Regisztráció  Belépés
bubamama.blog.xfree.hu
" A fény, csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle." Hamvas Béla : A láthatatlan történet. Dr Buttyán Kornélné
1937.04.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
B. Molnár M.: A Kanyar...I. r.
  2011-05-22 21:44:10, vasárnap
 
  B.Molnár Márta

A KANYAR...
Szerelmek, házasságok, ...és egyéb útvesztők.
( Ásó, kapa, - szívlapát...)


ELŐSZÓ,

A könyv legfőképpen házasságról, házasságokról, útvesztőkről és a szerelemről szól, -...valamint annak szövődményeiről.
( A szövődmények, fontosak, nagyon fontosak, nem elhanyagolhatóak.
A szövődményekre oda kell figyelni. )
A szövődmények ugyanolyan súlyosak, - néha halálosak is - lehetnek, mint minden más betegség szövődményei.

Nehéz megfogalmazni azt, hogy mi is a szerelem.
Talán mindenkinek más, és mindenki másképpen is ,,viseli" - vagy éli meg.
Van, akit lelkesít, és az egekben jár, - és van, akit földhöz vág, padlóra tesz, és végleg lent marad.
A szerelem, lehet olyan is, mint egyfajta függőség, - nehéz megszabadulni tőle, de muszáj.
A szerelem, - talán egy különleges lelkiállapot. Ami lehet szép, meg jó, meg csodálatos, és felejthetetlen, - továbbá, ezerszer átkozott, meg végzetes is.
Csak az Isten tudja, hányféle fajtája, meg értelmezése is van a szerelemnek.

Sokan, és sokszor, - sok mindent mondanak és mondtak már régen is a szerelemről.
Még azt is, hogy a szerelem, süket is, meg vak is, - továbbá, hogy öl, butít, és nyomorba dönt, - akár az alkohol, vagy mostanság a drog. Ami ugye, akár igaz is lehet.
Sokan ismerünk ilyen történeteket.
Szóval, van ilyen is, meg olyan is, - szerelme válogatja...-
Van, ami jó, van, ami szép, - és van olyan, ami rossz, - sőt, káros az egészségre.
A szerelem, általában, nem örök. Tart, amíg tart, de rendszerint, előbb-utóbb elmúlik, és teljesen kigyógyulunk belőle, -... már ugye, ha egyáltalán túléltük.
Működhet is a szerelem, - lehet belőle nagyon szerencsés kapcsolat, vagy házasság, ( Isten áldásával, vagy anélkül,...) - ha egy időben, mindkét fél egyszerre szerelmes a másikba, - és nem egy másikba.
Van ilyen, van, ...- akad,... - és származhatnak belőle nagyon szép és nagyon jó dolgok, meg gyönyörű, jól sikerült gyerekek is.

Régen, - ahogy minden, - a szerelmek, a kapcsolatok, és a házasságok is másfélék voltak, mint ma.
( Változnak az idők, - az emberek, meg az erkölcsök, és a szerelmek is...- )
Régen, az érzelmeket sokkal nagyobb mélységgel, és sokkal több felelősséggel élték meg, és át, -... továbbá jobban meggondolták, mielőtt belemerültek, vagy belevesztek volna.
A szerelem, a vallomás, a házasságkötés, az eskü, - akkoriban még, jelentett valamit az embereknek, - és valóban egy életre szólt. Jó esetben.
Igaz, az ,,örökre", meg a ,,holtomiglan-holtáiglan"- sok minden,...továbbá az alacsonyabb átlag életkor miatt, mégse 65 évre szólt, ugye?...- mert annyit azért már akkor is nagyon nehezen lehetett volna kibírni...-
( Persze, kivételek, akkor is akadtak, - ahogy most is. )

Ma, - más a divat.
A szerelem, a kapcsolat, sőt az együttélés, - a házasság is, - könnyen jön, és gyorsan megy.
A szerelem, fellobban, - és ellobban.
Ennyi volt.
A kölcsönös felelősségről, általában szó sincs. Hosszú távra nem igen terveznek.
Csak ma van. Ma.
Ma. Szórakozás, buli, - és kefélés ezerrel.
Holnap?...Holnap?...- a holnap, nem olyan fontos.

Mégis, - a nagyon fiataloknak, a romlatlanoknak, a tisztáknak, a szerelem, még ma is az örökkévalóság igényével indul, - s ha vigyáznak rá, akár ,,örök" is lehet. ( Akár,...- ugye?...- )
S ha egy kis szerencsénk van, - meg rengeteg képzelőerőnk, - akár, még a miénk is indulhat így. Vagy indulhatna.
Az örökkévalóság igényével. Ugye?
Miért is ne?
De, a saját meglátásom, és tapasztalataim szerint, sajnos, az örök szerelem is elmúlik egyszer, -...és csak az évről-évre egyre szebb, - gyönyörű emlékét cipeljük magunkkal tovább, egy életen át.


B.Molnár Márta



SZERELEM?...

Minden szerelem más. Meg az is más, - amit csak annak hiszünk.
Mára belátom, milyen sokféle, milyen nagyon sokféle lehet a szerelem.
Ilyen az első gyerekszerelem, aztán a második is,...meg az iskolás, a kamasz, majd a későbbiek.
A felnőtt szerelmek közül a ,,legfontosabb", ,,legelcseszettebb" a ,,legszebb", a ,,legjobb", a ,,leghosszabb", meg a ,,legrövidebb" ugye? stb. stb. -
Sőt, az a ,,szar" is, - amit annak hittünk, s nagyon ideje lenne már elfelejteni...-
Valamiért azonban, mindegyiket megőrzi az ember emlékezete. Azt is, amire még rágondolni is rossz.
Valamiért mindegyik nagyon fontos, valamiért mindegyik nagyon örök, és valamiért mindegyik felejthetetlen. ( A fene egye meg! )
Mindegyik ,,igazi", - vagy legalább annak indult, csak sokkal hamarabb fejeződött be, mielőtt kibontakozhatott volna, - ...és úgy, ahogy. Rágondolni is rossz. Igen.
És, - majdnem mindegyik váratlanul jött. Néha pont úgy, - mint egy istencsapás. Igen. Aztán később kiderült, hogy az is.
Csak úgy. Jött.
Jött, váratlanul. Tisztára, mint egy istencsapás.
Talán, egy kanyar után.
Mert, akármit csinálunk is, - kanyarok jönnek, mennek az ember életében, és hoznak is, - meg visznek is.
Nem lehet kikerülni őket.
Így aztán, mire magunkhoz térünk, néha már alig marad valami az álmainkból, - meg az életünkből.
A boldogság pedig, meg a szerelem, - amit közben kergettünk, - ha megmutatta is magát egy rövidke időre, - rég elszelelt.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Boldogság?
Az ember, egész életében a boldogság elérésére törekszik, az ahhoz vezető utat keresi, - de csak ritkán találja meg.
( - Emlékszem, nem is olyan nagyon régen, ordítva énekeltük, Cserháti Zsuzsával, hogy: ,, boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel! Gyere haza, csak ennyi kell..."- )
Persze, a boldogság, - hiába énekeltük, és hiába ordítottuk, - csak nem akart hazajönni.
Amíg az ember nagyon fiatal, úgy képzeli el a boldogságot, hogy jön a szerelem, - a nagy szerelem, - meg a gyönyörű esküvő, az álomszép nászút, majd tökéletes házasság, szép családi élet, jó és biztos munkahely, anyagi jólét, - ...és aztán, jöhetnek a jól sikerült, szép, jó, okos és szófogadó gyerekek.
Aztán, jön a jó nagy koppanás, ( álmodozás közben, mondjuk leestünk az ágyról ) - és felébredünk, mert ilyen tökéletes boldogság, talán nincs is.
A boldogsághoz, sok minden kell. Nemcsak szerelem.
( A lángoló szerelem, csupán ráadás a boldog élethez. Ajándék...)
Legfőképpen kell hozzá az a képesség, amit magunkban hordozunk, - ...vagy nem.
Szerencsés génállomány, megfelelő társadalmi környezet, jó családi háttér, és jó iskolai neveltetés, - ahol elsajátíthatjuk az élethez elengedhetetlenül szükséges, legfontosabb tulajdonságokat, mint a törekvés, a kitartás, a szorgalom, a lelkiismeretesség, a munkaszeretet, és pontosság, - ....s ez, - így, együtt! - általában a sikeres, és boldog élet titka. Csak ez.
Ha ebből hiányzik egy-két dolog, - akkor a boldogság, nehezebben elérhető.
Az is fontos, hogy két lábbal, álljunk a földön. Ne keverjük össze a vágyainkat a lehetőségeinkkel. Ne szálljunk el, - reális, elérhető célokat tűzzünk ki magunk elé.
Ha az ember ragaszkodik a valójában elérhetetlen álmához, - sohasem lesz boldog. Megkeseredik, - és nem talál örömet semmiben.
Amikor az ember szárnyra kap, elindul, hogy a maga életét élje, a maga módján, ( csakis a saját önfejére hallgatva! ) - és megkeresse, megtalálja a boldogságot, - akkor, az embert próbáló kitérőkről, kanyarról, sőt kanyarokról, - meg a francos útvesztőkről, fogalma sincs.
Pedig, ahhoz is kell egy különleges tulajdonság: - az állóképesség.
Ez, szintén nincs meg mindenkiben, - de kifejleszthető.
Azt hisszük, állunk határozottan és biztosan a lábunkon, - ( arccal a siker és a boldog élet felé!...), - aztán egyszercsak váratlanul berobban az életünkbe a szerelem, - és a fene se tudja miért, de egyszerre, az lesz a legfontosabb, a többi meg ráér, várhat.
Nem biztos, hogy jókor jött.
Aztán, észre se vesszük, - máris ledöntött bennünket a lábunkról. Szó szerint. Néha, - felkelni is nehéz, vagy nem is lehet.
Van úgy, hogy mindent elvisz, és elvesz tőlünk a szerelem, - álmokat, éveket, és az életet. Néha még az eszünket, és nem ritkán a pénzünket is.
Igen. Van úgy, hogy mindent elvisz, - de csak keveset ad a szerelem.
Alig valamit. Csak forróságot, és hideglelést.
Ezen kívül pedig csak azt, amit, és amennyit képes vagy elhitetni magaddal.
Arról, hogy örökké tart, - arról pedig szó nincs. A szerelem, mulandó. Tart, - amíg tart. Azt mondják az optimisták, - hogy legfeljebb 3 év. Aztán magától elmúlik, - de talán nem is baj.
Az örökké, az hosszú idő, - biztos, hogy előbb lépnénk ki belőle.
Mindegy. Tart, amíg tart.
Aztán, ha az égési sebeink begyógyultak, és képesek vagyunk újra lábra állni, megint jön a keresgélés, meg a reménykedés, meg a megalkuvás.
Nem baj, ha nem szőke, nem herceg, és lova sincs, - csak kocsija legyen, állása, pozíciója, és lakása.
Meg lángolóan szeressen. Mert az, fontos. Legalábbis egy darabig. Utána már csak teher, nyűg, - mert, nem így gondoltuk.
Ha, szerencsés esetben, az elröppent szerelmet felváltja a szeretet, - nagyobb esélye van a házasságnak, vagy kapcsolatnak a túlélésre.
Az biztos, hogy régebben, a szüleink, nagyszüleink idejében nagyobb becsülete volt az érzelmeknek, kapcsolatoknak, házasságoknak, - és a szerelemnek is.
Ma már, bizony, a szerelem sem olyan, mint régen. Az is megváltozott.
Szóval, jön egy kanyar. Aztán, egy újabb kanyar, - meg egy újabb szerelem.
A vége pedig, mindig ugyanaz. Tart, ameddig tart, - de nem baj, ha vége, mert nem éppen ilyennek álmodtuk.
Azt azonban elismerem, hogy benne lenni, - jó. Nagyon jó. Meg szép is. Igen. Különösen az elején, - amikor nem látjuk még a rózsaszínű ködben az álmaink, az elvárásaink, meg a prózai valóság közti különbséget.
Mert, amikor kezdődik, - nem lehet még tudni, hogy mi jön utána.
Bármi jöhet. Még, jó is. Akár.

( Titkon azért, még mindig reménykedem, hogy létezik olyan szerelem is, ami nem múlik el.
Létezik, igen, létezhet,- csak én, nem hallottam róla...)



A KANYAR...

Abban a kis faluban, ahol gyerekkoromban éltünk, út se nagyon volt, - nemhogy kanyar.
Csak egyetlenegy utca volt, - az is, nyílegyenes. Nem lehetett eltévedni rajta, meg kanyarogni sem.
Az emberek, egyenesen úton jártak, egyenes derékkal, egyenes szándékkal.
Akkoriban azt hittem, hogy mindig, mindenhol így lehet majd továbbmenni. Ilyen nyílegyenesen.
Aztán jött a koppanás. Változott a helyzet.
Kitört, és dúlt a háború. Sziréna,...elsötétítés. Váratlanul feltűnő, süvítő repülőgépek, zuhanórepülésben. Gépfegyver sortüzek, bombázások, és,...- Sztálin gyertyák, amelyek bevilágították az estéket, az éjszakákat. Félelmet, rettegést zúdítva ránk.
A háború után sem lett sokkal jobb, vagy könnyebb a helyzet. Félelem, és rettegés uralkodott az életünkön továbbra is.
Mi, a háború után elvesztettük mindenünket, és messze kerültünk otthonról.
Megváltozott az életünk, és minden megváltozott körülöttünk. Bujkáltunk, éheztünk, menekültünk, és jöttek a kanyarok. Akkoriban találkoztam velük először.
Sok mindent éltünk meg, és át. Mi is, - mások is. De, éltünk. Az volt a legfontosabb.
Tettük a dolgunkat, - tettük mindig, amit kellett. Az élet pedig ment tovább, - és mi is.
--------------------------------------------------------------------------------- ----

Sok évvel később, rá kellett döbbennem arra, hogy mennyire igaza volt, Kisplébinek, aki egyszer, - katolikus pap létére - azt a komoly kijelentést tette, hogy:
- ... ,, a pokol bizony idelent van. De itt ám. Itt, ezen a földön. De azám!..." -
Bizony, - úgy tűnik, - igaza volt.
Az ember, a mostani, saját jelenében él meg mindent, amit csak élhet, - s amit csak meg kell élnie. A poklot is, meg a mennyországot is.
Ha az ember elég figyelmes, és elég őszinte, - előbb-utóbb rá fog döbbenni arra, hogy ebben az egyszeri és megismételhetetlen mostani földi életében, - bizony, több életet is megélt, nemcsak egyet.
Több életet, - minden poklával és örömével együtt.
Én is, - ahogy a magaméra visszagondolok.
Kanyar jött, kanyar után. Nem lehetett előre látni, hogy az ember mibe megy bele. Csak akkor, amikor ott volt már, - és akkor, sajnos, mindig késő volt.
S ahogy mások életét megismertem, és másokét elnéztem, - a közeli barátnőimét például, - bizony, mások is így voltak vele. Akár tudatában voltak, - akár nem.
S, - így volt ez régen is, meg most is.
Házasságnak, szerelemnek, akkor is megvoltak az örömei, - meg a buktatói, - ahogy most is.



AZ A CSUDÁLATOS SÖPRŰ...- egy régi történet, gyerekkoromból...

Az,... - az a csudálatos söprű,...ami elindított egy lavinát körülöttem.
Egy napon, - mert pont arra vitt az út - éppen Riza néniék háza előtt mentem el.
Riza néni hangját, már nagyon messziről hallani lehetett. Csak az ő hangját, a férjéét nem. A férje csendes, halk szavú ember volt, az ő hangját sohasem lehetett hallani. Riza néni azonban ordított, mert mindig ordított. Hogy mit, azt nem hallottam.
Férje, a háznak támasztott létrán állt, és teljesen ráhajolva, egy deszkadarabbal püfölte a nádtetőt. Lehet, hogy azt gondolta Riza nénit üti, - és beleadott mindent, apait, anyait, - de lehet, hogy csak javította a tetőt. Lehet.
Bár, hogy javította volna, - az nem igen látszott rajta, mert az elfeketedett nád inkább csak hullott a tetőről, nem maradt ott.
A faluban az a hír járta, hogy Riza bácsi úgy táncol, ahogy a felesége fújja. De Riza bácsi, - akinek saját neve sem volt, mert ő csak a Riza férje volt, - most nem táncolt, hanem tetőt javított. És Riza néni sem fújt, hanem ordított.
Amit a felesége ordított, azt elengedte a füle mellett Riza bácsi. Nem válaszolt, de lehet, hogy nem is hallotta, mert annyira püfölte a tetőt,...meg figyelte is. Igen. Néha még alá is kukucskált.
Biztosan azt nézhette, leesik-e a többi nád is, vagy lesz, ami ott marad.
Gondoltam, köszönök nekik és megnézem őket közelebbről is. Aztán lemondtam erről, mert Riza néni annyira ordított, hogy nem volt kedvem bemenni hozzájuk, meg köszönni sem.
Megálltam hát a kapu előtt, - gondoltam, csak egy pillanatra, nem tovább, - csak egy pillanatra.
Legfőképpen azért álltam meg, mert Riza néni kezében volt egy nagy, dús, vesszőből font seprű, amit hol eltartott magától és úgy nézte, hol meg közelebb húzott, és úgy nézte.
Nem volt kétségem afelől, hogy éppen azon tanakodik, hogy söprű melyik végére üljön fel.
Mivelhogy kövér volt, és lehet, hogy a söprű hegye el se bírta volna, aztán mi lesz, ha le talál esni róla? Meg kellett ezt neki gondolni, százszor is.
Én, megértettem. Én is estem már le, magasról.
Gondoltam, megvárom. Megvárom, amíg dönt Riza néni. Aztán majd megnézem. Még sosem láttam ilyet, ilyen felröppenést, pláne világos nappal. Az igaz, hogy éjjel sem, mivelhogy olyankor aludtam. Meg kellett hát várnom. Muszáj volt.
Nem köszöntem, mert nem akartam megzavarni őket. Főképpen Riza nénit. Vártam a felröppenését.
Csak álltam csöndben. Bámultam őt, le se vettem a szememet róla.
Ő pedig hirtelen olyat tett, amire nem számítottam. Nem röppent fel. Nem. Hanem megfogta a söprű hegyét és a nyelével hirtelen, egymás után kétszer, akkorát sózott a férje hátára, amekkorát csak bírt. Teljes erejéből.
- Na megállj te kurvapecér,...na megállj! - kiáltotta, és oda akart sózni még egyet, de nem lehetett, mert a férje akkor már minden szó nélkül leesett a létráról. Azt se mondta, nyekk.
Riza néni akkor meghökkent, - de lehet mondani, hogy én is, - majd egy pillanatig rámeredt a lehullott férjére, aztán földhöz vágta a seprűt és nagy sebességgel eliramodott, egyenesen be az orgonasövénybe, ami az egész udvart elválasztotta a szomszédétól.
Az orgonasövényben meg alatta, jó nagy lukak voltak, amiken a kutyák-macskák szabadon közlekedtek ki meg be, de átfért rajtuk egy ember is, ha akart, vagy ha muszáj volt.
Hát egy ilyen lukba bújt be Riza néni, mert most, muszáj volt. Aztán onnan kandikált kifelé.
Igencsak meglepődtem.
Én láttam Riza nénit, - és fel nem foghattam mért bújt el? Ott volt a kezében a jó kis söprű, amin fel tudott volna röppenni. Meg kellett volna próbálnia.
A Riza néni, - gondoltam - pontosan olyan volt, mint egy boszorkány, és a faluban azt mondták, hogy az is. Röpülni tehát biztos tudott. Sőt röpülni, - egy ilyen söprűvel - talán én is tudnék, pedig nem vagyok boszorkány.
Aztán eszembe jutott, még az is lehet, hogy a nappal nem alkalmas a röpülésre. Én legalábbis, még soha, de soha, egyszer se láttam nappal röpködő boszorkányokat eddig, csak a könyvemben. De az nem igaz, ami a könyvemben van. Ami igaz, az csak az éjszakai röpködés lehet, de most nem volt éjszaka, sütött a nap és délután volt. Riza néni pedig, aki már korábban is méregette a söprűt, ezt pontosan tudta. Az ő söprűje volt.
Mivelhogy náluk, minden az övé volt. Még a söprű is. A férje pedig, semmitelen senki volt, és kurvapecér. Ő mondta.
Azt, hogy semmitelen senki, azt tudtam régóta, hiszen az egész falu tudta. Sajnálták is, hogy nincsen neki semmije. Mert azon kívül, hogy nincsen semmije, Riza bácsi jó ember volt. Olyan jó, hogy azt mondták a Riza, meg se érdemelte.
Meg még jó dógos is volt, ráadásul. Nem a Riza, hanem a férje. Az egész falu tudta.
De, hogy kurvapecér is, azt nem tudta senki, meg még az egész falu se. Sőt én azt se, hogy mi az? De a Riza néni tudhatta, mert azt mondta neki. És az ő férje. És ő, tudja.
Majd el fogom mondani ezt otthon, hadd tudják meg, hogy a Riza bácsi kurvapecér.
Amíg a gazdátlan söprűt néztem és töprengtem, addig a Riza bácsi elkezdett nyögni, - mert most már tudott - aztán szépen lassan föltápászkodott és körülnézett. Majd szép halkan elordította magát, hogy:
- Rizaaaa!!!... -
De néma csönd. Senki sem válaszolt.
Pedig láttam Riza nénit, ott volt a bokorban. Hallhatta.
Riza bácsi, akkor meglátta az udvaron heverő csudasöprűt, és hirtelen felkapta. Nem tudhatta mire való, mert nem akart rá felpattanni. De az is lehet, hogy nem is tudott volna, mert annyira fájt a háta, szegénynek. Megfogta a söprű nyelét, - mintha ez csak egyszerű, rendes söprű lenne, úgy, - aztán odavánszorgott vele az orgonasövényhez és elkezdte csépelni a sövényt. Ahogy csak bírta. Nem ütött nagyokat, mert nem nagyon bírta.
Mivel Riza bácsi módszeresen az egész sövényt csépelte, - szépen, lassan, kicsinyenként - Riza néninek menekülnie kellett.
A férje belejött, egyre nagyobbakat ütött és egyre gyorsabban. Csak ütötte a sövényt, csak ütötte, és egy csöpp helyet se hagyott ki. Mindenhol ütötte, ahol csak érte. Riza néni ezért nem tehetett mást, - menekült ész nélkül. Mindig tovább, sietve.
Aztán hirtelen, csak a szörnyű sikoltását lehetett hallani, - már az előtt, hogy a söprű lecsapott volna. Utána pedig csönd lett. Végleg.
A sikoltásra, Riza bácsi elejtette a söprűt, a sövényhez rohant és a két kezével kezdte széthajlítani az ágakat. Hogy mit motyogott közben, nem hallottam.
Olyan még nem volt, hogy Riza néni csöndben tudott volna maradni ennyi ideig. Olyan még nem. De most csöndben volt.
A férje azonnal tudta, hogy nagy baj van. Ezért egyre kétségbeesettebben hajtogatta szét az orgonasövény ágait, és egyre hangosabban szólongatta a feleségét:
- Gyere elő Riza, gyere elő szentem, nem bántalak Riza, gyere elő,...gyere elő Rizuskám, szentem...-
Riza néni azonban nem jött elő, továbbra is hallgatott. Nagy baj volt. Akkor már én is gondoltam.
Előbb-utóbb persze megtalálja a férje Riza nénit, de sajnos nem várhattam meg, amíg előkerül. Dolgom volt. El kellett mennem.
Hanem a seprű! A csuda-seprű!
Az, ott hevert most gazdátlanul az udvaron. Meg kellett szereznem. Nem is gondolkodtam rajta sokat, berohantam és felkaptam. Persze tudtam, hogy nappal nem lehet rajta röpülni. Az csak mese.
Ezért meg se próbáltam, nem azon mentem haza. Nappal nem működik, de kivárom az éjszakát. Ki.
Rohantam haza, ahogy a lábam bírta. Sajnos nehéz volt söprű és a lábam nem nagyon bírta.
Szerencsére senki sem látta otthon, hogy visszajöttem, igaz, azt se, hogy elmentem. Csönd volt nálunk és nyugalom. Mivelhogy mindig az volt.
A söprű annak ellenére, hogy nehéz volt, egy csuda-söprű volt, és egy pillanatra se engedtem el. Azt gondoltam, hogy éjszakára majd az ablakon keresztül becsempészem a szobámba, hogy kéznél legyen, és akkor egyenesen az ablakból, huss!...- könnyedén felröppenek vele.
Azért, hogy gyakoroljam a felszállást, tettem néhány kört az udvarban. Nem igazán sikerült jól. A csuda-söprű dróttal volt összefogva és ez a drót beakadt mindenhová. Hol a ruhámba, hol a lábam szárába, hol meg a fenekembe.
Így, miután elállt a vérzés a lábamon, amit mélyen megkarcolt, letettem a söprűt az ablakom alá, és nem próbálkoztam tovább. Most nem. Majd eljön az ideje.
Gondoltam, éjszaka majd másképpen viselkedik. Nem szúr, nem bök, nem hasogatja a lábamat, és nem sebez meg. Kivárom. Ki.
Hát kivártam, - de, nehéz volt.
A vacsora nem ízlett. Semmihez nem volt kedvem. Nem érdekelt semmi, csak a söprű.
Sehogy se akart este lenni, hiába siettettem volna. Amikor végre mégis este lett, sehogyan se akart besötétedni.
Korán lefeküdtem, de nem mertem elaludni.
Anyámék később bejöttek elköszönni, de nem néztek ki az ablakon, szerencsére. A boszorkányos seprűről, nem szóltam nekik. Gondoltam, ha visszatérek az éjszakai röpködésből, akkor majd elmondom. Hallgattam hát.
A söprűt, szerettem volna ugyan, de mégse hoztam be a szobámba, mert mi lesz, ha véletlenül visszajönnek a Mamáék és elkobozzák. Mondjuk azzal, hogy az ember nem lakik egy szobában az udvarsöprűvel.
Akkor elveszik tőlem az én saját söprűmet. Ezért inkább kint hagytam. Időnként pedig megnéztem az ablak alatt, hogy megvan-e még? Meg volt, hála Istennek.
Amikor végre teljesen besötétedett, már nem mentem vissza az ágyba. Kiültem az ablakba és fogtam a söprűt. Mert nem kockáztathattam. Attól tartottam, hogy egyszer csak, huss!!!...- nélkülem fog útra kelni.
Vártam.
A söprű is várt.
Az gondoltam, hogy a csillagokat várja, mert azok alapján tud csak tájékozódni. Azt mondta a nővérem, - aki ugyan nem mond mindig igazat, - hogy a régi hajósok, mindig a csillagok alapján tájékozódtak. Csak úgy egyszerűen felnéztek az égre, - ami ugye ott volt kéznél, - és már tájékoztak is. Szóval, a söprűm is ugyanazt csinálja. Tájékozik.
Így, amikor az első csillagot észrevettem az égen, akkor vigyázva, de azonnal felültem a söprűre. Aztán úgy vártam tovább. Fölülve.
Azt gondoltam, tudja a söprű, hogy mikor kell indulnia. Rábízhatom magamat nyugodtan, mert ő nem először repül.
Egy pillanatra felvillant bennem a gondolat, mi lesz, ha úgy járok, mint a biciklizéssel? Miska nem mondta meg, hogy a biciklin van fék, hogy használni is kell, sőt, néha muszáj is. Ezért akkor, az árokban kötöttem ki nagy puffanással, egy féktelen száguldás után.
Megnéztem hát a söprűt gondosan, és alaposan. Azt is, hogy hová tegyem a lábomat, hol van a fék, vagy mit nyomjak, és tekerjek, majd ha kell. Csakhogy nem volt rajta semmi, még most se, - így, az indulás előtt. Se pedál, se fék, se semmi.
Gondoltam, nem baj. Ez, egy olyan söprű, ami mindent tud, egyedül is. Nem kell azt nyomkodni sehol, meg tekergetni sem.
Nem nyugtalankodtam.
Csak ültem tovább az ablakban a söprűn,...csak ültem, és kilógattam a lábamat. Kalimpálni, meg ficánkolni, nem volt kedvem, merthogy szörnyen bökött most is. Csak ültem. Csak ültem. És vártam. És figyeltem.
Mégse vettem észre, amikor a söprű elindult velem együtt. Azt se mondta, huss!!!...- Pedig vártam.
A puffanást éreztem csak, és saját ordításomat hallottam, arra tértem magamhoz. Úgy látszik, nem tudtunk felröppenni mégsem. Nem.
Nem sikerült.
Szüleim az ordításomra berohantak a szobámba, és mivelhogy nem voltam ott, egyszerre néztek ki az ablakon. Ott voltunk. Ott feküdtünk mi, a söprű, meg én.
Még akkor se engedtem el. A szüleim rám meredtek, de nem kezdtek el nevetni. Azt hiszem azért, mert egy pillanatig nem is tudták, hogy sírjanak-e, vagy nevessenek.
Aztán pedig Apám, csak úgy egyszerűen kilépett az ablakon, - és én se kezdtem el nevetni, amikor megláttam őt a hosszú hálóingében, amint éppen az alólam elszabadított söprűt méregeti.
Pedig nevethettem volna, mert én már tudtam, hogy hiába méregeti, - ő sem tud felszállni vele. Eddig még, senki sem tudott.
Lehet, hogy ez a söprű defektes, - gondoltam akkor - defektes, mint a Miska biciklije. Még az is lehet.
Mindenesetre, Apám a falhoz támasztotta a söprűt, engem feltett az ablakba, és visszalépett a szobába.
Este volt. Késő volt. Nem kérdeztek semmit.
Anyám letisztította rólam a vért, megkent egy kicsit jóddal, amitől ordítottam, mint a fene. Nem mondta azonban, amit máskor szokott, hogy: " ne ordíts, nem fáj ez annyira..."-
Meg azt se mondta, hogy: ,,hadd folyjon csak, jó nem folyik.." Pedig máskor mindig mondta, - ki nem hagyta volna, ha egy picit is vérzett rajtam valami.
Most kihagyta. Összeszorította a száját, és hallgatott.
Aztán tiszta hálóinget adott rám és lefektetett. Papa az ágy végénél állt és csak nézett rám. Csak nézett, csak nézett, - de ő se szólt semmit. Ő is összeszorította a száját.
Amint azonban kiléptek a szobámból, abban a pillanatban, hallottam valami jó nagy zörgést meg puffanást, és a felcsattanó nevetésüket. Igazából azt gondoltam, hogy nem is nevettek, hanem harsányan röhögtek, - azért dőltek fel a bútorok.
Amikor felébredtem, első dolgom volt, hogy megnéztem ott van-e a söprű? Ott volt.
Megkönnyebbültem. Apám tehát, nem röppenhetett el. Megvan még.
A Mama meg nem is tudta, hogy lehet. Ő aztán, ...- Ő, nem is gondolta volna, hogy lehet.
Megnyugodtam hát, - vannak még szüleim. Vannak. Nem vagyok árva!
A reggel aztán, úgy folytatódott, mint máskor.
Viszont reggeli után a Papa nagyon komolyan mondta, hogy beszélni szeretne velem, menjünk ki a verandára. Elfogott akkor valami rossz érzés.
- Baj van. - gondoltam.
Mert ha jó dolgot akart volna mondani, azt az asztalnál is megtehette volna, de ha rosszat akart mondani, azt az asztalnál, nem tehette meg. Hát, baj van. Baj.
Papa a verandán elhúzta a széket, én meg leültem az agyonkarcolt fenekemmel. Ez nem volt egyszerű. Csak a szék legszélére ültem.
Papa is leült, és úgy nézett rám, mintha most látna először.
- Mi a francot csinálhattam? Mit?...-
Semmi sem jutott eszembe.
Papa, párszor megkocogtatta a pipáját, majd visszatette a szájába és elkezdte szipákolni, pedig nem is égett, és nem is volt a pipája megtömve.
Aztán, még a kedvenc szivarvágóját is elővette. Ez volt a kedvenc, - ez az egy, - több meg nem is volt neki. Nekem is a kedvencem lett volna, ha meg tudtam volna tőle szerezni. De nem lehetett.
Vigyázott rá, mert úgy örökölte, és az ember vigyázzon az örökségére, még ha kicsi, akkor is.
A Papa szivarvágója teknőcből volt, teknős páncélból. A rajta, meg a benne lévő kihajtható mindenféle kacatok meg fehér aranyból. Csak egy nem, a fogpiszkáló, mert az, elefántcsontból volt.
A körömtisztító egy vékony lapocska volt, a pipaszurkáló egy tű-szerű akármi. A szivarvágó késén pedig csak egy egyszerű gomb volt, amit
meg kellett nyomni a szivar behelyezése után, és már le is nyisszantotta a szivar végét szépen, szabályosan, ahogy kell.
A Papa megmutatta párszor, ha nagyon kértem, de sohasem adta a kezembe.
- Nem gyereknek való. - mondta.
Biztos volt benne, hogy le fogom nyesni a kisujjamat. Ezt, nem tudom, mert sajnos, nem próbálhattam meg.
Papa egyébként nem igen szivarozott, mert a jó szivar drága volt, és sajnálta rá a pénzt, a rosszat meg ki a fene szereti? Inkább pipázott, mert a finom pipadohány olcsó volt. Pláne, ha egyedül is meg tudta vágni a leveles dohányt. És a Papa tudta, mert ő mindent tudott.
Amit meg nem, - azt azért később, úgyis megtudta, vagy rájött, akármi volt is az.
Papa, most a pipáját nézte figyelmesen, nem engem. Aztán pedig elkezdte szurkálni, meg piszkálni. Ezt hívják, szurka-piszkának. Húzta az időt. Ebből is tudtam, hogy baj van.
Hagyott engem aszalódni. Hogy nézzek magamba, mit csináltam, megint? Most már pláne tudtam, hogy baj van.
Végül csak azt mondta:
- Az a seprű az ablak alatt nem a miénk, elkérted?
- Nem.
- Nekünk is van seprűnk, ha nem kérted el, akkor miért hoztad haza a másét?
Egy darabig csak fontolgattam, hogy mit mondjak, de leginkább azt, hogy hogyan mondjam el?
Aztán elkezdtem, őszintén. Mert legjobb az egyenes út, meg legjobb az őszinteség, ha muszáj, és ha semmiképpen nem lehet kikerülni. Elkezdtem, igen.
- Az a söprű, a Riza néni söprűje, de éppen nem tudott fölülni rá, hiába is próbálta. Ezért mérgében hátba vágta a férjét, aki leesett a létráról, majdnem meghalt, de meggondolta magát. Riza néni pedig megijedt, hogy a férje fel talál támadni, ezért elfutott. Riza bácsi meg, amikor már feltámadt, utánaeredt a Riza néninek, hogy agyonüsse, de nem találta meg, mert a Riza néni jól elbújt a bokorban. Igen. Így a férje hiába csépelte a gyepűt, egyet se tudott a Riza néni fejére csapni, mert az mindig elfutott. Akkor a Riza bácsi megmérgedt és elhajította a söprűt, nem kellett neki tovább. Én meg csak úgy fölvettem, csak úgy egyszerűen fölvettem, - ha már nem kell neki, ugye, - mert ez egy csuda-söprű. Igen. Ezen szokott a Riza néni röpülni. És hazahoztam, mert és én is fel akartam ülni rá. Én is repülni akartam. Azért hoztam el. Igen. És lehet, hogy elkérhettem volna a Riza nénitől, de nem tudtam. Nem tudtam elkérni tőle, ha akartam volna, akkor sem, mivel nem volt meg a Riza néni, mert ő el volt bújva a bokorba és nem került elő. Egyáltalán. Sőt még az is lehet, hogy többet sose kerül elő, és akkor már nem is kell neki a többet a söprű, mert akkor már minek, - ugye, - és akkor az enyém lehet végleg, és örökre. Igen. Aztán amikor lehetett, megpróbáltam felülni rá, de nem sikerült. Ezért vagyok most össze-vissza bekötözve, meg leragasztva, látod? Ezt a Mama csinálta, nem én, de nem baj. És a többit aztán tudod már Papa, minek mondjam el? Mert éjszaka is megpróbáltam, de akkor se sikerült. És ezt te úgyis tudod Papa, mert neked se sikerült, pedig láttam, hogy te is meg akartad próbálni, azért méregetted, - de hiába, mert ez a söprű defektes, mint a Miska biciklije. És én azt gondolom Papa, hogy meg kellene javítanod. Igen, én azt gondolom...-
Apám rezzenéstelen arccal hallgatott.
- Kislányom, - mondta végül - ami nem a mi tulajdonunk, az, nem a mi tulajdonunk, akármennyire szeretnéd is. Azt, ami a másé, nem tartjuk meg, nem javítjuk meg, hanem visszaadjuk a tulajdonosának, akárhogyan került is hozzánk.
- Ez, nem akárhogyan volt Papa, hanem én hoztam el.
- Ami azt jelenti, hogy Te viszed vissza kislányom, méghozzá azonnal, és bocsánatot kérsz tőlük azért, mert elhoztad. Továbbá megköszönöd, hogy használhattad.
Papa kivételesen nem mondta azt, hogy,,és akkor punktum", - de én tudtam, hogy ez is benne van. Így aztán végül beleegyezően mondtam, hogy:
- Igen, igen Papa, én viszem vissza, én kérek bocsánatot, és méghozzá most azonnal, igen, és meg is köszönöm.
Ránéztem, bólintott, és akkor ez azt jelentette, hogy elmehetek, felkelhetek végre az asztaltól. És felkeltem. És végre.
Aztán fogtam a csudasöprűt és szomorúan elindultunk vele vissza a tulajdonosához, mivelhogy az nem én vagyok sajnos, sőt nem is mi. Ezért kell visszavinnem. Sajnos.
Nem siettünk. Ráértem. Meg a söprű is ráért.
Amikor odaértem a házukhoz, ott csönd volt éppen. Nagyon is. Ez meglepett.
Már az udvarban elkezdtem ,,dicsérgetni", de nem válaszolt senki. Ezért letettem az ajtónál a söprűt, és bementem a házba. Sorra benyitogattam az ajtókon mindenhová, még a kamurába is, - mivelhogy nem voltam náluk ismerős, - mire végre megtaláltam őket.
Riza néni az ágyban feküdt, és a feje is, meg az egyik keze is be volt kötözve. A férje meg ott ült mellette egy sámlin és a Riza néni másik kezét ölelgette, meg dajkálta mind a két kezével.
Nem hallottam, hogy mit mondott neki. Pedig mondott valamit. De Riza bácsi mindig csöndes volt és mindig csöndesen beszélt. Most meg még annál is csöndesebben.
Amikor engem meglátott, szájára tette az ujját, hogy:
- Psszt, pssszt...-
Aztán kijött a konyhába. Hogy gyorsan túl legyek rajta, azonnal elkezdtem:
- Riza bácsi kérem, tegnap elvittem a söprűt, az udvari söprűt. El kellett volna kérnem, azt mondta a Papám, de én nem kértem el, csak elvittem. Nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek érte, és azt mondta a Papám, köszönjem meg, hogy használhattuk.
Riza bácsi csodálkozva nézett rám, aztán azt mondta:
- Nem baj, hogy elvitted, dehogyis baj. Szivessen máskor is, és ha azt mondta a zédesapád, hogy kérjed el, akkor biztos köllött. Hát odaadom én máskor is, amikor csak köll, de hát mért köll? Nincsen nektek vesszősöprűtök? Nincsen? Csinállok majd, csinállok. Gyere el érte, addig meg vidd el ezt, amikor csak akarod...-
Aztán csak álltunk és néztük egymást. Riza bácsi nagyon szomorú volt. Ezért, nem mertem kérdezni tőle semmit Riza néniről. De mégiscsak kibukott belőle. Azt mondta:
- A Riza,...a Riza nénéd tennap béesett a kútba, mer nem vót karimájja. Azér. Csak úgy egyszerűen, na. Nagyon beteg, nagyon. Hallottá, má illyet?...Hallottá? Merhogy öntözött vóna a szomszédnak, aki ippen nincs ithon, hát csak úgy béesett, mer nem vót karimájja. Azér. Aztán én húztam ki létrával, nem vót mélly. Én,... én ám, én magam, azt a nagymarha asszonyt, a Riza nénédet, én húztam ki egyedül. Ha lett vóna karimájja, nem esik bé.
Csak néztem, csak néztem. A történtek, valahogy mintha megváltoztak volna tegnap óta. Nem tudtam mit mondani. Aztán még hozzá tette:
- Aszonta az orvos, ...megmarad...-
- Igen?...Az jó, az jó, az jó, ... hadd maraggyon meg! - mondtam megkönnyebbülve.
- Had...- bólintott
- Akkor most megyek is, csókoltatom a Riza nénémet, ...és mindenki csókoltatja minálunk a Riza nénémet, és gyógyuljon meg minél előbb a Riza néném, annál jobb És vegyen neki karimájját, minél előbb, annál jobb. Most akkor szaladok.
És szaladtam.
Már a kapuban voltam, amikor utánam kiabált az ő csendes hangján:
- Mongyad meg a zédesapádnak, hogy megcsinállom neki a söprűt, amit kért. Tán még el is viszem...-
Én pedig visszakiabáltam, hogy megmondom. Aztán, már szaladtam is.
Otthon pedig, tényleg megmondtam a Papának, azonnal, hogy:
- Azt üzeni a Riza bácsi, hogy csinál neked söprűt, meg nekünk is, mivelhogy az övüké, annyira tetszett, meg azért, hogy nekünk is legyen, vesszőbül...-
Mégis, - gondoltam - ne lepődjön meg annyira, ha majd a Riza bácsi beállít a söprűvel.
Meg még azt is megmondtam, egyúttal, hogy:
- A szegény Riza néni pedig béugrott a kútba. Csak úgy egyszerűen béugrott. Mert nem volt neki karimájja, azér. De él.
- Uramisten, - mondta Anyám elszörnyedve - azonnal meglátogatom.
Pillanatok alatt összekapta magát és már ment is. Én nem tartottam vele. Láttam én már máma Riza nénémet, meg a férjét is. Elég volt az. A söprű meg úgy sincs kész. Majd akkor látogatom meg a Riza nénémet, ha már lesz neki karimájja.
Aztán, egyszer csak elkészült a söprű, - elkészült, és a Papa megkapta.
Nem lepődött meg. Minden oldalról megnézte, megforgatta. Jónak látszott. Bólogatott hozzá, tetszett neki. Szépen megköszönte hát az ajándékot és szépen megdicsérte.
Mindketten nagyon örültek a söprűnek. Ez, látszott rajtuk. A Papa is örült, meg Riza bácsi is. Sőt, még én is, - és pláne.
Azonban felülni, erre se lehetett. Azonnal megpróbáltam, de nem lehetett. Nem röpült.
Próbálgattam még egypárszor, de akkor se sikerült. Ezért, elment a kedvem a röpködéstől.
Aztán, amikor a Miska eljött, akkor már nem is használtam a söprűt többé röpülésre, mert a Miska csak ránézett, és azt mondta, hogy
milyen szép ló. Erre, én is csak ránéztem, - és láttam, hogy az. Ló. Igen. Szép ló.
- Űjjjünk fő rá....- mondta a Miska.
Hát, fölültünk. Föl.
Én ültem hátul, és megöleltem Miska derekát, hogy le ne essek a vágtató lóról Mert ez, ez a ló, még vágtatni is tudott.
Nem olyan volt egyáltalán, - mint a röpülő söprű. Nem.
A lónak négy lába volt, kettő a Miskáébul, kettő meg az enyimből, és még vágtatni is tudott. Igen. Így, akkor inkább vágtattunk, és lovagoltunk, - és már nem is akartam boszorkányként röpködni.
Jobb volt lovagolni. Jobb.
A ló még nyihogni is tudott, meg mi is, ezért segítettünk neki. Mi is nyihogtunk.
Mindennap vágtattunk, meg nyihogtunk egy kicsit, amikor a Miska lejött. Amikor pedig nem tudott lejönni, akkor nem. Mivelhogy azt mondta, egyedül ne üljek fel a lóra, mert levet magáról. Hát, nem ültem fel. Nem.
Nyihogni meg nem akartam egyedül, mert Miskával, sokkal jobb volt.
Aztán egyszer Miska azt mondta, hogy nálunk nincs jó helye a lónak, nem lakhat szegény az ablak alatt, és a szabad ég alatt, mivelhogy nekünk nincsen istállónk.
Nekünk még az sincs. Nekik meg van. Ezért hazavitte a lovat és bekötötte hozzájuk. Mert az ő istállójuk üres volt, éppen és mindig. Hát bekötötte. Be.
Aztán lovagoltunk mindennap, amikor csak lehetett. Meg nyihogtunk is.
Otthon, egy időre megint minden a helyére került. Rend volt.
Mama, látogatóba járt és tette a dolgát. Majdnem mindennap elment megnézni, akit kellett, meg a Riza nénit. Ennivalót is vitt nekik, mert Riza néni hosszú ideig, egyáltalán nem tudott felkelni. Sőt, még főzni sem.
Nagyon nehezen gyógyult. A sok sérülésén kívül borda törése volt, ami nehezen forrt össze, mert nem lehetett gipszbe tenni.
A falu azonban, mindennap gondoskodott róluk. Mindenben segítettek nekik. Ennivalót pedig annyit kaptak, hogy még a nagyon peresznyák Riza bácsi is meghízott, mert annyit evett, amennyit csak bírt.
Amit kaptak, azt mind meg kellett enni, mert pazalni nem lehetett. Szóval, a Riza bácsi meghízott. Mert sokat kellett neki enni. Azért. Volt elég. Kapott eleget.
Meglehet, hogy a Riza néni, nem adott neki korábban eleget, mert sajnálta tőle, és azért volt addig sovány, meg peresznyák. Ki tudja? A falu azonban adott, mert a falu, nem sajnálta.
Később aztán úgy tűnt, hogy nemcsak meghízott, hanem mintha Riza bácsi egyszerre meg is szépült volna, de ez nem látszott rajta, - sőt mintha meg is nőtt volna. És azt mondták, hogy attól, mert most már mindig kihúzta magát.
Aztán rendbejött Riza néni, és az életük is rendbejött. A későbbiekben, megváltozott náluk minden.
A kapcsolatuk. Az egész életük. A helyzet, ...a helyzet.
Másképpen éltek. Riza néni nem ordítozott többé. Nem lehetett hallani a hangját, - mert ha kicsit is felemelte, akkor Riza bácsi, csak elordította magát az ő halk hangján, hogy:
- Kútba veled Riza...- és rögtön csönd lett.
Azért mert, - a faluban azt mondják, - ...miután Riza bácsi kimentette a feleségét a kútból, a kalapot onnantól már ő viselte.
Riza pedig, - a sorsát. Azt viselte.

Nem sokkal ezután, lementem és meglátogattam a Matert. Elmeséltem neki őszintén, hogy alighanem elrontottam Riza néni seprűjét, - és talán többet sose tud rá felülni. Én is próbáltam, meg a Papa is gondolkodott rajta, de egyikünknek sem sikerült.
Hát, kár.
Nagy kár.
Meg szerencse is, ha belegondolok, - mert ha a Papának sikerült volna a felröppenés, - akkor én most lehet, hogy árva lennék, mert elröppentek volna a Szüleim.

--------------------------------------------------------------------------------- ---------------------------------------------------


VOLT EGYSZER EGY ISKOLA,...ott kezdődött,

Felnőtt koromban, amikor Bp.- re kerültem, egy kozmetikában elég hamar összefutottunk Lujzival, aki valaha, még az általános iskolában, iskolatársam volt.
Nem ismertem meg.
Ő pedig, csak rám nézett, és azonnal a nyakamba esett. Azóta tartjuk vele a kapcsolatot, és lankadatlanul ápoljuk a barátságunkat, - a fiatalságunk egyik legszebb ajándékát..
A másik iskolatársunkkal, - aki szintén Bp.-re került, - váratlanul futottam össze egy Zala megyei kis faluban. Temetésre kellett mennem. Ott találkoztunk.
A tanárnőm temetése volt. Vagyis inkább a tanítónőmé.
A tanárok, tárgyakra szakosodnak, a tanítónőm pedig, - a tanításra szakosodott. Nagy különbség.
Tanított, mély hivatástudattal és nagy szeretettel. Sohase felejtettük el.
Most pedig, annyi év szünet után, ...- itt álltam a sírjánál, mélyen megrendülten.
- Mintha tegnapelőtt lett volna,... - gondoltam, - mintha csak tegnap előtt. Vagy tegnap...- S azóta, elmúlt egy élet.
Gizi néni elment.
Számára megnyílt az égi kapu, és a lelke, örökre elszakadva tőlünk, visszatért a végtelenbe.
A föld, a világ, már nem létezett többé a számára. Messze röppent belőle. A világ elcsendesült - örökre elcsendesült. Már nem hallatszott fel hozzá semmi.
Olyan közel volt most a kék ég, a bárányfelhőivel, ...olyan közel. Ott volt már Gizi néni, - és ott, sohasem érhetem el. Ameddig elérhettem volna, addig pedig, - nem igen kerestem.
Ez, legfőképpen most fájt.
A temetésen rengetegen voltak. Időnként végigpásztáztam tekintetemmel az ott lévőket, - de hiába, nem ismertem, vagy nem ismertem fel senkit.
A sírnál, velem átellenben éppen, aztán mégiscsak feltűnt egy ismerős arc, - de nem tudtam, hogy ki lehet, a kb. velem egykorú fiatal hölgy.
Sápadtan, lehajtott fejjel állt, és időnként a zsebkendőjébe szipogott. Néha, amikor felemelte a fejét, futólag rám pillantott.
Nem tudtam, ki lehet.
Hogy hölgy volt, az azonnal látszott rajta, - mert, a tikkasztó hőség ellenére is volt rajta harisnya.
Jó szabású fekete selyemruhát viselt, és széles karimájú fekete kalapot. Hóna alatt picike fekete táska, kezében kesztyű.
Pillanatok alatt felmértem, - nagyon elegáns volt. Nagyon nem ide, nem ebbe a faluba való.
Én, - nem voltam ilyen elegáns, bár hasonlóan voltunk öltözve.
Utáltam a feketét, nem éreztem jól magamat benne, - s mert nem szerettem, nem tudtam viselni sem, csak lógott rajtam.
Miközben csendesen végigsírtuk, végigszipogtuk a temetést, néha összepillantottunk.
Gizi néni nagyon sokat jelentett nekünk. Vele most, számunkra, egy egész világ veszett el. A gyerekkorunk egész világa.
Azt is temettük itt, nemcsak őt. Az örökre elveszett világot.
Egyszerre indultunk kondoleálni az ismerős ismeretlennel, - majd, kifele indulva temetőből, szinte egyszerre fordultunk egymás felé:
- Te, ki vagy?...-
- Te, ki vagy?...-
Aztán, ahogy mosolyra húzódott a szája, abban a pillanatban felismertem.
Kivételesen, különlegesen szép mosolya volt. De, tényleg. Meg egy csorba foga, - ami anno, az iskolában csorbult ki, ( - de nem én voltam az oka, hál Istennek, - ) s úgy látszik, azóta is úgy maradt.
- Óóóóó, .... Te vagy a doktormarika, nahát, ...-
Rábólintott.
- Te meg apám kedvence, ...-
- Ajjaj, hát nem felejtetted el...-
- Hát nem! Nem felejtettem el,...- nevetett.
- Ó Istenem, a papád, ....de sokat hadakoztam vele....- Hát, igen, - ez lápos terület volt, nem akartam odamerészkedni. - A jó öreg doki bácsi, Istenem, ...-
Általában haragban voltam vele. Nehezen felejtettem el, és sokáig nem bocsátottam meg neki a kénytelen kelletlen ,,látogatásaim" alatt történteket.
Sajnos azonban, gyakran vittek hozzá látogatóba. Mire elfelejthettem volna az egyiket, - már jött a másik. Örök haragban voltam vele.
A faluban mindenkinek köszönni kellett, mert így volt illendő. Köszöntem is mindenkinek, rendesen. Egyetlen kivétel volt csupán, - a doktornak nem köszöntem. Neki sohasem.
Néha ő köszönt rám:
- Szervusz Mákvirág! Nahát, egyben vagy még?
Sohasem válaszoltam, tartottam a haragot.

3-4 éves lehettem akkor. Egy fa tetejéről zuhantam le, fejjel lefelé. Olyan szerencsétlenül estem, hogy a fa alatt lévő kő, a homlokomon szétzúzta a koponyámat. Egy damaszt abroszt tekertek rá és úgy rohantak velem az orvoshoz, az Édesanyám, a nővérem és a cselédlány.
Nem volt érzéstelenítő. Az orvos kimosta, kitisztította a sebet, azt még engedtem, csendben voltam.
A varratok felrakásánál azonban szólt, hogy fogjanak le. Hát ezt, ezt, - nem engedhettem.
Négyen voltak, - fogtak, ahol csak tudtak, - az Anyám, a nővérem, a cselédlány, és a szép kis doktorné. Mégis tökön rúgtam. Teljes erőmből, alaposan, fenékig.
Váratlanul érte.
Összegörnyedve nyögött a doki, miközben én a szitkok áradatát zúdítottam rá, ordítva.
Az aprószentektől, a kedves anyukájáig, mindenkit szidtam, és mindenkit paráználkodásra szólítottam fel, pedig azt sem tudtam, mit jelent. Amikor kifogytam belőle, éppen csak nagy lélegzetet vettem és újra kezdtem. Mondtam mindent, ami csak eszembe jutott, és fenyegettem mindennel. Azzal is, hogy ha végre elenged, akkor leharapom a fülét. Az biztos.
Azzal is, hogy Apám, alkalomadtán kiheréli. És mi minden mást mondtam még! Az, már a szelídebb fenyegetéseim közé tartozott, amikor azt ordítottam, hogy:
- Nnna,...nnna-megállj-te-tetves-kurvapecér!!...ha-megnövök-énis-kiheréllek!!!...-

- Megjósolom neked, hogy te nem fogsz megnőni...- förmedt rám dühösen.
Később aztán kiderült, hogy majdnem igaza lett. Számtalan veszedelem jött, s egy majdnem halálos betegség.
Bombáztak, menekültünk, kórházba kerültem, amit ránk bombáztak. Apámék 3 napig ástak, mire megtaláltak bennünket, méghozzá életben, - aztán hazakerültem, - majd bejöttek az oroszok. Annyi minden történt, annyi minden.
Ezért, már soha többé, semmi sem volt olyan, mint régen. Minden megváltozott.
A háború, tönkretett mindent, - és talán mindenkit. Utána pedig, az emberek megváltoztak. Talán még én is.
A jó öreg doktor bácsival azonban, a háború alatt, - amikor a nehéz helyzetekben közelebbről is megismertem, és megtanultam tisztelni őt, - valódi békét kötöttünk.
- Istenem, a doktor bácsi, .... A jó öreg, doktor bácsi...-
De régen volt, ...de régen.

-----------------------------------------------------------------------------

Marikával, hirtelen egymás nyakába estünk, és teleszívvel, kirobbanó szeretettel öleltük meg egymást.
Nem szóltunk egy szót sem, csak szorosan öleltük egymást, aztán elkezdtünk sírni. Hangosan sírtunk.
Már, nemcsak a szegény drága Gizi nénit sirattuk, hanem magunkat is, - és az elveszett időt.
Az egész, szétbarmolt gyerekkorunkat.
A veszteségeinket.
A távollétet. A megszakadt barátságokat.
Mindent. Mindent.
Annyi minden történt velünk azóta, annyi minden!
- Te tudtad?...te tudtad?..- kérdezte hüppögve - te tudtad, hogy a Gizi néni nemrégiben férjhez ment egy fiatal pasingerhez?...-
- Neeeee...-
- De...- nyögte, még mindig sírva, - deee, férjhezment, igen, ...az volt a férje, az a jóképű fiatal férfi, aki ott állt a sírnál, a Gizi néni lábánál....-
- Na neee, ..-
- De. Az volt...-
Nem akartam elhinni. Aztán, csak egymásra néztünk és hirtelen, elkezdtünk nevetni, majd hogy meg ne botránkoztassunk senkit, sietve távoztunk a temetőből.
- Kocsival vagy?..-
- Igen. Te is?..-
- Én is...-
- Honnan jöttél?...-
- Bp.-ről...-
- Én is...-
Megint el kezdtünk nevetni, és szép lassan elindultunk a falu felé.
- Hol laksz?..-
- Óbudán...-
- Én is...-
- Hogyhogy sose futottunk össze?...-
Ez, olyan mulatságos volt, és olyan érthetetlen, hogy megint nevettünk.
- Óbudán, hol? - kérdezte.
- A Kolostor utcában. Te? -
- A Lajos utcában...-
- Na ne,...-
- De...-
- Hová jársz vásárolni? Hová jársz piacra?...-
- A Flóriánba, meg a Kolosy térre...-
- Én is...-
Megint nevettünk. Aztán, nagyot sóhajtott.
- Fáradt vagyok, álmos vagyok, melegem van, szomjas vagyok...és pisilnem kell, ...- mondta...-
- Megértem, ...nekem is...-
- Mit csináljunk?...-
Tanácstalanul néztem körül, - pisilni, nem lehetett sehol, de leülni, se lehetett sehol. Kispad, nem volt a házak előtt, mint valaha rég - csak kerítés, elöl-hátul, és a házak között középen.
A falu, nem olyan volt, mint régen, - ahogy az emberek sem.
Tehát, leülni, nem lehetett. Pisilni sem, ahogy elnéztem. Ki engedne be bennünket? Vagy, ki adna egy pohár vizet? Ugyan.
Legalább 28-30 fok meleg volt, - a kocsiban pedig kb. 50 fok lehetett. Fáradtak, tikkadtak, szomjasak voltunk,... és ajjaj. Egyre jobban kellett....
Pad sehol, árnyék sehol, kút sehol, - és persze, egy presszó se volt sehol.
- Ja kérem, - mondta Marika - ...ez egy falu...-
- Na igen, ...-
Volt ugyan egy kocsma, - ahová nem mertük volna betenni a lábunkat. Tehát, szóba se jöhetett. Régi beidegződés. Kocsmába bemenni, nem volt illendő.
Ja, igen, - volt egy szerény kis bolt is. Végül azt céloztuk meg.
Ott aztán pisimeleg Pepsi-kólát és ásványvizet vettünk. Mivel más nem volt, be kellett érnünk vele.
Mosdó se volt, persze.
Kedvetlenül jöttünk ki az üzletből.
- Van egy ötletem, - derült fel Marika, - menjünk vissza a temetőbe, ott legalább van fa, van fű, van bokor, és van pad is. Beszélgethetnénk. -
Azonnal rábólintottam.
Így aztán, visszaballagtunk a temetőbe.
Ott már csend volt. Kiürült a temető, mindenki hazavonult.
Gizi néni sírja felé tartottunk, s elhaladva mellette, köszöntünk is neki.
A sírja közelében egy fa alá aztán leszórtuk a cuccainkat és sietve kerestünk egy-egy bokrot. Visszaérve, nem a padra, hanem melléje, a fűbe telepedtünk le, - csak úgy. Jó volt.
Egy pillanatra, mintha visszaröppentünk volna az időben, - a múltba.
Mintha csak a saját kis falunk temetőjében lettünk volna. Olyan csend volt, és olyan békesség. Virágillat, madárcsicsergés.
Ledobtuk a magas sarkú cipőnket, majd némi töprengés után lecincáltuk magunkról a harisnyanadrágot, letottyantunk a fűbe, és végre kinyújtottuk a meggyötört lábainkat.
Akkor döbbentem rá, - hogy mennyire elszállt felettünk az idő, hogy mennyire mások vagyunk már. A lábaink, hófehérek voltak, gyantázottak, - és a körmeink lakkozottak.
Egy kicsit megmozgattam őket, hogy érezzem, és elhiggyem, - most ez az enyém. Ez. Nem más.
Nem barna, nem rücskös, nem reszelős, nem sebes, és nem kék-zöld, csipkézett körmökkel, - hanem ilyen. Igen. Rendes. Olyan, amilyennek lennie kell.
- Visszatérve a pasira, - szólalt meg Marika - fel nem foghatom, miért ment hozzá Gizi néni ehhez a bájgúnárhoz...-
- Hát én se, de biztos, lehetett valami oka rá...-
- Gizi néni jómódú volt.
- Az ürge meg csinos...-
- Jaj neeem,... nekem nem jön be. Ronda, nyálas...-
- Szerinted volt pár jó éve a Gizi néninek? Mit gondolsz? -
- Nem tudom. Nem hiszem. Találkoztam vele egyszer, egy vidéki kórházban. Nagyon maga alatt volt éppen...-
- Jééé, ...én is találkoztam vele, a szívével kezelték akkor. Nem panaszkodott, de nem is mondta, hogy férjhez ment.
- Nekem se...-
- Lehet, hogy szégyellte...-
Hosszan hallgattunk, és bámultuk Gizi néni sírját. Eltöprengtünk.
- Hát, ilyen a szerelem, - sóhajtottam - ...ilyen. De, hogy vannak a testvéreid? Velük mi van? Mi lett belőlük?
Marika elfehéredett, - és egy pillanatnyi csend után válaszolt:
- Te nem tudod?...Nem?....Nem hallottad?...Az egyik orvos lett, a másik, ...a másik halott. Igen.
- Úristen, bocsáss meg,...nem akartam...-
- Semmi, ...semmi. Régen volt. A nővérem orvos lett, a kishúgom meg halott. Öngyilkos lett...-
- Fel nem foghatom...-
- Mi se. Máig se. Rosszak az emberek. Valaki jóakarónk beszélt vele, felvilágosította, hogy nem tartozik a családhoz. Elmondta neki, hogy ő idegen. Azt se tudhatjuk, hogy ki az apja. Nem bírta ezt feldolgozni. Nem bírta elviselni. Belehalt. Pedig, dehogyis volt idegen. Te tudod, hogy nem. Szerettük. Imádtuk. Hozzánk tartozott. Te tudod...-
- Igen, tudom. Istenem, az a gyönyörű lány...-
- Talán éppen az volt a baj. Az, hogy gyönyörű volt. Az, hogy jó helyre született. Irigyelték. Rosszak az emberek. Megmondták neki, hogy idegen, hogy nem tartozik hozzánk, hogy senkihez se tartozik, még a faluba se. Megmondták, hogy se anyja, se apja, se senkije. Nem bírta elviselni. Leírta a búcsúlevelében, aztán kinyitotta a gázcsapot. De te ugye tudod, hogy nem volt igaz? Nem volt idegen. Szerettük őt, a testvérünk volt, hozzánk tartozott. Amikor eltemettük, majd belepusztultunk a fájdalomba...-
Igen, tudtam, - ahogy más is tudta.
Fogtuk egymás kezét, és sírtunk. Hosszan, és vigasztalhatatlanul.
- Istenem, - sóhajtott, és a kezével törölgette a könnyeit, -... nem sokkal később Apukám is utánament, nem tudta elveszteni Pirinkót. Aztán az anyukám is,... ugye? Meg, a nagymamám. Istenem, Istenem, Pirinkó,...emlékszel rá? Azért hívtuk így, mert annyira pici volt, amikor született. Pirinkó volt, igen, aztán az is maradt, pedig gyönyörű, sudár, szép lány lett belőle. Orvos akart lenni,...Pesten tanult, ott történt...-
- Igen, emlékszem rá, ....valami flancos nevet adtatok neki, már nem tudom mi volt, de Pirinkóra emlékszem, igen...-
Hallgattunk.
Egy idő után megkérdezte:
- Férjnél vagy?
- Igen, persze. És te?
- Én is, bár, nem tudom, hogy meddig. A férjem, egy disznó. Semmi közünk egymáshoz, vagy alig valami. Nem is találkozunk. Amikor hazaér, én már alszom, amikor reggel elmegyek, - ő alszik még. Szinte semmi közünk egymáshoz. Gyerek nincs, hogyan is lehetne? Csak a rendelő és a lakás köt össze bennünket...-
- Mért nem válsz el?
Értetlenül meredt rám. Aztán, őszintén válaszolt:
- Hát, a rendelő, meg a lakás miatt...-
- Értem.
Hallgattunk egy sort. Töprengtünk.

Én is férjnél voltam, és egy jónak mondható házasságban éltem, - de csak ritkán láttam a férjemet. Külföldön dolgozott.
Egy cipőben jártunk tehát Marikával, - s mivel nekünk is voltak gondjaink, megértettem őt. Nagyon is megértettem, - de akkor, nem akartam beszélni erről.
Nálam, más gond volt. A távolság, a távollét.
De, természetesen, - én se akartam elválni, - bár, korábban, egyáltalán nem így képzeltem a házasságot.
Sokáig beszélgettünk akkor Marikával, és ez olyan jó volt. Olyan jó. Meséltem neki Lujziról is.
Nehezen búcsúztunk akkor, és megfogadtuk, hogy hamarosan összejövünk újra.
Így lett.
--------------------------------------------------------------------------------- ----

Amikor nem sokkal később találkoztunk, akkor Marika, - akit különben az iskolában Barikának hívtunk, mert egyszer náthásan, Marika helyett, Barikának mutatkozott be, ( és innentől kezdve, mindenki Barikának hívta, ) - mesélt a férjéről. Zavartan, tétován, szégyenlősen.
- Péter, olyan, amilyen, - nem kellene panaszkodnom rá...- nagyon elfoglalt, a munkájának él, és igaz, ami igaz, lehetne rosszabb is. Nem dohányzik, nem iszik, nem költekezik, vagy ha igen, hát mértékkel. Csak egy baj van vele, - az, hogy egy kurvapecér. Az. Én meg féltékeny vagyok rá. Igen. Az a baj,...az. Tudom én. Mit csináljak?
Különben, szédületes alak, tetszene neked, hidd el. Mindenkinek tetszik. És micsoda szövege van, - nevetett, - hallanod kellene!...- Nagyon jópofa. Minden nőt azonnal levesz a lábáról. Alighanem Casanova reinkarnációja lehet. Igen. Mert olyan,... pont olyan, - azt gondolom.
- Elájulok a szemeidtől,...elájulok, - mondta egyszer nekem, lehunyt szemmel, és még mormogott is hozzá a hatás kedvéért. Nagyon hitelesnek tűnt, mondhatom. És, ...volt egyszer egy pillanat, amikor én marha, ezt, - ...elhittem.
Első éves egyetemisták voltunk, alig múltam 18 éves. Meg ő is. Ő is annyi volt. Szóval, elhittem. Később pedig, - viseltem ennek a pillanatnak a következményeit. Hát, látod, ez van. Ez.
Máskor, persze,...mástól ájult el, legalább ennyire. Mindig megtalálta a megfelelő szavakat, és mindig rátett még egy-két lapáttal
Szerette Nina Riccit, - amikor már meg tudtam venni, ugye, - de szerette Balenciagát, de Givenchyt is. Tehát, elájult az illatomtól, aztán az utánozhatatlan eleganciámtól, - attól, ahogy viselem, azt a szart, ami éppen rajtam volt. Elájult. El.
Persze, - nem csak tőlem ájult el, - elájult mástól is, más miatt. Tudom én. Tudom. Bármilyen korú nőtől, sőt bármilyen nőtől elájult.
Elájult a feszes seggű labor asszisztensnőtől, akinek hétmérföldes combjai vannak, meg a presszós lány mély dekoltázsától is elájult, - vagy a szomszédunkban lakó nyolcadikos kislány tutajos szemeitől, és a kacéran himbálózó körte melleitől. Igen.
Ráadásul, - el is mondta. Nem csak nekem, nekik is, - meg másnak is.
Ezért, egy ideig, lesütött szemmel jártam, mert annyira szégyelltem, hogy ilyen semmire való fiatalasszony vagyok, aki mellett a férje állandóan félrekacsintgat.
Persze, nem csak kacsintgatott, tudom én, - hanem félre is kurjantott, amikor csak lehetett. Mert ő ilyen. Akárkivel, akármikor összefekszik, akárhol. Ő, ilyen.
Nem tudom, érted-e?
Van, akiknek minden mindegy, csak luk legyen,... meg, hogy egér ne legyen benne...- legyintett csüggedten.
Aztán, meg azért is szégyelltem magamat, - mert ugye, ezek után már mindenki tudta, nemcsak a férjem, hogy mindent elviselek, - mert olyan hülye vagyok, s mert annyira szeretem. Mert persze, akármit csinált is, én szerettem. Akkor is. Igen.
A férjemnek, ahogy mondtam, - szédületes szövege van. Mindig is az volt. Mindig megtalálta a megfelelő szavakat. A legtöbb nőt azonnal kiugrasztotta a bugyijából. Majdnem leszédültem a lábamról, mikor ez kiderült!
" Csak az a nő foglalt, akin éppen fekszenek,...- mondta, - vagy talán még az se..." Hát, ez van. Ez.
Gondoltad volna?...Ugye, nem? Nincs ráírva az emberre. Őrá se.
Különben, sokáig nem vettem észre a hibáit, mert engem is teljesen elbódított a szövegével.
Összeházasodtunk rögtön az első évben, és kiköltöztünk a kollégiumból, albérletbe. Ami ugye, nem volt könnyű, de segítettek a szüleink.
Istenem, de szép volt minden az elején! De szép!
Szerettem, igen, és ő is szeretett, -...állandóan rózsaszínű ködben úsztam, vagy lebegtem, esetleg halványlilában, - és nem láttam a ködön túlra. Sajnos.
Amikor pedig éppen a ködben voltam, - csak annyi eszem volt, mint egy kiló padlizsánnak. Hát, ez a helyzet. Ez.
Aztán, egyszercsak, valami, megváltozott. Elmúlt a szerelem, elmúlt a lángolás, de tényleg, - nem maradt belőle semmi, azt hiszem, de akkor, miért vagyok féltékeny? Mit gondolsz?...-
- Mért ne lennél? Legyél csak, légy nyugodtan féltékeny, ez a dolgok rendje, ez a természetes. A férjed, és te szereted, azt gondolom. Igenis szereted, akármilyen is,...jogod van hozzá, hogy féltékeny legyél...-
Nem válaszolt, hallgattunk egy nagyot.
- Nem tudom. Mára, oda jutottunk, hogy néha már útálom. Sőt, útálok vele lefeküdni is,...- megérted?...- aztán, félig sírva, félig nevetve hozzátette, - ... de most nem is kell. Verekedett valahol, és tökön rúgták...-
Nna, ezen aztán elkezdtünk nevetni, és nem bírtuk abbahagyni, fogtuk az oldalunkat, és nevettünk, nevettünk.
- Nesze neked, tökös legény...- nyögtem, ...és nevettünk, nevettünk tovább.
Aztán, megint elkomolyodott:
- Menni, - vagy maradni? ...Hát tudod, ilyenkor kell nagyon észnél lenni, és eldönteni, hogy két rossz közül melyik a jobb,?...Esetleg, elmenni egy harmadikkal?... Mit gondolsz? Elmenni, amíg még lehet?...Van harmadik...-
- Harmadik?...-
- Harmadik...-
Na, ez is lápos terület volt...-
Csak ámultam.
Aztán, nem beszéltünk többet róla.
( A harmadik, mint olyan, nagyon meglepett, és az is, hogy bevállalta. Én, nem mertem volna. )

Eltelt egy kis idő, mire újra találkoztunk Marikával.
Ismét, a szentendrei nyaralójukban mentünk, - ahová meghívta természetesen Lujzit is, akiről már sokat meséltem neki. Nagyon örült a találkozásnak.
Meglepetten bámultak egymásra, aztán sírva ölelték meg egymást. - ...miközben én is, igencsak rázendítettem.
Annyi minden történt velünk, - Istenem, annyi minden.
Csak meséltünk, meséltünk, és meséltünk. Hol sírva, hol pedig nagyokat nevetve. Egymás szájából kapkodtuk ki a szót.
Így telt el a péntek, meg a szombat is.
Vasárnap, már hajnalban kint ültünk a kertben, egy kecskelábú fa asztalnál, és spenótot pucoltunk az ebédhez, óriási beszélgetés közben, - amikor az utca felé pillantva azt láttam, hogy valaki motoz a kapun.
- Jön valaki...- mondtam.
Marika, odakapta a fejét.
- A férjem...- nyögte.
- A tökös legény...- nyögtem én.
Aztán, már ott is volt. Marika, - minden eddigi panaszát feledve, röpült a nyakába, ellágyulva nézett rá, aztán, nagy büszkén bemutatta nekünk.
- Ő az én férjem,... a Péter...-
Szinte várta a hatást. De az, - nem volt.
Nem voltam Pétertől oda, - s ahogy elnéztem, Lujzi se, csak Marika, - de ő aztán nagyon.
Péter kézfogása olyan lagymatag volt, mint egy döglött macskáé. Azonnal elengedtem a kezét.
Csak utána néztem meg jól.
Hát, igen, hát, igen,...- és akkor ért a meglepetés. Akkora, hogy majdnem leszédültem a lábamról.
Marika meséiből kialakult bennem egy kép a férjéről, - a tökös legényről, -...de ez az ember, aki itt megjelent, semmiben nem hasonlított hozzá. Minden volt, csak nem tökös legény.
- A szerelem, - gondoltam -... a szerelem. A szerelem, süket és vak, se lát, se hall, meg sötét verem, meg veszedelem, -... na igen, ezt mindenki tudja...-
Marika, képes volt a szerelmét mindenféle tulajdonsággal felruházni, amivel az egyáltalán nem rendelkezett.
Egy vonzó, ellenállhatatlan férfit látott a férjében, - egy Casanovát. Hát, - csoda kellett hozzá, hogy annak lássa.
Nem vagyok filozófus alkat, - de azért a csoda, - az, csoda. El kell ismernem. És a csoda, meg a teremtő erő bennünk van. Marikában is, - nagymértékben.
Casanova, most csak állt tanácstalanul. Csak állt, meg se moccant, meg se nyikkant. A tökös legény, nem volt sehol.
Ez az ember, nyeszlett volt, csapott vállú, kukactestű, se-színű szőke, kopaszodó, - savószínű szemekkel.
Csak állt az asztal mellett szerencsétlenül. Állt, és meg se moccant. Meg se nyikkant. Olyan volt, mint egy riadt, tanácstalan gyerek. Egyikünkről a másikra nézett.
- Méghogy eeez? Eeeez? ...- gondoltam döbbenten, - Eeeez lenne a tökös legény?... Eeez lenne a kurvapecér? Eeeez?...Ez lenne az, aki képes bárkit kiugrasztani a bugyijából?...Méghozzá azonnal? Eeeez?...
És a szövege, ugye?... A szövege...? -
Mivelhogy meg se mukkant, meg se nyikkant. Igaz, mi sem.
Akkor, Lujzi, hirtelen felnevetett:
- Gyere ide Péter, ülj le, - mutatott maga mellett a székre, - ...és érezd magad otthon, hiszen te vagy a házigazda. Különben, mi vagyunk a régi osztálytársak, talán már hallottál rólunk,...-
Tökös legény halványan elmosolyodott, és bólintott, hálás pillantást vetett Lujzira, és azonnal leült melléje, -... de nem szólt egy szót se, továbbra sem..
Marikára néztem, - kicsit zavarban volt, - mégse aggódtam. Nem kellett. Lujzi bugyogója nem volt veszélyben. Biztos voltam benne, hogy a helyén marad. A tökös legény nem fogja kiugrasztani belőle. Lujzit aztán nem.
Semmi kétség, csak Marika látja tökösnek, meg legénynek, szerelmes szemmel, meg szívvel. - gondoltam, - pedig rá se lehetne fogni a szerencsétlenre, hogy az.
Azt meg aztán pláne nem lehetne ráfogni, hogy ő, - Casanova reinkarnációja...-
Elnézegettem őket egy darabig.
Szeretik egymást, - gondoltam, - szeretik, az biztos, és az jó, de eszméletlenül féltékenyek lehetnek mind a ketten, és nem bíznak egymásban. Az a baj. Csakis az lehet.
Nem bíznak egymásban, nem ismerik egymást, - pedig, legalább tizenöt éves házasok...-
Nem értettem én ezt.
- Ezek, elmentek otthonról, csakis az lehet, - gondoltam, - és lehet, hogy nem is fognak visszajönni.
Aztán, - úgy lett.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

Egyideig, megint Svájcban voltunk a férjemmel, és csak hónapokkal később találkoztam Marikával újra. Éppen, nagyon feldúlt volt.
- Most mondd meg, mi a francot csináljak, hogy ne kapjak gutaütést?...Egész éjjel nem aludtam, csak vártam, csak vártam, hogy hazajöjjön, de nem jött. Biztos, hogy kurvák után kajtat megint, de meglátod, egyszer úgyis kiherélem. Rántottát csinálok a tökeiből, - hagymával, ...és megetetem vele, hidd el... -
Aztán kipotyogtak a könnyei, és a nyakamba zuhant. Nyugtatni akartam, de nem lehetett. Nem hagyta magát.
Én, - biztos voltam benne, hogy Marika téved. Ki a csudának kellene ez a kukactestű?
Végül minden rábeszélőképességemet bedobtam, - és rávettem arra, hogy győződjön meg róla. Tegyen pontot a végére. Ne csak gyanúsítgassa szerencsétlent. Járjon utána, győződjön meg róla. Bár, szerintem a férje ártatlan.
És lőn.
Rábeszéltem. Hajlandó volt utánajárni.
Megkért azonban, hogy tartsak vele, - kísérjem el, ne kelljen egyedül mennie. Némi vonakodás után, - beleegyeztem.
- Jól van,...jól van, perszehogy jövök veled, ha akarod, ...-
Így aztán, nem sokkal később, - vacsorát vittünk Marika férjének, a laborba. Rántott husit, tejfölöd uborkasalátával. Az volt a kedvence.
Bár ne tettük volna!
- Péntek van, a francba!...- gondoltam, aztán megnyugtattam magamat, - Jól van, nem baj, nem tizenhárom., - csak hétvége.
Marika, lelkes volt, és vidám. Elhitte nekem, hogy aggodalomra semmi ok. Nem lehet baj. Várta, hogy végre túl legyen a látogatáson, várta, hogy végre, ,,megkönnyebbülhessen". Legyen végre vége, az oktalan, állandó, és alaptalan gyanakvásának, gyanúsításának, ami évek óta megmérgezte a napjait, az éjszakáit, - meg a házasságukat.
Így aztán, finom vacsit csináltunk a férjének, majd összekaptuk magunkat, és elindultunk hozzá.
A Kutató Intézetben az ismerős portás szó nélkül beengedett bennünket.
- Fent van a doktor úr,...- mondta, - tessék csak menni...-
Mi pedig boldogan kaptattunk fel az emeletre. Vittük a finom, forró rántott-husit, igen, - Péter kedvencét, a meglepetést,... - és a tejfölös uborkasalátát, a másik kedvencét.
Hát, meglepetés, - az volt. Azonnal.
Marika, magára öltötte a legszebb mosolyát, és bekopogott a férje irodájába. Semmi válasz. Újra kopogott, - néma csend.
Akkor benyitott, - de Casanova nem volt ott. Marika mosolya azonban, nem hervadt le.
- A laborban van, csakis ott lehet, - mondta, - menjünk,...örülni fog a rántott husinak. -
Hát, mentünk. Mentünk.
Marika, továbbra is mosolygott.
Szótlanul bandukoltunk a vastag szőnyegen, a folyosó végéig, - ott pedig kopogás nélkül nyitott be a legutolsó ajtón.
Bár ne tette volna.
Egy lépéssel előttem járt, így, az első pillanatban nem láttam tőle semmit. Csak a következőben, - akkor, amikor Marika hangtalanul elterült.
,,Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik"...-
Nem hittem a szememnek. Be is csuktam azonnal.
- Rendben....- gondoltam, - Nem baj. Mélylevegő, ...- nyugalom...-
De semmi sem segített. Amikor a szememet kinyitottam, ugyanazt láttam újra.
Casanova, letolt gatyával, égnek meredő seggel, nagyon dolgozott valamin.
Később derült ki, - hogy a labor-asszisztensnő volt.

--------------------------------------------------------------------------------- ----
Napokkal később, Marika még mindig a hirtelen-felindulás állapotában volt. Úgy ítéltem meg, hogy nem lehet magára hagyni, - hát, őriztük Lujzival. Éjjel-nappal a nyakán lógtunk.
Sajnos, továbbra sem lehetett vele beszélni, - és beszélgetni sem. Mély hallgatásba burkolózott.
Biztos voltam benne, hogy szünet nélkül a férjére gondol. Nagyon sajnáltam. Tudtam, hogy tennem kell érte valamit. Bármit.
- Tökön rúgjam?...- kérdeztem készségesen.
Csak megrázta a fejét.
Aztán jött Lujzi, ...- látszik, hogy mindhárman ugyanott, ugyanabban a faluban nőttünk fel, sőt, ugyanabba a jó hírű iskolába jártunk.
- Kiheréljem neked?...- kérdezte Lujzi részvéttel.
Marika, ismét a fejét rázta, - de végre megszólalt.
- Nem kell, megcsinálom magam. Levágom a tökeit, és megsütöm hagymával, paprikával. Vagy megölöm. Igen,...lehet, hogy megölöm...-
- Jóóóó!!! Jóóó, csináljuk!...Hulljon a férgese!!!! Hulljon!!!!...- ordított Lujzi lelkesen - én segítek neked az biztos, meg Lisztes is...- (az ugye, én voltam, - gyerekkoromban. )
Azóta eltelt pár hónap.
Még nincs eldőlve a kérdés,...még nincs. Még semmi sincs eldöntve. Én is várom a fejleményeket.

--------------------------------------------------------------------------------- ----

A hét végén, ismét kint voltunk Szentendrén, ( - szerettünk odajárni, - ) Lujzi kicsit később érkezett, és úgy esett be a kapun, hogy ordítva kérdezte:
- Semmi?!!!....Meákulpa?!!!...Térdenállás?!!...Könyörgés?!!...Ablakon visszamászás?!!!.
- Semmi...- rázta a fejét Marika, - de ne is jöjjön, mert úgy seggbe rúgom, de úgy seggbe rúgom, hogy belegebed, ...és aztán lapát...-
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, - tulajdonképpen, a kérdés, ezzel el volt döntve, - herélés tehát nem lesz. Ölés se.
Kukactestű megtarthatja a tökeit, meg az életét, - sőt, ráadásul a feszes-seggű labor asszisztensnőjét is.
És, - lapát.
Ez már biztos, - lapát.
Nem ölés, nem herélés. Lapát.
( De azért a tökön rúgásról, nem mondtam le. )

--------------------------------------------------------------------------------- ----
- Szép szerelem volt, - mondta, Marika, - és öklével törölgette a könnyeit, - de Isten nyugosztalja, vége van. A francba., a francba, vége van! Sőt, már korábban is vége volt, sokkal korábban, csak nem vettem észre, a francba, vagy nem akartam észrevenni. Az is lehet. Affffrancba!!!...majmot csináltam magamból...-
Sírdogált, meg szipogott egy kicsit, szép halkan, - aztán beletrombitált a zsebkendőjébe, kicsit összeszedte magát, és folytatta..
- Szép szerelem volt, de igazán, ...de tényleg, - a Szigeten töltöttük minden időnket, sőt, az életünket is, az egyetemi évek alatt. Utáltuk az albérletet. Tanulni, napozni, futni is, a Szigetre jártunk. Istenem, de szép volt, Istenem, de szép!... - arcán dús patakokban csorogtak a könnyei, de már le se törölte. -
- Sétáltunk tavasszal a virágba borult fák alatt kéz a kézben,... - micsoda tavasz volt, micsoda tavasz! - ...és sétáltunk az árnyat adó, dús lombú fák alatt, a tikkasztó hőségben, forró nyárban. Aztán ősszel, a sárguló levelű fák alatt, majd télen, a derékig érő szűztiszta fehér hóban, jégvirágos gyönyörű fák alatt, ...- és úgy éreztem, mindig úgy éreztem! - hogy ezt akarom örökre! Csakis ezt.
Sohasem hittem, hogy ez az érzés, valaha is elmúlik pláne, hogy így, ...így múlik el. Jajjj,...a francba!...a francba!...-
- Ajjaj,... ajjaj, költői magaslatokra emelkedtél Barika,...- nyögte Lujzi, - de megértem. Én, megértem, és bevallom neked, bizony, irigyellek téged. Őszintén irigyellek. -
Kattogott az agyam ezerrel, de én, nem tudtam hozzáfűzni semmit. Én, ezt, - másképpen láttam, és nem irigyeltem. Egyáltalán. Sőt.
- Ezt megélni, ugye? - folytatta Lujzi, - Sétálni a fák alatt kézenfogva, ősszel-télen- tavasszal, meg még nyáron is, ugye?...Ez, csak keveseknek adatik meg. Hát, nekem nem. Pedig, de szerettem volna! Nekem, ez nem adatott meg,...de nem ám. Sajnos. Te meg, adj hálát Istenednek, hogy az öledbe esett. Igen.
Annyi szerelmet éltem át, hogy össze se tudom számolni, de ha ötöt-hatot összerakok, akkor se kaptam meg azt, amit te ettől az egytől kaptál meg, egyben.
Úgyhogy, - ne siránkozz Barika. Nem mész el a kapcsolatból üres kézzel, - sokat kaptál Pétertől, lásd be. De azért, ha akarod, kiherélem neked szívesen, bármikor, csak szóljál...-
- Hagyjuk, a fene essen bele, ..hagyjuk. Tudom én, pontosan tudom, hogy akkor, sokat kaptam tőle, ...de az, már régen volt. Mostanában megváltozott, és elromlott minden. Alig láttuk egymást. Talán éppen ez volt a baj. Nem tudom. Mostmár különben is mindegy. Lapát. Mondom, vége, - lapát.
Hanem, bevallom, ezt csak az eszem mondja. Szívem szerint, én mást mondanék. Szívem szerint, odabújnék hozzá, és a fülébe súgnám, hogy nekem csak ő kell, csak ő és senki más,....és egyetlen álmom, hogy mindig együtt legyünk, és gyerekeket szüljek neki, ha akarja még ikreket is, párosával...-
- Jééééézus, ...- nyögtem, -.. ne mondjad, mert sikítófrászt kapok tőled. Te beteg vagy, te lány...-
- Aaaaz. Tényleg az. - bólogatott Lujzi, -...ikreket? Méghogy ikreket?...Párosával?...Különben Barika, hidd el, ha ezt tennéd, akkor azonnal kapja a seggét, és Vlagyivosztokig fut előled egyvégből,...-
- Az nem lenne baj, - tettem hozzá, - fusson csak Vlagyivosztokig, a fene se bánja, fusson csak, és vissza se jöjjön, akkor ugye, megmarad a lakás, meg a rendelő...-
Elhűlve néztek rám.
Igen, a rendelő, ... - ismételtem keményen.
Én ugyanis a földön álltam. Két lábbal, mint mindig.
- Van élet a Péter után,... - tettem még hozzá, magyarázatképpen.
Fontos volt a lakás, meg a rendelő is. Igen.
Akár hitték, akár nem.


EGYSZERŰSÉG...

Ha túl bonyolult az élet, az ember, csendre, rendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyik. Hogy megfüröszthesse a lelkét benne.
A későbbi életem folyamán, ezért, - gyakran gondoltam vissza a falura, ahol gyerekkoromban éltem, és a pusztára, ahová a faluból menekültünk.
Egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,,-
Azt találtuk meg ott. Később, amikor eljöttem, sokszor emlékeztem vissza rá, és sokszor vágyódtam oda vissza.
Néha, rádöbbentem, hogy az, ami után vágyódom, és vágyódtam egész szívemből, - egyszerűség, csend, szépség és tisztaság.,,.- az nem más, mint a gyerekkori álom.
Az álom, - a soha be nem teljesedett álom. Az apácafogadalom.
Az apácafogadalom: - ,,szegénységben, tisztaságban, békességben, és szeretetben..." - Így élni, - mély Isten-hittel a szívünkben.
Így, és ebben az életben, minden benne volt, benne volt a szépség is.
A szegénység után, nem vágyódtam, - de nem is kellett, mert az, volt. Közelről ismertem a szegénységet.
A háború alatt és után, nagy szegénységben éltünk és nem kívántam vissza soha.
Az is igaz azonban, hogy mi a szegénységben is boldogok voltunk a családommal.
Ez, egész életemben, rengeteg erőt adott.

Akkor, amikor túl bonyolult volt az élet, - és sokszor volt az, - az ember, csak csendre, rendre, egyszerűségre, tisztaságra, és szépségre vágyott. Igen.
Mindig arra. Semmi másra. Hogy megfürdethesse benne a lelkét, - és újjászülessen. Igen.
Ma is ez az ember minden vágya.
Csend, Egyszerűség, Rend, Szépség és Tisztaság, - csak ez kell, ...hogy megfüröszthesse benne az ember a meggyötört lelkét.
Mindannyian eljutunk egyszer odáig, - hogy nem kell más, csak Csend, Rend, Egyszerűség, Szépség, és Tisztaság.

 
 
0 komment , kategória:  Általános  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2011.04 2011. Május 2011.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 17 db bejegyzés
Összes: 350 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 225
  • e Hónap: 786
  • e Év: 21711
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.