Belépés
korall44.blog.xfree.hu
Én nem adom fel soha, Az élet bármennyire is mostoha! Bakó Istvánné
1944.02.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Ildykó Barátnőmtől kaptam!
  2011-04-26 16:18:34, kedd
 
 
































































 
 
5 komment , kategória:  Barátaimtól kaptam  
Áldott Húsvéti Ünnepeket !
  2011-04-24 08:00:16, vasárnap
 
 


Kedves Látogatóim és Barátaim!
Mindenkinek Szeretteljes, Áldott Húsvéti Ünnepeket kívánok!
Érezzétek Magatokat nagyon jól Családodtok és Barátaitok körében!
Juhász Andrea:Húsvéti köszönet

Mindig velem van,
Soha el nem hagy,
Fogja két kezem,
Akkor is, ha vétkezem.
Ő az én megváltóm,
Védőpajzsom, mindenem,
Sötétségben a fény, mi
Szívemben él.

Mikor köddé válnak
Álmaim, céljaim,
Csak állok bánatom
Romjain, te akkor is
Velem vagy, nem látlak,
Mégis érezlek, vigaszt
Adsz nekem, Jézus te
Égi szép!

Dicsérlek, áldalak,
Imádlak földnek,
Embernek megváltója.
Jézusom hamarosan
Eljössz újra, érzem
Magadra vetted vétkem,
Köszönöm néked, hogy
Mindentől védesz.

Ne félj, csak higgy,
Bízz benne s ő megtanít.
A szeretet türelmes,
A szeretet jóságos,
Jézus érted is szenvedett,
Életével fizetett, nyisd hát
Ki néki szíved kapuját,
Hogy láss csodát.

Húsvét napján,
Ragyog majd a nap,
Mert Jézus-Krisztus
Újra köztünk van.












 
 
6 komment , kategória:  Ünnepek  
Kunhalmi dollár -147-148.
  2011-04-23 19:37:10, szombat
 
  Kunhalmi dollár - 147 - lopni és szegénynek lenni
nawesh - 2010.11.14

A távolba szakadt kunhalmi vér, Laslo Wojastyquilik felbolygatta a falut. Mert bizony feleségével együtt úgy döntött, hazatelepül. Ám más dolgok is bolygatták Bátor hétköznapjait.

Mert korántsem hihette, hogy mindenki szereti a Koszorús családot Kunhalmon. Korábban sem volt így, miért is lett volna, de Bátor tudta, hogy gyarapodásában sokan csak azt látják, hogy gazdagszik (ami azért korántsem így volt) és a sok munkát, amit belefektetett családja (és valljuk be Kunhalom) jólétébe nem látták.

- Az irigység örök magyar átok - vigasztalta Kovács úr. - Van, aki még mindig a koszos, büdös hajléktalant látja bennem, nem a falu postását.

- Ez biztos nem így van - próbálkozott Bátor.

- Dehogynem... a tekintet sokat elárul... Pedig nagyon kicsi választja el a hajléktalant és a házzal rendelkezőt. Egy ici-picit megemelkedik a törlesztőrészlet és már árverezik is a házat...

Bátor is tapasztalta ezt, hogy bár Kunhalom lassan, de biztosan gyarapszik, szépül, egyre több embernek van munkája, sőt már a Városból, Feketeszélről is jártak Kunhalomra dolgozni, mégis mindig voltak, akik nehéz helyzetbe kerültek. Valaki lebetegedett a családból, elveszítette a munkáját, csökkentették a fizetését és már meg is csúsztak a fizetni valókkal.

Elég volt egy nagyobb probléma az autóval és már a tartalékhoz kellett nyúlni. És sok családban hamar elfogytak a tartalékok. Nagyon hamar... Majd jött a sakkozás a fizetnivalókkal, a számlákkal.

Most befizetik a gázszámlát, mert ha télre kikapcsolják őket, akkor megfagynak, de ha nem fizetik a villanyszámlát, akkor a keringető szivattyú sem megy, akkor is megfagynak, a kocsi részletét mindenképpen fizetni kell..

Kunhalom fejlődésnek indult és mégis, a sokat emlegetet gazdasági válság keményen éreztetet a hatását. Bátor több családról is tudott, akik saját, akár tehermentes családi házzal is rendelkezetek, kocsival, és a válság előtt fogyasztási hiteleket vettek fel. Akár többet is...

Ismert olyan családot, ahol már hónapokkal ezelőtt tönkrement a hitelből vásárolt plazmatévé, de a részleteket még mindig fizetniük kell. Sokan vettek fel A-hitelt a fizetésük terhére, de beleesetek abba a csapdába, hogy ,,van még pénz a számlán" és a kamatokkal együtt több százezres tartozást görgetnek maguk előtt...

Sokan keresték meg az önkormányzatot, de az a zseb is üres volt, az iskolaépítés, a falu rendbetétele minimalizálta a forrásokat. Ám azért az önkormányzat igyekezett segíteni a kunhalmiaknak.




Létrehoztak egy családsegítő szolgálatot. Szerencsére pályázatokkal is meg tudták támogatni ezt a rendszert. Létrejött egy iroda a polgármesteri hivatal egyik használaton kívüli melléképületében, németországi adományokból kaptak két terepjárót, használtat persze, a tanyaszolgálathoz, egy magyar cégtől leselejtezett számítógépeket. Öt embert foglalkoztattak, három kunhalmit, egy feketeszélit , és egy fiatal nő a Városból járt ki dolgozni.

Két ember ült az irodában, fogadta az igényeket, ketten a tanyákat járták, egy ember meg a Városban intézkedett, mert sok idős ember nem tudott ügyeket intézni.

A családsegítő szolgálat sikert aratott... És nem nagyon lazsálhattak a munkatársai... A polgármester egy havi tapasztalatszerzés után látta, valamilyen forrás bevonásával, de bővíteniük kell a családsegítő szolgálatot. Kicsiny falu Kunhalom és mégis sok az intéznivaló...

De Bátor észrevette az emberekben az irigységet is. Ha az egyiknek segítenek, akkor a másiknak miért nem? Azt is észrevette, hogy megszaporodtak az áramlopásos bejelentések. Mert azért terjedtek a pletykák, hogy a Csata Szakáll Feri, akit évekkel ezelőtt kirúgtak az áramosoktól, mert fusizott, jó pénzért megbuherálja a villanyórát.

Bátor, aki az elmúlt másfél esztendő alatt megtapasztalhatta, hogy milyen az, ha kikapcsolják tartozás miatt az áramot, álmában sem gondolt volna arra, hogy lopni próbálja az áramot. Olyan modernek ezek a készülékek - magyarázta Kovács úrnak - hogy kizárt dolog, előbb-utóbb ne bukna meg az ember.

Kovács úr csak bólogatott. - és négyszeres árral számláznak, ha valakit elkapnak...

Bátor nem volt benne biztos, hogy Csata Szakáll Feri valóban hozzányúl az órákhoz, de igencsak meglepődött, amikor egy délután, még jó, hogy otthon volt, az áramszolgáltató autója kanyarodott be az udvarukba. Három férfi jött, villanyszerelők és udvariasak voltak, de a mérőórát keresték, hogy megnézzék, rendben van-e minden...

Bátor még inkább meglepődött, amikor az egyik férfiben Újváry Antalt, Feketeszél korábbi plébánosát ismerte fel...

Kunhalmi dollár - 146 - Indiánok Kunhalmon
Nawesh
nawesh rovata (nawesh.virtus.hu)
http://s9.www.tvn.hu/sid12poiuztrewqasdfghjklmnbvcxy91827364521/users_blog/pics/m 23.gif


Kunhalmi dollár - 148 - áramlopók
nawesh - 2010.11.19

A félreértés hamar tisztázódott. Az áramszolgáltató emberei leellenőriztek mindent.

Amikor egy kávét is kaptak Piroskától, már oldottabb volt a hangulat - ismeretlen bejelentést kaptunk, hogy... lopják az áramot.

És nem? - kérdezte Bátor - megnéztük a hálózatot és maguk tiszták - mondta az egyik szerelő. - vagy olyan rafináltan csinálják, hogy nem lehet rájönni...

Kezeskedem értük - szólalt meg Antal . - Szükségtelen - mondta a szerelő. Itt írják alá. Ez egy rutinellenőrzés.

De Piroskát nem hagyta nyugodni a dolog - De ki jelenthetett fel bennünket.

Ezt sajnos nem mondhatom meg, no meg nem is tudjuk. Anonim is be lehet jelenteni, ha valaki gyanakszik a szomszédra. Mert általában szomszédok a jóakarók. De higgyék el, tényleg sokan lopják az áramot. S ha ne derül ki, előbb-utóbb azokkal fizettetjük meg, akik becsületesen fizetik a számlákat.

S ha valakit elkapnak? - érdeklődött Piroska. - No, bent a kollegák megnézik, mikor csökkent le a számlája. Valószínűleg azóta lop. Azután megnézzük, milyen készülékei vannak. Egy hűtőnek, de egy villanykörtének is megvan az átlagfogyasztása . Így arra az időszakra, ameddig lopta az áramot, négyszeresen számlázunk ki...

És tényleg sokan lopják a villanyt?

Sok a bejelentés, mert sok a rosszakaró. Van, aki bejelenti, hogy a szomszéd lopja az áramot, majd lesi az ablakból, mikor jövünk...

Társa folytatta nevetve - Egyszer valaki telefonált, mikor megyünk már, mire a kolleganő mondta, nyogodjon meg, az egész utcát meg fogjuk nézni, Ja, akkor töröljük a bejelentést...



Ő is lopott?

Persze...

És aki a saját anyját dobta fel?

Biztos kizárták az örökségből. Ja, és arra emlékszel, amikor kérdik a bejelentőtől: honnan tudja hogy lopják az áramot. Hát hogyne tudná, én szereltem fel nekik...

A szerelők megköszönték a kávét és a laptopjukat böngészték. - Mennünk kell Feketeszélre , a plébánián van valami gond az árammal. Meg van egy szerződéskötésünk itt Kunhalmon. Valami Woj..Wosal.. te jó isten, már lengyelek is jönnek ide?

Bátor nevetett - nem lengyel. Magyar. Ráadásul rokon, ott lakik ni - mutatott az egyik közeli tanyára - László Wojastoqilik. Félig magyar, félig indián...

Indián? Nekem bejött a Winnetou gyerekkoromban. Apacs?

Bátor, mint bennfentes mosolygott - passamaquodi . ne kérdezze hol laknak. Nem egy nagy törzs.

Na, jobb, ha megyünk...

Bátor azért még odafordult Antalhoz - Hogyhogy itt?

Az áramszolgáltatónál dolgozom. Ügyfélszolgálaton. Ez csak terepmunka. Megnézzük, hogy dolgoznak a szerelők...

Jól vagy?.. Vagytok?

Ööö... igen...

Isten áldjon - mondta Bátor és valamiért nem csodálkozott, hogy az ex-pap szó nélkül beül a kocsiba.

Kunhalmi dollár - 147 - lopni és szegénynek lenni
Nawesh
nawesh rovata (nawesh.virtus.hu)
 
 
1 komment , kategória:  Mindenmás /történ.,elbesz/  
H. SIENKIEWICZ : Quo Vadis
  2011-04-23 19:14:04, szombat
 
  HENRYK SIENKIEWICZ : QUO VADIS
regény

Fordította: MÉSZÁROS ISTVÁN

HUSZADIK FEJEZET

A Vicus Patríciuson a Viminalis mentén haladtak a régi Porta Viminalisig. Azon a síkságon jártak, amelyen később Diocletianus pompás fürdőt építtetett. Elhagyták Servius Tullius falainak maradványalt, s már pusztább helyeken át jutottak el a Via Nomentanára. Ott pedig balra fordulva, Salaria felé tartottak, s dombos vidékre jutottak, mely tele volt homokbányákkal, sőt itt-ott temetőkkel is. Közben egészen besötétedett, s mivel a hold még nem kelt fel, az utat elég nehéz lett volna megtalálniuk, ha a keresztények - amint Chilon előre látta - maguk nem jelezték volna. S valóban, jobbra-balra és elöl, mindenütt sötét alakokat láttak, amint óvatosan igyekeztek a homokos szurdékok felé. Némelyikük kezében lámpás volt, amit azonban igyekeztek palástjukkal eltakarni de akik az utat jobban ismerték, azok a sötétben baktattak előre. Vinicius gyakorlott katonaszeme mozgásuk után megkülönböztette a fiatalabb férfiakat a botra támaszkodó öregektől és a gondosan hosszú stólájukba burkolózó nőktől. A ritkán meg-megforduló járókelők meg a városból kifelé igyekvő falusiak ezeket az éjszakai vándorokat nyilván a homokbányákba siető munkásoknak vagy temető-testvéreknek nézték, akik néha éjszakánként szertartásos agapékat[105] rendeztek. Amint azonban a fiatal patrícius és társai előbbre haladtak, körös-körül egyre gyakrabban villantak fel a lámpások, s egyre több embert láttak. Egyesek halkan énekeltek, s Viniciusnak úgy tetszett, hogy énekeik tele vannak vágyakozással. Énekükből néha a fülébe jutott egy-egy szófoszlány vagy mondat, mint: "Ébredj fel, alvó", vagy "Kelj fel halottaidból", máskor meg férfiak és nők egyaránt Krisztus nevét ismételgették. De Vinicius nem nagyon figyelte a szavakat, mert az járt eszében, hogy hátha Lygia is ott van a sötét alakok között. Némelyek, közelükben haladva el, "Béke veletek!" vagy "Dicsőség a Krisztusnak!" szavakkal köszöntek, őt pedig elfogta a nyugtalanság, s szíve hevesebben kezdett dobogni, mert úgy érezte, hogy Lygia hangját hallja. A sötétben minduntalan megtévesztette egy-két hasonló alak vagy mozdulat, mikor aztán tévedésére rájött, kezdett nem hinni szemének.

De az utat nagyon hosszúnak találta. Jól ismerte ezt a vidéket, a sötétben azonban nem tudott tájékozódni. Minduntalan felbukkantak a város körüli keskeny átjárók, majd falak maradványai meg épületek, amelyekre nem bírt visszaemlékezni. Végre a hold korongjának széle felvillant a meggyülemlett fellegek fölött, s jobban megvilágította a vidéket, mint a homályos lámpások. Végül valami felfénylett a távolban, mintha pásztortűz vagy fáklyaláng lett volna. Vinicius Chilonhoz hajolt, s megkérdezte, ez-e az Ostrianum.

Chilonra az éjszaka, a várostól való távolság és ezek a kísérteties alakok nyilván erős hatással voltak, kissé türelmetlenül felelte hát:

- Nem tudom, uram, sosem voltam az Ostrianumban. Azonban valahol a városhoz közelebb is dicsérhetnék Krisztust.

Kis idő múlva pedig, érezvén, hogy szüksége van a beszélgetésre és bátorsága felszítására, hozzátette:

- Úgy gyülekeznek, akár a haramiák, pedig nem szabad ölniük, hacsak az a lygius alávalóan be nem csapott.

Viniciusnak Lygián járt az esze, azonban őt is csodálatba ejtette ez a titokzatosság és óvatosság, amellyel Lygia hittestvérei gyülekeztek, hogy legnagyobb papjukat meghallgassák, tehát így szólt:

- Mint minden vallásnak, ennek is vannak közöttünk hívei, de a keresztények zsidó szekta. Miért gyülekeznek itt, holott a Tiberisen túl vannak zsidó templomok, ahol a zsidók fényes nappal szoktak áldozni?

- Nem, uram. A zsidók éppen a legádázabb ellenségeik. Hallottam, hogy már a jelenlegi Caesar előtt csaknem háborúra került a sor közöttük és a zsidók között. Claudius Caesar már annyira megunta ezeket a zavargásokat, hogy kifizetett minden zsidót, ezt az edictumot azonban már érvénytelenítették. De a keresztények elrejtőzködnek a zsidók és a lakosság elől, amely - mint tudod - gonosztettek elkövetésével vádolja és gyűlöli őket.

Egy darabig szótlanul mentek, de aztán Chilon, akinek félelme annál nagyobb lett, minél jobban eltávolodtak a város kapujától, megszólalt:

- Euriciustól hazafelé menet egy borbélytól kölcsönvettem egy parókát, s az orromba benyomtam két szem babot. Remélem, nem ismernek fel. De ha felismernének, sem ölnek meg. Nem rossz emberek ezek! Sőt, nagyon derék emberek, s én szeretem és becsülöm őket.

- Ne akard őket idő előtt megnyerni magadnak dicséreteiddel - felelte Vinicius.

Most egy szűk szurdékba jutottak, melyet kétoldalt töltésfélék szegélyeztek, s ezek fölött egy helyen keresztülhaladt az aquaeductus.[106] Közben a hold felbukkant a felhők mögül, s a szurdék-út végén egy falat pillantottak meg, melyet a holdfénytől ezüstösen csillogó sűrű borostyán bontott. Ez volt az Ostrianum.

Vinicius szíve hevesebben kezdett dobogni.

A kapuban két fossor[107] elszedte a jegyeket. Kis idő múlva Vinicius és társai egy minden oldalról fallal körülvett tágas helyen voltak. Imitt-amott különálló síremlékek álltak, s középütt volt a tulajdonképpeni hypogaeum, vagyis kripta, melynek alsó része már a föld felszíne alá süllyedt; ebben voltak a sírboltok, a kripta bejárata előtt pedig szökőkút csobogott. Nyilvánvaló volt, hogy túlságosan nagy tömeg nem férne be a hypogaeumba. Vinicius mindjárt gondolta is, hogy a szertartás a szabad ég alatt, az udvaron fog lefolyni, ahol rövidesen igen nagyszámú tömeg gyűlt össze. Ameddig a szem ellát, egyik lámpás a másik mellett villogott, de sok embernek nem is volt lámpása. Alig néhány fedetlen fej látszott, a többin, az árulóktól való félelem vagy talán a hűvös idő miatt, csuklya volt, s a fiatal patrícius félve gondolt rá, hogy ha ez végig így marad, akkor ebben a tömegben a bágyadt fény mellett lehetetlen lesz Lygiát felismernie.

De a kripta mellett egyszerre meggyújtottak néhány szurkos fáklyát, s kisebb máglyába rakták. Most már világosabb lett. A tömeg csakhamar egy furcsa himnuszfélét kezdett énekelni, előbb halkan, azután hangosabban. Vinicius soha életében nem hallott ilyen éneket. Ugyanaz a vágyakozás, amely már útközben meglepte, amint az egyes emberek énekéből kizengett, csendült meg ebben a himnuszban is, csak sokkal világosabban és erősebben, s a végén már annyira magával ragadó és hatalmas volt, mintha nemcsak az emberek vágyakoztak volna, hanem ez az egész temető, a dombok, a mélyutak és az egész vidék. Olyan volt ez, mint valami segítségkérés, a sötétségben eltévedt ember alázatos könyörgése a menekülésért. A felfelé néző szemek mintha láttak volna valakit fent a magasban, s a kinyújtott kezek mintha könyörögtek volna, hogy szálljon alá. Mikor az ének halkult, mintha pillanatnyi várakozás következett volna, de olyan magával ragadó, hogy Vinicius és társai önkéntelenül is felnéztek a csillagok felé, félve, hogy valóban valami rendkívüli dolog fog történni, s hogy valaki csakugyan leszáll onnan. Vinicius Kis-Ázsiában, Egyiptomban, sőt Rómában is számtalan különféle templomot látott és vallást ismert meg, rengeteg éneket hallott, itt azonban csak most először látott olyan embereket, akik nem azért hívják énekükkel az istenséget, mert valami meghatározott szertartást akarnak elvégezni, hanem szívük mélyéből s olyan őszinte vágyakozással, ahogyan a gyermek vágyakozik apja vagy anyja után. Csak a vak nem látta, hogy ezek az emberek nemcsak tisztelik istenüket, hanem teljes szívükből szeretik is, ezt pedig Vinicius eddig soha, egyetlen országban, egyetlen szertartásnál, egyetlen templomban sem látta, mert akik Rómában és Görögországban még tiszteletet adtak az isteneknek, ezt azért tették, hogy segítségüket megnyerjék, vagy mert féltek tőlük, de az senkinek eszébe sem jutott, hogy szeresse is őket.

S ámbár gondolatai Lygia körül jártak, s feszülten figyelt, hogy a leányt felismerje a tömegben, mégis lehetetlen volt nem látnia azokat a rendkívüli, különös dolgokat, amelyek körülötte végbementek. Közben néhány fáklyát vetettek a tűzre, s az vörös fénnyel árasztotta el a temetőt, és elhomályosította a lámpások világát. Ebben a pillanatban a hypogaeumból kilépett egy aggastyán, s vállán csuklyás palásttal, de födetlen fejjel, fellépett a máglya mellett heverő kőre.

Láttára hullámzani kezdett a tömeg. Vinicius mellett suttogó hangok hallatszottak: "Petrus! Petrus!..." Egyesek letérdeltek, mások kezüket nyújtottak feléje. Olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a fáklyákról lehulló minden apró zsarátnok neszét, a Via Nomentanán haladó szekerek távoli zörgését s a szél susogását a temető mellett sorakozó néhány pínia lombjai között.

Chilon Viniciushoz hajolt, s úgy súgta:

- Ő az. A Krisztus első tanítványa, egy halász!

Az aggastyán pedig felemelte fejét, s a keresztjelével köszöntötte az összegyűlteket, akik most térdre borultak. Vinicius és társai, nem akarván elárulni magukat, követték a többiek példáját. Az ifjú egyelőre nem bírta összeegyeztetni benyomásait, mert úgy érezte, hogy az előtte álló ember olyan parasztféle, de egyben rendkívüli is, s ami fő, rendkívülisége éppen egyszerűségéből fakad. Az aggastyánnak nem volt mitra a fején, sem tölgykoszorú a homlokán, sem pálmaág a kezében, sem aranytáblácska a mellén, sem hímzett csillagokkal díszített vagy fehér köntöse, vagyis nem volt rajta semmiféle olyan jel, amilyeneket a keleti, az egyiptomi és görög papok vagy a római flamenek viseltek. Viniciust most ugyanaz a különbség ütötte meg, amelyet akkor érzett, mikor a keresztények énekét hallotta, mert ezt a "halászt" nem a szertartásokban járatos főpapfélének látta, hanem egy egyszerű, idős és rendkívül tiszteletreméltó tanúnak, aki messziről jött, hogy elmondjon itt valami igazságot, amelyet látott, amelyet meg is tapintott, s amelyet elhitt, mint ahogyan a természetes dolgokat elhiszi az ember, s mivel elhitte, meg is szerette. Arcából a meggyőződés akkora ereje sugárzott, amilyen csak magában az igazságban van. Vinicius pedig mint szkeptikus, nem akarván átengedni magát az aggastyán varázsának, lázas kíváncsisággal várta, mit fog mondani a titokzatos "Chrestos" e társa, s milyenek azok a tanok, amelyeket Lygia és Pomponia Graecina vall.

Közben Péter beszélni kezdett, eleinte úgy, mint az atya, aki gyermekeit inti, és tanítja, hogy miként éljenek. Megparancsolta nekik, hogy mondjanak le a fényűzésről meg az élvezetekről, s szeressék a szegénységet, a tiszta erkölcsöket, az igazságot, hogy türelmesen viseljék el a sérelmeket és üldöztetést, engedelmeskedjenek feljebbvalóiknak és a hatóságoknak, óvakodjanak az árulástól, csalástól és rágalmazástól, s végül hogy jó példával járjanak egyik a másik előtt, sőt a pogányok előtt is. Vinicius szemében csak az volt jó, ami visszaadhatta neki Lygiát, ellenben minden rossz volt, ami akadályként állhatott kettőjük közé - e tanácsok némelyike tehát bántotta, sőt haragra is ingerelte, mert úgy érezte, hogy mikor az aggastyán a tisztaságot és a vágyak elleni harcot követeli, ezzel nemcsak az ő szerelmét merészeli elítélni, hanem Lygiát is ellene hangolja, s ellenállásra buzdítja. Megértette, hogy ha a leány itt van az egybegyűltek között, hallja e szavakat, s azokat a szívébe fogadja, akkor e pillanatban őrá, Viniciusra csak mint e tanok ellenségére és méltatlan emberre gondolhat. E gondolatra elfutotta a méreg. "Mi újat hallottam? - mondta magában. - Hát ez lenne az az új tanítás? Ezt már mindenki tudja, mindenki hallotta. Hiszen a szegénységet és a szükségletek korlátozását akarják a cinikusok is, hiszen az erényt mint régi jó dolgot hirdette Socrates is, hiszen bármelyik sztoikus, meg Seneca is, akinek ötszáz citromfa asztala van, a mértékletességet dicséri, az igazságot hirdeti, az ellentéteknél türelmességet, a balsorsban pedig állhatatosságot követel, de mindez csak olyan, akár az állott gabona, amelyet már csak az egerek esznek meg, az embereknek nem kell, mert a régiségtől dohos." De a harag mellett még mintha csalódást is érzett volna, mert ő valami ismeretlen, boszorkányos titkok felfedését vagy legalábbis egy csodálatosan ékesszóló rhetor szónoklatát várta, ehelyett azonban csupa rendkívül egyszerű, dísztelen szót hallott. Csak azon a mély csenden és figyelmen csodálkozott, amellyel ez a tömeg a beszédet hallgatta. Az aggastyán pedig tovább beszélt ezeknek a lelkesen hallgató embereknek, hogy legyenek jók, csendesek, igazságosak, szegények és tiszták, nem azért, hogy életükben békességük legyen, hanem hogy haláluk után örökké élhessenek a Krisztusban, olyan vidámságban, olyan dicsőségben, olyan virágzó örömben, amilyenben itt a földön soha senkinek sem volt része. S bár Viniciusra az előbbiek kellemetlenül hatottak, most lehetetlen volt meg nem értenie, hogy mégiscsak van valami különbség az aggastyán tanítása és aközött, amit a cinikusok, a sztoikusok és egyéb filozófusok mondanak, azok ugyanis a jóságot és az erényt mint az életben egyedül gyakorlati értékű okos dolgokat ajánlották, ez azonban halhatatlanságot ígért értük, mégpedig nem valami silány halhatatlanságot a föld alatt, unalomban, meddőségben és pusztaságban, hanem nagyszerű, csaknem az istenekéhez hasonló örök életet. S erről úgy beszélt, mint egészen biztos dologról. Ilyen erős hit mellett tehát az erény szinte határtalan értékre tett szert, az élet csapásai pedig semmiségeknek látszottak, hiszen a határtalan boldogságért pillanatnyilag szenvedni egészen más, mint csak azért szenvedni, mert ez a természet rendje. De az öreg tovább beszélt, hogy az erényt és az igazságot önmagukért kell szeretni, mert az öröktől fogva élő legfőbb jó és legfőbb erény az Isten, aki tehát ezeket szereti, az Istent szereti, s ezáltal ő maga is az Isten szeretett gyermekévé válik. Vinicius ezt nem értette meg jól, de azt már régebbről tudta abból, amit Pomponia Graecina Petroniusnak mondott, hogy ez az Isten a keresztények felfogása szerint mindenható, mikor tehát most azt hallotta, hogy még a legfőbb jó és legfőbb igazság is, önkéntelenül is arra gondolt, hogy egy ilyen demiurgosszal szemben Iuppiter, Saturnus, Apolló, Iuno, Vesta és Venus nem lehetnének mások, mint egy nyomorúságos, lármás csürhe, amelyben mind együttesen is, meg külön-külön a maguk szakállára is latorkodnak. De a legjobban akkor álmélkodott az ifjú, mikor az öreg azt magyarázta, hogy az Isten az örök szeretet is, aki tehát szereti az embereket, az az Isten legfőbb parancsolatát teljesíti. De nem elég az embernek csupán a saját honfitársait szeretnie, mert az Istenember mindenkiért ontotta vérét, s a pogányok között is talált már olyan választottakat, mint Cornelius centurio, s nem elég csak azokat szeretni, akik jót tettek velünk, mert Krisztus megbocsátott a zsidóknak is, akik őt halálra adták, meg a római katonáknak is, akik a keresztre szegezték, tehát nem elég megbocsátani azoknak, akik bántanak bennünket, hanem szeretni is kell őket, s a rosszért jóval kell nekik fizetnünk, nem elég a jókat szeretni, hanem a rosszakat is szeretni kell, mert csakis szeretettel lehet kigyomlálni belőlük a gonoszt. Chilon e szavaknál arra gondolt, hogy munkája hiábavaló volt, mert Ursus nemcsak ezen az éjjelen, hanem sohasem meri megölni Glaucust. De vigasztalásul mindjárt a másik következtetést is levonta az aggastyán tanításából, hogy tudniillik Glaucus sem öli meg őt, még ha felfedezné és felismerné is. Vinicius már nem gondolt arra, hogy az aggastyán szavaiban nincsen semmi újság, hanem álmélkodva tette fel magának a kérdést: micsoda Isten, micsoda tanítás, micsoda nép ez? Mindaz, amit hallott, egyszerűen nem fért a fejébe. Hallatlanul új fogalmak voltak ezek számára. Érezte, hogyha netán ő is követni akarná e tanítást, máglyába kellene raknia és hamuvá égetnie egész gondolkozásmódját, szokásait, jellemét, egész eddigi természetét, aztán merőben új élettel, tökéletesen új lélekkel kellene megtelnie. Úgy látta, hogy a tan, mely azt parancsolja neki, hogy szeresse a parthusokat, szíriaiakat, görögöket, egyiptomiakat, gallokat és britanniaiakat, hogy bocsásson meg ellenségeinek, fizessen nekik jóval a rosszért, és szeresse őket - merő őrület, de ugyanakkor érezte, hogy ebben az őrületben is van valami sokkal hatalmasabb, mint minden eddigi filozófiában. Úgy vélte, hogy őrült volta miatt megvalósíthatatlan, s megvalósíthatatlansága folytán isteni. Lelkében elvetette, de érezte, hogy valami bódító illat árad felőle, mint a virágos rétről, s ha valaki ezt az illatot egyszer beszívta, mindent elfelejt, s csak ez után vágyakozik, akárcsak a lotophagusok[108] országában. Látta, hogy nincs benne semmi valóság, de a valóság hozzá képest mégis valami olyan haszontalan semmiség, amellyel nem érdemes értelmét foglalkoztatnia. Új világok, roppant térségek és fellegek vették körül, amelyekről eddig fogalma sem volt. Ez a temető az ő szemében mintha őrültek gyülekezőhelye lett volna, de ugyanakkor rettenetes és titokzatos is, ahol, mint valami misztikus nyoszolyán, születik valami, ami eddig nem volt a világon. Ismét összegezte magában mindazt, amit az aggastyán az első perctől kezdve az életről, az igazságról, a szeretetről és Istenről mondott, s gondolatai kápráztak a fénytől, mint ahogy a szem káprázik a szakadatlanul egymást követő villámlásoktól. Mindezeket Lygia iránti szerelmén át mérlegelte, mint általában az olyan emberek, akiknek élete egyetlen szenvedéllyé válik, s e villámlások fényénél egy dolgot látott világosan: azt, hogy ha Lygia itt van a temetőben, ha e tanokat vallja, hallgatja és érzi, akkor sosem lesz az ő szeretője.

Mióta Auluséknál megismerte, most először érezte meg, hogy még ha most visszaszerezné is, akkor sem nyeri őt vissza. Eddig soha ilyesmi nem jutott eszébe, de most sem tudott magának számot adni róla, mert ez nem is annyira világos bizonyosság, mint inkább valami jóvátehetetlen kár, valamiféle szerencsétlenség zavaros megérzése volt. Nyugtalanság kelt benne, amely csakhamar viharos haraggá változott általában a keresztények, különösen pedig az aggastyán ellen. Az a halász, akit első pillantásra parasztnak nézett, most szinte félelemmel töltötte el, s mintha titokzatos végzete lett volna, aki kérlelhetetlenül s egyúttal tragikusan dönti el sorsát.

A fossor észrevétlenül ismét néhány fáklyát dobott a tűzre, a szél már nem zúgott a píneák lombjai között, a láng egyenesen tört a magasba élével a derült égbolton szikrázó csillagok felé fordulva, az aggastyán pedig a Krisztus haláláról megemlékezve, most már csak Róla beszélt. Mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatta, még nagyobb csend lett, mint volt, annyira, hogy szinte a szívek dobogása is hallatszott. Az az ember látta! S úgy beszélt, ahogyan csak az tud, akinek minden perc annyira az emlékezetébe vésődött, hogy ha a szemét behunyta, akkor is maga előtt látta. Elmondta, hogy mikor a Kereszttől visszatért, Jánossal együtt két nap és két éjszaka ültek egy fogadóban étlen, álmatlan, fájdalomban és félelemben gyötrődve, kétségek között, s fejüket tenyerükbe hajtva tűnődtek azon, hogy ő meghalt. Ó, jaj, milyen nehéz volt az! Milyen nehéz! Már a harmadik nap virradt, a hajnal fehérre festette a falakat, ő pedig Jánossal együtt ott ült a fal tövében tanácstalanul, reményét vesztve. Ha az álom elnyomta őket (mert az Úr kínszenvedése előtti éjszakát is átvirrasztották), azonnal felserkentek újra, s tovább sopánkodtak. Alig kelt fel a nap, egyszerre lebontott hajjal, lélekszakadva rohant be a magdalai Mária, s úgy kiabálta: "Elvitték az Urat!", amit ők meghallva felugrottak, s rohantak a helyszínre. János, aki fiatalabb volt, elsőnek ért oda, s mikor meglátta az üres sírt, nem mert bemenni. Csak mikor már mind a hárman ott voltak a nyílásnál, ő, aki ezt most elmondja, belépett, s megpillantotta a kövön a lepedőt meg a kötelékeket, de a testet nem látta sehol.

Nagyon megijedtek hát, mert azt hitték, hogy a papok rabolták el Krisztust, s még nagyobb gyötrelmek között tértek haza mindketten. Aztán jöttek a többi tanítványok is, s nagy jajveszékelést csaptak hol együtt, hogy könnyebben meghallja őket a Seregek Ura, hol pedig egyik a másik után. Lelkük elalélt, hiszen ők azt remélték, hogy a Mester megváltja Izraelt, s íme, már harmadnapja, hogy meghalt, nem értették tehát, hogy az Atya mért hagyta el Fiát, s jobb szerették volna többé meg nem pillantani a napot, hanem meghalni, olyan nehéznek érezték e terhet.

E rettenetes napokra való visszaemlékezés még most is két könnycseppet csalt az aggastyán szemébe. A tűz fényénél jól látták, miként gördültek le ősz szakállán. Kopasz, öreg feje reszketett, s hangja elhalt mellében. Vinicius így szólt magában: "Ez az ember igazat beszél, s azt siratja!" - s az egyszerű szívű hallgatók torkát is fojtogatta a fájdalom. Gyakran hallottak már Krisztus kínszenvedéséről, s tudták, hogy a szomorúság után öröm következik, de hogy most az apostol mondta, aki tulajdon szemével látta, ennek hatására zokogva tördelték kezüket, s mellüket verték. De lassanként lecsillapodtak, mert győzött bennük a kíváncsiság, hogy tovább hallgassák a beszédet. Az aggastyán behunyta a szemét, mintha jobban akarta volna látni a távoli dolgokat, s tovább beszélt:

- Amint tovább így siránkoztak, ismét berohant a magdalai Mária azzal, hogy látta az Urat. Ő a nagy fényességtől nem ismerte meg, s azt hitte, hogy a kertész az, de az Úr rászólt: "Mária!" Erre ő is felkiáltott: "Rabboni!", s a lábához borult. Az Úr erre meghagyta neki, hogy menjen a tanítványokhoz, ő maga pedig eltűnt. De ők, a tanítványok, nem hitték el, s mikor felzokogott az örömtől, egyesek korholták, mások pedig azt hitték, hogy a fájdalom zavarta meg értelmét, mert azt is mondta, hogy a sírban angyalokat látott, holott ők, mikor másodszor is odamentek, a sírt üresen találták. Azután estefelé eljött Kleofás, aki egy másikkal útban volt Emmaus felé, s mindketten sietve visszatértek azzal, hogy "Feltámadt az Úr bizonnyal!". S zárt ajtók mögött vitatkoztak, mert féltek a zsidóktól. Ekkor Ő megállt a szoba közepén, holott az ajtó meg sem csikordult, s mikor látta, mennyire megrémültek, megszólalt: "Békesség nektek." És láttam Őt, mint ahogy látták mindnyájan. Olyan volt, mint a világosság és mint a szívünk boldogsága, mert elhittük, hogy feltámadt, és hogy a tengerek kiszáradnak, a hegyek elporladnak, de az Ő dicsősége soha el nem múlik... S nyolc nap múlva Didymus Tamás ujját az Úr sebeibe bocsátotta, s megérintette oldalát, aztán a lábához borulva kiáltotta: "Én Uram és én Istenem!" Ő pedig azt felelte: "Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, akik nem láttak és hittek!" S ezeket a szavakat hallottuk, s szemünk látta Őt, mert ott volt közöttünk.

Vinicius hallgatta, s valami furcsa dolog történt vele. Egy pillanatra elfelejtette, hol van, elvesztette valóságérzetét, mértékérzetét és ítélőképességét. Két képtelenség között állt. Nem bírt hinni abban, amit az aggastyán mondott, viszont érezte, vaknak kellene lennie, vagy saját értelmét kellene megtagadnia, hogy elhiggye, ez az ember, aki azt mondta: "láttam" - hazudik. Volt valami a megindultságában, könnyeiben, egész alakjában meg az elmondott események részleteiben is, ami lehetetlenné tett minden gyanút. Vinicius néha úgy érezte, hogy álmodik. De körös-körül látta a csendes tömeget, a lámpások bűze megcsapta orrát, a közelben égtek a fáklyák, s oldalt egy kövön állt egy öregember, már közel a sírhoz, kissé reszkető fejjel, s ez az öreg, bizonyságot téve, ismételgette: "Láttam!"

S elmondott nekik mindent tovább, egészen a mennybemenetelig. Időnként pihenőt tartott, mert nagyon részletesen beszélt, de érezni lehetett, hogy minden legkisebb részlet úgy bevésődött emlékezetébe, mint egy kőbe. Hallgatói mind mintha megittasodtak volna. Fejükről ledobták a csuklyát, hogy jobban halljanak, s hogy egyetlen szót se vesztegessenek el, mert azok mindegyike felbecsülhetetlen értéket jelentett számukra. Mintha valami emberfeletti erő átröpítette volna őket Galileába, s ott járnának a tanítványokkal együtt az ottani ligetekben és vizek partján, s ez a temető átváltozott volna a Genezáret tavává, a parton pedig, a reggeli ködben ott állna Krisztus, úgy, amint akkor, mikor János a csónakban felkiáltott: "Ott van az Úr!", Péter pedig beugrott a vízbe, hogy úszva minél előbb a szeretett lábak elé boruljon. Az arcokból végtelen elragadtatás, önfeledtség, boldogság és határtalan szeretet sugárzott. Látszott, hogy Péter hosszas elbeszélése alatt némelyeknek látomásuk volt, mikor pedig arról kezdett beszélni, hogy a mennybemenetelkor az Úr lába alatt miként zárultak össze a felhők, és takarták el Őt az apostolok szeme elől, minden szem önkéntelenül az ég felé tekintett, s pillanatnyi várakozás következett, mintha ezek az emberek azt remélték volna, hogy még egyszer megpillantják, vagy ismét leszáll a földre az égi mezőkről, hogy lássa, miként legelteti az agg apostol a rábízott juhokat, s megáldja őt is meg nyáját is.

S az emberek számára most nem létezett Róma, sem az őrült Caesar, nem voltak szentélyek, istenek, pogányok, csak Krisztus volt, aki betöltötte a földet, a tengert, az eget és a világot.

A Via Nomentana mentén elszórt távoli házakban a kakasok éjfélre kukorékoltak. Chilon e pillanatban megrántotta Vinicius palástja szárnyát, s odasúgta:

- Uram, ott az aggastyán közelében látom Urbanust s mellette egy leányt.

Vinicius mintha álmából ocsúdott volna fel, s a mutatott irányba tekintve megpillantotta Lygiát.





HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A fiatal patrícius minden csepp vére megremegett a leány láttára. Megfeledkezett a tömegről, az aggastyánról, a hallott és látott felfoghatatlan dolgok fölött érzett ámulatáról, s csakis Lygiát látta maga előtt. Íme, annyi erőfeszítés után, a nyugtalanság, a vergődés, a szenvedés hosszú napjai után végre megtalálta! Életében most érezte először, hogy az öröm is úgy törhet az emberre, mint a vadállat, s mellére nehezedve elfojthatja a lélegzetét. Ő, aki eddig azt hitte, hogy Fortunának kötelessége az ő valamennyi kívánságát teljesíteni, most alig mert hinni tulajdon szemének és szerencséjének. E hitetlenkedés nélkül lobbanékony természete még valami meggondolatlan cselekedetre ragadta volna, de előbb meg akart győződni, hogy nem ama csodáknak folytatásáról van-e szó, amelyek fejét teljesen megtöltötték, s nem álmodik-e. De nem, semmi kétség, Lygiát látta, s alig tíz-egynéhány lépés választotta el tőle. A leány teljes fényben állt, ő tehát kedve szerint legeltethette rajta szemét. A kámzsa lecsúszott Lygia fejéről, s szétzilálta haját, ajka kissé szétnyílt, s tekintete az apostolon csüggött, arcára kiült a feszült figyelem és elragadtatás kifejezése. Sötét gyapjúpalást volt rajta, tehát úgy volt öltözve, mint a nép bármelyik gyermeke, de Vinicius sosem látta őt szebbnek, s a lelkében kavargó minden zűrzavar és e csaknem rabszolgaöltözet ellenére meglepte e gyönyörű patríciusi fej nemessége. Forró tűzként áradt végig benne a szerelem, tele vágyakozással, rajongással, tisztelettel és megkívánással. Érezte a gyönyört, amit a leány látása jelent neki, s úgy itta be, mint hosszas szomjazás után az éltető vizet. Amint az óriás lygius mellett állt, kisebbnek látta, mint eddig, csaknem gyermekded volt, s azt is észrevette, hogy lesoványodott. Egész lénye szinte áttetsző volt, s olyan hatást tett rá, mint egy virág, amelynek lelke van. De annál inkább magáénak kívánta ezt a lényt, amely annyira más volt, mint mindazok a nők, akiket Keleten vagy Romában ismert, és az övéi voltak. Érezte, hogy odaadná érte valamennyit s ráadásul még Rómát és az egész világot is.

Egészen belefeledkezett volna Lygia nézésébe, ha Chilon meg nem rángatja palástja szárnyát attól való félelmében, hogy olyasmit talál tenni, ami szerencsétlenséget hozhatna rájuk. Közben a keresztények imádkozni és énekelni kezdtek. Kis idő múlva felzendült a Maranata,[109] aztán a nagy apostol a szökőkút vizével megkeresztelte azokat, akiket a presbiterek mint a keresztség felvételére előkészítetteket elébe állítottak. Vinicius azt hitte, ennek az éjszakának sosem lesz vége. Már ment volna minél hamarabb Lygia után, hogy útközben vagy a lakásáról elragadhassa.

Végre egyesek kezdtek elszállingózni a temetőből, s ekkor Chilon odasúgta: - Menjünk ki, uram, a kapu elé, mert nem vettük le kámzsánkat, s a nép figyel bennünket.

S valóban így is volt. Mikor az apostol beszéde alatt mindenki hátratolta kámzsáját, hogy a beszédet jobban hallja, ők nem követték a többiek példáját. Chilon tanácsa helyesnek látszott. A kapunál állva megfigyelhették az összes távozókat, Ursust különben sem volt nehéz megismerni óriási méreteiről és alakjáról.

- Menjünk utánuk - szólt Chilon -, meglátjuk, melyik házba térnek be, aztán holnap, jobban mondva még ma, rabszolgáiddal elállítod, uram, a ház minden bejáratát, s elviszed őt.

- Nem! - vágta oda Vinicius.

- Mit kívánsz tenni, uram?

- Követjük őt a házba, s most mindjárt elragadjuk: ezt vállaltad, Kroton?

- Igen - felelte a birkózó -, s rabszolgád leszek, uram, ha el nem töröm a derekát annak a bivalynak, aki őrzi.

De Chilon óva intette, s az összes istenekre könyörgött nekik, hogy ne tegyék. Hiszen Krotont csak azért hozták magukkal, hogy megvédje őket, ha a nép fölfedné kilétüket, nem pedig azért, hogy a leányt elragadják. Ha így kettesben ragadják el, maguk is életüket kockáztatják, s ezenfelül a leányt is elveszthetik, mert másutt rejtőzik el, vagy elhagyja Rómát. S akkor mi lesz? Miért ne menjenek biztosra, miért veszélyeztessék önmagukat, és kockáztassák az egész vállalkozás sikerét?

Vinicius, noha legnagyobb erőfeszítésébe került, hogy a leányt mindjárt ott a temetőben karjába ne zárja, mégis érezte, hogy a görögnek igaza van, s talán meg is fogadta volna tanácsát, ha nincs ott Kroton, akinek sürgős volt a jutalom.

- Hallgattasd el, uram, ezt a vén bakkecskét - mondta -, vagy engedd meg, hogy öklömet a fejére eresszem. Egyszer Buxentumban, ahova Lucius Saturninus hívott meg mérkőzésekre, egy fogadóban hét részeg gladiátor támadott meg, de egyik sem menekült a kezemből ép bordákkal. Nem mondom, hogy most a tömegből ragadjuk el a leányt, mert köveket hajigálhatnának a lábunk elé, de ha egyszer otthon lesz, elragadom én, s elviszem, ahova akarod.

Vinicius nagy örömmel hallgatta e szavakat, s így válaszolt:

- Herculesre, így is lesz! Holnap esetleg nem találnánk otthon, s ha megrémítenénk őket, kétségkívül megszöktetnék valahova.

- Úgy nézem, az a lygius szörnyen erős ember! - sopánkodott Chilon.

- Nem tőled kívánják, hogy lefogd a kezét - felelte Kroton. De még sokáig kellett várniuk, s a kakasok már pitymallatra kukorékoltak, mikor meglátták, hogy Ursus lép ki a kapun s nyomában Lygia. Még néhány ember kísérte őket. Chilon úgy nézte, hogy felismeri közöttük a nagy apostolt: mellette ment egy másik aggastyán, de az sokkal alacsonyabb volt az apostolnál, aztán két korosabb nő és egy ifjú legény, aki lámpásával világított nekik. E maroknyi csoport után mintegy kétszáz főnyi tömeg következett. Vinicius, Chilon és Kroton elvegyültek a tömegben.

- Úgy van, uram - jegyezte meg Chilon -, a te szüzed erős őrizet alatt van. Ő van vele, a nagy apostol, mert nézzed, uram, ott elöl, hogy letérdel előtte mindenki.

Az emberek csakugyan térdre hullottak, de Vinicius oda se nézett. Lygiát egy pillanatra sem tévesztve szem elől, egyre a leány elrablása járt az eszében, s a háborúkban hozzászokván mindenféle cselhez, katonai pontossággal latolgatta fejében az egész haditervet. Érezte, hogy vakmerő lépésre szánta el magát, de tudta, hogy a vakmerő vállalkozások sikerrel szoktak járni.

Az út azonban hosszú volt, ő tehát néha azokra a szakadékokra is gondolt, amelyeket a Lygia által vallott furcsa tudomány vágott közöttük. Most már mindent megértett, ami a múltban történt, meg azt is, hogy miért. Ehhez elég éleslátása volt. Íme, ő eddig nem ismerte Lygiát. Ő csak a minden más leánynál szebb szüzet látta benne, aki iránt lángra gyúltak érzékei, most azonban megtudta, hogy ez a tudomány minden más nőtől merőben más lénnyé tette, s az a reménye, hogy ezt a leányt is elragadják érzékei, a megkívánás, a gazdagság, a gyönyör, nem más, mint csalóka ábránd. Végre megértette azt, amit eddig sem ő, sem Petronius nem értett, hogy az az új vallás valami olyasmit csepegtetett az emberek lelkébe, amit az ő világuk nem ismert, és hogyha Lygia szeretné is, keresztényi igazságaiból semmit fel nem áldozna érte; és ha van is számára gyönyör, az egészen más, mint amelyet ő és Petronius, Caesar egész udvara és egész Róma hajszol. Minden más nőt, akit ismert, a szeretőjévé tehetett, de Lygia csak áldozat lehet.

S e gondolatra égető fájdalmat és haragot érzett, de megérezte azt is, hogy ez a harag tehetetlen. Azt lehetőnek tartotta, hogy Lygiát elrabolják, s csaknem bizonyos is volt benne, hogy ez sikerül, de abban sem kételkedett, hogy ama tanokkal szemben ő maga, egész bátorsága és hatalma semmit sem jelent, s hogy Lygiával el nem bánik. Ez a római katonai tribunus meg volt győződve róla, hogy az a kard és ököl, amely az egész világot uralma alá hajtotta, örökre uralkodni is fog a világon, de életében most először látta, hogy íme, még afölött is lehet valami, s ámulva tette fel magának a kérdést: mi hát az?

De nem tudott rá világosan megfelelni, csak agyán végigsuhantak a képek: a temető, az összegyűlt tömeg és Lygia, amint egész lelkével csügg az aggastyán szavain, az pedig beszél az Istenember kínszenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, aki megváltotta a világot, s boldogságot ígért neki a Styx túlsó partján. S míg erre gondolt, fejében nagy zűrzavar támadt.

De e zűrzavarból kivezette Chilon sopánkodása, aki sorsára panaszkodott, mert hát ő azt vállalta, hogy Lygiát felkutatja, amit élete kockáztatásával meg is tett, sőt meg is mutatta. Mit akarnak hát még tőle? Vállalta ő, hogy elragadja a leányt? De kicsoda is kívánhatna ilyesmit egy rokkant öregembertől, akinek két ujja hiányzik, s aki egész életét a bölcselkedésnek, tudományoknak és erénynek szentelte? S mi lesz, ha egy olyan tiszteletre méltó úr, amilyen Vinicius, valami bajba keveredik Lygia elrablása közben? Az igaz, hogy az isteneknek őrködniük kellene választottaik fölött, de hányszor előfordult már, hogy az istenek ostáblát játszottak, ahelyett, hogy azt figyelték volna, mi megy végbe a világon? Fortuna istenasszonynak, amint tudjuk, be van kötve a szeme, ő tehát nappal sem lát, hát még éjjel! Történjék csak valami, történjék meg, hogy az a lygius medve egy malomkövet, egy hordó bort, vagy ami még rosszabb, egy hordó vizet hajítson a nemes Viniciusra, s ki kezeskedik arról, hogy a szegény Chilonra jutalom helyett nem felelősségre vonás vár-e? Ő, a szegény bölcs, maga is megszerette a nemes Viniciust, akár Aristoteles Macedóniai Sándort, s ha a nemes Vinicius átadná neki azt az erszényt, amelyet szeme láttára csúsztatott öve mellé, mikor hazulról eljöttek, akkor - baj esetén - legalább volna mivel nyomban segítségről gondoskodni, vagy akár a keresztényeket is megnyerni maguknak. Ó, mért is nem hallgatják meg az aggastyán tanácsát, amelyet az óvatosság és a tapasztalat diktál?

Vinicius e szavak hallatára elővette öve mellől az erszényt, s Chilon markába dobta: - Nesze, és hallgass.

A görög érezte, hogy az nehéz, s ebből nyomban bátorságot merített.

- Minden reményem abban van - mondta -, hogy Hercules vagy Theseus még nagyobb tetteket is végrehajtott, s mi más az én legjobb, személyes barátom, ha nem Hercules? Téged pedig, tiszteletre méltó uram, nem nevezlek félistennek, mert egész isten vagy, s a jövőben sem feledkezel el szegény, hűséges szolgádról, akinek szükségleteiről időnként gondoskodni kell, mert ő maga, ha könyveibe temetkezik, semmire sem gondol... Néhány ölnyi kertecske meg egy házikó, akár a legkisebb porticusszal is, csak hogy a nyári hőségtől védjen, méltó ajándék volna egy ilyen adakozóhoz. Én pedig közben, a távolból fogom csodálni hősi tetteiteket, s könyörgök Iuppiternek, hogy segítsen meg benneteket, ha pedig valami történnék, olyan zajt csapok, hogy fél Róma összeszalad segítségetekre. Milyen rossz, göcsörtös út ez! Az olaj kifogyott lámpásomból, s ha Kroton, aki éppen olyan nemes, mint amilyen erős, karjára venne, s elvinne a kapuig, először mérlegelni tudná, hogy könnyen elbírja-e majd a leányt, másodszor pedig Aeneashoz hasonlóan járna el, s annyira megnyerné valamennyi becsületes isten kegyét, hogy a vállalkozás sikere felől már teljesen nyugodt volnék.

- Inkább vinném egy rühes birka egy hónapos hulláját - felelte a birkózó -, de ha nekem adod azt az erszényt, amit a tiszteletre méltó tribunus dobott a markodba, akkor elviszlek a kapuig.

- Ficamítanád ki a lábad nagyujját! - felelte a görög. - Így hallgattad meg ama tiszteletre méltó aggastyán tanítását, aki a szegénységet és az irgalmasságot mondta a két legfőbb erénynek?... Nem megparancsolta világosan, hogy szeretned kell engem? Látom már, sosem lesz belőled amolyan tucatkeresztény sem, és hogy könnyebb a nap sugarainak áthatolniuk a Mamertinus-börtön falain, mint az igazságnak a te vízilókoponyádon.

Kroton pedig, akinek állati ereje volt ugyan, de ezzel szemben semmiféle emberi érzés nem volt benne, így szólt:

- Ne félj, nem leszek kereszténnyé! Nem akarom elveszíteni a kenyeremet.

- Igen, de ha csak konyítanál a filozófiához, tudnád, hogy az arany nyomorult hiábavalóság!

- Te gyere ellenem a filozófiáddal, én meg csak egyet ütök fejemmel a hasadba, s meglátjuk, ki győz.

- Ugyanezt mondhatta volna az ökör is Aristotelesnek - vágott vissza Chilon.

Szürkülni kezdett. A hajnal halvány fénnyel vonta be a falak szegélyeit. Az út menti fák, az épületek s a szerteszórt síremlékek kezdtek előtünedezni a sötétségből. Az út már nem volt egészen üres. A zöldségárusok, zöldséggel alaposan megrakott szamaraikat és öszvéreiket terelve, igyekeztek a kapuk felé, hogy kapunyitásra odaérjenek. Itt-ott hússal és vaddal megrakott szekerek kerekei csikorogtak. Az úton és kétoldalt a talaj mentén könnyű ködréteg terjengett, mint a derűs idő előhírnöke. Az emberek ebben a ködben, távolabbról nézve, kísérteteknek látszottak. Vinicius elmerülten nézte Lygia karcsú alakját, amely minél jobban hajnalodott, annál ezüstösebb fényben úszott.

- Uram! - szólalt meg Chilon. - Sértenélek, ha azt hinném, hogy bőkezűséged bármikor is véget ér, de most, hogy megfizettél, nem gyanúsíthatsz azzal, hogy a magam érdekében szólok. Íme, ismét csak azt tanácsolom, ha megtudtad, melyik házban lakik az isteni Lygia, térj haza rabszolgákért és gyaloghintóért, s ne hallgass Krotonra, erre az elefántormányra, aki csak azért vállalkozik rá, hogy egymaga elrabolja a szüzet, mert pénzes zsákodat szeretné kifacsarni, mint egy túrós zacskót.

- Adósod vagyok egy hátbavágással, ami azt jelenti, hogy meghalsz - felelte Kroton.

- Adósod vagyok egy tömlő cephaloniai borral, ami azt jelenti, hogy épségben maradok! - vágott vissza az öreg.

Vinicius nem felelt, mert már a kapuhoz közeledtek, ahol furcsa látvány tárult eléjük. Íme, két katona letérdelt, mikor az apostol odaért, az pedig kezét egy pillanatra a katonák vassisakjára tette, aztán keresztet rajzolt föléjük. A fiatal patríciusnak soha eszébe nem jutott volna, hogy már a katonák között is lehetnek keresztények, s ámulva gondolt rá, hogy miként a tűzvész a városban egyre újabb házakra terjed át, nyilván akképpen ejt rabul ez az új tan is egyre újabb és újabb lelkeket, s hihetetlen módon terjed. Ez már Lygiára való tekintettel is feltűnt neki, mert meggyőződött róla, hogy ha a leány ki akarna szökni a városból, bizonyára akadnának az őrség között, akik titokban elősegítenék menekülését. Áldott is érte minden istent, hogy ez nem történt meg.

Mikor kijutottak a falon kívül fekvő, beépítetlen területekről, a keresztények apró csoportokban kezdtek szétszéledni. Most már távolabbról és óvatosabban kellett követniük Lygiát, hogy feltűnést ne keltsenek. Chilon panaszkodott, hogy sebes a lába, és beleállt a nyilallás, s mindinkább hátramaradozott, amivel Vinicius nem törődött, úgy vélvén, hogy a gyáva és tehetetlen görögre már úgysem lesz szüksége. Ő akár azt is megengedte volna neki, hogy menjen, ahova akar, de a tiszteletre méltó bölcset hiába tartotta vissza óvatossága, a kíváncsiság viszont nyilván hajtotta, mert folyton követte őket, sőt időnként közeledett is hozzájuk, s egyre korábbi tanácsait ismételgette, meg azt a véleményét is hangoztatta, hogy az apostol mellett haladó öreget, ha kissé magasabb volna, Glaucusnak vélné.

De még sokáig mentek ki a Transtiberisre, s már a napfelkelte közeledett, mikor a kis csoport, amelyhez Lygia is tartozott, szétoszlott. Az apostol, az öregasszony és a legényke a folyó mentén felfelé tartottak, az alacsony termetű aggastyán, Ursus és Lygia pedig beosontak egy keskeny vicusba, s miután még vagy száz lépést haladtak, beléptek egy ház pitvarába. A házban két bolt volt, az egyik egy olajárusé, a másik egy madárkereskedőé.

Chilon mintegy ötven lépéssel Vinicius és Kroton után haladt, s most egyszerre megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s a falhoz lapulva pisszegni kezdett nekik, hogy térjenek vissza hozzá.

Azok meg is tették, mert tanácskozniuk kellett.

- Menj - parancsolta Vinicius -, nézd meg, annak a háznak a hátsó fele nem nyílik-e egy másik utcára?

Chilon, noha az imént még nyilallásra panaszkodott, úgy eliramodott, mintha a bokáin Mercur-szárnyak nőttek volna, s rövidesen vissza is tért.

- Nem - jelentette -, csak egy kijárat van.

Aztán összetette kezét, s így folytatta:

- Iuppiterre, Apollóra, Vestára, Cybelére, Isisre, Osirisre, Mithrasra, Baalra, Kelet és Nyugat valamennyi istenére könyörgök, uram, mondj le erről a szándékodról... Hallgass rám...

De nyomban abba is hagyta, mert észrevette, hogy Vinicius arca elsápadt az indulattól, s szeme szikrázott, mint a farkasé. Elég volt rápillantani, s tisztán látszott, hogy a világon semmi vissza nem tarthatja ettől a vállalkozástól. Kroton már jó előre teleszívta herculesi mellkasát, s fejletlen koponyáját ide-oda ingatta, mint a ketrecbe zárt medve. Egyébként a legkisebb nyugtalanság sem látszott arcán.

- Én megyek be elsőnek - mondta.

- Utánam jössz - szólt rá Vinicius parancsoló hangon.

S egy pillanat múlva mindketten eltűntek a sötét pitvarban. Chilon beugrott a legközelebbi utcácskába, s egy ház szeglete mögül leste, hogy mi fog történni.


 
 
0 komment , kategória:  Irodalom/vers,regény, stb./  
Margit Barátnőmtől kaptam!
  2011-04-23 18:41:46, szombat
 
 






















 
 
0 komment , kategória:  Általános  
Ősz Marikától kaptam!
  2011-04-23 18:38:33, szombat
 
 








HOVÁ FUTSZ, TE KIS PATAK?

- Hová futsz, te kis patak?
- Oda, ahol hívnak, mézillatú réteken pipacsmezők nyílnak.
- M' ért csobogsz ily sebesen?
- Hamar odaérjek, megitassak mindenkit, akik inni kérnek.
- Ki iszik a partodnál?
- Szomjas, fáradt vándor. Amikor csak vizet kér, megitatom bárhol.
- Hová sietsz azután?
- Bejárom a Földet. Végül majd a tengerben megpihenek csöppet
.









gulyás pál: kis versek a kis madarakról

1. Országúti madarak

Ki tudna még itt dalba fogni?
Kinek a torka nem rekedt?
Jönnek a szavak s nyikorognak,
mint vén falusi szekerek.
Mit akarsz dalba önteni?
A zorlet? A vak nyarat?
Ki tudna még itt dalba fogni?
Az országúti madarak!
Úgy szeretném örökre nézni,
amint az úton átszalad,
ároktól árokig tipegve,
az országúti madarat.
Fölöttük a nyíló akácok
építenek zöld házikót.
S ők lábak pattanó rugóján
viszik a kis dalládikót.

2. Az erdő postája

Van egy kis zöld csízem otthon,
a szekrényem tetején.
Elővettem a mérleget
és rajta megmértem én.
Az ember szinte nevetne:
a kilónak ötvenedje.
A csíz tehát két deka,
két dekából áll a csőre,
torka, szíve és nyaka,
húsz grammtól csillog smaragdja,
torkának forgó szalagja:
annyi, mint egy rendes levél,
melyre húsz fillér a bélyeg...
Az erdő postája ő,
feladói a növények.

3. Tülülü halálára

Mi lesz most életünkkel? Mily üres lesz!
Ily ürességet hogy fogunk cipelni?
Nem fogja többé a percet mutatni,
nem fog többé a perchez énekelni!
Piros színe most száll alá a földbe,
sárga színét most pergeti a csend,
kék színe most fordul a levegőbe,
zöld színe most oszlik egy levelen...
Ott fekszik a kalitkában. Kis teste
a percet mint egy fújtató veri.
A színek még most mind rajta merengnek,
de nemsoká elszállnak színei!
Tarka szárnyát összehajtva
ott fekszik már egyedül,
szobánkban is egyedül volt
s szobánkban is a fán volt
és őrizte a távolt.
Tarka szárnyát összehajtva
egy nagy magas fára szállt,
egy nagy fára csalogatta
a tarka szárnyú halál.
Ő ott nem fél majd az éjtől,
a hold neki pici mécs,
ő ott elbírja a tengert,
a föld egész tömegét.



















K E L L E M E S H Ú S V É T I Ü N N E P E K E T K I V Á N O K: M A R I K A

Lelkes Miklós: Húsvét

Tünődött ezüst könnycsepp,
s az ezüstszőrű bárány.
A kés is eltünődött
csillagos szíve táján.
Varjak szálltak, kaszáltak
felkéklő égi kéken,
s széthullt a károgásuk
a szélben, messzeségben.
Egy verset írtam akkor.
Egy piros lelkű verset.
Piros pirostojások
táncosan felnevettek.
Lehet: bolondos vers volt,
de hitt, de hitt a szépben,
hitt pirosló örömben,
bizott a messzeségben.
A nyulak elfutottak,
de elénk jött a holnap.
A bokrok és fák zölden
fényidőt felragyogtak.
Most, tudom, más idő jött:
másokért tenni szégyen,
s gyenge húsvéti bárány
a nép Mammon kezében...
Lehet: fura egy vers volt
és élet - mégse bánom,
akkor sem, ha miatta
nem lesz feltámadásom,
mert a szívemben érzem
nemcsak élét a késnek,
de piros öröm-arcát
múltnak és messzeségnek.












 
 
0 komment , kategória:  Barátaimtól kaptam  
Áldott Húsvéti Ünnepeket !
  2011-04-23 11:35:46, szombat
 
 


Tollas Tibor: Hozsanna húsvét

Hozsanna húsvét! Künn a tavasz száll,
Sziklasírodból föltámadtál
És csodát műveltél megint.
Puszta földünk virággá ébred,
Sok zsenge ág zsoltárt zeng néked,
Jézus, naparcod rám tekint.

Hozsanna húsvét! Hitünk sója,
Bénák, betegek gyógyítója
Fénypallósodtól a halál
Sötét szárnyával éjbe rebben,
Szétáradsz bennem győzhetetlen,
Romlandó testem talpra áll!

S futnék a fénynél sebesebben,
Húsvét tüzét a holt lelkekben
Gyújtani elvesző úton.
Hírül adni a beteg, fáradt
Társaknak újuló csodádat. -
Hozsanna Néked Jézusom!














 
 
1 komment , kategória:  Irodalom/vers,regény, stb./  
H. SIENKIEWICZ : Quo Vadis
  2011-04-13 16:47:21, szerda
 
  HENRYK SIENKIEWICZ : QUO VADIS
regény

Fordította: MÉSZÁROS ISTVÁN

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Petronius - Viniciusnak:

"Baj van veled, carissime! Venus nyilván megzavarta értelmedet, elvette eszedet, emlékezőtehetségedet, és azt, hogy a szerelmen kívül bármi másra is tudj gondolni. Olvasd el valamikor, amit levelemre válaszoltál, s rájössz, mennyire közömbössé vált értelmed minden iránt, ami nem Lygia, mennyire csak vele foglalkozik, állandóan hozzá tér vissza, s folyton fölötte kering, akár a vércse kiszemelt áldozata fölött. Polluxra! Találd meg őt minél hamarabb, mert másként, hacsak a tűz hamuvá nem éget, átváltozol egyiptomi szfinxszé, aki - amint mondják - beleszeretett a halvány arcú Isisbe, s minden más iránt süket és közömbös, csak az éjszakát várja, hogy kőszemével kedvesében gyönyörködhessék.

Szaladgáld be esténként a várost álöltözetben, sőt járj el filozófusoddal a keresztény imahelyekre. Minden dicséretre méltó, ami reményt ad, és agyonüti az időt. De barátságunk kedvéért tégy meg még egy dolgot: azt mondják, hogy az az Ursus, Lygia rabszolgája, roppant erejű ember, béreld hát fel Krotont, s mindig hármasban járjatok. Ez biztonságosabb és okosabb is: A keresztények, ha Pomponia Graecina és Lygia is közéjük tartozik, semmi esetre sem latrok, amilyeneknek általában tartják őket, de azért Lygia elrablásakor megmutatták, hogyha az ő nyájukhoz tartozó báránykáról van szó, akkor nem tréfálnak. Tudom, ha Lygiát megpillantod, nyomban el is akarod majd ragadni, nem bírván türtőztetni magad, de csupán Chilonidesszel hogyan viszed ezt véghez? Viszont Kroton elbánik velük, ha tíz olyan lygius védelmezné is a leányt, mint Ursus. Ne engedd, hogy Chilon kihasználjon, ellenben Krotontól ne sajnáld a pénzt. Ez a legjobb tanács, amit adhatok.

Itt már nem beszélnek a kis Augustáról, sem arról, hogy igézés ölte meg. Poppaea még emlegeti néha, de a Caesar gondolatait egészen más dolgok foglalják le. Egyébként ha igaz, hogy az isteni Augusta ismét másállapotban van, akkor a másik gyermek emléke nála is nyomtalanul szertefoszlik. Már tíz-egynéhány nap óta Neapolisban, illetőleg Baiaeban vagyunk. Ha képes volnál bármiről gondolkozni, akkor itteni tartózkodásunk visszhangja kétségkívül füledbe jutna, mert bizonnyal egész Róma erről beszél. Nos, egyenesen Baiaeban álltunk meg, ahol mindenekelőtt reánk nehezedett az anya emléke és a lelkiismeret-furdalás. De tudod-e, hova jutott már a Rőtszakállú? Oda, hogy már az anyagyilkossága is csak verstéma számára, no és jó ok arra, hogy tragikus bohócjeleneteket produkáljon. Régebben valóban érzett lelkiismeret-furdalásokat, de csak azért, mert gyáva. Miután azonban meggyőződött róla, hogy a világ most is éppen úgy a lába előtt hever, mint régebben, s egyetlen isten sem állt bosszút rajta, csak azért adja a lelkiismeret-furdalástól gyötört embert, hogy a világot megindítsa sorsa iránt. Néha éjjel felriad, s azt mondja, hogy a fúriák üldözik, felkölt bennünket, hátratekinget, egy Orestes szerepét játszó ripacs pózába vágja magát, görög verseket szaval, s lesi, hogy csodáljuk-e. S mi természetesen csodáljuk! S ahelyett, hogy szemébe mondanánk: »Menj aludni, ripacs!«, mi is tragédiára hangoljuk magunkat, s védjük a nagy művészt a fúriáktól. Castorra! Legalább annyit bizonyára hallottál te is, hogy Neapolisban már nyilvánosan fellépett. Összeterelték Neapolis és a szomszéd városok minden görög csavargóját, s azok a fokhagyma- és verejtékszag olyan kellemetlen kigőzölgésével töltötték meg az arénát, hogy hálát adtam az isteneknek, hogy nem az első sorokban, az augustianusok között kellett ülnöm, hanem a Rőtszakállúval a színpad mögött voltam. S elhiszed-e, hogy félt? Valóban félt! Megfogta a kezemet, s a szívére szorította, amely csakugyan gyorsított ütemben vert. Zihálva lélegzett, s mikor ki kellett lépnie, sápadt lett, mint a pergamen, s homlokát belepte a verejték. Pedig tudta, hogy minden sorban készenlétben ott ülnek a praetorianusok botokkal, hogy szükség esetén azokkal serkentsék a lelkesedést. De erre nem volt szükség. Nincs az a Karthágó vidéki majomcsapat, amely úgy tudna sivalkodni, ahogy az a csőcselék üvöltött. Hidd el, a fokhagymaszag egészen a színpadig terjengett. Nero pedig hajlongott, kezét a szívére szorongatta, csókokat dobált és sírt. Aztán mintegy ittasan rohant közénk, akik a színpad mögött vártuk, s úgy kiáltotta: »Mit jelent minden diadal ehhez képest?« Amott pedig a csőcselék folyton ordított és tapsolt, tudván, hogy tapsának bére a ripacs-cézár kegye, ajándékai, lakomák, lutrijegyek és újabb bohócmutatványai. S én nem is csodálkozom rajta, hogy tapsoltak, hiszen ilyesmit még sosem láttak. Ő pedig folyton azt hajtogatta: »Lám, a görögök! Lám, a görögök!« S azt hiszem, ettől kezdve még jobban meggyűlölte Rómát. Rómába természetesen azonnal különfutárokat küldtek a diadal hírével, s e napokban várjuk a senatus hálanyilatkozatait. Mindjárt Nero első fellépése után különös eset történt itt. A színház hirtelen összeomlott, de már csak akkor, mikor az emberek kimentek. Ott voltam az eset színhelyén, s nem láttam, hogy akár csak egy holttestet is kiemeltek volna a romok alól. Sokan még a görögök közül is az istenek haragjának tekintik ezt a caesari hatalom meggyalázásáért, de ő, ellenkezőleg, azt állítja, hogy ez az istenek kegye, akik nyilván oltalmukba vették az ő énekét, és mindazokat, akik hallgatják. Ezért az áldozatok minden templomban, ezért a nagy hálálkodások, az ő számára pedig újabb ösztönzés az achaiai úthoz. Néhány nappal ezelőtt azonban megvallotta nekem, félve gondol rá, mit szól majd ehhez a római nép, egyrészt az iránta érzett szeretetből, másrészt a gabonaosztogatás és a mérkőzések miatt, amelyektől Caesar hosszas távolmaradása esetén eleshetik.

Mégis megyünk Beneventumba, hogy megnézzük ama cipészi pompát, amellyel Vatinius fog dicsekedni, onnan pedig Helena isteni testvéreinek oltalma alatt Görögországba. Ami engem illet, megfigyeltem valamit: ha az ember őrültek között van, maga is megőrül, sőt bizonyos varázst is talál az őrületben. Görögország, meg az utazás ezer citerával, valamiféle bacchusi diadalmenet mirtuszlombbal, vadszőlővel és fűzfavesszőkkel koszorúzott nimfák és bacchánsnők között, a szekerekbe fogott tigrisekkel, virágok, thyrsusok, koszorúk, evoé-kiáltások, zene, költészet és a tapsoló Hellas, ez mind szép, de nekünk ennél merészebb elképzeléseink, is vannak. Egy mesebeli, keleti birodalmat akarunk alapítani, a pálmák, a napsütés, a poézis, az álommá varázsolt valóság és a csupa gyönyörré változtatott élet országát. Kedvünk támadt elfelejteni Rómát, s a világ mérlegének nyelvét valahol Görögország, Ázsia és Egyiptom között elhelyezni, s nem úgy élni, mint az emberek, hanem mint az istenek, nem ismerni a hétköznapiságot, aranygályákon bolyongani az archipelaguson, bíborszínű vitorlák árnyékában, átváltozni Apollóvá, Osirisszé és Baallá egy személyben, rózsaszínűen pompázni a hajnalpírban, aranyosan a napfényben, ezüstösen a holdvilágban, uralkodni, énekelni és álmodni... S elhiszed-e, hogy én, akinek még van egy sestertius ára józan eszem s egy as ára ítélőképességem, hagyom, hogy magukkal ragadjanak ezek a fantáziák, s hagyom azért, mert ha lehetetlenek is, de legalább nagyok és rendkívüliek... Ez a mesebeli birodalom mégis olyasvalami lenne, amit valamikor, sok évszázad múlva, az emberek álomnak hinnének. Ha Venus nem ölti magára egy ilyen Lygia vagy legalábbis egy Euniké-féle rabszolganő alakját, az élet - ha a művészet fel nem ékesíti - önmagában meddő, s igen gyakran majomábrázata van. De a Rőtszakállú már csak azért sem valósítja meg eszméit, mert a költészetnek, a Keletnek ama mesebeli királyságában nincs helye sem az árulásnak, sem az aljasságnak, sem a halálnak, őbenne pedig a költő külszíne alatt selejtes komédiás, ostoba szekérhajtó és sekélyes zsarnok húzódik meg. S valóban, addig is megfojtjuk az embereket, ha bármilyen módon utunkban állanak. A szegény Torquatus Silanus már árnyék. Néhány nappal ezelőtt vágta fel ereit. Lecanius és Licinius rettegve vállalják a consulságot, az öreg Thraseát sem kerülheti el a halál, mert mer becsületes lenni. Tigellinusnak eddigelé nem sikerült kieszközölnie a parancsot, hogy vágjam fel az ereimet. Még szükség van rám, nemcsak mint arbiter elegantiaera, hanem mint olyan emberre is, akinek ízlése és tanácsai nélkül az achaiai kirándulás esetleg rosszul üthetne ki. Többször gondolok azonban arra, hogy előbb-utóbb mégiscsak ez lesz a végem, s tudod, abban az esetben mi fontos nekem: az, hogy a Rőtszakállú ne jusson hozzá ahhoz a mirhaserlegemhez, amelyet ismersz és csodálsz. Ha halálom pillanatában mellettem leszel, neked adom, ha pedig távol leszel, összetöröm. De addig is előttünk van még a cipészi Beneventum, az olympusi Görögország és a Fátum, amely ismeretlen és előre láthatatlan utat jelöl ki mindannyiunk számára. Járj jó egészséggel, és béreld fel Krotont, mert ha nem, ismét elragadják tőled Lygiát. Ha Chilonidesre többé nem lesz szükséged, küldd el nekem, bárhol lennék is. Hátha csinálhatok még belőle egy második Vatiniust, s hátha a consularis urak és senatorok éppúgy fognak reszketni előtte, mint ama kaptafás lovag előtt. Érdemes volna megérni ezt a látványt. Ha Lygiát visszaszerzed, értesíts, hogy egypár hattyút és egypár galambot áldozhassak értetek Venus itteni kerek szentélyében. Nemrég álmomban láttam Lygiát, az öledben ült, s a csókjaidat leste. Gondoskodj róla, hogy álmom valóra váljék. Egeden sohase legyen felhő, s ha lesz is, rózsaszínű és rózsaillatú legyen. Légy jó egészséggel, ég veled!"





TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Alig fejezte be Vinicius az olvasást, mikor a könyvtárba bejelentés nélkül besurrant Chilon, mert a szolgáknak parancsuk volt, hogy őt a nap és éjszaka minden órájában engedjék be.

- Nagylelkű ősöd, Aeneas isteni anyja legyen hozzád oly kegyes - mondta -, mint amilyen Maia isteni fia[98] volt énhozzám.

- Ez azt jelenti?... - kérdezte Vinicius az asztaltól felugorva.

Chilon pedig felkapta fejét, s így szólt:

- Heuréka![99]

Az ifjú patrícius annyira izgatott volt, hogy hosszabb ideig egyetlen szót sem bírt szólni.

- Láttad őt? - kérdezte végre.

- Láttam Ursust, és beszéltem is vele.

- S tudod, hol rejtőznek?

- Nem, uram. Más talán puszta önzésből is értésére adta volna a lygiusnak, hogy tudja, kicsoda ő, más talán igyekezett volna őt kifaggatni, hogy hol lakik, s vagy kapott volna egy ökölcsapást, amitől minden földi dolog iránt közömbössé vált volna, vagy pedig felkeltette volna az óriás gyanúját, amivel azt érte volna el, hogy a szűz számára talán még aznap éjjel más búvóhelyet kerestek volna. Én nem ezt tettem, uram. Nekem elég tudnom, hogy Ursus egy molnárnál dolgozik az Emporium mellett, a neve Demas, mint a te szabadosodé, s ez azért elég nekem, mert most már bármelyik bizalmasabb rabszolgád nyomon követheti reggel Ursust, s megtudhatja, hol a búvóhelyük. Én csak azt a biztos hírt hozom neked, uram, hogy ha Ursus itt van, akkor az isteni Lygiának is Rómában kell lennie, a másik hír pedig az, hogy ma éjjel csaknem bizonyosan az Ostrianumban lesz...

- Az Ostrianumban? Hol van az? - vágott közbe Vinicius, mert nyilván azonnal rohanni akart a mondott helyre.

- Egy régi temető a Via Salaria és a Nomentana között. Ama keresztény pontifex maximus,[100] akiről már szóltam neked, uram, s akit csak jóval későbbre vártak, már ma megérkezett, s éjszaka ott fog keresztelni és tanítani abban a temetőben. Bujkálnak tanaikkal, mert noha egyelőre nincsen semmiféle edictum,[101] amely azt tiltaná, a lakosság gyűlöli őket, tehát óvatosnak kell lenniük. Maga Ursus mondta, hogy ma éjjel mind egy szálig ott gyülekeznek össze az Ostrianumban, mert mindegyik látni és hallani akarja azt a férfiút, aki Krisztus első tanítványa volt, s akit ők apostolnak neveznek. Mivel pedig náluk a nők a férfiakkal együtt hallgatják a tanításokat, így a nők közül legfeljebb Pomponia nem lesz ott, mert ő sehogyan sem tudná megmagyarázni Aulusnak, aki a régi isteneket tiszteli, hogy éjszaka miért hagyta el a házat. Lygia azonban, aki Ursus és a közösség véneinek oltalma alatt van, kétségkívül elmegy a többi nővel együtt.

Vinicius eddig mintegy lázban égett, s csak a reménység tartotta, most azonban, hogy ez a reménység teljesülni látszott, hirtelen úgy elgyengült, mint a vándor, mikor az emberfeletti nehézségekkel járó bolyongás után célhoz ér. Chilon ezt észre is vette, s elhatározta, hogy kihasználja.

- A kapukat ugyan őrzik embereid, uram, s a keresztények ezt nyilván tudják is, de nekik nincs szükségük a kapukra. S a Tiberisnek sincs szüksége rájuk, s noha a folyó elég messze van azoktól az utaktól, érdemes egy kis kerülőt tenni, hogy az ember láthassa a "nagy apostolt". Egyébként ezer meg ezer módjuk lehet, hogy kijussanak a kapukon, s tudom, hogy van is. Az Ostrianumban megtalálod, uram, Lygiát, de ha ő nem lenne is ott, amit nem hiszek, akkor is ott lesz Ursus, mert megígérte nekem, hogy meggyilkolja Glaucust. Ő maga mondta, hogy ott lesz, és megöli, hallod, nemes tribunus? Nos, vagy nyomon követed őt, s megtudod, hol lakik Lygia, vagy megfogatod embereiddel mint gyilkost, s ha a kezedben van, kiszeded belőle, hol rejtette el Lygiát. Én tehát megtettem a magamét! Más azt mondaná, uram, hogy tíz korsó kitűnő bort kellett meginnia Ursusszal, amíg kiszedte titkát, más azt mondaná, hogy ezer sestertiust vesztett el vele scriptae duodecimben,[102] vagy hogy kétezerért vette meg a híreket... Tudom, hogy kétszeresen megadnád nekem, én azonban annak ellenére, egyszer az életben... de mit is mondok... mint életemben mindig, most is becsületes leszek, remélem ugyanis, hogy, amint a nagylelkű Petronius mondta, minden kiadásomat és reményemet fölülmúlja a te nagylelkűséged.

De Vinicius katona volt, s hozzászokott, hogy ne csak minden helyzetnek megtalálja a nyitját, hanem cselekedjék is, így hát hamarosan úrrá lett pillanatnyi gyengeségén, s kijelentette:

- Az én nagylelkűségemben nem fogsz csalódni, de előbb eljössz velem az Ostrianumba.

- Én, az Ostrianumba? - kérdezte Chilon, mert semmi kedve sem volt odamenni. - Én, nemes tribunus, megígértem, hogy megmutatom Lygiát, de nem ígértem, hogy el is ragadom őt... Képzeld el, uram, mi történnék velem, ha ama lygius medve, miután Glaucust széttépte, rájönne, hogy nem egészen igazságosan tépte szét? Avagy nem engem tartana-e, persze helytelenül, az elkövetett gyilkosság tettesének? Ne feledd, uram, hogy minél nagyobb filozófus valaki, annál nehezebb a műveletlen nép kérdéseire megfelelnie, mit felelhetnék hát neki, ha megkérdezné, miért vádoltam Glaucust? Ha azonban azzal gyanúsítasz, uram, hogy becsaplak, azt mondom, csak akkor fizess ki, ha megmutatom, hol lakik Lygia; vagy pedig nagylelkűségednek csak csekély részecskéjét mutasd meg nekem, hogy arra az esetre, ha te, uram, valami baleset áldozatává lennél (amitől az istenek őrizzenek meg), ne maradjak teljesen jutalmazatlanul. Ezt a te szíved soha el nem viselné.

Vinicius egy márványlapon álló ládikához lépett, kivett belőle egy erszényt, s odadobta Chilonnak.

- Ezek scrupulumok[103] - jegyezte meg. - Ha Lygia a házamban lesz, kapsz egy ugyanilyen erszényt tele aureusokkal.[104]

- Ó, Iuppiter! - kiáltotta Chilon.

De Vinicius összehúzta szemöldökét.

- Itt kapsz enni, aztán kipihenheted magad. Estig nem mozdulsz innen, éjszaka pedig elkísérsz az Ostrianumba.

A görög arcán egy darabig félelem és habozás tükröződött, de aztán mégis megnyugodott, s így szólt:

- Ki tudna neked ellenállni, uram? Fogadd e szavakat jó jelként, mint hasonló nagy hősünk fogadta azokat Ammon templomában. Ami engem illet, ezek a "scrupulusok" (s itt megrázta az erszényt) eloszlatják az én skrupulusaimat, arról nem is szólva, hogy társaságod mily nagy szerencse és gyönyörűség számomra...

De Vinicius türelmetlenül félbeszakította, s az Ursusszal folytatott beszélgetés részletei felől faggatta. Egy dolog egészen világos volt: vagy az, hogy Lygia rejtekhelyét még az éjjel felfedezik, vagy hogy magát Lygiát is elrabolhatják az Ostrianumból hazafelé vezető úton. S Viniciust kitörő öröm töltötte el erre a gondolatra. Most már úgyszólván bizonyos volt, hogy Lygiát visszaszerzi, s ettől a leány iránti haragja és sértődöttsége is csaknem teljesen eltűnt. Ezért a nagy örömért megbocsátotta minden bűnét. Most már csak úgy gondolt rá, mint egy kedves lényre, aki után vágyódik, s aki mintha hosszú utazás után térne vissza. Kedve lett volna összecsődíteni a rabszolgákat, hogy díszítsék fel a házat füzérekkel. E pillanatban még Ursusra sem haragudott. Kész volt mindenkinek mindent megbocsátani. Chilont, akitől eddigelé - minden szolgálata ellenére - szinte irtózott, most először látta mulatságos s egyúttal rendkívüli embernek. Derűs lett a háza, derűs a szeme meg az arca is. Újra érezni kezdte az ifjúság és az élet gyönyöreit. A régi, komor szenvedés nem érzékeltette vele eléggé, mennyire megszerette Lygiát. Ezt csak most értette meg igazán, mikor számított rá, hogy visszanyeri őt. A leány utáni vágy úgy ébredezett benne, mint ahogy a föld ébredezik tavasszal, ha a nap felmelegíti, de vágyódása most mintha már nem lett volna olyan vak és eszeveszett, hanem inkább derűs és gyöngéd. Törhetetlen erőt érzett magában, s meg volt győződve róla, ha csak meglátja is Lygiát, többé el nem veszi tőle a világ valamennyi kereszténye, de még maga Caesar sem.

Chilon azonban az ifjú örömétől felbátorodva szót emelt, s tanácsokat adott. Az ő véleménye szerint az ügyet még nem volt szabad végleg megnyertnek tekinteni, s a legnagyobb óvatosságra volt szükség, amely nélkül még minden veszendőbe mehetett. Könyörgött is Viniciusnak, hogy ne ragadja el Lygiát az Ostrianumból. Szerinte fejükön csuklyával, befödött arccal kell odamenniük, s meg kell elégedniük azzal, hogy valami homályos szegletből vegyenek szemügyre minden jelenlevőt. Ha aztán megpillantják Lygiát, a legbiztosabb lesz a távolból követni, megtudni, melyik házba tér be, s másnap hajnalban nagy rabszolgacsapattal körülfogatni a házat, s a szüzet fényes nappal hazavinni. Mivel a leány túsz, s így tulajdonképpen Caesar oltalma alá tartozik, meg lehet ezt tenni anélkül, hogy a törvény szigorától kellene tartaniuk. Ha pedig Lygiát nem találnák az Ostrianumban, Ursust követik nyomon, s az eredmény ugyanaz lesz. A temetőbe nem mehetnek nagyszámú kísérettel, mert könnyen felhívhatnák a figyelmet magukra, s akkor a keresztényeknek elég volna eloltaniuk minden fáklyát, mint az első rablásnál tették, azután a sötétben elbújni rejtekhelyeikbe, amelyeket csak ők ismernek. Ezzel szemben fel kell fegyverkezni, s ezenfelül vagy két biztos és erős embert vinni kíséretül, hogy adandó esetben legyen, aki megvédje őket.

Vinicius mindenben igazat adott neki, s ugyanakkor eszébe jutott Petronius tanácsa is, s azonnal megparancsolta rabszolgáinak, hogy vezessék elébe Krotont. Chilon mindenkit ismert Rómában, mikor tehát a híres atléta nevét meghallotta, akinek emberfeletti erejét gyakran megcsodálta az arénában, nagyon megnyugodott, s kijelentette, hogy elmegy az Ostrianumba. Úgy látta, hogy Kroton segítségével már sokkal könnyebb lesz megszereznie a nagy aureusokkal telt erszényt.

Jó reménységgel foglalt hát helyet az asztalnál, amelyhez kis idő múlva az atrium felügyelője invitálta meg, s evés közben elmesélte a rabszolgáknak, hogy uruk csodatevő balzsamot vásárolt tőle, amellyel elég a legsilányabb gebe patáit bekenni, hogy a versenyen minden más lovat messze maga mögött hagyjon. Egy keresztény embertől tanulta meg, hogyan kell ezt a balzsamot készíteni, mert a keresztények vénei még a thessaliaiaknál is jobban értenek a varázslatokhoz és csodákhoz, pedig Thessalia híres a boszorkányairól. A keresztények nagyon megbíznak benne, s hogy miért, azt mindenki azonnal kitalálja, aki tudja, mit jelent a hal. Beszélgetés közben figyelemmel fürkészte a rabszolgák arcát, hogy hátha talál közöttük keresztényt, amiről aztán értesítheti Viniciust. Mikor azonban ez a reménye hiúnak bizonyult, alaposan nekilátott az ételnek és italnak, s nem fukarkodott a szakács dicséretével, sőt biztosította, hogy igyekszik őt megvenni Viniciustól. Jókedvét csak az zavarta, hogy éjszaka el kell mennie az Ostrianumba, azonban azzal vigasztalta magát, hogy álöltözetben lesznek, sötét lesz, s két olyan férfiú társaságában megy, akik közül az egyik mint erőművész egész Róma bálványa, a másik pedig patrícius és magas rangú katona. "Ha Viniciust felismerik is - mondta önmagának -, nem mernek rá kezet emelni, ami pedig engem illet, emberek legyenek a talpukon, ha csak az orrom hegyét is meglátják."

Ezután visszaemlékezett a munkással folytatott beszélgetésére, s ez az elmélkedés új reménységgel töltötte el. Semmi kétsége nem volt aziránt, hogy az a munkás Ursus volt. Vinicius elbeszéléséből tudta, meg ama rabszolgák is mondták, akik Lygiát a Caesar palotájából elkísérték, milyen rendkívül erős ember az. Mikor tehát Euriciustól nagyon erős emberek felől tudakozódott, semmi különös nem volt abban, hogy Ursust említették meg. Azután Ursus zavara és izgalma, mikor Viniciust és Lygiát említette, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy ez a két személy nagyon is érdekli. A munkás maga is említette, hogy egy ember meggyilkolása miatt vezekel, márpedig Ursus megölte Atecinust, végül személyleírása is teljesen megfelelt annak, amit Vinicius a lygiusról mondott. Csupán a név ébreszthetett kétséget, Chilon azonban már tudta, hogy a keresztények a keresztségben gyakran más nevet vesznek fel.

"Ha Ursus megöli Glaucust - elmélkedett magában Chilon -, az még jobb lesz, de ha nem ölné is meg, az is jó lesz, mert azt fogja mutatni, mennyire nehezükre esik a keresztényeknek embert ölni. Lám, Glaucust úgy festettem le, mint Júdás édesfiát és minden keresztények árulóját; olyan ékesszólással beszéltem, hogy még a kő is megindultan ígérte volna meg, hogy Glaucus fejére esik, s mégis milyen nehezen sikerült rábírnom azt a lygius medvét az ígéretre, hogy ráteszi a mancsát... Habozott, vonakodott, nagy bűnbánatára és vezeklésére hivatkozott. Úgy látszik, náluk az nem szokás... A saját sérelmekért meg kell bocsátani, a másokét sem nagyon szabad megbosszulni, ergo gondold meg, Chilon barátom, mi fenyegethet? Glaucusnak nem szabad bosszút állania rajtad... Ha Ursus nem öli meg Glaucust olyan nagy bűnért, amilyen az összes keresztények elárulása, akkor annál kevésbé öl meg téged egy olyan kis bűnért, amilyen egy keresztény elárulása. Egyébként ha egyszer e nekihevült gúnárnak megmutatom ama gerle fészkét, máris mosom kezeimet, s visszaköltözöm Neapolisba. A keresztények is beszélnek valamiféle kézmosásról, úgy látszik, ez valami olyan mód, amivel az ember befejezheti a velük való ügyét. Jó emberek azok a keresztények, s lám, mennyi rosszat mondanak róluk! Ó, istenek, hát van igazság ezen a világon? Én szeretem tanukat, mert tiltja az ölést. De ha tiltja az emberölést, akkor nyilván lopni, csalni sem enged, meg a hamis tanúskodást is tiltja, akkor pedig nem mondhatnám, hogy valami nagyon könnyű megtartani. Úgy látszik, arra tanít, hogy nemcsak meghalni kell becsületesen, amint a sztoikusok mondják, hanem élni is. Ha valamikor megszedem magam, s olyan házam lesz, mint ez, és ennyi rabszolgám, akkor talán magam is keresztény leszek mindaddig, amíg hasznát látom. Mert a gazdag ember mindent megengedhet magának, még azt is, hogy erényes legyen... Igen! Ez gazdagoknak való vallás, nem értem hát, miért van közöttük mégis annyi szegény ember. Mi hasznuk belőle; hogy erényesek, s miért tűrik, hogy az erény megkösse a kezüket? Egyszer már gondolkoznom kell ezen. Addig is hála neked, Hermes, hogy megengedted megtalálnom azt a borzot... De ha ezt azért a két egyéves fehér üszőért tetted, amelyeknek a szarvát is meg kell aranyoztatnom, akkor nem ismerek rád. Szégyelld magad, Argos legyőzője! Hogy egy ilyen okos isten ne lássa előre, hogy nem kap semmit! Felajánlom neked hálámat, s ha hálámnál többre becsülsz két szarvasmarhát, akkor magad vagy a harmadik, s a legjobb esetben is csak pásztor lehetnél, nem pedig isten. Jól vigyázz, hogy mint filozófus be ne bizonyítsam az embereknek, hogy nem létezel, mert akkor senki sem vinne neked több áldozatot. A filozófusokkal nem árt jóban lenni."

Amíg így elbeszélgetett önmagával és Hermesszel, végignyújtózott a padon, palástját feje alá tette, s mikor a rabszolgák leszedték az edényt, elaludt. Csak akkor ébredt fel, illetőleg keltették fel, mikor Kroton megérkezett. Ekkor átment az atriumba, s kedvteléssel szemlélgette az exgladiátor, lanista hatalmas alakját, mely óriási tömegével szinte az egész atriumot megtöltötte. Kroton már megalkudott a vállalkozás díjában, s éppen azt mondta Viniciusnak:

- Herculesre! Jó, hogy ma küldtél értem, uram, mert holnap Beneventumba megyek, ahova a nemes Vatinius hívott meg, hogy a Caesar jelenlétében megbirkózzam egy bizonyos Sifaxszal, a legerősebb szerecsennel, akit Afrika valaha is világra hozott. Elképzelheted, uram, hogyan fog összeroppanni a gerince karjaim között, de ezenfelül egy ökölcsapással fekete állkapcsát is összezúzom.

- Polluxra! - felelte Vinicius. - Meg vagyok győződve róla, hogy meg is teszed, Kroton.

- S jól is teszed - tette hozzá Chilon. - Igen!... Azonfelül zúzd össze az állkapcsát is! Ez jó ötlet, s hozzád méltó cselekedet. Hajlandó vagyok fogadni, hogy összezúzod az állkapcsát. De addig is kend be tagjaidat olajjal, Herculesem, és övezd fel magad, mert jegyezd meg, hogy valódi Cacusszal lehet dolgod. A tiszteletre méltó Vinicius által keresett leányka őrizője állítólag roppant erejű ember...

Chilon csak azért beszélt így, hogy Kroton becsvágyát fűtse, de Vinicius még megtoldotta:

- Úgy van. Én magam nem láttam ugyan, de hallottam, hogy a bikát a szarvánál fogva vonszolja, ahova éppen akarja.

- Jaj! - nyögött fel Chilon, mert nem képzelte, hogy Ursus ennyire erős lehet.

De Kroton megvetőleg elmosolyodott.

- Vállalkozom rá, tiszteletre méltó uram, hogy ezzel a kezemmel elragadom, akit éppen mondasz, s ezzel a másikkal megvédem magam hét olyan lygius ellen, s a leányzót elhozom a házadba, még ha Róma minden kereszténye mint megannyi calabriai farkas vetné is utánam magát.

- Ne engedd meg neki, uram! - kiáltotta Chilon. - Majd megdobálnak kövekkel, s akkor mit ér az ő ereje? Nem jobb a házból elvinni a szüzet, s nem kockáztatni sem az ő, sem a magunk életét?

- Ezt kell tenni, Kroton! - jelentette ki Vinicius.

- Te fizetsz, te parancsolsz! De el ne feledd, uram, hogy holnap Beneventumba megyek.

- Itt a városban is ötszáz rabszolgám van - felelte Vinicius.

Azzal intett nekik, hogy elmehetnek, maga pedig a könyvtárba ment, s a következő levelet írta Petroniusnak:

"Chilon megtalálta Lygiát. Ma este vele és Krotonnal az Ostrianumba megyek, és vagy azonnal elragadom a leányt, vagy holnap a házából. Az istenek áldjanak meg minden jóval. Járj egészséggel, carissime, mert a nagy örömtől nem bírok többet írni."


S az írónádat letéve, gyors léptekkel járkált fel s alá a szobában, mert a lelkét eltöltő nagy öröm mellett a láz is emésztette. Elmondta magában, hogy Lygia holnap itt lesz, ebben a házban. Még nem tudta, hogyan fog vele bánni, de érezte, hogy ha a leány szeretni fogja, akkor ő a szolgája lesz. Eszébe jutott, amit Akté mondott, hogy Lygia szerette őt, s ez végképp megindította. Akkor hát csupán arról lesz szó, hogy bizonyos szűzi szemérmet kell leküzdenie, meg valamiféle fogadalmakat, amelyeket nyilván a keresztény vallás követel. De ha így van, akkor amint Lygia itt lesz az ő házában, s akár a rábeszélésnek, akár az erőszaknak enged, el kell mondania magában: "Megtörtént!", s azután már engedelmes lesz, s szeretni fogja őt.

De Chilon megjelenése elvágta e boldog elmélkedés fonalát.

- Uram - kezdte a görög -, íme, mi jutott még eszembe: hátha a keresztényeknek vannak bizonyos jegyeik vagy jelszavaik, amelyek nélkül senkit be nem engednek az Ostrianumba? Tudom, hogy az imaházakban így van, s hogy ilyen jegyet kaptam én Euriciustól; engedd hát meg, hogy elmenjek hozzá, s pontosan kikérdezzem, és ellássam magam ilyen jegyekkel, ha szükség lesz rá.

- Helyes, bölcs és nemes férfiú - felelte Vinicius vidáman. - Beszéded nagy körültekintésre vall, és ezért dicséretet érdemelsz. Elmégy hát Euriciushoz, vagy ahova akarsz, de azt az erszényt, amelyet tőlem kaptál, itt hagyod ezen az asztalon.

Chilon sosem vált meg szívesen a pénztől, most is fintort vágott hát, de azért engedett a parancsnak s távozott. A Carinae nem volt messze a cirkusztól, amely mellett Euricius boltja volt, így hát még jóval alkonyat előtt vissza is tért.

- Íme, itt a jegyek, uram. Ezek nélkül nem engedtek volna be. Pontosan tudakozódtam az út felől is, s ugyanakkor megmondtam Euriciusnak, hogy a jegyekre csak barátaim számára van szükségem, én ugyanis nem megyek el, mert öreg vagyok már, s az nekem igen messze van, ellenben holnap találkozom a nagy apostollal, s ő elmondja nekem beszéde legszebb részleteit.

- Hogyan, nem leszel ott? Ott kell lenned! - jelentette ki Vinicius.

- Tudom, hogy ott kell lennem, de csuklyát húzok a fejemre, s nektek is ezt tanácsolom, mert különben elriaszthatjuk a madárkákat.

Kis idő múlva csakugyan készülődni kezdtek, mert odakint már alkonyodott. Csuklyás gall palástot öltöttek, s lámpást fogtak a kezükbe. Ezenfelül Vinicius fel is fegyverezte magát és társait rövid, görbe késsel. Chilon parókát tett a fejére, amellyel Euriciushoz menet látta el magát, s gyorsan elindultak, hogy a távoli Porta Nomentanát elérjék, még mielőtt bezárnák.


 
 
3 komment , kategória:  Irodalom/vers,regény, stb./  
Kunhalmi dollár - 145-146.
  2011-04-13 16:42:19, szerda
 
  Kunhalmi dollár - 145 - a Fény Ünnepe
nawesh - 2010.11.05

Tulajdonképpen Mária szervezte az egészet. Bátor néha elcsodálkozott, hogy van ennyi energiája. Hiszen még csak most lesz 19 éves. És három gyermeket nevel...

Mária, ha feltette neki a kérdést, csak nevetett - Tudod, jógázom... Meditáció, ászana, pránajáma... Ezzel kezdem a napot... és tele vagyok energiával...

- Rizsa, lányom, rizsa - mondta Bátor. - Időnként én is felkelek fél órával korábban. A Khatu Pranam csodákra képes, ezt megtapasztaltam. De azért olyan sokat dolgozom, hogy fáradt vagyok... nem bírok minden reggel felkelni.

Mária csak mosolygott és sugárzott - Mióta a manók megszülettek, előfordul, hogy én sem reggel gyakorlok. De minden nap beillesztem a napirendembe. És tudod, tele vagyok energiával. Egyébként meg csapatjátékos vagyok. Ezt te is tudod...

Tudta Bátor, hogy ne tudta volna. És magában hálát adott Istennek, hogy ilyen családja van. Mert abban segítették egymást, amiben csak tudták.



Csaba annak ellenére, hogy még csak alulról súrolta a 17 évet felelős családapaként viselkedett és mindenben a felesége mellett állt. Segített a házimunkában, dolgozott és mellette még tanult is. Mióta kibékültek a szüleivel, könnyebb a helyzetük. Mária anyósa odavan a három babáért. Amikor csak tud, jön és segít és ajnározza őket. - Jaj, ha nagyobbak lesznek, biztos elkényezteti őket - sóhajt színpadiasan Mária, de ebben a sóhajban csak az öröm van jelen. Az após tartózkodóbb. Lassan olvad és zavarban van, ha a felesége a kezébe nyomja valamelyik unokáját. De Mária a múltkor bevallotta Bátornak, hogy apósa időnként nagyobb pénzösszegeket csúsztat a kezébe. 20-30 ezer forintokat. - Remélem, azért elfogadod - mondta Bátor.



Mária nevetett - Persze, ő így fejezi ki, hogy szeret bennünket. De legalább el tudtam menni jógatáborba...

A hétfő este a jógáé. Kunhalmon egyre élénkebb jógaélet folyik. A ,,régi csapat", Bátor családja, Kovács úr és még néhány ember már ,,haladók", így nekik este 7-től van egy foglalkozás. Előtte öttől a kezdőké a terep. Már ők is vannak vagy húszan. Népszerű lett Kunhalmon a jóga. Persze nem csak kunhalmiak járnak el a Kun-tanyára gyakorolni, hanem Feketeszéliek is.

Az oktató azonban korábban érkezik. Délután kettőtől az iskolában, a napköziseknek tart egy foglalkozást, majd négytől az óvodásoknak egy rövidebbet. Bátor időnként viccelődik a szakállas sráccal, az oktatóval, aki minden hétfőn bicajjal érkezik a Városból - Akár ki is költözhetnél.

Az oktató csak mosolyog - A munkám a Városhoz köt. De szívesen kijárok Kunhalomra. Bár éppen most hívtak Feketeszélre is. Lenne tíz ember, aki jógázna.

- És hol?

- A plébánián kapunk helyet...

Bátor már nem is csodálkozott. Shiva Kalam, Kunhalom és Feketeszél plébánosa is lelkes látogatója volt a jógaóráknak .



Mária mostanában a kezdő tanfolyamra jár, addig Piroska vigyáz a gyerekekre/unokákra. Majd Mária hazalohol és Piroska jön a haladó órára. Addig Mária vigyáz a kistesóira...

Szerda este Csaba édesanyja vigyáz az unokákra, a fiatalok ekkor szabadok. Csaba imád moziba járni, így általában Bátortól kapnak egy kocsit, bemennek a Városba. Megvacsoráznak , majd beülnek egy filmre. Máriának nem tetszik minden film, itt Csaba választ, de az Eredetről áradozott - Leonardo di Caprio a főszereplője. És nagyon jó, meg a film is. És tudtad, hogy vega ? - Bátor nem tudta...

Szóval, Mária szervezte az egészet. Péntek este volt, amikor összejöttek Kunhalom egy parkjában. Eljöttek a jógatanfolyamok hallgatói közül sokan, jöttek Feketeszélről, jöttek a Városból. Jöttek sokan Kunhalmiak. Még soha nem ünnepelték a Diwalit Kunhalmon. Lehettek, úgy százan...

Kunhalom és Feketeszél polgármestere Shiva Kalammal kiegészülve ültetett egy fát a Diwali alkalmából. - A Fény Ünnepén, a Diwalin ültetett fa szimbolizálja a népek, nemzetek, az emberek közötti békét. Ahogy növekszik ez a tölgyfa, úgy növekedjen a béke és a szeretet e falu lakóiban, azok szívében, akik megosztják velünk az örömünket.

A Diwali a Fény Ünnepe, a hinduknál az újév kezdete. Ezúton kívánok Kunhalom lakóinak és a jelenlévőknek áldott, békés új esztendőt.

Jelen volt újdonsült ismerősük, rokonok Laslo Wolastoqiyik, akit az egyszerűség kedvéért Lászlónak neveztek, de gyönyörű feleségét Bátor nem látta sehol. Ám ahogy Shiva Kalam befejezte a beszédet, csengők ütemes hangját hallották. A fa mellett rögtönzött színpad (leterített gyékények) szélén megállt Mira, László felesége. Rá sem ismertek először. Indiai táncosnőként jelent meg, kifestve, feldíszítve, hajában virágfüzért viselt. Bátor figyelmét nem kerülte el, hogy milyen rajongással nézi László a feleségét.



Megszólalt a zene és Mira csodaszép táncot adott elő. Először a tenyerébe rejtett virágszirmokat szórta a fa tövében álló kicsiny Ganesha szobor elé, majd táncolni kezdett. Az emberek belefeledkeztek a félig dakota, félig hindu nő táncába.

A táncot követően Shiva Kalam meggyújtott egy méretes gyertyát és a fa tövébe tette. Csaba és Mária teamécseseket osztogattak. A pap beszélni kezdett - A hagyomány szerint ezen a napon, Diwali napján Ráma herceg visszatért 14 esztendei száműzetéséből, hogy elfoglalja ősei trónját. Megtehette, mert beteljesítette küldetését és legyőzte a sötét gonoszt, Rávanát. Díwali napján a Rámát örömmel várók mécseseket gyújtottak és az egész királyi székváros fényárban úszott. Mindenki boldog volt, mindenki bizakodva tekintett a jövőbe. Most, ai szeretne, jöjjön ide a maga mécsesével és gyújtsa meg, helyezze el a fa körül kívánságaival, pozitív gondolataival együtt...

A fa mögött - Bátor csak ekkor vette észre a kunhalmi és feketeszéli fiatalokból verbuvált ifjúsági énekkart. Rázendítettek:

Gyertyaláng, tiszta fény,

Csonkig égő áldozás,

Áldozatban pusztulás

Isten oltárainál.

Gyertyaláng, tiszta fény,

Embert hívó lángolás,

Végső percig lobogás

Áldozatunk asztalán.

/:Gyertyaláng, tiszta fény,

Önpusztító lobogás,

Nem is akar lenni más,

Nem is kíván semmi mást,

Nem is lehet soha más. :/

Gyertyaláng.

Szelíden, könnyesen,

Minden új dal győzelem

Ezer gyötrődésemen,

Minden gyöngeségemen.

Gyertyaláng életem

Könnyű széltől megremeg,

De amit lehet megteszek:

Áldozattá így leszek.

Először senki nem mozdult. Majd Mária odalépett a fához, meggyújtotta a maga mécsesét és letette a fa tövéhez. Piroska is mozdult, azután Kovács úr. László Wolastoqiyik is odalépett a fához a maga mécsesével. Bátor a vége felé maradt. Nézte a fegyelmezetten éneklő, várakozó embereket.

Gyertyaláng, tiszta fény,

Csonkig égő áldozás,...

Bátor odalépett a fához. Már legalább 100 mécses fénye égett vibrálva, földön túli fénybe öltöztetve a parkot, az embereket. Lehajolt és meggyújtotta a maga mécsesét. Letette a fűbe és közben halk fohászt mormolt:

Köszönöm istenem, hogy itt élhetek Kunhalmon. Áldd meg a családom, áldd meg ezeket az embereket és a Fény Ünnepe legyen a te dicsőségedre...

Amikor mindenki meggyújtotta a mécsesét, aki szerette volna, Shiva Kalam megköszönte az embereknek a részvételt.

Szelíden, könnyesen,

Minden új dal győzelem...

Feltűnt a kínai étterem tulajdonosa. Családjával nagy kosarat cipeltek és mindenkinek adtak ételt. - Mmmm... - szólalt meg Csaba - Szamósza.. Imádom...

- Az nem indiai étel? - kérdezet Bátor.

- Dehogynem... László vendégelte meg az embereket...

Bátor mosolyogva nézett körül... Egy kis falu a nagy magyar Alföldön, magyarok ültetnek egy indiai ünnepen, egy félig indián, félig indiai nő táncát nézik, az indiai származású római katolikus pap celebrál egy félig hindu, félig keresztény szertartást, a félig magyar, félig tucatnyi indián nemzet génjeit magában hordozó unokatestvére a helyi kínait kéri meg, készítsen már nagy tételben egy indiai fűszeres ételt... Mi jöhet még?

- Satsang! - szólalt meg mellette, mintegy választ adva Mária - A Kun tanyán satsangot tartunk a Díwali tiszteletére. Jössz? - Hát persze, hogy megy. Mária meg sem várta a választ, úg yis tudja, már a paphoz fordult - ShivaJi - így mondta sívadzsi - meghívhatjuk a Diwali satsangunkra?

Kunhalmi dollár - 144 - Mr. Laslo Wolastoqiyik
Nawesh
nawesh rovata (nawesh.virtus.hu)



Kunhalmi dollár - 146 - Indiánok Kunhalmon
nawesh - 2010.11.10

Bátor egy ideig azt hitte, hogy régi/új rokona Laslo Wojastoquilik csak a gyökereit jött felfedezni Kunhalomra.

Kovács úr, Kunhalom postása-amatőr helytörténésze segített felfedezni, hol is állhatott a régi ház, ahol László nagyapja élhetett. Ma már csak őzek legelésztek a helyén. László elgondolkodva nézte a helyet, majd megvásárolta... és a környező földeket is. Tetszett neki Kunhalom...

Két napig élvezték a Koszorús család vendégszeretetét. Majd megkérték Bátort, segítsen nekik egy házat találni, melyet legalább egy évre kibérelhetnek. Bátor, aki nap mint nap keresztül-kasul bejárta Kunhalomot, sok embert ismert és tudta, ki az, aki árulja a házát, vagy éppen bérbe adná, ha lenne kereslet. Egy fiatal két gyermekes család most örökölt egy tanyát, mert a szülők pár hónap alatt elhaltak. Bátor ismerte a tanyát és megfelelőnek találta. László és Mira a felesége Bátorral együtt megnézték és nekik is tetszett. Nem volt nagy tanya, de a céljaiknak megfelelt.

A fiatalasszony, aki ki szerette volna adni a tanyát egyrészt nagyon boldog volt, másrészt nagyon izgult. Bátor tudta, kell neki a pénz... László az árat kérdezte. A fiatal nő először krákogott, majd Bátorra nézett, aki bíztatóan mosolygott rá. Végül kibökte... - Negyven... Negyvenezerre gondoltunk a férjemmel... - majd gyorsan hozzátette - De nem kérünk kauciót és ha sokallják...

- A negyvenezer az nagyjából?

- 200 dollár - vágta rá Bátor.

László bólintott. - Legyen havi 250 dollár és előre kifizetnék egy évet.

A nő nem értette, Bátor csak mosolygott - László ad havi 50 ezer Ft-ot és kifizet egy évet...

- Nem baj, ha dollárban fizetem? Nincs nálam annyi forint...

- Holnap elviszlek a Városba - mondta Bátor a nőnek és át tudod váltani. Ez úgy hatszáz ezer forint...

A nő nem akart hinni a fülének. Mindent aláírt... Másnap mesélte Bátornak, amikor a Mozgó Boltban ült és a Város felé tartottak, hogy ez az összeg életmentő volt. - Egy hete kapcsolták ki a villanyt, és háromszáz ezer Ft a tartozás. Álmomban sem hittem volna, hogy egy összegben ki tudjuk fizetni. A férjem munkanélküli lett és egy hónapja már segélyt sem kap. Eljár közhasznúba (így mondta a közhasznú munkát), mondja, még árkot takarítani is jobb, mint otthon tétlenül ülni és jól jön az a havi ötven ezer, de ahogy szokták mondani, éhenhaláshoz sok, az életben maradáshoz meg kevés... Az a háromszáz, ami marad, életmentő... Isten áldja meg azt a Lászlót...

- Azt hiszem, már megáldotta - mosolygott Bátor.

De azért az ő oldalát is furdalta a kíváncsiság, vajon ha egy évre kibérelt egy házat, mivel is foglalkozik ez a félig magyar, félig indián ember. Hamarosan kiderült. Egy héttel később meghívták a Koszorús családot vacsorára. Meghívták Máriáékat is. Bátor finoman próbálta jelezni, hogy ők vegetáriusok, de László megnyugtatta, ők is, így örömmel fogadták el a meghívást. A gyerekzsivaj betöltötte a tanyát.

- Látom, jól berendezkedtetek - mondta Mária Mirának. A két nő jól megértette egymást. László az asztalhoz invitálta őket - Mivel Mira félig indiai, most a vacsora is indiai jellegű, úgy is hallottam, jógáztok, így gondolom, India nem áll messze a szívetektől...

Nem állt... Mira pedig kitett magáért. Dhal, purik, csapatik, szabji, basmati rizs és currys jázmin rizs, italnak csáj és mangó lasszi, édességnek bürfi és laddu. Szó szerint degeszre ették magukat...

László mesélt...

- Amerikában a XIX. Század végére majdnem sikerült kiirtani az indián népeket, a született Amerikaiakat. Kolumbuszt mi, indiánok - elnevette magát - furcsa, kettős identitásban vagyok, bár apám magyarként nem tartozott a hódító, gyarmatosító fehérek leszármazottai közé. Mi, magyarok is évszázadokon keresztül elnyomottak voltunk, így talán jobban meg tudjuk érteni az indián nemzetek szabadságvágyát.

Megköszörülte a torkát - Mindenesetre Kolumbusz nevét mi átkozzuk. Október 12-e, amikor három hajójával elérte az első szigetet mi gyásznapnak tartjuk. Az indián holokauszt napjának. Sokak szerint a mai Egyesült Államok területén Kolumbusz idejében nagyjából tíz millió indián élhetett. Ami nem is egy elrugaszkodott szám, ha belegondolunk, hogy négy évszázados népirtás ellenére is ötszáz kisebb-nagyobb törzs maradt fenn. Persze itt, Európában csak a ,,nagyokat" ismerik, mint az apacsokat, akik sok apró törzsből álltak, állnak, a dakotákat, akik magukat inkább lakotának nevezik - itt feleségére mosolygott, no meg a navahókat, csejenneket, szeminólékat, irokézeket...



- Cserokik, delawárok, mohikánok - sorolta Csaba, aki lelkes indián ,,szakértő" volt és mérhetetlen boldogság töltötte el, hogy ,,igazi" indiánnal találkozik.

- Ha azt nézzük, hogy a legkisebb törzs is legalább 1-2 ezer főből állhatott, nem is annyira elrugaszkodott a tíz milliós becslés... Ám 1892-re, amikor az utolsó mészárlás történt a Sebesült Térd Pataknál, alig kétszázezren maradtak, maradtunk...

- És ma? - kérdezte Bátor...

- Ma lassan 3 millió lesz a születet amerikaiak száma. A háromszáz millió népességből. Születet Amerikainak lenni kiváltság. Aki legalább negyedrészben indián például ingyenes orvosi ellátásban részesül, ami nem is keveset jelent abban az országban, ahol negyven millió embernek nincs egészségbiztosítása. A rezervátumok, ahova az őseinket zárták, sokáig börtönnek bizonyultak. Azok az emberek, akik a szabad síkhoz voltak szokva, vagy a hatalmas, vadakkal teli erdőségekhez szűknek érzeték a rezervátumokat, melyek a fehér ember állandó földéhsége kapcsán még fogytak is. De manapság a rezervátumok igazi reneszánszukat élik. A törzsi tanácsok irányítják, korlátozott autonómiával rendelkeznek és a szövetségi államok némely törvénye nem érvényes a rezervátumok területén.

- Ezért alapítnak kaszinókat? - kérdezte Bátor.

László nevetett - Igen. Bár ott van nekünk Las Vegas és Atlantic City, sok amerikai államban tiltják a szerencsejátékot. Mégis csak egy javarészt protestáns gyökerű országban élünk, ahol várják a messiás második eljövetelét. De lehet, hogy egy államban tiltják a kaszinókat, nem akadályozhatják meg, hogy az állam területén lévő rezervátumban ne épüljön egy. E kaszinók általában törzsi tulajdonban vannak és a nyereséget a rezervátum lakóinak, a törzs oktatására, egészségügyi ellátására fordítják

Mira is közbeszólt, angolul - Azért nem ennyire szép a helyzet. Még mindig az indiánok között a legnagyobb a gyermekhalandóság, pusztít az alkoholizmus, nagy a munkanélküliség, rövidebb az átlagéletkor.

László visszavette a szót - Mostanában alakul a helyzet. Némelyik törzs jól sáfárkodik a közös vagyonnal, a másik nem. A szeminólék például a Hard Rock Café többségi tulajdonosai. Az egész törzs. De ma az USA-ban ötszáz indián nemzet él, ám csak háromszáznak van rezervátuma.

Bátorban motoszkált egy kérdés - És te, mint passamaquody indián, vagy te Mira, mint lakota... azért jöttetek ide, Kunhalomra, hogy kaszinót nyissatok?

László Wojastoquilik jóízűen nevetett. - Én nem szeretem a kaszinókat... Más terveink vannak...

Oldottabb hangulatban telt az este...

Kunhalmi dollár - 145 - a Fény Ünnepe
Egy indián törzs megvette a Hard Rock Café láncot
nawesh rovata (nawesh.virtus.hu)

 
 
0 komment , kategória:  Mindenmás /történ.,elbesz/  
Ősz Marikától kaptam!
  2011-04-13 16:23:15, szerda
 
 


Kaffka Margit: Rügyek

Jöjj, nézd kicsikém!
Télies, szürke gallyak hegyén
Bársonyos, hűs pici rügybe zárva
Szunnyad a vén bokor ifjú ága,
Száz színes, illatos, dús virága, -
Itt benn vár, - pihen.
- Úgye, csoda ez, kicsinyem?

Halld, halld, a madár!
Fészket rak, hogyha párra talál.
- És őrzik, etetik, féltik, ójják,
A pici eleven sok fiókát
- Mind fura, nagyétű, hangos jószág,
S lassan - nagyranő.
- Fiam! Tietek a jövő!

Beh kék a szemed,
Amikor fénylőn visszanevet!
Kis ember, fiókám, szívem, vérem!
Virágom, levelem, - reménységem!
Minden árny, minden lomb téged védjen!
Élj dús tavaszt!
Áldott a dalod, az útad!








 
 
9 komment , kategória:  Barátaimtól kaptam  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2011.03 2011. április 2011.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 23 db bejegyzés
e év: 928 db bejegyzés
Összes: 16873 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 329
  • e Hét: 2206
  • e Hónap: 5479
  • e Év: 5479
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.