Regisztráció  Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
szeretettel
  2011-11-19 14:07:19, szombat
 
  Te mit szeretnél kérni idén a Mikulástól?



A jóságos Mikulás egész évben keményen dolgozott, hogy mindenkinek elkészítse a jól megérdemelt ajándékát. Idén azonban szerencsétlen eset történt: Kidőlt a Mikulás!

A nátha levette a lábáról, így olyan piros az orra, mint Rudolfnak. Papír zsebkendő hegyek között, karosszékében pihenget és teát iszogat. Manói szorgosan ápolják, de az ajándékok bepakolásához segítségre van szüksége. Segíts a Mikulásnak bepakolni a puttonyt, mert sok szép ajándék vár rád!

Nézd meg a Mikulás ajándékait és pakold teli a puttonyt azzal, amit szeretnél hazavinni!

KATTINTS AZ ALÁBBI LINKRE? HÁTHA HOZZÁD IS ELJUT A MIKULÁS:
Link
 
 
1 komment , kategória:  Te mit szeretnél kérni idén a   
szeretettel
  2011-11-19 12:41:53, szombat
 
 


Álom



--Messze a kéklő hegyen is túl, sűrű erdő szélén, tarka mező közepén él Zsófi, a bice-bóca kislány. Szőke hullámos haján arany Szinben játszik a napsugár. Őz barna szeme szomorúan kémleli a kéklő eget. Egyedül magányosan biceg a Zöld mezőn. Tarka pillangókat követ, és gyakran leül a mező közepén hullámzó kék tó partjára. A tó tiszta vizéből felbukkanó halakkal beszélget.
-Kicsiny lelkének annyira fáj a sántasága, hogy elkerüli a vele egykorú gyermekeket. Magányba menekül, a mező és a tó ad neki némi megnyugvást. Szép halacska emelkedik ki a vízből.
-De jó nektek-sóhajt fel Zsófi-nincs lábatok és soha nem lesztek sánták!
Ezüst pikkelyes halacska dugja ki orrát a tóból és megszólal.
-Imádkozzál Istenhez, Ő megsegít! Ő, meggyógyítja a lábad!-majd lebukik a tó fenekére és eltűnik a mélyben.
Zsófi tágranyílt szemmel néz a halacska után, majd rövid idő múlva hűvös szél kerekedik. Zsófi feláll és haza biceg. Egész úton a halacska titokzatos szavai zsongnak kicsiny fejében. Alkonyodik leül az udvaron felejtett árva tuskóra. Ölébe ejti kezét, s felnéz a lenyugvó nap vörös korongjára. ősszekúlcsolja áttetsző vékonyka ujjait és felsóhajt.
-Istenem!
-Zsófi!-szakítja félbe fohászát édesanyja hangja. Gyere be kislányom, este van már! Vacsorázni, fürödni és aludni kell!
A kislány lassú bicegéssel indul be a házba. Megáll az ajtóban,visszapillant az éppen eltűnő vörös korongra.
-Istenem!-szakad fel lelkéből a sóhaj.
Szótlanul vacsorázik, megfürdik és bebújik a puha ágyikóba. Édesanyja követi, betakarja és megcsókolja homlokát.
-Mi a baj Zsófikám?-kérdezi-olyan csendes vagy, ez szokatlan!
-Semmi!-válaszol a kislány és lehunyja szemét jelezve, hogy aludni szeretne.
Amint édesanyja becsukja maga mögött az ajtót, kinyitja szemét, s az ablaka előtt hintázó falomb táncát figyeli az üvegen keresztül.
-Istenem segíts nekem!-suttogja-Gyógyisd meg a lábam, kérlek, ne legyek sánta!
Kérlek!
Fáradt könnycsepp gördül végig gyermeki arcán. Lehunyja szemét, s átadja magát az álom képtelen világának.
--Fenn az égbolton jár, óvatosan lépked, nehogy eltaposson egyetlen csillagot is. Ezüst sugarak futnak körbe-körbe lágyan csilingelnek. Zsófi kitárja karját, mint aki vár valakit és szeretné megölelni. Sűrű ködsáv úszik elé. Tejfehér út, Zsófi rálép és megy előre az ismeretlenbe. Hirtelen megáll, s nézi a lábát.
-Hiszen nem is sántítok!-kiált.
Újból elindul a fehér úton, s a végén arany trón szikrázik, ezüst sugarak ölelésében. Ott ül ő, az Isten. Jóságos szemével biztatja Zsófit.
-Járj, járj tovább! Eljön az idő, és nem leszel sánta!
Higgyél bennem és bízzál önmagadban!
Zsófi megy, de nem éri el a jóságos alakot, mert az távolodik, majd felemeli karját és int a kislány felé. Sűrű köd marad utána.
-Zsófi tehetetlenül áll, és lassan ereszkedik lefelé. A csillagok kialudtak, csupán egyetlen ezüst sáv vezeti útját. Szorítást érez vállán, valaki megrázza.
-Zsófi, Zsófikám mi van veled? Ébredj, miért kiáltottál, és mit?
Zsófi szempillái lassan emelkednek, s pillantása édesanyja aggódó tekintetével találkozik.
-Anya, én már nem vagyok sánta!-mondja lelkesen.
Arcán boldogság pírja ég. Édesanyja leül mellé, megsimogatja égő arcát, és kérdezi.
-Mi történt veled kislányom?
-Meggyógyultam! Ott jártam ahol az Isten ül arany trónján, és azt mondta nekem.
Járj, járj tovább eljön az idő és nem leszel sánta! Higgyél bennem és bízzál önmagadban!
Csend ül a szobára, Zsófi őz barna szeme édesanyjára tapad. Szív dobogva várja szavát.
-Eljött az idő, vagy csupán felébredtem?
Zsófi szomorúan elfordítja fejét és az ablak előtt hintázó fa ágat szemléli. Bizony felébredt és a szép álom után nagyon fáj a valóság.
-Édesanyja alig talál szavakat, majd kóbor könnycseppet morzsol szét szeme sarkában.
-Hidd el Kicsim eljön az idő! Gyere, kelj fel és járj! Jézus is ezt mondta és meggyógyultak a sánták. Gyere menjünk az iskolába!
Zsófi kimászik ágyából, nyújtózik egy nagyot és kibiceg az udvarra. Harmatos fa ágakon madarak csiripelése köszönti a reggelt.
-Anya!-szól vissza-ugye azért már nem annyira sántítok, mint tegnap?
-Nem, nem kislányom-kapja a biztató választ.
Alig egy óra elteltével vidáman csacsogva ballagnak az iskola felé.
-Zsófi ha álomra hajtja a fejét gyakran jár a csillagok között. Hiszen sohasem felejti el az esti fohászt, mely Istenhez vezeti.
--Az évek gyorsan elfutottak és összetalálkoztam Zsófival. Arcán Vidám mosollyal köszönt rám és én csak néztem, amint tovalibbent.Sántaságát elvitte az idő és a hit. Büszke kecses járását elnyelte a tömeg.

Nagy Erzsébet
Szarvas /lizbet01/
 
 
0 komment , kategória:   Álom  
szeretettel
  2011-11-19 12:23:43, szombat
 
 


EÖRSI ISTVÁN Kossuth-díjas író
MEGTÖRTÉNT ESET



1

Szilveszter éjszakáján E. I. szellemi segédmunkás bánatában, amiért szerelmese férjestül a bolgár tengerpartra röpült, cifrázni kezdte papírtrombitáján a Rákóczi-indulót. "Vak Pali Vak Pali mindent lát", zengte a tágas téren, háttal a szoborcsoportnak, és a tengerparti üdülőre gondolt, szinte látta is, hogy Hédike pezsgőspohárral a kezében a férjéhez simul az ágy szélén, miközben utolérhetetlen technikával lerúgja jobb lábával a bal cipőjét és viszont.

A dallam hallatára Kossuth Lajos leugrott a talapzatáról, és kopogó, merev léptekkel megindult a körút felé. Itt a közboldogság kirívó jelei fogadták: trombitaszó és konfettizápor, térdig érő szemét, nyüzsgő, harsogó, fiatal sokadalom. A tömeg a hasáig sem ért, de ez senkit sem zavart, azt hihették, hogy maszkot visel és gólyalábakon közlekedik. Ha csókolódzó párokat vagy járda szélén okádó honfiakat látott, meghökkenten kapta fel a fejét. Megállapította, hogy idegen világ veszi körül, a férfiak és a nők egyaránt valami tokfélébe bújnak ruha helyett, az utcákon pedig önműködő gépek rohangálnak. Felrémlett benne, hogy hátha idegen bolygón kötött ki, de a Duna-partról megpillantotta a kivilágított Lánchidat. "Ezt jól kiagyalta a nemes gróf - gondolta elismerőn -, hogy a nyű essék belé." A víz felé tartott, mert egyedül akart maradni, de ahogy áthaladt egy kis parkon, egyenruhás férfi jött szembe vele. Vállas ember volt, vastag, őszülő bajusz villogott az orra alatt. "Te vagy az, Márton" - kérdezte, mert egykori huszárját vélte felismerni benne. "Honnan tudja a nevemet - hangzott a válasz -, és miért tegez maga engem, nem őriztük együtt a disznókat." Kossuth visszagyűrte a szájára toluló indulatszavakat. "Megkövetem kegyelmedet - mondta -, milyen nap van ma?" "Tréfás ember maga" - hangzott a megenyhült válasz. Kossuth zavarba esett. Agyába hasított a kérdés: hogy kerül ő ide Olaszországból? Hogy elűzze zavarodottságát, a lényegre tért. "Aztán szabad-e a magyar?" - kérdezte. - "Leheljen rám" - hangzott a bajusz mögül. Engedelmeskedett, mire Márton hátra tántorodott a széllökéstől. "Aztán az a vérszopó tömeggyilkos él-e még?" - kérdezte Kossuth. - "Melyik?" - "Hát a Ferenc Jóska." - "Olyat nem ismerek." Kossuth mellében boldog madarak kórusa harsant. "Akkor a német kitakarodott már" - ezt inkább megállapította, mint kérdezte, majd sarkon fordult és elindult, amerre legsűrűbb a nyüzsgés. A bajszos ember hüledezve bámult utána. "Ez a sok hazalátogató magyar" - morogta -, "meghagyták nekünk, hogy legyünk velük udvariasak, de megbolondítják az embert."
2

Amikor E. I. megfordult, meglátta a szoborcsoport közepén a főalak hűlt helyét. Bolondos ötlettel felmászott a talapzatra, és egy szempillantás alatt bokáig belefagyott a nyomba. Eleinte ki akarta tépni magát a dermedt kőből, de elaludt a hiábavaló erőfeszítéstől. Álmában egy faházban feküdt az ágyon, a hősugárzó vörös fénykörében, és Hédike pongyolában behozta a gőzölgő puncsot.

Trombitaszóra nyitotta fel szemét. A felsorakozott katonazenekar félköréből két tiszt vált ki, kezükben virágkoszorú; mögöttük két civil úr lépdelt. Hideg, havas szél fújt, egyikük sem pillantott fel rá. A virágot a talapzat elé helyezték, majd egy rövid beszéd is elhangzott, melyben egy most függetlenné vált, érthetetlen nevű ország népe kifejezte hódolatát a magyar szabadság nagy bajnokának. E. I. csak azért nem vált szoborrá a rémülettől, mert már éjszaka azzá vált. A fúvósok újból rázendítettek, kiguvadó szemmel jéggé fagyott hangokat röptettek ki tölcséreikből - az egyik homlokon találta E. I.-t. Alig vonult el a küldöttség, kopogó lépteket hallott maga mögött. Új riadalom tört rá, emberfeletti erővel próbálta kiszabadítani magát kőfogságából, ekkor vállára bronzmancs nehezedett, roppant lökést érzett, "Hédike!", kiáltotta és a koszorúkra zuhant.

1979
 
 
0 komment , kategória:  EÖRSI ISTVÁNMEGTÖRTÉNT ESET  
szeretettel
  2011-11-19 12:02:36, szombat
 
  Csáth Géza
A VARÁZSLÓ KERTJE



(1908)



TOR

A téli éjszakának vége volt... és messze, a fekete háztömegeken túl: ott, ahol a mező homályos vonalban végződik - egy szürke csík jelent meg az ég alján. Fönn még a csillagok pislogtak. És lenn a házak között, a mély, árnyéktalan sötétségben, ahol az alvó emberek lélegzése hallatszott, még semmit se tudtak arról a szürke csíkról.

Maris megfordult az ágyában, kinyitotta a szemeit, és kinézett az ablakon. Azután gondolkodás nélkül hamar kiugrott az ágyából, és végigment a konyha hideg tégláin. Még a lábait se fázította. Meggyújtott egy kénes gyufát, s a haját a képéből elsimítva várta, míg fölgyullad a láng. Mikor ez megtörtént, meggyújtotta a konyhalámpást, és munkához fogott. Öltözködnie nemigen kellett, mert ruhástul aludt, csak éppen a réklijét vetette le. Végigfésülte a haját, nagy gyorsan összefonta, és feltűzte két hajtűvel. (Kicsiny, szőke haja volt, mint a kóc, nem kellett sokáig bajlódni.) Megvizezte és megdörzsölte piros, tizenöt éves leányarcát, megszappanozta erős, vörös, de finom szőke pelyhekkel borított kezeit.

Mindezt gyorsan, lélektelenül csinálta, mint valami gép. Végre előkereste a papucsait, összerakta az ágyat és kiment a konyhából.

Künn gyenge dér esett, s az udvar kövei sikamlósak voltak. A lány majd elvágódott.

- Haj-né! - sikoltott a fogai között.

Az udvar végén röfögött és turkált a koca, amelynek ma leendett a tora.

Odament hozzá Maris, és megsimogatta:

- No, te is fölkeltél már, kocám, abbahagytad az alvást, ne neked, szegény kocám, levágunk máma, elgyön az az ember a nagy késsel, sutt le a nyakadra, szegény árva.

A koca röfögve dörgölődzött a lányhoz, aki csakhamar a mosópincébe sietett, tüzet gyújtott a kondér alá.

A januári kemény hideg itt se volt enyhébb, sőt, mintha a fagy befészkelte volna magát a falakba és a padlóba. Marisnak gyengén öltözött, erős, gyönyörű teste mégse didergett. Letérdelt a hideg kőre, fújta a tüzet, és rakta rá a szalmát, a fát, míg csak a tűzhelyen cikázva nem dübörgött a láng. Azután a szakácsnét keltette föl, előkészítette az élesre fent késeket, és visszasietett a tűzhöz. A koca beröfögött a mosókonyha ajtaján, Maris felelt neki:

- Bizony, akárhogy beszélsz, leölnek téged máma. Jön a hentes a nagy késsel, beüti a torkodba, sírhatsz, sírhatsz!...

Mialatt a tüzet rakta, szürke lett az udvar, s az égen csak néhány csillagot lehetett látni. Az udvarra bejött egy ember. A hentes volt. Ragyás arcú, szép bajszú, izmos parasztember, amilyenről nem lehet tudni, hogy huszonöt vagy negyvenéves-e.

Bement a konyhába.

- Jó reggelt!

- Adjon az isten!

Szótlanul szétrakta a késeit, levetette a kabátját, fölgyűrte az inge ujjait, és kötényt kötött. Mindezt lassan, módosan tette, és míg tette, le nem vette a szemét a lányról. Azután megnézte a tüzet, belemártotta az ujját a melegedő vízbe.

- Jól van, nagylány - mondotta, és ráütött Maris vállára.

Maris nem fordult hátra, csak dacosan, kényesen megrázta a fejét, és rakta a szalmát tovább.

Egy óra múlva fönn volt a ház. Az udvaron a gyerekek, az ifiurak és a kisasszony.

A kocát hamarosan előterelték. A hentes meg csak odament, lefogta a fejét, a lábai közé szorította, egykettő, szépen végzett vele. Maris eltakarta kötényével az arcát. A gyerekek kiabálni kezdtek:

- Ujjé, a Maris fél!

A disznó nem sokáig sírt. Egy óra múlva már kisebb-nagyobb darabokban a konyhában volt. A ház megtelt disznóhússzaggal. A konyhában az asztalokon szalonnák, húsok hevertek, az edények színig álltak, s a tűzön forrott a víz.

A hentes, a szakácsné és Maris keményen dolgoztak. Délre már csak a kolbászok és a hurkák voltak hátra. A hentes, aki benn ebédelt az asztalnál, kissé sok bort ivott, és jókedvűen vágta a töltelékhúst. A lányok a beleket mosták. Mikor elkészültek, Maris odavitte a hentesnek, megmutatta.

- Nem jó még - mondta a hentes, amikor megvizsgálta - ne kíméld a kezedet, nagylány (megcsiklandozta Marist), mert akkor sose lesz semmi.

- Kíméli a fene - kiáltotta a lány, és ráütött a hentes hátára nagyot, - ököllel -, és elpirult.

Estefelé kész volt minden. A kolbászrudak, a sonkák, a szalonnák az éléskamrában pihentek; a hentes dolgozott csak még lenn a mosópincében, a serték tisztításán.

- Hó, Maris, gyere ide! - kiáltott.

A mosópincében nem volt senki más. Fönn a szakácsné a vacsorát főzte. A disznóölés minden érdekessége elmúlott, csak a fáradtság maradt meg, melyet a sok munka okozott, és a bágyadtság, amely az erős vér- és hússzaggal lopódzkodott a fejekbe. Künn hideg téli este volt, míg a konyhában a tűz melegsége terpeszkedett.

Alig lépett be Maris a konyhába, a hentes átkarolta a derekát, és magához szorította egész testében.

Megölelték őt már mások is, de sohasem érezte az ölelést - kisiklott, ütött és továbbszaladt. De most ránehezedett az izmos kar, megkötözték és megbénították a hatalmas húskötelek. A lélegzete is majd elállott, kiáltani sem tudott.

Félóra múlva szemre húzott kendővel járt az udvaron.

- Majd adna nekem anyám, ha tudná. Elpusztítna, úgy is kellene. Nem megmondta édesszülém, hogy úgy járok, ha buta leszek... megmondta édesszülém, mint a Kovács Julcsa... mint a Julcsa...

Azután behítták. Ágyazni kellett, és a vacsorát fölszolgálni. Sok dolog volt. Neki kellett elaltatni a kicsit is. Hempergőzött a gyerekkel és csókolta.

Csak amikor az ágyba feküdt, jutott eszébe újra a dolog, a gyerekről, akit az imént elaltatott.

- Nekem is lesz... nagy baj is a... - vigasztalta magát; mégis elkezdett csendesen sírni. De igen rövid ideig tartott a sírás, mert Maris csakhamar könnyen, a fáradtak tiszta, nagy lélegzésével - elaludt.
 
 
0 komment , kategória:  Csáth Géza A VARÁZSLÓ KERTJE  
szeretettel
  2011-11-19 11:58:09, szombat
 
 


Csáth Géza
NAGY BALÁZS - KIS BALÁZS



Kabos Edének

1.

Idő - este hat óra. Színhely - elegáns nagy gyerekszoba. Rézágyak. Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik egy-egy meztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemû gyerekek.

A nyolcéves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát húzgál föl, s mikor a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra őrült zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag kétszer viszi véghez a fent említett viharos zajt. Ani - fiúsan öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány - teniszrakettel ütögeti a mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy sárgaréz támláján végez nyújtógyakorlatokat, amelyeket a Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:

- Úgy-e Anii, nem így csinálta a Beketowban az az ember?... Mondd Anii, nem így csinálta az az embeer!

Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet.

Időnként erősen raccsolva megszólal:

- Nézd, Bandi, nem nagyszerû, már fél órája ütögetem a Médi fejét és csak kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerû?

Bandi azzal felel, hogy a csörgő rugóját nekiereszti.

2.

Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal, lelkesülten kiabál:

- Gyerekek, gyerekek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászmûvész. Született Békéscsabán, 1869. május 7-én...

Rolli (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én is akarom olvasni.

Ani: Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és elmeséled, ha valaki jön, és röhögsz rajtunk.

Rolli: Ülj le, és lejjebb tartsd a könyvet.

(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a három gyerek.)

Ani (fölkiált): Apa jogász is volt!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Balázs: De azután otthagyta az egyetemet...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Tizennyolc éves korában már Párizsba ment...

Ani: Te, Balázs, mi az az egyéniség?

Balázs: Amilyen ember valaki, - az! - érted?

Ani: Igen.

Rolli: Mi az a medaille d'honneur?

Ani: Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly érmét?

Rolli: Igen.

Balázs: Apának adták a szobráért. Az ő szobra volt a legszebb az egész kiállításon.

Rolli: Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa szobra?

Ani (határozottan): Persze, a legszebb volt minden közt.

Rolli: Mi az a Le Figaro?

Ani: Az egy nagy újság, a madmazell sokszor olvassa.

(Tovább olvasnak.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Tyûh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az első mûvéért, a ,,Siratók"-ért.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ani: Mi az az amatőr?

Balázs: Akik a szobrokat megveszik.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Rolli: Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül ő a legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik...

Bandi (visszatér az órájához és e pillanatban már újra visszaeresztette a rugót).

Rolli (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról olvasunk itten, és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy Bandihoz, átfogja a hóna alatt, és kicipeli a szobából, közben üti a hátát és befogja a száját; mert Bandi - már nem szép, ami nem szép - köpköd, sőt megrúgja Rolli lábát.)

Rolli (jajgat): Jaj, ez a Bandi. Jaj megrúgott, de azért kidobtam. Nesze! (Dulakodás.)

Ani: Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.)

3.

A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva megszólal:

- Barátom, ilyen nagy mûvész az apa!

Balázs: Kár, hogy nekünk sose mutatja a szobrait.

Ani: A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni. Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a mûteremben van valaki.

Rolli: Te, Balázs, igaz, hogy apánál meztelen nők is vannak?

Ani: Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról!

Balázs: Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nő testéről... mert apa csupa meztelen nőt mintáz a szobraiban, én ezt hallottam, és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe volt. Meztelen nő volt.

Ani: Az lehetetlen!

Balázs (komolyan): Ani, ne légy buta, hiszen a szobrok mind meztelenek.

Rolli: Nem láttad a Kálvin téren is azokat a nőket, az Andrássy út végén az angyal majdnem meztelen, csak egy ing van rajta.

Ani: De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak, és egészen fel vannak öltözve.

Balázs: De mutass nekem egy egészen felöltözött nőt, szobor nőt!

Ani (gondolkozik).

Rolli: ...Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a meztelen nőket. Mit szólnának a cselédek.

Ani: No, azt a mama sem engedné meg!

Rolli: És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig vizitbe jönnek.

Ani: A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak, és a papa azt mondta: nekem a mûteremben van dolgom, a vizitek fogadását, azt magára bízom.

Balázs: Rengeteg sok dolga van a papának.

Ani: És nagyon sok pénzt keres.

Rolli: Múltkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: nem tudom miféle nőkre költi Balázs azt a rengeteg pénzt, és a mama akkor sírt. És Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a mama azt mondta, - már öt éjszakája, és hogy a papa akkor is reggel a mûteremből küldött haza pénzért. Én ott hallottam a zongora alatt, mert mindig szoktam a zongora alá bújni, amikor Behr néni eljön, mert ők mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek.

Balázs: Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál. Rolli (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kíváncsian, félig borzongva hallgatják): Hát tegnap jött Behr néni, és én már ott voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretője egy tizennyolc éves leány. - A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak sírt. - Behr néni aszongya: Látta Franci őket a Stefánia úton gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. - A mama még mindig aszongya: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi Balázs azt a sok pénzt! ... És milyen? - kérdezte a mama. A Behr néni azt mondja: vörös... A mama erre még jobban sírt.

Balázs: Csakugyan?

Rolli: Becsületszavamra.

Szünet

Balázs: Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk becsületszavunkat. Én becsületszavamat adom. (Rolli tenyerébe csap.) Becsületszavamra.

Ani (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): Becsületszavamra.

Rolli: Nekem is add becsületszavadat!

Ani (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra.

Bandi (künn): Enged-je-tek-be-e! Nem láármázok.

Balázs: Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy szót se arról.

Ani: Természetesen.

Rolli: Csak nem vagyunk olyan buták.

Bandi (bejön): Olvassátok el nekem is a papát.

Ani: De nyugodt leszel?

Bandi: Igen.

Ani: Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen hallgatják.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

... Amikor a kis leány ott olvas, hogy ,,ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik", Bandi belevág:

- Még egyszer ezt!

Ani (újra olvassa): Õ a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

Bandi (lassan ismétli): Ó a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik.

4.

(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerekszoba ajtaján Áldor Balázs. Gyönyörû, monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású, sötétkék ruha, sötétvörös színû bőrcipő. Kézelőt nem visel.)

Bandi (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik! Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik...

(Áldor összecsókolja a gyerekeket. Eközben bejön a mama is. Korán hervadó, 33-35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könnyesek, de azért mosolyog.)

Áldor (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a lexikonban.

Bandi: Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon ismerik!

Áldor: Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.

Bandi (az anyanevelte gyermek módjára elszalad, és kiabál): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!

A mama (Megcsókolja Áldor arcát, és megsimogatja nagy homlokát. Súgva mondja): Ma itthon vacsorázik!

Áldor (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsûri ülésezik, igazán nem lehetek itthon.

A mama (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott itthon egyszer se, és még csak háromszor evett itthon ebédet, és ma már tizenkettedike van.

Áldor: Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik szobából visszakiált): Szervusztok, gyerekek.

(A mama lassan kimegy.)

5.

(Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek.)

Ani (A mama után oson. Rövid idő múlva visszajő. Szepegve újságolja): A mama a díványon fekszik... hason... és sír... zokog... a haja egész kócos.

(Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalonba, és az ajtóból bepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva sír.

Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen meggondolja magát, és kiszalad a lépcsőházba, ahol a földszinten még kopognak Áldor lépései.)

Balázs (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa!

A lépcsőházban gyengén visszhangzik az aaa... Azután Balázs még egyszer kiált: Semmi válasz.

(A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a boltból jön, föl nem riasztja:)

- Kit vár itt, Balázs úrfi?

Balázs (felcsillanó szemekkel): Hol volt, Klarisz?

A szobalány (nyúlánk, finom arcú, fekete leány): A boltban, úrfi!

Balázs (feltûnő szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este ugye megint maga jön be a cipőmért?...

A szobalány (mosolyog): Igen.

Balázs: Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az ajtót.)

 
 
0 komment , kategória:  Csáth Géza NAGY BALÁZS - KIS B  
szeretettel
  2011-11-19 11:45:45, szombat
 
 


MÓRICZ ZSIGMOND
LÉGY JÓ MINDHALÁLIG



ELSŐ FEJEZET

amelyben egy kisdiák elveszíti a kalapját, s emiatt késő télig
hajadonfővel jár szegényke esőben, hóban, míg csak a közömbös
világ is észre nem veszi a rendellenes állapotot

A kollégium nagy, komor, négyszögű épület. Voltaképpen csak az első része komor, a Nagytemplom felőli ősi épület, a hátulsó három szakasz, amely úgy van építve, hogy az egész egy négyszögű udvart zár be, inkább sivár. De a kisdiáknak elöl-hátul, mindenfelől rendkívül imponál s még bent a coetusban is állandóan valami templomi félelmet érez, amint behallatszik, hogy kopognak a kemény kis cipősarkak a sivatag folyosókon, s hogy zúg be a százezernyi veréb csiripelése az udvaron álló ménkő magas jegenyeakácok lombja közül.

A kisdiák e percben a szoba közepén álló nagy asztal legutolsó, legbelső fiókját kihúzva, abban kotorász. Ennek a fióknak az első oldala zöldre van festve, mint maga az asztal. De az asztal felső lapja már erősen meg van kopva, a fiók azonban még mindig friss zöld, s ez igen tetszik a kisdiáknak, csak azt sajnálja, hogy a fiók régi birtokosai a kulccsal már ezt is össze-vissza karmolászták.

A fiókba szép rendetlenséggel volt belegyömöszölve egy rakás iskolai könyv és füzet. A kisdiák a Békési latin nyelvtanért nyúlt bele, mert mennie kell a füvészkertbe latint tanulni, éspedig a gerundiumok s gerundivumok titkos fejezetét, azonban sietve odapillant a másik, kicsit nagyobb diákra, aki osztálytársa s Böszörményinek híják, s szintén ott van a coetusban, a szobafőnök legszigorúbb tilalma dacára végigheverve az ágyán. Böszörményi, úgy látszik, a mennyezeten piszmogó pókot figyeli, s jobb lábát egyenletesen lógatja le az ágyról, szóval a kisdiák lopva néhány percet mer szentelni kincsei zsugori szemléletének. Volt ott a fiókban tudniillik egy Csokonai Vitéz Mihályról szóló könyv, amelyet harminc krajcárért vett az antikváriusnál, akinek a kirakatában töltötte az egész múlt évet ez a könyv, s ő akkor még nem lévén bentlakós, ahányszor iskolába jött, mindig odapillantott a kirakatba, hogy megvan-e még ez a könyv. Ez ugyan kissé túlzás, hogy az egész múlt évben, mert csak úgy májusban fedezte fel, vagyis az év végén már, de hisz ez nem csoda, mert még eleinte olyan kis ügyetlen fiú volt ő, hogy még gyerekszámba is alig ment. De az első gimnázium végén már meglehetősen megemberesedett, s akkor már észrevette az antikvárium kirakatát, s benne a Csokonait.

De csak a nyáron jutott odahaza a vakációban odáig, hogy arra gondolt, hogy meg kellett volna venni.

No, erre a gondolatra aztán el volt rontva a nyara, mindennap eszébe jutott a könyv, hogy vajon ott van-e még a kirakatban, vagy már megvette valaki. Még az úton is eszébe jutott, mikor jött Debrecen felé a vonaton, s kinézett az alföldi sík mezőkre, hogy vajon, istenem, megvan-e még a Csokonai.

Még be sem iratkozott, csak éppen hogy elhelyezkedett a kollégium második emeletén a 19. számú coetusban, ahol a legutolsó ágyat kapta, azt, amelyik külön áll az ajtó mellett, mert hét ágy lévén a szobában, három-három egymással szemben volt a főfalon, a hetedik pedig keresztben az ajtó kisebb falán; szóval azt az ágyat, amelyet minden diák megvetett, ő azonban ennek az ágynak különösen s rendkívül örült, mert úgy tűnt föl neki, hogy ez az ágy olyan, mint egy önálló vár, nagyon szerette, hogy nincs a többiek közé bedugva, hanem neki magának egészen külön fészke van. Szóval az első délután már leszaladt Harmathy boltja elé, benézett a kirakatba, hát uramfia, ott volt a Csokonai. Szép rózsaszínű fedele egy kicsit megfakult a délutáni naptól, és sok por telepedett rá, de a fő, hogy megvolt, s ott volt.

Szerette volna megvenni, de nem merte, még nem érezte magát elég erősnek hozzá, hogy a szüleitől kapott pénzt ilyen fölösleges valamibe ölje bele.

Hanem minduntalan leszaladt egy pillanatra a kirakat elé, s megnézte, megvan-e még.

Egy reggel borzasztó rémülete volt. A segédet a kirakat előtt látta, éppen akkor nyitotta ki kulccsal a nagy üvegablakot, s ő messziről s remegve leste, hogy nem a Csokonait akarja-e kivenni.

Nem vett ki semmit, hanem elkezdte az összes könyveket összeszedni, magas oszlopba rakta, s behordta őket a kirakatból.

Nem várhatta végig, mit csinál, mert máris csengettek az első órához, ment hát az iskolába, de a tízpercben lélekszakadva rohant ki a kapun az antikváriushoz. Akkor már teljesen üres volt a kirakat, s tollseprővel kényelmesen sepergette a segéd a sok piszkot.

Ő csak éppen odapillantott, azzal megfordult s ugyanolyan gyorsan vágtatott vissza a kollégium udvarára.

Egész délelőtt nem bírt figyelni, folyton azon járt az esze, hogy mi történik azokkal a könyvekkel, amiket a segéd behurcolt. Talán jött egy gazdag ember, meglátta a kirakatot, s azt mondta: ezt mind megveszem.

Elszorult a szíve, mintha meghalt volna egy testvére, vagy valaki, akit nagyon szeretett, s csak néhány nap múlva mert a kirakat felé menni. Álmélkodva látta, hogy tele van könyvekkel a kirakat, éspedig olyanokkal, amelyeket ő még sohasem látott. Később, éjjel, álmatlankodva kisütötte, hogy azok a könyvek nyakán maradtak a kis öreg Harmathynak, aki fűszerkereskedő és antikvárius volt (mióta megvette a Városi Nyomda ócska szemeteit), s azóta olyan mérgesen is szokott a boltja ajtajában ácsorogni, csak akkor lett nyájas, ha valaki bement hozzá vásárolni, s most újakat rakott ki, hogy hátha ezek inkább megtetszenének a jövő-menőknek. De rossz helyen volt a bolt, arra nem szokott senki sem menni, csak cselédlányok kannával a karjukon, meg egyik tanár, aki arrafelé ment haza.

Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszánt vágy, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba, s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy "kérem szépen, a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves lenni megnézni."

A segéd megkereste s meg is találta. Harminc krajcárt kért érte, s ő ezen nagyon elbámult, mert el volt készülve a legrosszabbra, egy egész forintra is. Annál több pénze tudniillik nem volt.

Úgy futott el a könyvvel, mint a kiskutya, ha jó falatot vetnek neki. A csontot ott rágja az asztal alatt, de ha valami igen jót kap, akkor elfut, mert attól fél, hogy észreveszik a tévedést, s visszakéri a gazda...

Hát ez a könyv nem az volt, aminek ő gondolta, nem a Csokonai versei voltak benne, hanem valami fecsegés az életéről.

Az első oldalon, ahogy olvasni kezdte, mindjárt olyat olvasott, amiből egy szót sem értett: "A physiologia által ma már igazsággá emelt ama sejtésnek, miszerint a léleknek minéműségei s ereje épp úgy által mennek a származással együtt a gyermekekbe, mint a testéi, a szellemi öröklésnek érdekes példája Csokonai Vitéz Mihály."

Ezt sokszor kezdte, próbálta olvasni, de nem értette.

Így volt aztán az egész könyvvel, úgyhogy lassacskán nem is tartotta sürgősnek az elolvasását, de azért nagyon boldog volt, hogy megvette, s hogy megvan, sokszor megnézte a címlapját, amelyre fent a felső jobb sarkán ráírta erélyesen a nevét, hogy: "Nyilas Mihály 1892." Lent a lap alsó felén kék festékkel volt oda nyomva egy cifra bélyeg, hogy "Spitz Ödön jogász." Ezt könyörtelenül tintával keresztülhúzta.

Rendkívüli és kimondhatatlan gyönyöröket élvezett, hogy neki van egy saját vásárlású, igazi, vastag könyve, amire ráírta a nevét.

Most már egyéb is volt a fiókban. Egyik osztálytársától megvett egy füzetet öt krajcárért a Történelmi Arcképcsarnokból, aki biztosan otthonról lopta el, s úgy árulta tízpercben az osztályban, s megígérte, hogy többet is fog szerezni. Azt a fiút különben Kelemen Imrének hívták, s nagyon gyenge tanuló volt, az öt krajcáron rögtön vett két almát és egy zsemlyét, s azt megette az ő szeme láttára, így hamar végzett az öt pénzzel; ellenben ő nagyszerű örömöket érzett, hogy koronás királyok és üstökös hősök laknak a fiókjában, a boldog hideglelés is utolérte, ha csak a sarkát megpillantotta a füzetnek, s különben elhatározta, hogy le fogja valamennyit rajzolni, s e célra már vett is öt darab rajzlapot.

De a legújabb s legfőbb kincse ezen valamennyin túltett.

Ott, ahol tavaly lakott, a Nagymester utcai tanító bácsinál, a kamrában talált egy pergament kötésű könyvet, amelyet a gyerekek labdának használtak. Ezt a könyvet, abban a pillanatban, ahogy meglátta, rögtön elhatározta, hogy el fogja sajátítani. Nem is a könyvet, mert ahogy belenézett, látta, hogy valami latin, s a latinból elég volt neki az, amit az iskolában nem tudott, hanem a fedele! A fedelét kívánta meg rettenetesen. Második, harmadik vasárnap is elment a bácsiékhoz, s egy óvatlan pillanatban győzött a szenvedély, kiszakította nem kis munkával a könyvet a fedeléből, a könyvet otthagyta a kamrában, de a fedelét bedugta a kabátja alá.

Jóformán búcsúzás nélkül menekült a kollégiumba. Ott sem mutatta meg senkinek a világért sem, de se aludni, se tanulni nem tudott, míg csak ötven ív papírt nem vett, s elment a Darabos utcába a könyvkötőhöz, aki ott lakik a Csokonai szülőháza mellett, s teleköttette a pompás fedelet fehér papírral.

Hogy becézte aztán ezt a sárgás, finom bőrkönyvecskét! A könyökével tisztítgatta, mert sok volt még rajta a plezúr s a föld, labdakorából... Ebbe a könyvbe mindent bele akart írni. Még nem is tudta, hogy mit kellene, de tele volt izgalommal s izgatottsággal, csak a gondolatára is, hogy ezt ő mind teleírja. A gyomra mindig idegesen remegett, a belei, valami belső láztól, ha erre a könyvre nézett, ebbe ő valami olyan szépeket akart írni, amilyent még senki soha... ő nem tudja, hogy mit, de nagyon szépet... Mindjárt az elejére beírta a nevét, úgy csinálta meg ezt az első oldalt, ahogy a könyvek címlapja szokott lenni. Címül ezt az egyszerű szót választotta: Jegyzetek. Ebbe senki sem köthet bele. Középre megint a nevét, szépen, nagy s erélyes, megrángatott betűkkel: Nyilas Mihály. Alul odaírta hogy: Debrecen, s ez alá az évszámot: 1892.

De aztán napok teltek, s nem írt bele semmit.

Félt is írni, mert hátha valaki belenéz s elolvassa, megkritizálja... esetleg följelenti érte... esetleg ellopja... esetleg kineveti... Máris nem volt megelégedve még ő maga sem... nem szépen sikerült a címlap... Ahhoz képest szép, hogy ő csak második gimnazista; de ő valami olyan szépet szeretett volna, amilyen szépet csak álmodni lehet... Azt látta, hogy a betűi nem lettek szebbek, mint amilyet az iskolai füzetekbe ír; pedig ő azt gondolta, hogy ebbe a könyvbe százszor szebbet fog tudni írni... Azt hitte, hogy ebbe a könyvbe olyan betűket ír, hogy aki meglátja, felkiált: ejnye!...

Nem lett szép, csúnya lett, inkább csúnyább, mint az iskolai írása, mert ott muszáj gondosan írni, de itt merészen akart írni, s csak olyan gyerekes firka sikerült... Kínt okozott neki ez a címlap, nagy csalódást okozott, a saját erejéből, a képességeiből kellett kiábrándulnia... s mégis a kín mindig örömmel vegyült, valami nagy, nagy feladatot látott ebben a könyvben, amit meg kell, amit meg fog oldani... egy megostromlandó vár volt ez, ami a legfőbb dicsőséget szerzi meg, ha sikerül...

A Böszörményi megmozdult, erre ő lángvörös lett s odanézett.

Nem, nem figyelt ide, erre megnyugodott.

Mindjárt utána az jutott eszébe, ugyan miért maradt itt ez a Böszörményi, a többiek lent vannak a kollégium hátsó udvarán labdázni, vagy kimentek a Nagyerdőre, a homokdombra. Ijedten gondolt rá, hogy vajon nem az ő festékjére spekulál-e megint... Tegnap vett ötért egy nagyon finom kármint Pongrácnál, talán már észrevette, s most el fogja kérni kölcsön, aztán kimázolja az egészet, mint a múltkor, s nem adja meg soha.

Gyorsan el akart iszkolni a latin könyvvel a füvészkertbe, de ahogy a fiókot becsapta, Böszörményi megszólalt:

- Te!

Ijedten nézett a pajtására, annak semmi jót nem ígért az arca, már biztos, hogy festéket akar.

- Mongyad csak, van festéked? - kérdezte Böszörményi.

Annyira várta ezt a szót, hogy már nem is volt meglepetés.

- Milyen? - szepegte ijedten.

- Szépia.

- Szépia nincs.

Egy kis szünet támadt, s ő már kezdett fellélegezni, hogy ennek csak szépia kell, s más nem.

- Hát kárminod van?

- Kármin?

- Igen.

- Van - mondta csendesen, s pislogott hozzá. Már vége a kárminnak, mert az nagyon olvad.

- Igazán? Van? Hisz az naccerű! - kiabálta Böszörményi.

Mindjárt fel is ugrott az ágyáról, s megállott az asztal előtt.

A kicsike Nyilas Mihály, aki olyan kicsi volt az osztályban, hogy mikor a tornában felállottak, hátulról a harmadik volt nagyság szerint, minden további felesleges cigánykodást megelőzendő, belenyúlt a fiókja hátuljába, s elkezdte szó nélkül kikotorni a festéket, mert azt úgy eldugta, hogy azt rajta kívül senki meg nem találta volna, egész külön a többitől, úgyhogy egész karral kellett belenyúlni a fiókba, egész hátra, a bal sarokba.

Kivette a kármint, s letette az asztalra.

- Naccerű - mondta újra Böszörményi, ránézett a kárminra, jól megnézte, hunyorítva nézte, akkor kinyújtotta kezét, körömmel felcsípte, a tenyerébe vette, feldobta a levegőbe magasan, s másik kézzel elkapta, s még egyszer azt mondta: - Naccerű!

A kis Nyilas Mihály csak nézett a repülő kármin után, ő sohasem merte azt feldobni, mert félt volna, hogy esetleg leesik, eltörik, esetleg nagyon megszorítaná, s az ujjához ragadna, esetleg... sok mindentől félt volna, de legjobban attól iszonyodott, hogy egy festéket labdának használjanak...

- Hol vetted? - kérdezte rém komolyan Böszörményi.

- Pongrácnál.

- Háromért?

Ez a legnagyobb sértés volt, mert háromért is lehet venni kármint, de az egész lapos és száraz, s a vak is messziről megismeri, hogy az csak olyan háromért van, de ez olyan finom, zsíros tapintású volt, víz se kell rá, máris olvad, odaragad az ember ujjához, igen pompás kis kövér festék. Böszörményi a legnagyobb szamár az osztályban, nagyon tud verekedni, úgyhogy nem érdemes vele... Még a festéket se ismeri.

- Ötér - mondta hát egyszerűen.

Böszörményi kinyitotta a szemét, s szinte beledugta a festéket, úgy nézte.

- Jó! Jó festék - mondta, s kicsit el is pirult. - Majd veszek én is. Most várok hazulról pízt.

Evvel letette a festéket arra a helyre, ahonnan felvette. A kicsi már örült, hogy addig visszatartja a festési szenvedélyét, míg hazulról píz jön.

De Böszörményit izgatta a dolog.

- Baráték, ha én eccer pízt kapok hazulról - mondta fennhéjázva -, akkor én veszek hat darab festéket. Nem is hatot, tízet. Ötven krajcár árát. Isten bizony!

A kicsi egy kicsit elszégyellte magát, hogy ő csak egyet vett, s hogy ő nem dicsekedhetik avval, hogy majd kap otthonról pénzt. Pedig ennek a Böszörményinek se igen gazdagok a szülei, azt már hallotta; mégis egyszer ő maga is látta, mikor öt koronát hozott neki a postás; hogy másodszor mennyit kapott, azt nem tudja, nagyon szerette volna megkérdezni, de restellte, mert még azt hinnék, hogy kíváncsi rá.

Néztek hát egymásra szótalan. Akkor Böszörményi felvette a festéket újra az asztalról. Nemcsak úgy egyszerűen vette föl, hogy odanyúlt volna s felveszi, hanem előbb fölibe hajolt, s bal szemmel nézte, akkor a bal szemét behunyta, s a jobb szemmel nézte. Úgy nézte, mintha valami piszkot látna benne, szemetet vagy kavicsot vagy szőrszálat, vagy mintha a festék vegyi összetétele nem tetszenék neki. Akkor óvatosan a markába vette, s meggörbített térdekkel az ablakig ment vele, olyanformán, mintha a festék egy kis madár volna, amire nagyon vigyázni kell, hogy ki ne repüljön.

A kicsi utána pillantott, csakugyan ő is olyanforma rémülettel a nyitott ablak felé, mintha ettől kellene félni éppen, de Böszörményi csak nézte a festéket, s az nem repült el.

Az ablakon besütött a délutáni nap, s bejött a prepák hegedűcincogása. A tanítóképezdészek ott laktak az alattuk levő emeleten, s mindennap olyan rettenetesen nyikorogtak a hegedűikkel, hogy a kisdiák egész életére megutálta a hegedűszót. Most pláne nagyon sértette a fülét a nyivákolás, hogy még a festékje is kockán volt. Még mindig nem tudta biztosan, elveszi-e hát Böszörményi vagy nem, attól különösen rettegett, hogy az ablak nyitva volt.

- Nem rossz festék - fordult vissza Böszörményi az ablaktól. Jöttében feldobta újra a plafonig jobb kézzel, s megint a ballal kapta el.

A kicsi szerette volna azt mondani, hogy ne dobáld, de nem szólt, mert nem szeretett verekedni, pláne nála erősebbel. Különben is Böszörményi sértetlenül tette le az asztalra a festéket.

- Hol vannak ezek a betyárok? - kérdezte Böszörményi.

A kicsi elkezdett reménykedni.

- Lementek labdázni a hátulsó udvarra - mondta szolgálatkészen, hogy talán eltereli a figyelmét a festésről.

- Labdázni?

- Igen.

- Mit?

- Longamétát.

- Longamétát? - szólt Böszörményi szórakozottan, mérlegelve a dolgot.

- Azt.

- Hm. Longamétát?... az jó... mer ahho sok kell...

- Sokan lesznek - ajánlkozott a kicsi -, mondta Sándor Mihály.

Böszörményi azt felelte:

- Te mér nem mentél?

A kicsi elpirult, őt nem szokták híni, mert nemigen ügyes a labdakapásban, hogy súlyosabb kifejezést ne használjunk.

- Én megyek a füvészkertbe tanulni.

- Úgy - szólt Böszörményi, aki úgy látszik, már csak éppen ennyit akart tudni -, én meg festeni fogok.

A kicsi elhallgatott, tudomásul vette, nem szólt rá semmit. Megvolt ugyan a véleménye Böszörményi festéséről, aki inkább ezt választja, mint a longamétát... Mert nem kell ám azt gondolni, hogy ez a Böszörményi valami Munkácsy volt, mert ennek a festése voltaképpen egyszerű festékpocsékolásból állott. Borzasztóan tetszett neki, hogy egy rakás tuscsészét telekeverjen különböző színű festékkel, már ez maga kielégítette, valami vandál gyönyörűséget adott ennek a kisfiúnak, hogy a szilárd kis gomb alakú festékeket vízzé hígítsa. Már a rajzolás nem is volt olyan fontos, mert nem festett, hanem rajzolt az ecset hegyével, mint a ceruzával. Virágot, ahogy az elemisták szokták, cserépben, meg zsidóorrot, jó nagy kampós orrokat, de ez mind hamar összefolyt, akkor egy-kettőre telepaccolta a fehér papírt, ez igen, ez hasonlított az előbbi művelethez: fehér lapokat elrondítani. A rontás démona motoszkált az idegeiben, s természetesen csak akkor volt elemében, ha sem a festék, sem a papír nem a sajátja volt.

A kicsi kétségbeesetten le is mondott a festékjéről, hóna alá szorította a latin nyelvtanát, s fejébe készült nyomni a kis kalapját.

Még ez a kalap megállította egy pillanatra, mielőtt feltette volna a fejére, reménytelenül nézte meg. Ez a kalap nagy seb volt a lelkén, nem szerette, mert hátul sörte volt hozzácsirizelve dísznek, olyan fehér disznósörte, a vége fekete minden szálnak, szétterítve, mint egy kis legyező. Ez nem neki való kalap volt, ez egy olyan verekedőshöz való lett volna, aki hátracsapja a feje búbján, s akárkinek a szemébe néz, azzal a kihívó, hetyke pillantással, hogy: no, testvér, kell egy pofon?... De ő olyan szélesebb karimájú barna kalapot szeretett volna, felhajló szélű komoly kis kalapot, amit jól lehúzhat a szemére, s mehet magának alatta, gondolkodva, ahogy éppen jólesik. Ma különösen égette az arcát ez a szemtelen kalap. A színe sem tetszett neki, zöld volt, s a szalag helyett vékony zsinór volt rajta, két szál, s a vége porcelánkörmöcskékbe belecsinálva. Már ezeket a körmöket ugyan ügyesen letépte róla, megpróbálta a sörtét is lefeszegetni, hátha anélkül formásabb lenne, de ahogy alánézett, rémülten látta, hogy ha leveszi, nagy enyvfolt marad a kalap oldalán, attól megijedt, hogy akkor még sokkal csúfabb lesz. Most pedig azt nézte meg, mint mindig, ahányszor föltette, hogy vajon a sörte nagyon lekonyul-e amiatt, hogy úgy lefeszegette...

Végre mégiscsak a fejébe nyomta a kis kalapot, akkor Böszörményi utána szólt:

- Nyilas!

Ő visszafordult.

- Hát itt hagyod?

Bámészan nézett rá.

- Hisz akkor szüret! - kiáltott fel Böszörményi, s felcsípte a festéket.

A kisdiák csámborogva ment ki az ajtón, s egy új motoszka került a lelkébe: nem kellett volna otthagyni!

A tornác nagy, tágas, nyílt folyosó volt, vörös téglával volt kirakva a talp alatt, olyan bíborvörös téglával, amilyen sehol másutt nincsen, csak Debrecenben, náluk otthon egészen sárga téglák, betegesen sápadt téglák vannak, ő mindig gyönyörködve, szinte csodálkozva nézett a folyosó tégláira, mitől ilyen vörösek, olyan sok a vérük? Nem is mert rajtuk nagyon tapodni, nagyon ragadtak a talpra, s még tíz lépés múlva is festett a cipőtalpa, ha már le is ment róla.

Lenézett az udvarra, mert ezt sohasem mulasztotta el, hogy egy pillantást ne vessen a magasból a szédítő mélységbe.

Az udvar közepén ott állott lent a kút, magányosan, törpe fák alatt. Ezen a délutánon iskolai szünet volt, s alig lézengett egy-két diák itt-ott. A kút sárgaréz kereke idáig csillogott, s a hosszú sárgaréz cső is, amely a másik oldalon kinyúlik a kútból. Az a hosszú cső mindig izgatta a fantáziáját, olyan volt ez, mint egy hanyatt fekvő anyabárány; vagy egy tucat csöcs van rajta, s ha a vizet húzzák, s valaki a cső nyílt végét befogja tenyérrel, akkor ezeken a likakon magasra szökik a víz. A kisdiákok ráborulnak, s ezeken át szopják a vasas ízű kutat.

Le kellett volna tagadni a festéket. Senki sem tudott róla, hogy vett új festéket, s még ha tudták volna is, olyan jól eldugta, hogy senki se találta volna meg, s még ha megtalálta volna is, nem szabad úgyse belenyúlni a más fiókjába, de ha belenyúl s elfesti, akkor a szobafőnök biztosan megvéteti vele... De így, hogy ő odaadta, most már mindegy...

Balra fordult el a vén kollégiumon, s a sötét falépcsőkön ugráncsolt lefelé, úgy ugrált éppen, mint a veréb egyik ágról a másikra. Közben évődött magában, s nagyon nyugtalan volt. Az első emeleten a prepák énekterme előtt megállott, s a kulcslyuk felé bámult, nagyon szeretett volna benézni. Énekóra volt, s pár pillanatig megleste a furcsa éneket, ami bentről kiszűrődött. Kínosan skáláztak odabent, de ő nem tudta, mi az, csak leskelődött egy kicsit, mint az őzike, ha idegen neszt hall, kinyújtott nyakkal, aztán odább ugrált.

Mikor leért a földszintre, uszgyé, úgy kiszaladt a szabadba, mint ha a madár a kalitkából szabadul.

Még csak egy hónapja lakik a kollégiumban, mert tavaly egy családnál volt kosztkvártélyba adva, de az idén megkapta az ingyenes tápintézetet, a tandíjmentesség már tavaly is megvolt, s bejött a nagy, sötét épületbe lakni, mintha a szabadból befogták volna.

Különben ő rendkívül büszke volt erre a kollégiumra. Az öccsét már Patakra vitték, s őt is az a veszedelem fenyegette, hogy jövőre odaviszik a szülei, mert az közelebb van hozzájuk. De ő már tele volt itatva a debreceni kevélységgel, s meg volt győződve, hogy ilyen kollégium nincsen több a világon. Fölpillantott a rengeteg magas épületre, amelynek az oszlopfői felett furcsa duzzadt fejek voltak kőből kifaragva. Ezek a fejek is benne éltek a lelkében, borotvált arcuk duzzadtságával, szakálluk görög kondorodásával. Alattuk a vak hajlásban ott volt a kofa gyékénysátra. Odapillantott a hasított hátú apró veknyikre, a pici, négyes szarvú császárzsemlyékre, a fakó almákra, de nem is gondolt semmit, sohasem szokott ő itt vásárolni, még negyvenöt krajcárt szorongatott a kis kattanós zárú bugyellárisában, s fogalma sem volt róla, hogy fizeti ki egy hét múlva Csigainénak a hatvan krajcárt. Ha ez eszébe jutott, csaknem meghalt a félelemtől.

A kert mellett bodászva ment el, minden vaspálcáját megérintette egy ujjal, s bepillantott a Nagytemplom óriás épülettömegére. A könyvet nem kellett volna beköttetnie, amiatt nincsen most pénze. De akkor azt gondolta magában, hogy ha azt a könyvet meg nem csináltatja, akkor nem érdemes tovább élni, nem lehet tanulni, nem érdemes semmit. Olyan kimondhatatlan láz vett erőt rajta, hogy nem bírt magán uralkodni. Azt semmiség megtenni, hogy az ember egy hónapig mindennap elmenjen a két kofa előtt, s soha egyetlen szem almát vagy szilvát vagy egy falat dinnyét ne egyen, se zsemlyét vagy kiflit vagy törökmézet; de hogy a maga Csittvári Krónikáját meg ne csináltassa... az lehetetlen... Bezzeg most már, hogy közeledik Csigainé a vasalt ruhával, most nem tudja, mit tegyen...

Bement a füvészkertbe, az ott van mindjárt a kollégium mellett. Nem szép ez a füvészkert, sosem szerette. Ritkán is jön ide, mert zavarja, hogy minden növény mellé táblácska van szúrva. Szeretné ugyan tudni ezeknek a növényeknek a nevét, de mind latin név, s egy év alatt egyet sem tanult meg belőlük.

Próbált latint tanulni, de folyton Csigainé volt az eszében, a kis, csöndes, szelíd mosónő, aki olyan nesztelen és szótlan mosollyal jön a fehérre mosott ruhákkal, s nem bírt a rendhagyó igékkel semmire menni.

Hosszú, fekete teológusok járkáltak hosszú léptekkel, azok is tanultak, ilyen kis diák, pláne másodikos, nem volt egy sem a kertben. Azok labdáztak a hátsó udvarban; ő nagyon szerencsétlennek érezte magát, hogy neki itt kell lenni egyedül. Csupa bánattal volt tele, nem bírt figyelni a latinra. Böszörményi nem tanul, hanem az ő festékjét pusztítja... ezt a sebet, a tövist sem lehet feledni; Gimesi is hűtelen, az egyetlen jó társa, aki a Péterfia utcában lakik, egészen kint az erdő felé, egy olyan furcsa lakásban, amilyen nincs több a világon. A nagyanyjával lakik egy kapubolt felett, egy olyan pici szobában, hogy csoda. Csak ők tudnak ott lakni, mert másnak alacsony volna, de Gimesi még kisfiú, még valamicskével őnála is kisebb s vékonyabb, de nagyon vakmerő, a fejével szokott verekedni, csak úgy fejjel, mint a faltörő kos, nekimegy akárkinek, s hasba döfi a fiúkat, még a legnagyobbak is elfutnak előle. Ez a Gimesi a nevét úgy írja Ghimessy, de csak úgy mondják Gimesi, ez úgy benne van a lelkében, egy pillanatig sem tud anélkül lenni, hogy ha nem gondol is rá tisztán, de ne érezze őt, a szeretetet. Bele-belenézett a könyvbe, s mereven magolta a következő sorokat:

A többi alakok rendesen alakulnak az egyes időalakokból, így a) a Praes. tőalaktól: Ind. impf, ferèbam stb., pass. ferèbar stb., fut. I. feram, ferès stb., pass. ferar, feraris stb., Coni. praes. feram, feras stb., pass. ferar, feraris stb. Gerundium G. ferendi stb. Gerundivum: ferendus, a, um; b) Perf. tőalaktól: Ind. perf. tuli, tulisti stb., plqpf. tuleram stb., fut. II. tulero stb. Coni. perf. tulerim stb., plqpf. tulissem stb. Inf. perf. tulisse; c) a Sup. tőalaktól: Pass. Ind. perf. praes. latus, a, um, sum stb., plqpf. latus, a, um eram stb...

Szerette volna megtanulni, de nem lehetett. Tele volt a szíve, a feje, valami nagy fájdalommal. A szüleire gondolt, s a szemébe könny jött, mert tőlük nem kérhet pénzt, mert nekik nincs, mert ha eszébe jut, hogy ő itt a konviktusban húst eszik és jó falatokat, otthon pedig hitvány krumplilevest esznek, nagyon szégyelli magát, s most míg a latin coniugatiót hajtogatja gépiesen, folyton ég az arca a szégyentől, hogy azt a könyvet beköttette. Otthon az édesanyja biztosan jól tudja, hogy neki elsején ki kell fizetni Csigainénak hatvan krajcárt, de meg van nyugodva, hogy még kell lenni őnála egy forintnak, vagy többnek is, mert nem tud arról, hogy a Csokonait harmincért vette, és a Történelmi Arcképcsarnokért öt krajcárt adott, s a könyv papírja benne van tizenöt krajcárban, a kötés pedig húszban, festék és rajzpapír tizenhárom, ez nyolcvanhárom krajcár; ha ezt nem vette volna, akkor megvolna, akkor Csigainénak kifizethetné a hatvanat, s még maradna az a negyvenöt, ami megvan a ládában, s még maradt volna almára is huszonhárom krajcár, vagy akármire.

Csak a Csokonait ne vette volna... Vagy a köttetést... De a Csokonai-könyv olyan vastag könyv, s neki még soha nem volt igazi könyve, csak amit tavaly kapott az elsőben, vizsgán, az Ezeregyéj jutalomkönyv, de azt otthon hagyta, ezért is nagyon sokat retteg, hogy az öccsei nem szakítják-e el, s nem piszkítják-e be, mert otthon nem lehet úgy vigyázni semmire, mert a második öccse, Béla, egész könnyen ki tudja húzni a komót fiókját, s onnan kiveszi a könyvet, az megígéri, hogy csak szépen játszik vele, de biztos, hogy mire hazamegy a vakációban, már egészen piszkos lesz, a szép képeket ki fogják szakítani, mert a negyedik öccse, az még egészen pici, az nem tud olvasni semmit, csak eltépni. Vagy tán meg se lesz, mert a szomszédban lakik Kocsis Jóska, az mindent lop, az lopta el nagybátyjának a szerszámját is, mikor a nyáron otthon volt a nagybátyja, akinek egy susztersághoz való olyan ügyes kis szerszámját ellopta az a Kocsis Jóska, s amikor megismerték nála, annak az apja, az öreg Kocsis szomszéd azt mondta, hogy "nem azé a madár, aki elereszti, hanem aki megfogja".

Ott ült a fűben, mindjárt az út mellett. A lába a kavicson volt, de a füves szegély kicsit magasabb volt, s arra ült le, mert elfáradt a sok járkálásban.

De már odaadná azt a bekötött könyvet, pedig istenem, az mindennél becsesebb, mert a Csokonai, ha elolvassa, akkor már nem kell annyira tovább az embernek, meg nehéz is olvasni, néhol nagyon szép, mikor azt írja a könyv, hogy Csokonai mindig álmos volt, s a tanára megengedte neki, hogy reggel ne menjen a reggeli órára... Igaz, a könyv írója ezért megsérti a tanárt, aki ezt megengedte Csokonainak, de Misi nem érez együtt ebben a dologban evvel az íróval. Egy ilyen tanárt ő is nagyon szeretne, nem azért, hogy reggeli első órára ne kelljen menni, mert most nem kell hat órakor senkinek iskolában lenni, csak nyolckor, hál' istennek, de azért most is sok minden van, amit egy jó tanár elengedhetne az embernek, például a rendhagyó igéket, vagy legalább a supinum tőalakot; éppen azt kellene most tanulnia, de nem képes figyelni rá, s az órán sem értette... Igaz, hogy az órán is folyton Csigainén járt az esze, hogy miből fizeti ki a hatvan krajcárt, de nem is értett egy szót sem a tanár úr magyarázatából, valamit nem hallott biztosan, lehet, hogy akkor nem hallotta, mikor a könyvre gondolt, hogy abba bele fogja írni A szívet, mert elhatározta, hogy mindennek le fogja írni a tartalmát, amit csak olvas, és most legszebb volt A szív, s már végig is gondolta magában, hogy mi volt annak a tartalma, A kis dobos... Nem, nem az tetszett neki legjobban, hanem az, mikor az a kis fiú (a nevére sem emlékszik), de Turinban élt, Olaszországban, egy szegény embernek egy kisfia, aki éjjel, mikor az apja lefeküdt, felkelt, és helyette tovább írta a címszalagokat, s az apa reggel így szólt: "Fiam, lásd, apád még nem olyan gyenge legény, mint gondolnád. Az éjjel is százötven darabbal írtam többet, mint rendesen." A fiú ezt hallva, nagyon megörült, és magát még jobban biztatta a munkára, hogy apjának örömet szerezhessen, ezután minden éjjel felkelt és dolgozott. Az apa semmit sem vett észre, csak egyszer így szólt: "Csodálatos, hogy egy idő óta mennyi petróleum fogy el." A fiú már meg akarta vallani tettét, de ekkor apja elhallgatott, és ő nem szólt semmit. Hónap végén az apa örömmel ment haza, sőt vásárfiát is hozott, így szólította meg fiát: "Látod fiam, én mennyit küzdök, mennyit dolgozok, hogy téged és testvéreidet felnevelhesselek. Csak te tanulj szorgalmasan, hiszen tudod, mennyi szükségünk van a segítségre..." A fiú könnyezett, és még jobban felbiztatta magát a munkára. De ennek az éjszakázásnak megvolt a káros következménye, ugyanis a fiú sohasem tudta magát jól kialudni, ezért álmos volt, egész nap ásítozott, rosszkedvű volt, sőt egy este életében először, elaludt a tanulás mellett, az apa felköltötte. Ezután ez igen sokszor ismétlődött, sőt később mindennapivá lett. Az apa gyanúsan nézte fiát, nem tudta elgondolni, hogy mi baja lehet, sokszor megintette, és haragjával fenyegette. A fiú sokszor, de sokszor feltette magában, hogy azon az éjjelen nem kél fel, de a megszokott órában úgy érezte, hogy bűnt tesz, ha fel nem kél...

Nem tudta tovább elviselni e gondolatban végig elmondott mesét, a szemébe könny gyűlt, s egyszerre heves zokogásban fakadt ki.

Bezzeg ő rossz, haszontalan, könnyelmű fiú. Aki ahelyett, hogy segítségére volna a szüleinek (pedig jól tudja, hogy az ő apja százszor nehezebben keresi a kenyerét, mert nehéz fejszét kell forgatnia reggeltől estig, s óriási fákat faragnia, hogy a családjának a mindennapi kenyeret megkeresse, nemcsak lúdtollal, amely a meleg szobában vagy a hűvösön perceg a papíron), mégis gonosz hiúságának s vágyainak a kedvéért elpazarolta azt a pénzt, ami rá volt bízva. Harmincöt krajcárt adni egy üres könyvért, amiben csak tiszta papír van, mikor öt krajcár ára papírra ugyanannyit lehetett volna írni... S nem is kellett volna egyszerre még öt krajcár árát sem venni, csak egy krajcárért három ívet, azt sem győzte volna teleírni egész diligencia alatt...

Nagy fájdalom szorította a szívét, de félt, hogy meglátják, s kíváncsiskodni fognak, mért sír, esetleg megróják, esetleg kinevetik, esetleg feljelentik, s még meg is büntetik, ha kisül, azért felállott, s elment a füvészkert hátuljába, és ott a nagy bokrok alatt elbújva akart tovább sírni. De már a mozgástól elvesztette a síró kedvét, csak szomorú volt, s elhatározta magában, hogy legalább nagy szorgalommal teszi jóvá, amit vétkezett, s abba a könyvbe le fogja fordítani az összes mesét, ami a nyelvtan hátuljában van... Egy másik szakaszt is fog nyitni a könyvben, abban eredeti fogalmazványokat fog írni, ezt a szegény kis másoló történetét is, és minden könyvnek, amit olvas, ebben a részben fogja eredeti fogalmazványban a tartalmát elmondani. Aztán egy harmadik szakaszt is nyit a könyvben, s abban vegyes különféle jegyzeteket fog írni. Így legelőször a tanrendet, mert azt nem képes megtartani, sohasem tudja, hogy holnap milyen órák lesznek... Azután ebben fel fogja írni azt, hogy mennyi pénze van, s mit vásárolt...

Ennél a pontnál hirtelen meghökkent, mert ha felírja, hogy mennyi pénzzel jött el hazulról, s azóta mit költött: fel kell írni a Csokonait és az Arcképcsarnokot, s a könyvet is, akkor akárki meglátja majd, milyen könnyelmű és haszontalan volt... Ezért erről lemondott, csak annyiban egyezett ki magával, hogy majd a jövőben: ha valahonnan, mondjuk pénzt kapna, majd arról fog elszámolni... Ha például otthonról küldene az édesapja, egy forintot például, azzal már sokkal jobban fog gazdálkodni, s azt csak olyanra fogja költeni, amit szabad lesz fölírni a könyvbe, mert tisztességes kiadás lesz: például mosóné, iskolai füzet, ceruza, festék, de csak annyi, ami éppen az iskolában valósággal szükséges, még azt is fel fogja írni, hogy mikor vett egy ceruzát, s az meddig tartott...

De most alattomosan az eszébe ötlött a festék, a kárminpiros, amit azóta Böszörményi talán már mindenestől el is használt.

Erre borzasztó ideges lett, s minden meggondolás nélkül elkezdett hazafelé szaladni. A könyvet becsukta ott, ahol az ujját benne tartotta, mert egész délután készenlétben volt, hogy bármely pillanatban tanulhassa a leckét.

Szinte futva ment vissza ugyanazon az úton, ahol jött, most is a Csokonai-szobor felőli kapun akart bemenni, de siettében elfelejtette, hogy az már ilyenkor, késő délután, be van csukva. Szinte beleütődött a nagy vaskapuba, meg kellett fordulnia vissza, s a másik kapun menni be. Körül kellett kerülnie az egész épületet, pedig nem szeretett ilyen hosszú úton menni, mert minél hosszabb az út, annál jobban ki van téve az ember annak, hogy valakivel találkozik, ismerőssel, vagy osztálytárssal, aki megbámulja, esetleg szól hozzá valamit, vagy a tanárral, aki végignézi, esetleg azt mondja: "Mit futkározol itt hiába!" Vagy nagydiákkal, aki utána kiált: "Hé, dárdás, gyere csak, szaladj, hozzál két cigárót, itt egy hatos, de el ne veszítsd!" Ez pedig a legrettenetesebb, mert a nagydiák rendesen szokott az ilyen kisdiáknak a szolgálataiért valamit adni, vagy egy krajcárt cukorra, vagy valamit... vagy pláne egy barackot: ő elájul a rettegéstől, hogy ezek közül valamelyiket megkapja. Ha mégis úgy kerül, hogy el kell mennie valakinek, akkor amint átadja, s a pénzt visszaszámolja, már szalad is, de olyan ész nélkül, hogy a nagydiáknak ideje se legyen még annyit se mondani, hogy jól van.

De most az egyszer szerencsésen evezett végig a sok Scylla és Charybdis között, amik fenyegethették. Csak a levéltár előtt kellett a falhoz lapulnia. Az öreg levéltáros professzor jött ki a vasajtón, s a kulccsal kétszer ráfordította a zárat.

A zár hangosan csikorgott, az öreg professzor eltávozott az ajtótól, de amint a folyosó sarkáig ért, gyorsan megfordult, visszament, megrázta az ajtót erősen, kipróbálta, hogy nem hagyta-e nyitva. Mikor látta, hogy semmi rázásra és döngetésre nem nyílik ki, akkor megnyugodott, s szórakozott lépéseivel továbbment, s nemsokára eltűnt a lépcsőn.

Ezt már jól ismerte Misi, tudta, minden diák mesélte, hogy az öreg az első emeletről is visszafordul, s újra megnézi, hogy jól zárta-e be az ajtót, akkor lemegy, s mikor a kapun ki akar lépni az udvarról, akkor megint megijed, s visszafordul, és újra felmászik a második emeletre, hogy megbizonyosodjék felőle, vajon nem hagyta-e nyitva. Hallotta ezt sokszor az öreg tanárról, de még maga szemével nem látta. Most aztán elfeledkezett festékről, mindenről, s kimondhatatlan rettegéssel ott maradt a sötét folyosón, hogy kitapasztalja, igaz-e?

A lépcső tetejéről utána nézett az öreg tanárnak, s a vér megállott a testében, mikor meglátta, hogy az az első emeleti fordulónál, ahol le kell már menni a földszint felé, pontosan az első lépcsőről, ahogy lelépett, hopp, egy ideges kézmozdulattal visszafordult, s egyenesen felfelé indult, vissza a második emeletre.

Misi úgy meg volt rémülve, szinte fává lett, a lábát alig bírta megmozdítani, mintha most kísértet támadt volna fel valósággal a szeme előtt. De amint megmozdulni érezte a testét, uccu, el is szaladt, mint a nyúl. Mire a professzor feljött a lépcsőn, akkorra ő már régen kint volt a sötét folyosóból; isten őrizzen, hogy rajtakapta volna az öreg tanár, hogy utána leskelődik, esetleg azt hitte volna, hogy ő is csúfságból leste meg, mint a többi kisdiák, esetleg megismerte volna, s beadta volna az igazgatónak, aki úgy tud ordítani, mint az oroszlán, isten őrizzen, hogy valaki a szemébe kerüljön, az ő termük szemben van azzal, amelyikben az igazgató, más néven "a vín baka" tanít, s áthallatszik két bezárt ajtón át, hogyha üvölt, olyankor a kisdiákok elkezdenek nevetni, s a tanár is nevet, s kopogtatja az asztalt: "Ide figyeljetek!"

De nem bírt mégsem a szobába menni. Ott leskelődött a sötétedő folyosón, s óvatosan és megfigyelhetetlen módon leste az öreg professzort, aki valósággal feljött a földszintről másodszor is, s a kapu alól harmadszor is, megnézni a levéltár nagy vasajtaját, csakugyan bezárta-e.

Csak mikor már végképp nem lehetett arra számítani, hogy még egyszer vissza fog jönni, akkor ment be a coetusba.

Már mindenki otthon volt, s előkészítették a brúgót a vacsorához.

A szobafőnök cigarettázott, kihajolt az ablakon, s kifelé fújta a füstöt, a kis törpe Nagy úr az asztal mellett ült, és cigarettát töltött nagy szorgalommal. Ezek ketten nyolcadgimnazisták voltak. A többi öt gyerek, vele együtt, második osztályos.

Amint belépett a coetusba, egyszerre nagy kacagás tört ki.

Ijedten nézett rájuk.

Böszörményi már nem festett, hanem a brúgót, a barna diákkenyeret majszolta, s még jobban röhögött, mint a többi.

- Mi van a fejeden? - kiáltottak neki.

Ő rákvörös lett, s a fejéhez kapott, már eszébe jutott, hogy a hajába olajfaleveleket tűzdelt, egészen öntudatlanul, mikor a phaedrusi mesék lefordításáról gondolkodott, a fehér olajfa hosszú illatos leveleit úgy tűzögette a hajába, mint a latin költők fején szokott rajzolva lenni.

De nemcsak ezért vörösödött el, hanem mert eszébe jutott, hogy ottfelejtette a kalapját a kertben.

Letette a könyvet az asztalra, s visszaszaladt egy szó nélkül.

De akármilyen sebesen szaladt, mire odaért, a füvészkert nagy vasrácsos ajtaja már zárva volt, reszketve fogta az ajtó földig érő vaspálcáit, s kétségbeesett szorongással nézett be a kertbe. Szeméből sűrűn ömlött a könny, s ott állott sokáig. Feje fölött csüngött a fekete vas csengőhúzó, csak meg kellett volna rántani, s akkor kijött volna valaki, kinyitja a kaput, s ő bemehet megkeresni a kalapját, de nem merte megfogni a csengőt, még a kezét sem merte kinyújtani felé, s mikor meglátta, hogy valami kertészlegény az úton a kapu felé közeledik, rémülten visszahúzódott, hogy meg ne lássa, s meg ne találja kérdezni, hogy mit akar.

Soká állt a kollégium sarkánál, elbújt az emlékkertben az orgonabokrok megett, s addig sírdogált, míg csak meg nem hallotta a konviktusi csengőt.

Akkor a hátulsó lépcsőn felszaladt a coetusba, a fiúk már mindnyájan lementek a vacsorára, hamar kinyitotta az ajtót az ajtófélre felakasztott kulccsal, gyorsan előkereste szalmakalapját, azt a rosszat, amit már nem akart többet viselni, mert a múltkor, mikor a Nagyerdőn voltak, megázott, s kajla lett. A szemébe húzta és ész nékül szaladt le a lépcsőn, hogy még az étterembe bejusson.

Mire odaért, éppen felállottak, s imádkozni kezdett az esküdtfelügyelő, de az ajtó a nyárias meleg miatt nem volt bezárva, s neki sikerült becsúsznia. Kár is lett volna a vacsoráért, mert jó étel volt, olyan, amit ő nagyon szeretett: köleskása tejben, sok cukorral.

MÁSODIK FEJEZET

amelyben a kisdiák pakkot kap hazulról, s egyszerre nevezetes ember lesz,
megszokja, hogy a szemek ránézzenek, aztán nagy veszélybe kerül, és az
ösztön vakmerően ügyessé teszi; végre pompás kondíciót kap, s pénzt keres

Október közepén egy szomorú és borús pénteki napon, óraközben, mint mindennap, elszaladt a pedellushoz, s megnézte a kátrányszagú, vasrácsos fekete hirdetőtáblán az érkezett levelek lajstromát. Legnagyobb rémületére ott látta a nevét a többi közt. Ha a nevét kimondták, vagy leírva látta, mindig szívdobogást kapott.

Két krajcárt kellett fizetni a pedellusnak minden levélért, s előre kikészítette a markába, mikor bement a nagy pedellusi szobába.

Végignézték az összes leveleket, nem találták az övét.

- Hogy híják?

- Nyilas Mihály második gimnázium.

A csizmás kis pedellus a pipát a másik oldalra tolta a szájában, s még egyszer végignézte a leveleket.

- Óvasta odaki a nevit?

- Igen.

- Osztig Nyilas András?

- Nem András: Nyilas Mihály második gimnázium, bé.

- Az a, 'sz ipp a nincs.

Egyszer csak a homlokához kap, s még a kalapot is feltolja rajta, a kis karimás kerek kalapot, amilyet a debreceni cívisek viselnek:

- Nízzík csak! Iszen magának nem levele van, hanem pakkja!

Pakkja! A kis Misinek a szívébe csapott egy újabb öröm ijedtsége. Pakkja! Az édesanyja pakkot küld! Egész elsápadt bele, aztán újra elpirult. Odahaza megmondta az édesanyja, hogy "Fiam, csomagot ne várj, mert én nem tudok olyan finomságokat küldeni, mint a többi gyerekeknek a szülei, hát inkább nem küldök, minek lássák azt mások, hogy milyen szegények vagyunk, édes kis fiam."

Aláírta az ívet, hogy átvette a szállítólevelet, s odaadta a két krajcárt.

- Öt píz - mondta foghegyről a pedellus.

De ő olyan izgatott volt, hogy nem figyelt rá.

- Hajja? Öt píz!

Csak az újabb kiáltásra figyelt, hogy ez neki szól.

Erre olyan zavarba jött, hogy elkezdett minden zsebében kutatni, s végre is szerencsésen kifordította az összes pénzét a földre, úgy kellett asztal alá bujkálni érte, majd elsüllyedt a szégyentől. Kint csengettek, erre még jobban sietett, s újra kipotyogtatta a markából a harminchat krajcárt; már csak annyija volt, pedig elsején nem fizette ki Csigainét sem.

Az órán már bent volt a latintanár, Gyéres tanár úr, de még a katedrán volt, s az osztálykönyvbe írta be a tananyagot.

Gyorsan a helyére ült.

- Hun voltál? - súgta a fülébe Gimesi, aki belül ült.

- Pakkot kaptam.

- Pakkot?!

Misi érezte, hogy Gimesi irigykedve néz rá, s boldogan mosolygott.

A tanár úr felállott a pódiumon, s körülnézett az osztályán.

Ez egy feszült s kínos pillanat volt, mert most nézte ki, hogy kit szólítson fel feleletre. Igyekezett tehát mindenki olyan közönyös és fel nem tűnő lenni, hogy valamiképp ki ne híja a figyelmét. A diákok úgy értenek a mimikrihez, mint semmiféle más moszat sem a természetben. Misi pláne a mindent tudó és semmire sem gondoló gyereket utánozta; isten ments, hogy meglássék rajta a pakk boldogsága, akkor a tanár szeme most mindjárt rácsapna, s jaj.

Valahol egy hátulsó padban szólított ki egy gyereket a tanár, s Misi fellélegzett, most már látta, hogy meg van mentve, mert a tanár szokása az volt, hogy rávetette magát az osztálynak egy-két tájékára, s az egyforma tudású tanulókat leckéztette ki. Hát most a jó tanulók megpihentek, most a gyengék fognak izzadni máma.

Ez a tanár fiatal ember volt, amint lejött a katedráról, illatszer szaga áradt utána, aztán le s föl járt a teremben, szórakozottan, a kezét mindig letette minden lépésnél egy-egy pad szélére, a keze nagyon erősen meg volt mosva, a körmei igen fényesek voltak. Misi drukkolt, ha közelében volt, mert sohasem volt biztosítva az ember, hogy meg nem szólítja azt, aki éppen a keze ügyében van. A kézelője mindig ragyogó fehér volt, s az aranygomb csillogott benne, mindig tarka selyem nyakkendője volt, egészen lazán kötve, de sohasem csokorra. Ez a tanár nagy gigerli volt, a nadrágja olyan bő volt, mint a cipője hossza, s fel volt hajtva tenyérnyi magasan, még ha sár nem volt is. Nem lehetett a beszédére figyelni, mert minden szaván érzett, hogy nem az a fontos, amit mond, hanem az, hogy a nadrágján gyűrődés ne legyen, hogy a mellénye kifogástalanul simuljon, s egy porszem se szálljon rá. A szegény kis debreceni diákok nem értették, mert a szegény ember luxusa az, hogy ne törődjék a ruhával, a külsővel, s malacbátran hemperegjen a porban. Ki is csúfolták az elegáns tanárokat, egy jó helyen fel volt írva krétával, hogy:

Gyéres Báthori Sarkadi
Három büdös gigerli

Ez volt a latintanár, a számtantanár, meg a rajztanár. Hát a latintanártól nem is latint tanult, hanem azt, hogy tíz év múlva egyszer csak kilobbant benne is a testiség kultusza, s a Gyéres tanár csodálatos önérzete és fesztelensége tette bátorrá és biztos fellépésűvé, mikor olyan társaságba került, ahol erre volt szükség.

- Hazulról kaptad? - kérdezte Gimesi.

- Igen.

Odatette elébe a szállítólevelet, amelynek már elolvasta a szelvényén az édesanyja vékony kis dőlt betűivel az üzenetet. Mennyire dobogott a szíve ettől az írástól, mintha valósággal látta volna az édesanyja fehér, sápadt arcát, ijesztő, nagy, fekete szemét. Le is vágta hamar a szelvényt, s eltette, s csak akkor mutatta aztán a sárga lapot.

Gimesi végigolvasta az egész szállítólevelet, "három és fél kiló".

- Mi az? - súgta most oda Orczy is, aki a másik oldalán ült. Mert hárman ültek egy padban, s mivel érdem szerint ültek, tehát Orczy volt az első az osztályban, ő a második, s Gimesi a harmadik. Orczy a latintanár kedvence volt, tehát most minden lépését leste, s folyton készen volt, hogy bárki helyett tudjon felelni. De azért megérezte, hogy itt valami történik mellette, s odahajolt hozzájuk.

- Pakk - mondta Misi.

Orczy hallgatott, nem tudta, mi az.

- Nyilas elemózsiát kapott hazulról - súgta Gimesi.

- Ja - mondta Orczy, s látszott rajta, hogy még mindig nem tudja mi az, mert az ő apja igen nagy úr, egész Debrecenben a legnagyobb, persze ő meg olyan úrfi volt, hát mit tudta a kollégiumi szokásokat, csak bejárt oda, csúfolták is eleget titokban, a háta mögött, a bársonyruhája miatt, meg a térdnadrágja s a karcsú lábszárai miatt, amelyeken úgy lépett, hogy minden lépésnél meghajlott a térde, mintha ringatná magát a menéssel. Szóval, rettenetesen nagy úrfi volt, s nem illett a csikó mellől beszabadult fiúk közé.

Gimesi lesütötte a fejét, s nagyon soká nevetett Orczyn, mert látta, hogy ennek fogalma sincs arról, hogy mi az elemózsia. Ő már tudta, mert az ő nagyanyja szokott pakkot küldeni a többi rokonának. Persze annál jobban vágyott rá, hogy egyszer ő is kapjon; ezzel nagy embernek érezte volna magát.

Óraközben aztán megbeszélték a pakkot alaposan. Mi lehet benne, mindenki elmondta, hogy mit szeretne pakkban kapni, a hátuk mögött két padsor tudomást vett a pakkról, s mindenki kíváncsian és irigykedve nézte a kis Nyilas Mihályt.

A következő óra számtan volt, s Báthori tanár úr robogott be.

Ez egy ideges, kemény legény volt, agyagsárga, lobogó haja volt, s felfelé törülve viselte, szigorú, villámló szeme volt, s kemény ökle; beszélték, hogy egyszer egy pedellust úgy vágott pofon, hogy kicsuklott az állkapcsa. Ez nagyon imponált a gyerekeknek, mert a csizmás pedellusokkal sok bajuk volt, viszont nem volt igaz. Ez a tanár is nagyon öltözött, de legalább nem szagosította magát, vőlegény volt, s úgy csapkodta a krétát a táblához, hogy pattogott, néha az ötödik padban ülőknek is majd kiverte a szemét a krétadarab. Nem is sokat törődött a számtannal, eszében sem volt, hogy a számtan törvényeit megfigyeltesse, megértesse, megszerettesse, hogy a gyermeki lelkeket felnyissa, mint a drága kis kapukat a tudás számára; hanem abban a pillanatban, mikor egy gyerek csukott szemekkel állott a törtszámok előtt, kitört rajta a düh: "Még ennyit se tudsz, te szamár!" - s zengett a négy fal. Misi szégyellte magát a felelő helyett, s úgy súgta, mondta volna neki, s a végén kisült, hogy ő sem értette...

Aztán tizenkettőt csengettek, s felszabadultan rohantak ki az iskolából. Misi két perc múlva már fent volt a coetusban, s bár elhatározta tízszer is, hogy senkinek sem fogja mondani, hogy pakkot kapott, mert az édesanyja a szelvényre is ráírta, hogy: "Ne dicsekedj vele, nincs mivel dicsekedni fiacskám" - mégis az volt az első szava, hogy:

- Pakk!

- Mit?! - kiabáltak a fiúk - pakk!?

- Nyilas pakkot kapott, Nyilas pakkot kapott! - kiabált Böszörményi -, de én is fogok a napokban, már megírták otthonról, egész sült libát fognak küldeni!

Misi szégyellte előre a pakkját, most már muszáj lesz megmutatni, s kitenni az asztalra, ahogy mások is szokták. Ő ugyan nem hagyja magát megvendégelni senkinek, de azért ő is kénytelen volt egy pogácsát megenni, mikor a minap a szobafőnök pakkot tett ki. A szobafőnök szokott legtöbbször pakkot kapni, s már amiatt is muszáj kitenni, nem tudja azt az édesanyja, hogy mi az: elemózsiát kapni.

Csengettek a konviktusba ebédre, s mindnyájan egy perc alatt elrohantak.

Mikor aztán a negyed brúgóval a markukban, jóllakva, csendesen kifelé oszlottak, Sándor Mihály odaállt mellé:

- Voltál már a postán?

- Nem.

- Akkor nem is tudod kiváltani a pakkot.

- Nem.

- Majd én elmegyek veled.

Ennek nagyon megörült. Úgy mentek el ketten.

Két órára már itthon is voltak. De mire megjöttek, órára csengettek, s le kellett futni; a pakk ott maradt a ládáján.

A délutáni óra még keservesebb volt, mint a délelőtti. Először vallás volt, aztán magyar.

A vallástanár nagy, kövér, fekete ember volt, a bőre olyan, mint a kordován, s igen kevés kis fekete bajusza volt. Méltóságosan szokott bejönni, most is a hóna alatt nagy paksaméta írás volt, azt le sem tette az asztalra, hanem megállott a tanári asztal előtt, végignézett az osztályon, s intett, hogy: üljetek le.

- Nahát, kisfiam, mondjad csak, mi volt feladva mára - mutatott rá egy fiúra.

Az ijedten felugrott, s elkezdett hebegni és habogni, s kapkodta a szókat. Pedig a vallástanár, Valkai tanár úr, nem volt emberevő, szépen kisegítette a felelettel a gyereket: ugye, ez volt... s elmondta a leckét, annak csak éppen rá kellett mondani, hogy igen vagy nem... És aztán lehetetlenség volt, hogy valaha egy gyerek nemet mondott volna, mikor igent kellett mondani, mert Valkai tanár úr úgy kérdezett, hogy: "Ugye Jákóbnak tizenkét fia volt? - Nagyon jól van".

Misi még késő öregkorában is visszaemlékezett ezeknek az óráknak az unalmára: mert ez az áldott jó ember oly halálos közönnyel foglalkozott a tananyaggal, mintha kukoricát morzsolt volna szakmányba. Később a kisdiák kereste, hogy hol találta meg legelőször életében a természetfölötti dolgokra való gondolást, de olyankor sohasem jutott eszébe sem Valkai tanár úr, sem a többi vallástanár. Az édesanyja jutott eszébe, akivel néha éjjel, nyáron kint ültek az eperfa alatt, összegubbaszkodva, s várták az édesapját, aki távoli tanyákon épített, de minden éjjel hazajött; olyankor felnéztek az égre, s az édesanyja azt mondta, hogy azok a kis csillagok éppen olyan nagy világok, mint a Föld... s azokon túl újabb csillagok vannak, meg azokon túl megint több akkora földek s így tovább, míg el nem szédült az elgondolásában... hogy mekkora a világ... s hogy mi minden van rajta... s fogott az édesanyja egy kis bogarat a lábuk alatt, s megnézték, milyen szép, hogy semmiféle művész olyat csinálni nem tudna... semmiféle ember soha... és milyen finom a pici lába... és van egy kis féreg, amely ennek a kicsi bogárnak a belsejében él, és az is egy élő élet, és az is oly tökéletes, és talán annak is megvan a maga élősdije, de ha nincs is, milyen finom a láthatatlan kis szervezete, vére, sejtje... Hát ki csinálta, ki csinálta, ki találta ki... Van... de miért van... meddig van... mi lesz aztán... mi volt azelőtt... Mikor ezekre gondolt, mindig összegubbaszkodott egészen kicsire, s a térdét átfonta a karjával, mint azokon a csillagos éjszakákon... s ez volt az ő vallása...

De mikor a hittanórákra gondolt, fáradtság lepte meg és unalom, hatodikban fekete pápaszemet kellett viselnie, mert fájt a szeme; akkor mindig aludt a vallásórán, mert soha olyan vallástanárral nem tudott találkozni, aki e legiszonyúbb és legizgatóbb dolgok tárgyalásánál képes lett volna gyermeklelkét megrezdíteni...

- Jaj, csakhogy vége volt! - sóhajtott fel Gimesi is, és ásítást nyomott el, s a szeme is könnyes volt, mikor a vallásóráról kiment a jóságos Valkai tanár úr, aki pedig még a legemberibb volt a tanárok közt. Ilyeneket szokott mondani: "Hol szakítottad el a kabátodat?" Vagy, hogy: "Miért nem mosod meg a nyakad?" Ez szokatlan volt, mert a tanárok a diákok közt úgy járnak, mint felsőbb lények: nem nevelnek, nem tanítanak, csak szerepelnek.

- Má megkaptad a csomagot? - kérdezte nyújtózkodva Gimesi.

- Meg.

- Meg?!... Mi van benne?

- Még nem bontottam fel.

- Hogy néz ki?

- Vászonba van varrva.

- Vászonba? Mér nem bontottad fel?

- Nem vót idő, jönni kellett órára.

Akkor odajött hozzájuk Sándor Mihály, aki két paddal hátrább ült, de a sor szélén.

- Tudjátok, hogy Nyilas csomagot kapott?

- Komám, hogyha nekem jött vón, akkor én nem jöttem vóna órára, hanem felbontottam vóna - szólt Gimesi.

Orczy csak most jött, mert ő katolikus volt, s nem volt vallásórája, s a csomag volt az első kérdése; Misi sose volt ilyen nevezetes ember, mint most.

A második óra magyar volt. A magyart egy fiatal segédtanár tanította, akinek már megjelent egy-két verse egy budapesti lapban, s mindenki azt mondta róla, hogy rém nagy költő. Tulajdonképp esküdtfelügyelő volt, vagyis végzett teológus, aki néhány órát tanított a gimnáziumban, s felügyelt a bentlakósokra. Ez a tanár fiatal volt, még semmi bajusza se volt, de már olyan szórakozott ember volt, amilyet sose látott életében, akárhányszor egészen összevissza szavakat mondott, s mindjárt elpirult, aztán olyan ijedten nézett körül, mint egy megijesztett kiskutya. Ahogy belépett, mindenki elkezdett nevetni.

- Mit nevettek? - kérdezte Misi.

- Nem látod?

- Mit?

- Birkanyírás vót.

Először nem értette, aztán egyszerre neki is annyira komikusnak tűnt fel a tanár feje, aki frissen nyírva jött a borbélytól, hogy fuldokló kacagásban tört ki. Bedugta az öklével a száját, s mikor leültek, lehajtotta a fejét a padba, s a könnye potyogott.

A tanár sem értette őket, de mikor rendes mozdulatával a fejéhez nyúlt, mert minden két percben végigtúrta a haját az ujjaival, s erre erősebb lett a nevetés: rájött.

Lángvörös lett s lesütötte a fejét, és ő is elkezdett nevetni.

- Látom, hogy ezen nevetnek - mondta magázva, mert ő volt az egyetlen, aki máris magázta őket. Pedig ki volt adva a tanárok közt, hogy az ötödik gimnáziumig tegezni kell a diákokat. - Hát kérem, ne csodálkozzanak rajta, hogy megnyiratkoztam, én legjobban szeretnék hosszú hajat viselni, egészen hosszút, de akkor Debrecenben megbámulnának az utcán, s így osztán addig halasztom a nyiratkozást, míg egyszer csak olyan leszek, mint egy vadember, s máma még az a pech is ért, hogy a szél elvitte a kalapomat. - Erre még hangosabb lett a kacagás. - S míg utána szaladtam, a szél fújta a hajam: hát szóval, bementem a legelső borbélyhoz és megnyiratkoztam; hát ez rettenetes, mit csinált velem, nagyon megnyírt, én mindig szerettem volna neki megmondani, hogy az istenért kedves mester... de hát a borbélynak nem lehet szólni, mert még levágja a géppel az ember fejét, nem igaz? - Erre iszonyú hahota lett. - Hát most már viselni kell így a fejemet, míg megint meg nem nő a hajam... hiába, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki, illetve mindenki olyan fejet hord, amilyet a borbély csinál neki... nem igaz?

Rettentőket nevettek, s az egész óra nem ért semmit, hiába könyörgött a tanár egész megaprehendálva:

- De hát, az istenért, ne nevessenek, mert mindnyájuknak ötöst írok be.

Ezen még jobban kacagtak, mert nincs ötös; a legrosszabb kalkulus a négyes, de a tanár a leányiskolában is tanít, s a kislányokat ezzel szokta ijeszteni.

Hát ezen a napon bizony a kisdiák nem sokat tanult, de annál nagyobb önérzetre tett szert: a pakk büszkesége dagasztotta a szívét, s még soha ilyen frissen nem ment fel a coetusba.

Ahogy benyitott, látja, hogy mindenki az asztal körül áll s eszik. Gyanút fogott, nem tudta, mit esznek, de megérezte, hogy baj van.

Az ő csomagja fel volt bontva, azt ették.

Persze óriási kacagás lett az ő rovására.

A szobafőnök csak később jött be, s szigorú lett.

- Ki bontotta fel?

Nem akadt gazdája, azt mondták, hogy mikor bejöttek, akkor már fel volt bontva, s az asztalra téve; azt hitték, Misi tálalta ki, de ez hazugság, mert Misi nem bontotta fel, ő a ládáján hagyta.

Bár bezárta volna!

Szégyellt szólni, csak félt, hogy valami olyan is van benne, amit nem szabad másnak látni.

A levelet keresgélte legelébb.

- Itt a levél! - kiáltott fel Andrási, aki első diák létére szintén ludas volt a dologban. Az A-istáknak nem volt második órájuk, s feljöttek a coetusba; ők hárman bontották fel, Andrási, Böszörményi, s egy 21. coetusbeli, akit Tök Marcinak csúfoltak.

Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele, s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:

- Hol a kenőcs? - mondta.

- Micsoda kenőcs?

- Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a víz... itt van megírva!

- Kenőcs! - mondta Böszörményi sápadva - hát az kenőcs vót?

- Micsoda?

- Hát amit kenyérre... kentetek.

- Ki kente? Te kented! - szólt elvörösödve Andrási.

- Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! - kiabált Tök Marci.

- Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?

- Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad?! - kiabált kivörösödve Tök Marci.

- Ne ordítson itt! - kiáltott rá a szobafőnök.

- Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!

A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.

- Én azt hittem, hogy vaj.

- De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas!... Büdös, azt mondtam! - kiabált Andrási.

- Büdös is vót, no!

- Mégis megettétek!

- Kicsit büdös, ale jó!

- Jó bendőbe jó!

- Most aztán mi lesz?

- Ki lehet rókázni.

Iszonyú kacagások és ökröndözések lettek. Böszörményin mindenki nevetett, mert ő falta fel a legnagyobb részét, csak azért is, hogy ne maradjon belőle Misinek.

Misi eltette a csomagot a ládába.

Ezen az estén nem lehetett egyébről hallani, csak a kenőcsről, amit Böszörményi meg Tök Marci bekaptak.

A végén pálinkára konferáltak, s hoztak egy üveg gugyit, hogy leöblítsék a kenőcs ízét.

Este Böszörményi már átkozott dühös volt, s végül is kirukkolt:

- Elloptátok a késemet!

- Ki lopta el?

- Itt vót az asztalon, mindenki avval ett, mit tudom én, mék vágta zsebre.

- Fogd be a szád!

- Aggyátok elő!

- Add elő te a kenőcsöt!

Mindennek ez lett a vége.

Még a teológusok is mind megtudták még akkor este a konviktusban, hogy egy kisdiáknak csomagja jött, s legelőször a csizmatisztító kenőcsöt zabálták meg belőle a coetusbeliek.

A szobafőnök borzasztó szégyellte a dolgot, s azt mondta, hogy lemond a szobafőnökségről és kiköltözik a kollégiumból.

Este későn aludtak el, s még mikor mindenki szunyókált is már, akkor is megszólalt Nagy úr, a kisebbik nyolcadosztályos, aki nagyon tréfás tudott lenni, pedig rém komoly ember volt:

- Mintha subickolást hallanék... valamelyiknek a hasába...

Böszörményi szuszogott az ágyában, s viharos kacagásban törtek ki a diákok a megjegyzésre.

Felverték Böszörményit, aki felállott az ágyban, s a pokrócából kötelet csavart, s azzal verekedett.

- Elloptátok a késemet, alávaló, tolvaj bitangok! - ordította. - Ilyen piszok pakk, ami ez vót, ilyen kódus pakk, majd azt nézzétek meg, amit én fogok kapni: egész sült liba lesz benne!

- Ebbe is vót egy kis jó kenőcs.

Éjfél is elmúlt, még mindig tombolt s újra meg újra fellobbant a kenőcshecc.

Másnap az iskolában folytatódott a dolog, a kenőcsevés híressé lett, s Böszörményi mint egy kivert bika tombolt. A másik kettőn nem is száradt rajta semmi, mert mindig egy bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki, s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag és nevetség.

A csomagban levő holmiknak olyan furcsa szaga van, "madárlátta kenyér" - mondta az édesapja, ha megjött messze útról, s a tarisznyából kenyeret vett ki: ilyen ajándékot szokott hozni, s ennél nagyobb örömet nem is adhatott volna egy apa sem a gyermekének.

Mikor nem kacagtak, akkor mindig a szüleire gondolt. Az édesanyja levelét a füvészkertben olvasta el alaposan, mert ott legkevesebben szoktak lenni. Sírt, mint a bárány, elbújva a legtitkosabb bozótba, s mikor jól kisírta magát, és haza akart sietni, mert közeledett a délutáni iskola, egyszer csak úgy állott meg, mintha a lába gyökeret vert volna a földben.

Egy fiatal legény dolgozott a virágágyban, s a fején ott volt...

Igen, ott volt a fején, határozottan megismerte, az ő kalapja.

Biztosan megismerte, a lehajló sertéről, meg a színéről is, olyan zöldes színű volt, mint mikor ő elvesztette, s vékony zsinórja volt, és nem pántlikája.

Soká nézte, szerette volna megszólítani, de nem merte. Az ő fején még most is ez a rongyos szalmakalap volt, s a jó kalapja itt van egy lépésnyire, másnak a fején, és hogy tönkre van már, csupa piszok és gyűrött, és mintha nem is az ő kalapja volna... S nem és nem merte azt mondani, hogy: "Kérem, adja ide a kalapomat!"

Távolról meghallotta a kollégium udvarán a csengőt, és futni kezdett, mintha rákiáltottak volna, s akkor délután olyan szomorú volt és bánatos, mintha az egész élete nyomorult lett volna, de senkinek sem merte megmondani, mert szégyellte, hogy olyan ügyetlen szamár volt, hogy elveszítette a kalapját, s nem akarta, hogy kinevessék, mert biztosan kinevették volna... Mint Böszörményit a kése miatt...

A Böszörményi késével viszont mi történt!

Mikor felment a lakásba este az óráról, éppen rakta a fűtő, a szolga a tüzet a kályhába; kívülről lehetett fűteni, a kulinából, de maga a kályha, nagy vashenger, odabent volt a szobában, e körül a kályha körül szoktak estefelé összeülni vacsorára menés előtt, s a felnőtt diákok vendégeket is szoktak fogadni, volt egy nyolcadikos, Páncél úr, aki sokat járt Lisznyai úrhoz, a szobafőnökhöz, meg egy Haranghy úr, nyolcadikos költő, aki verseket írt, s meg is jelent a debreceni lapokban, s az is sokszor bejött hozzájuk, most is ott ültek a kályha körül és beszélgettek. Simonyi óbesterről mondott Haranghy úr egy történetet, hogy a legvitézebb huszár gyerekkorában cívisfiú volt, s egyszer felment verebet szedni a veres toronyba. Hát észreveszi, hogy kívül egy repedésbe varjúfiók van, akkor kidugtak egy deszkát, ő kiállott annak a végére, úgy szedte ki lábujjhegyen a kis varjúkat a kebelébe. Azt mondják neki: "Adsz-e belőle?" "Nem adok!" Erre megharagudtak: "Eleresztjük a deszkát, adsz-e belőle?" "Nem adok!" Eleresztették, ő meg leesett a veres torony tetejéről, akkor felugrott, elszaladt, és fügét mutatott nekik: "Azért se adok belőle!"

Ez borzasztóan tetszett neki s egész álmélkodott. Közben a ládája rendezgetésével volt elfoglalva, az újonnan jött fehérneműit rakta be, s a csomag morzsáit seperte ki a ládából: hát amint a többiek a kályha körül ülnek, ő pedig egyedül dolgozik a sötétben, a kezébe akad a Böszörményi kése.

A szíve verése is elállott.

Előbb csaknem kikiabálta, hogy "megvan a kés", aztán megijedt, hogy Böszörményi rögtön ordítani fog, hogy: "Elloptad a késem, el akartad lopni, hogy került volna másképp a ládába!" - és más efféléket. Nem szólt tehát, csak félretette a kést, s a sötétben tovább maszatolt a ládában, aztán újra meg újra megtapogatta a kést, már ráismert, ez egy halnyelű kés volt, nagyon gyönyörű kis kés, csillogó fényes volt a nyele, gyöngyházból volt a hal alakja, és még szeme is volt a halnak.

Aztán mindjárt arra gondolt, hogy úgyis megették az egész csomagot, alig hagytak belőle neki valamit, meg hogy a kertészsegéd is az ő kalapjában jár, ezt a kést nem is fogja visszaadni, hanem haza fogja vinni az öccseinek megmutatni, s milyen nagyszerű lesz, ha azok látják, hogy ő milyen kést szerzett Debrecenben!

De egészen odavolt az izgalomtól. A kést aztán eldugta a ládája titkos fiókjába. A ládája ugyanis a nagyapja hajdani kocsiládája volt, amivel Patakra járt diáknak, persze az édesanyjának az apja, és ennek a ládának volt egy titkos fiókja. Le lehetett nyitni a rendes bal oldali fióknak a fenekét, mert dupla feneke volt, s abba bele lehetett tenni a pénzt vagy kisebb tárgyakat, s úgy volt a zárója is csinálva, hogy két pálcát kellett benne jobbra-balra tolni, s akkor kinyílt, de azt senki se ismerte volna meg, aki nem tudta, hogy az titkos fiók. A sötétben ő ebbe a fiókba dugta be a kést, s tudta, hogy azt a fiókot nem fogja kinyitni többet, míg csak haza nem kell menni.

Senki sem törődött ővele, most már be is rakta a holmikat az ágyáról a ládába, mert félt, hogy valaki megjegyzést tesz rá, hogy mit csinál ott a sötétben.

Rendes szokás volt, hogy este konviktus előtt nem gyújtottak lámpát, hanem beszélgettek úgy hat óráig, negyed hétkor szoktak csengetni a konviktusban az első csoportnak, s ők mindnyájan az elsőbe voltak beosztva.

Éjszaka is sokat gondolt a késre, s úgy érezte, hogy a jóisten csinálta az egészet, mert ennek így kellett lenni, hogy ő a sok veszteségeért és szenvedéseért kell, hogy valami ajándékot kapjon. Nagyon boldog volt, s nagyon-nagyon örült a halnyelű késnek, úgyis hol vette azt Böszörményi, bizonyára lopta valahol, talán az apjától vagy rokonától, vagy ki tudja kitől, mert ez nem tisztakezű fiú.

Az iskolában is nagyon sokszor gondolt rá másnap, harmadnap, s a láda kulcsát egy pillanatra ki nem tette volna a zsebéből, akárhányszor megrémült, ha valaki kinyitná a ládát... vajon jól becsukta-e? Egyszer az osztályból felszaladt tízpercben, pedig ez tilos volt, megnézni. Már olyan volt, mint az öreg levéltárnok, nem bízott magában, emlékezett jól, hogy már otthon is nemegyszer elhagyott valamit, egyszer, mikor tejért volt a papéknál, ottfelejtette a kalapját, s éppen ezt a szalmakalapot, amiben most jár.

Október 18-án hó esett.

Ez a nap azért volt fontos, mert a fehérre festett, nagy ablakok rámájára fel volt írva, hogy mikor esett először hó, s most is felkarcolták rá kés hegyével. Egy hét múlva elolvadt ugyan, s aztán csak későn februárban lett igazi hó, de ez fontos volt, ez a korai hóesés.

Azon a napon délután ugyanis a két cserépkorsóval lement vízért. Rendesen a hátsó udvarra volt ugyan szokás lemenni, mert az a kút állítólag nem volt olyan vas-ízű, s közelebb is volt néhány lépéssel a hátsó lépcsőhöz, de Misi jobban szeretett a szép hóesésben a tágas, nagy udvaron sétálni. Valkai tanár úr ment keresztül fekete vaskalapban, hosszú fekete kabátban az udvaron, s meglátta a szalmakalapos kisfiút.

- Fiacskám! Gyere csak ide, gyere csak.

Misi ijedten nézett rá.

- Miért jársz te még most is szalmakalapban?

Nem tudott válaszolni, csak nézett maga elé konokul.

- Nincs posztókalapod?

Megrázta a fejét, hogy nincs.

- Nem is volt?

Intett, hogy igen.

- Hát hova lett? Ellopták?

Újra igent intett.

- Hm, hm.

Az óriási nagy ember sokáig integetett, hmgetett.

- Hogy is híjnak téged, fiacskám?

Megmondta a nevét.

- Hogy? Hangosabban!

Újra megmondta a nevét, s elvörösödött, hogy a tanár úr nem ismeri, pedig mindig jelest adott.

- Hányadik szobában laksz?

- A 19-ben.

Arra a nagy ember intett s elballagott, ő pedig dideregve, belső láztól gyötörve elkotródott a nehéz korsókkal, amelyek csaknem leszakították a gyenge vállát, karját. Keze szinte ráfagyott a korsó fülére, míg felért a második emeletre. Soká huhukkolta a körmét a gázlámpa alatt, amit most gyújtottak meg, s csak aztán ment be a szobába.

Somorjai Páncél úr most is ott volt mint vendég, és éles kappanhangján beszélt valamit. Ő a korsót a helyére vitte, s aztán megint az ágya mellé húzódott a jó meleg szobában, és bágyadtan, ijedt, szomorú, beteg fáradtsággal hallgatta a beszélgetéseket, míg csak konviktusba nem kellett menni.

Vacsorára juhtúrós galuska volt, a többiek szidták, hogy sovány, ragad, mint a csiriz, de ő csak azt tudta, hogy a szülei kétségbe lesznek esve a kalap miatt.

Mikor felmentek újra a szobába, s lámpát gyújtottak, elővették a könyveiket s tanultak.

Az asztal felső végén, az ablak felől, egymással szemben ült a két nyolcadosztályos: Lisznyai úr meg Nagy úr. Ez a Nagy úr egy valódi nyomorék vállú diák volt, púpos is egy kicsit, de rém okos, a legokosabb fiú volt az egész kollégiumban, mindig olvasott, amikor a többi labdázott vagy korcsolyázott, persze ő nem mehetett velük, hát olvasott, végigfeküdt az ágyán s tanult, és mindent tudott is, és tudott beszélni akármiről a világon. Ezt bámulta legjobban Misi, mert ő is szeretett olvasni, de ő mindjárt elfelejtett mindent, és semmiről sem mert volna nyilatkozni.

A kisdiákok öten voltak, mind az öten második gimnazisták, mégpedig kettő A osztálybeli, három pedig B osztálybeli. Az A osztályba jártak Andrási meg Böszörményi, ők, a többiek a B-be.

Andrási Lázár erős, piros fiú volt, ez sose tanult, mégis első volt az osztályban, olyan emlékezete volt, mint az almárium: amit egyszer beletettek, az benne is maradt. Mindent tudott, amit egyszer hallott, s egyáltalán nem ismerte a tanulás gondjait, akármilyen hosszú verset egyszer-kétszer elolvasott, elmondta végig; ha vasárnap hazajöttek a templomból, a prédikációt szóról szóra elmondta; ebből később pap lett Szatmár megyében egy pici faluban, s még hatvan éves korában is el tudott mondani hatszáz sort Ovidiusból, s ha megakadt az Íliászban, dörmögött, hogy romlik a memóriája.

A kis Nyilas nem volt ilyen legény, könyvnélkülit egyáltalában nem is bírt bevágni, nem volt képes ráerőltetni a fejét, hogy a szavak egymás utáni sorrendjére figyeljen; egyszer később Patakon, tíz sor volt feladva Vergiliusból, s öt órán egymás után szólították ki: mind az ötször belőtt belőle. Tanulni se szeretett, kivált, hogy ilyen gondja volt, alig várta, hogy lefekhessen. Kilenckor csengettek az udvaron, akkor mindenkinek le kellett feküdni, s eloltani minden lámpát.

Nagyon fáradt volt, azonnal elaludt, de éjféltájban egyszerre csak felébredt: eszébe jutott a kalap, s hogy azt mondta, hogy ellopták.

Most vizsgálat lesz, minden ládát végig fognak kutatni, s a bicska!

Előkerül! akkor aztán vége.

A hideg úgy lelte, hogy vacogott a foga.

Csak legalább év elején el ne árulta volna, hogy néki titkos fiókja van, de Sándor Mihálynak is ilyenféle kocsiládája van, mint neki, az is az apjától kapta, mert az apja tanító éppen az ő vidékükön, s hencegett, hogy az ő ládája különb. Akkor ő megmutatta, hogy neki van ám titkos fiókja is, s akkor mindenki sorra kipróbálta a titkos fiók zárját, sőt még a 21-ből is ketten átjöttek megnézni. Akkor nagyon büszke volt rá, hogy neki ilyen híres ládája van, de most előre látta, hogy fogják, csak úgy próbálgatásképpen, nyitogatni, s kipottyan a Böszörményi bicskája!

Hajnal felé elszunnyadt, mikor már jól kigondolta, hogy mit kell csinálni; reggel, hogy éppen dárdás, lemegy reggeliért a szobafőnöknek, mert az mindig hozat háromért paprikás szalonnát, s akkor a zsebében kiviszi a kést az utcára, s be fogja dobni a csatornába az utcai rácson, ahol a dinnyehéjat szokta leeregetni az ősszel.

Mikor felkeltek, olyan fáradt volt, s oly sápadt, hogy észrevették.

- Mi baja magának - mondta Nagyúr -, kis Nyilas?

- Semmi.

- Mintha kimeszelték volna - szólt a szobafőnök úr -, menjen az orvoshoz.

- Akar elmenni? - kérdezte később. - Akkor csak menjen, nem engedem, hogy itt még valami betegség legyen.

Ő meredt szemmel nézett maga elé.

- Hozzak reggelit, szobafőnök úr? - kérdezte.

- Ördögöt reggelit, menjen az orvoshoz, öltözzön fel jól, és menjen el kilenc órakor. Majd reggeliért lemegy Csicsó.

Látta, hogy a terve el van rontva, most csak az a kérdés, hogy mindjárt nyolc órakor jönnek-e vizsgálatot tartani. Nem merte a ládát magában hagyni, inkább vállalkozott rá, hogy elmegy az orvoshoz.

Mikor a többiek nyolckor elmentek az iskolába, ő otthon maradt, s most aztán hamar kivette a kést a ládafiából, s a zsebébe tette. Aztán felvette a kis télikabátját, kendőt tett a nyakába, s elment az orvoshoz.

A Csokonai-szobor felőli lépcsőn ment lefelé, tűnődve ugráncsolt a falépcsőkön, de milyen jó volna, ha a kést nem kellene elveszteni, hanem el tudná dugni valahová, hogy ott megtalálja, majd ha nyáron hazafelé megy, de hová kellene eldugni? Most egyelőre ott szorongatta a zsebében, a markában, s így ment lesütött fővel az orvos lakásáig.

Az orvos egy nagyon öreg úr volt, méltóságos úrnak kellett szólítani, s kezet csókolni neki, olyan rózsaszínű bőre volt, mint a csörögefánk s olyan fehér szőre, mint a hófehér cica, csak kétféle orvosságot szokott rendelni: vagy mandulatejet, vagy hashajtót. Csicsó Imre a fülébe súgta, mikor iskolába ment lefelé, hogy: "Ha mandulatejet ad, azt én megiszom helyetted!"

Ez jó, ez az ajánlkozás, mert ő meg ki nem állhatta, nagyon émelygős volt.

Maga sem tudta, hogy került be az alacsony szobába, a méltóságos úr egy igen parányi házban lakott a püspöki Ződház mellett, de nagyon szép bútorai s igen sok könyve volt, s furcsa orvosi szerszámok voltak a szobájában.

Misi bizony annyira izgatott volt, hogy alig látta a szemében levő könnyektől, az öreg orvos megfogta a pulzusát, megnézte a nyelvét, s receptet írt neki egy szó nélkül. Megveregette az arcát, s elküldte a patikába.

A patika ott volt szemben, a Pongrác-bolt mellett, furcsa, erős szagok voltak ott s nagy kövér gilisztacukrok, amilyeneket az ő nagyanyja szokott hozatni Tarcalról, mikor elővette a gilisztacsikorgás. Ő nagyon szerette ezt a búgócsiga forma cukrot, de sokba került volna, hát csak nézte, fehér és piros cukrok voltak. Volt ott igen apró, kásaforma cukor is, ezt is igen szerette, belül keserű volt, ezt ő sokszor kapott gépész nagybátyjától, mert az sose vett a gyerekeknek más cukrot, azt mondta, hogy ez egészséges. A patikában úgy ült, mint egy kis halálraítélt, nagyon meg volt hatva attól a rendkívül erős illattól, a templomi csendtől, a halál kapujában érezte itt magát, a lóvasúti kocsi megérkezett a patika előtt, a lovakat kifogták, hátrafogták, s a kocsi elment, de ő még mindig nem tudta, mit csináljon a bicskával!

Mikor megkapta az orvosságot, pénz nélkül, a kollégium számlájára, akkor hazafelé indult, olyan lassan, ahogy csak lehetett, s mégsem tudott semmit kitalálni. Három olyan rácsos csatornanyílást is talált az utcán, de nem bírta belevetni a kést, majd valahol a kollégiumban eldugja. Mikor felfelé ment a csendes lépcsőn, gondolta, a lépcső fagerendái közé bedugja, de aztán hogy veszi ki?

Egyszer csak meglátta az első emeleten a nagy tölgyfa szemétládát, hamar fogta a kést, s egy hirtelen ötlettel beeresztette mögé a falhoz. Csak mikor lecsúszott, s odalent koppant, akkor gondolt arra, hogy istenem, innen ki se lehet venni többet, most már hetven esztendeig mindig ide lesz kötve a gondolatja, hogy itt van neki egy titka, ni...

Bement a coetusba, szeretett volna lemenni az osztályba, mert már nem volt olyan rosszul, de nem ment, mert ma éppen vallásóra volt... Hát ott maradt a szobában, elővette a kanalát és bevett egy kanállal a hashajtóból, de rossz volt, istenem. Aztán egyet gondolt. Minden csengetéskor kiöntött egy-egy kanállal, s kilöttyintette az ablakon. Közben a Történelmi Arcképcsarnokot olvasta.

Délben egyenként jöttek fel a diákok, legelőször az A osztálybeliek, aztán az ő osztálytársai. Kíváncsian vették körül.

- Mit rendelt?

- Hashajtót.

- Brr, azt csak idd meg!

- Bevetted?

- Már három kanállal hiányzik.

Jött a szobafőnök.

Nagyon mogorva volt.

- Nyilas, kérem! Hol a maga kalapja?

Már látta, hogy jól nézünk ki! Hallgatott.

- Micsoda dolog az, hogy maga még most is szalmakalapban jár?

De ekkor menni kellett ebédre, s nem volt több szó a kalapról.

Jól megebédelt, s mikor felmentek, akkor azt mondja a szobafőnök:

- Maga ebédelni volt?

- Igen.

- Ha hashajtót kapott, akkor minek ebédel? Nem mondta a doktor?

- Nem.

- Akkor nem is az a baja, hanem a kalap. Az rontotta el a maga hasát.

A fiúk nevettek.

- Hát hova lett a kalapja?

- Nem tudom.

- Nem tudom! Az öregapám se hallott ilyet, hogy valaki nem tudja, hova lett a kalapja... Valkai szólított meg az udvaron, hogy hol van a Nyilas kalapja... Mit tudom én, mit szólongat engem... Nem vagyok én dajkája senkinek, ha én tudok vigyázni a kalapomra, tudjon más is!

Ez a szó egészen felemberesítette a kisdiákot. Úgy érezte, hogy a szobafőnök egészen magához valónak tekinti őt, s ez rangbelit csinált belőle. Most már nem szégyellte megmondani:

- A kalapomat valaki ellopta!

Általános csönd lett.

- Én loptam el?! - kiáltott Böszörményi, magából kikelve. - Én? Disznóság! Ezt nem engedem mondani! Én nem loptam el senkinek a kalapját! Kikérem magamnak!

- Én nem mondtam...

- Így meggyanúsítani, nézzék meg a ládámat, meg kell vizsgálni minden ládát! - ordította, ahogy a torkán kifért.

A szobafőnök megsokallta:

- Ne ordítson itt, senki sem mondta, hogy maga lopta el! Nézze meg az ember!

- Tessék bebizonyítani, szobafőnök úr - rikácsolt Böszörményi -, tessék a szemembe köpni, ha nálam megtalálják!

Nagy vizsgálat lett, s a kisdiák dicsérte az eszét, hogy a kést elsinkófálta, nem bánta már, ha soha többet nem látja is, csakhogy nem volt a ládájában, tüntetően kinyitotta a titkos fiókját is, hogy megmutassa, hogy nincs nála a saját kalapja. Mindenkinek minden holmiját felkutatták, de a kalapot nem találták.

Éppen szombat volt, tehát nem volt délután tanítás, egész délután a kalappal telt el az idő, s ő az ágyán sírdogált.

Alkonyatkor odajött hozzá Nagy úr, csak ketten voltak a coetusban.

- Nézze csak, kis Nyilas, valamit akarok magának mondani.

Azt hitte, le akarja küldeni, s szokott szolgálatkészségével leugrott az ágyról, és odasietett Nagy úr után az ablakhoz. Nagy úr leült, s megfogta a kisdiák gombját.

- Nézze csak, én három éve mindennap felolvasok egy vak öregúrnak, újságot olvasok neki délután öttől hatig, s fizet érte tíz krajcárt egy órára.

Nyilas várakozva nézett rá.

- Nekem az idén már nagyon sok a tanulnivalóm, nem volna kedve elvállalni?

A kisdiák lángvörös lett, s nem tudott szólani, csak intett, hogy igen.

- Csak egy dolog a fontos, mindig pont ötkor kell kezdeni, s pont hatkor abbahagyni; az öregúr nagyon pontos ember. Egy hónapban három forint!...

- Köszönöm szépen, Nagy úr... - s tele lett a szeme könnyel.

- Akkor én ma már megmondom neki, hogy holnaptól kezdve maga fog hozzá járni. Már elsején kap egy forintot.

- Igen.

Azt hitte, hogy kiszakad a szíve, úgy szétfeszíti a szűk kis kabátot. Olyan nagy ember lett egyszerre belőle, olyan nagyon nagy, kenyérkereső ember, hogy el kellett bújnia arra a jó helyre, hogy kisírja ma.

HARMADIK FEJEZET

amelyben a kisdiák szorgalmasan dolgozik, tanul,
jelesekre felelget, és két barátra tesz szert

Az öregurat Pósalaky úrnak hívták, s a patikán túl lakott egy nagy, sárga háznak az udvarában, hátul, egy igen csinos kis faházban.

A kisdiák igen szorgalmas akart lenni, azért mindjárt kezdetben csaknem egy félórával hamarabb ment el hozzá.

Az öregúr egy nagy, szalmával font karosszékben ült, egészen egyedül. A kályhában pattogott a tűz, s olyan különös volt ez a vak öregember, ahogy teljesen rendben, szivarozva, s lobogó tűz mellett üldögélt. A lámpa is égett az asztalon.

- Jó estét kívánok.

- Jó estét, ki az?

- Én vagyok, felolvasni jöttem.

- No, csak üljön le, fiam.

Leült, az újságok oda voltak rakva az asztalra.

- Melyiket olvassam?

- No, még ráérünk; majd öt órakor.

A kisdiák elröstellte magát, mert úgy gondolta, hogy illetlenség, amit tett. Nagyon is mohónak látszik most az öregúr előtt. Vagy rendetlennek, hogy ilyen összevissza jön. Az arca lángvörös lett, s nem mert megszólalni. Csendesen ült hát, s hallgatta az óra ketyegését.

A barna politúros szekrényen volt egy alabástrom lábú óra, de nem olyan, mint tavaly Törökéknél, ahol a múlt évben lakott. Ott egy aranyhuszár lovagolt az óra tetején, s az egész üvegburával volt leborítva; itt nem volt üvegfedele az órának, s fent fekete homlokzata volt, mint a tankönyvben a görög templomoknak: ezt sokkal urasabbnak találta, s különben is Törökéknél el volt törve az üvegborító, s papírral volt beragasztva.

Az óra lassan pergette a másodperceket, s ő szinte számolta. Rettenetes sokáig tartott, míg továbblépett a mutató, s az öregúr nem szólt egy szót sem. Valamin gondolkozhatott, oly nyugodtan ült.

No, volt ideje jól megnézni, egészen piros öregúr volt, nem is lehetett nagyon öreg, vastag bajusza volt, olyan, mint mikor télen ráfagy a zúzmara a rozmaringra, dús és lobogó, nagyon gyönyörű fehér bajusz. Egészséges és derült ember volt, s oly tisztán nézett kék szemével, hogy az ember zavarban volt előtte, nem hitte volna az ember, hogy nem lát, ha a homlokán nem lett volna egy félkör alakú zöld selyemellenző.

Nagyon szeretett volna valamit mondani neki, de nem tudta, mit mondjon.

Egyszer aztán megszólalt:

- Nálunk nincs ilyen korán hó.

Az öregúr nem felelt.

Erre ő megint elcsüggedt: de hogy meri ő megzavarni ennek az öregúrnak a nyugalmát, ki tudja, mire gondol. És ilyen csacsiságot mondani. Bánja is azt az öregúr, hogy őnáluk mikor van hó: itt most van.

Szerette volna visszaszívni, szerette volna, ha nem mondta volna. Izgett-mozgott, s harapdálta a száját.

Aztán szerette volna megkérdezni, hogy igazán nem lát-e Pósalaky úr? A világosságot sem látja? Azt sem tudja, mikor jött fel a nap, s mikor lett este?

De az öregúr csak szivarozott, igen lassan, igen kényelmesen, testes öregember volt, éppen betöltötte a karosszéket, a keze is puha és rózsaszínű volt, az arca frissen borotválva, s majd kicsattant az egészségtől, s olyan derült volt s olyan kellemes, a szája mindig mosolygott egy kicsit.

Így telt el egy negyedóra.

Az óra elkezdett ütni. Először hármat ütött lassan, magas, zengő hangon, aztán újra négyet vastagabban és gyorsabban, huncutul, mintha nevetett volna őrajta.

Akkor megint magában maradt, újra nem volt többet semmi nesz, s újra csak az egyes percpendüléseket figyelte.

Végre belenézett az újságba. Csak félt, hogy az öregúr mégis lát valamit, s akkor azt hiszi, hogy ő olvasgatni jön ide. Hát csak a lap címét olvasta s a vezércikknek az elejét, ami fent volt. Mikor elolvasta, szeretett volna továbbfordítani, mert az újság kettőbe volt hajtva, de félt, hogy a papírsusogásra figyelmes lesz az öregúr, tehát átugrott a második hasábra, s ott folytatta. A cikkben arról van szó, hogy a lóvasutat mindenütt át fogják alakítani kisgőzösre, s ebben nagy érdeme van a polgármesternek, aki a város fejlesztésére oly sokat tett már eddig is, hogy hozzá hasonló polgármestere még nem volt soha Debrecennek.

Ez érdekes volt, mert igen tisztelte a jeles embereket; hallotta, hogy Pósalaky úr városi tanácsnok volt, míg meg nem vakult, s szerette volna megkérdezni, hogy mikor építették az első kisvasutat. Hát az első lóvasutat? Hát azelőtt mi volt Debrecenben, mikor lóvasút se volt? Éppen a patikából nézte, hogy a lóvasút csak a Bikáig jön, itt a lovat kifogják, s a kocsi hátához ragasztják, s akkor megint felmegy a kalauz a hátulsó bakra, tülköl egy réztrombitával, és gyű, elindul a kis lóvasút. A kisvasút pedig a Nagyerdőig megy, de ő még nem ült rajta, mert fizetni kell érte, s ezért az állomásról is gyalog jött be a pakkjával; meg a Nagyerdőre is gyalog ment ki a fiúkkal vackort szedni; de nagyon szeretne egyszer felülni rá, az nagyon finom volna, uras.

Egészen megijedt, hogy odakint hirtelen a Nagytemplom órája ütni kezdett. Lassan ütött, méltóságosan az óraütő, mint egy nagykalapács, jól ráütött a harangra, s olyan messze volt egymástól a két ütés, hogy gyorsan ötig tudott számolni két üres közt. Aztán a nagyharangot kezdte kongatni, s azon is kiverte az ötöt, s oly közel hallatszott, mintha csak beszólt volna az ablakon, hogy: no, most kellett volna jönni, ipse!

Ezen a szobai kis alabástrom óra elnevette magát, s egykettő elkezdte verni zengő, vékony hangján ő is az órát, előbb négyet, vékony, kacagó, magas hangon, aztán ráhuhogott gyorsan, vastagon ötöt.

Akkor ő bátran felvette az újságot, s elolvasta a vezércikk címét:

- Debrecen jövője. Most, mikor városunk óriási léptekkel halad előre a modern csinosodás útján, legújabban is határozatba vétetett, hogy a város területén még fennálló két lóvasúti vonal...

Gyorsan, gyorsan, olyan gyorsan olvasta, hogy míg az elébb értette, s foglalkozott gondolatban vele, most már egy szó sem hatolt be az elméjébe, csak olvasta a szavakat, tisztán és értelmesen, a szája mozgására figyelt, hogy a hangok össze ne folyjanak, s érezte, hogy a magas és mély hangoktól hogy rángatódzik az ajka, mert egész lelkét beletette, hogy minden szó olyan tökéletesen legyen kimondva, hogy no...

Csakúgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem akart hallani az öregúr, akkor azt mondta:

- Ugorgyunk!

Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasni, egyet sem volt szabad kihagynia, még a legkisebb hírecske címét sem, de persze a legtöbb után "ugorgyunk" volt az utasítás.

Mikor hatot ütött, éppen a közepén volt egy cikknek, ami érdekelte.

Az erdei kaszálókról volt szó, hogy a debreceni erdőben tízezer hold szántóföld van: "Itt roskadozó, ideiglenes épületekkel beépítve, szélhordó homokdombok, majd vizenyős lapályokon küzd a gazda a természettel, hogy kierőszakolja egyik évben a rozsot, másikban a tengerit. A körülálló százados tölgyek siratni látszanak elpusztult társaikat, és búsan néznek le a ritka rozs- és vékony szárú tengerire, mely legtöbb helyen csak teng-leng. Nem is annyira a szántás-vetés, mint inkább a takarmánytermelés teszi oly féltett kinccsé e részeket a gazdák előtt. A kaszálókban nyert takarmány az időnként idehajtott jószággal felétettetik, mert annak az elszállítása borzasztó igaerőbe kerülne, úgyhogy a szállítási költség gyakran többe kerülne, mint a megtermett takarmány."

Az óra éppen itt ütött, s az öreg megszólalt:

- No, hagy maraggyík hónapra is.

Letette az újságot s felállott.

Észrevette, hogy az öregúrnak megmozdult a szája, s szólni akar. Elvörösödött, mert gondolta, hogy most azt fogja mondani, hogy többet ne jöjjön olyan hamar, de nem azt mondta, hanem ezt:

- Hát... itt se esik ilyen hamar hó minden esztendőben!... Nem is tudok visszaemlékezni, hogy mék esztendőbe vót, mikor október 18-án már megjött a hó...

Ő nem felelt, állott egy darabig, de az öregúr befejezte a beszédét, s nem látszott rajta, hogy még folytatni akarná, hát elköszönt:

- Jó éccakát kívánok.

Az öregúr barátságosan bólintott:

- Jó iccakát.

Kint szél kotorta a havat a szemébe. Lehúzta a nyakát, s futva ment végig az udvaron. Mindig félt, hogy nincs-e valami kutya. A kutyát nem szerette, mert a falujukban sok kutya van, s mind mérges, már kétszer meg is harapta a kutya, mikor tejért járt.

A kollégiumban aztán megmenekült a széltől. Nemsokára menni kellett a vacsorára, most megint köles volt cukorral, ez neki nagyon kedvenc étele volt, de a fiúk rém dühösek voltak, azt mondták, hogy ezt mind a falhoz kellene csapkodni, egy azt mondta: "A szakácsné kípibe; az igen!"

Este a lámpa mellett ültek s tanultak, de neki folyton az jutott az eszébe, hogy a Nagyerdőn a százados tölgyek búsan nézik a vékony szárú kukoricát, meg a sovány gabonát, s szomorúan csóválják a fejüket, hogy az ő jó társaikat ezek miatt kivágják... Kint ordított a szél, s verte az ablakokat, meg a tetőn a csatornát, de a kályha forró volt, s a szobában álmosító meleg.

Mióta pakkot kapott, egy kicsit emberebb volt a többiek közt. Már ugyan csak veszekedéskor kenték a Böszörményi szemébe a kenőcsöt, s így ő is közömbösebb lett, a károsult, de azért nem volt annyira idegen a fiúk közt, mint azelőtt, egyszer labdázni is bevették, és nem is volt olyan ügyetlen, mint előre gondolta, de persze, most a rossz idők miatt már nem lesz többet labdázás, csak tavasszal.

Ezek azért szép napok voltak. Kalapot is kapott otthonról, egy kis barnát, széles karimájút, s szalag volt rajta, és nem sörte meg köröm, ez tetszett neki, ez olyan kalap, diáknak való, komoly embernek, ez senkinek sem tűnik a szemébe. De az édesanyja levelén most is sokat sírt, mint mindig, ha már meglátta, elfacsarodott a szíve, s maga sem tudta, mi történik vele.

Az iskolában mindennap felelt mostanában, s olyan jól tudott felelni, mindent értett, s a tanárok mind meg voltak elégedve vele.

Az öregúrhoz sose ment többet olyan korán, a sárga ház előtt ácsorgott addig, amíg a Nagytemplom órája ütni nem kezdett. Kitapasztalta, hogy a Nagytemplom órája öt perccel az ütés előtt már egyet kicsit kondít, akkor ő szépen bement az udvarra, mire beért, az óra verni kezdett, s mikor a székbe leült, akkor az alabástrom lábú is hozzáfogott a kacagó csengetéshez.

Egy nap Orczy azt mondta neki:

- Te, Nyilas, azt mondta a mamám, hogy ma szombat van, hívjalak meg: gyere el hozzánk.

- Én?

- Igen.

- Minek?

- Hát csak.

- De minek?

Orczy nevetett.

- Látogatás. Eljössz?

Nem bírt magához térni a meglepetéstől. Már második esztendeje ülnek egymás mellett, s még sohasem hívta meg senki. Csak Gimesinél volt többször, kivált tavaly.

Orczy első volt az osztályban. És ő ahhoz volt szokva otthon, hogy a második mindig vakon engedelmeskedjék az elsőbbnek. Ő volt a legnagyobb, neki minden öccsének szót kellett fogadnia, de már a kisebb testvérének ő nem fogadott volna szót. Orczy előtte volt eggyel. Igaz, hogy igazságtalanul, mert neki jobb kalkulusa volt eggyel, a szépírásból neki jelese volt, s Orczynak csak kettese. Tornából mind a kettőjüknek hármasuk volt, a többi mindeniknél egyes volt. De a fiúk mondták, hogy nem járja, hogy Orczy az első, mikor neki szépírásból kettese van. Ő azonban nem bánta, hogy Orczy az első, mert Orczy kedvence volt a latintanárnak, és igazán többet tudott nála sok mindent. Például egyszer az volt a latin leckében, hogy Julius Caesar. Gyéres tanár úr kérdezte, ki volt az a Julius Caesar, ki hallott már róla? Senki sem tudta, s akkor Orczy felállott, s megmondta: az egy színdarab volt, amit ő is látott Budapesten, és Julius Caesart megölték.

- Ki ölte meg?

Azt már Orczy is elfelejtette.

- No, jól van, ülj le - mondta mosolyogva a tanár, s megveregette az Orczy arcát.

Ez nagyon imponált Nyilasnak, és Orczy sok ilyet tudott. Majdnem minden órán megmondott valamit, amit ők nem tudtak. Igaz, hogy nem volt magoló, de hát ő se volt, ő nagyon jól tudta, hogy érdem szerint egyikük sem ül itt jogosan, mert a legjobb az osztályban K. Sánta, a negyedik. Ez egy csizmás fiú volt, az apja, azt mondják, favágó, nagyon szótalan fiú, debreceni: ez mindent tud. Persze, csak azt, ami lecke volt már, ennél ő is sokkal többet tud, olyanokat, amiről még nem tanultak az iskolában, mert ő az édesanyjától sokat tanult. De a coniugatiót senki sem tudta az osztályban, csak K. Sánta. És mégis csak negyedik, mert igazságtalanul két kettese van. Gimesi is jól tud azért, csak minden füzete maszatos, meg folyton faricskál, és nem figyel, mikor leckéztetnek a tanárok, s ha váratlanul szólítják fel, igen ritkán tudja, hogy miről folyik a tanítás, de ha újra felteszik a kérdést, akkor aztán jól felel!

A kis Nyilas odahajolt Gimesihez óra alatt:

- Majd mondok valamit.

- Mit?

- Majd megmondom.

Mikor vége volt az órának, tizenkettő volt, Orczy már bepakolta a könyveit fekete viaszkosvászonba, és átkötötte sárga szíjjal, amelynek acélnikli fogója is volt, s felvette a télikabátját, közben feléje hajlott úgy, hogy a derekát is meghajtotta, s azt mondta:

- Elvárlak.

A kis Nyilas nem felelt, mert sértette, hogy ilyen finom szót mondott: "Elvárlak!" Ő ezt nem tudta volna kimondani. Mi az, hogy: elvárlak?

- No, hát mit akarsz - mondta Gimesi, s közönséges szíjjal kötözte össze a könyveit.

- Te.

- No.

- Orczy engem meghíjt.

- Hozzájuk?

- Igen.

- Ejha.

- Tégedet nem?

- Nem.

- Akkor én se megyek.

Gimesi hallgatott. Aztán csillogó szemmel nézett Nyilasra, a szeme nedves volt:

- Azér ne legyél marha.

- Nem megyek.

- Te vadszamár - mondta Gimesi, s fejjel mellbe taszította Nyilast. Mert ez volt az ő szokása, mindig fejjel verekedett.

Nyilas hátraesett a padba, s tiszta szívből kacagott.

A fiúk tolongva mentek ki az ajtón, s őneki a könyve kihullott a kezéből a pad alá. Mert neki se szíja nem volt, sem viaszkosvászonja, ő csak úgy a markában vitte. Gimesi mindig elkésve pakolt, és csak úgy nagyjából, nem olyan gondosan, mint Orczy.

- Nem is megyek - mondta neki feltápászkodva.

Gimesi a vállát rángatta.

- Ha olyan buta vagy...!

Akkor visszajött az ajtón, futva, kipirulva Orczy.

- Nyilas!

Ijedten nézett rá, s lángvörös lett, azt hitte, Orczy már tudja, hogy ő nem akar elmenni hozzájuk.

- Gyere csak!

Félrehúzta a falhoz, és suttogva kezdett beszélni.

Gimesi egy darabig nézett rájuk, aztán sebesen elfutott.

- Azt akarom mondani - szólt Orczy -, hogy nem is magyaráztam meg, hogy hol lakunk.

- Én nem... - azt akarta mondani, hogy nem megy el, de megállott, s nem merte kimondani, mert most hirtelen nagyon vágyni kezdett, hogy Gimesi nem volt itt.

Akkor Orczy sokáig magyarázta, hogy hol laknak, a Kossuth utcában, a színház mellett, megmondta a számot, s hogy csak fel kell mennie az emeletre, ott ők laknak.

- Azt mondta az édesmamám, hogy okvetlen híjalak meg, mert Gyéres tanár úr is beszélt rólad.

Erre a kis Nyilas paffá lett. Gyéres tanár úr!

Orczy barátságosan biccentett, s elfutott, mert utol akarta érni saját magát, behozni a veszteséget, hogy elkésett.

A kis Nyilas sebesen kifutott az udvarra, hogy utolérje Gimesit, s megmondja neki, hogy a latintanár azt mondta, hogy neki muszáj elmenni, de már sehol sem látta, pedig kiment utána egészen a Csokonai-kertig. Akkor addig ácsorgott, hogy a konviktusba is csengettek, s ő a könyveivel lélekszakadva futott fel a második emeletre, már mindenki elment, akkor lerohant, s elkésve érkezett az ebédhez.

Gulyásleves volt és tejbekása, jóízűen megette, a sok kanálcsörgés, tányércsörömpölés egészen jól hatott rá, mikor az ebéd végén a szénior felállott, s elmondta az imádságot, ő még evett, a szája tele volt kásával, s ami a tányérán maradt, azt még futva bekapta.

A coetusban aztán hozzáfogott öltözködni.

- Hová készül ez?

- Nézzétek má, Nyilas mosdik! - kiabálták a fiúk.

- Még tiszta inget is vesz! A lábodat nem mosnád meg?

- De hova megy ez? - tűnődtek a fiúk, de ő nem mondta meg, csak a vállát rángatta.

- Hát el kell menni, Gyéres tanár úr mondta, no.

Ez volt a mentsége, enélkül bizony nem mert volna ilyen komédiát csapni.

A színházat jól tudta hol van, a csizmadiaszínen ment keresztül, mikor a színház alatt ment, megnézte a színlapot, az volt kiírva, hogy Fenegyerekek, ezt nagyon jó lett volna látni, el is határozta, hogy vesz jegyet, mert lehetett venni a háznagyi irodában tíz krajcárért jegyet, de engedélyt is kellett kérni az osztályfőnöktől, s az a latintanár volt, emiatt sem vett még sose jegyet, pedig színházra nem sajnálta volna ám a pénzt.

Soká bámészkodott a színház környékén, de egyszer csak jött egy borotvált arcú ember, cilinder volt a fején, furcsa kerek köpönyege volt, és hangosan dúdolt valamit, attól elszaladt.

Szép idő volt, a hó már eltűnt az utcáról, csak a kerti bokrok alatt volt, meg a bokrokon is valami, a nap sütött; de azért hideg volt.

Mikor meglelte azt a házat, amiben Orczyék laktak, nem mert mindjárt bemenni, vagy ötször elment előtte, akkor elszánta magát, s piros arccal, zavartan besietett; vasrácsos korlátja volt az emeleti lépcsőnek, félve ment fel rajta, és nagy, fehér ajtó volt előtte, amelynek nem volt semmi kilincse.

Most nem tudta, mit csináljon, ezen nem lehet bemenni, ha nincsen kilincse, sokáig állott ott, s már nagyon el volt szomorodva, mikor hirtelen kinyílt az ajtó, s egy cselédleány ugrott ki, mintha kergették volna, majdnem a nyakába ugrott.

- Orczyt keresem.

- A Bébucit? Bent van! No, mennyen be! Mennyen hát!

Bosszantotta, hogy egy cseléd így beszél vele, bement, s nem szólott semmit.

Nagyon szép szobában volt, fehér, ragyogó szekrények voltak ott. Körülnézett, vagy négy ajtót látott, s nem tudta merre menjen.

A háta mögött kacagást hallott, visszanézett, az a cseléd szemtelenkedett, nevetett rajta.

- Ott mennyík be, balra, nem arra, barra, nem arra, mondom, hogy barra - azzal vihogva mutatott a jobb oldali ajtóra. - Vagy jobbra e, akarom mondani.

Ezzel berántotta maga után az ajtót, és ő megfogta a magas kilincset, s benyitott egy sötét kis szobába. A szoba sötét volt, de az utcai szobába nyílt egy nagy ajtó, s az világos volt, szinte kápráztató.

Megállott a szoba közepén, a sötétben, a nagy szobában ragyogó világosság volt, besütött a nap, és az asztal felett valami fényes csillogó-villogó valami volt, mint egy másik nap, hogy a szeme szinte káprázott tőle, az asztalnál ült egy szőke asszony, és hangosan nevetett, s az Orczy hangját hallotta:

- Lóugrás, lóugrás.

Egy darabig nem vették őtet észre, s ő nem mert szólani, hogy itt van, azok pedig csak sakkoztak, ő is tudott sakkozni, mert tavaly télen Török bácsi megtanította.

Aztán, hogy észre sem vették, csendesen beszólt: - Orczy!

Meghallották, körülnéztek. Akkor ő az ajtófélbe kapaszkodott fél kézzel, s újra súgva beszólt: Orczy!

Orczy megfordult, s meglátta őt.

De abban a pillanatban a szőke asszony is meglátta a kisfiút, s ahogy az ott állott télikabátban az ajtófélhez támaszkodva és befelé suttogva, ellenállhatatlan kacagás ragyogott fel rajta.

Orczy kifutott Nyilashoz, s azt mondta neki:

- Szerbusz, Nyilas, sakkoztam a mamával.

Kezet fogtak, s ügyetlenül megrázták egymás kezét.

A kis Nyilasnak égett az arca, a szél is kifújta, mert a kollégium mellett meg a színház mellett mindig szél van Debrecenben, és ő mind a két helyen sokat ácsorgott.

- Tedd le a kabátot.

Levetette a kabátját, ezt a kabátot az édesanyja varrta, s igen jól ki volt bélelve vattával, olyan volt, mint egy paplan, csak nem állott valami szépen.

A kabátot Orczyval ketten kivitték az előszobába, s ott felakasztották, rátették a kalapot is, az új posztókalapot.

Még a fal is zöld posztó volt, ahova a kabátot tették, és szarvasagancsok meg kardok voltak felette.

Akkor újra bementek a szobába, Orczy megnézte, de már nem volt ott a mamája.

- Ülj le, parancsolj.

Orczy mindig ilyen utálatosan beszélt: parancsolj, meg ilyesmiket.

Hát ő leült, s azt mondta:

- Te itt szoktál tanulni?

- Igen, ez az én szobám.

Ez is bosszantotta a kis Nyilast: az én szobám!... Mér az ő szobája? Ő építette?

- Itt vannak a könyveim, itt vannak a játékszereim, itt vannak a tornaszereim.

Nyilas egyelőre semmit sem látott, mert a szoba sötét volt, s csak a másik szobából kapott világosságot.

Nyilas felnézett a mennyezetre, s csodálkozott rajta, milyen magas szoba ez, azt hitte, csak a tanteremben meg a kollégiumban vannak ilyen magas szobák. Őnáluk otthon olyan alacsony a szoba, hogy mikor az édesapja nagyon felemeli a fejszét, akkor beleüti a fejszefokát a gerendába. A mestergerenda meg pláne olyan alacsony, hogy azt még ő is eléri, ha felnyújtja az ujját. Pedig ott jó volna, ha egy kicsit magasabb volna a ház, mert az édesapja télen mindig bent vési a szántalpat a szobában, s a forgács úgy pattog, hogy még. Az édesanyja mindig azt szokta kiáltani: a lámpa, a lámpa! Mire az édesapja, ha megharagszik, nagyot kiált, hogy a ház is reng bele, hogy: "Azt a büdös lámpát... mindig azt kell hallani! Hát ha eltörik, eltörik, van más a bótba!..."

De ő erről a világért se mondana itt egy szót sem, mert érzi, hogy ha ő ezt itt elmondaná, akkor ő valami nagy szégyenbe kerülne...

Ezeknek azt nem is szabad sejteni, hogy őnáluk az édesapja a szobában szántalpat farag, pedig az nagyon szép is, jó is, mert jó szaga van a friss forgácsnak, jól lehet benne a földön játszani, s nem kell félteni semmit, itt minden olyan kényes, itt nem is játszhatna az ember a testvéreivel.

- Neked nincs testvéred? - kérdezte Orczyt.

- A bátyám - mondta szórakozottan Orczy, s nagy halom könyvet hozott az asztalra.

A könyveknek piros fedele volt, s az volt rányomtatva, hogy Kis Lap. Orczy mindjárt felnyitotta az egyiket, s megmutatta, hogy benne van egy cikk, amit ő írt. A cikknek az volt a címe, hogy: "Nyári gyönyörűségek!", s a vakációját mesélte el benne Orczy, hogy kinn a pusztájukon lovagolt, és volt egy kutyája, úgy hívták, hogy Hektor, ennek a kutyának legjobban örült.

Nyilas kitágult szemmel s dobogó szívvel és irigykedve nézte.

- Ezt te írtad?

- Én!

- Te magad?

- Persze.

- Bizonyisten?

- Igen.

Nyilas gondolkozott: Orczynak szépírásból kettese volt, hát hogy lehetséges ez.

- Esküdj meg!

- Bizonyisten, no.

Akkor mégis ő írta.

Folyton csak azt nézte a cikk alá nyomtatva, hogy Orczy Vilmos, Orczy Vilmos, Orczy Vilmos. Elmondta magában számtalanszor, s nézte a betűk formáját, hogy Orczy Vilmos. Istenem, ha egyet fordít, talán az is ott van, hogy: Nyilas Mihály...

Úgy megzavarta ez, hogy nem bírt egyébre figyelni.

Igen, ő azért vette a szépírási füzeteket, olyan egyes irkalapokat, amiket árvereztek még szeptemberben, a hetes coetusban, mert abból könyvet csinált, és abba lemásolta a verseket. Az együgyű parasztot, meg más egyebet, nagyon sokat, olyan apró betűkkel, mint egy légypacc, hogy sok férjen el... De "nyári gyönyörűséget" írni, s azt kinyomtatni... és hogy alatta van, hogy Orczy Vilmos...

Nem fért a fejébe, hogy Orczy írt valamit, amit a lapban lát, és ő onnan kimásolná a szépírási lapjaira, hogy: "Nyári gyönyörűség", mint azt, hogy Petőfi Sándor: "Megesküdt a király..."

- Kaptam érte egy díszkötésű albumot - mondta Orczy, mikor észrevette, hogy mennyire érdekli a kis Nyilast.

Ezzel előhozott egy arany és veres, ragyogó nagy könyvet, amiben ahogy kinyitotta, benne volt az összes történelem, éppen az, amiből két füzete volt Nyilasnak a fiókjában. Az egész Magyarország, az összes királyok és hősök és nagyurak...

Ez is fájt neki; neki ez nem lesz meg sose, mert ő nem fog annyi pénzt kapni, hogy mind megvehesse.

Nézett hát, hol az újságban a kinyomtatott névre, hol a vastag királykönyvre.

A másik szobából most valami női kiáltás hallatszott, hogy:

- Bébuci!

Orczy suttogósan megszólalt:

- Gyere, Nyilas, a mama szólít.

Nyilas szinte álomban állott fel.

Bementek a másik szobába, és ott volt a szép szőke mama.

- Nyilas Misi - mondta Orczy s rámutatott.

De ő a nagy világosságban, a nap éppen a szeme közé sütött, csak állt szótlanul.

A mama egy kis asztal mellett ült az ablaknál, s nem a sakk mellett, csodálkozva nézte, mert olyan szép volt, és olyan, mint egy tündér, a haja egészen fehérszőke, mint az Orczy haja, csak később jutott eszébe, hogy kezet kellett volna neki csókolni.

- Te vagy a kis Nyilas Misike?

A hangja olyan vékony volt, mintha valami madár szólott volna. Az ő édesanyjának is olyan hangja van, hogy mikor énekel, mintha poharat csengetnének. De az ő édesanyjának olyan óriási fekete haja van, hogy mikor fésülködik s kibontja, egészen beborítja, úgy, hogy az arcából, melléből se látszik semmi.

- Te vagy a fiam kis barátja?

Zavartan mosolygott, nem tudta, hogy ők barátságban vannak.

- Együtt ülünk a padban, ő az első, én a második.

Az asszony elkezdett nevetni. Mégpedig olyan furcsán nevetett, hogy először komolyan nézett, aztán nagyra nyitotta a szemét, aztán váratlanul felkacagott.

Most újra nem tudott mit szólani a gyerekhez.

- Szereted a fiamat? - kérdezte.

Nyilas ránézett Orczyra.

Megnézte, hogy szereti-e.

Hogy semmit se szólott, az asszony azt mondta:

- Szoktatok verekedni?

Erre ő egészen tágra, kerekre nyitotta a szemét. Csodálkozva bámult erre az asszonyra, mért kérdi ez azt, mikor ő még senkivel sem verekedett, biztosan összetéveszti valakivel.

És milyen ruhája van ennek az asszonynak. Az ő édesanyja az egész faluban minden lánynak és fiatalasszonynak varr, rékliket, s a legényeknek surcokat, fehérrel kivarrva. De ilyen ruhát nem is képzelt soha, ez az asszony olyan volt, mintha nem is asszony volna, hanem festve... de elevenül...

- Hát nem vagytok olyan karmolósok?

A kisfiú már egészen zavarba jött, s az arca vörös lett. Hát persze, hogy összetévesztik.

- Az Láng volt, kérem! - mondta hirtelen.

- Ki?

- Aki földhöz vágta...

Az asszony meghökkent.

- Nem vágott földhöz! - kiáltott Orczy ijedt zavarban magyarázva, s egész piros lett. - Anyukám lelkem, az csak játék volt.

Erre ő is elszégyellte magát, most olyat mondott, amit nem lett volna illő...

- Én nem láttam jól - hebegte -, mert nagyon sokan voltak rajta.

- Az csak játék volt - kiáltott Orczy -, "kicsiny a rakás, nagyobbat kíván", azt játszottuk, mama! De Nyilas nem szokott játszani, se verekedni, hát ő azt hitte, hogy verekedtünk.

Az asszony egyre zavartabb lett, s vele Nyilas is meg Orczy is.

- Hát a fiam szokott? - kérdezte nyűglődve.

- Orczy se szokott - mondta a kisdiák.

Az asszony megint úgy nézett, elébb elkomolyodva, aztán hirtelen fölkacagva.

- Kicsoda? - kiáltotta. - Orczy?!

- Orczy se.

- Orczy - s hallatlanul kitört belőle a kacagás. - Apa, apa, apuska... jöjjön csak! - s alig tudott magához térni a kacagástól.

A szomszéd szoba ajtaja kinyílt, s egy magas, szakállas férfi jött ki belőle, olyan, mint egy igazi elnök...

- A maga fia már Orczy! - mondta az asszony, s a teste csakúgy remegett a kacagástól.

A magas úr szigorúan nézett a kisdiákra:

- Hogy híjnak?

De a gyerek úgy érezte, hogy itt most mindenki ellensége, sovány kis arcát, vastag szemöldökét összehúzta, s nem szólt.

- Hja, te vagy a fiam kis barátja! - És elmosolyodott, s rátette kezét a kisdiák fejére. - Ez az, akiről Gyéres tanár úr beszélt?

- Igen, apa.

- Brávó!... Derék kis legény.

- De hallja, a maga fiát úgy szokták verni, mint a répát.

- De nem, anyuskám szívem, de nem!

- Orczy hallgasson! - kiáltott kacagva a mama.

- De nem, anyukám, az nem verekedés: játék.

- Orczy!... Csönd legyen!... - s a mama folyton nevetett. Az apa is nevetett.

- Hadd verjék - kiáltotta - keményebb lesz a húsa!

A kis Nyilas megütődött.

- Az olyan diákból, aki még nem is verekedik, semmi sem lesz... No, jól van, csak játsszatok!... Aztán egy ilyen kis eminensnek nem szabad ám elveszteni a fejét.

A kis Nyilas ebben igazat adott az elnök úrnak. Őneki fogalma se volt róla, mi lehet az Orczy apja, hogy még pusztájuk is van, meg lovuk és Hektor kutya... még elsőben valaki azt mondta, hogy elnök... ez nagyon fontos és titokzatos valami lehet és iszonyú uraság...

Aztán újra kimentek a másik szobába.

Volt Orczynak egy játéka, az neki nagyon tetszett. Szoborgyár, viaszból szobrokat lehetett csinálni.

Orczy felolvasztotta a viaszt a konyhában, s behozta, és csinált egyet.

- Ez Goethe.

- Gőte? - és a kis Nyilas nevetett.

- Igen.

- Az minek vóna az?

- Az a német.

- Az nem német, az magyar, nem is tud németül egy szót se.

- Ki? Goethe?

- Igen - s hamisan nevetett hozzá.

- Te - mondta csodálkozva Orczy - az a legnagyobb német költő.

- Költő... hisz az a mi sírásónk... a vén Gőte minálunk otthon sírásó - és hangosan nevetett a viccén, s eszébe jutott az öreg, részeges Gőte, a sírásó.

Csak sokára tudta megmagyarázni, de akkor Orczy is nagyon nevetett.

- Most pedig csinálok Schillert.

- Schillert? Siller bort csinálsz?

Nagyon nevettek.

- Nahát, ha sillert csinálsz, azt meg is issza Gőte!

Ez nagyon tetszett nekik.

Orczy beszaladt, s a mamájának nevetve elmagyarázta, aztán kijött.

- Tudod, mit csinálj?

- Mit?

- Petőfit.

- Azt nem lehet, mert ahhoz nincs negatív.

A kisdiák nem kérdezte rá, mi az; úgy gondolta, azt neki is tudnia kellene.

Orczy később azt kérdezte:

- Nekünk megvan Petőfi minden verse, megmutassam?

- Nekünk is. Én mind elolvastam.

- Mit?

- Petőfit.

Orczy munka közben, míg a Schillert csinálta, megállt s ránézett.

- Minden versét?

- Igen.

Orczy kételkedve nézett rá. Aztán tovább dolgozott.

Akkor megjött az Orczy bátyja. Ezt már látta egyszer a kollégiumban, az udvaron állott a szobafőnökkel. Ez nagyon derék Orczy úr volt, csak nem foglalkozott vele eleget, mindjárt ki is ment a szobából.

- Henrik - mondta neki Orczy -, tudod, hogy a Goethe megissza a Schillert?

Az Orczy úr mosolygott, azt mondta:

- Jó vicc - és kiment.

A viasszal babrálni jó volt, csak büdös volt, és bemaszatolták az egész asztalt.

- Az egész Petőfit olvastad? - kérdezte Orczy.

- Az egészet, igen, édesanyámnak felolvastam tavaly mind, meg magamba is.

Orczy nem nézett rá, a szobrot gyúrta össze.

Nyilas azt kérdezte, s a "Nyári gyönyörűség"-re gondolt:

- Magad írtad?

- Azt? Igen... de a bátyám beleírt.

- A bátyád?

- Igen.

Ezt ijedten hallotta a kisdiák.

- De a papa is azt mondta, az a jó, amit én írtam: azon lehet nevetni.

A kis Nyilas még jobban csodálkozott: nevetnivalót is lehet írni?

Aztán uzsonnázni híjták őket.

Csak kettőjük számára terítettek, csokoládét adtak, s azt alig bírta megenni, mert émelyítően édesnek találta, még nem evett csokoládét. De azért megette, mert restellte volna otthagyni, félt, hogy elárulja neveletlenségét, s mit gondolnak róla. Ő a kávét is csak fél kockacukorral itta, s ebben sok cukor volt. A kalács azonban nagyon finom volt, ebből meg tudott volna enni tizenkét darabot is, előbb nagyon víg volt s fesztelen, de amikor az Orczy mamája evés alatt bejött, s leült mellettük, a világért sem vett volna újabb darabot.

- Köszönöm szépen, nem kérek.

- Dehogynem, a konviktusban nem sütnek kalácsot, még egy darabot, fiacskám.

- Köszönöm szépen, nem kérek.

- Akkor a zsebedbe egy darabot, kettőt, majd megeszed a kollégiumban.

- Köszönöm szépen, nem kérek.

Vele nem lehet tréfálni; ha ő egyszer kimondta, hogy nem kér, akkor aztán nem kér. Otthon megtörtént, hogy vasárnap a tészta után felállott, és sorra járt kezet csókolni, megköszönte az ebédet, s akkor hozták be a csirkesültet. Az öccsei ujjongva vetették rá magukat, s visszaültek az asztalhoz, de ő? Ő, ha kettévágják sem evett volna egy falatot: ha már megköszönte az ebédet.

- Hát akkor majd kompótot.

Nem tudta mi az, kisült, hogy befőtt. Ezt az ő édesanyja is szokott csinálni, minden nyáron öt-hat üveggel, néha tízzel is, de ha nincs cukor!

Ez nagyon, nagyon finom volt, olyan remek, hogy ebből kétszer vett.

- Te nem kérsz, Bébuci, nem eszel, fiacskám?

Bébuci!... Már hallotta ma délután egypárszor, de eddig nem ügyelt rá: Bébuci!... Még csak az kellene, hogy őt is így nevezzék valahogy otthon!...

Akkor vendégek jöttek, mégpedig, ó, rémület, egy csoport lány. Kislányok, amilyenek a Lányok Lapjában vannak rajzolva, ő nem is hitte volna eddig, hogy igazi emberlányok így járnak.

Neki nem is köszöntek, s ő állott egyenesen, bezzeg Bébuci mindenikkel kezet fogott. Volt közöttük egy kövér, sárga hajú lány, az neki mindjárt feltűnt, az arca nagyon fehér volt és piros, s a sárga haja a vállára lógott, de csakúgy szikrázott, mint az igazi arany. Ez egyszer csak ránézett, olyan szürke szeme volt, hogy ő attól egészen megijedt, igen nagy, szürke szeme, s ahogy az ő szemébe nézett, ő elkezdett vörösödni, s a teste egész gyenge lett, a térde reszketett, s nem tudott volna szólni egy szót sem, és észrevette, hogy a lánynak az orra körül szeplők vannak.

Hamar azt súgta Orczynak, hogy elmegy.

- El? - mondta Orczy.

- Igen.

- Akkor kikísérlek.

Hamar kimentek a másik szobába.

Ott eszébe jutott, hogy nem csókolt kezet sem akkor, amikor jött, se most, megállott, hogy visszamegy kezet csókolni, mert mit gondol róla Orczy mamája.

De az éppen a szürke szemű, sárga hajú lányt ölelgette, erre ő úgy megrémült, hogy azonnal kifutott az előszobába.

- Mér szaladsz annyira? - szólt Orczy.

Nem felelt, csak lerántotta a kabátját, hogy leszakadt az akasztója!

- Félsz a lányoktól?

- Nem félek én!

- Én úgy viccelek velük.

Ő azonban összerántotta a szemöldökét.

- Neked nincsenek kuzinnyaid? - kérdezte Orczy.

- Micsoda?

- Hát jányok a családba, unokatestvérek.

- Nincs.

- Testvéred sincs?

- Testvérem?

- Igen.

- Hogyne vóna. Öten vagyunk.

- De jányok?

- Jányok... az nincs!...

- Mikor jössz el újra?

Ránézett, azt akarta neki mondani, hogy gyere el te. De megijedt, hogy eljön, s az nem lehet, hogy barátok járjanak a coetusba, csak a szobafőnökhöz járhatnak, különben meg van tiltva a barátkozás, mert még ellopnának valamit, ha idegenek bejárnának.

Megrántotta a vállát, és lesütötte a szemét. Sohanapján - gondolta.

- Nem tudom - mondta hangosan, s jó erősen megfogta az Orczy kezét.

- Szerbusz.

- Szerbusz.

Akkor kijött az Orczy mamája s egy kis csomag volt nála.

- Szökik a mi kis barátunk, Orczy?... - mondta a fiának nevetve. - Itt van ez a csomagocska, ezt vidd haza, és csak a kollégiumban szabad kibontani.

A markába tette a könnyű kis csomagot.

- Most remélem, szépen hazamégy.

- Nem kérem.

- Hát hova?

- Felolvasni!

- Hova?

- Én, kérem, egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok egy órát.

- Igen?

- Igen.

A szépséges szőke mama mély csodálkozással nézett a gyerekre.

- És... pénz... és... fizet... vagy... - habozott.

- Igen: fizet!... Tíz krajcárt!

- Egy hónapra?!

- Egy órára!

- Igen: egy órára...

És csodálkozva, megrémülve bámult a kisgyerekre.

Erről senki se tudott semmit, mert erről még nem mert az osztályban szólani senkinek, úgyhogy a kis barátja is némán bámult rá.

- Hallod, Orczy? - szólt a mama, s nevetett, de az arcára könny futott le.

A kisdiák érezte, hogy ez nem kinevetés, és még a színháznál is kacagott a boldogságtól, hogy úgy csodálkoztak rajta.

Aztán eszébe jutott, hogy sem akkor nem csókolt kezet, mikor jött, se mikor elment: de nem mert. Ő Török néninek, meg Vásárhelyi néninek mindig kezet csókol, de ez olyan finom néni volt, hogy nem mert... Lángvörös lett az arca, mert most mit gondol róla...

Még sokáig kellett ácsorognia, míg öt óra lett, addig sok mindent végiggondolt, míg végül a szürke szemű, sárga hajú kislány villant fel előtte, s akkor elkezdett futni, mint a nyúl, maga se tudta, hova.

NEGYEDIK FEJEZET

mely az előbbinek folytatása, de valami más történik benne,
mint amit vártunk, mert az élet olyan, hogy mindig másképp
történik minden, mint ahogy elgondolta előre az ember

Ahogy távolodott az Orczy-háztól, úgy gyúlt föl benne valami nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az arca, mintha tűz mellett járna. Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, iszonyúan szégyellte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: hogy nem csókolt kezet... és hogy eljött... és hogy az a sárga hajú... Most mind őróla beszélnek... elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt be az ajtón, hogy: Orczy... az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy! - és megmondta azt is, hogy megverték...

Azzal mentette süllyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját böcsmölte: de henceg! az ő szobája! nekik megvan Petőfi!... Ez valami külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha őnekik nem volna...

De ez mind csak olyan marakodás volt magában, s ettől nem múlt el az arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek, és Orczy most őt kicsúfolja a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen jól kifigurázza, hogy fehér kesztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem...

Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: most őrajta nevetnek, hogy elfutott a lyányok elől, és hogy neki nincs kunyica vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott.

Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öregúrhoz nem mehetett: milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most felvilágosítja... és mikor ránézett, olyan szürke szeme van... de minek olyan nagy...

Újra elkezdett rohanni, s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott, mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfúlt, akkor ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat verődni benne.

- Hát te hova szaladsz? - kiáltott rá Láng.

Ő borzasztóan zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de minek van itt Láng?

- Gyéres tanár úrhoz kell futni - mondta.

- Gyéres?

- Gyéres.

Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarná ütni, de ő most úgy visszanézett!...

Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt, és nem szeretett a tanárokról beszélni.

Intett neki a szeme vágásával, hogy jól van, és elváltak, Láng is ment, meg ő is továbbment.

De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy árva szót se: és éppen ma... Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak... az Orczy szépen kikapott, hiába mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a rakás, szegény jó édesanyja, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia hogy pofozkodott Lánggal, elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon könnyű megcsalni...

Tele lett könnyel a szeme, és kivette a zsebkendőjét, és a templom mellett volt éppen, hamar beszaladt a kertbe, és egy szomorúfa mellett egy vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.

Sokáig sírt, csak úgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje, és olyan jól kisírta, olyan kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy magában lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz mindjárt...

Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a szemét megnyálazott zsebkendőjével, s elindult csendesen.

Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a vékony gázlángocskák, mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.

Mikor az öregúrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy a foga vacogott, s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgyhogy megint sírva fakadt.

- Nono, nono - mondta az öregúr - mi az, mi az!

- Semmi.

Ha semmi, akkor az öregúr ugyan nem kérdezett tovább semmit.

Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:

- Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál...

Az öregúr hallgatott.

- És ott... ott...

- Megbántották?

- Nem kérem, csak én... Hát azok igen nagyurak...

- Nagyurak!? Kik azok?

- Azért jók... nagyon jók voltak, csak hát én... Orczyék, a színház mellett, elnök...

Az öregúr hosszú csönd után csöndesen szólott:

- Hát a maga apja?... Mi a maga apja?

- Ács.

- No... - Az öregúr egyet gondolkodott s hozzátette: - Ajjó mesterség...

Ennek megörült. Mer jó.

- Van házuk?

- Egy kicsike.

- Tehenük is?

- Az nincs.

- Disznó se?

- Van egy kis malacunk.

Az öregúr hallgatott.

- És hány testvéred van? - kérdezte egyszerre tegezve.

A kisfiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öregúr komolyan vette, mint egy felnőttet, s mindig magázta.

- Öt.

- Öt?... Fiúk, lányok?

- Öten vagyunk fiúk.

- Az szép!... Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet fordítani az országot.

Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szája íze szerint mondták volna, de mért tegezi!... Hogy meri tegezni!... Már ezután így fogja? Akkor nem jön ide többet...

- Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk, sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a szérűskertbe, édesapám kivitt, s feltett egy tinónak a hátára, s én azt mondtam: dennó ne... Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant, s akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett...

Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania...

- Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, aki most Pozsonyban tanár... az édesanyám testvére... azt is édesapám taníttatta ki.

Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstellt.

Végre megszólalt az öregúr:

- No, olvassa csak tovább.

A kisdiák elmosolyodott, s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint magázza az öreg. "Megtanítottalak - mondta magában -, hogy nem vagyok csak olyan, akit tegezhetnek..." Már látta, hogy ha helyt akar állani az emberek közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács... Milyen szerencse, hogy Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta volna... Pedig ő olyan büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal, s uras nadrágban járt ő az iskolába is, a papékkal, tanítóékkel úgy beszél az édesapja, hogy: "No, tiszteletes úr!... No, tanító úr!..." Így beszél mindenkivel... Még a szolgabírónak is azt mondja, hogy: "No, tekintetes úr, hogy vág a bajusz?"... meg hogy: "Vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár!"... De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni Vargától, hogy nekik kőházuk van, s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt akármilyen, de nem kőház...

No, nem baj: mit kell ennek a vak embernek tudni, hogy vályogház vagy milyen ház: kőház!

Gyorsan olvasta az újságot, s most aztán frissen és bátran olvasott, és egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.

Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öregúr:

- Haggyunk holnapra is.

De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint lehetett volna, s azt felelte:

- Kérem szépen, én... elolvasnám még...

- Nojsze, még elkísik a konviktusbúl - mondta az öreg.

- Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyed hétkor csengetnek.

- Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.

- Nem, Pósalaky úr kérem, csak fél percet.

De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.

- Az íccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a múlt íccaka.

- Mit tetszett álmodni?

Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.

- Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fíreg vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy felleg lett belűle, úgy níztem utána. Aztán meg túrós derelyét ettem, oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen-vígig, oszt én egy nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt legelni a borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre... mer megnyomta a gyomrom.

A kisfiú jóízűen nevetett.

- Má a takarítónénak is elmondtam - nevetett az öregúr is -, a meg megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg: 73, túrós derelye: 39, ökör: 45... No, valami kimaradt: az ám, a víz... 22... Rossz szám; fuccs! - de rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.

A gyerek nevetett, de hang nélkül:

- Számja van mindennek?

- Igen, a kislutrira.

Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt szokták mondani: kijött a lutrid.

- Nízze csak, mondok egyet - szólt az öreg -, tegyük meg. Isten neki, legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos, írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagytrafikba, osztán tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak!

Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa remegett.

A kisfiúnak tetszett, s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.

- Má e nem fog kijönni - mondta hozzá -, hogy e mindig kiesik, ki akar maradni a sorbul.

- Ezt a hatost, Pósalaky úr?

- Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.

Odaadott egy forintot, s a kisdiák eltette.

Az öregúr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után jóakarattal megszólalt:

- Azír: nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a Basahalmán belül vágták el... Há van nekik!... Elnök!... Azír, hogy a Tisza-szabályozásnak ű az elnökje?...

A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni, és ez újra fekete szégyenbe sodorta.

Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna alatt szorongatott.

Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne meg sütemény...

Ha ezt most beviszi a coetusba...

Ijedten nekiállt, és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor sírkövénél, mert arra senki se járt, s akkor csengettek a konviktushoz, vacsorára.

Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.

Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.

- Te mit nevetsz? - kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.

- Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.

- Mi?

- Semmi.

- Az nem sok - viccelt Sándor Mihály.

- Hónap megteszem a lutriba - szólt merészen Misi.

Sándor Mihály rábámult.

- Mit?

- Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.

- Csak jár a pofája összevissza - szólt a többiekhez Sándor Mihály, mert már irigykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok se keresnek.

Ez elvörösödött.

- Nekem ezt hónap muszáj megtenni.

- Kinek?

- Az öregúrnak!

- A lutriba?

- Hát.

- Akkor beszélj magyarul.

Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó. De a virsli ízlett, ami tetejére volt téve. A brúgó, az nem ízlett, mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már nem szívesen tette.

- Mér olyan penészes ez a kenyér? - mondta Sándor Mihálynak, hogy kibékítse.

- Dohos!... Mindig dohos, mert dohos lisztből sütik.

Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe, s mindig a szürke szeműt látta, ha behunyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.

A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét.

Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el akart bújni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze volt, s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna Debrecenben. Furcsa, erős szag volt ott, rózsaszínű karbollal volt bekenve minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis magában az ember is jobban érzi magát, mint a coetusban... Addig-addig üldögélt, míg egyszer dörömbölni kezdtek a deszkaajtón...

- Mi az? - mondta ijedten.

- Tán elaludtál odabe?

- Hogyisne.

- Nyilas elaludt odabe.

Csakugyan elaludt, s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel fogják csúfolni...

Szökve ment be a szobába, s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna kínjában.

Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le, kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat múlva a takaró alatt volt.

Szédült, repült vele az ágy, s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem lehetett elbújni előle, de nem is akart: jólesett belenézni, úgy szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna markolni a sárga haját... aztán aludt. Furcsákat álmodott, a Tisza-parti kertjükben futkározott a szürke szeművel, és úgy játszott vele, csupa lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.

Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.

Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mama sajnálta, hogy ő úgy elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni tőle, kik voltak azok a lányok, a "kunyicok", de nem mert még célzást se tenni rá, még mit gondolna?...

Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.

Az egyiket ette, a másikat odahozta neki: - Nesze.

Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki, s azt mondta: - Nem kell.

- Mér?

- Nem vagyok éhes.

Orczy vállat rántott, s megette maga a másik kiflit is.

Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.

- Vótál náluk? - kérdezte Gimesi latinórán.

Ő elvörösödött, s intett, hogy igen.

Gimesi kíváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:

- Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.

- Ő? - kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve, s a tanárra nézett.

- Igen - mondta vörösen Misi.

Többet nem beszéltek róla, de ő adósának nézte magát, és kedden iskolai ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a konviktusra, s délután nem volt tanítás; azt mondta Gimesinek:

- Délután elmehetek hozzátok?

- Persze.

Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett, s egész délután pingáltak.

- Orczyéknál szobrot lehet csinálni - mondta.

- Szobrot?

- Viaszból.

És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír az anyjának, hogy küldjön neki.

Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.

De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a Gimesi, mennyivel jobb fiú, s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti, kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se tudja jobban; meg hátrább is van eggyel, és az anyja is biztosan nem olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly, barna asszony... Szóval szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi barátok vagyunk.

- Jó volt Orczyéknál? - kérdezte Gimesi, s új festéket csinált a tuscsészébe.

- Hát... az olyan hencegő... Nem hencegő, de hát... - Nem tudott mit mondani, csak fintorgatta a száját.

Gimesi olyan vékony bőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak nagyon kicsi és szép kis szája volt, s olyan kicsike, mint egy kislány, de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt és bársonyruhás, és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő nagyon sovány és sárga bőrű s fekete szemöldökű, vastag hangú, nagy szájú, nagy fogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? - hisz az utálatos.

- Orczynak megint a fejébe szállott... - mondta.

- Mi?

Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget, és azért is olyan figyelmes. És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban is különb volna nála, hogy neki volna még szebb ruhája, szobája, könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürke szemű, sárga hajú...

- Sok ronda lány jött hozzájuk - mondta hirtelen, mert félt, hogy kitalálja Gimesi az igazat.

- Ne beszélj! - szólt Gimesi, s az ecset megállott a kezében. - Lányok?

- Igen.

- Kislányok? Olyan, mint én?

- Igen.

- Sok?

- Sok, sok.

- Mennyi, harminc?

Hangosan, csiklandósan felkacagtak:

- Nem; harminc nem volt, de sok vót.

- Barátom! - mondta Gimesi.

- De én eljöttem.

- Eljöttél?

- El.

- Mikor a lyányok jöttek?

- Igen.

- De marha vagy!

Nevetett rajta, hízelgett neki.

- Te nem jöttél volna el?

- Majd meszet ettem!

Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.

- Hát mit csináltál volna ott?

Gimesi megint felegyenesedett a festékről, s hosszan nézett az arcába, úgy nevetett. Isten tudja, mit gondolt, csak nevetett.

- Hát megbokszoltam vóna űket!

Misi hangosan kacagott:

- Igen, ahogy te szoktál, fejjel.

- Fejjel hát!

S Gimesi kijött az asztal mellől, és körülfutott a szobában, ahogy az iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, fejjel.

Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy, hogy leesett a földre, de még ott is kacagott.

Akkor Gimesi lehajolt hozzá, s elkezdte dögönyözni.

- Röhögsz, röhögsz?... - s gyúrta, mint a tésztát.

Ő hangosan nevetett, s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.

Akkor bejött a nagymama:

- Mi van itt?... Mit csináltok ti itt?

Gimesi abbahagyta a birkózást, s futott tovább festeni.

Nyilas is feltápászkodott restelkedve a földről.

- Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! - mondta komolyan a nagymama. - Lajoska ilyenhez nincs szokva!

Gimesi lesütötte a fejét, Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött. Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az unokáját.

A nagymama nagyon szigorú lett, s haragosan tett-vett a szobában.

- Többet én ilyet ne tapasztaljak... - mondta - megértettétek?

Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét, s az arca éle gyengén ki volt pirulva.

Nyilas sötétvörös lett, s szinte reszketett a megszégyenüléstől.

- Úrifiúk ilyet nem tesznek - szólt egyre szigorúbban a nagymama. - Úrifiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.

Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:

- Sz' én löktem fel!

- Annál nagyobb szégyen; szégyelld magad! Eleget magyarázom neked. Nem vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az ilyen hancúrozó sehonnaikból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló akarsz lenni, mint... az a jóféle?... Nézze meg az ember...

Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s fekete pontokkal tele, kiment.

Egy darabig csendben voltak. Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre semmiség volt az egész... s ő nem érdemelte ezt... Gimesi egy papagájt festett, s azt mondta dümmögve:

- Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.

Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem mert volna ilyen megjegyzést tenni rá... Neki az szent volt, amit az édes nagyanyám mondott, s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis szótlanul viselte volna el.

- Hallgass - mondta csendesítve, ijedten.

- De igen, megmondom én neki is - és Gimesi olyan mérges lett, mint a paprika, a szeme nedves lett s izzott, és pattogtatta a szókat, úgyhogy szinte elfulladt a lélegzete. - Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy honnan fúj a szél!

Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött, s rettegett, hogy Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét!

- Nézd csak: reskontó.

Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe tartott.

- Mi az? - kérdezte mogorván dünnyögve.

- Lutri.

Gimesi nagyot nézett.

- Micsoda? - s a szája is nyitva maradt.

- Lutriba megtettem ezt az öt számot.

Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét, s a két tenyerét a hasára tette, s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.

- Lutrira tettél?

- Igen.

- Barátom... nahát, ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok... te lutrira tettél?

Ő is nevetett úgy, hogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.

- És fogsz nyerni?

- Nem tudom.

- És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?

- Mit?... Hát... veszek egy penecilust.

- Penecilust?... Milyet?

- Milyet! Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy hal alakja lesz... - s a Böszörményi késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.

- Barátom, ha nekem tíz forintom volna!

- Mit vennél?

- Ötöt elküldenék belőle anyámnak.

A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?

- Ötöt meg elcukrászdáznék - mondta Gimesi.

Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda: mire az, a múltkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. Mire az: színházra igen.

- Ha nyerek, annak csak a fele lesz az enyém, mert felét az öregúrnak kell adni - mondta.

- Annak a vén totyakosnak? - szólt Gimesi.

- Nem totyakos - szólt megsértődve Nyilas.

- Jól van, no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos - és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy valaki lutrira pénzt tegyen. - Ő adta rá a pénzt?

- Igen.

- Egy hatost?

- Nem.

- Kettőt?

- Nem.

- Többet?

- Egy forintot!

- Egy forintot! - mondta elhűlve Gimesi. - Baráték, egy forint még nyereségnek is elég vóna! - s elkezdett újra nevetni. - Nekem még nem vót egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.

- Nekem van huszonhat krajcárom.

- Huszonhat?

- Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt-öt pízt, levélre meg kettőt.

- Ha nékem húsz pízem volna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt megennék magam.

Soká nevettek rajta.

- Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.

- Nyerte?

- Igen megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek, és azt Forgó bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.

- Kinyomtatták?

- Igen.

- Amit Orczy írt?

- Igen.

Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csak úgy csuklott a végén.

- A helyesírási hibákat is kinyomtatták? - mondta.

- Azt kijavította a bátyja - mondta Nyilas.

- A bátyja, az a hosszú?

- Igen... Az írta a dolgozatot... Ő írta, de a bátyja beleírt, meg kijavította...

Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.

- Te tudsz - szólt.

- Mit? - vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy ezt elmondta.

- Jól tudsz rákenni.

Nyilas hallgatott.

- Kíváncsi vagyok - szólt Gimesi a fejével intve -, hogy ha elmégy mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani.

A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vér egészen leszállt a szívére.

Leült szédülve a székre, s csak nézett kétségbeesve Gimesire.

Ennek feltűnt a némasága s rémült arca.

- Énfelőlem mondhatsz - szólt, s megrántotta a vállát.

Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: "Én nem! Rólad én nem mondanék rosszat, ha darabokra vágnának is, mert téged szeretlek."

De azután csak ennyit mondott:

- Azt hiszed rólam?

A csönd nagyon kínos lett.

Sokáig ült az asztal mellett, s Gimesi is zavartan festegetett.

- Hát honnan tudod te ezt? - mondta az orra alatt dünnyögve.

Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára, mert az ablak alja a lábuk alatt volt.

Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.

- Te tanáltad ki?

Megrázta a fejét, hogy nem.

- Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba bokszollak, mint az elébb.

Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra, és zokogásban tört ki.

- Azért is én kaptam ki.

Gimesi ideges lett, tipett-topott, az ecsettel babrált, a szájába vette, s a szájaszéle vörös lett a kármintól.

- De nagy marha vagy - mondta, s a szeme izzani kezdett.

- Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál énrólam mondani?

- Hát Orczyékról is mondtál.

- Mert nekem oda muszáj volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta, és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszáj oda elmenni, mert azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a zsebembe, mint egy kisbabának, és... azért jöttem el, mert én nem megyek oda többet soha!

Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját, s újra hozzáfogott festeni.

- Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz - mondta.

Akkor letette az ecsetet, s úgy maszatosan odament a korsóhoz, töltött egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.

- Nesze, igyál.

Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt, s nem is tapasztalt.

Ivott.

- Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.

Nyilas megmártotta az ujját a vízben, s a szemét megtörölte a nedvességgel.

Akkor ránézett kicsit a barátjára, s meglátta a száját.

Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet, erre kitört rajta a kacagás.

- Te, mosdjál meg - mondta neki.

- Minek?

- Nézd meg a szádat.

Gimesi a tükörhöz ment s belenézett.

- Ónnye, de jó pofa vagyok!

Azzal visszament az asztalhoz, s a másik csészéből zöldre festette a másik szájaszélét.

- Most már jól nézek ki, mi?

És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.

Hamar észre tért, hogy erősen sötétedik, s neki menni kell felolvasni.

Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyarórán kiosztották a dolgozatokat, s Orczy kettest kapott.

Orczy meg volt sértve, s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.

Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltaképp nem érdeklődött iránta, de az A osztályban szokás szerint ezt is hamarább adták ki, s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két tárgyból.

Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe, amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már, mi volt, sok apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda mögött, s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt, s annak még mindig nem érkezett csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B osztályos volt, s az A-beliek még harminc év múlva is úgy beszéltek a B-istákkal, hogy: "Hogy lehetett B-be járni?"

Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy vigyék haza, s írassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták, s hivatalból küldték el.

Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőben jó tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott, s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma sem érti a supinum-tőt...

Hálaistennek kimaradt a neve...

Három-négy nap múlva azonban latinórán valami nyugtalanítót vett észre.

Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.

Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval. Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?

Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja, s az őt tanítaná, akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?

Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már Orczyéknál... És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére, s K. Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban az másképp van, és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.

Efféléken tűnődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:

- Nyilas.

Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van szó a felelésben.

- Gyere be óra után a tanári szobába!

Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály összesúgott. Mindenki suttogott, s ránéztek. Most talán először vette észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat.

Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár után, s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.

Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán már értesítették is az édesapját... Szekundára áll... oh, istenem... Most az első padból is leteszik... talán valahová hátra... S nem fog Orczy mellett ülni, és Gimesivel sem barátkozhat többet... mert nem azért hívták meg Orczyékhoz, mert ő jó fiú, mert olyan, amilyen, hanem a bizonyítványa miatt, s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb tanulóval barátkozzék...

Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését; az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen kapaszkodott ahhoz a helyhez.

Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában, s halvány volt az arca, és a szíve iszonyúan vert, s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt vagy sétált odabenn, elegáns világos ruhájában, s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett, és nem jött ki őhozzá.

Persze, mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.

Báthori tanár úr jött be testhezálló, barna zsakettben, s rászólott:

- Te kit vársz?

Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem adott.

- Gyéres tanár urat - rebegte végre.

Báthori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.

A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát, ha intő, legyen intő; dac támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő akkor is csak annyit tud vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust adnak, s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy, és kapálni fog a répaföldön...

Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer, mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt tiszta, mert csak elszédült, s boldog volt, hogy el tudott szédülni, s hogy csakugyan minden vér lefutott az arcáról, s izzadság verte ki az egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszáj őt beküldeni Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.

Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt, s megállott előtte, egészen vidáman, és csaknem feléje hajolt:

- Te, kis Nyilas...

A szivart a szájába vette, s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét, s igyekezett olyan szolgálatkészen figyelni, ahogy csak tudott.

- Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?

Nem felelt rá, megfordult vele a világ, s azt hitte, most rögtön felrepül. Mint a köd, foszlott le róla minden aggodalom, s egyenesen, mereven állott s hallgatott.

Intett aztán, hogy elvállalná.

- Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni azzal a haszontalan kis Doroghy gyerekkel.

- Igenis.

- Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy família, és ez a kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni...

- Igenis.

A tanár megállott, s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki kijött.

- Hát akkor jól van, beszéld meg vele, és eredj el hozzájuk ma délután.

- Igenis.

- Igen... Két forintot fognak fizetni egy hónapra.

Ezzel hátat fordított, s visszament a tanáriba.

A kisdiák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes helyről, remegő lábain.

Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig bírta összeszedni magát, csakhamar leült a helyére a padba.

- No, mi az? - kérdezte Gimesi.

- Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszáj tanítani Doroghyt.

A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta, s odajött Tannenbaum is.

- Tanítani fogsz?

- Igen, megparancsolta a tanár úr.

- És mit fizetnek? - kérdezte Tannenbaum.

- Két forintot.

- Két forintot?

- Igen.

- Barátom - mondta Gimesi -, meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel egy hónapba!

Tannenbaum komolyan mondta:

- Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.

- Mindennap? - kérdezte hátulról Varga János.

- Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.

- Akkor elég - mondta Varga.

Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tiszta ruhás kisfiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.

Tannenbaum ránézett Vargára, s azt mondta:

- Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges, hogy meg fogja tanítani, s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt krajcár?

Varga erre azt felelte:

- Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.

- No de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.

- Csak két órát adhat - mondta Varga hevesen -, mert öt órakor már felolvasnia kell, tehát ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.

- Akkor is négy óra - mondta Tannenbaum.

- Igaz! - mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban. - Tannenbaumnak igaza van! - és a kezét ökölbe fogta.

Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert most énekóra lesz, és ő nem jár énekre, mert, katolikus; könnyedén azt mondta, hogy:

- Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy százforintos kancát - s hangosan nevetett, s elment.

Hangosan kacagott, de kedvesen, úgyhogy senki se vette neki rossz néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.

Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni semmit. Ő nem tudta, hogy kevés-e vagy sok, nem tudta, van-e rá ideje vagy nincs, képes-e rá vagy nem; ő csak azt tudta, hogy borzasztóan fáradt, s legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.

Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak, s hamar helyre futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.

Mikor leültek, Misi hátrafordult, s Doroghy Sándort kereste, még őrá nem is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem látta, sehogy se találta meg.

- Te, melyik az a Doroghy?

Gimesi hátrafordult:

- Az a mulya?

Mikor a tanár úr hátat fordított neki, felállott félig, s úgy kereste meg a szemével.

- Ott ül az ablaknál, utolsó előtti padba, az a mulya!

Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból. Azt kérdezték tőle, hogy csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy hol van Konstantinápoly. S arra azt felelte, hogy Afrikában.

De most olyan rendes, helyes kisfiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az ablakban ült.

- Ez nem mulya.

- Mulya - mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi -, amék ott ül, az nekem mind mulya.

A tanár úr elvégeztette a feleltetést, s most újat kezdett tanítani. Az énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a legfurcsább. Ez olyan furcsa volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta: kérem szépen, kérem szépen, és egy kicsit mintha selypített volna: kévem szépen...

Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violinkulcsot senki sem tudott szebben írni, mint ő; két-három gyakorlatot is el tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d, - f, é, d, c! - d, d, g, f, - é, é, d, c, - tam, f, é, d, c... Az a tam nagyon tetszett neki benne, csak nem tudta, mit jelent.

- Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek!... - mondta a kis kövér, vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.

Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről... Nem volt szégyen nem érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy persze nevetett rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.

Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat. Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők otthon a falusi iskolában egyebet se tettek, csak mindig énekeltek.

Tudta azt, hogy neki "nincs hallása", s ez az édesanyjának igen nagy szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az édesapja meg pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment vasárnap, s úgy vezette az éneket, szinte hasított.

Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt, s egy kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat, s ő hajtott egy kis ostorral, ott ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül volt a malomban egész délután, s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni, s egyszerre csak, maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú küllőjén, s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe-körbe. Fent a verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:

Hullámzó Balaton tetején
csolnakázik egy halászlegény,
hálóját a szerencse,
őt pedig a kedvese
elhagyta, el a szegényt.

Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá tette, hogy aztán késő, sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot, s ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.

Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a szarufák fel voltak rakva, s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári este volt, ő felmászott oda a magasba, s elkezdte dalolni, hogy:

Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó,
mind a három, mind a három becsülettel ragyogó,
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
Mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!

Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta; egyszer kijött a házból, felnézett, s összecsapta a kezét:

- Hisz ez a gyerek tud dalolni! - s lehívta, hogy összevissza csókolja.

De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni, pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban hatvanan fújták a kórust, s ő is elsegített egy-egy hangot valahogy a többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért még a legnagyobb jóakarat mellett sem tudott vele egyebet csinálni, egyest adhatott, de hallást nem.

Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el se mehet Doroghyékhoz, mert konviktusba kell menni, azután meg már kevés idő van, s két órakor iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem szabad kimenni a kollégiumból...

Tizenkettőkor kiáltott Doroghynak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint ő:

- Doroghy!

- Doroghy, Doroghy! - kiáltott Varga is.

Így egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog elmenni hozzájuk.

A kis Doroghy lángvörös volt, s zavarban volt, s alig mert Misihez szólani.

Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő megtanítani valakit valamire.

Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt, s kivette a dézsából a dézsahordó rudat, s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt akkorára, mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül éppen ott volt a faluban a doktor, s az édesanyja mindjárt elküldött érte.

A kis öccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint állt, s úgy látszik, megbánt valamit, s megszólította figyelmeskedésből a gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerűen megmondta, hogy megy az orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.

- Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! - mondta a tanító mérgesen, azzal fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.

Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene áskálódnak...

A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett, s nem hívattak orvost, hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből megházasodott, azért lett csak tanító.

Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajon most is megkapja-e a dézsarudat azért, mert tanít valakit...

ÖTÖDIK FEJEZET

amelyben a kisdiák családok életébe keveredik bele, s olyan dolgokról
hall, és olyanokat lát, amik nem tartoznak a gimnáziumi tananyaghoz:
például szerelmes leveleket közvetít, ami szintén hiányzik az
"államilag jóváhagyott" tantervből

Doroghyék egy nagyobb parasztházban laktak, a ház első végében. Hátul laktak a házigazdáék.

A ház kívülről fehérre volt meszelve, de belülről a szobák pingálva voltak, ez tette őket urasabbá. Két szobájuk volt, az utcainak volt három ablaka, kettő az utcára, egy az udvarra, az udvarinak két ablaka a tornácra.

Ők a belső szobában tanultak mindig, az utcaiban, a nagy ovális asztal mellett, s rendesen lámpát kellett gyújtani a végén, mert december felé járt az idő, és hamar setétedett.

Volt ott egy csomó ember abban a lakásban, magas, nagy nők, de ő valami két hétig nem tudta őket megkülönböztetni egymástól.

Azt nem szerette, hogy annyi nő van ott, három felnőtt lány. Különösen volt köztük egy kisebb, az mindig vihogott, nagyon utálta érte.

Doroghyt otthon Sanyinak hívták, még helyesírást sem tudott, még a szorzótáblát sem tudta, latinból olvasni nem tudott, kétségbe kellett esni rajta, hogy fogja ő ezt megtanítani valamire.

Legokosabb az lett volna, ha megmondja a szüleinek vagy a tanár úrnak, de ez még akkor nem jutott eszébe. Úgy gondolta, hogy őt nem azért állították mellé, hogy vádaskodjon rá, hanem, hogy megtanítsa arra, amit nem tud. Az ám, de hogy?

Ha valamit nem tudott, akkor ő mindig visszább ment egy kérdéssel, mert ha nem tudja egy igének ragozni a coniunctivusát, akkor próbáljuk először az indicativust. Ha nem tudja a futurumot, a jövő időt, akkor lássuk előbb a jelen időt, a praesenst.

De aztán kiderült, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a praesens és a perfectum, a jelen és a múlt közt. Akkor nekiállott, hogy ezt megértesse vele: hogy a cselekvésnek a három fő történési idejét kivilágosítsa előtte.

Igen, de aztán észrevette, hogy nemcsak a plusquamperfectumokat nem tudja, s nemcsak az igeragozással nincs tisztában, de még a főnévragozással sem: azt sem tudja, hány tő szerint osztályozzák a főneveket. Tehát még visszább kellett menni egy egész esztendővel, s legvégül vissza a legelső leckére, mert még azt sem tudta lefordítani, hogy alauda volat... rana coaxat... Pedig ez volt a Békési-nyelvtanban legelső lecke tavaly.

Mivel azonban mégis kellett a holnapi napra is készülni, borzasztó bajok voltak a repetícióval.

Hogy lehet ismételni annak, aki mindennapra új leckét kell hogy megtanuljon, jóllehet a tavalyit sem tudja?

Kétségbeesett vergődés volt ez a tanulás, s neki a szája elfáradt a sok kérdezésben, mert természettől jó tanítónak születve, önkéntelenül inkább tett húsz kérdést, mint hogy egyszer megmondjon valamit: mindent belőle magából akart kihozni, öntudatlanul is logikai kapcsolatok alapján építeni fel.

Erre azonban sem elég idő, sem elég erő nem volt egyiküknél sem.

- Mit csinált maga, mikor ezt tanultuk? - mondta idegesen.

Mivel Sanyika erre sem felelt, ezt is végigkérdezte, egy csomó keresztkérdéssel, mert mégis kíváncsi volt, hogy lehet, hogy semmit nem tud olyan leckékből sem, amiket különös figyelemmel tanított meg s gyakorolt be a tanár úr.

- Mégis mondja el nekem, mit csinált maga ekkor meg ekkor?

Sanyika törte a fejét, aztán azt mondta:

- Akkor?... akkor éppen négyest fogtam be.

- Mit?

- Négyest.

- Milyen négyest?

- Az nagyon nagyszerű: fogni kell négy legyet s cérnával összekötni, és szántanak, de az igazán nagyszerű.

A kis nevelő tátott szájjal hallgatta.

- Szántanak?

- Igen, ki kell csepegtetni egy jó kis tintacseppet, és azon ha keresztülmennek, akkor barázdát húznak...

A nevelő maga is nevetett, ezen a kis zsivány megbátorodott, s azt mondja:

- Számtanórán pedig, tudja, mi a nagyszerű?... Fog az ember pókot, sokat lehet fogni a hátsó udvaron, a reterátba, akkor annak a lábát kiszedni és megszámolni, hogy egy láb hányat kaszál...

- Hát földrajzórán?

- Földrajzórán? - mondta alamuszian Sanyika - akkor nincs rá idő. Mert akkor figyelni kell.

- Mire?

- Hát hogy mikor lehet röhögni az öreg Názón.

Nyilas nevetett, aztán komoly arcot vett fel, s tovább vágta a fát: verte a fejébe a leckét.

Mert azért jó fiú volt Sanyika, olyan szép tiszta kisfiúcska. A tornában ugyan feljebb állott vagy tízzel őnála, de azért nem látszott nagyobbnak, mert olyan szerényen összehúzta magát, hogy senki se vegye észre, hogy a világon van: ennek köszönhette, hogy átcsúszott az első osztályból a másodikba. Sőt azt is, hogy nincs minden tárgyból intője.

Egyszer, úgy két hét múlva, a középső lány mindennap kezdett beülni hozzájuk az órára. A kis nevelő először zavarban volt, nagyon feszélyezte, hogy hallgatják, mert úgy érezte, hogy ellenőrzik, de a lány nem szólt bele egy szóval sem a beszédjükbe, kézimunkázott.

- Itt világosabb van, mint az udvari szobában - mondta egyszer.

Így aztán hagyták, de halkabban beszélt Misi is, mint mikor csak ketten voltak.

Hanem egyszer éppen hónap utolsó napján este, csak megszólalt a lány:

- Ennél a Sanyikánál butább gyereket én még nem láttam.

Misi rémülten nézett fel erre a szakszerű megjegyzésre.

A lány egész piros volt, előrehajlott a kézimunka felett, s gyönyörű szép lány volt. Fekete bogárszeme volt, s az úgy csillogott, mintha külön világított volna, az arca piros volt, de azért gyenge fehér a széleken, s amikor szólt, roppant sok porcelánfehér fog volt a szájában. Ez volt rajta a legfeltűnőbb.

Sanyika összehúzta a szemét, arcát, s egészen kicsi lett, a száját kicsucsorította.

Misi nem tudott szólni, úgy elcsodálkozott a lány szépségén.

- Egészen megöli magát evvel a csacsival - kiáltott a lány -, no, én nem tanítanám ezt, ha nekem adnák a bécsi Szent-István-templomot gombostól! - s erre elkezdett nevetni.

Ahogy nevetett, a fogai a lámpavilágon szikráztak, s a hangja úgy csilingelt, mint valami kalitkában levő kis madáré.

- Dehogy volna nekem hozzá türelmem!...

Aztán újabb nevetéssel azt mondja:

- Még a kétszerkettőt se tudja!...

A kis Nyilas szokása szerint rettentően elpirult, s jobban zavarba jött, mint Sanyika.

- Nem lehet hamarább tudni neki, mert előbb pótolni kell a tavalyit - mondta mentegetődzve.

- Pótolni kell neki az elemit - mondta újabb nevetéssel a lány.

- Nem, kérem...

A lány mosolyogva nézett rá.

- Kitől tanult maga tanítani?

A kis nevelőt újabb pirulási roham öntötte el, mert csakugyan neki nagy vakmerőség volt vállalkozni erre a tanításra.

- Hát én csak úgy segítek Sanyikának, hogy eszébe jusson, mert tudja azt ő is, amit én, csak nem jut eszébe.

- Én nem tudnék tanítani senkit a világon - mondta a lány, s a hajába nyúlt. Nagy haja volt, sötétbarna, nagy haja, s zilált frizurában volt a fején, nagyon jól állt neki.

- Pedig az jó - mondta Misi lelkesen.

- Micsoda? Tanítani?

A lányon a legnagyobb álmélkodás látszott, amely a kacagással volt határos.

- Igen... én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem.

Elzavarodott ettől, hogy ilyen nagyot mondott, mert még nem volt hozzászokva, hogy valamiről nyilatkozzék; talán ez volt az első eset életében, hogy idegen előtt kijelentett valamit, amit igaznak tartott.

- Én nem tudnék tanítani - mondta a lány, s elbiggyesztette a száját. Aztán újra felnevetett: - De tanulni se, senkitől! Mikor a Dóczyba jártam, én mindent tudtam, pedig sose néztem bele se a könyvbe.

- Hová járt? - kérdezte figyelmesen a kisfiú, mert nem tudta mi az: gimnázium.

- A Dóczyba.

- Mi az?

- A Dóczy? - s a lány csengően felkacagott - maga még azt se tudja?

A kisfiú zavarba jött, s elpirult, azt hitte, neki mindent tudnia kell.

- No, majd megtudja egypár esztendő múlva - mondta a lány hamis mosollyal, s furcsán nézett a kisfiúra.

Ez rögtön elszemérmeskedte a dolgot, megérezte, hogy ez valami olyan fiús dolog, ahogy a fiúk maguk közt beszéltek a lányokról, s olyan zavart lett, hogy alig tudott visszatalálni a könyvhöz, isten ments, hogy a lányra ránézett volna még egyszer.

Ez csendesen nevetett magában, s felemelte a hímzését.

Néhány másodpercig szótlanul ültek, mert Misi nem tudta, mit szóljon, hogy folytassa a leckét... Most már restellte magát, s nem mert a lány előtt beszélni.

Akkor újra megszólalt a lány.

- Azér ilyen buta gyereket nem is képzeltem, mint ez a Sanyika.

Sanyi felemelte a szemét, Misi észrevette, hogy a szeme éppen, de éppen olyan, mint a lányé, csillogó és fekete, és hosszú szempillája van.

- Buta! - mondta Sanyi nyújtott hangon. - Jobb vóna, ha nem vennél japán legyezőt.

A lány bíborpiros lett, az arca csaknem kicsattant, a kisdiák látta, mert odalesett rá, s látta, hogy pillanatokig nem tud szóhoz jutni.

Akkor higgadtabb hangon így szólt:

- Erre nem buta, a kis szemtelen... hogy pimaszkodjék...

A kis nevelő rettentő kínosan érezte magát a testvérek veszekedése közben, megdöbbenve s rendreutasítólag nézett Sanyikára.

- Hatvan krajcár! - mondta dünnyögve, de élesen Sanyika.

A leány elvesztette a kevés higgadtságát:

- No, még csak az van hátra, hogy a kis taknyosok is kritizáljanak.

- Taknyos vagy te, tudod! Törüld meg az orrod.

- Majd én megtörülöm a tied, te szemtelen! - kiáltott fel a lány, s felpattant. - Nézzétek csak, inkább tanulnád meg, hogy mennyi hétszer nyolc! Te gyalázatos! Így kell beszélni velem?

Misi egészen elvesztette a fejét, még ilyen veszekedést testvérek közt nem látott... legfeljebb otthon, ő meg az öccsei, de az nem számít, mert az otthon volt, s ők fiúk, s...

Ebben a percben felpattant az ajtó, s belépett rajta Viola, a tiszta feketébe öltözött legnagyobb lány, mint egy fúria. Úgy jelent meg, szinte öldökölt a szemével, már odakint régen kínosan lesték, hogy mit csinál ez a Bella, megállította a tanulást, s mikor lesz már vége?

Sanyika nem várt semmit, a nénje felé kiáltott nyávogva:

- Nem hagynak tanulni! Minek kell nekik idejönni, mikor tanul az ember?

A vénlány szigorúan szólt a húgához:

- Légy szíves, gyere ki, kérlek.

De a hangja olyan volt, mint a kés.

- Mindig belebeszél a tanulásba - siránkozott álnokul Sanyika.

- Ó, a hazugkirály! - kiáltott a lány.

- Kérem szépen, még sose szólott bele - mondta Misi.

- Most is azt mondta, hogy buta vagyok - dünnyögte árulkodva Sanyika.

A vénlány el akarta simítani a dolgot, és édeskésen mondta:

- Nem kell olyan érzékenynek lenni, Sanyika. Te csak tanulj, fiacskám, hogy jó legyen a bizonyítványka.

- Ha nem hagynak.

- Dehogynem hagynak, dehogynem hagynak, szeretném azt látni, hogy téged valaki ne hagyjon tanulni!

A másik lány összedobálta a holmiját.

- Szemtelen kölyök, még hogy én nem hagyom: éppen megesett a szívem, hogy hogy kell, de hogy kell vele kínlódni, még azt se tudja, hogy mennyi hétszer nyolc.

- Azzal nem fogja jobban tudni, ha valaki mérgesíti.

- Mindig belebeszélnek.

- No, majd megkérjük Bellát, hogy többet ne jöjjön be a szobába, míg ti tanultok, ugye, kedves Nyilas?

Nyilas, a kedves, szerette volna, hogy ha Bella bent lett volna a szobában, most már sajnálta, hogy nem fogja többet látni, mert igazán oly gyönyörű szép lány, kivált a nénje mellett, aki sovány, és a szemöldöke teljesen össze van nőve.

- Felőlem tanulhat; de éppen hogy nem akar! - mondta Bella.

- Csak hagyjuk - mondta a vénlány -, ebben neked is van részed. Ha annak idején egy kicsit foglalkoztál volna vele, akkor most másképp nézne ki a gyerek.

- Inkább felakasztom magam - szólt Bella indulatosan. - Lehet evvel foglalkozni?!

- Kell is!... - szólt kegyetlen hangsúllyal Viola.

Szünetet tartott, aztán folytatta:

- Ennek kell tanulni!... ez fiú... Ennek cél a tanulás!... Ennek állása lesz, s kenyeret fog keresni és jövőt...

A kisdiák ijedten nézett a vénlányra, ő is találva érezte magát, mintha neki is szólott volna a lecke. Mert erre még nem gondolt eddig: hogy ember lesz valaha valakiből, s csibukkal fog sétálni a gangon... hogy azért kell megtanulni az ablativus absolutust... és bejön a cseléd megmondani, hogy: tekintetes úr, megellett a koca... vagy a hivatalba sétál fekete ruhában... Az még nem tűnt fel előtte, hogy mindaz a lecke, amit el kell napról napra végezni, csak valami akadálysorozat, amit át kell ugrálni, hogy a végén valami jó, békés, uras hivatalba kerüljön az ember... Ha erre gondolt volna, még kiállhatatlanabb lett volna az egész tanulás... Ezért tanulni a törtszámokat... és nem azért, mert az érdekes?... Ő mindig ezzel érvelt Sanyika előtt: hogy nézze csak, milyen furcsa! Furcsa, hogy ez igaz!...

A vénlány pláne egyenesen odafordult a kisdiákhoz, mint egy élő bíróhoz, aki most az ő családi perpatvarukból levonja a maga véleményét, s hevesen, erősen a következőket mondta hihetetlen erővel, gyorsasággal s egész szónoki lendülettel.

- Ne gondolja kedvesem, hogy mi mindig ilyen koldusok voltunk. Hálaistennek, most sem, annyira nem, mint amennyire látszik. Ó, de az én nagyatyámnak még óriási uradalma volt, tíz-tizenkétezer hold, amit azonban a lófuttatás, a bécsi klubélet, meg a kártya elvitt. Többek között, mikor építették a balatonsomosi vasutat, akkor ő az első vonatot kibérelte, hogy abban senki más nem ült, csak ő egymaga. Éppen úgy, mint a négyesfogatán. Belekerült neki százhetvenezer forintba, mert a részvények nagy részét megvette hozzá. Most jó volna, ha százhetven forint volna belőle...

A kisdiák azt gondolta, hogy ez nagyszerű és nagyon csodálatos, és csodálkozva hallotta, és restellte magát amiatt, hogy a lány erről beszél neki, mert az felesleges, sőt illetlen, de egy kicsit büszke is volt, mint mikor az édesanyja egyszer elküldte otthon a levélhordó asszony lakására, hogy le ne maradjon a levél, s az a postásné akkor este úgy beszélt vele, mint egy felnőttel, s mindent elmondott, még azt is, hogy az urának kilóg a hurkája, úgy kell minden este bepakolni, s nem tud miatta dolgozni. De ő akkor azt igen komolyan hallgatta, mert akkor először érezte, hogy komoly, felnőtt emberszámba veszi őt, a majdnem úri gyereket, a szegény, nyomorult postásné.

De a vénlány nagy hévvel folytatta:

- Ez azonban mind nem baj, ez a gyerek még mind elérheti!... Én már leszámoltam az élettel: én már csak cseléd maradok, a testvéreim szolgálója, meg lehet nézni a kezemet, veres, kifújta a szél, s fel van cserepesedve, s a ruhám és a cipőm: ez nekem mind nem fáj, mert tudom, hogy kicsi gyerekkoromtól én vagyok ennek az életnek itt az áldozatja: a drága mamám beteges, a kedves atyám boldogtalan, s nekem kellett cselédnek lenni a háznál, mert mégis vannak dolgok, amiket el kell végezni, ugyebár... Igen, egy igavonóra szükség van, aki hajnalban kél, és éjféltájban fekszik, s ez én vagyok; a mi házunk, az kórház és nevelde: az egyik ágyban fekszik, a másik kisasszony, csak én vagyok a ló!... Mintha bírnám; de ha még bírnám! Ezek a parasztok, akik arra születtek, ezek nem értik, persze, azt hiszik, mindenki olyan, mint ők, de az én lábaim már odavannak... ha a piacról hazahozok tíz kilót, akkor már csak esem ágyba. De ez mind semmi...

Nagy lélegzetet vett szegény lány, s rámutatott Sanyikára, mint egy győzelemre:

- A fő, hogy ezt idáig neveltem... ez mindent rendbe hozhat, csak neki legyen jó bizonyítványa.

Keserűen bólintott:

- Én? Én hiába tanultam volna! Az én eszem olyan volt, mint a tűz, és bennem volt akarat: aki most lát, az nem tudja, ki voltam én!... De mit érek vele, ha kitanulok is? Lehet belőlem postáskisasszony! Annyi ma is vagyok!... Vagy mint ezek a kisasszonykák?... Őket kitaníttattam, de ez is kár volt... mire mennek vele?... Szegény lánynak minél többet végez, annál rosszabb, mert csak az igénye nő meg, de nem tehet semmit... Ez a gyerek, ez szegényke, akármilyen keservesen is, csak végezze el az érettségit, akkor már mehet Pestre... Akkor már kész: abban a pillanatban, ahogy a matúrája megvan, ő éppen ott van, ahol elhagyta a család ezelőtt negyven évvel; ő újra Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz, nyitva neki az összes rokonnak a palotája, a kaszinó, a klubok, már az egyetemen gyerekség lesz átmennie, akkor már annyi pénze lesz az onkliktól meg a tantiktól, hogy lumpolhat, és amit akar... De most, csak most ebben a hét esztendőben kell összeszednie magát, neki is, nekünk is, mint a Hamupipőkének; a szegénységen, azon bizony a maga erejéből kell mindenkinek átvergődni... Kihez menjen ez a szegény lányka? Van Debrecenben még egy ilyen gyönyörű gyermek?... Bertóthi és Mieskieviczky vér, s itt kell neki elhervadni a parasztvityillóban... Mit csináljak vele, hova tegyem, ruha nélkül, cipő nélkül?... Egy bálba el nem vihetem: hát én, én voltam bálba valaha?... Férjhez adni? Kihez adjam?... Lesz belőle polgárasszony: ténsasszony, és majd ő is fog járni a piacra, igen, hiába nevetsz, szegénykém, fogsz te még kosarat cipelni a piacról...

A kisdiák úgy nézett rájuk, s a szép lányra, mint valami rettenetes sors, valami iszonyú jövő reménytelen áldozatára.

- Ez a gyerek?... Odeschalchi lányt vehet feleségül, Esterházy lányt, Károlyi lányt, akit akar, aki tetszik neki...

Nagyot sóhajtott, s a homlokát megsimította vörös tenyerével:

- Azért kell neki jó bizonyítványt szerezni... Azért nem sajnálok én semmi fáradságot, áldozatot érte...

Rátette a kezét a kis Sanyi fejére, s gyengéden megsimogatta:

- Tanulj, fiacskám, tanulj, tanulj, kedves kis angyalom, kis babám, tanulj, édes kis gyémántom, tanulj, te ne törődj semmivel, neked mindig lesz mindened, csak tanulj, lesz ruhád, cipőd, füzeted, rajzpapírod, írhatsz, rajzolhatsz, amennyit akarsz, tanulj franciát, majd zongorázni, sportot, mindent: aztán majd meglátod, milyen hálával gondolsz vissza a te vén zsémbes nénédre valaha... csak te tanulj... Dehogy fogunk mi téged zavarni... isten ments... sem én, se Bella... se senki... Érted?

És gyöngéden, kimondhatatlan szeretettel ölelte át a fiúcska szép kis fejét.

A másik szobába jött valaki, s odafigyeltek mindnyájan, férfihang hallatszott.

A kisdiák mindjárt gondolta, hogy az apa lehet, mert mindenki zavarba jött.

A vénlány kinyitotta az ajtót, s abban a percben megjelent ott egy óriási, gyönyörű, szakállas, nagy prémbundás férfi.

Egész rémülettel nézett rá a kisdiák, mert még sose látta, olyan volt ez a férfi, mint egy hős a Történelmi Arcképcsarnokból. Petneházy a budavári ostromon, vagy Bercsényi Miklós, a Rákóczi vezére. Kivált itt, Debrecenben, a kis köpcös emberek jókedvű, mosolygó, pedrett bajszú országában.

Tisztelettel felállott előtte.

Sanyika felugrott, s furcsa, bizalmas bátorsággal hozzászaladt s megcsókolta a kezét, azután a száját.

A lányok kezét csókolommal köszöntek.

- A mi kis barátunk - mondta a vénlány -, a kis Nyilas Mihályka. Tudja, apa, aki együtt készül a leckére Sanyikával.

Az apa csendesen, derűs mosollyal bólintott a gyerekre, aztán leült, úgy leeresztette magát az asztal mellett egy székre, s szó nélkül, valami kellemes mosolygó nézéssel bámult maga elé.

- Megfázott papa? - kérdezte a vénlány.

Nem szólt, nem is intett, csak az ajka mozdult meg a nagy bajusz alatt.

- Ott nálatok annyira fűtenek, hogy az embert megütheti a guta - mondta, s az asztalra könyökölve a homlokát megsimította.

- Tessék ideadni a kabátot - szólt Bella s lehúzta az apjáról a nagy bundát. A bunda kopott volt, de belülről is szőrmével volt bélelve.

A kisfia az ölébe telepedett.

- Mit tanulsz?

A fiú vállat vont.

A nagy ember most Misire nézett, s ez szolgálatkészen mondta:

- Most a számtant tanultuk: közönséges törtekkel a négy alapműveletet.

Az apának megmozdult a szemöldöke, s jobban ránézett Misire.

- Ezt? - szólt.

- Igen.

Az apa szórakozottan forgatta egy ujjal a vékony könyvet.

- Ez az egész?... Hát te olyan szamár vagy, hogy még azt se bírod megtanulni - mondta, és az a szó, hogy szamár vagy, olyan kedves volt; pedig látszott, hogy bántani akarta a fiacskáját, de az csudálatosan egy cseppet sem félt tőle, belebújt a szakállába, s ujjaival simogatta.

- Bizony, csak pirongassa meg apa - szólt Bella élesen -, még a szorzótáblát se tudja, olyan buta...

Az apa hallgatott. Misi félt, hogyha ez a nagy ember megmozdul, valami összetörik.

- Buta... Nem buta talán... csak szamár... - s megint azzal a furcsa mosolygással ejtette előre a fejét.

- Apa, Bella japán legyezőt vett hatvan krajcárért - mondta árulkodva Sanyika.

- Mi? - mordult fel az apa.

- Azért mond engem butának, mer megmondtam.

- Majd ki is hajítom a legyezőjével együtt! - morgott az apa.

- Csak ne szájaskodj, mert egyszer pofon ütlek, tudod! - nyelvelt Bella mérgesen.

- Nagyon félek tőled!

- Megkaphatod nagyon hamar.

- Majd megkapod te is apától, biztosítalak!

Misi egész odavolt, míg ezt hallgatta.

És a legcsudálatosabb az volt, hogy az apa nem szólt semmit, sem nem haragudott, se fel nem háborodott, se nem nevetett, csak folyton azzal a kissé merev s egyforma mosolygással nézett maga elé.

Ők próbáltak volna az édesapjuk előtt ilyen hangon veszekedni! Már réges-régen kirepültek volna a szobából! Civakodnak ők eleget, mert a kisebbek nagyon rosszak, nem akarnak szót fogadni, s még csúnyábban is lármáztak, mikor jól összekaptak, de idegenek előtt nem, s a szüleik előtt meg pláne soha egy rossz szót se mertek volna.

- Meg fog bukni? - kérdezé egyszer az apa, s rámeredt Misire.

Ez megrémült ettől, s elkezdett reszketni, minden pillanatban azt várta, hogy átnyúl az asztalon s felkapja és kettétöri, mint egy mézeskalácsot.

- Remélem, hogy nem, isten ments! - mondta aztán.

- Majd jó lesz suszterinasnak! - szólt az apa csendesen.

- Apa nagyon könnyen veszi - mondta a nagylány -, ahelyett, hogy megfogná, s megrázná egyszer... hogy tudná, hogy komoly dologról van szó... Akit gyermekkorába nem vernek meg, abból nagy korába se lesz jó ember...

- Hozd be a vacsorát - mondta az apa.

Erre elhallgattak.

Most besomfordált egy sápadt asszony, a mama, meg a legkisebb lány, az most is nevetgélt, az anyját a hóna alatt fogva, támogatta, s a fejét lesütötte, úgy nevetett.

A mama félt, hogy valami baj lesz, azért vánszorgott be. Leült az asztal mellett egy székre, olyan sápadt volt, mint a vászon, s iszonyúan sovány.

A kislány hamar elszaladt az ajtóhoz, az ajtófélfához, odatámaszkodott, s csak a halk kuncogása hallatszott, akárki akármit mondott, ő csak nevetett.

Egy ideig csönd volt a mama miatt, akkor a vénlány így szólt:

- Nekem tanul?... Nekem nem tanul!... (A kislány erre felnevetett, de a kezével betakarta a száját.) Apának tanul?... Mamának tanul?... Bellának vagy Ilikének?... (Erre a kislány görcsösen felhahotázott, s kiszaladt a másik szobába.) Saját magának tanul: amit tanul, az az övé...

Újra csönd volt, aztán a kis Ilike, aki olyan tizenhárom éves, hirtelenpiros arcú, kis fekete lány volt, lassan újra besomfordált az ajtóig, mert nagyon kíváncsi volt, s egy szót sem akart elveszíteni; akkor a mama megszólalt, halkan:

- Bizony magának.

A vénlány kapott rajta:

- Ha én tanulhattam volna! Én bizony tanultam volna! (Ilike kacagása hátulról úgy rezgett, mint egy gerlice turbékolása.) Jaj, istenem: éppen most végeztem volna el az egyetemet!... (Ilikéből erre kirüffent a hahota, most már teljes tüdőből.) No, ez mit nevet?... Te, te rossz lélek, mit vihogsz?!... (Ilike sikkantva kacagott, s a két öklével tömte a száját.) Te tanulhatsz, igen, éppen mondom, hogy milyen igazságtalanság: ha egy lány az eszével a csillagokat éri is, akkor is csak egy rossz szolgáló marad, de ebből, ha csak fel tudom vakarni az egyetemig, mindjárt Nagytárkányi és Bertóthi Doroghy lesz!...

Ilike újra kitört, és sikoltó kacagását most már futva vitte ki még a másik szobából is, ki az udvarra.

Az apa hátradőlve ült a széken, s dúdolni kezdett egy nótát:

Kis kutya, nagy kutya
nem ugat hijába...

Ahogy a dalt dúdolta, a lehelete átcsapott az asztalon, s Misi rémülten és iszonyodva érezte meg a bor szagát.

Iszonyodva és rémülten nézett rá a gyönyörű férfira, mintha kígyót vagy sárkányt látna: az ő apja is ivott, mikor szerződést kötött a parasztokkal, de olyankor ő, az édesanyjával hetvenhétszeres kínt állottak ki.

Eszébe jutott, hogy már ötre jár az idő, felállott, köszönt, s gyorsan elment.

Kint nagy szél volt, majd elvitte.

Az öregúrnál fáradt volt és szórakozott, az olvasás egy kicsit döcögött, ez a mai délután nagyon a szívére ment.

Nem volt tisztában ezekkel az emberekkel, mindeniket szerette, s valamennyire haragudott. Sanyira persze legjobban, amiért nem tanul. Nincs semmi más dolga. És neki érdemes!

A nagylányt tisztelte, hogy olyan vörösek a kezei, s feláldozza magát, de azért mégis nagyon goromba.

Bella, istenem, milyen gyönyörű lány, mint egy királykisasszony; csak azt a kis röhincset csodálta, hogy senki se pofozta fel. Az még akkor is, mikor ő kijött, ott kuporgott a folyosón s nevetett. De min is: igen, hogy a vénlány most végezte volna az egyetemet... Hogy erre gondolt, egyszerre ő is elkezdett nevetni... s olvasás közben, hogy eszébe jutott, nevetni kellett, alig tudta lenyelni a nevetést. Milyen buta az a kislány... Az a legbutább az összes buták közt... S ezen ismét nevetni tudott volna.

Este éppen november harmincadika estéje volt, s az öregúr kikészítve tartott neki három ezüst forintost.

- Köszönöm szépen - mondta, s betette a kis tárcájába, amelyben nem volt csak négy krajcár, ebben a hónapban tizenkét krajcárból élt meg, szerencséjére nem kellett venni semmit.

De most három forintja van, ott van jó helyen a reskontó mellett.

Táncolva s boldogan ugrált hazafelé, nem bánta ő most sem a Doroghyék bajait, sem a szelet, sem a jövőt: három forint volt a zsebében.

Csak azt sajnálta, hogy nem mutogathatja meg mindenkinek, de nem merte a coetusban mutatni, mert félt, hogy el kell akkor fizetni.

Most már szívesen várta holnap Csigainét, már ki tudja fizetni neki a forint húsz krajcárt, mert a múlt hónapban adós maradt hatvannal, most már jöhet.

Forint nyolcvana marad a jövő hónapra: venni fog négy festéket, egy aranyat, egy ezüstöt; az arany tizenöt krajcár, az ezüst festék tíz.

Venni fog ceruzát is meg színházjegyet.

Másnap vasárnap volt és december elseje.

December: ez a név valami ünnepélyes és titokzatos hatással volt rá. Mintha valami nagy dolog jelentése volna az, hogy december lett: karácsony is lesz ebben a hónapban, meg szilveszter. December, karácsony, szilveszter, csupa olyan nagyszerű szavak.

Mégis valahogy meg kellene ünnepelni, valahol meg kell jelennie: eszébe jutottak Törökék.

Régen nem volt náluk, mióta munkával van elfoglalva, azóta egyszer sem, pedig hátha hazamehet karácsonyra, s akkor meg kell mondani, hogy mit üzennek.

Ahogy az ebédről kijött, rögtön elment a Nagymester utcába.

Mikor meglátta a nagy sarokházat, amely fehér volt, de urasabb, régiesebb, mint a többi cívisház, megdobbant a szíve. Az volt a boldog idő, mikor még itt lakott, s ártatlan gyermekségben élt tavaly...

A kapu még mindig olyan rozoga volt, mint a múlt évben, a kilincsét még most sem csinálták meg, nem lehetett bezárni, csak úgy behajlott. A lépcső most is fehérre volt meszelve, s a folyosó boltíves volt és olyan, mint egy régi vár. A fák kopaszak voltak, fekete ujjaikat meresztették, mintha az égre emelnék, nem volt olyan szép lomb, mint a nyáron, mikor a kis első elemista lányok nyüzsögtek alatta. Ott volt hátul a disznóól, ahol Török bácsi télen-nyáron a mangalicáit etette kukoricával, a fején a tarka hálósipkával s szájában a hosszú szárú csibukkal. Tavasszal kismalacok is lettek, gyönyörű kis fehérségek, a bőrükön átvilágított a piros vér, tejet ittak, és néha némelyik bement az anyjával a vályúba, s abból is evett.

Úgy jutott fel a négy lépcsőfokon, mintha kergette volna valami, hazajött ide, s a szíve erősen dobogott. Milyen régen nem volt itt, miért is? Persze, mennyi dolga van neki!... Nem úgy, mint tavaly...

A konyhában ültek szokás szerint, a néni meg Ilonka kisasszony s beszélgettek, nekik mindig volt elég beszélnivalójuk. Nagy és tágas konyha volt ez, s nemcsak konyha volt, hanem társalgó is, volt benne ebédlőszekrény, ebédlőasztal is, itt laktak nappal, itt is ebédeltek.

- Nini, a kisdiák! - kiáltotta Török néni, s kitárta a két nagy karját, mert hatalmas, erős asszony volt, egész óriás, de jósága és a szívessége még óriásibb volt, s az arca úgy ragyogott, mint a hold.

- Jóisten, ki jön itt! - sikoltotta Ilonka kisasszony is, aki az anyjával ellentétben csinos kicsi nő volt.

Majd megették, ölelgették. Simogatták, méregették: mennyit nőtt! Hízott-e vagy fogyott? A néni azt mondta: csont és bőr, az a szerencsétlen konviktusi koszt! Ilonka kisasszony azt mondta: egészen jól néz ki, szívós, erős gyerek ez!

- No, mi volt az ebéd? - kérdezték egyszerre mind a ketten rendkívüli kíváncsisággal. Ezt sose mulasztották el, ezt mindig meg kellett kérdezni. Ő pedig törte a fejét, törte: hogy erre sose gondol, már legközelebb leírja, mi volt az ebéd, hogy meg tudja mondani. Mit törődött ő azzal: beszaladtak, mint a malackák s ham, bekapták, amit adtak, aztán továbbfutottak a vályútól.

De nem hagyták ám annyiba, ki kellett sütni.

- Húsleves volt meg valami derelye.

- No nézd csak, hát a főtt húst hova tették? Azok jól csinálják, csak a levét adják oda?

- Nem! Volt főtt hús is mártással.

- Mer azír... Oszt mijen mártás?

- Mijen?... Paradicsommártás.

- Persze hogy az, anyám azt hiszi, van ott más mártás is: hagymamártás meg paradicsommártás.

- És jó vót?

- Igen.

- No, arra sokat adok, amit te mondasz: hiszen te megennéd a fűrészport is, tudod is te, mi a jó... Hát a derelyében mi volt?

- Mi?... A derelyében?... Lekvár.

- Persze hogy lekvár!... Húsleves, paradicsommártásos tehénhús meg lekváros derelye, majd azok kitalálnak valami mást. Jó penészes szilvalekvárt bele: jó az a diákoknak.

- Nem volt penészes, Ilonka kisasszony.

- Tudod is te, mi volt, te azt hiszed, a penész az valami cukor.

- Nem, Ilonka kisasszony, a brúgó az igen, az dohos, nem is dohos, penészes, nem is penészes, hanem dohos.

- Teremtő isten, milyen dohosnak kell annak lenni, ha még ez is észreveszi.

- De azér, Török néni, kérem, nagyon jól főznek.

- Ugyan mit főznek jól?

- No, mit szeretünk legjobban? - kérdezte Ilonka kisasszony, s megcsípte az állát.

- Legjobban szeretem a köleskását sok cukorral.

Erre aztán mind a ketten összecsapták a kezüket, s lemondtak a kisdiákról, látták, hogy ebből nem lesz semmi.

- Neki az a legjobb, nálunk meg a malac se enné meg - mondta Ilonka kisasszony.

- Jó, most az is jó, de a Török néni főztje nem ízlett - mondta a néni.

Erre a kisdiák elhallgatott, gondolta, hogy most valami ügyeset és szépet kellene mondani, de semmi se jutott eszébe.

- Ne hozza már zavarba, anyám, nem a gusztus bizonyít, hanem a pofa, a pofácska. Milyen volt tavaly, és milyen most!

És most ő sajnálgatta el, hogy milyen sovány, s most a néni kelt pártjára:

- De bizony nincs is olyan rossz bőrben, sovány volt ez tavaly is, ha mindjárt mazsolával etettem is.

Ilonka kisasszony nagyon kedvesen nevetett, a hangja most is olyan cérnaszál-vékony volt, mint tavaly. A kisdiáknak eszébe jutott, hogy azért egynéhányszor rossz napja volt, mikor az édesapja nem tudta elsejére pontosan megküldeni a tíz forintot. Néha!... Talán egyszer sem. Nem ment az úgy odahaza, mint a hivatalnokoknál, akiknek elsején megfizetnek, ha esik is, fúj is: az ő édesapjának először munka után kellett járnia, aztán vállalni, azután dolgozni, azután fizetnek, s a végén nem maradt semmi, mert közben kiszedte az élelemre, ami kellett...

- Hát az iskola hogy megy?

Ilonka kisasszony felelt meg helyette:

- Ni, hogy vonogatja a vállát, látom én az orráról ennek a Misinek, hogy van ott csikó bőven.

Misi mosolygott a bajusz alatt.

- De fog is örülni Géza bácsi neki!... Jaj, de fog... Mikor írt Géza bátyád?

- Már régen nem írt.

Itt a Géza bátyja körül forgott mindig a szó, mert valaha itt lakott Török néniéknél, a fiuk mellett volt instruktor, mert egy osztályba jártak, s Ilonka kisasszony nagyon, nagyon sokat tudott kérdezősködni róla. Bizony, neki is csak a Géza bácsi kedvéért adtak tavaly tíz forintért teljes ellátást... S a Géza bácsi iránt való szeretet fénylik egy picit őreá is...

Ez a konyhabeli délután oly kedves volt, olyan megható jó, a néni a szalmából font karosszékben ült, ezt debreceni pásztorok csinálják, s minden házban van belőle egy-két darab, ő az alacsony széken, úgy, mint régen, és hűségesen felelgetett mindenre, s nevetgélt olyan jóízűen, tiszta szívvel, mint sehol másutt. Milyen rideg volt ehhez képest a coetusbeli élet, s még a Pósalaky úrnál is az a nehéz, sebes hadarás, meg a Doroghyéknál az a csúnya tegnapi délután. Itt nem volt semmi baj, itt szerették, itt minden úgy volt, mint azelőtt, egy bútor sem változott, ezek boldog és jó emberek voltak.

Így kellene élni mindenkinek örökké, de miért is nem él így...

- Van egy tanítványom - mondta egyszer csak egész váratlanul. Már rég szerette volna kimondani, de szégyellte, hogy még dicsekedni gondolják.

A két nő egyszerre fordult felé.

- Micsoda?! - kiáltották, s összecsapták a kezüket.

- Tanítványa van! - mondta a néni.

- Az Isaák Géza öccse! - mondta Ilonka kisasszony.

Összekulcsolta finom vékony kis madárujjait.

- Édes istenkém, micsoda fajta ez, micsoda fejük van ezeknek!... Tizenkét éves, és tanítványa van!

- No, osztán mit fizetnek? - kérdezte a néni.

- Két forintot.

- Ejha - mondta Ilonka kisasszony, s látszott rajta, hogy meg van nyugodva, hogy mégis nem olyan nagy dolog az egész -, nagyon jó az... nagyon derék! Nagy segítség a mai világban! Két forint is szép!... Öröm az az édesapának, akinek ilyen gyerekei vannak!... Ó, ó, ez a kis béka, hogy ennek tanítványa van, ó, te zöld szilva! Már nem is merem tegezni!... Nevelő úr!... No, nézd csak...

Misi hallgatott, s boldogan mosolygott, sőt nevetett, de aztán eszébe jutott, hányszor mondta tavaly neki a néni, hogy: "Húzz bőrt a fogadra!" - s erőszakosan becsukta az ajkait.

Akkor bejött a bácsi. Török bácsi az udvar felől jött, örökös tarka, bosnyák házisapkájában, amelyről bojt lógott. Még szürkébb volt, mint tavaly, s még hallgatagabb, most is csibukozott, s most sem égett a dohánya.

- Nézze csak, apa, ki van itt.

- Hó, nonono! - mondta az öreg úr, s a csibukot kivette a szájából, s magasra emelte, aztán visszadugta, s ugyanazzal a kézzel megsimította a kisfiú fejét... - Derék.

Ők nagyon szerették egymást, mert tavaly egész télen együtt bújták a könyveket abban a belső szobában, a bácsi regényt olvasott, ő meg a régi Ország-Világot, meg tanult is vele, meg Jókait is olvasott, A kétszarvú embert, meg az Ősmagyar meséket, és sakkoztak is sokat... Olyan jól senkivel sem lehetett meglenni, mint a bácsival. S a bácsi is egészen másképp bánt vele, mint mással. Tudja isten, a családjával sohase beszélt, jóformán szót sem váltott, ha meg beszélt, akkor mindjárt ideges pörölés lett belőle.

- Hajja apa - mondta Ilonka kisasszony, aki az apjával nem is szokott beszélni másképp, csak ha valami idegenről van szó, így közvetve -, itt egy kis nevelő - s a kisdiák elpirult, hogy ilyen rögtön ezzel árulják el -, nevelő: tanítványa van!

- Derék - mondta a bácsi, s bólintott egy nagyot, aztán komolyan szólt: - Egy osztályba jár veled?

- Igen - zavarodott meg Misi, mert leleplezve érezte magát, most egyszerre úgy gondolta, hogy nem is illik, hogy nevelőnek adja ki magát, ha osztálytársa...

- Nagyon helyes: könnyebben készülsz te is, és jobban megmarad a fejedben a tananyag.

Olyan jóakarat s meggondolás volt ebben a megjegyzésben, hogy Misi egyszerre úgy érezte, hogy ő tartozik hálával Doroghynak azért, mert taníthatja, mert tényleg, most átismétli az egész latint s az egész számtant, pedig ő is ebben a kettőben a leghibásabb. El is határozta, hogy soha többet nem mondja ki azt a szót, hogy tanítványom, csak úgy mondja, hogy: együtt tanul...

- Két forintot fizetnek neki! - mondta Ilonka kisasszony. - Másnak ilyen gyereke van, a mieink pedig még két forintot egész életükben nem hoztak haza.

Misi egyszerre csak megérzett valamit: ez itt a baj. Antal úr nagy szamár, Imre úr meg egy nagy lump, János meg még nagyobb, arról másképp nem is beszélnek soha, tavaly egész évben csak kétszer volt odahaza, és miatta szoktak pörölni, szegény bácsi meg szegény néni.

Felnézett a falra, s nagy meglepetéssel látta, hogy nem volt ott a falon a János szénnel nagyobbított arcképe, amit egy kollégája csinált, s tavaly a bácsi a szobából kidobta a konyhába, azt mondta, tegyék a tűzre... Vajon hova lett?

Ettől a Jánostól ő mindig félt, mert olyan heccelődő volt. Nagy legény volt a kollégiumban, és iszonyatosan tudott lumpolni. Tavaly oda is volt valahol, s nem is volt Debrecenben, de mintha azt hallotta volna, hogy évek óta nem volt neki szabad otthon lakni, mert az apja nem tűrte: az édesanyja egyszer kifizette az adósságát titokban, akkor Török bácsira nem lehetett ráismerni. Persze, neki nem mondták meg, de ő kispekulálta a sok pörölést... Nem sokat törődött ugyan vele, mi volt ő még tavaly: egy valóságos kis csacsi.

És most kínos csönd volt a konyhában, a bácsi parazsat keresett ki a hamuból, s a megtömött pipájába tette, s uramfia, akkor csak belép János, csak úgy háziasan, a vállára vetett télikabáttal.

Misi elijedt a róla most elgondolt rossz gondolatai miatt, s tisztelettel állott fel előtte.

- Gyere csak, gyere! - mondta Ilonka kisasszony, s mindjárt jelentette, Misire mutatva: - Nevelő... - És nagyszerűen tette hozzá, rámutatva az ujjával: - Az Isaák Géza unokaöccse. Tizenkét éves és nevelő.

János ránézett a gyerekre, s egy kemény barackot nyomott a fejére.

- Nagyra nőj, öcskös! Hallod-e! Nagyra nőjön a füled!

Misinek könnyes lett a szeme, fájt a feje, ahogy megnyomta a nagylegény, de a megszégyenítés még jobban fájt, tudta, hogy most csúnyán kikapott. Igyekezett eltakarni, hogy észre ne vegyék.

Szeretett volna már elszökni innen, már nem érezte jól magát, minek is jött ide, persze, ha tudta volna, hogy János úr itthon lesz, akkor várhatták volna!

- Nézd ezt a gorombát - mondta Ilonka kisasszony -, eredj, te pokróc! - s megsimogatta a kisfiú fejét.

Ez nem tűrte a simogatást se, egyáltalán ne nyúljanak hozzá.

Hirtelen lenyelte a könnyeit; várjatok csak! - gondolta magában.

- Meg felolvasó vagyok egy öreg vak úrnál, minden délután egy óráig olvasok neki, s kapok érte egy hónapra három forintot.

- Mit nem hallok! - sikoltott Ilonka kisasszony -, elájulok! Öt forint egy hónapra!... Két darab elválasztott malacot lehet rajta venni, felibe akárki felhizlalja, s küldhetsz apádnak karácsonyra olyan debreceni sonkákat, hogy az egész család elrágódik rajta egész télen.

Ezt Misi megalázásnak érezte, nincs az ő apja arra szorulva, hogy malacot vegyen neki ő, és hizlalja, és azon rágódjanak.

- Majd nyerek a lutrin!... - mondta hetykén, de mindjárt röstelkedve tette hozzá: - Az öreg Pósalaky úr álmodott egyet, s megtétette velem a lutrin, ha nyerünk, akkor fele az enyém.

Ilonka kisasszony nem értette meg, de borzasztó nagyot nézett:

- Lutri!! No csak a van hátra!... Már ez is lutri!... Szégyelld magad... Már te se vagy tisztességes ember... - kiáltotta.

De János nagyot kacagott.

- Inkább ez az okos beszéd! Megvan a reskontó? Mutasd!

- Hiszen csak őtőle kérj tanácsot, akkor osztán majd nézhet apád a fia keresete után.

Misi zavarba jött, s homályosan most már emlékezett, hogy tavaly hallott valami sírást, hogy lutri... Biztosan János is lutriz... És most már szégyellte magát a lutri miatt, sokért nem adta volna, ha nem volna reskontó a zsebében.

Előkereste a kis bugyellárisból a cédulát. Odaadta János úrnak.

Ez szakértő szemmel megnézte s felkiáltott:

- Egy forint!... Nem is bolondság!... Azt hittem, tíz krajcárt tettél rá.

- Nem, kérem, János úr, nem én tettem rá - hárította el most már a kisfiú, s szerette volna, ha soha nem keveredett vón bele, nagyon bántotta, hogy belekerült ebbe a dologba: ami Jánosnak tetszik, az szégyen. - Pósalaky úr tette meg, csak énvelem küldte el, s hogy legyen nálam, mert ő nem lát, aztán, amit nyer, annak ideígérte a felét...

De ezt már úgy mondta, hogy máris el van határozva, félig-meddig, hogy ő azt a szennyes pénzt nem is fogadja el, undorodott tőle, szerencsére úgyse nyer semmit, s ez a legjobb.

- Mék az a Pósalaky, aki a városnál volt tanácsnok?

- Igen, most vak.

- A lesz a.

Csend volt. Az asszonyok szomorúan hallgattak. Valami fojtott s nehéz érzés telepedett mindenkire.

- Hát aztán miféle gyereket tanítasz? - mondta János, aki most érthetetlen s szokatlan módon érdeklődött a kisdiák iránt.

- Doroghy Sanyit.

- Doroghy? - s János nagyot nézett. - Doroghy?

- Igen.

- Van annak lánytestvére?

- Van három.

- Három... Nincs köztük egy olyan magas, nagyon szép lány?

- De igen! - kiáltotta élénken Misi.

Ilonka felfigyelt a merengéséből.

- Nahát, ha lány van, akkor ő ismeri!

- Még nem ismerem! - vágott vissza nevetve János. - De meg fogom ismerni!

- Azt elhiszem!

- Akkor meg lehetsz nyugodva, mert kívánságod beteljesül.

- Bárcsak más kívánságom teljesülne már.

- Az angyaloknak minden kívánsága teljesül.

Misi kuksolt és szepegett, nagyon különös volt neki, hogy a néni egyetlen szót sem szólott a fiához, pedig tavaly a bácsi volt így vele.

János halkan fütyörészni kezdett.

Odakint mozgás, zsinyegés. Misi megörült. Most az egyszer nem rettent meg az idegenektől. Irtóztató volt neki a testvérharc.

Szikszayék jöttek meg.

Ezek a Szikszayék a Török bácsiék legjobb barátai voltak, ritka vasárnap volt, hogy együtt ne lettek volna. Most jött az egész család, elöl a bácsi, egy hatalmas, piros, dúdolgató ember, aki az utcán egész hangosan szokott dalolgatni magában, s csak úgy ragyogott róla a jókedv s a megelégedés; utána a néni, aki sovány volt, mint a kóró, s a karján egy pici gyereket hozott, akit ő még nem látott, mellette pedig két sovány és rossz fiú jött, akik mindig pajkoskodtak, s a nagyobbik csak csokoládét akart enni, semmi mást, rossz is volt a foga, ritka, és két oldalról romlott mindenik.

Félrehúzódott, hogy róla szó ne essék, s kézcsók után mindjárt beszökött a bácsi után a szobába olvasni. Még volt vagy másfél órája, meg akarta nézni, mi van a könyvszekrényben, amit ő még nem ismer.

Róla aztán el is felejtkeztek. Mikor el akart menni, János úr odajött hozzá, s titokban ezt mondta:

- Mihályka.

- Tessék - mondta csodálkozva s pirulva, mert őt még sose szólította senki ezen a néven becézve, pláne János úr!

- Kisöcsém, itt van egy levél, e... vidd el ezt a Doroghy lánynak, de annak a szépnek.

Ő paffá lett és hallgatott.

- De fel ne bontsd, kutyaházi, mert istenjézusuccse, megírom Géza bátyádnak!

Erre ő kétségbeesve elvette a levelet. Ettől kitelik, hogy bevádolja őt Géza bátyjánál.

Egész boldogtalan lett, hogy ilyen megbízatása van, de nem mert ellene szólni.

HATODIK FEJEZET

amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák fölfedezi Debrecen egyetlen évszázados
történelmi emlékét, amely nem várrom, nem palota, nem márvány és nem érc,
hanem egy háromszáz éves gizgaz bokor egy ház ablaka alatt

Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin, s Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.

- Őrszemet! Őrszemet! - kiabáltak a fiúk. - Orczy menjen lesni.

Orczy nevetett s felpattant, jólesett neki a nagy bizalom. Szép szőke haja simára volt kefélve és csillogott, mint az arany, olyan egészséges, bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle, és elmúlt a reggeli kábultsága.

Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni, hogy felhúzta-e már a függönyt. Mert itt lakik a kollégium mellett, az egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek vannak, nemigen akar senki, mert télikabátot kell venni, de ma Orczy olyan vidám és kedves, nevetve vállalkozik, hogy elmegy lesni.

- Gyere te is, Nyilas.

Nyilas nagyon megszeppent.

- Én?

- No, ne gyáváskodj! - s Orczy hangosan nevet, és már veszi is a kabátját.

Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.

- No, ne legyél olyan alamuszi - hecceli Orczy, erre ő vörösen és kapkodva kiugrik a padból, és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem alamuszi és nem gyáva, de hát: az nem szabad, és ő nem tehet olyat, ami nem szabad... Titokban igen: például olvas, ahelyett hogy tanulna... de kimenni az osztályból... lesni...

A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind nevet, mindenki tudja, hova mennek, s helyeslik, és erre ő egy kicsit hősnek érzi magát, mint Zrínyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor.

A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni a Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást fölvet az óriási, gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját, és benne egy tekercs papír. Akkor el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen fél, mert ha kilépne véletlenül egy tanár vagy a vén baka és ráordít: elájulna menten.

Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I/A volt, ahogy kiértek a négyszögletű épület derékszögben továbbnyúló folyosójára, megrettentek, mert az I/A előtt is leskelődött egy gyerek. Egyformán megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak.

De Orczy nagyon bátor volt s továbbfutott. Nyilas egyre rémültebben utána. Az I/B és I/A után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott kifutottak, akkor Nyilas visszanézett, s látta, hogy egy kövér, szúrós bajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V. osztály főnöke volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt. Szerencsére nem nézett ide.

Az utcán kicsit megnyugodott, a Nagytemplom felé fordultak, s a téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire se gondolt, ha Gyéres tanár úr szembejött volna, egyszerűen beleszalad fővel úgy, hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás, nevetett és körülnézett: olyan volt, mintha nem is tilos úton járnának, hanem éppen Gyéres tanár úr által kiküldve.

Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.

- Látod?

- Nem.

- Nem látod?

- Mit?

- Le van eresztve.

- Mi?

- A függöny.

Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes ház, annak valamelyik ablakját kellett volna látni, de ő nem tudta, hol lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta, hogy: lakik!

- Gyerünk be a kertbe.

Mindjárt előreszaladt, persze a kollégium felől mentek be a kertbe, a bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a leeresztett függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a feszes vászonfüggöny, a bejárattól jobbra, első ablak a földszinten.

- Megvárjuk?

- Meg... Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölnivízzel, akkor a bajuszát kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.

Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton nevetett, és a kezét kikapta meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból! Még elképzelni is ilyen óriás dolgot!

- Te Nyilas, tudod, mi a híres Debrecenbe? - kérdezte Orczy.

- Nem.

- Az a bokor, ni!

- Mi?

- Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott, annak a kis háznak az ablakába. Azt még Rákóczi ültette, itt vót a múltkor nálunk Lőrincz bácsi, ő mondta, hogy Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a líciom, hogy Debrecen ki ne pusztítsa azt a líciomot, mint a Simonyi-gátat, tudod.

De ő nem tudott erről semmit.

- Mi az a Simonyi gát?

- Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát, tudod, és tavaly mind kivágták; mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt mondta, nem jön többet Debrecenbe, mert itt több szép nincs, csak a Simonyi-gát vót, még 48-ba is. Meg ez a líciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, sőt háromszáz esztendős, még az első Rákóczi, a legislegelső ültette, tudod, osztán belenőtt az ablakba, no, gyere, nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.

Kiszaladt az utcára, és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel.

Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt ott, az ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy, vastag vasrács kívülről rátéve, és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderékvastag, gircsesgörcsös fa, de nem faforma, csak mint egy iszonyú vastag kötél, összevissza benőtte a vasrácsot, s azon kidugta a fejét, hosszú, vékony szálak lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az csakugyan olyan hitvány líciom volt, mint otthon a garádján, a kert alatt, milyen sok volt.

- Ez az ni!

- Ez?

Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes, mert ő ezt sokszor látta, és csudálkozott, hogy itt hagyták a város közepén, és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle, és féltette, ha a legelső Rákóczi ültette, és a Simonyi-gátat máris megsiratta, arra emlékszik, hogy Törökék tavaly mindig szidták a polgármestert, hogy kivágatta a fasort, a nagyerdei fasort.

- Jókai?

- Igen.

- Jókai Mór?

- Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.

- Én olvastam már tőle.

- Én is.

- Te mit?

- Én - mondta Orczy - nekem van két könyvem is, Törökvilág Magyarországon, meg a Kis Dekameron.

- Én azt olvastam, hogy A bolondok grófja, meg tavaly, hogy egy hősnek megnyúzták a fejét, és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták, és az ránőtt, és kétszarvú ember lett belőle.

Orczy csodálkozva nézett rá.

- Igazán? - és nevetett.

- De A bolondok grófja még sokkal gyönyörűbb volt. Meg A debreceni lunátikus, a legislegszebb!

Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.

- Hopp-hó!... No, te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?

Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a hivatalba, erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett kilenc órára megy.

Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.

- Mit csinálunk itt?

- Gyéres tanár úr küldött...

Nem merte tovább mondani, mert szégyellte, hogy Orczy előtt hazudjon.

- Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi?... Gyere csak... - Avval félrehúzta. - Mán odaattad?

Misi csak nézett, nem tudta, miről van szó.

- A levelet, no.

- A levelet?! Csak szerdán megyek oda!

- Hinnye, gyalázom az íleted!... csak szerdán?

- Igen.

János úr gondolkozni látszott.

- No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őnéki mondd meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne fáradjon, hanem izenje meg veled, hogy vagy azt a szót, hogy szívesen, vagy azt a szót, hogy sehogyse! Érted?

- Igen.

- Vagy: szívesen, vagy: sehogyse! El ne felejtsd!

- Igen.

- Te, az isten teremtsen belőled bőgős cigánt! ha valamit elrontasz, olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot, érted-e!...

Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott.

- No, nesze, kapsz egy hatost - s a bugyellárisát kereste.

- Nem kell! Köszönöm szépen, nem kérek - tette hozzá Misi, s elhúzódott.

János úr ránézett s fölnevetett.

- Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy grajcárt? - Aztán legyintett. - No, ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is élne; hát csak végezz szépen, nem bánod meg.

Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kisfiúnak, és egy szekérre mutatott:

- Kápsálnak.

Avval szokott helyes lépéseivel továbbment.

Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas, fekete ruhás teológus. A nap most szépen kisütött, és szél sem volt.

Orczy kíváncsian várta.

- Kápsálnak - súgta neki Misi.

- Mi? - kérdezte csodálkozva Orczy. - Mit?

Misi már tudta, mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.

- Kápsálnak... Gyűjtenek.

- Mit?

- Hát a konviktusra, a cívisektől.

- Mit gyűjtenek?

- Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.

Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.

- Diákok?... Koldulnak?

Misi elvörösödött.

- Az nem szégyen, az kápsálás.

Orczy nevetett.

- Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.

- Tök Marci vót.

- Mék az?

- Az A-ban Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják.

Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit beszélnek.

- Disznóság, ezek a parasztok két csű kukoricával szúrják ki az ember szemit, meg egy hatos... legfeljebb...

- Nem tudom, mir nem szüntetik má meg...

Avval továbbmentek.

Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak koldulásnak a dolgot, s röstelkedve nézett utánuk. Orczy meglökte:

- Gyere már...

Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.

Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva, és teljesen felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy meglátta őket.

- Ti mit csináltok ott? - kiáltott ki. - Ti haszontalanok! Jöttetek megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett, hogy tanulnátok?...

A két gyerek leforrázva állott.

- Takarodjatok be rögtön az osztályba! No, majd én megleckéztetlek máma!

Erre ők elkezdtek futni, s most már nem kerülgettek a folyosókon, hanem átvágtak az udvaron, és lélekszakadva értek be az osztályba.

- Csitt, csitt, csitt - mondta Orczy, s mindenkire átragadt az ijedtsége, és némán ültek.

Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött még a tanár, megint nekibátorodtak, s kis idő múlva újra zsibongás lett, csöndes zúgás, mint a dolgozó méhkasban.

Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva, s meg volt illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt, s el volt rá készülve, hogy a tanár úr bejön, s legelőször is őtet fogja leckéztetni, mindent kikérdez, amit nem tud, s már előre látta, hogy belesül a feleletbe, s akkor hogy fogja többet Doroghyt tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe jutott a levél, amit át kell adni a nénjének, a hideg lelte, már megint milyen iszonyú s ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét, s a latin Exercitiumba merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy vajon mit fog kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden szót tudott, s minden szót értett.

Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyílást nem is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy nézett rá, mint egy kísértetre, oly hirtelen jelent meg.

- Többet ilyet ne tapasztaljak - mondta erősen a fiatal tanár, s egészen kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért, mint egy harapós kutya, emelte fel a fiúk feje fölött -, többet ilyet ne tapasztaljak, hogy előőrsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni... Mert ha még egyszer ilyet tapasztalok, kicsapás lesz a vége... Üljetek le!... Orczy!

Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.

- Oszd ki a dolgozatokat.

Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a különlecke.

Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant, s fogta a dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe szedte, és sorra kiosztotta; a dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, úgyhogy sorra letette mindenki elé a magáét.

- Nyilas!

Misi felugrott, és halálsápadt lett.

- Fordítsd le latinra ezt a mondatot: Az is... tolvaj... aki... az emberek... bizalmát... meglopja... Na, hogy fordítod? Hamar, hamar - s ceruzájával a taktust ütötte. - Hogy van az, hogy tolvaj?

- Fur, furis.

- Igen; hány mondat ez? Ismételd el.

Misi elismételte:

- Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: másik mondat.

- Melyik a főmondat?

- Főmondat: az is tolvaj.

- Na, tovább, ne kelljen minden szót... Mi a másik?

- A másik... Aki az emberek bizalmát meglopja.

- Ez milyen mondat?

- Ez mellékmondat.

- Milyen mellékmondat?

- Alanyi mellékmondat.

- Na, fordítsunk.

- Etiam ille est fur.

- Tovább.

- Qui...

- Melyik szót nem ismered? Ember?

- Homo, hominis: ember.

- Bizalom?

Misi hallgatott.

- No, bizalom az: fidutia. Most fordítsd le az egészet.

- Etiam ille est fur, qui... fidutiam... hominum... furat.

- Furat? Ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új szavakat, pláne latinul. Rapit.

- Etiam ille est fur, qui fidutiam hominum rapit.

- Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe, és ahhoz tartsd magad.

Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását, s halálosan elijedt. A szeme kimeredt, s az arca elnyúlt. A tanár többet nem figyelt rá, Orczy után ment, és segített neki kiosztani a dolgozatokat. Ő csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul volt letörülve, s nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy érezte, mindenki folyton őt nézi, ahogy itt áll, s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán. Hogy ő meglopta a tanár úr bizalmát, mert ezt nem tette volna fel róla a tanár úr, hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor tanítványt is adott neki, most el fogja venni a tanítványt, s akkor az lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő többet nem is mehet haza a szüleihez, mit szól Géza bátyja, ha megtudja... Homályosan tűnt fel, s egyre homályosabban egy-egy gondolat a fejében, s már éppen elszédült volna, mint ott a répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a szédülgetést érezte, akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját:

- Üjj le má.

Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem tudta, mit csináljon, csak ült összeroskadva, s kimondhatatlanul rosszul érezte magát.

- Muti a füzetedet - mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, mert a dolgozatára kétharmadot kapott.

Ő nem bírta a kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan, s gőzben kavarodott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk.

- Egyes! - mondta Gimesi, s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az Orczyét is elvette, s felnyitotta. - Kétharmad - mondta, ahogy megnézte. - Osztán neked egyes?... Mingyán nyakon váglak!

Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit, hozzásimulni, szeretett volna lefeküdni mellette, s a fejét letenni az ölébe, úgy el tudott volna aludni, és elfelejteni mindent, aludni, s jó volna nem ébredni fel többet.

Csengetésig dolgozatmagyarázattal telt el. Ő nem hallott semmiből semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: "Azt elismerem, hogy nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre megfejteni senki, csak Nyilas Mihály... De hogy ennyi csacsiságot összevissza firkáljatok, azt igazán nem hittem volna... Díszbizonyítványt állított ki magáról az osztály már megint. Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum!"

Misi ahelyett, hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a fejét, s szégyellte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik dicséretére, mindenki irigykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez, és ne mondták volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha, csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbújhatna magának, és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit se kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, most azt hiszik, azért csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz...

Csengetéskor még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de abbahagyta, s kimenés előtt még felszólította Orczyt:

- Orczy!... Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le.

Orczy ceruzát vett elő, s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett, olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke, vidám fiú volt, ahogy így a füzetről felpillantott a tanárra:

- A törvényt... Nem: A törvény határait... áthágni... senkinek sem szabad... Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul... Ez nem elég: dolgozatot fogsz ebből csinálni.

Ezzel a tanár felvette a fogasról szép puha kalapját, s illatosan és vidáman elment.

Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latindolgozat sorsát, s óriási vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s csodálták, hogy egyetlen hiba sem volt benne, csak egy elválasztó vesszőt nem tett fel, s egyest kapott. A legjobb dolgozat kétharmad volt, a jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt.

De Misi egész nap kábult volt s szomorú.

Legjobb szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a belső zsebében volt, s égette a testét. De akkor visszaélne a mások bizalmával. Bízott benne János úr... De ő érezte, hogy itt valami nincs rendben... Úgy érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná, megsemmisítené, vagy visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt lódítva egy úton, mint a golyó, s ő tudta, hogy neki gurulni kell, amíg csak végig nem halad az úton...

Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt mondta Doroghynak, hogy:

- Számítsd ki ezt a példát így, ahogy elkezdtük - s kiment.

A másik szobában a beteg mama volt, nem szólott előtte semmit, keresztülment a szobán, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt senki, hanem abból hátul jobbra nyílt egy kamara, s abban hallotta, hogy Bella dúdol, akkor hamar odament, s belépett a kamarába.

Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt gyűrve a ruha egész magasra, úgyhogy a vakító fehér karja világított a félhomályban, hosszú, fehér kötény volt előtte, s lisztet szedett ki egy igen nagy pléhtálba. A fején is kendő volt hátrakötve, s egy-két barna hajfürtje kikandikált, úgy előrehajolt, s csillogó sok fehér fogával ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.

Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:

- Kérem szépen, Bellakisasszony, Török Jánosúr ezt a levelet küldi Bellakisasszonynak.

Bella felhúzta a szemöldökét, s nevetve és csodálkozva nézett.

- Török János?... Ki az? - s habozva elvette a levelet.

- Az a tavalyi házigazdámék fia - mondta borzasztó zavarban Misi.

Már a szép leány fel is bontotta a levelet, s csak akkor állott meg habozva, hogy mégis elolvassa-e.

De belenézett, s ahogy az első sort olvasta, hangosan, kuncogva kacagni kezdett.

Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol valamivel világosabb volt, s akkor a kis Misi beszorult a kamarába.

Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor, és mégis olyan soká olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s minél tovább olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte fojtani a kacagását, s harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan volt, mint az elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér, s az álla és a szája, s nagyon szép volt neki ez a bekötött fej, s a fekete szemei úgy csillogtak, szinte szikrát szórtak, s a fehér nagy karja, ilyen nagy, fehér, meztelen női kart a kisfiú soha nem látott, s nem is tudta, hogy ilyen, s a köténye, a hosszú, durva vászonkötény, amint hajlott, előre hullt, s látni lehetett, hogy a dereka karcsú, s hogy domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt, hogy a kisfiú nem értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért is ilyen a leány, mikor a fiúk nem ilyenek, és be volt szorítva a sötét kamarába a szuszék mellett, egyedül, s elkezdett ő is nevetni, és benne is sistergett valami melegség, és mintha mesében lett volna, oly furcsán érezte magát, és elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és tanulást és vízhordást és hideget és mindent, mintha minden csak azért lett volna, hogy ő most itt a hideg kamarában álljon, s nézze, nézhesse, hogy silabizálja újra meg újra a levelet a szépséges szép, elátkozott, mesebeli tündérleány...

- Miféle ez a Török János? - kérdezte, s ránézett csillogó, fojtott nevetéssel a leány.

- Ez egy nagy lump - mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, régi haragjával.

A leánynak az arca elszélesült, és az ajka nyitva maradt, és aztán meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott. De a kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan hangos és kitörő kacagás, furcsa, befelé rezgő, behunyt szemű, fura kacagás volt.

- No, ezt megadta neki - mondta, s nagy-nagy gyöngédséggel és szeretettel nézett a sovány, kis egérforma fiúra.

- Edelényi Török János - mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. - Jópipa lehet.

- Azt mondta, tessék neki megizenni, hogy szívesen?... Vagy sehogyse?... - mondta a kisfiú.

A leány összehúzta a szemét, s csodálkozva és vizsgálva nézett a gyerekre.

Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a levelet, és sietve és kapkodva mondta:

- Hétfőn reggel, kérem, a János úr véletlenül meglátott az utcán - s egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt, s hogy emiatt mi minden történt, és nagyot nyelt -, s akkor azt mondta, mondjam meg Bella kisasszonynak, hogy csak egy szót tessék üzenni neki, csak azt, hogy: szívesen vagy pedig azt, hogy sehogyse.

- Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!... - s a leány hátravetette a fejét, s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban. - Hát mondja meg neki - mondta aztán, s komikusan gesztált egy ujjal, mintha az énektaktust ütné -, mondja meg neki, de el ne felejtse, Misi... ugye Misi? vagy Misuka? mi?... mondja meg neki, hogy: csak ennyit mondjon: szívesen-sehogyse! érti... Vagy így: Sehogyse-szívesen!... Ahogy tetszik, sehogyse szívesen... vagy: szívesen sehogyse! érti?...

És az oly komikus volt, hogy a kisfiú boldogan, tiszta szív tiszta boldogságával megértette, s elkezdett ő is úgy hangtalanul magában nevetni. S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János urat, hogy még... nohát: kellett neki ezt a levelet megírni!...

És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint egy csínyes gyerek, aki valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron pendül, egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke és nagyszerű még sose volt a kisfiú.

Ebben a pillanatban azonban a leány hirtelen a kebelébe dugta a levelet, és intett neki, hogy maradjon csendben, s kilépett a konyhába, ahova bejött valaki! Már egy pillanat múlva rémülten tudta a kisfiú, hogy a legidősebb leány, a mindnyájuk réme.

De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában.

- Még most is itt ez az edény? - kiáltotta a vénleány. - No, ez mégis abszurdum!

- Mér abszurdum? - mondta élesen Bella.

- Azér abszurdum, mer abszurdum - mondta a vénleány egyre élesebben. - Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.

- Lisztet szedtem a kamarában.

- Persze, az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani, és most kell kiszedni a lisztet?... Micsoda logika az... Az edény itt áll mosatlanul egész nap, s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és te a kamarában játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból... Könnyű kiszedni, mikor van...

- Hát azt is meg kell csinálni.

- De nem most, hanem mikor ideje lesz...

Egy perc múlva felcsattant megint.

- Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje után, a maga bolond feje után megy, de komoly munka, az senkinek sem kell... Én nem tudom, mi lesz itt, ha én kiveszem azt a földet, hát az az én érdekem?... Hát itt nem akar senki dolgozni?...

- Én nem fogom a kezem... - mondta Bella ellentmondva idegesen.

- A kezed!... - szörnyedt el Viola. - Hát mire való a te kezed... Nem fogod?!... Még hogy nem fogod tönkretenni! Mi?... De még hogy fogod!... Ha én tönkretettem, majd te is fogod!... Sajnálja a kisasszony a fehér ujját beledugni a mosogatólébe... Majd nem fogod sajnálni, ha fekete lesz és retkes, és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém... Ezennel kijelentem neked, hogy én többet koplalni és éhezni nem fogok senki fiának, és többet nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért. Én kiveszem bérbe azt a földet és punktum. Azt én elhatároztam, és én arra elszántam magam, és ha én valamit a fejembe veszek, akkor az meg is lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat japán legyezőkre szétherdálni kisasszony, nyolcvan krajcárt kidobni, szemétre... Két hetet késett miatta a földbérlet... Már akkor letehettem volna érte a tíz forintot, ha magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van váltva a tízes, akkor aztán elcsúszik, mászik. Hát én ezt nem engedem tovább, most, most megint van végre egy tízforintos a markomban, ezt most azonnal viszem a parasztnak, s lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek ásni, és aztán veteményezünk és kapálunk, és egész nyáron ott fogok dolgozni, és a kisasszony itt fog mosogatni, igen, és főzni, igen, és bevásárolni, igenis, igenis! Fogsz járni a piacra, bizony! Ha én járhattam, járhat más is... Az is járhat, aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se szakadhatok százfelé, mert nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a földön, a másik kézzel meg kosarat cipelni a piacról, és a harmadik kézzel a rántást kavarni, és a negyedik kézzel megfótozni a kisasszonykák harisnyáját... De nem ám!... Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát, meg bizony, ha a fene fenét eszik is, drága kisasszony.

Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s hogy egyre tovább halasztotta, most már igazán kínos volt, hogy mi lesz ennek a vége. Még be talál lépni a vénleány, s akkor ő elsüllyed a föld alá, azért végre is elhatározta magát, s kilépett a konyhába.

A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.

Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét, s azt mondta:

- Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról! - s a nénjéhez fordult: - Éppen kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy gumiarábikumot olvaszthassanak, osztán otthagytam a kamarában... - s hangosan nevetni kezdett, és Misikének a szemébe kacsintott.

Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából, s egész szívvel hálás volt Bellának a hazugságért, s bűntársának és szövetségesének érezte magát életre-halálra.

A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no de mért a kamarában, akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:

- Na, hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja meg, kedves Nyilas, nincs igazam?

S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövő évi terveit, hogy ő kukoricát akar termelni, s mellette zöldséget, káposztát, karalábét, sárgarépát és mindent, ami a konyhához kell, de akkor a másik két leánynak viszont el kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást.

- Hát nem teszek én jót? Nem áldozom én fel magamat? Így pénzért kell szaladgálni még egy szál petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz sárgarépa akár zsákszámra, nem igaz?

Misi azt mondta:

- Igaz, de kérem, Viola kisasszony, sárgarépát, azt ne tessék egy zsákkal termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel két-három zsákkal is, de nekem a hátam is borsódzott tőle, mer én azt nem szeretem. Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépa-főzelék, az iszonyú.

Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, idegen, fuldokló, boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje csak nézett, nézett, azt se tudta, mi az.

- No, hiszen magából is elég ez nekem - mondta szokott nyers őszinteségével -, magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba... Csak menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát.

Bella erre még hangosabban felkacagott, s Misi boldog volt a nevetésétől, de összeszorította a száját, s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét, s gyorsan bement a szobába.

Az öregasszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével fogadta, ettől a nézéstől elment a nevető kedve, nagyon félt ettől a szótalan halvány asszonytól, aki olyan volt néha, mintha nem is élne, s nem szokott rá sem nézni senkire, csak úgy magába merülve néz a világba. Most érezte, hogy a szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába, utána néz, s még mikor leült a helyére, akkor is érezte, hogy hátulról szúrja ez a szem, úgyhogy meg kellett fordulnia, hogy nincs itt, kint maradt, a falon túl, a másik szobában. Ellenben Doroghy nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította ki a feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált.

- Hát még most sincs kész? - kiáltott rá szinte kétségbeesve.

Sanyika angyali ártatlansággal mondta:

- Hogy a szorzást a hátulsó számjeggyel kezdjem, vagy az elsővel?...

Misi a hajába kapott:

- Jaj, istenem, hát ez borzasztó! Hányszor magyarázzam meg, hogy az mindegy. Érti, az mindegy!... Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást, akkor az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk, ha elölről kezdi: akkor hátrább.

- Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról vagy elölről?

- Az mindegy.

- Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem? - mondta Sanyika.

- Kezdje hátulról.

- Hát ezt akartam kérdezni: má maga is úgy veszekszik, mint Viola.

Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt hitte, hogy Bellához fogja hasonlítani, de ez nagyon elszomorította, hogy Violához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni...

Nagyon zavartnak és bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre látta, hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak szégyen lesz belőle.

Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent náluk azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen jött be, mintha az egész természetes volna.

Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett, s látszólag nem is figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett, s megállott Misi mellett jobbra, s felvette a füzetet.

Sanyika utána kapott.

- Na!

Bella felemelte magasra a füzetet:

- Nem eszem meg!

- Add ide!

- Jaj de kényes!

És itt a magasban kinyitotta, s megnézte az utolsó kalkulust.

- Négyes? - mondta bámulva. - Négyes!

Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit.

- Most hogy adom be - mondta kényes nyávogással -, összegyűri nekem.

- Először is te gyűrted össze, és másodszor, akármilyen gyűrött volna, csak ne volna négyes, szégyelld magad!

- Az nem szégyen - mondta Sanyika. - Nagyon nehéz feladat volt, tizennégynek volt szekundája belőle. És kétharmadnál jobbja nem is volt senkinek.

- Nyilasnak se?

- Csak neki volt egyese, igaz.

A lány felnevetett.

- Igaz!... Jó, hogy eszedbe jut... Ó, te...

S az asztalon Misi előtt áthajolva, megbökte az öccsének a fejét tenyérrel, és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimította a Misi arcát.

Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte, s remegni kezdett. Érezte, hogy ez az érintés nem volt véletlen, és hogy az előbbiekért valami finom és titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent.

- Eriggy ki a szobából - mondta Sanyika.

- Ó, te varangyos béka - mondta nevetve Bella.

- Megmondalak, hogy megint bent vótál....

Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett:

- Nézd csak, Sanyi, mondok valamit: kössünk békét... Te nem fogsz rám árulkodni, s én se fogok terád.

Sanyi lappangva, leskelődve nézett a szeme sarkából Bellára.

- Én is tudok ám egyet-mást magácskáról, és ugye, nem mondtam meg, hogy ki cigarettázott a gazdáék fiával?

Sanyi ellenségesen földuzzasztotta az ajkait.

- Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?... Hallgatunk? És még van a rováson három-négy históriácska... A spájz is, meg a gomb is, tudod?... Na, hát lesz béke?

S odanyújtotta a kezét.

Most megint úgy nyújtotta át a jobb karját az asztalon, Misi előtt, s letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.

A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér, s egy icipici kis vékony aranygyűrű volt az egyik ujján, s abban pici kis kék színű kövek, mint a nefelejcs szirma. Misi didergett, hogy megint meg találja simogatni.

- Naaa - mondta nyávogva Sanyika, s rácsapott a kezére.

De az nevetett, nem mozdult, s tovább ott maradt a keze előttük, most nem volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában volt, de Misi szinte érezte azt a fehér jó karját, s valósággal félt, hogy megmozdul, behajlik, s még megöleli vele.

- Hát szent a béke?

- Ha te nem szemtelenkedel, én nem szólok - mondta Sanyika.

- No, te kis hörcsög, hát add ide a praclid.

Sanyi kinyújtotta a nyelvét, s odacsapott a tenyerével. De cseltől tartva, csak úgy...

A lány megkapta a kezét, s fehér, gömbölyű markában ott maradt a kisfiú maszatos keze.

- Fúj, disznóláb - mondta Bella kacagva -, s Viola még malacot akar venni, hát itt van ez! - s belekacsintott a Misi szemébe.

Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, annyira váratlan volt s találó, az előbbi dolgokra való hivatkozás annyira csiklandozta.

- Na, jól van, hát akkor csak tanuljatok - mondta Bella -, énfelőlem, fiam, akár tizenhat csikót hozhatsz. - Azzal megrázta az öccse kezét, de nem férfiasan, tenyerét tenyerébe fogva, hanem úgy kinyújtott kezével, annak csuklóban átfogva a kezét.

Misi nem mert ránézni az asztalra elfekvő lányra, akinek olyan furcsa, idegen volt a teste minden része, s a puha ruhában, ahogy a kemény asztalra hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől volt, mintha a tűz sütötte volna.

Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte, hogy bizony egészen hiába van itt.

És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az öregúrtól. Futnia kellett.

Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr.

- No, ipse - mondta fojtottan - széna-e vagy szalma?

Először nem is tudta, miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott, s attól mindjárt megjött a bátorsága.

- Igen - mondta hangosan.

- Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító?

- Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen.

- Mit?

- Nem is: úgy mondta, hogy: sehogyse szívesen...

- Ó, te napon sült málé? Tudod is te, hogy mit mondott.

- Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: "sehogyse szívesen", vagy "szívesen sehogyse", úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt mondta.

- Lehetetlenséggel határos - mondta János úr.

- Pedig így mondta.

- Istók báró?

Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.

- Esküdni mersz rá?

- Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!

- Ez neked haszontalanság? Te! - mondta János úr nevetve. - Hejnye te!... Megájj, kenyér, megeszlek!

Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az udvarba, úgyhogy nem sikerült az egyszer.

Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás. Jólesett pontosan megjelenni, jólesett a szalmaszékbe leülni, ott találni mindig szép rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy becsületesen megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose kérdezett utána az öregúr, hogy:

- Mija, mija?

Kedves hely volt ez a meleg faház, s kedves volt a kedves piros-fehér öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna...

Mikor hazaért a coetusba, a szobatársak a kályha körül ültek, és pirítósszaggal volt tele a szoba.

Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről mesél, s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el.

- Mondom, hogy azért dárdás maga, mert az ilyen kisdiákok két hosszú dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt nem volt ilyen konviktus, hogy csak várjuk a csengetést, és szalad az ember enni, fehér tányér, abrosz.

- Cseréptányér - mondta erre Lisznyai úr - meg fakanál.

- Na és mit ettek! - folytatta Nagy úr. - A felső diákokat a tanítványok etették, ezeknek a szülei minden héten beküldtek egy fehér kenyeret, ami elég vót kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt, ami elég vót hét fiúnak, másik napra a másik fiú kapott egy fazék ételt, így éltek, ez vót ám az elemózsia.

Misi a sötétben elámulva hallotta.

- És hol ették?

- Hát itt a coetusba. Mintha itt vagyunk heten, minden nap egy másik küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát vagy túrós galuskát, de nem három ételt, mint a konviktusban most, csak egy jó fazékkal, akkor azt körülülték, mindenki elővette a cseréptányért, fakanalat, bugylibicskát, aztán ettek.

- Este is azt?

- Ha maradt; ha nem maradt, nyeltek.

- Azt kellett dárdán hozni?

- Nem, az más... akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek ételt, hanem főznivalót, nem vót akkor se posta, se vonat, hát mikor egy úr beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött az úrfi egy ökrösszekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát, akkor fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a kokva, az főzött, de mindennap egy ételt, s minden hétfőn ugyanazt és így tovább, tudja: úgy is híjták az ételt, hogy semper.

- Jaj de érdekes - szólt Böszörményi.

- No, magának nem volna érdekes - mondta Nagy úr -, mert aki nem volt se gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet csak lakást, és a városi kegyes polgárok, hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény diákoknak.

Nagy nevetés lett.

- Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra jártak koldulni az egész városban, és kéregettek ennivalót.

- Fúj, az aztán piszok élet vót!

- Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék voltak a diákokra, mert akkor a diákok énekeltek nekik, megtáncoltatták a menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a házakat. Mit nevet, ne gondolja, hogy úgy oltottak, mint az önkéntes tűzoltók! Mentek a gerundiumokkal, a nagy botokkal - most is látni lehet a Nagykönyvtárban -, és ha egy ház meggyúlt, körös-körül a többi háznak a tetejét mind lerombolták, hogy meg ne gyúlhasson.

- Nevetséges.

- Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az ártézi kutat hány esztendeje fúrják? Már nyolcszázhetven méternél vannak, mégsincs víz. Hanem kő van. Minden fúró beletörik. Azért mondják, hogy Debrecennek is vannak hegyei: csak a föld alatt tartják.

Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak viccnek vette.

- Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a vizet a kokvának, meg a pisztrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is híjták: a sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe járni, nem a professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták egy sonkára.

Ahogy ott ültek a jó meleg, nyugodt szobában, aminek még a fűtésével se volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, nem bírták elképzelni.

- És hogy tanultak?

- A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a rézmeccők.

- Igen, azok voltak, az tény! Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép tudomány volt - szól Lisznyai úr.

- Akkor elég volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori professzor is.

Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi, s abbahagyták a beszédet, mentek vacsorázni.

Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most egyszerre szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi diák lenni, mint a többi.

Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak; mikor vége volt, Sándor Mihály odatett egy cédulát elébe.

- Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?

Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt írva öt szám.

Kővé meredve nézte, és gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját, kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót.

És halálos ijedtséggel a szíve is megállt.

Nem volt benne.

Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula.

A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt, s a szeme közben folyton a kis firkán volt: nincs reskontó.

És olvasta az öt számot:

- 17, 85, 39, 73, 45.

Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a zsebébe tette.

- No, kijött valamék? - sürgette Sándor Mihály.

Nem tudott felelni, néma volt.

Szerencsére oszlás volt és elváltak, és ő elfutott, ellopózott a többi közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, azt hitte, megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az első udvarba, arra nem ment senki sem.

Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbújt a folyosón, és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végigiszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.

HETEDIK FEJEZET

amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám;
szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában

A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második emeleten a természetrajzi teremben. Reggel hát nem kellett lemenni az osztályba, s így csengetés után még késhetett néhány percet, úgyis oly kétségbeesetten törődött és szerencsétlen volt; egész éjszaka álmatlanul fetrengett, ha elszunnyadt, újra felébredt, a lelkiismeret nem hagyta aludni, s nem bírta elképzelni, mi történt a reskontóval. Iszonyú volt ez, reggelre kábultan és kimerülten virradt, és csak a friss, jéghideg víz ébresztette fel egy kicsit.

Már az osztály bent zsinyegett, hamar beült az első padba a helyére. Hangot se adott, csak úgy bújt és sunyított, hogy senki észre ne vegye; az éjszakai reszketéstől lesoványodott, és fakó volt, mint a penész, dehogy tudott ő most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt se tudta jóformán, milyen könyvet hozott magával.

Orczy az asztal tetején ült, háttal a tanári szobának, szemben az osztálynak, s színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták, s hangosan kacagtak minden szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja.

- Embërségës embër vagy... - mondta Orczy, s utánozta az öreg professzort, a földrajztanárt, akit szokás volt folyton kicsúfolni, kimókázni, úgyhogy mindenki tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan jól senki, mint Orczy, aki a fejét legörbítette, s furcsa torokhangon mondta, és olyan öreges pislogással: embërségës embër vagy, édës fiam!

Kórusban nevettek rá, a másik oldalról is sokan idenéztek, bár az általános zajban nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az öreget utánozza, s ez igen mulatságos volt, és bátor dolog, mert az öreg minden pillanatban beléphet.

Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg, mint grófúrfiak nevelője járt Egyiptomban, s minden órán szóba hozta Égyiptus országát:

- "Mikor én Égyiptus országába jártam - mondta az öreg dünnyögő hangján -, hát látok ott két nagy, fertelmes krokogyélus madarat!..." - Kibubbanva kezdett hahotázni az osztály. - "Hát kitáttya a száját a krokogyélus madár: én pedig fogom a szimpla puskám, osztán jól rádupláztam!..." - Sikongó, visongó halk kacagásba törtek ki a fiúk, s a legközelebbi padban levők is mind előrehajoltak, a hátrább levők pedig ráfeküdtek a padjaikra, hogy szinte belebújtak Orczyba, aki erre még halkabban kezdett mesélni, de még elevenebb gesztusokkal. - "Hát az én pflintám golóbisa puff belevágott az egyik krokogyélus madár jobbszemibe, onnan meg átugrott a másik krokogyélus madár bal szemibe, onnan újra ki, s belecsapott az egyik krokogyélus bal szemibe, oszt abból esmég újra visszapattant, és belecsapott a másik krokogyélus jobb szemibe: eccóval, édës fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme, püff, odalett."

A fiúk röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az egész osztály, s mind Orczy szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a mesében, s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:

- "Ejnye, édës fiam, de szëmtelen embërëk vagytok, hogy ideszëmtelenkëdtëk."

Ennek még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor ne hallották volna, hogy "szëmtelen embër."

- Tanár úr, ezt álmodni teccett? - szólt hátulabbról egy fiú. Orczy rácsapott:

- Te szëmtelen embër!... Nem való vagy becsületes embërëk közé: állj ide mellém...

Ezen még Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban, s kinyitotta a száját, lehunyta a szemét, hátravetette a fejét, és soká nevetett, mintha aludnék.

Közben bejött a kis öreg tanár, feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy pillanat alatt mind helyre rebbentek, ő még mindig úgy ült ott, nevetve, nyitott szájjal, félrebillent fejjel, észrevett valami mozgást, de annyira ki volt merülve az éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó gyomorral ülve maradt, s csak nevetett.

Aztán csönd lett, ő is magához tért, tenyerével megdörzsölte arcát, fejét, megvakarta haját, nyakát, ásított, s a szeme könnyes lett, akkor megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:

- Nyilas Mihály.

Azt hitte, a villám csapott le mellette. Nem is akart felállni; ez lehetetlen. Olyan sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság, és mindenki ránézett.

Akkor felállott, halálsápadtan, s ránézett a tanárra szúrós, sötét szemeivel, az arca egészen be volt esve, s kemény kis szemöldökei makacsul szegeződtek az öregre, mint felvont, apró íjak.

Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához amelyre fel volt feszítve Franciaország térképe, s elmondani a mai leckét. Két oldalról Orczy és Gimesi ijedten és csodálkozva nézték, mit akar. Gimesi felállt, hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.

Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig, és megállott a térkép előtt.

- No, édës fiam, hát mi volt fëladva mára?

Misi hallgatott, egy pillanatig lehunyta a szemét, s nagyot szédült vele a világ, rettenve kellett felnyitnia tágra a szemét, hogy el ne essen. Aztán tétován a térkép felé fordult, s homályosan villózott előtte a francia föld képe, amely, mint egy cifra kendő terült el, a tengerbe vetett csipkés sarkával, s barna hegyek foltja folyik le róla jobbról, a déli tengerek felé.

- Na, hát ugye, Franciaország... - mondta a tanár. - Milyen ez a Franciaország: ugye, két képet mutat, keleten inkább hegység, nyugaton síkság... Délen... mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen...

Az osztály feszülten figyelt, senki sem értette Nyilast, aki mintha megnémult volna, egy szót sem szólt.

De nem szólt, most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a múlt óra, akkor sem nagyon figyelt ugyan, de azért lassan fölismerte a térképen a Pireneust, eszébe jutott a Roncesvalles-hágó... Roncevallesz, Roncevallesz... - mondta magában.

- Ez a nagy hegység egészen elzárja a francia földet a spanyoloktól... csak hol lehet átmenni rajta?... Milyen hágón?... a Ron... a Ron... A Ronszvalli-hágón...

"Roncevallesz, Roncevallesz" - mondta magában Misi.

A kicsi kis öreg tanár, aki úgy össze volt töpörödve, mintha megaszalták volna az élet kemencéjében, de egészen rózsaszínű volt és galambfehér ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:

- Ejnye, édës fiam, de szëmtelen embër vagy...

Akkor azonban meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban ülő ember az a kis szemtelen ember, az öreg tanár pedig, a volt grófi nevelő: nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete. Megbánta hát, amit hirtelen kibökött, s jóvá akarta tenni, leszállott a tanári székéről, s a térképhez menve, hozzáfogott elmagyarázni szóról szóra ugyanúgy, mint az előző órán az egész leckét. Így elbeszélgetett egy jó negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában azoknak a helyeknek a neveit, amiket kinyögni készült az öreg: Jura-hegység, Kotdor és a Langréi-fennsík... Ardennek, Cevennek... Mind eszébe jutottak, de a száját annál makacsabbul szorította össze, s ha agyonverik, akkor se mondta volna ki.

- Itt van az az Aurignac, ahol - folytatta a kis öreg - most, 1852-ben egy útkaparó napfényre hozta a legérdekesebb ős temetkezőhelyet, még a történelem előtti korszakból, amely temetkezési helyen együtt találtatott meg az emberi csontvázakkal az ősvilág kihalt állatainak a csontjai is, így a barlangi medvének, hiénának, oroszlánnak, mammutnak, rinocérosznak a csontja, ez bizonyítja, hogy az ember egy korban élt ezekkel az állatokkal...

Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öregúr a múlt órán is, a neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öregúr úgy mondta ki, hogy most, 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így mondta neki, aki csaknem harminc évvel később született, erre maga az az őskor is egész közel jött hozzá, s egyszerre felvillant előtte valami homályos kép, hogy az ősember bebúvik a barlangba, ahol már van egy medve, oroszlán, mammut... De a mammut hogy fér be?... A szeme felnyílása, s az arcán az értelem és a figyelem felcsillanása megragadta a tanárt, s egészen hozzáhajolva elkezdett neki magyarázni...

- A történelem előtti korszakban természetesen... mert a történelem már nem ismeri az ilyen életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik tegnapelőtt, az egyiptomi piramisokat összesen négy-ötezer éve építették, ellenben azt a koponyát, amit ott találtak, na hol is, itt Düsseldorf mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét...

Az öreg kínosan küzdött a memóriájával, s Misi kibökte:

- Neanderthal...

- Ott, ott, igen - mondta az öreg úr, s vékony kis kezével megérintette a kisdiák vállát: - A neanderthali koponyát a diluviálképletben találták... annak is a legalsó rétegében... pedig a geológusok azt az időt, míg a diluviálréteg lerakódott, és rajta az alluviálréteg... ezt az időt legalább két-háromszázezer évre becsülik... Nos, ha a neanderthali koponyánk háromszázezer éves, de lehet sokkal több is, ám maradjunk meg a háromszázezernél: hányadik ivadéka volt az, aki a piramisokhoz hordta a követ?... Nem szabad könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen volt... a régmúltban... Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az nekem csak tegnap volt, mert én már harminc éve tanár voltam, mikor te születtél... és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében, az még mindig csak a ma, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!... És ha történelmileg nézzük, nekünk Árpád régen volt, pedig hozzá képest a peloponnézusi háború őskor, s ehhez a babiloniai építkezések még ősibbek, s akkor vége a történelemnek... Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza tudunk nézni írott vagy faragott emlékek által... S íme, itt van a floridai korallképződésű félsziget, amely az Agassis számítása szerint százharmincötezer év alatt képződött, s így a benne talált emberi állkapocs, helyzetének mélysége után ítélve, mintegy tízezer éves lehet... S ez az állkapocs már a ma kiképződött és érvényes emberi állkapocs... tehát, tízezer évvel ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások voltak az életviszonyai..., de a te neanderthali koponyád, az még más, az még legközelebb van a majomkoponyához... Most vesd össze a háromszázezer évet a háromezerrel... Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e vagy csak három... Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak három forint árát.

Lent az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi meg volt bűvölve, s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a homlokán a csontokra simult a puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr, s kék erek voltak rajta szétzilálva, a két keze is annyira gyenge és reszketős, hogy most, amint e képleteket felállította, elfáradt bele, s le kellett ülnie. Arany János barátja volt, mondta róla valaki. Míg utána nézett, Arany Jánosra gondolt. Arany János fogott kezet az öreg Názóval, mikor fiatal Názó volt.

Visszacsoszogott az agg tanár a székhez, s lehajtotta a fejét, és darabig maga elé nézett.

Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:

- Tanár úr, kérem.

Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.

- Mi? He? - s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét, mert nagyot hallott: - Mit akarsz?

- Tanár úr kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.

- He?

- Az osztálykönyvbe a hiányzókat még nem tetszett beírni! - kiáltotta torkaszakadtából a fiú.

Az öregúr idegesen kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta. Engedelmesen, mint aki érzi, hogy pontosnak kell lenni, csak nem bírja erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet, s beírta.

- Milyen nap van ma?

- Csütörtök! - kiáltotta az egész osztály kórusban.

A tanár reszkető betűivel beírta a szükséges dolgokat, aztán úgy, lehajtott fővel folytatta:

- Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka, amelyről semmi, nemcsak írásban, de még szájról-szájra adott mondákban sem maradt fenn: az kétségen felül áll. Sok százezer év folyt le azalatt, míg az állatvilágnak utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira vihette, hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a későbbi világ számára... Ilyen legbiztosabb jelek azon kő- és csontszerszámok, melyeken első tekintetre felismerhető, hogy az emberi kéz által munkáltattak. Ilyenek a kezdetleges agyagedények s a primitív ékszerek, amelyeken látszik, hogy nem kemencében, csupán tűzben égettettek ki... S főként ilyenek az ős temetkezési helyek, amikről most beszélünk... S íme, ez ős temetkezési helyek két dologra tanítanak meg csalhatatlan pontossággal: hogy a társaságban élés és az erkölcs éppolyan veleszületett emberi ösztöne az embernek, mint amilyen veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl. a méheknél és hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a moráltörvények, mint a polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek, mint emezek.

Lehajtotta a fejét a kezére, és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő észre sem vett, már egészen elfelejtette Misit, Franciaországot, az osztályt, teljesen a saját gondolatai közt maradt, mert egy tanulmányon dolgozott Debrecen őskoráról, s áttért arra:

- S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem szakemberek gondolnák: íme, a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő- és csontkorszak bizonyos eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek még ma is használják a csürkölőt, ami nem egyéb, mint a juh lábszárcsontjából készült, egyik végén hegyes, a másik végén átfúrt csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit oldozzák, s a parasztházakban mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd középszárnycsontjából készült, átfúrt végű gatyamadzaghúzó...

Erre a szóra váratlanul kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb része már eloszlott figyelemmel foglalkozott apró magánügyekkel, gombot cseréltek, vagy ceruzát hegyeztek, halkan beszélgettek, nevettek, az írásbeli dolgozatokat forgatták, néhányan most készítették el a példákat a számtanórára.

- Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a régészeti tárgyak korhatárjelző értékének megbecsülésénél. A maláji szigeteken több népet találtak, amelyek még ma is használják a csont- és kőszerszámokat, holott az iparfejlesztő népek már olcsón juttatják el tökéletes míveiket mindenfelé, piacot keresve árujoknak. Mily ismert dolog a beretva, s én magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás), hogy a fürdőkben az ottani borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián kőkéssel vakarják le a testről a dolomitos sárral bekent szőrt (csendes röhögés), olyan kőkéssel, amilyent ugarkova néven tarisznyaszámra lehet összeszedni Magyarországon is. Például Debrecen határában ilyen nagyon érdekes lelőhely a Kovás-völgy, amelyet sokan Kovács-völgynek neveznek helytelenül... A déli oldalon, a diószegi országút mellett eső homokdombokon, melyek az ötvenes években majorsági földeknek kiosztattak s azóta Átkos földeknek neveztetnek...

- Nékünk van ott feődünk - szólt egész hangosan egy cívisfiú.

- Egy helyen, ahol...

De felállt az előbbi jelentő fiú:

- Tanár úr kérem...

- Mi, mi, mia? - ijedt fel az öregúr, s megint a füléhez nyúlt széttartott ujjú tenyerével.

- Tanár úr kérem, Ónodi Lajos mondja, hogy nekik is van földjük az Átkoson.

Az öregúr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:

- Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal megbontását, a magas homokdombnak a lapályra meredeken ereszkedő oldalát a szél szépen kinyalta...

Erre egy pillanat múlva buffogó kacagás, rihegés, büffögés tört ki, úgyhogy nem lehetett hallani a következő szavakat.

- Mi nyalt? Ki nyalt? - kérdezték itt is, ott is, heccelve.

- Hogy, hogy, he? - kérdezte az öregúr, újra megtoldva komikusan a fülét a tenyerével, de senki sem felelt, csak kacagtak buzgón. Erre az öreg úr félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját, s így szólt:

- Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a Csorba polgármestersége alatt kiszakították a közlegelőből, és eladták parcellákban, de a szegény nép úgy haragudott érte, hogy még azokat is átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd máig átkos főd.

A fiúkat ez nem érdekelte, az öregúr mindig úgy beszélt, mintha magához való, okos emberekkel tárgyalna.

Az általános zsibongásból felállt a jelentő, s azt mondta:

- Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy ki nyalta ki...

Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant, s vércsehangon rikoltott rá:

- Szëmtelen embër vagy, édës fiam, szëmtelen embër!... Nëm való vagy bëcsületës embërëk közé!... Gyere, állj ide mellém!

Erre az egész osztály lesütötte a fejét a padban, s mindenki viharosan kacagott, csak Orczy ült komolyan az első helyen, s rosszallólag csóválta a fejét.

A tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát, elnémult, s erőt véve magán, Misihez fordult, s neki magyarázta, hogy ott a homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél.

- Szépen és tanulságosan mutatja ez, hogy Debrecen vidéke már a kőkorszakban is lakva volt.

Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen meg volt hatva, úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott, s érezte, hogy mély és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól, s egész kis lelke hálásan fonódott az öregecske felé.

Most felállott Orczy:

- Bocsánat, tanár úr kérem, szabad egy kérdést?

- He? Mi? - mondta a tanár.

S fél fülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló, késpenge-vékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől ráesett a fény.

- Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak?

- Eh! - mondta a professzor. - Krisztus előtt hány évvel!... A neolit korból való! Sajnos, nem is tudok adatot arra, hogy hazánkban valahol a palaeolitkorból való tárgy találtatott volna. A neolitkor, az már a csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka.

- Igen, bocsánat, tanár úr kérem, de a neolitkor az mégis Krisztus előtt volt?

A tanár felemelte a kezét:

- Hol volt még akkor a Krisztus!... A Krisztus csak itt élt tegnap!... Mikor a Krisztus élt, már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett bronzkorszakon, a rézkorszakon, s benne voltunk a vaskorszakban. Különben is az ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott kőszerszámnak a csiszolásán valami változtatást tegyen, évezredeknek kellett lefolynia. Hogy lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam: Krisztus előtt hányban... S Krisztus maga! - Ahogy az a kőbalta csak átalakult, s a Krisztus apjának a kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, éppen úgy azok az igazságok, amiket a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az emberiség őskorából, a kőbaltával.

Kikeresett a zsebéből egy csomó kulcsot, s kinyitott egy fiókot az asztalban.

- Itt van ez a darab kő... Egy kettétört kalapács, természetesen a lyuknál törött el; ez a kalapács foka... Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy ez már csak nagyon fiatal neolitból jöhet... Legfeljebb három-négyezer éves... De hol van ez a kőkorszak kezdetétől, a pattintgatott obszidiántól!... Legalább százezer év van közöttük... Az emberiség kőkorszakát legalább százezer évre lehet tenni, vagy százötvenre, kétszázezerre...

- Krisztus előtt vagy mostantól? - kérdezte konokul Orczy.

A tanár vörös lett hirtelen haragjában.

- Szamár vagy, édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.

Orczy frissen, figyelmesen felsietett a pódiumra, s a kisdiákok hangos nevetése kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják, most ne nevessenek.

- Nézd meg ezt a követ, látod?

- Igen.

- Látod, milyen finoman van ez csiszolva?... Ezt már szerszámmal csiszolták... Nos... Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy annyi idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám, ami ennek a kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen. Itt van ez a másik kő, ez egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való lyukat hagyott, hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel pattantgatta le a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk arra kellett, hogy az erős fogást biztosítsa... Míg rájött az emberiség arra, hogy jó lesz egy ilyen lyukkal segíteni magán, édes fiam: addig húszszor annyi idő eltelt, mint Krisztus születésétől mostanáig. A kérdésednek tehát jogosultsága nincs. Ha én két-háromszázezer évet számítok, azt nem számítom sem Krisztus születésétől, sem az osztálykönyv mai dátumától, hanem...

- A világ teremtésétől - mondta Orczy.

- A nagyapád halálától! - kiáltotta a tanár. - Honnan számítom? - mutatott rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt, s mohón itta a tanár minden szavát.

- Hát csak úgy... - mondta Misi vállat vonva.

- Hát csak úgy! - kiáltotta a tanár, mind a két karját felemelve. - Igenis, csak úgy! hozzávetőlegesen! csak hogy éppen időhatárt mondjak... Eridj helyre!

Orczy meg volt sértve, s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog.

Mielőtt leült volna, odalesett a tanárra, s látva, hogy az nem néz felé, grimaszt vágott hátra, és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta. Erre, persze, kis nevetés futott végig az osztályon.

Egyszerre csengő hallatszott.

A professzor elővette a noteszét, s két centiméteres kis kurta plajbászát megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak.

Berta Imre felállott, úgy nézte.

- Nagyon jól van, édes fiam - mondta -, helyre mehetsz.

Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.

- Ez már osztán mégis disznóság - mondta Szegedi Feri - egy szót se szólt, mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor is hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg!

Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult ki a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba.

Szegedi ezt sértően mondta, s félvállról Misire nézett, Misi hallotta a durvaságot, de nem szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő tudta, hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti...

Tannenbaum kelt a Misi pártjára:

- Igenis jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem mondott semmit, de megmondta az izét, a paleontált, vagy mit, na... - Letette a könyveit, s kinyitotta a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva, felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.

- Annyi volt az egész felelete, hogy megrántotta a vállát - ordította Szegedi.

Gimesi mint a paprika támadt rá:

- Ha te megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja a vállát, jelest kap: ez már így van.

- Összetartanak, jeles pad! - visította Szegedi, s köpött feléjük.

Gimesi, már a hóna alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant neki, mint egy kecskebaksi, s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi nekidőlt a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei szétrepültek, s vékony kis fehér kezével a nyakát tépázta Szegedinek. Az pedig ököllel ütötte a fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s mivel a Gimesi haja mindig géppel volt lenyírva, csak úgy csattogott, csakhogy az Gimesinek tudvalevőleg nem fájt.

Ő azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca. Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát, s szétlódította őket.

- Neetemán! - mondta.

- Ezt még meg fogjátok keserülni - kiáltotta véresen, nyálasan, ordítva Szegedi, s Misire nézett - gyere csak arra mifelénk!

Misi iszonyúan meg volt szégyenülve, s eszébe jutott, hogy Szegedi arrafelé lakik, ahol a tanítványa.

- De hát én mit csináltam? - mondta és sírt.

- Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak! - mondta Gimesi, s hozzáfogott összeszedni a könyveit.

- Neandertál - kiáltotta Tannenbaum -, Neandertál, Neandertál!

Azt senki sem értette, hogy Gimesi miért lett olyan dühös, kisebb volt Szegedinél, de alaposan helybenhagyta. Mikor bementek az osztályba, elöl ment Gimesi, utána Tannenbaum, akik az utóbbi időben egész jó barátságba kerültek, s hátul ment csendesen és szomorúan Misi. Akkor valaki éljent kiáltott Gimesire, s a körülállók nevetve azt mondták, éljen a köppincs!

- No, ne marháskodjatok - szólt Gimesi, de mosolygott, és jólesett neki, bár a köppincs szóért kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppants, hanem köppincs, ez persze csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy néha mondták neki. Misi félt, mert most következett a latinóra, s ha abból is kiszólítják, akkor nem fog olyan könnyen kibújni. Egyszerre csak gyanús lett neki hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal, aztán Orczy odajött hozzá, s igen határozottan azt mondta:

- Te, Misi, kihúzták a számokat?

Misi lesütötte a fejét.

- Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az legjobban ért a lutrihoz, az minden héten tesz a lutrira egy hatost, és aztán úgy szoktunk vele drukkolni két hétig, míg a húzás meg nincs. Én szakember vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad, mint az üvegen.

De már csengettek, s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt senki sem volt még a helyén. Gyéres tanár úr megállott felettük, s kesztyű volt a kezében, úgy intett, hogy: na, mi az?... Lassan helyrekotródott mindenki.

A tanár felment a katedrára, s kinyitotta az osztálykönyvet.

- Nem volt óra?

- De igen, tanár úr! - kiáltották sokan, mások azt kiáltották, hogy: földrajz.

- Milyen óra volt?

Orczy felugrott, s hangosan kiáltotta:

- Bocsánat, tanár úr kérem...

Ezzel teljesen sikerült magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket, s reá nézett.

- Földrajzóránk volt.

- S a tanár úr nem írta be az órát?

- De igen, beírta, tanár úr kérem.

Gyéres tanár úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta. Orczy felsietett hozzá, s továbblapozott, csakugyan két lappal hátrább volt beírva a földrajz.

Gyéres tanár úr mosolygott, s megköszönte a figyelmet, és Orczyt helyreküldte. Azt mondta:

- A tanár úr azt hiszi, hogy száz év múlva ez úgyis mindegy lesz.

Erre óriási nevetés lett, s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:

- Százezer év múlva!

Amit mondott, az olyan furcsa volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen nézett oda.

- Hogyan?

S Orczy felpattant:

- Kérem, a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség izéjét, az emberiség... hogy az eszközök fejlődése csak százezer években figyelhető meg, a kőeszközök fejlődése.

Gyéres tanár hátradűlt a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak úgy nevetésre állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és éles megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:

- Naggyon kitűnő...

Intett, hogy üljön le, s mindnyájan hallgassanak el, s akkor felszólította Szentét. Ez a legutolsó padban ült, és semmi egyébbel nem foglalkozott, csak örökké labdát kötött.

Minthogy már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá, s attól kezdve ott is maradt óra végéig, s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már tudniillik az összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon beszélhettek egy-egy szót.

- Hát hol a reskontó? - lökdöste oldalba Orczy a középső ujja bütykével Misit.

- Visszaadtam az öregnek, no.

- És nem emlékszel a számokra?

- Nem.

- Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!...

Kicsit hallgattak, mert Gyéres mellett nem igen lehet "privát konverzációkat" folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen odahajolt Misihez:

- Te, itt nagy pénzt lehet nyerni! Mikor Henrik bátyámnak mondtam, hogy én teszek a lutrira egy hatost, s nyerek négy forintot, és akkor veszek rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá, hogy: "Barátom, ha én lutrihoz nyúlok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni, nem négy forintot, nem is ezret, hanem pénzt!..." Azért mondom, hogy te nem is tudod, miről van szó...

Misi nem szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az kell neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség... Ez is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja.

Inkább odahúzódott Gimesihez, akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert utóvégre őmiatta verekedett meg.

Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált:

- Fáj? - kérdezte tőle.

- Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy...

De nagyon rosszkedvű volt Gimesi, s ő el is húzódott, félt, hogy megbántja a részvétével, csak a lelke sóvárgott felé.

Óra után Orczy, tudva, hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá ment, s neki mondta:

- Gimesi, te, te Gimesi, bokszold ki ebből a Misiből, hogy milyen számokat tett meg a lutrira.

- Mér, nyert? - kérdezte Gimesi.

- Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.

- Nem tudod? - mondta Gimesi, a szemöldöktelen szemeit feltátotta, kis, nedves, japános ferde szemei olyan keserves bizalommal néztek és csodálkozással.

- Majd ha én megdögönyözöm, akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer ez olyan csökönyös, mint a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki egy gáncsot, akkor elvágódik, osztán akkor addig dögönyözöm, míg olyan puha lesz...

Misi azonban csak ült tovább, mosolygott, s nem szólt. Jaj, sokért nem adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit...

- Mondod vagy nem mondod?! - kiáltott Gimesi.

- Haggyatok békén!

- Csakhogy én nem vagyok ám az öreg Názó - mondta Gimesi egyre idegesebben és egyre hangosabban - nyertél vagy nem nyertél?

- Nem nyertem.

- Mondd meg a számokat!... De mondd meg!... Nem mondod meg?... Hiszen én úgy kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle!

Ezzel tréfásan, de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát, s kezdte felülről rázni.

- No, ne ostobáskodj - mondta Misi olyan gyöngédséggel és szeretettel, szinte sírt tőle.

- Mondod vagy nem mondod?!

- Nem!

Erre Gimesi teljes erővel megfogta a fejét, s odaütötte dühében az asztalhoz.

Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott.

- Nem mondod, nem mondod? - s Gimesi mintha megőrült volna, elkezdte a Misi fejét az asztalhoz verni. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert neki mindjárt fájt a feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott, s könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a padból, s lerepült a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit, s látni lehetett, hogy levegő után kapkod; Misi igen megijedt érte, és sápadtan s rettegve hajolt föléje, hogy felsegítse. De Gimesi abban a percben felpattant, s mint egy hörcsög ugrott neki, s elkezdte a fejét verni, mint az elébb őtet Szegedi.

A fiúk mind körülállották, Misinek megint csak a harmadik, negyedik ütésnél gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor aztán elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az arcába, aztán átölelte, s lerántotta a földre, s érezte, ahogy a kis sovány nyakát a markába fogta s szorongatta, és nyomta a földhöz, hogy azt hitte, mindjárt elszakad a körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre csépelt és karmolt, de ez semmi se volt, ő végre is rátérdelt a nyakára, s mikor ott látta a térde alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy iszonyú dühvel és gyűlölettel, s jóság és megbocsátás nélkül vergődött a keze közt, mint egy pulyka, akkor kitört belőle a sírás, felugrott róla, be a padba, leborult a helyére, és elkezdett kimondhatatlanul zokogni.

Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve tápászkodott fel, a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a verekedést, Orczy folyton kiabálta, hogy: "Megőrültetek, ugyan válasszátok el őket!"

De a cívisgyerekek, akik soha nem szoktak verekedni, isteni flegmával vették őket körül, s nevetés nélkül nézték, mi lesz.

- Ne bömbölj úgy - morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de nem sírt.

Misi erőt vett magán s lecsillapodott.

- De min vesztek össze, min vesztek össze? - kérdezte egyre kétségbeesettebben Tannenbaum.

- Fityfene tudja - mondta K. Sánta, s helyre ment, s elkészítette a következő órára a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt, ezt nem hozta ki a nyugalmából semmi!

Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajolt Gimesihez:

- Mi volt ez tulajdonképpen?

- Hisz ez egy komisz paraszt - mondta Gimesi, és zsebkendővel nyomogatta a szeme alatt.

Misiben végig-végigvonaglott a szó, felgyújtotta s felperzselte a szívét.

Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez.

De már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés volt. Minden ok nélkül csak úgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek is, káromkodtak is, ez a mai nap a bolondok napja volt.

Akkor bejött Báthori tanár úr, s megdöbbenve, villámló szemmel látta a pad tetején dulakodókat. Botjával, amely görbe végű tölgyfa bot volt, nagyot csapott az asztalra, s arra az egész osztály olyan lett, mint a kezes bárány.

Egy pillanat múlva mindenki a helyén volt, s kushadt és lapult. Báthori tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.

Misi is elfelejtette a bánatát, s megdermedve nézett a tanár úrra, még mikor leültek is.

- Kezeket padra! - kioltotta a tanár úr, s mint a ropogó tűz, csapták mindannyian két tenyerüket a padra maguk elé.

Báthori tanár úr végigjártatta a szemét rajtuk, mint egy oroszlán s azt mondta:

- Meglátom én... lesz-e rend...

Leült az osztálykönyvhöz s befirkantotta az óráját. Akkor felállott, fogta a krétát, finoman papírba csavarta, a két ujja közé vette s azt mondta:

- A hárr-mas... szabály!...

Egész órában jótékony feszültség és fegyelem volt. Valamennyiüket megnyugtatta a tanár energiája, ki az egész órán úgy beszélt, mint egy bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen...

Az utolsó óra torna volt.

Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.

Ez egy nagy terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátsó udvarra nyíltak, első fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem harmada pompás cserhéjjal volt borítva, abban igen jól lehetett volna taposni, ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát.

Itt nem szeretett lenni Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt érezte magát az osztályban, annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas volt, hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt. Utána következett a kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú, Tikos Gyuri, egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet, kis barna gyerek, amilyen kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet verekedni, ha ennek valaki azt mondja, hogy pofon váglak, akkor feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha félne, vagy ártani akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy a közrend oltalma alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai barátságban van, tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában és fekete zsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie, mert ő már otthon sem számított a parasztok közé, ő, szegényke, olyan félvér, se nem paraszt, se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe egyformán tartozik. Most nagyon szeretné visszacsinálni, hogy év elején kicserélték a helyet, a tanár rendezte őket, hogy Tikos esett őmellé, s a következő volt Gimesi, mivel azonban szerelmes volt a drága Gimesibe, a komisz pofozógépbe, akire most rá se tud nézni, hát mikor a tanár elfordult, egyszerűen megrántotta a karját s előbbre húzta, úgy, hogy mellé jöjjön. Tikos akkor nagyot orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem bánta, mert utána következett Simonffy Pista, aki a debreceni polgármesternek volt unokaöccse vagy mije, hát amellett szívesebben volt, mint akárki mellett az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt, olyan kotnyeles, hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy kis pincsikutya, sok bátyja volt, s óra közben sorra futotta az osztályokat, hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe, s mindenütt bent lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki, és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat hordani a többi osztályból.

- Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?

- Mit? - állották körül rögtön.

- Csuka firkált a táblán, mikor bejött az öreg baka, rávágott a bottal oszt aszongya: "Hogy híjnak, te gaz peniperda". Ammeg aszongya: "Csuka..." - "Csuka, azt látom a szádrul... de a másik neved."

Orczy odafutott hozzájuk, s nevetve nézett, de nem kérdezte meg, min nevetnek. Pisti persze Orczynak nagyon kedvébe járt, mert ő a legjobban tudta, milyen nagy urak Orczyék, hát habzsolva rögtön még egyszer:

- A vín baka a nígybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán firkált, oszt aszongya neki, hogy hogy híjnak...

- Látom a szádrul - mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.

- Aha.

- Nagy Sándor gyorsírással jegyzi, amit a vén baka mond, mi együtt szoktunk menni a Kossuth utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol?

Pisti kerekre nyitotta a szemét, s tűnődve mondta:

- Jár oda!

- Stimmt - mondta Orczy. - Mikor jár?

- Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este kiszagolni.

Orczy nevetett:

- Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny.

- Ki? Nagy Sándor?

- Igen, verset írt a Margitai Magdához; tegnap a jégen oda is adta neki. Úgy kezdődik, hogy:

Hallottam szavadat,
és nem hallottalak,
a szemedbe néztem,
és mégse láttalak.

Azt mondta, hogy Gyérest kihíjja párbajra.

- Nagy Sándor?

Orczy kuncogva nevetett, s Misi tátott szájjal hallgatott.

Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:

- Sora-kozz!

Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl van írva három nagy E betű, s egyszerre megindult a sorakozás. Már félig-meddig úgyis sorba állottak.

- Egyenesen azt a sort!... Mi van ott?!... Kinek van ott olyan nagy hasa?!... Vii-gyázz!...

Mereven és katonásan állottak.

- Körbenjárás... iiin-dujj!... Egy-kettő, egy! kettő!...

Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.

- Vágjuk azt a bakancsot! Egy! kettő! egy! kettő!... egy-kettő, azt a fűzfánfütyülőjét! Fu-tó-lé-pés... etyket, etyket, etyket...

Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre:

- Ájj!

Éppen a helyükre értek vissza:

- Pihenj...

Mindig ez volt az óra kezdete.

Misi borzasztóan unta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy butaság volt. Most felvonultak a bakhoz, s át kellett ugrani az alacsony bakot. Még a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de ők, kicsik, már fentmaradtak a bak hátán, s akkor érezni kellett a tanár mély megvetését.

A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú, kövér ember, peckes, őrmesteresen beszélt, s olyan vastag válla, karja volt, hogy kidagadt a kabátból, de azért soha semmit sem mutatott meg, csak kommandírozott, szerette az erős gyerekeket, azokat külön dolgoztatta, az volt neki a jó tornász, aki hazulról vaskosan, erősen jött el, a többi kákabélűre rá se nézett. Kötelességből végigengedte azokat is a tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak bepiszkítják a nyújtót meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen! Azokat külön csapatba állította, s külön gyakorlatokat végeztetett velük, még nevetett is velük, de ezeket a hitvány cafatokat megvetette, s nyolc év alatt sem ismerte meg egyiket a másiktól. Papnak készült, de rendes szokás szerint hamarabb házasodott, mint állása lett volna, s mivel Szüts Istók a kollégium dísze volt tizenkét esztendőn át, megválasztották az öreg Zábráczky professzor nyugdíjba vonulása után tornatanárnak.

Az öreg Zábráczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a két tantárgyhoz nem kellett semmi képesítés, sem képesség: ő még a régi világ embere volt... egy régi püspöknek a teremtménye...

Misi mély bánatában, hogy a reskontó is elveszett, meg Gimesivel is összeverekedett, nem bírt nekifutni a baknak, s fel sem bírt ugrani a tetejére.

- Na, mi lesz! Beszakadt a madzag? - kiáltotta Szüts Istók.

Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár:

- Még eccer!

Vissza kellett mennie, s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi lendületet venni, ottmaradt a bakhoz támaszkodva.

- Még eccer!...

Harmadszor is visszabandukolt.

- Fu-uss!

Nekiindult, de futás közben megcsendesedett, s egyszer csak elszánta magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig sem.

Szüts Istók a száját is kitátotta.

- Gyere csak vissza! gyeere csak vissza, gyeere csak!... - integetett neki begörbített ujjal. - Hogy megy az a virtus?... Hadd lássam csak még eccer azt a futást!

Misi megállott, már teljesen ki volt merülve az izgalmaktól s megcsökönyösödött, ottmaradt a helyén.

- Egy-kettő! - toppantott nagyot Szüts Istók.

Ő nem szólt, és nem mozdult.

- Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg, átrepül a Nagytemplom gombján...

A szeme szikrát szórt, s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen állott, hogy rátapos a gyerekre.

De Misi összeszorította a fogát, s nem mozdult.

- Megtagadod az engedelmességet?!... Renitencia!!... - ordította a tanár.

S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni.

Akkor Orczy kilépett a sorból, s azt mondta:

- Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.

- Nem kérdeztem!

Orczy, persze, el volt bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és szerencsétlenek védőjeként fellépni, de itt nem volt első, itt tornaóra volt, s Szüts Istóknak éppen annyi számított a suta lábaival, mint Nyilas Misi.

Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:

- Bocsánatot kérek: ami igazság, az igazság!

Szüts Istók rábámult, lihegve és magából kikelve, mint egy vadkan. Konstatálta, hogy a gyereknek finomabb inge van, mint másnak, s finomabban van fésülve, szóval, hogy ez "úri majom", és az úgy felbőszítette, mint bikát a veres posztó: személyes sértésnek tekintette, pályavégzetlensége, paraszt eredete és titkos iszákossága kritikájának, hogy ez az úrifiú így mer vele packázni, s most egyszerre reá fordult minden dühe.

- Gyere ide! - hörögte, szinte kéken a vérömléstől.

Orczy bátran és kihúzott derékkal lépkedett előre.

- Ide! - ordított Szüts Istók, s a lába elé mutatott.

Orczy most már egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most egy pofon készül, s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt háborodva, és nem szerette volna megkapni...

De azért most már nem tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak, egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.

Egy pillanat telt el így, Orczy érezte, hogy halálsápadt, de nem retirált.

Ellenben Szüts Istók meggondolta, hogy ez a fiú semmi egyebet nem csinált, mint hogy rossz tornász, féreg... hát az utolsó pillanatban, mikor már el is kezdte mondani rekedten, hogy:

- Nahát, hogy eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele az orrodat... úrfi... - s felemelte a kezét... abban a pillanatban megpödörte a bajszát, azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn szokás ráijeszteni valakire pofonígérő kézmozdítással, aztán bajuszpedrésre fordítani a tréfát.

- No... te giliszta... - mondta - hát az ott ki fog állni. Ha beteg, menjen a pokolba... És most te fogsz helyette ugrani!... Ájn, cváj...

Orczy, az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont is, mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott, s szerencsésen megcsökött a bak előtt, nem bírt felugrani rá. Éppúgy járt, mint Misi. Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.

- Na! Gratulálok! - mondta Szüts Istók. - Mi az istenharagjának küldenek nekem ide ilyen gilisztákat...

Orczy szégyenkezve, de mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett, meglátta Misit, aki még most is a helyén állt:

- Ki a sorból!

Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre csak szédülést érzett, s eltántorgott a falig, abba beletámaszkodott két tenyerével, s lassan elvesztette az eszméletét.

Lezuhant a földre.

Szüts Istók csodálkozva nézte:

- Öntsetek egy pohár vizet a nyakába - mondta -, no Güzümiska - kiáltott rá Simonffy Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége mellett ügyes kis tornász volt, tehát ismerte -, ott van az asztalon a szobámba.

Pisti futva szaladt be, s mindjárt jött is vissza egy félig tele vizespohárral. A kezét belemártotta, s elkezdte fröcskölni vele a Misi arcát.

Misi undorodva eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz volt, hanem pálinka.

Szüts Istók elvörösödött, s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez kiment az eszéből.

A fiúk lassan megérezték a pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de Istók elordította magát:

- Vi-gyázz!

Ez mindenre orvosság volt.

- Barta! Kelemen!... Ültessétek le arra a kötélcsomóra.

Persze, ő csak a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni, s így Orczynak, Gimesinek és Simonffynak helyre kellett menniök, hogy a két előtornász leültesse Misit.

Berta nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent az osztályban, s most először életében maró megjegyzést tett Istókra:

- Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.

Misi végre megnyugodott. Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg falnak támasztotta, s bágyadtan összeesve ült. A tornaterem kavargott és szédelgett előtte, s egész óra alatt ásítozott és hideglelős borzongást érzett.

Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek, s akkor a szeme tele lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte.

Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:

- Én tudom, mi a baja... Elvesztette a reskontót, pedig kihúzták a számait.

- Ne beszélj! - mondta Orczy ámulva.

- Én tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem Sándor Mihálytól, és barátom, csak a huszonkettőt nem húzták ki, a másik négyet kihúzták, úgy látom.

Orczy azt mondta:

- Hátha ellopták?... Nincs kizárva!...

Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt.

Szüts Istók odanézett, s meglátta a rendetlenséget, mert torna alatt mindenkinek a helyén kell állni s várni, míg a hatvan gyerek után megint rá kerül a sor... Odanézett hát keményen s kitartóan, s még mikor a helyére kotródott is a két gyerek, még mindig nézte őket, kemény kutyakorbács-pillantással.

Misi pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit, amiért pártját fogta, hálából... Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz, mert hiszen ő csak egy komisz paraszt...

Az orrán keresztül szivárgott le a könny a szájába, s ő nyelte és pisszegett magában, ájuldozva s szédelegve, és szerette volna letenni a fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény?... Szegény édesanya...

NYOLCADIK FEJEZET

amelyben kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha vele foglalkoznak,
kivált mikor valami kellemetlenség áll a háta mögött: hagyják békén; jó ilyenkor
haza és nagy gondokra gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis bajt

Ebéd után leült a helyére, s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy úr feküdt az ágyán, s olvasott. Ő kihúzta a fiókját, s eszébe jutott a megkezdett levél, amit szüleinek kezdett írni, de már legalább egy hete csak ott volt a fiókban, ezt hamar elővette, s kikészített tintát, tollat:

Édes jó szüleim!

Ne tessék haragudni, édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó szüleimnek, de...

Ennyi volt a levél. Darabig nézte, csak ott ne volna az a de, akkor tudná folytatni, de mit írjon, hogy mért nem írt eddig? Hazudni nem mert, mert folyton ott világolt mögötte, a nyakát sütötte az édesanyja szava: "Fiam, mindig úgy viseld magad, mintha látnálak... Gondold azt, hogy az én szemem lát, s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes."

Érezte azt a jó szemet, szinte csiklandozta a félelem a torkát, s csüggedten nézte a levelet.

Nagy úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába, s írni kezdett:

...nem volt időm, mert minden délután öttől hatig felolvasok egy öregúrnak, aki vak, s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, csakhogy már egy félórával előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig hazajövök, akkor van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell, és szerdán, szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy osztálytársamat kell tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam idáig még édes jó szüleimnek.

Itt megállott s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna, ugye, semmit?

Kint fújt a szél, s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját látta most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. Lekönyökölt az asztalra s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben eszébe jutott, tavaly, mikor ő otthon volt. Megérkezett egyszer hozzájuk az "András bátyám", az édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon derék, jó ember, okos ember, szépen tud beszélni, mindig mintha prédikálna, mert pap szeretett volna lenni, de nem taníttatták ki, szép kongó hangja van, mindenkit túlkiált, s mindig csak szépeket és jókat mond, mintha a katedráról mondaná a híveknek, s ott volt egész télen náluk, mert nem volt állása, csak rakta a fát a tűzre, s ott ült a kis széken, csak olvasott egész télen, regényeket olvasott, meg újságot és gépészeti könyveket, s miatta mindig jobban kellett főzni, mert ő bizony nem ette meg a hitvány ételeket, bort is ivott néha, fél litert hozatott ővele a kocsmából s megitta, mondta néha: "Bertalan, gyere igyál egy pohár bort!" De az édesapja azt kiáltotta rá: "Dehogy iszok, akkor nem tudok dógozni!..." Mert ő egész télen szántalpat faragott, s egyszer is egy ilyen rút, zimankós időben kinn kínlódik egy nagy tőkével, amit el kellett ékekkel hasítani, s ahogy ott birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja, s látja az urát, hogy a rút időben hogy vesződik szegény, hamar bemegy, s azt mondja Andrásnak: "Ugyan te!... Van neked lelked!... El tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy kínlódik avval a nagy fával!... Ereggy segíteni neki!..." Arra az András bátyám megmozdul nehézkesen, s kinéz a könyvből, s azt mondja felduzmaszkodva: "Dehogy megyek! Eszem ágába sincs..." Azzal visszafeküdt a könyvbe, s tovább olvasott. Kis idő múlva mérgesen felállt, s elment hazulról.

Édesanyja hangot se lelt, csak kifordult a szobából, s odakint sírt, ő ott pisszegett körülötte, bezzeg szívesen segített volna! Ki is ment, legalább nézni! Ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett, s kékre fagyva didergett, mikor észrevette az apa s rákiáltott: "Mit vacogsz itt! Takarodj be!" De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint rettenetes hideg volt, s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más, s ez még jobban fájt, mindjárt veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: csend legyen! - s meg is rázta a kis Ferikét.

Könny csordult ki a szeméből, itt ülve a kollégium meleg coetusában, s lekönyökölt, hogy a két öklével eltakarja könnyeit, most vajon hogy vannak odahaza, van-e tűzifájuk, s van-e kenyerük, és a nagyanyja most is vesz-e mindig egy kiló kávét, mert nem issza meg a tejet magában, és köménymagos levest a világért sem, neki mindig külön kávéja van, amiből senki más nem kap, ő maga pörköli és darálja a régi kávédarálón, s olyankor tele van a szagával az egész ház, s azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert abból ők úgysem részesülnek. És húst is mindig hozat a nagyanya, mert gyomorbajos, s nem tud azon a hitvány ételen megélni, amit a gyerekek esznek, s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon tisztelik a nagyanyát, mert az ő apja döntötte nyomorúságba, mikor elárverezték miatta otthon a birtokot egy rossz spekuláció miatt, azért hallgatni kell, isten őrizzen, hogy megsértődjék... Ők ketten nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a nagymama gondoskodik magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát, s vagy jókedvű, vagy mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja magából kedvére, senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni kell az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra való, csak a nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni szeretne s tanulni s szórakozni, de folyton mosnia kell és főzni, takarítani, varrni a sok gyerekre, s még a parasztlányoknak is varr, az egész ház tele van a friss kartonok szagával... S enni is szeretne szegény, jókat, s pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha az ura bevágja az ajtót: "Moslék, edd meg magad, amit főztél!..." Akkor ők megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal...

Soká ült itt a levél fölött, s egészen elbágyadt, nem bírt ülni, szeretett volna lefeküdni, de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma már annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. Letette a fejét a karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de egy perc múlva már le volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak egy kicsit gondolkozik a levélen, s már aludt.

Azt álmodta, hogy az édesapja mondta:

- No, add csak azt a reskontót, megyek a pénzért.

Ennek örült, mert nem tudott volna elmenni a pénzért, hanem azért iszonyúan megrémült, mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy tett hát, hogy keresi, ugrált, minden fiókot kihúzott, a sifon fiókját, a ládafiókot, a gépfiókokat, csak úgy ugrált a kis házban, minden pillanatban egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte ingerülten:

- Tán elhattad, te bitang!

Nem mondott egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog, mert iszonyúan tudott káromkodni, ha megharagudott, s annál jobban ugrált, úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, ahogy ide-oda csapódott, semmi súlya nem volt a testének, csak úgy verdesett, minden bútorhoz hozzácsapódott, s nem lelte a reskontót.

- Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!... Na, hova tetted!

Erre ő megállott, végre, reszketve állott az édesapja előtt, aki pirosbarna arcával, nagy, bölcs homlokával komolyan nézett rá, s alig volt nála magasabb, s csak nézett szép, kék szemével erősen és komolyan.

Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:

- Nincs meg.

- Hova lett? Ki lopta el?

Ő alig hallhatóan kimondta:

- Böszörményi.

- Böszörményi?

- Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését, és bedobtam egy nagy szemétláda mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a reskontót és széttépte, és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam, hogy mi az, s azért nevet rajtam.

Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét, s azt mondta:

- Jó, most megyek, kiköszörülöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.

S már akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen, s hallotta a fejsze sivítását, ahogy a köszörű fogta.

És iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert tudta, hogy arra kell a köszörülés, s iszonyúan rázta a hideg, s már látta, hogy Böszörményi jön az utcán Debrecenben a nagypiacon, s nevetve jön, és nem tudja, hogy most ketté fogják vágni, s prémes sapka van a fején, s akkor az édesapja emeli a fejszét, s emeli olyan magasra, mint a Nagytemplom gombja, hogy lecsapjon Böszörményire, s akkor ő belekapaszkodik a karjába, s torkaszakadtából kiáltja, hogy:

- Édesapááááám!...

Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az ágyon észrevegyen valamit.

De Nagy úr olvasott, s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig.

Megértette, hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte, ez mind megtörtént.

Addig bámult Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt, félt attól, hogy valaki most szóljon hozzá, hamar lesütötte a szemét, a levélre nézett, de az is bántotta, félelmes volt most újra elolvasni a betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.

Nagy úr felült az ágyon, s így szólt:

- Látja, kis Nyilas, ez borzasztó... Tudja, mit olvasok?... A magyar nemzet legősibb történetét, azokat az utazásokat, amiket a magyarság őshazája felé végeztek eddig magyar emberek.

Erre Misi mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most meg tudja őt ragadni, egyszerre mohó láz és éhes vágy támadt benne, s kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.

- Úgy élünk mi itt Európa közepén, mint egy zabigyerek... Persze, maga nem tudja, mi az - mondta Nagy úr -, és én nem is fogom megmagyarázni: szóval tudja, egy olyan gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a szüleit, s nem is mer utánajárni, csak emészti a kíváncsiság, hogy bár mindent megtudna róla...

Misi találva érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit, sem a szegénységüket, sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt volt, sem azt, hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai milyenek, sem azt, hogy tönkrementek, egy szót sem, mert nem volt egy szónyi sem otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne...

- Most látja, itt élünk Európa kellős közepén, olyan ez a kis Magyarország, mint egy szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne rajzolva.

Ezt Misi nagyon szépnek és igaznak találta, nemigen ismerte ugyan még a szív belsejét, de a szív a legszebb szó, amit a nyelv mondhat, s boldog volt, hogy a magyar föld a szívhez hasonlít, s a saját életére is azt gondolta, hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét érdemli, mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az egész életük.

- Hát nem borzasztó az, hogy itt vagyunk Európa közepén, élünk, dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk; s nincs az egész világon sehol még nép, amelyik megértené a mi nyelvünket... Sem a nyelvünket, sem az érzéseinket, sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.

Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. Itt kell neki Debrecenben, ebben az idegen, nagy városban, ebben a nagy kollégiumban élnie, s nincs senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha...

- Nem volt ez mindig így - folytatta Nagy úr -, volt valaha messze az Urálban, a Volga mellett egy Magna Ungaria, Nagy-Magyarország, abban az időben, mikor ideköltöztünk erre a mostani hazánkba, akkor folytonosan összeköttetésben voltunk az őshazával. Bíborbanszületett Konstantinos görög császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században, követeket szoktak küldözni a magyarok a keleten maradt rokonokhoz, meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük, s gyakran kaptak hírt tőlük.

Misi megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet, azt csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi iskolában is tanult valamit a magyarok históriájáról: annyit már tanult, amennyinél többet sohasem fog otthon tanulni egy parasztgyerek sem. Azok otthon a faluban felnőnek, emberek lesznek, s nem fogják többet hírét hallani a történelemnek, annyival élnek, amit ő tavaly kileckéztetett tőlük... De az nem volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi különöset nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy "őseink Ázsiából költöztek ebbe a szép hazába, Árpád vezérlete alatt". Most azonban egy pillanat alatt valósággá, emberi történetté lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az öreg Názótól megkapta az ősember érzését, s most egyszerre látta az ősmagyarokat, olyan ruhában, ahogy tavaly Törökéknél az ágy fölött volt a képen az Árpád pajzsra emeltetése.

- De még azután is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert tudtak egymásról. Nem hallott még maga Julián szerzetesről? Nem?... Hát IV. Béla király idejében ez a Julián szerzetes négy társával elindult, hogy megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik persze még pogányok voltak. El is jutottak oda, sok viszontagság után. Konstantinápolyon mentek keresztül, gyalog, borzasztó út... Onnan a Kaukázusba... Vegye elő a térképet, megmutatom.

Misi gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt, s kikeresték belőle Oroszország térképét.

- Így ment le talán Székesfehérvárról a Duna mellett, talán csónakkal Belgrádig, onnan gyalog Konstantinápolyig. Ott hajóra ült, s harminchárom nap alatt áthajóztak a Krími félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan megint gyalog a Volgáig. De a Krímből kettő visszafordult, mert már nem bírták a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten továbbmentek. Valahol a Volgánál utolérte őket valami ragályos betegség, s abban elpusztult az utolsó társa is. Gellértnek hívták, de nem ez volt Szent Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez épp ilyen hittérítő volt nálunk Julián előtt kétszáz évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog vándorolt felfelé a tatárok földjén, egészen Kazánig. Ezen a tájon volt akkor Bolgárország. Csupa pusztaság volt ez az egész vidék, csak bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a Hortobágyon, itt még most is úgy élnek a gulyások, mint ott éltek... Hát mondom, itt véletlenül egy magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott, s az megmagyarázta neki, merre menjen Nagy-Magyarországba... El is ment az úton, s másfél nap múlva szerencsésen megérkezett a magyarokhoz... Nahát, itt megörültek neki, házról házra híjták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint otthon a messzire elvándorolt testvérekről. Kérdezték: "Hun vagytok, hun szenvedtek? Tudjuk mink, hogy megszereztétek az Attila örökségét, csak becsüljétek is meg." - és efféléket... De nem sokáig maradhatott itt, mert a nagy magyarok fejedelme azt mondta neki: "Térj vissza, vérem, az országotokba, s mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi magyarok fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom őtet, s azt üzenem, hogy hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok, s azok az egész világot el fogják pusztítani! Már én is megkaptam a parancsot, hogy minden fegyveresemmel hozzájuk kell csatlakozni, de ennek a parancsnak ellentmondani nem lehet. Ő legalább gyűjtse össze fegyvereit s szövetségeseit, hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak..." Így szegény Juliánus már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagy-magyarországiak tanácsoltak neki. A Volgán jött felfelé hajóval, azután az Okán tizenöt napig, azután az oroszok és a mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a Vereckei-szoroson haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV. Bélához, s mindent elmondott neki... És úgy is lett, négy esztendő múlva a tatárok itt voltak, s mindent kipusztítottak... Azért mégis annyit elért Magyarország akkor is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába... Mindig ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig Magyarország volt a szélső harctér, ahol igazi bástya fogadta a keleti hordákat... Nem bámulatos, hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy ezer éven át folyton ő akadályozza meg, hogy Európát baj ne érje a keletiektől?... Abba fogyott el a vérünk, hogy a keleti atyafiakkal verekedtünk, s védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk, és gyűlöltek.

Darabig szótlanul nézték a térképet. Most Nagy úr kinyitotta Ázsia térképét.

- Nézze, valószínűleg itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi kor elején éltek még a magyarok. - S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati részét délen az Aral-tóig, nyugaton az Urálig, északon az Obig, keleten az Altaji hegyekig. - Itt élt együtt a finn-ugor-osztyák-magyar, hun-avar népség... Abban az időben nagy nyugalom volt az egész világon, nagy fejedelmek voltak, nagy birodalmak, akkor csinálták az ősi eposzokat és meséket. Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtését és a nép kialakulását, a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. Egy pár ezer évnek kellett eltelnie az utolsó népvándorlás óta, mert ne gondolja, hogy ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római birodalom felbomlásakor az ázsiai hordák elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt is, mikor a turáni népek egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot, amelyről még nincsen is írott emlék. Úgyhogy a németek, angolok vére szintén tele van turáni keveredéssel, az tette őket erőssé... És ki tudja, még régebben hány ilyen népvándorlás volt már, hiszen valaha itt nem volt tenger, ahol most ez a töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez mind egy összefüggő szárazföld volt, s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át Amerikából Ausztráliába s Ázsiába és olyan földrészekre, amelyek ma lent vannak a víz fenekén... Mert azt tudja, ugye, hogy a Föld, az belül tűz, ma is, csak egy vékony kéreg van a tetején, ami föld? Most már, mint mikor a szénégetők égetik a szenet, ha a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a tetejére hányt föld... látott már maga szénégetést?

- Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele a beregi erdőn.

- Na, hát akkor tudja, mit beszélek: egyszer csak behorpad a föld a szénkúpon. Hát így horpad be néha a földkéreg. Akkor persze a víz mind megmozdul, és befut az új süllyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a déli világ egyszer csak víz alá került. Mert nem itt volt ám a műveltség ősi helye Európában, hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja, ezek a legősibb mesterei a kultúrának. Most csupa vadember, de valaha ők fedezték fel a csillagászatot is... Ez volt az özönvíz. Ami a legmagasabb hegyeket is ellepte. És minden ember elveszett... No de ez nagyon régen volt, csak a vallásos könyvek tartották fenn az emlékét. Az, amit a magyarokról beszélek, hogy valaha itt laktak a mai "kirgiz steppén", együtt a többi rokon népekkel, ez sokkal későbbi dolog, ez már itt volt a görögök korában... Megérti maga, amit én beszélek?

- Igen.

- Hát nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta, már túl voltak a nagy kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az egész Görögországot, akkor itt is mindenütt mintha csak megérett volna az egész világ a rothadásra: itt volt Kis-Ázsiában messze keletig a perzsa birodalom, aztán az indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma, aztán a finnugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy helyen lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul harcoltak rajtuk a germán fajták: hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat macedón katonával nekivág a világnak, s összetöri az egész keleti uralmakat: megveri Dáriust, elmegy egész végig az Iráni-fennsíkon az Indusig, mint mikor a villám belevág az erdőbe, s mindent felforgat és feldúl. Az egész nem tartott csak egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt fent a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az egész békés világrend. Megindultak a Góbi-sivatag tatár népei meg a turáni népek, s hozzáfogtak dúlni dél felé a gazdag Kínát s a gazdag Perzsiát. Ettől megjött az étvágyuk, s most ezek a komisz pásztornépek nem akartak egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat, hogy azon nem ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették körül az egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig építették, ez csak attól a hangya kínai fajtól telt ki... De amikor már a tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai gazdagságnak, egyik nyomta a másikat előre. Ebbe az időbe már a finnek kiszakadtak a magyar-ugor népek közül, s előre mentek északra, a lappok még jobban északra, ezek szegények fel is szorultak máig a Jeges-tenger partjára... de alighanem a magyarok is kiszálltak valahol, mert tudja, Kézai Simon, aki az utolsó Árpádházi király idejében írta le a magyarok történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan helyen laktak, ahol örökös köd van, s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három óráig látni a napot, hat órától kilencig: hát ez az Északi-sarköv leírása, az északi fény az az örökös köd, és csakugyan, ott három hónap az egész nyár. Honnan tudták volna ezt ezelőtt hatszáz esztendővel, ha nem emlékezett volna a szájról szájra szálló hagyomány a személyes tapasztalatra?... Na de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok időt töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ... Jobb lesz nekik a Duna-Tisza közén - gondolták magukba, s szépen lelegeltettek az Urál túlsó partján, le egész a Volga mellett... Itt szakadhattak el valahol. A konzervatív öregek azt mondták, hogy: jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a hetyke fiatalok addig hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átúsztattak a Volgán, elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken, s úgy akadtak a meotiszi ingoványokba, ez az itt e: a Krím félsziget. Mikor aztán itt nem fértek, mert ezek sose fértek a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt kötöttek szövetséget a görög császárral, itt verték meg őket a besenyők, s tovább szorították a Dnyeszteren át, az lett az Etelköz. Hát osztán mán innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek, s itt vónának máig... Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne...

Misi egészen elfelejtette minden búját-baját, s hangosan felnevetett.

- Igaz is - mondta Nagy úr mosolyogva -, nem eleget verekedtünk annyi ezer esztendő óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Urál mellett az Északi-Jeges-tengerig, le az Urál mellett a Káspi-tóig, keresztül a Fekete-tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint most negyvennyolc óta... Már negyvennégy éve béke van!... fel kell írni a históriába, vagy ahogy Debrecenben mondják: a kéménybe korommal!...

- És erre nyugatra nincs rokonunk? - kérdezte Misi.

- Nyugat-Európában? - kiáltott fel Nagy úr. - Hogy volna!... Itt laknak a román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek... A franciák, spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek, norvégok, dánok, hollandok: teljesen idegenek. Vagy az oroszok, tótok, horvátok, szerbek: pláne ezek, akik közel vannak, mind megölő ellenségünk!... Úgy be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza magával, aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és angol? Nincs köztük egyéb ellentét, csak az, hogy melyik legyen az első a világon... Ezért készek volnának az egész emberiséget lángba borítani, de különben nagyon értik egymást, két testvérnyelv és testvérészjárás... Az orosz, az pedig mint egy nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket... De hova csatlakozzék a magyar? A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami ezekhez hasonlítson, s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság van a nyelvünk s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel gazdagodtunk, készen átvettünk az ő műveltségükből, így jött be a temérdek szláv szó, megtanultuk, s beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó, amit megvettünk, megszereztünk tőlük, de ezt is úgy átformáltuk, hogy az édesanyja se ismerne rá... A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta, hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.

- De hát ez borzasztó - bámészkodott Misi a térképen -, semmi rokon.

- A rokonok?... Azokból pedig mi hasznunk?... Rokon volna a bolgár: de az elvesztette az ősi nyelvét és szláv lett... Rokon volna a török: de az mohamedán, s neki semmi egyéb rokonság nincs, csak a vallásbeli. Ezért nemcsak hogy nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a világ teremtése óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak, s ők is rabságban, még százszorta jobban, mint mi. Rokonok az észtek, zürjének, szamojédok, mordvinok, cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak olyan rokonság, hogy Ádámról-Éváról meg a diófáról.

Misi a foga közül tréfásan szólt:

- Édesapám azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok vagyunk, a te anyád meg az én anyám: két asszony.

- Így valahogy... - mondta Nagy úr. - A Magna Ungaria, amit még most is Jugriának írnak sok térképen, megszűnt a tatárjáráskor. Az egész népet elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még Mátyás király idejében tudtak valamit felőlük, mert Mátyás követeket küldött, hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgyis kevés a magyarság, betelepíti őket ide. De már akkor az orosz birodalom egységes volt, és görögkeleti vallású volt a cár, s nem engedte még azt sem, hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész, a török rabság, akkor már senki sem gondolt többet rájuk. Még Bethlen Gábornak sem jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon utána nyomozni a Kaukázusban s a Volgánál a magyar ősrokonoknak... Nem is érezték ők ennek a szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem vallásiban éltek az emberek s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány ősmagyarok voltak a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt az ő lelki testvére, nem Karakum... meg a sabartoiasfaloi... (Így is hívták egy időben valami ok miatt, írja Konstantinos Porphürogennétosz, a magyarokat.)

Sokáig nézték a térképet. Misire kezdett rátelepedni ismét magányosságának érzése. Ahogy a térképet nézte, amelyeknek változatos színeibe a szép kis debreceni cipó formájú Magyarország pirossal volt befestve, elszédült attól a rengeteg néptömegektől, amelyek körös-körül, zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind száját tátaná, s arccal fordulna felé titokzatos és kísérteties lények módjára.

- Fenyegetik... - mondta rebegve.

Nagy úr is soká hallgatott:

- Hát bizony, nem az a kérdés, hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az, hogy meddig van haszna Európának belőlünk. Eddig is nagyon szép volt Magyarország, de eddig szívesen lemondtak arról az élvezetről, hogy örök csatatéren lakjanak... Mert mintha azért volna vörösre festve ez a megye, mert ez örök vértenger volt: jöttek a besenyők, jöttek a kunok, jöttek a tatárok, a törökök, ezeket a magyar vagy beolvasztotta, s megmentette tőlük Európát, vagy megverte, s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát istenem, Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet, de hát ők veszekedhettek egymással, s dolgozhattak a belső harcok közben, s azok segítségével az emberi általános kultúra építésén. De Magyarország! Nekünk nem lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel egymást tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a török, tatár, német háborúk alatt... Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb volt a sorsuk... mert ezek állandó hódoltságban éltek, s voltaképpen kiegészítő területek voltak a török korban a török államhatalom számára. A szerb, bolgár, dalmát, román népek adták a janicsárságot, ötévenként sorozták a gyerekeiket janicsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az lenni, s az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképpen a Balkán élte ki magát, mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság, az mindig csak jégtörő és védőgát volt... De mi lesz a jövőben?... Az az egy bizonyos, hogy a múlt érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat... sem a fajtánkat... Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz ez, azt nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar ember olyan kiváló volna, s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész emberiségnek haszna lenne...

Ez a beszéd mélyen megrendítette a kis Nyilast: eddig nem is gondolt volna arra, hogy az országok és a népek együtt számítanak, s egy életet jelentenek, de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana előtte kidagadó izmokkal, ökölre s bajvívásra készen.

- Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?

- Szövetségben vagyunk? - kérdezte gúnyosan Nagy úr. - Nem vagyunk szövetségben, csak felfalt bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos nagy falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy száj vesz körül bennünket: csak nem bír lenyelni. Nincs teste, nincs zacskója, ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott száj.

- Ez is - mondta Misi -, tessék nézni, ez is itt lent! - s Románia félkörére mutatott Erdély mögött.

- Igen - mosolygott gúnyosan a nagydiák -, az is harapós, az is mar... Nagyon tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott, mint amennyit nyelhet... Hanem az biztos, hogy... kutyamód körül vagyunk fogva... az ember csak azért bosszankszik, mert eszibe se jut... Milyen jó volna most, ha ezt a mardosást érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk mögött, példának okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni vér: az első népvándorlásból (van a másodikból is elég). Ha meg a déli sarkon kezd csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel meg a törökkel szövetkezhetnénk; csakhogy a bolgár, mondom, szláv lett, a török meg tetszhalott (és az is csúnyán el van szlávosodva, nagyon sokat felszedett az is a sok győzelme alatt).

Így politizált a két gyerek a kollégium második emeletén egy rideg fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1892-ben.

Tűnődve nézték mind a ketten a térképet, s keresték a szabadulás útját.

- Nincs más hátra - mondta a nagydiák -, muszáj elvárni a sorsot, aztán lesz, ahogy lesz. Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog, mert több baja van neki, mint nekünk. Abba a percbe, csak meg kell mozdítani, szétrobban, s lesz belőle egy-kettő-három vagy négy ország... Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe bele van kerítve, s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg eljön az a jövő idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz Európa igazi központja és fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ: keletről, nyugatról, északról, délről mind idetart. Ez itt középen olyan, mint a szív vagy a gyomor (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak van a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek a természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a hegyeket lenézi az ichor (tudja, Jókai megjövendölte, hogy a jövő század regénye már a repülőgép jegyében fog lefolyni: már a levegőben fogja a csatákat megvívni az ember). Egyszóval csak a központiság jelent még valamit. Itt ez az áldott Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak dolgozni, Európa belső kertje lesz, olyan, mint a kiskert a parasztház körül, kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a német, francia kultúra; itt tesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó hatalom belső vára... Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell építeni itt az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem lesz ellenségünk sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján támad, az egyenlőség, a testvériség alapján nincs ellenség; ezért lehet bízni csak a jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom, mint a mienk negyvennyolcban, hogy a főurak s a köznemesség önként ajánlotta fel a parasztságnak a nemesi jogokat, ha ezt keresztül tudja csinálni az egész nemzet testében: akkor a magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem hasonlítható a legnagyobb birodalom sem... De hát ezt maga nem érti, öcskös...

A kis Nyilas megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb diáknak valóban már inkább szavaiból kiáradó belső tüze hatott rá, mint gondolatainak meggyőző fonala.

Azért nem hagyhatta abba a nagydiák a beszédet anélkül, hogy a következőkben össze ne foglalja:

- Ha nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra, érti, akkor a magyarságunk nem segít ahhoz, hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az idegen népeket! A magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a családi érzése, hogy idehaza összetartsunk, mert mindnyájan egyformán nyögünk alatta: egyikünk sem bújhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő is magyar: no, hát akkor valami egyebet kell ebből az erőből erősödve produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld... Érti? Hogy a külföldinek az, hogy magyar, ne azt jelentse, hogy ez is egy kis rabló a nagy rablók közt!... Hanem azt, hogy ez is egy komoly és jó munkás a többi munkás mellett. Hogy erre lehet számítani! Hogy ennél jó helyen vagynak a talentomok! Hogy erre büszkén nézzenek: hogy nézd, a kis magyarság mit csinált a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt, mégis, ahogy lehetett, rögtön munkába állott, rögtön teremtett!... Tanult és dolgozott... Szeretett és boldogan munkálkodott... Nincsen itt semmi más, csak szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!... Amit más meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!... A magyar jobban tudja! Mert ennél nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!... Nincs itten semmi baj ebben az országban: csak a politika...

Akkor csengettek odakint az udvaron, s a nagydiák feltette a kalapját és kiment.

Misi még szerette volna megkérdezni tőle, mi az a politika, de már elment.

Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly, s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország drága szép kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme előtt.

Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.

Leírta benne életét, az osztálytársait, akiket szeret, a tanárait, s valamennyit dicsőítve és magasztalva, és nem emlékezett most semmire, csak arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjászületett, s szentül elhatározta, hogy úgy fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az egész iskola bámulja: saját magát ennek a mindenfelől tátongó ellenséggel körülvett magyarságnak érezte, s szinte büszke volt szülei szegénységére s alacsony sorsára, mert érezte, hogy abból erőt fog meríteni minden baj s minden nyomorúság elviselésére, neki az volt a példaképe már, hogy ha ő egymaga keresztül bír verekedni a bajokon, akkor az egész magyarság győzni fog...

Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis levélborítékja, azt még az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet kapott a csomag idejében, ezt nagyon szégyellte, habozott is, hogy ne tépje el, de elröstellte magát: úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni, legyen ez intő jel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.

Összeszorította a fogait, s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távoljövőbe, s a latin szintaxissal hóna alatt kiment a coetusból.

A kulcsot felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták, s elment tanulni a füvészkertbe.

Szorgalmasan s buzgón tanult, s csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt ütött az óra; fél öt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett: csak akkor jutott eszébe, hogy mennie kell az öregúrhoz, ez a ma délutánja olyan furcsa volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában volt, magára maradva, mintha nem is tartozna sehova és senkihez.

Ma kivételesen nem is örült a felolvasásnak sem. Bántotta ez az értelmetlen olvasás, hogy neki darálni s darálni kell a szavakat, csupa olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált meg figyelni, a második s harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy megértette Nagy urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot, sem történelmet, és mégis mindennel tele van a lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti, s nem, hiába, nem.

Egyszer csak azt kérdi az öregúr:

- Még most se húzták ki a számokat?

Egyszerre meghűlt benne a vér. Érezte, hogy megáll a nyelve, megmered, és sápadt lesz... Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, hogy szerencséjére az öregúr nem lát, aztán egyet nyelt, s így szólt:

- Még nem vót az újságba...

Ez igaz is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig nem látta.

- Nem vót?

- Nem!

- Énnye, a tyúk kaparja meg... Máma sincs benne?

Misi forgatta az újságot, nézte.

- Nincs - mondta megkönnyebbülve.

- Másikba sincs?

Azt is végignézte.

- Nincs.

- No, gyerünk tovább.

Tovább olvasott, de bent tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az öregúr; mástól is kérdezősködni fog, s akkor mi lesz.

Mikor eljött az öregúrtól, kedvetlen s szomorú volt. Rosszul érezte magát, már ma délután kezdett elfeledkezni erről az egész kellemetlen dologról, szerette azt hinni, hogy elmúlt az egész... Hát istenem, elveszett az a cédula... honnan lehet azt többet előkeríteni... de mit törődik vele más... az csak az ő baja... meg az öregúré...

Lógó fejjel, lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:

- Nyilas! Fent voltak Orczy meg Gimesi a coetusba.

- Fent? - szólt ijedten Misi.

- Igen, téged kerestek.

Leült a helyére, s a villáját kezdte törülgetni, mert az szokás volt, a szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami rendesen.

Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan a lutri miatt.

- Mér nem voltál délután órára? - kérdezte később Sándor Mihály, aki átnyúlt az asztalon, hogy a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól megsózta s paprikázta, diákszokás volt: evés előtt ezzel csináltak étvágyat.

- Délután? - mondta Misi, s bambán nézett maga elé.

- Igen, kérdezett a tanár úr is.

- Hát máma nem szombat van? - mondta Misi, s lángvörös lett, egészen elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?

Még csak ez volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit, s épp az iskolát.

Nem tudta megmagyarázni a szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán. Végre is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt, s azt mondta, hogy ő nem lesz dedósoknak a szobájában, ilyet még nem hallott, mióta "kétágú", hogy valaki csak úgy elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében valami egészen különös volt.

- Csuda, hogy a fejét el nem hagyja valaki - mondta gúnyosan -, szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mert azt is elhagyná.

Misi úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi ilyen hetykén beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a reskontóról, de már Böszörményi biztosan számítja, hogy egyszer csak ki fog sülni: egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát...

Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot.

- Mit írjak, micsoda betegsége volt? - kérdezte Lisznyai úr másnap reggel.

- Én nem tudom. Nagy úr se ment órára.

- Nyolcadikba nem volt első óra - mondta Lisznyai úr -, szóval nem kell igazolvány.

- De kérek szépen - motyogta az orra alatt Misi.

Az osztályban azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se vette észre.

Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:

- Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a budapesti, a wieni, vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e kihúzva. Melyikre tettél?

Misi hallgatott.

- Azt se tudod?

Nem tudta azt sem.

- Mert legalább ezer vagy kétezer forintot kellett nyerni. Ha brünni, akkor biztos legalább kétezer forint.

Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!... Ez valami egészen új volt!... Kétezer forint!... Ezt ő el se tudta képzelni, mi az... Otthon a kis házat a szülei háromszáz forintért vették kerttel együtt... Kétezer forint... Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit...

Megjött Gimesi is, mindjárt idebújt hozzá, egy cseppet se látszott rajta, hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a fejét.

- Azt mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten bizony - szólt Orczy. - Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki...

Gimesi nagyot csapott az asztalra.

- Baráték - mondta -, e mán döfi!

Orczy azt mondta:

- De azt tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez hármunk közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.

Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?

Összebújtak hárman, s egészen suttogva beszéltek.

Orczy mondta:

- Minekünk most szerződést kell kötni, hogy mindent megbeszélünk egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba, és megbeszéljük rendesen.

- Igen - mondta Gimesi -, én azt indítványozom, vegyük be Tannenbaumot is.

- Nem kell senkit - mondta Orczy -, egyelőre csak maradjunk hárman.

- Helyes a bőgés - mondta Gimesi -, nekem az is mindegy.

- Csak vigyázni kell - szólt Orczy -, hogy senki meg ne sejtsen semmit.

Ahogy elmúlt az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.

Ott hátul volt az a bizonyos barna, rossz szagú deszkavár, annak a sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket, s hozzáfogtak tanácskozni.

- Legelőször is biztosítani kell - mondta Orczy - a titoktartást. Választunk magunk közül egy elnököt.

- Helyes, én rád szavazok - mondta Gimesi.

- Én is - szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy elnök.

- Na jó, ha ti akarjátok, nem bánom - mondta Orczy -, de csak akkor fogadom el, ha becsületszentségetekre megesküsztök, hogy mindenben szót fogadtok. De vakon engedelmeskedve.

- Helyes.

- Nem szabad sokat együtt lenni - mondta Orczy -, mert az gyanút kelt: hanem most nekem úgyis ablakórám lesz, majd én kigondolom a tervet, és megcsinálom az alapszabályokat.

Ezzel kezet fogtak.

Misi nagyon furcsán érezte magát, láza volt, s dobogott a szíve, hogy az ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.

A következő óra énekóra volt, s most aztán igazán hiába beszélt és finomkodott Csoknyai tanár úr, egész órán keresztül lázban és önkívületben ült Misi, csak azon csodálkozott, hogy Gimesi épp olyan fesztelen és természetes, mint máskor volt, babrált a füzeteivel, ceruzát faragott, a könyveit kiszedte meg berakta, szóval éppúgy piszmogott, és moszatolt, mint más énekórán. Misi viszont lázban, elrévülve ült, s egész testén forró érzés folydogált le s fel.

Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött.

- Tudjátok, mi történt? - kérdezte nevetve - az udvaron járkáltam a kút körül, akkor odajön egy akadémista vagy teológus, leveszi a sapkámat, s így tesz vele, megcsapja a fejem, azt mondja: "Te mért nem mégy órára?" Mondom neki, most nincs órám, mert énekóra van... "Igen! - azt mondja -, zsidó vagy!" - és meg akarja nyomni a fejem!...

Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.

- Én nem vagyok zsidó, hanem katolikus - mondtam neki -, de az meg azt mondta rá: "Ó, ismerlek!" - avval elment!

Gimesi görcsösen nevetett:

- Jaj de jó vicc! - mondta, s a szemét egészen behunyta, úgy nevetett, s az egész arca vörös lett a nevetéstől.

Orczy folytatta:

- Akkor jön egy tanár, az az öreg, olyan fehér hajú, akit Imre bácsinak híjnak, azt mondja: "Na, ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem gyere fel a könyvtárba." Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba, ahol nincs egyéb, csak könyv, és ott adott nekem egy jó könyvet, és azt olvastam, s ezután mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.

Misi csodálkozva s irigykedve nézett Orczyra, oda szeretett volna ő bejutni: istenem, egy olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél tündéribbet elképzelni sem tudott.

- Hát én osztán ott mindent kigondoltam és megcsináltam az alapszabályokat, itt van, leírtam, három példányban, hogy mindenikünknél legyen egy.

Alapszabály! Misinek ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy ilyeneket kitalálni. Tisztelettel nézett rá, mint valami felsőbbrendű lényre.

Az alapszabályok így hangzottak:

- Alapszabály:
1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben vannak, mint testvérek. 3. Semmi titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5. Idegeneknek elárulni tilos. Ez az egész.

- Én jegyző szeretnék lenni - mondta Misi Gimesinek csendesen.

- Te meg indítványozzál engem titkárnak, mert én meg titkár.

- Gimesi titkár - súgta Misi Orczynak.

- Hisz te vagy a titkár - mondta Orczy -, a te titkod az egész.

Ez ellen nem lehetett szólani.

- Nem igaz? - mondta Gimesinek Orczy. - Az ő titka, hát akkor ő a titkár.

Gimesi elkedvetlenedett.

- A titkárnak titkot kell tartani, ez meg már mindent elárult, én még jobban tudom, mint ő.

- Az igaz - mondta Orczy, s nevetett. - Ha jó titkára volna magamagának, akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.

- Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.

Misi nem érezte magát sértve, nevetett, s már boldog volt, hogy a Csittvári Krónikába végre lesz mit beírni.

KILENCEDIK FEJEZET

amelyben isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák örül, hogy szombat
van ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog valami fejeződni:
hét végére kell, hogy a bajoknak is vége legyen

- Még mindig nem tudod, ki lopta el? - kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel az osztályba bejött.

- Nem.

- Nem is gondoltál rá?

- Hát...

- Én már tudom.

Misi szégyellte a tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak; ha valaki megtudná, föld alá süllyedne, de most egyszerre meglepte az elnök. Azt nem várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.

- Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.

- Ja?

- Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.

- Igen - dünnyögte Misi.

- Írd le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.

Misi papírt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapírt:

- Erre.

Nagyon finom, sárgásfehér papír volt, Misi nagyon szerette a szép papírt, maga elé vette, s míg ráírta a szobafőnök és a többi lakótársa nevét, gyönyörködött benne.

Mikor kész volt, odatolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül beszélt valami adomát a hátamögöttieknek.

De abban a pillanatban abbahagyta, mikor Misi kész volt, s visszaült mellé.

- Hányadikos ez a Lisznyay?

- VIII.

- És Nagy József?

- VIII.

- És Andrási, ez az A-ista?

- Igen. Andrási, Böszörményi, A-ista, Sándor, Csicsó, meg én B-ista.

- Sándor? - mondta Orczy.

Felállott és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem ült a helyén, hanem az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel, csak ácsorgott, s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.

Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.

- Ti egymás mellett ültök az asztalnál, ugye?

- Hol? A coetusba?

- Ott, igen.

- Mondjad, milyen rendben van ennek a Misinek a holmija? Ez olyan rendetlen fiú, ugye?

Sándor nevetett.

- Nemigen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.

Orczy kicsit hallgatott.

- Milyen reskontót?

S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.

- Azt mondta a múlt szombaton, egy forinttal megtett öt számot, s most nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.

- Hallatlan! - mondta Orczy. - Biztosan elhányta.

- Lehet, mert mindig, ha keres valamit, minden zsebébe sorra keresi, akkor se találja meg.

Gimesi most jött az osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt állott, és beült a helyére. Nagyon friss volt, s nevetett a szeme.

- Majd én kikutatom az ő zsebét - mondta.

Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:

- Te, kérlek, a számtanpéldád megvan?

- Meg.

- Ugyan mutasd meg.

Sándor elszaladt a füzetért.

Akkor Orczy odahajolt a másik kettőhöz egészen közel, s azt mondta:

- Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert mindent elrontasz. Misi nagyon jól viselte magát, egy szót se szólt. Nem szabad, hogy az osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról beszél, s délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök dolgozik.

Gimesi megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva suttogta Orczynak:

- Sose tettem a zsebembe a reskontót, mert betettem a kis bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.

Orczy úgy tett, mintha érdekelné a Sándor Mihály számtani példája, végignézte, s azt mondta: rossz az eredmény.

Sándor nagyon meghökkent.

- Hol rossz?

- Szorozd újra, ez a szorzás rossz.

És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba.

Mikor a tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a szobatársak nevét, s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.

- Ez a Nagy úr az a kis púpos?

- Igen. Nagyon derék, jó ember - tette hozzá gyorsan Misi, hogy valamiképp gyanúba ne vegye Orczy.

Orczy azt mondta:

- Majd meglátjuk a végén.

Óraközben Orczy ugrált és hancúrozott, Misi csodálkozva látta, hogy egyszer csak Csicsóval beszélget.

Idegesen várta vissza, hogy mit tudott meg, de Orczy kétszer is visszakerült hozzá, s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt, s mindenkihez szólt valamit.

Csengetés után, mikor mindenki helyre ült, csendesen s izgatottan azt kérdezte tőle:

- Mit mond Csicsó?

Orczy nevetett:

- Arra azonban figyelmeztetlek, hogy az elnöktől nem szabad kérdezni semmit... Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanúsak, ez két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óraközben elő fogom venni.

Egyebet nem mondott semmit, de az óra alatt azt mondta:

- Mi volt köztetek?

- Köztünk? - mondta lángvörösen Misi.

- Igen, valami volt.

- Semmi - mondta Misi, s a tanár felé nézett ijedten, hogy fel ne szólítsa a suttogásért.

Azután eszébe jutott, hogy Orczy ismeri a szobát, hiszen volt náluk tegnapelőtt, mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit, s azon módon odabújt Orczyhoz, s a fülébe súgta:

- Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.

- Ja - mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész pakk-hecc, amiről ő is tudott annak idején.

Óraközben tízkor "kicsiny a rakás, nagyobbat kíván" volt az udvaron. Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek az A osztályosok is, és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban, ami abból áll, hogy egy fiút letepernek, s rá birkózás közben a másik, harmadik, akkor elkiáltják, hogy: "Kicsiny a rakás, nagyobbat kíván!" - s akkor, mint a méhek, futnak elő a körüllévő fiúk, rá a csomóra, s egyre nagyobbra nő a gyerekhegy, míg csak aki lent van, jajgatni nem kezd, akkor aztán egyszerre ijedten szétoszlik az egész.

Misi látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstellt leskelődni, lassan őt is elkapta a hőség, s rávetette magát egy csoportra.

Nagy visítás volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő verebeket, s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt, hogy senki sincs a feje fölött, mert mélyen belekerült a gombolyagba, s valaki azt kiáltja:

- Még mindig nem állsz fel, te haszontalan?! - s egy jó botütés a hátán.

- Mék szemtelen ez? - sikítja torkaszakadtából, s hátranéz: hát a szúrós bajszú latin tanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával, s nagy, görbe botját ütésre emelve fenyegeti.

De nem ütött le többször, ellenben ő rémítően megijedt, s alig tudott lábra állani.

Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.

Ő is nevetett, mikor a professzor eltűnt a tanári szoba táján, sőt egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verekedni kezdett.

Valami ideges tűz gyúlt ki a vérében, s fel tudta volna hányni az egész osztályt.

Szegedi most is sorra kötekedett:

- Pofozás, pofozás barátom? Gyere csak ide megverekedni! - De ettől a fiútól megretirált, nem vette magára a kihívást, hanem tovább szaladt a kúton túl, s ott csodálkozva látta, hogy Orczy Böszörményivel tárgyal. Ezektől még jobban megijedt, s gyors futásban, mintha valaki hátulról űzné, megint vissza akart futni, közben meggondolta, s be az osztályba a második kapun.

Ki volt izzadva, ahogy berontott. Simonffy Pisti éppen mesélte tele szájjal, hogy Nyilas hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét, Hertelendy tanárt, mikor az őt megbotozta.

Ez már csak legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is. Varga János azt mondta:

- Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?

Misi nevetve nézett hátra. Berta Imre, az osztály Herkulese most ült le a helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:

- Jól van, cimbora.

Ez a vállveregetés jólesett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár hasát, és mégis kezdte a talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha megrúgta volna.

- A legjobb az volt - mondta Orczy, aki most jött be, s már látta a Barta Imre vállveregetését -, az volt a legjobb, hogy Jármyt bíztattam fel, hogy kezdje a kicsiny a rakást, és van neki egy aranyórája, és legalólra került az aranyóra, s rá az egész iskola - és hangosan kacagott, s vele mind, aki a környéken volt.

Misinek azonban az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy biztatta fel az egész heccet, s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton túl. Böszörményi, az nagyon vad fiú, mindig verekedik, és az ilyen komédiákba szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy azért rendezte a kicsiny a rakást, hogy híre menjen az osztályokba, s Böszörményi is kijöjjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele. Nagyon szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna hallani szóról szóra, hogy beszélt, mit kérdezett, s az mit mondott, kezdett neki Orczy szörnyűségesen imponálni...

Most már kíváncsi volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit hogy fogja kicsalni az osztályból? Szégyellte, hogy ő úgy el hagyta magát bolondítani az elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött volna Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.

Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s ő boldog volt, hogy adhatott neki, és hogy elsőrendű, finom Oroszlán gumija volt, amit most vett a héten, s kicsit jólesett, hogy olyan sok pénze van még, egy forint s ötven krajcár a zsebében, pedig már harmincat elköltött elseje óta.

Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is kint a folyosón vette magára; ő utánasietett, de elkésett, mert nem rakta le idejében a füzeteit, s ha úgy hagyná az ember az asztalon a holmiját, biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.

Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.

Egész tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste: Orczynak úgy jár az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar Orczy.

Gimesivel összetalálkozott az udvaron. Gimesi is utánuk jött ki, mert valami szeget ütött a fejébe, hogy hol vannak ezek, meg is kérdezte mindjárt:

- Hol van Orczy?

- Én nem tudom.

- Nem együtt vagytok?

Misi ránézett. Ő pedig úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb viszonyban, s vele titkolódzik őelőtte.

- Hát hisz tik suttogtatok az elébb - mondta.

- Én nem suttogtam - szólt Gimesi őszintén. - Csak Orczy mondta, hogy híjam ki az osztályból Bayt.

- Az A-ból?

- Igen.

- Bayt?

- Igen.

- Mit akart ő Bayval?

- Tudom én?

Összenéztek, s elkezdtek nevetni.

- Csak azt mondta, hogy vagyok Bayval. Mondok, jól, 'sz unokatestvérem. Hát akkor híjd ki. Kihíjtam, s azzal elbújtak ketten, otthagytak, és elkezdtek suttogni.

- De mit?

- Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg ott. Nem hallhattam. Csak láttam, hogy Bay nemsokára bement, akkor elkezdték Jármyval, hogy kicsiny a rakás, nagyobbat kíván, és én is benne voltam, és aztán láttam, hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a pecsenyeképű, tudod, mék.

- Andrási? - kiáltott Misi. - Már avval is beszélt?

- Hát még kivel?

Misi csak nézett maga elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent elmondani.

- Nem is ismeri Andrásit, mégis beszél vele - mondta hazugul, s elfordította a szemét.

Elhatározta, hogy ki fogja lesni Orczyt, de ő sem mondja meg ezután senkinek, amit tud.

A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük. Mind a ketten megérezték, hogy csengetni megy.

Utánanéztek, s Gimesi azt mondta:

- Emlékszel, tavaly hogy fel volt cifrítva a csengő.

- Mikor?

- Érettségikor! Aj, de buta vagy, a nyolcadik osztály! Hát nem emlékszel, hogy a nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt az osztályvizsgakor, még virsli is, meg kolbász, sonka lógott rajta, meg narancs.

- Ah!

- Hát én láttam, nekem ne beszélj! Majd figyeld meg júniusba, ha az osztályvizsga lesz a nyolcadikba, most is fel fogják díszíteni, mert ez szokás. Kollégiumi szokás.

Önkéntelenül a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt volt a falba beerősítve, s a pedellust nézték, ahogy kurta karját felnyújtotta, s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s rángatni kezdte a kisded harangot.

Mire megfordultak volna, hogy az osztályukba fussanak, nagy meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.

Orczy is meg volt lepve, hogy őket meglátta, s egy pillanatig így néztek egymásra, akkor elkezdett nevetni Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak Misi nézett komolyan.

Ő már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához, aki nyolcadikos, és közben megnézte Lisznyay urat is meg Nagy urat is.

Orczy fesztelenül futott hozzájuk:

- Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.

Ezzel otthagyta őket, s nagy futással elment.

Egymásra néztek, s Gimesiből kitört a kacagás, ahogy behunyt szemmel szokott nevetni, mint a kakas a napra; hát most is elkukorékolta magát, úgy nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:

- Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát 'sz én meg titkár vónék, vagy mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se - s kisujja körmét mutatta.

De Misi nem szólt, ő már komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez mindent meg fog tudni, s rettegve gondolt a szemétládára, s háta mögött a halnyelű bicskára.

Utolsó óra következett, s Orczy egyszer odahajolt hozzá:

- Misi.

- No.

- Akárki kérdez a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy azt már visszaadtad az öregúrnak.

Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta neki is, mikor legelőször kérdezte a számokat; hiszen ő találta ki, hogy nem fogja bevallani, hogy elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már csakugyan mindent tud, és lesütötte a szemét.

Később Orczy még egyszer súgta:

- Akárhogy kérdezgetnek is, te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy már visszaadtad.

Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.

De mintha ebben a pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha győzedelmesen elmosolyodott volna, s ő felsülve és pironkodva marta a száját, hogy elárulta magát: Orczy most tudta meg, őtőle, hogy nem adta vissza az öregnek a cédulát.

Dühösen összeszorította a fogát, és sötéten nézte a füzetet, nem látva a betűket s a mondatokat benne.

Megalázottnak érezte magát, forrt benne valami indulat s láz, hogy ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt, s szerette volna oldalba bökni, hogy kiessen a padból.

Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis fiú, milyen csendesen ül itt mellette, s nem sejt semmit abból, ami történik. Izgalmas rablókalandnak érezte, amit Orczy csinál, de Gimesi egy kis csenevész lurkó volt, aki sima kis fehér arcával ártatlanul ül ott, s harmadik az osztályban.

Most megértette azt is, miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár, s Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá...

Vajon óra után fog valamit mondani? Holnap vasárnap, megbeszélésre van szükség, talán azt fogja mondani, hogy hol találkozzanak, s már el is gondolta, hogy valami titokzatos helyen, valami torony tövében, vagy egy nagy fa alatt az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a lakásukra hívja. Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz szagát érezte, amellyel szobrokat öntöttek, aztán az uzsonna hófehér abroszát és finom, színes rajzú porcelán csészéit látta, aztán a szőke hajú jutott az eszébe, s lángba borult az arca, a dundi szőke hajú kis úrileány... a kunyica... az álom titkosa...

Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:

Holnap délután pont 4 órakor nálunk.

- Írd alá - súgta Orczy.

Nem értette, miért írja alá.

- Írd oda a nevedet.

- Minek?

Orczy türelmetlen lett:

- Írd alá. Körlevél. Gimesi is írja alá.

Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.

- Írd oda a nevedet - mondta neki.

Gimesi szó nélkül odaírta.

Erre visszaadta a cédulát.

Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakolt, s abban a pillanatban elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt senkinek.

De ő Gimesivel kezet fogott.

- Szerbusz.

- Szerbusz, délután eljössz hozzánk? - szólt Gimesi.

- Hát 'sz nem lehet.

- Mér?

- Menni kell tanítani.

- Ja.

Új köszönés nélkül sietett el: csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem tudott volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga elé eresztett, senki előtt titkot nem tartott, csak kérdezni kellett, mindenkinek mindent megmondott, s mindenkinek csak kedvében akart járni, de most valami megindította, hogy erős legyen, s magában maradjon, s ne hagyja magát.

Rohanva ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor felért a második emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal.

Örült, hogy üres a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit betette a fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de feszítette valami belülről.

Aztán jött a szobafőnök kiskabátban, mindig így járt, télen sem vett felsőkabátot, ha az osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó és végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.

Szégyellte magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba, s az öreg boltozatok alatt az ablakig futott, azon nagy, fekete vasrácsok voltak, a por vastagon belepte a fekete szurokfestéket, kinézett a Nagytemplom tornyára. Fekete varjak rengeteg hada szállongott körülötte, s károgásuk behallatszott, ő is kitárta karjait, szeretett volna felszállni, elrepülni, s úgy érezte, karja, vágya beleütődik a kollégium boltozatába. Mint börtönbe, volt itt befojtva, pillanatra sem maradhat magában, s mégis egyedül kell élnie, társ nélkül, beszéd nélkül, szívét ki nem öntheti senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig érte át az ujja; ha ő most oly erős volna, mint Sámson, hogy megrázná, s összedűlne az épület, s a kövek mind a fejére szakadnának...

A konviktusi csengő lármázott rá, és ő visszafutott a szobába. Mikor az ajtóhoz közeledett, nyílt a kilincs, kitódult a hat diák, s ömlött a többi szobából is a sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét, s ő is rohant utánuk.

Még csak annyit se mondott neki a sok beszélő, diskuráló, fecsegő, folyton szájat jártató diák, hogy: szervusz.

Ebéd után sietett Doroghyékhoz.

Ahogy belépett a magas, rideg, átláthatatlan deszkakapun, amely a debreceni házakat annyira jellemzi, s amelyeken belül sivár és üres parasztudvarokat talál az ember, kemény téli szél csapott az arcába, lélegzete is elállt, míg végigszaladt a tornácon, s bebújt a ház ajtaján.

A kis előszobába ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából, mikor ő belépett az udvar felől. A leány örvendezve kiáltott fel, s megölelte Misit.

- Isten hozta, kedves!

Misi nevetett, az arca pillanatra hozzáért a leány blúzához, s forró teste jólesett hidegtől hunyorgó szempilláinak.

- Kezit csókolom - mondta hebegve.

A leány még egy pillanatig tartotta két kézzel, így egészen szembe s föléje hajolva, mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak gyönyörű porcelán fogait mutatta, s édességes jó illat áradt belőle.

- Sok leckéjük van? - szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.

- Van...

- Nagyon sok?

- Elég.

A leány nevetve fordította el az arcát, s valahova messze nézett.

- Hát akkor tessék... Misi úr...

S utat mutatott az ajtóhoz, bal kézzel.

Misi kinyitotta az ajtót, és bement.

A néni szokása szerint most is ott ült a keskeny szobában, a helyén, három ágy közt a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan köszönve ment el előtte, s az köszönéstelen merev pillantásával komolyan, szinte üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.

Csak Ilonka volt a szobában, s ahogy ő belépett, azonnal elkezdett pukkadozva nevetni.

Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele.

- Kérem szépen, nincs itt Sanyika? - mondta.

A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.

- Nincs idebenn? - mondta újra.

Erre kitört a nevetés.

- Hiszen látja, hogy nincs.

Misi elpirult, az meg kiszaladt, és berántotta maga után az ajtót; ha most olyan erős volna, s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna nyúlni, akkor utánanyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját, és megcibálná alaposan.

Talán csak szól odakinn Sanyinak - gondolta magában, s leült az asztal mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.

Kivette kis ceruzáját a zsebéből, s vonalakat kezdett firkálni egy irka szélére. A szoba meleg volt, álmosító, csöndes, a másik szobából behallatszott az óra ketyegése, s ő hirtelen ezt írta le:

Simonyi óbester
kisgyerek korába
felmászott egyszer a
veres toronyba.

Már régen motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudja, mikor jutott eszébe ez a négy sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni, mert soha sincs ideje gondolkodni rajta. Azt akarja elmondani versben, mikor Simonyi óbester felment a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat, aztán a pajtásai leejtették, de neki semmi baja se lett. Már vagy két hónap óta folyton ott jár az eszében, s balladát akar belőle csinálni. Olyat mint: "Megesküdt a király Hunyadi Lászlónak..." Egy éjszaka végig elmondta versben, de nem kelhetett fel, hogy leírja, s reggelre elfelejtette.

Hirtelen tovább írta:

Magos volt a torony,
magos a teteje,
az egész fedele
verebekkel tele.

Ennek nagyon megörült, ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.

Kidugtak egy deszkát,
ő kiállott rája...
A fiúk tartották,
alásszolgája...

Puff. Elsavanyodott az arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, hogy egész végig ilyen könnyen fog menni, de azt, hogy: alászolgája, csak butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi... Na, most alászolgája a versírásnak! De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni?

Rája: erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája... hopp!

A fiúk tartották,
mindnek járt a szája...

Egy kicsit örvendezve nevetett, aztán rossznak találta.

Kidugtak egy deszkát,
ő kiállott rajta,
tartották a fiúk
a sok csibész fajta.

Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta, s újra írta:

A sok betyár kölök
kidugott egy deszkát,
annak a hegyébe
kiállították.

Nem jó, keresztülhúzta ezt is.

Akkor áthajlott a feje fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy Bella.

- Maga verset ír?

Misi hirtelen kitépte a papírlapot, összegyűrte, s kétségbeesetten szorította az öklébe.

De a leány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle.

A kisfiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A leány sokkal erősebb volt, de ő összegömbörödött, a melléhez szorította az öklét, a leány két karral szorosan átölelte, hogy kifeszítse. Egyikük sem tudta, hogy történt ez a hirtelen birkózás, és hogy egyiknek mire mindenáron a vers, a másik pedig mért nem adhatja, még az élete árán sem.

Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.

- No, adja ide, Misike, Misike aranyos, egyetlen drágám - esedezett a leány -, meghalok, ha ide nem adja.

De a fiú győztesen nevetett s az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.

Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.

- Misike, kedves, aranyos - s a lány megcirógatta az arcát -, muszáj, hogy ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a magácska versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém...

- Nem lehet - mondta a kisfiú, s a hideg borsódzott a hátán a gyönyörűségtől.

- Hiszen úgyis nekem csinálta - mondta a leány babusgató suttogósan -, hiszen úgyis ideadja - s erősen és furcsán nézett a szemébe.

Misi azt akarta kacagva kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de maga sem tudta, miért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy azt higgye a lány.

- Miről van benne szó, Misike, rózsasziromról, violaillatról, kis poéta... kicsi-pici, kis poétácska?

Misi paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom? Arról is lehet verset írni?... De a szívében maradt a kacagás.

- Ha nem adja ide, megapprehendálok - gügyögte a lány.

A fiú csak megrázta újra konok fejét.

- Jó: haragszom magára.

Elővette a kézimunkáját, s leült az asztalon túl az ablak elébe.

- Juszt is haragszom - mondta még egyszer, s többet nem szólt.

Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszomorította. Már közel volt hozzá, hogy megmutassa.

Akkor bejött Sanyika.

Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával, s rögtön észrevette, hogy a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy szemet meresztett, s jobbra nézett Misire, balra nézett Bellára, de nem szólt, csak savanyú arccal bámult. Misi röstellte megmondani, mi történt, hát csak a tanulásra fordította a szót... Nehezen indult, kínosan vergődött a lecke, de Misi egyszer ránézett Bellára, a szemük találkozott, s a lány oly szelíden, biztatóan nézett rá, hogy őt valami édes melegség futotta át, s mintha szárnyra kapott volna, kitisztult előtte minden gondolat, s helyesen és találóan állapította meg a hármasszabály alapelvét. S ahányszor valami szépet s jót mondott, fél szemmel mindig odapillantott Bellára, s mindig magán érezte annak gyöngéd, becéző, elismerő pillantását, s ez kimondhatatlanul jólesett neki.

Szerette volna, ha ez a délután örökké tartott volna, soha ilyen frissnek, okosnak, tüneményesnek nem érezte magát, most egyszerre mindent meg tudott volna tanítani, a legnehezebb dolgokba belefogott, s már nem Sanyikának magyarázott, hanem valami magasabb cél volt előtte, egészen magasztosan akarta magát kifejezni, s olyan szavakat használt, amiket soha máskor nem mert volna kimondani: mint "költőiesen", "szellem", "illatos virág" és efféléket. Mikor Bella lámpát gyújtott, kevés ideig csönd volt, nézte a gyufa fellobbanását, s mellette a leány ábrándos, szelíd arcát, ez a leány mindig olyan eleven, kacagós volt, inkább kötekedő és csúfondáros, de most olyan szelíd volt, oly gyöngéd, most igazán jó testvér volt. Még soha ilyen közel nem érzett magához senkit az édesanyján kívül, most olyan boldog volt, elfelejtett minden rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta volna, hogy nemsokára el kell menni, s maga sem tudta, mért rettegett ma különösebben az öregúrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a reskontó dolga fenyegeti...

De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél, beszél, végre elcsüggedt, elszomorodott. Egy latin mondatot fordítottak, hogy: a római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást gyakorol.

Erre így szólt:

- A magyar nép eredete bezzeg nem gyakorol felemelő hatást a magyar honpolgárok szívére.

Bella csodálkozva nézett fel.

- Miért nem?

- Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit sem tudnak az eredetükről, s nem is törődnek vele.

- Miért ne törődnének, Misike?

- Azért, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes törődni vele, mert nem valami nagy uraságból eredtek, hanem szegény pásztoroktól, csikósoktól, gulyásoktól és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem, mert megmaradtak szegényeknek, és parasztok ma is.

- Milyen rokonok, Misike?

- A magyaroknak is vannak rokonai! Bezzeg a németek meg az angolok tudják, hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal rokonok, hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok vagy a törökök vagy a bolgárok vagy kik.

- Ők se tudják mirólunk.

- Mert a szegények nem tartják a rokonságot, csak a gazdagok. Pedig nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is, csak nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni.

- Honnan tud maga a magyarok rokonairól?

- Én nem tudok sokat, csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg a nagybátyámtól, aki tanár, meg Nagy úrtól tegnap, meg a tanár úrtól a földrajzórán, olvastam is már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a magyarok kijöttek Ázsiából, hogy elfoglalják ősüknek, Attilának birodalmát, akkor a testvéreik otthon maradtak, s ők többet sose hívták meg őket, hogy jöjjenek utánuk.

- Mér jöttek volna utánuk?

- Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a többi magyarok is mind eljöttek volna, de a gazdag rokonok a szegényekről nem akarnak tudni semmit. Ha valakinek grófi birtoka van, hiába nagy neki, nem híja meg a szegény rokonokat.

Bella megütődve nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme, s haraggal és lelkesedéssel beszélt, olyan őszintén, mintha legtitkosabb gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon.

- Az igaz - szólt halkan s elkomolyodva a lány -, a gazdag rokon nem ismeri többet a szegény rokont.

- Meg is érdemlik - kiáltott Misike -, hogy tönkremenjenek a végén. Nem volna jó ma a magyaroknak, ha Magyarországon csak magyarok laknának mindenfelé, s nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen ezek sohase fognak segíteni a magyarságon, de ha magyar volna mindenfelé, akkor mégis csak együtt tartanának. De ők nem akarták idehíjni az otthoniakat, mert nem akartak osztozni velük. Ők mind grófok akartak lenni itthon, s jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint a testvéreken.

- A testvéren is csak uralkodni akar a testvér - mondta Bella titkos értelemmel.

- Az igaz, azt én is tudom - mondta Misi -, mert mi tönkrement emberek vagyunk, s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba, ahol most lakunk, mert otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant, elárverezték hatszáz forint adósságba minden földünket, két házunkat, s akkor eljöttünk ebbe a faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és sógorai vannak, és azok azt mondták: "Gyer ide sógor, olyan életed lesz, mint a paradicsomba". És mikor eljöttünk, akkor béresnek akarták befogni édesapámat, és súroló asszonynak édesanyámat, és még fizetni se akartak neki. Mert édesanyám, ha valakinek varr egy réklit, akkor akármelyik parasztlány fizet érte húsz vagy huszonöt krajcárt, de Sára néném egy csupor tejet se akar adni, legfeljebb azt mondja: "Hogy milyen ügyes vagy te, Borcsa!" És a nevét is úgy mondja, hogy Borcsa, pedig az édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca meg Borika volt. De azért mondja így, hogy evvel is éreztesse, hogy ő feljebb van, s csak úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne menjen gazdag rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle, és mosogatócselédnek használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy még gazdagabb úr, akkor megbecsülik, s kedvébe járnak!

Bella megdöbbenve nézett a kisfiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy volt és szomorú.

- Ebben teljesen igaza van, Misike, szegény lány csak gazdagon mehet közéjük.

Misike kissé hallgatott.

- Ha most felfedeznének - mondta később - régi könyveket és írásokat, hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra, és belőlük lett Franciaországnak a lakossága, akkor rögtön elkezdenének a magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink a franciák vagy angolok, és hízelegnének, törleszkednének... De hogy a rokonok csak cseremiszek meg zürjének meg tatárok meg tudomisén mifélék, jobb nem is beszélni róluk, ha semmi hasznunk sincs belőle: ezért haragszok én a magyarokra.

- Minek törődjenek velük - ismételte Bella.

- Pedig lehet, hogy azok a finnek szebb és jobb emberek, mint akár a franciák, akár az angolok, és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen úgy tudnának műveltek lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember, hogy ő tegyen valami rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy forintja sincs, harminc krajcár napszámért kell neki egész nap dolgozni, faragni a fát, pedig ha akármelyik gazdag rokona a faluban jótállana érte, akkor ő vállalkozna, s talán egy esztendő alatt vissza tudná szerezni, amit elvesztett, vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, inkább odajönnek a házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok, s megisszák a pálinkát, amit az én édesapám a napszámkeresetből hozat nekik. Erőszakosan tartják szegénységbe, hogy valamiképp hozzá ne jusson valamihez, mert azt hiszik, ha ő valamivel jobb sorba volna, akkor már ők nem volnának olyan nagy urak mellette.

- Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt - mondta Bella, s később hozzátette sóhajtva: - Csak egy napra volnék gazdag, hogy megjelenjek köztük, akkor már minden magától menne.

Maga elé nézett, kissé előrehajolva, s kézimunkája felett olyan volt nagy sötét karbunkulus szemeivel, előre óhajtó finom, nemes arcával, mint egy felrepülő, elszálló madár.

Misi egy pillanatig megütődve nézett rá, olyan furcsa és szokatlan volt neki, hogy ezt a pillanatot sohase feledte el többet. Aztán tovább folytatta:

- A gazdag magyarok a szegény magyaroknak sohase akartak javára lenni, csak kárára, és a gazdag magyar nemzet a szegény rokon nemzetekhez sohase volt jó egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről, és ezért nincs nekünk rokonunk. Nem is lesz a magyarból nagy nemzet soha, mert a magyar nem olyan, mint a latin, a latinok még kevesebben voltak, mint a magyarok, mikor kezdték a történetet, mert csak egy város voltak, s mégis meg tudták hódítani a világot, de a magyarság még a saját országát sem. Hanem mikor a rómaiak elindultak világot hódítani, akkor ők mindenkit bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg, ha lehetne, mindenkitől megtagadnák a magyarságot, csak ő maga maradjon magyar, aki éppen veri a mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is ragaszkodik hozzájuk senki.

- Csak egy ruhám volna - mondta Bella -, hogy elmehetnék a nagynénémhez, a Petky hercegnéhez, s megcsókolhatnám a kezét, s megmondhatnám neki, ki vagyok.

Misi újra kizökkent indulatából, újra elölről kezdte:

- Pedig magyar vagy nem magyar, német vagy nem német, francia vagy nem francia, angol vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a tanár úr, hogy az emberiség egészen egy fokon van, az egész emberiség; már tízezer évvel ezelőtt egészen egyforma volt a koponyája és minden csontja, vagyis már akkor mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt: ember volt és megvan. Ha a kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz, ha négerül, néger lesz, ha iskolába járatják, egyetemi tanár lesz, ha nem, akkor faluvégi csordás lesz: hát akkor mire olyan büszke egyik ember a másik mellett. Olyan sokat beszéltünk erről édesanyámmal: hogy istenem, ez a pondró ember hogy tud egymás mellett kevélykedni, egyik a másikat lenézni. Ha egy parasztlány három stráfot varrat a réklijére, akkor már lenézi azt, aki két stráfot varratott. Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok, s azt mondják: "Boriska néni, de nekem olyan ruhát tessék varrni, amilyen senkinek sincs a faluban, de ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy olyan senkinek se legyen, amilyen nekem van." Pedig mi az a ruha, amit varrat, éppen olyan, mint a másiké, úgyhogy idegen meg se tudja különböztetni: ez is paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa van rávarrva, géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a különbség az emberek közt, de azt tetszik hinni, hogy ha Barta Juliskát a Göröndi-portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni, mint Göröndi Mártus, vagy Göröndi Mártus, ha ő volna Barta Julisnak a helyén, nem éppen úgy járna napszámba, mint Barta Julis? A pénz az oka mindennek, mert Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi pénz.

- Igen - sóhajtott Bella -, a pénz az oka mindennek.

- Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos ruhába, izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéséért már csak iskolába kell járni, mint egy diáknak, s folyton szép ruhában lehet járni, még a keze se piszkolódik be soha. Egy gazdag embernek pedig dolgozni se kell, mégis mindig gazdag, s mindene van.

Bella komolyan nézett a kisfiú szemébe:

- Most valamit kérdezek magától, Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán gondolja. Ha valaki nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog, és megvan rá a lehetőség, hogy többet sohase nyomorogjon, és a leggazdagabb emberek közé kerüljön, s mindig bőségben legyen, és a testvérein is segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az alkalmat?

Misike az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis testvéreire, akik most a hideg szobában a földön csúszkálnak, s maguk alá nedvesítenek és felhűlnek, s az ajtórepedésen befú a szél, s az ajtófélfa vastagon fehér a dértől, s azt mondta:

- Nem szabad.

Bella lehajtotta a fejét.

Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította a torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a szerencse, a reskontó, amelyért ma neki legalább is ezer forintot kellene kapni, az édesapjának minden vagyonát hatszáz forintért árverezték el, s most ő ezret adhatna, s akkor minden jó volna, és szép lenne, s egyszerre urak lennének az ő szüleiből, testvéreiből, s őbelőle magából is, és elfacsarodott a szíve, hogy az a nyomorult cédula hogy tudott elveszni... Az ajka remegett, s szerette volna elmondani még ezt is Bellának, de nem merte, mert ott volt Sanyika is, aki ugyan egy szót se szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert nagy szamár, s nem is érti, amit eddig beszéltek, de ezt elmondaná az iskolában; nem szólt, különben is mindjárt öt óra, s neki sietni kell az öregúrhoz.

Akkor bejött nagy robajjal a vénlány, Viola; ahogy belépett, csak úgy áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet, s azt mondta:

- Na, ez is megvan! Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget adtam neki, de mennyi beszédbe került! Utálatosak, hogy mi mindent kellett lenyelni; de most aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi koszt megterem rajta. Nem is örülsz neki?

Bella kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott, s csak annyit mondott:

- Igen?

- Igen, igen, örülhetsz neki.

Aztán hozzájuk fordult Viola:

- Hát hogy megy a tanulás? Mikor lesz a bizonyítványkiosztás? Mikor adják ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét múlva ünnep, még csak két hét, és vége a diligenciának.

Misi lehajtotta a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt biztos benne, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást.

- Nagyon kellene tanulni - mondta csendesen.

- Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.

Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt, s újra csak azt mondta:

- Igen.

- Segítsen rajta, és segítsen mindnyájunkon, amit tud - szólt élesen Viola, s lerakta kis fekete macskaprémjét és felsőkabátját.

- Jó - szólt Bella alig hallhatóan -, én segíteni fogok mindnyájatokon, amennyit tudok...

Misi megütődve nézett rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta, hogy könny csillog a szemében.

- Jaj, istenem, még ez a hét esztendő! - mondta Viola. - Ebben mindnyájan bele fogunk gebedni, de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak a gyereknek legyen aztán jobb élete.

Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha mint finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból, verejtékéből, s indulatosan, gyűlölködve gondolt rá.

Felállott, mert el kellett mennie az öregúrhoz, de nem is bírta ki, hogy még tovább is maradjon köztük.

- Igaz - mondta Viola -, ez a magácskáé.

S két ezüst forintost tett a kezébe.

Misi meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja, hogy idejár.

Halkan, szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát, s majdnem kezet csókolt.

Mikor kint volt, Bella utánament.

- A verset nem hagyja itt? - kérdezte igen halkan s igen gyöngéden.

Misi a zsebébe nyúlt, a sötétben lángvörösre gyúlt arccal, s a már elfeledett, gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami másik érzés visszatartotta, nagyon rossznak érezte a verset, s félt, hogy nagyot csalódik és kineveti a leány, azért azt mondta:

- Ne tessék haragudni...

Bella megsimogatta az arcát, sietve megcsókolta a homlokát, s ő rémülten és sietve kilépett az ajtón a holdvilágra.

Egész úton futott, úgyhogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium táján csendesedett meg. Nagyon elintézetlennek találta az életet, rendezetlennek, szabálytalannak, oktalannak. Nem értette, mi hiányzik belőle, nem értette, miért van ilyen buta összevisszaság. Hiszen utóvégre okosak az emberek, sok mindent meg tudnak érteni, magyarázni: miért kell ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a Doroghyéké?

Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége, hogy a versét meg akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már sajnálta, hogy nem adta oda, szégyellte, mert ennyi jóságot még senkitől sem tapasztalt. Ha a fiúk megtalálnák a versét, biztos, hogy kinevetnék, kicsúfolnák, s Bella egész nagylány létére, milyen kedves volt hozzá egész délután. Milyen kár, hogy ez a család is elvesztette az uraságot, még jobban, mint ők, mert mi volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész vonatot bérelt ki egy útra a Doroghyék nagyapja, azt biz ők nem tehették volna... Ha neki most pénze volna, annyi pénze, hogy például egy egész véka, vagy egy szobával, akkor minden régi birtokukat visszaváltaná, s odaajándékozná nekik. De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s gazdagon még jobban követelődzhessen és parancsolhasson. Se nem az apjuknak, hogy eligya s eltékozolja, nem is Sanyinak, aki csak verést érdemel a haszontalansága miatt, se nem annak a kis röhincsnek, se nem a múmia anyjuknak, hanem egyedül csak Bellának, hogy megmutathassa, ki ő: hogy uralkodhasson a többi felett, mindenki felett, hogy legyenek szép ruhái, palotája, szolgái, s az egész világ kedvében járjon, s királynő legyen ebben a városban... hanem a verset, azt akkor sem fogja odaadni neki... Ha tízszer megcsókolja is.

Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.

Jó volna olyan sok pénz: ha volna egy arany forintja, amely mindig visszatér, ahányszor elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész város minden boltját, selymeket küldene a lakására; de az lassan megy, jobb volna például ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne tele ezresekkel, s azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna, amihez hozzányúl, de nem minden, mint Mídás királynak, csak az, amit ő arannyá akar változtatni, akkor aranyvirágokkal kedveskedne, vagy ha tudná, hogy hol van elásva a régi aranykincs a földben, ahogy otthon a parasztok beszélik, hogy felcsap a kékes lángja: akkor azt ő felásná, vagy ha a tündér megjelenne, s azt mondaná, hogy három kívánságod teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik mindig az volna: még három kívánságom teljesüljön...

Csak úgy repült a fantáziája, s ezer módját képzelte el a kincsszerzésnek, s minden kincset a Bella személyéhez köt, s minddel őt akarja elhalmozni fáradhatatlanul... Milyen forró volt a szája a homlokán. Talán lázas szegény.

Az öregúrnál kimerülten olvasta az újságokat. Egyik lapnak a végén megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.

Annyira megrettent, hogy az öregúr észrevette:

- No, mia, mia?

- Semmi... A kislutriszámok - mondta.

- Nocsak, kijöttek?

- Nem.

- Neem? Hinnye kánya!

Misi felolvasta:

- Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88. Prága: 71, 7, 46, 83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.

Az öregúr soká hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem volt itt, isten tudja, miért.

- Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? - kérdezte az öregúr.

- Hát Budapest - mondta Misi.

- Osztán mi gyütt ki Budapesten?

- 5, 95, 4, 11, 92.

- No, ebbül egy se jó szám... - mondta az öregúr mérgesen, nem is beszélt róla többet, azt mondta: - Mi van még abba az újságba?

Misi sietve olvasott tovább.

A hazugságtól egész boldog lett, nevetni tudott volna, milyen simán sikerült. Sose tudta, hogy fogja letagadni. Ha az öregúr nagyon kérdezősködne, akkor nem is tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság, csak egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak ennyibe került a szabadulás?

Többet nem is hozta szóba az öregúr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy hideg volt, összehúzta magán a kis köpönyeget, és sietve ment haza a kollégiumba.

Megelégedett volt és éhes. Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap, annál jobb volt a mai.

Amint a Nagytemplomhoz ki akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt neki. Először nem is gondolt senkire, hiszen nem szokta ő a hölgyeket meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy női alakra.

Nagy izzólámpa égett egy kirakat előtt, s egy fiatalember meg egy kisasszony állottak ott, s vidáman nevetgélve beszéltek. Mind a ketten a kirakatot nézték.

Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.

És a leány: Bella kisasszony.

Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna meg, vagy ha a Nagytemplom levette volna veres turbánját, és előtte földig hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává gyökereztette.

Rémület és iszonyat fogta el, s nem bírt álló helyéből megmozdulni.

Azok ott állottak tőle alig öt lépésre, s hallotta felcsendülni a Bella jól ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman azt mondta:

- Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.

- Isten bizony! - esküdözött dörmögve a fiatalember, s meghajlott a leány felé.

Bella ebben a pillanatban úgy tett, mintha megmozdulna, s arrafelé indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak, hogy mint egy megijesztett kiskutya, elkezdett iszonyúan futni, s csak akkor nézett vissza, mikor már az emlékkert sötét kerítése alatt volt.

Onnan már nem látta őket, s ettől még jobban fájt a szíve.

TIZEDIK FEJEZET

amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a kisdiák,
zúgó fejjel néz a jövőbe, s valami ismeretlen erő hajtja olyan utakra,
amerre különben soha el nem indult volna

Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred, s nem alszik tovább, hanem szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen dolgot.

Hogy ismerkedett meg János úr Bellával?

Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: hogy "sehogyse szívesen". Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele, s mégis olyan vidáman és fesztelenül beszélgettek együtt, s álldogáltak a kirakatok előtt. Szerette volna úgy gondolni, hogy János úr erőszakkal belopódzkodott Doroghyékhoz, s hamissággal rábeszélte, hogy valami gonoszságot elhiggyen... Miért volt Bella tegnap olyan szelíd és szomorú?... Holnap el kell menni Törökékhez, megmondani a néninek, hogy János úr... Ilonka kisasszonynak kell megmondani, hogy János úr valami gonoszságot akar, mert az gazember úr...

Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, ahogy beárulja János urat, s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony magából kikelve sír, s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, felhúzza szürke, vastag szemöldökeit magasra, s azt mondja: "Megtiltom neked, hogy ártatlan leányokat veszélybe sodorj!"

Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és fájdalmas volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, valami rettenetes, valami elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de már fél...

Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen, s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen, Sanyika ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhincs ellen, a szobafőnök ellen, aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium ellen, a tanárok ellen.

Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen, hogy őneki még most is ilyen kicsinek s gyengének kell lennie, ha ő olyan erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a Török Jánost, ezt a borbélylegényes kinyalt ficsúrt, s úgy odamázolná a palánkhoz, az orrával dörzsölné le a kerítés deszkájáról a krétafelírásokat, hogy: "Nátha van eladó!"

Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni, mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna, hogy a falakon át tudna repülni, akkor most azonnal elrepülne a kollégiumból (de így paplanostul, mert odakint rettenetes hideg lehet, szinte érzi, ahogy az ablakokon át beszivárog a fagy láthatatlan lehelete), szóval látja, ahogy átsuhan a coetusokon, s az ágyakban feküsznek a fiúk, aki lerúgta a takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi, hogy átrepül a hátsó falon, a konviktus tetőzete fölött, át a hátsó udvar fölött, a kis csöndes cívisházak cseréptetei alatta maradnak el, míg csak meg nem találja a Doroghyék házát, s ott besuhan a sötét szobába... megborzong, s nevetve didereg a gyönyörűségtől (de azt úgy kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak oly világosság, hogy csak ő lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná, hogy szegény, bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír... S erre mindjárt könny buggyan ki a az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész ábránd, s megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna ott teremni a János úr szobájában, s ököllel beleverni az arcába, az orrát verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem múlik, Bellának feléje se... De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen fel, mert nagyon erős, csak érezze a verést, és tudja, hogy ki veri őt, s hogy mindig féljen, ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve, úgyhogy ne merjen többet a leány után menni, s őt elbolondítani... Hej, hogy tudná sarokkal taposni, a hasára felállni, s rajta táncolni, s azt kiáltani: "Kell neked leány, te gazember?!"

Megrúgta a vaságy pálcáját úgy, hogy megfájdult tőle a lába, de még nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy, s fel talál ébredni valaki.

Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen jól meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor minden embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe.

Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének a bankók, mint a pillangók, s beszállanának az ő kebelébe. Vagy az ő kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind idefolyna egy kísértetes csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal szórta ki a békát. Istenem... ha annyi pénze volna... adna mindenkinek... Akkor elszégyelli magát, hogy ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az tolvajság, és a postamesternek meg kellene fizetni és... De úgy lehetne, hogy az olyan aranyokon volna hatalma, ami senkié, az elveszett pénz gurulna őhozzá; ami úgyis elvész, volna egy szél, ami éppen őhozzá sodorná, csak fel kellene venni, vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá... vagy a földben még kibányászatlan arany lenne az övé, s az ő parancsára mind körmöci aranyakká verve volna egy barlangban elhelyezve, s az ő szavára: "Szézám, nyílj ki!" - kinyílna, és akkor ő táskával hordaná ki onnan az aranyat, vagy pedig itt a kollégiumban volna egy szoba, amelyiknek a padlója alatt volna a kincseskamra, s ő egy dobbantással fel tudná nyitni, de úgy, hogy csak ő látná addig, amíg nem akarja, hogy más is lássa: akkor a kollégiumnak adna százezer aranyat stipendiumra, hogy minden diák ingyentandíjas legyen, ingyenkönyvet kapjon, de csak a parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is persze, hogy kedvük legyen tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják kollégiumba adni, ha ott vannak is, egy-két év múlva hazaviszik... S otthon, a szülőfaluját, a szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész világon, ott mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a Tiszát is töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van a faluhoz, s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára emlékszik, hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor ők gyerekek voltak, már ti. az édesapja, s kint csikót őriztek a Tisza-parton, egyszer találtak a partban egy sírt, s abban cserépfazekakat, s mikor egyik beledugta az öklét, koromfekete lett az egész keze, úgy nevettek rajta, s most látta az édesapját, ahogy édesen elmosolyodott, ott ülve, ahogy szokott, a forróra befűtött szobában az ágyon. Ott szokott mesélni szegény, mikor jókedve volt, ha hazajött valahonnan, s egy kicsit ittak, vagy vasárnap reggel, mikor nem volt munka, ott maradt az ágyban, s ők, gyerekek mindnyájan felmásztak rá, s a hátán és a kinyújtott karján táncoltak. Érezte az édesapja karjának kőkeménységét: egyszer az édesanyja azt mondta: "Apátoknál nincs szebb ember a világon, mikor fiatal volt, olyan volt a teste, mint az üveg, s fehér, mint a márványkő" - s istenem, be jó volt ott hemperegni mellette, bebújni a lába mellé a melegbe, s egyre közelebb lenni hozzá... és ő, mint egy nagy komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s feljebb ült, és az arca ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a Papréttyéről, az éccakai legeltetésekről, mikor virtuskodásból valamelyik nagygazdának minden éccaka lelegeltették valamelyik darab vetését, hiába őrködött villával, fejszével, egész éjszaka, hol egyik földjét őrizte, hol a másikat, míg itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a búzájába... És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról, s jöttek a fináncok és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a faluba, egész évben nem lehetett inni a kútból, ment elolvadt a sok só; aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: "Hő, hát mikor Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű, atyaisten, de sok alma vót! Eladtuk, hoztam anyádnak három ruháravalót, meg egy kosár pénzt, úgy öntöttem az ölébe... hej, teremtő isten, de sokat is csináltam életembe... mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat se merik kidugni a faluból..." Ó, szegény édesapám, hát még mikor jött haza, s elmondta a virtust, hogy itt vagy ott ezzel-azzal összeakadt, mert azt hitték, ilyen kis emberrel el lehet bánni: olyan pofonokat kaptak a nagy mohoda élhetetlenek, hogy repültek. "Az igaz - szokta mondani az édesanyjuk -, apátoknak rettenetes keze van, olyan, mint a vas." És nevetett, nevetett rá nagyot az édesapa...

Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis tagjait ezekre az álomemlékekre, beljebb bújt a saját paplanába, s annak egy meleg csücskét az arcához szorította, s erőltette magát, hogy az édesapja drágaságos jó meleg testét öleli, s elszunnyadt végre, mindenről, rosszról, bajról megfeledetten.

Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat, aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavor. Tele volt vízzel az egész szoba, s őrajta csodálkoztak, hogy annyi zsinyegésre fel se ébredt. Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a lábát is a tálban.

El is mentek hazulról, mire ő készen lett.

Harangoztak is, az oratóriumba kellett menni templomba, istentiszteletre.

Mikor öltözött, a kotró port vert a szemébe, és sürgette, hogy menjen már a csudába, ne legyen itt láb alatt.

- Hagyjál békén - mondta vissza durván. - Akkor megyek, ha készen leszek.

- De neked is megyek evvel a seprűvel!

- Na lássuk, na lássuk!

Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá, s odadobta a seprűt.

- Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad! Nem fogok itt ácsorogni, s mindenkire várni!

- Jól van!

Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a kalapját s elment.

Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.

Most aztán lassan és kényelmesen öltözött.

Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstellte kopott kis barna ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid. Ha neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, térdig érő, s térdnél gombos. Vagy még jobban szeretett volna hosszú nadrágot, amilyen Pálfinak van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy is irigyelte, egyszer panaszkodott is neki, hogy kérte a szüleit, hogy engedjék meg, hogy ő már hosszú nadrágba járjon s azt mondták, hogy majd ötödikbe. Akkor ő még nem értette az ilyet, azt is mesélte egyszer az őszön Orczy, hogy Gyéres tanárral ment az utcán, s egy kirakatban felöltők és férfiruhák voltak, s megállottak a kirakat előtt, s egy szép vadgalambszürke tavaszi felöltőt nézett Gyéres tanár úr, s azt mondta:

- Felférne már egy új űbercíher.

És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta, barna, gigerlis űbercíhere már kopott - de ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres tanár urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor, mondja Orczy, azt mondja Gyéres: - No, sebaj, úriember übercíherje nem is szabad, hogy új legyen.

Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha egy foltos nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb ember volt az egész faluban, olyan helyesen állott meg, oly bátran, keményen, nyílt és tiszta arccal, hogy azok a nagy, sötét, csontos, sovány, fekete parasztok, ha felvették a túri vásárt, akkor is csak sült parasztok maradtak mellette.

De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre: - Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a másikhoz vered, te csámpás!

Azóta úgy igyekezett szépen s jól járni, s mindenkinek figyelte a lépését, hogy is kell lépni.

Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj, de szeretné, de láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyai úrnak: ő úgy viselné az órát, mint Nagy úr, lánc nélkül, s minden percben megnézné.

Egyszóval nagy ember szeretne lenni: unja már ezt a hosszú gyerekeskedést, aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a második öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy: "Édesanyám, hány éves vagyok én?" "Hétéves vagy, fiam" - mondták neki vagy egy hétig, míg kifakadt: "Hát én már mindig csak hétéves leszek?..." Ő is unja már, hogy mindig csak kisdiák, kisdiák, s körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele tudnak nyugodni, hogy ők algimnázisták, s ahhoz valóan viselik magukat, tudják, mikor lesznek harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek, nyolcadikosok: ő kész ember szeretne lenni, és nem iskolába járni, ő már tudni szeretne mindent, s érteni és végezni valamit, de nem latin szintaxisra, meg geometriai példákra gondolni... hogy tudnak ezek kacagni, felhallatszik az udvarról a gyerekzsibongás, milyen vidámak és nevetősek, csak úgy csillog az arcuk, csupa öröm az egész élet, mindenen mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van, s pihennek és mulatnak, még a templom is olyan rendes dolog nekik...

Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a loncsos ruhákba, amikbe tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, akkor már sajnálta, hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek már mind lent vannak az osztályokban, s osztályonként fognak felmenni az oratóriumba: ő majd egyedül megy oda, s igyekszik beosonni az osztály közé, s még külön meg kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók közül.

Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, az oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott neki: "oratórium...", s a rendkívül magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben minden önérzete mellett is elveszett, mint egy kesztyű, s eszébe jutott, hogy ebben a teremben kiáltották ki negyvennyolcban a függetlenséget, s ott ült fent Kossuth Lajos, és onnan szónokolt bűvös hangon: ha ő azt a szónoklatot hallotta volna...

Most a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt, s ez is oly különös és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az emelvényen, a karban, ahogy négy szólamra énekeltek, s csak úgy dobták ki a hangot, mintha valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen úgy beszélt, mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal lassabban mondta a hangokat, s mintha nem is a száján eresztette volna ki, hanem az orrán öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint rendesen beszél valaki.

Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére, emellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét, s mindig igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, amellyel el tudta varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér disznóvá, s mikor a paraszt megvette a debreceni piacon, s hazahajtotta Sámsonba, akkor otthon a portája udvarán négy szalmacsutakká változott... S mikor a debreceni főbíró utolérte négylovas hintóval, s azt mondta neki: "No, professzor uram, üjjék fel" - ő azt felelte rá, hogy: "Nem lehet, sietek" - avval a botjával a porba hintót rajzolt hat lóval, beleült, s egy pillanat múlva elrobogott a főbíró mellett, szemével látta, s megismerte a parádés kocsiban, s csakugyan, mikor beért Debrecenbe, akkor a professzor már kikönyökölt az ablakon s csibukozott.

Megcirógatta a kemény, összevissza töredezett s ragasztott sírkövet, mintha a híres professzor palástját érintené, s aztán ugrálva ment le a hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt.

Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már fél tizenkettő volt, s mindjárt ebéd, s nem is illik ebéd előtt valakihez elmenni, kivált, hogy a múlt vasárnap volt ott, s mindjárt kitalálnák, hogy valami baj van.

De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Nagymester utca felé, akkor is meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt, hogy csudálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt van, mikor pedig hónapokig se ment azelőtt... Négy órakor már Orczyéknál kell lenni, elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint Orczy, aki tegnap délelőtt mindenkivel beszélt... ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy...

Míg lassan csámborgott, s bal kezével a kerítések deszkáit meg-megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:

- Ni, kisdiák, kis nevelő, hogy s mint?

Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.

Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment.

Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi nem szólt hozzá egy szót se tovább, hátrafeszítette vastag derekát, s halkan dúdolt:

Kis kutya, nagy kutya... ne ugass hiába...
Van nekem szeretőm...

Ijedten nézett rá: ez is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, az a nagy Rinaldó Rinaldini... mert éppen olyan a szakállával, bundájával... Milyen más ez az óriási, puha, pohos, vörös orrú Szikszay bácsi, a debreceni módra pedert, hosszú, hegyes bajuszával...

Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyült, de egész hangosan, hogy:

Téglás híres város... trallala határos...
Ott lakik a babám...

És újra fütty... A bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de most olyan erősen dalolt, s különösen olyan hangosan fütyült, hogy ő nem mert rápillantani, hogy a bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő...

Így értek a kapuhoz.

Elöl ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kiskutya, s egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt valami bosszúálló, s rendcsináló férfiú jelent meg a színen.

Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az udvarba, s hátulról jött fel néhány perc múlva a folyosón végig, nagyon beijedt a bátorságtól, és sokért nem adta volna, hogyha most egyáltalán nem volna itt... Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, hogy legjobb volna megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta mondta, hogy ő itt van, és várják, és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett magának, s bement.

A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt, és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás.

A vér is meghűlt benne: Szikszay bácsi sírt.

Hogy? Ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal, s az imént is az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város...

Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót, s a néni mondta utána:

- De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani?

És a néni is sírt, s Ilonka kisasszony is sírt...

- Nem - kiáltotta Szikszay bácsi -, nekem más választásom nincs... ezt elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!...

- Lajos bácsi! - kiáltotta Ilonka kisasszony is - meg kell kérni azt a gazembert!

- Soha! - üvöltötte Szikszay bácsi. - Soha!... - s egyre dalolóbban ismételte: - Soha!... Inkább százszor a halál...

Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván:

- Kérésről szó sincs... Nincs is értelme... De azért ennyire kétségbeesni nem szabad... nincs is értelme...

- De ki vagyok én? Szikszay Lajos! - kiáltotta mennydörgő hangon Szikszay bácsi, s mellére ütött, hogy csak úgy kongott bele. - Hogy énvelem így merjenek elbánni!... Azért küzdöttem, dolgoztam huszonöt esztendeje a nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek...

Aztán elmondta a dolgot, s csak úgy ömlött belőle a szó: a polgármester az ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából, de a régi főispánnál nem tudott elérni semmit, mert az tudja, ki volt Szikszay Lajos!... Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál sikerült a vén gazembernek befeketíteni... s most megkapta a fegyelmit, a felfüggesztést, az elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták, s százhetvenkilenc forint miatt...

- Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit... Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét elseperték...

- És miért? - kérdem tőled, Török Pál!... Azért, mert ebben az országban becsületnek, önérzetnek helye nincs; itt csak talpnyaló szolgákra van szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, lefelé kímélet nélkül árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is... Mért volt mindez, Török Pál?... Azért, mert én nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok belehelyezkedni azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg ezt a tolvaj napvilágot... D. V.: én nem vagyok Debrecen Városi... D. V.: énnekem nem az a hitvallásom, ami a Debreceni Vasfejűeknek... D. V.: az én miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára... Én nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a Debreceni Vallást, hogy D. V.... Nem én, Török Pál: mert mindenki tudja, mit jelent az a D. V.: Dugdel; Viddel... Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay Lajos nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit.

Csönd volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján szónokolva s keseregve dúdolta tovább:

- Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam rá a polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések és bizonyos városi pénzek? Nagyerdei széna meg a hortobágyi elhullott jószágok bőre?... Én tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves szerződésével: száz évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is nyögjék Debrecenben; maga a bajor társaság szemérmesebb volt, csak kilencvenkilenc évre kérte... Ötven is elég lesz, mondta Szikszay Lajos; megmondhatja Pósalaky, mit csinált abban az időben Szikszay!... Ha tudnák az emberek, még harminchat évig mindennap áldaniok kellene a nevemet; és uramisten, most ki vagytok dobva, hat gyermekemmel semmitlenül, állásból elmozdítva, egy falat kenyér nélkül, megbecstelenítve, koldusbotra juttatva, nevemtől megfosztva: százhetvenkilenc forint miatt...

Leborult az asztalra, s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele.

- De hát ez lehetetlen, Lajos, ez lehetetlen, kedves jó Lajosom! - kiáltotta a néni.

- Lehetetlen!... Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe csuknának, vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül minden igazság! "Csukasson le, uram - mondtam neki -, csukasson le, de olyan tömlöcbe, ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!..." Hallatlan! velencei dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki hozzá ólomkamrája is!... Így feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon, bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó nevet letörölni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, hol azt a sok tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind rám fogják kenni, s a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutogatni, hogy: ott megy a Város tolvaja...

Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát ütött rá, aztán hirtelen csöndben rákezdte:

Kis kutya, nagy kutya... ne ugass hiába...
Van nekem szeretőm...

És rendesen végigfütyölte a nótát...

De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó sikoltása lett volna.

Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a borzasztó katasztrófáját.

- Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy felhasítom magam, de itt kiút nincs.

- Lajos! - kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is.

Akkor Török bácsi szólalt meg:

- Ne rémüldözzenek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert először is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá néznek... mert ő könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni... nincs annál jobb, a halottnak nincs baja... De ő ezt nem teszi meg, mért, azért, mert ő egészséges ember, egészséges lelke van, tele van vérrel és erővel és becsületes munkaképességgel... Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön; ha még százszor olyan nyomorban is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa száraz kenyéren is, ha favágással is: ő kibírja, mert benne elpusztíthatatlan életerő van... Én más: én nem bírnám ki... én nem... Ha énrám szakadna valami ilyen baj, én igen... bennem már nincs erő, hogy elviseljek egy hasonló szerencsétlenséget... én már nem bírok harcolni, én már nem bírok verekedni...

Elfojtotta a hangját a könny...

Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:

- Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küszködni... Jól tudod, ezt a mi rossz fiúnkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves kora óta megutáltam, s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem törődtem vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, már úgyahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle, majd lassan az idő meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe szedi, de elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok; mért vigyek sírba haragot, akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is... És most a feleségem kezdi... ez nem tudja szívlelni... Itt tíz éven át harcolt velem s ellenem: és most ő nem veszi fel... Én ezt a kis harcot sem bírom...

Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy:

Téglás híres város...

Akkor azt mondta:

- Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban, hogy béküljenek össze a családok...

- Istenem, egy anyát kell békíteni gyermekével - mondta sírva a néni -, de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy... nem tiszta... Az én gyermekem: hát honnan örökölte? Se az uram, se én... és ez olyan piszkos...

- Inkább nagyon is keni-feni magát - morogta Szikszay bácsi.

- A szíve nem tiszta... valamit, mindig valamit takar. Most is utazik: még ma! Hova?

- Kiküldetése van, oda utazik - szólt az apa.

- Csak higgye, apa, apámmal mindent elhitet.

Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt, hogy rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett volna mutatnia magát.

De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha János úr elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki.

Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta, s kilopakodott rajta.

Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót, s akkor futva, mint a tolvaj, ki az udvarból.

Azonban alig tett néhány lépest az utcán, legnagyobb megdöbbenésére János úr jött szembe vele. Szívesen lett volna láthatatlanná, s egész elfeledkezett a múlt éjszakai viharos képzelődéseiről, mikor néminemű pofonok is jártak az eszében, melyekkel János urat felruházni kész lett volna, megfelelő testi erő varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta azonban egyelőre gyáván s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni s köszönni, hogy:

- Jó napot kívánok!

- Hopp, öcskös - szólt János úr szokott lármás hetykeségével -, gyere csak, ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni.

Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.

Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem a földre ejtette.

- De vigyázz rá, azt a bürkit!... El ne lopják tülled: pénz van benne... - Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult: - Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki!

Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán, és szórakozottan a falnak támaszkodva bámult a porba.

Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt lakott, esténként csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész szélességben úgy elterült az út közepén a töméntelen marha, mint kint a pusztán. Két csordás terelte nagy karikásokkal; amott szemben van egy bolt, a csordás mindig annak a boltnak az ajtajába állott, s réztrombitáját nekiszegezte az ő ablakuknak, s hajnalban rázendített a gyülekezőre. A bácsi egyszer kinyitotta az ablakot, s azt mondja a legénynek: "Gyere csak ide fiam". - Odahíjta, s egy pohár snapszot adott neki. - "Ez azért van - mondta, mert olyan szépen trombitálsz. A katonaságnál tanultad?" - "Igen" - felelte a csordás. "Na, csak mindig fújjad, mindig kapsz egy pohárral." Másnap reggel már aztán igazán nem lehetett aludni, úgy szólt a trombita, még Árpád pajzsra emeltetése is táncolt tőle a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy ingben, mezítláb újra kihajolt az ablakon, s újra adott neki egy pohár pálinkát. Harmadnap reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi nagylelkűségén, hiszen azelőtt eleget panaszkodott emiatt a trombitás miatt. De negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap sem. És hatodik napon nem szólt a trombita, hanem a bejáróasszony meghozta a hírt, hogy haragszik a csordás, aszonta, hogy többet a vén kúpciher nem hallja ingyen az ő trombitálását... Lement a Parragh-malomhoz, s ott fújta ezentúl, jó messze, úgyhogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnalálmot megérintse.

Tavaly egész télen mulattak ezen, s most egyszerre, kínjában, felújult benne az emlék, s mosoly támadt az arcán.

Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést, s újra elfanyalodott tőle.

Vajon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a lumpnak? - gondolta aztán magában, s égette a kezét, mintha lopott pénz volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával, és még hogy megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, hogy ő ilyen haszontalan kisfiú, ha most ő bika volna, nagy, fekete, kormos nyakú bika, amilyen otthon a falu utcáján szokott sétálni, s mindenki befut előle a házba, gyerek a világért se marad kint, de nagy ember sem, s a szarván gyerekököl nagyságú gomb van... de jól felöklelné, mikor kijön, azt a betyár embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki verte, úgy felszúrt, hogy a béle mind kifolyt: most szinte érezte, hogy az utcán rohan ő, s a szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy húzza a földön, mint a kutya a mészárszékből a büdös combot.

János úr kijött, s egy másik táskát hozott magával, s neki egy szót sem szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele.

Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő megfogadott hordárja volna neki, s gyorsan ment, úgyhogy őneki folyton félfutva kellett mellette menni.

Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet János úrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, ami pedig nemigen volt szokása.

De Misi elhatározta, hogy bármiképpen is, de meg fog válni ettől a megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a kollégiumhoz értek, azt mondta:

- Kérem szépen, János úr, nekem be kell menni.

János úr megállt, ránézett.

- No, fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos; de ha tíz pengőt adok, elveszed?

- Köszönöm szépen, nem kérek - mondta ijedten Misi, s úgy meghátrált, mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is szinte az arca elé kapta.

János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte mérgesen:

- No, pukkadj meg... pukkancs!

Azzal felvette a kis táskát a földről, s elment a Nagytemplom felé. Többet nem nézett vissza.

Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel volt lázadva, minden tagja remegett.

Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott volna neki! Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan gyáva volt, mint egy nyúl...

Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba felmenni nem akart, még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a folyosókon, s egyszer csak ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden percben el szokott futni, s a rácsra kiakasztott cédulát betűzte: az érkezett leveleket.

És ott volt a neve, mégpedig a pénzesutalványok között.

Újabb reszketés fogta el örömében.

Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más pedellusok kártyáztak kutyát, s nagyokat kacagtak, ő darabig csak ácsorgott, s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar.

- A levelemet... ki van írva, kérem.

Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik, s nagy kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot.

Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását, s erre a kis szíve elkezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az erélyes, hirtelen, nagyszerű betűk, mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás, mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a szeme köztük turkálhat, s már látta az édesapja arcát, nevetését, kevés bajuszát s nyájas kék szemét, ha az édesapja levelét látta, minden betűtől külön kacagott, ha az édesanyjáét, a szíve elszorult, s bűntudatában remegett.

- Még három óráig kiveheti a pénzt - mondta a pedellus, s eltette az ő öt krajcárját.

- Hol?

- Hát a postán.

Kiment, s a szélfújta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi volt:

Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra. Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád.

- Fiam, vegyél magadnak valamit - ismételte magában, s a szeme tele volt könnyel, s elfutott, ki a kollégiumból. - Kedves fiam, kedves fiam! - s hallotta az édesapja bátor, édes hangját: "No, fiam, vegyél magadnak valamit!..." De hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit vegyen rajta, van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon nincs semmi, és ő vegyen magának valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit hazaküldjön, de mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek valamit, mert itt semmi se kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak édes nagyanyámnak, meg cukrot...

Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egykettőre a postán volt. Bement a kapu alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan pihentek, egy postás jött ki pipával a szájában; megkérdezte, hol lehet felvenni a pénzt: megmutatta s hozzátette:

- De siessen, mindjárt három óra.

Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni karácsonyra, mert ha az édesanyja pakkot küld, akkor biztosan nem lehet hazamenni, s biztosan azért nem lehet, mert nincsen pénzük útiköltségre: négy forint, és otthon is nagy lehet a szegénység, hogyha nem híják haza... ő visszaküldi a forintot...

Bement a postazárkába, s a léckerítésen át megkereste az egyetlen hivatalnokot, aki ott ült, s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni:

- Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?

A hivatalnok egy darabig ránézett, s azt mondta:

- Talán felvenni?

- Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom küldeni - s odaadta az utalványt.

A hivatalnok forgatta a lapot.

- Szóval nem fogadja el. Írja rá, hogy nem fogadja el.

Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja.

De hirtelen megijedt: hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja el? Mit fog mondani édesapja rá? "A fene a taknyos kölykit, mér nem fogadja el az apjától" - s nevetett sírása közben, ahogy az édesapja káromkodó hangját hallotta.

- Nem, kérem szépen - mondta zavarban -, én ezt el akarom fogadni, de én két forintot akarok visszaküldeni.

A postás sovány, szőke, olyan postásember volt; kicsit érdeklődni kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta:

- Akkor ezt vegye fel, és címezzen egy másik utalványt.

- Igenis.

Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól, s egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban található, vastag tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta az utalvány hátlapján.

A postás levágta a szelvényt, s odaadta neki, erre olyan boldog lett, hogy hiszen épp az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja látni, legalább az üzenete megmarad.

Kapott egy másik tiszta utalványt, s arra ráírta keservesen a címet, olyan csúnyán írta a rossz tollal, hogy nagyon szégyellte, és ő is írt a szelvényre, de csak annyit, hogy:

Édes jó apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de nekem van pénzem, csak tessék búsulni rajtam. Kezét csókolom szerető hálás fia Misi.

Mikor elolvasta, ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, hogy ne, ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással, s a postás, akármennyire erőt vett rajta az emberi érzés a kisfiúval szemben, mégis konstatálta babhéj-zörgő hangon, hogy:

- Siessünk, három óra.

Odaadta a lapot, és hozzáfogott kabátja bélésébe letörülgetni a tintás ujjait.

A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.

Kiguberálta a kis bugyellárisból, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét...

Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó, nagy, ugráló betűkkel, hogy Nyilas Miháj...

Kacagott tőle, mert j-vet volt írva, pedig az édesapja nem szokott helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem becsüli külön semmire.

Ilyen büszke és boldog még sose volt életében, s elszaladt egészen a Piac utcán végig.

Mikor a Vasút utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy órakor kell Orczyéknál lenni, s még csak három óra.

Azért csöndesebben továbbhaladt a vasúti állomás felé.

Itt az utca szűk volt, s a végén nagy tér közepén állott az alacsony, egyemeletes, sárga épület.

A kis gőzös pöfögve ment ki mellette, s megállott jobbra az állomás előtt. Bal kézre volt a rongyos kerítésű sétatér, ahová néha ki szoktak jönni a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy olajfák állottak ott bent, s annak hamvas, lisztes bogyóit szerették rágcsálni, ő valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa illatától, éppen olyan édes volt, kellemes az neki, amennyire iszonyodott az akácfa fürtös virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amelyet sehol sem látott idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette a gondolatait más földekre és más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy jó szava: "Milyen kár, hogy Árpád apánk tovább nem ment a népével, néhány napi lovaglásnyira: most Olaszországban ülnénk, s nem kellene fűteni". Ezen elmosolyodott, mert gondolatai ugyanolyan erős hatással voltak rá, mintha eleven társalgást hallana.

A kegyetlen, hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb, mint másfelé, hol megindult, hol elállt, s ő össze-összehúzta magát kis köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a pályaudvarra, bár szokása szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkantani, még az utcán is csak azért tudott járni, mert az a szokás volt, hogy az emberek folyton kimennek az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de nem érezte rendben magát, úgy képzelte, az embernek folyton valami munkát kell végeznie, ez a rendeltetése, s megszokta az édesapja mellett, hogy: gyorsan végezz, aztán kezdj újat.

Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen ott, s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról.

Bent az előcsarnok meglehetős magas volt, s középen lehetett nagy üvegablaknál jegyet váltani. Ott ődöngött az utasok között, s furcsán hatott rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó morajlás, szünet és változatosság nélkül, s förtelmes bűz a vörös festékkel fertőtlenített mellékhelyiségek felől.

Inkább jobbra ment, a másod- és elsőosztályú várótermek felé. Bemenni nem lehetett, nem is akart, a kék zubbonyos portás ott állott az ajtóban, s mindenkitől jegyet kért.

De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon az üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak. Épp olyan ez, mint a hangyák sürvítése: az ember nem tudja, hova szaladnak olyan fáradhatatlanul. Ezek folyton csak utaznak? Ezeknek az embereknek az a dolguk, hogy mindig utazzanak?

Egyszerre csak felsikoltott.

Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.

Kővémeredve állt a helyén, s elnyílt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett rá.

Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz, mert hirtelen nagy mozgolódás volt, s csengetni kezdtek a portások; ijedtében elszaladt egészen a jegypénztárig.

Ott megállt, s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott két kis kezét.

Akármilyen ijedt volt is, kis idő múlva összeszedte magát annyira, hogy újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.

De ahogy belesett, óvatosan előrenyújtott nyakkal, hogy egy pillanat alatt elbújhasson, s mégis annyira vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen szembetűnő: már nem látta a leányt.

A közönség tódult kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú névsort kiabált, amerre a vonat menni fog, s meg-megrázta kis, éles hangú csengőjét.

Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát, s ott állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen üres maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta s látta a megmozduló vonatot, aztán elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint a pályaudvar, hordárok jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és hatosokat, s ő még mindig csak nézett, nézett, s nem tudta mit gondoljon.

Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az állomásról, kint megint őrülten fújt s szembevágott a szél, fejét lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bújjon, s fájt az arca a csípős, éles széltől, amely szinte eldöntötte.

Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél, s ő könnyebben ment előre.

"De hát ez nem lehet igaz - mondta magában felvont szemöldökkel. - Én meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek."

Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral, s most meg elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre...

De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az Ország-Világban, egy régi-régi kötetben, s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is értett meg, azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő nem akart elhinni... De most kezd valamit megsejteni, s egyszerre még sokkal magasabbnak s határtalanabbnak tűnt fel... Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy "szívesen sehogyse..." De ki tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért mégis, hátha, ki tudja?... Hiszen, ha azt akarta volna mondani, hogy nem, akkor azt mondta volna, hogy nem... és menjen a dolgára, és hagyja őt békén, mit firkál neki levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg... S mit tudom én, mit szoktak mondani a szép leányok, ha nem akarnak valamit, de ez olyan zsiványság volt, hogy "sehogyse szívesen", s "szívesen sehogyse..." Már biztos, hogy találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást, és most megszöktek.

Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella kisasszony Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben... De hát János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő azért ment ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog, s látni akarta, hogy utazik el a táska pénzzel...

Most már igazán bele lehet bolondulni, és sírni szeretne, és máris sír, a könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű szép leány, aki olyan jó volt tegnap, és olyan szépen beszélt, s olyan szelíd és jó volt, és nem volt olyan hamis vad, mint máskor, hogy ez ezzel a piszok alakkal el tudott utazni... Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség!...

Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak úgy van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején, s itt van a Kossuth utca, s itt be kell fordulni jobbra, mert már háromnegyed négy, s Orczyéknál kell lenni négy órakor.

Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint... Ő soha többet nem fog elmenni Doroghyékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő ott mindenkit utál, minek menjen oda, ha már nincs ott, akiért érdemes volt menni? Szegény... milyen kedves volt, mikor a kamarában a sötétben ott voltak együtt, és mikor azt mondta, hogy "nahát, én nem tanítanám ezt a szamárt"... és mindig... S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a szamár, buta, disznó, szemtelen Sanyit.

Úgy utálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy ő sírt, s ő nem akar elmondani neki semmit, és biztosan mindent el fog mondani.

Kicsit várt, hogy lecsillapodjon, s kifújja magát, de mikor ütötte a négy órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor szokott bemenni az öregúrhoz.

Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jó arcú néni, akkor egyszerre nem ismerte meg az előszobát, s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy zöld, pedig ő vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámában a fogas alatt.

Az öregasszony jól megnézte, s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy szobájába.

Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé.

- Nahát, most már mit csináljunk? - mondta izgatottan, s megfogta a kezét.

- Szervusz - mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót a szájában.

Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt, s azt mondta:

- Szervusz.

- Mivel mit csináljunk? - kérdezte Misi.

Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:

- Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után, s képzeld, valaki tegnap délután felvette!

- Mit?! - kiáltott Misi.

- A nyereményt!

Erre hallgattak, és egymásra bámultak.

- Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a nyereményért, azt mondta, csak szombaton fizeti ki. Azért mondta, hogy hátha valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig, s más nem jelentkezett, hát ő kifizette.

Misi összetette a kezét, s elbutulva bámult Orczyra.

- És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom mit csináljak. Fáni, Fáni... jöjjön csak!

Az előbbi öregasszony bejött, s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, tördelte kezét, sápított és jajgatott, hogy:

- Jaj istenem, istenem, jaj, teremtő istenem, csak a nagyságos úr volna idehaza, jaj, istenem, hogy nekem nem tudott szólni az úrfi előbb, jaj, ha én tegnap mentem volna el, ó, istenem, ez borzasztó, nahát a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja, kinek fizette ki.

A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét, s úgy topogott le s fel, s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedtsége átragadt Misire is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda égbekiáltó szerencsétlenség történt, ha még ilyen idegen emberek is ilyen iszonyatosan meg vannak rémülve.

Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le, s ő leült, és tovább hallgatta, ahogy már másodszor vagy harmadszor elmondta szóról szóra ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott ő egy esztendőben lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a pénzét, igaz, mindig csak tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát teszi meg, vagy pedig ott van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot, hogy ő mindenféle lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak egyszer a kis unokahúgával húzatott számot, mert az ártatlan gyereknek szerencséje van, s akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a prágaira tették, s a wieni lutrin jött ki az öt szám...

Ő pedig csak hallgatott, hallgatott, s Orczy sem tudott mit csinálni, csak idegességében nevetett s ugrált.

És folyton azt kiabálta, hogy:

- Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi!?

Úgy elrepült egy óra, észre sem vették.

Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott, hogy neki menni kell.

- Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndör hajú úr vette fel - mondta Fáni, s Misi azonnal látta, ahogy János úr bement a boltba, s odatartotta a táskáját, s belerakták a sok pénzt, s ő a kezében vitte ma ezt a táskát...

Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni, s szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta felvenni a köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is tartóztatta, hogy mindjárt hazajönnek a szülei, s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő azért hívta négy órára, mert tudta, hogy négykor nem lesz itthon senki, és elnöki tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így fordul a kocka.

Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett, s befordult jobbra a színház udvarára.

Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot, s legnagyobb csodálkozására ma is a Fenegyerekeket adták. Aztán nem törődött többet a színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé.

Most hogy menjen az öregúrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öregúr azóta biztosan tudja, mert tegnap nem olvasta neki a brünnit, hát kérdezősködött a brünni után, és neki is van valami öreg cselédasszonya, aki megfejtette az álmot, s azt is tudja már, mert most Debrecenben az ilyen öregasszonyok mind ezt beszélik, hogy öt számból négy kijött a brünnin, s egy egész koffer pénzt fizettek érte valami tolvajnak.

Mikor a Csapó utcán balra kellett volna fordulnia, hogy a piac felé menjen az öregúrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium felé sietett tovább.

A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő a 21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá, s azt mondta az egyik 21-es, nem akar-e színházba menni?

Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem volt színházba.

- Én nem akarok - mondta az a fiú - mert én azt hittem, a Piros bugyellárist adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban két jegyet tíz pízér, ha kell, vedd meg, odaadom.

Hát'sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba, s most nem bírt ellenállni, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tízkrajcárost és odaadta.

- Hanem, há - mondta a fiú -, hét órakor ott kell lenni, érted? És van kimaradásod?

Misi megijedt.

- Nincs.

- Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, láttam az elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyet, osztán aláírja.

A két fiú nevetett, de ő komolyan vette, és mindjárt megfordult, hogy a Bikába menjen aláíratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a bátorsága. Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött, s látta, hogy Gyéres tanár úr csakugyan ott ül, s újságot olvas és szivaroz, s többen is vannak együtt, s nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa ég, s a gázlámpáknak nemcsak úgy libegnek a lángjaik, mint a kollégiumban, mint valami lepkék, hanem rendes lámpaüvegjük van, s fényesen égnek.

Erre elfordult s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell Doroghyékhoz, s meg sem állott, míg csak oda nem ért.

Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze, de nem tudott benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog nézni, és akkor ő szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött.

De társaság jött a sötétes utcán végig, s nem is parasztok, hanem úriemberek, talán éppen tanárok, és azok látni fogják, hogy ő fogja a kilincset, s nem megy be, s ha elszaladna, akkor mindjárt felismernék s feljelentenék.

Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott.

Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya, s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a Takácsék kis fekete kutyája, s a Droftiéké is, a posta felé, most is meglátszik a térdén.

Ijedtében visítani kezdett, s kijött Viola a házból, s rákiáltott a kutyára.

Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte.

- Nahát, ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves, hogy eljött, igazán nagyon szép magától.

Ő mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor belépett a lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?

Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel, éppen indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy rágyújtson.

- No, Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer nem fogtok tanulni.

Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt, hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.

Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem volt sehol.

Mintha Viola megérezte volna:

- Bella nincs itthon - mondta.

Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.

- Látta valahol? - kiáltott fel önkéntelen.

Misi szörnyen megijedt.

- Hol? - kérdezte erélyesen Viola.

- Az állomáson.

- Hol?!... - kiáltott Viola, s mindnyájan rábámultak.

Erre ő elvörösödött, s elmondta, hogy sétált, s kint volt az állomáson, s látta az első osztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a vonatra s elutazott.

Erre borzasztó megrökönyödés lett.

Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyújtogatóra.

- El-u-ta-zott!... - tagolta Viola, s előre hajlott. - El-u-ta-zott... Hova?... Kivel?...

Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás következett most.

- Kivel látta, kivel látta? - kérdezte szakadatlanul Viola.

- Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy első osztályú váróteremben. Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat.

Viola felkapta a lámpát, s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon, széttúrt mindent, s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt rögtön széttépte, a borítékot két darabban marcangolta szét, s felolvasta:

Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet segítek így a családnak, mint ha egész nap mosogatnék Viola kisasszony elragadtatására.

Kezét csókolja Bella

Viola lecsapta a levelet:

- Piszok! - kiáltotta.

Később azt is kiáltotta:

- És az első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt meggebedünk az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk, s ő első osztályon utazik! Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!... Nahát én tisztába vagyok a kisasszonnyal! Fuj... fujjj!...

Misi darabig némán ült, s nézte a családot. Az anya néma volt, mint mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát, s egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt szeppenve, mint egy macska, az első ijedtségtől megnyúlt az arca, s sokkal csinosabb volt, mint úgy rihencsen.

Az apa pedig lassan szívogatta a szivarját, s a bajusza körül mosolygott, vagy mintha derűsebb lett volna.

Végre felállt s azt mondta:

- No, szervusztok, gyerekek.

- S apa elmegy! És apa el tud menni!

Az apa csodálkozva nézett rá.

- Na? Mér?

- S minket itthagy a feneketlen kétségbeesésben.

- De mi az istenharagjának aggódsz annyit rajta?... Nem féltem én azt a lányt... Nem hallod, hogy első osztályon utazott?...

Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban.

Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna valaki, egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója. Egyszerre úgy látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt a szétugró családot.

Amint a percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.

De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, hogy elvégezte-e a holnapi leckét.

Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.

Viola erre felpattant, s kegyetlenül leszidta.

- Neked - mondta - azért tanulni kell! Ha az a semmiházi rongy megszökött is, én itt vagyok, s ha ég-föld összeszakad is, de a te dolgodnak rendben kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem tud tanítani, majd kapok én nagydiákot hozzád, aki kétvégű bottal fog tanítani!

Ilából hirtelen kiröffent a kacagás, a "kétvégű botra", ami valami nagy fenyegetésnek volt szánva.

Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a holnapi leckét, s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy árva krükköt sem.

Velük vacsorázott is, és igen jó vacsora volt, úgyhogy Misi nem értette, mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött káposzta van vacsorára. Fél hétkor ment el tőlük szorongó szívvel a színházba.

A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri varázslatos, hogy azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg elragadtatva nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy micsoda, s csupa fehér cilinder, és rendkívüli szép kisasszonyok, akik szintén olyan fiatalurakkal szemtelenül megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert két dolog járt az eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba nem adott volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor bezárják a kollégium kapuját, s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják, s vagy egész éccaka az utcán fog hálni, s megfagy reggelre, vagy pedig felírják, az igazolójegyét elveszik, s akkor holnap az irodában kell jelentkezni, s ez egyenlő a halállal.

Az első felvonás után hát megszökött, s hazaszaladt, bár még csak nyolc óra volt.

Igen, de azt meg szégyellte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják, hogy ő színházban van, s hamarabb hazamenjen. Elbújt hát a régi kollégiumban az oratórium táján, s ott leskelődött kapucsukásig, s aztán addig, míg rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a színházból jöttek.

Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza a szobába.

Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt, s azt kérdezte mérgesen.

- Maga hol csavarog?

- Színházban voltam, szobafőnök úr kérem.

- Gyújtsa meg a lámpát.

De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozni, inkább engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.

Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig ébren volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott.

"Vajon, istenem, most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?"

TIZENEGYEDIK FEJEZET

amelyben a kisdiák átmegy a felnőttek minden gyötrelmén,
gyermekül ismeri meg a kenyérkereső emberek földi szenvedéseit

Reggel öltözés közben egy tízforintost talált a zsebében.

Először fel akart kiáltani a meglepetéstől, aztán nem mert meg se pisszenni, bemarkolta a pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe, s beharapta az ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.

Tíz forint, szent isten! - eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt mondta, mikor a pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de tíz forint elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét... Ennyit bizony adhatott is a gazember úr...

Olyan izgatott lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő könyveit.

Perzselte a zsebét, sütötte a testét a tízforintos... Bizony nem fogja visszaadni... venni fog egy pár cipőt hatért, és karácsonyra hazamegy négyért... Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van, nincsen hó, ha lucsok lesz, nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz, s annyi sokat kell szaladni a munka után.

A bankót a kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja rántani a zsebkendővel felelés közben, vagy akárhol, Jézus, ha valaki meglátná, hogy neki tíz forintja van... Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy nem volt zsebkendője, a nadrágzsebét kiszakította, s azt használta. Iszonyodva nyúlt a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még megtalálta. Boldog volt, hogy újra a markában szoríthatta, no de ugyan hova tegye? A fiókjára nézett: igen, de mi lesz, ha a kotró valamiért belenyúl, s megleli... legjobb volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint vizsgálat lesz, kivált most, hogy a reskontó... A könyveibe nem lehet, legjobb volna bélésébe belevarrni, ahogy a nagybátyja csinálta, a suszter, mikor Romániából gyalog jött hazafelé, ahogy mesélte egyszer... Csakhogy ez soká tart, és nem is biztos, hogy meg tudja csinálni, és hol és mivel varrná meg, kapott ugyan cérnát, tűt otthon, s egyszer már megvarrta a nadrágját hátul, ahol elfeslett, de az csak olyan összehúzás volt...

Akkor nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki is odaszólt:

- Nem jössz még, Nyilas?

- Megyek, de elfelejtettem az izét...

Ezzel kinyitotta a ládát, s nagy buzgón kezdett benne kutatni.

De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak úgy beledugta, éppen alighogy belefért, mert abba a zsebbe, hogy olyan kicsi volt, még sohase tett semmit.

Nem merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta, jobb lett volna otthagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák, vagy valami, vagy kilóg a csücske, s minden percben odanyúlt, hogy csakugyan egészen benne van-e a zsebében.

Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult, s az osztályba rettenve ült le, a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből van lopva, ennyi legalább megvan, mondta.

Orczy jött, s bizalmasan és súgva köszönt neki:

- Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz!

Mintha villámcsapás érte volna.

Meglesz a pénz?... akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a tízes.

- Igen? - mondta Orczynak, nyelve.

- Apa a rendőrségre ment - mondta Orczy, s ettől Misi még jobban megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán.

Orczy gyorsan és suttogva elmondta, hogy a papa nagyon fel volt háborodva, s azt mondta, hogy bármibe kerül is, de azt a gazembert elfogatja, s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki "a papának a markában van": ne félj, az mindent megcsinál...

- Hát te mért nem jöttél el tegnap délután? - szólt át Orczy vidáman Gimesinek.

- Hová? - kérdezte Gimesi.

- Hozzánk.

- Hozzátok? Minek?

- Hát aláírtad?

- Mit?

- A körlevelet.

- Milyen körlevelet?

Orczy csodálkozva, s nevetve nézett rá.

- Hát nem írattad alá? - szólt Misinek.

Misi csak most figyelt fel.

- De igen, igen - bizonygatta.

- Ja, azt a papírt? - emlékezett Gimesi. - Há'sz ráírtam a nevem, de nem tudtam, hogy minek.

Ezen Orczy soká nevetett, s még Misi is elmosolyodott.

- Hisz körlevél volt, elnöki levél - mondta Orczy súgva.

- Mér nem mondtátok meg - mondta Gimesi paprikaveresen -, ilyen marhaságot.

Akkor bejött a tanár, s nem lehetett tovább beszélni. Misi óra alatt kábultan, zsibbadtan ült, szemét le-lehunyta, torka csiklandott, és a nyál bőven gyűlt a szájában: a tízforintos izzott a szíve fölött, s egyúttal attól szédelgett a feje, hogyha az egész pénzt megkapná... ezer forintot vagy kétezret... ugyan mennyi fér egy pakktáskába?... A karjában kereste a kis táska tegnapi súlyát, s úgy gondolta, volt öt kiló... öt kilogramm pénz... az jó sok pénz lehet... vajon ezer korona, az hány kiló?... hirtelen csodálkozva nézett fel, milyen furcsa: ott ül a tanár fent a katedrán, és magyaráz, s nincs más gondja, csak magyaráz, itt vannak a fiúk s ki figyel, ki nem, de egynek sincs más dolga, csakhogy itt legyen, mindegy az, akár figyel, akár nem, év végire majd csak elvégzi... Csak ő az egyetlen, akinek sokkal, sokkal fontosabb dolgai vannak, ő úgy nem tud itt lenni, neki az egész teste egy valóságos seb, tele van az egész szíve-lelke idegen dolgokkal, de hogy is van az, mit keres ő ezek közt a gyerekek között...

Fáradtan dűlt hátra, s lehunyta a szempilláit, kábultságában szinte elaludt.

- Ugye, Nyilas Misi - mondta hirtelen a tanár.

Rettegve felugrott, s nem tudta, miről van szó.

- Ugye, jó egy jóízűt aludni az órán? - mondta a tanár, s általános kacagás lett az osztályban.

Misi elszégyellte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy leülhet; azt se vette észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda nem ment hozzá, s meg nem fogta a két vállát, így csendesen lenyomta, hogy üljön le.

Misi ettől a jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem vegzálta, mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna meg.

Jaj, istenem! A tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a mellén, csaknem megérintette a tízforintost a zsebében. Majdnem elájult utólag: odaadni egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony célra... vagy visszaküldeni Török bácsinak, az ő fiáé... jaj, visszaküldeni hamar... jaj, ha egyszer kiderül, inkább felajánlani az egész évi keresetét az öregúrnál a konviktusnak, vagy egész életében a koldusok javára dolgozik, vagy a haza javára, vagy cukrot nem eszik többet életében, vagy örökké mezítláb jár, hóban is, vagy... csak azt a veszedelmet elkerülni...

Második óraközben a pedellus jött be az ajtón, s azt kiáltotta:

- Nyilas Mihály!

Misi éppen a számtanpéldát csinálta, amit még sohasem hagyott óra előttre, csak most, s rettenetesen sietett vele, hogy addig készen legyen, míg a tanár úr bejön. Ijedten állott fel, s az egész nyüzsgő, lármázó osztályban mély csönd lett.

- Jöjjön az igazgatói irodába - mondta István, a tüdővészes pedellus, akinek egészen uras formája volt, sokan tanárnak is nézték, de megtörten s halkan járt, az arca rozsdavörös volt a tüdőkórtól, s a fiúk azt beszélték, hogy már régen meghalt volna, de fiatal feleséget vett, s az fog előbb meghalni, de ha annak a halála után megint fiatal leányt kap, akkor az megint éltetni fogja a saját haláláig. E miatt a hír miatt, amit különben nem hitt el, mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a parasztok babonái csak ostoba fecsegések, mégis titokzatos alak volt Misi előtt ez az ember, s nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, hogy füzetet, tollat, tintát otthagyva, sietve és sápadtan s reszkető lábakkal ment a szolga után. Az osztályban tízszeresen felzúgott a zsivaj, s ő érezte, hogy most róla beszélnek.

Ahogy bement az igazgatói előszobába, ahol már egyszer egy kínos negyedórát töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál kapuján lépett volna be.

A szolga mindjárt ment az igazgató úrhoz, s őt vitte magával, várni se kellett, s ez most még ijesztőbb volt.

Az igazgató úr, deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal felett, s valamit nézett. István alázatosan jelentette, hogy: "Nagytiszteletű igazgató úr, alássan kérem, Nyilas Mihály itt van." Misi az igazgatót nézte, aki nem hagyta abba az olvasást, s nagy, kerek pápaszem volt az orrán. Kis időre aztán a csöndben annyira megcsillapodott, hogy körülpillantott, s látta, hogy két ember van a szobában. Az egyik magas, sovány, szőke ember, úr, a másik pedig rendőr. Még eddig rendőrt sose látott közelről, csak a pályaudvaron és a városház előtt, de sose nézte meg, mert félt tőlük, hanem most ez a két ember erősen nézte őt, olyan kemény és szúró szemmel, hogy ő iszonyodva kapta el a pillantását, s majd meghalt: Jézus isten, ezek őérte jöttek!

Most már az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az arcától eddig nagyon félt, de most jól esett látni a szakállas, borzas arcot, oldalfelől viszont érezte, ahogy a testét, mint éles tűk járják keresztül a rendőrök nézései.

- Mija! - mordult fel egyszerre az igazgató. - Micsoda reskontót sikkasztottál te el?!...

Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját, s nem tudott szólani.

Az igazgató hátramozdította a székét, s elordította magát:

- Na hajjuk! Ki vele! Ipse!... - Aztán keményen kirúgott ököllel mutatott a szobában levő rendőrökre. - Idejöttek ezek a tisztelt rendőrök. Vallatni! Nyomozni! Betörtek a kollégiumba, pandúrmódra! Mert nem szent ma már a törvénynek még a kollégium sem! Keresztültörik a falakat is!... Fegyverrel rontanak rám... Még keresztül is lőnének, ha ellentállanék...

A civil úr igen békítve s alázatosan mondta:

- Alázatos bocsánatot kérek, nagytiszteletű igazgató úr, a tekintetes főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű igazgató úrtól, hogy ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan venni...

- Hát hogy vegyem?! Kitüntetésnek? Ez a kollégium megbecsülése? - ordított az igazgató. - Tolvajok laknak itt? rablógyilkosok? hogy fegyverrel kell rátörni a Múzsák csarnokára, hogy az egész ifjúság lelkinyugalma fel legyen háborítva?! He?

- Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a belügyminiszter...

- Fütyülök a belügyminiszterre, és fütyülök a külügyminiszterre, és ha tudni akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre, és az egész kiegyezésükre!... Én itt: a kollégium autonómiája vagyok, s ahhoz ne nyúljanak!...

- Alázattal kérem, tekintetes igazgató úr...

- Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon, és engem ne hozzon ki a flegmámból! Két ekkora Góliátnak kell itt kardosan, csákósan betörni a kollégium megszentelt termeibe, egy ilyen csöpp kis báránykáért?... Na, hát itt van ez az ártatlanság, nézzék meg, akkora, mint egy kesztyű... Hát ezt akarják felfalni?... Ez a gyerek, tudják az urak, ki ez a gyerek?... Ez egy színjeles tanuló, ez a kollégium kitüntetettje, ez egy bentlakó... egy bentlakó diák!... A becsületességnek, a megbízhatóságnak, a puritán nevelésnek példánya, aki előtt kalapot emelhetnek az urak! Hát most bemutattam az uraknak a vádlottat: ajánlom magam! - és intett, hogy elmehetnek.

De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve kezdte újra.

- Alázattal kérem...

- Megmondtam már!... - ordított rá az igazgató, felpattanva az asztaltól, kilépett a sarokból, mint egy várból, és merészen s elszántan nyomult elébük: - Megmondtam már, hogy éntőlem ne kérjenek semmit! Se alázattal, se alázat nélkül! Éntőlem élőszóval egy árva igét se kérjenek, és ne kérdezzenek!... A kollégium autonómiájában benne van, hogy éntőlem a rendőrség csupán egyetlen formában kérdezhet valamit: írásban... Vagy nem tudnak az urak írni?

- Az ügy sürgősségére való tekintettel...

- Semmi sürgősség... Vegye tudomásul, hogy ebben az életben semmi sem sürgős: csak a tisztesség!... De micsoda feleselés ez!... A Bach-huszárok sem mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!... Hozzányúltak a nemzet szabadságához, hozzányúltak a vallás szabadságához, hozzányúltak a tanítás szabadságához: de a kollégium autonómiájához soha!... Tudja maga, ki volt az a Balogh Péter püspök?... Az a Balogh Péter isten kegyelméből egy kisded lumen volt, de isten irgalmából egy hatalmas karakter! Tudja maga, mikor a Kistemplomban összegyűltek 60-ban egyházkerületi gyűlésre az egyház vezető férfiai: akkor a városkommendáns bécsi parancsra ágyúkat szegeztetett a templomnak, s aztán a fegyverrel és katonasággal körülvett templomba csendőrcsákósan belépett, s azt mondta: "A gyűlés megtartását megtiltom: őfelsége, a Császár nevében." Arra azt feleli Balogh Péter: "Én pedig a gyűlést ezennel megnyitom: őfelsége, az Isten nevében..." És most rekomendálom magamat! Isten álgya!

Egy kézmozdulattal intett, s hátat fordított a rendőröknek.

Azok pár pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat, s rideg köszönéssel elsompolyodtak.

Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székbe s kiáltott:

- István!

A szolga bejött.

- Híjja be Gyéres tanár urat.

Pár perc múlva bejött a fiatal tanár.

- Parancsoljon, igazgató úr.

Az igazgató kis ideig nem nézett rá, bele volt merülve az előtte levő írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon dörmögte:

- Mondja csak, professzor úr, ismeri ezt a deákot?

Gyéres ránézett Misire.

- Hogyne, kérem, tanítványom a második osztályban.

- Micsoda reskontó-históriája van ennek?

- Reskontó? - mondta csodálkozva Gyéres, és fejét rázta. - Azt nem tudom.

- Nem tudja?! - mondta a vén baka fejét csóválva. - Hát kisfiam, mondjál el mindent, mert a tanár úr nem tudja!

Erre Misi egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy elszórakozott azon, ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, hogy miatta van az egész.

- Igazgató úr, kérem szépen - mondta - én egy öreg vak úrnak mindennap felolvasok, egy óráig fiz krajcárért!...

- Igen? No, ez derék! - mondta az igazgató nagyot helyeselve. - Az három forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény édesapádnak.

- És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr...

- Pósalaky? - kiáltott az igazgató. - A volt városi tanácsos?

- Igenis.

- Úgy! Nagyon jól van...

- Az öreg Pósalaky úr, kérem szépen, tegnap múlt két hete, vasárnap, adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit álmodott.

- Amit álmodott?

- Igen.

- Hejnye no... hát az ilyen vén szamár... megtéteti a lutrin, amit álmodott?...

- Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat.

- Mosónéja! Ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze vénségére álmot magyarázni!... Nyertél neki legalább egy szakajtó pénzt?

- Nem, kérem szépen - mondta dideregve Misi, aki elnevette magát ott fent az arcán, de lent a szíve körül halálosan reszketett -, én a budapestire tettem meg a számokat és a brünnin húzták ki.

- Brünnin - mordult fel az igazgató -, brünnin... Budapesti, brünni... Nyert, vagy nem nyert?...

- Nem nyert.

- Nahát!... Persze, hogy nem nyert!... Ostoba fráterek... - Ezzel felállt, s egy papramorgós leckét tartott a babonáról. - Pósalaky uram elvesztett egy forintot, és amiatt ez a szamár Kiss Mátyás (mindig tökfilkó volt), ez a mostani főkapitány, két csendőrt küld ide nekem, két talpas pandúrt, és felforgatná az egész kollégium autonómiáját... Eridj órára, micsoda óra van most?

- Számtan.

- Lódulj, ne lopd az időt...

Misi boldogan hátat fordított, s elfutott, még hallotta, ahogy az öregúr azt mondta Gyéresnek:

- Egy ilyen vén tökfilkó miatt...

Akkor István betette az ajtót, s ő boldog melegséget érzett a szíve körül, úgyhogy sírva fakadt tőle, s az osztályba nem tudott bemenni, míg a csöndes folyosón ki nem sírta magát.

Csakhogy másnap, óraközben megint jött István. Most már nem kiáltotta a nevét, csak intett neki egy ujjal, s ő halálsápadtan, a tegnapinál még sokkal jobban megijedve állott fel, s olyannyira ijedt volt, hogy átbotlott az Orczy térdén. Persze, tegnap óta mindenki a lutriról beszélt, s már a nyolcadikosok is tudták, hogy valaki felvette a pénzt, amit a kisdiák nyert...

Misi sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap nem volt felolvasni Pósalaky úrnál, mert hogy az igazgató úr azt mondta, hogy a forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát nem mert többet gondolni se rá, hogy odamenjen valaha a színe elé. Sőt ő tudta, hogy az igazgató semmit se tud, s ő tudta, hogy Pósalaky úr az egészről semmit se sejt és ahelyett, hogy haszna lett vón a lutrizásból, még kellemetlen pletykába fog keveredni, hogy ő jelentette fel... pedig nem igaz, mert az Orczy apja jelentette fel... Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta senkihez, csak magában kotlott, és bújt az emberi szemek előtt.

Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás volt.

Végre behíjták.

Az igazgató mérgesen nézett rá.

- Te peniperda, mindennap van valami?!... Ismered ezt a kisasszonyt?

Misi rémülten látta Violát a szobában. Viola sírt, és az arcát kendővel szárogatta, s nagy folyékonysággal, szinte hogy magát igazolja, mondta:

- Tönkrement az egész életünk, és őneki tudnia kell valamit, mert ő tud valamit a húgom dolgáról, kérem, igazgató úr...

Az igazgató nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós szemek előtt dadogva, s levegő után kapkodva állt, s kérdés nélkül dadogni kezdte:

- Kérem szépen, igazgató úr, énnekem rám parancsolta Török úr, hogy adjam oda a levelet Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet.

Az igazgató mérgesen nézett rá.

- Veled mindennap baj van... Mit avatkozol bele mindenkinek a dolgába? Mit keresel te a szerelmeskedő-félék közt?

Misi reszketett.

- Én a Viola kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr parancsára, tanítom számtanra és latinra.

- Tanítod?

- Igen.

- Hm. Pénzér?

- Két forintért egy hónapba.

- No lám. Hát te tanítsz is! - mondta szórakozottan az igazgató. - Hát kisasszony, itt nincs semmi panaszra való ok. Ez a gyerek... nem tett semmit!... Ez egy eminens fiú, az osztály dísze, és azonfelül kollégiumi jótéteményben részesül... Hogy lehet egy ilyen kisfiú ellen panaszt emelni? Mi köze van neki a felnőttek szerelmeskedéséhez?

Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt:

- Én úgy gondoltam, kérem, igazgató úr...

- Ne gondoljon maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami történt, menjen haza szépen, ki Istenben bízik, sosem csalatkozik, majd jóra fordul minden.

Azzal elküldte.

- Hagyjanak békét az én diákjaimnak! - mondta morogva, mintha csak saját magának mondaná.

Viola sírva fakadt, hirtelen elfordult, s alig hallható köszönéssel elsietett.

Misi állva maradt ott, ahol volt.

Akkor csengettek, az igazgató ránézett:

- No, ipse - mondta fenyegetően, felállva az asztaltól, és egyre közelebb jött -, te haszontalan paniperda; te... te mindenbe benne vagy!... Veled mindennap bajom van!... Az egész világ mind a nyakamra jár miattad... kell neked szerelmes leveleket hurcolni?... Már gondolom, hogy abba a tegnapi dologba is ludas voltál!... Hát csak azt mondom neked, hogyha még egyszer behívatlak, ha még egyszer meg kell látnom ezt a maszatos, mocskos fizimiskádat: addig nem is szólok hozzád, előbb egy olyan pofont kapsz, hogy kirepülsz az ablakon!... Lódulj!

Misi megfordult, s behúzott farkkal elsietett.

A folyosó már üres volt, s őrajta sírógörcs tört ki, a Petőfi-szobor előtti lépcsőházban leroskadt a lépcsőre, s oly szívszaggatóan zokogott, hogy az egész teste rázkódott tőle.

Hát kinek, kinek mondjon ő egy szót, egyetlen szót ezen az egész világon?... Senki sincs, aki őt megértené...

Lépéseket hallott, s felszaladt a lépcsőn, pedig az osztályuk a földszinten volt, s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első emeletre, aztán el akart bújni, de sehol sem volt zug, a folyosók ridegek és nyíltak voltak, az oldallépcsőn megint feljebb ment egy emelettel, s azon vette észre magát, hogy a coetusok előtt jár.

Leakasztotta a kulcsot, bement a szobába, lefeküdt az ágyra, s addig sírt, amíg kimerültségében el nem aludt. Nem is volt órán egész délelőtt. Tizenkét órakor lement az osztályba a könyveiért, a fiúk már kitódultak, és Sándor hozta felfelé a könyveit.

- Hol voltál, hol voltál? - tudakolta - de ő csak azt mondta:

- Beteg vagyok... - Látta a pajtása nevetéséből, hogy érti ezt a betegséget. Délután elment órára, de másnap nem akart lemenni. El volt szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon marad. Most már nem ment többet sem az öregúrhoz, sem Doroghyékhoz, s már az osztályban sem mert megjelenni.

De mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött a reggeli csengetés előtt István bácsi, fel a második emeletre, be a szobába, s persze, hogy őérte jött.

Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az igazgató reggel mindig dühösebb volt, mint később, s amint betolták hozzá az ajtón az ő szegény kis izzadt fejét, engedelmesen hagyta cipelni magát, már neki mindegy volt.

Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában.

Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett:

- No, te peniperda!... Mit ígértem neked tegnap? Hát már egy órai békességem sincs miattad?... Már az egész kollégium fel van fordulva. Már itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára mosása!

S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát.

De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt s egészen tönkrement fiúcskát.

- Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat!

S a pálcával nagyot csapott az asztalra, s vérbenforgó szemekkel meredt a kisdiákra.

- Evvel hálálod meg az én jóságomat?! Te akasztófáravaló!... De hát majd megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is...

Döngő lépésekkel járt fel s alá a szobában. Hirtelen megállt s ráordított:

- Mi az istenharagja az a reskontó?!

Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra megállt.

- Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?!

Misi újra nem szólt.

Az igazgató tovább döngette a padlót.

- Mindent felfordít, a haszontalan! ahová a lábát beteszi! Itt a sok írás: Törökék családi élete, a nevelőségben a família, a lutris asszony, az Orczy apja... A fejem zúg tőle, három nap óta semmi egyébre nem szabad gondolnom, csak hogy egy elvetemedett lurkó az egész kollégium tekintélyét tönkreteszi a városban.

Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított:

- István! István!

A szolga bejött.

- Hol van már az a professzor?

- Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató úr.

- Naplopók! Még nem jött be!... Ha én itt tudok lenni, ő nem tud itt lenni, majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár kollégiumban!... Itt hagyom az egészet!... Nem leszek soká naplopó professzorok és ördögadta diákok bábja!... Vigye ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot, majd megtanítom én őket... A kulcslyukon kibúvik az ilyen gazember lurkó...

István bácsi megfogta a kezét. Misi engedelmesen, egyetlen pisszenés nélkül ment vele, s már látta a sötét és vasrácsos tömlöcöt, ahova be fogják csukni, s iszonyodott a teste a kígyók és békák érintésétől.

De István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó volt, és senki sem volt benne.

- Üjjünk csak le - mondta neki csendesen, s olyan jóságos hangon, hogy Misinek kibuggyant a könnye.

- Ugye, nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? - kérdezte zokogva.

István bácsi végighúzta kétfelé hajló, vékony, barna bajuszát.

- Haragszunk biz' a - mondta csendesen -, de azért nem kell megijedni tülle, mert a mi haragunk nem olyan veszedelmes, mint másoknak a jóakaratja.

Misi új zokogási rohamba tört ki.

- Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.

- Karcerbe - mondta István bácsi -, milyen karcerbe? Hiszen mi szüntettük meg a karcert mán tíz esztendeje! Nincsen mán karcer a debreceni kollégiumba! Azt csak úgy mondtuk... Ha maga nem csinál semmit, akkor ne féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra, oszt nem lesz semmi bajunk.

Misi odaborult az asztalra, az egyetlen ember, aki annyi idő óta szelíden, s jósággal szólott hozzá.

István csöndesen folytatta:

- Nagyon ordítós ember - mondta halk hangján - a nagytiszteletű igazgató úr, de majd meglátjuk, no... majd megvizsgáljuk a dógot...

Kinn hallatszott az igazgató rivalgása:

- István!

Az öreg szolga hamar kidöcögött.

Misi magában maradt.

Összehúzódott kicsire, s szégyellte magát halálosan. Ő most karcerben van, tömlöcben, mert mégis csak becsukták... Nem az osztályban van, ahol vidáman tanulnak a többiek, s jelesre felelnek, vagy jóra vagy elégségesre, de még az is szabad, tiszta ember, aki beszekundázik. Csak ő, ő a tömlöcben... Úgy érezte magát, mintha befogták volna, s kalickába teszik. Egész nevetséges és ijesztő, hogyan? Egy szabad ember, befogva, bezárva, és nem mehet ki?... Egész új szemmel nézte a falakat, hogy ő azon nem törhet át, az ablakot, amelyen nem lehet kiugrani; hogy az ajtón sem mehet ki, megbénult idegekkel, mint a szárnyavesztett, csupasz hernyóvá lett lepke, ájuldozott és lihegett.

Roppant fáradtságot érzett, kábultan elterült a nagy fotelben, összekuporodott a sarkában, s úgy tetszett neki, el is szundított. De egyszerre felébredt, mert érezte, hogy hajón van, s a hajó a tengeren megy, és látta a nagy vizet körös-körül, s a víz nem kék volt, hanem szürke, olyan színű, mint a Tisza, és a hajó olyan volt, mint egy igen-igen nagy ladik. És a parton indiánok üvöltöttek, s csattogtatták a tomahawkjukat, s veresre voltak festve, s a fejük mind egy-egy tanárnak a feje volt, ott látta a vallástanárt, Gyéres tanárt, Báthori tanárt, Sarkadi tanárt, és bent volt a csónakban egy mogorva öreg kormányos, akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez volt a vén baka, az igazgató, és akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak, s a vén baka ordított s a nádpálcájával elverte a nyilakat, s ő lent kuporgott István bácsival a ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet tengerén, és diadalokat fog nyerni, és nagy haja volt s azt a szél fújta, s a sziklán állott, mint Petőfi Sándor a lépcsőházban, s azt szavalta, hogy Simonyi óbester kisgyerek korában felmászott egyszer a veres toronyba... de nem tudta tovább a verset, és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az édesapjával vitt az országúton, s azt mondta: "Na, édesapám, ha a fiúk látnák, hegy én mit csinálok." "Mit, fiam?..." "Hogy lécet viszek az úton..." "No, mit mondanának?" "Nekem olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem fognák meg a lécet, mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz, és nem is vinnék a vállukon..." Azután különös fütyörészést hallott, s egy csodálatos kertben volt, s az a kert az övé volt, és a sárgarigó kiabálta a fán, hogy: lufirkó bíró, lufirkó bíró - s ő nevetett, mert az a kert az övé volt, s ott egy nagy diófa volt, s Bella neki felesége volt, s a sárga hajú kislány az ő leánya volt, és ő ott nagyon-nagyon boldog volt, azután bement a Bikába, s a pincéreknek parancsolta, hogy hozzanak neki sok bort, és mindenki ránézett, s akkor a színházban volt, és a színészek fehér cilinderben voltak körülötte, s azt kiáltották, hogy éljen, éljen, és ő el akarta szavalni, hogy Simonyi óbester kisgyerek korába, de a nyelve nehéz volt, s nem bírt egy hangot se kimondani, s igen szerencsétlen volt...

S akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az ajtó be volt zárva, s kint üvöltöttek a boszorkányok, s ő iszonyatosan félt, reszketett, s kicsire összehúzódott, akkor láthatatlan szellemek jöttek be, felkapták a székét, kacagást hallott, s felrepítették a levegőbe, s a feje szédült, s egyszer csak nagyot zuhant, irtózatos mélységbe esett, elvesztette az eszméletét és leesett a földre.

Ott szedte össze magát sírós és fáradt arccal, és szomorúan ült vissza a helyére, s arra gondolt, hogy miért nem szereti őt senki... Mindenik fiú vidám és megelégedett, miért nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna halni egy mosolyért, ha valaki ránevetne, s a kezét odanyújtaná neki, miért olyan idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban se szereti senki, s az öregúr nem szerette, sose szólott hozzá szívesen. Viola gyűlöli, Sanyika gyűlöli, Törökék se szeretik, gúnyolódnak vele, még a néni is, Ilonka kisasszony is... Bella se szerette, mert ha szerette volna, akkor itt volna, s nem utazott volna el avval a gazemberúrral... Orczy se szereti, nem mondta meg neki a titkot, kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el vasárnap Orczyékhoz... Gyéres tanár úr se szereti, s múltkor úgy nézett rá, szinte haragosan, a többi tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban szereti, hiába kiabál úgy: az férfias... De az se szereti, mert bosszúsága van vele; senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki tudja, hátha ez a halálát ragasztotta rá a simogatásával, mert öreg tüdővészesek a halált a fiatalra ragasztják... Nem szereti senki, senki: csak az édesanyja meg az édesapja, s erre zokogásba tört ki.

Volt ideje sírni is, felocsúdni is.

Ó, be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához, s onnan levetni magát a mélybe... vagy kisgyerek lenni örökre, s az édesanyja szoknyájába kapaszkodva járni a szobában mezítláb a híves, tapasztott földön, s nem tudni semmiről semmit.

Aztán összevonta a szemöldökét, s szégyellte magát az ostoba gondolatokért, s hirtelen elhatározta, hogy többet nem tekinti magát kollégiumi diáknak. Itt őt mindenki sértette, bántotta: igazságtalanul. Igenis ő nem fogja védeni magát, és nem fog megmagyarázni semmit, annyit tudhatna minden felnőtt ember, hogy egy kisfiú... szégyellje magát, aki róla rosszat tesz fel. Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt vagy gyilkost, és Viola elmegy az igazgatóhoz vádaskodni, s az igazgató mindenkinek hisz, pedig öreg ember, már megtanulhatta volna, hogy az embereknek az arcából olvasni tudjon. Többet vele nem fognak packázni. Ha most ennek vége lesz, vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban szenvedni nem fog!

Fel is állott, s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt, s ő mereven nézett a kútra. Most egyszerre minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett bújt Orczy suttogni Böszörményivel az ő ügyéről, s máig sem tartotta kötelességének, hogy mindent elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat is, nem akarta többet látni, s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe nem jön, és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az édesapja nem fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet belőle. Csokonait is kicsapták az iskolából Debrecenben, még a harangot is meghúzták, mikor kicsapták... Kicsit megborzong, talán őutána is meg fogják húzni a kollégium csengőjét, s az egész iskola tudni fogja, hogy ki van csapva.

A szeme tele lett könnyel, s ő nem bánja, elég, ha ő tudja, hogy ártatlanul bántják. S ebben a percben annyira nem számít neki az emberek véleménye, annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak, s mit mondanak róla ezek a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most fontos, hogy ő most valami nagy dologban van benne. Különös és csodálatos, hogy becsukták, őrzik, puskával mennének utána, ha megszökne; felnőtt emberek, nagyok, férfiak, a fejüket törik valamin, amiben ő benne van, s amiről ő többet tud, vagy legalábbis többet sejt, mint azok a felnőttek... Lassan, mintha a köd oszlana, szétfoszlik a lelkéből a lankadtság, a csüggedtség, a köd, s mosolyogni kezd, mert úgy látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor határát, s egyszerre belekerült volna a felnőttek világába.

Mennyit vágyott a hosszú nadrágra, s a zsebórára, és a felnőttek megbecsülésére: íme, most a hosszúnadrágosok, az órások és szakállasok a legkomolyabban törődnek ővele...

Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna valami erő, ami a felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót fogta volna meg, s az volna itt a tenyerében, amelytől a vadkannak, s a hétfejű sárkánynak a varázsereje függ.

Egyszerre csengetnek. Látja, ahogy a kis csizmás pedellus, az András nevű, húzza a csengő láncát, s a hang végigsivít a kollégium falai között. Pár perc múlva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra, s ő ijedten visszahúzódik az ablaktól, mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a karcer ablakában. Hiába nem karcer: mégis tömlöc ez... Az arca újra kigyúl, s az egész teste lázban van, a vére zsibong, le s fel futkároz az ereiben, hiába biztatja magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít, hogy őneki igazsága van, és ő van felül, és hogy őtőle bocsánatot kell kérni mindenkinek, aki most megbántja, még az igazgató úrnak is: azért mégiscsak ég az arca a szégyentől, s hiszen nem magyarázhatja meg mindenkinek, hogy neki van igazsága, nem azoknak, akik őt ide becsukják, s ez a szégyenkezés nagyon kínos; istenem, talán csendőrök fogják végigkísérni az utcán hátrakötött kézzel; most újra látja, hogy kísértek egy nyáron öt embert a falun végig, mert nem akartak aratni a földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött szuronnyal, kakastollal, s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor az iskolából jöttek hazafelé, s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő már akkor sem értette, miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha aratni nem akarnak... S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az őrá les, őrá vár, hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem akart aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni, akinek jólesik, s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát, mielőtt tudta volna, hogy mi az a lázadó, s nem akart rabszolga lenni, mielőtt tudta volna, hogy mi az a rabszolga. De mikor egyszer egy meleg nyári este megállott az udvaruk előtt két lovascsendőr, s bekiáltottak nagy hangon, hogy: "Itthon van-e Nyilas?" - akkor az édesanyja, aki éppen búzát rostált az udvaron, kiejtette a kezéből a rostát ijedtségében, csak úgy lehanyatlott a karja, s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére - nem a földre, ő látta az édesanyja elsápadt arcát, s vele sápadt, de aztán az édesanyja összeszedte magát, s erős hangon mondta: "Miért keresik?" A csendőr sokáig nem felelt. Nagy lovon volt a két nagy csendőr, barna bajuszuk volt, kemény, nagy emberek, igen nagyokat tudhattak pofozni, ha elfogtak valakit, nagy fekete öklükbe fogták a ló gyeplőszárát. Végre az, aki kérdezett, elmosolyodott, s azt mondta - de már akkor a szomszédok mind kigyűltek a kerítésekre, hogy: viszik Nyilast... -, azt mondta akkor a csendőr, hogy: "Együtt mulattunk a minap a tarcali kocsmába, hát meg akartuk keresni, ha már itt járunk!..."

Erre mindnyájan fellélegzettek, s büszkék lettek, hogy a szomszédok látják, hogy az ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat a tarcali kocsmában.

"Mondja meg neki, tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester."

Ezzel elugratták a nagy sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen mozog az öröm s a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.

Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról, s akkor ő megint ki mert nézni, aztán újra egyedül maradt magában a gondolataival. Kínos óra telt el az új csengetésig; egyedül, egyedül a rettentő szobában. Az idő legnagyobb része azzal telt el, hogy le s fel járkált lábujjhegyen, hogy kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt, ne gondoljanak vele, közben néha csak futó pillanatokig, néha kialakult képekben nyugtalanító s felemelő érzéseit érzékítette meg. A nagy igazságtalansággal szemben, ami vele történik, a jövőjét állította szembe. Egy futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas lesz és erős ember, s nagy szakállt fog viselni, hosszú szakállt, mint Széchenyi Döblingben azon a képen, s akkor ezek az emberek mind kicsik lesznek, s bocsánatot fognak tőle kérni, szeretett tanítványuknak fogják mondani, s protekciót kérnek tőle: és ő, igen, ő segíteni fog rajtuk, s nem is fogja említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba zsibbadt, akkor újra Toldi Miklós erejét érezte magában, s megfogta gondolatban, behunyt szemmel az ajtót, s annak kilincsét úgy megroppantotta, hogy a markában maradt, kirúgta az ajtót, az előszobába ment, be az igazgatói irodába, s az asztalt úgy törte darabba, hogy a vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a vaj, s a tanárok meg voltak rémülve, és alázattal kértek tőle bocsánatot, s ő megbocsátott nekik. Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály képén Ádám a sziklán, lobogó hajjal, s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta a mélység és a sötétség, s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz testtel, s pipacsok nyíltak a búzában körülötte, s már otthon volt az édesanyja előtt, és ő szegény kisfiú volt újra és odaborult az édesanyja ölébe, aki azt súgta neki: "Légy jó, fiam, légy jó, kisfiam, mindhalálig fiacskám, légy jó mindhalálig..."

Még egy óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a mese, hogy az óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka mind elkopott, s a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a Jézus Krisztus, felvette a szorgalmas koponyát, s azt mondta neki: "Fiam, én megbocsátok neked" - s megcsókolta a szúvas öreg csontot, s akkor megváltott fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a mennyországba... Így fog ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres ember lesz, s az emberek csodálni fogják, és hogyha egykor visszatér Debrecenbe, a város népe mind kimegy elébe az állomásra, s az ötösfogatot befogják, s a polgármester és a püspök jönnek eléje, s üdvözölni fogják őt, s ő máris szégyellte magát a nagy ünnepség miatt...

És nem fogja ismerni a mai osztályt, oly idegenek azok ott benn a tanteremben, ahogy ott ülnek s tanulnak, de mit tanulnak? Neki oly ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják óráról órára a leckét, s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni... Ő mindent tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belölről jön, aki akar, az tud, akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány, s akkor a tudatlanok hallgatnak a szavára, és olvassák az írását, mert csak írni kell, és akkor minden igazság... Simonyi óbester kisgyerek korába, felmászott egyszer a veres toronyba... Magos volt a torony, magos a teteje, az egész fedele verebekkel tele...

Simonyi óbester
mint egy hős kiállott,
látta onnan maga alatt
az egész világot.

Kebelét megrakta
verébfiókákkal.
Nem cserél most boldogságot
az egész világgal.

Dobjatok le, nem baj,
van ezernyi szárnyam...
Csúnya, irigy földöncsúszók,
nézhettek utánam...

Nem is földre száll az,
hanem fel az égbe,
kinek százezer szárny
csattog a szívébe...

Kacagott és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel, s úgy volt, hogy most csakugyan elrepül; ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta, s felrepülne először a gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé, s ott fog csicseregni nem emberi dadogással, hanem pergő, csattogó, csicsergő madárnyelven, legyen áldott, aki e fákat ültette, legyen átkozott, aki valaha kivágja, mint a Simonyi-gát fasorát... Aztán elrepül, el, el, el... teleszíjja a tüdejét sok-sok levegővel, s érezte, hogy suhant fent a ragyogó kék égen...

S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!...

És akkor kinyílt az ajtó, bejött a pedellus, s látta, hogy a karjával repülő mozdulatot tett, s hallotta, hogy azt mondta: tululu!

Igen elszégyellte magát, lesütötte a fejét, el is takarta a kezével, s lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem!

István bácsi nemigen mondott semmit, csak egy kicsit gyanús szemmel nézte, mintha egy kicsit megbolondult volna, s intett neki, hogy jöjjön vele.

Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, nevetett egy pillanatig, s úgy gondolta, hogy ő most nagy költő lett, csak le kellett volna írni a verset, mert elfelejti...

Nem az igazgatói irodába vitték, hanem a másik oldalon egy nagy üres tantermen mentek keresztül, s azon túl volt egy kis keskeny tanári szoba, s abban volt öt vagy hat tanár. Székeken ültek az ajtótól befelé, úgy összeszorulva, mintha nem szokott volna itt ennyi ember egyszerre együtt lenni.

Csupa idegen arc volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek közül egy sem. Ijedten nézte ezeket az arcokat: ez most a tanári törvényszék - gondolta magában.

Odaállították maguk elé, és ő sápadtan s reszketve állott. Akkor azt mondja az egyik cvikkeres, őszes tanár:

- Nyilas Mihály második gimnazista, felelj a következő kérdésekre... De figyelmeztetlek, hogy becsületesen és lelkiismeretesen felelj, mert most életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: első az, hogy miként bíztak meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy forintot tegyél a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél, és milyen számok voltak azok, s mi történt a reskontóval.

Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:

- Én, kérem szépen, tanár úr, ebbe a kis bugyellárisban őriztem a reskontót, és innen elveszett.

- Igen? - mondta szigorúan a tanár. - Elveszett? Ez ugyan már a második kérdéscsoporthoz tartozik, de tekintve, hogy az előzmények nagyon jól tisztába vannak hozva, tehát térjünk át a másik kérdéscsoportra: honnan ismered te Török Jánost, mit ígért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki, amit ígért?

- Nekem? - mondta a kisfiú.

- Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van Török Jánosnak a levele, hogy ő neked tíz forintot ígért a reskontóért, s neked meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.

Misivel elfordult a világ, halotthalvány lett és szédelgett, nézett ezekre az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen pillantottak rá.

- Hol van a tíz forint?

- Azt ő erőszakkal nyomta a zsebembe, s én csak másnap találtam meg - rebegte a gyermek.

- Hol van a tíz forint?

- Már én azt visszaküldtem Török bácsinak, mert az ő fia Török úr - hazudta Misi.

- Igen? Ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a más által rád bízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.

Erre a vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz. Az ő hazugsága az imént, hogy már el is küldte, az szent dolog volt, s megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizony isten gondolt rá. De ez a hazugság fellázította s kétségbeejtette, úgyhogy már kezdte nem hinni, hogy süt a nap, és kemény a kő...

- Most lássuk csak mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: mi történt az ötödik osztály termében, hányszor voltál ott, mit tapasztaltál, hogyan szólanak azok a tanárgyalázó nóták, s milyen tivornyákban vettél ott részt?

Misi nagy szemeket meresztett. Az ötödik osztály termében?... Ő ott sohasem volt. Homályosan rémlett neki valami, hogy a fiúk szerdán s szombaton délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen külön volt a többi osztálytól a régi kollégiumban, s annak volt egy előszobája is, és ez a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott csakugyan lehetett valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott, de őt persze be se vették volna.

- Mert - folytatta szárazon az elnöklő cvikkeres tanár -, mert az a vélelem került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót készpénzért, a bizonytalan nyereséget biztos haszonért, hogy ezen erkölcstelen összejöveteleken készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.

- Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanáig, hogy ott volt valami.

A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:

- Menjünk csak akkor a negyedik kérdéscsoportra: tudomásunkra jutott, hogy te pénzeket küldözgettél; kinek, mennyit s miből?

A kisfiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom, s csak nézett ezekre a kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt, vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?

- Kérem szépen, én nem bántottam senkit, én nem csináltam senkinek semmit.

- Ez egy haszontalan fiú - szólalt meg mellette jobbról egy vastag tanár -, még a cipőkenőcsöt is megette.

Misiben megállott, megdermedt a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! Azt is ő ette meg és nem Böszörményi? az övét!... Nézett erre az emberre, akinek egészséges, húsos arca volt, szürke szeme, s gesztenyeszínű sodrott bajusza. S akkor megszólalt a másik tanár:

- Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül valami címen kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este lámpagyújtás után? A leányokat bámultad az utcán?

Misi most erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt, hátradőlve ült a székén, fél lábát a szék lábába akasztva, s fél karral a szék karján lógva, az ujjait összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy batyu; vastag ajkú pöffedt kis ember volt, barna bőrű s kevés bajszú, oly undorító volt, mint egy varangy; Misi ijedten rámeredve nézett, s nem tudta elképzelni, mire gondol ez a tanár úr, hol látta őt, már sem sírni nem tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett.

És nem tudta elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy nem bírt betelni ezzel az iszonyattal.

Aztán a tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes figyelni, csak árván állott ott, s nem azért volt árva, mert bántották, hanem azért, mert nem értette ezeket az embereket, éppoly kevéssé értette őket, mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent elmondani, de nem lehetett, mert akkor saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett volna mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkiről és semmiről. De hogy lehet ezt megmondani, s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a tanároknak, s ő csakugyan rossz és gonosz ember, s kereste a múltjában az igazságot, s akkor elhatározta, hogy meg is fogja mondani a bicskát, amit ellopott: ott van a szemétláda mögött.

- De micsoda egy megátalkodott fiú ez - szólalt meg ebben a pillanatban az elnök -, semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, ahelyett, hogy kitárná a szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a nyitott könyvben, hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!

Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy "ti mindnyájan elébem fogtok jönni, s csókolni fogjátok a kezemet, ha én híres ember leszek", és hangosan azt mondta:

- Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!

S mikor ezt mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyellte, hogy ilyen taknyos gyerek, és ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és nagyot cselekedne.

- Mióta tanítasz Doroghyéknál?

Misi gondolkozott; nem emlékezett rá.

- Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.

- Úgy. Hát te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes. Mennyi a fizetésed?

- Két forint.

- Egy hónapra?

- Igen.

- Osztálytársadat tanítod?

- Igen.

- Mire?

- Számtanra és latinra.

- Egyébre nem?

- Nem.

- Földrajzra, magyarra, semmire?

- Nem.

- Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat?

Misi hallgatott.

- No de hát ez persze nem tartozik most ide - szólalt meg egy másik tanár.

- De igenis, idetartozik - szólt az elnök -, mert az határozza meg az erkölcsi felfogását: önző, követelő, anyagi érdekkel telített lélek. Hogy ismerkedtél meg, s milyen viszonyban voltál a növendéktársad testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?

Misi szemöldökét felhúzza magasra.

- Jóban - mondta csendesen.

- Hogyhogy?

- Kérem szépen, az igen jó leány - mondta Misi.

- Jó leány! - kiáltott fel a professzor. - Egy leány, aki az erkölcsi romlottságnak akkora fokára süllyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az neki jó leány! Na, hát beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval kihúzni belőled!

De Misi lesütötte a szemét, s nem szólt. Az egész olyan tétovának s bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek és okos emberek, mégsem fognak megtudni semmit; hogy lehet megismerni valakinek a lelkét, ha ellenségesen, gyilkos szándékkal akarnak rést ütni bele, és úgy feszegetni ki titkait; ó, istenem, ha volna valaki, aki előtt kiönthetné szívét, négyszemközt és ártatlanul s odaadással. Elnézett az ablak felé, s szemei csüggedten meredtek el a homályos és pókhálós ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.

- Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.

- Tessék.

- Mondd csak, fiam, mondd csak gyermekem - szólott a fekete szakállas ember, aki most hozzáfordult -, hogy vetemedhettél te arra... mégis nem kis dolog, hogy azt a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért eladni, tíz forintért eladni azt a reskontót! Ezt neked érezni kellett, hogy ezt nem szabad!... Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!?...

- Én nem adtam el!

- Megállj csak, jól van, te azt mondod, nem adtad el; akkor miért hazudtál az öregúrnak, hogy a budapesti lutrira tetted, és nem a brünnire, és a brünni számokat nem olvastad fel neki?

- Nem volt benne az újságba, tanár úr.

- Ne hazudj!...

- Nem volt benne.

- Ne feleselj! Jobb lett volna, ha nem adtad volna el! De eladtad! Eladtad, gazember! Ne hazudj a szemembe, kis gazember, mert úgy váglak pofon, hogy kibicsaklik a nyakad! Hogy mersz nekem itt szemtől-szembe hazudni?!... Miféle gyerek vagy te? Mi az apád?

Misi hallgatott.

- Nem hallottad? Mi az apád?

- Ács.

- Na, meglátszik! Így nevelni rá a hazugságra... Ez bele van trenírozva a hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek?

Misi erre a szóra merev lett, s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó pillantással a tanárra, hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány perccel előbb még édeskés pillantással akarta lekenyerezni a gyereket, s mézes szavakat keresgélt, hogy önmaga ellen tanúságra bírja, most parasztdühvel kelt ki magából, s a gyerek pillantásától felbőszítve felugrott a helyéről:

- Te alávaló! Nem reszketsz előttem, te gaz lélek! kitépem a füled, te...

De Misi már úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította, s orrcimpái kitágultak, mint a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett, s úgy nézett ki, mintha egy pillanat múlva kész volna nekimenni a tanárnak.

- Teljesen romlott erkölcsi karakter - mondta az elnök türelmetlenül -, azt én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek mellett magyarázható meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes halmazata, amely előttünk áll, s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de egy kipróbált és rafinált gonosztevőnek is becsületére válnék.

- Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!

- Jeles tanuló, jeles tanuló - mondta az elnök -, az ész, az egyformán lehet az isten adománya s az ördög ajándéka. Az a kérdés, mi lakik a szívben, s nem az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember sem fog az emberiségre áldásos cselekedeteket elkövetni, jó és nemes lélekkel azonban a legkorlátoltabb ember is hasznos tagjává lesz a társadalomnak. És a debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, hogy világszerte híres gonosztevőket neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.

- Én nem akarok debreceni diák lenni tovább! - kiáltott fel Misi, mire általános elképedés lett.

- Debreceni diák!... Nem akarsz debreceni diák lenni?... Először is aligha rajtad áll, barátocskám... és másodszor, még az akasztófán is büszke lehetsz rá, hogy valaha bármely rövid ideig is debreceni diák voltál!... Gaznép!

A hangjában valami rendkívüli áhítat és pietás, lelkesedés volt, amint azt a szót kiejtette, hogy "debreceni", amely szinte magasztos hevülettel töltötte el, úgyhogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában, s vele a többiek is önkéntelenül felállottak, hogy mint az isten színe előtt dokumentálják azt, amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen maradt ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas és izzó fokát soha többet az életben sehol nem tapasztalta, s mint minden igaz és nagy érzés, valóban átragadt reá is, és egyszerre szégyellte magát vakságáért és szerencsétlenségéért... hogy bár egy pillanatra is el tudta veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.

De amint felállottak, egyszerre el is vesztették a vizsgálat eddigi formaszerű nyugalmát, mozogni kezdettek, jönni-menni, párban beszélgetni, heves és ingerült hangon szólottak az ifjúság romló erkölcséről, a haza jövőjéről...

- Eredj ki - szólt aztán az elnök a gyereknek -, majd várj be, és majd hívatunk, ha kellesz.

Akkor a kisfiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt jelen, s azt mondta neki:

- Kérem szépen, igazgató úr, azért jó fiúnak tetszik engem gondolni, ugye?

Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:

- Hm... Éppen azt akarjuk megtudni... Éppen ezt firtatják a professzor urak!...

A kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de szíve azért titkon mégiscsak az öregúrnál maradt egy kicsit.

Ahogy kilépett az ajtón, s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak éppen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis keménykalap volt, nagy, sötét szeme kutatva pillantott körül, s ahogy felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.

- Misikém - mondta, s a keblére ölelte.

És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja karjába, s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt belőle a zokogás.

Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és megszabadítja őt...

- Bántanak - fuldoklott ki belőle ez az egy szó -, bántanak, Géza bátyám...

És az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát, s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, ó, azok a drága, nagy komoly szemek!

- Édes kisfiam...

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...

És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.

A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi egész életében minden munkáját
ugyanolyan csodálatos és rendkívüli zűrzavarok és kétségbeejtő
válságok között vitte végbe, mint első kis versének költését

- Maradj itt, fiacskám - szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel -, bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen.

Misi összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén, s remegett, reszketett. A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga, s a vacogás taktusára egyszerre csak elkezdte mondani: Simonyi - óbester - kisgyerek - korába... felmászott - eccera - verestoronba... Magasvolt - a toron - magosa - teteje - azegész - fedele - verebe - kkeltele - Simonyi - óbester - mintegy hős - kiállott - ott látta - alatta - azegész - világot. - Azsebét - megtömte - verébfi - ókákkal - nemcserél - nemostan - azegész világgal...

Egyszerre megütődött, úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben, mikor először kitalálta.

Ijedtség fogta el... Mintha elveszített volna valamit. Valami kiesett...

Újra kezdte mondani:

- Lámmegmondtam - Angyalbandi - nemenjaz - alföldre... Betyároknak - zsiványoknak - közibe - közibe... - Ez sokkal jobbnak tetszett neki, s próbálta: - trallalala - trallalala - trallala - trallala...

Kebelét megrakta
verébfi- ókákkal,
nemcserélne most az egész
kerek - világgal...

A homlokát erősen a pad széléhez szorította, s erőltette az agyát, hogy eszébe jusson, a szemét behunyta, hogy fájt, s vicsorított hozzá:

Kebelét megrakta
apró verébfival,
nem cserél most boldogságot
a - kollégiummal...

Hevesen elkezdett kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat, hogy ő most nem cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az egész kint ugráló vidám kollégiumi néppel... "Nem vers, de igaz!" (Tavaly Ilonka kisasszony mesélt egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr, aki meg akarta tréfálni az inasát, s azt mondta neki: Tudsz te verset mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset.

Hallod-e, te hebehurgya Miska,
szeret engem a húgod, Juliska!

És hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta a legény:

Hallja-e a nagyságos úr,
szeret engem a nagyságos asszony!

És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.)

Ezen ő tavaly mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de most éppen ilyennek tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne a kollégiummal. Nem vers, de igaz.

Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy a szeme is könnyes lett, és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik a hasa. Aztán megint a Simonyi óbester jutott eszébe, már ördög bánja, kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a szépet:

Százezer szárny csattog annak
a szívébe...

vagy hogy volt? Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta volna ki, csak olvasta volna vagy álmodta volna, s mindjárt elfelejtette...

Hirtelen ezen is nevetni kezdett; ilyen butaságot, az ember költ egy verset, és azt is elfelejti... Azok a csúszómászók kiverték a fejéből odabenn.

Csúnya, irigy csúszómászók,
van ezernyi szárnyam...
nézhettek utánam...

ilyenek voltak valahogy benne.

Előkaparta a mellénye zsebéből a ceruzát, de papírja nem volt. Csak egy kis cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az édesapja utalványának a szelvénye volt...

Lehajtotta a fejét, s újra a padra borult, mintha porrá lett volna, összeesett, megsemmisült. Hirtelen azt a fáradtságot érezte, az édesapja sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi baj... Olyan kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett... A nehéz porban cammogott hirtelen, a forró homokon, mikor a múlt nyáron ételt vitt édesapjának Kinyizsre, s a mély homokban térdig járt, s alig bírta a hőségen a lábát: most a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte kiütni magán, amit a hő nyáron érzett... Szörnyű káromkodást hallott, az egész teste végig iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy fekete parasztot, aki ordítva emelgette az öklét, s két-három feketeruhás parasztasszonyt, akik uszították, s torkuk szakadtából acsarkodtak, s az édesapja ott állott, olyan kicsi volt köztük s csüggedt...

- Az isten így meg úgy... - röpködött az isten neve vastagon és durván, és zuborogva, rotyogva a paraszt szájából, mint a trágyalé. - Százhatvankét forintért vállalta, má kétszáztízet kiattam, még hun vagyunk!... Még se ódala, se ajtaja, se semmi az isten...

Mikor az édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított, ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik.

- No, Gazsi - mondotta tréfásan, mert minden gyerekének szokása volt valami tréfás nevet adni -, mit hoztál, krumplilevest?

- Csirkebecsináltat - mondta ő.

- Pszhő - tett valahogy úgy furcsán az édesapja -, csirkebecsináltat!... Várj csak egy kicsit, megyek mindjárt veled - s hátra akart menni az udvaron, de a parasztok, akiket egy percre megállított a veszekedésben a gyerek megjelenése, most újra elkezdték:

- Egy krajcárt se! Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga gazember!

De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:

- Fogja be a száját kend, mert úgy belevágom ezt a fejszét, valahol egy... Itt hagyom, csinálja meg magának!... Dűjjön össze az egész, szakaggyon rá az...

- Százhatvankét forintért vállalta!

- Az isten a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a százhatvankét forint?... Többet megivott abból kend, mint én, mer én fizettem kendnek áldomást, de kend még egy deci pálinkát se nekem! Itt a százhatvankét forintja a házába, ott a gerenda, ott a szarufa, ott a zsindely, itt a munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét forintját, tetvesek!

- Vállalta, csinálja meg, ha vállalta, csinálja meg! Minek vállalta, ha nem tuggya annyiból kicsinálni?! - rikácsolták az asszonyok.

- Mit vállaltam én? Hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz centivel magasabb fal kellett, tíz centivel nagyobb ablak kellett, dupla ajtó kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen azt a görbe nyakát fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a háza tetejére, valahun egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már, menjen, haljon meg! Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély-, annak már a koporsóba a helye!

Sok hallgató volt, nevették, az édesapja kézen fogta.

- Gyer innen! - kiáltott rá, s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek, akkorra már az édesapja lecsillapodott, hogy nem hallották a tovább folytatódó csatározást.

De ő reszketett, a lába remegett, a szíve vert, s úgy gondolta, hogy a parasztoknak van igaza, s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy dolgozott nekik, mint a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap alatt, mint ő egy óra alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a mozdulata, valami emésztő tűz lobog benne: mit értik azt ezek a nehéz, tohonya, lassú mozgású népek, hogy áll, hogy áll az a napszámos, pipa lóg a szájában, a csizmát alig mozdítja idébb-odébb: ember ez is?... Az ő édesapja tízszer átfut a falun azalatt, míg az egy kosár földdel végigtehénkedik fel a padlásra... S mekkora fákat repít fel a tetőre, még reggel semmi sincs sehol, estére olyan pár szarufák sora áll, be is van lécezve, s milyen tehetetlen marhákkal kell dolgoznia... És azok a gazok, azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a tompa eszükkel, hogy: a forint: a krajcár... Hogy mindent megkapjanak, amit csak szemük, szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami ki volt alkudva, kupori, zsugori módon... Saját magának dolgozott szegény, úgy dolgozott, mint saját magának a legkülönb ember: ez igen, ezt elfogadták, ennek nevettek, hogy kaptak egy bolondot, aki nekik így töri magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem lop el belőle semmit, nem keres, és mikor a kimondott összegen túlment, mert nem telt ki belőle: elkívánták volna, hogy a vállaló mester elmenjen haza a falujába, adja el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse tovább az ő házuk költségét... Emésztő düh s olthatatlan gyűlölet égett a gyermek lelkében most. De akkor becstelennek tartotta az apját, s úgy gondolta, igenis, meg kellene tenni, és inkább tönkremenni, minthogy ilyen csúfságot érjen...

Néhány kanállal evett az apja jóízűen az ételből.

- Na, egyél! - mondta aztán, s odatolta neki, és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert azt szerette volna, ha elteszi magának estére vagy holnapra. De rászólt: - Egyél te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! - Erre ő gyorsan enni kezdett, mert tudta, hogy megteszi.

És tessék, valahogy ugyanolyan bajban van most ő is, mint akkor az édesapja: íme egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy őt szidják, büntessék, kicsapják. Végigsimította a homlokát, s azt mondta: - Jaj istenem, istenem - s ebben a sóhajban benne volt a legnagyobb fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége...

Mi az, mi az, ami megakadályozza az embereket abban, hogy egymást megértsék?

Hát lehetetlen, hogy az igaz ember a sötét és buta emberek közt élni tudjon?... Az édesapja egy perzselő tűzáradat, amely munkában ég, s olthatatlan sebességgel teremt mindenki számára valamit, amire másoknak szüksége van: s minden munkájának a vége veszekedés, elégedetlenség, felzúdulás... Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől, s teljesen magába bújva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él, s kisgyerekül már akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó gondolatot mások számára: és íme, már a legelső lépésén ekkora felzúdulást ébreszt...

Nem, ez elintézhetetlen... Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá tenni nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét, ez az eset rajta marad, amíg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni tudnak...

Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és a két oldala a végén le volt faragva, két egymással szemközti lapja, hullámosan, szépen: s ez volt az ő jele, kézjegye a ceruzán, hogy ez az övé, nem is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne, ellopnák, ő nem kérné vissza, s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a kalapját, azt is megismerte a kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a gyanú, csak azért, hogy most, míg az ő tulajdona, olyan legyen, amilyen senkinek sincs: senkinek a világon, csak neki van így megfaragott plajbásza, és más senkinek... Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni, hogy: Simonyi óbester... mint egy hős kiállott... ottan látta körös-körül... az egész világot!...

Ah, nem így volt: szebb volt. Hogy lehetett elveszteni?... A fogát összeszorította, s azt gondolta, az szinte dicsőség, hogy elveszett a reskontó, patvar vigye a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót... de elveszíteni a saját költeményét!...

Didergett valami titkos kéjtől, hogy mégis volt egy verse, ami elveszett... ha el nem veszett volna, akkor talán híres lett volna, tán egyszer az iskolában tanították volna a tanárok, s beszekundázott volna, aki nem tudja elmondani... megmagyarázták volna, hogy azt, hogy "százezer szárny" nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak... hanem izé...

Bentről hangokat hallott, erre elszorult a szíve, de nem tudta, miért, egészen meg volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj: itt van Géza bátyám!... Megvan a megváltás... itt a megváltó... hisz már nem az ő gondja, hogy mi történik tovább, levette a válláról a felelősséget valaki... és úgy hasonlított most a Géza bátyám arca a jó Jézus Krisztuséhoz, épp olyan szelíd jó szakálla van, barna szakálla, erős szeme, ami átlát a szíveken és mindenható... Magára veszi most, kideríti most a bűnt, hogy nem bűn, hanem erény... Így jó, ha van, aki az emberről leveszi a felelősséget, így jó... hogy felegyenesedik az emberi lélek az ő dicsőségében, s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és dicsőségesen fehér...

Kijöttek a tanárok zsibongva, s ő már úgy állott fel, szinte átszellemülten dideregve.

- No, szegény kis nebuló - mondta az igazgató erős katonahangján - mindig mondtam, mit kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak... Nézzetek rá! sugárzik róla a becsületesség...

Misinek arcát elöntötte a könny.

- Jó tanuló, jó munkás, pénzkereső gyerek: büszke lehet a szegény édesapja rá... No, sebaj, fiam, csak ezután megbecsüld magad...

Sápadtan, pirosan, ijedten s álmélkodva állt fel Misi, de a tanárok tovább is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna ínyükre a szerencsés befejezés: a kövér, pohos krumplifejű tanár olyan vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a szemét az utálattól, még mikor tovább ment, még mindig utána nézett, hogy tovább utálhassa. Mért nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, szegényke nem is tudta, milyen tehetségtelen történész volt e professzor, csak később tudta meg, hogy Bethlen Gáborról milyen iszonyúan ostoba írásokat írt ez a hájfejű, aki rothadt elteltséggel nézett mindent a világban, ami ész, szív és erő. Az elnök egészen megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember volt, olyan, amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölődő, ha dicsér, fecseg:

- No, fiacskám, ezek után csak egy tanácsot adok, azt, ami benne van a kollégium címerében: "Ora et labora!"... tudod, mit jelent ez? Imádkozzál és dolgozzál! Ezt tartsd szem előtt: imádkozni s dolgozni, akkor a jóisten segítségét nem fogod nélkülözni... Hát akarsz-e már debreceni diák lenni? - s körülnézett nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy, s egyúttal két kézzel igazította meg cvikkerjét.

De ekkor Misiből kigyúlt valami dac, megmerevedett, és rekedt lett, és azt felelte:

- Nem.

Nagy konsternáció tört ki az egész társaságon, elképedve néztek a gyerekre, s leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég nagyra nyitni apró szemeit.

- Neem?... - s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta - És miért nem?!... - rikácsolta el magát.

Misi hallgatott. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy csak: nem!... - mikor a szeme a bátyjáéval találkozott, aki komolyan, csodálkozva, de megértően figyelmeztetve s kérve pillantott rá... és az ő szeme ott maradt a drága barna szemekben, a mély és mennybéli drága szempárban, aki mintha messze mesemessziből, a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmúlt élteken át pillantott volna rá, s elbágyadt és ellankadt, s elvesztette erejét, s érezte, hogy megrokkan benne az akarat, a gonoszság, elomlik az erő, a kegyetlenség, s jóságra és türelemre válik, s mély szakadék szélén ingott és lebegett, s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta, magában vacogta: számtalanszor, hogy: nem... nem... nem... csak: nem!... csak: nem!... csak: nem!...

- Nem kell kínozni a gyereket! - mondta az igazgató. - És ha nem akar, nem akar... Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy a tatár vigye el!

Erre ő még jobban összecsuklott s érezte, hogy a bátyja kézen fogja, jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi, s aztán elvezeti a sok beszédek és már tűrhetetlen okos emberek közül...

Vakon, mintegy szellemkézen ment... lépcsőkön fel, folyosókon tova.

- Melyik az ágyad? - kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak. Ő az ágyához ment, s szeretettel simogatta fekvőhelyét.

- Ez az én ágyam - mondta, s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. - Ez az én ládám - mondta, s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára -, ez az én fiókom - és megkerítette virágfakasztó varázzsal debreceni diákságának kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét...

Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit, csak tétovázott a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a sírhanton, s hirtelen kiemelte a pergamenbe kötött könyvet, az üreset... és remegett tőle, mert tudta, hogy a verset ebbe fogja... ah, nem fogja beleírni, nem, nem, mert akkor elolvasnák, és megtudnák, és beszéd lenne róla, és a titkot elveszteni... azt nem... és mégis ezt a könyvet vitte csak, a többi az mind vesszen el... mert csak ez az egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a tiszta, a jövő életnek szimbóluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha az élet eleget, nagyot, belevaló méltót hozni nem hozhat...

De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta, s ment bátyjával tovább, és a hátsó lépcsőn mentek le a kollégiumból, a Nagytemplom felőli régi, szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki a világba.

A zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki, s a szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő, és soha többet nem lesz debreceni diák... a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy azon többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el, így szállt, lejjebb, lejjebb a mélybe, a mélybe, s már nem debreceni diák...

Az első emeleten a prepák hegedültek, a szívébe sikított az édes jó cincogás, ami az őszt olyan kimondhatatlanul különössé tette, a bicegő skálák, s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk... és ő többet már nem debreceni diák...

Most hirtelen szemébe tűnt a nagy szemétláda, a szürke óriás tölgyszekrény, amely mögött örökre ott lakik a Böszörményi bicskája... s megrándult a karja, s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban, s a homlokát a földre tenni a bűnbánattól bűneiért, és... kikotorni... s elvinni a bicskát... emlékül, hogy ő volt debreceni diák.

Lejjebb a féllépcsőn megismerte a helyet, ahol a dinnyét megette az ősszel, hogy ne kelljen másnak adni belőle, senkinek, s a földszinten a nagydiákok könyvtárát, ahonnan könyveket cipelt Nagy úrnak, A debreceni lunátikust, ó, istenem, Nagy úr... a kis púpos, jó ember, s a magyarok dicsőséges ősi eredete, mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte meghal, mire kiérnek a kapun, s még ráadásul e pillanatban felcsendül a csengő, és ő összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a kollégiumból...

Csak tizenkét órát csengettek, s ő kint volt egy ugrással, lent a téglajárdán, ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje, s teleszívta magát: még az imént elnyomott kis szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog ember az emberek között...

Röpülve ment keresztül a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos erején...

És mikor a Pongrác-bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett, úgy érezte, a Nagytemplom magasba emeli piros sapkáját, s azzal, mint süveggel gyerek a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a helyen, ahol minden s annyi történt vele, az öregúr kapuja előtt, s a divatkereskedés, ahol Bellát látta, s ahol a fiúval veszekedett, s a sivatag tér szörnyűsége, a rádőlő templom árnyéka, harangkongás... elszédült, s ájultan hullott a járdára.

Még mikor a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét, emlékébe villant, hogy milyen forró volt ez az aszfalt, mikor az a mezítlábas belépett, akinek a lábnyoma most is ott van a Nagyvárad utca felé, a vasút felé, Bella elutazott, ó, jaj, szegény Bella... Vajon az ő lebukásának nyoma itt marad a hideg aszfalton... és Debrecen utcáin?... - s mosolygott.

Csak az ágyban tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka tüzességét érezte és a lehelete forróságát, és a hosszú, hosszú vergődés nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint a gőz a kazánban, gépész nagybátyja tüzesgépjében, egyszer hallotta titokban, hogy az édesapja birtoka azért úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant az alföldön, de nem csak úgy magától, hanem mert felrobbantották... s emiatt licitáltak el mindent, a Tisza-parti kis faluban, a nagy diófákat és a szilvásokat, ahol hetekig főzték ősszel a lekvárt, s ők koldusok lettek s földönfutók, akik féltek a csendőr kakastollától és a váltó nevétől és a pálinka szagától... és ő most úgy félt, hogy neki most fel kell robbannia, mint annak a kazánnak, és el kell pusztulni, az édesapja élete is itt van az ő betegségében, és hogy az ő életét is felrobbantotta az alföldi robbanás, és az apja őseinek nagy szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ... Jaj...

Mikor jobban lett, piros narancsot hozott neki a bátyja, vérbélű narancsot kettőt, s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni, ki volt téve a Leidenfrost kirakatába "vérbélű narancs", de sajnált érte darabjáért három krajcárt!... s virágot is hozott neki, s eszébe jutott, hogy ő már volt egyszer ilyen beteg: a meneküléskor, mikor a szülei szekéren futottak, a Tisza-partról messze, más megyébe, homokra a fekete földekről... s ő meg az öccse, ketten betegen feküdtek a nagybátyjánál, a gépésznél vereshimlőbe, s azt írta a bácsi az édesapjának: "Sógor a gyerekeid betegek, gyere értük, mert én nem vállalom!" - ilyen kegyetlenül, és az édesapja eljött, akkor is nagy tél volt, és betoppant, s csinált neki csergő játékot dióhéjból, doboló játékot, s nem vitte el őket, mert biztosan egy krajcárja sem volt... és vajon most van-e?

Sokat sírt, befelé fordulva a falnak...

Egyszer eljöttek hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt, s nem volt otthon a bátyja.

Nagyon örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük, s büszke volt, ilyen szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő, s az éjjeli szekrényen orvosságos üvegek vannak s poharak, ezüstkanál, és beteg!

- Szervusz, Misi.

- Szervusz, Orczy.

- Szervusz.

- Szervusz, Gimesi.

- Hát hogy vagy?

- Hát csak jól.

- Hát én olvastam a Török úr levelét, amit írt a rendőrségnek, te olvastad?

- Én nem olvastam.

- Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót.

- De mikor?

- Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.

Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.

- És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, amikor a pakktáskát letetted.

- Igen, azt gondoltam.

- És százhúsz forintot kapott a trafikban, és abból tíz forintot neked adott, negyven forintot elköltött ruhára Bellának, ez ötven, tíz forint egyébre, az hatvan, húsz forintba került az út, az nyolcvan, tíz forintot adott Bellának, mikor a hercegékhez ment, az kilencven, a kocsit is ő fizette ki, az két forint és csokrot is vett háromért, az kilencvenöt és a többit ellumpolta, és az utolsó tizenöt krajcáron vett három levélbélyeget, s megírta bűneit egyben az apjának, egyben a te bátyádnak, s egyben a rendőrségnek, s akkor bele akart ugrani a Dunába, de nem ugrott bele, mert hideg volt a víz biztosan.

Orczy és Gimesi nagyot nevettek, de Misi folyton csak azt mondogatta elhűlve:

- Százhúsz forint, százhúsz forint... ez az egész?

Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész... Akkor mivel volt tele a pakktáska?...

- De nem baj, mert kifizették - mondta Orczy - az egészet! Már Pósalaky úr meg is kapta a hatvan forintot és a te bácsid az ötven forintot, mert tízet már kaptál, azt beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta el, mert Törökék szegények és ő sok jóval tartozik nekik - azt mondta. Mert Török tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse.

Misi, savanyú volt a szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat beszélnek, az egész iskola tudja, hogy ő nem akar többet debreceni diák lenni, és ez nagyon tetszik mindenkinek.

Akkor megérkezett a Géza bátyja, s megkérte a fiúkat, hogy most hagyják magában Misit, mert megint láza lesz.

Másnap eljött Viola Sanyival. Viola nagyon sírt, s bocsánatot kért Misitől, s meg is csókolta, azt mondta, hogy "Bella csókoltatja az ő kis poétáját" (ettől Misi lángvörös lett), és hogy Bella nagy szerencsét csinált, a hercegéknél van, és már küldött is ezer forintot, a vonatról rögtön kocsiban a hercegékhez ment, s a tanti nagyon szépen fogadta, és nagyon szereti, s rá fogja hagyni az egervári uradalmat, mert nagyon hasonlít a meghalt lányához, és az kilencezer hold, s most már meg van alapítva a szerencséjük, és most már Sanyi Pestre megy tanulni, ha itt megbukik, és egyetemi tanárt vesznek mellé nevelőnek!

Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot, s újra nagy láza lett.

Egy hét múlva már jobban volt, fel is kelt, de maga is nevetett egy kicsit rajta, elfelejtett járni, csak úgy szédelgett, mint az őszi légy.

- Mikor megyünk a kollégiumba... - kérdezte egy este a bátyja váratlanul - órára? - tette hozzá szelíden.

Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta:

- Soha.

Soká hallgattak. A tűz világított, s kint a kis gőzös tutult.

- Akkor mi lesz belőled? - kérdezte a bátyja egészen halkan.

Misi sokáig hallgatott, nem merte kimondani, ami a szívén volt, csak lesütötte a fejét.

- Hát mi akarsz lenni, édes fiam? - kérdezte a bátyja újra.

Misi hirtelen azt mondta:

- Az emberiség tanítója.

Újra hallgattak soká.

- Tanító: tanulás nélkül még senki sem lett!... - szólt a bátyja.

Misi elszégyellte magát, hiszen ő akar tanulni, nem is tanulni: tudni!... Tudni akar ő: mindent, amit ember tud, s megrémült, hogy most elárulja magát, a titkot, amit senki se tud, még ő maga sem akar önmaga előtt sem tisztázni... amit senkinek se tudna megmondani, talán csak az édesanyjának, hogy: "költő"...

- Hogy gondolod, Misikém - szólt édes tréfájával a bölcs bátyja - csak úgy elindulsz és mégy az úton, és aki szembejön az élet országútján, azt mindjárt tanítani kezded?

Misi lehunyta a szemét titkos mosollyal:

- Igen.

A bátyja fél szemmel, mosolyogva nézett rá.

Sokára a jószagú szivarját kivette a szájából, s azt mondta erélyesebb s rendesebb hangon:

- Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol én tanítok, és ott majd tanulsz, odáig amíg mind megismered a declinátiókat és conjugátiókat és mindent, amit mások tudnak, hogy te is tovább taníthass másokat.

Soká csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt, és örült, hogy így lesz. Akkor azt mondta a bátyja nyájas szelídséggel - mint egy lelki biztató hang, mely a szívet feloldja a zárakból, s kiteríti az isten színe elé:

- Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget?

Misi lopva nézte, nézte a bátyját, újra könny öntötte el a szemét, s összekuporodott, mint egy kis giliszta, s egészen halkan és egészen csendesen azt rebegte:

- Csak arra, hogy légy jó... légy jó... légy jó mindhalálig...

S fejét leejtette, s márványszínű lett a szoba, s egyszerre kimondhatatlan vágy fogta el: menni, elmenni innen abba az iskolába, ahol már ő tanít... ő... a drága, az édes jó bátyja... az égbe... az égbe... mert az maga az ég...












 
 
0 komment , kategória:  MÓRICZ ZSIGMOND LÉGY JÓ MIND  
szeretettel
  2011-11-19 11:30:20, szombat
 
 


HUSZONNYOLCADIK BESZÉLGETÉS



arról, hogy csakugyan a legnehezebb jó feleségre szert tenni. Próba szerencse, de ritkán sikerül Mondták a barátaim, hogy menjünk el az istvándi bálra.
Nem vótam ellene. Menjünk.
Már kezdődött formán a nyár, szép idők vótak, egy vasárnap délután elballagtunk.
Jó hosszú falu Istvándi is a Tur-parton, nagy kocsmája van. Megismerkedtünk a jányokkal, sokat táncoltunk. Vót ott akkor egy első jány, szép nagy darab termetű jány vót, úgy híjták, Kánya Erzsébet, Kánya István gazdaember jánya vót. Az anyja is nagyon derék nagydarab asszony vót. Nagyon is nagy, meg rettenetesen kövér asszony vót, de a jánya még akkor szép vót kegyetlen, és olyan vót, hogy csak úgy bomlottak érte a legények. Nem tudom, miért, én ennek a jánynak nagyon megtetszettem, úgyhogy azt mondta, haggyuk ott a bálat, mennyünk el hozzájuk. Mer ott a vót a szokás, hogy éjfélkor egy óráig szünetelt a muzsika, nem vót tánc, ojankor el szoktak menni a legények a jányos házakhoz, valamit enni. Így én is elmentem, de mikor láttam, hogy olyan sok falubeli legény van náluk, kimentem az udvarra. El akartam tűnni, mer minek keveredjek bele valamibe. Hát kijött utánam az Erzsébet, hogy tán meg akarok szökni. - Nem akarok megszökni, de látom, van itt elég legény, nem akarok magáér mingyán ölni. - Nevetett. - Meg, mondom, van elég száj, minek. - Ó - azt mondja -, e nem számít, e neki mind rokona, mert ott a fél falu Kánya vót, azok meg mind atyafiság vót. Jöjjek csak be, ezek mingyárt elmennek, akkor magunkba maradunk. Nem tudom, hogy csinálta, hogy nem, úgy is vót. Egy kisfertály múlva a legények mind elmentek, mink meg ott maradtunk. Kérdezett, hogy beszéljek, én meg mondtam, hogy Pesten jártam má sokszor, mán meg kéne házasodni, de nem tudok magamhoz valót. E meg nagyon komoj jány vót, csak keveset nevetett, azt mondta, hogyő segítségemre lesz. De nagyon derék jány vót, én meg mán úgy hozzászoktam, hogy ha jányos házhoz megyek, mingyán csak úgy nézek körül, mint magaméba. Ez igen jó gazda vót, ez a Kánya István, vót vagy huszonöt hold földje, sok marhája vót, sok állata, lova, minden. Nagyon jólesett, hogy ilyen jó gazdák jól fogadtak, és nem bánták, hogy a lányuk annyira szíves hozzám. Én Szőke Zsuzsikának sose mondtam egy szóval se, hogy házasodni akarok, ennek meg a vót az első szavam, mert nem akartam, hogy csak úgy hiába nézzenek, hadd tudják meg, mi szándékkal vagyok. Elmondtam a lovaimmal való dógot, az öreg osztán nevetett is rajtam, hogy aki nem próbálta, a lovakkal lehet legjobban becsapódni. Nagyon jókat mesélt, hogy ekkor így, máskor meg úgy járt lovakkalő is, míg megtanulta. Drága a tandíj, azt mondta.
Azt is elmondtam, hogy mi van a Goldmann-féle telekkel meg házzal, nagyon helyeselte, hogy építeni akarok, de azt mondta mingyárt, haő a jányát férjhez adja, akkor a vejének oda kell jönni hozzá, másképp nem adja oda. Van főd elég,ő hajlandó rá, hogy a gyerekeknek átadja a birtokot, mert a felesége nagyon kövér, nem bír mán rendesen dógozni, könnyíteni kell rajta. Úgy vettem ki a szavából, hogy nem vóna ellenére, hogy akár én is belépjek a házába másik gazdának. Nekem meg nem lett vóna rossz, ha ilyen jól tudnék könnyíteni jövendő sorsomon. Csak tudtam, hogy én szegény vagyok ezekhez. De úgy beszélt, hogyő semmire se néz, csak a tisztességre. Hogy a veje majd szorgalmas legyen, és megbecsülje a vant. Mertő is szegényen kezdte. Kevés födje vót, két vagy három hold, és tudott hozzá szerezni még huszonkettőt vagy huszonhármat. Hát az ojan ember imponál neki, aki szerezni akar. Mer itt lehet keresni. Nagy uradalom van ott Istvándiba. Kende Zsiga uradalma, az is ojan szerző ember, ezer holddal kezdte, de mán van neki négyezer. Hát az ojan ember, hogy megbecsüli, ha egy gazda szorgal- mas és jóravaló, engedi keresni. Van fuvar, meg van munka doszt. Így elbeszélgettünk az öreg gazdával, még azt is megtudtam, hogyő is agyondógozta magát életibe, megemelte magát, úgyhogy má nagyon kímélni kell a derekát. Egy órakor visszamentünk a bálba. Én osztán táncoltam a jánnyal reggelig. Úgy tudott a táncolni, mintha szénát forgatna egész nap, egész éjjel. Nagyon munkás vót a táncba is. Má virradt, mikor haza indultam, akkor is úgy búcsúzott el tőlem Kánya Erzsébet, hogy minél hamarább lásson viszont. Nagyon fel vótam abajgatva. De hogy menjek én még egyszer Istvándiba, gondoltam magamba. Nincsen itt nekem semmi keresnivalóm, a meg éppen nem lehet, hogy én egy ijen nagygazda jánya után fussak, mert ha kimutatja az ember, hogy nagyon szalad egy szekér után, akkor hamar letessékelik róla. Mondtam otthon az édesanyámnak, az is azt mondta:
- Ó, fiam, a nagygazdákkal vigyázz, mert a nagygazda csak jó cselédet keres.
- Nem él örökké, édesanyám.
- Nem él, fiam, de nem mondja meg, hogy mikor akar meghalni. Elélhet a még harminc esztendeig, addig meg te csak kocsis leszel nála, meg béres. Kint hálat az istállóba, te meg takaríthatod neki az ólat. Hát mikor reggel megyek kifelé a mezőre, kivel találkozok, Kőmíves Erzsivel. Együtt mentünk kifelé a Nagypáltagba. Nekik vót vagy ötköblös földjük, és neki magának is vót mán egy köblöse külön, mert Csereklye Mihály ellen való perében a bíróság megítélt neki gyerektartásért egy köblöst. Akkor má meg is kapta, maga fődjére ment kapálni. Kukoricát tőtöttünk már akkor. Kérdi Erzsi, hogy vagyok. Én meg elmondtam neki, hogy meg akarok házasodni, mer édesanyám már öreg, én is rávénülök. Gondolni kell a jövőre, mert így nem lehetünk. Örömöt akarok édesanyámnak szerezni, hogy ismerje még meg a menyét, meg tán az unokáit is.
Osztán elmondtam neki a tiszabecsi jánnyal való esetemet, szórul szóra, ahogy történt.
Erzsi meg ojan vót, mint kisjány korába, ojan komoly szemű, csendes jány.
Most már ojan jó asszonyos formája vót neki, és nagyon okos vót, azt meg kell adni.
Azt mondja: - Nem kell magának, György, ojan kisjányokkal kezdeni. Mán magának ojan jány kell, aki beletanult. Tudjon sütni, főzni, tudjon házi munkát, szövést, fonást. Takarékos legyen, meg- becsülje a krajcárt. Mert nehéz ám az élet, nehezen lehet a mai világban élni. Majd én kommendálok eccer magának. De elmondtam neki, hogy tegnap este mit tapasztaltam Istvándiba. Ezt is úgy elmondtam neki, amit csak gondoltam, mindent. Még az édesanyámnak se mondtam el így betűről betűre minden gondolatomat, mert evvel a Kőmíves Erzsivel én mindig úgy vótam, mintha a testvérem vóna, és a meg úgy hallgatta a szavamat. De mán a kettős tölgyfánál el kellett válni, mert ü onnan jobbra tért, én meg balra. Így egész nap kapáltam szorgalmasan, de mindig csak azon törtem a fejem, hogy hogy lehetne akkor indulni hazafelé, mikor Erzsi. Hogy az úton megint találkozhatnánk. Gondolkoztam: ez nagyon szorgalmas jány, ez sokáig fog kint dógozni a fűdön... De aztán meg arra gondoltam, hogy ennek kicsije van, haza kell menni a gyerekhez. Mán ugyan nem szoptat, de azért a gyereket tán nem hagyhatja ott magába az anyjára. Hát nem is találkoztam vele, mikor hazamentem fele. De mikor hazaérek, nemsokára jön egy kisfiú, a szomszédjuknak a kisfia, hogy menjek Kőmívesékhez. Megyek. Ugyan, mit akarnak. Tán Erzsi hívat. Nemű hívatott, hanem az apja. Azt mondja az öreg Kőmíves, hogy tudja, hogy én tudok falat rakni, nem mennék-e el vele Istvándiba. Vállaltű ott egy nagy ólat, tizenhat öl hosszú, azt kellene megcsinálni.
- Mit fizet?
- Egy pengőt.
- Nem sok - mondom -, de a maga kedvéért, mester úr, elmegyek.
De nem a pengőér mentem el Istvándiba, hanem azér, mert akkor találkozhatom Kánya Erzsébettel. Így el is mentem a következő hétfőn, és nagyon is jól jártam vele, mert igazán minden este ott tőtöttem az időt Kánya István gazdánál. Ott meg ojan szívesen láttak, mintha már a fiuk is volnék. Szép idő vót. Annál szebb nem is vót az életembe. Segítettem nekik fájront után az istállóba, és a gazda nagyon meg vót elégedve a munkámmal, hogy mindent rendesen megtettem, amit kellett. A jány is nagyon jó vót hozzám, ojan vót mán, mintha a feleségem lett vóna, egyen kívül. De a csókokat meg az öleléseket nagyon tűrte, hanem tovább nem engedett. Erős is vót, mint egy ló, nem is mertem igen próbára tenni. Hat hétig dógoztunk, ácsmunkát, mindent elvégeztünk. Mán arról beszélgettünk, hogy szombaton leszerelünk, vége a munkának. De a házasságról még nem beszéltek. Nem tudom mért, az mindig úgy vót, hogy sose került szóba. Ha én pedzegettem, a jány mosojgott, hogy ráérünk. Hanem én valamit vettem észre a faluba. A legények nem állottak velem szóba, hanem mindig vasvillaszemeket vetegettek rám. Mit akarnak ezek?
Hát péntek este, mikor a napszámosok má aludtak, hazajövök Kánya Istvánéktul, lefekszek. Mikor megyek be a pajtába, ahol háltunk, hallom, hogy a szénába beszélget két legény. Egyik a gazdának a suttyó fia volt, a másik meg ojan szegény legény, aki segített a munkánál. Csak hallom én,ők meg nem vették észre, hogy ott vagyok.
Azt mondja a gazdalegény:
- A hídnál akarják leütni.
Jó isten, kit akarnak ezek leütni?
- Drága lesz neki még a Kánya Erzsébet főztje.
Azt mondja a gazda fia.
De akkor valahogy megneszelték, hogy valaki van ott, elhallgatnak. Én meg úgy tettem, mintha semmit se hallottam vóna. Egész éccaka nem tudtam aludni. Mán tudtam, hogy rólam beszéltek, de nem akartam megkérdezni.
Hanem másnap má délbe elmentem Kánya Erzsébethez, és egyenesen azt kérdeztem tőle:
- Mondja meg, Erzsébet, szeret maga engem?
- Minek kérdi?
- Szeretném tudni.
- Minek?
- Minek, minek. Tudja maga azt jól. Én nem vagyok magához való, mert én szegény legény vagyok. Nekem fődem nincs, maguknak meg sok van. Hát ojan maga, mint a mézes köpű, nagyon zsongják a darazsak. De ha maga szeren éngem, akkor én kiállok ám, úgy tudja meg. Mert nem szakadt énnálam a csizmaszárba a bátorság, kedves Erzsébet. De ha nem szeret úgy, ahogy én gondolom, azt is mondja meg, mert csak úgy oktalanba nem akarom a bajt. A meg azt mondta, hogy nem vettem-e észre, hogy szívesen látnak,ő is meg a szülei is? - Nem úgy van az, kedves - mondtam neki -, mán éppen elég ideje. Én ma este hazamegyek, vagy jövök többet Istvándiba, vagy se. Ha akarja, jövök, ha nem akarja, nem jövök.
Deő csak nevette, és sehogy se akart nekem egyenes választ adni.
- Hát én akkor megkérdezem a maga édesapjátul.
Azt mondja, hogy nem az annak a módja.
Hát mi a módja?
Nem a legény szokta ünáluk azt megkérdezni.
Tán azt gondolja, hogy küldjek kérő násznagyot?... Csakhogy a nem úgy van a szegényeknél, tudja. Mer minálunk nincsen négy ló, akit befogjanak, hogy elküldjük cifra bekecsben a kérő násznagyot. Mink szegényfélék, magunk kell hogy megtudakoljuk, kinek mi az igazérzése. Mongya meg maga, Erzsébet, mi van a szívébe. Aző szíve tiszta.
Akkor meg is mondhatja.
Deő jány, ne firtassam annyit.
Én meg fiú vagyok, azért firtatom. De erre újra csak tréfásan válaszolt. Ezt az udvaron beszélgettük a nagy eperfa alatt. Akkor kijön az anyja, hogy menjünk be enni. Mondani akartam, hogy én mán ettem, de nem mondtam, hanem bementem velek, mért ne lakjak jól. Nagyon jó ebéd vót. Kaszáslé vót, benne nagy húsdarabok. Míg ettünk, nem szólottunk semmit. Hárman ettünk, az apa, ü meg én, az anyja nem ült az asztalhoz, hanem hordta be az ételt, és állva ett a konyhába. Csak evés után ült le velünk. Én meg csak arra gondoltam, hogy mi ijen ételeket odahaza édesanyámmal nem délbe eszünk, hanem csak vasárnap. Hogy lenne, ha ez a jány eljönne velem, osztán meg kellene tanulni neki is, hogy elég, ha ebédre az ember egy kis hagymaszárat harap a kenyérbe. Vacsorára osztán lehet főzni egy kis tésztalevest. Azt is vékony zsírral... Vagy én jöjjek ide nekik hízónak? Osztán úgy híjjanak be enni, mint a szógalegényt? Mikor megettük az ételt, azt mondom:
- No, István uram, én ma este hazamegyek, mert vége a munkának.
- Hát, öcsém - azt mondja -, mikor jön megint errefelé?
Ühm, gondolom magamba. Én csak ennyi vagyok? Mingyár meg is hidegedett a szívem.
- Nem tudom - mondom -, ha vásárra megyünk errefelé esetleg. - Nem szólott rá semmit. - Mán jó vagyunk. Kitőtt az esztendő. Elköszöntem, mentem a munkára. De a meg nagyon sokáig tartott, mert mindig úgy van, hogy a végzés megy a legnehezebben. Mán egész setét este vót, mikor elmentem hozzájuk búcsúzni. Hát a jány sír. Még a nyakamba is borul, mikor nem látják, és nagyon sír. - Minek sír, kedves Erzsébet? - Ha maga elmegy. - Annak sír, Erzsébet?
- Annak.
- Mér?
- Mán úgy megszoktam, megszerettem, hogy mindennap látom.
- Azér?
- Azér.
- Osztán a déli kérdezésemre még most se akar felelni?
Ü arra nem felelhet.
- Mér nem felelhet?
Azt ü meg nem mondhatja.
- Hát kedves Erzsébet, ha maga meg nem mondhatja, akkor én se mondhatok mást, csak aztat, hogy áldja meg az Isten. Erre megint a nyakamba borul, és nagy zokogással azt mondja, hogy ne legyek olyan kemény- szívű. Sajnáljam ütet.
Nem akart ereszteni szegény, mert elhiszem, hogy szeretett. Mér is ne szeretett vóna, mikor jó vótam hozzá, ojan vótam, mint egy falat kenyér. De hiába, a gazdagság az nagy vétek. Gazdag jány a szegény legényt nem tudja úgy felvenni, mint a szegény legény a gazdag jányt. Mer hiába mondta nekem az első nap István gazda, hogyő is szegény vót, azóta biztosan másat gondolt, tán azt, hogy neki még akkor is vót öt hold födje, vagy mennyi, szegény korába, de most meg huszonöt van... Eccóval itt nem vót más, mint elbúcsúzni a gazdagságtul. Nem teremtett egymásnak bennünket az Isten. Mikor nagy sokára elköszöntem, Erzsébet kikísért engemet egész a kapuig, még ott is vissza- tartóztatott vagy egy félóráig, de mikor mán én teljességgel nem akartam maradni, akkor azt súgta a fülembe: - György lelkem, angyalom, csak egyre kérem magát, ne menjen át a Tur hídján, inkább menjen a nagyúton kerülővel.
- Mér ne menjek én a Tur hídjára? - mondtam.
- Nem szeretném, azt mondja, hogy beleessen, mer a csak egy rossz híd.
- Jól van - mondtam -, ha maga nem akarja Erzsébet, akkor nem megyek.
Erre forrón megcsókolt, és azt mondta, hogy jövő vasárnap okvetlen jöjjek el valami ürüggyel,
mert akkorraő mán többet tud mondani. - Jó van - mondtam -, ha az Isten is úgy akarja, akkor eljövök. Avval aztán elmentem. Vissza az építéshez, a motyómért. Felvettem egy kis boton a vállamra, elindultam a Tur hídjának. Hanem elébb kivettem a bicskámat. Vót egy nagyon jó penecilusom, olyan kése volt, mint a szurony, ha kinyitottam, a nem csukódott be, csak ha megnyomtam a ravaszt. Gyertek, mondom, istvándi legények. Lehet, hogy ott maradok, de közületek is kiereztem legalább egynek a belit.
A híd kívül volt a falun. Olyan gyenge hódvilágos éccaka vót.
Mikor a hídra érek, azt mondja egy szózat:
- Megájj, az anyád istenit.
Lelököm a hátamrul a humimat. Ki a bicskát.
- Megállok - mondom -, ki vót a.
Nem felel senki.
Van ott valami ficfás bokros, abba suttyogtak.
- No - mondom -, gyertek ki, megmártom a bicskát egynek a véribe, ha itt döglök is meg.
Azt mondja egy hang:
- Égérd meg, hogy többet nem jössz a faluba, akkor békével elmehetsz.
- Gyere ide - mondom -, mondd a szemembe.
Akkor újra szól egy legény szava:
- Hogy merészeltél te Kánya Erzsébethe járni?
- Jó van mán, ha ez a bajotok. Tán itt van köztetek a vőlegénye?... Ha legény, ájjon ide.
- Tán gyilkolni akarsz érte?
- Nem én, hanem úgy gondolom, tik.
- Vigyázz, mink többen vagyunk, te meg csak egyedül.
- Mindenkinek egy élete van, egy halála.
Erre feljön a bozótosból egy legény, odajön elébem.
- Ígéretet tett-é magának Kánya Erzsébet?
- Tett vagy nem tett, az az én dógom, de ha maga még egy lépést tesz, lelövöm, mint a kutyát -
és fogtam rá a késemet, mintha revolver lett vóna.
Azt mondja a legény:
- A falu legénysége nem tűri, hogy idegen falubéli szemét vesse rá.
- Jóember - mondom -, ebbe a faluba csak egy jány van? Minden faluba van jány elég.
Erre hallgatott.
- No jó - azt mondja -, mifelőlünk elmehet, ha nem vőlegény.
- Vőlegény? - mondom. - A még messze van.
Arra a legény megállott, nem szólt, hanem még két másik jött elő a sűrűből.
- Aki hat lépésnél közelebb jön - mondom -, lelövöm - és ráfogtam újra a bicskát a legényekre.
- Tegye el - azt mondja - azt a fegyvert, ha nem vőlegény, akkor semmi rossz szavunk nincs magához. - De az egyik elszaladt. Erre én azt mondom: - Énelőlem ne szaladjatok... Én az istvándi nagy utcát el tudom kerülni, de ha te a ligetire jössz, lehúzlak a szekerbül. Vedd tudomásul. - Né testvér, ne haragudjon - mondja egy legény, avval eldobja a karót a kezéből, és odajön kinyújtott kézzel. Bal kezembe vót a nyitott kés, mer én bal kezes vagyok, a másikat odaadtam, hát éreztem a keze fogásán, hogy nincsen rossz szándékkal.
Összeállottunk hát beszélgetni.
- Mit akar avval a jánnyal, azt az apja még két esztendeig úgyse akarja férhe adni.
Elmondták osztán, hogy náluk az a szokás, hogy a falu legénysége nem engedi, hogy odavaló gazdajányt más faluba vigyenek, ha ott is vóna, aki elvegye. Minek akarok én háborúságot az egész faluval egy jányért. Így megbékéltünk, még el is kísértek a sonkádi hídig, oda mán közel van a mi határunk. Én aztán nagy búsultan csak hazatértem, osztán avval feküdtem le, hogy nem megyek én többet Kánya Erzsébet után. Menjen a szösz ménkű. Mert ha igazán szeretett vóna, akkor eljegyezte vóna magát velem, de így még csak caflassak, osztán vagy lesz belőle valami, vagy se. De jó is, hogy el nem vettem, láttam nemrégen, ojan egy nagy rihes asszony lett belőle, egy nagy lomha, idomtalan, sír a főd, ahun megyen. A feleségem még most se adnám érte. Mit ér a nagy teméntelen födje, apja, anyja még most is él, még mindig hálhatnék az istálló pallásán.

HUSZONKILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy be sok felesleges jány is van a világon Mer ami igaz, igaz: sok felesleges van köztük. Aki engem nem szeret, a mind felesleges. Akkor látja meg az ember, mikor házasodni készül: van jány annyi, mint tengeribe a csű, de ha egyet se lehet letörni. Ojan jány, aki embernek tejjes tökéletességgel megfeleljen, ojan csak egy kell hogy legyék - hát hogy lehet éppen azt az egyet kiválasztani a sok közül? Pedig én igyekeztem válogatni. Tizennyóc esztendős koromig nem is vótam a faluba. Otthon ültem, dógoztam, hazamentem, lefeküdtem. Másnap újra. Hanem most? Egy estét nem tőtöt- tem otthon. Alig vártam, hogy a kapát letegyem a sarokba, elláttam a házidógot, mosdottam, mentem. Minden este máshuvá. Azok a szép nyári esték. Azután meg jöttek a dörzsölő, kukoricafosztó, lekvárfőző éccakák. De én soha álmos nem vótam. Nem én. Ha én egy órát aludtam, a nekem elég vót. Mer éfélutánig eldiskuráltunk, hajnalba meg fel kellett kelni. Én nem vótam álmos soha. Hanem az is igaz, hogy ebbe az időbe má okosabb vótam, mint fiatalabb korba. Az ember otthon dógozik, majd megszakad, hogy hamar végezzen, majd kipiheni magát napszámba. Hát én is így vótam. Nem szakítottam én mán meg magam, akár Svarcnak, akár Vajsznak napszámoltam. Mer annak is megvan a maga módja. Az ember csak arra figyeljen, hogy éppen heverni ne lássák. Abba mán nem szólhat bele senki, hogy milyen szaporán megy a kasza vagy a kapa, vagy az ásó. A kaszát fenni kell, a kapát kalapálni kell, az ásót meg tisztítani kell. ,,Keskeny a főd, sáros... meg a búza, a széna bokros, gazos, nem vágja a kasza..." Micsoda, én mán úgy el tudtam fenegetni a kaszát taktusra, minden soron megállani, fenni, csenni. Eccóval nem kellett mán engem félteni. Mer ugye: akár siet a napszámos ember, akár lassacskán dógozik, csak egy a fizetése. Mikor én még ojan buzgó vótam, hogy a csontom majd kihullott belőlem, akkor is csak úgy levontak tőlem, mikor úgy jött kedvük, mint a leglomhább napszámos kollegámtól. Evvel tanítottak meg. Nincs a munkás embernek semmi előmenetele. De semmi az égvilágon, kérem. Mer még ha azt mondaná a gazda, hogy: no, öcsém, dógoztál, egy nap helyett kettőt végeztél, hát én is így fizetek, itt van a dupla napszám. De nem mondja. Hanem ha az ember nagyon igyekszik, akkor úgy tesz, mintha nem is vette volna észre, hogy valamiképp az a szegény ember valamit ne várjon. Meg szóval fizet ki. Dicsér. Ösztökél. Hogy azt mondja: ej, be ügyes vagy. Te ezt a darab fődet felásod estig... fel bizony, amilyen erős ügyes ember vagy... Így kihajtja a szegény munkást, ha bolond, ha hagyja magát... Akkor osztán a szegény ember egész éccaka fekhet, aludni se tud. Minden csontja fáj, mintha kimozgatták vóna a helyéből... De meg azt se lehet tenni, hogy az ember csak úgy ellentmondjon... Nem szabad azt mondani, hogy: a lehetetlen. Annyit nem lehet megcsinálni... Hanem el kell kezdeni kifogásolással, hogy: csak ne vóna ilyen, meg olyan... régen vót eső, tessék csak nézni, olyan kemény ez a főd, mint az acél, szikrát vet... nem is ásó kellene ennek, hanem csákány... meg hogy köves, tele van kővel... pedig annyi kő sincs, mint a körtébe, mert az öreg körtefa termése már köves, úgy szoktuk mondani... Ügyes ember ott válik el, hány száz kifogást tud vetni... Dógozni kell, hogy veríték is csurogjon az emberrül, mikor látják, de puhán... hogy azér kár se essék a tojásba... Aj, micsoda tudományok vannak ebbe... Van olyan öreg napszámos, amék egy nap alatt nem végez többet, mint egy óra alatt, ha magának dógozik... Így osztán meg is járja némék uraság, mer mikor elunja, meg sürgős neki a dolog, akkor kiadja szakmányba. ,,No mennyiér vállalja el kend ezt a hátralevő munkát." Akkor az ember spekulál, tünekedik, számít. Mond egy jó nagy summát, mert tudja, hogy annak is lealkudják a felét. Hát úgy kell mondani, hogy fele is elég legyen. Vót nekem egy jó esetem, forgattunk szőlő alá. Nem ment. Hatvan centire kellett megfordítani a földet. Egy hét alatt nem mentem semmire. Akkor kiadták szakmányba, átajjába. Hát nekem vót eszem. Jó kiszámítottam, hogy mennyi idő alatt fordítottam meg azt, ami addig készen vót. Akkor kimértem, hogy mennyi van hátra. Akkor kiszámítottam, hogy evvel a tempóval, hogy érnék végére. Akkor mondtam egy nagyobb számot... Igen, deűk is számolgattak, osztán leütöttek belőle, olyanformán mondták, ahogy csakugyan kijött vóna napszámba. Jó van, elvállaltam. Mikor megvót az egyesség, akkor neki. Kezdtem a munkát napkelte előtt, végeztem holdvilágon. Két nap alatt megvót a heti munka. Ki kellett nekik fizetni, de nagyon szíjták a fogukat. Hát osztán vigasztalni kellettőket, hogy szerencsém vót, a többi nem vót olyan köves, meg olyan kemény meg olyan szikkadt. Pedig fenét, éppen olyan vót, de nem szabad hagyni, hogy hamisat gondoljanak az emberről... A fő, hogy a gazda ne nyerjen a szegény ember zsírján, ha lehet. Úgyiső nyer, mer neki marad a termés, a mienk csak a munka. Hát csak azt akarom mondani, hogy mán ebbe az időbe én nem vótam olyan kapkodó gyermek, nemhiába jártam én Pesten. Ott is sokat tanultam, mert mindenféle iparos mellett dolgoztam, hát láttam én, hogy kell segíteni az embernek magán. Az iparosok nagyon értik. Azok nagyon tudnak egy dologból kettőt csinálni. Meg azt, hogy hadd keressen más is. Az asztalos leveri a falat, hogy híjanak kőmívest is. A kőmíves meg telecsapkodja a pádimen- tumot, hogy hadd legyen munkája a súrolónak is. Az is hadd éljen. Így. Nem vótam én olyan agyalágyult soha, hogy meg ne értsem, ha valami okosat láttam. Mer kérem, nehéz kiszedni a szegény munkásnak a pénzt a gazdag építtetők zsebéből, hát kell a, hogy segítsenek magukon meg egymáson. Szóval, nem vótam én mán fáradt soha a napszám után. Inkább még jól is esett a kis mozgás után a nagyobbik mozgás, a tánc. Mer táncoltunk. Akárhol vótunk, tánc lett a vége. Előkerült a Tamburás Jankó, rázendítette a citoráját, amellett meg lehetett forgatni a jányokat. Hanem azért az istvándi jány, Kánya Erzsébet, nagyon megfeküdte a gyomromat. Azok nagyon kibabráltak velem, mert ott is úgy vótam, hogy falumbeli kőmívesnél dógoztam, hát mégis muszáj vót egy kicsit jobban dógozni, mert vállalat vót, a mestert nem lehetett engedni, hogy ráfizessen. De azér én utána, mikor mentem Kánya István gazdához, úgy nekiláttam a dolognak, mintha mán a magaméba mentem vóna. Mint egy barom, úgy csináltam nekik, hogy megkedveltessem magamat. Mégse adta hozzám a jányát. Nagyon el is vótam keseredve, hogy ennek a kedvéért egyforintos napszámért az egész nyarat elloptam. Otthon kaptam vóna legalább egy forint húszat. Mennyibe került nekem ez a hat hét. No, mindegy, azt má láttam, hogy nagygazda nem adja hozzám a jányát. Ennyit megtanultam itt is. Mikor hazajöttem szombaton éccaka, másnap vasárnap úgy kialudtam magamat, hogy templomba se értem rá elmenni. Meg kedvem se vót, hogy káromkodni szerettem vóna. Az istenházába nem lehet bosszúsággal menni, elébb ki kellett fújni magamat. Elmegyek délután Kőmívesékhez, hogy a mesterrel is vót egy kis leszámolni valóm. Hetven krajcárt még kaptam is tőle. Egy forintot akartam, a szombati külön munkáért, de nevetett rajtam, hogy szombat, szombat... de azért hetvenet ráadott.
Mondom Kőmíves Erzsinek: - No, Erzsike, maga kibabrált velem. Maga elküldött engem, mer nekem ne beszéljen, csak maga vót abba a tudós, hogy kerültem én Istvándiba. Kőmívesnek, ácsnak, mer én minden vótam a maga apjánál. Mer ha én akkor reggel nem tanálkozok magával, a maga apja sose küldött vóna értem, hogy menjek vele Istvándiba. Kicsit nevetett az Erzsike. - Azt akartam - azt mondja -, hogy jó dógod legyen. Tudtam, hogy kívánkozol. Hű, én meg mán azt is elfelejtettem, hogy kisgyerek koromtul téztem az Erzsikét. Úgy meg- magáztam én, mint valami istvándi jányt. Mer ott magázósak. - Jó van - mondom -, nem haragszok érte, mer te csak jót akartál. Elmeséltem osztán neki az egészet, ahogy vót. Helyeselt, hogy nem akartam magamat agyonüttetni egy idegen jányért. De még mikor arrul vót szó, hogy a hídon nekem jöttek, még meg is ijedt. - Jaj - azt mondja -, ne menj többet Istvándiba, inkább kommendálok neked jányt. - Hol? - Tudok én egyet csatóházi pusztán. Kint laknak, van nekik huszonegy hold födjük, de csak egy jányuk van. A jó lenne neked.
- Hogy híjják?
- Gércze nevű. Gércze András, a ján neve Gércze Irén...
- Irén? a jó.
- Hát a huszonegy hold?
- Az is jó. Nem adnák azt jány nélkül? Mer a még jobb vóna.
Nevetgélt rajtam, de biztatott, hogy csak menjek el.Ő onnan ismeri, hogy az apja épített nekik
tavaly, éső akkor járt ott, és láttaőket. Ételt vitt az apjának. De én bizony nem mentem el. Eszem ágába se vót. Minek menjek egyik után a másik jányt keresgélni, mikor ezt még el se felejtettem. Nem mentem sehova, hanem maradtam otthon, és éltem, mint a hal a vízbe. Jártam még egy darabig kaszálni a zsidónál. Fentem a kaszát. Aztán még krumplit ástunk. Az a takaros munka. Az ember früstökig jól kikalapálja a kapáját, végig, még ott is, ahun soha fődet nem ér. Azután szépen nekilát. A krumpli bokorba van ültetve, a bokor meg fel van tőtve. Ezt a tőtést az ember két ódalrul körülkapálja, megnyitja, akkor a bokrot ki lehet borítani takarosan. Lehet azt úgy is csinálni, hogy az ember, ha magának dógozik, nem sokat komédiázik, alávág, kifordul az egész. Jobb az így, megadni a módját, mint a milotaiak a herélésnek: má megdöglött a csikó, de azt mondták: azér adjuk meg a módját... Vót akkor nekünk egy kis tehenünk, a Bimbó, nagyon jó kis tehén lett vóna a, csak nem adogált tejet. Nem is igen vót neki mitül adni, mer nagy szárazság vót azon a nyáron, a tehén meg a legelőre járt, csordába, de nem vót fű semmi. A szegény marha csak úgy nyalta a sós fődet, nem vót mit harapni neki. Így osztán nem is adott többet, csak reggel egy litert, este egy litert. Egy jó kecske is többet ad.
Mondom édesanyámnak: édesanyám, két hét múlva van az újlaki vásár, én elhajtom a tehenet. Addig má nem is küldöm ki a legelőre, hanem itt etetem az istállóba. Majd hozok neki a kapálásbul egy kis gazt. Ha felszedi magát, mingyán jobb árat lehet kapni. Úgy is vót. Minden este hoztam egy fél szekér füvet a zsidó tagjábul. Droftinak híjták a béresét, megtette, hazahozott nekem egy fél petrencét. Még nem vótak behordva a szénák, így a tehénke egy kicsit magához jött, csak a tejet má nem akarta szaporítani. Nem baj, majd csak elsózom. Mondom édesanyámnak: édesanyám, két hét múlva akarok venni valami kis ruhabélit,ő jobban tudja megválasztani. El is jött. Vót, aki szekérrel ment, hát felkérezkedett, úgy nem kellett annyit gyalogolni szegénynek. A vásárba osztán odaállott a tehén mellé. Árultuk a kis Bimbót, de nem akartak érte pénzt adni. Mondom édesanyámnak: - No, édesanyám, nincs magának szerencséje a bimbókkal. Lesütötte szegény a fejét, elfordult, hogy így rápirítottam. Mert tudtaő, micsoda Bimbóra gondolok. Odajön egy jány, azt mondja:
- Nem Jó Jánosné a néném?
- A vónék, lelkem. Hát te ki vagy?
- Én Bökő Juliska vagyok. Egy tanyán lakunk a néném jányával, Julcsával, Csengődinével.
- Jaj, lelkem, hogy van az én Julcsa jányom?
- Megvannak, csak nagyon aprehendálnak, hogy György fia nem is ment el hozzájuk, pedig ott
dógozott egész nyáron Istvándiba. Nézem a jányt, nem szólok. Vót nekem eszembe Julcsa néném szegénységével dicsekedni Istvándiba, mikor én ott gazdag jány után kapaszkodtam. Így szóba állottunk. Emlékeztem én a jányra. Mikor Julcsa nénémnél vótam, láttam. A gazda jánya vót e, csak megnőtt azóta. Mondta nékem akkor Julcsa néném, hogy e nekem való jány vóna. Az apja ispán helyett való gazda vót azon a tanyán. Nem vót több jánya, csak ez az egy meg két fia. De nagyon sok marhája vót. Nagyon jól bírta magát. De én akkor még nem gondoltam házasodásra. Hanem a jány nagyon pislogott rám. Mondja nekem édesanyám úgy félre: vegyél neki valami mézest.
- Nem veszek én - mondom -, nem adtuk el a tehenet. Ha eladtuk vóna, vennék.
A lány ott ácsorgott egy darabig, beszélgetett, aztán kezet adott, elment.
- No, édesanyám - mondom, utána mutattam -, ott megy a maga menye.
- Menyem-e? - Nem jött az ide ingyen. Azér jött, mert Julcsa néném nagyon házasított evvel, mikor ott vótam. Meg akart nézni. - Hát fiam - azt mondja édesanyám -, jó erős jánynak látszik. - Jó erős ezeknek a pénzes zacskójuk. Gazda az apja, az egész uradalomba. Szép fizetés, szabad lopás van nekik. - Akkor mér nem foglalkoztál vele?
- Hát haragszok, hogy egyik tehenet még el se adtam, má másikat vegyek. Hanem két hét múlva lesz Halmiba a vásár, majd ott eladom. Addig még etetjük, jó idők vannak, oda megint elhajtjuk. Haza is hajtottuk a kis Bimbót. Osztán két hétig etettük. Igen, de én csak azon törtem a fejemet, hogy édesanyám Halmiba igazán nem tud eljönni, hogy kéne elvinni. Hát én szépen rábeszétem Mojzes Pali bátyámat, hogy mennyen el a halmi vásárra. Úgy beadogattam neki, hogy ott milyen jó ára van a marhának. Hát rá is lett, mert gondolta, legalább egy napig messze lesz a feleségétől, ihat is egy jót, mért ne. Így elmentünk Halmiba. A mi kis tehenünk is oda volt kötve a saroglyához,ő is vitt két jó tinót. Így osztán szekéren mentünk a vásárra. De azér akartam én Halmiba menni, mer akkor át kell menni Csatóházi pusztán, gondoltam, megnézem azt a jányt, akit Kőmíves Erzsi komendált nekem. Mikor mentünk, hajnalba vót, csak annyit kérdezősködtem, merre van a Gércze-tanya. Megyünk a vásárba. A kis tehénnek mingyár nézője vót. De ettől megszilajultam, kitartottam az árát. Nem akart vevője lenni. Mán délfelé vót, odajön egy csepp kis ember, egy gombári ember a kicsi feleségével. Olyan kicsi vót mind a kettő, mint a vakondok. Ezeknek megtetszett az én tehenem. Meg is vették. Ki is fizették az árát. Nyócvankét forintot. Leolvasta. Jó van.
Odaadom édesanyámnak, hogy tegye el. De valami nagyon fúrta az ódalamat.
- Édesanyám, nincs meg az a pénz.
- Dehogy nincs fiam, megolvastuk.
- Olvassa csak meg újra.
Háromszor is megolvastuk az emberrel, megvót. Még kinevettek, hogy nyócvankét forintot csak meg lehet olvasni. - No, menjünk enni valamit. Vizet is iszunk. - Bementünk a kocsma udvarára, édesanyám ivott egy nagy bögre vizet, én meg ettem egy kis perkeltet. - No - mondom édesanyámnak -, most mán nyugodtan vagyunk, nem izgatott édesanyám se, olvassuk meg a pénzt. Megolvassuk. Hát öt forint hiányzik. Akkor ijedt meg édesanyám. Odaszólítok egy nagypaládi embert, jöjjön mán segíteni meg- olvasni. Az is olvassa, akárhogy nézzük, öt forint hiányzik.
Mán nem vót sehon az ember.
Kérdem én, aki kapun vót, nem látott-é ilyen meg ilyen embert meg a feleségét meg a tehenet?
Mondja, hogy emlékszik rá, de az szaladt! az asszony meg utána! de az nem bírt nagyon szaladni, mert állapotos vót!
- No - mondok -, édesanyám, maga maradjon itt, én megyek a pénzem után.
- Jaj, fiam, ne menj; a gombásiak gazemberek, még agyonütnek valahon.
- Éngem agyon nem ütnek, de az öt forintomat nem hagyom.
Eleredtem osztán utánuk. Kiléptem jól. Látom eccer jó messze, hogy az ember meg a hasas asszony hajtják a tehenet, a gombási úton, de szaladnak.
- Ájjanak meg.
Azok meg mégjobban kezdtek igyekezni.
- Ájjon meg - rikótottam nekik.
Ü nem áll meg. Mi a baj?
No, mégis megállott. Odamegyek hozzá.
- Hajja. Maga engem becsapott. Öt forint hibázik.
Ü kifizetett.
- Nézze. Nem akarok magam bírája lenni, mert senki se lehet önbírája. De itt a pénz, ahogy adta. Hibázik belőle öt forint.
Szekeresek mentek mellettünk, egyik megállott. Mikor megértette mirül van szó, azt mondta:
- Üsse pofon, e gombási ember, a gombási ember mind gazember, csaló.
Mondom a kis embernek:
- Nézze, én nem akarom magát, idős embert bántani. Jöjjön vissza, ítéljen a törvény.
Egy tivadari ember is ott ment szekerén, az is megáll, az is azt mondja: verje meg.
Megfogom a tehén kötőféltét, húzom visszafele, azok meg amarra.
Így huzakodtunk, addig, hogy édesanyám is utolért.
- No, itt a pénz - mondom -, adja csak, édesanyám. Olvassa meg ez az ember.
- Jó van - azt mondja az ember -, olvassuk meg. - Átveszi a pénzt, leolvassa a markomba. Hát megvan a pénz.
Nézek. Megolvassa újra, egyesével a kezembe rakja. Újra megvan.
Mán láttam, hogy csalás, de nem tudtam, hogy csinálja.
Mejjen fogom. Megrázom. Belevágom az árokba.
- Megadja az öt forintot kend?
Azt mondja a felesége:
- Hallod, adjál ezeknek öt forintot, ezek tolvajok.
- Tolvaj? Én vagyok a tolvaj?
Ott hajtott valaki, megkérem, ájjon meg. Odahívom. Olvassa meg, kérem, tisztelt úr, ezt a pénzt, megvan ez a pénz? Leolvassa az ember, hát hibázik az öt forint. Felhajtja osztán az asszony a szoknyáját, de vagy tíz helyről szedett össze öt forintot, hatosokba meg krajcárokba. Így fizetett ki engem. - Jól van - mondom -, most mán elmehet, de ha még egyszer tolvajnak nevez, beviszem kendet a városba a bíró elé, két napot ül. Hát akkor meg még meg is tanított, hogy hogy kell a pénzt olvasni. Egy ötforintos vót közte abból a régi fajtából, a meg nagyon hasonlított az új tízeshez, hát mindig úgy olvasta, mintha tízes vóna. De úgy rakta a pénzt, hogy mikor az ötösre került a sor, mindig sebesen fordította, hogy tíz. - Jó van - mondom -, evvel is tanultam, hogy erre vigyázni kell. Most mán elmehet.
Hogyű fizet nekem egy áldomást. - Nem kell nekem, drága emberem, a maga áldomása, örülök, ha még a szekeresemet meglelem a vásárba, mer nem akarok én maga miatt gyalog menni haza. Így aztán megnyugodva mentünk vissza a vásárba, de nagyon bosszús lettem, és nem vettem semmit. Mojzes Pali bátyám meg mán tökrészeg vót, úgy kellett felrakni a szekérre, mint egy zsákot. Nem tom mi az istent csinált, hogy mán délre úgy leitta magát, hogy nem is tudott magárul. Eladta mind a két tinót, az árát meg körülbelül elhányta. Így hajtottam haza én a lovakat. Nem is tudtam Csatóházi pusztán egyebet csinálni, csak megkérdeztem, merre van a Gércze-tanya. Megmutatták, erre egyet gondoltam, behajtottam.
Csak megállottam a tanya előtt, kijött egy jány.
- Maga a Gércze-jány?
- Én - azt mondja.
- No, jó van. Isten áldja.
- Mér kérdi?
- Csak kérdeztem.
- Nem is jön be?
- Sietős az utam. Lássa, beteget viszek.
Evvel elhajtottam.
Elég vót nekem ennyi belőle. Ez a jány egy olyan kis vastag tanyasi purgyé vót. Egy kis haja vót, olyan semmi haja, az is hátra vót feszítve, simán, hogy majd kiszakadt a bőre a homlokán. Szeplős is vót. Nem kell nekem, ha még huszonegy holdja van is az apjának. Ilyeneket kínál nekem Kőmíves Erzsi? Nagyon csóváltam a fejem. Megvót a jánynézés itt is. Felesleges két jány ez a világon, gondoltam magamba. Ez is, meg akit Julcsa néném rám szabadétott, az is. Nem kell nekem tanyasi stiglic.

HARMINCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy ha a házasodhatnék beleüt az emberbe, az olyan betegség, hogy azt nem lehet kikúrálni Meg is mondtam Kőmíves Erzsinek, hogy milyen jányt kínált nekem. - Nem tetszett? - mondta komolyan. - Nagyon derék kisjány az, jó dógos, munkára van nevelve, mindenhez ért. Tud sütni, főzni, szorgalmas, malacokkal, tehénnel, lóval, apró baromfival tud bánni. Egész nap dógozik,ő látta, akkor is azt mondta, hogy boldog lesz, aki ezt a jányt elveszi, mert ez, ha semmije nem volna, akkor is vagyont ér, amijen munkás. Ez eltartja az urát. Ezen elgondolkoztam. - Lehet - mondtam, és elbeszéltem, hogy viziteltem nála. - De nekem az is elég volt, amit láttam.
- Mit láttál?
- Ojan a képe, mint a pujkatojás.
Erre még meg is haragudott. Azt állította, hogy nem igaz a. Csak én nem akarom elvenni, mert
ő ajánlotta, hát azért nem tetszik nekem. - Ajánlj különbet, azt elveszem.
- Na jó - azt mondja -, ajánlok én egyet, de azt osztán elvedd.
- Na, csak ajánld.
- A nevét nem tudom megmondani, mert nem hallottam. Gázsa Birinél vótam, varrni tanultam
a nyáron, míg maguk Istvándiba vótak édesapámmal, Nagyszőllősön. Hát egyszer csak bejött egy kisjány, de nagyon szép sugár jányka vót. Osztán mikor megtudta, hogy én ligeti vagyok, mingyán utánad kérdezősködött.
- Énutánam?
- Igen, nagyon jó nevetős kisjány. Eccer bokrétát tett a kalapod mellé.
- Az én kalapom mellé, egy nagyszőllősi jány? Sose tett amellé semmiféle szőllősi jány. Soha.
- Mán pedig abba kell valaminek lenni, mert a nem hazudott. Az a jány egészen szerelmes beléd.
- Tán álmába szeretett belém.
- Nem tudom, hol, de vótál náluk, még pájinkát is hozott neked.
- Nekem jány, pájinkát? Nagyszőllősön? - Mondom, hogy tánő szereti a pájinkát.
- Hajdú annak a bátyja a vármegyénél. Azt is láttam, mert egyszer az utcán együtt mentek. Nagy szál ember, nagy bajusza van, és nagyon gazdag. A fogja kiházasítani a kisjányt. Mindent vesz neki. Annak az urának jó lesz, mert annak a hajdúnak nagy protekciója van a vármegyeházán. Nem tudtam elgondolni, ki lehet, mi lehet. De nagyon fúrta az ódalamat. Meg is mondtam egyszer édesanyámnak, hogy én elmegyek Nagyszőllősre.
- Tán házasodni. Oda bizony ne menj, mert a szőllősi jányok nem nekünk valók. Lehet, hogy igaza van, így osztán elmentem Budapestre. A kukoricát már akkor letörtük, meg is fosztottuk, pénzem meg nem vót, hát hogy házasodjak meg, ha pénzem nincs. Elmentem, hogy keressek egy kis lakodalomra valót. De mán én akkor nem éreztem jól magamat Budapesten. Bálint bátyám is haragudott, hogy hiába adta a száz forintokat, se lovam, se semmi, csak járom Pestet tovább. Nem is nagyon mentem akkor hozzá, mert nem szeretem, ha haragusznak rám. Pedig hát szegény jó Erzsi néném megmondta, hogy Bálint bátyám csak azért haragszik, hogy nem tudok már meg- nyugodni, miért nem lesz már ember belőlem. Hát hiszen éppen azt akartam. Itt volt Gedeon bátyám is, már az is ember lett az én káromra, mert a felesége nemigen örült annak, hogy én ha Pestre jöttem, csak szálltam hozzájuk. Mert az asszonyok olyanok, hogy nem szeretik, csak az ojan rokont, aki hoz. Az ojat nem, aki csak a legkisebbet is teher. Pedig én úgy dógoztam, nem úgy mint aző segédjei, hanem igazándiból; rám rám bízhatta, amit akart. Deőróluk nem akarok beszélni, mert mindenkinek megvan a maga baja. Hanem én, az igaz, nagyon kutyául kezdtem már érezni magam. Nem állottam én szóba senkivel, csak raktam élire a garast. Mindig csak azon ábrándoltam, hogy kit híjjak meg a lakodalmamba cigánynak. A kispaládi cigányokat-é vagy a becsieket. Nem tudtam, mit kérnének a becsiek, ha nem kerülne sokkal többe, inkább azt, mert jobb cigányok, meg nagyobb tekintéje is van. Vettem magamnak új ruhát, új csizmát, kalapot, két inget. Kistaféroztam magam, hogy a feleségem ne mondja, hogy semmim se vót,ő csinált belőlem embert. De nagyon lesová- nyodtam, mert nem tudtam egyeben spórolni, csak a koszton. De sok tepertőt megettem!! Leltem egy hentest, améknél olyan portepertőt lehetett kapni nagyon ócsón. Besütni szokták azt pogácsába, szegény emberek, én azt vettem, mert annál olcsóbb má semmi se vót. Ott kell a szegénynek megszorítani a nadrágszíjat. Akkor gyarapíthat valamit. Hogy énbelőlem má semmi se lesz. A fene egye meg, hogy én nem kapok mán egy jányt, aki nekem feleségem legyen. Meguntam ezt az örökös cigányéletet. Hogy mindig csak édesanyámmal vergődjek a gyenge életbe, mint egy gyermek. Jó asszony, szegény jó asszony, de mindig csak pöröl velem, meg elégedetlen mindennel, öregszik is már nagyon. Nincs, aki gondozza, mert neki már inkább segítség kellene... Fészket akartam már, mint a madár. Hogy várjon engem otthon valaki, hogy ne mosson énrám mindenféle idegen vénasszony ezen a Budapesten, drága pénzért ne jukgassa ki az ingemet a mosóklórral. Meg ne egyem örökké a pékkenyeret. Hadd lenne má nekem egy szép, derék, okos, jó feleségem, akivel jól megértjük egymást, meg tudjuk beszélni, mi kell. Aki takarékos, férre teszi, amit keresek, nem kíván többet, csak ami van. Annak örül. Jó házicseléd legyék, szeret dógozni, meg engem is szeret éjjel is, nappal is. Szóval, hogy ember legyen mán belőlem, ha itt maradtam örökös szegénynek, elvették a birtokomat, magamba sose fogom visszakeresni a negyedfél köblös erdőmet, amit elvettek az urak. Így elmentem eccer Berky Lidi nénémhez. Annak már akkor megvót az újságáruló standja, mán kezdett jól menni neki. Nagyon szívesen látott, a gyerekei is itt vótak vele Budapesten, az anyjuk szépen nevelteőket, inasnak adta a fiát, s a lányát is kitaníttatta varrójánynak. Ennek a Lidi nénémnek elmondtam osztán, hogy ajánljon nekem egy nekemvaló jányt feleségnek.
Aszongya: - Tudok én egyet neked. Nagyszőllősön.
- Nagyszőllősön?
- Ott. Van ott nekem egy keresztkomám, Vasas Berti, hajdú a vármegyénél.
- Hajdú?
- Első hajdú a főispán mellett.
- Annak a húgát?
- Azt... Ismered?
- Én nem ismerem, hanem nékem valaki nagyon kommendálta már.
- No pedig az ismer téged, még szerelmes is beléd. Eccer kivette a bokrétát a kalapod mellől, és pohárba tette, mikor nála vótál. Az a bokréta még ma is megvan. Rettenetesen elcsudálkoztam. De valami kezdett bennem mozogni, hogy vót nekem egy kisjánnyal bokréta dógom, csakhogy a nem Nagyszőllősön vót, hanem valahol másutt. Nem bírt eszembe jutni, hogy hol. - Én má hallottam errül a bokrétárul - mondtam Berky Lidi nénémnek -, de úgy hallottam, hogy a adott vóna nekem bokrétát. - Ej, mit beszélnek bolondokat. Ott van a száraz bokréta most is a pohárba. Eregy, meglátod. Kivette a kalapod mellől. Ott vót a kalap az ágyon, mikor letetted a többi legénnyel.
Mintha gyertyát gyútottak vóna, eccerre eszembe jutott a kis Tatár Esztike. Hát ez az?...
Hűj, mijet nevettem én. Hát a Tatár Eszti emlékszik még rám a sorozás óta?
Mondom osztán:
- De hát az nem Nagyszőllősön történt, Lidi néném. Szatmáron történt a. Mikor sorozni vótam, Gedeon bátyám udvarolt ott egy jánynak, Tatár Julisnak, hát elmentem két barátommal hozzájuk. Osztán a jány már férhe ment, egy kicsi vót otthon. Mán tudom, minek hozott a pájinkát. Én hozattam vele, de, még ojan hamar megjött, hogy ugyan. - No látod - azt mondja -, hát ez rád vár. Neked nőtt ez a kisjány, mert már szép fognivaló a... - Héj a kutyafáját, nem is gondoltam vóna... Hogy még most is megvan a bokréta, amit kicsent a kalapom mellől.
- Meg bizony, de nagy becsbe van.
- De hogy kerül e Nagyszőllősre, ez a Tatár Eszti?
- Meghalt az apja Szatmáron, és az anyja elment a nagyobb jányához Jánkra, ez a kicsi meg idekerült Vasas Bertiékhez. Ez is fogja kiházasítani. Mán ki van mondva, hogy bútort vesz neki, ágyat, komótot, politúros szekrényt meg száz forintot. Meg ha arravaló a vő, akkor beteszi maga mellé a vármegyére. Héj, nevettem. - Nem is tudtam, Lidi néném, hogy még vármegye hajdúja lesz belőlem. Lássa, hogy én csak élek, a hivatal meg titokba nő nekem, mint a búza télen.Ősszel elveti az ember, télen meg nő. De nagyon szeget ütött ez az én fejembe, nagyon tetszett nekem, hogy a kis Tatár Eszti nem felejtett el, hanemőrzi a kis bokrétámat.
Nyugodni se tudtam tőle, hanem szombaton kivettem a fizetésem, oszt azt mondtam, hogy isten áldja Budapestet, mán megint megyek haza. Pedig még vót vagy hat hét karácsonyig. Vasárnap reggel megvettem a jegyet a vasútra Nagyszőllősig, és elindultam. Igen, de a vonaton meg meggondoltam, hogy nem megyek el mégse úgy, hogy édesanyámmal ne beszéljek róla, meg osztán éppen nem is vót tiszta fejérgúnyám, azt is váltani kell.
Így én Tiszaújlakon leszállottam a vonatról, és hazagyalogoltam Ligetre.
- Hát téged mi a nyovoja hozott haza - azt mondja édesanyám, mikor meglátott.
Nagyon nem tetszett nekem, hogy ijen rossz kedvvel fogad, még arra is gondoltam, hogy tán megint van valami ügye, valamiféle Bimbó-história.
De édesanyám csak szidott, csak börhölt, hogy minek hattam ott a munkát, tán elcsaptak.
- Dehogy csaptak, még nem is akartak elereszteni.
- Akkor meg minek csavarogsz itthon. Itt nincsen most munkája senkinek, mert sok esők vótak, nem lehet dógozni, csak napot lopni jöttél haza. Elmondtam osztán neki, hogy házasodni akarok. No, lett erre rívás. Neki nem kell nagyszőllősi jány. Mán megmondta, hogy neki nem kell Nagyszőllősrül egy jány se. Nem tudom, mi baja vót a szőllősi jányokkal. Menjek vissza rögtön, meg se melegedjen a helyem. Nahát, így van az ember az anyjával. Egy se tetszett még neki, csak a Rettegi-jány jánya. Azt még most is siratta, hogy nem került rokonságba velek. Ha meg énnekem valami jót kommen- dálnak, vagy én választok magamnak, a nem tetszik. Váradi Piroska dógában iső vót a bűnös, mert azt se szívlelte, mindig ojan vót hozzá, mint az éles kés. Nagyon elment a kedvem az egésztől. Még akkor este felőtöztem szépen, elmentem Kőmívesékhez estézni. Kőmíves Erzsi meg igen megörült nekem, még nem is vót ojan szíves hozzám, mint akkor. Elmondom neki, mibe járok. Hogy csudára Berky Lidi néném éppen azt a kisjányt kommendálja, akitű.
- Na ugye - azt mondja -, akit én ajánlok, abba belenyugodhatol.
- Igen, de édesanyám nem akarja.
- Nem neki házasodol, hanem magadnak.
- Én nem fogok égi tüzet hozni a házba. Haű úgy kiteszi magát, akkor ebből úgyse lesz soha békesség, szeretet. Vigasztalt, hogy majd megszokja, megszereti. Az a fő, hogy mán a kisjány engem szeret, akkor én is szeretni fogom. - Ej - mondtam -, nem szeretem én ezt. Én azt a kisjányt nem ismerem, most még könnyebb szakítani vele. De ha meglátom, és meg tanálom szeretni, akkor édesanyámnak rontom el az életit. Én pedig azt akarom, hogy édesanyám békességbe élje le a hátralevő kis idejit. Így én másnap visszautaztam Budapestre. Hiába vót a nagy kőtség. Most mit csinálok. Ott szégyelltem munkára jelentkezni, ahonnan szombaton olyan nagy fittyel elbúcsúzkodtam, de nem vót baj, mer mikor leszállok a kerepesi pájaudvarrul, megyek ládámmal a Rákóczi útján befelé a városba, megy egy csapat munkás. Megkiált a munkavezető: - Jöjjön csak, fiatalember, akar-e dógozni?
- Akarok. - Akkor jöjjön velem. Elmentünk a Simor uccájába, építeni. Jó soká dógoztam én ott. Jött a karácsony, haza kellett menni. Házasodni. De a házasodásomról nem szólottam senkinek, csak szegény jó Erzsi nénémnek mondtam annyit:
- No, Erzsi néném, most hazamegyek, de vagy jövök többet Budapestre, vagy se.
- Miért, György?
- Meg akarok házasodni.
- Van már választottad?
- Még nincs.
- Akkor hogy akarsz házasodni?
- Majd csak kerül valaki.
Jaj, szegény, úgy megijedt rajtam, hogy a nem úgy van, a házasság a legnagyobb dolog az ember életébe, csak ojant szabad elvenni, akit jól ismer az ember. Mer azt mondja, ha eccer a nyakadba vetted a kölöncöt, azt osztán viselni kell. - Mán én nem bánom, Erzsi néném: én megházasodok. Karácsony akkor valahogy úgy esett, hogy szerda-csütörtökre esett, én meg vasárnap mentem haza, hát vót két napom. Hétfőn leöltem a disznót, elkészítettem takarosan. Kedden reggel meg azt mondja édesanyám: - Égy mán, hozz egy kis szalmát, fűteni akarok, látod, hogy mán bedagasztottam a kalács- tésztát. Kimegyek, nézem, hát a sok esőbe a szalmakazal beázott kegyetlenül. Nézem elölről, nézem hátulról, sehol nincs abba száraz. Belenyúlok könyökig, csupa merő víz. Mán evvel nem lehet fűtőzni, most mit csinájjak. Mer kicsi a kazal, mind a négy ódalárul ázik. Bezzeg a nagy kazlak nem vizesek, mert nagyok, annak teteje megtartja a vizet, lejjebb lehet belőle húzni. Errül osztán eszembe jutott valami jó, nem szólok édesanyámnak, elmegyek. Vittem magam- mal egy jó kötelet. Mingyán lesz szalma. Kimentem a mezőre, kiválasztottam a legközelebbi szalmakazlat, mer minálunk kinn csépelnek még ma is, nem hordják szérűre a termést, ki-ki a maga fődjén csépel, osztán kinek több van, kinn hagyja a kazlat télire. Meghúzom az egyik kazlat, szépen megkötöm, veszem fel a vállamra. Igen, de a kerülő meg meglátott, utánam ered. Mán a faluho közel vótam, mikor elért. Megkiált, hogy ájjak meg.
Megfordulok, nekem szól? Minek ájjak?
Jön osztán, hogy hogy mertem én azt megtenni.
- Jóember - mondtam neki -, egy kis szalma, ezér nem kell olyan nagy lármát csinálni.
De neki a kötelessége. Menjek vele a bírónál.
Nem megyek én, inkább itt hagyom az egészet. Fogtam magam, lelöktem a fődre, leódtam a kötelet, mérgesen otthattaműket. A kerülőt a szalmával. Én meg elmentem, kerültem egyet, hát hogy visszanézek, egy kicsit vártam, hát a vén égetnivaló nem bekötötte az én jó húzott szalmámat, osztánű vitte haza. Szalmáér mentű is a mezőre. De hogy kerülő, nem hagyhatta szó nélkül, hogy más meg viszi a szalmát. - No megájj - mondom -, majd én lelek szalmát, míg odahaza jársz. Látok egy jó kazalt a másik ódalba, közel a faluhoz. Odamegyek, meghúzom, rakok egy jó rudast, kétolyat, mint e vót, megkötöm, felveszem, megyek haza vele a kerteken. Micsoda? Édesanyámnak három sütésre elég vót. No, mondom neki: no, édesanyám én se lopok többet, ha nem muszáj... vagy ha jó alkalom nem kínálkozik. Először loptam életembe, most is megfogott a kerülő, de kíváncsi vagyok, hogy megjelent-e. Mer ha meg, akkor én is megmondom, hogyű vitte haza az én lopomá- nyomat.
De nem lett belőle semmi, nem szólt az az ég világon senkinek.
Estefelé kiállok a kiskapuba, arra megy Kánya Zsigmondné:
- Mér nem nősülsz mán meg?
- Majd. Ráérek.
- Nősülj meg. Anyád itt marad halva. Sose vagy itthon. Azér nem akarsz - azt mondja -, mert Váradi Piroska nem megy hozzád.
Evvel elmegy, én meg csak nézek egy nagyot.
Nem jön hozzám?... Még nem is kértem... No ezt megtudom, hogy jön-e hát, vagy nem.
De mérges vótam kegyetlen, hogy minek avatkoznak bele az én dógomba.
Mingyán mentem arrafelé, amerre Váradi Piroskáék laktak, a felvégre. De nem hozzájuk mentem be, hanem a kocsmába. Az ott vót akkor közel hozzájuk. Kocsis Ambrus vót akkor a kocsmáros, azér is vállalta a falu kocsmáját, hogy ha úgyse lehet a feleségét egyébre használni, hát erre jó lesz, mert kikapós vót az asszony. Bemegyek, leülök. Rendelek egy liter bort. Mán fele bennem vót, mikor bejön Balog István. Az öreg. Aki első béres vót, mikor én Salánky Arvédnál ostorosgyerek vótam. E vót az, amékre nagyon haragudtam, mert fődhő vert, mikor szántottunk, hogy az ökröt nem jól vezettem, hanem kicsapott a borozdábul. Nekem jött, torkon fogott, és fődhöz vágott, hogy mér nem vezetek jól, mikor éppen úgy törekedtem, de mire elibefordultam a marhának, a fiatal tinók már ki is rángatták az ekét a borozdábul. Osztán e meg ahelyett, hogy helyre térítette vónaőköt, engem vert a fődhő. Nagyon haragudtam én akkor arra, megfogadtam is, hogy eccer megfizetek neki érte. Hát most ott ült velem szembe. Eltelt azóta tíz esztendő, én már jó magam-kőttes legényke vótam, e meg olyan kis öreg lett, mint egy csutka.
Mondom neki:
- No, István bácsi.
Azt mondja:- Ismerlek, öcsém.
- Ismer kend? Hát tudja kend, honnan dörög az ég?
Avval felállok, odamegyek hozzá.
- Emlékszik kend, hogy mikor a Salánky tagjába szántottunk, osztán kend tartotta az ekét, én meg vezettem a tinókat, osztán kicsaptak a borozdábul, míg fordultam vele, osztán kend megfogott, osztán fődhő vert. - Gyermek vótál még akkor, öcsém. - Éppen a, hogy gyermek vótam, semmit se tudtam, annyit tudtam, mint az a tinó. Hát meg kellett akkor engem fogni magának, osztán a fődhő? Avval megfogom a kis öreg embert, a mejjin, osztán úgy ahogy vót, felemeltem a levegőbe, megráztam. - Mit szólna kend ahhó, ha én most kendet a fődhő mázolom, hogy taknyán csúszik, vén kutya?
Avval letettem a fődre. Aligség alig tudott lábára állani.
No, mikor esszeszedi magát a nagy ijedtségbül, azt mondja:
- Igazad van, öcsém, mer most mán te vagy az ember, én meg mán semmi se vagyok.
- Jó van - mondom -, jöjjön ide közelebb, igyon meg egy pohár bort. Karácsony este van.
Odaült az asztalomhoz, megitattam vele egy liter bort, akkor azt mondtam neki:
- No jól van, István bácsi, most mán el van felejtve az egész, hanem mondja meg a béresgazdáknak, kocsisoknak, számadóknak, mindenféle fajta parancsoló embereknek, hogy máskor a gyermekkel ne úgy bánjanak, ahogy kend csinálta. Akkor nem lesz semmi baj.
Evvel elkergettem, én meg tovább búsultam.
Mondom a kocsmárosnak:
- Hogy van most a szokás? Mikor lesz tánc?
- Hónap este - azt mondja.
- Jó van, de jó cigányok legyenek.
- Lesznek - azt mondja -, mégpedig becsiek.
- Nagyon jó. Avval nem szóltam többet, hazamentem karácsony estét ünnepelni. Szép ünnep vót, disznótoros. Másnap karácsony. Mentem templomba. Nagyon körülvettek a legények, de az én cimboráim már házasok vótak. Orbán Gyurinak mán gyereke is vót. Files Gyurkának is hasas vót a felesége. Majd a lesz az enyém is, csak még nem tudom: mejik. Körülnéztem a templomba, mék jány várja az áldást tőlem. Ott vót Váradi Piroska is, sápadt vót egy kicsit. Ezt kéne mégis megpirosítani. Megyek este a kocsmára, mán vótak szépen. Még táncoltak is mán. Én nem táncoltam, csak leültem, és rendeltem egy litert. Vót a kocsmárosnak két kisfia, a nagyobbik mán jócskán megnőtt vót, jó értelmes gyerek, odaszólítom. De csak mikor mán bennem vót a liter.
- Gyere csak, te kis Ambrus... El tudnál-e menni Váradiékho?
- El - aszongya a gyerek.
- Hát akkor ugorj át, osztán mondd meg Piroska nénédnek, hogy gyüjjék táncolni. Én hívatom.
Elmegy a fiú. Jön vissza.
- No, mit mondtak?
- Aszonta Piroska néném, nem gyühet, beteg.
- Fekszik?
- Nem.
- No, akkor eredj vissza, mondd meg, hogy azt izenem, gyógyujjon meg, én izenem. Hanem rögtön jöjjön.
Újra megy a gyermek. Megint jön.
- No, mi a szó?
- Azt mondta Váradiné, hogy mér nem ment maga, György bátyám? Úgy a tisztesség; ha híjja a jányt, eljön, de maga menjen érte.
- Jól van, elmehetek.
Felállottam, elmentem.
Bemegyek hozzájuk. Ott van apja, anyja megű, Piros.
- Jó estét.
- Jó estét.
- No, Piroska, mér gyüttem... Gyüssz-e táncolni?
Biztattak, hogyűjjek le.
Az apja meg feláll, kimegy.
Menjen. Ennek úgyis az a dóga, hogy kimenjen, ha komoj szó van a házba.
Beszélgetünk osztán. Hát bizony a Piroskának nagyon színtelen vót az arculata. De azér megpirosodott egypárszor, mikor egyet-egyet szóltam neki.
Hát a végín azt mondja:
- Hogy jutottam eszedbe?
- Nécsak, Piroska - mondom neki -, úgy jutottál eszembe, hogy mán nagyon régen benne vagy az eszembe. És most azér jöttem haza, hogy házasodni akarok. Hát most még lehet. Te vagy az első, felelj: eljössz-e hozzám?
A jány elhallgat. Nem néz rám, csak nézegeti a zsebkendőjét.
- Várjon még egy esztendeig - azt mondja -, egy esztendő múlva elmegyek.
- Egy esztendő múlva?
- Igen. Egy esztendő múlva.
- Hát, Piroska, megértettem szíved szándékát. Egy esztendeig nem várhatok. Isten áldjon.
No, az anyja megijedt, tartóztatott, de én úgy elmentem, mintha ott se lettem vóna. El.
- No megájj, az anyád istenit, majd lesz nekem táncosném. Avval végigmentem a falun, csak úgy kis ruhába, mer még a télikabátom se vót rajtam, mer csak úgy mentem át Piroskáér, legényesen. Kegyetlen hideg vót, a kezembe vót egy kis tengerinádpálca, avval mentem végig a falun. Suhogtattam a pálcát. A jegyző háza előtt meg is fenyegettem az ablakát. Ettől szenvedtem legtöbbet. A tanító háza előtt is suhintottam egy nagyot; itt szenvedtem a másik legtöbbet. Hej Piri Márta, hol vagy? Itt a házasodás ideje, még csak rád se gondolhatok. Elmentél, azóta kisasszony vagy, nem hallod a bagolykvékolást. Így végigmentem az egész falun, minden ház előtt suhintottam egyet, kire hogy emlékszem. Kovács Marinak is egyet, mér tanított meg cicázni, a gányójányok pajtája felé is egyet-kettőt, ezek tanítottak meg a szerelem mulatására... Végigmentem egészen az alvégre. Megállottam Kőmívesék háza előtt. Bemegyek. - Jó estét. - Isten hozta, György.
- No Erzsike, no kedves Erzsike, jössz-e táncolni?
- Táncolni?
- Bizony, táncolni. A nagy kocsmára. Szól a muzsika.
- Nem megyek, nincs kiér.
Ránéztem, suhintottam:
- Most gyere... most híjlak...
Erzsi rám néz, akkor elnéz valahova a sarokba. Hallgat.
De én úgy állottam, mintha most gyúlna ki a ház felettem. Magam se tudtam, miféle ház: az én egész életem háza... Ha ez most azt mondja, hogy nem jön, leég akkor az egész épület, akkor nem tom, mi lesz velem, nyomorult kódussal... Sokáig állottunk egymás mellett. Erzsi nem mozdult, csak nézett maga elé. Az ágy végébe megmozdult a gyereke, a kisjány. Mán a bőcsőt kitették, mán nem fért abba, az anyja ágyába hált. Erzsi meg a ház kisvégébe lakott a kicsijével. A szülei a nagyvégbe. Hát ott állunk, mondom, nézem a lámpát. Füstöl. Nagyon megharagudtam akkor arra a petró- leumlámpásra, fogom a suhogót, elkeseredésembe emelem, hogy rácsapok. Erzsi megérzi, megkapja a kezem. Erre elkezdünk birkózni. Átöleltem fél karral. De erős vót. Eldobom a pálcát, s a másik karom is a derekára. Ahogy fordulok véle, felkapom, a szoknyája repül, de olyat repül, hogy elfújja a lámpát. Setét lett.
Iszonyú düh jött belém. No, Kőmíves Erzsi, most véged.
Nem mer sikítani, én meg belecsókolok a nyakába, ahol érem.
Egy szót se szólt, seő, se én. Birkózik, mar, liheg. Az ágyba akartam, de ott vót a gyerek.Ű is azt kímélte, hogy fel ne ébredjen... Letettem a fődre... Vastag pokróc vót az ágy előtt. Nem ütötte meg magát...
Szegényt csak elfutotta a forróság, és már nem bánta, akármi történik vele.
Megcsókoltam osztán.
- Hát jössz?
Kérdem tőle.
Azt mondja csendesen:
- Várj meg, mígőtözök.
Kimentem. A tornácon vártam. Felőtözött. Elmentünk.
Úgy mentünk végig a falun. Szép csendesen. Egymás mellett.
Mán e más vót, ez a menés, mint ahogy jöttem. Akkor olyan vótam én, mint a bús bika. Fel tudtam vóna robbantani az egész községet. Most? Bántam én mán az egész világot... Mán énnekem rendbe vót a szénám... Olyan örömem vót mán nekem az életbe, amilyet el se tudtam képzelni soha. Megvót mán a párom. Megvót a fészkem. Jövőm, minden. Hogy én ilyen csudát értem: itt vót kicsi kortul mellettem, aki nekem valónak született, és én arrul semmit, de semmit nem sejtettem. Csak most. De most osztán, mintha egy szippantásra be tudtam vóna inni az egész falut, az egész határt meg az eget, fődet, csillagokat. Ott libbengett énmellettem mán az egész életre való. Isten áldjon, Piri Márta, te csak egy kis buborék vótál; Kovács Mari, te meg csak egy kis szeplő az én életemben. Gányójányok? Csúfság, szégyenség... Váradi Piros?... Ennek még tartozok valamivel. Tűz égesse meg a boszorkány tojását. De mán evvel se törődtem. Csak oda-oda pillantgattam Erzsire. E mán nem Kőmíves Erzsi: ez má az én Erzsim. Slussz. Hát elérünk a kocsmába. Bemegyünk. Elöl én, utánam Erzsi. Úgy jött utánam, mint a kis- bornyú az anyja után. Vagy apja után? No, a szerető párja után az asszony, mondhatnám. Leültettem. Nemigen a főhelyre, mer a nem illett. Nem is kell, hogy nagyon kihíjja az ember a kíváncsiságot. Mert kíváncsiak a népek. Pedig aki a főhelyekre ül, annak fizetni kell; de én mán kezdtem azt számítgatni, hogy lakodalomra kell spórolni. Jön az Ambrus gyerek, mit hozzon? - Hozzál, fiam, egy féllitert abbul a mézes, forraltbul. Két kis poharat hozzá. Elhozza a gyerek. Tőtök. Koccintok Erzsivel. Fogja a poharat. Felemeli a világosság felé, nézi. Én meg ütet nézem. Hát látom én az arcán, hogy meg van színesedve. Mert olyan sápadt jány vót, hanem most valami jó kis pirosság vót a két orcája élin. De a szeme körül meg valami olyan szín, amit a jányok csók után kapnak. Olyan sárgás fejér izzadásos, mint a viasz színe. Elmosolyodok. De nem kacsintottam, csak néztem.Ő is komoly vót. - Igyál mán. Ivott egy kicsit. Cukor vót a borba, meg mazsolaszőlő.
- Gyere táncolni.
Jött. Mikor a cigány megállott, leültünk.
Ülünk, csak ülünk. Nem szóltunk. Mán nem kell szólani. Ha minden ilyen jó rendben van.
Eccer csak, magam se tudom, felállok. Megláttam az Ambrus gyereket, hozzáléptem:
- Égy csak, fiam, égy csak, Ambrus fiam, még eccer. Váradiékhó. Mondd meg Piroska nénédnek: azt izenem, ha látni akar, elgyühet...
Rám néz a gyerek. Ránéz Erzsire. Elszalad.
De ott álldogált mellettünk Somos Pál keresztapám. Hajja, mit akarok. Odaszól:
- Gyere csak, György... Ne küldj te Váradi Piroskáért. Megharagszik Kőmíves Erzsi.
- Ü dóga.
- Minek híjtad ide, ha más jányért küldesz?
- Én dógom.
Micsoda? Öt perc múlva ott vót Váradi Piros.
Azt mondja Erzsi:
- Minek híjtad ide Váradi Piroskát, ha engem hoztál?
Mondom neki:
- Mér ne híjtam vóna? Tartozok én avval neki... Hadd lássa.
Avval hátat fordítottam Váradi Piroskának. Félbehattam ütet. Egyet se néztem felé. Erzsivel táncoltam reggelig. - No, Zsiga bátyám - végezte beszédét Joó György -, e vót az én életem. A többirül nem érdemes egy szót se szólani... Újesztendőbe megkértem az Erzsi kezét. Februárba... Augusz- tusba kitört a háború. Vége vót a boldog életnek.

UTOLSÓ BESZÉLGETÉS
arról, hogy minden hibának van korrektúrája, csak annak az egynek nincs, hogy az ember megszületett és él. Vagy talán annak is van? Ma 1935. április 1. Április 1., az valami tréfanap a magyar népszokásban. Én a szedést korrigáltam: a nyomda fürge ördögével verekedtem: a betűhibákra egerésztem s a tréfacsináló naptól indíttatva, végiggondoltam ezen a három éven, ami eltelt, mióta ez a regény először megjelent aPesti Naplóban. Három év: elmúlt a hivatalom is. Az is három évig tartott, s éppen elég volt. Ma megint független író vagyok, ahogy Csontos bácsi, a napszámosból lett országos képviselő kérdezte: - Osztán, uramöcsém, maga kezére dógozik? vagy más műhelyébe?... Önálló iparos? Osztán van-i elég megrendelése?... Hála istennek, ha van. Szóval korrigáltam a ,,megrendelést". Nagy figyelemmel, mert a legutolsó munkámért a püspöki áldást is megkaptam, avval az exceptióval, hogy ,,sok benne a sajtóhiba". Vigyáztam azért, mert akkor ez a megfigyelés nagyon ártott életem főművének: az emberek észre se vették, hogy azon a regényen tizenhét évig dolgoztam, csak azt visszhangozták, hogy sok benne a sajtóhiba. El is határoztam, hogy ebben nem hagyok egyet sem, írmagnak sem. Csak úgy ne járjak vele, mint Döbrentei Gábor, aki azzal vitte el az új könyvét Virág Benedekhez, hogy: ,,No, urambátyám, itt az első magyar könyv, amiben nincs sajtóhiba." Ránéz Virág Benedek a könyvre; s azt mondja: ,,Látom, úröcsém,ordította Döbrentei Gábor." Ahogy vaklálok a betűk felett, nyílik az ajtó, és ki lép be rajta?... Joó György. - Hű, fiam, de jókor jöttél. Mi szél hord már megint Budapesten? - Rossz világ van odahaza, Zsiga bátyám, egyre rosszabb. Megint arra vetettem magam, hogy feljövök már egy kis pénzt keresni. Nehezen élünk otthon a falun. - Nehezen, fiam?... Csak ennivaló legyen. - Iszeng, ha vóna. De a nincs éppen. Olyan rossz termés volt, hogy a vetőmagot se kapta meg egy gazda se. Aki hatvan mázsa búzát elvetett, negyvennégy mázsát aratott belőle... Hagytam a családnak húsz kiló kukoricalisztet, még van egy kis bab. Disznót bizony nem is öltünk. Tehenünk nincs, csak az az egy, akit most három esztendeje otthattak, adótehénnek, a meg má semmit se ad, igaz, én se igen tudok adni neki semmit, meddő, mégis tartani kell... Hát eljöttem... de má két hete itt téblábok, egy pár csizmát eltalpaltam, de úgy higgye meg, bátyám, egynapi munkát nem tudtam szerezni két hetek alatt... Nagy kedvtelenség csapott rám: ezen a Joó Györgyön nem lehet segíteni. Nézem az embert. Az utolsó három esztendő alatt megöregedett. Már az arca élén csak a bőr feszül. Barna bogár szemei nyugtalanul repkednek. Bajusza lóg s ajka lila.
Ebéd után összeültem vele. Odaadtam neki a könyvnek kiszedett első íveit, elolvasta.
- Úgy vót, György? Igazán írtam?
Vártam, hogy megnyilatkozik, hogy magára ismer-e, s nincs-e kifogása, hogy az életét ilyen őszintén elmesélem az egész világnak,- Hát bizony így van e most is. Nem lesz az idén se semmi termés. A tél száraz vót, az egerek kirágták a búzát. Jöttem a mezőkön, csak néztem, mi lesz ebből, jóisten? Mint a száraz malom zuborgása, zörgött és zakatolt belőle a panasz. Elgondolkoztam a sorsán. - Nézd, György - mondom neki. - Azért a te faludból senki se megy el. Mindenki csak megél. Csak te nem tudsz élni? - Dehogy él. Dehogy nem megy. Elmenne a mind, csak tudna hova menni. De minek menjen el a szegény nyomorult nép, ha másutt se kapja meg a napérő kenyeret. - De hát, az istenért, csak van valaki nálatok is, akinek jól folyik a dolga. Mondd csak el, kinek megy jól nálatok? Lehajtotta fejét, és maga elé meredt: - Jól megy a jegyző úrnak, van hivatala, rendes fizetése, amit az államtul kap... Jó a tiszteletes úrnak is, a felesége is nyugdíjas. Neki is befolyik a fizetése. A fődjéért kap tíz mázsa tengerit, négy mázsa búzát. Fát is kap. Meg államsegélyt is. - Meg stólát, ugye? Keresztelésért, temetésért? - Azt nem sokat, mert minálunk már nem sokan születnek, nem sokan halnak meg. Tavaly vót két születés, három haláleset. A keresztelésért kapott két pengőjével négy pengőt, a teme- tésért, darabjáért nyolc pengőt, az huszonnégy. - A bizony nem sok... Még kinek megy jól? - Jól megy a vámőröknek, vannak hatan. Hogy most a mi falunk éppen a határon van, benne van a trianoni szerződésben is, Magosliget... Szóval a besorozott katonáknak is jó. Vannak a kaszárnyában tizennégyen. Még a szakácsnéjuknak is jó. Egyszóval azoknak jó, akiket az állam tart el. Vagy a község. Mert jó a kisbírónak is, a levélhordónak meg az éjjeliőrnek... Még a cselédeknek is elég jó, de mán a faluban csak három cseléd van, egy férfi ember, kocsis és két szógáló jány. Ezelőtt a gazdák mind tartottak cselédet, nem tartanak már. - Hát a gazdáknak? Hozzáfogott számolni a gazdákat, egyenként, végigment az égész falun: - Tizenkét házban van élet, a többi mind nyomorban van. Tizenegy ház megszűnt, harminc- nyolc házban csak nélkülözés van. Nincs mán minálunk csak ötven ház. A többit lerontották, elhordták, csak a puszta hely van... Én is úgy vagyok: nem vagyok képes lepadlásolni a házam hátulsó szobáját. Pedig nem vótam részeges soha, dógozni szeretek. Megőszültem ebbe a három esztendőbe... Itt a kezem, eben e: egészen meg van szépülve. Nem töri fel a munka... Ez az egy szerencse, hogy gumitalp van a csizmámon, lejártam volna egy pár bőrtalpat, mióta itt vagyok Pesten... Sehol semmiféle munkát nem lehet találni. Odamegyek akárhova: ,,Kérem szépen, nem lenne szíves valami munkára, napszámos munkát..." ,,Kérem, azt feleli, csak a párkányok lesznek javítva, semmi más..." Azért építenek négyemeletes állványokat. Dehogy is vesznek fel munkást, inkább azt is elküldik, aki má ott van... Gép keveri a betont. Két talicska kell hozzá, egy meg eligazítja. Ahol harminc, harmincöt ember dolgozott, ma három elég. Bólogat, tűnődik. - Má nem bánnám, csak azt az időt még megérném, mikor újra szükség lesz az emberre... De itt vannak a gyerekeim... Mi a mai fiatalok élete?... Nem isznak ezek... Má nincs kocsma... öt- hat liter pálinka a zsidónál eltart három hétig. Vámőrök isznak csak titokba, meg a csempé- szek. Jönnek át a másik félről, odaátrul, azok igen: de a mieink soha... Az én időmbe?... Ha én a kocsmába mentem tizennyóc éves koromba, a pitarban állottunk meg, mert odabe tele vót legényekkel a nagykocsma. Két sorba ültek... Ma?... Ma már nincs gyerek. Egy ha van. A legtöbbnél egy se. Ha így megy, akkor a mi falunk nemhogy szaporodna, de elfogy... És aki van is, fiúgyerek? Úgy meglátszik rajtuk a nélkülözés. Nem tud adni nekik az anyjuk tíz fillért. Úgy megtanulja a gyerek a nincsent. Azt mondja a tizenkét éves fiam: ,,Édesapám, ne tessék annyit adni az aprómarhának, mert elfogy. Nem lesz" - azt mondja. Még ennek a kisfiúnak egy vásáriőtözet ruhát nem tudtam venni, mióta él... Csak hallgatom, hallgatom, lesújtva és tehetetlenül. Az ország gazdasági állapota leromlott, különösen a keleti végeké. Joó György továbbdongja a gyászigéket. - Édesanyám még nulláslisztből sütötte a kenyeret, azt mondta: annak van szaporája. De ócsó vót: vett tíz-tizenkét kiló lisztet akármikor, nem vót gond. Most egy mázsa búza 18,50. Én egész télen egy kilót se vettem... Húst karácsonyra vettünk. Harminc fillér egy kila liszt, két pengő negyven egy kila zsír... Egy kis habarást csinál a feleségem tej nélkül. Beletesz a lisztbe kis hagymaszárat, rántást csinál, zsír nélkül. Én meg ott heverek; egész télen egy pengőt nem tudok keresni... Hol vannak a régi jó túrósbélesek? Néha eszembe jut, még álmomból is arra ébredtem, hogy azt ettem. Mondtam édesanyámnak: ,,Jaj, de szeretem a túróstésztát, édes- anyám, főzzön mán." Megfőztük mink azt akkor hétköznap is... A só? Csak öten vagyunk, hozunk egy kila sót, má vége... Akkor tíz krajcár vót a finom kősó, amit Szlatináról hoztak, kétszer olyan jó: ma hatvan fillér ez a semmi főtt só... A rizskása tizenkét krajcár vót, ma nyolcvan fillér... Cukor? Nem is tudom, milyen drága. Karácsonyra vettek, egy kocka két fillér vót. Tíz fillérért öt kockát hozott a gyerek, sírt a feleségem... A gyufát má úgy veszik minálunk, hogy három asszony adja össze a paklira a hat fillért, osztán szálanként szétszá- molják maguk közt... A zsidók is mind elmentek a faluból, nincs mán, csak az egy kocsmáros, pedig tizenkilenc vót nálunk valamikor... Csak tessék kihirdetni, jó bátyám, az én régi boldog életemet. Ha azt meglátják az emberek, meg a kormány, hogy milyen élete vót ebben az országban a szegény magyar embernek valaha, akkor talántán gondolnak egyet; és azt mondják: csináljunk még eccer ilyet nekik. - Nézd, György fiam, én ezt a te életedet megírtam, most újra meg újra elolvastam, s meg is fog jelenni könyvben... De ahogy nézem, úgy láttam, az olvasók azt fogják mondani: ez az ember, amilyen derék, ügyes fiú, élelmes, okos, erős, eszes volt gyerekkorában meg legény korában, mégis semmire se tudta vinni... azt fogják mondani: ez az ember mégse volt hős... Az embereknek csak az imponál, ha a szegény ember gyermeke elindul a mese útján, és eljut odáig, hogy feleségül veszi a király legkisebbik leányát, és aztán boldogan él, ha meg nem halt... Mondd meg, hova jutottál te? Joó György rám nézett komoly szemeivel: - Hova jutottam?... Ha én nem lettem volna ilyen ember, amilyen vótam, azóta meghaltam vóna az árokparton. Iszen én tizennégy esztendős koromban semmi nélkül maradtam. Engem úgy megüldöztek a fiskálisok meg a többiek, azt akarták, pusztuljak el a faluból... De én ottmaradtam. Nekem ma ott nyolc hold földem van. Öt gyereket felneveltem. Két jányt férhez adtam, Egy fiamat szabómesterhez iktattam be inasnak. A többi is, ahhoz képest, egészséges, és olyan jó gyerek, hogy párját kell keresni. Én egy olyan nőt vettem el feleségül, aki ennyi idő óta egy rossz órát nem szerzett nekem. Inkább a legnagyobb bajokban is csak vigasztalásomra vót, és a verejtékemet letörülte... Én azt elmondhatom, hogy Isten segítségével jól házasodtam. Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az Istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott... Mert Kőmíves Erzsi vót... Mert huszonöt év nagy idő, de huszonöt év alatt egyszer felleg nem jött az én homlokomra ümiatta... Ezt nem tudom, melyik királynak milyen lánya adta vóna meg aző urának...
Joó György lelke nagy bánatában, szívének nagy boldogságában rám emelte tekintetét, s a szemében könnycsepp égett, s fehér homlokán büszke öröm ragyogott. Nem bántom tovább: így van ez, Joó György. A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény magyar földműves ember együgyű élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.

 
 
0 komment , kategória:  HUSZONNYOLCADIK BESZÉLGETÉS  
szeretettel
  2011-11-19 11:16:46, szombat
 
 


HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS



arról, hogy az emberi természet esendő, de azért jó az Isten, gondot visel az édesanyákra Kegyetlen fejem fájására ébredtem másnap. Aludtam jó soká, kétnapos vót a mulatság, nem vót részem ilyenbe, korántse, mi volt még eddig az én mulatásom? Gyermekjátszás, de most egész rendesen vót ez, megéreztem én, hogy erős a karom, lábam, derekam, egész testem, a tanyasiak is megtudták, ki vagyok. Mán a cigánylakodalom a semmi se vót, ott mán nem kellett megerőttetni magam, inkább az vót, hogy má ott úgy dirigáltam. Má akkor kipróbált voltam. Hogy tizenhat tanyasival, jóformán egymagam meg tudtam viaskodni, hát ez már csak pehely vót nekem, ráfújtam, ez az egész. De a nagy dolog vót, az a nagyverekedés a kocsmában, itt nagyot tanultam. Mégis tizenhat legény: tizenhat legény. Nem lehet avval egynek kiállani, még ha Toldi Miklós is. Nem az erőmmel győztem én ott, hanem a nagy merő akarással. Otthon vótam, nem akartam hagyni, hogy megcsúfolják a falut olyan hitvány gyerekemberek. Csupa suttyó legényféle vót a, mégis le mertek ülni a falu kocsmáján az első asztalhoz. Osztán meg nem hatták húzatni az én ebédelt cigányaimnak az én parancsoltam nótákat. Hát énbennem a nagy becsület dógozott,ők meg tudták, hogy nem vótak igazságba. Hát nem akarták beszakíttatni a fejüket. De én nem bántam, ha engemet minden darabomat külön agyonverték volna, se bántam volna. Nem én. Hát ezért győzedelmeskedtem, mert olyan akaratos voltam. Senki se akar megsántulni hibás gondolatáért, vagy fején egy lyukat. Hát elszaladtak. Nekik csak tréfa volt az egész, de nekem halálos. Mert ha én magamra vettem, már azér se hattam vóna a falu becsületét. Csak most fájt osztán a fejem, vállam, minden lapockám harmadnap, mer most vettem észre, hogy én is kaptam eleget. A fene a büdös kölykeit, megraktak azok engem istenesen, de én akkor észre se vettem. Tapogattam osztán most, de szégyelltem édesanyám előtt mondani. Még a hajamba is két vagy három dudorodást leltem. Nem baj, mondtam, ebcsont beforr. Hallottam én azt gyerekkoromba édesapámtól, hogy ez a katonadolog.Ő is soká vót katona szegény, meg azősei is mind katonafélék vótak, mert nemesek vótak, hát nekünk tudni kell verekedni. De e csak most jutott eszembe, mikor fájt. Akkor még eszembe se vót, mikor belevágtam a közepibe. Akkor csak mentem én, mint a kiskakas, nem is tudom, hol szedtem, mert a többi parasztgyerek, aki velem tartott, egy se adta magát az ütlegnek. Én vótam az a jó bolond, aki se lát, se hall, csihépuhé... Mikor felébredtem, édesanyám nem vót a házba, magam vótam. Leszállok az ágyrul, vót egy kis tükör a két ablak közt, leveszem, megnézem benne, a homlokomon is vót balfelől egy feketeség. Ezt is ott szereztem. De régen láttam magamat tükörbe, mert Pesten bizony nemigen vót alkalmam tükörbe nézegetni magam, mert ha beretválkoztam, azt egy ojan kis kerek tükörbe csináltam, meg tükör se kellett hozzá, mert az ember nem a szemivel beretválkozik, hanem az ujja bögyivel. Hanem most nagyon elcsodálkoztam magamon, mintha nem is én vónék én. Már egész rendes bajuszt leltem az arcomon, ráncok is voltak kétfelől, az orrom mellett leszaladt a szájam sarka felől. Egész megemberesedtem mán. Talán még házasodni is lehet, elmúltam húsz esztendős. Hát ahogy nézegetem magam, benyit édesanyám. Megijedtem, lököm félre a tükröt. - Megfázol, kisfiam - azt mondja szegény.
Mer mezítláb vótam a hideg szobába a fődön. - Nem fázok, édesanyám - mondom. De valami feltűnt nekem szegény édesanyámon: az új kendő vót a fejin. Améket most hoztam neki Budapestről.
- Hun vót, édesanyám, hogy a kendő a fejin van?
- Ó, fiam - azt mondja -, elfelejtettem. Ünnep harmadik napja van, hát nem tettem még el.
Visszabújtam az ágyba egy kicsit megmelegedni. Néztem, ahogy leveszi a fejiről a kendőt, és szépen összehajtogatja, de láttam azt is, hogy nem teszi a kendőt a ládafiába, csak leteszi szépen rá a ládára. Jól van, ha így örül neki, csak használja egészséggel, mondom magamban. Őmeg tesz-vesz, tüzet rak. Azután meg takarít. - Mondja, édesanyám - kérdem tűle -, hideg van odaki?
- Jó fagyott.
- Osztán mit beszélnek a faluba?
Mer nem bírtam mán, hogy egy szót se szól a virtusrul. Nem hallotta vóna? Hiszen az ijenrül az egész falu beszél máskor. Akkor minek verettem én magam félhóttra, ha még édesanyám se beszél. Még szégyelltem is mán, hogy én ojan nagyra vótam magamba,ű meg szót se tesz róla.
- Mirül, fiam?
De ojan furcsa vót édesanyám, szinte zavarodott vót egy kicsit.
- Rullam.
- Terullad?...
Néz rám, eccer csak azt mondja:
- Verekedtél.
- Bion verekedtem. De lássa édesanyám, nem engedték húzatni, hogy az én libám az este.
- Nem is kell azt húzatni, csúnya nóta a.
Hm. Hát csak ennyi ez édesanyámnak.
- Nem a nótáér.
- Tán jányér?
- Nem, édesanyám, becsületér.
- Ó, becsület - azt mondja és takarít a szobába. Még sepert is. - Ijenek vattok ti Jók. Apád is mindent eltűrt, meg se szeretett mozdulni, egész télen itt hevert nekem az ágyon, mint te. Éppen ijen vót, csak egy kicsit öregebb, mert mán katonaviselt vót, de nem szeretett dógozni, még fát se vágott, tízszer is kellett neki mondani, hogy vágjál mán egy kis fát, mégse vágott. De az is ojan vót, hogy elnézte, hogy én kínlódjak a favágítással, eccer az is úgy elverekedett a kocsmán, hogy úgy jött nekem haza, csupa kék fót vót a feje, meg dimbes-dombos. Mikor megtapogattam a haja közt, olyanok vótak benne, mint egy lúdtojás. Avval megsimogatta a fejemet, és elkezd kiabálni.
- Iszen a te hajadba is van.
- Hij - mondom -, ne nyúljon hozzá, fáj.
- Fáj, ugye, kutya ellette köjke. Kellett neked a tanyasiakkal kiállani?
- Tizenhatan vótak - mondok neki.
- Óvé, még mit. Tán álmodtad.
- Nem én.
- Ha agyoncsaptak volna. Most nekem nem lenne még ennyi se. Mire a?
- Becsület.
- Igen, becsület. Elmenni Pestre, tíz hétig híredet se hallom, akkor hazajössz nekem, és itt agyonvereted magad.
Elkezdett sírni.
- Teszek rá egy kis téfeles ruhát - azt mondja.
- Sose tegyen, majd beforr.
Ű aztán elkesergett mindent, hogy az apja is ilyen vót. Mert az csak úgy beházasodott hozzájuk Csécsére, mert Kóródról jött vót, ott született, csak házasodni jött a csécsi községbe. Osztán ott mingyárt meg kellett neki verekedni, mer Magos József azt tanálta mondani, hogy ,,gyüttment". Mert a Magosok mind csécsi família vót, régi jobbágy família, e meg ojan szegényféle vót, hát azt hitték, szánkázhatnak rajta. Csak két kis ökröt hozott hazulról magával, a vót minden vagyona. Osztán a kösség kocsmáján történt az összecsapás. Hát öregatyám, Mihály, odavágta pintes üveget a Magos Józsi veres homlokához. Azt meg elöntötte a vér. Nagy ember is vót, lemosták a vért, akkor nekiment a nagyatyámnak, de ez úgy megrázta, megszorongatta a gégéjét, úgy megtapodta a nagy teméntelen embert, hogy avval jött haza éfélután, hogy: - Vess ágyat, asszony, agyonütöttem Magos Józsit. - Jó anyám meg elkezdett sivalkodni, mert ojan nagysíró asszony vót szegény, meg nagylármás - mesélte édesanyám -, fuss akkor, mer baj lesz. - Nem futok én - azt mondja -, majd megvirrad reggelre. Nem lett osztán Magos Józsefnek nagy baja, csak az ágyat nyomta vagy egy hétig, legjobb barátja lett osztán apádnak. Nevettem. Tán nekem is jó barátom lesznek a tanyasiak, csak a neveket se tudom. Így megnyugodtam osztán, hogy apai, anyaiősök mind ijen derék mérmerő emberek vótak. Akkor nem szégyellem magamat. Elmondta akkor szegény édesanyám azt is, hogy mijen mérges kis ember vót nagyatyám. Eccer nagyon összekapott a feleségével, mert unta, hogy ojan nyelvelő. Befogta a két kis ökrét a kis fakó szekérbe, és visszament Kóródra. Az apjához meg az anyjához. De csak két napig maradt otthon, mert nem szeretett otthon lenni, mert sok fiútestvére vót és kicsi birtok, hát nem fértek. Így oszt meggondolta magát, eccer csak befogta az ökröket, visszajött Csécsre. De a kapu be vót zárva. Megállott a szekérrel a kapu előtt, bekiáltott, nyisd ki. Nagyanyám meg kinyitotta,ő meg behajtott. Hátrament a kertbe, ott vót a sütőkemence. Azt mondja nagyatyám: - Ezt meg én csináltam, letöröm.
Le is törte. Avval, hogy elkészült, menni akart visszafele. Nagyanyám meg akkorára ebédet ütött, valami tojást meg kolbászt aprított bele. Szólt nagyatyámnak: - Mán elébb ebédejj meg.
- Megebédejjek?
- Meg - azt mondja nagyanyám -, ne menny éhesen.
Hátű bement, megette az ebédet, jó vót. Így osztán otthon maradt.
De attul kezdve nem is vót köztük több veszekedés. Nagyanyám sose szidta többet, csak mindig ojan édesen mondta:
- Miháj, Miháj, a fene egye meg a sütőt.
E vót a legnagyobb káromkodása az urára.
Így elmondta ezt édesanyám, akkor elkezdett sírni. Azt mondja:
- Bezzeg apátok itt hagyott, meghalt, fiatalon itt maradtam, nincs nekem mán senkim.
Csak hallgatom édesanyámat, hogy siratozza magát. Sose hallottam még tőle, hogy ezen kesergett vóna. Meg nem is vótő mán fiatal; mikor édesapám meghalt, akkor se, mert harminchat éves vót, mikor én születtem, hát most húsz éves vagyok, akkor neki most legalább ötvenhat évesnek kell lenni. De nem gondoltam én még akkor se semmit. - Ne sírjon, édesanyám - mondtam neki -, itthon vagyok. - Tudom, megint elmész, akkor aztán én itt meg is halhatok. Ránézek megint az új kendőre a ládán. Nagyon szúrta a szememet, hogy nem tette el édesanyám.
- Mér nem teszi el? - mondom neki.
- Majd elteszem.
Jól van. Nem szólottam.Ű meg hozzám jön.
- Mutasd csak a hátodat.
Nem akartam, de muszáj vót, megmutattam. Hát elszörnyedt rajta, hogy mijen jól meg vagyok
én becstelenítve.
- Jaj - azt mondja -, ijet se láttam, hiszen te hejbe vagy hagyva.
- Tizenhatan vótak - mondom neki.
Így osztánő csakugyan téfeles ruhákat kötözött rám. Én meg kinyújtózkodtam az ágyba, elfeküdtem magamnak, elaludtam. Nagyon jól aludhattam, csak arra ébredtem fel, hogy nyílik az ajtó, jön be édesanyám, újra csak az új kendő van a fején. Mán nem szóltam, nem mertem szólani. Ennek oka van. Nem ojan asszonyű, hogy az új kendőt csak oktalan kösse a fejére. Néztem, ahogy újra összehajtogatja, leteszi a ládára, nem vette észre, hogy ébren vagyok, azt hitte, hogy alszok. Csak jó sokára mutattam meg, hogy ébredtem.Ű mán akkor ételt melegített. Még vót a tőtött káposztábul. - No, egyél.
Felültem az ágyba, má jó meleg vót. - Nem vagyok én beteg - mondom; leszálltam az ágyrul, az asztalhoz ültem. Csak úgy. Megettem a káposztát. Nagyon szeretem a harmadnapos tőtött káposztát, nagyon jólesett. Kivált, hogy édesanyám főzte. Ű meg szegény ott ült a kemence patkóján, ott evett. Mondom neki tréfásan: - Mán megint a fejin vót a kendő.
Tán meg vagyok bolondulva avval a kendővel.
- Látom én - mondom -, mert mikor letette, nem így vót hajtva, hanem a rózsájával lefelé.
Hát a fejin vót no, mi bajom vele.
- Nincsen semmi bajom se - mondom -, csak mondom.
De mán nem vót kedvem feküdni tovább, mer nagyon megijedtem, hogy édesanyám csak hallgat, és lesüti a fejét. A kék kendőjét is, amit mindig viselni szokott, úgy lehúzta a szemibe, hogy nem láthattam a szemit.
Úristen, itt valami baj van.
Ojan ideges lettem, hogy felöltözködtem, és elmentem hazul.
Nem akart engedni, hogy nekem még pihenni kell, sokat lumpótam, ne menjek ki a faluba.
De nekem mán az is gyanós vót, hogy nem akar engedni a faluba.
Mentem Kovács Mariékho.
Ott meg sokan vótak. Hogy Mari menyasszony lett, jártak hozzájuk. Mindenféle játék vót, meg beszélgetés. Sokat beszéltek nagyon az én virtuskodásomról, mán hallani se szerettem. Eccer csak bejön Marinak a nénje, Vas Bálintné, Emi néném. Úgy szó közt mondja valaki neki: - Maj lesz még neked is egy Bimbó, ha meghal az urad. Erre rám néznek, nevetnek, hallgatnak. Nem tudom, mi van. Még meg is zavarodtam, hogy mér néznek rám, meg minek takarják a nagy nevetést. Igende az a Bimbó nem lehetett más, csak a két Bimbó-testvér. Két öreg ember lakott nálunk a faluba, egy házba; az öreg Bimbó a ház felső végébe, az utcára, a kis Bimbó meg az alsó végébe. Az öreg Bimbó özvegy ember vót, a kis Bimbó, az öccse, a meg agglegény. Az öreg Bimbó más faluba házasodott, de hamar ott hatta a családját, hazajött. Mer ez ojan dógozni nem kedvelő ember vót, ott meg nagyon befogták, nem szerette, ott hatta a három gyerekét, hazajött. Mán ojan nagy gyerekei vótak, nagyobb, mint én, deő csak magába élt itthon. A vagyonát is mán elitta formán, csak még vagy két darab hatsoros fődje vót neki. E vót a Bimbó András. Az öccse meg Bimbó Mihály. A meg azért vót kis Bimbó, mer ojan csepp ember vót, hogy ojan kicsi nem is vót több a faluba. Katona se vót, nem is házasodott meg soha. Elég jó gazda vót szegény embernek, vót vagy tíz darab fődje, de a legtöbb csak olyan hatsoros meg kilencsoros. Ezt úgy kell érteni, hogy hány sor kukorica vagy krumpli fér egy szélességbe. Nem vót több szó akkor a Bimbókról, de nekem elég vót. Nem jól éreztem magamat, hát hamar elmentem. - Hova mégy, hova mégy?
- Csak megyek mán. Ahogy megyek, szembe jön rám Bimbó András bátyám. Szép nagy deres ember vót. Nagyon szívesen fogadta a köszöntésemet, még meg is állott.
- Mikor jöttél haza?
- Mán szombaton múlt egy hete.
- Nem is mutatod magad.
Nem szoktam én nála mutatni magam. Sose vótam az udvarán életembe.
Evvel elment szíves mosojodással.
Megcsóváltam a fejem. Elmentem Orbán Gáborékhoz. Annak az apja kisbíró vót még akkor is, a mindent tud, majd a megmondja nekem. De csak ültem, csak beszélgettünk, ott is a tanyasiakról vót szó. Mondta Orbán Gábor bátyám, hogy a jegyző azt mondta: Betyár kölyök e... Szégyelltem a Bimbókat említeni. Így meg nem vót kedvem soká maradni, hát felállottam, elmentem tőlük. Ahogy jövök visszafelé az utcán, mikor a Bimbó ház előtt elmegyek, a kis Bimbó bent állt az udvaron és kiszól:
- Ni te mán, György fiam.
- Aggyon isten, Mihály bátyám.
- Aggyon isten.
Megállottam.
- Magába van?
- Magamba - azt mondja.
Bementem hozzá. Kezet fogtunk, osztán behívott a házba.
Elég jó kis ház vót. Leültem az asztal mellett.
- Itt él maga.
- Itt.
- Egyedül?
- Egyedül.
- Mindig?
- Mindig.
- Hány esztendős?
- Hatvanadikat taposom.
- Hatvanadikat?... A szép.
- Hát tudod, van két ökröm, tyúkom, malacom, megvagyok. Eltelik.
- Felesége meg nincs.
- A nincs.
- Mégis megvan.
- Meg. - Nem jó ez így - mondom. - Én nem szeretnék így lenni. - Hát fiam, te tetejésebb ember vagy, te kaphatol. Néztem a kis embert. Olyan kedves bajuszos kis ember vót, nem vót nagyobb, mint egy kis iskolásfiú, de megvót annak mindene, keze, lába, deres feje, nagy bajusza; nagyon jó vót, hogy mindig tudott nevetni, olyan jó kerek ábrázatja lett, mikor nevetett.
- Elöl meg András bátyám lakik?
- Az, a tűz égesse meg a szokását.
- Mér?
- Hát tudod, mijen.
Tudtam, hogy ez ojan lopogató ember. De nem sokat tudtam róla.
- Most is hogy vagyok vele - mondja. - Mikor azőszön törtük a kukoricát, mikor fosztásra került, fosztottam úgy tizenegy óráig,ő meg lefeküdt hamar. Hogyű nem dógozik, fáradt. Hát tizenegykor én is lefeküdtem. Mikor reggel felkelek, nézem én, kevés az én fosztott málém. Kimegyek, hát az eresz alatt fel van rakva az én málém azű ereszibe... Azt meg lehet... Neki nem is vót ojan faj kukoricája, mint az enyém. Mind ott vót felrakva, azű kollantyúján lógott... Ahogy nézem, jön felfele az ólbul... Mondom neki: András, e meg az én kukoricám... Hát jön rám, hogy agyonüt... Mán úgy vót, hogy leüt a karóval, ami a kezébe vót... Én meg a pinceajtó mellett állok, látom, hogy végem, hát tüzet kiáltok. - Tüzet? - Tüzet... Mer édesapám még gyerekkorba megtanétott, hogy ha az ember nagy életvesze- delembe van, akkor tüzet kell kajátani... Mer ha valaki csak jajgat, hogy jaj, akkor még nem jön oda senki! De ha azt kajátja, hogy segítség, akkor se jönnek... Hanem ha azt kajátja, hogy tűz van!... akkor mindenki jön... Tanuld meg tésis, hátha valaha hasznát veszed... Így én meg- szabadultam, mer behúztam magamra a pinceajtót,ű meg ott hagyott... hanem a kukoricámat nem adta vissza. Most meg van egy hordó káposztám, osztán rájár. Neki nincs semmije, egy fő káposztája se, mégis vót neki főzve karácsonyra... Így vagyok. Elgondolkoztam, nagy baj lehet így élni. - Lássa - mondom -, azér kellett vóna megházasodni. Az asszony a legjobb lakat meg a legjobb házőrző kutya.
- Ebbe igazad van - azt mondja és nevetett.
- Mégse házasodott meg.
- Pedig lett vóna ajánlkozó is - azt mondja. - Mer tudod, hogy engem az Isten ilyen csekély testtel látott el, én szemérmes vótam, nem akartam házról házra járni, hogy mék jány venne fel... Hanem vótak nekem pajtásaim, azokkal elmentem. Hát mondja nekem egy jány, mikor a barátom ott hatta, hogy másat venne el, hogy: előzzük meg üket?... Megelőzzük? - mondom - ... ha ezt elébb mondtad vóna, mán régen megelőzhettük vóna, de most má nem kellesz, elmehetsz... Így nem házasodtam meg. De még vagy kétszer így jártam. Vót amék azt mondta: ha nem vesz el a barátod, hozzád megyek... Így nem kellett nekem osztán. Nevettem. Azt nem is lehet. Velem is így gondol Váradi Piroska. Ha a Sarkadi-fiú el nem veszi, tán hozzám jön... De akkor nem kell..
- Mér lettem én ijen csepp ember? - mondta Bimbó Miháj bátyám. - Mer én gyerekkoromba nagyon sovány koszton éltem. Mer énnekem ojan furcsa természetem vót, hogy én csak a vereshajmát szerettem... Édesanyám mindig mondta, hogy ha mán szopós koromba, ha letettek a földre, sírtam, úgy hallgattattak el, hogy egy vereshajmát adtak a kezembe. Én meg azt szopogattam, oszt úgy meg tanáltam szeretni, hogy azután mindig csak azt kívántam. Örültek, hogy avval el lehet hallgattatni, nesze vereshajma, játsszál. Én meg ettem. De még mikor oskolába jártam, akkor is csak vereshajmát loptam. Mer akkor má nem akarták, hogy csak azt egyek, de én már reggel loptam két fejet, iskolába menet megettem, délbe hazajöttem; loptam két fejet, elszaladtam a templomtoronyba, megettem. Főtt ételt meg nem akartam enni. Így vagy tizenhat éves koromig egyebet se rágtam, csak mindig a vereshajmát. Az osztán nagyon megabálta, megfőzte a bélemet, meg a sok só. Mer ha az ember lop, hamar sóz, jó vastagon. Csak akkor hattam el, mikor megértettem, hogy nem tesz jót... Bizony, véknyan kosztíroztam, mióta élek. Mer harmincéves forma vótam, mikor meghalt édesanyám is, azóta én nem sokszor ettem főtt ételt. Kis kenyeret ettem a szalonnához, evvel élek... Ide mán öregedek, hatvanba vagyok, most mán nem bánnám, ha főtt ételre jutnék. Ahogy beszélgetünk, eccer csak bejön édesanyám az új kendőbe.
Azt mondja:
- A káposztát, Miháj.
Akkor meglát engem. Elhallgat. Aj szegény, nagyon elpirosodik. Lehúzza a kendőjét a szemire. Azt mondja nagy zavarodottsággal: - Virágos a káposztája, Miháj, meg kell mosni. Én meg csak nézem szegényt,ő meg megtörli a szemét, kifordul a házbul. Mire utána mentünk, mán nem vót sehun. - No, gyere vissza - mondta nekem Miháj bátyám, de én nem akartam. - Gyere csak, valamit akarok mondani. Erre visszamentem, mert tudtam, hogy mit akar mondani, meg kellett azt nekem hallani. Rakott a tűzre, jó nyers fát, a meg sírt,ő meg csendesen beszélt: de nagy politikus vót, nem arról beszélt, amit én akartam hallani, hanem a politikárul. Mindig csak a politikárul szeretett. - Látod - azt mondja -, így elmellékelnek minket szegény parasztokat a mi uraink. Most is írja az újság, hogy megválasztottuk ezt a Ferjentsik nagyságos urat képviselőnek, a meg kilépett a Kossuth-pártbul, mameluk lett, azt írja az újság... Mindig csak így vót... Egy igaz vezére vót a magyarnak. Kossuth Lajos, senki több... Mer ez a Kossuth Lajos a Ferenc József nagy- bátyjánál, a Ferdinándnál vót a kancellárián.Ő vót a király alattvalója. Ott dógozott mindenféle levelekkel. De azér dógozott az ide Magyarországra is a többi nagyurakkal, hogy elálljon a németektül, hogy egy szép magyar haza legyen... Mikor látta, hogy mán több nagyurak vele vannak, akkor hazahozta a leveleket. De aztat a németek nem szerették, erről kezdődött a háború. Mer a Kossuth Lajos azt akarta, hogy egy szép Magyarország legyen, hogy itt mindenki tisztességes életet élhessen. Még a robotot is eltörülte, és ezáltal lettek neki haragosai, tudom, itt is sokan haragudtak rá, meg haragusznak még most is. Berky bátyád is haragszik, mer az is nemes vót, fáj nekik, hogy Kossuth Lajos a nemességet eltörülte, mert hozzá vótak szokva a német nemességhő, hogy amit akartak, úgy legyen. De azér mán van köztük, amék belegyőződött, hogy jó volt, hogy eltörülte. Én se hejeslem, hogy nemesek uralkodjanak. Tisztességes, becsületes dolog, hogy a nemesek ne szekérozzanak... Azér nagyon dicső munkát végzett ez a Kossuth Lajos, ha ijen nagyurak is hozzá álltak, mert nem himi-humi apró emberek, hanem tábornokok vótak mellette. Mer az osztrák mindent elvitt innen haza, és itt hatta a magyarokat... Mer te még fiatal vagy, hát tudd meg, fiam, hogy úgy kezdődött a, hogy a szerbeket fellovalta a német, hogy a magyarokat támadja meg, és osztán a lett a vége, hogy az osztrák-német feljelentette a magyarokat, hogy itt vallásháború vót, pedig nem vót, csak éppen el akartak válni a magyarok a németektül, hogy maguk kezére dolgozza- nak mán. Tudtam én, hogy azér beszél szegény Miháj bátyám, mer nem tudja, hogy mondja meg, amit akar mondani, de azér szívesen hallgattam, hogy tanított, mer nekem hamar meghalt az édes- apám, hát én nemigen hallottam ezekről a dógokról, pedig nagyon szerettem vóna megtudni az ország állapotját. E meg kortes vót, amijen kis ember vót, úgy tudott ez beszélni, mikor képviselőválasztás vót. Örültem, hogy most nekem mindent elmond. - Csakhogy - azt mondja - a Gőrgei elárulta a hazát. Merő azt szerette vóna, hogyhaőtet tekintették vóna a magyarok feljebbvalónak. De a Kosutlajos vót az első, merő szerezte meg a hazát. Gőrgei csak támogatója lehetett vóna. Mer a Gőrgei jó tábornok vót, de hamar feladta magát, merő nem tudott maga mellett egyebet mondani, csak hogyő az első tábornok, hát nem fogadhatta úgyőtet a nép, mint Kosutlajost. Úgy vót a, hogy a Gőrgeinek meg vót mondva, hogy mikor Vácra ér, mennyen fejjebb a Duna mellett, mer a többi tábornok hajtotta kifelé a németet Bécsig, hogy mán jöttek visszafelé, igende hogy egyenesbe menjen a beszéd, mikor a Gőrgei Vácnál vót, édesapám is ott vót vele, hát elkanyarította a sereget a fejér országútra, a csivirgós-csavargós gyarmati útra. Mit tudta azt az alfődi magyar katona, mőre mennek, csakhogy mán megvót az egyesség az orosszal, mint egy kapu. Úgy vitte be Gőrgei a seregét, osztán mikor bent vótak, felállította, azt mondta, barátaim, látjátok, hogy körül vagyunk zárva. Körül bizony, mert a fegyverbe vitteőket. Úgy hallgattam én ezt, még reszkettem is a magyar hazáért. - Igende akkor egy huszártizedes odaugratott a Gőrgeihe, és a kardjával fejbe vágta. A nyakát akarta levágni neki, de a ló nem jól ugrott, mert ha be van is tanítva a ló, azért csak ló a, nem ojan pontos az ugrása, így a fejét érte a kard, a Gőrgei fejín a bőr hátul felszaladt a tetejére. A huszártizedes mingyár mártírhalált halt, azután meg a többi tábornokok, tizenhárman. Pedig azt mondta a tizenhárom tábornok, hogy még hírrel se ment vóna ki egy orosz se a hazából. Sirathatjuk mi az ijen urakot, akik csak jót akartak a magyar országnak cselekedni. Szegény Miháj bátyám, még a szeme is sírt, mikor ezt mesélte. - Fel kellett vóna akasztani a Gőrgeit, a kellett vóna - mondta -, de nagy védelmére vót Ferenc József. Mer mikor e meglett, fel lett adva Gőrgei meg a Ferenc József, be lettek pörölve. De nem tudtak dönteni, mert a kirájt nem lehet elítélni, mert arra a pör nem dől. Így aztán megnyerték a pert annyira, hogy nem lettek büntetés alá hejezve. Akkor a Gőrgei kapott a feladásért ezerkétszáz pengőt, mikor meg a per ellett, felemelték még vagy négyszáz, vagy hatszáz pöngővel. Ezerhatszáz vagy ezernyócszáz pöngőt kap a honárulásér. Minden hónapba. Míg csak él. Haláláig. Kosutlajos meg ott szenved Turinba, nem szabad neki hazajönni, mer jót cselekedett. Ijen a világ, fiam. Hát én nem tudom, kapott-é a Gőrgei ezerkétszáz pengőt, vagy nem kapott minden hónapba, de Miháj bátyám még azt is mondta: - Mer, édes fiam, mikor én a régi képviselő úrral fenn vótam Budapesten eccer deputációba, tanálkoztam én ott egy ajtónállóval a miniszterijomba, a meg elmondta, hogy a Gőrgei csakugyan tettlegesen ott lakik Visegrádon, de csuda az, hogy él, mer a nemes érzelmű főurak sokszor elmennek hajóval oda, csak azér, hogy be kiáltsák neki, hogy: hazaáruló, hazaáruló... Meg vót, hogy asszonyruhába ment oda valaki - ennek a hivatalbéli szolgának az apja kertész- ember vót, szőlőkapás a Gőrgeinél -, a mingyárt látta, hogy férfi lépése van az úriasszonynak.
Bementek megmondani a Gőrgeinek, hogy itt van egy nagyságos asszony, beszélni akar vele, de azt parancsolta, hogy nem szabad. Senkinek se szabad bemenni. Be kell csukni a kaput. Akkor azt mondta az asszonyruhás úr, ,,ezer szerencséd, mert az életeddel játszottál vóna". Így osztán elballagott... De még a munkásemberektül is fél a. Mikor ennek az apja ment hozzá, egy Málnási vagy Szedresi nevű híres orvos komendálta be, hát mikor odaér, benyit a kapun, a meg valahogy éppen nyitva vót, éppen ment a reterátra, hát nem vót nála tévedésbül a revolvere... Meglátja a munkásembert, mingyárt kaját rá: ájjon meg, ne gyűjjön hozzám!... A meg kajátja neki, hogyőtet az orvos küldte... De a nagy kiabálástul nem értette. Hanem azt tanálta ki az elméjében, hogy mennyen jó messzire, onnen mondja meg, mit kíván... Azt mondja a munkásember: nem azér jöttem én, ha mán eddig meg nem tették, én nem akarom megtenni, én csak a szőlőt akarom mívelni, ha kellek... Jó van - azt mondja Gőrgei -, mennyen arra körül a konyhára, ott megmutatják, hol van a szőlő. Így osztán az elment, de soká dógozott, a Gőrgei meg a szakácsnét meg a szobajánt tudakozta, miféle ember. Csak mikor mondták, hogy jó dógos, szorgalmas, csendes ember, akkor bátorodott meg annyéra, hogy oda mert menni hozzá... De azután is nagyon szigorú ember vót, nem szólott az soha egy munkásáhó se, de aki nem vót dógos, az mán másnap elment. Huszonöt is cserélt nála egy hónapba. Ijen ember a még ma is. Így beszélgetett szegény kis öreg bátyám, én meg hallgattam, mint a szentírást. Így tanulja meg a szegény falusi gyermek, mijen is a világ sora a hazában. Kérdeztem, honnan tud ijen sokat. Mondta, hogy van neki egynehány vastag könyve, ha ideje van, azt olvasgatja. Említette nekem a költőket, a Jókai Mórt meg Petőfi Sándort meg Deák Ferencet, e mind nagy költő vót. Mer azt mondja, az a nagy költő, amék szépeket tud előadni, minden jókat, ami legjobb a népnek... Hagy hajják azt a szépet, ami megakaszt az újságba is, akkor má örül az ember, ha jót olvas. - Mer, fiam, hogy nekem nem vót sose feleségem, nekem vót időm tanulni mindeneket, de most má nem bánnám, ha vóna nekem, aki főz, én el is venném anyádat, ha hozzám jönne. Így jött ki a turpisság.
- Édesanyámat?
- Igen.
- A mán öreg asszony.
- Nem öreg a, fiam. Többet ér a még ma is, mint sok fiatal.
Akkor én felállottam, és elmentem.
- Majd megkérdem tülle.
Hazamentem. Édesanyám még otthon vót. Soká nem szólottam neki semmi szót errül, de mikor feküdtünk lefele, mondom:
- Édesanyám.
- Mit akarsz, fiam?
- Ez a Bimbó Miháj bátyám nagy szót mondott.
- Bimbó Miháj? - mondta édesanyám.
- Igen. - Mit mondott, fiam?
- Hogy elvenné édesanyámat.
Arra édesanyám elkezdett nevetni.
-Ő - azt mondja -, nem kell nekem, fiam. Még ha a bátyja mondaná, az András bácsi.
Arra meg én nevettem, mer eszembe jutott, hogy hát mijen furcsa. Ez a Bimbó Miháj bátyám most is úgy járt.
- De hát édesanyám, az a Bimbó András, a meg egy tolvaj.
- Bizony, fiam, az a baj.
- Hát akkor minek köti fel háromszor egy nap az új kendőjét?
- Nem kötöm fel többet, fiam, húsvétig; mán be is tettem a ládába.
Nézem, hát nem látom a kendőt sehol.
Szegény édesanyám, hogy neki is vót még egy nesze. De sose ment többet a Bimbó-porta felé.

HUSZONNEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy fiatalnak való a szerelem, de annak se igen Farsangon még akkor nálunk farsangoltak. Én akkor nagyon kapós lettem, mert látták a szép bornyút, már fel is folyatott, olyan volt az, hogy csiklott az ember szíve, ha látta. Ezt én szereztem a magam erejéből, hiába vót az egész falu nagygazdáinak az összefogása. Egyszóval elfogadtak már a falu legénységébe. Vót jó csizmám, szép új ruhám, új kalapom. Fiatal vótam, szép vótam, miért ne kapkodtak vóna rajtam.
Mondom édesanyámnak, adja ide a kék ruháját.
- Minek a, fiam?
- Felveszem. Felöltözök farsangosnak.
- Ó fiam, öregasszony ruhába?
- Mindegy a, anyám maga nekem.
Így felvettem, a fejembe meg tettem egy nagy csuda happáré micsodát, nem is tudom má, mi vót, de nagyon furi vótam, még a kutyák is visítottak, és elbújtak a baglyába előlem. Így a többi legénnyel sorra jártuk a falut, és táncoltunk, verset mondtunk, pájinkát ittunk, mulattunk. Paládi Józsiéknál bemegyünk, ott vót felállítva az esztováta a házba, nemigen vót hely, mert kicsi a ház, ott nem is táncoltunk, csak egy kicsit ugráltunk az ajtóba.
- Gyertek mán be - mondja Julcsa néném, avval bementünk.
Nekem azt mondja Julcsa néném:
- Te György, itt van a testvérem jánya, a húgom, szórakoztasd egy kicsit, ne mondja, hogy itt nem lehet mulatni. Hát egy szép derék nagy darab jány ül az ablak előtt, még úgy rá is sütött a nap az udvar felől, nézek rá, azt hittem a szemem vetett lobbot, olyan fényes volt. Odatáncolok elibe a szűk helyen, a meg csudára nevetett. Aj, de szép derék fejércseléd vót. Mondom neki, szabad-e leülni mellé.
- Szűk a hely - azt mondja.
- Akkor ájjon fel.
- Minek ájjon fel?
- Ne kérdezze, hogy minek, csak ájjon fel hamar.
A meg ijedtibe felugrott, én meg leültem a székre, ütet meg megkaptam, az ölembe ültettem.
A meg nevetett nagyon, hát ezér kellett neki felállni.
- Ha szűk a hely - mondom.
Mindenki nevetett nagyon, de a jány nem akart az ölembe ülni, hanem vitatkozott velem, és felállott a térdemrül. De én ott maradtam a széken, és nem hattam ott a helyemet, hogyű üljön.
Igende a meg nem akarta, hogy üljek, hogy az azű hejje. Ilyen udvariasság van mifelénk, hogy a fiúk kiszorítják a lányokat? - Ilyen - mondok -, most ilyen farsangba. De kapáláskor szívesen otthagyjuk nekik az első helyet, de akkor nem nagyon verekednek érte. Nevettek borzasztó, Labanc Lidi meg, így híjták a jányt, azt mondta, hogy náluk más a szokás. Náluk farsangba táncoltatják a jányokat, kapáláskor meg leültetik. - Ültetik, mint a krumplit - mondok -, nahát, hogy ne fájjon a szíve, táncolni itt is lehet minálunk. Evvel derékon kaptam, és húzgáltam a szátva mellett. De inkább csak ölelgettem, markoltam, a meg belepirosodott, és az igaz, hogy nagyon jól megfogtuk egymást. Mondom neki csendesen, hogy én most elmegyek a legényekkel tovább mulatni, mert kötelességünk van, el kell járni a jányos házakat, hanem visszajövök.
- Jó van - azt mondja -, csak jöjjön.
- Mit kapok?
- Van sütőtök sülve.
- Nem arra vagyok kíváncsi, hanem magától mit kapok?
- Majd megkapja a magáét, ha nem viselkedik rendesen.
De nem mondta olyan sértően, hanem inkább kedves volt a hangja. Nekem nagyon tetszett. Mán én úgy ismertem ezeket a falubeli jányokat, nagyon tetszett nekem, hogy ez egy kicsit más. Így elmentünk sorra a faluba, de mi volt, mikor Váradi Pirosékhoz jutottunk. Itt is fel volt állítva a szövőszék, de a kisházba. Az uccai szoba üres volt. Oda kellett bemenni. De nem volt nagyon meleg, hát azt mondtam: fűtsünk. Mingyár elkezdtünk táncolni, de nem volt több jány, csak az egy Piroska. Nézem, ez a jány nem akar nőni. Ez most is ojan kicsi. Mondom neki: - Te Piroska, te nem akarsz hozzámfele nőni, nézd csak én mijen magas vagyok, te meg mijen kicsi maradtál.
Nagyon felhúzta az orrát.
- Maga csak hallgasson - mondta -, kicsi maga nekem egy ujjamra is.
- Mér, Piros, ojan nagy szeretőd van?
- Attúl a maga orra foghajmás, hogy mijen van, mijen nincs.
- Eljöhetek este beszélgetni?
Erre elhallgatott.
- Kérdezd meg édesanyámat.
- Nem kérdem én, csak elgyüvök.
De míg vele táncolgattam, meg beszélgettem, úgy hogy le is kellett hajolni hozzá egy kicsit, eszembe jutott, hogy az elébb az az idegen jány, a Labanc Lidi, mijen más vót, nem győztem fogni a tenyeremmel, ez meg ojan, hogy az ujjam közt úgy áll, mint egy kis pecek. Igazán olyan vót, mint a csík, akárhol fogja az ember, kisiklik a markából.
- Vigyázz - mondtam neki.
- Mit vigyázzak?
- Tudod te jól, én csak annyit mondok neked, Piros, hogy vigyázz.
Erre megaprehendált, hogy ne tanítsam énőtet.
De mán ki is vették a kezemből, mert a többi fiú is akart vele táncolni. Én odébb mentem, és csak nézegettem, hogy táncol sorra mindenikkel. De mindhez olyan vót az, mint én hozzám, egyikhez se vót se szívesebb, se hidegebb. Úgy meg tudta magátőrizni, hogy senki se bízza el magát miatta. Én meg néztem a házukat. Szebb hajlék mindenesetre, mint a miénk. Magasabb is, mert nem olyan régen építették. A bútorok is szebbek benne. Én nem mondom - ha a jány olyan vóna, amijennek én szeretném - akkor én bizony eljönnék ide. Mán kezdtem úgy nézni, mint aki házasodni akar. Még én másutt nemigen gondoltam a házasságra, csak éppen mint fiatal fiú jöttem, mentem, táncoltam, bolondoskodtam. De itt éreztem meg először életembe, hogy valami az, ha az ember egy idegen helyen gazda akar lenni. Gondoltam magamba, az öregek most is a hátulsó házba laknak, én meg evvel a Pirossal ellaknék itt az elsőbe. Magasra vetett ágy volt, kettő a szobában. Nagyon szép terítő volt az ágyon, és az ágy végében kilátszottak a szép magas párnák. Ez volna az én ágyam, a vóna a Pirosé. E mellett az asztal mellett ennénk az ebédet, vacsorát. Van nekik egy kevés födjük, van vagy kilenc darab, de mind apró, hatsoros meg kilencsoros fődek, az egész nincsen több két és fél holdnál. Éppen meg tudnám mívelni magam is. Az apja olyan ember volt, aki nem számított, szolgalegény helyett az is megtenné... Az anyja meg dógozzon. Mink meg Pirossal itt hevernénk az első szobában a két ágyon. Így ábrándoztam én ott, felőtözve farsangos ruhába, és nagyon szerettem volna megtenni, amit olyan könnyen tettem meg az elébb Julcsa néniéknél, hogy az idegen jányt, akit sose láttam, első szóra felállítottam, és ölbe ültettem. De ezt Piroskával nem lehetett volna megtenni. Nem is tudom, nem szólt volna semmit, nem karmolt, nem verekedett volna, csak éppen nem lehetett vele egyebet tenni, csak amitő akart. Pedig ahogy ott ültem, és láttam, hogy tíz vagy tizenkét legény sorra táncoltatja, s valamennyi- en megölelik, a kis melle alatt rakják a tenyerüket, úgy elkeseredtem, hogy még a szívem is keserű lett, mint az epe. A fene egye meg ezt a jányt, ez nekem sohase fogja megengedni, hogy én úgy odaadjam magamat neki, mint ahogy én akarom. E nem ad nekem többet, mint bár a legutolsónak a kompániába, pedig annak semmit se ad. Elővettem egy szivart, és rágyújtottam. A jobb csizmámat felvettem a bal térdemre, s úgy ültem, mint a gazda a maga házába, mikor nézi a vendégeket. Még hátra is dűltem a széken, és úgy néztem, mint mikor a gazda a vendégeibe gyönyörködik. Keveset voltam én itt, de most valahogyan úgy éreztem, mintha mindig itt laktam volna, és már nem is volnék fiatalember, hanem régen férje volnék ennek a Piroskának, és már gyerekünk is volna vagy kettő, odakint vannak a hátulsó házba, és az öregasszony dajkálja. De még milyen furcsát gondoltam, még olyat is, mintha már nem is fiatal gazda volnék én itt, hanem öreg gazda, és ez a Piroska volna a jányom, és én most örülök, hogy a legények így kapkodnak a jányom után, és ilyen első gyermek a faluba, hogy mind az egész társaság ide jött, hogy egy kis örömet szerezzen neki.
Mán csak vártam, hogy idejön hozzám a kisjányom, mán a Piroska, és azt mondja, hogy: - Édesapám. Akkor bejött a Piroska anyja a szobába, s én hirtelen megijedtem, hogy ez az én feleségem. Hűj, de fene vén boszorkány, mondom, avval felugrottam, s kivettem Piroskát annak a kezéből, aki éppen táncoltatta, s elkezdtem ugrani úgy, hogy égett a szivarom, és füstölt. - Mennyi pénzt keresett Pesten? - kérdezte hirtelen Piroska. - Jó kereset vót - mondtam neki csendesen. - Hat hét alatt száz forintot küldtem haza édes- anyámnak, vagy még többet is egypár forinttal. Magamat meg felruháztam, meg ott is jól éltem, hát hála istennek, nem panaszkodhatom. - Egész esztendőbe lehet ott keresni? - Hát nem tudom, mert én többet nem voltam ott, de úgy gondolom, hogy ha valaki mindig ott lakik, muszáj neki mindig keresni. De minek kérded? Nem felelt, hanem egy másik fiúval kezdett valamit kötekedve beszélni, azután meg indultak a farsangosok tovább, és nekem is menni kellett velük. - Hát eljöjjek este? - kérdeztem titkon Pirost. - Minek? - azt mondja. Erre úgy megfagyott a szívem, mintha a hideg ráfújt volna egy lehelettel. El is fordult tőlem, hogy udvariaskodjon a többivel, én meg visszanéztem a szép kis szobára. No, nekem nagyon elment a kedvem az egész farsangtól. Késő is vót már, nem bolondos- kodtam velük tovább, hanem hazamentem. Otthon leraktam magamról a bolondságot, és megmosdottam, mert be voltam maszatolva korommal. Nagyon nehezen jött le.
- No fiam, hát mán készen vagy?
- Kész vagyok, édesanyám, talán az egész élettel.
Édesanyám elébb nem szólt, aztán azt mondja:
- Ó, fiam, olyan az ember szíve.
Nem tudtam, mire gondol, de lehet, hogy márő is észrevette, hogy ahányszor én evvel a Váradi Piroskával összekerülök, abból még eddig mindig csak nagy szívfájdalom lett. Hát mostő is megpróbált valamit szegény, talán arra vélt, hogy neki is úgy van, mit ér, ha olyan embert szeret még a szív, akit nem lehet, vagy nem érdemes szeretni. Megettem az ebédet, utána lefeküdtem az ágy tetejére, befordultam a falnak, és aludtam egyet. Szegény embernek az az egy öröme van az életbe, ha aludni tud. Így télen nincs semmi dolog, az a kis tehén, azt hamar el lehet végezni, hát inkább csak alszik az ember. Az a jó, ha alszik, akkor nem tud semmit magáról. Nagyon szerettem volna, ha ez a Váradi Piroska nem ilyen hozzám. Én evvel a jánnyal úgy meg tudtam volna lenni. Mostan is, mikor azt kérdezte tőlem, hogy mit kerestem Pesten... Ha más kérdi, akkor én nem felelek neki egyenesen, hanem valahogy azt mondom, hogy: mit kerestem? A tegnapi napot. Mit találtam? A holnapot. Vagy más ilyen tréfás szót vetek neki. Igen, de ennek a jánynak én úgy mondtam meg az igazat, mint ahogy az ember a hites feleségének mondja meg... De mér kérdezte ő ezt éntőlem?... Talán az apját akarná elküldeni mán hónap? Vagy... tán arra gondol, hogyő maga megyen fel Pestre?...
Ki tudná, mi van egy jány szívében, kivált, ha nem mondja meg. Ha az ember csak olyan kételenségből alszik, akkor mindig megfájdul a háta, gerince meg a feje, meg elromlik a szájíze.
Felkeltem, megvakartam a fejem, most mit csináljak.
Kihez menjek? Nem vót kedvem sehogy se.
Egy darabig gunyasztottam, édesanyám nem vót otthon, biztosan átment valamék szomszédba. A szobába meg hideg vót, mert nagyon rossz kemencénk vót, meg nem is fűtöttünk olyan nagyon. Ásítoztam, vártam, hogy édesanyám hazajöjjön, kimentem az ólba, vetettem az üszőnek, megvakargattam a körmömmel a hátát, egy kis rőzsét aprítottam, édesanyám még mindig nincs. Akkor megijedtem, hogy tán megint elment Bimbóék felé... Arrafelé indultam. A házat bezártam elébb, a kulcsot betettem az ereszbe olyan magasan, hogy édesanyám elérje, avval kimentem az utcára. Jön velem szembe Csereklye Mihály. - Hova mégy? - Nem tudom. - No, gyere velem. Elmentem vele. Tudtam, hogy Kőmívesékhez megy. Ez a Mihály olyan piros képű, kövéres fiatalember volt. Egyetlen árvagyerek, mert az apja meghalt, és az anyja úgy féltette Kőmíveséktől, mint a tűztől. Nagyon szeretett volna pedig házasodni is. Csak az anyja vót az oka. Mindenki tudta, hogy nem engedi. Biztosan most is csak azért mondta, hogy menjek vele, mert akkor, ha az anyja kilesi, mert az úgy lesett utána, hogy minden lépésén követte, hogy tán én cipeltem be Kőmívesékhez. Csakugyan, mikor odaértünk, a kapu táján megállott az utca közepén, és oly ügyesen csinálta, hogy ha valaki messziről nézte, azt hitte volna, hogy nemő híj engem befele, hanem én rángatom ütet. Pedig én csakugyan nem szerettem Kőmívesékhez járni. Nem is igen mentem, mert mi tagadás, nem voltam náluk valami szívesen látott. Az apja, a Kőmíves, nagyon büszke ember vót, az anyja dettó. Erzsi kedves kisjány vót, de az is úgy vót, hogy inkább féltem tőle, mintha mindig szégyelltem vóna előtte még azt is, amit tíz esztendővel ezelőtt vétettem.
Az udvaron még megállottam, hogy nem megyek én be.
- De most mán gyere - azt mondja Mihály, avval előrement.
Hát bánom is én. Bementem.
Ott ült az asztal mellett a Kőmíves, a felesége meg a tüzet piszkálta, de Erzsit nem láttam.
Mihály nem szól, kezet fog, leül, mintha itthon volna, az ablak előtt a karos lócára.
- Hát te mit csináltál Pesten? - kérdezte a Kőmíves.
Így nekem kellett beszélni. El is mondtam mindent. Akkor bejött Erzsi. Kicsit kezet adott, aztán leült az anyja mellett egy kis székre a tűznél, és hallgatta, hogy beszélgettünk. Én mindent elmondtam Pestről, azon nevettek.
Így eltelt az idő, de én nem nagyon jól éreztem magamat, mert úgy vótam, mint a tüske a köröm alatt: mintha mindenki ki akart volna már toszítani innen. Gondolom, ezeknek meg- beszélni valójuk van, én elmegyek. De azt mondja Erzsi, ne menjek. Mér ne menjek, má eleget ültem. Csak beszéljek még Pestrül. Én elbeszélek, mondom, akármeddig, ha nem unják. Nem, azt mondja, hogy cseppet se. De nekem úgy tetszett, hogy elég szívesen mondja, mintha igazán nem akarná, hogy még elmenjek. Így osztán elmondtam, hogy eccer moziba vótam, osztán valami fürdést játszottak, úgy csapkodott a víz, hogy a szememhez is kaptam, hogy bele ne loccsanjon... Nevettek rajta, pedigők sose láttak még akkor mozit, hát azt hitték, igazán beloccsanhatott vóna. Akkor felállottam, és elmentem. Erzsi kikísért. Egy kis hárászkendőt vetett a nyakába, úgy kísért ki a kapuig. Kezet adott, nagyon jó meleg vót a keze. Azt mondja, hogy jöjjek el máskor is.
- Minek.
- Olyan közel lakunk.
- De hát sok a dolog.
- Ó - azt mondja -, azt hiszem, meggyőzi.
- Meg, meg - mondom -, de azért...
- Ne húzza el magát, csak jöjjön.
- De Mihály nem fogja szeretni.
- De - azt mondja Erzsi -, szeretjük mink magát mind a ketten.
Evvel beszaladt a házba, én meg ottmaradtam, mint egy darab kapubálvány. Jól nézek én ki, ha mind a ketten szeretnek. Ajaj, egyik helyen egyik se szeret, a másik helyen meg mind a kettő. Evvel mentem hazafelé. Hát kinn áll Julcsa néném a házuk előtt, kiált: - György... -Nó. - Gyere mán be. Vár a Lidike. No ha vár, akkor bemegyek. Csakhogy várnak valahol. Be is mentem, ezek egy szobába laktak, mert náluk a hátulsó szoba az kamra volt, csak az elsőbe éltek. Ott meg a büdös nagy szövőszék terpeszkedett, a kemence meg jó meleg vót. Hát nekem oda kellett ülni a szövőszékhez vagy esztovátához, ahol délelőtt ültem. Labanc Lidi most is ott ült az ablak előtt, de ahogy én jöttem, nevetett, és állott felfele. Azt hitte, hogy megint odaültetem az ölembe. - Ne féljen tőlem - mondtam -, ilyen nagy darab húst nem szeretek úgyse ölbe tartani. Nevettek. Julcsa néném különösen nagyon nevetett. Józsi bátyám is megveregette a vállamat. - Megcsináltam mán - azt mondja. - Egy kicsit odább toltam a szövőmasinát, most már ketten is elfértek egy padon.
- De hátha nem férünk? - azt mondja Labanc Lidi.
- Hátha megharapjuk egymást - mondom én.
- Nono, csak szokjatok. Sok bolha elfér egy ingbe.
- Osztán egymást csipkedjük? Bolha bolhával nem harap.
Így elkezdtünk tréfálgatni, beszélgetni. Én meg örültem, hogy mégis van egy hely a faluban, ahol én is szívesen látott vagyok. Labanc Lidi olyan jól melegített az ablaksarokba, mert kívülről fújt befelé, a hideg, de ez a jány olyan vót, mint egy jó meleg dunna, jó vót belebújni.
- Osztán hun lakik maga? - kérdem tűle.
- Péterfalván - mondja -, még asse tudta?
- Még nem volt szerencsém megtudni - mondtam neki.
- Hát legyen szerencséje, jöjjön el hozzánk, ha hazamegyek.
- Mikor megy haza?
- Még nem tudom, ha ki nem löknek, egy hétig itt akarok maradni.
- Maradj csak, maradj - mondta Julcsa néném. - Van kukoricakenyér. Emlékszel még György, neked is adtam egyszer egy darabot. Emlékeztem, mikor Beregszászba mentem, de nem gondoltam, hogy mégő is emlékszik rá. Úgy látszik, nem felejti, mert vissza akarja kapni.
- De jó kenyér volt - mondtam -, jó éze vót neki, mert szalonnát csepegtettem rá.
- Azt is adtam? - nevet Julcsa néném.
- Nem, azt nem maga adott, hanem a gazda, akinél kapáltam.
Elmondtam az egész beregszászi utamat, Labanc Lidi nagyot nevetett, hogy a nevelőapám kisjányával olyan jól eljátszogattam.
- Mér nem jött Péterfalvára - azt mondja -, ott is lehetett vóna.
- Tán magával?
- Tán.
- Jobb így, hogy maga jött el.
- Mér?
- Mer itt van. Én meg sose vótam Péterfalván, sose láttam vón, így meg, látja, itt vagyunk...
Evvel egy kicsit megöleltem. Nem volt nagyon csiklandós, mintha észre se vette volna. Én meg olyan természetű voltam világéletembe, hogy én csak az olyan jányokat szerettem, akik hatták magukat ölelni, mer én az olyanokat nem szerettem, akik vadak vótak, mint Váradi Piros. Elég vót nekem abból, én már meg akartam egy kicsit nyugodni. Ott is hattam a kezemet a Labanc Lidi derekán. Talán nem látták a setétbe, mert nem akartak lámpát gyújtani, csak az ablak világított egy kicsit, meg a hó. Úgy ültünk ott a lócán, fent a tükör alatt, mint két szerető. A jány kövér vót, csak úgy belement az ujjam, de én szeretem a kövéret, még húsba se szeretem a soványat a tálba.
Így én annyira beleőgyeledtem ebbe a dologba, hogy ottmaradtam náluk egész sokáig. Mán láttam, hogy ezek vacsorálni akarnak, de előttem nem akarnak, hát felállottam, hogy haza- megyek. - Mér mégy el? - kérdi Julcsa néném.
- A tehénre kell gondolni.
- Ó - azt mondja -, vess elibe, és gyere vissza.
- Mán nem tudom, hogy édesanyám megengedi-e.
- Hogyne engedné, nem kell mindig aludni.
- Majd meglátom.
- Mit látsz? Gyere mán, Lidike, szójj neki, a te szavadra megjoházik.
- Én nem tudok szólani - azt mondja Lidi -, ha van esze, visszajön.
Hű, mondom, ide visszajövök, ha csak az a kérdés, ha van eszem.
Hát én hazamentem, a kis üszőt rendbeszedtem, édesanyám otthon vót a setétbe. Adjon valamit, mondtam, éhes vagyok. - Ott van, fiam, a meleg paszuj a sütőbe. Kivette, nagyon szeretem azt a jó kövér lisztes barna babot. A fejéret nem szeretem, annak az íze se jó. De ez a jó barna tarkabab, ezt úgy szeretem, mint a gesztenyét. Meg a sulymot. Csak úgy omlik az ember foga alatt. Vót egy kis káposzta is a paszulyba, úgy még jobban szeretem, hát én úgy belaktam, hogy a hasam is félreállott tűlle.
- No, édesanyám, most elmegyek.
- Hova?
- Julcsa nénémékhez.
- Tán a kövér jányhoz.
- Nem kövér, édesanyám, nem csúnya jány a.
- No, neked is olyan szemed van, ahányat lát.
- Ez csak bolondság, édesanyám, ne gondolja.
- Akkor én is elmegyek.
- Hova megy, édesanyám?
- Megyek Mojzes Jósep bátyádékhoz, ott ég a lámpa.
- Hát csak menjen. Én jobban szeretek ojan helyre menni, ahun nem ég.
- Mér?
De nem mondtam meg, mér, arra fordítottam, hogy Mojzes Jósep nagyon kevély. Ha édes- anyámnak vónék, akkor nem is mennék oda, mert a perbe is rosszul válaszolt. - Fiam, nem szabad minden haragot megőrizni. Annál szívesebbek most, mertők is tudják, hogy egy kicsit hamariak vótak. Édesanyám elment osztán, én még elébb mentem ki, de megvártam a Paládiék kapujába, míg megy. Mert azt akartam látni, hogy jobbra megy-e vagy balra. Hát jobbra ment. Arra megnyugodtam, hogy nem a Bimbóék felé ment mégse. Pedig hát én csakűtülle örökölhettem ezt a sok szerelmeskedésre való vágyakozást,ő meg szegény özvegyen él már hány esztendeje, és özvegy is, neki is kellene valami, de ha nincs. Még én is soká Pesten vótam, elunta magát, feltámadt benne a kíváncsiság. Nehéz lehet öregasszonynak lenni. Mikor bementem Paládiékhoz, még a kutya se ugatott, mert nem is tartottak kutyát télen, mert télen enni kell adni a kutyának, hát drága. Nyáron mindig volt kiskutyájuk, a meg egerészett, nyulászott, de nyáron se igen adtak neki enni; meg kódult. Minden szomszédba ott ácsorgott a Paládiék kutyája. Még most is setét vót. Hanem egy kis tüzet raktak a sparhéldba, hogy hadd világítson. Éppen a parazsat fújkálta Julcsa néném, mikor bementem, mert volt még parazsuk a hamu alatt. Újra leültem a helyemre, már úgy készítette nekem Labanc Lidi, mintha ez volna a kötelessége. Én meg mingyárt éltem az engedelemmel, és áttettem a karomat a derekán, és így maradtunk. Nem is igen beszélgettünk mink sokáig, mert égetett a testünk, és ojankor az ember nem szeret beszélni. Inkább Julcsa néném panaszkodott, hogy e sincs, a sincs, nem tud olyan lenni, mint ahogy szeretne, de messze van még az új, addig nehéz kispórolni, hogy meg ne haljanak éhen. Én meg fogtam a jobb kezemmel Labanc Lidi túlsó mejjit, bal kezemmel meg az ölembe azű bal kezit, és hallgattunk. Pezsgett a vérünk. Így mi jó elmulattunk, azután meg mécsest is gyújtottak, akkor engem Labanc Lidi felőtözte- tett a maga ruhájába maskarának, mert jöttek-mentek a legények. Egészen úgy viselte magát ez a jány, akit akkornap láttam legelőször, mintha régi szeretőm volna vagy tán menyasszonyom. Ezt én sokszor láttam, hogy a jányok sokkal jobban szeretnek olyan fiút, akit frissibe ismerek meg, mint akit hosszasan látnak. Mert a jány egy perc alatt meg tud szeretni valakit, és akkor úgy viseli magát hozzá, mintha egész életükbe egymásé volnának, mertő nem a régi életre gondol, aztő elfelejti, hanem a jövő életre, amit vár. Szombaton hazament Labanc Lidi Péterfalvára, vasárnap már ott álltam meg. Beteg lett. Megfázott az úton, vagy valamikor. Azt mondta, ha a ligeti vízből inna, meg- gyógyulna. Másnap osztán vittem neki. Hogy újra elmentem, úgy megörült, hogy egész összeszedte magát. Fel is kelt, de tüzelt az orcája. - Maga feküdjön le - mondtam neki -, úgyis tudok beszélni magával. Első az egészség. Nem voltak gazdag emberek, valami két hold földjük lehetett, vót hozzá hat gyerek, de mán nagyok, csakő volt odahaza meg még egy kis húga. Az anyjuk egy sovány kis asszony vót, görbe is vót meg beteges, az apjuk egy hasas kis veres ember, jókedvű. A gyerekek meg olyanok voltak, mint az élet. Valamennyit kiállításra lehetett volna vinni. Ez olyan volt, mint a tenyészállatok, a fiaikat meg a lányaikat termették, egyebet nem. Vagyont szerezni nem tudtak, de gyereket igen. Mondtam is, hogy a királynak kellene megjutalmazniőket. Amér ilyen derék embereket adtak ki maguk helyett. Négy ilyen fiú, mint az erdőben a fák közt a szálfa és két ilyen jány. A jányok is meg tudták fogni a kaszát is, ha akarták. Én magasabb voltam Labanc Lidinél, de vékonyabb voltam, azt hiszem, meg mert volna birkózni velem. Én is vele... De tudtak enni! Nem voltak válogatósak, sült tököt ettek, de annyit, hogy egyik darabot a másik után nyelték.
- De szeretem én ezt - mondta Lidi, és csak úgy falta a jó parázs ropogós tököt, és nevetett hozzá nagyon. Én is szeretem, de én egyebet nem láttam náluk. Tán nem is főztek. Náluk a vót a szokás. Főtt kukorica, sült tök. Sose láttam ilyen népeket. Ezek olyanok voltak, mint a tehenek az istállóba. Szép nagyok voltak, kövérek, jókedvűek, és mindig ettek. Vett Labanc Lidi a markába egy csomó főtt kukoricát, és úgy csorgatta a szájába, mint mikor a libát tömik. Mán úgy jártam hozzájuk, mintha hazamennék. Tudom is én, nem volt ott szó szerelemről, házasságrul, csak minden szón mindenki egyet nevetett, és így eltelt az idő. Ha idő vót, nem vót senki a szobába, Labanc Lidit megcsókoltam, hatta, nem csókolt vissza, azon is nevetett. Akármit csinálhattam vele,ő avval nem törődött, csak nevetett. Úgy hetykén hátravetette a fejét, és a szemembe nevetett. Egész nyárig jártam hozzá, minden vasárnap. Jó vót náluk, mert ott nem érzett az ember semmi bajt. Azok úgy tudtak dógozni, hogy csak úgy égett a kezükön a munka, és mindenből pénzt csináltak. A fiúk jó gazdagabb jányokat vettek el, és ott is beleszoktatták a családokat, hogy semmit sem kell felvenni, nem kell búsulni a nagyvilágon semmin, felhányták a fejüket, mint a jó paripa, és nevettek. De mindent hazavittek. Küldözgettek a kis görbe anyjuknak, a meg csak tömteőket, etette, mint a hízókat, moslékkal. Egyszer vagy három hétig nem mentem. Megyek egy vasárnap, mondom, nem jöhettem, mert mindig vasárnapi dolog vót. Vagy gyűlés, vagy az aratásra szerződött a banda, vagy temetés. Szóval nem jöhettem. Nem kérdezte ott senki, hogy be kár vót, hun vótam, vagy ilyet; nevettek, s megvan. Nem bántak azok mást, csak egymást. Egymáson se sokat búslakodtak, csak épen vígan megvótak egymás mellett. Labanc Lidi rám nevet, ahogy meglát, és bevezet a hátulsó szobába, ott leültet, és kimegy. Nem tudtam hol van, várok. Nem jön. Azután jön az anyja, leül ott velem, és beszélget, hogy sok a pajor a krumpliba, mert tavaly sok vót a cserebogár. Beszélünk, beszélünk, egyik is jön, a másik is jön, a húga meg a testvérek, mert azok minden percben hazaszaladtak, olyanok vótak. De hun van Lidi? Nem tudom, hol van. Eccer osztán felállok, kimegyek hátra, körülnézek a kis udvarba, és mikor jövök vissza, nem a hátulsó házba nyitok be, hanem az elsőbe, az utcaiba. No ebadta, hát ott vót a Lidi. Egy fiatal fiúval beszélgetett, úgy, ahogy velem szokott. Úgy, hogy ült a széken, szétvetett lábakkal, a fiú meg ráhajolt, és csendesen beszélt bele a szájába. Ő meg nevetett. Mikor engem meglát, azt mondja, de még csak meg se zavarodott:
- Mingyá megyek, csak várjál.
Nekem se kellett több. Megállottam az ajtóba, jól megnézteműket, és ott hattam. Bementem a
hátulsó házba, mondom az anyjának, küldje be egy kicsit a Lidi jányát. Minek? Csak egypár szavam volna vele.
Jön Lidi nagy csatorászással, kacagva, mintha semmi se történt volna: mi kell?
Mondom:
- Van magánál nekem egy zsebkendőm, azt szeretném, ha ideadná.
Azt mondja nevetve:- Mingyán megkeresem, talán még megvan. Talán?... Hőj, elfutotta a vér a szememet. No, itten jól kitőtt a becsületed, Jó György. Ideadja a zsebkendőt, már az olyanformán vót cserélve, mintha jegykendő lett vóna, de hogy ők nem sürgették, én se nagyon beszéltem róla, mert csak a jánynak meg a jány szüleinek kell azt szorgalmazni, hogy: mit akar, öcsém? Úgy jártam én mán, mint bizonyosra.
- Pardon, kérem - mondtam -, én most elmegyek.
- Osztán mikor jön?
- Azt má nem tudom megmondani, mert nem akarom megsérteni a tisztelt urakat és kisasszo- nyokat.
Így elbúcsúztam, és elmentem haza.
Mondja édesanyám:
- Hamar megjöttél fiam.
- Most hamar.

HUSZONÖTÖDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy azt sohase tudja meg az ember, mire él, csak él. - Azután egyszer csak huszonegy esztendős lesz Hogy én ilyen pórul jártam evvel a Labanc Lidivel is, akkor nagyon elszégyelltem magamat. E már mégis sok. Ilyen fiatal vagyok, és annyi csalatkozáson kellett már nekem keresztülmenni. Nem tudtam elgondolni, hogy mi lesz velem; ha ennyi jányt megismertem, és egyik a másik után csak úgy kiad rajtam, mit kell várni. Vagy tán még meg se született az a jány, amék nekem van szánva? Benne voltunk a nagy nyárba. Én jártam napszámra, ahogy szoktam. De a vasas Krósz felesége már ebbe az esztendőbe nem jött el a faluba. A sógora meghalt, belehalt a nagy rugdosásba, amit kapott. A férfi úgyse szokott jönni, az asszonynak nem volt kedve tovább. Mind így van, aki a fődbe a pénzét rakja bele. Ha megveszi, örül neki, kőt rá, várja a sok termést, ha nem sikerül, vagy nincs ára semminek, akkor elkedvetlenedik, és otthagyja a fődet. Csak mink maradunk ott mindig a földön, akinek semmije sincs. Mer nekünk muszáj ottmaradni, nem mehetünk sehová. Én elmentem Budapestre, az igaz, és el is határoztam, hogy ha az aratáson túlesünk, megyek újra, mert ott szépen lehet keresni, de azért én is csak itt maradok, itt is akarok, és itt is kell maradni a mi kis falunkba. Mert nekem nincs más az életbe, csak az, hogy itt kapáljam a földet, és arassam a búzát. Másnak. Mert magamnak még egy csepp fődem se vót. Vajon lesz-é valaha? Hogy lehetne? Hogy tudok én annyi pénzre szert tenni, hogy megvegyek egy darabot? Meg nem is adja el senki. Akinek uradalmi földje van, az inkább nem míveli, de kis darabot nem ad el belőle semmiképpen. Azt mondják, hogy akkor elveszíti az értékét, ha megfélítik. Kisgazda meg nem ad el, ha csak mindenki ki nem hal a családjából, de akkor meg ott vannak a rokonok. Hát a mi határunkba fődet nem vett senki, csak Pereszlényi, de az is csak úgy tudott venni, hogy elébb édesapámat elküldték katonának hat esztendőre, azalatt osztán tönkretették, és elvették az özvegy édesanya földjét. Azóta se vettek, adtak kisdarab fődet, csak harmadéve, mikor a mi megmaradt fődünket közakarattal a hatalmasok elrabolták tőlem. Hát én hogy fogok valaha szerezni? Én azt nem tudom megtenni, amit Pereszlényi meg Salánky Sámuel, hogy én fogjak össze a jegyzővel, hogy az valakit forgasson ki a birtokából. Mégőnekik se úgy ütött ki a számításuk, ahogy szerették volna, mert utójjára is nem Pereszlényi vette meg az erdőnket, a negyedfél köblöst. Ezeknek pedig csak van pénze, mégse tudnak venni, mert nincs eladó. Hát mért küzdök én akkor? Mi lesz velem? Mikor megtanultam, hogy nem szabad a szegény gyereknek az urakkal ujjat húzni, akkor azt gondoltam, hogy arra való a szegény fiú, hogy egy szép jányt elvegyen, és avval szerez majd magának egy kis vagyont. De mán látom, hogy ez se lehet. Itt van ez a Váradi Piroska, nem akar szeretni, pedig nem is sok földjük van, hanemő is úgy van, mint én, a maga szépségével akarna valahova beszállani, mint egy idegen madár a fészekbe, csak nem lehet. Nem fogjaőt elvenni Sarkadi Imre, hiába gondolkozik rajta. Mert az ilyen gazdagabb fiú válogatja a szeretőjit. Elvenné, ha nagyon meg volna bolondulva, de ahogy én látom, a nincsen kifordulva a sarkából. Biztos, hogy tetszik neki Piros, de hogy a nyakába vegye, azt nem hiszem, mert akinek sok van, annak még több kell. Olyan e, hogy léggyel fogják a kis halat, a kis hallal meg a tizenhét kilós csukát.
Itt az én többi pajtásom is, ezekből mi lesz? Szegény ember. Orbán Gyuri, Krajcár Gábor. Kérem, ezek olyan szegények voltak, hogy nem volt nekik ennivalójuk, csak ha ott ettek, ahol dolgoztak, Otthon nem volt más, csak egy kis málékenyér. Meg egy kis krumpli meg főtt kukorica. Azt a kukoricát, amit a disznónak termel az ember, megfőzik vízben, ez a legtöbb ennivalója ezeknek a nagyon szegény, fődszegény embereknek. Apja, anyja, fiúk, jányok mind azt eszik. Attól olyan csendesek, mert csendes ám a szegény ember. Csak áll, vagy ül, vagy hallgat. Ritkán szól, mert nem bír szólani, nincs neki kedve. Akkor is ástunk egy nagy gödröt az új tiszteletesnél, mert a régi meghalt, és újat hozott a falu. Annál ástuk ketten a gödröt. Nagyon nagy vót, ketten három napig ástuk. Olyan mély vót, hogy ketten dobtuk fel a fenekéről a fődet. Nehéz vót azt a kemény fekete fődet csákányozni és kihajigálni. Mikor mán végeztünk vót, odajön a tiszteletes úr, azt mondja: - No hálistennek, csakhogy vége van. Mán maguk is megunták, ugye. Megállottam a lapáttal, felnéztem rá. Könnyű neked, gondoltam magamban, beszélni, vónál csak idelenn, és kellene neked hajigálni a fődet, akkor nem beszélnél olyan sokat. Pócsi, a társam, akivel dógoztam, az még meg se állott, csak fogta a lapátot, és hajította tovább a fődet. A pap elment, azután hallottam, hogy azt mondta, hogy nagyon büszkék vagyunk. Nem büszke az ember, hanem fáradt. Ha meg fáradt, akkor nincs kedve még gondolkozni se. Nemhogy beszélni. Mert nem olyan a fődmunka, mint a kőmívesmunka; amellett lehet egy kicsit ácsorogni. De a fődmunkával sietni kell, mert arra várnak. Az ember osztán azt se tudja, mit csinál, csak húzza az igát. Harangoznak délre. Leül az ember egy kicsit falatozni. Megeszi azt a kis kenyeret, hozzá valamit, vagy hagymát, vagy savanyú ugorkát, vagy egy kis szalonnát néha, ha van. Azután elfekszik, és kialussza az órát, ami ebédszünet. Ritka az, hogy még beszélgetéssel is fárassza magát. Mer az is munka, és nem fizetnek érte. De csak az a furcsa, hogy minél nehezebb egy munka, annál kevesebbet lehet keresni vele. Akik már egy kicsit könnyesebb munkát végeznek, azok már is jobban keresnek. Mennyivel többet keres egy kertészember, aki csak jön, megy, nézi, hogy nő a kalarábé, mint a napszá- mosa, aki nehéz munkával ássa a földet. Osztán ez úgy megy. Aki szegény, szegényül él, aki szegényül él, az csak utolsó munkát kap. Mert nincs kedve a fejével dógozni. Mert aki fárad, az nem bír gondolkozni. Annak csak jár a karja meg a kezébe a szerszám, de nem gondol közbe semmire. Az még azt is nehezen bírja kiszámítani, hogy mennyi jár neki egy napra. De még azt is elfelejti az ember, ha egész nap fődet talicskáz, hogy milyen nap van. Ha az a vasárnap nem volna, sohase lehetne neki kiszámítani, hogy hány napot dógozott egy héten. Ezér vót a jó, hogy én elmentem Budapestre, és onnan egy kis pénzt tudtam hozni. Ha a nem lett vóna, abba a hótt szegénységbe, amibe énősszel beleestem, soha ki nem másztam vóna. De így vót egy kis tartásom, nem vótam úgy rászorulva, hogy mindennap csak húzzam az igát, mint az ökör, akitől senki sem kérdi meg, akar-é, vagy nem, csak hajtják, s neki hallgatni kell a járomba. Mondták akkor is, hogy a fődet, amit kiástunk, el kell talicskázni, de én nekem már elég vót, nem lehet, mondtam, mert fáér kell menni a salánki erdőre. Igaz is vót. Előtte való este hallottam, hogy fáér mennek, mert másnap, csütörtökön vót a fakiadás, a hitelfa. Hát nekünk is vót íratva, úgy hogy csak aratás után kell fizetni. Elkértem a szekeret, lovakat Mojzes Pali bátyámtól, és másnap mentem én is az erdőre. Sokan mentünk, szekerek, még kispaládi, nagypaládi meg istvándi szekerek is.
Ez jó, az ilyen munka, mert ott mégis pihen az ember, míg a szekér rázza. Én nagyon szeretem a szekérrázást, az úgy helyre zötyögteti az embernek minden csontját, hogy mikor leszállok a szekerbül, akkor aszondom, hogy e jó vót. De nagyon meleg vót. Az ember meg olyan, mint a ló, kívánja a szomjúságba a vízfélét. Télen pájinkát, nyáron meg a sert. Akkor tanítottam meg a botpaládi bírót sert inni. A Klán kocsmán összetanálkoztunk. A botpaládi bíró nagy, derék ember vót. Mindenkinek fizetett egy porcijó pájinkát.
- No, igyál te is.
- Bíró úr, én nem vagyok pájinkás. Majd én egy üveg sert iszok.
- Sert? Mi az, te mán ijen gusztusos vagy?
Sokat nevetett rajtam, má nem tudom, mit mondott, de azt tudom, hogy akkor mondta, hogy ,,falu bírájának, falu bikájának minden szabad".
- Jó ez a ser? - azt mondja, ahogy ittam a jó habos sert.
Nekem vót pénzem, azt mondom a kocsmárosnak:
- Klán úr, öt üveg sert.
Ittunk. Én a magam szakállára rendeltem, pénzem vót a pestibül.
- Ej - azt mondja a bíró -, te nem vagy ligeti ember, te világlátott vagy.
Megkóstolta. Még öt üveggel fizetett. Ezt is kifizette, az én rendelkezésemet.
Mondtam neki: ne igyon pájinkát nyáron, a csak elkábítja az embert. A ser meg jólesik.
- Igazad van, fiam.
Nahát, ezt csak arra mondom, hogy milyen kis dolog az, hogy ne igyon nyáron az ember pájinkát, mégis még a botpaládi bíró se tudta. Én se tudtam vóna, ha nem járok Pesten, ott tanultam meg. De hasznát is vettem. Igaz, hogy a ser drágább, nincs is olyan ereje, azér nem szeretik, de mégiscsak az egésség az első. Honnan tudott volna ijeneket Orbán Gyuri, aki sose vót ki a faluból, csak az apjának a pofon- jaiból tanult. Nem is nőttek ezek nagyra, mer nagyon gyengén ettek mind, kivált gyerekkoruk- ba. A kukoricán a disznó meghízik, de az ember elsatnyul. Ezt én jól tudom, nem is szerettem én soha a málét. Mindig szívesebben megettem én a disznót, aki a kukoricát ette, minthogy én egyem el előle az élelmét. Ezen pedig nincs segítség. Mert ezek a népek olyan buták lesznek osztán, hogy azt el se lehet képzelni. Mikor szombat van, csak jön a fizetés. Hát ne adj isten, egész héten nem bírta kiszámítani, hogy neki mi jár. Ha félnap esik az eső, és nem fizetnek, akkor mán teljességgel nem lehet a fejükbe verni, hogy fél napszámmal kevesebbet kapunk. Mer vagy egész nap- számmal gondol kisebbet, vagy mind az egész hetet akarja. Nagyon rossz vót az, hogy minket az iskolába nem tanítottak meg. De az is igaz, hogy még aki tanult is, már jó tanuló vót, az is, ha szegénységbe maradt, akkor éppen olyan buta lesz, mint a többi. Azon a nyáron már nagyon sokat beszéltünk arról, hogyősszel sor alá megyünk. Szatmárra kellett nekünk menni, és ott a gubaszínbe vót a sorozás. Még attól is úgy féltek a szegény fiúk, még a tetű is reszketett a korcukba, ha eszükbe jutott, hogy sor alá kell menni. Meg választás is vót akkor nyáron, képviselőválasztás.
Nem is gondoltam vóna, hogy az öreg Bimbó Miháj bátyám fog engem megtanítani arra, hogy mi a választás. Én odáig nem sokat törődtem vele, mert öt évvel ezelőtt még kisfiú voltam, nem értettem, meg már az édesapám nem élt, így senki se mondta el. Most már kezdtem kíváncsi lenni. Egyszer a Nagypáltagba kapáltam a kis kukoricánkat, a szomszéd fődön meg az öreg Miháj bátyám kapálgatott csendesen. Délbe egymás mellé ültünk le ebédelni. Azt kérdi tőlem:
- Mondjad, édes gyermekem, mijen párt vagy?
Nevettem, hogy én semijen.
- A nem szabad - mondta -, mert pártnak kell lenni, de csakis egy pártnak: a Kossuth-pártnak. A többi mind hazaáruló, ez az egy az igaz párt. Sokat tudott beszélni, mert ismert mindenkit, és minden dolgot, sokat korteskedett, de mindig csakőszintén, soha egy krajcár aző kezébe nem volt,ő csak ment az emberekkel, és beszélt nekik nagyon szépeket, hogy dicső dolog a hazáról gondoskodni. Én akkor gondoltam először a hazára, de én nem tudtam úgy beszélni, és nem is tanultam olyan sokat. Mondhatom, hogy az iskolában keveset olvastattak velem, de mióta kijöttem az iskolából, azóta én nyomtatott betűt nem láttam. Mikor láthattam volna? Ha az ember dógozik, akkor nem olvas, újságot senki se adott a kezembe. Más könyv a mi házunkba nem vót, csak a szent biblia, de az meg olyan régi vót, hogy nemigen lehetett már olvasni az öregségtől, meg mit is olvassak belőle, elég, hogy templomba járok, mikor lehet. Vót egy énekes könyv is, abból sokat tudtam, de azt se kellett már olvasni, mert tudtam azokat az énekeket, amit a templomba énekeltünk. Meg vót egy fél imakönyv. Ez is nagyon régi volt, úgy volt beleírva, hogy ,,firáf", az hogy sírás... Ki tudott azon eligazodni. Meg csak fél könyv volt, mert a bátyáim, akik meghaltak, gyerekkorukban kitépték, és sárkányt csináltak belőle, olyan volt mán, mint a peleskei pap imádságos könyve, aki kifogyott az imádságbul... Ez úgy vót, hogy a gyerekek otthon ott is kitépték, és mikorő a katedrába olvasta az imádságot, egyszer csak vége volt, nem volt tovább, hát azt mondta: ,,Uramisten, Uramisten, a te... nincs tovább, Ámen". Bizony én megmondhatom, hogy én csak a harctéren tanultam meg olvasni, mikor hónapokig feküdtünk a lövészárokban, és ott voltak, akik regényt olvastak meg újságot. A tiszturaktól kapták az újságokat, meg vették is, ott unalmamban kíváncsi lettem én is, mi van a nyomta- tásban, és így kezdtem el olvasni, de csak sillabizálva. Most már nagyon jól olvasok, tegnap is egy fiatalember behívott az utcán itt Budapesten egy kapu alá, és elmondta, hogy nagyon éhes és szegény, s egy krajcárja sincs, és megvettem tőle egy könyvet, nagyon jó könyv, a hercegnő titka. Ha munkán vagyunk, én az újságot is szoktam hangosan olvasni az embereknek, szeretnek is érte nagyon. De akkor, mikor Bimbó Mihály bátyám beszélt, akkor én még olyan voltam, mint egy bornyú, csak hallgattam aző beszédét, és csodálkoztam rajta, hogy lehet ilyen sokat tudni. Abba az időbe sokat beszéltem vele, és megkérdeztem tőle: - Mondja, Mihály bátyám, hogy lehet az, hogy maga már hatvan esztendős ember, és magának sohase volt felesége? Hát lehet az, hogy egy férfiember asszony nélkül élje le az életét? Azért kérdem én, mert én nekem már nagyon sok jánnyal volt próbálkozásom, de egyik se akarja az igazságot. Én pedig már elmúltam húsz esztendős, karácsonykor huszonegy leszek, hát én kíváncsi volnék megtudni, hogy mi lesz a jövőm, fogok-e valaha olyan jányt találni, aki egészen megszeressen engemet, vagy nekem is lehet, hogy úgy kell leélni az életemet, ahogy maga élt.
Bimbó Mihály bátyám akkor nagyon komolyan gondolkodott, és azt mondta: - Nem mondom én, hogy nekem nem tetszett volna. Szép élet az, ha valaki párjával élhet, gyönyörű szép, de ha olyan ellentétek fordulnak elő, nem kell... Én ma is szeretek az asszony- néppel beszélni, viccelek velük, de letettem a számításomat, hogy megnősülök. Rosszra meg nem kéremőket, teljesen letettem róluk. - De az embernek a vérének nem lehet ám parancsolni, ha az ember vére megkívánja, mit csináljon? - Meg az is vót benne - mondta Mihály bátyán -, hogy vótak olyan csúnya szájú legények, abba az időbe, hogy megutáltam az asszonyféléket, olyanokat beszéltek róluk... Kapálás közbe. Hát onnan nem szaladhattam el, nem is foghattam be a szájukat. Nekünk kapáltak, hát ott kellett maradni köztük, de olyan dolgokat mondtak el a nőkről, hogy én azt mondtam, no ha ilyenek a nők, akkor nekem egy se kell. Mert látod, itt van ez a Péter András is, a nagy kortes, amék mindig első kortese a hazafias képviselőknek, ez meg olyan ember, hogy az életivel csak bepiszkítja az igazságot. Ezt már meg is verték, mikor eladta az elvet. Mégis ezen az emberen úgy kapkodnak az asszonyok, hogy hiába van neki derék felesége meg három gyereke, mégis van neki vagy nyolc asszonnyal olyan köze, ami nem illik. Mer mit csinál. Mikor muzsika van a kocsmába, a fiatalasszonyok odagyűlnek a jányokkal a kocsma ablaka alá, olyankorő kimegy a kocsmából az udvarra, és hol ezt a menyecskét, hol a másikat elhurcolja. Ide az a csudálatos, hogy az a szokása, hogy ha egy asszonyra szemet vet, akkor annak az urával elkezd nagyon jó cimboraságba lenni, hogy ne gyanakodjon. Jól megitatja, mikor aztán megrészegszik a barátja, akkor megy a felesége után, és elvonszolja. Az embernek, az asszony férjének meg hiába beszél akárki, azt mondja: Péter András? Az az én barátom! Nem olyan ember az!... Má meg is nyakalták egypárszor, de azért itt van most is az én rokonom, ismered, Mojzes István. Most ennek a feleségét nyúzza. Hiába mondják neki: ,,Te málé, nem veszed észre" Mit ér, megitatja, és elviszi haza, a feleségét meg elcsapja. Örül annak a kis italnak... Hogy mennyi ilyen dolgok fordulnak elő többször, hogy ilyen hamis munkákat cselekszenek az ilyen férfiak. Az asszonyt meg már sokszor szidták, ipa, napa, az előtt is kimondta az asszony, hogyő bizony úgyse szereti az urát, csak azért ment hozzá, mert a felvégen a legszebb házuk van. Gyenge ember az ilyen, mégis avval henceg, hogy: - Há, nekem több eszem van, mint az egész falunak. - Azű eszin nem jár túl senki, Nekem ha ilyen kis világosítást adnának, én bizony másképp csinálnám. Utánanéznék. Könnyebb száz rókát megfogni, mint egy asszonyt. Az nagyon kitanulja, hogy hogy és mint áll a dürgés. Kevés idő kell neki, már az ura csuklik, ha van esze, mert a torkára szaladt a falat. - Hát Mihály bátyámnak sose vót nőfélével semmi dolga? - Nem mondom, hogy nem vót. Vót több is, de én könnyen abbahattam. Ha egy kicsit félregondolt, akkor én is. Ha te így, akkor én is úgy. - Azt tudom - mondtam neki -, elmondta a télen Mihály bátyám, de azért mégis mondja meg, egészen tiszta ember maga?
- Nem foglalkoztam ilyennel - csak ezt felelte rá.
- Nem is ismert jányt vagy asszonyt, vagy egyszóval nőt?
- Tudod, fiam, én már idős legény voltam,mikor az édesanyám meghalt, harmincéves.
- Még az nem késő.
- Késő a, fiam, mert én akkorára már úgy megszoktam a tiszta beszédet meg a tiszta életet, én soha egy piszkos szót még életembe ki nem mondtam, mert azt csak az olyan legények teszik, akiknek nem vót se apjuk, se anyjuk, vagy ha vót, nem eresztették el jó tanáccsal a háztúl. Az ilyenek aztán utcai dévajkodást folytatnak. A nőktül is meg lehet undorodni, mint az ételtül. Mán nem tudtam mit kérdezni, mert én is tiszta beszédű voltam, mindig megbecsültem a nőket, de szerettem volna azért tudni, hogy igazán lehet-é olyan tisztaságba élni, vagy csak engemet hiteget Mihály bátyám. - A két fiútestvérem meg éppen folytatólag úgy beszéltek velem - mondta -, hogy nem is akarták, hogy megházasodjak: minek neked ez, minek az, hogy így jársz, meg úgy jársz, oszt így feldühölődtem, ezen is, hogy mindig visszalökések lettek. Ha mondtam, hogy ez fajin volna, mingyár ellene lettek a testvéreim. Én akkor nagyon megsajnáltam ezt a szegény csepp tiszta embert. Így jár az, aki tiszta marad, kicsi lett, és egész életében alig evett főtt ételt. Pedig a testvérbátyja, András, az nagy lump volt, nagy asszonyozó és nagy darab ember.
- Hát András bátyám miért nem él így?
- Annak más a vére, meg több szabadsága is vót odahaza.
- A házba is több szabadsága van?Ű se szokott asszonyfélét, olyan éjjeli darvakat hazavinni?
- Oda nem. Oda nem hozhatta be András. Megmondtuk, hogy oda ne jöjjön piszkoskodni. Csak másfele húzza. Mennyen, amőre lát. Még azt kérdeztem tőle: - Mondja meg Mihály bátyám, mi öröme vót akkor magának az életbe. Mer én még fiatal vagyok, de én nekem ez világi életemben csak a jányok miatt volt örömöm idáig. Örömöm is meg bánatom is. De ha nem lettek volna jányok, meg nem lett volna velek dolgom, olyan üres lenne az életem, mint az üres zabos tarisznya. - Én legjobban, fiam, az éneklésnek örültem... Daloknak, énekeknek. Szerettem a dallamokat, és tudtam is nagyon jól. Még most is tudnék, de már nem illik, öreg vagyok, most is azért, ha templomba megyek, az én szívemet úgy megelégítem, ha az énekeket jól kiénekelhetem. Éneket sokat tudok. Jártam is mindig a rektor úr helyett énekelni a templomba. Megbízott bennem mindenik, vezetőnek tett. Ha valahova akart menni akarmék, csak izent nekem, gyermeket küldött értem, édesapám is örült neki, nem fogtak vissza a munkára, mehettem reggeli énekre... Csak az az egy bánatom van ebbe is, hogy hangszert nem tudok. Könnyen meg tudtam volna tanulni, de édesapámék nem hatták: nem vagy te kanász, minek neked a muzsika? - Táncolni szeretett? - Azt nem szerettem, Iskolásgyerek koromba elmentünk a citera bálra, dudás bálra. Pajtásaim azt mondták, dugjuk be a fülünket. Én bedugtam, jaj be nevetség volt, úgy jártak, mint a majom, mintha gumin rángatták vóna. Akkor én is ojan vagyok. Akkor én nem táncolok. Táncoltam egypárszor, de elszégyelltem magam. Csudálatos ám az, hogy mijen cifra dolog az, mintha kész ördögi dolog volna, ahogy összevissza járnak, pattognak. - Hát akkor mit szeret? Enni szeret?
- Enni? Szeretek, de kicsit, mert nem akarok meghízni, mert akkor nem bírok dógozni.
- Dógozni szeret?
- Dógozni szeretek, fiam, de csak olyat szeretek dógozni, hogy segítsek vele. Mert látod, ha a kukoricaszemet beleteszem a fődbe, akkor szeretem, hogy az ott a jó trágyás, nedves fődbe kicsírázik, azután kidugja azt a kedves kis csíráját. Olyan sárga a csírája, mint a kiskacsa tavasszal, ha kibújik a tojásból. Annak szeretek segíteni, hogy hagy nőjön az a szegény kis növény. Az az embernek aző öröme, hogy az Isten megáldotta avval a tehetséggel, hogy a nála gyengébbeken segíteni tudjon. Így mindenen szeretek segíteni. Mert fiam, minden rá van szorulva az emberi segítségre. A tehen is, az ökör is. A növény is, az állat is. Még a sárból se lenne edény, ha az ember nem segítene annak a jó agyagnak, hogy úgy formálódjon, hogy edény kerekedjen belőle. Így eltelik az élet, mert az ember, ahogy reggel felkél, már elkezdi a segítséget. A szoba úgy örvend, ha a gazda kisepri, mint ahogy az ember örvend, ha belemehet a jó Batárba, és lemossa magát a vízben. Így tovább, segítség az ember élete. Nagyon jó az, ha az ember azt gondolhatja magáról, hogy engem azért teremtett az Isten okosnak és gondolkodónak, hogy mindenhez értsek, és mindenben segíteni tudjak a rászorulókon... Az asszonyba is csak az az érdem, ha segíteni tud. Világra segíti a gyermekét, azután meg felneveli... Látod, a te édes- anyád, az egy ojan jó segítő asszony. Ismertem szegényt, mikor apáddal élt, azon is mindig segített, mert az szegény puha ember volt, a gazdálkodáshoz sem értett ojan nagyon, de anyád abba is megsegítette. Meg ha beteg van, kit híjnak, meg ha nem híjják is, csakő megy oda, Jó Györgyné, és segít a szegény betegeken. - Mégis, mikor beteg volt, rajta nem segített senki. - Azt nem is kell várni, fiam, mert az ember csak azon segít, aki tehetetlenebb nála, most már én se várom a kis kukoricától, hogy rajtam segítsen, ha bajba vagyok,ő is hiába várja a betegeitől, mert ha azok egészségesek lesznek, örülnek, ha a maguk családján segíteni tudnak... Ez már így van... Hálát ne várj mást, csak azt, amit magától ad a Jóisten. Olyan ártatlan ember volt ez a Bimbó Mihály bátyám, hogy öröm volt hallgatni a beszédét, és az énrajtam nagyon is fogott. Én abba a nyárba nem is mentem többet jányok után, mert arra gondoltam, hogy ha az Isten nekem rendelt valakit, akkor az úgyis meglesz. Abba az esztendőbe vót a, hogy Szerbia hadat üzent vóna Magyarországnak, osztán amiatt júniusban soroztak. Nagyon meleg vót a nekünk. Öten vótunk legények, akiknek sor alá kellett menni. Én, Orbán Gyuri, Krajcár Gábor, Csereklye Mihály meg Vaska Pista. Ez egy cselédember fia vót, mind szegény fiak vótunk, csak Csereklye Mihály vót gazdagyerek. Ez öregebb is vót nálam éppen egy esztendővel, de úgy vót, hogy én év utójján születtem, karácsonyra,ő meg év elején, januárba. Úgy keresztelte a pap, mert az üreg pap jó barátjuk vót, hát csak a januárba keresztelte meg, hogy egy esztendőt nyerjen majd, ha sor alá kell menni, mert decembervégi gyerek lett vóna, olyan újévi féle. Csak most sült a ki. Ezér vót ez mindig öregebb nálam. Hencegésbül mindig öregbítette magát, de mikor törvénybe kellett, akkor meg fiatal vót. Ugyan jó vót, hogy velünk maradt, mert csak nekik vót kocsijuk, aző kocsiján mentünk Nevetlenfaluig, mink öten, meg velünk jött a kurátor meg a jegyző, de azok külön kocsin. Hajnalba mentünk vót, má nyóc órára ott vótunk Szatmáron. Ott vót a sorozás a gubaszínbe. Az olyan vásárhely vót, ott árulták a gubákat, még emeleten vót a sorozóhely, alól meg a földszinten vendéglő vót. Két forintot kaptam édesanyámtól, de húsz krajcárt má otthon megittunk, fizettem ötőnknek egy félliter pájinkát.
Így danoltunk asztán a szekeren, hogy: A szatmári gubaszínbe süt a nap,
Jönnek már a vizitáló tiszturak.
Kettő nézi gyenge testem állását,
Három írja babám elbúcsúzását.
De nem vót köztünk egy se, améknak már szeretője lett vóna, csak Csereklye Mihály, aki Kőmíves Erzsit siratta. Az anyja meg persze átkozta. Mondtam is neki:
- No, Mihály, van, otthon most happáré, ahogy hallom.
- Milyen happáré?
- Két asszony egymás hajába van, hogy te kihúztad a lábod a Ligetrül.
Igen, deő megharagudott érte, pedig én tudhatom, hogy vannak, hiszen vótam vele Kőmíve- séknél. Nem is szólott hozzám, csak mikor má ott voltunk a gubaszínbe, anyaszült meztelenen, és vártuk, hogy behíjjanak a főorvos úrhoz vizitációba.
Azt mondja:
- Téged nem vesznek be.
- Mé ne vennéne?
- Csak nem vesznek. Oda ember kell.
- Jó, akár vesznek, akár nem vesznek, ember mindig leszek.
Avval elkezdtem dalolni, bent a gubaszínbe, hogy:
Mikor megyek a vizitációra,
Lehányom az ingem, gatyám csomóba,
Főorvos úr odajön és vizitál,
Csak azt kérdi, baka leszek, vagy huszár.
De akkor megnyomtam és megfogtam Csereklye Mihály vállát, azt daloltam még: Nem bánom én, főorvos úr, akármi. Nem vár engemet odahaza senki. Erre megint megharagudott, hogy én csakűtet piszkálom. - Jóember - mondtam -, énfelőlem lehetsz. Hát eccer csak beszólítanak. Már nem is híjták a ligetieket, hanem a kispaládiakat híjták, én nem tudom, hogy, eltévesztették a jegyző urak, engem híjtak külön a magosligetiekbül.
Én csak odakacsintottam Csereklye Mihálynak, hogy engem má visznek.
Bemegyek. Odaállok a mérce alá - mondja a katona:
- Százhetvenöt centi.
Azt mondja mingyárt a főorvos úr:
- Ez alkalmas. Jöjjön ide, közelebb.
Mán nekem dagadt a szívem, Csereklye Mihály felsül. Megvizsgálnak. Kérdi a főorvos úr, mutassam a kezem. Mutatom. Azt mondja az ujjamra, mi ez?... Mert az én kisujjam kisgyerekkorom óta mind a két kezemen olyan, hogy be van zsugorodva. Megnézi, meg- forgatja, azt mondja:
- Untágli.
Hűj, szégyelltem magam, mondom:
- Alássan jelentem, főorvos úr, én tudok attól kaszálni is.
Azt mondja:
- Ne beszéljen.
Jól van, kimentem.
- Bevettek?
- Nem.
Felőtözök, megvártam osztánőket. Vót ott még hat legény, aki ligeti születés vót, de elkerültek onnan, csak születésre tartoztak mihozzánk. Dohányosok meg cselédemberek gyerekei. Hát egyszóval a tizenegyből bevettek hetet, közülünk meg az ötből négyet. A mi falunk ám mindig olyan falu vót, hogy a mindig sok katonát adott, hiába kis falu. Hiába vittek Kispaládról huszonöt-harminc fiút, alig vettek be belőle négyet, de a ligetit, mintha csak a nevéér, mindig bevették, ha csak nyomorék nem vót. Lehet, hogy engem is azér nem vettek be, mert a kispaládiakkal soroztak. Engem osztán Csereklye Mihály kezdett aztán kunérozni, szekérozni, hogy nem vettek be. Őtet meg huszárnak írták. Meguntam - mondom neki, mikor lementünk a vendéglőbe perkeltet enni, meg sert inni: - Ne ugrálj, Misi, mer még belerezelsz a piros nadrágba. Még ott is sírsz majd, ahun senki se lát. Meg is haragudott nagyon. Úgy meg tudott haragudni, hogy soha többet mi jó barátok nem lettünk. Nem is mentem haza aző szekerén, hanem azt mondtam Krajcár Gábornak, meg Orbán Gyurinak: - Van itt nekem Szatmáron egy ismerősöm, Tatár Juliska, azt az én bátyám el akarta venni, Gedeon. Menjünk el hozzájuk. Eljöttek velem. Kocsis vót annak az apja a sergyárba, meg is leltük. Kis házba laktak a nagy udvar végibe, kis szegény ház vót, egy szoba konyha. Bemegyünk, megmondom, ki vagyok, mingyán nagy örömmel fogadnak bennünket. Hogy van Gedeon, hogy van Gedeon? -Ű megvan - mondtam -, nála vótam Pesten a múltőszön, vállal. Akkor tudtam osztán meg, hogy Gedeon míg szógált, azalatt a Juliska, milyen a jány, férhe ment. Ojan varróságot tanult jány vót, láttam a képit, a fénykép a falon, férhe ment Kismaj- tényba. Nem vót otthon. Mink meg letettük a kalapunkat az ágyra, és leültünk az asztal mellett, és beszélgettünk. Mondom, hogy jó vóna egy kis pájinkát hozatni. Hát ott vót egy kisjány, ojan tizennégy vagy tizenöt esztendős forma, a Juliska húga, Esztike. A meg csak odaáll, hogy elmegy.
Jó, mingyár adtam neki negyven krajcárt egy liter pálinkára, a meg elment. Hát alig szólunk egypárat, már itt is van a kisjány. Pedig azután láttam, hogy jó messzire kellett neki szaladni, ki a nagyudvaron, ki a városba a kocsmáig. De az, mint valami kis lidérc, egy szempillantás alatt ott vót. Mingyár hozzáfogtunk inni, és szépen beszélgettünk. Megjött az apjuk is, az is szíves volt, mondta, hogy ha tudta volna, hogy Gedeon elveszi a jányát, nem adta volna falura, hanem inkább Pestre. De abba nem lehet bízni, amit egy katona ígér, így oda kellett adni, ha szeren- cséje akadt.
Mikor el akartunk menni, vesszük a kalapunkat, hát az én kalapom mellett nincs bokréta.
Hova lett, hova lett?... Hát a kisjány kivette a kalapom mellől, és beletette egy pohár vízbe.
Ejnye, mondom, e valami, és megnéztem a kisjányt.
- Maga tette ezt ide?
De egészen piros vót az arca, azt mondta,ő.
- No hát - mondom, avval megfogtam, és megcsókoltam a két orcáját.
Mikor elmentünk, becsi legényekkel találkoztunk az utcán, azokat is éppen bevették vót a sorozáson. Mondták, hogy velük mehetünk haza szekéren. Így osztán nem törődtünk többet Csereklye Mihállyal, elmentünk a vonatra a becsiekkel, azokat várta a szekér az állomáson, úgy mentünk aztán gyalog haza Becsrül mi hárman. De én elgondoltam, hogy istenem, ez a Bimbó Mihály bátyám, ez se történt meg vele soha életébe, hogy egy ilyen kisjány a kalapja mellől kivegye a bokrétát. Nagyon benne maradt a szívemben a kis Tatár Eszti. Nem tudtam, fogom-e látni még eccer az életbe, mert messze vót mitőlünk Szatmár, vagy kerülök oda valaha vagy se. Mert hogy katonának be se vettek, hát én nem tudom, hogy lesz-e utam valaha arrafelé. Abba az esztendőbe nagyon nagy baj történt, mert megjöttek az egyiptomi sáskák, és mindent megettek. Olyan lett minálunk a határ, mintha csak meggyújtották volna, és leégett volna. Nem maradt ott egy szál fű se, de még a vetés is úgy le volt legelve, hogy csak a tiszta kocsánya maradt, a szalmája. Így énnékem nem vót semmi takarmányom, a tehenet is el kellett adni, mert megint rám nyomták a nagy adót. Felmentem hát Budapestre Gedeon bátyámhoz. Evvel eltőtt az esztendő. Karácsonyra megint hazajöttem. Betőtöttem a huszonegyedik évet, és nem lett belőlem semmi.

HUSZONHATODIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy a szegény embernek egy kötelessége van, jó lenni mindenkihez, és vigyázni, hogy senki ellensége ne legyen De azt úgy tessék elgondolni, hogy ha én gyerekkoromra emlékszek vissza, akkor minden eszembe jut. Minden olyan kedves és olyan szép és érdekes, hogy méltó elmondani. De a sorozástól a házasságomig mintha nem is éltem volna, semmi se jut eszembe. 1909-ben voltam sorozáson Szatmár városában a gubaszínben. 1914. januárban esküdtem a feleségemmel. Hogy ebbe a négy esztendőbe mi történt, mi nem történt, azt el se tudom mondani, ha agyonvernek se. Mindenőszön feljöttem Budapestre, itt dolgoztam karácsonyig, télen otthon voltam, tavasszal megkezdtem a mezei munkát, vagy ennél, vagy annál, volt úgy, hogy egy uraságnál voltam egész nyáron, soha sehol másutt nem voltam. Ahogy nyílt az idő, már mentem munkára, este haza, újra aludtam, egész héten furt. Vasárnap templomba. E vót az egész. Ebbe az időbe még nem is jártam ki a faluból szekérrel, mert már nem voltam olyan kíváncsi, mán mindent láttam, amit abba a kis vármegyékbe látni lehet, meg aztán jött a budapesti utazás. Elég vót az nekem. Még a jányok után se szaladgáltam ebbe az időbe, mer ha kellett jány, vót elég, kis örömre. Akik ott kapálgattak, summás jányok meg napszámos jányok, elütötte az ember. Nagyon nem akartam velek foglalkozni, mert még úgyse házasodhattam, hát minek. Míg az ember olyan fiatal, hogy csiklik a szíve, mihelyt szoknyát lát, addig azt gondolja, hogy egy jány a világ. De azután látja, hogy a jánynak mingyárt reménysége van... Vigyázni kell... Nem szabad hagyni, hogy megfogják az embert... meg osztán édesanyám ott vót, főzött nekem, mosott rám, jó vót hozzám. Nekem nem vót más dógom, csak elvégezni becsületesen a munkámat, kialudni rendesen magamat, hogy legyen erő bennem újra kezdeni hétfőn reggel. Úr voltam, sose kellett éhezni. Szerezni nem lehetett úgyse. Ha üszőt vettem, azt rendesen el kellett adni, mire tehén lett, akkor újra ragasztottam egy kis bornyút... Újra kezdtem. Így telt el a négy esztendő. Egyre nagyon vigyáztam, hogy bajom ne legyen semmiképpen. Az urakra már nagyon tudtam ügyelni, hogy még egyszer belém ne harapjanak. Köszöntem én már előre nagyokat minden- kinek, ha bricsesz nadrág vót rajta. Jegyzőnek, papnak, tanítónak, birtokosnak úgy tudtam én már köszönni, hogy: alásszolgája. Slussz. Megvót. Egy se haragudhatott meg rám. Nevettem magamon, hogy valamikor milyen buta voltam, hogy még vissza is mertem nekik beszélni. Egyszóval rendbe vót minden. Egyszer annál a papnál dógoztam valamit, aki az öreg tiszteletes után jött, mert a négy esztendő alatt három pap is vót nálunk. Ez az első pap, úgy híjták, hogy Lengyel tiszteletes, e nagyon derék magas fiatalember volt. Ez jól tönkretette a parókhiát, mert a papiház nagyon öreg volt, és e meg mindig javítani akarta. Nem vót alatta pince, hát legelőször pincét építte- tett. Akkor vót, hogy azt a kutya nagy gödröt ástuk az udvarába. A fákat meg kivágatta. Nagy diófák voltak, mind eladta. Pusztított. Rózsát ültetett a fák helyére. Hát ennél a papnál dolgoztam valamit. A kocsiszínt bontatta le, mert ez nem szeretett gazdálkodni, a szekeret is eladta. Éppen a szekér.
Azt mondja nekem:
- György, én eladnám ezt az ócska szekeret.
Nézem a szekeret. Elég jó vót a még, csak meg kellett vasalni, új ráfokat húzatni, a csikótót kicserélni, meg egy új szekérrudat bele, olyan szekér lesz a, hogy ugyan. Mondom neki:
- Én megveszem, tiszteletes úr.
- Mit ad érte?
- Mit kér a tiszteletes úr?
- Ötven koronát.
Ötven korona?... Az nem drága... Egy új szekér abba az időbe belekerült volna három vagy négyszáz koronába. Ha még rákőtök erre vagy negyven koronát, jó szekerem lesz ebből nekem. - Megveszem - mondom. Így megegyeztünk. Igen, de aznap odakerül a kurátor, és biztosan annak is mondta. A meg azt tanálta rá mondani, hogyő ad érte nyolcvan koronát.
No, hát, milyen a pap. Azt mondja:
- Hát György... A szekérnek nyócvan korona az ára.
- De hát, tiszteletes úr, mán eladta nekem ötven koronáér.
- Nem foglalózta le.
- Lefoglalózom.
- De mán csak nyolcvanért lehet.
- Isten neki, adok érte nyolcvan koronát.
Hazamegyek akkor este, mondom édesanyámnak, milyen ember ez a pap, már felcsapta a szekér árát. Mondja édesanyám: - Fiam, lesz a még drágább is. Elviszem a foglalót neki, öt koronát. Elvette. Mondtam, hogy nincs ki az egész pénz, hanem vasárnap megadom az árát.
Jó van.
Hát vasárnap reggel korán jön a pap.
- Jó reggelt, György.
- Jó reggelt, tiszteletes uram, ilyen korán fel tetszett kelni.
- Felkeltem.
- Hun tetszik erre járni.
Ott laktunk majdnem szembe a templommal, de még nem vót ez a pap nálunk.
Azt mondja:
- Azt akarom mondani, hogy a szekérnek már ígérője van, száz koronára. Nem kívánhatja káromat. De ha én magának ígértem, akkor én azt akarom, hogy a magáé legyen, hát ha a száz koronát kifizeti, a szekeret mingyárt el is hozhatja. - Ejnye, tiszteletes úr. Hiszen le is foglaltam.
- Igaz, hogy lefoglalta, de látja, milyen kicsi itt ebbe a faluba a fizetés, én is fiatalember vagyok, szegény ember, nem tehetem, hogy károsodjak. Nagyon megharagudtam. Mán oda akartam vágni, hogy égesse meg a tűz a színnel együtt meg az egész parókhiával együtt meg a papjával együtt, de akkor eszembe jutott, hogy jó szekér a, kár vóna érte, ha nem lenne az enyém. Bementem hát, mondom édesanyámnak, mit akar a pap, hogy itt is van. - Látod, fiam, ilyenek a papok. Arra osztán kiszedte a porcolánybul, ami pénz benne vót, több vót a száz koronánál, kivettem belőle, kivittem, odaadtam a papnak, azt mondtam neki: - Tiszteletes úr, itt van a száz korona, hanem azt megmondom, ma vasárnap van, én vasárnap nem hozom el a szekeret, én megbízom magába, hogy hónap is ideadja a szekeret. Elvette a pénzt, és azt mondta, nem kívánja, hogy vasárnap húzgáljam a szekeret az udvarból, maradhat az akárőszig is. Így elment. Én meg egész vasárnap csak azon tüsténkedtem, hogy mégis furcsa dolog, hogy ez a pap négy nap alatt ötven koronát elvett tőlem. Nem is vártam én másnap reggel, hanem már három órakor mentem a paphoz, és húztam a szekeret kifelé. Má kinn vótam az utcán vele, mikor felébredt a pap. Jön kifele. Nevetett nagyon, meg tán bosszankodott is, hogy elviszem a szekeret, pedigő még talán új árat is tudott volna srófolni. Ha az egész falut megszavaztatja. - Nem azért, tiszteletes úr - mondtam -, hanem énnekem má négy órakor ott kell lenni Góldmannál, hát mindegy akár ma, akár egy hónap múlva, csak el kell vinni a szekeret. El is vittem, de annyit mégis hozzá szereztem, hogy az ólbul a szénatartó rácsot rátettem a szekérre. A meg, a pap, nem értett hozzá, nem vette figyelembe. Így mégis húsz koronával ócsóbb lett a szekér, mert nagyon jó rács vót, egészen új, nem vót több három esztendősnél, a régi kurátor csináltatta az eklézsiának. Így kell vigyázni az embernek magára, kivált ha pappal van tárgyalása. Mentem osztán a Góldmannhó kapálni. Mert a gyarmati vasas Krósz megbukta magát, a fődjét meg a birtokát mind a beregszászi Góldmann ügyvéd vette át. Azt mondták, hogy fiskálisa vót ennek a Krósznak, úgy maradt rá a birtok ingyen. Ez a Góldmann ügyvéd olyan mosolygós zsidó vót, nem szeretett az ember szemibe nézni, annak soha senki se látta, milyen a szeme szivárványa. E nem akart gazdálkodni, mindent adott elfele. De csakhogy semmit se adott oda. Olyan vót, mint a pap. Mind egyformák ezek az urak. Mikor az ember megígérte, akkor nem adta. Vót egy összedűlő cselédháza: adta vóna ötszáz forintért. Nagy ház vót, ha lebontották, sok lett vóna abból, lehetett vóna építeni szép házat belőle, istállót, színt, mindent. Ketten Paládi Józsival összeállottunk, hogy megvesszük.
El kell menni hozzá Beregszászba, mert nem jött a ki soha. Nagyon ritkán.
Odabent meg azt mondta:ű nem csinál szerződést, majd kijön.
Hát csakugyan jön eccer a faluba, hívat.
- Megveszi a házat? - Meg. Deű meg akkor má úgy gondolta, hogy nem adja el, csak a telekkel együtt.
- Hogy adja a tekintetes úr?
- Ezernégyszáz forintér.
Megnézem a házat. Igazán úgy vót a gondolatom, hogy a mi régi kis házunkat mán ki kell cserélni, újat kell helyette építeni, mert csak megházasodok eccer, ebbe a régi házba nem hozhatok fiatal feleséget, mert ez olyan vót már, hogy még akkor is féltem, ha a madár rászáll, leszakad alatta. Ha a nagy fa nem lett vóna felette, már régen elhordták vóna a szelek. Jó ház vót a Góldman háza, a pallása vastag deszkából vót, itt Pesten úgy mondják: fószni deszka. A magtár lett vóna a Paládi Józsié, a többi az enyém. Igen, de Paládi Józsi azt mondta, neki telek nem kell. Ha nem kell, másat keresek. Mire új társat szereztem, má nem adta. Nem lehetett vele semmire se menni. Vagy két esztendeig ki se jött. Mire kijött, mán a háznak nem vót se ajtaja, se ablaka, se teteje, amit csak mozdítani lehetett, azt mind elhordták róla. Ki hordta, ki nem, én meg nem mondom, a szegények hordták el tüzelőnek. Így lett a többi házával is. Minden háza tönkrement. Nem adta el, nem vót ráutalva, árulta az egész birtokot, de avval is úgy vót, hogy mikor vevője volt, nem tudott megegyezni, azután meg egyre fejjebb csapta az árát. Minél jobban tönkrement minden, anná drágábban adta vóna, merű mindig csak számolgatta, hogy neki mennyibe van, azt meg akarja kapni kamatostul. Egyik fogott egy deszkát, elvitte. A pajtát is úgy hordták el. Meg a birtokával is úgy járt, elvették a csehek, mert a határon túlra esett, eligényelték. Csak a puszta telkei maradtak a faluba. Még van tízköblös erdeje, azt is, ma is árulja, de mikor má megegyeznének, nem adja. Én is kaszálok benne egy-egy nyilat. Mán az erdején sincs egy fa se. Azt is lehordták, kerülőt nem tart mellette, nem fizeti ki magát. Így kifizeti. Hát ilyen urak is vannak. Mikor felesbe kapáltam nála kukoricát, ott vót a másik fele, ami néki járt; kijött a fiával, megnézni. Ü nem viszi el, vegyük meg. Vele vót a fia, a Hermány. A meg ojan lüke. Mondja az apjának. - Te apa, mér nem adod a szegény népeknek annyiér, amennyiér kérik? Hogy meg tudják venni.
- Hallgass.
- Te csak azt tudod mondani, hogy hallgass.
Erre osztán legyintett, és ideadta, ahogy mondtuk. Azt mondja a fia:
- Na látod, ezt megtehetted vóna egy órával ezelőtt is.
- Ti szedtek szét engemet - mondta az öreg.
Így kell nekünk kínlódni az urakkal, akármifélék is... Má a régi urakbúl mind elpusztult. Meghalt az öreg Salánky Sámuel is. Ott maradt a háza. Az is ott állott sok esztendeig, az eső beleesett, még a fű is kiződült a szobákba. Ezért harcolt annak az apja meg a nagyapja annyit a szegény emberekkel meg a lovakkal, hogy be kellett kötni a száját, hogy bele ne faljon
búzába, ha nyomtat. A főispán Salánky Arvéd meg úgy elpusztult, hogy még a híre se maradt meg. Annak jányai vótak, de úgy nevelte a jányát, hogy még tenyiszezni se vót szabad nekik, mert az erkölcstelen. Erre egyik jánya férhe ment egy festőhö, truccból. Nem is szerelembül, csak hogy az apját megbosszantsa. A festő meg verte, el is váltak. A másik jánya meg eccer megnézte Budapesten a János vitézt, osztán azt mondta, hogy színészné lesz. Azt meg úgy megverte, hogy béna lett. Egy fiatalember, udvarlója a harmadiknak, eccer az utcán köszönt egy zsidólánynak, annak többet nem volt szabad belépni aző házukba. Így voltak, osztán végek. Mink meg kínlódunk a rossz terméssel, a kicsi napszámmal, enni- valónk sincs, mégis megvagyunk. Pedig milyen szegények vannak, úristen. Azt még csak el se lehet gondolni. A mi házunk megett van egy kisház. Olyan kicsi, hogy nincs abba semmi, csak egy szoba; se konyha, se kamra, semmi. Nagy teteje van, fala meg alig van. A Fencák Márton háza. Ez a Fencák Márton, mán mondtam, mikor gyerek vót, a bába beleejtette a parazsat a szemébe, azután csordás vót e mindig, hol itt, hol ott. Ebbe az időbe más faluba valahol. Eccer kinn vagyok a kertbe, jön egy öreg kódus forma ember, tapogat. A mezőről felől jött, szólok neki. - Kit keres, bácsi? - Mondja: - A Jó Jánosné házát, de nem látok, nem tudom, jó helyen járok-é. Jaj, istenem, vajon hun járok, vak vagyok, sose tudok elmenni.
- Hogy híjják magát?
- Fencák Márton, kérem.
- Mi az, maga az, Márton bácsi?
Elmondja asztán, hogyő megvakult, a másik szemére is, a felesége meg újra ott hatta, visszament az orosz papnál szógálni, nincs senkije. Bevittem osztán az udvarra, elmondta, hogy azér jött haza a házába, hogy legalább itt akasztja fel magát.
- Jaj, ne tegye azt, nem azért teremtette az Isten az embert.
De én már akkor Budapestet jártam, már értettem a világhoz.
Mondom neki egypár nap múlva. Mi adtunk szegénynek egy kis ennivalót, édesanyám táplálta. - Márton bácsi, akar-i még eccer látni a szemeivel? Akarja-e, hogy a szemit meggyógyítsam? Én felviszem magát Pestre.
Jaj, ü nem talál oda.
- Én felvezetem magát, csak azt mondja meg, hol született.
- Bökénybe. - De itt nevelkedett Ligeten.
- Hát ha Bökénybe született, akkor Bökényre tartozik.
Adtam neki egy kalapot meg kabátot.
- No Márton bácsi, elmegyünk Bökénybe. Elvezetem Bökénybe, a bírónál.
Mondom a bírónak. Azt mondja, ü nem vállalja, ne hagyjam ott.
- Ez maguknak a kötelessége, ha a községnek van egy ilyen szerencsétlenje, azt gondozni kell.
Annyit mán tudok.
- Vezesse el a jegyzőhöz Péterfalvára. Hát én elvezettem a jegyzőhöz Péterfalvára. Ott lakott a jegyzőjük. - Tekintetes jegyző úr, ilyen meg ilyen dologba járok. Itt van ez a szegény vak ember. Kár érte, mert nagyon becsületes, derék, jóravaló, tisztességes ember, minek pusztuljon el, mint egy utolsó kutya, az árokparton. Szeretném, ha jegyző úr szíves volna elintézni a dolgát.
- Híjja be - azt mondja a jegyző.
Bevezettem az öreget.
- Hun született?
- Bökénybe.
- Most nem tudok mit csinálni, de szerdán kimegyek Bökénybe, elintézem. Addig vezesse a bíróhoz, ott kosztolják. Írt is egy írást, amibe meghagyta a bírónak. Elvittem osztán a bíróhoz vissza. Nem szégyelltem én, hogy világtalan vakot vezetek. Isten irgalmából volt az. A jegyző adott húsz krajcárt a Márton bácsinak, a meg elővette a kendőjét, annak a sarkába kötve vót egy kis pénze. Így visszatette a zsebébe. A bíró nem nagyon örült, mikor újra meglátott bennünket, de nem vót mit tenni, hát azt mondta, jó van, majd fejt neki kukoricát a Márton. Ott is maradt Márton bácsi, én meg haza- mentem. Megyek szerdán, mondja Márton bácsi, hogy a kendőjét kiejtette a szénába, ahol hált, a zsebibül, osztán hiába kereste mindenfelé, nem találta meg. Mikor elpanaszolta a bírónak, a meg biztosan megtalálta, de nem adta vissza neki, hanem abból hozatott egy liter pájinkát, abbul neki is adott. A jegyző megjött, és el is intézték a dolgát. Én meg elmentem vele Pestre, mert éppen akkor készültem vót felmenni, dógozni. Ott osztán a klinikán elfogadták, és megoperálták, meg- gyógyították, visszaadták neki a szeme világát. Mire a hó leesett, már egymaga vissza tudott jönni. Igen, de hiába jött meg a szeme világa, csak nem voltő munkára való. Csak úgy kegyelem- kenyéren éldegélt. Itt is adtak neki egy darab kenyeret, ott is. Mikor én hazajöttem kará- csonyra, otthon vót, de nagyon kesergett, hogy csak fel kell neki akasztani magát, mertő nem lesz ember többet. - Márton bácsi - mondom neki -, mondok én magának egyet. Mennyen kódulni. Ha az Isten ezt adta magának.
Hajlott a szavamra.
- Kéne egy kisfiú, aki vezessen - azt mondja.
Vót egy cigánykovács, Pőcsik bácsi, annak vót egy kisfia. Beszéltem vele, a meg odaadta, mert otthon se vót a gyereknek jobb dóga, mert beteg vót a cigány, nemigen bírt dógozni, hát csak koplalás vót a gyerekecske sorsa. Odaadta hát és elmentek. Pócsra jártak akkor. Meg mikor ott nem vót senki, jártak a vásárokra meg a hidakhoz, és összeszedett tavaszra valami nyócvanöt forintot. Lisztet, szalonnát. Avval jött haza pünkösdre. Akkor hazajött a felesége is, arra a hírre, ott laktak osztán a kis házba, és nagyon boldogan éltek, mert így tisztességes keresete vót az embernek. Szidtak osztán engem a faluba, mer mi történt. A mi falunk is kapott egy szegényt. Úgy vót, hogy egy Víg András nevű embert írtak a község nyakára, hogy az a Víg András minálunk született vóna, és most már annyira magával tehetetlen lett, hogy se állni, se ülni nem bírt. Az illetősége meg ligeti vót, hát csak nekünk kellett eltartani, ha már ilyen sorsra jutott, mert mindig az illetőségét keresik annak, aki valami törvénybe kerül. Ez a Víg András csak éppen hogy megszületett Ligeten, a szüléji, ahogy mondta, cselédemberek vótak Salánkynál, az öregeknél, és most az öregségére a falu udvarán vót egy régi kis rossz ház, abba csináltak neki deszkából egy ágyat, szalmazsákkal, és egy szegény asszonyt megfogadtak, az mindennap megmosta, tisztába tette, enni adott neki. De az annyira oda vót, hogy a félódalát már ki is kezdték a patkányok. Olyan vót annak a félódala, hogy a semmit nem érzett, ha kést szúrt bele magának, azt se érezte. De beszélni tudott csudára, szegény, a végső percig. Még vagy három hónapig vagy négyig elélt, akkor meghótt. Mondták osztán, hogy a bökényiek fizették vissza a kőcsönt, mert így akarták megtromfolni a ligetieket, hogy mink, mán hogy én, aző kőtségükre szemesítettük meg Fencák Mártont, Hanem az igaz, hogy én is jól ráfizettem a Fencák Mártonra, mert a felesége azt mondta, hogy nem jó helyen laknak ük Ligeten, hanem ott kell venni egy kis hajlékot Pócson, Máriapócson vagy mellette, valahol egy faluba, hogy ne kelljen olyan messzire menni a munkára. Így eladták a kicsi házukat, azt megvette egy Ferenczi Gergely nevű. Ennél meg nagyobb tolvaj nincs a világon, e lett az én szomszédom. Odajött a pici házba a rettenetes sok gyerekével, van annak nyóc gyereke vagy kilenc, nem is tudom, csak úgy nyüzsögnek. Másikőszön már azok laktak benne, úgyhogy mikor én karácsonya hazajöttem, első dógom vót Csécsére menni, mert ha valamit venni akartunk vagy beszerezni, akkor mi mindig Csécsére megyünk vásárolni. Hoztam onnan lisztet, tizenöt darab szalonnát ésőrletni való búzát.
Nekünk vót is mindenünk, nekik meg nem vót semmijük.
Mondja eccer édesanyám:
- De szaporátlan ez a liszt, amit most Csécséről hoztál, fiam.
- Szaporátlan?
- Alig nyúlok bele a lisztes ládába, már fele hiányzik.
Mondom, e nem jól van.
Szeget ütött ez az én fejembe. Eccer átmegyek Ferencziékhez, hogy valami köszörűkő kellene nekem. Nekik meg vót jó nagy köszörűjük, mert ezek uraságnál szógáltak, hát valahogy szerzett. Köszörülöm a kisbaltát, hát látom én, hogy a csécsi lisztet gyúrja a Ferenczi felesége. Megismerem a lisztet, mert senkinek se vót a faluban olyan színű lisztje. Olyan szép sárgásfejér színe vót. Mert a csécsi gazdáknál nincsen konkoly a fődeken. Minálunk más színe van a lisztnek, kékesebb. - De szép lisztje van - mondom. - Most kaptam - azt mondja a Ferenczi felesége - Kovácséknál.

Én meg olyan izgatott lettem, mentem vóna a csendőrökhöz, mert akkor éppen csendőrök laktak a Mojzes Pál kis házába, de édesanyám azt mondta: - Ó, fiam, minek mennél a csendőrökhöz. Szegény ember a, nekik is élni kell. Hátha adták neki. Nem szóltam, hanem átmentem csendesen Kovács Mihályékhoz, hogy valami fűrészt kérek egy kicsit. Mondom Ágnes nénémnek: - Ágnes néném, még jószívük van maguknak, hogy ennek a Ferenczinének ma is lisztet adott? -Ő nem - azt mondja, nem is látta vagy két hete. Nem is mer hozzá jönni, mert még most se adta meg, amit azelőtt kért tőle. - Ugye. Megyek Ferenczinéhez, mondom neki: - Hajja-e, mit mondott maga, hogy Kovácsné adott magának lisztet. Nem is tagadta, hanem azt mondta, hogy nem akarta megmondani, mert édesanyám adott neki egy főzetre valót. Mondom osztán később édesanyámnak: - No, édesanyám, akkor szaporátlan a liszt, ha maga Ferenczinének adogál belőle. Ő meg csudálkozott, hogy őtőle nem is kért. Mán én tudtam, mi van. Mikor édesanyám dógozott kint az ólba vagy a kertbe, Ferencziné csak átjött, és bement a házba, vett. Én osztán lakatot szereltem a ládára, annak a kulcsa meg bent vót a házba, de édesanyám sose zárt életébe lakattal semmit, nem is tudta nyitogatni, így aztán is csak nyitva vót a lisztesláda. Mindig ilyenek vótak ezek mindennel. Megyek ecce templomba fele, látom, hogy a Ferenczi felesége töri a vesszőkerítést, mert vesszővel vót elkerítve elöl az utca felől a kert. Nagyon megharagudtam, annyira, hogy nem is mentem templomba, mert nem akartam haragvó szívvel lenni a templomba. Csak ebéd után szólottam át, hogy véletlen megláttam az udvaron az asszonyt: - Hogy tehet má ijet, szomszédasszony - mondom neki -, én többet nem kerítek kerítést, ez a rekesz az enyém, azt nem maguk csinálták, hanem én. Aző keze törjön el, ha hozzányúlt. - Ugyan, maga szerencsétlen, ne átkozza magát, magának sok gyereke van. Hát nem láttam a magam szemével, mikor templomba mentem? Úgy megharagudtam, hogy nem is bírtam elmenni az Isten házába olyan haragos szívvel, mert nem azért megy az ember a templomba, hogy magában rosszat gondoljon embertársairól, hanem azért, hogy hálát adjon az Istennek az elvett jókért. Így osztán csak lesütötte a fejét, és sietett befele a házba.
Tavasz fele eccer híjja édesanyám a tyúkot, hát hiányzik egy nagy sárga tyúk.
Hova lett, hova lett, keresem én is, nem bújt-é be valahová.
Átszól a Ferenczi felesége a másik udvarról:- Mit keres, Borcsa néném?
- Hadd el mán, elveszett egy nagy sárga tyúkom.
- Ó, képzelje - azt mondja az asszony -, az enyém meg drótszeget nyelt, le kellett vágni.
- Drótszeget? - mondom - jó isten... Ne keresse édesanyám, megvan mán a tyúk.
A másik szomszédasszony meg átszól, mikor az bement.
- Ne keresd, György, előttem vágta le.
Ilyen a jó szomszéd, de nem tehetek vele semmit, mert mindig attól félek, felperzseli azt a rossz ólamat, szalmás. E nem tud írást, ojan analfabéta. Elhisz a mindent, amit mondanak neki. Mégis megtette, hogy mikor édesanyám az erdőn vót kapálni, hozott a hátán haza egy kis lomot. Mit tud egy öregasszony összeszedni? Hátő meg kerülő, és nem leparancsolta az édesanyám hátáról azt a kis gizgazt. Nem engedte, hogy egy kis lomot elhozzon, ojan egy vad olá vót a. Félt is tőlem. Ha édesanyámat látta, köszöngetett ü is, a felesége is, de ha engem látott, má ment. Első a szomszéd, mert azt mindig látja az ember. Mikor a csirke nő, a nem ismeri a kerítést, átbújik. Ez kettőt-hármat levert belőle. Én nem szóltam. Az övé is átjön. Én nem ütöttem le egyet se. Soha. Én arra nem vónék képes, hogy egy ártatlan csirkét megüssek. Üsse meg a gazdáját az istennyila. Így tanultam én meg, hogy az embernek mindig mindenütt félni kell. Vigyázni kell nagyon, hogy az ember másnak kárt ne tegyen, mert ha a legkisebb kárt csinálja, nagy azért a harag, de ha neki tesznek kárt, akkor legjobb szemet hunyni, mert abból csak még nagyobb baj lesz. A nagygazdákkal is úgy vót. Mind csak kihajtja a munkást. - Még egy rendet vágni, még egy rendet vágni - szokta mondani Mojzes Pál bátyám felesége is. Az urát is úgy kergette. - No, Pali bátyám - mondtam -, reggelig kaszáljunk? A nagygazda mind olyan, ha elfog valakit napszámosnak, kihajtja belőle a lelket is. Egyszer egy negyed árpalisztér négy napot kaszáltatott. Másszor meg egy véka búzáért ketten egy napot kaszáltunk, és mikor kiadta, nem vót háromnegyed se, az is ocsu. Fizetni egy se szeret, csak dógoztatni, belet kihajtani belőle. Mindenkitül félni kell, mindig csak félni kell. A szegény ember csak arra vigyázzon, hogy soha senki előtt egy szót se szóljon, mert nem tudja, ki mikor árt neki. Én mondhatom, hogy én szocialistával sose beszéltem, ha már ojat akartak mondani, már én húzódtam férre, mert nem akartam, hogy rám ragadjon. Osztán valami ojat mondjak, amibül baj lehet. Jaj, az nagy baj, ha az emberbül ojat mondanak tovább, mibe beleköthet a jegyző meg a csendőr meg a bíró. A szegény embernek arra kell vigyázni, hogy még a madár se ügyeljen rá. A szegény ember akkor élhet, ha senki se mondja, hogy hőj, ennek van a füle mögött. Mondják azt, hogy ,,mi is a neve?... tíz éve ismerem, de bizony nem tudom megmondani, minek híjják. Talán Mihály bácsi, olyanformák ezek." Fencák Mártontól tanultam egy jót. Azt mondta: - Édes fiam, engem az én apám arra tanított, hogy a szegény ember akkor igazi szegény ember, ha a huszonötöt pissz nélkül ki tudja állani, de utána még össze is üti a bokáját, hogy illendően megköszönje az uraknak a szívességet, hogy ne gondolják, hogy olyan neveletlen bugris.
Mán mostanába nem szoktak az emberre huszonötöt verni, de a régi időbe bizony ebből a tudományból élt a szegény ember. Mikor én katona vótam, mer a háborúba azért beszippantottak, mégpedig más helyett... mert az úgy vót, hogy Orbán Gábor kisbírónak nem adtam bagót, hát a jegyző elküldött a harctérre, pedig katona se vótam... Mer tetszik tudni, én evvel az Orbán Gáborral, az öreggel, csak akkor tanálkoztam egy órával azelőtt, és én akkor éppen pipás ember vótam, hát azt mondja: - György fiam, adj egy kis bagót. Adtam neki jószívvel. Kivertem a pipámat, és odaadtam. Akkor bementem a községházára, mert hívatva vótam valamiért. Ott meg várni kellett kinn az eresz alatt, és én rágyújtottam a frissen tömött pipára. Még el se szíjtam formán, jön Orbán Gábor bátyám, és azt mondja:
- Adj egy kis bagót.
Mondom néki:
- Most adtam. - A meg rám néz:
- Nem adol, kutya teringette?
- Nem én, míg el nem szívom. Hagy szíjjam el elébb.
Mer az még olyan régi öreg vót, amék szeretett pipadohányt tenni a fogára, és attul köpködni.
Hát nagyon megharagudott, hogy nem adtam, és elkezdett velem lármázni.
Kijön a jegyző.
- Micsoda lárma ez itt?
Mondja a kisbíró:
- Egy kis bagót kérek tülle, oszt nagy fennyen azt veti, hogy nem ad.
Rám néz a jegyző:
- Jól van, majd elhúzzuk a nótáját.
De én még szóhoz se jutottam, otthagy. Bemegy az irodába. Híjnak osztán befelé utolsónak. Hadiözvegyek vótak ott sok, még azokat is mind elébb intézte el, csak aztán engem. Aszongya: - Mondja csak Jó György, hadimunkára kell bemenni a faluból két embernek, Kósa Pálnak és Sovány Imrének. De Kósa beteg; nem akarna-é két hónapra bemenni helyette.
Mondom neki:
- Jegyző úr, ha nem én vagyok hivatalos.
Azt mondja:
- Ne jártassa a száját. Két hónapra megy be és kész. A hazáért most mindenkinek szenvedni kell. Csak maga akarja kihúzni magát? A teremtésit magának.
Mondom:
- Ha jegyző úr úgy gondolja, két hónapra elmehetek.
Erre nem szól semmit, csak beírja a nevemet. Másnap már menni kellett Szatmárra. Ott jelent-
keztem, nézik, azt mondják, nem én voltam az idézésbe.
- Tudom, hogy nem én vótam, de a jegyző úr engem küldött be, hogy Kósa Pál beteg, pedig nem is beteg, csak egy kicsit köhög. Erre nevetett azőrmester úr, hogy majd én meg prüszkölök is, minek dugtam oda az orrom. Evvel beosztottak, és másnap már mentem a harctérre. Igen, de nem két hónap lett belőle, mert a harctéren újra soroztak, és ott meg bevettek. Többet nem is eresztettek el, csak három esztendő múlva. Három teljes esztendőt szenvedtem én azért, mert a kisbírónak nem akartam bagót adni. Azér kell a szegény embernek vigyázni minden tettére és minden szavára. Jaj, annak mindig áldozni kell, akárki kívánja is tőle, ha hivatalból kívánja. No, de e mán a háborúba vót, én meg csak arról akarok szólani, hogy legény koromban hogy vót. Én, kérem, azt tanultam meg, hogy hallgatni kell, vigyázni kell, akkor az embernek nincs haragosa. Nem is vót nekem senki abba az időbe, csak az egy Csereklye Mihály, aki sose bocsátotta meg, hogy azt mondtam neki, hogy sírni fog a piros nadrágba, pedig abba is igazam vót, mert ojan keserves leveleket írt az édesanyjának, hogy ha ki nem szabadítja, ezt teszi meg azt teszi magával, mert abba az időbe nem volt ojan mézes-mázos a katonaság, mint most, hanem ugyanám kurucul vót, betyárul bántak a gyerekekkel. No, de azért azt is ki kellett bírni. Hát az anyja meg nem reklamálta ki, pedig ha reklamálta vóna, csak kéthónapos katona lett vóna belőle, mert árva vót, hogy apja nem vót, meg egy iskolás kisöccse is vót, haza eresz- tették volna. Igen, de az anyja azért nem reklamálta ki, mert mikor elment, hát elébb felcsinálta a Kőmíves Erzsit, mert úgy gondolta, hogy akkor az anyja kénytelen lesz beleegyezni a házasságba. A jány meg nagy lett, és mindenki tudta, hogy kitül. Májusba gyereke született, vagyis hát egy kisjánya. Akkor pedig meg is indították a gyermektartási pert Csereklye Mihály ellen. Akkor, hogy tárgyalásra kellett járni, az anyja mégis kireklamálta a fiát, és azt júliusba csakugyan ki is eresztették. Én nem tudtam, hanem aratáskor történt, zabot arattunk a Kúrián, eccer csak délbe szól a harang, temetésre szól.
Ki hótt meg, én meg azt mondom:
- Most akasztotta fel Csereklye Misi magát.
Nevettek az emberek. Senki se tudta, én se, hogy Misi itthon van. Előtte való nap jött meg, és azt mondta az anyjának, hogy azért jött, hogy feleségül veszi Kőmíves Erzsit. - Inkább akaszd fel magad - azt mondta az anyja. A meg hajnalba az istállóba, ott hált, ahogy felkelt, enni adott a marhának, kitakarította az ólat, azután felakasztotta magát. Úgy lelték meg. Így az én szavam betőtt. Még csodálkoztam is rajta, mert nem hittem, hogy ennyire szereti Erzsit. El is mentem sírt ásni neki. Ástam egy olyan sírt, hogy ha lesz feltámadás, ugyancsak kaparhatja, míg kimászik belőle. Mikor már olyan mélyen vótam, hogy csak a kezemet tudtam kidugni a főd színére, mondta a kurátor, hogy elég lesz már. Én még egy ásónyomot ástam. - Dögöjj, kutya - mondtam.
E vót az egyetlen ellenségem, még a kaszárnyából is azt írta egy barátjának, hogy mondják meg annak a kacskának, hogy ha hazamegyek, kiegyenesítem az ujját. No, mán nem fogod egyenesíteni az ujjamat, elég egyenes vagy. Én nem haragudtam rá azért, csak hát bántott, hogy meg tudott halni úgy, hogy velem nem békélt ki, pedig én soha egy rossz szót nem vétettem az árvának. A temetésén is ott vótam, énekeltem feszt, és temetés után elmentem Kőmívesékhez is, meg- mondtam, hogy halálába megbocsátok neki. Kőmíves Erzsi meg azt mondta, hogy nem kellett vóna neki meghalni; ha igazán szeret valaki egy jányt, nem kell magát felakasztani, most márő itt maradt szégyenbe a kisjányával. Sírt szegény, nagyon sajnállottam. Elmondtam neki, hogy lám én meg hogy vagyok, már huszonkét éves vagyok, még nem tudtam igazi szeretőre szert tenni.
Azt mondta, mindenkinek meghozza az Isten a magáét.
De én még azért három esztendeig nem tudtam, ki az, akit Isten nekem rendelt.

HUSZONHETEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mindennek megjön a maga ideje, a házasodásnak is Mikor 1913 karácsonykor hazajöttem Budapestről, vettem két lovat. Mert mondtam a nagybátyámnak, Bálint bátyámnak, hogy mijen erős élet ez az enyim, se otthon nem tudok semmire menni, se itt nem tudok mesterember lenni. Azt mondta, hogy ,,má arra, öreg vagy, hogy inasnak menj", mert húszéves voltam, mikor legelőször Pestre jöttem, s akkor még nem akartam elszegődni, édesanyám miatt, ma meg késő... Én nem is bántam, hogy nem kellett inas lenni, mert én ahhoz má nagyon tapasztalt voltam. Nem kívántam, hogy egy mester abriktoljon öreg fejjel, az is jó vót, hogy mellékesbe megtanultam sok mesterséget. Kőmíves munkát én már úgy tudtam, hogy magam is felfalaztam a házat. Mán csináltam magamnak egy kis ólat vályogból, megbámulta azt mindenki, hogy milyen jól tudtam falazni jó pelyvás sárral. Be is vakoltam, senki se mondta volna, hogy nem kőmíves csinálta. Azután meg a bádogos munkát különösen megtanultam. Úgy bántam én már a szerszámmal, a pléhet hajlítani, vágni, szabni, semmi se volt nekem. Mikor hazamentem, csináltam egy jó csomó tepsit, eladtam a falukba, még nevettek, hogy drótostót lett belőlem, de sok jó búzát kaptam én azokért, érdemes volt. Télen. Festeni meg úgy tudtam, hogy mondták, hogy Csécsen egy gazdaember pléhtetejű házat csinált, én vállaltam fel a festését egy mázsa búzáért. Egy hét alatt megvót. Így én örültem, hogy már mesterség is van a kezembe, de mondtam Bálint bátyámnak eccer: - Bálint bátyám, nem szeretem én eztet a sok pesti utat, ha engem a jó Isten hozzá segítene, hogy két lovat vegyek, akkor én többet orcámmal se fordulnék Pest felé. Nem én. Mert Gedeon bátyám is megházasodott, és azt már tetszik tudni, hogy van, mikor asszony van a háznál, akkor már a testvér kifelé van a házbul.
No, azt mondja Bálint bátyám:
- Mennyi pénz kell most nálatok két lúra?
Én meg azt mondom: - Száz forint.
Ü meg azt mondja:
- No, szerencséd van, hogy most szóltál, adok neked száz forintot, de többet meg ne lássalak Budapesten, vagy letöröm a derekad. - No, Bálint bátyám - mondtam -, isten engem, engem többet nem lát, mert most meg is házasodok, ha az Isten segít. - Nagyon jó van - azt mondja -, itt az ideje, házasodj meg, vigyél annak a szegény anyádnak egy jó menyet, és legyen belőled rendes, tisztességes, becsületes magyar ember. Így én a száz forintot zsebre vágtam, a magam keresetével együtt vót pénzem, szépen haza- mentem. No, Budapest, sírhatol utánam. Mingyán vettem is egy szép lovat, a Keselyt, meg vettem hozzá egy szép párját, a Darut. A Keselynek mind a négy lába cipellős vót, nagyon szép remondaló volt, katonaló, a Daru meg szürke szőrű. Száznegyvenhat forintba került a kettő, kettőszáznyolcvan koronába. Nagyon derék két ló vót a. Lúnak nagyon jók vótak. Mingyán hozzáfogtam én fuvart vállalni, fát hordtam egész télen az erdőrül.
Igen, de a Daru nem vót egészséges ló, csakhogy én azt nem tudtam. Nagyon szeretett a húzni, de köhögött. Tavasz felé má nagyon köhögött, nem tudtam, mit kell vele csinálni, mindig mondtam, hogy elmegyek vele az állatorvos úrhoz, de valahogy csak elmaradt. Tanácsoltak orvosságokat, libazsírt kell tenni a zabolájára. Mondták, hogy vigyem vissza annak, akitül vettem, harminc napig vissza lehet adni, de nagyon szép ló volt, valami nagyon szép, és akkor nem köhögött, mikor vettem, mert fortélya van annak, három napra el tudják állítani a kehelését, de azután se vót az ojan nagyon kehes, hát sajnállottam visszaadni is, mer ojan nagyon szép ló vót a, hogy megért a maga száznyócvan forintot, ha az a kis keh elmúlt vóna róla, meg többet is, olyan szép ló még nem is vót a kezem alatt. Hát eccer jövünk haza a salánki erdőről, a ló meg út közepén egy szót se szólt, felfordult, mingyán meghótt. Most mit csináljak, éppen harmincegyedik nap vót a vásár után, a harminc nap letőtt. Mán nem is perelhetek érte. Még előtte való este mondtam édesanyámnak, én nem viszem ezt a lovat vissza. Majd csak kiheveri. Így magába maradt a Kesely. Ej, de sajnállottam, hogy magába maradt. Ü is sajnállotta, mer olyan természete vót, hogy nem akart magába dógozni. Elkértem kőcsőn a Mojzes Pali bátyám egyik lovát, ha összefogtam a Kesejjel, ment a remekül, de ha magába vót, az üres szekeret se akarta húzni. Mondtam édesanyámnak, hogy venni kell hozzá egy párat.Ű meg azt mondta, hogy inkább adjam el a Keselyt is, mert nem nekünk való a ló, nem tudok hozzá. Mindig ökörrel babráltam. De én elmentem az újlaki vásárra, és vettem egy szép állású jó holló lovat kilencvenöt forintér, úgy híjták, hogy Holló. Fekete vót, mint a bogár. Hazaviszem nagy büszkén, mingyár befogom, hogy vigyek ki ganét a fődre. Rakom a szekeret, rakom, eccer csak az én új Holló lovam hátraveti a fejét, megnézi a szekeret. - No - mondom édesanyámnak -, itt alighanem baj van. A ló megnézte, hogy mennyit rakok a szekérre. - Ó, fiam - azt mondja édesanyám -, nincs a lónak annyi esze. Dehogynem vót. Mikor készen vagyok a rakodással, indétok. A Kesely gyönyörűen indul, hanem a Holló nem mozdul.
Ejnye, az anyád ne legyen boldog, mondom, s megverem a lovat.
Micsoda? Elkezd curukkolni visszafelé, ugrik egyet, mingyán kettészakította az istrángot.
Az igaz, gyenge vót az istráng, de vót odahaza új, magam verettem a kötélverővel a télen. Felrakom a hámba, felakasztom az istrángfára, s újra indétom a lovat. Újra elkezd ugrálni, nem tudja elszakítani. Hanem ráült a kocsira. Tolja visszafelé a szekeret. No, készen vagyunk a Hollóval. Mit csináljak. Megpróbálom, hogy igazam vót-e, csak tán a tele szekeret nem akarja húzni. Lerakom a trágyát, és indétom az üres szekeret. A ló hátranéz, látja, a szekérbe nincs semmi, nagyszerűen elindul vele, és megy a szekérrel trappba. Jó vagyunk má, ha ez a ló csak az üres szekérrel akar sétálni.
Mingyán másnap visszavittem a lovat Újlakra annak, akitől vettem. Nem vette vissza. Megyek a jegyzőhöz, a meg városbéli vót, hát az eladónak ad igazat: szép a ló, jó a ló, szoktassam meg. Haza kellett hoznom a lovat, és így kínlódtam én vele egy ideig. Ha rakodtam, mindig meg- nézte a szekeret. Ha úgy vót rakva, hogy a szekér oldalánál nem vót fejjebb rakva, akkor húzott. Vót úgy, hogy tizenkét mázsát meg huszat is elvitt, ha nem látta, vitte. De ha feljebb vót rakva, megpislantotta, nem vitte. Búzászsákot vihettem vele akármennyi vót is, ha meg ójan nehéz vót is, de mentem vele szalmát hordani, szénát, azt már nem vitte. Hordtam osztán vásárokra, nem tudtam eladni, mert ott ojan bolond vót, hogy még az üres szekeret se akarta vinni, ha a vevő előtt jártatni kellett. Tanácsolták, hogy itassak vele rumot. Megivott egy féllitert, nem segített. Hanem egyszer egy cigány megtanított. Azt mondja, itassak meg vele egy marék verébganét. Megpróbáltam. Ojan szelíd lett, mint a bárány. Így osztán végre sikerült eladni egy kishodosi embernek. Örültem, hogy megszabadultam tőle. Másnap az ember hozta vissza. - Barátom örülök, hogy eccer megszabadultam tülle. - Nem vettem vissza, dehogy vettem. Most mán a mi jegyzőnkhöz került a ló, és most meg e mondta: mit akar kend, szép a ló, jó a ló, szoktassa kezéhez. Így kell lám élni az embernek. Ezér kell a felsőséggel jóba lenni. Akkor tanultam meg, mi az a jedző, meg mi az a törvén. Hogy tud a segíteni, mihelyt igazságtalanságrul van szó. De sokon is keresztülmegy a fiatalember, míg beletanul a nagy életbe. Hanem akkor szótfogadtam az édesanyámnak, hogy nem nekünk való a ló, és eladtam a Keselyt is, vettem helyette két kis tinót, majd csak jó lesz ökörnek. Inkább a házasodásra gondoltam, mert édesanyám már gyenge vót, és az ökörrel, tehénnel meg a malacokkal meg a feles főd kapálással sok baj vót, szegény már nem bírta a nagy munkát. Meg a szívem is nagyon nekikeseredett már, hogy ha meg nem házasodok, mi lesz belőlem. Nem fogom az életet egyedül tölteni. Nem akartam cégéres lenni. Igen ám, de kit vegyek el. Váradi Piroska csak nem ment ki a fejembül. Mán a Sarkadi-fiú felől vehettem vóna, mer az megházasodott a tavaszon. Gazdag jányt vett el Nagypaládrul, a Semptei nagygazda jányát, el is ment hozzájuk, beházasodott. A mán nem jön többet zavarogni az én vizembe. Vasárnap vót. Mondok, ma van a napja, megszólítom Váradi Pirost. Igen, de ahogy nézem, látom, hogy nagyon nézeget fel a karba, hanem nem engem nézett, hanem egy fiatal legényt, aki nálam két esztendővel is fiatalabb vót, Meggyesi Janikát. E mingyán szeget ütött a fejembe. Ez a Meggyesiek valaha nagy család vót, nemes család is vót, de nem idevalósiak vótak, csak vendégségbe jött Ábrahám Jósepékhez. Azoknak a rokona vót. A nagybátyja szógabíró vót az ugocsai járásba valahun. Ez a nagyravágyó Váradi Piros má megint egy ijenre vetette a szemét. Nem is mentem aznap felé, hanem megkérdeztem, és hallom, hogy ennek a Meggyesi Janikának semmije se az égvilágon nincs, de semmije annak. Csak egy nagyralátó anyja, aki azt akarta, hogy a fia, mert szép fiú vót a gyerek, valami nagy házassággal üsse ki a csorbát, és szedje rendbe a családot. No isz, akkor éppen jó helyre néz, ha Váradi Piroska után szaglász. Annak van két és fél hold födje, abba elturkálhat, míg megleli a kincset.
De a gyerek, úgy látszik, beleháborodott a jányba, hallottam, hogy minden este ott támasztja az ajtót. Mondja nekem egy barátom, Somodi Pál, tudnaő nekem egy feleségnek valót Becsen. Mennyünk el, jövő vasárnap éppen bál van Tiszabecsen, megismerjük. Jó van. Másik vasárnap reggel kivikszelem szépen magamat, megyek templomba, templom után ebéd, ebéd után felállok, mondom édesanyámnak:
- Adjék egy koronát.
- Van neked - azt mondja.
Ühm. Még valami a, hogy édesanyám most kezdi el.
- Van - mondom -, keves. De keves.
Mán láttam, hogy édesanyám nem szereti, hogy megyek. Pég nem is tudja, hogy hova megyek.
Szegény, megsájdította, hogy mán házasodásra gondolok, azt nem nagyon kívánta.
De azér nem szólt, hanem elővette a porcolánt, kivett belőle egy koronát, ideadta.
- Osztán hova mégy?
- Majd meglátom... Becsre.
- Becsre?
- Becsre.
Azt mondja:
- Én is vótam eccer Becsen bálba. Elvittek. Rokonunk vót ott nekünk Nagy Ferenc bátyám. De
nekem nem tetszett Becs. Nagyon görbe falu.
- Majd meglátom.
- Ismered, mit láss rajta.
- Most megnézem.
Akkor egy kicsit hallgatott szegény:
- Kommendáltak valakit?
Mondom:
- Kommendáltak.
- Kit kommendáltak?
Mondom neki, kit.Ő meg szegény csak elkeseredett. De hát én avval nem törődhettem. Mán valamit csak kellett próbálnom. Elmentem. Nagyon szép tavasznap vót, nagyon szépen virított mán minden. Mikor a tiszaújlaki hídhoz érek, ott Becs alatt, jön a hídról három jány. Nézem, merre akarnak ezek menni, hát ezek is a becsi útra kanyarodtak. Szép három kisjány vót, különösen az egyik, a legkisebb nagyon kedvemre való vót. Olyan kis nevető jány vót, mingyán a kedves kis Annuska jutott eszembe róla, mer ez is szőke vót, de nem vót olyan nagyon szép szőke, hanem azér meglehetős vót. Hát ahogy nézemőket, éppen ez a kicsi megszólít: - Ne nézzen ojan nagyon, mer meg tanál vakulni.
De nevetett hangosan, csak úgy szólt a kacagása, mint a kismadár fütyörészése.
- Megvakulok? - mondom. - Nem akarok pedig.
- Nem az akaraton múlik.
Evvel mingyán hozzájuk léptem, és azt mondom:
- Hova mennek a kisasszonyok?
Mongya a kisjány:
- Órunk után egyenesen.
- Én meg maguk után egyenesen.
Erre nagyot nevetett.
- Csakhogy - azt mondja -, aki bogár után megy, az sárba lép.
De kimondta magyarosan. Mondom:
- Hamis maga, kedves.
- Hamis a hamisat megismeri - azt mondja.
Így elkezdtünk beszélgetni. Nagyon jó friss esze vót a kicsinek, a többi meg nevetett csik- landósan.
Így mentünk Becsig, rövid út, de a végén már azt mondja a kicsi:
- Eljöhetne mihozzánk is, ha nem kommendálták ki.
- Honnan tudja, hogy engem elkommendáltak?
- Ugye - azt mondja nevetve. - Kitanáltam. De igazán jöjjön csak mihozzánk, ha házasodni akar, jó helyre jön.
- Ühm - mondom -, még ennek fele se tréfa. Hány esztendős maga?
- Éppen elég - azt mondja.
- No hát, én megtapasztalom.
Ahogy bemegyünk az udvarukra, jön ki az anyja, a kisjány meg szalad hozzá, mondja:
- Nézze csak, édesanyám, mijen hosszú legényt fogtam.
- Hallgass, te bolond - mondja neki az anyja -, mit beszélsz.
De a meg csak erősítette, hogyő fogott el engem, nem énőtet.
- Ijen e - mondja az anyja -, ami a szívén az a nyelvén.
Így behívott aztán az anyja is, leültetett, az ura meg a fia nem vótak éppen odahaza, hát csak velük beszélgettem. Kikérdezte, ki vagyok, hát mondja, hogy ismeri édesanyámat, mert aző anyja Rettegi-jány, és rokonságban vannak. Valahonnan a csécsi rokonokkal. Mingyán otthon is éreztem magamat. Tetszett nekem a szép ház. Nem volt új ház, de nagyon jó kétvégű ház vót. Aztán megjött az ember is, a kisjány apja, az is nagyon szíves vót, nevetett, hogy a kisjánya hozott be az útról. Megmutatta az istállót, nagyon szép két csikó volt, elmondtam a lovam históriáját, tanított, hogy mit kellett volna csinálni a kehes lúval. Nem szabad meghajtani. Tehene is vót éppen ellőfélbe, és nagyon szép tiszta az udvar, mintha kérőt vártak vóna a házhoz, pedig fiatal vót még a kisjány, tizenhat éves.
Eltőtt a nap. Hozattak bort, mert mondtam, hogy én a pájinkát nem szeretem. Beszéltem Pestről, hogy mijen világot járt vagyok. Ez is jó család volt. Szőke Lajos, de a felesége első család, Rettegi, régi nemes család, még főispán is vót belőle. Este elmentünk a bálba, táncoltam a kisjánnyal, megismerkedtem a rokonsággal, nagyon jó éreztem magam. Micsoda, má éjfélkor azt mondta nekem a kis Szőke Zsuzsika, hogyő eljönne hozzám feleségnek. Nem kellett ott semmi kérő násznagy, senki, megmondta ü maga, csakúgy kikottyantotta, én meg nagyon szerettem, hogy nem húzódós, nem kéreti magát. Ki tudja, a jó Isten, hogy szánta nekem, akit akart. De azér azt mondtam neki: - Tudja, még nem mondhatok semmit, elébb meg kell beszélni édesanyámmal, mert én szeretem az édesanyámat, ha neki nem lesz ellene kifogásolása, akkor nem mondom, lehet valami a dologból. Éjfélkor hazamentem Ligetre, és még akkor éccaka elmondtam édesanyámnak, hogy mijen szerencsém volt, azt nem mondtam, hogy az úton fogott meg a kisjány, csak hogy a bálba ismerkedtem meg a családjával. - Ó, fiam - mondta édesanyám -, a nagy család. Rettegi, azok első nagy család Tiszabecs kösségbe, de még a vármegyébe is. Jaj, ha az Isten azt adná, akkor megnyalhatod mind a tíz ujjadat utána. No, hogy így neki se volt semmi kifogása, én csütörtökön már el is mentem utána, és eljegyez- tem a kisjányt. Vittem neki jegyet. Piros selyemkendőbe egy húszkoronás aranyat. Az egész meg át volt kötve kékselyem pántlikával, szívformán. Akkor meg jobban éreztem magamat. Ottmaradtam náluk megint éjfélig, akkor a bátyja Jani befogott, és szekéren vitt el haza egész a ligeti faluszélig, így mentem haza. Avval a Janival is nagyon összebarátkoztam. Igen jó fiatal fiú volt, tizenkilenc esztendős, de nagyon dógos vót, ahogy láttam, ha apja, anyja, fia mind ilyen, akkor a kisjánynak is csak jónak kell lenni. Meg is ölelgettem persze a kis Zsuzsikát, és nagyon kedvemre vót, hogy ojan fiatal létire nem ijedezett a csókjaimtól. No, mondtam, már akkor rendben van az én életem, hálistennek. Ojan vígan dógoztam én azon a héten, hogy csak úgy égett a kezem alatt a munka. Mer egész más az, mikor az embernek rendben van a szénája. Még azt is elgondoltam, hogyők otthon vannak elegen, én csak azt kívánom tőlük, hogy segítsenek hozzá, hogy felépíthessem az új házat, nem is kell más, majd megkapjuk az örökséget annak idején. Akkor vót, hogy a Goldman háza eladó vót, és telekkel együtt meg lehetett venni. Mán Paládi Józsi kilépett az egyességből, hanem a telket el lehetett vóna adni a községnek, mer a templom mellett vót a telek, hát úgy véltem, a házat lebontom, a telken meg hadd építsenek új parókhiát, mert a papiház messze volt a templomtól, de akkor egybeesett volna a templomtelekkel. Egy vasárnap megyek Szőke Zsuzsikáékhoz, hogy elmondjam, hogy a Goldman telket így el lehet adni majd a községnek, és igen boldog voltam. Úgy estefelé értem oda Szőkeékhez, Zsuzsika nem vót otthon. Küldtek utána, nem lelték meg sehol, mert nagy falu az a Tiszabecs, nem jött haza a kisjány. Hanem eljött az egyik barátnéja, akivel akkor is együtt vót, mikor az úton mentek, egy Beteg Boris nevű.
- Maga igazán el akarja venni ezt a Szőke Zsuzsit?
- Minek kérdi?
- Nem tud ez egy fótot se megvarrni a maga nadrágjára.
Én nem akartam beugrani. - Majd megtanujja - mondom. - Se szőni, se fonni nem szeret, meg nem is tud. Nem tud a másat, csak viháncolni. Nem ojan feleség kell magának. Tudom is én, hogy nem vót otthon a kisjány, pedig otthon kellett vóna neki lenni, mer gondol- hatta, hogy vasárnap eljövök, nagyon bántott. Meg voltam sértve, Beteg Boris meg csak uszított. - Egyszóval nem munkára való e, csak a flancra. Nem győzi ezt maga pénzzel. - Arra magának ne legyen gondja - mondtam a Beteg Borisnak. De nem hatta annyiba, hanem még azt is elmondta, hogy ahányat lát, annyit szeret. Fiatal a, még idő kell, míg megjuházik. Most is azért nincs idehaza, mert legények után szalad. Nem is jön haza, hanem mingyán megy a bálba az ablak alá, hogy hátha valaki beviszi a táncba. Ojan. Hát a kisjány anyja a tehenet fejte, az apja meg az ólat takarította, a Jani fiú meg szinte dolgozott, mert ezek mind munkások voltak, úgyhogy ez a Beteg Boris sokat tudott nekem mesélni, egész szeget vert a fejembe. Zsuzsika meg csakugyan nem jött haza. Mikor setét vót, mondtam, hogy elmegyek a kocsmába. Velem jött a Jani is. Ahogy a kocsmába megyek, mán húzzák a cigányok táncra. Bemegyek, hát az én Zsuzsikám ugyancsak járja egy legénnyel, és kacag nagyokat.
Nekem se kellett több. Rendeltem egy félliter bort, leültem mellé, és egész este felé se néztem.
Jön osztán a jány, hogy mér nem megyek én ü utána.
- Menjen avval, akivel akar - mondom -, tessék mulatni, akivel akar. A lábom törjön el, ha egyet vagy egy felet is lépek többet maga után, vagy ha egyet is táncolok magával. Hajnal fele sír, hogy én mit csinálok vele, az egész falu csúfságába kerítem. Felállottam, és a legényekkel, akivel összebarátkoztam, mentem a másik kocsmába, ott mulattam tovább reggelig. Igende, mikor haza kellett menni, nem lehetett, mert a felső kabátomat ott hattam az este náluk. Mondom egy legénynek, menjen el érte.
- Eredj, hozd ki a kabátomat.
Ü szégyell, nem vót ott soha.
Hát én meg bementem.
Azt mondja a jány, engedjek meg, ü még fiatal.
- Menjen, kérem, maga nekem nem menyasszonyom. Jegyet váltottunk, slusz.
Hazamentem. Mikor osztán azon a nyáron Kisfalusi Istvánnak a csűre leégett Milotán, hívatott, hogy menjek el megcsinálni, akkor keresztül kellett menni Becsen, mikor visszafele jöttem, bementem hozzájuk. Csakhogy én előre gondoltam, és zsebembe tettem a jegyet. Így bementem a jányékhoz. Édesanyám meg nagyon sajnállotta, nagyon szerette vóna menyének, csakhogy nekem mán nagyon elment a kedvem a kisjánytól. Hogyő megtanítja, mondta édesanyám. Nekem nem ijen feleség kell, akit még tanítani kell, hanem ojan, aki engemet tanít. Aki mán mindent tud. Édesanyám még sírt is, mikor mondtam, hogy visszaviszem a jegyet. Nagyon szeretett vóna aRettegi-családdal rokonságba engem. Szép jegy is vót. Vót három főrevaló kendő, mind selyem, két zsebkendő meg egy nagyon szép kalap mellé való csinált selyembokréta. Úgy vót minden, ahogy adta, betettem a bal belső zsebembe.
Megyek be hozzájuk, nem is láttam, hun a jány, valaki hátulról megölel.
Nézem, hát a kis Zsuzsika, de ojan piros vót a, mint a bazsarózsa.
- Nézze, Zsuzsika - mondom neki -, megvan-e még az én jegyem?
- Megvan - azt mondja -, csak levettem a szalagot, hajamba tettem még akkor az első bálba, ha
nem haragszik érte. Emlékeztem is osztán, hogy csakugyan kék szalag vót akkor a hajába. De nem az első bálba, hanem akkor, mikor éjfélkor odajött hozzám. Mán láttam, hogy akkor ez hazaszaladt, elhozta a jegyről a kék szalagot és úgy akart megbékíteni.
De mán akkor késő vót. Mán akkor nem lehetett egybeforrasztani, ami elszakadt.
- Nem baj - mondom -, keresse csak meg.
Megkereste a komótfiókba, kivette, ideadta.
Fogtam a jegyemet, két zsebkendőbe arany belekötve szívformán, úgy vót, mint akkor, csak a kék szalag nem vót rajta csakugyan. Megropogtatom a kendőt az ujjam bögyivel, benne van az arany. Kivettem aző jegyét, odaadtam, én meg a magamét odatettem annak a hejire a bal belső zsebembe belől. Kezdett sírni. - Ne sírjon, nincsen abba semmi. Maga még fiatal, adhat magának az Isten még szép szerencsét.
Bejön az anyja.
- Hát hogy vagy, öcsém?
Akkor még úgy beszéltek: öcsém.
- No, egyél valamit - azt mondja az öregasszony.
- Köszönöm, nem vagyok éhes egy cseppet se. Nem eszek.
Deő nem hallgatott rám, hanem mingyán elküldött a kocsmába egy félliter borér, maga meg szaladt a pallásra ódalasér. Míg kiment, én meg elléptem. Sose láttamőket többet. A Zsuzsit, azt még láttam eccer Pesten később a háborúba, mert csakugyan rossztévő lett belőle. Mikor a háború vót, mindegy vót neki, csak katona legyen akárki. De ojan szerencséje vót, hogy egy rokkant katonának mégis a nyakába tudta magát varrni, most is itt laknak Pesten. Eccer éjféltájban az utcán a nyakamba borult valaki, nézem, hát Szőke Zsuzsika. Elkeseregte, hogy az urának semmi keresete, hát neki az utcán kell keresni a kenyeret. - No - mondom -, akkor maga megtanálta a hivatását. - Ej, ha maga feleségül vett vóna - azt mondja -, én is tudtam vóna rendes, tisztességes életet élni. Lehet, hogy igaza vót szegénynek, de nagyon szép ruha vót rajta, olyan vót, mint a többi valóságos úriasszony.



 
 
0 komment , kategória:  HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS  
szeretettel
  2011-11-19 10:57:12, szombat
 
 


TIZENHETEDIK BESZÉLGETÉS



arról, mennyi baja van a férfinak a nő miatt ok nélkül Nekem ehhez a Sárosi Annuskához semmi közöm nem vót. Egyszer megcsókoltam. Mi az. De azért annyi kesergésem nekem soha semmiféle jány miatt nem vót, mint e miatt a kis Annuska miatt. Nekem ez a kedves kis Annus, ez mindig úgy támadt fel, mintha én vónék a bűnös, hogy az nem is tud bűnös lenni. Iszen szép jány, de az nem olyan szép, mint más szépek, az olyan ártatlan, mint a ma született bárány, vagy mint a verbéna virág. Kinyitja a szemét, és kacag. De mindene kacag. Akárki, akármit mond neki, az úgy kacag, hogy csilingőz, mint a csengővirág tavasszal az erdőben a zöld fű közt. Még szántam is sokat. Hogy azt mondta, hogy én tanítottam meg. De ezt nem úgy mondta, mint egy hamis jány, aki csak visszavagdal, mint Váradi Piroska, akinek fel van vágva a nyelve. Az ember tudja, hogy csak azért mond valamit, mert visszájára akarja fordítani. Hogy mindig neki legyen igaza. De ha eszembe jutott annak a kis kedvesnek a hangja, hogy az hogy mondta, hogy ,,maga tanított meg rá", abban nem vót semmi kevélség, semmi hamisság, az a cseppentett tiszta színméz igazság vót. Azt úgy lehetett beinni, ahogy az ember a jó levegőt beszippantja a virágos kertbe. Ha ottmaradtam vóna, az sok okból jó lett vóna, már csak azért is, mert akkor nem ígértem vóna Váradi Piroskának házasságot. Mert ugye Váradi Piroska is ottmaradt a bálba, tovább táncolt más legénnyel, meg isten tudja hánnyal. Fogdostatta magát, ölelgettette. Pedig én ennek a Váradi Piroskának soha egy szavát se hittem, hogyő szeretne engem. Nem is mondta, hogy szeret. Sose mondta életébe, inkább mindig úgy mutatta, hogy nem szeret. Hogy néha kedveskedett, az csak tisztára kapzsiság vót, hogy én is hadd bolonduljak utána. Ki tudja, hátha mindenkiből kikopik, hadd legyek akkor én még neki tartalékba. Hadd legyen neki egy jó bolond, aki nem is tud kisebbet mondani, mint hogy fészket akar rakni neki. Most már úgy vótam evvel a Pirossal, hogy ha vele vótam, az még most is olyan vót nekem csak, mint más jány, nem vót semmi bajom, de ha nem láttam, akkor meg mindig szidtam, kárhoztattam, böcsmöltem. El vótam keseredve, mint a megkeseredett ecet. Ha most választani kell a kettő közül, a kedves kis Annus, vagy Váradi Piros, akkor én nem tudtam választani. Én arra a jó kis Annuskára úgy gondoltam, hogy szégyelltem magam. Én bántottam meg, én vótam a sértegető. Mer olyat fogtam rá, amire az nem is gondolt, nem is tudott vóna gondolni. Hiszen mit tudom én, mit beszéltek ott a boglya alatt? Én csak a kis csicsergő kacagását hallottam, attól ment a vér a fejembe, de hogy min nevetett, azt én nem tudtam. Hátha csak arról beszéltek, hogy milyen görbe a hódnak a szarva? Mert az azon is úgy tudott nevetni. Hiszen egy nagylegény, akinek menyasszonya van, az nem is mondhat egy ilyen kisjánynak semmi rosszat. Ha már menyasszonya van. Ő meg olyan egyenesen kimondta nekem, mintha a hitet tenné le, hogy az nem veszi el ütet. Hiszen ebbe mán minden benne vót. Ez azt mutatta, hogy nem vót neki semmi rossz szándéka avval a legénnyel. Ha lett vóna, nem is tartóztatta vóna. E mind csak azt mutatta, hogy nem valami kitanult.
De sokszor gondoltam, hogy elmegyek még eccer hozzájuk. Nem tudtam rászánni magamat. Éccaka úgy gondoltam, hogy vasárnap elmegyek. Örökké csak azon törtem a fejemet, hogy milyen okkal-móddal toppanjak be. Mán vót, hogy édesanyámnak is mondtam, hogy el akarok menni Eszter nénémhez, nem tudtam elmenni. Az utóssó percbe megint kitanáltam valamit, hogy ma nem lehet. Mán láttam, hogy nem könnyű kitalálni a jányok gondolatát. Nem lehet könnyű, egy nővel elélni egy életen át. Mert ha ilyen kis dologba se tud eligazodni az ember, akkor a házasság után is hány olyan adódhat elő, amin nem tud soha igazságra jutni. Valami ilyen lehet az, hogy Vas Betti bátyám, a szomszéd, avval a kedves kis Emi nénémmel, a feleségével, nem tud még szovat se váltani. Mind a kettő olyan jó ember, mint egy falat kenyér, mégse tudnak meglenni egymással, pedig együtt esznek, együtt alusznak, gyerekeik is vannak. Nem tudtam a titkára jutni, mi lehet az oka köztük ennek, de én se tudtam, ugye, avval a kedves Annuskával többet találkozni, pedig hiszen szerettem vóna, tánő is. Nem is vót olyan nagy a sértés, mert szerencsére nem mondtam neki semmi gorombaságot. Mégiscsak tejjességgel lehetetlen vót, hogy én valaha többet az életbe avval a kisjánnyal szembe nézzek. Kicsiségeken nagy dolgok fordulnak néha. Egy ilyen dógot észrevettem én akkor. Az az Ondódi Jóska bátyám, akinek a sorozásán danolgattam, az, amék Váradi Piroskát táncba vitte eccer, abba az időbe, mikor hazajött a katonaságtul, megházasodott. Bökényből vett el egy jányt, Madar Julit. Mingyán egyesztendős házas korába elment ez Amerikába, és két esztendő múlva hazajött sok dollárral. Bányába dógozott, és megsiketült. Hát ahogy hazajött, nem sokkal azután elkergette a feleségit. Az egész falu csak arról beszélt, hogy az asszonyt azért kergette el, mert ellopott neki egy százdolláros bankóját. A mi falunkba tán sose vót, hogy egy fiatal gazda elkergesse feleségét. De az úgy kergette, hogy még az asszony retyerutyáját is mind kihajigálta az utcára. Úgy kellett szegény asszony- nak szekeret fogadni, úgy vitette el a bútorát, haza, a szüleihez. Hát most egypár nappal ezután, hogy én így jártam a kedves Annuskával, híjják édesanyámat, hogy beteg a vén Ondódiné.Ő meg ment, mert az vót aző dóga, ha valaki beteg vót, csakő ment ahhoz ápolni. Jövök haza egy este munkából. Lemosódok, vacsorázok, édesanyám csak jár szótlanul, mint az Orbán lelke. Kérdem, mi baja édesanyám? Megint beteg?
- Nem, fiam, nem vagyok beteg, de nagy baj van.
- Mi, az istenért.
- Nem nekünk, hanem ennek a szegény Ondódi Jóskának. Meghalt az anyja.
- Közsors - mondom -, mi is csak meghalunk.
- Nem az a baj, fiam, ha nem mondanád el, megmondom neked.
- Nem mondom meg senkinek.
- Kivallotta a halálos ágyon az öreg Ondódiné, hogyő lopta el a száz dollárt. Nem a menye.
Nagyjóisten, nagyot néztem. Úgy. Osztán ez a szegény asszony szenvedett meg érte. Pogány egy teremtés vót az öregasszony, hogy nem vallotta meg.
- Nem tudott meghalni, míg meg nem mondta.
Gondolkodtam. Most mit fog csinálni Ondódi Jóska?
Kérdem:
- Tudja mán Jóska bátyám?
- Tudja.
- Mit mondott?
- Mondtam neki, menjen el a feleségéér, hozza el a temetésre.
- Hát osztán?
- Azt mondta, nem megy. Nem akarja azt az asszonyt többet látni.
- Mér?
- Férfi.
- Hát osztán?
- Szégyelli magát.
Nagyot nyeltem. Minden férfi ilyen?
Én is.
Én is szégyellem magam, hogy megsértettem a kedves Annust. Nem vóna szemem, hogy még eccer a szeme elibe kerüljek. E mán így megy. Szerencsére annyi munkám vót, hogy nem sokat törtem a fejem a jányokon. Az ember inkább csak akkor szeret szerelmeskedésre gondolkodni, mikor hever, és jó koszton van. De ha aratás van, akkor nemigen van kedve senkinek jány után szaladgálni. Örül az ember, ha setétedésen levetheti magát az ágyára. Azt mondja nekem a vasas Krósz öccse, kössünk keresztet neki; minden keresztér fizet tíz krajcárt, meg minden tíz keresztér egy félliter pájinkát. Files Gyurinak az apjával, a csonka Filessel összefogtunk, még nem vót öreg ember, harmincöt éves, Gyuri első gyereke vót. Kötöttünk avval a csonka emberrel, mert a bal kezén csak két ujja vót, a gép levágta a többit. Kötöttünk naponta harminc-harmincöt leeresztet. Kaptuk a sok pájinkát, összegyűlt. Csak azért vót rosszabb a zsidónál szolgálni, mert ott nem kaptunk kosztot, mindenki a maga kenyerén dógozott. A gazdáknál jobb vót, mert ott jó ebédeket, vacsorákat adtak, jó kaszás- leveket, nagy darab csülökkel, disznósódarral, jó paprikáscsirkét vacsorára, meg túrosdere- lyéket, früstökre is kiadták a nagy darab szalonnákat, meg aki szerette, tejet nagy csuprokkal, de ott nem fizettek. Míg az ember dógozott, jól élt, de utána üres maradt a komora. Énnekem ez nem vót jó, mert énnekem keresni kellett, mert nekem csak örökké fizetnivalóm vót. Nem tudom, hogy, hogy nem, de az édesapám adóssága csak nem akart letisztázódni, meg szapo- rítani is akartam nagyon. Mán vót az istállóba megint egy szép üszőbornyú, meg két fiatal bika, Sarkadi Imre bátyám, az öreg herélte ki, abból olyan ökör készült, én avval dógozni akartam, keresni már a jövő tavaszon. Pénzt kerestem meg részt, búzát én akkor nyáron, arra fordítottam a gondomat, békén hagytam a jányokat.
Vót feles födünk is, egy hold, akit a magunkébul kaptunk az erdőn felébe, meg másfél hold, akit az egyháztul vettem fel. Az édesanyám kapálgatta egy öregasszonnyal, vót neki egy Csukáné öregasszonya, olyan szegény asszony, jó kis asszony vót. Együtt kapálgattak édes- anyámmal, mindig mondta: - Mink elkapálgatunk, te csak eredj. Kapáltak, én meg mentem munkára, kétszer annyit kerestem, mint aző napszámja vót, kifizettem. Olyan szépen dalolgatott a két öregasszony, most is szinte hallom: A csécsei sugártorony, Beleakadt az ostorom... Mán édesanyámnak csak Csécse maradt a szívébe haláláig, ott tőtögette a gyerekségét, a vót neki a kedves. Akkor vót, hogy a régi jegyző, Gedeon birtoka, az utolsó darab is zsidó kézre ment. Gedeon jegyzőnek, aki a nagy házat építette, vót egy öccse, Gedeon Aladár. E meg beleszeretett a szakácsnéjukba, és eladta a birtokát a vasas Krósznak. Megosztozott a bátyja özvegyével. Még akkor is sok vagyon vót ott, csak búzán, mikor elmérték, huszonegy- huszonegy mázsa jutott egyiknek-egyiknek. Aladár elment tőlünk, és a salánki grófnál lakott egy ideig, olyan tiszttartóféle vót, ott élt Hitves Juliskával. Így pusztult ki tőlünk az egész Gedeon jegyző család, pedig de nagy urak vótak, mikor én kicsi vótam. Nagyon pusztultak ebbe az időbe mifelénk az urak. Mán nem vót a Salánky Arvéd méltóságos úrnak semmije. Azt mondták, hogy olyan szegénységbe él a mán Budapesten, senki se ad neki semmit, pedig be sok vendégséget adott az, de sok embert, urakat jól lakatott főispán korába. Sámuel tekintetes úrnak is csak a nevén vót a birtok, de más tartotta ott a zsákot, a bankok meg az ügyvédek. Kerecsény László méltóságos úr is abba az évbe vót utójjára nálunk nyaralni.Ő már öreg vót, megunta, nem vót kedve többet kijönni a faluba a kis házba szomorkodni a méltóságos lila feleségével, a fődjét, ami kicsi vót, megvette a nagy Krósz. Mindig is átkozta osztán Mojzes Pali bátyámnak a felesége, hogy nem nekik adta, mertők is megvették volna azon az áron. De Jusztin néném hamar elöregedett, hogy az ura meghalt és a fiatalasszonyt nem szerette meg a méltóságos asszony, hogy olyan nagynyelvű vót. Azér nem adta nekik a fődet, mert félt, sose látja az árát. De a nagy Krósz is megbukott. Nem szeretett gazdálkodni, bankigazgató vót, nem vót kedvére a gazdálkodás, a tiszttartói meg a veres Gutman meg a Svarc, egyik jobban lopta, mint a másik. Megvette a birtokot egy munkácsi lengyel zsidó, aki egy szót se tudott magyarul, de azért olyan jól gazdálkodott az, hogy csak úgy ömlött a pénz a zsebibe. Mán abba az időbe tizenkilenc zsidó lakott nálunk. Míg a birtok a Salánkyaké volt, addig csak egy zsidócsalád vót, a bótos. Akkor láttam, hogy az emberek leghamarább a vagyonon vesznek össze. Mégis úgy törekszik mindenki a vagyon után. Mikor a Salánky-birtokot eladták, a gazdák is vettek belőle, de nem vót azon a birtokon istenáldás. Aki abból vett, az mind tönkrement. Adósságra vették, kapkodtak utána, abba az időbe meg a bankok adtak kőcsönt szívesen mindenkinek, nem úgy, mint most. De mit ért, ha a kamatokat, kőtségeket nem lehetett kifizetni a fődbül. Nem termette be.
Olyan forduló világ vót a, mintha a főd le akarta vóna rázni a hátárul a népeket. Megunta a főd a sok istentelen népet, és új világot akart mán. Ha a háború nem jött vóna, tán egy gazda se maradt vóna meg a bőribe. Vót olyan, akire három árverés is ki vót mán tűzve. Így még a nagy Krósz is megbukott, takaréké lett az egész birtok, így jutott az egész egy ügyvédnek a kezére, a szalkai Májer doktor vágta zsebre az egészet ügyvédi kőtségbe. A meg osztán nem is akart gazdálkodni, csak adta elfele a birtokot. Hun ezt a darabot, hun azt a darabot. Csakhogy annak meg a vót a baja, hogy kínálta, biztatta az embereket, hogy vegyék meg, de mikor már valaki meg akart venni valamit, akkor meg nem adta, mingyán fejjebb csapta az árát. Hogy osztán nem gazdálkodtak, elloptak ott mindent. A házakról még az ajtót meg az ablakot is lelopogatták a dohányosok meg a szegény emberek. Kidűlt, bedűlt a ház,ő meg azt mondta: - Nem baj, a fődnek megy az ára felfelé. - Nem potyázza el. Gedeon bátyám meg sorozásra jött haza, akkor eljött édesanyámat megnézni.Ő már nagy- bajuszú fiatalember vót. Hő, vót nagy látvány, mikor megérkezett, mindenki látni akarta. Szép ruhája vót, nyakkendője vót, a nyakkendőbe arany tű vót. Mindenki mondta, hogy ennek érdemes vót elmenni Budapestre inasnak. Úr lett belőle, már szóba se áll a kis falusi emberekkel. Se jányokkal. Gedeon bátyám is nagyon elcsodálkozott rajta, hogy itt ilyen változások vannak, miótaő elment hazulról.
- Hallottak ilyet - mondta -, hát ez már nem is az a falu, ahol én születtem, gyerekeskedtem.
Mondtam neki, hogy én is jobb vóna, ha elmennék vele.
- Ej, öcsém - azt mondja -, ne gyere Pestre. Pest az nem neked való. Maradj te csak idehaza, hátha valami szerencsét ad az Isten, elveszel majd egy jó gazdajányt, mindig boldog leszel. Én is most Szatmáron majdnem megházasodtam. Majdnem elvettem Tatár Juliskát. Csudaszép jány, az igaz, gondolkodom is rajta. Az apja együtt vót édesapámmal. De én nem akarok dunnát venni, hát ha falusi volnék, jó lenne, boldog lennék vele, szépen élnénk. Te is majd szépen élsz egy ilyen Tatár Juliskával, maradj csak itthon, öcsém. Nem akarta, hogy én is Budapestre menjek, nem tudom, miért. Aki a faluból kiment, az azt akarja, hogy aki itt van a falun, az csak maradjon meg falusi bunkónak.Ők azért nem akarnának visszajönni, de aki beleragadt ebbe a sárba, azt nem engedik kimászni belőle. Én nem mondom, én jól éreztem magamat odahaza. Édesanyám is mindig csak öregebb lett, még nagyobb szüksége vót a segétségre, de azért néha fájt a szívem, hogy én egész életembe csak a másét kapálgassam, kaszálgassam. Nem juthatok én hozzá soha az én apám meg a nagyapám fődjéhez. Hiába vót az a miénk valaha, nem tudom én azt soha magam alá gyűrni. Ha meg nagygazdajányra számítok, azt se tudtam, hogy kell azt elgondolni. Az igazi nagy- gazdajányoknak én kicsi vagyok, azok fel vannak fuvalkodva, nem is látnak meg engem. Még Váradi Piros is, pedig alig van vagy két hold földjük, már lenézi az én szegénységemet, pedig az öreg Váradinak is több az adóssága, mint a haja szála, hát még a nagyobb gazdák... A kis kedves Annuska után is fájt a szívem, ha eszembe jutott, az se valamilyen nagyon nagy gazdajány, de azért az jó lett volna. Hozott is volna valamit. Úgy gondolom jutott volna neki vagy hét hold föld örökség, azt is elszalasztottam. Majd csak lesz valahogy, fiatal vagyok én még, három esztendő múlva megyek csak sor alá.

TIZENNYOLCADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy a kutya is tanul abból, ha megverik, csak az ember nem - Öcsém - mondta Gedeon bátyám, mikor este hazajöttünk a faluból, és édesanyámmal hárman maradtunk. - Öcsém - azt mondja -, én most a sorozáson megösmerkedtem egy nagy derék fiatal úriemberrel, Szobotka Mihály betétszerkesztővel. A telekkönyvnél olyan hátramozdító, egyszóval azt akarom mondani, hogy mindenhez ért, ami a telekkönyvre tartozik... Elmondtam én neki, hogy hogy húzták ki a párnát az édesanyám feje alól. Hogy perelték el ezek a gazemberek a ti negyedfélköblös fődeteket... Hát azt mind meghallgatta rendesen, akkor azt mondta, hogy nincsen e még elveszve... Meg kell nézni a telekkönyvbe, hogy az a főd kinek a nevén van, mert a kiskorúak nevéről nem lehet azt olyan egy-kettőre kitáblázni. Az még a mi nevünkön kell legyen, mán az édesanyámén mint haszonélvezet, s az Eszter nénémen, Julcsa nénémen mint nagykorúak és az én nevemen meg a te neveden mint kiskorúakén... Eszter néném, úgy vagyok értesülve, nem reflektál az örökségre, akkorű adjon egy írást, hogy lemond minden apai és anyai jussárul. Ugyancsak így kell aláíratni Julcsa nénémmel is. Akkor a főd a mi kettőnké marad... Mi pedig, öcsém, vissza fogjuk perelni... Ez tiszta sor, mert kiskorúakat nem lehet megrövidíteni. Sarkadi Imre, a tűz égesse meg a dógát, azóta háromszor is kivette a fődből a száznyócvan forintját. Negyven forint egy hold földért, az csak rablás. Ha nem termett neki rajta több évente csak holdanként öt mázsa búzája tisztán, az is megéri nyolc forintjával a negyven forintot. Három esztendő elmúlt, minden évben megkapta az árát az utolsó krajcárig... Tekintetbe veszik ezt a törvényen; ez, öcsém, egy biztos per. Maga ez a Szobotka Mihály is vállalkozik arra, hogy a pert elintézi, mertő éppen ott van annál a telekkönyvnél Szatmáron, ahol ez be van táblázva, ki is vette már a telekkönyvi kivonatot. Erre Gedeon bátyám előhúzta a belső zsebéből a nagy bugyellárisát, abból kivette az erdőfőd telekkönyvi írását. Abba megmutatta, az egész főd ma is még Jó János nevén és utána kiskorú gyermekeinek a nevén volt. Édesanyám csak hallgatott, én meg arra gondoltam, hogy Sarkadi Imre azt fogja gondolni, hogy én azért perlek az apjával, mert Váradi Piroska miatt akarok vele ujjat húzni.
Azt mondja édesanyám:
- Édes fiam, de mi eladtuk azt a fődet Sarkadi Imrének szabadkézből.Ű ki is fizette az árát.
- Kapott édesanyám valamit kézhez?
- Kaptam, fiam, három forintot. A többit az urak elszámolták adóba meg a kőtségekbe.
- Na lássa - mondta Gedeon. - Ez az. Maga nem kapott semmit, magát kisemmizték a vagyon-
ból. E nem maradhat ennyibe. Mi még gyermekek voltunk, nem tudtunk semmit beleszólni, de most már megnőttünk, már nem engedjük.
Azt mondom én:
- Én nem perelek.
- Nem perelsz - azt mondja Gedeon. - Nem perelsz. Miért nem perelsz? Neked olyan sok van, hogy neked má nincs is szükséged az apai vagyonra?
- Ha akarsz, perelsz - mondom -, én nem perelek. Nekem már elég vót. Míg gyerek vótam, mertem ujjat húzni az urakkal, meg is ütötték érte a körmöm. Egyszer nem köszöntem Salánky Sámuel tekintetes úrnak, már három hónap alatt el is árvereztette minden birtokunkat, én nem akarok még egy pert. - Jaj, de bugris paraszt vagy - mondta Gedeon bátyám. - Ne legyél mán olyan ostoba, értsd meg, ha eladta, akkor a főd mán be is van táblázva annak a nevére, aki megvette. De nincs betáblázva, nem is lesz, míg huszonnégyéves nem leszel, és akkor alá nem írod neki az engedélyt, hogy betábláztassa. Mán csak az, hogy a haszonélvezet édesanyámé, úgy adtátok el, és mégis mi haszonélvezetet engedett Sarkadi Imre? Semmit. Azt a haszonélvezetet, hogy a tulajdon maga fődjéből egy holdat ad felesnek. Haszonélvezet ez? Hiszen ezt megkapja akárki mástól is. Ez nem haszon... Az vóna a haszonélvezet, így csináltátok meg a szerződést, hogy míg él édesanyám, az övé a főd minden haszna,ő míveli mint sajátját. Ha meghal, csak akkor megy át a Sarkadi Imre kezére, akkor aztán szánthatja, vetheti, de addig neki kuss attól a főd- től. Ha még ezt se tette meg, akkor nincsen isten, hogy azt a fődet el ne vegye tőle a törvény, mert nem tartotta be a szerződést, hanem megszegte. Tudod te, mi az a szerződésszegés? Nahát ez így van. Nagyon csudáltam Gedeon bátyámat, hogy az ilyen fiskális lett Budapesten, de én csak azt hánytorgattam magamban, hogy a fődet eladtuk, három esztendeje már más szántja-veti, nekünk semmi közünk hozzá, ha én most egy új perbe megyek, akkor itt engemet felfalnak. - Könnyű neked - mondtam -, te hónap elmégy Budapestre, és három esztendeig újra nem jössz ide. De én itt maradok, és nem veszem fel, hogy az egész falu mind csak engem rágjon, hogy az eladott fődet, aminek az árát is kifizették már a mi adósságunkba, adónkba, én most újra visszapereljem. Engem nem fog a jegyző többet megpofozni. - Ne is hagyd magadat, öcsém - mondta Gedeon bátyám. - Ne is hagyd magadat, ha meg merészel ütni, akkor gázolj keresztül a lelkin is, ahun egy jegyző van a világon. Hogy jönő ahhoz, hogy a falusi polgárokat üsse-verje, a keze szakadjon le nekie. - Én nem perelek - mondtam -, én nem perelek. Én nem tudom, igaz per-é vagy nem, de én nem perelek. Gedeon bátyám hozzáfogott újra meg újra elmagyarázni nekem, hogy milyen igasságunk van, hogy ezt a pert nem lehet elveszteni, hogy Szobotka Mihályőtet hogy megtanította. De én nem hagytam magam rábeszélni, én csak amellett maradtam, hogy aki akar, pereljen, én nem perelek. - No, jól van - mondta a végín Gedeon bátyám -, ha nem perelsz, nem perelsz. Majd perelek én. - Azt megteheted, de azt megmondom, hogy ha baj lesz, énrám ne haggyátok a kőtséget, mert én nem fizetem ki. Örülök, hogy már kezdek kimászni az adósságból. Mán én azóta fizettem az édesapám adójába első évben ötven forintot, a másodikban negyven forintot. Vettem egy üszőbornyút, az eladtam egyesztendős korába, maradt egy másik kis üszőbornyú utána, vettem két bikabornyút, most már lesz nekem két ökröm jövőre. Ennivaló van, ruha van, szerszám van. A ház fedelét megkötöttem, az ólat megcsináltam magam, én nem akarok új adósságot, én nem akarok perköltséget fizetni. Mert te nem leszel itt, te nem küldtél egy krajcárt se édesanyámnak, mióta elmentél, csak a magunk szegénységében élünk, én nem perelek, én nem perelek.
- Jaj - azt mondja -, de besült paraszt lett belőled, édes öcsém. Hát ne perelj, senki se mondja, hogy perelj. Én holnap elmegyek Eszter nénémhez, aláíratom vele az írást, beadom a pert. Szobotka Mihály azt nekem megcsinálja egy liter borért, majd én elintézek mindent. Édesanyám, szegény, mindig csak azt hajtogatta, hogyő eladta a fődet, ha eladta, most hogy teheti azt, hogy Sarkadi Imrétül visszakövetelje. Nem értette meg szegényő se, hogy neki haszonélvezet van kikötve, meg nem is vót semmi szerződés a kezébe, mert a szerződés az árvaszéknél vót, a másik meg Sarkadi Imrénél. Vót mán reggel is, mikor egy kicsit lefeküdtünk. Másnap reggel Gedeon bátyám gyalog elment Nagypaládra. Eszter nénémhez ment, azt mondta. De énnekem nem ment a fejembe, hogy ebbe a perbe belemenyjünk. Megöl a jegyző. Hogy lehetne azt, hogy mikor máők eccer elárvereltek, mikor már három esztendeje Sarkadi Imre szántja azt a fődet, mink csak úgy visszaköveteljük. Mondom édesanyámnak.Ő meg azt mondja: - Fiam, Gedeon már nagy,ő már budapesti úr,ő már odatartozik közéjük, tanulja azoknak a lyukait, mert a rókának két lyuka van, de a törvénynek sok. Hátha meglelt egyet, ahunnen kibújik az igazság?
Ebbül láttam, hogy édesanyám is szeretné, ha megvóna a főd újra.
Nem szóltam én többet egy árva szót se az egész perről.
Csinálják, ha akarják.
Nekem abba a hétbe nehéz munkám vót. Rigolíroztunk. Szőlőt akart ültetni a szép Krószné télasszony, annak hatvan centire meg kell fordétani a fődet. Még azősszel el akarták rakni a vesszőt, hát sietni kellett. Az igaz, jól megfizették vóna, mert egy forint húsz krajcárt ígértek, kaszás napszámot, de meg is kellett dógozni. Még akkor megvót a kis Krósz tésúr, beteg vót, de egy kurta kis vasbottal ott járkált, ott üldögélt a hantokon, mindig szurkálta a fődet, hogy megvan-e a hatvan centi. Az enyim mindig megvót, de a másoké nem mindig, mert ha elment a kis Krósz, mingyán behamisítottak egy-egy darabot, hogy csak nem szúrja bele minden ásófordításba a botját. Este, mikor hazakerültem, olyan vótam én, mint az igás lú. Habzott rólam a tajték, úgy le is soványodtam, hogy mán csak a csontom, bőröm vót. Megjött Gedeon harmadik este. - Hej - azt mondja -, de nehéz ember ez az Eszter néném. Két napig megkapáltatott. A fene egye meg azt a kapát, de elszokott a derekam tűle. Minden csontom fáj. Nevetett, de nagyon tapogatta a derekát. Én meg néztem: jófiú, mit csinálnál, ha itthonmaradtál vóna, oszt egész életedben csak ezt kellene csinálni?
- De azér aláírta a végén az írást - mondja Gedeon bátyám.
- Mit mond a perhe? - kérdi édesanyám.
- Hogy gondolja édesanyám - nevetett Gedeon bátyám -, nem mondtam el neki, mer ha elmondom, akkor nem írja alá. Magának kell az a főd, nem Eszternek, van annak elég, azt se győzi bedógozni. Nem árútam én el neki egy betűt se, inkább azt mondtam, hogy azér kell az írás, hogy ha fizetni kell még valamit a perre, ne zaklassák ütet. Úgy oszt aláírta.
- Hát Julcsa jányom? - Az is aláírta. Tud is az valamit a világrul. Annak csak az a sok rossz gyereke van az eszébe, két pengő ötvenet elszedett tűlem, mán alig maradt annyi, hogy haza tudjak menni Pestre, pedig ha itt elfogy a pénz, nem tudom hol veszek helyette csak tíz krajcárt is.
Megvakarta a feje búbját.
- Ne vakard annyit, fiam - mondta neki édesanyám -, mer kihull a hajad, kopasz leszel.
Gedeon meg nevetett.
- Ej, édesanyám, van nekem elég gondom, ha attul meg nem kopaszodok, semmitül.
Én meg csak néztem, mi gondja lehet neki. Él úri módon, mint mesterek szoktak, lassan dógozik, sokat gondolkozik. De énnekem nem lehet gondolkozni, ha én dógozok, én csak vágom a csákánnyal a fődet, hányom a lapáttal. - Hát te, öcsém - szól hozzám nagy nevetve Gedeon bátyám -, meggondoltad-e már a pert? - Én nem gondolkodok - mondtam -, hanem lefekszek. - Hát csak feküdj le, édes öcsém - mondta haragosan Gedeon bátyám -, én majd elintézem a pert, te aztán élvezed a birtokot. Én bizony lefeküdtem, el is aludtam abba a szent nyomba. Nem is tudom én, hogy csinálta, hogy nem csinálta. Én csak azt hallottam másnap este, hogy a tiszteletes úr itt volt. Mit akart? Csak meglátogatta Gedeont. A tiszteletes úr meglátogatta Gedeont? Akkor már a nap is visszafelé kel fel. Ezt nem gondol- tam volna, hogy a tiszteletes úr, aki csak akkor jön le az emberhez, ha haldoklóhoz híjják, csak így meglátogasson bennünket. Már kezdtem bízni benne, hogy Gedeon csakugyan úr lett, bevették az urak maguk közé. Hiába, tanult ember lett belőle, ipart végzett, avval mégis másképp beszélnek az urak. Már én akkor régen nem is gondoltam arra, hogy vannak urak, vagy nincsenek urak. Mióta úgy megtanítottak, azóta nekem nem volt gondom rájuk más, csak hogy vigyázzak magamra, meg ne harapjanak még eccer. Ha én egyet láttam valahol közülük, úgy elhúzódtam, hogy elbújtam vóna az egérlyukba is. Elvették az egész apai örökségemet, negyedfél hold erdőmet, mert nem köszöntem köztük egynek... Vigyék, legyenek boldogok vele. Elszámolták az árát, adóra meg deputációra. Én már többet az édesapám utóssó fődjéből nem élveztem, csak hogy Sarkadi Imre bátyám minden évben felesnek hagyott egy holdat. Én még ennek is örültem, mert mikor abba a fődbe belevágtam a kapát, mindig úgy gondoltam, hogy az én jó apám, nagyapám, meg az Isten tudja milyen öregapám födje szól hozzám. Kaptam én fődet felesnek akárkitül, akárhol, de én ennek az egy holdnak egészen másképp örültem. Ha az egyház fődjén kapáltam, akkor csak arra gondoltam, hogy milyen lesz benne a termés. De ha itt még ezt az egy holdat is elvették volna tőlem, ezt a felibe valót, én tán beteg lettem vóna, mert akkor azt éreztem vóna én, hogy nekem még csak hozzá se szabad nyúlni az énőseimnek a birtokához. Hogy én olyan alávaló rühes kutya lettem, akinek még odaszagolni se szabad ahhoz a helyhez, ahol az édesapám még gazda vót. De ha az öreg tiszteletes eljött Gedeont megvizitelni, akkor mégis, lehet tán bízni benne, hogy az urak megbánták már, hogy olyan pogányok voltak velünk szembe. Sokat elgondolkoztam rajta, hogy tán összeültek, osztán megbeszélték, hogy ennek a szegény Jó Jánosnénak mégse kellett vóna elvenni a fődjét, meg ez a szegény fiatal fiú, Jó György is ember lesz még valaha, avval se kellett volna úgy elbánni. Gedeon bátyám még egy estét töltött nálunk. Mikor én másnap este hazajöttem a mezőről, a földforgatásból, ott ült az asztal mellett, és a nemeslevelet nézegette. Ez a nemeslevél, ez egy nagy tokba vót mindig. Pirosbarna fatokja vót. Azt mondják, kutya bőréből vót, és olyan pecsét vót rajta viaszból, mint az öklöm. Az meg egy kisebb skatulyába lógott róla, zsinórral vót jól összekötve. Szép vót, nem vót azon semmi hiba. Sose kapott a nedvességet, mert a mindig a legjobb ládafiába vót eltéve. Olvasni nem tudtuk, mert deákul volt írva, de aztat ki tudtuk belőle nézni, hogy Miháél Joó nevű vót az azősünk, aki kapta Nos Lopoldos királytul.
- Ezt elviszem, öcsém, Pestre - mondta Gedeon.
- Elviszed?
- El. Megmutatom a múzeumba, megbecsültetem.
- Minek?
- Minek te bolond, hogy tudjuk, mit ér. Hátha megint adnak rá egy birtokot.
Nekem nem tetszett ez.
- Ó, fiam - mondta édesanyám is, aki látta rajtam, hogy nem szeretem, hogy Gedeon bátyám elvigye -, minek adnának, nem adnak arra semmit. Mondta azt már a tiszteletes úr régen, hogy erre mán nem adnak semmit, csak tisztesség. - No hát, majd meglátjuk, édesanyám. - Így mondta Gedeon és nevetett. - Csak nem sajnálja tőlem édesanyám, én vagyok az öregebb fiú, úgyis nekem van rá jussom. Hát ez nekem keserűség vót. Már láttam, hogy Gedeon is csak olyan már, mint a többi úr. Elviszi, amit érdemes. Lefeküdtem, csinálja, amit akar. Nem fogok vele ölre menni. Édesanyám meg nem mert szegény szólani, hogy hátha Gedeon mégis kicsinálja, hogy visszakapja a kis fődjét, de ha megsérti avval, hogy nem adja oda az édesapám nemeslevelét, akkor majd azt mondja Gedeon, hogy semmit se csinál. Még egy hétre való forgatás vót, kímélni kellett magamat, mert fiatal vótam én még ilyen erős munkához. Azt a kutya kemény fődet forgatni. Hatvan centit fel a fődből, és muszáj vót vele sietni, mert a tésúr mindig ott ült, és csak azt mondta, hogy sietni, sietni, mert jön az eső. Mikor Gedeontól elbúcsúzkodtam hajnalba,ő még ágyba vót. Sose kelt fel nyóc előtt, de én már négykor, mert elébb az istállóba el kellett végezni a munkát, trágyát kihányni, marhának enni adni meg a malacoknak, meg mindent elkészíteni, hogy édesanyámnak ne legyen annyi baja. Az ólban csak egy kis olajmécses égett, annak a világánál dógoztam, hogy osztán ahogy virrad, mehessek abba a nehéz munkába. Ilyet se vállalok magamra egyhamar. Nehéz ez, egész nap csákányozni azt a kemény fekete szurokföldet. Régen vót eső akkor mán, olyan vót a főd, mint a szikla, csak még rosszabb, mert nem hasadt, hanem beleragadt a csákány. Mikor este hazajöttem, leültem a kisszékre, még mosdani se vót kedvem. - Elvitte? - kérdem édesanyámat.
- El, fiam, kell a neki. Mondta, hogy avval jobban bele tud majd igazodni az urak közé. Vállalni akar most valami munkát egy nagyúrnál, hogy az is jobban odaadja, ha meg tudja mutatni neki. Olyan vót a nekem, mintha a mi kisházunk még kisebb lett vóna. Üresnek látszott nekem, pedig se az ágyat, se az asztalt, se az ablaknál a kis karos lócát nem vitte el. Mégis, mintha csak kiszippantotta vóna belőle az életnedvit. Mán csak annyi a mi életünk, mint az odvas fa. Megvan, megvan, de ha egy vihar jön, kiborítja. Be nehéz vót. Csak mán ennek a vedlett rigolírozásnak vége legyen. Másnap szombat vót. Szombaton híjnak be bennünket az irodára. Fizetésre. De mingyán a vót a gyanós, hogy nem együtt híjtak be, hogy kifizessék a heti napszámot, hanem egyenként kellett bemenni. Én tán harmadiknak vagy negyediknek mentem be.
Odabenn vót a Krósz úr.
Nézi a cédulát, mikor bemegyek. Azt mondja:
- Tíz korona nyolcvan fillér.
Leszámol az asztal sarkára tíz koronát meg nyolcvan fillért.
Mondom neki:
- Mi a, tésúr?
- A fizetése.
- Milyen fizetés?
- Milyen fizetés - és elkezd kiabálni. - A hetifizetés. Hány nap?
- Hat.
- Nahát akkor egy korona nyolcvan fillérjével az tíz korona nyolcvan fillér. Nem tud számolni?
- Hát mennyivel számolja a tésúr? Mit számol egy napra?
- Egy korona nyolcvan fillért.
- Kilencven krajcárt?
- Annyit.
Úgy. Néztem a nagy fekete embert.
- Hát akkor tésúr, tegye oda a pénzét a többihez. Nekem nem kell.
- Mér nem kell?
- Mer én nem kilencven krajcárért vágtam a fődet. A vót mondva, hogy egy forint húszat kapunk, mint a kaszálásért. - Csakhogy a kaszálás ára is le van szállítva. Az is kilencven krajcár lesz ezután. - Mán nem tudom, hogy e mennyi lesz, mert mán az idén nemigen kaszálunk. Hogy meg jövőre mi lesz a kaszálás, azt majd jövőre megmondjuk. Lehet, hogy nem egy forint húsz lesz, hanem egy forint ötven. Isten tudja. - Hát csak vigye el a pénzét.
- Ez nem az én pénzem. Nekem jár hét forint húsz. Vagy ha a tésúr jobban érti úgy, tizennégy korona negyven.
Kiabál, hogy ne ordítsak, fogjam be a számat, vigyem el a pénzem.
Néztem ezt a nagy zsidót. Hát most bújik ki a szeg a zsákból. Itt akar megcsalni.
Nekem nem az a három korona hatvan fillér fájt, mert a felesége nem három korona hatvan árát adott nekem ajándékba három esztendő alatt, hanem tízszer annyit, vagy még többet, azt se felejtem, hogy mikor édesanyám beteg vót, kocsit küldött az orvosért Gacsályba, meg mikor az ügyvédhez ment, akkor is kocsival küldte el. Meg az a tej meg liszt meg minden, amit kaptam, hogy vigyem el édesanyámnak. De az az asszony vót. E meg az ember. Jól tudta ez, hogy kilencven krajcárért bele se vágta vóna senki a csákányt aző szikkadt fődjébe. Az ember ott robotol, lenyúzza magát, és most ki akar fizetni hamisan... - Nézze, tésúr - mondom neki -, én nem szólok egy szót se. Tegye el a pénzt a többihez, én meg azt mondom, áldja meg az Isten.
Elkezdenek németül handrákolni az öccsével, akkor utánam szól:
- Várjon csak, Jó György. Felemelem a maga fizetését tíz krajcárral. Egy forintot fog kapni, ha
már ez az én szerencsétlen öcsém felbiztatta magukat. - Nem kell, tésúr, engem vagy kifizet, vagy isten áldja. Egy szegény egy házzal kevesebbül is megél. Nem engedett ki, odaállott elibem, magasabb vót nálam egy fél fejjel, de nagyon jó vót, ha nem haragszok meg, mert akkor úgy levágtam vóna, ha arra kerül, mint egy bikát, ha ott döglök is meg. - Értse meg - azt mondja -, hogy én itt mindenre ráfizetek. Nekem így nem érdemes gazdál- kodni.
És ordított, hogyő ennyit meg ennyit fizetett rá a dohánypajtára meg az adóra meg a kamatra.
- Én arrul nem tehetek. Szegődött bér vót.
Hogyű akkor abbahagyja a gazdálkodást, elmegy innen, sose jön többet ebbe a faluba, mert itt
csak kinyúzzák belőle, amit a bóttal keres. Neki nem arravaló a bót, hogy azt ráfizesse a mi falunkra. - Ne kiabáljon, tésúr - mondtam -, avval a harminc krajcárral nem leszek gazdagabb, itt hagyom az egészet. A tésasszony mindig jó vót hozzám, nem is fogok haragudni, csak Isten áldja. - Várjon. Megint elkezdett handlírozni az öccsével, láttam, hogy szidja, mint a bokrot, még a szeme is véres vót. A meg csak összehúzta magát, mint a sün, úgy feleselt neki, mintha töviseket szúrkált vóna bele. Akkor azt mondja csendesen: - Jól van, magának kifizetem az összeget. Itt van a tizennégy korona nyolcvan fillér, de arra kérem, meg ne mondja másnak.
- Ha én ki vagyok fizetve, harcolja ki magának más is - mondom.
Avval ideadta a pénzt, én meg elvettem, eltettem. Megyek ki, de nagyon égett az arcom.
Jön Paládi Estván utánam.
- Mennyit kaptál?
- Maga mennyit kapott?
- Tíz korona nyócvan fillért. Hát te mennyit?
Nem tudtam hazudni.
- Ami jár.
- Há mennyi jár?
- Hét forint húsz.
Azt mondja:
- Nekem meg öt forint negyvenet adott.
Káromkodott osztán, hogyő öregember,őtet így becsapta.
Mondom:
- Mindenki harcolja ki magának.
Hogyű visszamegy, megmondja neki a magáét.
- Menjen, csak menjen.
Vissza is fordult, de nem mert bemenni, csak ott ácsorgott egy darabig a kapu előtt, azután elkullogott. Hanem akkor éccaka kigyúlt a ruhás Krósznál egy boglya, de még bent az udvarba. Meggyúlt róla az ól, alig tudták a lovakat kihozni. Én is ott vótam, szaladtam ótani. El is ótottuk, a házba nem ment bele a tűz.
Mikor megvót az ótás, má reggel vót. Kérdi tőlem a vasas Krósz, mit gondolok, ki csinálta?
- Nem tudom, tésúr, nem tudhatom.
Azt mondja:
- Maguk mind összetartanak.
- Én nem tudok semmit.
- Nem is gyanakszik?
- Nem, tésúr. Én hazamentem az este, lefeküdtem, mert nagyon fáradt vótam. Mondhatom, olyan fáradt még nem vótam életemben, mint az éccaka. Nehéz munka az nagyon, azt a kemény fődet fordítani. Másnap csendőrök jöttek. Vasárnap vót, mindenki otthon vót. Szép nap vót. Süttőnap. Jóőszidő vót, békanyál vót már a levegőbe, októberidő vót. Én tököt vágtam a bornyúknak, mikor bejön a csendőrőrmester.
- Aggyonisten.
- Aggyonisten,őrmester úr.
Édesanyám meg iszonyatosképpen megijedt. Sose vót még csendőr a házba.
Bemegyünk,ő meg szegény be akart jönni, de azőrmester azt mondta neki:
- Ne féjjen, nénémasszony, nem eszem meg a fiát, csak beszélni akarok vele.
Olyan emberséges hangon mondta, hogy édesanyám kicsit alábbhagyott a jajveszékeléssel.
Bemegyünk. Leül azőrmester.
- Maga Jó György.
- Igenis.
- Mondja, maga udvarol Sárosi Annusnak?
Elveresedek.
- Vótam eccer náluk már.
- A bálba maga vót ott?
-Én. Nevet.
- Hát én vótam, aki vele a boglya alatt beszélgettem.
Nézem. Nem csendőr vót a.
- Civilbe vótam - azt mondja.
A lehet. Ilyen bajszos legény vót.
- Mán meg is házasodtam. Annusnak az onokanénjét vettem el, Surján Julist.
- Igen. - Mer akkor hallottam, hogy maga eljött lóháton, osztán csak egy kicsit vót, visszafordult, elment. Hát én csak azért jöttem be magához, hogy megmondjam, hogy nem csináltam én annak a kisjánynak semmit. Beszélgettem vele, mer sógornémnak vót már szánva. Julis felől érdeklődtem. Kicsit hallgatott. - Hallom, itthon vót a bátyja. Testvére? - Igen. - Hallom, elvitte a nemeslevelet. -El . - Minek?
- Megnézeti a múzeumba.
- Aha.
A csendőr cigarettát sodort. Nekem is adta a pikszist, de csudálkozott, hogy én nem dohá- nyozok. Mondtam, hogy néha dohányozok, mert pipát kaptam ajándékba, de nem kedves nekem a dohány íze. - Jó a pedig - mondta. - Julis meg nem szereti, hogy én dohányos vagyok, de nekem muszáj, mert erős szolgálatom van. Sokat kell gyalogolni. Néztem én ezt a csendőrt. Sose láttam én még csendőrt közelrül. De ez olyan vót, mint egy nagy, vastag gyermek. Pedig nagy bajsza vót, nagy öklei. Az ember azt hinné, mingyán üt.
- Nem is vóna semmi baj - azt mondja a csendőr -, csak hogy nem kap a Julis semmit, míg a szülei élnek. Nem is akarták ideadni, mert én nem lehetek otthon nekik a gazdaságba, több gyerekük meg nincs, így osztán tovább is csak rájuk van hagyva az egész gazdaság. De nem hagyhatom ott a csendőrséget. Akkor is azért vótam civilbe, mert titkon mentem át a bálba, nem akartam feltűnést csinálni. Nem is szeretik a bálosok, ha csendőr van köztük egyenruhába, mingyán azt hiszik, törvénybe jár, elromlik a kedv. Meg nem is szabad. A szolgálat tekintélye miatt. Így beszélgetett a csendőr. Lassan osztán én is hozzászoktam, hogy csendőr. Mán nem féltem. Ez is ember. Inkább nagyon tüzes lett a vérem, hogy a kedves kis Annuskát említette. Hát úgy látszik, nem felejtettek el azér. - No, mán elmegyek - mondta a csendőr, és felállott, és azt mondta: - Hát csak gyűjjön el mán egyszer Nagypaládra, de olyankor, mikor én is otthon vagyok. Úgy vóna jó.
Mikor ki akart menni, azt mondja:
- Mondd csak, öcsém, nem tudod ki gyújtotta fel a zsidó boglyáját?
- Nem tudhatom,őrmester úr. Én nagyon fáradt vótam, nehéz vót a rigolírozás, hazajöttem, mikor a fizetést megkaptam, lefeküdtem, aludtam, míg csak a veres lángot édesanyám meg nem látta, az ablakon. Akkor felugrottam, szaladtam ótani.
- Igaz, hogy baj vót a napszámfizetéssel?
- Igaz, de én nem mondhatok semmit. Engem kifizettek rendesen.
- Hát kit nem fizettek ki?
- Azt nem tudhatom, mert mindenkit külön fizettek. Ki hogy tudott velük megharcolni.
Mosolygott.
- Nem akarsz kárt tenni senkinek. Jó van, no. Látom, tisztességes fiú vagy. Hát majd meg- mondom Annuskának: mit üzensz?
- Tiszteltetem - mondtam lángveresen.
Evvel a csendőr kezet fogott, és ment kifele.
- No, nénémasszony - mondta édesanyámnak -, ugye nem ettem meg a fiát?
- Jaj, csendőr úr - mondta édesanyám -, harminchat esztendős házas vagyok, de még a házunk-
ba csendőr nem tette be a lábát. Nevetett a csendőr. - Az én házamba meg mindennap bejár legalább egy - mondta tréfálva. - Mégse ijed meg a feleségem. De még akkor ijed meg, ha már két napig nem jön hozzá csendőr. Így elment. Nem tudtak semmit kinyomozni. De én vótam tűzbe az Annuska miatt.

TIZENKILENCEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy annak nem való a per, aki csak egyszer tud esküdni egy életben Nem is szeretek visszagondolni rá, hogy abba az időbe mennyi baja, szenvedése volt szegény édesanyámnak amiatt a büdös per miatt. Novemberben jött meg az első írás, hogy Gedeon bátyám csakugyan megtette az első feljelen- tést. Írta levélbe, hogy megcsinálta, és édesanyám legyen nyugodt, minden rendbe lesz, de a hivatalos írás csak november közepén jött meg. Édesanyám olyan izgatott lett, hogy se feküdni, se állni nem tudott. Jött, ment, gyüszmékelt szegény, hogyőróla mit gondolnak most az emberek, pedig mindig mondta, hogy csak az Isten segítse meg Gedeont, hogy sikerüljön, De úgy van a, hogy a szegény ember könnyebben el tudja viselni, hogy veszítsen, mint azt, hogy keresse az igazát. Mert ha a gazdagok megnyúzzák a szegényt, akkor mindenki sajnálja, éső maga is belenyugszik, hogy aző keserves igazsága elveszett. Olyan e, mintha valami gazdagságra tenne szert a szegény, amibe megnyugszik, hogy ha lehúzzák a napszámját vagy kisemmizték vagy ellopták a holmiját vagy megdöglött a tyúkja, tehene, leégett a háza, szóval, ha baja van, minél nagyobb baja, annál jobban ki tudja magát sírni, kipanaszkodni, jól kiadja a begyéből a mérget, akkor aztán vigasztalják, csillapítják, hogy a jó Isten majd megfizet a gonoszoknak, majd elveszi mindenki a maga büntetését, majd a másvilágon másképp lesz, ott a szegényekből lesznek a gazdagok, a gazdagok meg a pokol tüzén sülnek. Ez azután úgy meg is nyugtatja a szegény embert, hogy újra tud dolgozni, kínlódni, szenvedni, van ereje, mert tudja, hogy mindenki jóakarattal van hozzá. Igende most mi lettünk a támadók, és a gazdag Sarkadi beszélt az egész faluba, hogy nicsak, ezek a kódusok mit akarnak. Hogyő megvette a fődet, amit mán úgyis elárvereztek vóna, mert nem vót akkor azoknak még tetűjük se, kihúzta az adósságból az özvegyasszonyt. A meg most felülre kerül, és nagy igaztalanul pert támaszt, de hiszenő fogja megbánni, mer most nem lesz, aki kifizesse a perköltséget, s majd rámegy még a ház is, és az egész Jó család pusztul a falubul. Mi lettünk a békebontók, és édesanyámnak csak magyarázni kellett úton-útfélen, hogy igen, mert nem vót igazság, amit akkor cselekedtek vele, a szegény beteg özvegyasszonnyal, akinek kiskorú gyermekei nem tudtak segítségére lenni. Elmondta szegény szórul szóra, hogy híjták őt akkor a jegyzőhöz, hogy szidta le őtet a jegyző, hogy fenyegette a bíró, a helyettes bíró meg a Pereszlényi, aki ott vót a községházán. Azt is, hogy kellett neki a törvénybe menni, Szatmárra, a megye székhelyére; hogy vitette ki a jó Krószné tésasszony a nevetleni állomásra, hogy segítették idegenek a vonatra, meg hogy Szatmáron kivel mit beszélt, milyen szépen bántak vele a törvényes urak, mégis elvették a földeket, és elárverelték a deputációba, és három forinttal fizették ki negyedfélköblös főd árát, azt a patikára kellett adni. De most az emberek, asszonyok, akiknek beszélt, csak hallgatták, csak hümgettek, nem biz- tatták, csak csudálkoztak, hogy mégis ilyen bátor, hogy még egyszer neki mer menni ennek a nagy útnak. Jöttek a jó ismerősök, Csukáné, Turbákné meg a többi szegény asszony, aki semmit se tud segíteni, csak a száját tátja és vót beszéd meg beszéd.
Eljött Berky Biri néném is, Berky Berti bátyám jánya vót, özvegy akkor, aki újfent kikérdezte édesanyámat mindenről. Ennek vót egy jánya, azt szerette vóna Gedeon bátyámhoz adni, azért kész vót a sok beszédet elhallgatni. E vót aztán, aki a legnagyobb bajt csinálta, mert rábeszélte rossz tanáccsal édesanyámat, hogy menjen el Újlakra Treitz Vilmos doktorhoz, az ügyvédhez, hogy az ilyen jó ügyvéd meg olyan jó ügyvéd, az ennek is meg annak is kiódta az igazságot. Édesanyám el is ment Berky Biri nénémmel ahhoz az ügyvédhez, a meg azt mondta, hogy tiszta színigazság minden, amit akarunk, ez egy olyan per, amit nem lehet elveszíteni. Ez is azt mondta, és leszidta a sárga fődig a jegyzőt, hogyő jól ismeri, és így kitöri meg úgy kitöri a nyakát. Örül, hogyha egyszer a kezébe kerül. Egy krajcárjába se kerül, nénémasszony, a tavaszon már maguk fognak szántani a fődbe. Hát édesanyám meg is nyugodott egy kicsit, és karácsony előtt megvót a tárgyalás Szatmáron. Én is ott vótam, hallgattam ahogy vallatták édesanyámat meg Sarkadi Imrét. Akkor a nagy Sarkadi Imre is összébb húzta a nyakát. Kérdezték tőle, hogy adja-é haszon- élvezetre a fődet édesanyámnak. A meg tagadta, hogy nem kötelessége. De kihirdették az ítéletet, hogy Jó Jánosné megnyerte a pert, a földet vissza kell adni a jogos tulajdonosának. A szerződést megsemmisítették. Édesanyám belebetegedett a nagy örömbe. Úgy hoztam haza, hogy alig vót élet a szegény asszonyba. Még a vonatot is végigsírta, de nem ám az örömtül, hanem azért, hogy most mi lesz. Hogyő nem mer kimenni abba a fődbe, mert Sarkadi Imre agyonütteti a kanászával. Azután meg megjött az írás, hogy a Sarkadi megfizetett ügyvédje megfellebbezte a pert. És úgy kicsinálták, hogy az új tárgyalást csak május 27-ére tűzték ki. No, jött a tavasz. Sarkadi Imre, mintha semmi se történt volna, beleakasztotta tavasznyíláskor az ekét a földbe, és mikor be vót szántva, izent édesanyámnak, hogy menjen el hozzá. Édesanyám nem mert elmenni. Hátő az utcán szólította meg és nagy flegmával mondta neki, hogy csak azér hívatta, hogy ha akarja, az egyköblös fődet most is odaadja neki felibe. Édesanyám meg szépen megköszönte a jóságát Sarkadi gazdának, és azt mondta, hogy akkor ő azt elfogadja. Én azt mondtam: - Hát édesanyám, ha elfogadja, elfogadja, én nem megyek bele a fődbe, míg a pernek vége nem lesz. - Így az első kapáláson nem is vótam kint. Én dógoztam meg a többi fődet, amit felvettünk, de az erdőfődet édesanyám kapálta be Csukánéval ketten. Igende az vót a baj, hogy a mi ügyvédünk Treitz Vilmos doktor úr eközben a jegyzővel a tárgyaláson összeismerkedett, és mikor a jegyző bement Újlakra, mindig együtt ittak a nagy- vendéglőben. És azt izente Treitz Vilmos úr, hogy menjen be édesanyám Sarkadi Imrével egyezkedni aző irodájába, Újlakra. De a kisbíró, Orbán Gábor bátyám olyan hitetlen vót, hogy nem mondta ezt meg édesanyám- nak, csak Sarkadi Imrének.
A meg bement Treitz Vilmos ügyvéd úrhoz és ott megegyeztek, hogy Sarkadi Imre megfizeti az összes ügyvédi kőtséget, és kötelezi magát, hogy míg édesanyám él, addig az egy hold fődet mindig odaadja neki felébe használatra. Mi azt nem tudtuk, hogy mikor Sarkadi Imre olyan szívesen megajánlotta édesanyámnak, hogy csak menjen ki az idén is az erdőre mívelni a hold fődet, akkor mán megvót neki az egyessége Treitz Vilmos ügyvéd úrral, aki mint meghatalmazott ügyvéd aláírta a megegyezést édesanyám nevében. Így vót, mikor elmentünk a második tárgyalásra. Ott kisült a turpisság, még rá is pirított édes- anyámra a szatmári Medve ügyvéd, hogy ha megcsinált egy egyességet, mért nem tartja meg. Hiába mondta szegény, hogyő erről nem tud semmit, mert neki azt nem mondta meg senki. Hogyőneki haszonélvezet jár, az ügyvéd úr is elismerte. Én csak hallgattam, ahogy Treitz Vilmos ügyvéd úr mindenféléket beszél nagy bőségesen a bíróság előtt. De a bíróság, úgy látszik, nem hitt Treitz Vilmosnak, hanem azt mondták édes- anyámnak, meg mer-e esküdni arra, hogy a haszonélvezet aző szerződésébe benne vót, mert a mi szerződésünk nem vót meg, nem találták az árvaszéken, nem lehet tudni, hova lett. Jaj, elkezdett édesanyám sírni, hogyő csak egyszer esküdött életébe, mikor az urának örök hűséget esküdött a pap előtt.Ő nem veszi a lelkére, hogy egy darab fődnek is hűséget esküdjön. Hiába biztatták az urak, hogy csak esküdjön meg bátran, ha érzi, hogy igazsága van,ő egyre csak azt hajtogatta szegény, hogyő nem esküszik örök hűséget az erdőnek. Az neki nem ura, nem istene,ő mán nem emlékszik annyi idő múlva szóról szóra, hogy ki mit mondott,ő nem esküszik, ha kettőbe vágják se. Így elítélték édesanyámat, hogy fizesse meg az ügyvédeknek a kőtséget Treitz Vilmosnak meg a Sarkadi ügyvédjének, a szatmári fiskálisnak, Medve András ügyvédnek. A mi tanunk vót Mojzes Jósep bátyám. De nem neki kellett vóna tanúnak lenni, mertő nem ismerte az ügyet. Mojzes Pál bátyámnak kellett volna tanúnak lenni, de az már akkor meghalt. Az mindent úgy tudott, ahogy vót, mert édesanyám mindigőhozzájuk járt fonni, de mit tehettünk, ha már meghalt. Mojzes Jósep bátyám meg egy követ fújt Sarkadival, mertő is nagygazda vót, meg az is nagygazda vót, és olyan feleleteket adott, hogy se hideg nem vót, se meleg nem vót. Ez a Mojzes Jósep bátyám mindig olyan kemény vót mihozzánk, Jó gyerekekhez. Mikor Gedeon bátyám beleesett a Batárba, és vagy két óra hosszáig tartotta magát a jégen, akkor is ott ment el a Batár-parton, és mikor bátyám kiáltott neki, hogy beleesett a vízbe, csak azt felelte rá: - Minek mentél oda. Senki se küldött. Nem is dobott neki kötelet vagy csáklyát vagy rudat vagy egy darab deszkát, pedig ott történt az eset aző kertje alatt, könnyű lett volna neki valami segítséget hozni, csak azzal nevette bátyámat, hogy: - Ki mondta, hogy odamenjél. Senki se küldött. Most is csak olyanokat mondogatott, hogy: - Hallottam, hogy szerették vóna! Jó lett vóna nekik, ha örök haszonélvezet lett vóna! De azt nem tudom, hogy ki mit felelt rá. Én is meg akartam venni azt a fődet, de akkor is mondta, hogy úgy szeretné eladni, hogy a haszonélvezet az övé legyen, de én csak nevettem rajta. Jó vóna magának, azt gondolom, de nem vettem meg. Sarkadi Imre hogy vette, hogy nem, azt nem tudom, de többet adott, mint én ígértem, mert én csak százhúsz forintot ígértem örök áron,ő meg száznyolcvan forintot adott, hát nem tudom, ígért-e haszonélvezetet. Csudálkoz- nék rajta, ha még azt is ígért vóna, de iszen még az idén is csak felébe van náluk egyköblös főd belőle. Ha olyan nagyon tartják magukat a haszonélvezethez, minek vette felibe? Ilyeneket beszélt, azért kellett vóna megesküdni édesanyámnak, de hogyő nem akart örök hűséget esküdni a fődnek, megítéltek Medve András ügyvédnek negyvenöt forintot. Még a vót a jó, hogy Treitz Vilmos doktor úrban vót annyi becsület, hogy azt mondta,ő nem kér pénzt édesanyámtól. Elég vót neki biztosan, amit Sarkadi Imrétől mán kapott. Jöttünk osztán nagy búsan haza a vonaton Szatmárról. Édesanyám szegény most másképp érezte magát, mint mikor megnyertük a pört. Most tudott szegény tiszta szívbül siránkozni, hogy elvették az urak a birtokot. Sajnálta is mindenki, de mit ér, mikor én tudtam, hogy nekem kell majd kifizetni a negyvenöt forintot is a szatmári ügyvédnek. Ahogy hazaértünk, írtam Gedeon bátyámnak, hogy elveszett a per, fizesd ki. Ő meg azt válaszolta, hogy minek vesztettük el a pert, mikor az már meg is vót egyszer nyerve.Ő nem fizet semmit. Mikor fizetni kellett, mindenki félreállott. Eszter néném azt izente, pedig még nem is kértem tőle pénzt, hogy egy krajcárt se fizet, mégha a házat elárverezik is, akkor se. Ne fizessen. Julcsa néném is izente, hogyőneki egy krajcárja sincs,őrá ne számítsunk. Ezt úgyis tudom, nem is számítottam rá. De az ügyvéd meg szorított, hogy ha nem fizetem ki a perköltséget, amit a bíróság megítélt, akkor pereli, de akkor duflomosan kell majd fizetni, vagy még többet. Vót annyi készpénz a porcelánba, amit a munkából tettünk félre, kivettem belőle a negyvenöt forintot, és elmentem Szatmárra Medve András ügyvédhez. Csak azt kértem tőle, hogy a vasúti kőtséget engedje el, hatvan krajcárt, még azt se tette meg, ki kellett az utolsó krajcárig fizetni a negyvenöt forintot. Igen de most már megint kiszámították, hogy mennyi adó és mennyi adósság van a házon. Mit csináljak. Mondom édesanyámnak: - Én nem bánom, kifizetek mindent, de csak ha tudom, miért fizetek. Ha a nevemre megy a ház.
Azt mondta rá:
- Igazad van, fiam, legyen a tied a ház. Egyezz ki a testvéreiddel.
Írtam hát Gedeon bátyámnak, hogy belevittek a perbe, nekem kell fizetni mindent meg az adót, az adósságot, mindent. Írja alá a szerződést, hogy lemond az örökségéről. Azt felelte, hogy fizessek neki száz forintot, kétszáz koronát, akkor lemond minden követe- léséről. Írtam, hogy felét kifizetem most, a másik felére várjon jövő idénig. Azt felelte, vagy fizessem most ki az egészet, vagy... Olyat írt, valami csúnyát, hogy nem akarom megmondani. Akkor én behajtottam a vásárra az üszőt, eladtam ötvenöt forintért.
Igende Julcsa néném is előállott, maga jött el. Édesanyám elpanaszolta neki, hogy Gedeon tőlem száz forintot kér, arra azt mondta, hogyő is megelégszik száz forinttal. Nem engedett belőle. Én hát eladtam a két ökrömet is, már jó kihasználható ökrök vótak. Százért. Ezt odaadtam Mari nénémnek. Hogy Gedeont kifizessem, bementem a bankba, felvettem ötven forintot. E vót az első bankos köcsönadósságom. Így ki tudtam csinálni, hogy Gedeon bátyámnak is megküldtem a kétszáz koronát. De a postán a tanácsos úr kitanított, hogy a pénzt úgy adjam fel, hogy Gedeon csak akkor vehesse fel, ha elébb aláírja a szerződést. Ha ilyen testvér. Így is vót. Gedeon aláírta, most már a kezembe vót minden írás, át lehet táblázni. De akkor meg előállott Treitz Vilmos ügyvéd úr, aki a szerződést fogalmazta nekem, hogy neki is fizessek harminc forintot, akkor is ingyen csinálta a sok munkát. Mit vót mit tenni, Berky Biri nénémtől vettem fel a harminc forintot, akkor osztán a nevemre ment a ház kilencszáz öl telekkel és kerttel. Így lettem én tizenkilenc és fél éves koromban telkes gazda. Eszter néném megtudta az egészet, pedig én eccer se mentem el Nagypaládra. Még a kis Annuskáról is lemondtam, csak ne kelljen Eszter nénémhez elmenni, mert úgy nem tudtam vóna elmenni a kedves Annuskához, hogy el ne menjek a testvérnénémhez. Jánki vásáron találkoztam nénémmelősszel, bornyút venni mentem oda, mert azt mondták, ott jól lehet venni. Meglát, odajön hozzám, mondja nagy keservesen, hogyő az egy, aki semmit se kapott az apai örökségből. Legalább egy bornyút adjak neki, hadd tudja, hogy vót az apjának valamije. - Ugyan néném - mondtam neki -, lássa, ez az egy kisbornyúm van, akit most vettem ezen a vásáron, ezt adjam oda? - Nem - azt mondja -, majd megnő az, ha bornya lesz,ő avval is megelégszik. - Hát nem égérhetek semmit, inkább azt tette vóna meg, hogy legalább harminc forintra kezes lenne, hogy kifizethessem Berky Biri nénémet, mert sürget, hogy menni akarősszel Buda- pestre, hogy mint özvegyasszony három gyerekével ott keres magának valami szógálatot, hát szüksége van a pénzre. Ü nem adhat semmit, ü nem tehet semmit. Neki is négy gyereke van,őtet az ura agyonütné, ha csak egy krajcárt is hitetlenül kiadna a háztul. Pedig én ismertem az urát, az nem szólott vóna neki semmit, hiszen az is olyan vót a saját birtokába, mintha fizetett cselédje lett vóna Eszter nénémnek, csak hajtotta, dógoztatta, még az ételt is szűken adta ki neki, mert azt mondta: a cselédnek enni kell adni, mer otthágy, de a gazda muszáj, hogy a magáéba hóttig dógozzon, akár van enni, akár nincs. Mikor osztán látta Eszter néném, hogy semmi ígéretet nem tud kiszedni belőlem, mondja:
- Emlékszel még a kis Sárosi Annuskára?
- Mér?
- Ja, a nagy szerencsét csinált. Meghalt Amerikába az apjának a testvére, sok dollárt hagyott, csak a temetkezési pénze ezerkétszáz dollár. Milyen kár, hogy sose jöttél el többet, pedig még a sógorával, a csendőrőrmesterrel is izent, hogy gyere. Nagyon elveresedtem, szégyelltem magam, de gondolatba mindig gondoltam rá, a kedves kis Annusra, csak szégyelltem ilyen sok baj és bánat közt, peres időkbe utána szaladni.
- Hát - azt mondja Eszter néném -, most már akár ne is gyere. Nem tudott tovább várni, a szülei erőltették, most, hogy pénze lett, tanítóhoz adják feleségül. - Tanítóhoz - mondom -, akkor még jó. Legalább nem lesz olyan nehéz élete, mint egy szegény legény mellett lett vóna. Meglöki Eszter néném a mejjemet. - Milyen buta vagy te, György. Halt utánad az a jány. Egy esztendeig várt, nem lehetett vele szólani se, nagyon beléd szeretett a, mikor egy éccaka csak ott termettél lóháton és ott hattad. Nagyon imponált neki a te úri viseleted. - De én úgyse házasodhatok még. Mikor megyek én még sor alá. - Ü is fiatal, mindig azt mondta, hogy elvár rád még három esztendeig, még most is csak alig múlt tizenhét éves. Nagyon megkeseredtem, annyit mondtam Eszter nénémnek: - No, Eszter néném, vagy igaz, amit beszél, vagy nem, de magában is lehetett vóna annyi testvéri szeretet, hogy ezt nekem megmondhatta vóna. - Akartam öcsém, minditig vártalak, de ha nem jöttél. - Maguknak szekerük, lovuk van. Esős idő is van, mikor nem lehet dógozni, eljöhettek vóna eccer azt a rossz anyjukat megnézni, de az is jó vót maguknak, mikor gyereket szült, és odarendelhette segéteni, de mikor az egy öccsének tehetett vóna valami jót, akkor nem mert eljönni, mert attól félt, hogy tíz krajcárt kell adni a sok perkőtségbe. Erre Eszter néném megharagudott. - Jobban szeretlek én téged - azt mondja -, mint az életemet. - A lehet - feleltem, mert már nem voltam azért olyan semmi kis legény, aki nem meri kimondani a gondolatát -, lehet, hogy engem jobban szeret, mint az életét, de a garast még énnálam is jobban szereti. Jaj, neki menni kell mán, azt mondja, mert eltrécselte az időt, sietni kell hazafelé. - Hát isten áldja, Eszter néném, legyen boldog. - Még azt se mondta, hogy elvisz Nagypaládig, pedig arra közelebb lett volna hazamenni nekem is. Elment, én meg ottmaradtam a kisbornyúval, amit vettem. Szekérrel vótam én. Fitos Bálint bátyám, helyettes bíróval mentem vót.Őtet megkértem, hogy vegye fel a kisbornyút, én meg gyalog mentem haza Jánkrul. Csak másnap reggel értem haza gyalog. De kellett nekem, hogy azt az éccakát végiggyalo- goljam, mert meg kellett nekem hányni-vetni magamba, hogy milyen nehéz az élet. Hogy milyen kicsiségeken fordul az ember boldogsága. Sohase fogok én úgy szeretni senkit a kerek világon, ahogy azt a kis szőke Annuskát, a kedvest, ahogy szerettem, meg szeretem tán még most is. Sírtam egész éccaka, hogy eszembe jutott, hogy a sors mostohasága miatt el kellett nekem azt szalasztani, de nem tehettem a természetemről, mit csináljak, ha olyan bajok voltak a fejemen, hogy nem járhattam másfél esztendeig jány után, míg engem az én kedves bátyám egy olyan perbe kevert, amihez nem volt se testemnek, se lelkemnek semmi akarata.

HUSZADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy szegény ember mit csinál a gazdag városban Huszadik éves koromban ott állottam, mint egy vén ember, hogy most mán nem tudom, mihez is kezdjek. Vót ötvenöt forint adósságom a sonkádi bankba. Vót harminc forint adósságom Berky Biri nénémnél, pedig sürgős, de ahelyett nem tudtam sehun másikat kérni.
Üres vót az istálló, üres vót a disznóól, itt vót azősz, még semmi se vót télire.
Most asse tudtam, mibe kapjak.
Venni kellene legalább két malacot, arra vóna egy kis krumpli, egy kis kukorica is lesz, azt ki tudja édesanyám nevelni. Szénámat eladtam, másra nem számíthattam, csak a szárra. Nem vót búzám, nem vót rozsom, nem vót árpám egy szem se. Mindent el kellett adni a sok kőtségre. Vasút, ügyvédi bélyeg, meg a Jóisten tudja, mi minden. Mingyán vége azősznek, télen nincs munka, örül az ember, ha hetenként két-három napot dolgozhat. De meg ha dógozik is, kilencven krajcár napszámból mit lehet csinálni? Még ha mindennap is vóna munka, ami nincs, akkor se tudok többet keresni egy héten öt forintnál. Nyócvanöt pengő adósságot egész télen nem tudok megkeresni. A ruha is lekopott mán rólam. Szó se lehet róla, hogy jányos házhoz elmenjek, lyukas csizmába a bütyökujj kacsingat, arra meg nagyon érzékenyek a jányok, mingyán elfordulnak. Kire számíthassak. A testvéreim megmutatták, hogy rájuk nem. A gazdáknál csak éppen hogy ennivalót keres az ember. Az urak nem híjtak. Az öreg tiszteletes, aki még legalább egy kicsit elfogadta a köszönésemet, nagybeteg lett, már ki se járhat a házból, de ha ki is járna, mit tehet nekem. Az urak jól megtanítottak. Most má láttam, hogy milyenek. Az újlaki ügyvéd úr, az olyan lakásba lakott fiatal ember létére, hagy az valami. Olyan bútort csináltatott, hogy megláthatta magát benne, ha tüköre nem lett vóna, de az is vót minden szobába, olyan aranytükör, mint a szatmári nagyvendéglőben. Kertje vót szép; annak is tele vót a kertje az úrivirággal, a rózsával. Még asse vót neki elég: ezüst meg gyémánt üveggolyóbisokat dugdosott közé, hogy még jobban vakítsa a szegény paraszt szemét, ha az bejön hozzá a nagy bajába. Jaj, mikor má láttam, hogy egy falusi bement hozzá, és várakozott a pitvarába, mondtam magamba: jó helyre jöttél tésis. Majd megemlegeted még. Mert a mindenkit olyan szívesen fogadott, mint minket édesanyámmal ketten, mikor először jöttünk hozzá. ,,Hej barátom, hogy hagyhatta el így magát, hűj de csúnya dógok ezek. Az a baj, hogy maguk engedik, hogy mindenki a hátukon szánkázzon." Így beszélt nagyhangon, én meg mondtam magamba: ,,Maj kiegyezik a jegyzővel a te dógodra is." Tudtam én már, hogy bót ez ennek csak. Bánja is ez, hogy mi az igazság, nem azt ügyvédeliő, hanem a maga zsebit. Nem azon töri ez a fejét, hogy hogy lehetne a szegény bajos emberen segíteni, hanem azon, hogy mije van annak a szegény bolondnak, aki hozzájött, mit lehet rajta nyúzni. A juhász is azt mondja a báránykának, hogy ,,kis bárányom, kis bolond bárányom", mikor nyíri a gyapjút. Mikor megnyírta, nem szól, hanem kilöki az öléből, a meg mehet fázni a tavaszi szélbe a többi nyírott közé.
Mind ezt csinálja. Ez azű mesterségük. De nem beszélek rulla, mert ha megmutatom, hogy énnekem ilyen gondolataim vannak, kiásnak azok még a sírból is, hogy bosszút álljanak. Teszem fel, a Treitz Vilmos doktor úr, nagyságos úr, a most mán téstu van a mi jegyzőnkkel, a Máriásival. Mi az neki, hogy egyet szóljon Máriásinak, hogy: te, ez a Jó György nagyon szabadszavú. Csendesítsd meg egy kicsit. A meg azt feleli neki: kedves barátom, bízd rám. Akkor osztán ki magyarázza meg, hogy mér fizetek én az idén kétszer annyi adót, mint tavaly, hiába nincs nekem semmi jövedelmem az idén? Hagyjuk. Elég a hozzá, hogy Berky Biri néném eljön eccer hozzánk, és azt mondja:
-Ő megy hónap Pestre.
Tudtam, hogy pénzt akar, mondom neki:
- Én is megyek. - Hova?
- Pestre.
- Mikor?
- Hónap reggel.
- No hát, akkor együtt megyünk.
- Együtt.
Mondom édesanyámnak:
- Édesanyám, egy kicsit tarisznyázzon be nekem, hónap reggel megyek Pestre.
Szegény majdnem elesett, úgy megijedt.
- Hova mégy? Jaj, nekem végem. Jaj, mán nekem végem. Itt hagy mán engemet az én fiam, az
utóssó is, Mit vétettem, hogy így ver az Isten. - Ne keseregjen édesanyám, hamar visszajövök én onnen, mint mikor Beregszászba vótam munkára meg Forgolányba.
- De onnen minden vasárnap hazagyüttél.
- Innen meg írok, majd küldöm édesanyámnak a pénzt.
Én bizony nem szóltam a faluba senkinek, majd észreveszik, ha nem leszek itthon. Kinek fáj az, itt vagyok, vagy másutt vagyok. Nincs énnekem senkim, csak az édesanyám, meg ez a kis házam. Igende Berky Biri néném megvallotta, hogy nem hónap megy, csak vasárnap reggel. Annál jobb - mondtam -, akkor van még két napom. Addig elintézem, amit muszáj. Alkudtam én Uszkába egy üszőbornyúra. Még azt meg kellett mondani, hogy ne adják el másnak, hanem tartsák addig, míg én pénzt küldök édesanyámnak, akkor majdő megizeni, hogy elhozhatják. Másnap reggel még elmentem Krósznéhoz, vót ott egy kis elszámolásom, azt is elintéztem. Annak se mondtam meg, hogy Pestre készülök. Meg a községházára is felmentem, mert illetőségi bizonyítványt akartam kivenni, azt mán hallottam, hogy anélkül elfogja az embert Pesten a rendőr. Ebéd után vót, hogy a vállamra vettem a vászontarisznyát, anélkül illetlen vót kimenni a falubul. Mégpedig az úgy van, hogyha messze útra megy az ember, szőrtarisznya dukál, de ilyen közelútra csak egy kis vászontarisznya, mintha egy kis elemózsiáért mennék. Mer üresen gyalogolni, azt a falusi ember nem szokta. Haő kimegy a falubul, akkor annak láttatjának kell lenni. Indulok, hogy átmegyek. Ott van Uszka, mellettünk, egy kis félóra járásra. Még annak is van rövidebb útja, ha az ember nem az ország útján megy, hanem a vetéseken keresztül a gyalogúton. Csakhogy az az út meg tilos volt. Csakhogy hát mi nem sokat törődtünk az ilyen tilossal. Mer abban az időbe még nem vót úgy, mint most, hogy minden darab fődnek gazdája van. Akkor is vót ugyan, de azért szabadon mentek keresztül a gyalogutak a fődeken, kerteken, mert a régi időben a falué vót minden, úgy húztak nyilat, hogy ebbe az évben kié lesz egyik- másik darab föld. Igende két ember vót a faluba, akik nem szerették, ha aző földjükön átjárnak. Az egyik a keresztapám vót, Somos Pál, aki nekem is megmondta, hogy ha a fődjére tanálok lépni, megver. - Engem ugyan nem - mondtam neki. - De megraklak én, hogy a csontod is mind kiugrik a helyéből. Az én fődem az én fődem, arra rá ne merjen senki lépni, vagy agyonvágom. No jó, nekem menni kellett Uszkába, de a gyalogút ott ment keresztül a Somos-kert alatt. Abba az esztendőbe búza vót benne. Megyek a tarisznyával, egy jó fiatal mogyorófa-botra vót akasztva a vállamon, úgy mentem. Kérdi Éva néném - szomszédja vót Somos keresztapámnak Serke András bátyám, annak a felesége vót Éva néném. Azt kérdi, hova megyek. Mondom neki, Uszkába. Meghallja ezt a szomszéd udvaron Somos Pál keresztapám, mingyárt gyanút fog, kimegy a kert alá, mintha ott valami dolga volna. Mikor egy kis idő múlva arra megyek, rám kiált: be ne lépjek a fődre. Mér ne lépjek, ha ott a gyalogút? Nem én csináltam, ott van az, mióta emlékszek, még a nagyapám is azon ment Uszkába. Éppen én legyek az első, aki lekerül a nagy országútra? Úgyse adott nekem a keresztapám soha semmit. Amerikába is járt, onnan se hozott még egy pakli gyufát se. Ennyi keresztapai ajándékot adhat, hogy a fődjén keresztül menjek, mikor mindenki arra jár. - Itt van az út - mondtam neki. De arra elkezdett kiabálni. Olyan csúnya nagyszájú ember volt, nagyon sokat tudott kiabálni, ha megharagudott, és olyan szeszélyes ember volt, hamar meg tudott haragudni. Még ki is jött a kertből, hogy utamba álljon, és semmiképpen ne eresszen át. Én nem szóltam semmit, csak kezdtem ódani le a tarisznyát a botról, és csak annyit mondtam csendesen, hogy: - Jól van, keresztapám, gyűjjön ide, ha meg akar halni. Erős fiú voltam már én akkor, egy zsák búzát fel tudtam venni a vállamra,ő meg olyan Amerikában rokkant bányamunkás-forma volt, még öltözködni is úgy öltözött, nem parasztosan, hanem abba a ruhába, amibe a bányába dógozott a Mikes-parton.
Nem tudom, mi lett volna, de tehetetlen ember volt márő, nem jött az nekem, hanem vissza- ment a kertjébe, és onnan kiabált utánam sokáig. Már én felvettem a tarisznyát megint a vállamra, és bementem a búzájába, nagyon szépen kelegetett már a búza, alig látszott ki a gyalogút. Jó messzire elmentem, még mindig hallottam a csatarászását. No, gondoltam, azér maradjak én itthon, hogy ilyen dógok legyenek velem, hogy még az úton se szabad járni, a tulajdon keresztapám akar engem agyoncsapni miatta. Mi szabad hát énnékem ebbe a kis faluba? Szabad mindenkinek szógálatára lenni, szabad ingyen dógozni, szabad megengedni, hogy lehúzzák a bért, szabad tűrni. No jó van, próbáljuk meg, hogy mi szabad hát másutt. Nem megyek én idegenbe. Megyek én oda, ahol a testvérbátyámat már ismerik, ahol a nagybátyám van. Majd segít az énrajtam. Uszkába megalkudtam az emberrel, adtam a bornyúra egy pengőforintot, felpénzt, hogy ha a bornyú árát két hét alatt meg nem fizetem, odavész a pengőm. Ócsó vót a bornyú, tizenhét forint az egész. Két hét alatt majd csak kikeresem. Itthon is meg tudnám keresni, három hét alatt, ha vóna munka, de Budapesten talán mégiscsak többet lehet pénzbül szagolni. Szóval én vasárnap reggel Berky Biri nénémmel elindultam Budapestre. Jó vót, hogy nem magamba mentem, mert magamban tán el se indultam vóna arra a nagy fődre, meg ígyőneki is segítettem a sok csomagjának a cipelésével. Este kilenc óra tizennégy perckor érkeztünk Budapestre. Tizennégy perc késés vót. Mondja Biri néném, menjek vele, meghálok, hónap osztán majd elmegyek a rokonokhoz. Jó van, megháltam nála. Aj, de kicsi szobája vót. A vici vót az ismerőse, az egy tiszabecsi asszony vót, és itt kapott vici állást egy lépcső alatt. Csak olyan lecsapott tetejű kis szobája vót. Nem sütött a nap be oda soha, mióta megépítették. Úgy aludtunk mi ott hárman, hogy én a fődön aludtam a magam gúnyáján. Mindegy, biztosan van ebbe a nagy városba olyan is, akinek jobb éjszakai szállodalma van. Reggel felkeltem négy órakor, mondja a viciné, Piskótiné vót a, annak az ura ott elég jó gazda vót, de spekulált, megbukott. Azt mondja, aludjak még.
Nem tudok én tovább aludni, hozzá vagyok szokva, hogy adni kell a tehénnek.
Jaj, azt mondja, tehén. Itt nincsen tehén ezen a Budapesten.
- Hűj a kutyafáját, mit eszek akkor itt fröstökre, ha nincs tej.
- Ne beszélj sokat, hanem aludj. Öt óra előtt nem nyitjuk a kaput.
Hát egy órát még elszerencsétlenkedtem ott a fődön. A fejem majdnem az ágy alatt vót, a lábom meg valami kis dívány alatt, ahun Biri néném aludt keservesen, mert rövid vót neki,ő meg elég testes asszony vót.
Mikor osztán kinyitották a kaput, kimentem Budapestre.
Nagyon kevesen vótak az utcán, csak úgy ketten, hárman.
Hogy lelem én meg itt Gedeon bátyámat?
Ahogy megyek, meglát egy úriforma ember, olyan kőmíves lehet. Azt mondja nekem:
- Mondja, barátom, akar-e munkába állani?
- Azért jöttem Pestre.
- No hát, akkor jöjjön velem.
- Mit tetszik fizetni?
Azt mondja: Harminc fillért.
- Hűj a teremtésit - azt mondom -, a keves lesz. Tizenöt krajcár.
Azt mondja rá:
- No megadom a tizennyolcat, krajcárba, ha maga azt jobban szereti, mert látom, jó erős gyerek, ha olyan szorgalmas is lesz, akkor megkapja, de egy szava se legyen.
- Tizenkilenc krajcár - mondom. - Osztán mennyi időre? Egy hétre?
- Attól függ, lehet egy hónapra is.
Elkezdtem nevetni.
- Egy hónapra fizet nekem tizenkilenc krajcárt?
Azt mondja:
- Egy órára.
Hű, szeget ütött ez a fejembe. Nem tudtam én még akkor, hogy Pesten óráznak.
- Osztán, hány óráig kell egy nap dógozni?
- Lehet - azt mondja - tíz-tizenkét órát csinálni.
Elkezdtem számolni. Mennyi az egy napra. Meg van ez az ember bolondulva. Tíz órára ez egy
forint kilencven krajcárt akar adni. De nem akartam megmutatni, hogy milyen bugris vagyok, azt mondtam, megpróbálom. Vitt osztán magával. Elvitt egy házhoz, ott meg homokot kellett másodmagammal keverni cementtel. Egész nap azt csináltam. Betony vót. Én nekem nem kellett egyebet csinálni, mindent odahoztak helybe, csak lapáttal egy másik emberrel hánytam a homokot, meg a cementport egy rakásra, és forgattuk. Elébb csak mosolyogtam rajta, de azután elég nehéz munka vót, mert megállás se vót, reggeltől estig csak azt csináltam, amit reggel kezdtem. Amit mi kikevertünk, azt megint mások hordták el taligával és hányták fel az emeletre lapáttal. Akkor még így ment a betonozás. Se szállásom, se kosztolásom. Délbe egy óra megállás. Nézem a többit, mit eszik, én is mentem, vettem egy üvegbögre aludttejet. Kukoricakenyerem vót a tarisznyába, avval ettem. Nevettek. Megnézték, milyen a málékenyér. Még az egész csorda odagyűlt, úgy csudálta, milyen sárga annak a színe. Én nem bántam, az aludttej hét krajcár vót, elég rendes bögre vót. Otthon én hagymaszárat ettem hozzá, ez még jobb vót. Éccakára meg, mondtam annak a munkavezetőnek, hogy hadd hájjak én itt az anyagnál, legalább vigyázok rá, hogy el ne lopják. Jó van, azt mondja, ha akar.
Így reggel kezdtük a munkát hat órakor, este végeztünk hét órakor, csináltunk tizenkét órát.
Jaj, gondoltam, úristen, kifizetik ezek nekem ezt a temérdek sok pénzt? két forint huszonnyolc
krajcár ez egy napra.
De nehéz vót, még nehezebb, mint a rigolírozás, mert itt osztán nem a kis tésúr ült mellettünk, hanem meg kellett lenni mindig, mikor a ládákkal jöttek, pontosan, a betonynak. Mán azt hittem, kiszakad a vállam, a girincem kettétörik, a karom oda. Nem baj, egy hétig kibírom. A kenyerem is elfogyott, szerencsére vót annyi pénzem, hogy kenyeret vehettem, meg inkább csak aludttejet. Húsra sajnállottam a pénzt, azok pedig mindig mondták, hogy ehhez a munká- hoz bő táplálék kell. Nem adtam én ki egy héten két pengőt összesen. Vettem egy darab szalonnát meg kenyeret, e vót az egész. Meg a hazaiból is maradt pénzem, két forint negyven krajcár. Szombaton ott a fizetés. Kifizetnek nekem egy summába napszámért tizenhárom forint hatvannyolc krajcárt, az éjjeli hálásért meg minden éccakára ötven krajcárt. Összevissza tizenhat forint tizennyóc krajcár. Hej, nagyjóisten, mondom tizenhat forint tizennyolc krajcár. Harminckét korona harminchat fillér. Egy héten. Megvan a bornyú. Jött a vasárnap, de mán én akkor úgy ismertem Budapestet, mint a tenyeremet, mert én este, hét órakor, mikor megmosdottam, mindig elmentem egy darab ideig sétálni, vagy egy órát jártam, bámultam, kérdezősködtem, merre van a Mihálkovics utca, ott lakik Bálint bátyám, meg merre van a Tömő utca, ott lakott Gedeon bátyám. De nem mentem hozzájuk, elébb meg akartam keresni a bornyút. Vasárnap este megint a vicinéhez. Biri néném már nem vót ott, nem is látta azóta, de engem nagyon szívesen tartóztatott, hogy csak maradjak nála, jó ember a házmester, nem fog egy szót se szólni. Nem maradhatok, mondom, mert nekem fizetnek a hálásért. Csak azt kérdeztem meg, hogy lehet édesanyámnak pénzt küldeni. Megmagyarázta. Másnap reggel nyóc órakor mán ott vótam a posta kapujába, bementem, megmagyaráztam egy kisasszonynak, hogy tizenhat forintot akarok küldeni édesanyámnak. Kaptam utalványt, megcímeztem, elvette a pénzt. No hát, nem vót nálam boldogabb ember. Mikor már nem vót a zsebembe pénz, akkor olyat ugrottam, hogy mindenki csudálkozott.
Most osztán mentem végig az Üllei úton a Mihálkovics utca felé.
Bálint bátyám még az ágyba vót.
Erzsi néném elébb nem ismert meg, mert sose látott, de megmondtam neki, ki vagyok. Akkor elhitte, beengedett.
- Hő - azt mondja Bálint bátyám -, e meg a Jó János fia.
- Én vagyok, Bálint bátyám, György fia vagyok édesapámnak.
Ott vót Bálint bátyámnak a sok fia, mind körülállottak, nevettek, nagyon csudálkoztak, hogy odataláltam hozzájuk.
- Hogy kerülsz te Pestre?
Én meg elmondtam, hogy el kellett jönni, mert odahaza nagyon nehéz most a világ.
- Jól tetted. Nem is kell ott száradni abba a rossz faluba. Énbelőlem is mi lett volna, ha én is ottragadok a csécsi sárba? Itt vannak a fiaim, mind tanult, otthon meg mind húzná a kapát.
Erzsi néném osztán jó reggelit adott. Kávét, kaláccsal.
- Micsoda ruha van rajtad? - kiáltott rám Bálint bátyám. - Nincs jobb ruhád? Hisz ez rongyos.
- Nincs jobb.
- Hamar adjatok csak neki egy ruhát.
Ott ült az ágy szélén, mintha most is látnám, lelógatta a kis takaros fejér lábát, egy ingbe- gatyába. Szép fejér fejű kis ember vót, és úgy szeretett az engem, minden szavamon nagyokat nevetett.
- Hát Borcsa megvan még, az én testvérem?
- Megvan szegény édesanyám, de nagyon gyenge.
- Szegény, sokat szenvedett az is életébe.
Odaültettek engem az asztal mellé, pedig már azok mind urak vótak, úri ruhába jártak, az vót első, hogy ilyen úriforma emberek megbecsültek. Hálát adtam a jóistennek, hogy nem fajzott el hát mindenki, aki úr lett Budapesten. Egészen felöltöztetett engem kedves Bálint bátyám, kaptam jó ebédet is, mán mikor én délután elmentem a Tömő utcába Gedeon bátyámhoz, magam se ismertem magamra. Nem hittem, hogy én vagyok én, hogy olyan csudálatos szép vót, hagy énbelőlem ilyen hamar úr lett. Meglát engem Gedeon bátyám: - Haj, szerelmes öcsém, hát te hun az isten csudájába tekeregtél egy egész hétig. Ha még ma se jöttél vóna elő az ördög fenekéből, bizonyisten feljelentettelek vóna a rendőrségnél. - Megkerestem egy bornyút - mondtam neki. - Bornyút. Tán te vagy az a bornyú, úgy bámulsz, mint a bornyú az újkapura. No, nem bánom má, csakhogy megvagy.
Mondtam neki, hogy munkába vagyok.
- Aztán mit csinálsz?
- Betont.
- Mi a fenét? Nem neked való az, ott elnyüvik az embert. Nem mégy oda többet.
Megijedtem én ezen. Mi lesz akkor az én jó keresetemből.
- De ott is hálok.Őrzöm az anyagot.
- Hálsz a csudába! - és nagyot nevetett rajtam. - Majd elhálsz itt velem. Én meg felvállaltam egy nagy munkát, mit fizetek én idegeneknek, másoknak egy forint negyvenet, meg egy forint hatvanat egy napra. Jössz velem, dógozunk együtt. Dehogy engedem én, hogy az én öcsém elzülljön itt Budapesten. Nagyon szerettem, hogy Gedeon bátyám ilyen jó testvér, de azért sajnáltam a jó keresetet.

HUSZONEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy Budapest az ország fővárosa, de azért Budapesten se jobb szegénynek lenni, mint a legkisebb faluban Így én akkor Gedeon bátyámnál kezdtem dolgozni. El is dolgoztam én ott teljes két hónapig. A Nyugati-pályaudvar tetejét festettük, de Gedeon bátyám nem dolgozott velünk,ő csak vállalt, és néha eljött úgy reggel, vagy déltájba, vagy estefelé, szerszámot vett a kezébe, egy keveset dolgozott, megbeszélte, mit kell itt mán csinálni, azután elment. - Öcsém, vigyázz ezekre, mert ez mind pesti csirkefogó - azt mondta nekem mindig, ha elment. Én vigyáztam, de mit ért az én vigyázásom. Ha akartak dolgozni, dolgoztak, ha nem akartak, nem dolgoztak. Azok mind urak voltak ott, a segédek, negyvenhat fillért kaptak órabérbe, meg volt olyan, aki még ötvenet is kapott. Ügyesek voltak, jól tudták a mesterséget, én is meg- tanultam, hogy kell nekik a szerszámot kézbeadni, vagy a kis szénkályhába faszénnel tüzet- rakni, abba mártogatták a forrasztóvasat. A szerszámok nevét is megtanultam, úgyhogy öröm volt velem dolgozni, már olyan voltam nekik, mint az inasuk. Elébb sok bajom volt eggyel-mással, mert Budapesten másképp beszélnek, mint falun. Azt mondja Lieb úr: - Gyuri, hozza csak kérem a kendert. Nézek körül, ki az a Gyuri, mert minálunk nem szokták gyurizni még a kisgyereket se, hanem megadják a nevét, de ez a Lieb úr azt hitte, én csak akkor értem meg, mit mond, haő nagy bizalommal engem Gyurinak szólít. Azután meg azt néztem, hogy uramisten, hol van itt kender? A kender a fődbe terem, mikor kikél a kendermagból és felnyől, magzik, bokrosodik. Még akkor is kender, mikor kinyüvik, kévébe kötik, a kévéket lábra állítják, hogy a gyerekek úgy tudnak alatta bujkálni, mint a kis házakban, vagy dinnyecsősz-kunyhókban. Még akkor is kender, mikor eláztatják cserépcsépba rakva s kiszedik, és újra felállogatják.
De aztán megtörik, kigerebenezik, akkor már nem kender többet, hanem szösz.
Hát míg én ott téblábok, rámkiált a Lieb úr.
- Nem látja a szemitül? A paraszt mindenit! Ott van felakasztva!
Látom osztán, hogy egy nagy csomó szösz van felkötve.
Felveszem, odaviszem, mondom neki:
- Kérem, Lieb úr, e mán nem kender, e csak vót kender. E mán szösz.
- Mi a szösz - azt mondja, és nevetett rajtam.
- Nincs Budapesten kender - mondom neki, magyaráztam -, csak aszfald van az utcákon meg kű, ott meg se teremne a kender.
- Jaj - azt mondja -, maga príma egy földmunkás.
- Munkás vagyok, a földön dógozok - mondtam.
- Kell maguknak még húsz esztendő, míg felvilágosodnak. Nem is lehet a földmunkásokat megszervezni.
- Nem kell minket szervezni - mondtam -, meg vagyunk mi szervezve, mert mi faluban élünk, mindenki ismeri a másikat. Nem kell ott más szervezet. Elhíjnak dolgozni, akkor szombaton kifizetnek, a másik héten vagy odahíjnak, ahol voltunk, vagy más helyre. Minek ott a szervez- kedés.
- Osztán azt fizetnek, amit akarnak.
Nevetett rajtam.
- Megvan a napszám, tavasszal kisebb, ha a nap nő, akkor már nagyobb lesz.
- Igen, de ki állapítja meg a napszámot?
- Az meg van állapodva. Az kialakul.
- Mennyi az órabér maguknál?
- Nálunk, tudja, nem úgy van - mondtam -, mert minálunk igazi napszám van. Egy napra fizetnek ennyit vagy annyit, de nem órázunk. - Rablógazdálkodás, csendőrgazdálkodás - azt mondja. - A csendőr nem szól abba bele, a csendőr abba szól bele, hogy ha valahol gyújtogatás történt, kivallatja az embereket, ki tehette. Ha sikerül neki megfogni a gyújtogatót, azt beviszik, ha nem sikerül, akkor nem. - Addig meg sorra pofozza az egész falut, igaz-e? - Azt nem mondhatnám, mert nálunk is volt egy ilyen gyújtogatás, senki se tudta, ki csinálta, minálunk is volt csendőr, de nem pofozott; eszébe se vót, csak leült, és elbeszélgetett.
- No hát akkor az a csendőr nem is jól végezte a kötelességét, vagy sógora volt magának.
- Nem volt sógorom, de majdnem.
- No lássa - úgy Lieb úr és megmagyarázta, hogy a csendőrökkel gazdálkodnak a birtokosok, a
csendőrszuronyra támaszkodnak, a szolgabíró is csak aző szolgájuk, azért nem lehet a szervezkedést megkezdeni a magyar vidéken. De én nem hattam. Mert a főszolgabíró úr nem szokott mihozzánk jönni. A mi falunkban nem szokott se verekedés lenni, se lázadás. Nem kell oda szolgabírónak jönni. - Igen - azt mondja -, de csak egyszer próbálnák meg, hogy az egész falu összefogna, hogy nem elégszenek meg a napszámmal, akkor majd eljönne. - Csakhogy mi megelégszünk a napszámmal. Mert mi örülünk, ha munka van, és nem törjük a fejünket azon, hogy békét bontsunk. Míg gyermek voltam, addig én is merőbb voltam, és megtettem, hogy nem köszöntem valakinek, de meg is ütöttem a bokámat miatta. - No lássa, pedig maga gyermek volt. Hát én nem vitatkoztam vele, higgye, amit akar, én nem akartam a falumat szégyenbe hagyni, még mit gondolt volna rólunk. Ne dicsekedjen az ember a szennyesével, a budapesti szocialis- ták úgyse tudnak segíteni mirajtunk. Csak annyit mondtam neki:
- Kérem, Lieb úr, mink örülünk, ha élünk.
- Örülnek, ha éhezhetnek.
- Mink nem éhezünk, mert az embernek kicsi kell.
- Tudja maga, ki volt Dózsa György? - kérdezte Lieb úr.
- Nem tudom, kérem, mert én kevés iskolát végeztem, és akkor se sokat tanultam. Nem is voltam valami jó tanuló, azt elismerem, de az első tanítónk, Kallós tanító, mikor édesanyám elvitt az iskolába, azt mondta: ez nagyon ügyes gyerek, és mingyárt kiküldött a libáitőrizni a többi kis iskolással. Mikor meg a másik tanító jött, a Piri tanító, akkor már a malacokkal meg a tehenekkel volt dolgom. Lieb úr nagyon megharagudott, és a közoktatásról kezdett nekem beszélni, de én azt mondtam:
- Minálunk elég, ha a gyermek megtanul egy kis írás-olvasást, számolást, nem kell egyéb.
- Mikor tanult meg maga olvasni, Gyuri? - kérdezte.
Nem szerettem, hogy én már mindig csak Gyuri legyek neki, hiszen utóvégre az én Gedeon bátyám ad munkát neki, de azért nem akartam civódni. - Minálunk csak a nagyobb gazdák gyereke meg az úrigyerekek tanulnak meg hamar írni, olvasni, mert azokat már otthon megtanították. De az én édesanyámnak nem volt ideje minket írásra tanítani, mert neki is vakulástól vakulásig dolgozni kellett, így osztán én két esztendő alatt tanultam meg egy kicsit az összes írást, olvasást. - Budapesten már karácsonyra minden gyereknek tudni kell az összes betűt írni, olvasni is - mondta Lieb úr. - Budapesten más, de minálunk csak azért küldik a szülők a gyerekeket iskolába, mert ha nem küldenék, akkor megbüntetnékőket. Kezdett engem Lieb úr tanítani, hogy ez nem jól van és ha én hazamegyek, akkor lázítsam fel a falut a tanító ellen, hogy jobban tanítson. - Nézze, Lieb úr - mondtam neki -, nekem erre nincs semmi szükségem, hogy maga engemet erre tanítson. Hagyjon békét, én nem akarok a tömlöc szalmáján megrothadni. - Sötétek maguk mind - azt mondja Lieb úr -, olyanok, mint az állatok, azt tehetik magukkal, amit akarnak. - Én nem vagyok marha, kérem és én azt kikérem magamnak. Minálunk az az igazság, hogy az ember rendesen viselje magát, az uraknak előre köszönjön, ne verekedjen, ne lopjon, hibát ne tegyen, akkor neki se lesz semmi baja. Egyéb igazság nem kell, mi vallásigazságba vagyunk. Nekünk a pap minden vasárnap prédikál, mi nem járunk szakszervezetbe, nem olvasunk újságot. Nekünk a kis faluba úgy kell élni, hogy egyáltalán hiba ne legyen. Én szegény ember vagyok, nekem jól kell tudni szántani, vetni, kaszát kalapálni, aratni, egyszóval minden mezei munkát. Mi nem okoskodunk, hanem élünk szépen, békességben. - Mert mind éhesek, soha sincsenek jóllakva. - Dehogy vagyunk mi éhesek. Az embernek kicsi kell. A barom az sokat eszik, tehén, ló egész éccaka zabál, s az ember kicsivel beéri. A szegény ember azzal halad előre, ha nem eszi meg minden keresetét. - Maga most is úgy él, mint a barom - azt mondja -, elnézem, hogy mit eszik, itt is kenyeret, szalonnát. - Ez, kérem, jó eledel. Fejér kenyeret enni minden evésre, szép hentesszalonnával, paprikás szalonna, füstölt szalonna. Ez nem elég? Akinek ez nem elég, akassza fel magát. Hát ha azt látná, hogy otthon egy kaszás, aki maga kenyerén kaszál, kukoricakenyeret eszik, hagyma- szárral, mégis megvan. De még vacsorára is mit tud neki főzni a felesége vagy az anyja, egy kis lét. Rántottlevest vagy krumplilevest, paszujlevest, lencselevest, ciberét. Annál csak mégis jobb a kenyér, szalonna. Hogy képzeli maga azt, hogy én minden keresetemet megegyem? Akkor mibül küldök én haza pénzt az édesanyámnak, hogy kifizethesse az adósságot, malacot meg belevalót vegyen, meg egyszóval akkor én minek jöttem Budapestre, ha csak azért jöttem vóna, hogy a magam belét tömjem, arra meg nem gondolnék, akit otthon hattam. - Maga egy megrögzött paraszt - azt mondja Lieb úr. - Igenis az vagyok, mert annak születtem, és abba akarok maradni. Így nem tudott velem semmire se menni, nem is szeretett osztán velem sokat beszélni, mert nem mondtam rá minden szavára, hogy áitabéne. Mikor este hazamentem, megmosdottam, lefeküdtem, pihentem. Néha kimentem evés után még az utcára, és egy darabig elnézelődtem, hogy szaladnak az emberek a budapesti utcán. Itt nem szokás megállni, leülni a kiskapuba, elbeszélgetni, hanem az a sok ember, aki van, csak szalad, mint a bolond, mintha kergetnék. De legtöbbet elbeszélgettem a háziasszonnyal, Veresvágásinéval. Ez a Veresvágásiné mosóné volt, kis kövér, jó asszony volt, nagyon szeretett beszélgetni. Az ura napszámos volt egy nyomdában, valami zólyomi kovácsnak a gyereke volt, de a testvére méltóságos úr volt, igazgató a múzeumba. Az ember testvére, a Veresvágásié. Az apját még valami Brockának híjták, csak megmagyarosította a nevét, mikor diáknak adta a fiát, így a többi gyerek is Veresvágási lett, az igazgató testvér úrnak ott volt a névjegye az arckép alatt, üvegbe, az úgy írta Veressvágássy. Pedig Brocka volt a. Vagy Trocka, már nem tudom. Nagyon furcsa ember volt ez a mosóné ura, nem szólt az soha egy szót se. Jó későn jött haza, mert mikor a nyomdából eljött, meg se mosdott, hanem úgy olajosan beült a sarki kocsmába, aminek az volt a neve, hogy ,,Gyuri bácsihoz", és ott ült későig. Nem volt nagyon ivós, egy fröccs mellett el tudott ülni esti tíz óráig. A testvére tette be a nyomdába, de különben sohase találkoztak. Mikor az első gyerek megszületett, a Juliska, aki ebbe az időbe már jó kis bögyös jány vót, akkor el fellett menni nekik hozzá, megmutatni a gyereket, mert keresztapának híjták, a feleségét, a méltóságos asszonyt meg keresztanyának. Igende a Veresvágási csak a kapuig ment a feleségével, és akkor azt mondta, mingyárt jön, elment, de nem jött vissza, így a felesége maga ment fel a gyerekkel a palotába. Nagyon szép fényes lakás volt, de nem sokat beszéltek vele, csak egypár szót, adtak neki tíz forintot, avval kész volt. Többet sose mentek el hozzá, azok se jöttek, se nem írtak. Így ebből megtanultam, hogy a szegény embernek mindegy a, ha a gyerekét kitaníttatja, vagy nem. A méltóságos úr nem segített se a testvérén, se az édesszülein soha semmivel. A szegény gyereke se segített a szülőknek, mert ennek meg nem volt miből. Csak annyi haszna volt tán az apjuknak, hogy elmondhatta, hogy van egy fia, amék méltósága. Elmondtam ennek a Veresvágásinénak, hogy azért van valami igaza a Lieb úrnak, hogy nem jó élet az, ahogy én ezen a Budapesten élek, mert bizony sokat szédül a fejem fent a magasba, biztosan azért, mert nem vagyok hozzászokva, hogy hétszámra mindig csak száraz ételen élek. Még attól is féltem mán, hogy eccer leesek. Ez osztán főzött nekem teát, mikor a lakója későn jött. Mert kétszobás lakásuk volt ezeknek. A nagyobbik szobába laktakők, a kisjányával meg az urával, a kisebbikbe mink ketten Gedeon bátyámmal, a konyhába meg vót egy ágyrajáró lakója, aki mindig csak éccakára jött haza. Nappalő mosott a konyhába, de ha lakója hamarabb hazajött, akkor bement a szobába, és vasalt, mert sok munkája volt, nagyon szépen tudott mosni meg vasalni, még kemény úri ingeket is.
Ez az asszony tanyán nevelkedett, hát jól ismerte a szegény ember életit, elmondta, hogy mikor gyerek volt,ő is főtt tökön nőtt, meg sült tökön, meg tökmagon, mégis mijen kövér tudott lenni. - Hát bizony - mondom neki -, a szegénynek csak az az élete, a nélkülözés. Aki nem tud nélkülözni, az ne is legyen szegény ember. Mer a szegény embert a munkába bizon sokszor csak a kapa viszi előre meg a kasza. Mikor maga kenyerén megy a kaszás, akkor lendül a kasza, viszi maga után a kaszást, és az az ember mindig számolja, hogy mikor lesz már dél, mikor hozza ki a gyereke vagy a felesége a főtt ételt. Vagy este mikor mehet már haza, megenni a ciberét. Húst?... Azt ritkábban, mert a hús drága. A zsír is drága. Legtöbbször csak egy kis pirított liszt van benne a levesbe meg egy kis krumpli, azt is spórolva, mert kevés van. Könnyű a Lieb úrnak, tele hassal vitatkozni, mikor ötven fillér az órabére, akkor ehet pörköltet meg gulyást a vendéglőbe. Így éltem én Budapesten. De le is soványodtam. - Nézze, tésasszony - mondtam Veresvágásinénak. - Minálunk egy főzőtökér ha egy fillért lehet kapni, a sok, mer annyit se lehet kapni, mer nincs kinek eladni. Nem is igen termel senki, mert a tök ojan portéka, hogy csak csalja a gazdasszonyt, mer ha nem tesz bele egy kis tejet vagy téfelt vagy savót legalább, akkor mosléknak se való. De ha itt bemegyek bár a legkisebb vendéglőbe, akkor is legalább harminc fillért kell adni egy tökfőzelékért. Hát nekem fáj a szívem érte, hogy így kihányjam a pénzt. Majd eszek odahaza, mert főz nekem karácsonyra édesanyám ojan ételeket, hogy mán most is csorog rá a nyálam. Nagyon tud főzni az én édesanyám. Úgy meg tudja adni az ízét, hogy még ha bár soványan van is főzve, akkor is csak úgy tőti az ember magába. Veresvágásiné mondta is, hogyő is csak akkor evett igaz jó ételeket, mikor gyerekkorába az édesanyja főzött neki. De most már az édesanyja beteg, vak és guta ütötte, hát most neki kell viszonozni. Az ura, a Veresvágási, nem engedte, hogyő magához vegye, de a testvérénél lakik, éső mindennap visz neki valamit, hogy segítse, mert a testvére is ojan szegény asszony, hogy alig tudja magát eltartani. Szerettem, hogy ijen jó asszony és dógos kegyetlen. Éjjel-nappal mindig csak dógozott, és mégse vót soha pénze. Sokon kellett neki segíteni. Láttam akkor, hogy a testvérek közt is úgy van, mint ahogy mondják, hogy mind arra a lóra raknak legtöbbet, amék legjobban húz. Neki is soha egy testvére se adott semmit,ő meg mindig adott mindnek. Az ura pedig nem sokat hozott haza, egy az, hogy keveset keresett, meg aztán el is költötte, ha nem is volt ivós, mégis elment tőle a pénz, csak a házbérre segített, a többit az asszonynak kellett meggyőzni. Meg azért is derék asszony volt, hogy mindenkiről mindent tudott. Így én az egész házat megismertem, pedig de nagy ház volt. Nyolcvankét lakás volt benne, több, mint ahány ház a mi kis falunkba összesen volt. - Lássa - mondtam -, ez a mi bajunk, hogy mi ojan kis falu vagyunk, mégis papot kell nekünk tartani meg jegyzőt meg tanítót. Hogy lehessen akkor megélni. Meg adót fizetni, útadót, mindent. Hát mi a hátulsó udvarba laktunk Gedeon bátyámmal, a szomszéd lakásba lakott egy fiákeres a feleségével és három kisgyerekével. Ezek mindig veszekedtek, hogy a fiákeres hazajött, már kezdődött a happáré. Vékony fal vót, minden szó áthallatszott, néha nem is tudtunk aludni tőle, akkor Gedeon bátyám megverte a falat, és átkiabált, hogy hallgassanak már, mert nem tudunk aludni, ojankor néha elcsendesedtek egy kicsit. Nem tudom, mért haragudott a gyenge kis feleségére ez a fiákeres, néha úgy verte, hogy még a csattogás is áthallatszott. A másik lakásba meg szembe velünk egy kisasszony lakott, amékhez egy főhadnagy úr járdogált. Ez a főhadnagy vidéken vót állomáson, csak néha jött fel. Ojankor a kisasszony majd belebújt, látni lehetett a nyitott ablakon, mert az ablak mindig nyitva volt nála, csak akkor csukogatta befele, ha a főhadnagy megjött. Ojankor mingyárt kicsípte magát, és mentek kávéházba. A főhadnagy úrnak volt itt civilruhája, és mihint megjött, mingyá átöltözködött, és elmentek. Veresvágásiné, ha hazajöttem, mindig mondta:
- Itt van a főhadnagy.
Mintha hozzá jött volna, úgy érdekelte. Nem tudom miért. A pestiek nagyon kíváncsiak.
Szembe velünk egy suszter lakott, sok apró gyereke volt, és olyan munkás volt, aki otthon dolgozott, a gyárból kihozta a bőrt, azt szabta, varrta egész nap, és mindig nagy kofferrel vitte be a kész munkát. A középlakásban egy özvegy nagysága lakott a két jányával, nagyon szép kisjányok vótak, a nagyapjuk ezredes úr volt, az apjuk meg százados, de elváltak. Ez a nagy- sága is Veresvágásinéval mosatott, és így az asszony mindent tudott róluk. Hogy a nagyobbik lánya színésznő lett. De az egész házról tudott. Nem történhetett olyan, hogyő azt mingyárt meg ne tudta volna. Jó barát volt a cselédekkel, és örökké trafikált velük. Na, mondtam, hát ez Budapest. Minek jönnek ide az emberek olyan szívesen. Mink csak elég messze laktunk Budapesttől, mert négyszáz kilométerre vagyunk innen, de már mitőlünk is mennyien jöttek fel Budapestre, mintha itt tejbe-vajba fürösztenék az embereket. Az igaz, hogy itt mind jobban él, már annyiba, hogy többet esznek, meg kevesebbet dolgoznak. Hát csak a heréknek való Budapest. Egy reggel nagy sivalkodás volt, kinézek, a főhadnagy áll a tornácon, és veri a kisasszonyt. Mikor este hazajöttem, mondta Vörösvágásiné, hogy a főhadnagy kiadta a kisasszony útját. Nem fizet érte többet a házbérért. A főhadnagy az éccaka lerészegedett, és így történt.
- Most mi lesz a kisasszonnyal? - mondtam, mert sajnáltam, elég szép kisasszony volt.
- Bemegy - azt mondta Vörösvágásiné.
- Hova?
- Hát oda. A nyilvánosba.
Ilyen az élet Budapesten. De mintha az egész ház megbolondult volna a főhadnagy viselkedé- sétől, akkor reggel a bérkocsis is megverte a feleségét, és a pujákkal együtt kizavarta éccaka őket. Arra a suszter is kedvet kapott, az is elkezdett patáliát csapni. Akkor meg lentről, az alsó emeletről hallatszott nagy veszekedés. Én mondtam, sohase tudnák Pestre jönni lakni. Inkább leszek szegényember otthon a mi szép kis falunkba, de én nem akarok ilyent. Nem törődtem velek, se ingem, se gallérom, még a neveket se tudom, mán leesett a hó, nem sokáig lesz munka. Mikor Gedeon bátyámnak elfogyott a munkája, azt mondtam, hazamegyek.
- Jó lesz, öcsém - mondta Gedeon -, mert nekem is szándékom van már.
- Tán házasodol?
Csak nevetett.
- Jófiú - mondtam neki -, hol fogsz te itt lakodalmat tartani.
- Nem kell itt lakodalom - azt mondja. - Elmegyünk az elöljáróságra, azután elmegyünk egy kis vendéglőbe, megebédelünk, délután egy kávéházba, megvan.
Nem fért a fejembe, hogy lehet így esküdni.
- Tán még édesanyám se lesz itt a lakodalmadon.
- Öcsém, a csak kőtség - mondta Gedeon bátyám.
Hát ennyi Pest.
- Mit gondolsz - mondta Gedeon bátyám -, itt is úgy van, mint odahaza, hogy ha Jó György házasodik, arról még a paládiak is beszélnek? Meg az uszkaiak, bökényiek, becsiek? Nem olyan nagy dolog az. Itt mindennap háromszázharminc házasság van. - No, nem is kell nekem a budapesti házasság. Ezér jöttél ide, hogy még egy becsületes lako- dalmad se legyen. Deő csak nevette, hogy paraszt vagyok. Földmunkás, azt mondja. Harminc esztendő kell még annak, míg a falusi földmunkások felvilágosodnak. Márő is megtanulta, amit a szocialista segédje mondott.
- Tán még bokréta se lesz a vőfélyed kalapjánál meg pántlika a boton?
Erre még jobban nevetett, hogy: nem. Egy csepp se lesz.
Csóváltam a fejem, hogy lesz az akkor?
- Majd lesz a te lakodalmadon - azt mondja -, de oda meghíjj, mert ott táncolni akarok.
- Ha én nem táncolok a te lakodalmadon - mondtam neki -, akkor legalább te táncolj az enyémen, de még a felségedet is elhozd. - Azt mán nem ígérem, mert a sokba kerülne. Egészen megváltozott ez a Gedeon, mióta Pestre került. Má nem olyan, mint otthon volt, mert otthonő is éppen úgy ment ácsorogni a lakodalmas házakhoz, az ajtó mellé, mint én. Akkor még puja volt. A pujának meg ott a helye az ajtó sarkában, onnan nézi a nagy lakodalmakat. Tyúklábat adnak neki a kezébe, azt rágja. Meg mikor a tánc jön, akkor szabad neki is táncolni kint az udvaron, vagy ha nagyon hideg van, a pitarba. Osztán még ezek akarnának megtanítani bennünket szabadságra. Mért, arra akarnának szoktatni, hogy nálunk is kávéház legyen. Vagy mindenki Pestre jöjjön? Akkor mit esznek, ha mi nem szántunk, vetünk. A szegény falusi nép koplal azért, hogy nekik jó kenyerek legyen. Minekünk kell megenni a kukoricakenyeret, hogyők olyan fehér kenyeret egyenek, mint a hó. Alig vártam mán, hogy elmehessek haza. Ennyit tanultam én Pesten.

HUSZONKETTEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy milyen az első nagy verekedés. Nem rossz az, ha erős az ember karja, és pénz van a zsebében Mikor én vonatra ültem, nem bántam akkor már Pestet. Hogy a vonat megindult, maradhat Pest, mondtam. Még a füstjit se szerettem meg. Mennyit dógoztam benne, atyaisten, de meg mennyit koplaltam. Nem baj. Az ember kibírja. Hálaistennek, hogy egészségesen vittem haza a testemet. Nem volt nekem semmi bajom, ép voltam, mint egy jó edény. Megmentettem magamat Budapest csábításától, úgy mentem haza, ahogy jöttem. Szeretőkre mégcsak nem is gondoltam. Féltem én attól a sok kaszírnőtől. Budapesten minden nő úgy volt öltözve, mint Szatmáron a vendég- lőben a kaszírnő. Utáltam is. Még a beszédjüket se szerettem, még a szavuknak sincs meg az a jó íze, mint otthon nálunk a Tiszaháton. ,,Kapsz egy meleget...", ,,frászt bele..." Nem bántam már én, csakhogy házmestert nem látok. De nagyurak. De tudják adni. Mindenki fizet nekik, ha éccaka megy haza, még a legnagyobb úr is. Engem is megfizettetett eccer. De haragudtam. Mer akkor nem tudtam én, hogy tíz órakor punktum, becsukják a kaput, és Bálint bátyáméknál voltam, ott meg nagyon elbeszélgettük az időt, mert a fiai kikérdezgették, hogy van nálunk falun az élet, én meg beszéltem, szerettem beszélni, egész héten belém is vót ragadva a szó, hát szívesen eregettem ki a többijét, meg Bálint bátyám nagyon kedves egy jó kis ember vót szegény, a meg mindenkit ismert mifelénk, el kellett mondani, ki él, ki halt arrafelé, ki ment tönkre a régiekből. Szóval mán mondogatták, hogy menjek haza, aludjak, nem tudtam, mire gondoljam, talán tanulni akartak a fiúk, elmentem. Hát aző házukból kimentem én rendesen, nyitva vót a kapu, nem gondoltam semmire, de mikor a Tömő uccába értem, ott meg be vót zárva a ház kapuja. Nagyot néztem. Nagy kapu vót, nagy vasalt kapu. Nézem, hol fogok én itt bemenni, jó isten. Kerítés nem vót sehol. De még ablak se, mert csupa vasajtó volt a házon, üzlet volt mind. Vakartam a fejem, na itt kint hálsz Jó György... Vót a kapun két kis ablak. Kocogtatom, veregetem, nem szól senki. Ott állok egy darabig, az emberek futnak, én meg nézem a kaput, mint az újbornyú. Eccer csak meghallom, hogy az első emeleten még fenn vannak, szól a zongora. Az ablak is nyitva vót. Várom, hogy csak kinéz valaki. Hát csakugyan kipislant egy szép kisasszony: Kiáltok neki fel, hogy:
- Kisasszony.
A meg elkezd nevetni és lekiált, hogy:
- Mit akar?
Nevetett, mert biztosan azt hitte, hogy hozzá akarok bemenni udvarolni.
- Nem lehetne kinyitni valahogy ezt a kaput? - kiáltom neki.
- Nem szól a csengő? - azt mondja.
Csengő?... Hun van itt csengő, te magasságbeli jó isten.
- Ott van egy fejér gomb - azt mondja -, nyomja meg.
Keresem, meglelem, megnyomom, nem szól.
Nyomkodom én, egy cseppet se akar szólani.
- Nem szól e - mondom neki.
A meg erre elkezd kacagni halálosan. Jön egy úriember az ablakra.
- Minek akar maga ide bejönni? - azt mondja.
- Hát itt lakok - mondom -, hátulsó udvar, második emelet 43. lakás.
Odajön a rendőr, azt mondja:
- Minek nyomkodja maga a gombot?
- Én nem tudom, rendőr úr, azt mondták, nyomjam meg.
Így vitatkoztunk, még meg is ijedtem, hogy baj lesz, akkor jön kifele a házmester úr. Nagy, hasas kövér ember volt, nem tudott jól még magyarul se. - Jaj - mondom -, házmester úr, de jó, hogy jön. Mongya mán a rendőr úrnak, hogy itt lakok én október huszadika óta. Azóta lakok itt Gedeon bátyámnál. Mán egy órája itt állok, nem tudok bemenni.
Így osztán beeresztett. Bezárta utánam a kaput.
- Nagyon szépen köszönöm - mondom neki -, hogy beeresztett.
- Tíz krajcár - azt mondja.
- Mi az a tíz krajcár?
- Fizetni, fizetni!
- Fizetni?... Még fizetni is? Minek?... Nem adott nekem semmit. Mér fizessek.
Megmondta osztán, hogy a kapunyitásért fizetni kell.
- Na - mondom -, a teremtette, otthon olcsóbb.
- Micsoda?
- Mert otthon átlépek a kapun, ha bezárták.
De még neki állott feljebb, hogy másszor ne csengessek annyit, mert fogy az áram.
Foggyon el a levegőd.
Gedeon bátyám magyarázta osztán meg azt is, hogy becsapott a vén zsivány, mert éjfélig csak tíz fillért kellett vóna fizetni, csak éjfél után huszat. Így jártam én, nem is késtem el többet. De a vonaton megismerkedtem mindenkivel, aki ott ült. Volt ott egy kofaasszony, amék csirkét hordott Budapestre. Elmondta, hogy mennyi pénzt keres. Ha mi is úgy tudnánk eladni az aprómarhát, de mitőlünk messze van Pest. Egész setét este vót, mikor az újlaki állomásra értem. Mentem haza. Nagy sár volt, csak úgy cubukkolt a csizmám a fekete sárba. Térgyig dagasztottam benne. Abba a jó mifelénk való agyagos fekete sárba.
Nem baj, hazaértem, édesanyám fenn vót, várt, mert megírtam előre, mikor megyek. Vót jó paprikás csirke. Istenem, be jólesett. Nem ettem én ilyet egész Budapesten. Ej, még beszélni se vót kedvem. Nem tudtam én mit mondani édesanyámnak. Tíz hete nem voltam itthon. Éppen a tizedik hétnek az utolsó napján értem haza. Lefeküdtem, aludtam másnap tíz óráig. Akkor felkeltem, körülnéztem a kis házat. Hát malac van az ólba, kettő. Bornyú van az ólba, de egy ojan szép kis bornyú, hogy majd megcsikkant a szívem az örömtül. - No, édesanyám, most má nem sajnálom, hogy ott szenvedtem Budapesten, a nagy kővárosba. Érdemes vót elmenni, mert ha itthon vagyok, semmi sincs. Hallottam osztán, hogy a zsidónál lejjebbítették a fizetést, mán csak nyolcvan krajcárt fizettek, meg nem is vót munka, mert három hét óta csak az eső esett. Pesten is esett, de ott lehetett dógozni, fedél alatt dógoztunk. Vasárnap vót, mentem a templomba. Új csizmába. Új ruhába. Hogy megbámultak engem. Krajcár Gábor, Orbán Gyuri. Boldog isten, de irégyeltek. Könnyű nekem, hogy bátyám van nekem Budapesten, mehetek. Vigyem el őket is, ha még eccer megyek. - Jófiúk, nem nektek való a. Azt se tudnátok, mék lábatokra ájjatok. Nagy város az a Pest. Meg osztán Pest feketére fest. Így szólogattam nekiek. De még a Piri tanító is megnézett, mikor meglátott az új ruhámba, a Bálint bátyám kis téli- kabátjába. Úgy állott rajtam, mintha rám öntötték vóna, csak egy kicsit rövid vót. Annál szebben látszott a csizmám, mert az egész hosszú lábom szára kilógott belőle. Nem szólt Piri tanító hozzám egy szót se, csak megnézett. A jánya nem vót a templomba, de tudom, mikor hazament, megmondta neki, hogy Jó Györgynek mijen csizmája van. Ebéd után átmentem beszélgetni Vas Bálintékhoz. Azután meg Kovács Mari is átjött. El kellett mondani mindent. Úgy hallgatták, mint a szentírást. De még akkor fáradt vótam kegyetlen. Hamar lefeküdtem este, és én azon a héten egész héten aludtam. Ettem, aludtam, ettem, aludtam, ettem, aludtam. Mán azt mondta édesanyám: - Te fiú, még hétalvó lett belőled. De nem bánta, biztatott, csak egyek, aluggyak. Eleget szenvedtem Budapesten. Csütörtökön leszúrtam a nagyobbik süldőt. Lehetett benne negyvenkét kiló, vagy negyvenöt. Leszen karácsonyra egy kis disznóság. Mán úgy pénteken kezdtem én érezni, hogy támad bennem felfele a virtus. Jól éreztem magamat. Megjött a hideg is. Vót az udvaron fa. Hozatott édesanyám azt is. Csibráltam a kis baltával, vágtam a rőzsét. Raktam a tüzet. Olyan szerencsém vót, hogy a hó is megjött karácsonyra. Nagyon szép fejér karácsonyunk vót, csak úgy szikrázott. Szombat este itt vót a karácsony. Jöttek a gyerekek kántálni. Adtam nekik krajcárokat. De szép vót. Elgondoltam, hogy én istenem, még egypár esztendővel ezelőtt én jártam az ablakok alá énekelni, most meg én vagyok a gazda. Még tíz krajcárt is adtam némék gyereknek. Jött a karácsony első napja. Mán akkorára olyan vótam én, mint a fürj. Megállottam a legények sorába, a Krósz kerítése mellett. Mindenki csak rám nézett, csak rám hallgatott.
- Mi vót Pesten? - Pesten?... Tudjátok, hun dógoztam én?... Nézd meg ezt a tornyot. Ha erre rátennétek még egy tornyot, meg arra még egyet, olyan magosba vótam én. A Nyugati pályaudvarnak a legeslegtetején. Alattam meg füstölt a vonat. A sok mindenféle vonat. Az utcán meg ojan aprók voltak a népek, mint a hangya. Mikor bementünk a templomba, fel a karba, a legények közt, akkor is én mán nem állottam a falhoz, hanem mingyárt ott voltam másodikban a tanító mellett, és mikor a felállót énekeltük, hogy: Im bé jöttünk nagy örömmel, Felséges isten... Úgy fújtam én, mintha még az édes Jóisten is külön hallgatna rám a felséges füleivel. Hát ahogy elfújjuk az éneket, osztán kezdjük a karácsonyi szent énekeket, jönnek be a jányok. Jön Piri Márta meg Éva. Piri Márta mingyárt csak rám néz. Újra rám néz. Még el is mosolyodik. Akkor lesüti a szemét, osztán újra csak rám néz. Majd kiugrott az én szívem az új ruha alól. Még a Bálint bátyám prémes kabátját is kigom- boltam, szétvetettem magamon, hogy az új ruhám jobban látsszon. Pedig kegyetlen hideg vót a templomban, hűj, de kegyetlen hideg vót. Látom eccer, hogy a Váradi-jány is pislog felfele. Körülnézek vigyázva, hogy megbotránkozást ne tegyek, merre van a Sarkadi gyerek. Nem vót sehol. Még addig észre se vettem, hogy nincs itthon. Csak azután jutott eszembe, hogy elment. Katonának ment el. Akkor jó. Észre se vettem, hogy én vagyok mán a falu eleje. Húszesztendős vótam. Hogy én olyan isten kedveltje vótam, hogy az én születésem éppen karácsonyra esett, mert karácsonyi ajándék vótam én, mint Krisztus urunk. Még édesanyám is ott vót szegény a templomba, ott ült a hátulsó padba csendesen. Onnan hallgatta a szent prédikációt. De nem az öreg pap prédikált, hanem a légátus. Az úrvacsorát meg egy fiatal pap osztotta; mondták, hogy a segédlelkész, mert az öreg pap már régen beteg, hát fogadni kellett nekik egy újat. Olyan kis görbe ember volt a segédlelkész. Én is felvettem az úrvacsorát. Mikor lementünk az asztalhoz, ott kellett nekem állani Piri Márta előtt. Szép szelíden bele- néztem a szemébe,ő is az enyémbe. Uramisten, úgy megdobogott az én szívem. Mégis ilyen jány nincs több a világon. Budapesten? Híre se vót ijennek. Pedig aztat az egyet nem szerettem, hogy már ez is ojan kaszírnősen vót füsülve. Kisasszony e mán. Váradi Piroska is meresztette rám a szemét. Intettem neki, hogy jó van. Arra lesütötte a szemét, ahogy illik. Áhítattal haraptam a kenyeret, akit a kis pap adott. Ott bent állott az asztal mellett, de olyan kicsi vót a, hogy nem is tudom, hogy eresztettek ilyen csepp embert a papi palástba. Mikor a bort adta, gondoltam, meginnám én az egész aranypohárral, de csak éppen egy kortyintást ittam, attól is megrázkódott bennem az egész természet. Ott vót a Máli kisasszony is a templomba, a pap jánya. De öreg vót, de sok ránc vót az arcán, de szívesen nézett. Csak azután hallottam, hogy a kis papot megbolondította. El is vetteűtet még a farsangon, míg az öreg pap élt. Azt hitték, akkor megválasztjaőket a falu papnak. De nem választottuk osztán meg, hiába halt meg az öreg papunk. Szebb szál papot kerestünk, no.
Mikor hazamentünk ebédelni, feltette édesanyám a tőtött káposztát az asztalra. - Jaj, édesanyám, de jó tőtött káposzta. Igende valami cigányok érkeztek, és meghallották, hogy itthon vagyok, vagy megérezték, hogy egy kis pénz van a zsebembe, eccóval odaállottak az ablak alá, és kezdtek cincogni.
Mondom édesanyámnak, híjja be ezeket a morékat.
Behíjta.
- Aggyon ezeknek egy kis tőtött káposztát, hagy egyenek.
Adott nekik. Jó bőven. Vót elég. Nagy hordó káposzta vót a pitarba. Arról is gondoskodott szegény. Minden vót ott akkor. Liszt, a nagy lisztes ládával tele. Hús. Kolbász, hurka. Szép karácsony vót. - Fiam, mióta apád meghalt, nem vót ilyen szép karácsonyom.
- Nem baj, édesanyám, mán ezután így lesz.
A cigányokat osztán elzavartam, menjenek a kocsmába, majd estére találkozunk.
Jókedvem vót. Édesanyám szerette, ha jókedvem van. Fiatal vagy, azt mondja, most kell élni.
Ebéd után elmentem Kovács Mariékhoz. Az akkor menyasszony vót. Ott lógott a vőlegénye, Balog István. A kacska kezű Balog fia vót. Jó idős legény vót mán. Jóravaló, csendes ember vót, nem sok vizet zavart. - Evvel boldog leszel, Mari - mondtam neki -, ezt az ágy alá dughatod. - Nem iszik, nem dohányzik - mondta Mari csendesen. Úgy láttam, boldog. Hát legyen boldog. Megérdemli. Mindenki legyen boldog, ha én a vagyok. Mondták, hogy a Piri tanító újesztendőbe elkötözik a faluból. Jánkra megy tanítónak. Jánkra. A nagy falu. Akkor szerencsét csinált. Ott legalább kétszer annyi fizetése lesz. Kántor- tanítónak híjták, első tanítónak. Most aztán igazán kisasszony lehet a jánya. Nem örültem neki. Elmegy akkor az én Mártám, vagy látom többet, vagy se. Vége az én kis- asszony szeretőmnek. Most már osztán igazán vége. Mer Jánkra nem mehetek utána kvekkolni. Mit tagadjam, meg is háborított. Nem vót tovább nyugodalmam, azon járt az eszem, hogy tegyem emlékezetessé.
Hogy a mi falunkba is vót valaha. Meg hogy vót egy Jó György is, aki sokat járt utána.
Estére hazamentem. Megvizeztem a hajamat, jól megfüsültem.
Mondja édesanyám:
- Egyél valamit.
- Mán én nem vagyok éhes, édesanyám.
Szegény, nézett rám alórul, gondolta, hogy mán hallottam, hogy a Piri tanító elmegy. Ü nem mondta meg. Ismerte, mijen érzéssel vagyok a Mártácskáért. De ettem azér, hogy ne rontsam a kedvét, hogy megvetem az ételét. Vagy két tőteléket meg egy darab húst. Nagyon szeretem a tőtött káposztát. Azt még éfélbe is megeszem, ha van.
Megyek a kocsmába fele. Hallom mán messzirül, hogy húzzák az én cigányaim. No, csak húzzátok. Ahogy a kocsma előtt vagyok, jön Füles Gyuri, azt mondja:
- Te, a tanyasiak itt vannak.
- Legyenek.
- De nem engedik húzatni, hogy az én libám az este.
- Nem engedik?
- Nem.
- Hát ne engedjék...Űk tartották jól délbe a cigányokat tőtött káposztával?Űk nem engedik?
- Sokan vannak - azt mondja -, nem engedik.
- Mán nekem mindegy, akár sokan vannak, akár kevesen, az azű dóguk. De az én cigányom- nak majd csak én parancsolok. Odajönnek még ketten vagy hárman. Orbán Gábor, Ábrahám Józsefnek a fia, a nagygazdáé, a József, az is olyan korunkbeli meg Nádor István, az jó markos gyerek vót. - Tik csak legyetek mellettem. Azt csináljátok, amit én. Jó van. Bemegyünk az ivóba. Leülünk szépen a külső asztal mellé. A belsőt elfoglalták a tanyasiak. Jó van. Rendelek egy félliter bort. Csak annyit mondtam: - De el ne menjetek. Megisszuk a bort. Jó kis savanyú bor vót. Megint Ábrahám Józsefka rendel egy féllitert. Kitőtik.
Akkor azt mondom:
- Anti, húzd csak rá.
- Hadd el - azt mondja a cigány.
- Húzd rá - mondom én.
- Hadd el - azt mondja.
- Húzd rá...
Egy ezüstkoronást adtam neki a markába.
- Húzd rá, az anyád keservit:
Az én libám az este,
Azt a prádét megtette,
Térdig érő nagy hóba,
Nagy hóba,
Felmászott a tojóra.
Danoltam pogányul. Odajön egy fiatalember.
Meg akart ütni.
Én meg az orra cimpáját kaptam el.
Hűj, lett nagy kavarodás. Eccer csak magam vagyok a gyűrűbe.
Fordétom a kezemet.
Összegabalyodtunk. Egy idős legény, Kis Bálint mellém áll.
Leszakad a nagy lámpa.
Lett nagy muri.
Kivertük a tanyasiakat, tizenhatot.
Hozzáfogtunk mulatni. Eccer szétnézek, az én cimboráim közül egy sincs, a tanyasiak meg visszajöttek. Megint összebomoltunk. Szék, pad, minden gurult, a kocsmáros, Surján Péter meg gyertyát gyújtogatott, amellett újra kivertük a tanyasiakat. Akkor osztán leültünk a nagy asztal mellé, a belső asztalhoz, és elkezdtünk mulatni. Így vót. De e még semmi, most mást mondok. Mi akkor reggelig elmulattunk a kocsmába. Szépen, nem vót semmi. Nem is ittunk olyan sokat, csak daloltunk, meg táncoltunk, mert azután, hogy híre szaladt a faluban a nagy legény- kedésnek, jöttek ám a fiúk meg a jányok. Vót táncosné elég. Énnekem nem vót senkim, mert én csak arra gondoltam, hogy Piri Márta úgyse jön el, a többi meg nekem nem számít. Hanem eccer úgy tizenegy óra tájban eszembe jut, hogy evvel a Váradi Piroskával mégis számolni kéne. Hiszen úgy hattam itt abba az időbe, majdnem mint menyasszonyomat. Elmentem hát érte a kocsmáros kisebb fiával, hogy jöjjön le. Azt izente vissza, hogy mán lefeküdt. De a gyerek megmondta, hogy nem feküdt le, csak izente. Azt mondta, hogy mondja meg a Péterke, hogyő már lefeküdt.
Én meg, valami bolond szél ütött, azt mondom a cigányoknak:
- Anti, menjetek oda, ahová a gyerek vezet, osztán húzzátok el a jány ablaka előtt, hogy:
Jaj de bánom egy dógomat,
Hogy így megcsaltam magamat,
Virágok közt rózsa voltam,
Választani mégse tudtam.
Választottam, de nem tetszik,
Most is a kocsmában iszik,
Érte mennék, de már késő,
Esik előttem az eső.
Én is vótam valahára
Virágok közt majoránna,
Olyan kertészre találtam,
Nem öntözött, elhervadtam.
Minden temetőn megállok,
Ugy is tudom, hogy meghalok,
Rózsa nyílik temetőben,
Rozmaringszál sírkertemben.
- Ájnye - azt mondja a cigány -, nem tudsz szebbet?
- Nem - mondom -, ezt húzzátok.
Evvel elmentek a cigányok. Mink meg ottmaradtunk. Hát egyszer csak jön Váradi Piros.
- Itt vagy? - Lehetek. Valaki azt húzatta az ablakom alatt, hogy ,,Csak egy kisjány van a világon..." Hát eljöttem - azt mondja -, hogy ki húzatta.
Nagyot néztem.
- Anti. Ezt parancsoltam én neked?
Azt mondja a prímás:
- Mán én kórónótával nem megyek jányt köszönteni karácsonyba.
Így megcsalt engem a cigány.
- No mindegy - mondtam -, ha mán itt vagy, táncolj.
Megforgattam osztán Váradi Pirost.
Kérdi, hogy vót Pesten.
- Ott nagyon jól - mondtam neki.
- Szépek-é a budapesti jányok?
- Micsoda? De még mijen engedelmesek.
- Nem ojanok, mint az itthonvalósiak?
- De nem ám.
Hát a Pirosba mán megint valami ütött, észrevette, hogy kapós gyerek lettem, mer a jányok csak velem akartak táncolni. Csak úgy kéredzkedtek a karomra, így osztán neki se kellett több, sose vót hozzám ojan szíves, mint akkor éccaka. De nem az a fő, hanem az, hogy most, mikor ott vót nekem a Váradi Piros, nem vót nekem semmi ízem hozzá. Nem tudom, mi bújt belém, de az eszem mindig csak Mártácskán járt. Ölni tudtam vóna, hogy engem az Isten így elkárhoztatott, hogy nekem itt kell táncolni a parasztok közt, cigány mellett, Váradi Pirossal, és nem is mehetek el arrafelé, amerre az én szép szeretőm lélegzik. Csak kérdezte Piros, csak kérdezte, hogy mi lelt. Még ki is vitt a pitvarba, meg az udvarra is kijött velem, úgy mondta:
- Neked valami bajod van, György.
- Nincsen nekem semmi.
- Akkor mér nem szólsz, nem beszélsz, tán Pesten maradt a szíved?
Megcsókoltam a szemit, a száját, megfogtam a mejjit, szóval mindent megtettem neki, amit az
ember mán a szeretőjének szokott, de azért csak nem tudott megnyugodni, hogy valami bajom van, nem ojan vagyok, mint máskor.
Sóhajtottam egy nagyot, és megvertem az öklömmel a mestergerendát.
- Tán az a bajod, hogy Piri tanító elköltözik a faluból?
- Nem járok én mán iskolába.
- Tán az a bajod? Nagyon tudott nyelvelni Piros. Nekem osztán eszembe villant valami. Mikor nagy szünet volt, mert jól belefáradt már min- denki a táncba, félre szólítom eccer az Antit. - Anti, a nyű essen a dühödött marha fejedbe. Kapsz tőlem két ojan pofont, hogy az egyik füled a becsi toronyra ragad, a másik meg a paládira. Nem megmondtam, mit húzz te gaz cigány, ennek a Váradi-jánynak. Most mit húzassak ott, ahova most akarlak elküldeni, de még én is veled akarok menni.
- Van - aszongya - több nóta is.
- De mi, te büdös csóré, a kutyák nyúzzanak le.
- Hát - aszongya - a Rákóczi induló.
Ilyen egy vadmarha vót ez az Anti cigány.
- Hát - mondom - most szedd össze az eszed meg a tudományod. Gyertek, de úgy gyertek, mint az árnyék, hogy még a hó se hersegjen a talpatok alatt. Úgy gyertek be, mint a késértet, hogy észre se vegye senki, hogy elszállt a párátok, mert ha észreveszik, osztán valaki velünk jön, dögszagú lesz a karácsony. Elvittemőket. Elmentünk az iskola ablaka alá. Az utcára vótak a lakásbeli ablakok, meg- állottunk a kis ablak alatt, mert két szoba vót az utcára, a nagyobbikban háltak a tanítóék, a kisebbiknek csak egy ablaka vót, ott hált a két jány, Márta és Évácska. No most húzd rá azt, hogy: Temetőbe láttalak meg először... Nem tudom, hogy jutott eszembe ez a nóta, de biztosan arra gondoltam, hogy Piri tanító újesztendőbe elmegy a faluból, hát búcsúztatni kell. Mikor azt a jó anyádat temették... Bizon nem bántam vóna, mer az vót az oka, hogy a tanító ojan mérges vót rám vessző- koromba; mert az a sovány tanítóné sose szeretett, pedig a tanító még eleinte szívelt valahogy. Úgy néztél ki fekete gyász ruhádba, Mint liliom setét erdő ajjába... A kis ablakba meggyúlt egy gyufa, és ott állott egy szál ingbe egy szempillantásig Mártácska, mint egy igazi karácsonyi angyal. Én is elővettem a kis pipámat, rágyújtottam, hogyő is hagy lássa, hogy én vagyok, meg ha akarja, az apja is hagy lássa. Hogy ha lűni akar, tudjon hova célozni.
De nem lőtt, nem vót semmi.
Kérdi a cigány, még mit húzzon.
- Húzd ez az apádat kötélen a dögtérre - mondom neki, avval elvittemőket vissza a kocsmába.
Ennyi vót az egész.
Hej, a fene egye meg, tele vót a szemem könnyel, de nem ezt akarom mondani, hanem másnap
cigánylakodalom vót.
Vót a faluba egy korcs cigány, olyan kovácsféle vót. Patkót csinált, meg vasazta az ekevasat. Ez a cigány, Páva Gyuri vót ez, éppen akkor házasodott, és a cimboráim meg vótak híjva vőfélynek. Híjtak engem is, hogy menjek, táncoljunk. - Karácsony van - mondtam -, lehet. Hazamentem egy kicsit megmosódni, mert nagyon be vót mán ragadva a szemem. Mondja édesanyám:
- Jól mulattál, fiam?
- Még csak most fogok, édesanyám.
- Hun, fiam?
- Cigánylakodalomba.
- Ó, feküdj le egy kicsit.
Le is feküdtem úgy ruhástul az ágyra, és aludtam egyet. Csak akkor ébredtem fel, mikor ebéd után jöttek, hogy menjek már. Hát a magyarok nem mentek enni a cigányokhoz, csak táncolni. Az eskető délelőtt vót, mink meg ebéd után mentünk. Igende a putriba nem lehetett bemenni, füst volt ott, hanem a műhely meg vót csinálva, hogy kihordtak belőle mindent, és ott lehetett táncolni. Nagy hó volt, olyan puha hó, hogy csak úgy hullott. Akkor is esett, de nagyon csendesen. Anti dógozott a bandájával, mi meg hozzáfogtunk táncolni. De nagyon szép menyecske volt a Páva Gyuri felesége. Aj, nagyon szép menyasszony vót, cigányba se láttam többet ojan szépet. Indítottuk a menyasszonyi táncot. Természetesen fizetni kell azért, hát a magyarok vótak az elsők. Én is letettem a koronát a tányérba, s jártam a menyasszonnyal. De a bolond Páva Gyuri, nem tudom, má ojan részeg vót, egészen be vót rúgva, biztosan maga itta meg, amit csak lehetett a lakodalmi borbul, de még jókor elkezdhette mán az ivást, mert félteherre vót akkor is, mikor én odamentem, pedig nem vót több még egy óránál ebéd után. Hát mikor én legjobban táncolok a feleségével, felugrik az asztalra, a műhelybe, a satu mellett, és elkezdi húzatni azt, hogy: Van itt cigány elégséges,
Itten magyar nem szükséges.
Ki magyar, ki!...
És cigánynótákat utána, cigány nyelven. De nem mentünk el, hanem tovább táncoltam a menyecskével, forgattam, szorongattam, a meg nem bánta. Megharagszik erre a Páva Gyuri meg a többi cigány, beszaladnak a házba, vót olyan félig fődbe vájt putrijuk, és kalapácsot, vasdarabokat kezdenek hajigálni belénk. - Te Bálint - mondom Kis Bálint barátomnak -, mink még ne is mulassunk? Felborítottuk a putrit. Összedűlt az egész. Ordítottak, hogy három halott, meg összetört az edény. - Gyertek ki, cigányok, rátok gyújtjuk a házat. Nem mertek azok előbújni. Páva Gyuri lefeküdt a romok alatt, elaludt. Mink meg táncoltunk estig, akkor vittük a szép menyasszonyt meg a cigányjányokat végig a falun, nótaszóval, bandával a kocsmára, és ott mulattunk velük reggelig.
Még most is emlegette a cigányné a nyáron, hogy mijen jó lakodalma vót. Az ura mán azóta meghalt részegen. De szép karácsony vót az akkor, istenem, Budapest elmehet. Tudnak ijet örülni Pesten? Még a jegyző úr is, mikor reggel mentünk hazafelé bandaszó mellett, kiállott a kapuba, azt mondta:
- No, Jó György, látod, így kell mulatni. Egy bicskázás se vót.
- Nem, jegyző úr, mink tisztességesen mulatunk.
Nevetett.
Most nem pofozott.



 
 
0 komment , kategória:  TIZENHETEDIK BESZÉLGETÉS  
szeretettel
  2011-11-19 10:41:25, szombat
 
 


TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS



arról, hogy nem baj, ha szegény az ember, a szegény is hótig él Vagy három esztendeig jártam Mojzes Pál bátyámhoz tavasszal szántani. Jól kihajtottak azok is, de én nem bántam, mert én mindig rettenetesen szerettem dógozni. Én csak akkor éreztem jól magamat, ha kedvemre dógozhattam, és örültek a munkámnak. Úgy elláttam én Jusztin nénémet is, megetettem a tehenet, kihordtam az ólat, vizet húztam, vittem neki a konyhára, mégő nem is szólott, mán én megcsináltam, amit kellett. Szeretett is, mindig adott enni. Nem sajnálta tőlem. Meg jókedvű vótam. Vót nekünk odahaza egy régi porcellán hosszú nyakú begrénk. Abba szoktuk tenni a pénzt. Ha én hoztam, édesanyám csak dugta bele. Nem is tudtuk, mennyi van benne. Mikor má gondol- tuk, hogy elég sok van, kivettük, megszámoltuk. Eccer csak, hogy számoljuk, mondom édes- anyámnak: - Édesanyám, ne tartsuk itt ezt a pénzt, ezen má lehet venni egy üszőbornyút. Az megnő, abból tehenünk lesz jövőre. - Jót mondasz, fiam. Így vettem én egy bornyút az újlaki vásáron. E vót az első vásár, ahova egyedül mentem el. Tetszett nekem nagyon, hogy én má olyan gazda vagyok, hogy magam megyek a vásárra. Vótak falubeliek is, de meglátom én a vásáron a beregszászi nevelőapámat, Bognár Imre bátyámat. Kérdi, hát te mit keresel a vásáron? Mondom, egy nevelőbornyút szeretnék venni. Néztél-e mán? Néztem, de nem merem megvenni, jöjjön,ő is nézze. Jött velem. Még azt mondta: jól kiválasztottad te ezt. Ezt megveheted, ebből jó tehén lesz. Akkor láttam, hogy hogyan kell alkudni: - Mit akar kend evvel a fiatal fiúval - mondta a tehenes gazdának -, rá akarja nyomni a rossz bornyút? Sose lesz abbul tehén. - Akkor ne vegye meg. - Nem is venném magamnak, de ez a szerencsétlen gyerek beleháborodott, mint egy szép jányba. Tudja kend, hogy a gyerek, gyerek, nem szabad avval visszafelé élni, kihasználni... Csimbókos a lába, nagy a füle, nem lesz rendes formájú szarva, miféle tehennek a bornya ez? Az ember meg dicsérte, hogy ennek a bornyúnak az anyja húsz liter tejet ad még most is, csak azér adja el, mert adóba kell az ára. Így nevelőapám lealkudott nekem még hetvenöt krajcárt, akkor kifizettem az árát. Az is egy napszám. Ujj, de boldog vótam, hogy meg vót elégedve a választásommal. Mikor a bornyú kötőfékjét a kezembe vettem, azt hittem, én mingyárt kiugrok a bőrömből. No, lesz mán nekünk tehenünk. Nem fogunk mink sokáig tej nélkül kóduskodni, mert mi mindig hozzá vótunk szokva a friss tejhez.
- Osztán hun vetted rá a pénzt? - mondta nevelőapám.
- Kerestem, napszámmal. Édesanyám meg összegyűjtötte.
- De jó anyád van. Nem iszik pálinkát?
- Az én édesanyám? Sose ivott az egy cseppet se.
- No, hát akkor te is jó ágybul kőttél. Emlékszel-e még Csobán Zsuzsikára?
- Emlékszek.
- Ha eccer Beregszászba jársz, gyere el.
Így elbúcsúztunk, hazahajtottam a bornyút.
Micsoda, úgy megbámulták a falubeliek, hogy milyen egy gyönyörű bornyút hajtok hazafelé, hogy még irigykedtek is. A legszebb rúgott bornyú vót a vásáron. Így már lett nekünk egy kis gazdaságunk. Akkor tavaszon édesanyám sok tyúkot ültetett, vót csirke. Ha jött a tyúkos, mindig vót eladni való egész esztendőbe. Vót pénz, újra csak raktuk a begyébe, én meg számoltam, hogy mikor lesz má megint egy jó csomó. Nem is féltem én semmi munkától. Mondja eccer egy nyári vasárnap délbe, templom után, Mojzes Jósep bátyám: - Gyere csak, te legény - mán tréfából legénynek híjtak abba az időbe, pedig még csak tizenöt esztendős vótam -, itt van egy juhász, megvette a birkáimat. Százkilencven darab, el akarja hajtani Beregszászba, de segítség kellene neki, jól megfizet, ha elkíséred.
- Elmegyek én, ha megfizet.
Megyek a juhászhoz, nagy csavart bajuszú ember vót, olyan alfődiesen beszélt.
- Legyüssz-e velem Beregszászbo?
- Mit fizet?
- Nyócvan garajcárt.
- Mán azér nem megyek.
- Hát mit akarsz?
- Egy forint huszat.
Nem vót mit tenni neki, mert nem vót más, hát megígérte. Úgy vót az egyesség, hogy a beregszászi piacon megáll a juhval, akkor engem kifizet. Én mentem szívesen, mert Csobán Zsuzsikát akartam látni. Hát édesanyámnak mondom, hogy hamar adja a tarisznyámat, megyek juhot hajtani Bereg- szászba.Ő meg betarisznyázott. De mit, egy kis málékenyeret tett bele. Nem úgy vót az akkor. Szalonnát? Egy szegény családnak jó, ha egy hétre jutott egy félkila szalonna, nem vót más, csak egy kis málékenyér.
Mán én szaladtam is. Megindulok a juhval.
- Itt vagy, kiskomám? - mondja a juhász.
- Itt vagyok, bácsi, gyerünk.
Elindultunk. Azt mondja a juhász:
- Megájj csak egy pettyet - azt mondja -, van-e itt egy jó kocsma?
- Itt van szembeformán - mondom.
Bement a kocsmába, osztán vót egy literes üvegje, olyan lapos üveget se láttam addig, szűk szájú üveg vót. Megtőtötte pájinkával félig. - No, igyál. - Nem iszok én - mondom -, mer még elesek, részeg leszek. Hát mentünk, ballagtunk, végighajtottuk a juhot a falun. Lesütöttem a szememet, hogy ne lássák, hogy juhászkodok. Örültem, mikor kiértünk a falun, mert nekem addig ott kellett állni, míg a juhász a kocsmába vót. Úgy vótam, mint a nóta mondja, hogy: Mikor a juhász bort iszik, szőke szamár szomorkodik. Hát most én vótam a szőke szamár. Nem vótam én pásztornak szánva, ember vótam én, falusi ember, a falusi ember szégyelli a pásztoréletet, mert a pásztor, az kint csatangol esőbe, viharba, mikor a gazdaember ágyon alszik. Meg mind olyan hite nélkül való, szegények is nagyon. A pásztor mán utóssó, ha valaki odajut. Megyünk hát, ballagdogálunk Uszka felé. Térítgettem a nyájat, hogy kárba nem menjen, úgy kocogtunk az úton. A juhász meglát egy másik juhászt, ahogy legeltet, mingyán kiált neki:
- Hé, komám.
A meg kijön, elkomáznak, isznak, isszák a lapos üvegből a pájinkát, én meg ezalatt terelgetem
a juhot. Csak a falu alatt ér utol. Azt mondja:
- No, kiskomám, mennek a juhok? Van itt egy jó kocsma?
- Nem tudom, mer e nagyon kis falu.
- Meglelem én, ha a főd alatt van es.
Meg is lelte, újra megtőtette a palackot félig.
Megint megyünk, dudorászgat hegyesen, meg ki is ereszti a hangját, be jó juhásznótákat tudott. Újra meglát egy legeltető pásztort, kiált neki: - Hé, komám. - Azt is kihíjja az útra, újra eldiskurálnak, megint megisszák a pájinkát. Mán akkor beértünk Újlakra. Lefekszik a nyáj a piacon.Ő meg elmegy a nagyvendéglőbe pájinkáér. Aszongya: - Ne, itt a szeredás - így mondta a tarisznyát - vigyázz rá, van is benne valami. Ha ehes vagy, ögyé. Ha nem utálod. Elment, én meg nézem a tarisznyát, vót benne sült hús, fejér kenyér. E kell nekem. Jó befalatoztam. Ittam rá jó kúti vizet.
Jön előfele osztán:
- No, kiskomám - aszongya -, igyál egy kis pájinkát.
- Nem iszok, meleg van. Még felbukok az úton.
Ahogy kimegyünk Újlakról, megint van egy pásztor, aki legeltet.
- Jó napot, komám.
Én meg csak nézem, ennek mindenki komája. Még akkor nem tudtam, hogy a pásztorember az országba minden pásztort komájának szólét. Nagy azok közt a barátkozás. Osztán valamennyit leitatta, a vót a becsülete, hogy mindenkit megtőtött pájinkával.
Beszélgettek, én meg hajtottam a nyájat. Csak Benébe ért utol. - Hallod-e, kiskomám, nem fázol? Evvel még a szűrt is a nyakamba akasztotta. Én meg felvettem, mán tetszett nekem, hogy egészen juhászos forma vagyok. Még a kalapját is a fejembe nyomta,ő meg úgy jött mellettem, mint egy gróf, csak úgy dalolászott. Hát kivel találkozom Benébe. Szeker jött szembe, azon meg Komáromi Julcsa néném ült. Fordítottam én elfele a fejemet, hogy ne ismerjen meg, de a nagyon nézte a juhokat, engem is megismert. - Maga az, György? - Én vagyok. - Mi az, juhász lett?
- Juhász.
- Mikor?
- Mán két esztendeje.
- Hova hajtja ezt a juhot?
- Beregszászba, onnan meg a Jánosi tanyára.
- Meddig maradnak ott?
- Nem tudom, meddig lesz legelő.
Így tréfáltam vele. A juhász meg újra vett pájinkát. Ej, ez minden faluba pájinkát vesz, oszt egyik falutól a másikig megissza, de mindig csak féllitert vett a literes évegbe. Ha valahon látott embert, már az úton menőnek is kiáltotta, hogy: Hé, komám! avval is itatta a pájinkát. Aszongya nekem: - No, kiskomám, eljössz-e velem a Jánosi tanyára? Nem megyek én, gondoltam, csak eccer Beregszászba eljussak. Nem megyek én evvel. Fejemre üt a nagy bottal, oszt nem fizeti ki a pénzemet. Hát mikor Beregszász alatt vagyunk, csak téríti le a nyájat egy másik útra, dűlőútra. Mondom neki:
- Hé, nagykomám, nem erre kell menni Beregszászba.
- Kiskomám, megfizetek. Adok még egy koronát.
- Nem megyek én, vár édesanyám, haza kell nekem menni reggelre, mer napszámba vagyok.
De nagyon szeretett a juhász. Mennyek el vele bojtárjának, jó szemem van, meg jó kezem a juhhoz.
Én nem mentem, azt mondtam, fizessen ki. Ha nem akar bemenni Beregszászba.
Neki nincs pénze.
Ez nem becsület. Pájinkára van, rám meg nincs.
Így oszt mégis bejött Beregszászba a juhval. Megállottunk a nagypiacon, a juh mingyán lefeküdt,őmeg elment, azt mondta, pénzér. Mán setét vót, kilenc óra este. Jön osztán nagy sokára vissza.
- Hát jössz-e velem, kiskomám, ojan életöd lesz, hogy még a csellagok is irégyölnek.
- Nem megyek én - mondom -, fáj a lábom.
- No, itt a pénzed.
Adott egy forint húsz krajcárt.
- No, igyál egy kis pájinkát.
- Most má iszok - mondom -, mán nem megyek tovább, ihatok.
Avval ittam. Megveregette a vállamat, megölelgetett, azt mondta bűnös ember vagyok, hogy nem maradok mellette, ojan juhászt faragna belőlem, hogy Vásárhelytül Dorogmáig meg- állanám a helyemet. Én elhattam, mentem haza Bognárékhoz, nevelőapámhoz. Igen de alig mentem én tíz lépést, csak elszédültem. Úgy berúgtam a pájinkátul, olyan részeg lettem én, mint Timpók András karácsonykor. Asse tudtam má, merre megyek, kimentem a városbul, úgy kerültem vissza a kertek alatt. Meglelem a kiskaput a kert felől, a meg be vót zárva. Zörgetek, nem szól senki. Én meg nem tudom, hogy vót, nem leltem sehol a kilincset, csak a sarkát tapogattam az ajtónak. Kiabálok osztán, hogy nyissák ki. - Ki az? - Én vagyok.
- Ki az az én?
- Nem tudok bemenni.
- Mér nem?
- Be van zárva.
- Nincsen a.
Há valahogy meglelem a kapu nyitját, bemegyek. De csak úgy szédelgek a lábamon.
Mentem mingyán a kútra, jót ittam. Jólesett.
- Mán, gazduram - mondok -, énvelem mámma ne beszéljen, mer juhot hajtottam egy juhász- nak, Jánosi tanyára megy, de én csak Beregszászig jöttem vele, hát itt a piacon pájinkát adott, én meg olyan részeg lettem, hogy asse tudom, fiú vagyok-e vagy jány. Be vagyok rúgva nagyon. Én megyek, lefekszek a szénába, de engem reggel felkőtsenek, mert nekem a hétórásival menni kell haza. Mentem is mingyán a szénatartóba, belemásztam, elaludtam. Nem is tudtam reggelig magamrul, de hat órakor felvertek. Még akkor is ojan vótam én, mint a kerge bárány. Jaj de bántam, hogy pájinkát ittam. Minek tettem én azt. Elmentem a Vérke-patakra, belementem nyakig; megmosdottam, megfiridtem, olyan friss lettem, hogy na. Azután osztán felőtöztem, mentem a vasútra. Hazamentem. Eszembe se jutott Csobán Zsuzsika. Még a kenyeret is hazavittem, akit édesanyám a tarisznyába tett, hozzá se nyúltam. Délbe mentem ki a mezőre kapálni, jön szembe velem Komáromi Julcsa néném. Néz.
- Maga az, György? -Én. - Hát má vége a juhászkodásnak, kitőtt az esztendő?
- Mijen esztendő?
- Hát nem juhász?
- Nem vót nekem semmiféle fejemfoka juhász.
- Né te, én meg azt hittem, magával tanálkoztam tennap este Benébe.
- Ha csak a lelkem nem vót arra.
- Nahát; megesküdtem vóna, hogy két esztendeje juhász, azt mondta.
- Ajnye, Julcsa néném, múlt vasárnap is láttam a templomba, még azt is láttam, hogy megbot- lott, mert belenézett a Tőke Jani szemébe.
Elveresedik Julcsa néném, mert csakugyan megbotlott, azt nem tudom, mitől.
- Menjen - azt mondja -, rossz lélek lakik magába.

TIZENKETTEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy milyen boldog is az ember, ha nincs baja Azután osztán, hogy megmenekedtem a birtoktul, én úgy éltem, mint a pacsirtamadár. Nem vót nekem abba a három esztendőbe semmi bajom a kerek ég alatt. Kőttem, feküdtem, enni-innivaló megvót, egészség megvót, munkám vót, ahun vótam, mindenki szeretett. Még sajnáltak is, de nem irégykedett rám senki az égvilágon. Fiatal vótam, erős vótam, virtuslegényke vótam, nem féltem én mán megint senkitül. No, az uraktul féltem, de mástul nem. Még az urak elvehetik azt a kis rossz házat. Még arra lehet, hogy foga vót valakinek, de hát nem tudtam, kinek, nem tartottam tőle. Még én vótam a legény, hogy kifizettem a világot, elvették az utolsó földemet, jóllakhattak belőlem. Azt nagyon szerettem, ha a faluból el lehetett lépni erre vagy arra. Menni kellett vásárra, fuvarba, kocsisnak, bezzeg én vótam az első, aki jelentkezett. Mán az is jólesett, ha megláttam egy másik falu határát. Hogy én olyan fákat lássak az út mellett, amilyeneket otthon nem látunk. Minálunk nincs az útfélen csak egy-egy rossz akácfa. De vannak olyan utak, arra a nagyobb város felé, hogy eperfa van kétfelől. Kérdem, minek ez a sok eperfa. Hun van az a sok baromfi, aki felszedi alóla az epret. Hogy selyemhernyónak van az. A levelét eszi az az apró bogár. Úgy örültem én ennek, ha ilyeneket láttam. Sokat jártam fáér. Mert minálunk mán csak neve van meg az erdőnek, kivágták azt mán régen. Szántóföld a, mégpedig a legjobb szántó, azért fájt arra a foga Pereszlényinek, a mi erdőnkre. Mert neki sok van arra, csak éppen hozzá lehetett vóna csapni a miénket. Mert a mi erdőnk úgy vót benne aző fődjébe, mint egy ék. Kettéhasította, mindig körül kellett kerülgetni neki, ha át akart menni ekével, egyik partról a másikra. Persze. Hiszen az is mind a miénk vót. Hanem a fát úgy veszik minálunk, úgy híjják hitelfa. Hitelbe veszik. Vettek a nagypaládi erdőn Hermántul meg a vári erdőn Vári várostul. Meg a salánki erdőn meg a pataki állomásra hozta egy zsidó, Fekete Patakon. Ugocsa megyébe, Verbőc mellett van a. Eccer is akkor télen Pali bátyámmal vótunk a kökönyösdi erdőn. Szánon mentünk, engem magával vitt, hogy legyen segítsége. Guba vót rajtam, még megvót a kis fejér gubám, de bizony nagyon kegyetlen hideg vót. Szépen sütött a nap, de hideg vót. Nem vótam én soha fázós, de szél vót, átfújt. Vacogott a fogam.
Azt kérdi Pali bátyám Nagypalándon:
- Nem fázol, te fiú?
- Fázok én.
- No gyere, megiszunk egy porció pájinkát.
Bementünk a kocsmába, Sovány Jóskához, megittunk egy kis pájinkát, három krajcárér.
Visszaülünk a szánra, hát még jobban fázok. Csak úgy vacogott a fogam. Rám néz Pali bátyám: - Még most is fázol? - Még jobban.
- Szájj le, gyere egy darabig gyalog a szán után, megmelegszel.
Leszállok a szánrul, de úgy megyek utána, hogy fogom a bérfát.
- Ereszd el - azt mondja.
Eleresztem.
Arraő közécsap a lónak, elszalad a szán. Én meg kiabálok, hogy ne hajtson úgy, nem érem utol, de vissza se néz, hajt, én meg szaladok mérgesen utána. Haj, melegem lett nekem hamar. Még a guba is meleg lett. Nem bírtam a hóba szaladni a szán után. Kiáltok neki, ájjon meg, mert itt hagyom a gubát.
Le is löktem.
Így megcsendesedett. Felülök. Megyünk tovább.
Megérkeztünk Csedregbe, nézem, a ház ódalából jön a füst. Nem vót annak egynek se kéménye. Még ilyet se láttam, ott jött a füst, ahol tudott.
- Nézze mán - mondom -, nem gyullad az meg?
- Látod, hogy nem.
Beérünk a kocsmáig. Azt mondja:
- Megájj mán, ájjunk meg, vigyünk a kerülőnek egy kis pájinkát.
Be is mentünk egy kicsit melegedni. Ott tanított meg arra, hogy ha fáér megy az ember az erdőre, mindig vigyen a kerülőnek egy koronát meg egy kis pájinkát, akkor szabad választása van, ojan fát rakhat fel, ami jólesik. - Felülünk a szánba, kimegyünk a kis falubul, azt mondja: - Most meg én fázok, megájj mán, hagy szállok le, fogd a gyepfűt. Leszáll, jön a szán után, de nem ereszti el a rakoncát. Fél szemem rajta vót, látom eccer, hogy fújja az orrát, egyik kezével a gubát fogta, a másikkal meg az orrán dolgozott, hát egy kicsit el kellett neki ereszteni a szánat, észre se vette.
Én is közé vágok a két lúnak, gyerünk.
Hűj, de kiabált utánam, hogy ájjak meg, mert agyonver.
Nem álltam én meg, csak a falu végén. Kökönyösdön.
- No, az apád - azt mondta.
Jó kis szánkázás vót, hó, jó szánút, csak úgy fütyült a szán, csikordult a hó. Olyan bajusz fagyott Pali bátyám szemire. Eccer meg a nagy Krósz cselédje, Tar Gyula hívott, hogy menjek vele fáér Jól van. Mentem. Napszámba. Szívesen. Ez a Tar Gyula, e meg olyan fagyos vót, mindig fázott egész életibe. Dugta a kezét a hóna alá, mindig olyan vót a keze, kék meg lila.
- Jauj, de hideg van - mondta -, de fázik a kezem.
Két szánnal vótunk, egyiketű hajtotta, a másikat én...
Kiérünk az erdőre. Evvel nem állottunk ám meg sehun, egy kocsmánál se.
Odaérünk, mondom neki:
- Van-e kendnek pénze, adott a Krósz?
- Nem adott a, csak ami a fára kell. Nem is rakodtunk ott mi úgy, mint Pali bátyámmal, csak ahogy a kerülő megparancsolta. Láttam én, hogy mi a. De amikor magamnak mentem fáér, későbbi időkbe, vittem is mindig a kerülőnek. Hivatalos embernek mindig adni kell valamit, ha az ember jól akar járni. Raktam is én osztán mindig olyan fákat, hogy ölből válogattam ki a szépit, javát. Egy öl helyett másfelet raktam, amennyit csak megbírt a szán. De most nem. Tar Gyula meg nem bánta, mert aszongya, mér nem adott a gazda. Megyünk hazafelé, nagyon zord lett az idő.
- Megfagyunk, jóember - aszongya. - Igyunk egy kis pájinkát.
- De nincs kendnek pénze.
- Azér iszunk.
Megállott Sovány Jóska kocsmája előtt. Bementünk. Bevittünk a zsidónak vagy hat darab fát, mingyán adott pájinkát.
Mondom neki, most osztán vigyázzon kend, nekem ne hajtson ezen a csúszós úton.
Hát vót egy kishíd az úton, nyáron is szoros vót, nekem hajt, felfordul a szánja, le róla a fa.
Én csak napszámos vótam, neki kellett vóna eszének lenni. Aj, de meg vót ijedve, hogy most fel kell rakni. Én meg mondtam: - Rakja fel kend magának, én nem rakom azt a havas fát. Megsajnáltam osztán, mer olyan vót, mint egy rakás szerencsétlenség. Megfordultam a szánnal, félreállottam az útból, hogy ha szekér jön vagy szán, bele ne akadjon. Mentem, segítettem, raktuk a fát, de mán mozdulni se bírt. Pedig a kocsmába mondtam neki, hogy jó lesz vigyázni, melegbül hidegbe, lefagy a keze. Hát mire felraktuk a fát, meg vót fagyva keze, lába. Nekem nem lett semmi bajom. Mentem haza, édesanyám kérdte, nem fáztam-e meg, mondtam, hogy nem. Másnap megyek Tar Gyuláékhoz, kérdem a feleségét, hogy van Gyula bácsi. - Ó, hadd el - azt mondja -, megfagyott annak keze, lába. Meg a file. Olyan kék a füle, mint a kék posztó. Nekünk nem vót fánk. Mán nem vót hun vágni. Mi szárral tüzeltünk, a kemencébe meg szalmával, de mán szalmánk se vót, nem tudtunk fűteni. Vót még egy kicsi, de vigyázni kellett, mert még jöhetett a nagy tél, megfagyunk. Mondom édesanyámnak, én elmegyek fáér. - Hova, fiam? - Megyek a Kúriára. Vót még egy régi, nagyon jó kis gyalogszánkóm, befogtam magamat elibe, mentem. Átmentem a Batáron, be vót fagyva. Nem kellett messze menni, vótak ott vén ficfák, vittem jó baltát, jól megköszörültem már előző való nap, nekiláttam vágni.
Kivágok egyet, odajön az a vén kosárkötő.
- Mit csinálsz?
- Ezt hazaviszem e.
- Azt nem viszed, mert én megvettem az egész Batárt. Itt másnak ficfát nyesni nem szabad, csak nekem. E mind az enyém.
- Én nem nyesem, én kivágtam.
- Mindegy. Hadd ott.
- Ejnye, hát ha mán kivágtam, ne legyen olyan pogány, hagy vigyem el.
- Ereggy kökénybokrot vágni. Jobb is tűzre. Ott kellett hagyni a kivágtam fát. Be keservesen hattam. Még meg is izzadtam benne, neki meg jó vót, ü vitte haza. Én meg megyek egy kicsit bejjebb, a fődek szélén, akkor még sok kökényfa vót, azt vágtam. Megraktam a szánkót jól, viszem haza. Hát ahogy megyek át a Batáron, a parton lefele, felhemperedik a szán. Hinnye, e még korcsolyázni akar. Újra felrakom a kökényt. Mán a kezem majd elfagyott. Megyek fel a másik parton, újra felfordul a szán. Úgy kellett felhordani az egészet, osztán a parton raktam rá. E nem jól van, mondom, ide kötél kell, erős, hogy át tudjam kötni.
De hazavittem.
- Mit hoztál, fiam?
- Kökényt. - Ó, fiam, ez a legjobb a tűzre. De sok fát elhordtam akkor a Kúriáról, akkor még szabad vót. Eccer mán oly sok vót, hogy jött Piper, a csordás, cigánycsordás vót nálunk, jött, hogy a nyáron még nem adtunk meg egy kenyerét. Azt jött behajtani. Most adjuk meg, mikor má nem is vót tehenünk! Csak a bornyú! Meglátja az udvaron a sok fát, azt mondja: - Be jó nektek, hogy ennyi fátok van, én meg pénzér se tudok kapni.
- Pénzér? Vegye meg.
- Hogy adod?
- Öt forintért adom. De a bornyúér nem fizetek legelőt... Vót az egy jó szekérrel.
Soká nézte, elment meg visszajött, újra nézte. Vakarta a fejét. Aszongya, négy forintja van.
- Aggya ide.
Így eladtam neki négy forintért a fát.Ű meg elvitte, egy nagygazda megtette neki, elvitte ingyen, de úgy, hogy két jószágát fizetetlen fogjaőrizni érte a jövő nyáron. Mi vót a nekem, mentem újra a szánkómmal, hoztam helyette újat. Akkor jobban lehetett, hatták. Akkor még nem olyan világ vót. Most minden legkisebb darab fődnek gazdája van, de arra úgy vigyáz most a gazda, hogy még egy gyufaszálat se enged ki a birtokáról. Akkor? Elment az ember Nagypáltagba Csolnokinál, lehetett hozni. Nem a Csolnoki fődjéről, mert annak kerülője vót, hanem mellette vótak az irtásfődek, onnan akármennyit lehetett. Csak éppen szekerrel nem vót szabad járni, akkor megfogták az embert a kösség kerülői. Akkortájba jó világ vót nálunk. Vót munka mindig. Vagy a magtárba kellett forgatni vagy lúherét gépeltek. Nem vót olyan sok garnitúra, mint most. De kapós vótam. Nagyon szerettek engemet mindenütt, ahun dógoztam. Mojzes Jósep bátyám is, a nagygazda, megesmert Mojzes Pál bátyámnál, látta a munkámat, mert rokonok vótak,
szomszédos vót a födjük sok helyen, elhívott, mikor a szántásból kikerültem, menjek neki nyári munkára. Mentem is szívesen, mikor Krószné eresztett. De ott nem szerettem lenni. Jósep bátyám nagyon fösvény vót, még vizet se adott.
Vót egy kis föleskorsó, bütykös.
- Jósep bátyám, elmegyek vízér.
- Ne igyál vizet.
Nem engedett vizet inni. Ha ebédeltünk, akkor se engedett. Egy korttyal meg kellett érni.
Mikor ment a nagy aratás, mondom neki, a többiek meg uszítottak, mert nem mertek szólani, azt mindig rám hagyták.
- Jósep bátyám, vegyen egy kis pájinkát.
- Nincs most a zsidónál.
Én meg mentem hazafele a mezőről, útba esett a kocsma, odaállottam az ablak alá, benéztem. Hát a zsidó éppen mérte a pájinkát az öreg Máli néninek.Ű maga vót ott pájinkáért. Már nem vót, akit küldjön, mert vót nekünk szembe két öregasszony, az öreg Máli meg a vén Bábi, azok nagyon szerettek iszogatni; mikor kisfiú vótam, annak az unokájával vótam játszópajtás, együtt jártunk iskolába, hát mindig mondta: ereggy el, fiú, hozzál egy kis pájinkát. Vót is akkor belőle egy jó tragédia.
Úgy vót, hogy jön eccer Misike, a vén Bábi unokája, azt mondja:
- Te, nagyanyámnak megleltem a tojását a csonárba.
Vót nála egy kosárba egypár tojás.
- Gyere - azt mondja -, menjünk a zsidóhoz, adjuk el.
Mentem vele, mint kis gyermek. A zsidó nem adott érte pénzt, hanem cukrot adott nekünk.
Estére, ahogy játszunk, mondja a vén Bábi:
- Tudod mit, elméc Misukával, hozol pájinkát.
- Elmegyek, Bábi néni.
Megy a kosárér, hát jön vissza nagy lélekszakadtan:
- Misuka, Misuka, nem láttál egy kosárt, kicsi fiam?
- Nem láttam, nagyanya.
Jajjaj, óbégatott, nem lesz pájinka. Hanem Máli mama írt egy kis cédulát, menjünk avval. Elmentünk. Kaptunk egy kis pájinkát, hoztuk. Azt mondja Misu: - Igyunk. - Nem iszok én, még megérzik rajtam.
- Nem érzik meg, én ittam, osztán még harmadnap se érezték meg.
Hátő ivott most is, én nem.
Másnap megyek hozzájuk játszani, felmentünk az eperfára, osztán valamin összekaptunk. Misu leszállt, elkezdett hajigálni görrel. Mikor lejövök,őmeg összeszedte a cimborákat, hajigált. Csak mondtam, hogy ne hajigáljatok, annál jobban hajigálnak.
Eccer felkapok egy röget, odahajítom. A szeme felett vágtam meg. Folyt a vér. Szalad be Misu, ordétva. Lett visítás, a vénasszonyok egyik jobban, mint a másik, jaj Misukám, lelkem, jaj, kisfiam, ki gyilkolt meg?
- Megütött Jó Gyuri.
- Jaj az átokravaló, megvakétotta a gyermeket. Majd adok én neki.
Én meg hazaszaladtam, elbújtam a góréba.
Jöttek a két vénasszony a vén szolgálóval, kerestek a házba, az udvaron, édesapám még élt, de
nem vót otthon, kinn vótak a mezőn, benéztek a kasba, meglátnak. Elszaladnak rúdér. De mind a hárman. A vót a szerencsém. Mondták, hogy majd a rúddal kipiszkálnak. Én meg kiugrottam a góréból, felszaladtam a boglyára. Ma se tudom, hogy tudtam én annak a tetejére felmenni. Hát megjön a három vénség; keresnek, meglátnak a boglya tetején. Járnak körül, körül, hogy tudjanak onnan lepiszkálni. Döfködtek a rúddal, de nemigen értek fel. Mondták, hogy gyere le. - Azér, hogy megverjenek engem, amért nem én hajigáltam, hanem engem hajigáltak, én csak egy követ hajítottam.
Hát szurkálnak a rúddal, én meg felállottam a boglyán és elkezdtemőket levizelni.
Mentek egyik ódalrúl a másikra, én meg utánuk fordultam, úgy kergettemőket.
El is mentek, de mi Miskával már másnap együtt játszottunk, hanem sokáig nem mertem elmenni hozzájuk. De eccer elfelejtettem, hogy mi vót, elmentem Misukával haza hozzájuk zsendicét enni. Adtak egy nagy csuporral. Azután mentünk a ribizlibe, szemelgettünk. Nem is vettük észre, hogy a vén Bábi a hátunk mögé settenkedett és hátba ütött.
Hajjó! Elszaladtam haza.
Egypár nap múlva meglát a vén Bábi, rám szól:
- Gyere csak, hozzál pájinkát.
- Nem megyek én, megütött.
- Nem ütlek többet, csak hozzál. Nem szeretem, ha Misuka megy, mert megissza, de te nem szereted. Addig csalogatott, hogy elmentem, hoztam neki. Hát ez mind eszembe jutott most, ahogy néztem a kocsmába, hogy a zsidó egy vénasszonynak valamit tőt az üvegbe, tudtam, hogy csak pájinka lehet, hát én visszamentem Jósep bátyámhoz és mondom neki: - Jósep bátyám, van pájinka a zsidónál! Ott vót éppen édesanyám, mert szeretett Jósep bátyámékhoz járni, mert a szegény asszony minden háztul él. Mondja nekem, hogy vegyem fel a kis Zsófikát, sír. Jósep bátyáméknak akkor vót a legkisebb lányuk Zsófi, Pók Pálné, olyan szopós gyerek. Fel kellett venni, dajkáltam. Hurcoltam a nagy udvaron. Mondta Irma néném: dajkáld, csak dajkáld, éppen főzöm a vacsorát, mán a puliszka megvan, de nincs tej, megyek, fejek.
Mígő fejt, én csak hurcoltam a kicsi Zsófit, a meg egyre jobban bömbölt. Azt mondom neki: - Akki csenált... úgy váglak az eperfához, hogy széjjelszakadsz. Arra a gyerek, mintha csak megértette vóna, elhallgat. Kijön a tehentül Irma néném, azt mondja:
- De jól elhallgattattad a kicsit, mit csináltál vele?
Mer az mindig sírt, az a köjök, nagyon sírós vót.
Másnap, mikor este hazamegyünk a mezőről, újra a kezembe nyomják a gyereket, pedig akkor
nem is sírt. Hát ahogy meglát, elkezd visítani. - Mit csináltál te evvel a gyerekkel, úgy fél e tűled, mint a tűztül. - Én nem csináltam semmit, csak azt mondtam neki: akki csenált, elhallgass, mert úgy váglak az eperfához, hogy mingyán széjjelszakadsz.
Nevetett nagyon Irma néném.
- No hát mindig téged foglak híjni dajkálni.
De én nem akartam menni a jövő héten hozzájuk. Jött hétfőn hajnalba, József bátyám, gyere dógozni.
- Nem megyek én, Jósep bátyám, vizet se ad.
- Hiszen te meginnál egy viderrel.
- Meg én, ha szomjas vagyok.
- No csak gyere, kapsz vizet.
- Pájinkát is vesz?
- Azt is.
Nagyon nevetett rajtam, mert tudta, hogy én nem iszom a pájinkát, csak a többi helyett kérem.
De azér nem adott az azután se vizet. Nem tudom, mért haragudott a vízre, mindig azt mondta, munkás embernek nem kell sok vizet inni, mer megpuffad tőle. Nagyon szép világ vót a. Meg akkor mindenkinek jókedve vót.

TIZENHARMADIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy ha az ember észreveszi, hogy lányok is vannak a világon, akkor már egyébre nem is tud gondolni Én meg ebbe az időbe nem jártam a faluba. Otthon voltam, édesanyám mellett. Az első szomszédunk voltak Vasék, a hátulsó szomszéd meg egy szegény csordásember, Fencák. Vas Berti bátyámékhoz sokat jártam, mert muszáj is vót, nem vót kutunk, hát minden veder vízért hozzájuk kellett menni. Nagyon jó emberünk is vót. Mikor édesapám meghalt, az öreg Vas Bálint, Berti bátyámnak az apja, nagyon jó volt hozzám. Mikor a temetéskor nem fűtöttünk a házba, éccakára hozzájuk küldött el édesanyám aludni. Mondja az öreg Vas Bálint bátyám: - Sírsz, fiam? - Sírok, Bálint bátyám, nincs mán nekem édesapám, nem lesz mán, aki pártomat fogja. Bánthat már akárki.
- Ne féjj, fiam, míg én élek, apád helyett apád leszek.
Oda is fektetett az ágyba maga mellé, lábtul.
Jó vót, hát szerettem. Egy hét múlva meghótt. Olyan egyidős vót édesapámmal.
Így nem vót osztán nekem apám helyett senki. Berti fia is jó vót, de a fiatal vót, csak azután házasodott három hónappal, hogy az apja meghótt, meg kellett neki házasodni, mert anyja, Julis néném is leesett a lábárul, nem vót asszony a háznál. Akkor hamar elvette Kis Emi nénémet, avval élt osztán, de nem szerették egymást, néha három hónapig se szólottak egy- máshoz. Azér együtt éltek, míg Berti bátyám a háborúba el nem esett. Azt mondják, meg is akart halni, mert nem vót az életbe semmi öröme. Pedig két gyereke is maradt, nem tudom, hogy lehet, akinek gyereke van, ne szeressen élni. Azt se tudom, mért nem szerette Emi nénémet, mert az nagyon rendes asszony vót, tiszta asszony, elég dógos asszony. Tán azért nem szerette, mert muszájbul vette el, nem vót éppen más, akit elvehetett volna. Ennek a Vas Berti bátyámnak a testvérnénje vót Kovács Antal bátyám felesége, Mari néni. Ezeknek két gyerekük vót, István meg Mári. Ez a Mári vót, akit én szerettem, pedig sokkal idősebb vót nálam. De sokat ültem náluk. Ha este lett télen, mán csak mentem át hozzájuk, mindig ott lebzseltem, fejtettem a kukoricát, kisszéken, minek az élibe kés vót beleverve, annak a fokán dörzsöltem le csutkáról a kukoricaszemet. Meg ellestem az orsóját, ha font. Meg is csókolgattam, mikor lehetett, hátulról, ahogy a kiskutya tanulja, hogy kell a nősténnyel játszani. Nevetett rajtam, hatta, úgyse vót a semmi. De sokat ültem az ölébe. Mondják eccer nekem a pajtásaim, ne menjek Kovács Máriékhoz.
- Mér?
- Megkapod a tetűt.
Figyeltem azután, hogy csakugyan a file mellett megláttam a serkét. Azután osztán nem nagyon ölelgettem én, de sose kaptam pedig tőle semmi bajt. A hátulsó szomszéd a nagy Krósznál vót csordás, Fencák. Ennek az apja vót az öreg Fencák Márton, az is csordás vót, de falu csordása. Ezek oroszok vótak, orosz vallásuk is vót nekik. Az öreg Fencák mán vén korába újra megházasodott, az orosz papnál vót egy cselédjány, Katya nevű, azt vette el. A lakodalmon én is ott voltam mint kisgyerek, sose láttam ojan szegény lakodalmat: Csak egy kis pájinka vót, nem vót ott még harapnivaló se. De vót neki az első házasságából egy fia, az is Márton vót. Ez mikor megszületett, az anyja azután egy héttel meghalt, és a bába firisztgette a gyereket. Mikor firisztette, pipázott a bába, és a pipából beleejtette a gyerek szemébe a parazsat, így ez megvakult a fél szemére. Ezekhez nem jártam, mert nem is vótak otthon, meg ojan szegények vótak, hogy majd meghaltak. A Katya néni ott is hagyta osztánőket, és visszament az orosz paphoz tovább szógálni Bökénybe. Akkor elkerültek lakni valami tanyára, és odavótak vagy hét esztendeig, ott az öreg meg is hótt, annak a halála után jött vissza Fencák Márton, a félszemű, és csordás lett mán akkor nálunk. A nagy Krósznál. Hátulról harmadik szomszéd vót egy puszta telek, az is urasági vót, azontúl meg az iskola vót, Piri tanító úrék. Azután lakott Berky Bertalan, rokonunk, a nemes család, annak a nagyanyját feleségül vette az én nagyapám, úgyhogy Berky Bertalan bátyám anyárul testvér volt édesapámmal. Néha el kellett menni hozzájuk, édesanyám küldözött, de én nem szerettem hozzájuk menni, mert nem vótak olyan beszédesek, mint kellett vóna lenni. Csak hallgattak, én meg ültem, még munkát se adtak. Ha valamihez nyúltam, mindig csak azt felelték, hadd, még kiöntöd azt a moslékot. Ezér nem sokat zavartam osztánűket. Bertalan bátyám, az öreg, még csak jó szívvel vót hozzám, de a fia már nagyon hidegséggel nézett rám, így ki is maradtam tőlük. Azután lakott Kánya Lidi néném, azután Fitos Bálint nagygazda, a helyettes bíró. Tovább már nem ismertem igazán a többieket. Messze ezen az ódalon laktak Váradi Piroskáék, de oda eccer se mentem el a kaláka óta vagy három esztendeig. Szembe velünk lakott Kis Mári néném, aki megijesztett kisfiú koromban a mesével, ezek mellett van a vén Bábi meg Máli néni. Azután Paládi Józsiné, Julcsa néném, aki kenyeret adott, mikor mentem először Beregszászba dógozni. Azután Klán, aki elébb kocsmáros vót, osztán megvette ezt a házat, fődet vett, és dógoztatott, ennél se jártam. Azután a szapora szavú Csorba Jósep nagygazda, bíró. Visszafele meg a templom iránt lakott Mojzes Pál bátyám, akihe kiskocsisnak jártam három esztendeig szántani. Amellett vót a jedzőház, Máriási, a nagy kerttel. Azután Ónodi Jóska meg a papi lak. Meg utánuk Mojzes Jósep. Mán azután sok kisebb ház vót, de azokat alig ismertem. Igen, szembe velünk vót a templom, akörül meg a vasas Krósz rettenetes nagy telke. Urasági vót, azért maradt olyan nagy. Ide kellett vóna kastélyt építeni. Ismertem én mindenkit a faluba, mert egész faluba csak hatvanegy ház vót, hogyne ösmertem vóna mind. De nem törődtem velük,ők se énvelem. Felőlük meg is halhattam vóna. A felvégre nem szerettem menni, mert ott vót a Salánky Sámuel tekintetes úr nagy telke, tízholdas kert, az nagyon idegen vót, mintha ellenség lakott vóna arra. Inkább az alvégen vótak ismerősök, pedig ott meg a Szopányos-parton ott lakott a Pereszlényi, attul is féltem, hogyha meglát, bekap. De ott vótak jó emberek, Péter Ignácné, Kis Martella néném, aki almáér küldött, és azután is megtartotta a barátkozást. Kőmíves József bátyám, akinek a kisjánya vót Kőmíves Erzsi.
Azután jött egy nagygazda, Vas Gedu. Azután a kisbíró, Orbán Gyuri bátyám meg Füles Gyuriék. Meg egy csomó szegény ember házacskája. Tudom is én, olyan nagy vót abba az időbe a mi falunk, hogy be se tudtam járni. Hát eccer kaszálok a Batár-parton. Magamba vótam, még nemigen tudtam kaszálni, abba az időbe kezdtem tanulgatni, a kasza hegye minduntalan belevágódott a fődbe. Én meg örültem, hogy senki se látja. Mérges is vótam, meg nevettem is. Majd megtanulok, gondoltam, mert az a legnagyobb mesterség egy falusi gazdamunkán nőtt fiúnak, a kaszálás.
Nagyon szép nyári idő vót, június. De nagyon meleg vót.
Ott folyt a Batár.
Eccer csak észreveszem, hogy a füzes megett fürdik egy kisjány.
Ej, mondom, meglesem.
A bokorba bújtam, néztem. De mán szép kisjány vót, egészen megvót annak mán mindene.
Én is levetkezek, be a vízbe, utána a jánynak. Nem falubeli vót, hanem a túlsóparti falubul, Bökénybül.
A jány elkezd egy kicsit sikítani, én meg utána, elfogom.
- Ne visíts - mondom neki -, mert beleduglak a Batárba.
Megöleltem. Nem akarta hagyni magát, de azt mondtam, hogy úgy lenyomom a víz alá, megfullad.
E vót az első jány, akit úgy megöleltem én.
Osztán még nevetett is, hogy azt mondja, ha elmegyek a falujukba, megveret a bátyjaival.
Mán én akkor igen jól tudtam úszni. Úgy úsztam, mint a kutya, paskoltam a vizet.
Hogy a jányt eleresztettem, a kiment, a másik parton felőtözött, én meg egy jót úsztam, lefeküdtem a parton a jó fűbe, és elaludtam. De nem nagyon tudtam aludni, mert azon gondolkoztam, hogy milyen jó, hogy megtudtam, milyen a jánynak az íze. No, attul kezdve nem vót nekem nyugodalmam, attul kezdve én mindig csak azon törtem a fejem, hogy egy szeretőt kell keresni. Otthon nem mertem, mert féltem, hogy baj lesz. A jány pletykanyelvű mind, eldicsekszik vele, osztán akkor valaméknek az apja vagy bátyja, anyafia agyonver, hanem addig spekuláltam, hogy eccer hallom Kőmíves József bátyámtól, hogy Forgolányba nagy házat építenek. Ű akarta felvállalni, de nem kapta meg, pedig azt mondja, hogy ott sok munkásra van szükség. Nagyon pezsgett a vérem, én elmegyek Forgolányba, hátha ott felvesznek munkára, osztán valahogy tanálok egy szép kis kedvest.
Egy vasárnap este mondom édesanyámnak:
- Megyek reggel Forgolányba.
- Minek?
- Munkára. Építenek ott egy nagy házat, mondta Kőmíves Józsi bátyám, menjek oda munkára.
Édesanyám nem akart ereszteni, mert itthon is vót munka elég.
- Én nem dógozok hatvan krajcárért, ott többet kapok.
Olyan ákációzus vótam, muszáj vót elereszteni. Elmentem.
Megyek Forgolányon végig, meglelem az új házat, amit építettek.
- Kell-e munkás?
- Kell.
- Akkor beállok.
- Jó van.
Nem is kérdeztem, mit fizetnek. Ott vótam egész héten.
Jó vót. Hordtam a követ alapnak meg a vályogot a falhoz. Este beszélgetni kezdtem. Mondták,
van ott egy kovács, nagyon jó mester vót, nagyon jó baltát tudott csinálni. Elmentem a kovácshoz csinálna-e nekem egy jó baltát. Csinált, csak vigyek kaszát. Abból lehet a legjobb baltát csinálni. Az élit a baltának. Hát ahogy beszélgetünk, kijön a házból egy kisjány. Olyan nekem való forma vót, fekete szemű kisjány, Etelkának szólították. No, mondok, jó van mán, van itt jány. Hozzáfogtam hát szíveskedni, segítettem a mesternek, etettem a malacát, vizet húztam a tehenének. A meg megszeretett mingyán, hogy olyan jó segítséget kapott, mondta, hogy menjek el máskor is. Én egész éccaka nem tudtam aludni, mert csak az Etelkán járt az eszem. Ha az engem eccer megcsókolna. Mint a bökényi lány. E vót a legnagyobb kívánságom. Másnap este, ahogy fájront lett, mert a kőmívesek nem dógoztak olyan soká, mint a parasztok, csak hét óráig, akkor még világos van, megyek a kovácsnál, kezdek megint vizet húzni.
Kijön a kisjány, nevet rajtam.
- Mit nevetsz - mondom neki.
De a csak nevetett.
- Ne nevess, mer megfiresztelek a vályúba.
- Nincs húsvét.
- Ha nincs, lesz.
Így elkezdtünk beszélgetni, jó nyelves kisjány vót, de a szeme olyan vót, mint a parázs az apja
keze alatt a kohóba. Mert fújtattam is osztán sokat a mesternek. Mán másik este meg is fogtam. Nem vette észre senki, megszorongattam. Tudtam én, hogy kell a jánnyal bánni. Vót mán nekem jánnyal dógom. Sokat tanultam én, különösen Piri Mártátul meg a tanyán Gógán Juliskátul még többet. Tudtam, hogy jányoknál legfőbb, hogy az ember merjen. A kovács meg szívesen látta, hogy ottfelejtettem a szemem a jányán. Szeretett az a kovács éngem. Mondta is eccer, hogy felvesz inasnak. - Á, mondom, nem leszek falusi kovács inasa, mert én ha má inasnak megyek, csak Pestre akarok menni, ott van a bátyám, Gedeon, a mán három éve inas, mán fel is szabadul.
Ez is tetszett a kovácsnak. - Igazad van - mondta -, nem érdemes ezeknek a büdös parasztoknak dógozni, mert ezek megmérik a vasat, elhúzzák a kovács bérét, meg nem szeretnek a kovácsnak fizetni.
Hát elég szegényesen éltek, ahogy láttam.
No, kitelik a hét, kérem a fizetésemet, hát ötven krajcárjával fizetnek ki.
Hű, megijedtem, hogy nem alkudtam ki előre. Ilyen az ember, az esze jányon jár, akkor mán csizmaszárba szalad az ész.
- Nem jövök többet magukhoz dógozni - mondtam -, ha ilyen kicsit fizetnek.
- Hát mennyit akarsz?
- Nálunk hatvan krajcárt fizetnek, én itt idegenbe hetvenen alul nem dógozok.
- No jó, hát a jövő héten megadják a hatvan krajcárt.
- Az is kevés - mondom -, mert messziről kell nekem jönni gyalog.
Csak jöjjek el, majd meglátják. Szeretett a mester is, mert én nem loptam a napot, hanem dógoztam, mintha magamnak csinálnám. Nem kellett nekem sose kiáltani, hogy:
- Maltert.
Mire kellett a kőmívesnek, mán én ott is vótam vele. Még a kollégámat is szorítottam, hogy ne
kiabáljon a mester. Oda is vett az engem maga mellé. Nem ad többet. Harmadik héten majd. Jó van. Akkor nem jövök. El is mentem a kovácshoz búcsúzni, hogy nem jövök többet. De a kovács azt tanáta mondani, mire én búcsúzkodtam vóna, hogy a jövő héten hozzam el a kaszát, olyan baltát csinál, amilyet még nem is láttam. - Nem tudom - mondtam -, édesanyám elereszt-e. De mikor hazamentem, mondom édesanyámnak, hogy kibabráltak velem.Ő meg azt mondja, miért vagyok olyan buta. Kell nekem Forgolányba menni, mikor otthon is van munka. Meg- ettem a keresetemet. Ez igaz vót, de azért, mintha tüske ment vóna a lábomba, nem bírtam megnyugodni. Mindig csak az vót az eszembe, hogy Etelka, ha még egy hétig körülötte legyeskedek, biztosan megadja a szerelmit. Meg a kisbalta is nagyon fúrta az ódalamat. Elő is kerestem a pallásrul édesapámnak a régi csorba kaszáit, kiválasztottam egyet, hogy azt reggel viszem. Mondom édesanyámnak, el kell mennem, mert van ott egy kovács, az nekem olyan baltát csinál, amilyent még szemmel se láttam.
- Mit kér érte?
- Én nem kérdeztem.
- No hát - azt mondja -, akkor nem is mégy, mert elkéri a heti keresetedet.
- Nem olyan ember a.
Szóval nem lehetett velem bírni, hiába szidott édesanyám, hogy hová tettem a fejemet, én bizony azt mondtam: - Jó van, ha édesanyám nem ad kenyeret, megyek magam kenyerén.
Így szegény mit tegyen, csak betarisznyázott nekem, de azt mondta:
- Tán jány van a dologba?
- Ó, édesanyám, minek vóna még nekem a jány, mikor tudok én még házasodni.
- De ördögöt a kisbőrödbe, nem tudom, mi bajod.
Én nem bántam, akármit mondott, elmentem.
Mán másnap este a kovácsnál vótam megint, ott meg így fogadtak, mintha hazajöttem vóna. Még a kovács felesége is, pedig különben rosszkedvű asszony vót, az is nevetett, mikor a vizet húztam a tehenének. Már Etelka meg úgy viháncolt, hogy a szívem majdnem kiugrott a lajbizsebbül. Nagyon szépen eltőtt a hét. Etelka mindig hajlandóbb lett hozzám. Mentünk a kertbe meggyet szedni. Hát mondhatom, megszedtem osztán a meggyet, nem haragudott érte. De a kovács az én kaszámat csak nem vette kézbe. Hogy mindig más dóga van. Mán itt vót a szombat, a kasza meg úgy van, ahogy hoztam.
- Majszter uram, mi lesz mán a kaszámmal?
- Úgyis itt leszel a jövő héten. Úgy sincs most neked otthon fát vágni valód.
- De én mán nagyon szeretnék otthon dicsekedni avval a kisbaltával.
- Majd meglesz. Mire megjössz, talán meg is lesz.
Engem bizony szombaton hatvan krajcárjával fizettek ki. Mérges vótam, mer még serényebben dógoztam, mint a múlt héten. Mondja a kőmívesmester, hogy nála az a szokás, hogy lassan megyünk messzire. Jöjjek csak el, jövő héten megkapom a hét hatost. - Nem jövök én, a tűz égesse meg a kend építését. - Ne mondj ilyet, mert befalazlak a falba. Hát édesanyámtól vót nekem mit elszenvedni, hogy én így potyázom el az időmet. Itt a nagy nyár, idegenbe dolgozok, mibül élünk a télen. A szegény embernek nyáron kell megkeresni, amibül télen kenyerez. Mondhatta nekem, mán hétfőn reggel vettem a tarisznyámat, mentem Forgolányba. Szárnyon mentem én. Etelka vót az eszembe. Még ingyen is elmentem vóna tán, mert vót még meggy a fán. Aj, de szép hetek vótak. Hat hétig jártam én akkor Forgolányba. Míg csak az egész ház készen nem lett. Még sajnáltam is, hogy nem tartott tovább, mer az utóssó két héten mán nyócvan krajcárt kaptam, ételt meg nem kellett semmit fogyasztanom, mert vacsorára mindig a kovácsnál ettem, délbe meg a kőmíves szíveskedett nekem bográcsgulyással. Mán a harmadik héttül mindig azű kosztosa vótam, mégis megatta a nyócvan krajcárt. Etelkával meg mán úgy vótunk, hogy azt hittük, ásó-kapa választ el bennünket. Úgy szerettük egymást, mint galamb a párját. Haő erre szaladt, én utána, ha én arra mentem,ő utánam. Úgy megértettük egymást, hogy még a szívünk is repesett az örökös gyönyörködésbe. Vót eccer, mikor mentem hétfőn reggel Forgolányba, magamba, nem vót nálam semmi, csak egy rossz kapa, azt is azér vittem, hogy a kovács megélezi nekem. Mindig vittem valami javítanivaló szerszámot, mindig megcsinálta, sose kért érte semmit, csak nevetett, mikor mondtam, mit fizetek, hogy majd a végén megmondja a számlát.
Megyek Forgolányba. E vót mán az utolsó hét. Mondom a kovácsnak, megvan-e már a balta.
- Ott van - azt mondja nevetve -, próbáld ki. Vágd bele az ülőtőkébe.
Belevágom, nem lett semmi baja.
Vót ott egy régi, kerítésből való tőgyfa oszlop, abba nagy görcs. No, kovács, most kibabrálok veled. Belevágom, lepattant az acélja. Elveszi a kovács a baltát, megnézi, belevágja az üllőbe. - Nem baj - azt mondja -, most jön rá a dupla acél. - Megacélozta újra. Másnap megyek hozzá este.
- No, majsztram, megvan a balta?
- Vágd bele.
Belevágom az ülőtőkébe, nem lett semmi baja. Belevágtam a tőgyfába, szikrát hány, nem lett semmi baja. Szét lehetett vele hasogatni az egész gerendát, nem lett semmi baja. Olyan kisbaltám lett a nekem, amilyent soha szememmel se láttam, míg el nem lopták.
Én meg ezt a hetet elcicáztam a kis Etelkával. Még sírt is, mikor elbúcsúztam tőle.
Kérdem a kovácsot, mivel tartozok. Azt mondja:
- Nálatok sok dohány terem. Hozzál nekem, ha erre jársz, egy tekercs szűzdohányt.
- Jól van, majsztram, hozok.
Kezet fogtunk, becsületesen. Azt mondom neki:
- Megengedi, hogy az Etelkát megcsókoljam?
- Haű akarja?
- Akarod-e, Etelka?
A meg nem szólt egy szót se, hanem a nyakamba ugrott és úgy összenyalt, mint a kisboci.
Így vót Forgolányba.

TIZENNEGYEDIK BESZÉLGETÉS
arról, hogy mindenki úgy él, ahogy tud, nem úgy, ahogy szeretne Mán a második tavaszon hiába híjtak, nem mentem Mojzes Pál bátyámékhoz szántani. Nem fogok én mindig másnak szántogatni. Meg aztán nagyon is kurtán bántak el velem. Mán akkor okosabb voltam, nem lehetett mán velem úgy kibabrálni, ahogyők akarták. Tavasszal nekem, ahogy nyílt az idő, mán menni kellett hozzájuk és egész májusvégig úgy dolgozni, mint egy nagy kocsis vagy napszámos. Úgy megkövetelték, se játszani, se egy kicsit megállni vagy kimaradni. Azt nem szerették. De fizetni meg az ég világán semmit nem fizettek. Hogyűk megszántják a mi fődünket. Mi vót az? Mán csak a kert. Meg az egyháztól egy hold. Ennyit ért az én munkám két vagy három hónap alatt. Még annyit megtettek, hogy ha vásárra mentek, elvitték édesanyámat is. Meg a termésünket behordták. De most már nem vót födünk se, mondtam: én felszabadultam. Ha nincs főd, nem kell érte raboskodni. Á, nagyon ki tudnak a nagygazdák használni egy fiatal fiút. Mert az a gondolatuk, hogy ott tanul a gyermek. Igaz is, de már eleget tudtam, hogy ez nem jól van. Meg aztán nem is szerettem hozzájuk járni már, mert Mojzes Pali bátyám elvette Kerekes Fáni nénémet. Ebbe halt bele Mojzes Pál bátyám, az apja, az öreg. Olyan kornyadozó lett az akkor tavaszon, hogy édesanyám meg is mondta; nem éri meg az újat. Nem is. Mer Kerekes Fáni nénémnek harmadik ura lett ez a Mojzes Pali bátyám. Pedig minálunk nem vót szokás, hogy egy menyecske egyik ura után másikat keressen. Igende Fáni néném még jány korába elrúgta a patkót: gyereket kapott a szapora szavú fiától, Csorba Marcitul. Mer Kerekesék szomszédok voltak Csorbáékkal. A gyerekek nagyon szerettek együtt játszani már kiskorukba is, de az öregek nem szívelték egymást, még meg is ölték volna egymást egy kanál vízbe. Miért? Mert Csorba Josep bátyámnak hatvan holdja vót, de Kerekeséknek csak harmincnégy. De ez a szapora szavú Csorba Jósep, ez csak ojan juhász-famíliábul való vót. Ennek az apja, az öreg Csorba Márton, akit én má nem ismertem, mer agyonverték, még azelőtt, ez még juhász vót. A Salánky-uradalomba lopkodta össze a vagyonját. Úgy csinálta, hogy mint juhász, a bárá- nyoknak a szépit, javát mind a maga nyájába szedte, az uraságnak csak a hitványát hagyta. Így meggazdagodott nagyon, mert abba az időbe még a juhnak minden szőre-szála arany vót a jó juhász kezébe. Még mikor a szapora szavú házasodott, még akkor olyan juhászlakodalmat csaptak, hogy csak juhász, harminchárom család vót meghíjva a lakodalomra. De mikor a lakodalom legjobban állott, jöttek a pandúrok, és elfogták az öreg Csorbát, elvitték. Sokat ült az osztán, de nem tudtak rábizonyítani semmit, hanem a pandúrok úgy elverték vót az öreget, hogy abba halt vóna bele, nemsokára azután, hogy hazajött. De még annyi ideje vót, hogy a sok pénzin megvette gaz egyik Salánkynak az örökségét, ötven holdat. Mert vót egy másik Salánky is, aki ötven holdat örökült a határba, mint a Sámuel tekintetes meg a Polixénia méltósága. Osztán ez a Salánky csak azért adta el a tolvaj juhásznak a maga örökségét, hogy olyan úrrá tegye a juhászt a faluba, mint az unokatestvérjei. Tíz holdat meg a szapora szavú vett ehhez, így lett neki hatvan.
Szerették is Kerekes Imre bátyámék, ha a Fáni jányuk meg tudta vóna csípni a Marcit. De az apja azt mondta, inkább agyonveri a fiát, de nem engedi, hogy egy harmincholdas gazdához csapjon be kocsisnak. Mer az ijen nagygazdáknál az új férj csak kocsisnak számít, kinn hál az istállóba. Hát hogy aző fia nem kőtözik át a Kerekesék óljába hálni. Így nem lett a házasságbul semmi, hanem a Fáni azt hitte, akkor lesz valami, ha sikerül neki a Marcival az egyesség, hát gyereket fogott tülle. De hiába lett gyerek, az öreg szapora szavú mégse adta oda a fiát. Fáni osztán szégyenébe férhe ment más faluba, Tiszabecsre, egy jó gazdacsaládba, Bimbó Pistához. Kerekes Imre bátyám meg mind azt kiabálta faluszerte, hogyő nem engedi, hogy jányát egy fűsűs juhász ivadéka elvegye, mert az öreg Csorba Márton még csontfésűt hordott a vállig érő csimbókos nagy hajába. De azű apja meg má negyvennyócba is igaz jobbágy gazda vót, hogy a rovásfák még most is ott vannak felakasztva a szelemenen. Meg hogy neki kell bírónak lenni, ha Pereszlényi leköszön. Nagy választás is vót akkor, de bizony szapora szavú győzött, ő lett a bíró, erre még nagyobb lett a harag, akkor ment férhe Bimbó Pistához Fáni néném. De nem soká vót Tiszabecsen. Hiába ment a nagy faluba a kicsibül. Meg hiába ment a híres Bimbó famíliába, mert a Bimbók mán akkor nagyon a végin vótak. Bimbó Pista meg nagyon ivott, és eldorbézolta a vagyoni maradékot. Haza is jött Fáni néném egy fél esztendő múlva, odaveszett a hozomány. Elment a gyerekével, haza is hozta, akkor danolták a faluba, hogy: Tiszabecsi kert alatt,
Fáni jányom elszaladt,
Bimbó Pista utána,
Kötőfék a nyakába.
Hiába danoltuk a kötőféket a nyakába, nem jött utána, pedig nagy per lett belőle. Sose kapták vissza a pénzüket, Bimbó Pista meg elment Amerikába, odaveszett a móring. Akkor azt mondja Marci bátyám, hogy megtréfálja Kerekes Fánit, amért elment. Meg is tréfálta, mert még egy gyereket csált neki. Fáni néném meg örült, mert azt hitte, hogy akkor mán elveszi. Nem vette el, arra újra férjhe ment egy orosz cselédemberhez, Murza Gergőhöz. Csorba Marci bátyám azt mondta, nem nyugszik, míg tizenkétszer be nem ótja Fánit. A meg segétséget akart. Vót akkor Ábrahám Pál bátyámnál egy orosz kocsis, rettenetes erős ember vót, rutén vót, orosz vallása is vót. Ezt vette férjnek magához, hogy evvel agyonvereti Csorba Marcit. Így ment másodikszor két gyerekkel férhe Fáni néném. Igende, amijen erős vót Murza Gergő, ojan puja vót. Egy köblös zsákot úgy hajította fel a vállára, mint a semmit, de csak bámult a nagy világba, soha senkire nem emelte fel az ujját. Jó ember lett szegény, mint a málé. A mellett tanult meg Fáni néném káromkodni. Mer ojan csúnya rempes nyelve lett, hogy még hallani is iszonyú vót. Nem szégyellt a végigmenni a falun és a túlsó végén megállani az utca közepin és elordétani magát, hogy: - Gergő!... Gergő, a fene egyen meg, gyere haza... Mert Murza Gergő nagyon szerette a pájinkát. Meg tudott az abból inni egy félakóval eccerre. Úgy hozta haza néha Fáni néném sokszor tökrészegen, hogy fogta a filit. Ez a Murza Gergő osztán akkor tavaszon kaszáláskor megemelte magát. Fogadásbul maga tett fel egy nagy tőkefát a szekérre, megszakadt benne valami, és hirtelen kaszálásnál meghalt. Özvegyen maradt a Fáni.
Alig halt meg, Mojzes bátyám feleségül vette. Még mondták, hogy siet, míg harmadik gyereket nem kap a Fáni Csorba Marcitul. Mer az ojan vót, hogy egy urától se vót soha gyereke, azt mondják, mert egyik urát se szerette, csak most is még Csorba Marcit. E vót a szégyen, ebbe lett beteg Mojzes Pál bátyám. Nem vót mán akkor fiatal Pali bátyám, vót vagy negyven esztendős forma. Én nem is tudom, há tette a szemét, elég a hozzá, hogy az apja nagyon elkeseredett, és csakugyan nem érte meg az újat. Szüret tájon meghótt. Akkor tavaszon én mán nem jártam hozzájuk. Jusztin néném pedig ahun látott, mindig édeskedett, hogy menjek hozzájuk, nem mentem, hanem magam kezére kezdtem dógozni. A kisbornyú nagyon szépen nőtt, édesanyám úgy kegyelte azt, mint egy kisasszonyt, csak rajta vót mindig a szeme. Nagyon szerette, hogy még egyszer megérte, hogy lábas jószág került szegénynek az udvarába. Én meg jártam dógozni Krószéknál. Most kezdtem csak el a dohányos jányok körül a mókázást. Sok jó időt töltöttem a pajtába. Meg a pajta mellett, hátul a kertbe, a jányokkal. A mogyoróbokrok alatt. A vót a szép idő. Akkor tájba dohánnyal vót tele az egész falu. Néha jöttek fináncok, felkutatták az egész falut, minden házat felforgattak tilos szűzdohány után. Jön eccer át Vas Berti bátyámnak a felesége: - Gyere má, György, nincs itthon az uram, én meg dagasztok, add oda ennek az asszonynak a szapulókádat. - Mér ne. Szívesen, Emi néném. Átmegyek, megyek a színbe, ott vót a szapulókád. Felemelem, hát alatta egy nagy rakás dohány. Hű mondom, és hamarosan szalmát löktem rá, hogy az asszony, aki ott ácsorgott, meg ne lássa. Egy béresasszony vót az urasági házakbul.
Este jön haza Berti bátyám, mondom neki; kacsintottam egyet:
- Berti bátyám. Dohányt leltem.
- Hun?
- Nem mondom meg, maga vagy tudja, vagy nem. A maga portáján.
- Én nem tudok semmiféle dohányrul.
- Akkor osztozunk rajta. Fele a magáé, fele az enyém.
- Jól van.
Megmutatom neki: ott vót a szapuló alatt.Ű nem tudja, ki tette oda.
Így megosztoztunk, neki is jutott hét kila, nekem is hét kila.
Mondta, hogy adjam neki mindet, én nem dohányozok.
Nem lehet, mondtam, mer elígértem én ezt már régen.
Jó lesz a nekem Forgolányba, gondoltam, mer még nem tudtam megadni a kovácsnak a dohányt. Legközelebbi vasárnap fel isőtöztem szépen, ódalamra vettem az édesapám tarisznyáját. Jó szőrtarisznya vót a még akkor is, meg a hátamra egy vászontarisznyát. A kettőbe belefért a dohány.
Elindultam Forgolányba. Átmegyek a Batáron, Csatóházán két finánc jön szembe velem. Ismertek, mert ezek jártak mindig hozzánk is. Azt mondja az egyik:
- Mit viszel, Jó György?
- Dohányt - mondom nekik.
Azok meg nevettek:
- Megájj - azt mondja az egyik -, majd megfogunk eccer benneteket.
Azt mondja a másik:
- Aggyál egy szál masinát.
- Azt nem tudok adni, mert én nem pipázok - mondom.
Erre eleresztettek, eszükbe se jutott, hogy megszagolják a tarisznyámat. Pedig azt mondták minálunk, hogy a finánc egy kilométerre megérzi a szűzdohány szagát. Hát ez nem igaz, mert akkor megsajdították vóna. Megérkezek aztán nagy vígan Forgolányba. Megyek a kovácshoz. Hát ott meg nagy vendégség van. Kérdem, mi a. Hát éppen akkor vót az Etelka kézfogója. No, jókor jöttem. Mondom a kovácsnak, minek adja férhe ilyen hamar a jányát, nincsen a még tizenhét esztendős se. Azt mondja, arra való a jány, ha kérik, oda kell adni. Megmondtam neki titokba, hogy elhoztam a dohányt. - Jól tetted, fiam - mondja -, úgysincs egy pipára valóm se. Mindenembül kifürdetett ez a házasság, pedig még nincs is kész a kelengye. Éppen le akartam mondani a dohányzásrul, hogy avval is spóroljak. Eldugta a dohány a műhelybe a nagy kád alá. Mondom neki: csak úgy ne járjon vele, mint aki mán eccer eldugta. Elmeséltem, hogy szereztem a dohányt. Nevetett, hogyőrajta nem fog ki senki. Meg ott nem is keres senki semmit, a kovácsműhelybe. Mondom neki: - Kedves apámuram - mer én mán csak úgy híjtam ütet a régi időbe -, küldje ki ide egy kicsit Etelkát, szeretnék egypár szót váltani vele.
- Jól van, fiam, beszélgessetek.
Hát én ott maradok a műhelybe, egy kis idő múlva jön Etelka.
- Mit akarsz?
Megölelem szépen, megcsókolom, mondom neki:
- Etelka, csak azt akarom megkérdezni, van-e még meggy a fán?
Hát osztán mondta szegény, hogyő nem akart férhe menni, parasztlegény veszi el, valami bunkóparaszt, de hozzáadják, mert az apja már öreg, gyenge. Fájnak a lábai, nem meri tartani, hogy mi lesz belőle. Olyan szép vót az a jány, hogy majdnem szikrát vetett a műhely is tőle. Még a vas is meg- lágyult, olyan forró vót annak a pillantása. Deű maga is olyan gyenge olvadós vót, hogy egy cseppet seőrözte a meggyet. Megszedtem a szép fát szapora csókokkal. A felfordított kádon dőlt meg a fa szépen. Azután el akartam menni, de nem engedett, úgy könyörgött, hogy maradjak még, olyan rosszul érzi magát ezek közt a bunkóparasztok közt. Én meg maradtam. Pájinkát ittak, de tudták, hogy én azt nem iszok, hát egy üveg bort is hozattak. Abból iszogattam. Egész estig maradtam, akkor jön be a kovács, hogy: gyere csak.
Kimegyek. Visz a műhelybe.
- Né csak mán, hun a dohány?
Hát nem vót a kád alatt.
Kisült, hogy valami lány ment a műhelybe egy legénnyel, osztán azok is egeret kergettek. A nagy lökődésbe felborították a kádat. Azok lelték meg a dohányt. Megy a mester a házukhoz a nagy kalapáccsal. Etelka meg utánunk jött a műhelybe - mi a? - Gyere csak, valamit mutatok. - Magyaráztam neki, mi vót a nagy kád alatt, osztán szegény jányt elővette a sírás, hogy látom-e, ilyenféle emberek közé kell neki menni. - Ne sírj - mondom -, énrám úgyis hiába várnál, kell annak még hét esztendő, míg én házasodhatok. Addig te meg elszáradnál, kedvesem. Így vigasztaltam,ő meg ráborult az üllőre, és én újra megcsókoltam... Akkor leakasztottam a tarisznyám a szegről, ott volt a műhelyben, és elmentem keservesen haza. Nagyjóisten, gondoltam, milyen a jány sorsa. Milyen jól jártam én, hogy nem jánynak születtem. Most engem is férhe adna édesanyám, ha valaki kérne. Így meg folytathatom az én szép legényéletemet, ami még csak most kezdődik.
Édesanyám meg csudálkozott, hogy olyan hamar hazajöttem:
De én nem sokat beszéltem, hanem búnak eresztettem fejemet.
- Mi vót Forgolányba, mondd el mán. Ugye, valami jány?
- A vót, édesanyám, de mán nem jány, hanem menyasszony, ma vót a kézfogója.
Enni adott, de nem ízlett az étel. Nem is gondoltam vóna, hogy így el tudom sajnálni a fekete szemű kisjányt. - Én is, fiam - mondta édesanyám -, tizenhét esztendős vótam, mikor férhe adtak. Muszáj vót menni, mert nagy szerencse vót. Mi szegények vótunk otthon Csécsén, meg árva is vótam, osztán jött egy nemes, a te apád. Még akkor födje is vót, pedig Pereszlényi akkor má kifosztotta. De még vót vagy huszonegyköblös födje. Igaz, sok vót rajta az adósság, mert hat évig vót oda katonának, azalatt felgyűlt... Mikor engemet ide hoztak, olyan árvíz vót, fiam, hogy nem lehetett az ország útján jönni, a Karikázón hoztak, a szántóföldeken, ahol partos vót. Egy hétig tartott a lakodalom, de mán harminchat esztendeje tart a böjtje. Édesanyám sírni kezdett, én meg hallgattam. - Jaj, milyen sokon kellett is nekem keresztülmenni - mondta -, mikor édesapám a nagy korelába meghótt, úgy emlékszek, mintha ma is látnám. Én akkor kilenc esztendős kisjány vótam. Haltak az emberek, minden háznál, szegény édesapám meg egyházfi vót, de ott olyan kicsi a falu Csécsén, hogy neki kellett harangozni is. Hátőjárt a pappal, Nyilas tiszteletessel,temetni. Ahogy mentek temetni Magos Józsefékhez, alig tudott bemenni a