppen csak fejét dugja ki, aztán megint eltűnik, s tovább álldogál az udvaron.

Most a kapu elölt hancúrozó suhancok, birkózás közben nekiestek a kapunak. Az öreg Hündl eddig látszólag közönyös arca megélénkül.

Pár gyors lépéssel átszeli az udvart és a pince vasajtajánál terem. Kaftánja zsebéből hatalmas kulcsot vesz ki, mintha véletlenül történnék, megkoppantja vele a vasajtót, beledugja a zárba és nagy erőfeszítéssel kizárja. A rozsdás zár nagyot sikolt.

Ebben a pillanatban Mardochai rabbi fordul be a kapun, apró, gyors lépésekkel Hündlhez siet és mindketten eltűnnek a pincében.

Ugyanekkor az imádkozók közül az öreg Schächter kijön az udvarra. Hangos ima és jajveszékelés hallatszik a mögötte gyorsan bezáródó ajtón át.

Schächter most ugyanagy viselkedik, mint az elébb Hündl. Ő is szalmaszálat rág, nézegeti a falakat, az eget, csakhogy őrhelye a kapunál van és nem az udvarban.

Az udvar üres. A rabbi lakásablakából a merev női arc is eltűnt.

Pár perc múlva megnyikordul a pinceajtó vasszárnya.

Schächternek az orrát megcsiklandozhatta a szalmaszál, melyet rágott, mert hirtelen három hatalmasat tüsszent, mire a suhancok ijedten szaladnak el a kapu közeléből és kissé távolabb hancúroznak.

A kis kapuszárnyat, mely napközben mindig tárva-nyitva szokott lenni, valószínűleg a léghuzat behajtja, sőt be is csattintja. Az egyik suhanc odaszalad, birkózik a kilinccsel. Eltart majd egy percig, míg sikerül neki az ajtószárnyat ismét kitárni.

Ezalatt a pincéből hárman jöttek ki: Hündl, a rabbi, és Mendl Izrael, a zsidóbíró.

Nemcsak kijöttek, hanem gyorsan el is tűntek mindhárman a gyékényes helyiségbe s ott imádkoznak együtt a többiekkel. Schächter most már közvetlenül az ajtó előtt őrködik.

Éberen figyeli a kapubejáratot, az isméi ott hantorozó suhancokat. Keze a gyékényes imahelyiség ajtajának fakilincsén játszadozik, anélkül, hogy azt megzörrentené...

Bent héberül imádkoznak, azaz, hogy az előimádkozó, megfelelő szünetekkel hangosan mondja az imát... a szünetekben pedig, a vének tanácskoznak és Mendl adja az utasításokat.

- Aki megőrzi az ő száját, megtartja önmagát; aki pedig vakmerőképpen felnyitja az ő száját, romlása lészen annak... hangoskodik az előimádkozó.

- Ügyesen cselekedtél e te nemzetedért -- véli a zsidóbíró és szúró szemei Hündlre villannak a füstölő halvány fényében. -- A selyemruhák és az aranykösöntyű, melyekre vágyakozott, a zsinagóga utolsó padjában vannak Malka számára, elviheted neki. Az asszony hiú, hiúságát legyezgetni kell.

- A titok és a hallgatás Izrael erőstornya; mind az élet, mind a halál az ember nyelvének hatalmában vagyon... imádkozott tovább az előimádkozó.

- A puska hol van? -- érdeklődik az egyik vén.

- Ezentúl csak hárman tudjuk a rejtekhelyét, én, a rabbi és Hündl... feleli a zsidóbíró.

- Beleegyezünk -- mormogják a többiek.

Ismét ima következik, mialatt Mendl kaftánjából elővesz egy pergamenttekercset. Hatalmas pecsét függ rajta. A papíron sötét foltok vannak. Vér!

A sötétfoltos okmány láttára borzadály és izgalom vesz erőt a jelenlevőkön és az ima általános jajveszékeléssé erősödik.

Az alsó ijedtséget csakhamar elnyomja a kíváncsiság. Megcsendesedtek és feszülten. várják Mendl felvilágosító szavait.

A legtürelmetlenebb megkockáztatja a kérdést:

- Mit ízen benne a király?

- A tanácsnak jót, nekünk a legrosszabbat: kiűzettettünk, azaz, hogy csak kiüzettetnénk..!

- Égesd el, égesd el! -- követelik mindnyájan.

A nagy izgalomba ismét belevág az előimádkozó:

- Mint a tüz megégeti az erdőt, és mint a láng meggyújtja a hegyeket, aképpen kergesd őket, a mi ellenségeinket, a te szélvészeddel és a te forgószeleddel veszesd eszüket nekik...

- A láng a mi szövetségesünk! mondja a rabbi.

Átveszi Mendltől a királyi okmányt és a füstölőn meggyújtja azt.

Egy darabig lobogó fény világítja a sápadt arcokat aztán szétszórják a pernyét. -- Most már nem tudhat róla senki!

- Mi legyen tovább? Hátha kutatják? -- Mendl utazzék haladéktalanul Budára, vegye meg a tárnokmester jóindulatát, vegyen meg mindenkit, ha kell, akár a királyt is, hagy felejtsék el, mi volt ebben a papirosban -- tanácsolta a rabbi.

Javaslata általános, lelkes helyeslésre talált.

- Már holnap utazzon ..!

- Vigyen magával kétezer aranyat, hogy vonják vissza a rendeletet, ha nem muszájna emlékezni rá..!

- Háromezret vigyen... s ha kevés, ígérjen többet!

- Meg lesz! -- ígérte a zsidóbíró. -- A királynak pénzre van szüksége. Fenyeget a török, katona kell és fegyver. Nándorfehérvár már elesett és a törők elözönlötte a Szerémséget...

- ...és le fogja győzni az országot, mert a főurak nem fegyverkeznek, hanem mulatnak! -- toldotta meg a rabbi.

- A budaiak adjanak nekik több pénzt, hadd dőzsöljenek és ne gondoljanak másra -- gúnyoskodott az egyik öreg. -- Romok között tenyészik a mi hatalmunk!

- Zavart, úgy-úgy, nagyobb felfordulást! -- helyeselték a többiek.

- És itthon mi legyen tovább, rabbileben?

Mardochai torkát köszörülte. -- Kemény dió!

Mendl valósággal ráförmedt apósára. -- Miért lenne kemény? Bátran -- bele kell vágni, mitől félünk, mikor minden sikerül. Azt az acsarkodó kutyát el kell tenni láb alól és kész!

Erre a kemény szóra valamennyien megszeppentek. Általános rémült feljajdulás felelt.

- Elég a vérből, mert felkiált az égre! -- vélte a vének közül a legöregebb.

A többiek is helyeseltek a legvénebbnek. Még a rabbi is rábólintott.

Ez láthatóan bosszantotta Mendlt. Mérgesen mondta:

- Nu hát jó, hagyjátok élni a kapitányt, hadd kösse a nyakatok köré a hurkot. Mert amibe ő egyszer beleharapott, nem engedi ki a fogai közül..! Tán tagadjátok, hogy gyanakszik ránk is, meg a jegyzőre is és nyomoz?

- Ach váij, ach váij, ez sajnos igaz! -- Nu akkor?... Nem kell újból elővenni a puskát, másképp is lehet valakit kiteríteni..!

- Beszélj Mendl!

- Teszem azt, másvalaki végezné el helyettünk.

- Kicsoda?

- Ma délután, alig egy-két órával ezelőtt, a kapitány együtt volt a Jeckelnével a kertben. Átment hozzá és szerelmesen néztek egymásra... mi következik ebből?

Mindnyájan érdeklődve felfigyeltek. Mendl elégedetten vette tudomásul, hogy ismét ura lett a helyzetnek. Műszünettel felcsigázta az érdeklődést.

- Beszélj már no! -- sürgette a rabbi. -- Nu, türelem, türelem... Ugye, mégis csak jó a Mendl Izi a háznál?

- Senki se bántott, csak megijedtünk az elébb!

- Nohát azt mondjátok meg nekem, nem lehet-e valakiben felpiszkálni a féltékenységet... ehhez ért a mi Gundánk ám?!

...Aztán... a jegyző tudja, hogy a kapitány a nyomában van. Tudja jól, hogy vagy szabadul tőle, vagy előbb-utóbb csapdába kerül a róka! A kapitány fojtogató kezébe, onnét pedig számára a hóhérhoz vezet az út.... az árulás büntetése halál!... Értitek már: nem mi, hanem ő?!

- Okos gondolat...- kitűnő eszme! Hhelyeseltek a vének.

Mendl kajánul mosolygott.

- Gunda ismét munkába lép, felpiszkál, semmi több. A megcsalt férj, vagy ha jobban tetszik neki, a megrémült áruló megszabadítja önmagát az egyik, de a legnagyobb, a legveszedelmesebb ellenségétől... és ezzel mi is megszabadultunk tőle. Nem igaz? Egyszerű, mint egy pofon és mi nem csináltunk semmi veszedelmeset!

A javaslatot örömmel fogadták el, a részleteket megtárgyalták és ezzel a tanácskozás véget ért.

A rabbi kinézett a kapun, mire a suhancok fejvesztetten szétszaladtak. Valamennyien. A távolabbiak is.

A vének egyenkint távoztak.

Mánusch, a rabbi és Mendl utoljára maradtak. Schächter a kapunál őrködött még pedig kívül. A léghuzam ismét behajtotta a kiskaput.

Ezalatt hárman eltűntek a pincében és később csak ketten jöttek ki onnét.

Negyedóra múlva Mendl, a Mánusch zsidó házának a kapuján lépett ki, amely ház harmadik szomszédja volt a zsinagógának.

Az utcán szembetalálkozott az estéli imáról hazatérő Mánuschsal. Úgy köszöntötték, mintha már régen nem látták volna egymást.

Senki sem mondta volna, aki így látta őket, hogy együtt voltak az esti imánál!

XV. Egy sikertelen megtorlási kísérlet.

Sopron, mint az ország határszélének a kulcsa, a XVI. század elején a királyi jövedelmek számottevő tényezőjévé vált.

A külhoni kereskedők, akik tömegesen jöttek az országba, áruikat itt vámoltatták el. Ez a vámpénz, harmincad néven, a királyi kincstárba folyt be.

Mária királyné, eljegyzése alkalmával, kétszázezer magyar forintot kapott nagyapjától, Miksa császártól jegyajándékul. Ezért Ulászló király, fia Lajos nevében, évi huszonötezer magyar forint járadékot volt köteles Mária számára biztosítani magyarországi jószágokból.

Így városok és más birtokok jutottak életfogytiglan a királyné birtokába. Sopron városnak, mint só és áruberakodási helynek a jövedelme is őt illette.

Akkor a város környékén a köz- és vagyonbiztonság nem volt a legjobb, mint ahogyan ez olyan helyeken előfordulni szokott, ahol nagyértékű árúk tódulnak össze.

Útonállók és rablócsordák örökös garázdálkodásának meggátlására, melyek nem egyszer magát a várost is veszélyeztették és a polgárságot békés munkájában akadályozták, a királyné katonaságot helyezett a városba. Ennek a fegyveres erőnek persze az a feladata is volt, hogy Sopront minden eshetőségre biztosítsa s királynészámára.

A királyné a csapatok fölötti vezényletet egy soproni születésű, hűségében kipróbált hívére: Keményfy László kapitányra bízta.

A város és a polgárság a királyné katonáit örömmel és hálával fogadta, mert ezek csakhamar rendet teremtettek és a vagyonbiztonság helyreállott.

De éppen azért, mert a katonaság s különösen az erélyes Keményfy jelenléte következtében megszűnt a közvetlen veszély s a régi rablások is feledésbe mentek, viszont a katonaságot a városnak és a polgárságnak kellett eltartani: a soproniak csakhamar ráuntak a dicsőségre.

Mivel rablás most már úgy sincs, a katonaság pedig sok pénzbe kerül, hát ezek Is mehetnének. Ez volna a legolcsóbb!

A nemes városi tanács nagyon neheztelt Keménytyre, hogy a tetemrehívással a nép előtt kipellengérezte öt.

Ezzel bizony tagadhatatlanul megingott irántuk a bizalom és a tisztelet is kisebbedett.

A tanács tekintélyét visszaszerzendő, azzal akarta a polgárság elismerését újból kiérdemelni, hogy a katonai terhek megszüntetését és a katonaság eltávolítását vette tervbe.

A teendők megtárgyalására a tanácsot bizalmas értekezletre hívták össze.

E tanácsülésen a kedélyek rendkívül izgatottak voltak. A zsidó kérdés háttérbe szorult, mintha egyáltalában nem ezek a városvezetők lettek volna azok, akik nemrégiben elkeseredett felirattal fordultak a királyhoz, hogy Sopronból távolítsa el a zsidókat.

A Hammer féle gyilkosság eleinte szóba se került. Mintha a díszes temetéssel végleg elintézték volna az ügyet. A felszólalók egyöntetűen a kapitány és a katonaság ellen dörögtek, hogy így, meg úgy, milyen fölösleges teher jelenlétük a városnak és eltávoztatásuk már csak azért is célszerű volna, mert magatartásuk, különösen Keményfy kíméletlen modora egyenesen veszélyeztetik a város békéjét, nyugalmát.

A tanácsurak túlnyomó többsége helyeselte azt a javaslatot, hogy írjanak Mária királynénak könyörgő levelet, vezényelje el Sopronból katonáit a város nyugalma érdekében. Ittmaradásukra nincs többé szükség; a közbiztonság már helyreállott, a királyné jövedelmeinek biztosítására pedig a tanács hajlandó egyetemleges felelősséget vállalni, ha őfelsége teljesíti alázatos, égetően sürgős kérelmüket.

A felirat elküldését már-már elhatározták, mikor az öreg Hannenkamp tanácsnok szólalt fel.

Szavai bombaként hatottak.

- Érdemes uraim, hát már egyáltalában nem érdekel bennünket, vajon mit felelhetett őfelsége a király arra a könyörgő levelünkre, melyet Istenben boldogult Hammer vitt Ligetfalura?

A meglepett tanácsurak úgy bámultak rá, mintha idegen csillagzatból hullott volna le közéjük.

A méltatlankodás moraja zúgott a tanácsteremben.

- Hát kegyelmed számára most ez a legfontosabb kérdés?

Hannenkamp nem helyeselte a kapitány eljárását, -- de mentől tovább gondolkozott a történteken, annál kevésbé tagadhatta meg a kemény katonától az elismerést, hogy az igazság védelmére cselekedett és még a hatalom birtokosait sem kímélte a dolgok tisztázása érdekében. Az igazság kíméletlenség, kiderítése valakinek feltétlenül fáj, ménkülönben nem is kellene kutatni, maga magától kibújna a zsákból!

Hannenkamp felszólalására Iván polgármester erősen ráncolta homlokát.

- Hivataltestvérem, érdemes és tisztelt tanácsbeli uram, lehet most nekünk fontosabb tárgyalnivalónk, minthogy a szégyenletes sértést, amely rajtunk esett, a nemes tanács gyilkossággal való megvádolását, magunkról lemossuk és a rágalmazót bíráinak adjuk át? Hát lehet-e?

A tanács urai kórusban ismételték a kérdést:

- Hát lehet-e?

Hannenkamp nem hagyta magát megfélemlíteni. Rendületlenül folytatta:

- Érdemes urak, sokszor voltunk már így, hogy méltó haragunkat a zsidók hízelegve alázatos viselkedéssel meg bírták engesztelni... utána azonban mindig megcsalatva éreztük magunkat. Én az igazság érdekében igenis, fontosnak tartom megtudni, mit felelt király őfelsége a város erélyes hangú petíciójára?

A tanácsurak rosszallólag csóválták fejüket. Néhány pisszegés is hallatszott. Hannenkamp nyugodtan ült helyén, karjait a szék támláján nyugtatva. Tekintetét lassan, fürkészve jártatta körül tanácsnoktársain.

Pár pillanatig zavart csend uralkodott. Majd ismét a polgármester szólalt meg.

- Keményfy kapitány nyilvánosan, a néptömeg előtt, gyilkossággal vádolta meg Sopron szabad királyi város tanácsát. Újból kérdem, lehet-e a megtorló lépéseknél fontosabb tárgyalnivalónk?

- Bizony nem lehet! -- helyeselteké az urak.

Ámde Hannenkamp nem osztotta véleményüket. Lassan felállt, hogy nyomatékosabban felelhessen a polgármester kétszer ismételt kérdésére.

Ökölbeszorított két kezével az asztallapra támaszkodott, előrehajolt és így dörögte szavait.

- De igenis, hogy ,,lehet", sőt ez a kötelességünk!

Néhányan izgatottan felugráltak. A polgármester megkongatta az asztali harangot. -- Nyugalmat kérek, uraim! Szinte gúnyosan kérdezte Hannenkamptól:

- Kíváncsivá tett bennünket érdemes társunk, tanácsnok-úr vajon a sértett becsületnél mi lehet előbbrevaló?

Hannenkamp nyugodtan állta a szemrehányó tekintetek pergőtüzét.

- Nagytiszteletű polgármester uram, tekintetes tanács! Tudom, hagy a tanács becsülete az én becsületem is, de sem az önökén, sem az én becsütetemen csorba nem eshetett, mert nem lehet rágalom az, amit maga az Isten ítélt.. A kapitány közhírré tette a halott tanúságtételét, ami igaz, mert a tanács megjelenésekor szemünk láttára megindult a vérzés. Mindnyájan láttuk!... Ember nem láthat bele a mások szívébe. Az istenítélet nem azt mondta, hogy a tanács gyilkolt, csak azt, hogy a gyilkos mi közöttünk van. Kérdem, mer-e az érdemes tanács az Úr szavával szemben mindegyikünkért külön-külön szavatosságot vállalni?

Síri csend követte a súlyos szavakat. A szemek a földre meredtek. Voltak, akik elsápadtak, különösen egy.

Hannenkamp folytatta:

- Ebben a teremben mindig az igazság szavai hangzottak, erre büszkék vagyunk. Most is igazságot kell cselekednünk, amikor kénytelenek vagyunk magunk fölött ítélkezni! Uraim, a legsürgősebb kérdés, amely fölött döntenünk kell, hogy kinek állhatott érdekében a királyi okmány eltüntetése, melyet alázatos feliratunkra Hammer minden bizonnyal magával hozott akár kedvező, akár kedvezőtlen volt a nekünk adott válasz?

Néhányan a tanácsnokok közül láthatóan gondolkozóba estek. Jeckel, városi tanácsjegyző azonban türelmetlenül kiáltott fel:

- Ez a kérdés már el van döntve, a tények a katonaság ellen bizonyítottak. El kell őket távolítani, a városból. mert erőszakosak és a köznyugalmat veszélyeztetik!

Izgalmában valósággal rikoltozott. Mindnyájan meglepetve néztek rá.

- Kedves vőm uram, most már várja meg türelemmel, amíg elmondom mondókámat -- válaszolta Hannenkamp. -- Öreg ember tudja miért beszél!

Az ablakhoz ment és kitárta a tanácsterem azon ablakát, melyen keresztül a fák és házak fölött el lehetett látni az Anger-rétre.

A céhek itt szokták tartani közös gyűléseiket, ha különleges, fontos tárgyalnivalójuk volt. Az ilyen tömegösszejöveteleket ,,szabad gyűléseknek" nevezték. Ritkán fordultak elő. Rendszerint akkor tartották őket, ha a polgárság elégedetlen volt a tanáccsal és változást követelt a városi kormányban.

Így az Anger-réti népgyűlés mindig riadalmat keltett és nagy fejtörést okozott a tanácsnak.

Sűrű tömeg hullámzott most is az Angeron s mikor Hannenkamp, a nyitón ablakon át felhívta a tanács figyelmét a készülő veszedelemre, bizony jócskán elsápadtak az arcok és a tanács urain nagyfokú nyugtalanság vett erőt.

- Mi történik ott?

- Bizony, bizony uraim... a tömeg és a közvélemény hangja percenkint változhatik! Tegnap a város közönsége még tehernek érezte a katonaság jelenlétét, ma már azonban a tanács a legsúlyosabb hibát követné el, ha meghozná az itt tervezett határozatot és a katonaság ellen fordulna. Engem, mint a céhek védnökét és szószólóját, ugyanezen órára tanácskozásra hívtak az Anger-rétre. Önök nagyon jól tudják, hagy a nép gyülekezése az Angeron ősidőktől fogva veszedelmet jelentett a tanácsnak és legtöbbször bukását is okozta.

- S én nem tudok erről a gyülekezésről? -- kiáltotta ingerülten a polgármester.

- Nem az én hibám igentisztelt polgármester uram! Megválasztása alkalmával éppen a tanács kedvezett a népnek azzal, hogy előzetes bejelentés nélküli, szabad gyülekezést engedélyezett a céheknek és a gazdapolgároknak is. Én pedig, mint szószóló, besúgással nem gáncsolhatom el az alkotmányos. jogot...!

A polgármester türelmét vesztve öklével csapott az asztalra:

- Hát dolgozzék a tanácsnok úr mindnyájunk ellen!

Hannenkamp még ezt a sártó kifakadást is higgadtan fogadta. Folytatta mondókáját.

- Nem mentem a gyülekezésre, idejöttem, hogy a tanács ügyét szolgáljam és felvilágosítsam kigyelmeteket egyről-másról, nehogy az indulat jóvátehetetlen cselekedetekre vehessen rá bennünket. A helyzet más, mint amilyennek azok látják, akik a katonaság eltávolítását erőltetik azzal a szándékkal, hogy a polgárságnak kedveskedjenek. A céhek a gyilkossággal változatlanul a zsidókat gyanúsítják és -- sajnos olyan hírek is keringenek, émelyek egyáltalában nem hízelgők a tanácsra!

- Halljuk, halljuk!

- A polgárság mindenekelőtt tisztázva óhajtja látni, mi okozta a tanács pálfordulását? Tegnap még ki akartuk űzni a zsidókat a városból, ma pedig már azzal sem törődünk, mit felelt a király? Általános vélemény, hogy Hammert azért gyilkolták meg, -- kik? az érdekeltek! -- hogy a király válaszát megkaparintsák és eltüntessék a nyilvánosság elől..., hogy még a tanács se tudjon róla... Uraim, legyünk őszinték, van értelme ennek a feltevésnek? Úgy vélem, van!

A szavak pörölycsapásként hullottak a tanács fejére és az előbb még, más véleményű urakat mindjobban a szónok pártjára térítették.

- De tovább is van, -- folytatta Hannenkamp. -- Aggodalom fog el, amikor ezeket szóvá teszem, de méltóztassanak elhinni, mindnyájunk érdeke, hogy beszéljünk a dologról. Tegnap ,,valaki" egy ruhára való brokátselymet küldött ,,ajándékba" a feleségemnek. A küldönc, bárhogyan vallattam is ót, nem árulta el megbízója nevét, annyit mondott csupán, hogy nőm viselje egészséggel a ruhát és majd alkalomadtán maga a kereskedő jön el hozzám, hogy megmagyarázza, mi indította őt erre a különös figyelemre...

Az urak lélekzetvisszafojtva, feszülten figyeltek.

- Az ,,ajándékot" természetesen nem fogadtuk el. A küldönc visszavitte a csomagot. Titokban megfigyeltettem... a zsidóutcába fordult be!

E kijelentés az urakat nagy zavarba hozta, mert hasonló eset történt mindegyikükkel. Ismeretlen jótevők az elmúlt napokban a városi urakat valósággal elárasztották értékes ajándékokkal. Selyem, posztó, vászonnemű, szőnyeg, keleti fűszerek, drága-illatosítók és ehhez-hasonlók kerültek elő a titokzatos csomagokból.

Némelyik háznál észre se vették, hogyan került oda a csomag, egyszerűen ott volt... Aztán, több helyen az ajándékokat el is fogadták...!

-. Igen kellemetlen a dologban, -- folytatta Hannenkamp észrevehető éllel hogy a polgárságnak is feltűntek a csomagot vivő küldöncök. Silberbrand és Sartori mesterek közölték velem, amikor a gyülekezésre meghívtak, hogy szavahihető emberekkel figyeltették a küldöncöket és azt is tudják, ki fogadta el az ajándékot és ki nem...

A polgármester halálsápadtan, szótlanul ült a helyén. Hannenkamp felfedezése szinte elkábította.

Egyik este Mendl Izrael zsidóbíró járt nála Jeckel jegyzővel. Mendlnek sürgősen kellett Budára utaznia és útlevelére pecsétet kért. A polgármester különös méltányosságból hivatalos órán kívül, nyomban elintézte az ügyet.

Hálából Mendl egy anyakecskét küldött neki ajándékba két gyönyörű gidával és a feleségét is meglepte egy rend damaszt asztalneművel. Gyanútlanul elfogadták, sőt... az egyik gidát a polgármester vágásra el is küldte a mészároshoz.

Iván uram homlokán hideg verejték gyöngyözött. Hannenkamp szavaira úgy megrémült; hogy gallérját fel kellett gombolnia.

- Uraim, ezek borzasztó dolgok! Nyögte kínosan.

Több tanácsnok arcán hasonló rémület látszott.

Ezt az általános ijedelmet látván, Jeckel jegyző szinte meglepően felvidult.

- Ugyan kérem, sohasem olyan fekete az ördög, mint amllyennek festik! Nem kell annyira sötéten látni a dolgokat. -- Iván uram, kigyelmed majd felvilágosítja a céheket, hogy félreértén történt. A kézművesek szeretnek apróságokat felfújni, meg kell őket nyugtatni..., s ha netán mégis tovább zajonganak, az ártatlanul gyanúsított zsidók jóvoltábbl van felesleges pénzünk, adunk nekik soronkivüli munkát és mindjárt elfognak hallgatni ..! Ismerni kell őket! Az irigység beszél belőlük...!

Jeckel léha szavai kissé eloszlatták a nyomasztó légkört. Elénk tárgyalás kezdődött, de sem Hannenkamp, sem a szigorúbb jellemű tanácsurak nem szóltak bele.

A polgármestert mintha kicserélték volna, lekötelező kedvességgel mondta Hannenkamp uramnak.

- Az előbb félreértettük kigyelmedet, csak most tudjuk, értékelni igazan gondos előrelátását, nagy és kiváló szolgálatait. Igaza van, tanácsnok uram, nemcsak a város közönségének, de nekünk, az igazság képviselőinek is nagy szükségünk van a katonaságra és különösképpen Keményfy kapitány úr jóindulatára, támogatására... Első dolgunk, elmulaszthatatlan kötelességünk, hogy teljes fényt derítsünk a gyilkosság körülményeire és megállapítsuk, kaptunk-e és milyen választ király őfelségéhez benyújtott alázatos könyörgő levelünkre!

Az urak a tanácskozás e meglepő fordulatát megelégedéssel vették tudomásul. Alaposan meghányva-vetve a dolgokat, felkérték Hannenkampot, mint a céhek szószólóját, hogy közölje a céhekkel a tanács határozatát és nyugtassa meg őket.

A véghatározatot így fogalmazták meg:

- A tanács álláspontja, hogy a zsidó nem mentesek a gyanú alól, hogy ismeretlen módon eltették a kurírt láb alól. Hammer petíciót vitt a királyhoz, melyben a tanács a zsidóknak a városból való kiűzetését kérelmezte. Ha a gyilkos kétségtelenül fel nem deríthető, egyedül a zsidók gyanúsak, mert a válasz eltüntetése érdekükben állott. Miután a zsidók e királyi kamarához tartoznak a király emberét, Keményfy kapitányt kéri fel a tanács a való igazság kinyomozására. Egyúttal Pulendorfer Mihály városbíró a város képviseletében felküldetik Budára a királyhoz azon célból, hogy a történteket megjelentvén, a város kérvényére adott választ ott megtudakolja és ezzel az ügy teljes felderítéséhez az igazság súlyával hozzájárulni kötelességének tartsa!

XVI. Az Anger-réten.

A tanácsülés befejeztével Hannenkamp az Anger-rét felé ballagott, hogy a céhekkel közölje a határozatot.

Pulendorfer és Jeckel elkísérték egy darabon.

Egy ideig gondolatokba mélyedve, szótlanul haladtak, majd a városbíró hümmögni kezdett, megállt, felkiáltott:

- Baj van!

- No?

A városbíró zavartan vakargatta füle tövit.

- Azzal, hogy hivatalosan is gyanúba fogtuk a zsidókat, a tanács saját magát pecsételte meg! Bizony, bizony, kedves kartárs uram jó sűrűre habarta a levesbe a rántást...

- Hogy értsem ezt, városbíró uram?

- Mi annakidején, azt a bizonyos határozatot, hogy a király űzze ki a zsidókat a városból, szigorúan bizalmas ülésen hoztuk. Nem volt jelen azon senki más, csak hivatalos titoktartásra esküt tett képviselő. Már most, ha a zsidók gyilkolták meg Hammert, hogy elvegyék tőle a válaszokmányt, tudniok kellett, mi célból küldtük őt a királyhoz. Ha pedig megtudták a bizalmas határozatot, akkor...

- Hm, hm! -- hümmögött most már Hannenkamp uram is -- és hirtelen visszagondolt a beszélgetésre Keményfy kapitánnyal, az ,,Egyetértésben", amely őt annyira felháborította, hogy a zsidóknak besúgójuk van, hivatalbeli valaki.

- Bizony, tanácsnok uram, ha a zsidók a bűnösök, a tanácsban valaki áruló van...! Hannenkamp homlokán kiütött a verejték.

- Még elgondolni is borzasztó!

A városbíró világos következtetésére Jeckel is elsápadt, de csakhamar összeszedte magát. Mosolygott.

- Nemzetes uraimék, miért éppen tanácsbeli legyen az a bizonyos ,,áruló"?

- Hát vajon kicsoda?

- Azt már én magam sem tudnám megmondani... de a tanács tagjait sem lehet jogosabban gyanúsítani, mint bárki mást, aki ugyancsak jelen volt azon a bizalmas ülésen... Nem igaz?

Mindketten elértették, hogy a jegyző Keményfy kapitányra céloz.

A tapintatlanság kellemetlenül érintette őket. Egész más ám azt mondani: ,,valaki közöttünk áru" és megint más határozott személyre célozni!

- Öcsémuram következtetése sántít, vélte szigorúan az öreg jogász. -- Ha a zsidók tudtak a dologról, csakis tanácsbeli árulhatta el, én, kigyelmed, vagy másvalaki, akárki...
Éppencsak a kapitány nem. Miért? Mert a halott sebvérzése nem a kapitány hanem
a tanács előtt indult meg!

Jeckel ajkába harapott. Igyekezett kivágni magát.

- Ugyan kérem, városbíró uram, felvilágosultabb ember előtt nem lehet érv a boszorkányság. Már Kálmán királyunk kimondta: strigae non sunt... boszorkányok nincsenek... A vérzés megindulása vagy merő véletlenség, vagy szemfényvesztés... talán komédia valaki érdekében..!

Ezért a pökhendi kijelentéséért Hannenkamp lesújtó tekintettel mérte végig. Most először érzett iránta valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet.

- Vőm uram, nem szeretem hallani az ilyen istentelen beszédet. Semmi sem történik ok nélkül, ekkor sem, ha előttünk netán az okok rejtve maradnak is. Isten áldja meg uraimékat, most már sietek!

Elváltak. Az Anger-réten igen puskaporos volt a hangulat.

Jóllehet a céhek egyetértettek a tanácsnak azzal a határozatával, hogy a zsidókat a városból el kell távolítani, mert léha viselkedésükkel és vesztegetéseikkel megmételyezik a polgárság szigorú erkölcseit, a tanács határozatlansága felbőszítette őket.

Ha már szigorú eljárást tartottak szükségesnek a zsidók ellen, miért tértek el nyomban eredeti szándékuktól, mihelyt ezek aranyakat csörgettek?

Ez a hirtelen irányváltoztatás fölöttébb gyanússá tette a tanács magatartását.

A bátrabbak nyíltan ki is mondták:

- A zsidók megvesztegették a tanácsot! Kiteregették a titkos ajándékok ügyét is, hogy a polgármester egy anyakecskét fogadott el a zsidóktól két gidával és a tanácsurak közül is többen elfogadták a megvesztegetésre szánt küldeményeket.

Óriási felzúdulás tört ki a nyilvános leleplezésekre. Fenyegetések hangzottak, a tömeg a városháza elé akart vonulni, hogy hivatalukból elcsapják a saját zsebükre dolgozó, megbízhatatlan, ingatag városvezetőket.

- Gyilkosok! Le a tanáccsal, a zsidók cinkosaival!

A céhmestereknek minden tekintélyüket latba kellett vetni, hogy az általános izgalmat kissé csillapítsák és a készülődő népítéletet elhárítsák a tanács fejéről.

- A céhek a szigorú rend és a fegyelem képviselői, mérsékeljük hát magunkat emberek! Legyenek nyugodtak, se a gyilkosságot, se a vesztegetési szándékot nem viszik el a zsidók szárazon. A céheknek van szószólójuk a tanácsban, akiben mindnyájan megbízunk, legalább addig uralkodjunk a szenvedélyeken, míg Hannenkamp tanácsnok megérkezik és referál!

Hannenkamp általánosan népszerű ember volt, így az érvelés hatott, a tömeg megcsendesedett.

- Ő való polgármesternek, őt nem lehet megvesztetni!

- Jó, várjuk meg Hannenkamp tanácsnok urat, emberek! Aztán határozzunk...

A felzaklatott hangyaboly kissé elpihent. Vártak.

Viruló tavaszi nap volt, a réteken milliónyi virág pompázott.

Az Anger szomszédságában, az országúi túlsó oldalán, magaslat tövében, egy téglaverő telep húzódott.

A tégláknak való vályogot a hegyoldalból vájták ki, úgyhogy idővel toronymagas, meredek szakadék képződött, keskeny párkányokkal.

Az eső lemálasztotta ezeket a kiugrásokat és csúszóssá tette őket, járhatatlanokká.

Az Angeren várakozó iparosság figyelmét egy izgató látvány kötötte le. Csakhamar halálos csendben, mindnyájan egy pontra meredtek.

A téglaverő meredek oldalfalán, fent a magasban, a csuszamlós párkányon egy női alakot lehetett látni.

Rikító színű tarka kendő volt a vállára vetve, lenge ruháját lobogtatta a szellő. Aranyszőke hajába piros pipacsokból koszorút font. Kezében egy ágat tartott, melynek végére bogáncsból és királydinnyéből jókora töviskoronát kötött.

Ingadozó lépésekkel haladt a partszakadás szélén s a töviskoronás botot kinyújtott karral lóbálta a feje fölött.

Olyan volt, akár egy holdkóros, álomban járó, aki észre sem veszi a veszélyt, melyben állandóan forog. A nézőkben meghűlt a vér. Minden pillanatban várni lehetett, hogy a nő lebukik a szédületes mélységbe és agyon zúzza magát.

Az emberek felismerték. A meggyilkolt Hammer megtébolyult, szerencsétlen özvegye volt.

A szegény asszony, lelki borulatában, állandóan a mezőkön járt-kelt, hogy keresse és megtalálja férje gyilkosát. Eközben tévedhetett erre a veszedelmes partra.

Néhányan kalapjukat lóbálták, és kiáltoztak, hogy figyelmeztessek a veszélyre, de a tapasztaltabb öregek csendre intették őket.

- Nem szabad felébreszteni, mert lezuhan!

Így a tömeg kínos csöndben, borzadva leste az asszony mozdulatait.

Isten keze óvta, szerencsésen átjutott a veszélyes szakaszon, és mintha csak most vette volna észre a tömeget, integetve közeledett feléje...

Hátborzongató gyászos hangon valami halottas éneket énekelgetett.

Az országút közepén megállt. Kutatva jártatta körűi zavart tekintetét, mintha valamire várna. Percről-percre izgatottabban viselkedett.

Hirtelen elsikoltotta magát:

- Idenézzetek emberek... itt jön közétek a piros halál... itt jön végre a gyilkos, akit kerestem, akit vártam...

Egy kutyafogat fordult ki a téglavetőből az útra. Egy lengő szakállú, bozontos hajú rőt zsidó tolta hátulról a rakományt.

A tébolyodott asszony kiabálva, rikoltozva, vad fúriaként rontott rá és fékevesztetten kezdte agyba-főbe verni a töviskorbáccsal.

- A gyilkos... a gyilkos... segítség! A zsidó holtra válva, karjait rémülten az ég felé csapta és térdre roskadt. Jajgatott, jajveszékelt, ahogyan torkán kifért.

- Jehova, irgalom! Hammerné megállás nélkül csapkodta. -- Öljétek meg, óh öljétek meg, ő az uram gyilkosa!

A meglepetés rémületét a tömeg dühe váltotta fel. Nagy kavarodás támadt.
Öklökkel, fütykösökkel rontottak a zsidóra, ütötték, verték, úgy hogy pillanatok alatt ellepte a vér.
Orrán, száján bugyogott ki a népítélet nyomán.

A tömeg biztosan agyonveri; ha időközben Hannenkamp tanácsnok oda nem érkezik.

- Eszeveszettek, mit cseleksztek?!

- Igazságot szolgáltatunk, nemzetes uram ezért a szerencsétlen asszonyért -- kiáltotta az egyik mesterlegény.

A tanácsnok visszaszorította a támadókat.

- De emberek, ez nem igazság! Nézzétek, ez Hündl Mánusch, a szerencsétlen zsidó, akit Hammer gyilkosai szintén kifosztottak és akinek a fiát is félholtra verték.

A támadók rádöbbentek az ,,igazságra" és szégyenkezve elhúzódtak.

E kínos jelenet hatása alatt csendben folyt le a népgyűlés további része.

XVII. Üldözések.

Pregler bácsival a zsidók úgy bántak mint a hímes tojással. Nagyon megszerették és látszólag igen nagy bizalommal viseltettek iránta.

A zsidóutcának valóságos mindenese lett. Alig volt ház, ahol ,,apró" szolgálatait igénybe ne vették volna. és készségesen és lelkiismeretesen végezte a rábízottakat.

Főteendője a söprögetés volt. Hol ide, hol oda hívták nagytakarítást végezni az udvarokon és a lépcsőkön.

Pregler bácsi szívesen ment, bárhová hívták. Szeretett összeköttetéseket szerezni. Egy-kettőre ismerte az egész zsidó utcát és benfentes lett mindenütt.

- Nu, hogy van megelégedve az alkalmaztatással, meg a jövedelemmel, nu meg persze a libuskákkal is a tréflire vágottakkal? -- kérdezte egy alkalommal a rabbi.

Pregler természetesen a barátságos felét fordította a rabbinak.

- Köszönöm kérdését, rabbileben, meg volnék elégedve, csak már ráuntam a libapecsenyére, minden nap legalább kettőt lenyelni egy kicsit sok. Káti meg a gyerekek is már undorodnak a libahústól... El kellene zavarni azt a büdös saktert, hogy annyi tréflit vág, miért nem vigyáz jobban...! Kevesebb is megtenné!

A rabbi mosolygott.

- Tudja mit? Adok magának egy jó ötletet, hogyan lehetne azokat a libuskákat kitűnően értékesíteni.

- Mondja rabbileben!

Mardochai titkolózva egy sarokba húzta. -- Nézze Pregler, én megengedem magának... ha otthon maguknak nem kell a liba, eladja őket... mondjuk, például a kapitánynak. Még pedig olcsón adja el, hogy biztosan megvegye a katonáknak. Én minden libáért, amit odavisz eladni, külön adok magának tíz... nem, tizenöt garast. Mit szól hozzá?

Pregler csupa fül lett.

- Csodálkozik ugye, hagy miért adok én ráadást?

- Rabbileben tudja, engem nem érdekel. Amit parancsolnak, megteszem. Akinek a kenyerét, meg a libáját eszem, azt szolgálom -- felelte Pregler szenteskedve.

A rabbi elismeréssel veregette meg a vállát.

- Maga igazán egy derék ember, egy igazgyöngy, egy aranytök..! Nohát thudja körül khell ott egy kicsikét nézni... és mindent meglátni, phersze feltűnés nélkül...! Érti?

- Nem estem a fejem lágyára... azaz egyszer ráestem, de már kihevertem... Pregler bácsinak semmit sem kell kétszer magyarázni...!

A rabbinak ez a meglepő ajánlata Pregler bácsinak kapóra jött. Amióta a zsidókat szolgálta, mindig szeretett volna a katonákkal összeköttetésbe lépni, csak nem mert. Félt, hogy ezzel eljátssza a zsidók bizalmát.

Most pedig határozott utasítást kapott rá!

Feladatához híven kínálta a tréfli libákat a kaszárnyában... és a kapitány meg vette őket. Hajlandó volt valamennyit átvenni.

A jó hírnek a rabbi nagyon megörült, a sakter pedig ezentúl feltűnően sok kóservágást hibázott el.

- Most azután csak ügyesen Pregler -- biztatta a rabbi.

Pregler bácsi soha életében semmit sem bánt meg annyira, minthogy annak idején Schechter házát fent a tetején kezdte lebontatni, holott hivatalos hatalmánál fogva a ház bármelyik részébe joga volt behatolni.

Ma, ha még egyszer szabad keze volna, a hivatalos jog gyakorlását már nem a zsidóházak tetején, hanem ellenkezőleg, alul, a pincékben kezdené meg.

Szörnyen kíváncsi volt ezekre a pincékre, mi lehet ott, mert feltétlenül van ezek körül valami rejtegetni való!

Ugyanis, akármennyire megbíztak a zsidók Pregler bácsiban, sehol nem engedték a pince közelébe se menni. A zsinagóga házban legkevésbé.

Bármennyire ügyeskedett, hogy esetleg valamilyen munkateljesítmény jogcímén -- leosonhasson a pincébe és ott körülnézhessen, mindig felsült. Oly éber szemmel és nagy lakattal őrizték a pincéket, hogy egy sárkány se különben.

Ezt a nagy elővigyázatot fokozottabb mértékben gyanússá tette az a körülmény, hogy Pregler bácsit, akárhogyan kedvelték is, éjszaka nem engedték a zsidóházakban tartózkodni. Még a zsidó utcában sem fúrték meg. Naplemente után sürgősen el kellett takarodnia

Éjszaka általában nem tűrtek meg keresztényt a zsidó házak körül. átjárat se mehetett ilyenkor a zsidóutcába. Azt mondták, vallásuk tiltja, hogy éjjel idegenek alkalmatlankodjanak körülöttük.

Este a zsidóutca két bejáratát láncokkal elzárták és ők maguk állítottak fel őröket.

Pregler bácsit bosszantotta ez a bizalmatlanság, hiszen ő igazán különleges elbánást érdemelt. Elhatározta, hogy bármi áron, behatol egy pár pincébe és körülnéz. Elsősorban a zsinagóga pincéje érdekelte ót.

A délutáni órákban a zsinagóga épülete meglehetősen elhagyatott volt. Sokszor mindenki elment hazulról, aki ott lakott, még az asszonyok is, éppen csak az a pagodaszerű kövér nőszemély maradt otthon, a rabbi lakásán, aki mindig ott ül az ablaknál és mozdulatlanul bámul le az udvarra.

Különösen amióta Pregler bácsi a házmester, nyugodtan távoztak hazulról a lakók. Van, ki vigyázzon a házra!

Egy alkalommal, mikor Pregler magára maradt, elérkezettnek látta az időt, hogy tervét végrehajtsa.

Az egyik pinceablak az udvarra nyílott. Rács volt rajta, nem fülerős vaspálcikákból. Ezeket könnyen el lehet fűrészelni. Ha sikerül, nyitva áll az út le a pincébe.

A pincenyílás egy sarokban, jól eldugott helyen volt, ahová az a nőszemély az emeletről el nem láthatott, hacsak sarkosan nem járt a szeme. Így nem kellett tartania attól, hogy valaki észreveszi.

Szépen lekuporodott és halkan fűrészelni kezdte a vaspálcákat egy reszelővel. Nagy odaadással dolgozott. Azzal a szándékkal, hogy egymás után elbánik a pálcikákkal s ha nem végezné is el ma az egészet, az elfűrészelt részeket viasszal összeragasztja, hogy észre ne vehessék a mesterkedést s aztán, esetleg más alkalommal szabad lesz az út.

Amint fűrészelget, egyszerre csak hallja, hogy az emeletről valaki rákiált:

- Pregler úr, maga igazán merész ember! Mi volna, ha elárulnám, hogy mit csinál, mikor senki sincs itthon?!

- Tyű az árgyélusát...

A reszelő nyomban eltűnt. Pregler köhécselt, óvatosan előbújt megnézni, ki szól hozzá?

A kövér nő szólt. A nyitott ablakon dugta ki kócos fejét.

A dologban az volt a csudálatos, hogy rendes körülmények között még így se láthatott el a sarokba, a pincenyíláshoz.

- Hogyan a manóba láthatott ez meg? -- töprengett magában Pregler.

- Parancsol valamit, asszonyság?

- Azt parancsolom, hogy azonnal jöjjön fel hozzám, beszélni akarok magával! Kövér arcán gyanús fény lobogott.

- Jöjjön, ne kéresse magát, tudom, mit csinált, elárulom és akkor repül... Pregler kelletlenül engedelmeskedett. A nő magához parancsolta a szobába. Most, hogy Pregler közvetlen közelről láthatta, valósággal megijedt tőle. A nő széle-hossza egy volt. Ilyen hájtömeg még álmában is megrémíthette az embert.

Fehér, sima bőr fedte az arcát, de annyira feszült rajta, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy kicsattan. Visszataszítóan csúnya volt szegény. A zsidók azonban világszépségnek vélték.

Egy székre mutatott.

- Üljön le! Tudja, ki vagyok? Ruth vagyok...

Pregler bácsi készségesen bólintott és majdnem kicsusszant a száján:

- Hát elég rút vagy ..!

Idejekorán meggondolta magát és barátságos arcfelét fordította Ruthra.

Ez egy darabig szótlanul nézte, aztán tőle telhetőleg kedvesen, kövér bájasan elmosolyodott.

- Azt hiszem, mi jó barátok maradunk...!

Mióta voltunk? Gondolta Pregler, de megintcsak nem szólt.

- Maga igazán csínos ember, -- kezdte újból a nő. -- Fordítsa felém a másik arcfelét, úgy férfiasabb!

Pregler ámult-bámult, mi lesz ebből? Ruth megfogta Pregler kezét, megsimogatta. Ez úgy érezte a kövér kacsók érintését, mintha béka mászott volna rá.

- Jöjjön közelebb és hallgasson rám! Én mindent tudok, látnoki erő lakozik bennem. Nekem mindenki engedelmességgel tartozik... Állandóan figyeltem magát és leolvastam arcáról rejtett gondolatait. Ha én magát elárulom, elveszti kenyerét, sőt még ennél nagyobb baj is történik, tudhatja, a zsidók bosszút állnak azon, aki álnok és becsapja őket.

Kellemetlen érzés vett erőt Pregleren. -- Nem tettem semmi rosszat, asszonyság! ,

- Ne asszonyságnak szólítson... mondja kedvesem ,,Ruth", nem kell tudni senkinek!

Mi a manót? Mit akar ez a női szörnyeteg tőle? Csak nem?

Pregler bácsi fel akart fortyanni.

- Jól gondolja meg, hogyan viselkedik irántam! Ha jó szívvel lesz hozzám, mindent elárulok, amire kíváncsi... ellenkező esetben magát árulom el s akkor nem kell a pinceablakot fűrészelnie, anélkül is lekerülhet a pincébe, le a kútba, ahol senki többé nem fogja keresni...

Olyan fenyegetően mondta, hogy Pregler hátán végigszaladt a hideg.

- Nem akarok én semmit se tudni...! Ruth szélesen, titokzatosan mosolygott. -- Dehogyisnem! Szeretné tudni, hol van most az a puska, mellyel a Békaligetben fejbeütötték? Szeretné tudni, ki ölte meg Hammert?... hogyan tudták meg a zsidók a tanács titkát?... mi van a pincében?... és mit terveznek a vének a kapitány ellen? Mert maga csak színlegesen hű hozzánk, a valóságban összejátszik a kapitánnyal... Lássa mindent tudok, előttem nincs titok.

Pregler bácsinak határozottan melege lett. Egy pillanatra teljesen tanácstalan volt, mit gondoljon erről a zsidó nőről?... de hirtelen, mint szakító villám nyílalt eszébe a gondolat, hogy ez a nő kém, aki az ő valódi ábrázatát szeretné kipuhatolni. Az óvatos zsidók ezzel bízták meg. Nem tud semmit, csak szeretne tudni valamit!

- No édes rózsám, akkor korábban kelj fel, ha Pregler bácsi eszén akarsz túljárni!

Most már kezdett neki tetszeni ez a kaland.

Közelebb húzódott a nőhöz, áhítattal nézett rá, mint aki megadta magát sorsának, vagy esetleg egyenesen szerelemre gyulladt ennyi gyönyörű kövérség láttára. Színlelte, mintha el lenne kápráztatva.

- Hát hiszen ember az ember! Álnokul megcirógatta a kövér kacsókat, ami Ruthhak láthatóan jól esett.

- Csak azt akarom mondani, kisasszony... engedje meg, hogy így szólítsam Ruth helyett, mert ez mindig a rútságot juttatja eszembe, pedig maga olyan szép, mint egy valóságos angyal...

- Igazán?... -- rebegte Ruth mélyen megindulva.

- ...azt akarom mondani, hogy mégse tud mindent, mert én bizony semmit sem akarok a zsidóktól, csak jól keresni. Miattam tehetnek a puskával, Hammerrel, a kapitánnyal, amit akarnak, semmi közöm hozzá!

- No ugye?. -- vidult fel Ruth arca tudtam, hogy maga őszinte ember. Végeredményben apám, a rabbi, meg Mendl sógorom is szeretik magát... ki ne szeretné az ilyen derék, szép embert?

- Püff neki! -- rökönyödött meg Pregler bácsi -- még majd vén szamár létedre ez a rüfke beléd szeret...! Ez hiányoznék!

Álnokul sóhajtott, sokatmondó sóhajtással, ami úgy látszik végképpen betette a kaput a zsidók gyöngyénél.

Ruth elérzékenyedett. Szégyenlősen, de azért amennyire tőle kitellett, kihívóan lesütötte szemeit.

Ő is nagyot sóhajtott.

- Én olyan szerencsétlen, boldogtalan vagyok..., amióta özvegy lettem, üres a szívem! Terhemre van a sok széptevés... de maga tetszik nekem...

Lágyan szorongatta Pregler bácsi kezét, majd negédesen arcára szorította.

- Most már igazán elég, jó lesz elpucolni -- gondolta Pregler.

Gyengéden visszavonta kezét és menni készült.

- Nekem is nagyon tetszik a kisasszony... de majd máskor folytatjuk a beszélgetést, jönni találna valaki...

Ruth csalódottan nézett rá, majd megadással megjegyezte.

- Jó, hát majd máskor... de ugye meglátogat?

- Hogyne, mihelyt csak lehet. De azt mondja meg a kisasszony, hogyan láthatott innét az ablakból oda le a sarokba?

Ruth titokzatosan mosolygott.

- Csak magának mutatom meg...! Közvetlenül az ablak mellett egy függönnyel letakart kép lógott. Ruth félrehúzta a kép leplét.

Egy tükörszerkezet lett látható, melynek segítségével a zsidóház minden részét figyelni lehetett. Kaput, bejáratot, udvart és még a zsinagóga imatermét is.

A csodálkozás majdnem kiszaladt Pregler száján.

- Ezt is jó tudni!

- De el ne áruljon kedves Pregler! -- Már hogy árulnám el? Most legalább van már egy közös titkunk, nem igaz? -- forgatta szemeit Pregler és máris igyekezett kifelé.

Ruth utána kiáltott, hogy bármire lenne szüksége, vagy bármit tudni szeretne, forduljon bizalommal hozzá, mert ő hűséges lény, győződjön meg róla.

- Egy frászt győződöm meg! -- mérgelődött Pregler és olyan dühösen söprögetett, hogy a seprű nyele a kezében maradt.

A kalandból mégis lett valami haszna. Megtudta, hogy a zsidók nem bíznak meg benne fenntartás nélkül, pedig már-már azt hitte.

- No majd teszek róla, hogy ne gyanakodjanak!

Ha az embert üldözni kezdi a sors, mint Preglert a vágyakozó zsidó hájtömeg személyében, rendszerint van a kellemetlenségnek folytatása is.

Szegény Pregler bácsit aznap még egy másik kellemetlenség is érte.

Estefelé három libát vitt a kaszárnyába. Szép hízottakat. Az egyik közüllők éppen abban a pillanatban adta ki túlkövér páráját, amikor a sakter felemelte a kést. Így aztán már nem is nyisszantott a feje búbján, amiáltal a vér benne rekedt.

A sarokba dobták Pregler bácsi számára, aki csak későn vette észre a hibát. Bicskájával ugyan pótlólag elvégezte rajta a műtétet, de a megalvadt vér már csak kicsit akart folyni.

Kár lett volna a szép hízott jószágot értékesítetlenül hagyni. Ezért azt is elvitte a katonáknak, abban a reményben, hogy talán nem veszik észre, hogy a liba szabálytalanul múlott ki.

Ámde egy strázsamesternek árgus szeme van az ilyesmihez. Bizony, hogy észre vette.

Pregler bácsi aznap nem a saját lábán hagyta el a kaszárnyát. Nem volt lehetséges, mert a strázsamester úgy fogta a gallérjánál, hogy a lábai nem értek le a földig, Matusek huszár pedig -- akit a kapitány tizedesnek nevezett ki és azóta szörnyen goromba ember lett, -- csizmájával segített, hogy csak a kapun kívül érintkezhessék Pregler az anyatalajjal.

E nem mindennapi látványra a kapunál a nép nyomban összecsődült.

A strázsamester káromkodott.

- Be ne tedd többé a lábadat, te felemás pofájú libalator, te zsidócenk! Sakálnak nézed a katonákat, hogy döghússal akarsz etetni bennünket, azt a...!

És itt kicirkumstanciázta a zsidóutca egész pereputtyát rokonlelkeikkel egyetemben.

Mikor már Preglert kidobták, Matusek káplár bikacsökkel szaladt utána és végigkergette

kergette őt jó pár utcán, nagy fennhangon kiabálva.

- Te alávaló zsidóbérenc..., áruló bitang..., nemcsak a lelkedet adtad el a zsidóördögnek, hanem még a katonákat is el akarod adni nekik... no megállj, ha egyszer elcsíplek...!

De nem csípte el, Pregler hosszú lábaival messze elhagyta a katonát. Jóllehet, ennek semmi kilátása sem volt, hogy utolérheti, mégse hagyta abba az üldözést, egész a zsidóutca sarkáig.

Pregler kifulladva ért a zsidóházba. Az udvaron leroskadt az egyik sarokban. A kiállott ijedtségtől nem volt se eleven, se holt.

A zsidók körülállták, részvéttel nézték, vigasztalgatták. Hiszen bármit mondanak, mégis csak azért ugratták meg őt a katonák, mert észrevették, hogy leselkedik rájuk és nem ám azért a büdös, döglött libáért!

Ő szegény, mi érettünk rémült meg -- súgta a rabbi az esti imára gyülekező véneknek. -- Én biztattam, hogy menjen a pribékek közé egy khicsit khörülnézni, hogy mit főzögetnek...

A zsidók két forintot dobáltak össze Pregler számára fájdalompénzül.

- Itt van, most már nyogodjon meg és thakarodjon haza, vagy ahová akhar, nekünk dolgunk van...!

Pregler bácsi éppen hogy ezt nem akarta, remélte, hogy ma talán -- ilyen ijedség után -- eltűrik a zsinagógában este is. Azonban mit volt mit tennie, kotródnia kellett.

Szedelőzködött, ment, de a kapunál mégegyszer visszafordult azzal, hogy két liszteszsákot felejtett a kamrában, melyekre szüksége van.

- No hamar, hamar vegye őket és pucoljon kifelé -- parancsolta a rabbi türelmetlenül.

Az utcán végig már ott hancúroztak a siheder őrségek.

Pregler a két zsákkal a Fegyvertár utca felé vette útját. Itt beruccant az egyik kapu alá és csakhamar zsákok nélkül jött ki megint az utcára.

A jó megfigyelő észrevehette, hogy a nadrágja hátul a vendesnél jobban kidudorodik, mintha odadugtak volna valamit.

Haladtában egyszerre csak látja ám Pregler, hogy a sarkon egy katonajárőr fordul be és szembe jön vele. Négy huszár. Matusek káplár vezénylete alatt.

Nem csodálható, hogy az előbb történtek után, szegény Preglernek inába szállott a bátorsága. Villámgyorsan sarkon fordul: és lóhalálában vágtatott visszafelé.

Hová meneküljön? A zsinagógába. Oda nem jöhetnek utána a katonák!

Mikor a szaladó Preglert meglátták a zsidóutcába befordulni, nagy riadalom keletkezett a suhancok között.

Összevissza kiabáltak:

- Valami baj van, haj van! Valaki üldözi Pregler bácsit!

Látva a szaladót, ők is ijedten szaladni kezdtek. Páran befutottak a zsinagógába, a többiek meg olyan fejvesztetten menekültek, hogy ahány, megannyi Pregler bácsi útjába került. Alig bírt továbbjutni.

A megrémült ember azonban félrelökte őket és befutott a zsinagóga kapuján. Egyenesén neki egy öreg zsidónak, úgyhogy mindketten felhemperedtek.

- Mi van? Mi történt? -- kiáltozott a helyszínen termett rabbi. -- Miért jött vissza Pregler, thodja, hogy ez thilos...?!

- Nyakamon a veszedelem... jaj rabbileben el ne áruljanak, hogy itt vagyok... le akarnak fogni kémkedésért a katonák, tudja már...! -- rimánkodott félig kiabálva, félig suttogva Pregler.

Még a rabbit is félrelökte és futott hátra az udvarba, hogy elbújjon valahol.

A pinceajtó félig nyitva állott, már-már odaszaladt, de az ajtó az utolsó pillanatban becsapódott az orra előtt, mintha varázslat önmagától csapta volna be. Erre Pregler a titkos imaterembe akart behatolni, itt meg ellenkezőleg, hirtelen kinyílott az ajtó és valaki úgy lökte meg, hogy hanyatt vágódott.

Nem maradt más hátra, mint bebújni egy libaólba, közvetlenül a titkos imaterem mellett.

Ebben is meg akarták akadályozni. Kissé dulakodnia kellett, miközben fél füllel hallotta, hogy a vének közül valaki azt mondta társainak:

- Er ist noch ein verräterisches Schwein! (Mégis áruló disznó!)

Pregler nem törődött vele. A rémült ember fejvesztett erejével leszabta a libaól lakatját (ezt az ólat mindig zárva tartatták és liba soha se volt benne!) Aztán hirtelen eltűnt annak mélyében.

Éppen jókor, mert ebben a pillanatban fordultak be Matusek káplár és az őrjárati a zsidóház kapuján.

Ilyet még nem pipált a világ, hogy a zsinagógába őrjárat be merjen tolakodni, különösen imaóra idején! A zsidókat annyira meglepte a dolog, hogy hirtelen egészen megfeledkeztek Preglerről.

A rabbi és a mögéje, karéjban felsorakozó vének a katonák útját állták.

- Mit jelentsen ez, káplár úr? -- rivallt Matusekre a rabbi a dühtől szinte tajtékozva. -- Rögtön távozzanak, mert ebből nagy baj lesz..!

- Lesz, vagy nem lesz, nem az én dolgom... ide vele azzal a kémmel! -- jelentette ki minden izgalom nélkül, de annál határozottabban a káplár.

- Miféle kémet keresnek?... és mit akarnak vele?

- Azt a büdös Preglert... meg, hogy mit akarunk vele? Fel akarjuk akasztani a gazembert, felhúzni a legelső fára!

Ezt a kijelentést nagy, kacskaringós káromkodás követte.

A zsidó vének titkosan összekacsintottak: mégis komoly valami lehet!

- Hát mit csinálth a szegény, hogy kheresik? -- érdeklődte a rabbi. Előbbi dühe kissé alábbhagyott, helyet adva egy bizonyos fokú megszeppenésnek.

A káplár gondolkozott, feleljen-e egyáltalán, de aztán mégis rászánta magát.

- Közöd ugyan nincs hozzá, te rongyos zsidó, de ha éppenséggel szeretnéd hallani megmondhatom... katonai titkos iratokat lopott el a kapitány úrtól... a szobájából, az asztalából... biz úgy! Avval, hogy azokat a döglött libákat hozza, besettenkedett a kaszárnyába, aztán... ott egye a fene, mit magyarázgatok nektek... egy-kettő. Hol van az a lator...?

Ismét összevillantak a zsidószemek. Olyasfélét mondottak egymásnak:

- Iratokat emelt el a kapitánytól? Akkor a mi érdekünkben cselekedte, akkor mégse áruló! Ha elhozta őket, ott kell, hogy legyenek nála a libaólban, jó helyen vannak. Hű emberünket nem szabad kiadni!

A rabbi rögtön kijelentette:

- Tévednek a katona urak, a Pregler nincs itt!

- Itt van! Láttuk a zsidóutcába beszaladni -- keménykedett Matusek.

- Nu, khedves jó kháplár úr, hosszú ám a zsidóutca... Siessenek utána, hogy meg ne ugorhasson a gazember, ha már ilyeneket mer tenni... Becsületszavamra, so war ich leb, olyan igaz, mint ahogyan élek, nincs a zsinagógában, nekem elhiheti...!

Egész nyugodtan esküdözött erre az állítására, mert a libaólat csak nem lehet zsinagógának tekinteni!? Aztán, meg hogy az életére esküdött? Hát élet ez, mikor a katonák, a király emberei, így be mernek törni a zsinagógába?

- Szóval, nem adják ki?

- Hogy adhatnánk ki, ha egyszer nincs itt?

- Hát akkor majd megkeressük! Puskatussal zavarták el az útjukat állni akaró zsidókat. Az udvaron széttekintettek, merre keressék a szökevényt?

- Itt lesz a pincében! -- jelentette ki határozottan a káplár -- Kinyitni az ajtót! Ahány zsidó, mind egyszerre kezdett jajveszékelni. Valósággal a testükkel védték a pinceajtót.

- Királyi menlevelünk van, a zsinagógában senki házkutatást nem tarthat, sem a zsidó házakban -- kiabáltak összevissza. -- Rabbi mutassa elő, hozza hamar a menlevelet, mutassa meg ennek a katonának! ..

Erre Matusek azt jegyezte meg:

- Hiába hozná, úgyse tok olvasni!

- De a pecsét...!

- Ahhon se értek! Huszárok, feltörni az ajtót!

Nagyokat puffant a hatalmas puskatus a vasajtón. Isten tudja honnét, öreg fejsze is került elő. A katonák nem komédiáztak, alapos munkába fogtak. Csakúgy recsegett-ropogott az erős vasajtó.

Ez az erőszak több volt, mint amennyit á zsidókeblek elviselni bírtak.

Az egyik zsidó hirtelen bebújt Preglerhez az ólba, hogy kicsalogassa és hogy különösen az elemelt okmányokat biztonságba helyezze.

Szó, ami szó, Preglert, ezt a derék, hűséges embert is sajnálták már egy kicsit, de sokkal inkább sajnálták volna, ha az okmányokat azok kényszerű visszaadása előtt legalább is el nem olvashatnák.

- Tiszteletremélő káplár úr -- kezdte szinte alázatosan a rabbi -- ne bántsák azt a pinceajtót, nincs ott, akit keresnek... De hogy lássák, nekem is mennyire a szívemen fekszik a katonák igazsága, hát önként előadjuk Preglert, de csak azzal a kikötéssel, hogy ez a hely menedékhely, salvus locus, aki ide menekült, azt nem szabad akhasztófára cipelni, amíg a király Őfelsége nem intézkedik... tehát kiadjuk, azaz megmutatjuk, de el nem cipelhetik őt...!

A káplár gondolkozott.

- Nem bánom ha már egyszer ilyen a törvény... de annyit mondok, ha az a lator kiteszi a zsidóutcából a lábát, azonmód lefüleljük!... Adják hát ide, hadd kutatom ki őkelmét...!

Pregler megkerült. Az öreg zsidó titokban jelezte a többieknek, hogy az okmányokat megkapta, ő nála vannak.

- No te jómadár, hurokra kerültél? ripakodott Matusek Preglerre, akinek a térdei reszkettek, rogyadoztak a rémülettől.

- Ne félj semmit, az anyád ideodáját, te kétpofájú lator, fel nem akasztunk... legalább egyelőre nem. Ha már a zsidótemplom törvényszerinti menedék akasztófavirágok számára, mint amilyen te is vagy... de azért egy kissé, illendően megleckéztetünk! Ide az okmányokkal!

Preglernek úgy elcsuklott a hangja, mintha valami öreg kos bökte volna oldalba. Alighogy ki bírta nyögni:

- Kegyelem, káplár uram, de esküszöm az üdvösségemre, nálam nincs semmiféle okmány!

(Jó oskolája volt, eltanulta már a zsidóktól, hogyan kell igazat esküdni és mégis hazudni. Bizony, hogy bátran hivatkozhatott az üdvösségére, mert ,,nála" valósággal nem volt semmiféle okmány -- a libaólban átadta az öreg zsidónak. Tehát annál van, nem nála!)

Matusek karikába kapta a szemöldökét, úgy méregette végig Preglert, jó darab ideig. Az ember ezt hitte volna, hogy bekapja, lenyeli, aztán kiköpi..., annyira méreggel telt volt a katona ábrázatja. Később, mikor megszólalt, mintha megenyhült volna.

- Az üdvösségedre esküszöl, hallod-e, nagy szó ez?

Pregler rábólintott, mire a káplár ezt mondta:

- Hátha úgy van, nem bánom, jó katolikus keresztény ember vagyok, hiszek az eskünek... de hogy majd mások is hisznek-e neked, oszt már nem tudom, nem is hiszem...! Egyébiránt a biztonság kedvéért, ha netán mégis fondorkodnál... rajta huszárok, elő a hegedűvel!

A huszárok szegény Pregler bácsit lekapták a tíz körméről, Matusek káplár derékövéről előkerült a bikacsök, ahol altiszti méltósága jelvényeként állandóan hordozni szokta, hogyha kell, hát mindig kéznél legyen... és úgy istenigazában ráhegedültek Pregler fordított oldalára elég hosszúsor, számozatlan, három strófát.

A szerencsétlen ordított, ahogyan a torkán kifért. Kapálózott, rugdalózott, amennyire kitellett tőle és a végtagokat lefogó kemény huszármarkokkal szemben lehetett. A káplár pedig egyáltalában nem kímélte se a csököt, se testbeli erejét. Olyanokat vágott, hogy füstfelhő porzott ki a nadrágból. Fehéres színű, akár a liszt.

Minden strófa után tekintélyszünetet tartott és kellően kicirkalmazott huszáros körmondatokkal bevezetett szónoklatokat mondott a valóságtény világos megokolására.

Az első strófa végeztével ilyen magyarázattal szolgált.

- Ezt azért kaptad... (itt következett Pregler egyéniségének huszárszempontból történő, virágos jelzőkkel spékelt méltatása) ...mert általjában és különösen katonaságbeli középületekben kémkedni nem átallottál!

A második strófánál ezzel indokolt:

- ...mert nem csupán kémkedtél, hanem ráadásul még becsületes keresztény ember létedre, az Úr Jézus és az emberiség megcsúfolóinak titkos szolgálatába állottál és kémkedéseddel alattomosan a zsidók javát merted szolgálni a királyi katonaság hátrányára!

A harmadik strófa végén, mikor szegény Pregler már se mozdulni, se ordítani nem bírt, ezzel fejezte be az igazságtevést:

- Ezt a harmadikat pedig ráadásul azért kaptad..., hogy végérvényesen emlékezhess arra a körülményre, hogy valamirevaló ember benned soha többé meg nem bízhatik, véled szóba se álljon, hanem szolgáljad csak hűségesen tovább a zsidaidat, ha már egyszer nekik adtad azt a fekete lelkedet. Azonfelül azt is tudomásodra adom, hogyha a zsidófertályból ki mered tenni a lábadat, eltekintve attól a kis kóstolótól, amivel szívesen szolgáltunk, azonmódon viszünk az akasztófa alá. Eddig van! Végeztünk, huszárok indulj!

Ez az esemény, amely a zsidó vének szemeláttára játszódott le, kétségbevonhatatlanul igazolta Pregler megbízhatóságát a soproni zsidóság irányában. Az iránta való bizalom tekintetében az is latba eset, még pedig döntő súllyal, hogy a kapitánytól okmányokat csent el és azokat kiszolgáltatta nekik, jóllehet esetleg elkerüli a megveretést, ha a káplárt, ezt a vad embert arra a zsidóra dühösíti, akinek a libaólban az írásokat átadta

Igazis, miféle írások ezek?

A zsidó vének Pregler szemeláttára vonultak a titkos imaterembe tanácskozni. Hűséges emberük, tőle már igazán nem kell tartani.

Meggyújtották a füstölőt és gyenge világánál kibetűzték a lopott írásokat. Az egyikben Keményfy kapitány jelenti a nádornak gyanúját a soproni zsidókra Hammer meggyilkolását illetően, részletesen leírván az utóbbi napok történetét; a másikban pedig engedélyt kér arra, hogy egy bizonyos Pregler Sebasztián nevű városi polgárt, aki alaposan gyanúsítható, hogy a zsidókkal összeszövetkezett és a katonaság körül kémkedik, letartóztathasson és mint árulót, rövid úton, a városi hatóság igénybevétele nélkül a király nevében kivégezhessen, előzőleg pedig kínvallatással kivehesse belőle, mit tud nevezett gyilkossággal kapcsolatosan, mert hogy sok mindenfélét tud, bizonyos.

- Nu, mégh csak az khellene, hogy kivallassák! -- szisszentek tel a vének. -Pregler a mi védelmünk alatt áll!

A tanácskozás után közölték vele, hogy ezentúl a zsinagógában tartózkodhatik, a zsidóutcából éjjel se kell távoznia, nehogy elcsípjék, mert itt van legnagyobb biztonságban.

A vének közül hárman is felajánlottak neki egy kis kamrát, ahol addig lakhatik, míg feje fölül a veszedelem elmúlik.

Pregler megköszönte a kegyet és hogy a felajánlók közül egyik se sértődhessék meg, mindhárom kvártélyt elfogadta azzal, hogy felváltva, hol egyiknél, hol másiknál fogja igénybe venni a vendégszeretetet, mert persze most már, hagy a zsidónegyedből el nem távozhatik, ételre meg italra is lesz szüksége.

- Mindene meg lesz, kedves Pregler bácsi és az otthonvalókra se legyen gondja, a zsidók hálásak!

Az első éjszakát a libaólban aludta át, szalmán és két liszteszsákon, melyek istentudja honnét, megint előkerültek...

Azazhogy, dehogyis ,,aludta át"! Ébren volt egész éjszaka. Mihelyt a zsidók elpihentek, kiszökött az utcára és bujkálva leskelődött, mi történik a ghettóban éjszaka idején?

Hajnal felé, amikor még holdvilágtalan, sűrű sötétség feküdte meg a várost, a városház mögötti bástyakertben, a bokrok között harmadmagával megbújva figyeltek valami szörnyen érdekes, meglepő dolgot.

Egyik társa Matusek káplár, másik társa maga Keményfy kapitány volt.

Amikor megbizonyosodtak arról, amit látni akartak, azt mondta a kapitány Preglernek:

- No fiam, jó gondolat volt azokkal a levelekkel meg a csöközéssel beugratni őket...! Igaz, hogy a két zsákon keresztül is viszkethetett neked kissé a feladat, mert ennek a Matusek káplárnak akkor is kemény a keze, ha pajtást cirógat, de ne fájlald, meg érte!

- Nagyobb élvezetem az életben sohse volt, vitéz kapitány úr -- felelte Pregler. Tetszik tudni, hagy az egyenruha a gyenge oldalam, hátha még majd a katonaruha rám kerülhet... Ugye, tán még káplár is lehet belőlem?!

- Lehet, fiam, és meg is lesz... mihelyt azt a puskát sikerül előkerítenünk, amelyikkel fejbe vágtak a Békaligetben... hát csak ügyesen tovább!... És most szökjél vissza a libaólba, aludd ki magad!
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu X. rész  
A soproni zsidókapu XI. rész
  2011-04-11 20:18:26, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XI. rész

XVIII. Ismét az ,,Egyetértésben".

A nagy hercehurcában, amelyben hol ezt, hol amazt gyanúsították Hammer meggyilkolásával, a városi urak jó ideig kénytelenek voltak nélkülözni a megszokott estéli borozgatást és a kedélyes beszélgetéseket az ,,Egyetértés" Ratsherrnstübléjében, a békeasztal körül.

Pár hétig a békétlenség hullámai zajlottak a városban.

A céhek, az istenítélet alapján, vétkesnek hitték a tanácsot. A halott vérzésének a megindulását akként magyarázták, hogy a tanács gyengesége közvetve segítette elő a gyilkos munkáját s ezért a végzet megbélyegezte őket.

A gazdapolgárok, akiknek a tanács mindenben kedvezett és akik többnyire a külvárosokban lakván kevesebbet érintkeztek a zsidókkal, nem tulajdonítottak az ügynek különösebb fontosságot és hűen kitartottak a tanács mellett.

E miatt a két tábor jócskán elhidegült egymástól.

Keményfy kapitány lett köztük az összekötő kapocs.

A kereskedők és iparosok árúcikkeit -- nagy körültekintéssel védte meg a támadások és kifosztások ellen, a földmíveseknek pedig gazdasági segéderőket, embereket és lovakat bocsájtott rendelkezésre, úgyhogy mindkét tábor tisztelte és szerette őt.

Ahol csak tehette, pártatlanul és igazságosan egyengette a kiütköző ellentéteket, úgyhogy jórészt neki volt köszönhető, hogy lassankint ismét helyreállt az egyensúly a városvezetők és a közönség között.

Az első izgalmak elmúltával a nyilvánosság kezdett napirendre térni a bűnügy felett, amit a kapitány szívesen látott, mert így feltűnés nélkül férkőzhetett válogatott katonáival a bűnösök nyomába, akik a látszólagos feledés csendes árnyékában mindinkább biztonságban ringatták magukat.

Egyik este újból élénk élet zajlott a Ratsherrnstüblében. A városi urak majdnem kivétel nélkül eljöttek és megjelent a kapitány is.

Iván polgármester mosolyogva nyújtott neki kezet.

- Isten hozta, ,,ítélőmester" uram! Keményfy barátságosan rázta meg a feléje nyújtott jobbot.

- Általam az ítélt, aki az ítéletre a leghívatottabb, maga az Isten!

- Mondja, kedves vitézlő uram, kezdte a városbíró -- meggyőződéssel hitt kigyelmed ebben az ítéletben? A tanács rendelkezésére holnap utazom Király Őfelségéhez Budára... kigyelmed példája szerint megfontolandó volna, ne köteleztessék-e Verbőczi uram, aki hallomás szerint magyar törvénykönyvet ír, hogy újból felvegye ebbe azokat a cikkelyeket, amelyeket Zsigmond és Kálmán királyaink eltöröltettek, t. i. a boszorkánykodásra és a sorsdöntésekre vonatkozóakat?!

A kapitány elértette a célzást.

- Városbíró uram, -- felelte Keményfy, a világosság felé tartva poharát, -kegyelmed mint bíró, az írott betű embere. Ítéleteiben arra vigyáz, hogy a pörös felek bizonyítás, vagy cáfolás közben betartják-e a megkövetelt formákat. Ha a törvénykövetelte száz tanú megesküdött s nyilvánvaló bűnös javára, kegyelmed pardont ad neki hóhérpallos helyett, lévén ez így a polgári bíró kötelessége. Én azonban katona vagyok! Mielőtt meginnám ezt a pohár bort, nézem a színét, hogy előre sejtsem, milyen lesz ez íze. Hasonlóképpen, ha egy katonám rossz fát tett a tűzre, nem keresek tanúkat, hanem jó mélyen belenézek a vádlott szemébe... aztán vagy ráveretem a huszonöt botot, vagy elengedem neki. Tanura vajmi keveset adok:

Az urak mosolyogtak a furcsa kijelentésen.

- Hogy függ össze ezzel az istenítélet?

- Hogyan? Úgy, hogy az Isten nem az írott paragrafust nézi. Azzal sem elégszik meg, hogy csak szemébe nézzen valakinek, hanem belemélyed a szívbe.... és ha ott megtalálja a bűn csíráját, megindítja a halott vérzését, hogy még a rövidlátó ember is észrevehesse, miként árulja el a bűnöst a lelkiismeret?

Az urak éppen koccintani akartak. Jeckel jegyző kezéből véletlenül kicsúszott a bilikom, csörömpölve eset az asztalra és a bor szétfolyt.

- Keresztelő! -- kacagtak az urak. Hannenkamp tekintete találkozott a kapitányéval.

- Bizony már ideje volna! -- mondta halkan a tanácsnok vejének.

A szomszédok felkiáltottak:

- Igyunk a nagyapai örömökre! Koccintottak és nem vették észre, hogy Keményfy a koccintásnál Jeckel poharát elkerülte.

- Maradjunk az új témánál, -- kezdte ismét a polgármester. -- Csodálkozva szemlélek egy háztartást, ahol a gazda fiatal is, csínos is, és rózsák is nyílnak a kertjében, mégis térficseléd kavarja a konyhában a rántást és inas veti meg este a nyoszolyát. Tán csak akadna Sopron városában egy tisztes, szelíd hajadon, akinek a beköltözését erre az árva portára a gazda is szívesen látná?!

Keményfy zavartan mosolygott, de az urak jókedvűen sürgették a felvetett kérdés részletezését.

- Halljuk, halljuk!

- Tulajdonképpen nincs több mondanivalóm. -- folytatta a polgármester. -- De a választ a ,,miért"-re szeretném hallani, ha a megszólított nem röstellne válaszolni?

Keményfy arca pillanatra elborult.

- Tudom, jó szívvel vannak irántam, így a kérdést nem veszem zokon. Katonásan felelek rá: szeretni az életben igazán csak egyszer lehet!

Fenékig ürítette poharát és csörrentve tette le az asztalra.

Nem folytatták a kényes beszédtárgyat, másra fordították a szót és kedélyesen társalogtak a vacsorai harangszóig.

Hannenkamp úgy intézte a dolgot, hogy külön maradjon a kapitánnyal. Együtt kisétáltak a bástyára, élvezni az enyhe, csendes nyáreleje estét.

Mihelyt alkalom nyílt, Hannenkamp rátért mondanivalójára.

- Barátom, kapitány uram, mikor este a polgármester érintette azt a kényes kérdést és kegyelmed váratlan őszinteséggel felelt, beleláttam a szívébe-lelkébe. Két kép van most előttem, a múltkori, mikor ugyanerről beszélgettünk és a mai. Ugye, megérti kegyelmed, kapitány uram, hogy ezekre egy aggódó apai szív elszorul?

Egy ideig zavartan hallgattak, Keményfy révetegen bámulta a messzeséget, a mezőséget, a réteket, a távoli erdőt, melyekre most kúszott hangtalan léptekkel az alkonyi szürkület. Az ő szívére is így ereszkedik le egy komor, sötétségbe burkoló felhő.

- Borbála leányomat figyelem azóta. Nem látok rajta változást. Ha tapintatosan vallatni kezdem, vidáman kacag, akár egy csecsargó madár. Ámde érzem, hogy ez a kacagása mégsem egészen tiszta, mintha talán nem volna teljesen őszinte... ilyenkor azt mondom magamnak, hátha mégis igaza volna a kapitánynak? Kérdem most kegyelmedet, hát hol van a hiba?

Kutatva, szinte követelőzve fürkészte Keményfy arcát.

A katona nagyot sóhajtott, majd felkapta fejét és nyersen szembemondta az igazságot:

- Szeretném másként mondani, de egyenes kérdésre a válasznak is egyenesnek illik lenni. A hiba férje jellemében van... Jeckel gazember!

Az öreg megtántorodott.

- Uram, én más feleletet vártam...!

- Tudom. Kegyelmed atyai aggodalommal aziránt puhatolózott, vajon van-e annyira becsületes ember a kapitány, hogy elnyomja magában egyetlen szerelmét és egy boldogtalan asszony titkos keservét nem aknázza-e ki illetlen közeledésre?... vajon képes volnék-e önző vágyással magamhoz ragadni egy szélben-viharban céltalanul hajszolt rózsaszálat és vele foltot ejteni egy tiszteletreméltó család jó hírén? Nem, ilyesmire nem vagyok képes! De igenis, képes vagyok rá, hagy bármi áron kiragadjam azt a szerencsétlen, szegény nőt egy emberi vadállat karmai közül, hogy tisztán és sértetlenül vigyem vissza az apa védőszárnyai alá...

Hannenkamp lélegzete elszorult. Levegő után kapkodott.

A kapitány tiszta szívből sajnálta az öreg urat, de most már nem kímélhette. Elérkezett a titok feltárásának az ideje.

- Ha már benne vagyunk, nézzünk szembe a leplezetlen igazsággal, ha fáj is... Igaz-e nemzetes uram?

Hannenkamp ráhagyóan bólintott. A kapitány nyugodt megfontolással folytatta: -- Esténkint, kilenc óra után, Jeckel uram gyakran eltávozik hazulról és a városházán, az ő hivatalában kigyullad a gyertyafény. Az ablakon át egy szorgalmas tisztviselő árnyéka látszik. Egy törekvő, dolgos tisztviselőé, aki a csendes éjjeli órákat használja fel a város titkos levelezéseinek és jegyzőkönyveinek írására. A tanácsurak megelégedéssel értesülnek ennyi lelkiismeretességről és az illető hivatalnok szorgalma általános dicséretet arat. A feleség kénytelen magára hagyatva, egyedül tölteni fél éjszakákat...

Hannenkamp olyasfélét akart mondani, hogy a közügy még az asszonyoktól is áldozatot követelhet, de a kapitány tagadólag rázogatta fejét.

- Jó, jó... csakhogy a ,,kiváló" tisztviselő nem a város érdekében tevékenykedik éjszaka és az ő asztalánál a hivatalban nem ö maga ül, hanem az ő ruhájában másvalaki!

- Tessék?

- Jeckel rendes úton, a hajdú szemeláttára lép a hivatalába és mivel ,,titkos" ügyeket intéz, maga mögött lezárja az ajtót. Megérkezése után csakhamar kinyitja a tanácsterem titkos ajtaját, mely a városház mögötti bástyakertre nyílik, ahová idegennek lépni szigorúan tilos. Innét, a titkos alagúton át beengedi azt a sötét alakot, aki eddig türelmesen várakozva gubbasztott a sűrű bokrok között. Ott bent ruhát cserélnek. Az idegen a dolgozó asztalhoz ül... és eléje tárulnak a város titkai.

- Hihetetlen, elképesztő, -- dadogta az öreg tanácsnok, és meglátszott rajta, hogy hajlandó dajkamesének tartani a hallottakat.

Keményfy rendületlenül folytatta:

- Kint az ajtó előtt, a keresztbeállított padon nyugodtan bóbiskol a hajdú. Néha horkol is egy verset és csak arra ügyel, hogy a jegyző urat fontos munkájában senki, tán még maga a polgármester se zavarhassa meg

...mert ide ez idő alatt senkinek belépnie, sőt még bekopognia sem szabad. Így követeli meg a város érdeke! Már pedig nem ártana ide benézni..., mert amíg az idegen munkába kezd az asztalnál, egy kaftános zsidóalak kioson a titkos ajtón, végig az alagúton. Óvatosan kibújik a bokrok közül a koromsötét éjszakába és a házak mellett, ügyesen lapulva, betér a zsidóutcába, melynek végéről erre az alkalomra kíméletesen eltűntek a zsidóőrök, nyitva az út...

- Rettenetes vád!

- Türelem tanácsnok uram! Tovább is van. A zsidóutcában lakik egy szépséges, csábos asszony, a keleti faj forró tüzével, minden bűbájával. Ő elfeledteti a hitvesi hűséget és megöli a becsületet abban, kit hálájába kerített. Amíg a nemes tanács nyugodtan alszik, hogy titkai a jegyzőnél a legjobb kezekben vannak letéve, addig az ellenség háborítatlanul másolgatja az okmányokat; amíg a hitves nyugtalanul hempereg magányos nyoszolyájában, addig a házasságtörő bemocskolja a szentséget és éli bűnös világát. A halott sebe a ravatalon, a tanács megjelenésére vérezni kezd, jelezve, hogy az, ki az ártatlan kurír halálát okozta, a városvezetők sorában van...

A tanácsnok ujjai rémes izgalommal mélyedtek a kapitány karjába, melyben megkapaszkodni volt kénytelen, hogy a borzalmas leleplezés le ne verje lábáról.

- Ha ez igaz volna, csak a hóhérpallos szolgáltatna igazságot... Ez a gyanú...

- Sajnos, nem gyanú, de bizonyosság! Hála Pregler ügyességének, megtudtam, meglestem. Saját szemeimmel láttam, meggyőződtem róla. Mégpedig tanuk jelenlétében! Aznap este, amikor Preglert a katonák a zsinagógában megbotozták, amit persze előre terveztünk és ami véges-végig sikerült. Eddig értem a nyomozásban.

Hannenkampnak nem volt oka az egyeneslelkű katona szavában kételkedni. Így szemtől-szembe a rideg igazsággal s undorodva a legrútabb bűnöktől: az árulástól és a házasságtöréstől, az öreg úr megkeményítette szívét.

- Aki bűnös, bűnhődjék! Hóhérpallos neki...! Mi most a szándéka, öcsémuram? -- A titok egyelőre köztünk maradjon!

Karom csak akkor fog lesújtani, ha a bizonyítás utolsó láncszeme is ráforrott a bűnösök nyakára, mert itt egy egész bűnszövetkezet űzi borzalmas játékait. A zsidók! Azért mindaz, amit elmondtam, egyelőre az apának szólt s nem a tanácsnoknak. Ha a titok időelőtt kipattanna, a felbujtók és főbűnösök esetleg elkerülhetnék az osztó igazság lesújtó pallosát.

- Értem!

Szótlanul haladtak most már egymás mellett, ki-ki saját gondolataiba mélyedve. Hazafelé tartottak.

- Kapitány uram, tegye meg a szívességet, vacsorázzék velünk. Egyedül nem bírnám kellőképpen elrejteni családom előtt izgalmamat.

- Szívesen!

Egy ártatlan szívű leánykének aznap este a boldogságtól repesett a lelke, hogy a kedves vendégnek ő szolgálhatta fel a vacsorát.

Éjszaka azonban, amikor patyolat ágyra világította gúnyosan mosolygó holdvilág,. Mártha ismét kételkedett a ma este újból felparázslott reményeiben. Ismét keservesen. sírdogált.

- Nem, mégsem én értem jött el hozzánk... érzem, tudom...!

XIX. A szegény király.

- Nem érdemes tisztességesnek lenni ott, ahol mindenki gazember!

Cudar egy bölcseleti tétel ez. Az erélytelenségnek és a könnyelműségnek a tétele.

Valahányszor hazánkra nagy bajok zúdultak, onnét keletkeztek, azáltal nőttek nagyra, hogy a tisztességes emberek kisebbsége erélytelenül átengedte a teret az önzők, a becstelenkedők, a szemtelenek tömeglármájának. Pedig hát egyetlen egy korbács erélyes kézben, -- ha ütéseit a tisztesség, az erkölcs és a hazafiság szent meggyőződése fűtik, -- ezernyi, tízezernyi, sőt százezernyi tömeget is képes megfékezni, józan belátásra bírni.

Irtózatos erő az erkölcsi igazság!

II. Lajos király alatt nem a tisztességes, jóérzésű emberekben volt hiány ilyenek Magyarországon, hála Isten, mindig voltak, vannak és lesznek nagyobb számban, mint bárhol másutt! Hanem akkor is az volt a nagy hiba, hogy erélyes ember nem akadt, aki tövises, kíméletlen korbácsával bátran szemébe mert volna vágni a léháskodó közszellemnek...

Maga a király is jóérzésű, legjava ember volt, csak gyenge. Rémületesen gyenge, erélytelen! Vékony nádszál, kit minden szellő ingatott, bárhonnét jött. Néha jóra, legtöbbször rosszra! Az ő számára a léhaság szellője volt a legveszedelmesebb, melyet hol a németek, hol a zsidók fújtak.

A budai királyi udvart elárasztották a németek. Ők szolgálták ki a királyt ágyban, asztalnál, termekben, tanácsban, erdőben egyaránt.,

Gyermekkora óta idegen udvaroncok rosszra tanították. Legalábbis inkább rosszra, mint jóra.

Dubravszky János, olmützi püspök, aki többször megfordult Budán, fején találta a szeget, amikor így jellemezte a királyt:

- Lajosban idegen nevelője kifejlesztette az élvvágyat, a lakmározás, dőzsölés, színjátékok és táncvigalmak iránt való kedvet olyannyira, hogy elvesztette a komolyabb tudományoktól a kedvét és az országos ügyeket elkerülte.

Massari, velencei követ, jelentésében ezt írja:

- Amíg a király keresztény magyarok vezetése alatt állott, a hitben és a legjobb erkölcsökben neveltetett, de amióta a németek vezetése alá jutott és rászorul a zsidók pénzére, egészen ellentétes életmódot követ.

Lajos udvari papja így kesereg:

- A király már nem tudja magától távol tartani a könnyelmű embereket, akár szakállattanok (németek), akár szakállasok (zsidók), akik csak tivornyáról, szórakozásról és más becstelen dolgokról beszélgetnek...

Mária királyné a budai hegyekben vadászott.

A királyi udvarban ő volt a mumus, aki kissé ráncba szedte a léháskodó társaságot. Mikor nem volt otthon, felfordult a rend és még a cselédség is farsangolt. Táncoltak az egerek!

A király szánalmasan üres ebédlőjében unatkozott. Vadászebeivel játszadozott. Volt belőle egész sereg, csakúgy zsuzsögtek most a teremben.

A főkomornyik lépett be. Különösebb tisztelet nélkül üdvözölte a királyt. Látva az ebeket, megmérgelődött, felcsapta az ajtószárnyat és kikergette őket.

- Az ebek az udvarra valók, nem a szobába! -- dörmögte.

A király méltatlankodott, akár a gyerek, kit játékában megzavartak.

- Mivel üssem agyon az időt, ha már ezt sem szabad?!

- Felség, itta vacsora ideje.- felelte közönyösen a komornyik.

- Ah igen! -- sóhajtotta király megadással.

Az ablakhoz lépett és szomorúan nézegette a hömpölygő Dunát.

Ha az evés ideje közelgett, mindig elszomorodott, mert előre sohasem tudta, jó vagy silány lesz-e a vacsorája.

A várpalota kapuján hintó robogott ki. Brandenburg György, a király nevelője, gondozó a és mulatótársa ült benne.

- Ő is elmegy? -- szontyolodott el még jobban a király. -- Hát akkor ma megint egészen magamban leszek!

- A puszta gondolat hatalmas ásításra késztette.

A komornyik megterítette az asztalt. Egyszerű olcsó terítéket rakott fel, cinezett tányérokat, fanyelű evőeszközt, akár mint egy köznemesi házban. Aztán feltálalta a vacsorát.

Egy német udvarhölgy lépett a terembe, hogy segédkezzen a felszolgálásban. Feltűnően csínos, bájos, fiatal leány.

Megjelenése felvillanyozta a királyt. Az udvarhölgy kedveskedve szorgoskodott körülötte és csacsogott.

- Parancsoljon felség! A vacsora ízletes, gondoskodtam róla, hogy az legyen... magam néztem utána, mert a cselédség néha felületes. Sajnos, a szervisz nem éppen fejedelmi..., erről nem tehetek, mert amint kegyeskedik tudni, az ezüstnemű a zsidóknál van zálogban. A jó kedvet és a hangulatot, hála Istennek, nem lehet sem elzálogosítani, sem lefoglalni..., vele sokat pótolhatunk.

Egyik jó falatot a másik után rakta a király tányérjára. A felség jóízűen evett, közben tekintetével állandóan kísérte a leány mozdulatait.

- Szerencse, hogy a királyi rózsakertben meghagyták a legszebb virágokat! -- lovagiaskodott mosolyogva Lajos és kedvtelve nézte a csínos leányt.

- Ugyan kinek kellenének tövises rózsák? -- kacérkodott az udvarhölgy.

Á király szerette volna leereszkedően megcsipkedni a piros arcocskát, de a főkomornyik kimért ábrázattal állt széke mögött és ez visszatartotta.

Jelenléte idegesítette a királyt. Elhatározta, hogy elküldi, de nyomban nem volt hozzá elég bátorsága.

Türelmetlen mozdulattal vissza-visszanézett rá, úgyhogy a komornyik bízvást elértette érthette volna, mit akar a király, de nem vett róla tudomást. Ez a szemtelenség bosszantotta Lajost, arca kipirult a haragtól, epéje lassankint megdagadt s a fokozódó indulat bátorságot öntött beléje. Párszori nekifohászkodás után végre rászólt:

- Nincs szükségem kigyelmedre, a kisasszony megvacsoráztat!

Az udvarhölgy elmosolyodott.

- Felség, ö a gardedámunk!

- Áh! úgy. Akkor csak maradjon... Ámde a komornyik nem maradt. Dühösen távozott és bevágta maga után ez ajtót, hogy csak úgy dörgött.

- Felséged most megharagította őt!

- Nem veszélyes, -- felelte elégedetten a király. -- A vacsorát már elhozta, nem bosszulhatja meg a ,,sértést ,,. Mindig ilyen morcos, ha György grófot nem érzi a közelben. Tőle fél.

Most már kedélyesen folyt a vacsora, a király jól érezte magát.

Vacsora végeztével Lajos udvariasan megcsókolta az udvarhölgy kezét, enyelegve, a csukló fölött. A leány mélyen bókolt előtte.

- Felséged minden alkalommal a legfigyelmesebb lovag!

- Szeretem a művésziest és a szépet, kegyelmed leányasszony pedig az élő művészet! -- kedveskedett a király.

A leány újabb mély bókokkal válaszolt. A komornyik távozása után az udvarhölgy a szomszéd teremből letakart tálcát hozott be. A király elé tette az asztalra, majd levette róla a terítőt.

Gyönyörű, súlyos ezüsttálca, rajta ezüstserleg, bilikom ragyogott a király felé. A kancsó telve gyöngyöző tokaji borral.

Az udvarhölgy kecses mozdulattal megtöltötte a serleget és hódolattal nyújtotta a királynak.

- Hát ez mi? -- ámuldozott Lajos.

- Valódi tokaji aszú!

- Ugyan? Hát ez az ezüstholmi kié?

- Felségedé!

A király egy hajtásra ürítette ki a poharat. Mohón, élvezettel; mint akinek ritkán van ilyen finom italban része.

Utána jólesőket, nagyokat csettintett.

- A bor kitűnő, leányasszony pedig a legbájosabb jóakaróm.... Jól érzem magamat, hogy nem látom Bornemisza uram szigorú arcát és nem kell hallgatnom zsörtölődéseit, bölcs oktatásait, amelyekre mindig eszembe jutnak az ország bajai. Minden szava szemrehányás...

- Az uralkodó nehéz gondjai, felség!

- Egy lovagnak jobb dolga van, mint a szegény királynak. A király is szeret néha ember lenni...!

Az udvarhölgy elértette a célzást, kacéran, bátorítóan mosolygott. Majd újból töltött, Lajos elfogadta.

De mielőtt másodszor ivott volna, árnyék suhant át gyermekes homlokán, a serleget letette maga elé az asztalra és játékosan forgatta.

- Honnét való ez a serleg, ez a kancsó, ez a tálca, hiszen minden ezüstünk zálogban van?

- Visszahozták, felség... Ezt és valamennyit, ajándékba!

A király elgondolkozott.

- Volna valaki, aki nekem is ajándékoz valamit? -- vélte keserűen.

- Van, felség, -- felelte a hölgy. Kegyes engedelmével az ajtó előtt várakozik és audienciát kér...!

- Audienciát ilyenkor, késő este? lepődött meg Lajos?

Félretolta a poharat és homlokán sötétebbre borult a felhő.

- Tudhatná leányasszony, meg az is, aki kint várakozik, hagy György gróf jelenléte nélkül nem engedélyezek kihallgatást senkinek...!

A hölgy csábosan, lekötelezően mosolygott.

- Éppen őt akarta elkerülni!

- Ez nagy baj! Nem lesz a kihallgatásból semmi!

- Az én kedvemért sem, felség?

Sokat ígérő tekintete lefegyverezte a könnyen befolyásolható királyt.

- No nem bánom, kivételesen bejöhet. Jöjjön!

A kor viszonyaihoz mérten választékos öltözetben, értékes aranyholmikkal, ékkövekkel valósággal felcicomázva, Mendl Izrael, a soproni zsidóbíró lépett a terembe és mély alázattal hajolt meg a király előtt.

- Felséged legalázatosabb, legkészségesebb alattvalója, hálásan köszöni a nagy kegyet, hogy szemei láthatják a királyt...

- Kigyelmed zsidó? Akkor miért nem viseli az előírt ruhát?

- Felséged bölcs kegye Budán elengedte a zsidóviseletet...!

- Ah, igen!

Fényesen pallérozott, sárgarézzel kivert nagy ládát cipeltek most a terembe s letették a király elé.

Mendl felnyitotta a tetejét. Fényes ezüstösen ragyogott benne a király elzálogosított asztalkészlete.

- A soproni zsidó hitközség, mint felséged kamarájának legalázatosabb tulajdonszolgái, nem tűrhetik el, hogy imádott királyunk asztaláról hiányozzanak a legszükségesebb holmik.

Szegény Lajos király annyira elszokott már az ajándékoktól, hogy kezdetben meg se értette az ajándék fogalmát. Már-már mondani akarta, hogy neki nincs pénze az ezüstnemű kiváltásához, de még idejében elharapta a szót.

Egy darabig kedvtelve nézegette a sok, csillogó holmit, szeretett volna belemarkolni, játszadozni az ezüsttel, de csakhamar elkedvetlenedett.

Gyermekes arcáról nagy-nagy szomorúság rítt le. A megszégyenülés keserűsége árasztotta el érzékeny lelkét. A drága ezüstnemű csillogó fénye hirtelen megvilágította előtte királyhoz nem méltó, szánalmas sorsát.

Szokatlanul haragosan, epésen rivallt a zsidóra:

- Mit akarnak kigyelmetek? Mit tegyek érte, hiszen tudom, hogy ingyen úgysem adják...!

Az udvarhölgy már kezdte kirakosgatni a holmit. Dicsérgetve, magasztalva villantott meg minden egyes darabot a király előtt, mint ahogyan a gyermek kedvét szokás ébreszteni valami játékszer iránt. Közben vidáman kacagott, hízelgett, kedveskedett, hogy komoly merengéséből kizökkentse a királyt.

Szándéka részben sikerült. Csacsogásával felvillanyozta a királyt. A király örült. Ürült a nemes fém csillogásának, a szép leány mosolyának és valami gyermekes bírvágy kerítette hatalmába, hogy mindez, ezüst és leány az övé, csak kezét kell kinyújtania értük.

Már-már bizonytalankodott, tétovázott, hangjából eltűnt az előbb fellobbant erély, mikor újból kérdezte:

- Mit kívánnak mindezért?

A zsidó alázatosan, szenteskedve hajbókolt.

- Semmi mást, csupán felséged kegyes jóindulatát.

Ez a kertelő kijelentés újból felbosszantotta Lajost. Türelmetlenül intett s felindulásában szinte rikácsolva kiáltott Mendlre:

- Ne kerülgesse, mint macska a forró kását... feleljen a kérdésemre, érti?

A nő ismerte a király gyors hangulatváltozásait. Tartott tőle, hogy elmúlik a kellő pillanat, amelyben megközelíthető. Sietve töltötte meg a legszebb bilikomot és átnyújtotta.

- Ha én is ihatnék ebből csak egy kortyocskát felséged után, elleshetném a király titkos óhaját!

A tűzvillanó szemek behálózták, elkápráztatták a hajlékony Lajost. Gyorsan pezsdülő vére elragadta. Megfeledkezve az idegen jelenlétéről, kortyintott a feléje nyújtott pohárból, aztán visszaadta a hölgynek és szinte könyörögve mondta:

- Hát igyék! Hadd látom, tudja-e leányasszony mire gondolok?

Az udvarhölgy diszkréten intett, hogy végezzen a király előbb a zsidóval és távoIítsa el mielőbb.

- Persze! Nos hát, egy-kettő végezzünk! Kegyelmetek eladnak valamit s nekem fizetnem kell, ha venni akarok...

Mendl kenetteljesen rátért jövetele céljára.

- Felséged leghűbb alattvalóit, a soproni zsidókat, őfelsége Mária királyné úrasszonyunk, téves tájékoztatás alapján kiparancsolta Sopronból... kegyelmet kérek a számukra!

Hirtelen férfias határozottság keménykedett Lajos arcán. Ellentmondást nem törő, rideg, elutasító hangon mondta a zsidónak:

- Amit királyi nőm rendelt, helyesen van téve, mert az ország javára van... Fejével játszik, aki az ő parancsát mellőzni akarná...!

Ámde a zsidó már elemében volt.

- Isten mentsen meg bennünket ilyesmitől, távolról sem szándékunk... De a királyi kegyelem nem semmisíti meg a rendeletet, csak enyhíti azt. A zsidók hűséggel ragaszkodnak felségedhez, szeretetüket és áldozatkészségieket az igazságos fejedelmi szív nem hagyhatja méltánylás nélkül.

Lajos alig hallotta a szavakat, a csillogó ezüstöt nézte és ismét elszomorodott, hogy újból meg kell válni tőle.

Mint a csalódott gyermek, bánatos lemondással mondta:

- Vigye kegyelmed ezeket vissza, nem kellenek, mert ha igazságot teszek, azért nekem nem jár fizetés...!

Az ablakhoz lépett és merengve nézett le a Dunára. A zsidó tovább akart beszélni.

- Végeztem, távozzék! -- rivallt rá a király határozottan.

Mendlnek mit volt mit tennie, távozott, de az ezüstöt ott hagyta. A hölgy dévaj kacagással turkált a kincsben.

Lajos visszafordult, fáradtan, szinte fásultan nézte a nőt. Szomorú arca még a leány sokat ígérő mosolyától sem derült fel többé.

- Úgy látom, hogy körülöttem még a rózsák is elvesztik illatukat. Jó éjszakát! -mondta fájdalmasan és eltávozott hálóterme felé.

*

Amit a zsidók nem tudtak elérni a királynál, elérték az udvaroncoknál. Ezek kapták meg az ezüstöt, mely azonban újból zálogba vándorolt. A király asztalán továbbra is cinezett tányérok állottak.

A befolyásos pártfogók szavára Lajos mégis csak aláírta a zsidók kegyelemlevelét. Mikor pár napra rá Pulendorfer városbíró a tanács felterjesztette száműzetési kérvény sorsa iránt érdeklődött Budán és közvetlenül a királyhoz akart fordulni, okot és módot találtak rá, hogy ezt megakadályozzák. A tárnokmester kézbesítette a soproni városbírónak a királyi kéziratot, melyben a város kérését a zsidók kiűzetése iránt a legmagasabb hely elutasította.

Több felvilágosítást nem kapott és lelkére kötötték, ne zavarogjon tovább, a dolog véglegesen el van intézve, most már indulhat haza...

Pulendorfer csak Bornemisza Jánostól, a király nagyjellemű magyar tanítójától tudta meg, hogy Mária királyné teljes mértékben méltányolta Sopron kérelmét. Hammer által megküldötte a feleletet, hogy a zsidók kiűzetését helybenhagyta, ő is, meg a király is!

- Ha pedig sürgős szükség volna cselekvésre, -- toldotta meg szavait Bornemissza, -- cselekedjenek kigyelmetek az elveszett okmány értelmében, a királyné parancsára. Én tudom, mi volt abban az okmányban, mert én magam szerkesztettem Mária utasítására!

XX. Este a tanácsnokéknál.

Ama bizonyos este óta Keményfy gyakori vendég lett Hannenkamp tanácsnok házában.

A két férfiú között a barátság annyira kimélyült, mintha rokoni kötelék kapcsolta volna össze őket. Szinte meg sem tudtak már lenni egymás nélkül.

A nemzetes asszony a kapitányt szinte fiának tekintette. Szívből örült látogatásainak, annál inkább, mert jelenléte felvidította urát, akin az utóbbi időben a búskomorság jeleit látta feltünedezni, ha magára maradt.

A kapitány vendégjárása különösen Mártha viselkedésében idézett fel változást. A makrancos, szeleverdi süttyköleánykábóI megfontolt, komoly hölgy lett, aki hosszú ruhát visel és eddig örökké kócos, lobogó haját hirtelen nagy gonddal simítgatja, kötögeti.

Gyermekes modorát mintha elfujtók volna. Napközben ugyan jókedvűen danolgatva szorgoskodik a ház körül, de este, mikor a kapitány megjelenik náluk, alig lehet szavát venni. Kimért, illedelmes, komoly és csak pirulva elegyedik a felnőttek társalgásába, ha muszáj.

- Ejnye, be komoly nagyleány lett kigyelmedből, Mártha, -- szólt egyik este a kapitány, -- alig ismerek rá a régi bolondos gyermekre!

Ez volt az első eset, hogy nem tegezte a leányt. Önkéntelenül járt rá a nyelve a magázásra, amikor most Mártha nagyleányságára rádöbbent.

A leány szíve nagyot dobbant.

- Még tán észre is vesz, vitéz kapitány uram? Azt hittem, meg se lát... pedig már kerek egy hónapja, hogy ilyen vagyok...!

Keményfy mosolyogva fenyegette.

- Ha a rózsabimbó kinyílik, a nyarat érzi... Vajon ki lehet a szerencsés? hadd súgom meg neki...!

Erre a furcsa kérdésre a leány hirtelen elszontyolodott, még tán sírva is fakad, ha nem röstelli magát.

Kifutott a szobából, végig a folyosón, ki a kertbe. Holdfényes, csillagos, szívet bujtogató este volt.

A leány szíve vadul kalapált, arca tüzelt.

Hát ez az ember, ez a csínos kapitány nem tudja, hogy kije neki? Még azzal gyanúsítja, hogy másvalaki motoszkál a fejében?

Haragudni akart rá, de meggondolta magát. Mégse!

Eszébe jutott, hogy a süteményt még nem tálalta fel az asztalra. Visszasompolygott a szobába, felkapta

a tálat a kredencgól és a kapitány elé állította.

- Tessék parancsolni!

Ekkor vette észre, hogy róla beszélgettek. Az édesanyja rámosolygott. Mártha zavarba jött, fülig pirult. Duzzogva mondta a kapitánynak.

- Tessék egyék, és ne szapuljon másokat!

Most feltárult az ajtó. Borbála lépett be váratlanul. Kendő volt a fején.

Izgatottnak látszott. Az édesanyja elébe ment.

- Isten hozott, kedves leányom! Csak nincs bajod, hogy ilyen szokatlan időben jössz haza?

- Nincs semmi bajom, kedves asszonyanyám... féltem egyedül, hát átjöttem. Ma szeretnék itthon aludni.

Nyugalmat színlelt, de anyját nem tudta vele megtéveszteni. A két férfi is rosszat sejtett.

- Hát az urad hol van, drága jó leányom? -- kérdezte Hannenkamp aggodalmasan.

- Hivatalába kellett mennie, apámuram. Sok a dolga... csak későn fog hazajönni.

Keményfy keze titokban ökölbe szorult a tanácsnok ivott, hogy leplezze felindulását.

Borbála leült, Mártháboz bújt és szorosan átkarolta.

- Miért remegsz Boriska, ...a kezeid is jéghidegek, mi bajod? -- kérdezte Mártha és ijedten ölelte át nővérét.

- Útközben megijedtem, macska ugrott. elém a sötétben, ő rémített meg... jelentőségtelen, majd elmúlik!

Igyekezett természetesnek látszani, bár könnyek fojtogatták..

Szeme alatt kék folt sötétlett. Halvány, újkeletű. Senki sem vette észre, csak a kapitány kutató szeme.

Keményfyt elöntötte az indulat. Úgy feszült neki a széknek, hogy csakúgy recsegett-ropogott alatta.

- Tán idegeskedett az urad, hiszen. egész délelőtt izgatott volt? -- kérdezte Hannenkamp hirtelen elhatározással.

Borbálát megdöbbentette az egyenes kérdés. Látszott rajta a meghökkenés, mégis megóvta színleges nyugalmát.

- Nagyon ideges volt, édesapám, a sok munka kimeríti -- felelte szelíden.

Az anyai tapintat elejét vette a további kérdezősködésnek. Másra terelte a beszéd. fonalát.

A kapitány megértő, résztvevő tekintettel simogatta, nyugtatta az asszonyt. Kedélyesen társalgott, hogy felvidítsa, ami sikerült is.

A barátságos körben kellemesen telt el az este.

Távozásakor Borbála melegen megszorította a kapitány kezét. Sokat, igen sokat fejezett ki ez a kézszorítás: bánatot, panaszt, a vigasztalásért köszönetet és nagy, nagy bizalmat.

Aznap Borbála otthon aludt. Mikor a két testvér mögött bezárult a padlásszoba ajtaja, Borbála görcsös zokogásban tört ki.

- Nem bírom, bele pusztulok -- nyögte fuldokolva. -- Megütött, öklével vágott az arcomba... sohasem szerettem, de most gyűlölöm ... kimondhatatlanul gyűlölöm: Ha az a másik, az az igazi férfi nem volna, elemészteném magamat...!

A testvér előtt kipattant Borbála életének eddig gondosan rejtegetett titka. Olyan váratlanul érte a gyanútlan leányt, hogy szinte elakadt bele a szívverése.

Tehát Jeckelék házasélete szerencsétlen? Borbála boldogtalan... sőt kétszeresen az, hiszen férjes asszony létére mást szeret. Kit? A kapitányt, a nővér leányálmainak a hősét, ábrándjainak, reményeinek letéteményesét, akiről már-már azt hitte, hogy ő miatta jár, s oly sűrűn a házhoz. A kapitányt, aki éppen ma döbbent rá, hogy a kisleányból immár nagyleány lett!

Görcsösen csimpaszkodott az asszonyba, ölelte, csókolta.

Jól hallottam Boriska, őt szereted a kapitányt? -- kérdezte szepegve.

- Jobban, mint az életemet!

Az ártatlan leányszív titkos légvárai összeomlottak. Persze, persze, Keményfy nem öt, hanem Borbálát szereti... a régi szerelem, mely mélyen a szívben akkor is él, ha nem lehetnek egymáséi.

Az ilyen igazi, szép, mélységes szerelemnek nem szabad útját állni, mégha miatta netán megszakadna is egy szegény leányszív. Fáj a csalódás, mégis bele kell törődni!

- Minden úgy legyen, ahogyan Isten rendelte!

 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XI. rész  
A soproni zsidókapu XII. rész
  2011-04-11 20:15:21, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XII. rész

XXI. Az ispotályban.

A városi ispotályt, mely a mai Ikva-híd és a Balfi-út sarkán, a Szent Lélek templom szomszédságában állott, a Johanniták építették.

Ez az egyházi lovagrend a keresztes háborúk idején került Sopronba.

II. Endre, 1217-ben, nekik ajándékozta a város északi, u. n. ,,Bécsi kapujának" egész vámjövedelmét; a polgárság őrtornyot, telket és más javadalmazásokat juttatott nekik, mire a derék lovagok letelepedtek a városban.

Első rendházuk a bécsi kapunál, a Szent János templommal együtt épült és máig a ,,Kreuzhof -- a keresztesek udvara -- nevét viseli.

A Johanniták igen hasznos szolgálatokat tettek a városnak. Fegyverrel védelmezték a falakat,
hiteles helyül szolgálták, segédkeztek a lelkipásztorkodásban és kórházat tartottak fenn.

Mikor a török 1522-ben Rhodus szigetét megtámadta, ennek védelmére siettek a Johanniták.
Elhagyták Sopront és soha többé nem tértek vissza.

Javaik ,,krucigerátus" néven beneficiummá alakultak, melyet a lovagok egy-egy megbízottja kezelt.

Történetünk idején Sabári Miklós, lovag és keresztes pap, a kiváló bölcsész és hittérítő gondozta a Johannita ispotályt, ahol a városi tanács rendelkezésére a súlyosan sebesült Salamont,
Hündl Manusch fiát ápolták.

A zsidók nem szerették, hogy Salamon idekerült a megszentelt falak közé,
hiszen nekik maguknak is volt Sopronban kórházuk de szólni nem mertek, ha már ilyen ,,kitüntetésben" részesültek.

Arra azonban, hogy valamelyik zsidó, akár Salamon apja, akár felesége átlépje a szent küszöböt,
kaphatók nem voltak.

A zsidófiút ellátták rituális koszttal, melyet naponta a kapunál nyújtottak be Miklós testvérnek, de a szegény beteget sohasem látogatták meg. Mégcsak nem is érdeklődtek hogyléte felől. A keresztény ágyban fekvő és a római pap gondozása alá jutott saját vérüket úgy tekintették, mintha bélpoklossággal volna fertőzve és mint akinek teste-lelke elveszett a zsidóság számára.

Salamon heteken keresztül lebegett élet és halál között. Senki más nem volt mellette nehéz óráiban,
csak a nemesszívű, jólelkű keresztes pap.

Ő virrasztott hosszú éjszakákon át a beteg zsidó ágya mellett, s igazi felebaráti szeretettel.
Odaadással gondozta, ápolta, vigasztalta, ő erősítette lelkét az irtózatos magány, a csüggedés és a kétségbeesés váltságos pillanataiban. Ugyanúgy, mintha saját egyházának fia lett volna.

- Mindnyájan édes testvérek vagyunk Isten előtt! -- szokta mondani a jámbor pap.
Salamon eleinte bizalmatlanul tekintett keresztény papi ápolójára,
sőt gyűlölettel volt iránta eltelve, mert úgy vélte, hogy ennek irgalmassága mögött
ismeretlen gonosz szándék lappang. Hiszen a szegény beteg lelkében
még ott rajzottak egyoldalú, elfogult nevelésének a keresztényekről festett összes torzképei. Később azonban, lassankint, át meg áthatotta lelkét a közvetlenül tapasztalt felebaráti szeretet édes, meleg lágysága, mely ragyogó, vigasztaló napsugárként terjengett a keresztény ispotály betegágyai fölött.

A vézna test lázban tüzelt, a kóros beteg tüdő légszomjasan, zihálva kapkodta a levegőt.
A sebek, melyeket tulajdon édes apjának a korbácsa szántott
az élő csontváz ványadt húscafataiba, gennyesedtek, fájdalmasan sajogtak,
de a testi kínszenvedés súlyos terhe alatt roskadozó lélek segítséget, támaszt,
enyhületet talált abban az ismeretlen, új világban,
mely Miklós testvér önfeláldozó gondosságából, jóságos, nemes arcából és kegyes,
bátorító szavaiból áradt beléje.

Amikor Miklós testvér elvégezte egyéb munkáját, leült a zsidófiú ágya szélére, megfogta, szeretettel simogatta kezét és beszélt neki a világot szerető, könyörületes Isten végtelen bölcsességéről, aki a szenvedést, a betegséget is csak azért bocsájtja bűnös gyermekeire, mert ezzel is javukat célozza.

A pap olyan bátorítóan, vigasztalóan tudott beszélni, hogy ilyenkor Salamon szinte megfeledkezett betegségéről, fájdalmairól és boldognak érezte magát, hogy habár betegen is -- itt lehet a megértés, a béke, a gyógyulás házában, ahol nemcsak a test, hanem a lélek számára is tudnak orvosságot.

A bölcs tanítások, melyeket Salamon Isten jóságáról, a szív és
a lélek nemességének a szükségességéről, az érdekvilág tülekedéséről és
a szeretet győzedelméről hallott, fogékony talajra hullottak.

Eddig, ilyen irányú nevelés folytán, Salamont csak az önző érdekélet gyakorlati
kérdései foglalkoztatták. Zsidó volt, nem is törődhetett mással,
mint többi fajtársai: az üzlettel, a haszonnal, a gazdagodással, hiszen ezt tanulta ezt vésték bele ifjú gyermekkora óta. Magasabb fogalmai nem voltak, nem is lehettek.

Most azonban kezdett ráeszmélni lelki valójára. Olyan érzelmek és gondolatok születtek meg benne, melyek messze ragadták eddig megszokott fogalmi világából.

A jóság és a szeretet elhintett magva kicsirázott lelkében és elmélkedésre késztette.
Elmélkedésre ember és ember, világ és élet, zsidó és keresztény körül.

Mindazt, amit átélt, ami vele eddig történt, az igazság és az újonnan megismert felebaráti szeretet szemszögéből kezdte vizsgálgatni, mérlegelni, felértékelni.

A keresztény eszme, melynek csíráját Miklós testvér oltogatta fogékony lelkébe,
lassankint beléje kapott, mint rőzsébe a láng. Fényénél irtózatos rémképekké formálódtak eddigi eseménytelen kis életének jellegzetesebb mozzanatai. Leginkább az a rémes jelenet,
mikor a zsidó vének áldozatul dobták feleségét, Gundát, saját önző érdekeiknek,
mit sem törődve az ő nagy lelki fájdalmával, boldogságának, vagy legalább képzelt boldogságának elmúlásával. Majd az az irtózatos tett, mikor egy részleteiben pontosan eltervezett
gyilkosság leplezése céljából kínszenvedésre ítélték őt, az amúgy is nagy beteget
és tulajdon édesapja verte véresre. Most pedig elhagyják szenvedéseiben saját áldozatukat,
rábízzák sorsára, akár él, akár hal...!

Milyen sivár, visszataszító, csúnya világ ez, s mennyivel más a lélek és az érzelem világa!

Eddig gyűlölte a keresztényeket, mert erre oktatták. Most mindjobban és jobban fordult feléjük
érdeklődése.

Éjjel a mécses halvány fényénél akárhányszor elgondolkozva, hosszan nézte, miként imádkozik
Miklós testvér a kereszt előtt áhítattal, odaadással, átszellemülten. A csend, a bensőséges imádkozási mód, az igazi lélekodaadás megkapónak, gyönyörűnek tűnt fel előtte, aki eddig csak lármás, zajos, jajveszékelő istentiszteletet ismert.

A megkapó áhítat Salamon lelkébe is átáradt. Félkönyökre támaszkodva, kíváncsian, érdeklődéssel vegyes csodálattal nézegette azt a keresztre feszített, töviskoronás embert, aki ilyen mélységesen tudja megihletni ezt a bölcs papot és akinek a testéből vér csurran, mint ahogyan az ő vére is kiserkent ott a margitai erdőben. Vajon ki lehet ő?

Egy alkalommal Salamonon erőt vett a kíváncsiság.- Beleszólt a pap imájába és megkérdezte:

- Ki az az ember a keresztfán? -- Nem ember, Isten az!

- Miért feszítették meg?

- Mert a szeretet hófehér galamblelkével vegyült az emberek közé!

- Kik ölték meg? -- A zsidók!

- Miért ők?

- Mert közöttük szállt a földre és ostorozta bűneiket!

- Hát gonoszok voltak a zsidók?

- Lélek nélkül a testnek éltek, az aranyborjút imádták. Körültáncolták a Sinai hegy tövében... és azóta mindig a kincsesbálványt imádják, mely minden gonoszság és minden erkölcstelenség kútforrása!

Salamon könyörgésére Miklós testvérnek el kellett mondania az Üdvözítő kínszenvedéseit, életének történetét és tanításainak az értelmét.

Ettől kezdve Salamon mindig többet és többet akart tudni a keresztény tanításokból.

Nemcsak hallgatta Miklós pap épületes oktatásait, de gondolkozott is rajtuk. Igyekezett őket meg is emészteni, sajátjává tenni.

Amikor ezeket csekélyke élettapasztalataival, saját felfogásával, értelmével, hiányos tudásával teljesen összhangosítani nem tudta és ezáltal lelkét bizonyos tekintetekből kétség szállotta meg a krisztusi tanítások igazsága felől, kérdések özönével árasztotta el Miklós testvért, aki készségesén felelgetett neki.

Salamon különösen sokat gondolkozott azon, miképpen lehetséges a nagy, áthidalhatatlan ellentét keresztények és zsidók között, mikor Miklós pap szerint a keresztény vallás a szeretet, a türelem és megbocsájtás vallása? Miképpen lehetséges, hogy a keresztények viszontgyűlölik a zsidókat,
üldözik őket rossz természetük miatt, holott a keresztény Isten elnézésre, békére kötelezi őket?
Lám, maga Krisztus is megbocsájtott nekik, amiért a keresztfára feszítették? A zsidók is emberek, ők is felebarátok, ha már egyszer ezt tanítja a kereszténység?!

Tán a keresztények is csak hirdetik a szép tanokat, de ők is megfeledkeznek az igazság követéséről, mihelyt érdekük, előnyük s a gyakorlati élet egyebet követelnek?

Mikor legközelebb a pap ismét leült ágyához, felvilágosítást kért tőle.

- Ha mindnyájan testvérek vagyunk. a zsidók is testvérei a keresztényeknek. Miért üldözik hát a keresztények azt, aki Ábrahám hitében imádja az Istent? Miért gyűlölik a keresztények a zsidókat?

A pap megfogta a zsidófiú kezét, jóságos szemeit szeretettel függesztette a beteg arcára.

- Fiam, a társadalmi élet súlyos kérdései ezek, melyeknek lényegét nem mindenki bírja értelemmel felfogni...

- De én mégis szeretném megérteni!

- A lehetőség szerint megmagyarázom, de előbb felelj te is néhány kérdésemre.

- Kérdezz!

- Megérted-e azt, hogy a szeretet tana az egyetemes, az egész emberiség javát célozza, mindenki boldogulását kivétel nélkül? Nemcsak egyes emberét, egyes nemzetekét, egyes országokét, hanem... egyszóval mindenkiét, valamennyi emberét?

- Hát persze, hogy megértem.

- Mondjuk egy családban öt testvér van, akik között az apa még életében szétosztja a vagyonát.
Az apa egyformán szereti valamennyi gyermekét, mennyit juttat vagyonából egynek-egynek?

- Mindegyiknek vagyonának egyötöd részét juttatja.

- Annyit. S most tegyük fel, hogy az öt testvér közül négy szelíd és jó, az ötödik pedig önző és kapzsi.
Ez az önző ötödik nem elégszik meg a saját részével, hanem az apai vagyon felét akarja magának megkaparintani és addig-addig mesterkedik, míg ez végre sikerül is neki, mert esze, ügyessége elég van hozzá. Vajon az apa egyformán szereti a gyermekeit, apai szeretettel egyformán kívánja valamennyi gyermeke javát, ha eltűri ötödik, kapzsi fiának mesterkedését és vagyoni gyarapodását, hatalmának túlnövekedését, ha ez mindjárt a legügyesebb volna a gyermekek között?

- Nem tűrheti el, mert az ötödik cselekvése megkárosítja a többi négyet.

- Már most arra felelj, hogy az apát gyűlölet vezérli-e, vagy szeretet, ha a dologba erélyesen beleavatkozik, ha többi gyermeke igazságáért rákényszeríti a kapzsi, önző természetű ötödiket, hogy megelégedjék a saját részével?

- Azt hiszem, a szeretet!

- Hátha ez az ötödik fiú erőszakos, úgyhogy az apa a korbácshoz kénytelen nyúlni, hogy engedelmességre, jobb belátásra bírja az önhatalmaskodót? Mi vezérli ilyenkor az apát,
a gyermekei iránti szeretet, hogy őket jogaikban megvédelmezze, vagy a gyűlölet,
csak azért, mert ütni volt kénytelen a méltányos igazság érdekében?

Salamon gondolkodott. Hirtelen nem tudott válaszolni. Olyasféle járt az eszében, hogy a négy fia iránt kétségtelenül szeretet indította cselekvésre az apát, de az ötödiket már nem szerette, mert fenyítette.

Miklós testvér ezt a gondolatot leolvasta arcáról.

- Tévedsz fiam Salamon, ha úgy véled, hogy egy csepp gyűlölet is vegyül ilyenkor az apa cselekvésébe.
Ő az ötödik fiát is szereti, noha kényszeríti... s ha netán még a házából is kiverné,
hogy megtörje ezzel az önző gyerek kapzsiságát, vagy elvenné tőle még a saját részét is,
csakhogy, -- ha más nem, legalább a félelem, vagy maga a fiú kapzsi természete,
hogy valami maradjon neki is -- kényszerítse öt a családi rendre: hidd el Salamon, hogy még ilyen kíméletlenség mögött is az apa legtisztább, jóindulatú szeretete áll.

A zsidófiú kételkedve rázogatta fejét.

- Hogy-hogy? Miért?

- Mert ha az atya nem kényszeríti, hanem ráhagyja makacs természetét és kapzsiságát, a gonosz fiú, nem szeretvén testvéreit, elveszi azok részét is és ezáltal maga ellen zúdítja a másik négy testvér haragját, gyűlöletét és üldözötté teszi magát, mihelyt az apa behunyja szemeit. Gyűlölet lesz a családban s nem szeretet, mert a megkárosítottak, akikben pedig eredetileg jóság és szeretet lakozott, nekivadultak és mindig gyűlölni fogják az ötödik testvért... meg a hozzá hasonló természetűeket!

- Értem. A gonosz fiú, aki rossz természete miatt a testvéreire káros kapzsiságát önmagától megfékezni nem bírja, hálás lehet az édesapának, ha ez öt kényszeríti...

- Úgy van, fiam! Mert ha az apa a kényszereszközt alkalmazni elmulasztja, gyűlöltté teszi a rossz fiút testvérei szemében. Ennélfogva az erély nem mindig ,,gyűlölet" a kíméletlen ,,kényszerítés" nem mindig üldözés, hanem ellenkezőleg szeretetből is fakadhat.

Salamon elgondolkozott.

- A világ kincsei az emberiség jóvoltára rendeltettek -- folytatta csakhamar Miklós testvér.
-- Mindenki számára. A szorgalmas, törekvő ember ezekből többet szerezhet magának,
mint a lusta, az élhetetlen, az ügyefogyott. De sohasem többet, sohasem annyit,
hogy a másiknak javak híján emberséges élete ne lehessen. Tudniillik a másik,
az ügyesebb fölös szerencséje miatt! Aki annyit harácsol össze a saját javára,
hogy mások elől elveszi a kenyeret, az emberséges megélhetést,
azt már nem lehet ,,törekvő" embernek nevezni, ez már ötödik fiú, aki az emberi elégedetlenség magvát szórja állandóan a társadalomra és háborút nevel az emberiség közé, gyűlölködést, forradalmakat, pusztulást, akiből hiányzik a testvéri, a felebaráti szeretet...

- Őt kell megrendszabályozni a szeretet nevében, ugye Miklós testvér?

- Igen, azt kell vele tenni... és ezzel Salamon te magad feleltél első kérdésedre,
hogy miért üldözik a keresztények a zsidókat, tehát azok, akik a szeretet tanát hirdetik?
Aki jól átgondolja a dolgokat, úgy mint te, önmagától rájöhet, hogy végső fokon nem a gyűlölet,
hanem a szeretet elve teszi üldözöttekké a zsidókat.
A zsidók kapzsiak, hatalomvágyók és kíméletlenek... önzők, százszor önzők voltak
annak idején már a saját hazájukban is, egymás között.
Ebből származott saját országuk minden baja. Az Isten a szeretet bárányát küldötte közéjük,
hogy megmentse őket saját rossz természetük ellen. Ők nem hallgattak a szeretet szavára, ezért szenvedniök kell...

Salamon révetegen tekintett a keresztre és a mécses halvány világánál úgy vélte látni,
hogy tündöklő fény ékeskedik a töviskoronás fej fölött.

A pap folytatta:

- A bosszúálló Jehova évszázadokon át a heted és kilencedízigleni bosszúállás
tanával próbálta fékezni, jobb belátásra bírni a zsidó nemzetet. Ez az elv nem vált be, eredménytelen maradt. Jött a szeretet tana, az elnyomottak, a megkárosítottak, a szegények védelmezője. Ez megmenthette volna a zsidókat és a zsidók országát is, ámde rossz természetük makacskodásra bírta őket. Továbbra is kapzsiskodtak, továbbra is az aranyborjút imádták. Erre Isten és saját bűneik következménye szétszórta őket a világ minden tájékára, hogy ezt az ,,ötödik testvért" túlkapzsiságáért üldözze a másik négy ...üldözze mindaddig, amíg rossz természetükön uralkodni nem tudnak, amíg önzésüket -- jobb belátásra jutva -- saját maguk fékezik meg, amíg a szeretet tanának igazságát belátva, megelégedni hajlandóak az apai vagyonból reájuk eső egyenlő résszel...!

A bölcs pap arcán az igazság átérzésének fényes rózsái csillantak meg, ihletve,
valóságos látnoki erővel fejezte be az oktatást.

- Bizony, bizony mondom néked, kedves fiam Salamon, a keresztényi szeretet diadala
és az emberiség szebb jövője érdekében, minden kereszténynek és
valamennyi keresztény nemzetnek kötelessége a kapzsi természetükben nehezen megváltoztatható,
de mégsem megváltoztathatatlan zsidókat az egyenlő testvéri mérték tiszteletére szorítani,
könyörtelenül kényszeríteni erre, sőt ,,üldözni" mindaddig, amíg ez a gyűlölködés önmagát felemészti
és a zsidók -- ha már egyszer erre szabad akaratból nem hajlandóak,
-- kényszerűségből, félelemből, vagy erőszakra meghajolnak a szeretet igazsága előtt...
S mivel ez örök igazság, a zsidók addig fognak szenvedni, addig fogják őket üldözni,
amíg az általuk még mindig várt Messiás -- ugyanaz a meg nem értett Régi!
-- a szeretet tanával s ennek elismertetésével megváltja őket a kivetettség, az üldözés és a megvetés évezredes szenvedései alól.

XXII. Zsidók a résen.

Mardochai rabbi és az öreg Manusch zsidó az estéli homály beállta óta türelmesen
gubbasztottak Salamon házának a padlásán, a hálószoba tetőzetébe vágott keskeny rés mellett.

Fontos események bekövetkezését várták.

Gundának, a szép zsidóasszonynak most kellett nyélbe ütnie a hitközség titkos határozatát,
hogy a zsidóérdekeket veszélyeztető Keményfy kapitány minél előbb eltűnjék az élők sorából...
mégpedig Jeckel keze által.

Lent a szoba ablakait sűrűn lefüggönyözték, a ház koromsötétségbe burkolózott.
Egyetlen fénysugár se árulta el, hogy itt még ébren vannak.

Éjjeli tíz óra körül sötét árnyék osont végig a zsidó utcán, a házak falához lapulva. Az illető kaftánt viselt. Széles karimájú zsidókalapját mélyen arcára húzta.

A ghettó pihent, senki sem láthatta őt. De még ha látná is valaki, aligha sejtené, hogy ez a kései zsidóvándor Sopron város nemes tanácsának a jegyzője, aki álöltözetben pásztorórára siet a csábos, szép zsidóasszonyhoz.

A kaput halkan kinyitották, a jövevény belépett, majd egy retesz csettenése hallatszott.
Fent a padláson felfigyelt a két zsidó. Meglökték egymást és a rabbi a résre tapasztotta szemét.

A szobában halvány világosság derengett. A mécsest piros papírernyővel takarták le. Gunda csábos pongyolában és a kendőzés ravasz fogásaival szépítve dülöngélt egy rozoga bőrdívánon. Színlegesen unatkozva várta a keresztény udvarlót.

Jeckel -- mikor a szobába belépett és maga után becsukta az ajtót, -- pár pillanatra megállt és érzékies tekintettel habzsolta a nő izgató szépségét.

Gunda egymásra csapta lábait, pongyolája meglibbent, térdeiről lecsúszott. Bársonypapucsba bújtatott, hófehér, tökéletes hajlású lábai bujtogatva villogtak a halványpiros homályban.

A vágyakozástól elvakult jövevény észre sem vette, hogy a szép zsidóasszony arcán hideg, fagyasztó, gúnyos mosoly honol. Csak akkor hőkölt vissza, mikor hozzárohant, karjaiba akarta zárni, de Gunda elhárította az ölelést.

- Ne olyan hevesen... majd máskor...!

- Gunda!

A férfi szemeiben a szenvedély fellángolt.

- Őrülted vagyok, mióta láttalak, mindenre képes... nincs más gondolatom, csak te...!

Gunda becsmérlően legyintett.

- Hagyjuk ezt, nem érdekel...

- Már nem szeretsz, Malka? -- hördült fel a férfi.

Hangos, sértő kacagás válaszolt.

- Mikor szerettem? Eszköz voltam azoknak a kezében, akiknek kigyelmed szolgálatot tett...
fizettek a csókommal és vége. Ha újból szükség lenne kigyelmedre... nos akkor talán megint lehetne szerelemről szó... de most hagyjon békében!

Jeckel értelmetlenül bámult rá, majd könyörgésre fogta a dolgot.

- ...gyűlölöm érted az egész világot, a feleségemet, mert utamban áll, a szigorú rendet, mert elzár tőled! Jer velem, szökjünk együtt idegen országba, ahol nem ismernek bennünket, ahol boldogok lehetünk. A délvidéken ezernyi sereggel jön a török, fegyverei pusztulást, halált árasztanak... a romok között fészket keresünk magunknak!

- Untat az ilyen ostoba beszéd! Üljön le, maradjon ott... beszéljünk komolyabb dolgokról...!

Jeckel, aki más fogadtatást várt, úgy érezte magát, mintha hideg zuhany ömlött volna rá. Leült és tele várakozással nézte a nőt.

- Mindjárt megérti, tanácsjegyző uram -- mondta ridegen Gunda. -- Semmi kedvem, hogy ezt az én gyönyörű, fehér nyakamat hóhérpallos alá hajtsam. Már pedig könnyen lehet vérpad mindkettőnk sorsa, hiszen a házasságtörőnek ez a büntetése... kigyelmednek is, nekem is!

A férfi belesápadt a gondolatba.

- Miért mondod ezt Gunda, senki sem tudhat róla!?

Az asszony megbiggyesztette ajkát.

- Rövidlátó kigyelmed! Vannak ám, akiknek éber szeme átfúrja még az éjszakai sötétséget is!

A férfi szívét a bűntudat rémülete dobbantotta meg.

- Kire gondolsz, Gunda!

Az ijedt gyermek gyámoltalanságával közeledett az asszonyhoz.
A pamlag mellett lekuporodott a földre. Megfogta Gunda kezét, cirógatta, hízelkedett.

- Figyeljen jól kigyelmed, ,,okos" tanácsjegyző uram, kit ,,szerelme"
a szép zsidóasszony iránt annyira megvakított, hogy nem veszi észre a veszedelmet,
mikor az dübörögve közeledik... Ejnye de belesápadt kigyelmed, talán fél?

- Nem félek, senkitől, semmitől, ha szeretsz...

Reszketése azonban az ellenkezőjét bizonyította.

Gunda megvetéssel vegyes szánakozással nézett az előtte térdeplőre.

- Bizony baj van, nagy baj, nyakunkon a veszedelem! -- mondta gúnyosan.

Aztán csengően, hosszan kacagott, amit a férfi nem tudott mire vélni.

- Gunda könyörgöm, mondd el, amit tudsz, ne gúnyolódj velem, ...fáj, mert szeretlek! nagyon szeretlek!

- Kigyelmed csak kíván engem, de nem szeret! Az alakomat, a .szépségemet,
keleti vérem hevét kívánja... ámde van más is, aki sóvárog utánam...
hm, talán nem is hiába... szép ember, okos, bátor, merész, határozott, s a barátsága hasznos..., a zsidóknak különösen hasznos, nekem is...!

Kacéran kígyózott és kedvtelve figyelte, hogyan lobban lángra Jeckelben a féltékenység.
A szerelmes férfit elragadta a szenvedély. Ölre kapta a nőt, ölelte, csókolta...
Gunda hideg mosollyal tűrte.

- Megölöm azt, aki rád meri vetni szemeit...!

Az asszony magatartása hirtelen megváltozott. Karjait Jeckel nyakára fonta és odaadóan simult hozzá.

- Megölnéd... képes volnál rá... én érettem? Igazán?

A férfi szenvedélyes csókkal bizonygatta, hogy igen!

- Mondanod is kell... hallani is akarom ígéretedet, megölnéd-e a vetélytársat, ha az ő léte hóhérpallost hozhatna az én fejemre?

- Megölném, gondolkodás nélkül megölném... Malka, te érted mindent megteszek. Nem birok nélküled élni!

Így jól van. Bízom benned, édesem... lásd meg, hogy mennyire szeretlek: te vagy veszélyben, nem én! Magamat akartam feláldozni, csakhogy téged menthesselek... nem reméltem, hogy elég bátorságod lenne hozzá... látom van... ezért szeretlek, mint igazi férfit!

Judáscsókra nyújtotta száját. Jeckel boldog volt.

Gunda a férfi mellére hajtotta fejét. Sugdosódott.

- Tudomásunkra jutott, hogy a kapitány mindent tud. Kinyomozta, miként pusztult el Hammer József, tudja, hogy te árultad el szülővárosodat, azt is, hogy megcsaltad feleségedet és egy zsidónővel paráználkodtál... talán még azt is, hogy most nálam vagy. Megannyi bűntett, melynek hóhérpallos a büntetése... feltéve, hogy a kapitánynak ideje lesz téged vádolni...!

E felfedezésre vad rémület szállta meg Jeckelt.

- Igaz ez, Gunda?

- Színigazság, kedvesem..., vagy ő, vagy mi valamennyien!

Jeckel izgalmában őrültként futkosott a szobában fel s alá. Gunda gúnyos mosollyal lopva követte mozdulatait.

- Mit tegyek, mit tegyek? Nehéz... lehetetlen hozzá férkőzni s talán már késő...! -- Még nem késő és mód is van rá... már gondolkoztunk rajta...!

- Tanácsolj!

- Méreg... ! óvatosan, ügyesen... és nem lesz semmi baj...

Jeckel reszketve kuporodott lábaihoz. Az asszony tenyerei közé szorította Jeckel fejét, arcát forró arcához nyomta és miként az aggódó szerelmes szokta tenni bátorítóan gügyögte:

- Ne félj én kedvesem... ha félnél, van egy másik megoldás is! A kapitány szenvedélyesen vágyakozik rám... izente, mondta, hogy én értem minden áldozatra kész. Ha kell, feláldozom magamat, övé leszek...

- Nem, nem... magam végzek vele, nem adlak neki! -- kiáltotta Jeckel féltékenyen.

Vad elszántság csengett a hangjában. Fölöttük a padláson a hasadéknál a két zsidó arca kaján mosolyra torzult.

- Malka a démonok királynője! -- súgta a rabbi.

- Az én házam gyönyörűsége, ügyessége, büszkesége -- felelte ugyanúgy a másik.

Gunda a férfihoz simult.

- Így szeretlek látni, keményen, határozottan...! Idehallgass, kedvesem! Többet ésszel, mint erővel. Holnap, ha az urak, úgy mint rendesen, összegyülekeznek estéli borozgatásra, azon igyekezz, hogy a hordócskából te töltsed a poharakat, ahogyan gyakran szoktad...

Egy vászonzacskóban fehér port nyújtott át neki.

- Ezt hintsed a kapitány poharába... sem előbb, sem később... a harmadik töltésnél!

- Miért akkor?

- Kabala... ha megszeged, veszve vagy!

- Úgy lesz... a harmadik töltésnél...!

- E méreg rögtön öl, egy szemernyi belőle biztos halál... az arc el nem torzul tőle és felcser a tetemen fel nem fedezheti. Azt fogják hinni, a kapitányt szélütés érte... megszabadulsz legnagyobb ellenségedtől és megszabadulok én is tőle, zavartalanul boldogok leszünk!

Félóra múlva ismét árnyék osont tova a zsidó utcán.

Jeckel végigtámolygott a sötét utcákon, mintha részeg volna. Szívében a rettegés és féltékenység verte gyökereit mind mélyebbre és mélyebbre.

Távozása után Mánusch és a rabbi léptek a szobába.

Mánusch sántított. A múltkori bántalmazásból eredő sebe még nem hegedt be teljesen, de most egészen megfeledkezett fájdalmáról. Túláradó boldogsággal ölelte magához menyét.

- Áldassék Jehova, az örök bosszúálló Isten azért a percért, amelyben neked házam küszöbét átlépni engedte!

A rabbinus elégedetten veregette meg Gunda vállát, majd az elismerés jeléül,
a hitközség nevében egy vastag aranykarperecet ajándékozott neki,
melyben mélytüzű gyémántok csillogtak.

- Te vagy a mi megmentőnk a soproni zsidóság sújtó karja... szépséged nagyobb hatalom,
mint a tenger árja, eszed fénylik, mint a gyémánt, engedelmességed vetekedik a kutya hűségével... köszönjük neked, amit ma értünk tettél, hogy megmentettél bennünket egy újabb gyilkosságtól
és asszonyi ügyességgel áthárítottad azt arra a bolondra, aki úgyis megérett már a hóhér pallosa alá! Köszönjük neked, leányom, hogy a mi legnagyobb ellenségünk holnap este már halott lesz... a kapitány halála a mi feltámadásunk, a mi nyugalmunk, a mi békességünk és a mi diadalunk lesz!

Az ékszert kezében tartva és a rabbi dagályos beszédet hallgatva, Gunda meglepő változáson ment át.
Az eddig közönyös arcon nagy felindulás sötétvörös tüze lobbant.
Hajlékony, sudár testén reszketések futottak át.

A két zsidó azt hitte hogy mindez az értékes ékszer fölötti örömtől ered,
de arcukon csakhamar megfagyott a hízelkedő mosoly.

Gundán hisztérikus roham tört ki teljes erővel. Az ékszert földre dobta, rátaposott, összetörte. Neki esett a két zsidónak, öklözte, karmolta, rugdalta őket, hogy rémülten menekültek előle a szoba sarkába. Fellökte a bútorokat, tört-zúzott mindent, ami keze ügyébe akadt. Lehemperedett a földre, csapkodott, kiabált, rikoltozott.

- Takarodjatok a szemem elől, ti föld kivetettjei, ti hullaevő hiénák...
Megtettem a kívánságtokat, eladtam a testemet annak, akitől undorodtam...
Segítettem meggyilkolni egy ártatlan embert, tébolyba kergettem egy hűséges hitvest,
hogy üvöltő átokként kísértsen álmaimban... S most felbujtottam a cinkostokat, ölje meg őt, aki több nekem az egész világnál! Megtettem, mert nem engem szeret... féltékenységből, irigységből, hogy tekintete azt a másik nőt keresi és nem veszi észre az én szépségemet... Gyűlöltem érte és mégis szeretem, lobbanó vérem minden cseppjével, szívem minden dobbanásával. Óh nem ti érettetek tettem, aljas lélekkufárok, önző érdekhajcsárok, akiknek az asszony érzelme semmibb a semminél... gyűlöllek benneteket, takarodjatok... az ő vére szálljon a fejetekre, gyermekeitek, unokáitok fejére és legyetek átkozottak, mert az ő halálát követeltétek és engem használtatok eszközül.

Teste izzott, áradt belőle a szó, mint egy tűzhányóhegy kirobbanó lávája. Majd zihálva, kimerülten roskadt össze.

A két zsidó megdöbbenve, kővé meredve leste a roham lefolyását. Mikor aztán Gunda elcsendesedett és kezdték megérteni a kitörés okát, elöntötte őket az epe.

Mánusch reszketett az izgalomtól. Kiszaladt a konyhába valamit keresni, amivel ütni lehet.
Lekapta a ruhaszárító kötelet, rövidre csavarta, visszafutott a szobába, nekiesett Gundának,
verte a kötéllel, ahol érte.

- Te hitvány, te rongy, te legutolsó... fel mersz lázadnia község, fel az apai hatalom ellen...
adok én neked...!

A rabbi egy darabig hagyta dühöngeni a családfőt, egy kis fegyelmezést egészen
helyénvalónak talált, de amikor az ütések nyomán Gunda vállaiból kiserkent a vér,
lefogta Mánuscht és erőszakkal hurcolta ki a szobából.

- Nyugodj meg, hadd meg az álmait, nem árthatnak. Beszéljen amit akar, az a fontos, hogy megtette; amit tőle követeltünk!

Mánusch letörölte a verejtéket homlokáról, szakálláról. A rabbi szavára megnyugodott.

- Igaz rabbileben, megtette, amit követeltünk tőle... Győzni fogunk, megnyugodhatunk. A lázadó disznó megkapta már a magáét, majd észretér megint... Mit nem mer tenni az ilyen rongy!

Mánusch ismerte fajtáját. Gunda csakhamar észretért. Másnap alázatos és engedelmes volt. Bocsánatot kért Mánuschtól és térdre bukva csókolgatta az öreg zsidó kezét. Hízelkedett, kedveskedett neki.

Őszinte bűnbánat látszott az arcán, de hátán sajogtak még a tegnapi ütések, szívében pedig titkos tüzek lángoltak.

XXIII. Elfogott martalócok.

Hosszú kocsisor dübörgött a Szent Mihály kapu hídján át. Árukkal megrakott hatalmas társzekerek.

Külföldi árucikkeket hoztak, soproni kereskedők számára, messze Sziléziából.

A szállítmányt lovas járőr kísérte. Élén deli fiatalember lovagolt. Csínos, nyílt tekintetű katona, kék szemekkel, pelyhedző bajuszkával.

Fövege alól fehér kendő kandikált ki, ezzel volt átkötve homloka. Tán megsebesült, mert a kendőn halványpiros nedvesség látszott.

Ficánkoló lova előtt összekötözve, két katonaformájú ember lépegetett, ringyes-rongyos fekete cafatokban. Marcona arcukat friss sebhelyek borították. Tekintetüket szégyenlősen szegezték a földre.

- Hát ezeket hol szedtétek fel? -- kérdezte az egyik kereskedő a szállítmányt vezető polgártól, mikor a foglyokat beterelték a kapun.

- Csehek, útonállók...

- No!

- Mikor éjszaka átjöttünk a margitai erdőn, hirtelen nyolc-tíz martalóc rohant ránk. Lett nagy csetepaté, cudar erős birkózás. Nem hittük volna, hogy a mi pár katonánk meg tudjon bírkózni velük. Ámde ennek a mi kis zászlósunknak csuda erős a karja. Csudamód forgatja a kardot... Vágta őket, mint a tököt... Hármat levágtak, kettőt elfogtak, a többi idejében eliszkolt, a szállítmánynak nem esett baja!

- Hál' Istennek! De úgy nézem, a tiszt úr megsebesült?

- A homlokán. Ámde nem vág többé az életben az, aki feléje Bujtott! Ellátta a baját.

- Meghalt?

- Meg.

- Ejha! Aztán, ki legyen ez a derék vitéz? Nem ismerem. Aligha járt erre mifelénk? Nemes fajta lehet, hogyha máris így érti a vitézi mesterséget, hiszen inkább gyerek még, mint ember...

- Meghiszem azt, -- büszkélkedett a szállítmányos -- a híres Győri Mihály naszádos vajdának a fia, Komáromból! Őt is Miskának hijják.

- Úgy-e?

- Úgy biz a'! Keményfy kapitány mellett tanulta a fegyveres vitézkedést, ellenség előtt, alig süttyő korában. Sok felé ismerik máris a nevét. Jóllehet ifjú, mégis végig sorjázott már jó csomó harcot és pedig mindig dicsőséggel. Azért tette meg a királyné ilyen fiatalon tisztnek. Úgy mondják, a vitézkedő rendben szép jövendőnek néz eléje...

- Isten éltesse!

Az örvendetes hírre, hogy a fiatal vitéz miként bánt el a soproni kereskedők vagyonát orvul megtámadó latrokkal, a kapunál felsereglő kereskedők Győri Miska köré sereglettek és nagy hálálkodással szorongatták a kezét. A hőstett híre csakhamar elterjedt a városban.

Hogyisne, az értékes szállítmányokat szívesen környékezték a kapzsi martalócok. Nem röstellték érte a kockázatot, harcot, vért. Megérte a dézsmát, ha kézre keríthették a gazdag Sopronnak szánt árúkat.

Egész embernek kellett lennie, aki az effajta mezei néppel sikeresen szembeszállhatott. Olcsón nem hagyták hatalmukból kicsusszanni a zsákmányt.

Medgyes és Rákos között, a Fertő partján állott valamikor Macskakő (Katzenstein) vára. Igazi rablófészek, melyet a Csehországból idevetődött husziták népesítettek be. Ez a rabló tanya annyira elhatalmasodott, támadásaival annyira veszélyeztette a környéket, hogy Mátyás királynak kapitányokat kellett ellene kiküldenie, akik aztán Macskakő várát le is rombolták, hogy kő kövön nem maradt.

A martalócok ugyan szétszaladtak, később azonban ismét összeverődtek és megszaporodván Ferdinánd római király osztrák tartományaiból ideszorult csürhe népséggel, újból Sopron környékén próbáltak szerencsét. A margitai erdőben, a Mystrás barlangban húzódtak meg, mely barlangot Arpád idejében a pogányok ásták. Úgy hívták őket: ,,a cselákok", mert sok cseh martalóc volt közöttük, Mátyás fekete seregének elzüllött maradványai, jóllehet volt soraikban magyar meg német is.

Amióta Kéményfy kapitány a város környékén erélyesen kezelte a közbiztonságot, a martalócok támadásai megszűntek. Legújabb támadásuk kellemetlenül lepte meg az érdekelteket.

De voltak akik örültek neki! Bizonyod köröknek nagyon kapóra jött, hogy a martalócok éppen most tűntek fel újból.

A hírrel kapcsolatosan ezekben a bizonyos körökben újra rebesgetni kezdték, hogy Hammer Józsefet csakis a martalócok gyilkolhatták meg és Hündl Mánuscht is ők rabolták ki.

Jeckel jegyző, kit Gunda tegnap esti közlése állandó rettegésben tartott és emiatt egész éjszaka szemét sem hunyta le, most fellélegzett és az új hírrel igyekezett tele kürtölni a várost.

Keményfy kapitány éppen beszélgetett Hannenkamppal, a tanácsnok háza előtt, mikor Győri Miska kíséretével feltűnt az utcában.

- Nini, megjöttek a szekerek, -- örvendezett a tanácsnok.

Két szekér a Hannenkamp portára fordult be. Míg a tanácsnok a szállítmányossal tárgyalgatott, Győri Miska a kapitánynak jelentette útja eredményét és a történteket:

Keményfy megveregette a fiatalember vállát.

- Derék fiú vagy öcsém, büszke vagyok rád! Megsebesültél?

- Egy kis karcolás az egész, szót sem érdemel, kapitány uram! -- jegyezte meg szerényen Győri, jóllehet a köteléken átszivárgó vér mennyisége másról tanúskodott.

A tanácsnok hozzájuk lépett és nagy elismerései szorította meg a fiatal tiszt kezét.

- Vitéz uram bátorságának köszönhetem, hogy huszonnyolc akó borom árát nem vitték el a martalócok. Szívemből sajnálom, hogy megsebesült miatta...!

- Katona dolog, tanácsnok uram! Mártha jött anyjával ki a házból. Meglátván a véres köteléket Győri Miska fején, a leány elsikoltotta magát.

- Jesszus Mária, megsebesült!

Győri feszes tartásban állt elöljárója előtt továbbra is, de pillantása oldalvást rálopakodott a csínos leányra. A kapitány észrevette, elmosolyodott.

- Leányasszony, ennek a fiatalembernek a sebére friss kötést kellene rakni. Ha kigyelmed rakná rá, nem gondolom, hogy fájna neki...!

Mártha pirulva bújt anyja háta mögé. Onnét kockáztatta meg a kérdést:

- Nagyon fáj?

- Csöppet se, leányasszony. Még ha fájna, se tudnék rágondolni, ha kigyelmedet látom...!

Hannenkamp betessékelte az urakat a szobába.

- Csak akkor megyünk be, -- makacskodott a kapitány-ha a leányasszony szíve megesik az én kis vitézemen és ápolásba veszi sebét. Úgy illik, ha már Győri megmentette a kigyelmed vagyonát, jutalmat is kapjon érte.

Győri arca felragyogott, hálásan nézett a kapitányra.

- No öcsém, eltaláltam a gondolatodat, igaz-e?

- El bizony, vitéz kapitány uram! -- felelte lelkesen az ifjú vitéz és kérdőleg sandított a leányra.

- Nos, mit szólsz hozzá Mártha? mosolygott az anya, akinek a fiatal katona nyomban megtetszett, -- engedjük elmenni az urakat?

A leány még jobban nekipirosodott. Szíve vadul dobogott.

- Juj Istenem, mit néznek valamennyien rám?... Hát, ha muszáj újrakötni, bekössük... édesanyámmal!

- Így már rendben van, -- kacagott a kapitány, amiért aztán Mártha egy lesújtó pillantással nézte végig.

A foglyokat behajtatták a pajtába, ők pedig betértek a házba. Győrit az asszonyok vették kezelésbe.

- Mit szól az esethez? -- kérdezte Hannenkamp a kapitánytól, mikor egyedül maradtak a szobában. -- Vajon nem ezek a martalócok gyilkolták meg Hammert?

- Nem ők! -- felelte határozottan á kapitány.

- No? A tómalmi molnárnál martalócok jártak akkor...

- A gyilkosságot mégse ők követték el. Ha ők gyilkolták volna meg a kurírt, ki is rabolták volna, pedig értékes holmija nem hiányzott... még a kardja, meg a pisztolya sem...

- Hm, erre nem is gondoltam.

- A zsidók voltak, és még valaki más, aki összejátszott velük... Nyomon vagyok, közeledik az idő, hogy a gyilkosok nyakára szorítsam a hurkot, már csak pár szem hiányzik a láncból...!

Kopogtak.

- Szabad!

Jeckel jegyző jött be. Üdvözlés után zavartan fogott mondókájába.

- A polgármester úr megbízásából felkérem kapitány urat, adná ide nekem a foglyokat kihallgatásra. A városbíró úr távollétében, -- aki tudvalevően Budára utazott, -felsőbb parancsra magamnak kell őket kivallatni. A dolog sürgős és a város érdeke, hogy minél előbb végére járjunk, hiszen mi sem természetesebb, mint hogy ezek az útonállók gyilkolták meg a városi kurírt és ők okozták a minapi zavarokat...!

Szinte hadarva beszélt mintha csak betanulta volna mondókáját. Tekintete következetesen kerülte a kapitányét.

- Kigyelmed, vőm uram, a polgármestertől kapta ezt a parancsot? -- érdeklődött Hannenkamp. -- Ha jól emlékszem, együtt hoztuk a határozatot, hogy ebben az ügyben a nyomozást a király emberére bízzuk?

Mielőtt Jeckel válaszolhatott volna, a kapitány közbevágott.

-Annyira biztos benne, jegyző uram, hogy a foglyok vallani fognak?... vagy, hogy rájuk tudja bizonyítani a gyilkosságot?

- Feltétlenül! -- fölényeskedett Jeckel. -- Ha én fogom őket vallatóra, bebizonyítom, hogy kapitány úr ártatlanokat gyanúsított eddig...!

- Erre igazán kíváncsi lennék! Jeckel gúnyosan nézett rá.

- Ezt a kíváncsiságát kielégíthetem, mondta szinte kihívóan. -- De persze csak akkor, ha én vallathatom a martalócokat és nem más...!

- Ejha!

- S ha nem akarnának vallani, vannak a városi hóhérnak kínzó eszközei is...

A jegyző arca valósággal eltorzult a gyűlölködő felindulástól. Még többet akart mondani, de a kapitány türelmetlenül leintette.

- Nyugodjék meg kigyelmed, vallató eszközökre nem lesz szükség. Majd én vallatom őket! Ha akarja, kigyelmed előtt. Nekem megmondják az igazságot szépszerével is és remélem, hogy mást mint a színigazságot Jeckel uram se akar belőlük kicsikarni?

A jegyző nekivörösödött, mint a főtt rák.

- Igenis, jelen akarok lenni a vallatásnál, -- mondta mogorván, -- mert tudni akarom, hogyan került a martalócokra a Mánusch zsidó posztójából készült ruhadarab?

- Hát az is van rajtuk? Be jól ismeri kigyelmed a Mánusch zsidó posztóját! Győri Miska lépett a szobába, fején új kötéssel.

- Nem haltál bele az operációba, fiam?

- A fél világért se adnám ezt a sebet! Keményfy elővezettette a foglyokat. Ezek remegve álltak meg előtte.

- Ismertek engem emberek?

- Hírből, vitéz kapitány úr.

- Csehek vagytok?

- Nem vagyunk mi csehek, magyarok vagyunk. Csak közibük álltunk. Szántó-vető emberek voltunk, úgy csalogattak el bennünket az ekevas mellől, hogy tolmácsuk legyünk.

- Nohát, ha magyarok vagytok, nézzetek a szemembe!

A foglyok engedelmeskedtek a felszólításnak. Látszott rajtuk, hogy félnek attól, ami következik, de azért katonásan állták Keményfy fürkésző tekintetét.

- Tudjátok-e, hogy mit szoktam én cselekedni útonálló martalócokkal? -- kérdezte a kapitány keményen.

- Tudjuk, vitéz uram... láttunk már egynéhányat lógni az útmenti fákon!

- Úgy van!... Szerettek élni?

E furcsa kérdésnél Keményfy vonásai mintha megenyhültek volna, amit a foglyok bizakodással vettek tudomásul.

- Bizony ráérnénk meg eliramodni a földről, ha teszem azt kegyelmet kapnánk, bátorkodott megjegyezni az egyik

- Talán még becsületes ember is válhatnék belőlünk!

Szégyenkezve sütötték le a szemüket. Most már nem bírták kiállni a kapitány fürkésző, lelket perzselő nézését.

Amit a kapitány ezután mondott, méltán mindenkit meglepett.

- Akartok-e hozzám beállni katonának? A becsületes legénynek járandósága kilenc rénes forint egy esztendőre, a becstelené huszonöt bot naponta és akasztófa a végén mondta Keményfy szinte kedélyeskedve, bár kétségtelenül komoly értelme volt a szavának. A felszólításnak, a huszonötnek, meg az akasztófának is.

A két fogoly felkapta a fejét. Alig mertek hinni a fülüknek.

- Nos akartok?

- A kapitány úr jóvoltából, bizony nagyon is akarnánk -- lelkendeztek mindketten.

Keményfy most a jegyzőhöz fordult.

- Ha tetszik kigyelmednek, feljegyezheti a vallomást, mert ezek az emberek semmit sem fognak letagadni és hazudni se fognak!

- Ha letagadnánk valamit is, vagy ha hazudnánk kapitány uram, szólt az egyik fogoly -- bizonyuccse húzasson kigyelmed bennünket fel a legelső fára !

- Bizony úgy legyen, -- hümmögte rá a másik is.

Keményfy elégedetten bólintott.

-Öltél már embert? -- kérdezte az egyiktől.

- Öltem. Kettőt csatában, Thurzó uram oldalán, hármat pedig csak úgy az országúton,
mikor rabolgattunk. De az egyik lelőtt volna, mert puska volt a kezében,
kettő pedig zsidó volt, ezek nem számosak...!

- Hát te? -- kérdezte Keményfy a másiktól.

- Én csak kettőt öltem, de nem csatában!

Mindketten elmondták életük bűnlajstromát, töviről-hegyire, őszintén, kertelés nélkül. Hannenkamp tanácsnok csodálkozva rázogatta a fejét, hogy ilyen jámbor lett a két útonálló lator a kapitány kezében.

- A tekintetes jegyző úr arra volna kíváncsi, -- folytatta Keményfy a vallatást, miközben kissé gúnyoros arcfintorral sandított Jeckelre, -- hogyan került rátok az új zeke, melynek posztóját ismeri? Kit öltetek meg érte, vagy kitől raboltátok, minthogy erről eddig még nem beszéltetek?

- Ennek a posztóját, tekintetes kapitány úr mink nem raboltuk, -- felelte az öregebbik fogoly önérzetesen, a mellénykét rángatva, mintha rajta akarná megbosszulni hogy ártatlanul gyanúsítják őket olyan rablással, melyet nem követtek el.

- Nem raboltuk, olyan igaz, mikénthegy az útonálló társadalomban is ,,Igyenes Jóska" a nevem, nem szokván böcsületes ember szemébe hazudni. A posztót találtuk az erdőben!

- Találtátok az erdőben? -- érdeklődött a kapitány.

Hannekamp is meglepetve felkiáltott: -- Ejha!

Jeckel legyintett, amire Igyenes Jóska fitymálva jegyezte meg:

- Nem tudom, de ha netán a tekintetes jegyző úr más véleményen volna, elhiheti nekünk, hogy az ilyesféle csekélység miatt nem kerülgetnénk az igazságot, ha már a többit becsületesen bevallottuk a kapitány úrnak. Tudniillik ennek a posztónak az előbbeni gazdája tudomásunk szerint zsidó lévén, ennek agyonveretését éppenséggel nem átallanánk magunkra venni -- ott egye meg a fene, akár van, akár nincs! -- feltéve, hogy valósággal mi pusztítottuk volna el az ebadtát. De hát a pusztulása nem bennünket terhel, ebben mi teljességgel ártatlanok vagyunk. Így van és nem másként!

A jegyző elsápadt.

- Igenis, találtuk ezt a posztót, és nem raboltuk, -- folytatta a martalóc. -- Nem raboltuk... és nem is öltünk meg érte senkit. Gúnyának egy rákosi parasztember varrta meg számunkra, kilenc garasért, jóllehet adósak maradtunk vele.

- Csak nem a margitai erdőben találtátok, úgy hat hét előtt? -- firtatta a kapitány.

- Igenis ott! Egy zsidó törött kordéja mellett egész csomó posztó hevert szétszórva, szerte a bokrok között, belőle válogattuk. A többit ott hagytuk, silány portéka volt, hát hadd maradjon másnak is.

- Nem láttatok ott egyebet?

- De láttunk, kérem. Egy holt ember feküdt az országúton, olyan tiszt féle. Megnéztük, van-e benne élet, de hogy nem volt, fekve hagytuk.

- Nem ti öltétek meg?

- Senki közülünk. Magunk is csodálkoztunk rajta miként történhetett ilyesmi, holott a mi bandánkon kívül nem járt arra zsiványnép. Se arra, se az egész vidéken, mert arról tudnunk kellene. Aznap mink nem bántottunk senkit.

- Kire gyanakodtatok, ki tehette? Jóska gondolkozott.

- Érdem szerint senkire se gondolhattunk, de akárki tette, hiányos munkát végzett.

- Hogy-hogy, hiányos munkát?

- Hát... lelőtték, aztán még a fegyvereit is otthagyták. Ennélfogva útonálló zsivány, a mi fajtánk biztosan nem cselekedte... csak valaki másféle...

Keményfy helyeselve bólintott.

- Lássa, tanácsnok uram, -- mondta Hannenkampnak -- ezért gyanakodtam elejétől fogva azokra, akikre gyanakodtam. Mert ha útonállók gyilkolták volna meg Hammert, ki is fosztották volna, legalábbis a pisztolyt és a kardját elvitték volna magukkal.

- Bizony úgy van, nemzetes uram, toldotta meg Igyenes Jóska -- ez a bizonysága, hogy a dologban ártatlanok vagyunk. Ha zsivány öl meg valakit, azért teszi, hogy zsákmánya legyen! Ámde a más halottjától valamirevaló martalóc el nem visz semmit, hiszen nem szolgált meg érte a saját bátorságával. Zsiványok igen, de halottrablók nem vagyunk...

Jeckel nyugtalanul feszengett. Menni készült.

- Így, sajnos, nem deríthetünk fényt az igazságra.

- Isten segedelmével éppen hogy így járunk a dolog végére, jegyző uram -- felelte a kapitány.

Keményfy a két foglyot besorozta katonái közé.

Mikor Győri Miska bemutatta a támadóktól elvett fegyvereket, véletlenül világosság derült a puska kérdésére, mellyel a zsidók a kurírt megölhették.

Volt ugyanis a zsákmányolt fegyverek között egy különös szerkezetű. Csöve kívülről egy szögletes farőf volt, agyát pedig le lehetett csavarni.

- Hol szereztétek ezt? -- kérdezte a kapitány Igyenes Jóskától.

- Egy németújhelyi zsidó rőföstől vettük el. Én magam vettem el tőle, amikor rám célzott vele.
Önszántából nem akarta ideadni, aztán ő lett az egyik zsidó, akit a másvilágra küldtem.

- Hm!

- Tán az is érdekli vitéz kapitány urat, hogy mikor a zsidók megtudták, hogy ez a csalaféros szerkezetű puska hozzám került, száz aranyat ígértek érte, ha visszaadom és senkinek meg nem mutatom. Ez az ígéret máig fennáll, mivelhogy gondolkozási időt kértem. Közben pedig Győri Miska tiszt úr rabul ejtett...

Keményfy izgatottan vizsgálgatta a puskát.

- Ilyen hát a zsidók titkos fegyvere? Nem gondoltam volna, mindig másmilyet kerestem -- súgta Hannenkampnak. -- Ha ennek a párját Sopronban megtalálom, Hammer gyilkosa bakó kezére jut... Persze, persze, ezért látta ,,kolbásznak" Pregler bácsi a puskaagyat, mikor fejbe suhintották a Békaligetben!

XXIV. Salamon.

Hündl Salamon betegsége mind rosszabbra fordult. Nappal is lázas álmok gyötörték.

Amikor eszméletnél volt, halálsápadt arcáról lerítt a belső küzdelem, a lélek gyötrelme.

A betegágy mellett térdepelve Miklós testvér a Szűzanya imáját mondta.

- ...könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Ámen!

- Értem is imádkozol, szent atya?

- Minden bűnös emberért, érted is, mindnyájunkért.

- Honnét tudod, hogy én bűnös vagyok, hiszen nem mondtam meg neked?

- Minden ember bűnös és Isten a bűn látója.

- Úgy-e, Ő könyörtelenül bosszulja meg az emberek bűnét? az apák vétkét a fiakon, unokákon, egész nemzetségen...?

- Nem! Isten könyörületes mindazok iránt, kik megbánják, megvallják a bűnt s megtisztítják lelküket . . .

Hallgatás. Csend.

Majd a beteg reszkető kezével magához vonta a pátert és a fülébe súgta:

- Atyám, én nagy bűnös vagyok!

- Mondtam, hogy mindnyájan azok vagyunk.

- Vajon Isten megbocsátja-e nekem is a bűnt, nekem; a zsidónak?

- Isten kegyelme végtelen. Az igaz megtérőnek jutalma az élet...!

- Taníts meg imádkozni a keresztények könyörületes Istenéhez!

- Csak egy Isten van, a Mindentudó, a Mindenható, az Irgalmas.

- Nyújtsd kezedet és vezess Hozzá... És Salamon megtanult imádkozni. Aztán gyónni akart, hogy könnyítsen lelke terhén.

- Fiam, a gyónás a keresztény hit szentsége!

- Kereszténnyé akarok lenni! -- Te mondád!

Miklós testvér a tisztaság vizével megnedvesítette a lázas homlokot és a zsidófiút megkeresztelte az Atya-Fiú-Szentlélek Isten nevében. Meghallgatta a megtérő gyermek gyónását, majd megadta neki az üdvösséges penitenciát és feloldozást.

A beteg nagy könnyebbséget érzett és e perctől kezdve gyógyulni kezdett. Gyógyította az igaz hit ereje.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XII. rész  
A soproni zsidókapu XIII. rész
  2011-04-11 20:07:45, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XIII. rész

XXV. Gunda.

Salamon felesége, Gunda, beadta a kóser ebédet az ispotály kapuján. Ekkor értesült róla, hogy a zsidófiú megkeresztelkedett.

E hírre kárörvendően csillogtak az asszony szemei.

- Hát elárulta őket? Jól tette! Lépeget, lépeget feléjük a bosszú. Úgy kell nekik, a lelketleneknek..!

Elsietett az Ikva patak mentén a balfi bástya felé.

Itt a patak mély árokban folydogált. Medrét sűrű bokrok szegélyezték. A déli pihenő órákban senki se járt errefelé.

Egy fűzfacsoport sűrű lombsátora batyut rejtegetett. Gunda ide bújt, asszonyi ruháit levetette és átöltözködött.

Pár perc mulya fiatal, gyermekarcú katona tartott a belváros felé. Végigment az üres bástyasoron,
a Domm utcán és befordult a Fegyvertár utcába.

A déli, izzó napsütésben emberek nem igen jártak az utcákon. Még akikkel találkozott is,
a nagy melegtől eltikkadtan csak futó pillantást vetettek rá. Nem érdekelte őket a fiatal katona.
Nem is sejtették, hogy asszony rejtőzik a mundérban.

A Fegyvertár utca sarkán állott Keményfy kapitány háza. Gunda belépett.

A nyitott konyhaajtón át, bent a konyhában, egy öreg katonát látott, aki edényeket mosogatott.

- Hol a kapitány szobája?

A vén szolga a nőies hangra felkapta a fejét.

- Te sem régen viselheted a katonaruhát, öcsém! Gyerek vagy még, anyád mellett volna a helyed. Egyébiránt ott a szobája la, de alszik.

- Sürgős dolgom van vele.

- Ha sürgős, akkor bemehetsz hozzá. Ez a parancs!

Nem törődött tovább a jövevénnyel, folytatta munkáját.

Gunda nesztelenül lépett a szobába. A kapitány valóban aludt. Édesen szunyókált. hosszan elnyúlva a tarka pamlagon.

Az ablakfüggönyök félig voltak lebocsájtva. Alul, cserépvirágok lombján át beszűrődött a napsugár.

Az asszony megállt az ajtó mellett állt, állt és hosszan, elmerengve nézte az alvó férfi kedves vonásait.

Minél tovább nézte, annál hevesebbért. lüktetett a vére. Hát végre itt van,
hosszú, álmatlan éjszakák perzselő vágyainak céljánál. Itt van annál, akihez első látástól fogva... ellenállhatatlanul hajszolta a vére, hogy titkos magában már voltaképpen régesrégen.
elárulta Mánuscht, a rabbit, egész fajtáját.

Már réges-rég elhatározta, hogy feladja őket a kapitánynak.
Elárulja zsarnokait, kik érzelmeivel mit sem törődve puszta portékának tekintik és
érdekeikhez mérten dobják egyik utálatos férfi karjából a másikéba.
Elárulja a zsidó fondorlatokat, a rejtett puska, a gyilkosságot és a sok mindenféle más galádságukat.

Miért? Persze bosszúból, gyűlöletből?!

Hát éppenséggel abból is. De főként és inkább azért, hogy magára terelje a kapitány figyelmét.

Főleg a vágyak beteljesülésének a reménye sarkalta az árulásra,
hogy titkos szerelmese ez úton talán mégis észreveszi izgató szépségét.

Várta a legkedvezőbb alkalmat, mely most elérkezett, mikor a hitközség Jeckel felbujtását parancsolta, hogy tegye el láb alól a kapitányt.

Azzal az előzetes elhatározással teljesítette ezt a galád parancsot, hogy a végrehajtást árulással ő maga fogja megakadályozni.

Akinek az életét mentik meg, megbecsüli megmentőjét, hálás neki. Keményfy is erényt fog látni ott, ahol nincs is más, csak vágyak számítása!

Biztosra vette, hogy a tervezett merénylet elárulásának jutalmaként a kapitány hálásan karjaiba zárja.

Részletesen kitervelte, hogyan játszhatja ki a zsidók éberségét.
A lázadási jelenet, a megkorbácsoltatás és a másnapi meghunyászkodás is a figyelem elterelésére szolgált. Amit őszintén elmond valaki, -- mint ahogyan ő elmondta, hogy szereti a kapitányt! -- a zsidók éppen azért nem hiszik el, mert igazat mondott. Szerintük csak a bárdolatlan buta őszinte, ettől pedig nincs mit tartani, mert a buta rendszerint gyáva is!

Gunda azt is eltervezte, hogy a kapitány lakásán asszonyi csábításainak egész sorát fogja végigjátszani.
A szenvedélyes zsidónő, akit szépségéért Malkának, istennőnek neveztek,
megszokta, hogy fölényesen játszadozzék a férfiak vágyaival. Művésziesen értett ehhez és kizártnak tartotta, hogy ellent tudjon neki állni a kapitány akkor, amikor érte szerelemből elárulta saját véreit és az életét mentette meg.

Igen hatásosnak ígérkezett a majd elmondandó végszó:

- Érted tettem és most veszedelemben vagyok. Tarts magadnál, rejts el, mert csak itt nálad lehetek biztonságban...

Ámde hiába tervezgetett. Mindjárt a belépésnél kizökkent a szerepből. Szemtől-szembe szerelme tárgyával, látva, nézve a komoly férfiarcnak jellemes, kemény vonásait, Gunda hirtelen elvesztette szokott fölényes biztonságát.

Ez a férfi, akinek még önfeledt, alvó arcáról is lerí a tekintély, mégse olyan, mint amilyenekkel neki eddig dolga volt. Ez tiszteletet parancsoló igazi úr,
akinél a keresztényi erkölcs meggyőzödén és nem puszta máz.
Nem ,,csak látszat" a nyilvánosság számára!

Ennek a keresztény úrnak a közelében Gunda bátortalannak, iszonyú jelentőségtelennek érezte magát. Ki ő? Egy szegény, nyomorult zsidóasszony. Akármilyen szép és kívánatos, mégis csak zsidó, a kivetett, lenézett fajnak a sarja. Egy alsóbbrendű lény ehhez a hatalmas, tekintélyes úrhoz, a királyné kapitányához képest. Hogyan is gondolhatta csak egy pillanatra is, hogy sikert ér el nála?

Vágyainak csalóka álomképei csüggedten omlottak össze. Legszívesebben elsírta volna magát.

Azon gondolkodott, visszaforduljon-e? Bízza-e sorsára a kapitányt, ne legyen senkié, ha már az övé nem lehet? Fektessék ravatalra, díszes virágok tengerében, mint Hammert, a meggyilkolt városi kurírt?

Megborzadt. Nem, nem, csak ezt nem! Örökké látná halvány, vértelen arcát, hallaná vádoló szavait:

- Te céda, te öltél meg és nem a zsidók!

Izgalmában majdnem felsikoltott:

- Ne mondd nekem, csak te ne mondd, hogy céda vagyok! Nem vagyok az, csak tehetetlen,
alázatosságra kényszerített eszköz vagyok zsarnokaim kezében!
Ha zsidó vagyok is, asszony vagyok... az akarok lenni, gyámoltalan, sajnálatraméltó,
szerelmes asszony!

- Szerelmes, alázatos asszony! Veled szemben nem érzékies, lobbanó, követelő... hanem jó..., önzetlen, áldozatra kész, reménytelen, szerencsétlen teremtmény!

- Jelentéktelen, szolgálni kész rabszolgád vagyok, te legkívánatosabb, legbecsültebb férfi a világon. Lám, most puszta közelséged életre keltette bennem a női öntudatot. Egy tiszta érzést: a mocsoktalan, önzetlen, tiszta szerelem érzését! Mert amit most érzek, bizonyosan az!

Gundának már csak az volt egyetlen vágya, hogy egy megbocsájtó szót kapjon attól, akit titokban szeret. Egy megbocsájtó, talán dicsérő szó kimondhatatlanul boldoggá tenné őt.

Csendesen, félénken a pamlag végéhez kuporodott és leste, mikor ébred fel a kapitány. Csákóját levetette. Koromfekete haja hullámosan omlott le vállaira.

Egyre az járt az eszében:

- Vajon megver-e, ha felébred? Vajon kikerget-e?

Keményfy félálomban csakhamar megsejtette, hogy idegen van a szobájában. Felnyitotta szemét és csodálkozva látta a furcsa jelenséget: egy katonát, akinek asszonyfeje és hosszú haja van.

Felült és dörzsölte szeméből az álmot. Sokáig azt hitte, hogy még mindig álmodik. Feleszmélvén, homlokán szigorú ráncok képződtek.

Gunda ijedten lapult, mint a veréstől félő kutya.

Pár pillanatig farkasszemet néztek.

- Miért jöttél ide ebben a maskarában?

- Hogy titokban beszélhessek veled, uram!

- Valami újabb fondorlaton mesterkedtek? Mi?

- Nem ismersz engem, uram. Jó szándékból jöttem, könyörgöm, higyjél nekem...

- Asszony, te annak a Salamon gyereknek a felesége vagy, ugye? Nohát látod ismerlek!
Tudok rólad sok mindenfélét...

Gunda könyörögve kulcsolta össze kezeit.

- Kérlek uram, ne korholj! Én csak eszköz vagyok az ő kezükben. Hallgass meg! Keményfy hosszan fürkészte az asszonyt.

- Hát jó! Végeredményben te nem tehetsz róla, hogy mire visz rá a véretek. Beszélj!

Gunda szavakat keresett, szintén elérzékenyedett. A kapitány megsajnálta, lágyabban beszélt hozzá.

- Ülj le ide a pamlagra és nyugodtan mondd el a mondókádat!

- Uram, te nyomára jöttél egy bűnténynek, amelynek a szálait már a kezedben tartod. Csupán alkalmas pillanatra vársz, hogy a bűnösöket átadjad az igazságszolgáltatásnak.

A kapitány gyanút fogott, vajon nem kémkedni küldték ezt az asszonyt? Tán szeretnék megtudni a zsidók, mit tud és mit nem?

- Ki küldött? -- rivallt Gundára a vizsgálóbíró szigorával.

- Magamtól jöttem, -- felelte az asszony és szavából őszinteség csengett ki. Ahogyan a te embereid figyeltek bennünket, a mi embereink is figyeltek téged. Te egyenes úton haladsz, de ellenségeid kerülő utakon járnak. Álnokság a fegyverük, tehát előnyben vannak fölötted. Veszélyben vagy!

- Az álnokságot előbb-utóbb legyőzi az igazság.

- De az igazság harcosa áldozatul eshetik. És én ezt nem akarom. Uram, nagy veszély fenyeget!

- Hm! S te, a saját cinkosuk akarod elárulni őket, hogy engem megmentsél? Miért?

- Azért, mert szeretlek! -- mondta őszintén és elpirult.

Csend. Hosszú csend.

- Ma este, -- szólalt meg újból az asszony -- amikor a tanács urai poharazásra gyűlnek össze a szokott helyen, te is köztük leszel. Meg Jeckel jegyző is. A harmadik pohár bort, melyet neked ő fog tölteni, megmérgezve nyújtja neked. A mérget én adtam neki a zsidó vének parancsára. Én szítottam fel benne irántad a halálos gyűlöletet. Eljöttem, megmondtam!

- Igaz ez?

- Igaz.

- S ha mos átadlak a hóhérnak?

- Egy szerencsétlen teremtménnyel kevesebb lesz a földön...

Nem bírt tovább uralkodni magán. Görcsös zokogásban tört ki. Keményfy lábaihoz borult,
átkulcsolta térdeit és meghatóan könyörgött:

- Uram, uram, csak azt az egyet kérem tőled, tételezd fel, hogy még bennem is lehet valami jó!

A kapitány megértette, megsajnálta. Lágyan megsimogatta a haját.

- Szegény, szegény asszony! Igyekezz a befolyásuk alól szabadulni és légy ezentúl jó!

- Szeretnék meghalni, egészen megtisztulni, mert a tisztaság gondolata felemel és megvigasztal. Kérlek, ne kímélj engemet se, ha majd ítéletet tartasz a bűnösök fölött. Bűnhődni akarok!

A bűnös és megtérő Márta bibliai jelenete jutott Keményfy eszébe. Gunda fájdalma meghatotta.

- Íme a gazok, mennyire lezülleszteni képesek saját leányaikat, érdekért cédának dobva oda őket, ahelyett, hogy megnevelnék a jó magot, mely természettől a zsidóban is meg van, csakúgy mint valamennyi más emberben!

Lehajolt a szenvedő asszonyhoz, felemelte, szeretettel magához ölelte és testvért csókot lehelt homlokára.

A megbocsájtó szeretet az emberi magáraeszmélés nagy, nagy boldogságával töltötte el Gunda vergődő szívét.

A szobában vigasztalóan táncolt az aranyos napsugár:

XVI. Az első ítélet.


Szombat este volt. A tanács urai teljes számban gyülekeztek a ,,Ratsherrnstüblében." A kapitány is megjelent közöltük.

Ünnep előestéjén rendszerint tovább maradtak ülve. Ilyenkor a korcsmáros, hogy felszolgálással a bizalmas társalgást ne zavarja, egy félakós hordó bort állított az asztalvégre, egy faragott állványra. A régiek jócskán bírták az italt.

A pohárnoki tisztet maguk az urak látták el. Ma Jeckel jegyző töltögette a csapnál a billikomokat.

Az urak jókedvűen tárgyalgatták a napi eseményeket és vígan voltak.

Az öblös kupák sűrűn kopogtak az asztalon. Ilyen kopogással jelezte a vendég,
hogy poharából kifogyott a bor.

Keményfy kapitány ma szokatlanul lassan ivott.

- Tán nem ízlik, vitéz uram? -- kérdezte a polgármester.

- Sőt inkább nagyon ízlik, azért kortyolgatom áhítattal!

Titokban figyelte a jegyző mozdulatait. Csodálkozott rajta,
hogy JeckeI viselkedése nem árul el belső izgalmat,
holott máskor a legcsekélyebb felindulást is olvasni lehetett az arcán.

Egy-egy pillanatra kételkedett Gunda szavában. Oly megátalkodott gonosztevő csak nem lehet ez az ember, hogy ennyire higgadtan készüljön a gyilkosságra?! De a különös figyelem, hogy Jeckel a felhívó kopogás nélkül is minduntalan töltögetni akarta az ő poharát, mikor még nem ürült ki, mégiscsak gyanút keltett benne.

Most is kétszer egymásután nyúlt Keményfy kupájáért. Nem adták oda neki, mire a jegyző kissé zavartnak látszott. Ezt leplezendő, ő vette át a szót.

- Uraim, ma délelőtt egy különös kihallgatáson voltam jelen, melyet Keményfy vitéz uram foganatosított két fogollyal...

Humorosan, élcelődve mondta el a Győri hozta martalócok vallatását. Elbeszélése nagy tetszést aratott.

- Hát bizony, amikor a kapitány azt kérdezte tőlük: ,,Tudjátok-e mit szoktam cselekedni útonálló martalócokkal?" fityinget sem adtam volna az életükért -- vélte Hannenkamp.

- És valóban hiszi-e, vitéz uram csipkelődött a polgármester -- hogy megbízható katonák válnak majd az ilyen gazemberekből?

- Üres pohárral nem felelhetek... Lenne szíves tölteni kedves jegyző úr! koppintotta meg az asztalt a kapitány és mosolyogva nyújtotta a kupát Jeckelnek.

Ez volt a második töltés. Keményfy élesen figyelte a jegyző tevékenységét.
Titokban, éberen, mint a jó detektív szokta.

Mikor a bort megkapta, biztos volt, hogy nincs benne méreg.

- Nos, most már halljuk a bölcselkedést! Mert biztosan az lesz belőle, igaz-e?
kacagott a polgármester jókedvűen.

Keményfy kedélyesen rábólintott, aztán rákezdte:

- Kétféle gazember van. Az egyik fajta ugyan képes mindenféle gonoszságra,
de mégis van benne jó mag s ha szabadulni bír a múltjától, kapva-kap az alkalmon, hogy ismét tisztességes ember lehessen. A másik fajta menthetetlen. Akár van megtérésre alkalma,
akár nincs, megmarad a lelketlen mocsokban, bűnt bűnre halmoz. A tisztességnek még a fogalma is hiányzik belőle.

- Lehet, hogy igaza van, de honnét tudhatja az ember, adott esetben melyik fajtával van dolga?

- A felismerésükhöz külön tehetség kell. Egyik emberrel a kézügyesség, másikkal a tudományra való hajlam születik, mint teszem azt Verbőczi urammal, és hasonlóképpen van olyan is, akinek titkos szem adatott beleláthatni a mások rejtelmes természetébe. Ez előtt aztán nincs titok, megismeri az embereit!

Az urak kételkedtek ilyen képességben. Koccintottak, ittak.

- Lám, -- vélte a polgármester -- a Hammer ügynél is hiábavaló volt mindennemű tehetség, egy lépéssel sem tudtunk a kezdetnél tovább jutni. Kigyelmed titkos szeme sem látott meg többet, mint mi!

Az urak mosolyogtak és kérdően tekintettek a kapitányra, vajon hogyan vágja ki magát?

Keményfy színleges bosszúsággal sütötte le tekintetét, mintha zavarban lenne.
Majd a mosolygó, várakozó csendben így szólt:

- Honnét gondolja polgármester úr, hogy nem jutottunk tovább a kezdetnél?
A nemes városi tanács én rám bízta a vizsgálatot és eddig senki sem kérdezte még tőlem,
hogy hát voltaképpen hogyan is állunk? Hátha mégis a dolog végére jártam?

Jeckel belesápadt. A kapitány figyelte. Látta, hogy a jegyző a zsebébe nyúl.

Az urak ajkán elhalt a mosoly és feszülten várták a kapitány szavait. Tudták, hogy komoly ügyben nem szokott tréfálni.

- Lehetséges volna, hogy kinyomozta a bűnösöket, vitéz kapitány úr?

- Nemcsak lehetséges, de úgy is van!

- No?

Valamennyien együtt vagyunk, ha érdekli kigyelmeteket, el is mondhatom -- vélte a kapitány. -- Pohárszó mellett szabadabban lehet beszélni és nyugodtabban hallgatni. De nini, már ismét üres a poharam, sajnáljon meg jegyző uram és töltsön. Ez ma már a harmadik!

Jeckel elvette a billikomot, a keze citerázott. Amikor a csap alá tartotta a poharat, háttal fordult a társaságnak.

- Most hinti bele a mérget -- gondolta a kapitány.

Jeckel a tele poharat ismét letette az asztalra, Keményfy elé. Újból bámulatosan nyugodt volt.
Keményfy farkasszemet nézett vele s Jeckel dacosan állta a tekintetet.

- Köszönöm, főnótárius úr!

- Szívesen vitéz kapitány úr!

- Halljuk, halljuk, -- türelmetlenkedtek az urak.

Keményfy szájához emelte a bort, úgy tett, mintha inni akarna. Szeme sarkából látta,
hogy milyen feszült izgalommal lesi minden mozdulatát a merénylő.

Persze, persze, nagyon kívánatos volna, hogy most az utolsó pillanatban zárja le a méreg az árulkodó ajkakat? Nem, nem!

Mintha másfele szállnának gondolatai, szórakozottan tartogatta a poharat a szája közelében, jó párszor úgy megbillentve, mintha most és most biztosan beleinnék. Játszott a másikkal, mint macska az egérrel és leste annak idegborzongatóan fokozódó türelmetlenségét.

Végül kóstolatlanul letette a billikomot. Ültőhelyéből felemelkedett, mintha pohárköszöntőt mondana.

- Tisztelt uraim, nemes tanács! Hammer József hazahozatala alkalmával megfogadtam,
hogy a gyilkosokat előkerítem és hóhér kezére adom. Feladatomnak megfeleltem.
Megbízható embereim az istenítélet figyelmeztetése alapján lépésről-lépésre követték a nyomokat.
A befejezett nyomozás eredményeként, parancsomra ebben az órában tartóztatja le hűséges, ügyes segítőtáram és újdonsült káplárom, a derék PreglerSebasztián, a szerencsétlen véget ért városi kurír gyilkosát: Hündl Mánusch zsidót. Ő lőtte le a zsidóknál rejtegetett sajátos szerkezetű fegyverrel
Hammert a margitai erdőben; ő saját maga rendezte kiraboltatásának látszatát;
kegyetlen szívvel véresre verte saját beteg fiát, csakhogy a gyanút elterelje
az igazi gyilkosról és ő rabolta el a kurírtól a száműzetési okmányt is. Fia, az ártatlanul megkínzott, nyomorék Salamon a napokban felvette a keresztséget és miután meggyónt, földi bíráival szemben is az igaz megtérés tanújelét akarva adni, engem magához hívatott és töredelmes vallomást tett.

Izgatott, sápadtan komoly arcok meredtek a beszélőre. Keményfy folytatta.

- Aztán a gyilkos menye is, Gunda, töredelmes vallomástétellel könnyített bűnös lelkiismeretén és világosságot derített arra a szomorú tényre, miért indult meg a halott vérzése a tetemrehívásnál a tanács megjelenésekor? Részletesen feltárta előttem, amit már régebben tudtam, hogy valóban önmagáról megfeledkezett áruló van a város vezetőségében.

Általános rémület lett úrrá a társaságban. Többen izgatottan felugráltak, de a kapitány intésére, hogy további mondanivalója is van, meggyökeresedett a lábuk.

Jeckel halálsápadtan, megsemmisülve dőlt hátra székében. Mivel a döbbenetes felfedezésre az urak valamennyien izgatottak voltak, a jegyző felindulása különlegesen nem tűnt nekik fel. A kapitány tovább szőtte mondanivalóját:

Ugyebár, most már az a kérdés, ki közöttünk a Judás?... Én tudom! Itt ül az asztalnál!

Halotti csend, borzalmas némaság kísérte a súlyosan vádoló szavakat. Minden szem a kapitányra meredt. Az urak nem mertek egymásra tekinteni, ki-ki attól tartott, hogy szomszédja arcán megláthatná a bűntudat áruló jelét.

Keményfy tétován átsimította haját, szemeit lehunyta, -- majd hirtelen dacosan felvágta fejét.

- Nem bírom megtenni, hogy ujjal mutassak a Judásra... Hogyha harcos felek a dicsőség mezején mezítelen kardokkal rontanak egymásra, nyíltan kiállva egymással szemtől-szembe, könnyű dolga van a katonának, védekezik és visszavághat, ha kemény vágásának mindjárt halál a vége... ámde egészen más, ha orvul támadja meg valaki a katonát s a szúrás félrecsúszik. Amikor így az orgyilkos merénylő védtelenül hever, katona nem képes halálos ütést mérni a nyomorult fejére... noha megérdemelné! Tehát másként!

Iván polgármester türelmét vesztve öklével csapott az asztalra, hogy csakúgy csörömpöltek a poharak.

- Az Istenre kérem, ne feszítsen kín padra valamennyiünket..., ki közöttünk áruló? Aki bűnös, bűnhődjék..!

Mintha visszhangi szólna, az öreg Hannenkamp tanácsnok maga elé meredve, tompán, rekedten ismételte a szavakat:

- Aki bűnös, bűnhődjék...!

- Nem erről van szó! -- dörögte a kapitány. -- Számára úgy sincs kegyelem...
két poroszló áll az ajtó előtt, hogy egyetlen intésemre berontva bilincset rakjon a bűnösre,
de én éppen ezt szeretném elkerülni, nehogy a nyilvános botrány,
mely az ügy nyomában kerekedik, foltot ejtsen a tanács hírnevén és elrabolja egy
tiszteletreméltó család nyugalmát... ártatlanok ne szenvedjenek miatta!

Felemelte a méregpoharat.

- Értsen meg, akit illet... Ember, ha százszor nagy bűnös vagy is, tartozzál azok közé
a bűnösök közé, akikből még nem veszett ki teljesen a jó mag, az örök emberi érzés...
mentsd meg azokat, akiket könnyelműséged meghurcolna, ha kénytelen lennék nyilvánosan vádolni tégedet és bilincset rakatni rád... tedd jóvá bűnödet úgy, ahogyan még lehetséges...!
Íme, ide teszem ezt a poharat az asztal közepére, önként vedd a kezedbe és ürítsd ki fenékig.
ami benne van... ha megcselekszed, ígérem és fogadom,
hogy megbocsájtom neked, amit én ellenem vétettél, minden, ami történt, a világ előtt eltemetve a tanács titka marad, hogy emlékedet megbecsüljük, mert megbántad és jóvátenni igyekeztél súlyos botlásaidat... akkor sírhantodon még virágok is nyílhatnak. Nos, rajta, bizonyítsd be, hogy férfi vagy...! És a magyarok Istene is bizonyára kegyelmes lesz megtérő lelked iránt...!

Az irtózatosan feszült csendben, mely a kapitány felszólítását követte, hirtelen megreccsent az egyik szék. Mindnyájan odanéztek.

Jeckel sápadtan, fehéren felkelt a helyéről és kinyújtotta karját a méregpohár után, hogy felvegye, kiigya és vele jóvátegye, a még jóvátehetőt.

- Bocsássatok meg...! -- dadogta alig hallhatóan.

Mielőtt tétovázó kezével elérte a poharat, Jeckel megtántorodott, a szívéhez kapott és
holtan rogyott össze. A nagy felindulás következtében szívbénulás ölte meg.

- Az Isten útjai csodálatosak, hála neki hogy így történt, -- mondta a kapitány megilletődve.
Fogta az asztalközépre kitett poharat és tartalmát kiöntötte a földre.

XVII. A szeg kibújik a zsákból.

Pregler bácsi sohase hitte volna, hogy a spanyol lovasok nyomorult dróttüskéi,
ott a várfal árkában, amelyek közé annakidején lepottyant,
annyi kalamajkát okozhatnak neki az életben.

A vásott kölyök lebukfencezett, a tüske felmarta fél arcát, a seb begyógyult, megmaradt a nyoma, egy félelmetes vágás a jobb pofán: és azzal vége.

Jaj, dehogyis vége!

Pregler bácsinak is meg kellett tanulnia, hogy a világon mindig a jelentőségtelen kis dolgok járnak a legsúlyosabb következményekkel.

A sors úgy akarta, hogy a rabbinus szép kövér leánykája, a ,,Ruth", (a zsidók már akkor is határozott névelővel becézték a felhizlalt női egyéniségeket!) pont ebbe a sebhelybe szeressen bele halálosan.

Hiába rabszolgáskodott volna készségesen a zsidó hitközség bármelyik férfitagja
Ruth asszony elefánt lábai előtt; hiába áldoztak volna a szabályellenesen formálódott
női hájtömegek saját fajtabeli rajongói ó-héberszokások szerint szolgálatot, sőt vagyont is,
Ruth kegyeiért, házassági ,,igen" szót ígérő, egyetlen bíztató mosolyáért:
nem és nem Őneki ezek nem kellettek.
Őneki csak Pregler kellett, azzal a csodálatos, gyönyörűséges vágással az arcán!

Amikor a zsidóház lakói mind kimentek a zöldbe és alkalom lett volna,
hogy Pregler leszökhessen a pincébe körülnézni, mi van ott? azonnal megkoppant az ablak,
türelmetlenül, követelően és Preglernek akarva-nemakarva, meg kellett azonnal jelennie
a szépséges delnő színe előtt. S addig nem is menekülhetett innét, amíg a légyottot
közvetlen felfedezés veszélye nem fenyegette...

Hogy ki volt az oka, a férfi vagy a nő, nem jegyezte fel a történelem, de annyi bizonyos,
hogy ez a szerelem tiszta és plátói maradt.

Nem történt semmi más, minthogy Preglernek sokszor órák hosszáig ott kellett üldögélnie
a sámlin Ruth karosszéke előtt. A nő pedig nézte, csak nézte... és gyönyörködött benne.

Ha Pregler bácsi véletlenül el találta fordítani sebhelyes felemását a sima oldal felé,
a nő rögtön rikoltozni és békétlenkedni kezdett, úgyhogy sietve vissza kellett állítani
az egyedül kívánatos állapotot.

Ilyen ülés után szegény Pregler egyoldali nyakizmai mindig fájdalmasan megmerevedtek,
úgyhogy csak huzamosabb káromkodás után lettek ismét használhatók.

Ámde, ahogyan Pregler megtudott lógni a honi bábsütés számára kellemetlen foglalkozása elől,
ugyanúgy Ruth tolakodó érzelmei elől is kitérhetett volna. De éppen az, hogy nem akart.

Azért nem, mert a kövér nő kóros ellágyulásai kitűnő alkalmat nyújtottak arra,
hogy a zsidók egyik-másik titkát elárultassa magának.
Pregler sem volt válogatós az eszközökben azokkal szemben,
akiknél ez a fajta erény sohasem dívott.

Így sok mindenfélét megtudott, amit tudni kívánt. Éppen csak két dologban mondott csődöt szerelmi zsarolása. Pregler akárhogy is mesterkedett, a puska rejtekhelyét, meg azt,
hogy mi van a pincékben, nem tudta meg. Ruth nem árulta el.

Aznap délután, amikor Gunda meglátogatta a kapitányt, Pregler -- magára maradván otthon
a zsidóházban a kövérséggel, kénytelen volt ismét ,,szolgálatba" lépni. Ült a sámlin.

Minél sóvárgóbban bámulta őt Ruth, Pregler bácsi annál merészebben próbálkozott -- persze ügyes kétszínűen -, hogy a puska és pincetitok körül végre célt érjen.

Ma mintha szerencsésebb napja lenne, a zsidóleány már-már kilátásba helyezte, hogy talán mégis beszélni fog, ha...

Milyen feltételhez kötötte volna a titok elmondását, Pregler bácsi sohasem tudta meg, mert épp a legválságosabb pillanatban robaj, lárma és huszáros káromkodás zavarta meg társalgásukat.

Az eddig kihalt, csendes udvar hirtelen megtelt jajveszékelő, tiltakozó zsidókkal, hogy a katonaság már megint önhatalmúlag ront be a törvénnyel védett tilalmas területre. A robaj pedig onnét eredt,
hogy Matusek káplár dühbe gurulva, az erőszakkal is útját állni akaró Mardochai rabbinust rövid úton intézte el. Derékon kapta és nekihajította a pince vasajtajának. Ez dübörgött.

Mardochai elnyúlt a földön. Úgy érezte, hogy keze-lába kimarjult, csontjai kettétöredeztek,
mégis elnyelve a fájdalmat, habzó szájjal dobálta az erőszakos katona fejéhez a nagy zsidóátkot.

- Ezt megkeserüli, maga is, meg a kapitány is, -- kiabáltak a zsidók. -- Egyenesen
a királynál jelentjük fel ezt a merényletet!

A káplár oda se neki, rájuk se hederített. Fenyegetőzve üvöltötte:

- Ide vele rögtön azt a gazembert, vagy rátok gyújtom a zsinagógát!

Pregler hanyat-homlok rohant le a lépcsőn, egyenesen bele Matusek karjaiba. Megint őt keresték a katonák!

Észre se igen vehette magát, hátrakötötték a kezét.

- No ugye, ti zebedeus fajzat, hát mégis itt van az akasztófavirág!

Kisült, hogy a katonai járőr ismét Pregler bácsiért jött, hogy letartóztassák.
A zsidók védelmezni akarták, letagadták, azt mondták, már réges-régen nincs náluk,
mert lopott. Matusek nem hitte el.

- Lopott ám, de megint nálunk -- erősítgette a káplár. -- Most már Mózes prófétátok
sem menti meg a kötél elől. De nem ám!

Preglert elhurcolták.

A zsidó vének rögtön tanácskozásra gyülekeztek.

- Ha ez a derék ember megint lopott valami írást a kapitánytól, nekünk lopta. Akkor pedig most már bizonyosan kivallatják, ez pedig sehogyan se jó. Ha árulkodásra kényszerítik, könnyen baj lehet a zsidókkal.

Elhatározták, hogy váltságdíjat kínálnak fel érte a kapitánynál, tekintélyes összeget, csak engedje bántatlanul szabadon. És pedig mindjárt!

A küldöttség el is ment Keményfyhez, de elzavarták őket. Azt mondták, már vallatják Preglert a hüvelykszorítóval.

- Aj váj, ez nagy baj, valóságos szerencsétlenségh!

A zsidók nem találták helyüket. Próbáltak híreket kapni, itt is, ott is, hiába!

Elmúlt egy óra, másfél, semmi eredmény.

Már kezdett alkonyodni. A kapitány eltávozott hazulról, elment az Egyetértésbe,
szokott estéli italozásra. Oda gyülekeztek a tanácsurak is.
Preglerről még mindig semmi újság.

Hirtelen aggályos hírek röpködtek a ghettóban szájról-szájra,
melyek úgy felzaklatták a zsidóságot, hogy az egész utca
csakhamar visszhangzott a rémület jajszavától.
Asszonyok sikoltoztak, férfiak jajveszékeltek.

Katonaság zárta el a ghettó bejáratát. Lélek se be, se ki!
A városban rekedt zsidókat járőrök fogdosták össze.

- Pregler árulkodott, végünk van, találgatták sugdosódva a vének.

- Nem olyan ember a vén disznó, hogy eláruljon bennünket. Jól megfizettük, és tudja,
hogy ilyen esetben a hallgatásért aranyba foglaljuk -- vigasztalta őket a rabbi.
-- Itt valami más történhetett.

Bizony más történt. Valaki csakhamar közölte a vénekkel a lesújtó hírt.

- Jaj te néked Izrael! A saját véred árúit el tégedet!... Salamon megkeresztelkedett, gyónt, ami még hagyján, mert a keresztény pap minden esetben megőrzi a gyónás titkát, ámde a hitehagyott bitang a kapitányt is magához hívatta és annak is meggyónt.

- Óh, az átkozott, miért is nem vertem agyon ott az erdőben!

- Hallgass, te vén bolond! Rimánkodtak, megszabdalták köntösüket. Az egyik imádkozott, a másik őrültként fel-alá szaladgált, csak a rabbi állt kővé meredve, szótlanul, gondolkodva.

Rémületüket növelte a tény, hogy Salamon feleségét, Gundát se találták semerre.

- Hová lehetett az a céda kutya? szólalt meg végre vád szorongással a rabbinus.

- Te felelsz érte Hündl!

Mánuschnak ijedtében leesett az álla. Most egymással versengve ripakodtak rá a többiek.

- Minek verted kötéllel? Minek tapostad meg, mint a kutyát? Most elárult bennünket a kapitánynak, hiszen mondta, hogy szereti...! Te buta, vén ganef!

Szitkok záporoztak a fejére. Hündl Mánusch testének vére, a saját fiának bűne által porba sújtva, mérhetetlen szégyenében egy darabig törte a mocskolódást, de végre is türelmét vesztette. Arca tűzbe borult, szemei lángoltak, rőt szakálla remegett az indulattól.

Fékevesztetten, ökölbe szorított kezekkel, rávetette magát a szitkozókra.
Általános verekedés kerekedett. Egymást köpködték, rúgták, verték.
Tépdesték egymás szakállát, haját.

Hiábavaló volt a rabbi igyekezete, hogy a verekedő zsidó véneket szétválassza, valósággal eszüket vesztették.

Valaki bekiáltott a kapun:

- Hündl Mánuscht keresik a katonák! Ez a vészkiáltás kijózanította a dulakodókat. Szétrebbentek.

- Lássátok bolondok, szerencsétlenek... verekedéssel töltitek a drága időt -- tajtékzott a rabbi. -- Ami megtörtént, rajta úgyse lehet változtatni, menteni kell, ami menthető! El kell hamar tüntetni a bűnjelet!

- Az ám, a bűnjel, a puska!

Bárhogyan árulkodtak is Salamon és Gunda, a gyilkosságot körömszakadtáig lehet tagadni,
légből kapott rágalomnak minősíteni, mely csak arra való volt, hogy Salamon a keresztyéneknél behízelegje magát, Gunda pedig dicséretet kapjon szerelmesétől, a kapitánytól, -- akit be kell vádolni paráznaságért, mert összeszövetkezett a legcédább zsidó személlyel, szégyellje magát!,
de ha a puskát megtalálják, minden veszve van, hiábavaló a tagadás.

Csak hárman ismerték a vének közül a puska rejtekhelyét. Azt azonban sejtették valamennyien, hogy az jelenleg Hündl Mánusch házában van elrejtve. Ott pedig most valószínűleg kíméletlen házkutatás lesz.

Hej, de nagy ostobaságot cselekedtek; hogy a titok tudóját magukra haragították.
Ha a zsidó megvadul, vakmerőbb a vakmerőnél;
az indulat megvakítja, s felgerjedésében nem lát tovább az orránál.
A bosszú kedvesebb neki tán még a saját életénél is!

Az lenne a jóvátehetetlenebb baj, ha Hündl, akinek
Salamon vallomása alapján úgyis szorul a hurok a nyaka körül, bosszúból,
hogy szidalmazták, kiadná a rejtett puskát.

Még rágondolni is rémes. Pedig nagyon is lehetséges. Hátha á kapitány
a kínzás elengedésével veszi ki belőle az áruló szót!

Baj, nagy baj, valóságos szerencsétlenség volt ez a buta verekedés! Veszedelmes valamennyiükre!

Azonmódon megszelídültek. Alázatoskodva, hízelkedve vették körül az öreg Mánuscht.
Bocsánatot kértek, cirógatták, fűt-fát ígértek, csak feledje el ezt az ostoba esetet.

Vigasztalták, hogy senki sem lehet felelős a másiknak, akár fiának, akár rokonának a tetteiért.
Lám, már Jákób fiai is erre az álláspontra helyezkedtek, mikor az atya az eltűnt kis Józsefet
kérte számon tőlük...! Aztán néha buta ökör az ember, még a legokosabb is,
előbb jár a szarva, aztán az esze! Hát legyen ismét békesség;
különösen most a nagy veszély óráiban.
A zsidófaj és a bajba jutott község érdeke mindenek fölött való.
És főleg, el ne árulja, ki ne adja a puskát! Rendületlenül bíznak benne,
ő az egész zsidóság; gondoskodó atyja, szilárd kősziklája!

Addig-addig, hogy valóban: megbékítették.

- Így van jó, Mánusch, te derék férfi, a mi szemünk fénye! Az egész hitközség fedezni fog téged,
-- ha bajba jutnál, mondta a rabbi.

- Nem félek, -- felelte Hündl dacosan, önérzetesen. -- Én is bízom bennetek. A rothadtak nem fognak kibabrálni a zsidókkal... Rabbi, eredj a pincébe és várj meg!

- Értem, értem.

Mánusch indult ki a zsinagógából. Halálsápadt arccal, elszántan, mert lehetséges,
hogy a katonák karjaiba rohan.

A rabbi megállította a nehéz úton:

- Várj! Ki tudja, hogyan lesz...

Egy falat kenyeret kotorászott ki kaftánja zsebéből és megcsókolta.

- Egyél, hogy erőd legyen, mikor útra kelsz!

Manusch imádkozott, megette a darab kenyeret és kilépett a kapun.

Szemben, az utca másik oldalán állt Matusek négy katonával és Pregler bácsival,
akinek egy tömött zsák volt a vállán.

Meglátva Hündlt, Matusek magához intette őt.

- Ez az a Hündl zsidó, akit keresünk, te felemás pofájú? -- kérdezte Matusek Pregler bácsitól.

Pregler álnokul forgatta szemeit.

- Tévedés! Ez nem Hündl Mánusch, ez egy nagyon derék, tiszteletreméltó ember.
A Hündl amott lenn lakik, abban a sárga házban, az utca másik
végén és betegen fekszik az ágyban már hetek óta...

Hündl hálásan nézett rá.

Matusek nagyot rúgott Pregleren, hogy ez majdnem orra bukott.

- Miért mondod csak most?

- Miért nem kérdezték? -- szemtelenkedett Pregler. Csak az volt a parancs, hogy igazoljam Hündl személyazonosságát.

Hündlt elengedték. A járőr pedig futólépésben indult a sárga ház felé.

A rabbi a zsinagóga kapujánál a kulcslyukon keresztül leste lélegzetvisszafojtva ezt a jelenetet.

- Das ist ein geschickter Mann, ügyes ember, -- mormogta megelégedetten, mikor látta,
hogy Hündl Pregler segítségévei megszabadul a közvetlen veszedelemtől.

Intett Preglernek, hogy szökjön be hamar a zsinagógába.

- Időt nyertünk, de nagyon keveset. A katonák hamar észreveszik majd, fogy becsapta őket...
és akkor, jaj neked szegény Pregler! Nu, ne féljen, van nekünk rejtekhelyünk bőven. Jöjjön!

És csodák-csodája, Pregler eddigi meddő vágya váratlanul beteljesedett.

A rabbi magával vitte a pincébe. Bolthajtásos, zeg-zugos, lim-lommal teli, sötét helyiség volt ez. Látszatra semmivel sem másmilyen, mint általában a régi házak pincéi.

A rabbi valamit babrált egy bűzös birkabőrökkel teli oldalvájat sarkában, mire a pince hátfalán, a vakolatlan, nedves terméskövek egyik hatalmas tömbje nesztelenül kibukott.

Mögötte lépcső volt, mely egy mélyebben fekvő pincébe vezetett le.

Lementek. Elég tűrhető levegő volt ebben a börtönszerű helyiségben. Egy hatalmas kéményen át némi világosság is szűrődött ide.

Sós, füstölt birkahús szaga ütötte meg Pregler orrát. Egész csomó birkacomb csüngött le a tetőről. Egy polcon malomkő nagyságú kenyerek terpeszkedtek. Pad, asztal és szalmából készült fekhelyek, különböző ruhanemű, sőt tűzhely és lábasok egészítették ki a berendezést.

- Nu, Pregler bácsi, dobja le oda a szalmára a zsákját. Itt akár egy évig is ellakozhatik kényelmesen, az ördög se találja meg magát, még az a rothadt kapitány se.

- Szép kilátások, -- dünnyögte Pregler.

- Mbá, köszönje meg a jóindulatot. Olyasmit tudott most meg; amit csak a benfentes zsidók tudnak. Azt a követ innét alulról is meg lehet mozgatni, ide nézzen! Nem kell félni, hogy eltemetjük!

Megmutatta.

- Aztán szomjan se hal, mert itt a kút, a friss víz. Ihatik, meg főzhet is; ha akar.

Pregler lenézett a kútba. Létra volt beleállítva.

- Hát ez mire való?

- Mindjárt megtudja.

Mindketten lebámultak a kút sötét vermébe.

Pár perc múlva nesz hallatszott alulról. Pregler majd hanyatt vágódott ijedtében. Ember jött fel a kútból.

- Nu, itt van már, megérkezett a társaság Pregler bácsii Kettesben elszórakozhatnak ebben a fejedelmi lakosztályban addig, amíg oda fent a veszedelem elmúlik...

Az öreg Hündl Mánusch bújt ki a kútból, feje főlőtt magasra tartva azt a békaligeti ,,kolbászt", amellyel egyszer a világszép Izi Pregler bácsit fejbe vágta.

Meg volt hát a sokat keresett puska!

- Gott sei gedankt -- rebegte lelkesülten a rabbi, átvéve és reszkető kezében tartva a veszedelmes bűnjelet. -- Most már nincs baj! Úgy csapjuk be a keresztényeket, ahogyan akarjuk... ez az ő sorsuk, mert üldözni merik a zsidót...

Boldog örömmel vigyorgott Mánuschsal egyetemben és biztosan tovább hencegtek volna Pregler, a most bajban levő keresztény előtt, ha a külső pinceajtón felhangzó kegyetlen dörömbölés torkukra nem forrasztja a szót.

Matusek káplár káromkodása szűrődött át a vasajtón, keresztűt a nyitva hagyott kőtömbön. Nyilván baltákkal feszegették a pinceajtót. Egész sereg katona dolgozhatott kíméletlen szándékkal.

- Becsukni, becsukni! -- kiáltotta a rabbi és a titkos szerkezethez rohant..

Ámde rémületében hirtelen meggyökeresedett a lába.

A két zsidó csak most vette észre, hogy amíg ők a puska megmentésének örömmámorában úsztak, Pregler bácsi titokban kioldozta a zsákját és most felhúzott kakasú pisztollyal áll a titkos falszerkezet emelőgombja előtt.

- Megbolondult Pregler? -- üvöltötte magából kikelve a rabbi.

- Csukja be azt a követ, maga piszok!

A két zsidó legelső gondolata az volt, hogy rávetik magukat Preglerre, de a pisztolycső fekete torka visszariasztotta őket.

- Én nem viccelek ám rabbileben, Hündl-leben... oda a sarokba, mert lövök! -- mondta szinte kedélyesen Pregler, jobb orcáját fordítva feléjük.

A kelepcébe került zsidók fogukat vicsorgatva engedelmeskedtek.

- A belvárosban házat kap, meg kétszáz aranyat itt azonnal, ha becsukja, -- alázatoskodott mézes-mázosan a rabbi.

- Külön tőlem is százat -- csukladozott félelmében Hündl is...

- Tán bolond leszek, hogy a segélycsapatot elzárjam magamtól. Maradjon csak nyitva ez a lyukacska...

Odafent nagyot reccsent az ajtó.

- Ötszáz arany Pregler; amíg nem késő! Úrrá tesszük -- rimánkodtak a zsidók. Pregler bácsi mosolygott.

- A hűséges házőrző kutyának hiába ígérnek kolbászt... Mit gondol rabbileben, mi van abban a zsákban? A mi nekem a legkedvesebb... káplári egyenruha... jól megérdemelt ,,úri" cím: Pregler Sebasztián káplár úr... ugye jól hangzik? Miért nem nézte meg előbb, mi van benne, maga okos zsidó, mielőtt a pincét elárulta volna?!

- Kigyót melenghettünk a kheblünkön -- vicsorgatta fogait a rabbi.

Pregler hangosan felkacagott.

- Mit röhög, maga dög?

- Tán nem röhögni való, mikor kígyók melengetnek kígyót? Mikor a kígyónak keresztbe a keblén kígyó fekszik, ennek megint egy harmadik és így tovább egy egész csomó! Olyan ez, akár a ghettó!

Most fent a pinceajtót beszakították. Katonacsizmák dobogtak le a lépcsőn. Hündl nagy rémültében már alig pihegett. Annál viharosabban bugyborékolt a gyűlölet a rabbi ajkán.

- Lám, ilyen becstelenek a keresztyének, szeretetet imádkoznak és mégis elárulják a felebarátot!

Undorral kiköpött.

Ezt a sértést, mely a hitét illette, Pregler káplárnak azonnal meg kellett torolnia. Szinte kivetkőzött szokott formájából! Fél kezével belemarkolt a rabbi szakállába.

- Orgyilkosok, vesztegetők, még ti beszéltek kíméletlenségről...!

Fejbe akarta ütni a pisztoly agyával. Ekkor érkeztek meg a katonák. Pregler meggondolta magát. Gyávaságnak látszanék, mikor ennyien vannak! elengedte a zsidó szakállát és azt mondta:

- Aljas kufárok vagytok a nemzet templomában, akikkel szemben korbácsot nemcsak szabad, de kell is használni, ugyanazon eszközöket, amilyenekkel ti dolgoztok

...Katonák, ott a gyilkos, a király nevében letartóztatom... kötözzétek meg, és emezt is... bűnrészesség címén! -- mutatott a rabbira.

 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XIII. rész  
A soproni zsidókapu XIV. rész
  2011-04-11 19:59:37, hétfő
 
 
Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu XIV. rész -- vége.

XXVIII. Elintézések.

Jeckel Tamás jegyzőt az állását megillető dísszel temették el.

Ezt a gyenge jellemű embert a zsidók hálózták be. Ők szédítették el,
mint ahogyan általában a selejtesebb emberek felé nyújtják ki mérgező csápjaikat.

Jeckel bűnös volt, de sokkal inkább szerencsétlen áldozata annak a mételynek,
melyet egy idegen fajzat sajátos lelkülete hinteget szét a becsületes magyar levegőben.
Ez az alattomosan megmérgezett légkör volt az oka,
hogy egy piszkos áradat hullámai felcsaphattak a városi elöljáróság magasságáig is!

A szégyent, -- melynek nem a város volt a felidézője, hanem a királyi türelem,
mely a zsidók beengedését parancsolta a városba, -- bizonyára nem lehetett világgá kürtölni.

Elmondták ugyan, hogy Jeckel szívszélhűdésben halt meg hirtelen, de sem az okokat, sem halála körülményeit nem hozták nyilvánosságra. Mindenki ismerte lobbanékony természetét; így a világ megnyugodott..

A kapitány tanácsára azonban bizalmasan közölték a való tényállást a vezető céhek céhmestereivel.
Ez a megtiszteltetés elérte a célját. A céhvezetők mindent elkövettek, hogy a jegyzővel kapcsolatosan kellemetlen mendemondák szárnyra ne kaphassanak.

Jeckel özvegye Borbála, férje halálát szinte megváltásnak érezte. A temetésről hazatérve, sírva borult édesapja vállára és szüleinek őszintén megvallotta szerencsétlen házasélete minden átélt szenvedését. A durvaságokat, az ütlegeket, a válogatott erkölcsi kínzásokat s hogy valóságos pokol volt az. élete Jeckel oldalán.

- Így van jó, ahogyan történt leányom -- vigasztalta az atya szeretettel simogatva Borbálát -- hála Isten, túl vagyunk rajta. És most: de mortuis nihil, nini bene!

A halotti toron Hannenkamp uram bevezette a kapitányt bizalmas beszélgetésre a belső szobába.

- Köszönöm kigyelmednek, öcsémuram a tapintatot és a jóindulatot, mellyel irányomban és családom irányában viseltetett, hogy kemény cselekvéssel elhárította rólunk a botrány szégyenét. Tán belepusztultunk volna mindannyian, ha kipattan és a földi bíróság nyilvánossága előtt kell a szerencsétlennek számolni!

Melegen kezet szorítottak. Az öreg magához ölelte ifjú barátját és nagy, nagy szeretettel megcsókolta.

- Adja Isten végtelen bölcsessége, folytatta könnyes szemekkel -- hogy egykor azzal hálálhassam meg, amit értünk tett, ami kigyelmednek is a legkedvesebb!

Keményfy elértette.

- Ha Isten is akarja, úgy legyen!

- Egyelőre hallgassunk róla, míg a gyászesztendő letelt, hogy a látszatot se sértsük meg!

Borbála hazaköltözött szüleihez. A kapitány ismét ritka vendég lett a háznál, hogy szóbeszéd ne legyen. Amikor hébe-hóba megjelent a tanácsnokéknál, ezek voltak a fiatal özvegy igazi boldogságának percei.

Egymással négyszemközt nem beszélgettek. Nem is kellett, tisztában voltak kölcsönös érzelmeikkel. Vártak türelemmel.

A kapitánynál sokkalta sűrűbben kopogott be a Hannenkamp házba Győri Miska, a fiatal, deli zászlós.
Egy újabb szerelmi regény szövődött a szép Mártha körül, melynek azonban szerencsére nem voltak drámai pillanatai, de annál több édes, titkolózása.

Hammer gyilkosának letartóztatása után küzdelmes, zavarteli idő köszöntött a városra.

Keményfy parancsára Hündl Mánuscht és Mardochai rabbit megbilincselve,
ötfontos vasakba verve cipelték a börtönbe, mely szigorú őrizet alatt, a városházzal szemben, a tűzfecskendők háza alatti pincében volt. Sötét, komor, bolthajtásos, rémes helyiség, vaspántos, alig arasznyi ablakhasadékkal ki a térre.

Lefogták és börtönbe vetették kevés kivétellel a zsidó véneket is. Természetesen őrizetbe vették Gundát is, ő neki is felelnie kellett bűneiért, de kíméletesebben bántak vele, mert enyhítő körülménynek vették önkéntes, töredelmes vallomását.

A letartóztatott zsidók egytől-egyig konokul tagadtak. Össze-vissza hazudoztak, átkozódtak.
Bűneiket, melyekkel vádolták őket, arcátlanul, tekintélyes keresztény urakra kenték
és azzal próbálkoztak szabadulni a veszedelemből, hogy mindenkit megrágalmaztak.

Hündl kivételével, -- aki a vallató szék előtt makacsul hallgatott, de halálfélelemtől kínozva, börtönében annál hangosabbén nyögött és jajveszékelt, -- a többi zsidók aránylag elég könnyen vették bebörtönöztetésüket. Gúnyosan, fölényesen mosolyogtak, mintha biztosra vártak volna valamit, ami majd leoldja nyakukról a hurkot.

Mendl Izraelben bíztak, aki szabadlábon volt és bizonyára nem hagyja őket sokáig fogságban tespedni.

Valóban, nem hiába reménykedtek. Budáról parancs érkezett, hogy a nyilvánvaló gyilkos kivételével,
a zsidó véneket, különösen a hitközség papját, négyszáz aranyforint óvadék ellenében
azonnal bocsássák szabadon. Valamennyien ugyan perbe fogva maradnak, a város területéről el nem távozhatnak, de joguk legyen szabadlábon védekezni.

A zsidók az óvadékot lefizették és szabadlábra kerültek.

A város közönsége a végletekig fel volt táborodva a zsidók ellen. Az utcákon nyakra-főre inzultálták őket, mire persze rögtön panaszra szaladtak és a támadóik megbüntetését követelték. A rend fenntartása érdekében a hatóság nem tagadhatta meg ezt a büntetést, amely körülmény aztán méginkább a zsidók ellen tüzelte a közhangulatot.

A zsidók pökhendien, kihívóan viselkedek a keresztény lakosokkal szemben, nyelvet öltögettek rájuk és kiköptek előttük.

- Bennünket védelmez az alkotmány, nekünk szerzett jogaink vannak...
mit tudtok nekünk ártani, buta gojok!

A nép lázadozni kezdett. Keresztény tömegek vonultak a városház elé és követelék a zsidók megrendszabályozását.

A teendők megtárgyalására a tanács sürgősen összehívta a választott polgárok gyűlését.
Ez a gyűlés a legnagyobb elkeseredés jegyében folyt le. Általánosan követelték a zsidók kiűzetését a városból, vagyonuk lefoglalását és példás ítélkezést Hammer gyilkosa fölött.

Iván polgármester, mint az alkotmány és törvény őre, kötelességszerűen figyelmeztette a közgyűlést,
hogy a zsidók a királyi kamara tulajdonai és így a fölöttük való ítélkezés nem a várost, hanem a tárnokmester nevében az országos zsidóbírót illeti.

- Kötelességszerűen intem a választott polgár urakat, hogy a szóban forgó ügyet a város nemes hagyományaihoz illő tárgyilagossággal, higgadtsággal és különösképpen a hozzánk egyedül méltó keresztyéni felebaráti szeretet szellemében bíráljuk el...

A polgármester eme szavaira a gyűlésteremben féktelen vihar tört ki.

- Mit védi a zsidókat! Mondjon le, ha nem mer közöttük rendet teremteni! A tanács gyengesége szabadította ránk a fondorkodó csürhét! -- kavargott az egyre fokozódó lárma.

Egyik-másik nagytorkú iparos hangja túlharsogta a többieket:

- Megvesztegették a zsidók, azért védelmezi őket! Ajándékot fogadott el tőlük! Le vele, mondjon le!

Hiába próbálkoztak a céhmesterek és más tekintélyes polgárok a csendesítéssel, nem bírtak szóhoz jutni.

- Elég volt, nem tűrjük a zsidó garázdálkodást! Megtorlást követelünk! Nem érdemelnek loméletet! Erőskezű embert a város élére, kit se a zsidók, se a befolyásuk nem tud megkörnyékezni! Éljen Hannenkamp! -- Éljen, éljen! Halljuk Hannenkampot! A nagy lárma csak akkor csendesedett le, mikor végre az öreg Hannenkamp tanácsnok szólásra határozta el magát.

- Halljuk emberek! Halljuk!

- Kedves polgártársaim, magyar testvérek! Ti félreértettétek a polgármester úr szavait, senki se akarja védeni a zsidókat. Elég volt!

- Elég volt, elég volt! -- zúgott a helyeslés. -- Csak kíméletlenséggel lehet megfékezni az ármányosokat! Pogány igazságot a pogányoknak!

- Mindnyájan egy nézeten vagyunk, polgárság és tanács egyaránt, hogy a megtorlásnak jönni kell. Nem tűrhetjük, tétlenül tovább a zsidók kihívó viselkedését. Nem valók közénk, takarodjanak... mi tiszták akarunk lenni! Ha egy kosár egészséges gyümölcs közé romlott keveredik, sürgősen el kell végezni a selejtezést, nehogy a fertőzés tovább terjedjen. Javaslatom tehát az, hogy városunk tiszta erkölcseit mi magunk védelmezzük meg, az igazságszolgáltatást halogatni nem szabad!

A választott polgárok gyűlése helyesléssel fogadta Hannenkamp javaslatát, az összes zsidók börtönbe vetését és a gyilkosságban résztvettek kerékbetörését követelte.

Tekintve, hogy a török győzedelmes előrenyomulása a király és a királyi hivatalnokok figyelmét más irányba köti le, a választott polgárok gyűlése a zsidókkal való leszámolás sürgőssége okából és hivatkozva a város municipális jogaira elhatározta, hogy a saját hatáskörében ítélkezik.

Vésztörvényszéket küldtek ki.

A vérbíróság egy óra leforgása alatt meghozta az ítéletet.

Hündl Mánuscht kerékbetörésre, Gundát pedig -, hogy a zsidó démon szépséges szemeivel többé soha senkit el ne csábíthasson, -- két szeme világának kiszúrás által történő elvesztésére és ármányos nyelvének kivágására ítélték.

XXIX. Az ítélet végrehajtása.

Miért csak két bűnös fölött mondott ítéletet a városi törvényszék?

A zsidók összeköttetéseik révén királyi tilalmat eszközöltek ki.

- Minthogy a soproni zsidók már előbb is gyakorta személyükben üldöztetéseknek és elnyomásoknak voltak kitéve és erről a zsidók rimánkodva panaszkodnak nekünk, mondja a királyi kézirat -- és mivel az ilyen üldözések és elnyomások nem pusztán egyeseket, hanem őket egész községükben érvén, a dolog ellenkezik régi jogaikkal és szabadalmaikkal. Ezért nem akarjuk megtűrni, hogy a soproni zsidókat elkövetett egyes bűnesetekért összességükben akár kiűzetés, akár bármi ellenségeskedés által rettegésbe ejtsétek, se ne üldözzétek. Nem akarjuk őket ama kötésből elveszíteni, mellyel királyi személyünkhöz vannak fűzve és amely állapotban őket királyi atyánk halála után találtuk!

Mendl Izrael és a budai zsidók ügyesen dolgoztak. A gyilkos Hündl Mánuscht és menyét azonban megmenteniök nem sikerült.

Mikor híre ment, hogy a vésztörvényszék csak kettőt ad a bűnösök közül bakó kezére, a nép megrohamozta a zsidó utcát. Betört a házakba, tört, zúzott, rombolt. Zsidókat agyba-főbe vert.

Katonaságnak kellett közbelépni a rend helyreállítása céljából. Ennek ellenére többször megismétlődtek a zsidóüldözések.

Ezeknek a rombolásoknak mindig szemtanúja volt Hammer megtébolyodott felesége: Dorottya.

Mint az igazság bosszúálló angyala tüzelte, lázította a tömeget. Lenge fehér ruhájáról ,,a zsidók kínzó álmának" nevezték.

Amióta a gyilkosok elítéltetését a városi kikiáltó a közház erkélyéről kihirdette, Dorottya őrülete új formában nyilvánult.

A siralomház, az említett pincebörtön vaspántos nyílása előtt, reggeltől estig nagy rézkalapáccsal egy gyermekkoporsót szegezgetett.

Ha valaki megkérdezte tőle, mit csinál, azt felelte:

- Gonosz zsidó lelkek vannak a koporsóban, beszegezem őket és eltemetem a föld alá!

Rémesen kacagott és a kalapáccsal kárörvendve kopogtatta a koporsó fedelét.

- Meghaltok, meghaltok!

Kételye támadt, bent vannak-e még a lelkek a koporsóban? Felszakította, hogy meggyőződjék róla és sikoltozva kiáltott segítségért.

- Ne hagyjátok őket megszökni, mert megrontják a földet!

Állandóan nagy csoportosulás volt körötte és a nép nem engedte a tébolyodottat az ablak alól elvezetni.

- Ők okozták, hogy a szegény megtébolyodott, hallgassák hát a rémes sikolyokat és szenvedjenek!

Elkövetkezett a kivégzés napja.

A halászbástya előtti téren (a mai Élesszög!) állították fel a vesztőhelyet, egy gerendákból összetákolt hatalmas alkotmányt, melyet piros posztóval fedtek be.

Az emelvény közepén éles sarokvágásukkal felfelé, negyedbe vágott vastag tölgyfahasábokat erősítettek egymás mellé, arasznyi távolságban. Ez volt a kerékbetörés kínműveletéhez a pamlagtalpazat. Erre fektették erős szíjakkal lekötözve, a bűnöst.

Hatalmas, vaspántos, szegezett kerék szolgált a hóhérnak további szerszámút, melynek hosszú, tengelyszerű nyúlványa, vasfogantyúja volt. Evvel a kerékkel törte össze apránkint a bakó és a segédje a pamlagaljazatra kötözött elitélt csontjait és ütötték-törték vele mindaddig, arcig csak élet volt benne.

A népség már a kora hajnali órákban körülállta a vesztőhelyet. Ünnepélyes öltözetben kivonultak a tanács, a katonaság, a céhek és a testületek is.

Manuscht, aki halálfélemében nem bírt magával, kordélyon kellett a vesztőhelyre szállítani. Gunda nyugodtan, önmegadással, gyalogszerrel haladt mellette. Poroszlók fogták közre őket.

- Ma sincs itt a zsidóbíró, pedig ott volna mellettük a helye! -- gúnyolódott a nép.

A Halászbástya közelébe érve rémes sikoly hangzott fel.

Dorottya, kalapáccsal a kezében áttörte magát a sokaságon és az elítéltekhez furakodott. Fején piros kendő rikított és fehér ruháján is nagy piros foltok éktelenkedtek. Galambvérrel kente össze magát.

- Vér, vér, az uram bosszúálló vére! Félrelökte a meglepett poroszlókat és mielőtt megakadályozhatták volna, a nehéz kalapáccsal lesújtott Gunda fejére.

A szép zsidóasszony hangtalanul, holtan roskadt össze.

A tömeg tetszésnyilvánításban tört ki: -- Isten ítélete!

Dorottyát lefogták a poroszlók, de a tömeg követelte azonnali szabadonbocsájtását. A fenyegetőző tömeggel nem volt tanácsos ellenkezni.

Amikor az üvöltöző Mánusch csontjait tördelte a bakó, Dorottya ismét szegezgette koporsóját a vesztőhely tövében.

- Jobban üsd bakó, ő sem kímélte a drága jó uramat!

Ezt a kalapácsos jelenetet zsidó történetírók így adták át az utókornak:

- Egy reményteljes ifjú zsidónőt, aki ünneplő ruháját kérte vissza Hammer Józséf házában, ennek neje, Dorottya, bosszúból kalapáccsal addig verte agyba-főbe, amíg holtan rogyott össze.

XXX. MOHÁCS.

1526. Mária Magdolna előtti pénteken, július 20.-án, Lajos király mintegy háromezer emberrel, a király, a királyné és az esztergomi érsek banderiális lovasaival és gyalogosaival, kevésszámú naszádossal kelt a végzetes útra, Mohács felé.

Útja csupa gond és aggodalom között történt.

Kedvenc lovának hirtelen támadt nyavalyája és útközben kimúlása nagy bánattal töltötte el a királyt. Gyötrő sejtelmek kínozták őt is, környezetét is.

A királynét féltette valami ismeretlen veszély elől. Ez a gondolat nyugtalanította lelkét. Megható az a figyelmes gondoskodás, amellyel annak személyes biztonságáról gondoskodni igyekezett. Legmegbízhatóbb embereit és katonáit küldte vissza védelmére.

Danaföldváron érte öt Pétervárad, az ország kulcsa elvesztésének a híre, amely hír rettegéssel töltötte el az egész országot.

A király futárokat küldött szerteszét az országba segítségért. Kevés eredménnyel. Számottevő segítség sehonnan sem érkezett. A külföldieket is beleértve úgy huszonöt-harmincezerre rúgott a harcosok száma, akik augusztus 29.-én Mohácsnál százezernél nagyobb ellenséges haddal ütköztek meg.

Csekélyke sereg volt a magyar, de mégis számottevő, ha a lelkesedés és hazafiság fokozza a vitézségüket!

Jól felszerelt, harcokban járatos, fegyelmezett és egyetértő magyarság, bátran szembeszállhat akár tízszeres túlerővel is, ámde sajnos, a mohácsi gyásztéren nem ilyen sereg állott szemközt a törökkel!

Szánalmas volt nézni a vitézeket, amikor királyi szóra hadrendbe állottak. Mindenki vezérkedni akart, a saját esze szerint menni, okosabbnak tartotta magát a másiknál.

Az alvezérek hetykén akaratoskodtak. Duhajkodva fogyasztották a budai zsidóknak szekereken utánuk szállított borát. Mulattak és fenegyerekeskedtek.

Tomori Pál, a fővezér -- az önzetlen hazafi, önfeláldozó, haditapasztalatokban is jártas vitéz és egyúttal jámbor, talpig becsületes papi egyéniség, -- az urak akaratoskodásával nem tudott megbirkózni.

Így vált Mohács a haza sírjává!

Másfél órás küzdelem után magyarok véres holttestei borították a csatamezőt. Minden elveszett! Elveszett maga a király is!

Az összecsapásnál vitézül védte magát. Oroszlánként rontott az ellenség tömött soraira. Visszavetve újból támadott... de aztán az ágyúk füstjében s az embertömegek kavargásában szem elől tűnve, a még élőkkel a Csele-patak irányába szorult.

A keskeny hídnál a menekülők sokasága eltorlaszolta az átjárást.

A király megkísérelte átugratni a patakot, de fáradt, sebzett lova, az esőtől sikamlóssá lett, meredek parton megcsúszott, hátrahanyatlott és maga alá temette szerencsétlen lovasát. Lajos az esőtől megdagadt patak véres iszapjába fúlva lelte halálát.

Az ország elbukása, a nemzet összeomlása mindenkit váratlanul ért, csak' a zsidókat nem.

Árpád fajtája, Szűz Mária országa mindig idegenkedett tőlük. Országvezető állásokba nem juthattak. Mivel azonban éppen hogy oda törekedtek volna, úgy oldották meg a nehéz kérdést; hogy félvér zsidót pártfogoltak az ország kincstárnoki székébe.

Azt a hírhedt félvért Fortunátus (Szerencsés) Imrének hívták. Zsidó apának, keresztény anyának házasságon kívül született gyermeke. Perényi nádor lett a keresztapja.

Szerencsést összeköttetése és a zsidók lelkes támogatása magasra ívelő pályán vitték előre. Csakhamar elsőrangú szerepet játszott a magyar közéletben.

1520-ban alkincstárnok lett.

Ebben a méltóságban aztán alaposan kiütközött a természete. Az országnak amúgy is zilált gazdasági állapotát betetőzte azzal, hogy 1521-ben rávette a budai országgyűlést, járuljon hozzá, hogy a jó magyar pénz helyett a pénz névleges becsének csak felét érő hamis pénz veressék.

Ennek természetesen a magyar nép és a magyar gazdasági élet itta meg a levét. Lett is felzúdulás. A felháborodott rendek Fortunátus Imre eltávolítását és megégetését követelték.

Fortunátust bebörtönözték a budai Csonka-toronyba. Innét Báthory nádor közbenjárására szabadult meg.

A felháborodott tömeg 1525. június havában megrohanta a budai zsidók házait, lerombolta őket, és Fortunátus házát is kifosztotta.

Erre a világos beszédre az udvar elejtette Fortunátust, aki menten átpártolt Szapolyaihoz.

Kevéssel a mohácsi vész előtt, mint a pozsonyi harmincados vámok nagyjövedelmű, dúsgazdag bérlője halt meg.

Halálos ágyán forma szerint visszatért a zsidó vallásra, melyet kikeresztelkedése ellenére titokban mindig követett... és ezzel példát mutatott, mennyit ér egy kikeresztelkedett zsidó hazafi!

Ilyen viszonyok között a zsidók biztonságban érezték magukat. Különösen most, mikor végleg felfordult az országos rend.

Alighogy a mohácsi vereség híre elterjedt az országban, máris döcögtek a budai fehérvári ponyvasátorosok társzekerei vagyonnal megrakodva a határmenti városok felé.

Innét közelebb a határ és sürgősen el lehet hagyni, ha kell a ,,hazát".

Soha annyi rokon nem látogatta a soproni ghettó családjait, mint ekkor. S mivel a társzekereken aranycsikó is akadt bőven, a sokasodás, a szaporulat jócskán megnövelte a soproni zsidók bátorságát.

Az egyik oldalon Szapolyai János toborzott párthívekek, a másikon az özvegy királyné biztosította jogait. Nem lehetett tudni, kihez előnyösebb a csatlakozás? Egyelőre hát senkihez sem csatlakoztak, vártak és igyekeztek kiaknázni a pillanatnyi lehetőségeket.

XXXI. Menekül az arany.

Hündl Mánusch kivégzése óta lobogó tűzzel lángolt a zsidók gyűlölködése a városi urak ellen.

Bosszút forraltak.

Pénzkölcsönöket osztogattak a polgároknak. Azt is rábeszélték kölcsön elfogadására, akinek nem is volt rá szüksége

- Bolond volna nem elfogadni, mikor ilyen jó szívvel adjuk. Hát éppencsak a nemes városi uraknak szabad zsidó pénzből gyarapodni, jól élni és magának nem?

Az asszonyoknak gyermekeknek ajándékokkal kedveskedtek, amihez ilyesféle volt a kísérő muzsika:

- Nu, hát a polgármesterné, meg a nemzetes tanácsnok urak thisztelt feleségei, talán nem a zsidóktól khapták azt a szép tarka selyemruhát?

Addig-addig mesterkedtek, hogy a köznép hangulata mind fenyegetőbben fordult az urak ellen.

A várost védelmi állapotba kellett helyezni a török előrenyomulása miatt. Sopron hagyományaihoz mérten hű maradt Mária királynéhoz, s így annál fokozottabban fenyegette a veszély, hogy Szapolyai hadai megtámadhatják.

A védelmi állapotba helyezéshez pénz és munkaerő kellett: adó és robot. S mivel a munkát sürgősen kellett végezni, ez súlyos terhet jelentett a polgárságra. A zsidók ezt a körülményt is felhasználták bujtogatásra.

Már-már sikerrel járt a zsidók mesterkedése, de Keményfy kapitány -- aki a háborús időkre tekintettel rendkívüli felhatalmazással intézkedett a királyné képviseletében -- tudomást szerzett az aknamunkáról.

Ő félmunkát nem szokott végezni. Nyakon csípte a bujtogatókat, derest állíttatott a kaszárnya kapuja elé és nyilvánosan fenyíttette meg őket.

Az így megalázott zsidók panaszra futottak a polgármesterhez, a városbíróhoz, a tanácshoz és kérték, ne tűrje, hogy az idegen kapitány Sopron szabad királyi város autonóm bíráskodási jogait bitorolja.

Siralmas panaszukra a városi illetékesek azt felelték, hogy ne bujtogassanak, akkor a kapitány részéről sem fenyegeti őket sérelem.

Mivel Keményfy igazságszolgáltatása alkalomadtán tovább folyt, többek között azzal az indokolással is, hogy régtől fogva nincs itthon a zsidóbíró, akihez ezek az ügyek voltaképpen tartoznának, holott itt volna a helye: a zsidók Mendl Izraelt futárral sürgősen hazahívták.

Mendl meg is érkezett. Fölényes magatartással felkereste a kapitányt hivatalos helyiségében és súlyos szemrehányásokkal illette önkényeskedéséért, hogy a fennálló királyi rendeletek ellenére ő, a király embere merészelte bántalmazni az ártatlan zsidókat, a kamara hűséges szolgáit.

A kapitány nyugodtan meghallgatta a soproni zsidóbíró nekitüzesedő szóáradatát, egy szót se szólt közbe. Erre Mendl azt hitte, hogy a kapitány megijedt, azért mindjobban nekibátorodott.

Valósággal prüszkölt felháborodásában, a heve elragadta és azt találta mondani:

- Kicsoda maga, hogy ilyesmit merészel tenni?

Erre a sértő megjegyzésre a kapitány csendes ültőhelyéből teljes katonai magasságában felemelkedett. Köhintett egyet, mire Mendl nyomban vállai közé kapta a fejét. Rögtön megbánta, amit mondott, mosakodni próbált, de már késő volt.

- Szóval az érdekli, hogy ,,kicsoda vagyok"? No, mindjárt megkapja a felvilágosítást!

Csöngetett. A szolgálatos altiszt jelentkezett.

- Vigyed ki fiam ezt a nagyurat is a deresre, s ha megkapta a huszonötöt, de eggyel se kevesebbet, ismét visszahozhatod!

Mikor pedig Mendl Izrael csapzott hajjal és megviselt kaftánban katonai fedezettel visszaérkezett, azt mondta a kapitány:

- Most pedig Mendl Izrael, kezdjük legelejéről a dolgot. Egy alkalommal valaki a Békaligetben puskatussal fejbe vágta Pregler Sebastian káplárt, amely fegyverrel előtte való nap egy embert megöltek. Az illető, aki a kérdéses puskát fejbevágó szerszámnak használta, minden bizonnyal tudta a puskának a meséjét is. Ez pedig gyilkosságban való bűnrészesség. Ezért a király nevében letartóztatom!

- Nincs is király! -- védekezett Mendl. -- Annál inkább itt van e város urának, a királynénak a képviselője igazságot tenni.

Mendlt katonai börtönbe vetették és hadbíróság ítélkezett fölötte.

A vizsgálat során arra is rájöttek, hogy Mendl Szapolyai Jánossal tartva konspirált Mária királyné ellen és Sopron védelmére vonatkozó fontos okmányokat szolgáltatott az ellenfél kezére, amelyeket még Jeckel idejében másoltak le a zsidók.

A katonai bíróság Mendl Izraelt halálra ítélte és az ítéletet végre is hajtották. Keményfy ilyen erélyes közbelépésére a nép közötti bujtogatások nyomban megszűntek. A rend és a polgárság fegyelme helyreállt.

További folyamatban a kapitány és Pregler káplár újból érdeklődni kezdtek a zsidóházak pincéi után. Ez az újabb kíváncsiság megrémítette a zsidókat.

Szokatlan izgalom lett közöttük észrevehető...

A kölcsönt nyújtó jóindulat a néppel szemben azonmód megszűnt. Sőt pont az ellenkezőjére fordult. A zsidók igyekeztek kintlevőségeiket sürgősen behajtani. Ehhez a legkíméletlenebb eszközöket is felhasználták.

Kíméletlenségük és türelmetlenségük újból felbőszítette a város lakosságát.

A céhek gyűléseket tartottak, melyeken tiltakoztak a zsidók zaklatásai ellen, hiszen alig pár napja ők maguk tukmálták az adósok nagy részére a kölcsönöket s most hirtelenül és váratlanul visszakövetelik azokat. Elkeseredetten szóvá tették a behajtás durva módját is, hogy a zsidók fenyegetik az adóst, botrányt okoznak házánál.

- Valamit terveznek, -- vélte az egyik gyűlésen egy öreg iparos. -- Egy bécsi atyámfia van nálam látogatóban, ő mesélte, hogy az osztrák ghettók tömve vannak magyarországi zsidó menekültekkel, akik tömérdek jóveretű magyar pénzt, arany és ezüstneműt csempésztek magukkal, ki az országból.

Ez a megjegyzés szeget ütött a tanácskozók fejébe. Annál inkább, mert jóllehet a zsidó hitelezők a kölcsönöket újveretű, félértékű Lajospénzben folyósították, most az adóstól ezt a fajta pénzt elfogadni nem hajlandóak. Ezüstöt, aranyat, ékszert, vagy értékes szerszámokat követelnek mindenütt.

A céhgyűlések azt is felpanaszolták. hogy a háborús viszonyokra hivatkozással a zsidók a csak náluk kapható cikkek árát napról-napra jobban felverik és fűszerneműt, gyömbért, borsot, paprikát másért, mint nemes ércért kereszténynek egyáltalában ki nem szolgáltatnak.

A polgárság elhatározta, hogy a kapitánynál keres védelmet, erélyes rendszabályok életbeléptetését kérve.

Keményfy a tanáccsal egyetértőleg, eleget tett a polgárság kérésének és alábbi rendelkezését tette közzé:

- Tudomásomra jutott, hogy a budai, pozsonyi és egyéb zsidók szerencsétlen országunk súlyos állapotát zavarok felidézésére használják fel és most a veszély és busongás pillanataiban, felszedvén sátorfájukat és mindennemű értékes cókmókjukat, eddigi hazájukat elhagyni és vadidegenben biztonságba jutni igyekeznek. -- Értésemre esett továbbá, hogy a helybeli zsidók is titokban azon gondolattal viseltetnének, hogy vagyonukat a jelenlegi szükséges időkben a honi föld és nemes városunk ígéretes védelmi állapotába való helyezésére igényelt egynémely arany és ezüstértékeket idegenbe cipelni szándékoznak.

- Aminek okáért én, Őfelsége, a Királyné megboldogult Urunk Lajos özvegye arculatában, valamint a minapi városi esküdt közgyűlés határozatából folyólag elrendelem és szigorúan parancsolom hogy a helybeli és jelenleg helyben tartózkodó zsidók közül tudtommal és beleegyezésem nélkül a város belső területét elhagyni és ilynemű csempészetet börtön és halálbüntetés terhe mellett egyetlen zsidó se nappal, se éjjel, se nyíltan, sem álutakon megcselekedni, vagy csupán csak megkísérelni is ne merészkedjék!

Az őszi este borongó homálya után sűrű éjszakai sötétség feküdt a városra. Álomságos csend, hangtalan nyugalom némáskodott a fekete éjmadár szétterpesztett szárnyai alatt.

A bécsi kapu őrtornyának bolthajtásos ívei árnyékában egy katona bóbiskolt.

Valaki szelíden megérintette vállát, mire a vén harcos magára eszmélvén, ültőhelyéből felugrott.

Egy álarcos férfi állott előtte, bő csuklyás köpönyegben.

A katona ráfogta fegyverét.

- Ki vagy?

- Jó barát!

Beszélgettek pár szót, majd a jövevény köpönyegének ráncai alól egy kis bőrzacskót vett ki és a benne levő aranyakat megcsörgette a katona orra előtt. A szegény embernek csakúgy káprázott a szeme a kincs láttára.

- Ebben a zacskóban bizony húsz arany is lehet! -- vélte a katona.

-Kerek huszonöt -- mondta a csuklyás ember. Ha egy kis jóakarattal volnál irántam, nyomban neked adom.

- Nem tréfál kigyelmed?

- Komolyan mondtam!

- Aztán mit kellene tennem érte?

- Ma éjjel két szekeret kellene kiengedni a kapun. Úgy, hogy senki észre ne vegye.

A katona gondolkodott.

- Az nem nagy dolog -- mondta nemsokára.

- Hát még mit kell cselekedni?

- Más semmit.

- Aztán avval a két szekérrel csupa ilyen maskarás ember lesz, mint kigyelmed, hogy a való ábrázatukat ne láthassam?

- Arra magának ne legyen gondja! Utóvégre arra is szolgál ez az aranykincs, hogy maga se kíváncsiskodjon.

- Értem!

A katona újból gondolkozott.

- Csakhogy, megkövetem a tekintetes urat, mégis baj van ám, -- kezdte újfent.

Pajtásom alszik bent a lócán. Fel találna ébredni. Már pedig ha a huszonötből csak egy aranyat is elveszünk, már nincs ki a kerekszám.

A csuklyás ember egy másik zacskót kerített elő.

- Neki is jut! Ugyanannyi van ebben is.

- Ejha! -- álmélkodott a vitéz. -- Nohát majd megbeszélem vele az ügyet. Ámde most tűnjék el kigyelmed, minden pillanatban jöhet az őrjárat, nem lenne helyénvaló, ha együtt látna bennünket, mikor máris megalkudtunk. Mikor a toronyban tizenegyet kiált az őr gyühetnek a szekerekkel.

A csuklyás megörült.

- Az egyik zacskót itt hagyom foglalóba. A másikat megkapják, ha túl leszünk a hídon.

- Az bizony jó lesz!

Az őr cimborája a betámasztott ajtó mögül leselkedve végighallgatta az alkut. Most kilépett.

- Eredj csak utána, hallod-e, -- mondta az első katona, -- hogy a másik zacskót szem elől ne tévesszük!

- Értem! -- felelte emez és lopakodva eltűnt az éj sötétjében.

A helybenmaradó bevitte a zacskó aranyat az őrszobára, letette az asztalra. Tárva nyitva hagyta az ajtót és őrt állott mellette.

Jött a szemlélő őrjárat. Győri Miska zászlós vezette.

Nem találván az őrt rendes helyén a kapu alatt, zsörtölődve lépett a szobába.

- Miért hagytad el az őrhelyet?

- Mert itt akadt nyomós feladatom! felelte szűkszavúan a megpirongatott.

- Mit strázsálsz itt?

- Egy zacskó aranyat.

- Miféle aranyat?

- Hozták!

- Ki hozta?

- Egy csuklyás ember.

- Miért hozta?

- Hogy kieresszek a kapun két szekeret, mikor a toronyőr tizenegyet kiált.

- Szóval megvesztegettek?

- Meg!

- Hát a pajtásod hol van?

- A másik zacskót ment figyelni.

- Lesz még egy másik is? -- csodálkozott Győri

- Alighanem!

Győri megelégedetten veregette meg a katona vállát. Ez meg a pajtása volt a két útonálló, akiket a margitai erdőben elfogott és akiket Keményfy kapitány saját csapatába sorozott.

- Derék ember, vagy öreg!

- Tudom!

- A kapitány megörül, ha jelentést teszek neki az ügyről.

- Azt akarom, hogy örüljön, amiért elég jó szeme volt a mi felismerésünkhöz!

Az őrjárat tovább ment, de a zászlós két emberrel visszamaradt. Megbújtak az őrszobában. Még az olajmécsest is elfujtók, éppen csak a vörös lámpás pislogott a kapu alatt.

Egyenes Jóska megint kiült a padra és tettette, mintha bóbiskolna.

Tizenegy óra körül visszaérkezett a pajtása. Ő is leült melléje.

- Gyünnek?

- Gyünnek!

A toronyban most kiáltott az őr. A csuklyás ember máris ott állott előttük

- Mehetünk?

- Miért ne?

A pajtás felkelt és feltárta a kaput.

Két jól megrakott, leponyvázott társzekér döcögött a hídra. Mindegyiken egy-egy álarcos férfi ült kocsisnak.

Egyenes Jóska a lovak elé állt.

- Hé, mi van a másik zacskó arannyal? A csuklyás látható türelmetlenséggel kivette a köpönyege alól és átnyújtotta.

Egyenes Jóska továbbra is állva maradt. a lovak fejénél, fogva a gyeplőszárat.

- Megkapták a magukét, álljon félre, hadd menjünk! -- ripakodott rá a csuklyás ember.

- Nem olyan sürgős az kérem -- röhögött a katona. -- Amondó vagyok, hátha van még egy zacskó a köpönyeg alatt?

A csuklyás káromkodott. Mintha léptek hallatszanának a távolból. Az egyik kocsis rémülten kiáltott a káromkodóra.

- Adj neki és menjünk! Előkerült a harmadik zacskó is.

- Itt van és fulladj meg, te piszok! Emez eltette az aranyakat, de mégse mozdult.

- No mi lesz?

- A kapunyitás ára meg volna -- vélte higgadtan Egyenes Jóska -- azonban mit fizetnek annak, hogy kieressze a szekereket, aki ott közeledik?

- Ki közeledik? -- érdeklődött megrémülve a vesztegető.

- Kicsoda? Hát a kapitány úr!

Erre mindkét kocsis leugrott a bakról és ugyancsak nyakukba vették a lábukat, aranyra siettek eltűnni a sötétben. Barátjuk is ezt szándékolta volna cselekedni, de Győri és emberei azonmódon lefülelték.

Keményfy kapitány megjelent a helyszínen. A csuklyás emberről levették a maskarát.

Mardochai rabbinus volt. Két társával a soproni zsidók kincseit akarták külföldre csempészni.

A szekereket lefoglalták, a rabbinusra pedig ráverték a vasat.

- Derék emberek vagytok mindketten, -- dicsérte meg Keményfy a két volt martalócot. -- Meg vagyok veletek elégedve. A három zacskó arany a tietek legyen, azonfelül mától fogva káplárrá teszlek titeket!

A két katona tekintete összevillant, mintha kérdeznének valamit egymástól. Mind a kettő rábólintott.

Egyenes Jóska feszesen szalutált, majd nekifohászkodott a mondókájának.

- A tisztességet alássan köszönjük, vitéz kapitány uram, de ami az aranyakat illeti, mink úgy szerződtünk a felfogadásnál, hogy a járandóságunk egy esztendőre kilenc rezes forint, semmivel se több Ennekokáért nem dukál nékünk az arany. Mindazonáltal ha vitéz kapitány úr mégis nekünk szánta, rágondolással a mi szegény magyar hazánk, mindnyájunk édes anyja jelenlegi nyomorúságos állapotára, úgy vélnénk mindketten, hogy átengedjük ezt a kincset is a város és a haza közhiányosságának a kipótolására. Fordítsa hát a kapitány úr arra célra, amelytől a gaz zsidók el akarták rabolni.

A kapitány megszorította mindkettő kérges tenyerét. Íme, a magyar, még ha valamikor útonállóskodott is, elsősorban hazája nyomorúságára gondol s nem a saját önző, jobbvoltára! A magyar fajtának még a selejtese is százszor különb a zsidónál.



XXXII. A ,,Zsidókapu" és a zsidók kiűzetése Sopronból.




Szapolyai János trónkövetelő csapatai és a győzelmesen előrenyomuló török hadak ellen Sopront, Mária királynénak ezt a hű végvárát országos hadak segítsége nélkül kellett megvédelmezni, a düledező falakat és bástyákat kijavítani, felépíteni.

Erre a hazafias célra a választott polgárok összgyűlése a természetben adandó munkálatok elvégzésén felül, minden tűzhely után két arany adót szavazott meg.

A zsidók -- szokott minta szerint jajgattak és siránkoztak, hogy szegénységük miatt nem bírják fizetni ezt a súlyos adóterhet. Pénzbelileg teljesen ki vannak fogyva, a kereskedés pang, áruik is kifogytak, hát nincs, honnan vegyék a pénzt.

S most kitűnt, hogy a pincékben rejtegették a felhalmozott aranyat, melyet a legszigorúbb tilalom ellenére külföldre akartak kilopni. Ez betetőzte a mértéket.

Mardochainak és felkutatott csempésztársainak a bebörtönözése után, mégegyszer megindult a zsidó mentőakció, hogy a rabokat kiszabadítsák a börtönből

Perújítást kértek a Hammer ügyben, hogy bebizonyíthassák ártatlanságukat és önként alávetették magukat a város bíráskodásának, melynek jogosságát eddig tagadták.

Elöljáróikat, József és Jánus zsidókat a tanácshoz küldték azzal a javaslattal, hogy fogják be egyelőre az összes zsidókat feleségestül, gyermekestül, foglalják le a zsidók vagyonát, míg majd kiderül a való igazság és ők mentesednek minden gyanú alól.

Ámde ez a tervük is lejtőre csúszott. Mardochai a halálbüntetésföl való félelmében árulkodott és az egész hitközséget bemártotta.

Súlyos dolgok jutottak napvilágra. Amikor a közgyűlésen referálták az ügyet, Hannenkamp magából kikelve pecsételte meg a soproni zsidók sorsát:

- Elég, ne tárgyalgassunk, hanem cselekedjünk. A zsidókkal gyökeresen kell leszámolni. Szülővárosunkban mindaddig nyugalom nem lehet, amíg ezek innét ki nem ménnek. Tehát mondjuk ki egyhangúan, hogy a zsidóknak egy óra leforgása alatt falaink közül végleg el kell takarodniuk... hadd legyen már egyszer a sok zsidómesterkedésnek vége!

A javaslatot közfelkiáltással elfogadták. A határozatot foganatosították.

A zsidóknak a tanács jelenlétében és katonai segédlettel nyomban csomagolniuk kellett Ládáikat lezárták, üresen maradó házaikat lepecsételték. Kocsikra rakták és mind egy szálig irgalmatlanul kihajtották őket a városból.

A régi Balfi út és a Szent Mihály templom között, az úgynevezett Kőmívesréten, szemben a zsidótemetővel volt a kapu, melyen át 1526. október hó 21.-én, Sopron város kiűzte a gyűlölt zsidókat.

Kivonulásukra az egész város összecsődült és mintha egy nyűgös, rémes álomból ocsúdna fel, mindenki fellélegzett és örömmel nézték a bajkeverők dicstelen távozását.

Pregler bácsi feszes káplári egyenruhában szintén a kapu közelében állott Kátival és családjával, kik hol a kivonuló zsidókat nézték, hol meg büszkén dagadó kebellel a családapa délceg alakján legeltették a szemüket.

Egyszerre csak egy zsidókocsi csikorog el mellettük, amelyen a kocsison kívül csak egyetlen személyiség foglalt helyet... egy csudakövér nő: Ruth, a rabbinus leánya.

A delnő Preglert meglátva keservesen zokogni kezdett és fájdalmas bucsúzásul zsebkendőjét lobogtatta feléje. Káti árgus szeme persze rögtön észrevette ezt a jelenetet. Kezei csípőre csúsztak és pattogott:

- Sebasztián..., mit jelentsen ez?... ez a személy neked integet?

- Aber Kátikám, hová gondolsz... meghatódott és most búcsút int a kapufélfának! Minek is állunk ide, gyerünk arrébb...!

És máris igyekezett eltűnni a tömegben. A zsidók kiűzése után a soproniak beszögezték ezt a kaput annak jeléül, hogy azok, akik elkergetve itt kimentek, soha többé be ne jöhessenek a jóerkölcsű, magyar városba.

Ez a beszegezett városkapu: a soproni zsidókapu!


XXXIII. Befejezés.

Mi történt a szerelmesekkel?

Egy soproni magyar nemes család egyik őse, nagyatyám: Felpétzi Győry József úr, -- aki 1783-ban Győry Mihály felpéczi prédikátor és neje Démy Éva gyermekeként Bakonytamásiban született és Komáromban neveltetett, Sopron város tanácsnoka, a napoleoni időkben a város gyámja és irogató, tollforgató ember volt, -- családi hagyományként így közvetítette a regény befejezését.

- A hitetlen török Bécs ellen vonulván, a mosonóvári főtáborból sereget küldött Sopron megtámadására. A város falait sok derék soproni vitézzel egyetemben, nemes és vitézlő Keményfy kapitány védte, kinek hadsegéde Győry Mihály hadnagy volt.

- Derekasan vitézkedve, dicsőségesen megvédelmezték a várost és a törököket olyan csúfosan űzték el, hogy ezek Sopron alá soha többé nem merészkedtek.

- A két hősnek a jutalma két viruló rózsaszál lett: Hannenkamp Benediktusz gyönyörűséges két szép leánya, Borbála és Mártha. Akikkel boldog házaséletet éltek és számos gyermekeket nemzettek a keresztény erkölcs és a magyar haza hűséges szolgálatára...

Ez a Győry Mihály, -- később maga is naszádosvajda és Verancsics érsek kísérője a török szultán udvarához, -- a hasonnevű komáromi naszádosvajda legidősebb fia volt, azé, aki hajlottabb korában, 1541-ben írta nevét a magyarok emlékezetébe. A Győryek, valamennyi ág, ahányan csak vannak Bihar, Fehér, Komárom, Győr, Pest, Pozsony, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Veszprém, Zemplén megyékben, a grófokká lett Radványi ág, a kihalt Dereszlényi, a Csatári, Váradi, Berényi, Márialaki, Erdőszengyeli, Makranesi, Felpétzi és a többi nemes Győryek, mind egytől-egyig ugyanazon egy törzsök ivadékai: Származnak pedig a Gyömörő nevezetű avar nemzetségből, mely nemzetség a magyarok bejövetelekor neveztetett el avar gyűrűbeli lakóhelyéről ,,győri"-nek.

Elsőízben László tette nevezetessé a nevet a magyar történelemben, amikor struccmadáron lovagolva és ezáltal az ellenséget is megrémítve mentette meg Kálmán királyt szorongatott helyzetéből Óvárnál a csőcselék keresztes hadakkal szemben. Ezért struccmadaras-avarkoronás címeres nemesi levelet nyert hazánkban egyik legrégibbet, három predikátummal is: Tapolcafői, Mocsolyai és Felpétzi.

Győry Miska, a soproni zsidókapu zászlósa és felesége Hannenkamp Mártha sok deli vitéznek lettek ősszülői, akik nevüket a magyar történelembe is beleírták.

A kiemelkedőbbek eme magyar naszádosivadékok közül, az a bizonyos Ferenc, aki az Obsidio Sigetiana eposzunk tanúbizonysága szerint Zrinyi Miklós oldalán Szigetvárnál hullott el 1566-ban... Aztán János, a híres pápai kapitány, a nemesi hadak vezére, aki 1611-ben eset el a dicsőség mezején Böszörménynél...

De különösképpen ennek egyik leszármazottja, a Győry család örök dicsőséges szemefénye, a hazulról, a pápai várból ifjúi kalandvágyának sarkalása folytán elillant legendás hős: Győry Jakab, a hajdúk főembere, akinek dicsőségét koszorús költőnk, Arany János is megénekelte Toldi szerelmében, anyai ágon rokonnak vallván önmagát... Felpétzi Győry Péter és neje Jákói Jákóy Helena, akik 1673-ban Leopoldus római császár és magyar királytól újból nemességet nyertek címeres nemesi levéllel. És kedves édesapám, Felpétzi Győry Károly, a 48-as függetlenségi harc híres vörössapkásainak derék, vitéz kapitánya...

Vége.
 
 
0 komment , kategória:  A soproni zsidókapu XIV. vége  
A fidesz-kdnp VALÓDI ARCA !!!!
  2011-04-11 17:36:58, hétfő
 
 
Leszavazta a Fidesz-KDNP a magyar föld és víz védelmét

Mind a határon túli magyarság önrendelkezési küzdelmeinek támogatásáról,
mind a magyar föld védelméről szóló módosító javaslatot leszavazta a kormánytöbbség.

A Jobbik kezdeményezte,
hogy az Alaptörvény rögzítse a magyar állam kötelezettségét a határon túlra szakadt
nemzetrészek iránt viselt felelősségen túl

,,önrendelkezésük kivívására irányuló törekvéseik"

támogatására is.
A fideszes és KDNP-s honatyák és honanyák annak ellenére mondtak a javaslatra nemet,
hogy azt az Országgyűlés illetékes bizottsága is támogatta.

A kormánytöbbség elutasította
a magyar termőföld és a víz védelméről szóló jobbikos módosító indítványt is.

A javaslat az egészséges környezethez való jogot, illetve a természeti értékeknek

,,a jövő nemzedékek számára való"

megőrzését azzal egészítette volna ki,
hogy

,,a termőföld és az ivóvízkészlet kizárólag magvar állami vagy helyi önkormányzati tulajdonban,
illetve magyar természetes személy tulajdonában lehet ."

A Fidesz és a KDNP frakció tagjai - beleértve a MAGOSZ-elnök
Jakab Istvánt is - kivétel nélkül nemmel szavaztak az előterjesztésre.

A független képviselők - az LMP-ből távozott Ivády Gábor,
az ex-fideszes Molnár Oszkár, a Jobbikból kizárt Pősze Lajos,
de még a volt szocialista Szili Katalin is
- mindannyian a hazai föld-és vízvagyon védelme mellett voksoltak.

Az általuk számtalan esetben megígért földvédelmi jogszabály leszavazása
a jelek szerint alaposan igénybe vette a fideszes honatyák idegeit is.

A Jobbik-frakcióból érkező markáns bírálatokra
Lázár János
meglehetősen ingerült felszólalásban reagált, melyben kikérte magának,
hogy őt és társait
,,lehazaárulózzák"
a parlamentben, és követelte az ülést vezető Balczó Zoltán közbelépését.
A Ház jobbikos alelnöke emlékeztette a feldúlt frakcióvezetőt:
néhány esztendővel korábban saját pártjának
,,egyik prominens képviselője"
is élt e kifejezéssel, s akkor a Házbizottság úgy foglalt állást,
hogy ez belefér a szólásszabadság keretei közé.
(Az ominózus beszólást 2002-ben Kövér László követte el,
amikor a ,,23 millió románnal" riogató MSZP-s és SZDSZ-es képviselőket kiabálta át:
,,hazaárulók vagytok!")

A kormánypárti képviselők e két javaslat elutasítása után úgy belejöttek a munkába,
hogy ezzel a lendülettel pár perc alatt leszavaztak még egy sor jobbikos indítványt.

A Fidesz és a KDNP frakciiója egységesen nemet mondott többek között a Jobbiknak,
a halálbüntetés visszaállítására,
a kétkamarás parlament felállítására,
a képviselők visszahívhatóságára,
az álláshalmozás megakadályozására,
a mentelmi jog eltörlésére,
a népszavazáshoz kötött új alkotmány elfogadására,
az önkormányzati,
kötelező feladatok központi költségvetésből történő ellátására vonatkozó módosító indítványait is.


Link
 
 
0 komment , kategória:  BAR!KÁD Hírek  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2011.03 2011. április 2011.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 113 db bejegyzés
e év: 1037 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1740
  • e Hét: 11504
  • e Hónap: 60010
  • e Év: 559738
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Online Póker, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2010 TVN.HU Kft.